Anyámnak, fivéreimnek és apámnak és Owennek
S a gyermek minden állat között a legnehezebben kezelhető. Mert amennyire féktelenül buzog még benne a szellemi erő forrása, annyira álnok, heves, és minden élőlény között a legféktelenebb. Ezért számos eszközzel kell fékezni. Platón: Törvények (Kövendi Dénes fordítása)
TÖ B B E T A K A RT U N K
T
öbbet akartunk. A villánk tompa végével vertük az asztalt, kanállal csörömpöltünk az üres tányéron; éhesek voltunk. Több zajt akartunk, őrült zenebonát. Feltekertük a tévén a hangerőt, amíg a mérges ordibálásba bele nem sajdult a dobhártyánk. Hadd bömböljön a rádió; ütemes dobolásra, rockra vágytunk. Duzzadó muszklikat akartunk pálcika karunkra. Csontjaink üregesek voltak, és könnyűek, mint a madaraké; tömörséget akartunk, súlyt. Hat nyúlkáló kéz voltunk, hat dobogó láb; testvérek, fiúk, három kis király, ádáz viszályban; többet akartunk. Amikor hideg volt, takarókért harcoltunk, míg ketté nem hasadt középen a szövet. Amikor viszont igazán hideg volt, amikor fagyos pára
9
felhőket leheltünk, Manny bemászott az ágyba mellém és Joel mellé. – Testmeleg – mondta. – Testmeleg – helyeseltünk. Több húst akartunk, több vért, több meleget. Amikor verekedtünk, bakancsokkal és szerszámokkal püföltük, fogókkal csíptük egymást – már hajítottuk is, ami a kezünk ügyébe akadt; több törött tányért akartunk, több üvegcserepet. Több csörömpölést. Persze amikor Apus hazajött, lett nemulass. Kis kerek popsinkat feltépte a szíj: vörös lett, nyers, dagadt. De tudtuk, hogy van egy másik oldala is mindennek, van valami a fájdalom, a sajgó lüktetés túloldalán. Csípős hő sugárzott felfelé a combunkból és a hátsónkból, és áradt szét a testünkben, az agyvelőnk tűzben égett, de tudtuk, hogy van még valami más is, egy hely, ahová Apus mintha el akarna vinni minket a veréssel. Tudtuk, mert módszeresen csinálta, precízen, szakértelemmel, ráérősen. Mintha fel akarna ébreszteni minket; vezetett minket valahová, egy másik világba, túl az égő, szaggató fájdalmon, és végül is ezt nem lehet kapkodva, hebehurgya módon csinálni. Amikor meg lelépett az apánk, mi akartunk apák lenni. Állatokra vadásztunk. Óraszám gá-
zoltunk az iszapos patakban, kecskebékát, vízi siklót űztünk. Kitéptük a vörösbegyfiókákat a fészkükből. Jó volt érezni, ahogy parányi szívük lüktet a markunkban, ahogy verdesnek apró szárnykezdeményeikkel. Az arcunkhoz emeltük koravén állatarcukat, belebámultunk. – Hol az apátok? – kérdeztük, majd nevettünk, és egy cipősdobozba passzíroztuk a madarakat. Soha nem volt elég, éhesen kaparásztunk, hát ha kijut még egykét morzsa. De voltak más alkalmak is, csendes pillanatok, amikor az anyánk aludt, miután két napig le sem hunyta a szemét, és vigyáznunk kellett, mert bármi zaj, lépcsőnyikorgás, ajtócsukódás, fojtott nevetés, egyáltalán bármi hang felébreszthette, ilyen mozdulatlan, kristálytiszta reggelek, amikor óvnunk, védelmez nünk kellett ezt a szédült libát, ezt a csetlőbotló teremtményt, akiből csak úgy bugyogott a pa naszáradat, a hátfájásaival és a fejfájásaival és a rettentő nagy fáradtságával; ezt a kemény dumás brooklyni csajt, akit kiszakítottak a környezetéből, mint egy rossz cserépbe átültetett növényt, aki mindig könnyekre fakadt, amikor a szerete téről biztosított minket, a komplikált és követelőző szeretetével és melegségével; reggelek, amikor a napfény befurakodott a spaletta rései között, és
10
11
éles csíkokban vetült a szőnyegre, csendes reggelek, amikor zabkását készítettünk magunknak, és hasra hevertünk egy rajzlappal és ceruzával, és üveggolyókkal, amikkel óvatosan kellett bán nunk, nehogy összekoccanjanak, amikor aludt az anyánk, amikor a levegőben nem terjengett izzadság vagy penész vagy szájszag, és mozdulatlan és fényes volt a lég; reggelek, amikor titkos játékunk volt a mindent kitöltő csend, ajándék, amit átnyújtottunk, mint valamiféle teljesítményt – ilyenkor inkább kevesebbet akartunk: kevesebb súlyt, kevesebb munkát, kevesebb zajt, kevesebb apát, kevesebb izmot és bőrt és hajat. Nem akartunk ilyenkor semmi mást, csak ezt, csak ezt.
SOHANINCS IDŐ
A
konyhaasztalnál ültünk hárman fiúk, eső kabátban, és Joel paradicsomokat loccsantott szét egy kis gumikalapáccsal. A tévében láttuk: volt egy műsor, amiben egy vad, lobogó bajszú ember zöldségeket gyilkolászott egy hatalmas bunkóval, mint egy mészáros; átlátszó, műanyag poncsóba bugyolált emberek tocsogtak körülötte a trutyiban, és remekül szórakoztak. Szerettünk volna mi is úgy vigadni, ahogyan ők. Éreztük a pukkanást, ahogy felreped a paradicsom héja, és kirobban belőle a hús; a piros massza lecsurgott a falakon, felkenődött az arcunkra és a homlokunkra, és megállt a hajunk ban, mint a zselé. Amikor kifogytunk a para dicsomból, átvonultunk a fürdőszobába, és elő szedtük az anyánk kencés tubusait a mosdó alól.
13
Levettük az esőkabátunkat, és úgy helyezkedtünk, hogy amikor lecsap a kalapács, és kibugygyan a fehér krém, lehetőleg mindenhová jusson, szorosan összeszorított szemünk ráncaiba és a fülkagylónk barázdáiba. Az anyánk tévedt a konyhába, a köpenyét igazgatva és a szemét dörzsölve: – Úristen, hány óra van? – kérdezte. Negyed kilenc, feleltük, mire azt mondta, baszd meg, még mindig csukott szemmel, egyre erősebben dörzsölve a szemét; majd megeresztett még egy baszd meget, im máron hangosabban, fogta a teáskannát, lecsapta a tűzre, és ránk kiabált: – Miért nem vagytok az iskolában? Este negyed kilenc volt, mellesleg vasárnap, de egyikünk se szólt, csak ültünk ott némán. Éj szakai műszakban dolgozott a sörgyárban feljebb a hegyen, és az időérzéke nem állt a legbiztosabb lábakon. A legváratlanabb időpontokban ébredt, összezavarodva, és általában fogalma sem volt, milyen nap van, vagy hány óra; a nap közepén elzavart minket fogat mosni, vagy nem értette, miért nem vagyunk pizsamában és ágyban; máskor meg, amikor reggel még félálom ban bebotorkáltunk a konyhába, egybesült fasírtot kapott elő a sütőből, és azt kérdezte: – Mi van veletek, fiúk? Már órák óta szólongatlak, hogy kész az ebéd.
Egy idő után rájöttünk, hogy jobban járunk, ha nem igazítjuk helyre, ha meg sem próbáljuk eloszlatni a homályt; csak még rosszabb lett volna. Egyszer, még mielőtt erre a felismerésre jutottunk volna, Joel a sarkára állt, nem volt hajlandó átmenni a szomszédba vajért. Éjfél felé járt már, és Anya a fejébe vette, hogy tortát süt Mannynek. – Anya, őrült vagy – mondta Joel. – Mindenki alszik, és Mannynek nincs is ma születésnapja. Jó darabig bámulta az órát, jobbrabalra ingatta a fejét, majd Joelt vette szemügyre figyelmesen; tekintetét mélyen a szemébe fúrta, mintha a szemgolyóján túl az agya rejtett zugait fürkészné. A szempillafestéke elkenődött, a haja merev és tömör volt, ahogy feketén keretezte az arcát, hátul meg csimbókokban lógott. Úgy festett, mint egy szemétben turkáló, váratlanul tetten ért mosómedve: meglepettnek tűnt és veszélyesnek. – Gyűlölök élni – jelentette ki végül. Erre Joel elbőgte magát, Manny meg tarkón ütötte a tenyere élével. – Ez mire volt jó, te barom – sziszegte. – Most születésnapom lehetett volna. Ettől kezdve ráhagytunk mindent, vele játszottuk a játékot; álomidőben éltünk. Néha az éjszaka közepén Anya felkeltett, berámolt min-
14
15
ket az autóba, és felkerekedtünk, elmentünk az élelmiszerboltba, a mosodába, a bankba. Kun cogva álltunk a háta mögött, ahogy a bezárt ajtót rángatta értetlenül vagy a nehéz biztonsági rácsot rázta szitkozódva. Egy pillanatra mintha elakadt volna a lélegzete most, ahogy végre észrevette az arcunkon csordogáló paradicsomot és kenceficéket. Tágra nyitotta a szemét, majd hunyorított. Odaintett maga mellé, és gyengéden végighúzta az ujját az arcunkon, sorban mindegyikünk arcán, mély barázdát vájva a kulimászba. Halkan zihált. – Így néztetek ki akkor is, amikor kicsusszantatok belőlem – suttogta. – Pont így. Felnyögtünk, de ő folytatta, mesélt tovább, mennyire síkosak voltunk, ahogy kijöttünk, és hogy mennyire megdöbbent, hogy Manny hajjal született. Amikor megszületett valamelyikünk, az első dolga mindig az volt, hogy megszámolta, minden ujjunk megvane a kezünkön és a lábunkon. – Meg akartam győződni róla, hogy semmi sem maradt odabent – mondta, mi pedig összegörnyedtünk, és olyan hangokat hallattunk, mintha ránk jött volna az öklendezés. – Velem is csináljátok ezt. – Micsodát? – kérdeztük. – Segítsetek a világra.
– Nincs több paradicsom – mondta Manny. – Van ketchup. Az én esőkabátomat adtuk rá, mert az volt még a legtisztább, és a lelkére kötöttük, hogy semmi szín alatt ne nyissa ki a szemét, amíg azt nem mondjuk, hogy mehet. Letérdelt a padlóra, és az állát az asztalra fektette. Joel felemelte a feje fölé a kalapácsot, Manny pedig úgy helyezte el a ketchupos flakont, hogy a nyílása pont Anya két szeme közé nézzen. – Háromra – mondtuk, és aztán mindhárman választottunk egy számot; nekem jutott az utolsó. Olyan mély és hosszú lélegzetet vettünk, mint még soha, a fogainkon át szívtuk a levegőt. Kiguvadt szemmel, ökölbe szorított kézzel álltunk ott. Még több levegőt szívtunk magunkba, kidüllesztettük a mellkasunkat. Olyan volt a szoba, amilyen egy léggömb lehet, amikor csak fújja és fújja bele a levegőt az ember, a pukkanás előtti utolsó pillanatban. – Három! A kalapács zúgva hasította a levegőt. Az anyánk felsikoltott, és a padlóra csúszott; ott is maradt fekve, tágra nyitott szemmel a piros mártásban, mint akit tarkón lőttek. – Anyukája született! – örvendeztünk. – Gra tulálunk! – A konyhaszekrényhez szaladtunk,
16
17
előrángattuk a legnagyobb lábosokat és legnehezebb merőkanalakat, és olyan hangosan doboltunk velük, ahogyan csak bírtunk, körbekörbe táncoltunk az anyánk teste körül, és kiabáltunk: – Boldog születésnapot!… Boldog új évet!… Nulla óra nulla perc!… Sohanincs idő!… Életed legszebb perce!