ANDREI PIPPIDI. Fordította: Horváth Zita

.ANDREI PIPPIDI.

.A sírkövekr¤l. mint a nemzeti identitás mérföldköveir√l Fordította: Horváth Zita

dési mechanizmusára nézve is. Hadd tegyem hozzá, hogy tudomásom szerint még senki nem fordított komolyabb figyelmet erre a témára, illetve még kevésbé tett bárki is kísérletet a téma összehasonlító elemzésére.1 A volt kommunista országokban e temetések apropóján mostanság kipattant, érzelmekt√l f∫tött vitáknak van egy közös vonásuk: a rehabilitáció mozzanata. A földi maradványaik „áthelyezésére” kiválogatott történelmi alakok legtöbbször vagy er√szakos, igazságtalan halált haltak (Nagy Imre és √t megel√z√en Rajk László), vagy politikai szám∫zetésben végezték (Beck, Horthy, Titulescu), és az esetek többségében a damnatio memoriae áldozatai lettek. A kommunista rezsimek összeomlása a hosszú elfojtás ellenreakciójaként szabad folyást engedett az ezen személyiségek iránti tisztelet különféle megnyilvánulási formáinak, melyekkel szimbolikus „revans-lehet√séget” kívántak számukra biztosítani a vereséggel és a feledéssel szemben. Továbbá ezekben a régi és új konfliktusoktól megosztott társadalmakban megvolt egyrészt a reménye annak, hogy egy népszer∫ személyiség köré nemzeti egység kovácsolható, másrészt a szándéka egy olyan politikai irányvonal bátor vállalásának, amelynek konszenzust kellett volna teremtenie, de végül nem járt sikerrel. Az emberek mindegyik esetben politikai el√kép után kutattak, aki biztosította számukra a legitimitást. A történelmi igazságtétel szolgáltatta az ürügyet, de a tényleges cél az adott politikai csoport presztízsének növelésére kínálkozó lehet√ség kiaknázása volt. Némelyik országban már volt ennek

1. ELÖLJÁRÓBAN

E

ngedjék meg, hogy egy vallomással kezdjem. Jürgen Trabant roppant okos és szellemes tanulmánya igen nagy hatással volt rám; olyannyira, hogy provokatív címválasztásom is innen ered. Miután el√adásom témája a morbiditás határait súrolja, sokan arcpirítónak találhatják azt az ide nem ill√ iróniát, mellyel azért éltem, hogy egy kis életet leheljek belé. H√sökr√l és mártírokról lesz szó, csupa unalmas figuráról. Mosolyt legfeljebb a politikai retorika és a valóság közötti ∫r látványa fakaszthat arcunkon. Ám a valóság csalafinta szó – a történésznek óvatosan kell vele bánnia, annyira más és más képzetet kelthet ugyanaz a tény az Önök agyában, az enyémben vagy az övékében, attól függ√en, hogy milyen el√zetes tapasztalataink vannak. El√adásom szempontjából fontos felhívnom a figyelmet arra, hogy az utóbbi években régiónk szinte minden országában sor került a nemzeti történelem szimbolikus alakjainak ünnepélyes temetésére, vagy – pontosabban szólva – újratemetésére. A tisztelet eme megnyilvánulásának célpontjául kiválasztott személyiségek határtalan sokszín∫sége indokolttá teszi a kérdést, hogy kik és miért döntöttek úgy, hogy éppen ezek a szám∫zöttek leljenek hazájukban végs√ nyugalomra. Igyekszem arra is magyarázatot adni, hogy Európának ez a része miért fogékonyabb a poszthumusz ünnepségekre, de ez a civil kultusz egyben árulkodó a korunkat jellemz√ ideológiákra, illetve a múltban gyökerez√ képzetek és hitek m∫kö-

Ez az írás a Collegium Budapestben, 1998-ban tartott el√adás szerkesztett változata. Köszönjük a Collegium Budapestnek, hogy a közléshez hozzájárult.

81

Andrei Pippidi

ló övezését írta el√. Ez az els√ példája annak, hogy a civil magaviselet kivételes jutalmazásban részesül; amikor nemcsak történelmi megörökítésre, hanem a köz csodálatára is érdemesnek tartják.4 A szabadságot egyszerre kellett megvédeni a küls√ ellenségt√l és a polisz-on belül hatalomra tör√kt√l. Harmodioszt és Arisztogeitónt, akik a kés√bbi regicídiumokhoz szolgáltatták a klasszikus mintát, szintén a félistenek rangjára emelték. Kés√bb filozófusokat, drámaírókat és a város legkülönfélébb jótev√it is felruházták ezzel a megkülönböztet√ címmel. Athén minden más görög városállamnál jobban tudta, hogy hogyan lehet a h√siesség által gerjesztett érzelmeket kiaknázni, gondoljunk csak azokra a törvényekre, amelyek a háborús árvák oktatását írják el√ a közösség számára, vagy az apáiknak szóló állami temetések gyakorlatára; a Keramikoszban lév√ katonai temet√re vagy a nekrológokra – utóbbira a legismertebb példa Periklészé, melyet Thuküdidésznél olvashatunk. Az athéniak áldozatvállalását dicsérni annyi volt, mint a várost és annak történetét dicsérni, ebb√l adódóan a temetéseken elhangzó szónoklatok a demokratikus rendszer elengedhetetlen kellékei voltak (lásd Léon Daudet mondását a kés√bbiekben). A város katona-polgárainak megadatott az örök dics√ség, ha a halhatatlanság vallási értelemben vett privilégiuma nem is. Ezzel megszületett a mulandó test és az erényekért dukáló örök dics√ség között feszül√ ellentét retorikája.5

hagyománya (Magyarország, Románia), míg mások csak átvették azt. De a hagyományt is meg kellett valamikor teremteni:2 az általam hozott példák esetében e hagyomány csak a tizenkilencedik századig megy vissza, amikor is Napóleon „visszatért” Szent Ilona szigetér√l, de a közösség tiszteletének és megbecsülésének megnyilvánulási formái, és az a morális attit∫d, amelyet ezek a vallásos vagy kvázi vallásos szertartások szentesítettek, illetve er√sítettek, jóval korábbra mennek vissza. Ezeknek a konvencióknak egy része már réges-régen meghonosodott az európai gondolkodásban. Feladatunk az, hogy megnevezzük és körüljárjuk √ket.

2. H◊SKULTUSZ AZ ANTIKVITÁSBAN

A

gyászolás hagyománya ( vagy „Trauerbrauchtum”, ahogyan a tudományos szakzsargon nevezi) az emberi lelkiismeret talán legrögzültebb aspektusa. A halott testnek mindig is kijárt a tisztelet: gondoljunk csak arra, ahogyan Homérosznál megjelenik a Patroklosz és Hektor holtteste körül fellángoló erkölcsi vita. Antigoné tragédiája a keresztény közönség számára is közérthet√ volt, és egy még ma is érvényes erkölcsiség alapjait vetette meg. Az az állítás azonban, hogy „a halottak végtisztességhez való joga szent volt”, a h√sök esetét kivéve csak metaforikusan értelmezhet√. A héroszok kultusza a görög vallás leginkább homályba vész√ területe,3 és a szakemberek ilyen értelm∫ verdiktje mentségül szolgál számunkra, amiért ezzel kapcsolatban nem bocsátkozunk b√vebb fejtegetésbe. Azt azonban hangsúlyozni szeretnénk, hogy a görög héroszok félisten jellegének három lehetséges forrása volt: istenekt√l származtak (halandó fiai voltak egy istennek és egy halandó anyának, vagy, mint például Akhilleusz, egy férfinak egy istenn√vel való szerelmi légyottjából származnak); másodrangú helyi istenségek voltak, a bronzkori sírok köré szervez√d√ kultuszok központi figurái; olyan emberek voltak, akiknek isteni jellegét utólag iktatták törvénybe. Athén Kr. e. ötödik századi történelmének legkiemelked√bb eseménye a maratoni csata volt. A perzsa betolakodók ellen aratott gy√zelmet követ√en a város a csata évfordulóját rendszeresen megünnepelte, és miközben a túlél√ket – mint például Aiszkhüloszt – nagy tiszteletben tartották, olyan hivatalos döntés is született, amely a csatában elesettek kollektív kultusszal va-

3. A KÖZÉPKORI GONDOLKODÁS NÉHÁNY ZAVARBA EJT◊ MOZZANATA

S

or került-e valami hasonlóra a középkorban? Az antik világra emlékeztet√, de attól mégis sok szempontból eltér√ feltételeket a keresztes háborúkban találunk. Az ókori görögök készek voltak meghalni polisztársaikért és lakhelyük szent földjéért, mely utóbbi nagyjában-egészében a várossal volt egyenl√. A kereszténység, mely az emberi nyájat az öröklétbe tereli, jelentse az az örök boldogságot vagy a pokol kínjait, nem engedhette meg a harcosok istenítését, hiszen ◊ azt mondta: „Kard által vész, ki kardot ragad.” A patria vagy a birodalom védelme végs√ szükségszer∫ség és egyben kötelesség is volt, ami teljes mértékben kizárta bármilyen vallási vagy vallásos jelleg∫ soron kívüli jutalmazás lehet√ségét.

82

A sírkövekr√l mint a nemzeti identitás mérföldköveir√l

amely már a m∫vészet szekularizációjának irányába mutatott.9 Ez már nem a Pinturicchio festette világi életrajz az egyház hercegér√l, a humanista II. Piusról, mely Sienában, a Piccolomini Könyvtárban látható, hanem egy elkövetett b∫nei miatt kevés b∫nbánatot mutató sikeres katonaember „antikizáló” álruhába bújtatása. Ennek a keresztény túlvilági élet helyett a történelmi hírnév megszerzésére irányuló kétértelm∫ érdekl√désnek az érzékeltetésére Malatesta élhetett volna katonatársának, Montefeltrói Federigónak a szavaival: Virtutibus itur ad astra. De az astra (csillagok) ez esetben vajon a mennyországra vagy a szárnyaló hírnévre vonatkoztak-e? Az urbinói hercegi palota kápolnája egyébként a pogány isteneknek szentelt kápolna szomszédságában volt. Ezen a ponton érdemes megállnunk egy pillanatra, hiszen a Riminiben található Dics√ség Templomával, mely azt bizonyítja, hogy milyen egyszer∫ volt a katonaság idealizált képét a vallási áhítattal összeegyeztetni, több tradíció elágazási pontjához értünk. A dinasztiák kultusza szándékosan állandósította ezt a kora középkorból származó összefonódást, mely végigkísérte a központosított államok fejl√dését is. Míg Colleoni, Carmagnola és a zsoldos hadjáratokban részt vett többi nagyúr csak annyit ért el, hogy lovas szobrokat mintáztak róluk, addig Malatesta, Montefeltro és Sforza dinasztiákat alapítottak. Európa legtöbb országában dinasztikus és hazafias megfontolások egyaránt hozzájárultak a hercegek szentté avatásához. A legkorábbi példa, amely eszünkbe jut, Oswaldé, Northumbria királyáé (634–642), Olafé, Norvégia királyáé (1016–1029) és Vencelé, Csehország hercegéé (921–929/935). Mindegyikük hittérít√ tevékenysége heves ellenállásba ütközött, és végül pogányok martalékává lettek. A középkori szerb állam uralkodóit, a Nemanjidákat is szentté avatták, családfájuk az egyik általuk épített templomban Jesszé fájaként jelenik meg, aminek vitathatatlanul van némi messianisztikus felhangja. Kevésbé explicit módon, de annál következetesebben jelenik meg ugyanez a royalista mítoszteremtés Szent Denis-ben, minden Capetingek temetkezési helyén. A középkori Franciaországban általános meggy√z√dés volt, hogy a király hatalma szent, rex et sacerdos volt, és kezdetben a trónörökösi cím, kés√bb a puszta királyi vér elegend√ volt annak a különleges státusnak a biztosításához, amely, rangban a szentek alatt, de egyben jóval a hétköznapi halandók felett is állt. Szent Lajos természetesen kivételnek számít, de a szóban forgó áhítatból az √ id√nként beata stirps-nek titulált leszármazottjainak is jutott.

A kereszténység a népek felett áll. Szent Ágoston még ostorozza is azt a harcot, amelyet kizárólag az evilági hazáért vívnak, mely nem fogható a mennyország transzcendens anyaföldjéhez. Az önfeláldozás igazi mintaképei ebben a korszakban a mártírok voltak. Nem sokkal kés√bb, a Cclermont-i zsinatot követ√en a keresztesek egyre inkább úgy tekintettek magukra, mint Isten bajnokaira, ezzel hasonlatossá válva a korai keresztényekhez, noha √ket nem dobták oda az oroszlánoknak, hanem a csatamez√n haltak meg fegyverrel a kezükben. „Ha meghaltok, mártírszentek lesztek majd”, ezt a vigasztalást kapja a Roland-ének-ben Nagy Károly legkiválóbb harcosa, amib√l következtethetünk ugyan a 11–12. század hitvilágára, de a Karoling társadalom valódi lelkületére aligha. Azon esetek kivételével, amikor a keresztes gondolat és a nemzeti patriotizmus egybeesett (Spanyolországban, a rekonkviszta idején és a latin kelet állandó veszélynek kitett frank államai esetében), a mártíromság fogalma arra a speciális esetre volt fenntartva, amikor a katona hitetlenek és pogányok ellen vívja harcát. Így például Deuili Odo 1148-ban azt méltatja, hogy a csatában elesettek hírneve „tovább él a világban”, azután hozzáteszi nyomatékkal, hogy „haláluk, mely az általuk elkövetett hibákat lázas hitük révén félresöpörte, kivívta a mártírok koronáját”.6 Ebben a doktrína világi és vallási vonatkozása egyaránt jelen volt: el√bbi a görögrómai antik modell követéséb√l, utóbbi pedig a keresztény gondolat átvételéb√l eredt, és a 12–14. században, a római jog újjászületésének és a nemzeti monarchiák kialakulásának hatására teljesedett ki. A világi és egyházi törvényhozók fokozatosan elismerték az állammal szinonim szül√földért halt halál vallási értelemben vett méltóságát,7 majd a polgári humanizmus hatására az itáliai reneszánsz kifejlesztette a katonai dics√ség világi kultuszát, mely csak egy volt a kiválóság különféle formáiért járó elismerések közül.8 Az erkölcsi értékeknek ez a kombinációja, amely f√leg az újra felfedezett klasszikus forrásokból származott, és a középkori gondolkodás öröksége volt, legjobban egy különös emlékm∫vel, a Rimini templommal példázható, melyet Leon Battista Alberti és Matteo de Pastis építészek emeltek 1450 és 1464 között Romagna önkényura részére, aki condottiere Sigismondo Malatesta néven ismert. Egy keresztény templomról van szó, ez igaz, de a valódi cél az építtet√ és családja dics√ségének öregbítése volt egy olyan szimbólumrendszer kialakításának révén,

83

Andrei Pippidi

dául Alarich és Attila esetében, az a körülmény, hogy testüket nem a föld, hanem egy folyó vize rejtette el, melynek folyását testük eltérítette, finom utalás lehet rejtélyes visszatérésükre, illetve újbóli testet öltésükre. A temetkezési hely nyomait id√nként azzal a céllal tüntették el, hogy megvédjék a kincsek rejtekhelyét a rablóktól. A kincseket viszont annak reményében temették el, hogy meg tudják menteni a jöv√ számára. Feltehet√en az a homályos cél vezérelhette √ket, hogy meggy√zzék a pogány vizigótokat, illetve hunokat, hogy nagy harcosaik látszólagos halála valójában csak mesébe ill√ szendergés. Az emberi kötelékek felett álló, az alvilágban fejét álomra hajtó h√s mítosza nagyon régre megy vissza. Zalmoxis, az alvilági istenség esetében, akinek kultusza feltételezések szerint a getai trák törzs egy samanisztikus varázslatra adott babonás reakciójából fejl√dött ki, illetve Freyében, akir√l a Yngling-szaga azt írja, hogy emberei „titokban a sírhalomhoz vitték, de a svédeknek azt állították, hogy életben van”, hogy az adókat továbbra is be tudják szedni, racionális magyarázatot kapunk a jelenségre.12 Ezeken kívül még számtalan hasonló példát találhatunk Európa minden részében, olyanokat is, amelyek kés√bbi korokból származnak. Ami a legendás Arthur királyt illeti, róla azt állítják, hogy a legnagyobb szükség óráiban fog visszatérni (ilyen értelm∫ mesék felbukkannak a 10. századi walesi irodalomban, melyeket a 12. században Monmouth-i Geoffrey és a Glastonbury Apátság szerzetesei fejlesztettek jelent√sen tovább, akik összekapcsolták Arthur király alakját a szent grállal és Arimatheai Józseffel). Azok, akik olvasták Victor Hugo Az √rgrófok cím∫ m∫vét, emlékezni fognak I. Frigyes császár kísérteties megjelenésére („Lovag, a hollók elszálltak?”). I. Frigyes a harmadik keresztes hadjáratban t∫nt el nyomtalanul (valójában vízbe fúlt), de az a híresztelés járta, hogy vissza fog térni. Kantorowicz kiváló könyvében kimutatja, hogy hasonló illúziók kaptak szárnyra 1250 körül is II. Frigyes halálát követ√en. 1578-ban bukkant fel a fiatal király, Dom Sebastian, a zaklatott portugál történelem egyik szimbolikus alakja, akinek a marokkói csatában veszett nyoma.13 Hányszor visszatért már azóta! A folytonos csalódások mégsem enyhítették a nép elkeseredettségét. A „rejt√zköd√ király” a portugál történelem egyik kulcsfigurája, aki alkalmas a történelmi pesszimizmus és a messianisztikus remények egy speciális válfajának igazolására. A romantikus cseh író, Alois Jirásek az alvó lovagok legendáját használta fel, annak mementójaként (el√érzeteként?), hogy

Érdekes megjegyezni, hogy Szent Denis, az uralkodói jelvényeket is √rz√ királyi nekropolisz szolgált Du Guesclinnek és néhány másik sikeres hadvezérnek és tehetséges hivatalnoknak a temetkezési helyéül is.10 Az, hogy valakit itt, a királyok közvetlen közelében temettek el, hatalmas megtiszteltetésnek számíthatott. Voltak exkluzívabb királyi szentélyek is, mint például az Escorial és a Wawel. Két Kreml-beli templom közül az egyikben a Moszkvai Nagyherceg és az els√ cárok, a másikban a metropoliták sírjai vannak. Bécsben, a Joseph Roth által is oly nagy szeretettel ünnepelt Kapucinus kripta, illetve a sok-sok, végs√ útjára barokk pompával induló hintó bocsátja közszemlére a Habsburgok ólomkoporsóit. A középkori Európában volt máshol is arra példa, hogy királyi szarkofágok és kisebb el√kel√ségek síremlékei osztoztak ugyanazon a területen. Jó példa erre a prágai Szent Vitus Katedrális, melynek középpontjában két feleségét√l közrefogva I. Ferdinánd császár emlékm∫ve áll, míg az oldalkápolnákban és a falak mentén számtalan sírk√ található, köztük egy szám∫zött erdélyi hercegé is.11 És ott van természetesen a Westmister-apátság is, amely, noha a reformáció idején elvesztette kolostor funkcióját, mégis megtartotta 1066-tól betöltött szerepét mint az angol uralkodók koronázási temploma. Nemcsak királyok és királyn√k síremlékei találhatók benne, hanem kiváló képesség∫ köztisztvisel√ké is. William Cavendish, Newcastle hercege, a polgárháború royalista tábornoka, nemcsak saját magának nyert síremléket az apátságban azzal, hogy kiállt a Stuartok ügye mellett 1676-ban, hanem felesége, egy n√író is megkapta benne saját szobrát, mely ugyanazon a márvány kanapén pihenve ábrázolja, könyökével egy halom könyvre, saját m∫veire támaszkodva. Az angol egyház megáldotta a háborúkat, törvényeket szankcionált, és állami ünnepségek szertartásmesteri feladatkörét töltötte be. A Westmister-apátság turista látogatói számára világossá válik, hogy hogyan játszódott le az eszkatologikus, emlékm∫ típusú síroktól a hivatalos, civil emlékm∫vek irányába mutató elmozdulás a tizennyolcadik században, amikor számtalan, Britannia sorsát otthonról és a tengerentúlról meghatározó személyiség talált itt végs√ nyugalomra. Így fest a tradíció látható része, de még két másik esetet is meg kell vizsgálnunk: a rejtett sír és a hiányzó tetem esetét. Mindkét körülmény a h√s visszatértébe vetett hitet er√sítette. Az a benyomásunk alakulhat ki, hogy a barbár királyok, mint pél-

84

A sírkövekr√l mint a nemzeti identitás mérföldköveir√l

francia Pantheon, adjon otthont a nemzetünk nagyjait ábrázoló szobroknak, és sírboltjai fogadják be dics√ halottaink hamvait.” Egy másik márkitól származik a csarnokbeli híres felirat: „Az anyaföld hódolattal adózik nagyjaink el√tt.” Az épület tehát megfelelt a forradalmárok rögeszméjének, mely egy új kollektív emlékezet megteremtését célozta meg. A történelemben el√ször új naptárrendszert vezettek be, az id√számítást a fantasztikus politikai változásokkal kezdve (Mussolini részér√l szándékolt analógia volt, hogy a fasizmus gy√zelme után új éra kezdetét jelentette be). Mindenesetre azt elmondhatjuk, hogy az imitáció motívuma a kezdetekt√l fogva végig jelen volt. A franciák egyrészt megtettek mindent, hogy Plutarchos és Livius h√seihez hasonlatos módon viselkedjenek – az antik világ utánzása kihatott a bútor- és ruhadivatra is –, másrészt viszont azzal hízelegtek maguknak, hogy √ket is utánozzák mások. 1866-ban, a bukaresti katonai puccsot követ√ napon a város polgármestere, aki évekig Párizsban élt Michelet barátainak és tanítványainak körében, jelent√ségteljesen elismételte a b∫vös mondatot: „Mutassunk példát Európának!” Valójában mindaz, amir√l itt beszélni szeretnék, az utánzásról, illetve a nemzeti öntudatról szól. Mivel Franciaország szellemi jelenlétét kívánta elismertetni azokon a személyiségeken keresztül, akiket poszthumusz léptetett el√ a kiválóságok sorába, a kiválasztottak köre nem korlátozódhatott kizárólag katonákra. És valóban, az Enciklopédia a h√snek ezt a sz∫k értelemben vett, már-már pejoratív jelentését hozta: „lényegét tekintve katonai cím, mely sokkal kisebb elismerésre tarthat számot, mint a nagy emberek által viselt címek”. Mirabeau volt az els√, akit az a megtiszteltetés ért, hogy a Pantheonban temették el, de csak addig, amíg két évvel kés√bb ki nem ebrudalták onnan nyilvánosságra került hazaáruló levelezése miatt. ◊t Marat követte, aki kés√bb ugyanarra a sorsra jutott. A civil halhatatlanság jogát meg lehetett szerezni és el lehetett veszíteni, ahogy ezt kés√bb Sztálin esete is bizonyította. 1794. július 10-én Voltaire földi maradványait is a Pantheonba vitték, ahogyan ugyanez év október 11-én Rousseau-ét is. Ezek a hamvak ünnepélyes áthelyezésének az els√ példái. Ami a Pantheonnal történt, az egyszerre groteszk és sokatmondó: a Bourbonok visszaállították saját kultuszuk templomává, majd a júliusi forradalom ismét szám∫zte az oltárokat, gyertyatartókat és gyóntatószékeket, hogy azután húsz év múlva ismét visszahozzák √ket. III. Napóleon, engedve katolikus szavazói nyo-

Csehország a jöv√ben visszanyeri önállóságát, és méltó lesz dics√ múltjához. Egy tizenkilencedik századi román folklórgy∫jtemény is tartalmaz egy ehhez hasonló, Nagy Istvánról, Moldávia 15. századi hercegér√l szóló legendát, aki földjét h√siesen védte a török ellen.14 Az emberek egy titokzatos akarat létére következtethettek az alvó h√sökr√l szóló mesékb√l. Szükségük volt ezekre a mesékre. Hitük egy segítségért kiáltó védekez√ reakcióból eredt. Az alvó h√s gondolatköre végül a vallási doktrínának rendel√dött alá. Talán az ephesosi hét mártír esetét idézte fel, akik a hagiográfia szerint két évszázados alvás után emelkedtek ki barlangjukból, ami felfogható a Rip van Winkle történet els√ változatának is. Noha a visszatérésbe vetett hit meglehet√sen gyorsan elhalványult, van ennek a jelenségnek egy ennél lényegesebb vonatkozása is: kulcsot ad az emlékezetformáló elitnek a z∫rzavaros id√kben megélt frusztrációérzéséhez. Emlékezzünk, hogy az ehhez hasonló legendák virágkorukat élték a welszi, cseh és moldáviai függetlenség elvesztését követ√en, a Nagy Interregnum idejében és Konstantinápoly eleste után egyaránt. Ezek a parázsló érzelmek id√vel váratlan eredményeket produkáltak.

4. NEOKLASSZIKUS HEROIZÁCIÓ

A

z angolok és franciák között hosszan elnyúló ellenségeskedés azt eredményezte, hogy a két nemzet saját magát egymás tükörképeként élte meg. A Westmister Apátságot már a 18. század végén úgy tartották nyilván, mint az angolok nemzeti mauzóleumának leginkább megfelel√ épületet. Ebben a min√ségében a mai napig is csak a Szent Pál-katedrális vetélkedhet vele, amely Nelsonnak, Wellingtonnak és számtalan √ket követ√ tábornoknak és admirálisnak nyújt nyugvóhelyet. A francia forradalom kitörése után 1791. április 4-én a Nemzetgy∫lés úgy határozott, hogy a párizsi Szent Genovéva-templomot Pantheonnak nevezi el, és azoknak szenteli, akiknek a haza hálával tartozik. A dics√ség temploma, de egyben a szül√földé is. Egy voltairiánus márki így beszélt kezdeményezése mozgatórugójáról: „Példát véve a görögökr√l és a rómaiakról, akik annyi szabadságelvet hagytak ránk, és példát mutatva Európának, vegyük magunknak a bátorságot és ne egy szentnek ajánljuk fel a templomot. Legyen ez a templom a

85

Andrei Pippidi

át.17 Hadd jegyezzük itt meg, hogy a hamvak áthelyezése ekkor már a politikusok bevett eszköze volt a nemzeti megbékélés megteremtésének el√mozdítására. Hozzá kell tennünk, hogy amikor Reichstadt herceg földi maradványait áthelyezték a Habsburg kriptából – ahová 1832-ben temették el – a második világháborúban a németek megszállta Franciaországba, ez a náci propaganda otromba fogása volt, mely teljesen kudarcot vallott, ahelyett, hogy a franciák megnyerését szolgálta volna. Ami III. Napóleont illeti, aki 1872-ben Angliában halt meg, senki nem tartott igényt földi maradványaira.

másának, megtartotta az épületet templomnak, míg √ maga is el nem távozott az él√k sorából. A kommün tiltotta a vallási obskurantizmust, majd Az Erkölcsi Rend Kormánya alatt a Pantheon ismét templomként szolgált. Csak 1885-ben, Victor Hugo halálakor tért meg végleg az épület világi hivatásához, illetve a köztársaság által el√írt feladatköréhez, melyet a mai napig is betölt. 1964-ben Jean Moulin földi maradványainak átszállítása a francia ellenállás el√tti megindító tisztelgésre adott alkalmat. Malraux mondott beszédet, és De Gaulle tábornok is jelen volt az eseményen. Ugyanebben az évben, április 20-án Mitterrand elnök, aki korábban már nyíltan hangsúlyozta a Pantheon szimbolikus jelent√ségét, megszervezte a tudós-házaspárnak, Pierre Curie-nek és feleségének, Marie-nak az újratemetését, akik tudományos felfedezéseikkel a fizikát és a kémiát egyaránt forradalmasították; a férj 1906-ban, a feleség 1936-ban hunyt el.15 El kell ismernünk, hogy van igazság Léon Daudet megvet√ kijelentésében, mely akár a jelen dolgozat mottójául is szolgálhatott volna: „L’exploitation politique des cadavres est une tradition republicaine” (A holttestek politikai célokra történ√ felhasználása republikánus tradíció). A görög antikvitásban alakult ki az a nézet, hogy a h√sök földben lév√ maradványaikkal is áldást hozhatnak. Ezzel magyarázható, hogy a valós vagy feltételezett síremlékhez kapcsolódó kultuszok mellett a csontok transzportálásával igyekezték a gazdagabb termést biztosítani. A spártaiak Oresztész, a thébaiak Hektor maradványait hozták magukkal, hasonlóan a velenceiekhez, akik jóval kés√bb, a 9. században csempészték ki Szent Márk porhüvelyét Alexandriából.16 A neoklasszikus gondolkodás mindenféle praktikus megfontolást félretéve külön liturgiát dolgozott ki a kor legnagyobb katonája, Napóleon számára. A nemzeti szentélyt, ahol Carnot-val, Hoche-sal és saját tábornokaival nyugodhatott volna egy helyen, nem neki találták ki! Földi maradványainak hivalkodó pompával történ√ átszállítását a tengeren túlról az a kormány szervezte meg, mely mindent megtett népszer∫sége növelése érdekében, és a bonapartizmusban nem látott reális veszélyt (hibásan, ahogy az tíz évvel kés√bb bebizonyosodott, amikor az elnökségért induló Louis-Bonaparte mellé nagy tömegek sorakoztak fel). Lajos Fülöp átmeneti uralma alatt helyreállíttatta Versaille-t, de annak érdekében, hogy ki∫zze onnan a Bourbonok („la branche ainée”, vagyis a királyi családnak 1830-ban szám∫zött ága) rossz szellemét, a palotát „Franciaország minden dics√ségének” m∫vészeti múzeumává alakíttatta

5. A DEMOKRATIKUS EMBERMÉSZÁRLÁS EMLÉKMıVEI

A

demokrácia és a tömeggyilkosságot lehet√vé tév√ technikai vívmányok megjelenése meglehet√sen új adalékot szolgáltatott a h√skultusz régi problémaköréhez. Amikor a csatában elesett katonákat a helyszínen azonnal eltemették, tömegsírok keletkeztek. Az antikvitásban egy felirat hordozhatott hazafias tartalmat, mint például a thermopülai: „Vándor, vidd hírül a spártaiaknak…”, vagy Nagy István Moldáviájában fogadalmi kápolnát emelhettek az elesettek csontjai fölé; ez utóbbira jó példa a Razboieni-kápolna (1476). A fent említett esetekben viszont a felirat a hercegnek az Istennel való kapcsolatáról szól, aki érdemeinek megfelel√en gy√zelmet vagy vereséget mér ki rá. Amíg a halottak nyughelye a templomhoz kapcsolódott, addig a keresztény kultusz (katolikus, protestáns, ortodox) magába integrálta az egyénekre vagy csoportokra való megemlékezést. Bécsben a Karlskirchének van egy kápolnája, melyet a Habsburg-monarchia bizonyos regimentjeiben szolgált elesett katonák emlékének szenteltek. Az emléktáblán fel vannak tüntetve az 1916–17-es év f√bb csatái, nem szerepelnek azonban az egyes katonák nevei, ami jól mutatja, hogy ebben az esetben csak formális gesztusról van szó. Az embernek Oxfordba kell mennie ahhoz, hogy kivételt találjon: ott a kollégiumi kápolna emlékm∫veit egy elit alakulat emelte saját halottainak, akik az els√ világháború ütközeteiben estek el a harcmez√kön, Flandriától Mezopotámiáig. Oxford azért is alkalmas hely ilyesmire, mert az egyetem alapítása, 1415 óta a Mindenszentek Társaságának (Fellows of All Souls) kötelessége „az Agincourtnál elesett áldottak lelkeiért” imádkozni.

86

A sírkövekr√l mint a nemzeti identitás mérföldköveir√l

Az egyetlen újdonság mindössze a név teljes hiánya volt. Új kultusz született, melyet áthatottak egy kor demokratikus elképzelései. Ez a kor mindegyik másiknál jobban hitt abban, hogy a történelmet a névtelen tömegek, a csak önfeláldozó h√siességgel és fájdalmak árán elérhet√ haladás elengedhetetlen kellékei csinálják. A dics√ítés azonban, természeténél fogva, csak az egyes emberhez kapcsolódhat. A dics√ségnek ez a populista paródiája tehetetlen volt a feledéssel szemben, és a háborús veteránszövetségek kivételével senki nem karolta fel ezt a mítoszt a nemzeti örökség vagy egy új nemzetállam felvirágoztatása érdekében. Noha a háború nemzeti vállalkozás volt, a mindenkinek címzett szimbolikus elismerés tátongó ∫rt hagyott maga után, ahogyan a politikai életb√l is kiszorította az egalitárius demokráciákat az er√s emberekre való sürget√ igény. Utóbbiakból lesznek majd a diktátorok, akiknek a napja az els√ világháború végén virrad fel.

Az egyik esetben (Merton vagy Corpus Christi?) a bajtársi összetartozás lovagias eszméje ugyanennek az üzenetnek egy másik változatát eredményezte, azzal, hogy külön feliratot tett hozzá néhány, korábban Oxfordban tanult német arisztokrata nevével, akik az ellenséges táborban estek el. Ugyanennek az esprit de corps-nak a nevében, mely a második világháború végéig tartotta magát, a Lordok Házának el√csarnokában két névlista látható márványba vésve. Az egyiken azoknak a képvisel√társaknak a neve, akik h√si halált haltak, ugyanis 1914-ben, Ypres után, ahol a britek 50 000 katonát vesztettek, a ház székeinek egyharmada megüresedett. A másik táblán els√ként H. R. H., a kenti herceg, a király fivére, másodikként egy kapitány szerepel; ez utóbbit az a tisztesség érte, hogy √ volt Wellington hercege. A tizenkilencedik század közepe óta Európa-szerte sorra születtek azok a törvények, amelyeket a szabadk√m∫ves államférfiak nyomására hoztak. A higiéniát éltet√ filozófusok különválasztották a temet√t a templomtól, véget vetve ezzel a kett√ hosszú ideje tartó összekapcsolódásának. Az els√ világháború folyamán a sajtó által is támogatott állami propaganda, mely rendkívüli érdemeket mutatott fel a h√si halottak dics√ítésében, általános igényt támasztott egy olyan grandiózus emlékm∫ iránt, amely a „halottainkat” övez√ közmegbecsülés kifejezésére szolgált.18 A háború utáni Európában a franciáktól szinte azonosan átvett modell az ismeretlen katona sírja és a Diadalív volt. Elterjedt szimbólumokká váltak továbbá a szinte minden faluban megépített háborús emlékm∫vek, a hatalmas kiterjedés∫ háborús temet√k,19 a templomokban vagy közigazgatási épületekben felállított, a neveket hosszasan soroló emléktáblák. Jellemz√vé vált a Fegyverszünet Napjának (november 11.) és a Halottak Napjának (november 1.) összemosása, ez utóbbit Franciaországban „Toussaint” néven tartják számon, és az angolszász világban a Halloween karneválszer∫ rituáléival ünneplik meg. Az ismeretlen katona sírjának kivételével mindegyiknek megvannak a történelmi el√zményei, és mindegyik fontos tényez√je volt a szinkretista kísérleteknek. Korábban sohasem volt arra példa, hogy tisztelettel adóztak volna a névtelen tömegek áldozatvállalásának. (Ennek a jelenségnek a köztudatba történ√ beivódását el√segítend√, valakinek az a morbid ötlete támadt, hogy egy háborús árva válasszon ki egyet a három névtelen koporsó közül.) Ebben az esetben nem rejtett síremlékr√l volt szó, hiszen bárki láthatta, és nem is hiányzó holttestr√l, hiszen a csontok igazi katonáktól származtak.

6. MÚMIÁK ÉS MıBABÁK

A

kommunista rezsim szolgáltatta történetünk leghajmereszt√bb és legméltatlanabb fejezetét. Lenin temetése (1924. január 27.), majd a bolgár vezet√é, Dimitrové (1949. július 10.), illetve Sztáliné (1953. március 8.) egyaránt azzal zárult, hogy a bebalzsamozott tetemet egy mauzóleumban állították ki. Mindhárom múmia ugyanannak a Boris Zbarskynak, a mesterségére büszke balzsamozónak a keze munkáját dicséri. Vietnamban Ho Si Minhre (1969) és Kínában Mao Ce-tungra (1976) is elkerülhetetlenül ugyanez a sors várt. Mindegyik esetben azzal a céllal állították ki a testeket és világították meg spotlámpákkal, hogy a hódoló tömegek végeláthatatlan sorai hömpölyöghessenek el az örök ravatal el√tt. Az a pletyka járja, hogy a holttesteket id√vel az eredetivel a legkisebb részletekig megegyez√, m∫vészi igényességgel készült bábuk váltották fel. Mindezt még nem igazolták, de valójában nincs is relevanciája. A bábuknak a nyugat-európai temetéseken is fontos szerep jutott, amire jó példa a reneszánsz Franciaország.20 A Westminster-apátságban az egykori kereng√ részben különös hangulatú múzeumot rendeztek be, amely ilyen gipszbábuk maradványait mutatja be III. Edwardétól kezdve egészen Anna királyn√éig. Ennek a pótszernek a használata azonban csak egy napra korlátozott. Ez helyettesítette magát

87

Andrei Pippidi

a holttestet, amelyet a nyugati tradíció elrejt a bámészkodó szemek el√l. A keleti kereszténység rituáléi megkövetelik, hogy a halott arca jól látható legyen. Emile Gebhart görögországi útibeszámolójában olvashatjuk az athéni püspök temetésér√l szóló leírást: a görög ortodox f√papokat akkoriban sírba eresztésük el√tt teljes liturgikus díszbe öltöztetve trónra ültették, és könnyen meglehet, hogy a mai napig él még ez a szokás. Csak egyetlen olyan nyugati példáról van tudomásom, amikor valaki úgy rendelkezett, hogy holttestét balzsamozzák be, és állítsák ki vitrinben a felnövekv√ generációk okulására. Jeremy Benthamról van szó, a kissé excentrikus emberbarátról, és a szóban forgó eseményre 1832-ben került sor. Teste még mindig megtekinthet√ a londoni King’s College-ben, mint a „csontváz a szekrényben” cím∫ angol mondás megtestesülése, még ha Bentham esetében nem is csontvázról, hanem egy jól konzervált úriemberr√l van szó. A nomenklatúra elvtársainak az volt a céljuk, hogy állandósítsák a vizuális kapcsolatot vezet√jük és a tömegek között, és hogy ennek a kontaktusnak mekkora jelent√séget tulajdonítottak, az abból is látszik, hogy a kommunista országok Nagy Testvérei jelen voltak mindenhol: köztereken, a lépten-nyomon felbukkanó posztereken, kirakatokban és osztálytermekben. A mauzóleumba tett látogatás nemcsak egyszer∫ turistaprogram, hanem valóságos zarándoklat volt, azzal a céllal, hogy megteremtse a tömegek bevonásának legalább a látszatát, és hogy az emberek önként és dalolva vállalják a rájuk kényszerített konformizmust. Ebb√l a megfontolásból még a kisebb pártfunkcionáriusoknak is kijárt a nyilvános felravatalozás, akiknek a családja kimondottan áhítozott erre a megkülönböztetésre, hiszen ett√l jelent√sen megn√tt társadalmi befolyásuk. Lenin, Sztálin, Mao és – noha csak kisebb mértékben – a többiek is különleges státusnak örvendtek a nemzetközi kommunista mozgalomban. Mumifikálásuk nem min√sül deifikációnak, halhatatlanságuk azonban biztosítva volt nemcsak nevük, tetteik és írásaik állandó zsolozmázása által – hiszen nem √k voltak-e az örök „kalauzok”? –, hanem azáltal is, hogy szemtanúk végeláthatatlan sokasága hozta a nyugalmas szendergésükr√l szóló beszámolókat. ◊k voltak az új „alvó lovagok”, azzal a különbséggel, hogy a feltámadásukat megel√z√ fázis nem volt elrejtve a kíváncsi tekintetek el√l, hanem éppen hogy közszemlére volt téve, ami a legvadabb babonáknak nyújtott táptalajt. Így például néhány régi szovjet forradalmár-gárdista a maga vulgármaterialista módján hitt

abban, hogy a tudomány fejl√dése el√bb-utóbb lehet√vé teszi a halott test feltámasztását – ahogyan ez a kevésbé ismert francia regényíró, Edmond About fantáziaszüleményében, a L’homme à l’oreille cassée [A zúzott fül∫ férfi] cím∫ bohózatban történik.21 Noha érdemeik univerzálisak voltak, Lenin és Sztálin a Szovjetunió kitüntetett szerepét is hivatva volt szimbolizálni. A vezetésük alatt álló ország állampolgárai a „kiválasztott néphez” tartoztak, eredend√en a többi nép fölött álltak, éppen úgy, ahogy korábban a francia jakobinusok „la grande nation”-ja. Már várható volt, hogy fel fog épülni egy Pantheon Moszkvában, mígnem 1953-ban hivatalosan is bejelentették „a szovjet nemzet nagy fiainak örök dics√ségét hirdet√ emlékm∫” felépítését. A kiválasztott hely a Lenin-hegy volt. A tervrajzok grandiózus klasszikus stílust ígértek, kupolákkal és csarnokokkal. De mindez csak papíron valósult meg, a tervezett építkezést meghiúsította a desztalinizáció hulláma.22 Bukarestben azonban sikerült felépíteni egy ilyen jelleg∫ épületet, azon a helyen, ahol el√z√leg az Ismeretlen Harcos Emlékm∫ve állt. A tenyeres-talpas szinkretizmus egy újabb példája.

KI KÖLTÖZIK KI? KI JÖN HELYETTE?

A

Szovjet Kommunista Párt 1961-ben, XX. kongresszusának évében Sztálin bebalzsamozott teste kiköltözött a Vörös téri Mauzóleumból. De Hruscsov, aki 1956-os beszédével a leginkább hozzájárult ahhoz, hogy erre a szimbolikus aktusra sor kerülhessen, maga is áldozatává vált egy hasonlóan szimbolikus büntetésnek, amikor annak ellenére, hogy a párt els√ titkára volt, megtagadták t√le azt, hogy a Kreml falának szomszédságában kapjon temetkezési helyet. Hiba lenne alábecsülni a temetkezési etikett ilyen kis apró nüanszainak a jelent√ségét. Egy olyan rituáléktól átsz√tt, hierarchikus társadalomban, mint amilyet a kommunista rezsim eredményezett, sz∫kmarkúan osztogatták a kegyeket, és a sírhely elnyerése is ilyen kegynek számított. Bukarest központi temet√jében például a hivatalosan ünnepelt költ√ket és m∫vészeket (gyakran saját kérésükre) egy külön sarokba temették el, melynek kiválasztásakor a „nemzet nagy költ√jének”, Mihai Eminescunak a sírjához való közelsége volt a f√ szempont. Nemzeti Pantheonnak elég szegényes megoldás, néhányan csak úgy emlegetjük, hogy „a téesz”.

88

A sírkövekr√l mint a nemzeti identitás mérföldköveir√l

Lengyelország utolsó h√se Kosciuszko volt, akinek szívét Amerikából hazahozva egy kriptában helyezték el a két világháború között. Ugyanide és hasonló tiszteletadással temették el Pilsudski marsallt, a Polonia Restituta megalapítóját, 1935-ben bekövetkezett halála után. Maximilian Maria Kolbénak (1894–1941), az auschwitzi ferences mártírnak 1971-es boldoggá avatása, mely a lengyelek hagyományos messianisztikus hajlamainak a megnyilvánulása volt, egy zászló alatt egyesítette az emigrációból és az anyaországból Rómába érkezett résztvev√ket.26 A világháborút követ√en a nem kommunista ellenállást képvisel√ Armia Krajowa történelmi jelent√ségét szándékosan alábecsülték, eltorzították, ami hallatlan igazságtalanság volt az illegalitásban harcoló fegyveres er√kkel szemben, akik utolsó csepp vérüket is Varsó felszabadításáért áldozták. Vezet√jük, Tadeusz Komorovski tábornok alakja Sikorskiéhoz és Anderséhez volt mérhet√: természetes volt, hogy rehabilitálása nyomán újraéledt az emléke. Jozef Beck ezredes már egy kevésbé jelent√s, és az igazat megvallva kissé ellentmondásos személyiség, aki a harmincas években a Németországgal való megbékélésért felel√s külügyminiszter volt. Nem tudom, kinek a döntése volt, hogy földi maradványait vissza kell hozni Romániából, ahová Beck 1939-ben menekült, és ahol tüd√vészben meghalt 1944-ben. Népszer∫sége Pilsudskiéval vetekszik, akié a nyolcvanas években még tovább n√tt azzal, hogy ismét felmerült az 1921-es orosz–lengyel határ visszaállításának álma, illetve azáltal, hogy a kommunista rendszert könyörtelen kritikával illette. Ami a volt jugoszláv államokat illeti, mit is mondhatnánk az ott mostanság uralkodó eszmék ismeretében? Tagadhatatlan, hogy a hazafias áldozathozatalnak a szerbeknél a leger√sebb a hagyománya. Náluk jól megragadható, hogy mi ennek a hagyománynak a funkciója. Az √ esetükben érthetjük meg csak igazán, hogy mekkora is tud lenni a történelem tudatformáló ereje, ha a vallással társul. A szerbeknek mint népcsoportnak úgy sikerült fennmaradni a török hódoltság alatt, hogy nemzeti örökségüket az ortodox egyház égisze alatt egyesítették. A törökök ezzel olyannyira tisztában voltak, hogy 1594-ben a Milesevo-kolostorból elrabolták Szent Szávának, a szerbek els√ püspökének 1237 óta a kolostorban √rzött porhüvelyét, majd Belgrádba vitték, és elégették. Ennél az autodafénál semmi sem szemléltethetné jobban, hogy a keresztény–muzulmán konfliktusnak milyen jelent√s politikai vonatkozásai vannak. De van itt még más is: a harcos orthodoxia szimbó-

Könnyen igazolható a tétel, hogy az a mentalitás, amely az államot a kollektív emlékezet gegmenjének és dönt√bírájának – vagy netán √rének? – tartja, még a mai napig él, noha alapjaiban kissé megingott. Egy olyan id√szakban, amikor Közép-Kelet-Európa minden országa elutasítja a szovjet modellt, és (régi vagy új) nemzeti identitása után kutat, a múlt újraformálásában a legkülönböz√bb kvalitású történészek és politikusok kelnek versenyre. Az állam még mindig hajlamos beavatkozni. Legitimitásának meger√sítése érdekében temetési szertartásokat is felhasznál. De privát kezdeményezésekb√l születnek alternatív interpretációi is a történelemnek. A legtöbb országban már ismer√s ez a szituáció 1989 el√ttr√l, amikor a Párt már tett bizonyos engedményeket a nemzeti öntudatot illet√en. Schöpflin György ennek a jelenségnek érdekes megnyilvánulásaira figyelt fel,23 mint amire például úgy utal, hogy „a Varsói Királyi Palotának, a lengyel államiság hatásos szimbólumának a restaurálására vonatkozó döntés”, illetve Kelet-Németországban a korábban háborút szító és a porosz militantizmus el√futárának tekintett Nagy Frigyes fokozatos átértékelése. Témánknak leginkább az felel meg, ha külön sorra vesszük a régió országait. Kezdjük Németországgal, ahol megtalálhatjuk a korábbiakban említett mindkét hagyományt. Kelet-Berlinben, az Unter den Linden-ben ötvöz√dik az ismeretlen katona mítosza azzal a dogmával, amely az ország két, egy fekete és egy fehér részre való osztásával a német ellenállás kizárólagos jogát a kommunistáknak tartotta fenn. Ez két különböz√ emlékm∫vet eredményezett: az egyik az Ismeretlen Wehrmacht Katona emlékm∫ve, a másik az Ismeretlen Német Ellenállóé.24 Az újraegyesítés, a vele járó fájdalmas következmények ellenére, megteremtette az újrakezdés feltételeit. A nemzeti történelem fordulópontjához egy Kohl elnökénél jobban cseng√ névnek kellett kapcsolódnia. Élénken él bennem az a hátborzongató történet, melyet Wheeler-Benett mesélt el: a visszavonuló német csapatok az akkor már brit f√hadiszállásként funkcionáló kastélyban hagyták Nagy Frigyes koporsóját,25 ami azután Heichingenben maradt, és negyvenhat évig a Hohenzollern család felügyelete alatt állt. Addig, mígnem Frigyes visszatért Potsdamba, a neki kijáró pompa közepette. Ez az esemény egyrészt Napóleon hamvainak visszaszállítását játszotta újra, mint a visszanyert német egység szimbólumát, másrészt az 1933-as, Hitler hivatalba lépésének napjára szervezett ünnepségek kellemetlen emlékét idézte fel.

89

Andrei Pippidi

eltér√ nézetek vannak forgalomban a legújabb kori politikatörténettel kapcsolatban. III. Borisz király (1918–1943) hirtelen halált halt, miután visszatért Hitlerrel való találkozójáról. Azonnal lábra kaptak a mérgezésr√l, illetve a nácik által kidolgozott egyéb, a király likvidálására alkalmazott módszerekr√l szóló híresztelések, melyek még manapság is tartják magukat. Ezek voltak az utolsó ecsetvonások annak a folyton könyveket bogarászó, félénk embernek a portréján, aki számtalan gyilkossági kísérletet élt túl, és igen jó politikusnak bizonyult. A népköztársaság kikiáltása után, mely fivérét kivégz√osztag elé, fiát, a hatéves II. Simeont szám∫zetésbe küldte, Boriszt magát pedig Hitler csatlósának bélyegezte, √ lett a legsúlyosabb b∫n, a monarcho-fasizmus megtestesülése. Sírját dinamittal felrobbantották. 1990-ben Dimitrov testét eltávolították mauzóleumából. Ma Bulgáriában, ahol még mindig egykori kommunisták kezében van a hatalom, a királyh∫ párt azt vallja, hogy a demokratizációra kizárólag akkor kerülhet sor, ha felkérik a királyt, hogy térjen vissza Spanyolországból. Ebben a feszült politikai légkörben az a hír, hogy Borisz urnába rejtett szívét az ország legszentebb középkori templomában, Rilában titokban meg√rizték és eltemették, a Coburg dinasztia hatalmának restaurálása melletti jelent√s szimpátiatüntetéseket eredményezett. Hogy a cseheknél nem merült föl a jelen államforma megkérd√jelezése, az feltehet√en egyrészt a kikezdhetetlen erkölcs∫ Václav Havelnek, illetve a Václav Klaus nevéhez f∫z√d√ vakmer√ gazdasági kísérlettel szembeni ellenállás teljes hiányának köszönhet√. Arra sem éreztek a csehek késztetést, hogy az egységes csehszlovák nemzet koncepcióját a szakadárok történelmi és áltörténelmi érveivel szemben megvédjék. A liberális köztársasági forma, mely 1918 és 1938 között már létezett, és 1945-ben átmenetileg ismét létrejött, teljesen megfelel√ volt számukra, így az alapító atyák, Thomas Masaryk és Edvard Benesˇ mindössze Jan Masaryk újratemetését tartották szükségesnek (aki feltehet√en politikai gyilkosság áldozata lett, melyet csak a kommunisták igyekeztek öngyilkosságnak beállítani). Az igazságtétel eme aktusával minden nehézség nélkül létrejött a morális konszenzus. A legtöbb példát Magyarország szolgáltatja, a hagyomány speciálisan magyar, és a még mindig hadakozó politikai irányzatok jellegénél fogva. Talán érdemes egészen 1894-ig visszamenni. Kossuth, aki Kerenszkijhez hasonlóan szintén jóval túlélte a bukott forradalmat, Torinóban meghalt, és földi marad-

luma, hogy Lázárt, a törökök által 1389-ben megölt szerb herceget el√ször a rajongó nép spontán szentté avatta, majd kés√bb hivatalosan is szentté nyilvánították. Élete utolsó csatája köré szöv√dött Koszovó mítoszvilága a 19. században. Az 1885-ös megemlékezések egy összjugoszláv politikai nagygy∫lés formáját öltötték. A koszovói területek egészen 1912-ig nem nyerték vissza szabadságukat. Noha a közép- és legújabb kori változások eredményeképpen a lakosság túlnyomó többsége albán, egyetlen szerbnek se fordulna meg a fejében, hogy feladja ezt a területet, még akkor sem, ha knez Lazar maradványait végül eltemették Vrdnikben, majd átszállították a vojvodinai Ravanicába.27 A harmincas években a tág értelemben vett jugoszláv jelleg meg√rzésére tett végs√ kísérlet során mítosz született azáltal, hogy a központosító politikát folytató Sándor király megbízást adott a horvát szobrásznak, Mesˇtrovic´nak a koszovói templom felépítésére. Semmi nem maradt ebb√l a nemzeti szentélyb√l, kivéve azt a néhány kariatidát, amelyet a Belgrádi Szépm∫vészeti Múzeumban √riznek. Az 1989-es évfordulón a hat évszázaddal korábbi esemény ismét ürügyet szolgáltatott egy hazafias (ezúttal kizárólag szerb) megmozdulásra. Milosevic´ elnök ezt a szimbolikus pillanatot használta fel, hogy demagóg kampánya részeként kikeljen a nemszerbek és különösképpen a muzulmánok ellen. Horvátország és Szlovénia abban a kényelmetlen helyzetben van, hogy államiságuk történelmi hagyományai részben fiktívek,28 részben a második világháború kérészélet∫ fasiszta bábállamaira mennek vissza. A Pavelic´csel és „Monsignor” Tisoval kapcsolatban dúló viták ellenére nem mondanám, hogy hivatalosan rehabilitációra alkalmasnak találták volna √ket. A horvátok elvetették a hajdani zágrábi Stepinac püspök emlékét is, akit kommunista népbíróság ítélt el, és a börtönben lelte halálát. Sem az √, sem a szerb megtorlás horvát áldozatainak esetében (Bleiburg) nem figyelhet√ meg semmilyen törekvés arra, hogy a mártírok szimbolikus jelent√ségét ünnepélyes küls√ségek között ismerjék el. Szemmel láthatóan ugyanez vonatkozik Szlovéniára is. Semmi esetre sem szolgálja azonban a nacionalista indulatok elaltatását, hogy a hangsúly Horvátország esetében a 11. századi Horvát Hercegségre, Szlovénia esetében pedig a szlovének 9. századi önállóságára tev√dik. Az ember azt hihetné, hogy Bulgáriában nincsenek ehhez hasonló, feloldhatatlan viták. Ennek ellenére itt is találunk példát holttestek feletti huzavonára, még ha azok nem számítanak is szent ereklyének. Az eset annyiban érdekes, hogy jól mutatja, milyen

90

A sírkövekr√l mint a nemzeti identitás mérföldköveir√l

szenzust kívánt becsempészni az addig durva elnyomásra épül√ rendszerbe. Az arisztokratából lett demokrata, Károlyi Mihály a monarchikus id√szakot követ√en lett Magyarország miniszterelnöke, az Els√ Köztársaság ideiglenes államf√je, kés√bb szám∫zetésbe vonuló politikai menekült, majd országának katonai vereségét követ√en rögtön a Második Köztársaság választott elnöke. Ezt követ√en √ lett a párizsi magyar nagykövet, de mivel további együttm∫ködésre nem volt hajlandó a kommunistákkal, lemondott, és nem sokkal kés√bb meg is halt, belekeseredve a számtalan, √t ért kudarcba. Önéletrajzi írása, mely némileg Kossuthéra emlékeztet, alkalmassá tette √t arra, hogy a megbékélés szimbólumává váljék, noha szemére lehetett volna vetni, hogy gyengeségének és hiszékenységének következtében kétszer is hozzásegítette a kommunistákat a hatalom átvételéhez. Az eszmei és politikai rend jelenlegi képlékeny állapota közepette két másik, az Egyesült Államokban meghalt emigráns találtatott alkalmasnak arra, hogy az áhított közmegegyezést megteremtse. Az egyik Bartók Béla (1881–1945), akinek közismert jobboldalellenessége állt 1940-es emigrációja hátterében is. A másik Jászi Oszkár (1875–1957), polgári radikális politikus, a Duna-konföderáció híve, aki következetesen megtagadta, hogy alávesse magát a fehérterrornak, és 1919-ben elhagyta az országot. Egyik temetés sem kavarta fel különösebben a kedélyeket: a nemzeti büszkeség és az emberek kíváncsisága ekkor már másra összpontosult. Ezzel kapcsolatban felmerül, hogy az a temetés, amelyre 1993 szeptemberében került sor Kenderesen, miért tarthatott számot akkora érdekl√désre. Erre az eseményre a közvélemény már valamennyire el√ volt készítve azzal, hogy 1991. május 4-én, tizenhat évvel a halála után Esztergomban újratemették Mindszenty József bíboros korábban Ausztriában nyugvó földi maradványait. De az igazi nyertese a poszthumusz plebiszcitumnak kétségtelenül Horthy Miklós (1868–1957) volt. Csak el kell menni a Budapesti Történeti Múzeumba, és az ember láthatja a tengernagy mindenhonnan ránk köszön√ joviális mosolyát, a fotókat, amelyeken fehér lován gy√zedelmesen végiglovagol a szlovák és román városok utcáin, továbbá huszonnégy évig tartó regnumának egyéb mementóit. A maradványait ünnepélyesen átvev√ veteránok felöltötték régi egyenruháikat, aminek a látványa enyhén szólva sért√ volt azokra nézve, akik még emlékeztek a diszkriminatív faji törvényekre, a lövészárkok ásására, a deportáltakat

ványait császári engedéllyel Pestre hozták, hogy állami temetést rendezzenek neki. Ezen a példán felbuzdulva a hatalomra kerül√ Nemzeti Párt 1906-ban még egy engedményt kicsikart Bécst√l: hazahozathatták Rákóczi Ferenc maradványait, illetve anyjáét, Zrínyi Ilonáét és mostohaapjáét, Thököly Imréét. Rákóczi sírját a mai Kassa fenséges katedrálisában helyezték el. A kés√bbi politikai események, vagyis a határok áthelyezése, amire azóta összesen háromszor került sor, azt eredményezték, hogy a magyar h√s sírhelye külföldre került. Semmi kétség nem fér hozzá, hogy a romantikus lelkület∫ hazafiak el√tt is Napóleon példája lebegett. Még számtalan, ehhez hasonló, szimbolikus jelentést√l terhes eseményre került sor. A következ√ Rajk László újratemetése volt, amelyre 1956-ban került sor, mindössze hét évvel azután, hogy összesküvés és kémkedés vádjával kivégezték. A desztalinizáció politikai kontextusa adja meg a magyarázatot arra, hogy a kommunista kormány miért tett ekkora engedményeket (a temetési szertartás nem hivatalos szervezés volt, csak elt∫rték), illetve, hogy miért lehetett jelen ilyen hatalmas tömeg a temetésen. Az egyik résztvev√ megjegyzése jól rátapint a helyzet ellentmondásosságára, hiszen tulajdonképpen a háborút követ√ évek párth∫, keményvonalas belügyminiszterét mint a sztálini terror áldozatát keltették ekkor új életre: „Szegény Laci, ha élne, biztosan közénk lövetne!”29 A dátum megválasztásának (október 6.) is szimbolikus jelent√sége volt, hiszen az aradi vértanúkra emlékeztetett, a magyar forradalom tábornokaira, akiket 1849-ben ezen a napon akasztottak fel. Az esemény annyira er√s érzelmi reakciót váltott ki, hogy három héttel kés√bb Budapest lakossága egy újabb forradalmi felkelés keretében bevette a város utcáit. A forradalmat követ√ megtorlás újabb mártírokat kreált: azokat, akik a város minden egyes házáért és utcájáért a szovjetek ellen vívott harcban estek el, és azokat, akiket koncepciós perekben ítéltek halálra. A legprominensebb áldozat Nagy Imre volt, akit rehabilitáltak, és elvtársaival együtt a 301-es parcellába temettek el. Június 16., az újratemetés napja, egy hónappal Kádár János halála el√tt, a posztkommunizmus kezdetét fémjelezte.30 A pártideológia rugalmasabbá válása a viszonylag enyhébb légkör∫ hatvanas években lehet√vé tett még egy újratemetést, mely nem volt nyílt kihívás a rendszerrel szemben, ugyanakkor a liberalizáció szimbólumává válhatott. Kádár azért egyezett bele a „Vörös Gróf”, Károlyi Mihály (1875–1955) újratemetésébe, mert kon-

91

Andrei Pippidi

hogy érvénytelenítsék a rá mint háborús b∫nösre vonatkozó halálos ítéletet (eddig minden eredmény nélkül), népszer∫sége növelése érdekében az alakját felment√ filmek forgatására kértek fel rendez√ket, és emlékm∫vet állítottak neki; névtelen sírjához azonban nem nyúltak hozzá. A román parlament mindenféle részrehajlás nélkül adózik különböz√ évfordulók alkalmából az 1941-es zsidó pogrom áldozatainak, a politikai és kulturális élet azon kiemelked√ alakjainak, akiknek a meggyilkolásához Antonescu hallgatólagos beleegyezését adta, illetve magának Antonescunak. Kevesebbet lehet azonban hallani a másik fasiszta vezérr√l, Corneliu Zelea Codreanuról, a Vasgárda megalapítójáról, akit 1938-ban öltek meg, nem sokkal a müncheni egyezményt követ√en, és akit két hónappal kés√bb már mártírként tiszteltek hatalomra került hívei. Újratemetése minden addiginál nagyobb jelent√ség∫ volt. A Vasgárdának kedvére voltak az ilyen szituációk: az egyik leghatásosabb az volt, melyet 1937-ben rendeztek, abból az alkalomból, hogy Spanyolországból hazaszállították két, a polgárháborúban Franco oldalán harcoló önkéntes hamvait. Volt még két másik eset is, amelyet érdemes felidézni. Amikor 1916-ban a román hadsereg vereséget szenvedett a német és osztrák-magyar offenzívában, és elhagyta Wallachiát, hogy Moldáviában leljen menedéket, elhozták Bátor Mihály koponyáját a Dealukolostorból, ahol korábban √rizték, és Iasiba, majd az oroszországi Kersonba küldték, hogy minél távolabb legyen a megszentségtelenítés legkisebb veszélyét√l is. 1920 augusztusában, csak néhány nappal azután, hogy tudósok Curtea de Arges-ben felfedezték egy pontosabban nem beazonosítható Wallachia herceg tizennegyedik századi sírját, aki feltételezések szerint az els√ román állam megalapítója volt, egy másik esemény látványos megünneplésére is sor került: Mihály maradványainak újratemetésére Ferdinánd király jelenlétében. Ez a szertartás a román nemzeti egység megteremtését volt hivatva szimbolizálni. A második esetre 1935-ben került sor, a Szovjetunióval való diplomáciai kapcsolatok felvételének alkalmából. A jó szándék jeleként a szovjet kormány elküldte Romániának Demetrius Cantemir hercegnek (meghalt 1723) a koporsóját. A herceg, aki kiváló polihisztor volt, de a politikában nem túl szerencsés, 1711-ben Nagy Péter segítségével megkísérelte felszabadítani Moldáviát az ottomán uralom alól, majd ezt követ√en életét az uralkodói kegyelem árnyékában a cár udvarában élte le, idejét történet-

Auschwitzba szállító vagonokra. Családi szertartás volt, vagy legalábbis annak nevezték, és valóban, a temetésre Horthy szül√falujában került sor, ahogy Churchillére Bladonban, de Gaulle-éra Colombeyben; egy nagyúr nem egyezik bele, hogy állami pénzen temessék, még ha az a tisztelet jele is, inkább a családi birtokon helyezzék végs√ nyugalomra. Semmi meglep√ nincs abban, hogy a temetésre, amelyet a TV is közvetített, a kormány hivatalos felhívása nélkül is sokan elmentek. Horthy valódi népszer∫ségnek örvendett.31 Az, hogy végül Hitler ellen fordult, hogy szám∫zetésben halt meg, és mindenekfelett az oroszok által Horthyra kimért damnatio memoriae szimpátiát ébresztett. A legutóbbi példa arra, hogy egy nagy magyart újratemetnek, Bethlen István temetése volt, aki 1946-ban vagy 47-ben halt meg a Szovjetunióban. Szomorú sors ez egy úriembernek, aki kétszer is országa miniszterelnöke volt, és számos helyzetben bizonyította politikai rátermettségét. 1994-es újratemetése, a Boross-kormány utolsó intézkedése nem tartott számot nagy érdekl√désre. A jobboldal viszonylag gyenge a volt kommunista országok mindegyikében. A nyugtalanság magvait elvet√ széls√séges nacionalista mozgalmak készek jobbról is, balról is bálványképeket kölcsönözni. Románia sem kivétel ezalól. Mihály király, aki lemondatása óta Svájcban él, már többször megpróbált visszatérni az országba. Erre csak egyetlenegyszer, 1992 áprilisában kapott három napra engedélyt – húsvét alkalmából, és hogy elzarándokolhasson a családi sírhoz Curtea de Arges-be –, de a fogadására Bukarestben huszonöt év után összegy∫lt tömeg minden el√zetes várakozást felülmúlt: mintegy 600 000 ember ment el, lényegesen több, mint 1989 decemberében. Mivel az általa politikai alternatívaként kínált rendszert veszélyként élik meg azok, akik vonakodnak a közelmúlttal szakítani, a szennylapok a király elleni rágalomhadjáratba kezdtek. Támadás érte például többek között azért, mert letartóztatta azt a katonai diktátort, aki háborút indított a Szovjetunió ellen 1944-ben. Így a royalista restaurációtól való félelem lett az a cement, amely összetartja a volt kommunistáknak és az ultrajobbos nacionalistáknak az Antonescu-kultuszt éltet√ szövetségét. A néhai marsall nevéhez kötik Románia keleti hadjáratát, amely jelent√s veszteségeket okozott az országnak. Nemzeti mártírnak kiáltották ki (1946-ban egy kirakatper után halálra ítélték), s√t, a zsidók megmentéséért éltették, mely utóbbi állítást a néhai f√rabbi és néhány nem zsidó származású történész is er√sen vitatja.32 Hivatalosan kérvényezték,

92

A sírkövekr√l mint a nemzeti identitás mérföldköveir√l

propaganda nevetséges túlzásai mögött. Csak hogy a legutóbbi példát említsük, idén március 29-én a sajtóban megjelent Bátor Mihály levágott fejének kísérteties képe, sz√rmesapkával, egy bronz relikviatartóban, amely az els√ világháború el√tt évekig magába zárta. A végkövetkeztetés az lehetne, hogy új szellemidézés van kialakulóban. A jöv√re vonatkozólag abból próbálunk adatokat gy∫jteni, hogy a tömegek hogyan reagálnak ezekre az illusztris hullákra. A Brumaire 18-ban Marx megjegyezte, hogy a forradalmárok, legyenek azok Cromwell vagy a francia forradalom idejéb√l, mindig a múlthoz fordulnak inspiráló példákért: az ótestamentumi prófétákhoz vagy a civil erények görög-római eszményképeihez. Marx már nem hallhatta, hogy Lenin és Trockij mennyit hivatkoztak a francia forradalom kínálta precedensekre érveléseikben. Ha ma élne, bizonyára egyetértene, hogy a történelmi modellek alternatív népszer∫sítési módszerei – hiszen végs√ soron ez az értelme ezeknek az állami temetéseknek – jól mutatják, mennyire cél- és irányvesztettek vagyunk. Helyi változatokkal, de Közép-Kelet-Európa minden országában a múlt egy bizonyos részének felidézésén fáradoznak. Vagy tegnapig vagy tegnapel√ttig mennek vissza, és szokatlanul kegyetlen történelmünk a biztosíték rá, hogy minden irányzat megtalálja a maga h√sét vagy mártírját. A nemzeti identitás, és amenynyiben lehetséges, a nemzeti egység hangoztatására kínálkozó bármilyen lehet√séget szívesen megragadnak. A temetés kiváló alkalmat nyújt a hazafias érzelmek felkeltésére és az emberek lekiismeretének megtisztítására, miközben fátylat borít a korábbi ellentétekre. Ahogyan a magyar mondás szól: „Temetni, azt tudunk!” El√adásom végén34 szeretném felidézni annak az √si zsidó szokásnak a végtelen bölcsességét, amely el√írja, hogy amikor egy halottat hoznak a temet√be, a hitközség tagjainak még a kaddis eléneklése el√tt a fülébe kell kiáltaniuk: „Ez és ez, ennek és ennek a fia, vedd tudomásul, hogy meghaltál!”

írással töltve. Cantemir maradványait egy politikai és tudós testületekb√l összeválogatott delegáció fogadta ünnepélyes keretek között, majd Iasi metropolita templomában temették el. Az 1995-ös román kormány a Nicolae Titulescu maradványainak eltemetésére rendezett ünnepéllyel vette ki részét a megemlékezési versenyb√l. A hamvakat Dél-Franciaországból hozták haza, ahol a Nemzetek Ligájának volt elnökét 1941-ben érte a halál. Az volt a kívánsága, hogy Brassóban temessék el, noha a városhoz csak egy meglehet√sen vékony szállal köt√dött: azt állította, hogy ott van Nagy-Románia szíve és geometriai középpontja. Titulescunak mint külügyminiszternek a nevéhez az 1930-as évek Balkán Antantja és a Szovjetunióval való diplomáciai kapcsolatok fejlesztése köt√dik, míg belpolitikai szinten a frankofon érzelm∫ politikus mindössze a Vasgárda németbarát irányultsága ellen próbált meg fellépni. A probléma csak az, hogy az általa alkalmazott stratégia mai szemmel nézve már elavultnak t∫nik, illetve hogy az emlékéhez való érzelmi köt√dést végképp lehetetlenné tette a kommunista történészek több évtizedes versenyömlengése. Az újratemetési szertartás rideg volt és hivatalos, de még mindig kevés ahhoz, hogy elvegye a kedvet az ilyen jelleg∫ kezdeményezésekt√l. Akárhogy is, a történelmi és erkölcsi értékek újragondolásával járó mítoszteremtés elképzelhetetlen a megel√z√ id√szak rivális képzeteinek kitakarítása nélkül.33 Az Ismeretlen Katona, akinek az emlékm∫vét 1923-ban leplezték le Bukarestben, 1959-ben, a kommunista vezet√k mauzóleumának építésekor új sírhelyet kapott. 1965-ben ide temették GheorghiuDej-t, a párt els√ titkárát, akit 1992-ben ∫ztek el onnét, amikor át kellett adnia a helyét a visszatér√ ismeretlen katonának. Jelenlegi sírja egy katonai temet√ben, egy egyszer∫ fakereszt alatt található. A kormánykoalíció mindent megtett azért, hogy a centralizált, tekintélyelv∫ állam összes hívét egy karámba terelje. Ez a szándék húzódik meg az egyház és a hadsereg által egyaránt támogatott nacionalista

Jegyzetek

1. A probléma szemontjából szinte semmi releváns nem található Philippe Ariés klasszikus m∫vében: L’Homme devant la mort, Párizs, 1977, kivéve néhány szót. 212. o. 2. Lásd Eric Hobsbawn és Terence Ranger (szerk.): The Invention of Tradition, Cambridge, 1983. passim. 3. Így Bernard C. Dietrich: Tradition in Greek Religion, Berlin–New York, 1986. 91–93. o. „A héroszkultusz Görögországban még nincs jól megértve.”

4. F. Denenken részletekre is kiterjed√ tanulmányában, in W. H. Roscher: Austührliches Lexicon der griechische und römischen Mythologie, Hildesheim–Zürich–New York. 1993. coll. 2156–2554, korábbi példát említ Kr. e. 654b√l, Klazomenainál, Görögország északi partján. 5. L. Nicole Loraux szép elemzését: L’invention d’Athénes, Párizs–Hága, 1981. 6. Odo of Deuil: „De protectione Ludovici VII in Orientem”, The Journey of Louis VII to the East, angol fordítással kiadta Virginia Gingerick Berry. New York, 1948.

93

Andrei Pippidi 7. vö. E. H. Kamorowicz: „Pro patria mori”, in Medieval Political Thought, American Historical Review, LV I. 3. 8. Talán mondani sem kell, hogy a legfontosabb referencia Burckhardt. Továbbá l. H. Baron: The Crisis of the Early Italian Renaissance. Civic Humanism and Republican Liberty in an Age of Classicism and Tyranny, Princeton,. 1966. 412–443. o.; illetve A. Mamigliano: „Polybius Reappearance in Western Europe”, Entretiens sur l’antiquité classique, XX. Genf, 1974. 347–372. o. 9. Adolfo Venturi: Storia dell’arte italiana, VIII. I. Milánó, 1923. 172. o. 10. Colette Beaune: „Les Sanctuares royaux”, in Pierre Nora (ed.): Les Lieux de memoire, II. La Nation. Párizs, 1986. 63–69. o. Lásd még u√: La Nation France. 11. Természetesen itt Báthory Zsigmondra gondolok, aki hosszú évekig a libochovicei kastélyban élt bezárva. Aki kora középkori dinasztikus nekropoliszt akar látni, annak a közelben lév√ kis Szent György-templomhoz kell ellátogatnia, ahol archeológusok nemrég feltárták az els√ Premyslidák temetkezési helyét. 12. Noha D. M. Pippidi: Studii de istorie si epigratie, Bukarest, 1989. nem ért egyet Henri Grégorie értelmezésével. L. Heimskringla: Snorre Sturlason, North King Sagas, ford. Samuel Laing, London, 1930. 15. o. 13. Yves-Maria Bercé: Le roi caché, Párizs, 1990. Lucette Valensi: Fables de la memoire. La glorieuse bataille des trois rois, Párizs, 1993. Hálával tartozom Patrick Quiller-nek, aki kölcsönadta nekem azokat a könyveket, amelyek – e meglehet√sen speciális projekthez – kiegészítették a Collegium Budapest könyvtárát, bibliográfiám eredend√ forrását. L. Diogo Ramada Curto: O Bastiao! O Bastiao!, (Actos politicos e modalidades de crenca 1578–1603) és Helena Barbas: Sebastianismo e mito imperial em Almeida Garrett, in Yvette Kace Centeno (szerk.): Portugal: mitos revisidados, Lisszabon, 1994. 139–223. o. 14. Adud N. Iorga: Istoria lui Stefan cei Mare, Bukarest, 1966. A Konstantinnak, az utolsó bizánci császárnak feltámadásába vetett néphitr√l említés történik Nikosz Kazantzakisz regényében, a Michalis százados-ban, mely az 1869-es nagy krétai felkelésr√l szól. 15. Mona Ozouf: „Le Pantheon”, In Pierre Nora id. m∫, I. La Republique, Párizs, 1984. 139–166. o. Ugyanazon hónap két számában, 1995. április 4-én és 21-én A Le Monde közölt cikkeket ezekr√l a nemzeti emlékm∫vekr√l. 16. A kis-ázsiai görögök Szent Miklós maradványait a dél-itáliai Bariba vitték 1087-ben, hogy megmentsék a muzulmánoktól. 17. Jean Tulard: „Le Retour des cendres”, in Pierre Nora id. m∫ II. 3. La Nation, Párizs, 1986. 81–110. o. 18. Romániában. „Ne feledkezzetek meg rólunk!” – ez volt a címe annak a kantáta formájú és megzenésített versnek, amelyet a történész-politikus, Nicolae Iorga írt. 19. Lásd Philippe Ariés: id. m∫ 66., 375. és 543. o. Az emlékm∫vet Douaumontban 1927 és 32 között építették, és hamarosan felépült romániai utánzata Cimpulung mellett. Míg a Francia Ismeretlen Katonát az Étoile-on, a Diadalív alatt temették el, Bukarest, noha a város északi kapujánál van saját diadalíve, ami a francia másolata, egy park közepében talált helyet a sír számára. 20. Lásd Ralph E. Giesey: Le roi ne meurt jamais, Párizs, 1987. 21. Alain Brossat: „Il culto di Lenin: il mausoleo e la statute”, in A Est. La memoria ritrovata, Torinó, 1991. 77–105. o. Köszönet Alessandro Cavalinek, hogy rendelkezésemre bocsátotta ezt a könyvet, mely máskülönben elkerülte volna a figyelmemet. 22. Anders Aman: Architecture and Ideology in Eastern Europe during the Stalin Era. An Aspect of Cold War History, New York, 1992. 211–213. o. 23. George Schöpflin: Politics in Eastern Europe 1945–1992, Oxford, 1993.

24. Sonia Combe: „RDT. Le commemorazioni per superare il passato nazista”, in A Est, la memoria ritrovata, 126. o. 25. John Wheeler-Benett: Friends, Enimies and Sovereigns, London, 1950. 26. Kolbe atyát 1982-ben avatta szentté II. János Pál pápa. 27. L. Thomas A. Emmert: „Kosovo: Development and Impact of a National Ethic”, in Nation and Ideology: Essays in honor of Wayne S. Vucinich, szerk. Ivo Banac, John G. Ackerman and Roman Szporluk. Boulde: East European Monographs, New York, 1981. 61–86. o. L. továbbá Bojislav Djuric´: Kosovski boj u sprskoj Knij evnosti, Belgrád, 1990. és Dejan Medakovic´: Kosovski boj u likovnim umetnostima, Belgrád, 1990. 28. Stanko Guldescu egyébként alaposan dokumentált könyveiben: History of Medieval Croatia, Hága, 1964. és a The Croatian-Slavonia Kingdom, 1526–1792, Hága, 1970. eredménytelenül próbál a mellett érvelni, hogy az adminisztratív és kulturális önazonosság megfeleltethet√ az államiságnak. 29. Réz Páltól hallottam ezt a történetet, aki volt olyan szíves, és megengedte, hogy itt közöljem. L. még G. Schöpflin. id. m∫. 125. o. 30. Susan Greenberg: „I funerali nazionali di Imre Nagy”, in A Est, la memoria rItrovata, 49–74. o. L. még az ifj. Rajk László és Jovánovics György adta interjúkat in Budapesti Negyed, 1994. 1. szám, 187–218. o. 31. Ezt belátja Deák István: Hans Rogger és Eugen Weber szerk.: The European Right. A Historical Profile, Berkeley and Los Angeles, 1965. 374. o. 32. Az e vitához kapcsolódó bibliográfia kedvez Antonescunak: Gh. Buzatu: Maresaiui Antonescu in fata istoriei, 2 vo, Iasi, 1990. uo. Romania cu si fara Antonescu, Iasi, 1991. George Magherescu: Adevarul despre maresalul Antonescu, 2 vol., Bukarest, 1991. Seratim Duicu (szerk.): Ion Antonescu si Garda de Fier, Tirgu Mures, 1991. Florin Constantiniu, Vasile Arimia, Jon Ardeleanu, Stephan Lache (szerk.): Antonescu-Hitler. Correspondenta si intilniri inedite, 1940–44. 2. vol. Bukarest, 1991. Ion Suta: Romania la cumpana istoriei, Bukarest, 1991. Gheorge Barbul: Memorial Antonescu. Al treilea om al Axei, Iasi, 1992. Ardeleanu V. Arimia (szerk.): Secretele Guvernarii, Bukarest, 1992. Josif C. Dragan: Istoria Romanilor, Bukarest, 1993. Mircea Agapie, Jipa Rotaru (szerk.): Jon Antonescu cariera militara, acrisori inedite, Bukarest, 1993. Minai Pelin (szerk.): Maresal Ion Antonescu. Epistolarul Infernului. Bukarest, 1993. Az ellenkez√ nézetet találjuk in Eduard Mezincescu: Maresalul Antonescu si catastrofa Romaniei, Bucharest, 1993. és Bucharest weekly „22”-beli cikkeinkben. (1992. február 28–március 5. 1992. június 12–18. 1993 január 7–13.) 33. Sz∫cs György: „Not to Praise but to Bury, The Budapest Sculpture Park”, The Hungarian Quarterly, 35. 1994. √sz, 100–107. o. 34. Amikor el√adásom megírásának vége felé jártam, Urs Altermatt volt olyan kedves, és felhívta a figyelmemet egy cikkre: Drei Graber eines Königs, in Neue Zürcher Zeitung, 100. 1995. május 2., amelyben Heinrich Schlange-Schöningen a Nagy Sándor sírjához kapcsolódó hagyományokat és forrásokat tárgyalja. A benne közölt információk egy része hasznos lehet számunkra. Nagy Sándor mumifikált testét 323-ban temették el Babilonban, azután két diadohos viaskodott felette, és Memphisbe vitték, majd Alexandriába. Augustusnak, Caligulának, Traianusnak, Septimus Severusnak és Caracallának abban a megtiszteltetésben volt részük, hogy láthatták és tisztelettel adózhattak el√tte. Ez III. Ottót és I. Frigyest juttathatja eszünkbe, akik az aacheni palotakápolnában felnyittatták Nagy Károly sírját, csak hogy láthassák. Az els√ esetben magas rangú látogatóknak szóló különös attrakcióról van szó, a második esetet a Nagy Károly iránti csodálattal magyarázhatjuk. Mivel Károlyt 1165-ben szentté avatták, Ottó császár érdekl√dését és tiszteletét maradványai iránt történelmi érdekek és személyes ambíciói diktálták.

94