Analysis of 30 year career s of physicians ( )

matologist. The T. B. physiologist, the internist and the chief surgeon are moderately unfavourable, while the stomatologist, the revision chief medical doctor and the dermatologist were found favourable. It is difficult to compare these data to those already published, as other authors mostly focus on the causes of death.12 We found only two publications analysing special fields and dealing with their the connections between them, but these examine data form 1932–48.13 Thus, although we know a couple of valuable studies from England and Germany, we think that the methods and the results of our analysis is different from theirs.14 It seems advisable to carry on the analysis of these tendencies, especially the death of medical doctors, probably also by the means of collecting the data of the main age group. The aim of the present study was to show that more attention should be paid to the labour- and health protection of physicians, specially on the most demanding fields. Analysis of 30 year career’s of physicians (1963–1993) My other study dealt with 30 years of the career of those who got medical graduation of the Semmelweis University of Medicine in 1963. I also received my degree in that year. In the autumn of 1993, I was invited to the 30th anniversary meeting of our grade. I spent a questionnaire to all the 350 other invitees concerning their career. 12

13

14

Doll, R. – Peto, R.: Mortality in Relation to Smoking: 20 Years’ Observations on Male British Doctors. B. M. J. 2, 1976. pp. 1525–1536; Matanoski, G. M. et al.: The Current Mortality Rates of Radiologists and Other Physician Specialists. A. J. Epidemiol. 101, 1975. pp. 188–198; Russek, H. I.: Emotional Stress and Coronary Heart Desease in American Physicians, Dentists and Lawyers. Am. Journ. of Med. Sci. 242, 1962. pp. 711–725. Dublin, L. I. – Spiegelman, M.: The Longevity and Mortality of American Physicians 1938–1942. JAMA, 134, 1947. pp. 1211–1211.; Dublin, L. I. – Spiegelman, M.: Mortality of Medical Specialists 1938–1942. JAMA, 134, 1948. pp. 1519–1524. Dublin, L. I. – Spiegelman, M.: The Longevity and Mortality of American Physicians 1938–1942. JAMA, 134, 1947. pp. 1211–1211.; Dublin, L. I. – Spiegelman, M.: Mortality of Medical Specialists 1938–1942. JAMA, 134, 1948. pp. 1519–1524.; Dickinson, F. G. – Martin, L. W.: Physician Mortality 1949–1951. JAMA, 162, 1956. pp. 1462–1468.; Flack, J. – Thiels, C.: Das Sterbealter der Ärzte in Berlin-West und Hessen von 1964–1976. Med. Clin., 74, 1979. pp. 1140–1143.; Hegedûs K.: Az orvosi társaságok és egyesületek politikai aktivitása a két világháború között Magyarországon. Kandidátusi tézisek, 1992.; Kapronczay K. – Szemkeö E.: A magyar orvostársaságok kialakulása és fejlõdése a XIX. és a XX. században. Bp., 1979.; Károlyi Gy.: A magyar egészségügy fejlõdése 1945-ig. In: Bevezetés a társadalomorvostanba és orvostörténetbe. Bp., SOTE, 1979.; Károlyi Gy.: A „szocialista egészségügy alapelvei”-nek változásairól. Orvosi Hetilap 1988. pp. 1735– 1743.

351

351

140 questionnaires were returned out of 350. Besides that I received 25 letters informing me that the person had died and 18 letters with the note ‘address unknown’. That is, 167 of my colleagues has not answered, so the proportion of answer is 40%. The following table shows the social composition of the interviewees according to their fathers’ profession. The Profession of the Fathers of the Responders Medical Doctor Graduate of Other University Clerks Worker Peasant Merchant Military Officer

13,6% } 24,3% 15,0% 22,1% } 12,1% 11,4% 8,9%

37,9%

34,2%

In the previous part of my study I have already mentioned that there was a discriminative system at the entrance examinations during the communist regime, which can be proved by the fact that one third of the students were of worker or peasant origin. If I had studied a group graduated in the early 50s, the results would have been different only as there would have been no merchants and military officers among the parents at all. We started our studies in 1957, after the suppression of the 1956 revolution and that is why it was possible for children of merchants and military officers to be taken to universities. After the oppression of the revolution the new communist regime had less strict criteria. The phenomenon of ‘doctor-dynasties’ is also very interesting. 13,6% of the fathers of students were medical doctors but only 1,4% of their mothers. 37,9% of the students married doctors and 18,8% of their children chose the medical profession. All this shows that the medical society is very exclusive, inter-marriage is very frequent especially if we include that 30% of the interviewees married medical workers, nurses or assistants. 21 out of the 167 responders work at medical universities, 57 in hospitals or specific ambulances, 5 in national institutes, 42 on the field of primary health-care and 20 in the medical administration or at the network health-officers. I also wanted to know how many of the students got a chance to have foreign study-trips. But for this knowledge of foreign languages is necessary. 10,9% of the men and 20% of the women asked spoke no foreign language at all. 55% admitted to be able to communicate in one foreign 352

352

language and 24% to speak two or more. The rest did not answer this question but they presumably did not speak any foreign language either. The proportion of the languages spoken was as follows: 50-50% English and German, 11,4% Russian and 8,6% French. The low proportion of Russian is especially interesting, as the students in the secondary school had been taught only Russian and no other foreign language. The data show that it was impossible to make people speak Russian by making it obligatory. 49,3% of the men and 14,9% of the women asked had been abroad on study trips, this is the first field where there is a really significant difference between the man and women. 24,6% of the men and 3% of the women got Ph.D, while 9,6% of the men and 1,5% of the women got D.Sc. It shows that the family, childbearing and last but not least traditions were serious obstacles to women’s scientific career, that is, it takes much more energy for a woman to have scientific career. Out of the 73 men who answered this question 39 are successful, working in a high position. This is 53,4% of the answers. Out of the 67 women there are only 16 who are in high position, that is 23,9%. This difference between the sexes is mathematically significant. In 1963 nearly equal number of women and men got doctor’s degree at our university as the official political tendency in that period was the equality between the man and women. It was especially vehemently propagated in the case of the medical universities to compensate for the fact that between the two world wars the vast majority of medical students was male as I have already shown it. The communist system provided women possibility to get doctor’s degree but did not provide them the possibility of successful career. A career of 30 years is really successful only if one has enough experience to teach the younger generation, which means a high position. And this has been achieved by women to a much smaller extent than by men. We are in Hungary at this issue in the „European level”. In a study of women doctors in the UK and their careers showed that although almost equal numbers of men and women students qualify from medical school, women hold only 15% of consultant posts, only 3% of consultant posts in surgical specialities, and represent 1% of general surgeons, while they are over represented in the lower training grades.15 At the beginning of the Kádár-regime the medical graduates had to start working in the post given to them by a committee. Now only 33 responders work at the place they were directed to. Most of them have moved to the capital but in many cases it meant changing their profile, 15

Ward, A. W. M.: Carreers of Medical Women. Brit. Med. Journ. 284, 1982. pp. 31–33.; Join Working Party: Women Doctors and Their Carreers. London, Dept. of Health, 1991.

353

353

while in other cases the aim of moving was exactly obtaining a job suiting their profile. Sometimes those who have moved explained their decisions with their family. The responses convinced me that the program of state directed settling of medical doctors was not successful. On the other hand, 72,1% of the responders are satisfied with their lives. 15% are dissatisfied and 13% can not answer similarly. The proportion of those who would not chose the some profession again is 15%. While there are only 3,7% of those, who are not certain. This shows that no matter what field of public health they work on there members of this group are satisfied with their careers, though neither their salaries nor their working conditions are as good as those in Western Europe or in the US. * The socialist system might seem very good because it provides free medical care to all members of the society. This system however, failed to create the conditions of free and accessible health-care and was based on the sense of mission of those performing their medical work as a duty. It was the exploitation of this unpaid sense of vocation that lead to some problems with the general feelings of our medical persons, but their mission was stronger then the general negative effects of the society. We hope, after recent changes medical profession in Hungary remains strong and it will have enough strength to recover and to work.

354

A NOBEL-DÍJ SZÁZ ÉVE Szállási Árpád

A dinamitról és díjáról híres svéd vegyész 1895-ben végrendeletet írt, amelynek értelmében óriási vagyonát egy alapítványra hagyta, hogy annak kamataiból öt kategóriában az év legjobbnak ítélt reál és humán tudományi teljesítményt jelentõs összeggel jutalmazzák. Bennünket elsõsorban az orvosi-élettani, kémiai és fizikusi díjazottak érdekelnek, mert a reálkategóriák között nem ritkák az átfedések. Így pl. a fizikus Röntgen sugarai nélkül ma is elképzelhetetlen a mindennapi medicina, a csodálatos Albert Schweitzer viszont Nobel békedíjat kapott. A skandináv kémikus egy évvel élte túl végakaratát. Hazájának kormánya 1900-ben emelte törvényerõre, ugyanakkor megbízta a Svéd Tudományos Akadémiát a bíráló bizottsági feladatok ellátásával. Uniós kapcsolatuk alapján Norvégia szintén szavazati joggal bír. A különbözõ országok szakmai testületei teszik meg az évi jelölést, bár ez egyszemélyes is lehet, a végsõ döntést hozó szakfórum viszont „a választék” egyre bõvültével egyáltalán nincs könnyû helyzetben. Az elsõ díjakat 100 esztendõvel ezelõtt osztották ki, amikor a tudományos világot még gyakorlatilag Nyugat-Európa jelentette. Az ünnepélyes aktusra december 10-én, az alapító halálának évfordulóján kerül sor, díszes oklevél, Nobel arcképét ábrázoló aranyérem és az aktuális csekkfüzet átadásával. A stockholmi ceremónián megjelennek a király és családja, a kormány tagjai, a diplomáciai képviseletek meghívott képviselõi, az alapítvány névtelen ügyintézõi, a még élõ díjasok, utána nagyszabású bankett, Nobel érdemeit méltató pohárköszöntõ végül a kitüntetettek röviden ismertetik eredményeiket. Már a kezdet kezdetén óriási rangja volt a díjnak, szaklapok és bulvárújságok mindig címoldalon hozták és hozzák a világraszóló eseményt, amelynek szertartásán még a képernyõi megjelenés sem változtatott. Az elsõ díj-év éppen a medicina, területén hozott korszakos eredményeket. A német Emil von Behring szérumterápiája mellett Konrad Röntgen a diagnosztikában „világított meg” új utakat. A torokgyík nem volt többé a gyermekek elsõ számú közellensége, a törött csontokat továbbiakban nem találomra illesztették össze, illetve szemmel ellenõrizhették az idegentestek eltávolítását. A második évben a brit Ronald Ross doktornak a malária-fertõzés bonyolult mechanizmusát tisztázó eredménye 355

355

részesült jutalomban. A dán Finsen fényterápiája a bõrfarkasra ma már inkább orvostörténeti érdekesség, de a maga korában a kültakaró tuberkulózisának kezelésénél igen intenzíven alkalmazták A következõ díjazott az orosz Pavlov a híres emésztést vizsgáló kutyakísérleteiért és nem a gyanúsan átideologizált nervizmus miatt. Tehát a svédek kelet felé is nyitottak voltak. Az 1905. év egy hatalmas életmû megkoronázása: Robert Koch kitüntetése. Itt a személy adott rangot a díjnak és nem fordítva. A Berlin–London–Szentpétervár háromszög 1906-ban a latin világ felé bõvült: az olasz Camillo Golgi és a spanyol Ramon y Caja1 az idegrendszer finomabb szerkezetének személetes bemutatásáért kapta a legnagyobb elismerést, majd a francia Laveran a malária-plasmodiumok felfedezése után 20 esztendõsen csatlakozott a körükhöz. Az 1908. évi díjazás több szempontból érdekes. A Mecsnyikov-Ehrlich kettõs az immunitás terén végzett munkájáért lett kitüntetett, holott az utóbbihoz elsõsorban Hata neve és vele a Salvarsan elõállítása társul. A svájci Theodor Kocher az elsõ sebész Nobel-díjas a pajzsmirigy élettana, kórtana és sebészete terén elért eredményeiért. A németek száma a sejtmag kémiai szerkezetét eredményesen vizsgáló Albrecht Kossel kitüntetetésével bõvült. Alvar Gullstrand az elsõ svéd díjazott, réslámpája új korszakot nyitott a szemészeti diagnosztikában. A francia Alexis Carrel pályafutását szülõhazájában kezdte, majd New York-ban folytatta, így lett az érvarratok, véredények, valamint a szervátültetés terén végzett úttörõ munkásságával az elsõ amerikai Nobel-díjas orvos. Gondolati gazdagságát az Ismeretlen ember címû, sok nyelvre lefordított könyve bizonyítja. A másik gall: Ch. Richet Párizsban maradt és az anafilaxiára vonatkozó kutatási eredményei hozták meg neki a dicsõsséget. Az 1914. évi kitüntetett Robert Barany ismerõsen hangzó neve ellenére soha nem vallotta magát magyarnak. A vestibuláris készülék kórtanára vonatkozó vizsgálatai kétségtelenül Hõgyes Endre eredményeire támaszkodnak, a hõhatás fül-diagnosztikai jelentõségét azonban õ ismerte fe1. Az 1915–1918 közötti háborús években szünetelt a díjazás, a semleges Svédország a vöröskeresztes szolgálat terén végzett felbecsülhetetlen értékû munkát, pl. Robert Barany kiszabadításával. Az 1919. év ismét egy óriási életmû betetõzése, amikor a belga Bordet professzort a szerológiai vizsgálatok területén elért eredményeiért díjazták. A dán A. Krogh nevéhez egy zárt rendszerû energiaforgalmi készülék kapcsolódik, de a legrangosabb díjat a hajszálerek mûködését szabályozó rendszer kimutatásáért kapta. Majd 1921-ben nem találtak kitüntetésre méltó teljesítményt, de a következõ esztendõben már az angol A. V. Hill az izomkõ keletkezési mechanizmusának, német kollégája (nemrég még háborús ellensége), Otto Meyerhof pedig az oxigénfogyasztás és az izom-tejsav-anyagcsere kapcsolatának tisztázásával szolgálta meg a reá 356

356

esett választást. Amikor az inzulin felfedezése kerül szóba, általában a Banting-Best kutató kettõs neve „ugrik be”, holott Banting mellett hivatalosan Macleod professzor a másik kitüntetett. Az összegbõl a még medikus Best is részesült. Az inzulin-egység fogalmának kidolgozásával a kémikus Collip szintén elévülhetetlen érdemeket szerzett. Ezzel Kanada is belépett a Nobel-díjasok klubjába. A hasnyálmirigy adagolható hormonja elhárította a cukorbetegek feje fölül az akut életveszély, de nem kevésbé jelentõs a következõ év eredménye, a holland Willem Einthoven nevéhez fûzõdõ elektrokardiogramm keletkezési mechanizmusának és diagnosztikai lehetõségeinek tisztázása. Kevés orvosi instrumentum futott be ilyen fényes pályaívet. Magasra került a mérce, a következõ esztendõben elmaradt a díjazás. Az 1926-os kitüntetett dán J. A. G. Fibiger spiropterás rákelmélete szintén orvostörténeti érdekesség, amely az EKG-hoz nem mérhetõ. A bécsi ideggyógyász Julius von Wagner-Jauregg professzor malária beoltással kezelte eredményesen a hûdéses elmezavart, mint a lázterápia letéteményese lett díjazott 1927-ben. Jelentõs a tuniszi francia Ch. Nicolle azon felismerése, hogy a kiütéses tífuszt a ruhatetvek terjesztik, fertõtlenítéssel sikerült a járvány láncát megszakítani. l928 decemberében joggal ünnepelték. 1929-cel beköszöntött a vitamin-korszak a holland Ch. Eijkman a kiterjedt ideggyulladás elleni B-vitamin csoport, a brit F. G. Hopkins pedig a növekedést fokozó A és B-vitamin élet- és kórtani szerepének megvilágításáért nyert jutalmat. A Svéd Akadémia egyikük kitüntetésénél sem „siette el a dolgot”, s ez még inkább vonatkozik a. bécsi Karl Landsteiner esetére, aki már 1901-ben felfedezte a. vércsoportokat, Nobel-díjat viszont már amerikai állampolgárként csak 1930-ban kapott. Jelentõségét aligha kell bizonygatni. A német Otto Warburg a légzõfermentek oxigénátvivõ szerepét zseniális kísérletekkel igazolta, érdemeit 1931-ben méltányolták. A következõ évben két brit, Charles Sherrington és Edgar D. Adrian elektrofiziológiai kísérleteivel írta nevét a nagykönyvbe. Az elsõ „született amerikai” Nobel-díjas Thomas Hunt Morgan a kromoszómák öröklõdésbeli szerepére mutatott rá, õ az 1933. évi kitüntetett. A következõ évben a Whipple–Minot–Murphy, USA-beli hármas tette közkinccsé a vérszegénység májterápiáját. Jeney Endre ugyanezt már korábban leírta, sajnos csak magyar nyelven, így nem került kellõ idõben a köztudatba. A német Hans Spemann az embrionális fejlõdésben észlelt szervezõ hatás felfedezéséért kapta az 1935. évi kitüntetést. Majd a következõ esztendeit a brit Henry Dale és az osztrák Otto Loewi az idegimpulzusok kémiai átvivõjének a kimutatásáért. A mi nagy dátumunk 1937., amikor Szegedrõl Szent-Györgyi Albert a biológiai oxidációs folyamatok terén a fumársav katalitikus szerepére, valamint a C-vitamin kémiai azonosítására vonatkozó kutatásaiért, továbbá 357

357

a paprikából való nagy mennyiségû kivonásáért érdemelte ki hazai földön a Nobel-díjat. A belga Corneille J. F. Heymans kapta meg a béke utolsó évének kitüntetését a sinus és az aorta mechanizmusának felismeréséért a légzés szabályozásában. Az 1939. évi díjazott német Gerhard Domagk professzor a prontozil elõállításával a kemoterápiás korszakot nyitotta meg. Az 1940–1942 közötti háborús években ismét nem osztottak ki a díjat. Az 1943. év sem korszakos jelentõségû. A dán Henrik Dam az elsõ nem orvos, aki a K-vitamin felfedezéséért, az amerikai orvos Edward A. Doisy viszont kémiai összetételének tisztálásáért kapott kitüntetést. A második világháború utolsó esztendejének érmes, okleveles, pénzes jutalmát két amerikai: Joseph Erlanger és Herbert Spencer Gasser érdemelte ki az idegrostok differenciált mûködésének a tisztázásáért. A második világháború egyik „gyõztese” a penicillin, Sir Alexander Fleming, az ausztrál társ Howard W. Florey és a londoni orosz emigráns kémikus, Ernst B. Chain kitartó munkásságával született meg. Ez nemcsak az orvostudomány, de a Nobel-díj történetében is új fejezetet nyitott. Vele az ötödik kontinens szintén bekerült a koszorúzottak körébe. Az USA vezetõ szerepe e téren is egyre világosabbá vált. 1946-ra Hermann J. Muller már röntgensugárral kiváltott mutációkat fedezett fel. Az Újvilágba: került cseh Cori házaspár a glikogén katalitikus átalakulásának felfedezéséért, az argentin Bernardo A. Houssay pedig a hipofízis elülsõ lebenyének a cukoranyagcserében betöltött szerepének a tisztázásáért lett kitüntetett. Az utóbbi az elsõ dél-amerikai Nobel-díjas orvostudós. Az 1948. évi jelképes babér ismét vegyész díszéül szolgált, a svájci Paul Müller a DDT elõállításáért kapta. Ma már alig használják, de korabeli drámai hatású szerepét a háború miatt elszaporodott ízeltlábúak elleni küzdelemben aligha lehet vitatni. A kanton-államok tudományos fejlõdésében meglátszottak a. nyugodt békeévek, 1949-ben Walter Rudolf Hess a köztiagy organizációjának felfedezéséért, belsõ szervezõ szerepéért, véle megosztva a portugál Egas Moniz professzor a prefrontális leukotomia terápiás bevezetéséért részesült díjazásban. Ez utóbbit szerencsére a korszerû pszichofarmakonok már kiszorították, jelentõségét soha nem lehetett pl. a penicillinéhez mérni. Az elsõ félszázad utolsó éve 1950, ekkor ez amerikai Edward C. Kendall kémikus, az orvos honfitárs Philip S. Hench, valamint a lengyel születésû svájci Tadeus Reichstein vegyész a mellékvesekéreg-hormonok szerkezetének és biológiai hatásainak tisztázásáért részesült a legmagasabb elismerésben. Illusztris listát lehetne összeállítani az elsõ félszázad méltatlanul mellõzöttjeirõl. Elég csak az agysebészetben Cushing, Penfield és Olivecrona, illetve a belgyógyászatban Sir William Osler személyére utalnunk. Ennek ellenére valamennyien tankönyvi „adatok.” A Svéd Nobel-díj Bizottság páratlan pártatlanságára jellemzõ, hogy sem az angolszászokat, 358

358

sem a skandinávokat nem részesítette elõnyben. Bizonyíték rá az elõzõ felsorolás, pedig a díjra Cushing jobban rászolgált volna, mint pl. Moniz. A huszadik század ötvenes éveire nemcsak politikailag szakadt ketté Európa, illetve a tudományos világ. A Szovjetunióhoz tartozó blokkban államilag tiltották be az önálló gondolkodást. Morgan nevét csak szitokszavak kíséretében lehetett kiejteni, az öröklõdésben „természetesen” genetikai faktor nem létezett, mert Liszenko szerint mindent a környezet határoz meg. Mendel a micsurini szemléletben „borsótörvényes szerzetessé” törpült, míg az Elbától keletre a búza jarovizálásával bíbelõdtek, vagyis a kalászos földrajzi zóna fölötti meghonosításával törõdtek, addig Nyugaton szabadon kibontakozhatott az azóta óriási pályaívet befutó genetika, így nem csoda, ha –képletesen szólva – a Nobel-díj mezején nem termett babér ennek a régiónak. Az 1951. évi kitüntetést a dél-afrikai születésû amerikai Max Theiler kapta a sárgaláz korokozójának kutatásáért és szérummal való sikeres gyógyításáért. Ez a vírus-betegség azóta gyakorlatilag eltûnt. Az 1952-es táblán Selman A. Waksman neve aranybetûkkel ragyog, õ állította elõ az elsõ igazán hatásos TBC-elleni készítményt, a streptomycint, a penicillin utáni újabb csodaszert, ahogy az idõsebb nemzedék emlékezik még rá, pl. a. gyermekkori meningitis basilaris tuberculosa kezelésében. Hans Adolf Krebs a citromciklus tárgyalásánál Szent-Györgyivel együtt is szerepelt már az 1948-as kiadású fiziológiai tankönyvekben, de Nobel-díjat csak 1953-ban kapott Fritz A. Zipmann társaként, aki felismerte a koenzim-A szerepét az intermedier anyagcserében. Az 1954. év a virológusoké. Az Enders-Robbins-Weller amerikai triász felfedezte, hogy a polio-vírust különbözõ szöveti kultúrákon lehet tenyészteni, ami elvezetett a rettegett gyermekbénulást megelõzõ Salk-szérumhoz, illetve a Sabin-cseppekhez. A svéd Axel Theorell az oxidációs enzimek hatásmódjának és természetének megismerése terén elért eredményeiért került az aranykönyvbe. Az 1956. esztendõ több szempontból érdekes és említésre érdemes. Hosszú idõ elteltével a Magyar Tudományos Akadémia újra jelölt, méghozzá újra szegedit, az ifj. Jancsó Miklós farmakológus professzort. Tehetsége, eredetisége, a RES vizsgálata terén elért tudományos teljesítménye révén bõven rászolgált, de olyan riválisai akadtak, akiket méltán részesítettek elõnyben. A német Werner Forssmann, az amerikaivá lett André E. Cournand, és az annak született Dickinson W. Richards a szív katéterezésének felfedezéséért (Forssmann heroikus önkísérletéért) és a vérkeringési rendszer kóros elváltozásainak eredményes kutatásáért került az elsõ helyre. Svájc 1957-ben újabb éremmel gazdagodott, Daniel Bovet a. biológiailag aktív anyagok kémiai szerkezete és gyógyszertani hatása között ismert fel alapvetõ összefüggéseket. Amikor Nyugaton a nagy genetikai áttörés megtörtént, Liszenko már a saját hazájában is kegyveszett lett. Az amerikai George W. Beadle – 359

359

Edward L. Tatum – Joshua Lederberg triász felismerte, hogy bizonyos kémiai folyamatok a gének irányítása alatt állnak, illetve a baktériumok genetikai apparátusa, „szervezõi szerepet” tölt be. Lederberg munkássága nagyban elõsegítette a genetikai kód megfejtését. A következõ, 1959. évben a spanyol Severo Ochoa és az amerikai Arthur Kornberg a ribonukleinsav és a desoxiribonuleinsav biológiai szintézisének elvégzéséért lett kitüntetett. Ez újabb nagy lépés a genetikában. Az ausztrál Frank Macfarlane Burnet és a brit Peter Brian Medawar a szervátültetésben késõbb oly meghatározó szerepet játszó szerzett immuntolerancia felfedezésével írta nevét a legrangosabban díjazottak listájára (1960). Aztán következett 1961-ben a Szent-Györgyi után leginkább magyarnak tekinthetõ Békésy György fizikus a cochleán belüli ingerlés mechanizmusának tisztázásával. Mérvadó külföldi lexikonokban magyar származású amerikai biofizikus, holott hallásvizsgálati eredményeit a Budapesti Posta Kutatólaboratóriumában, a köztudat szerint alig ismert audiológus Halm Tibor közremûködésével alapozta meg. Majd 1962 az igazi mérföldkõ a modern kutatás történetében. A Crick – Watson –Wilkins angol–amerikai–újzélandi triász a. nukleinsav molekulaszerkezetének és az élõ anyagban az információ átvitelének felfedezésével forradalmasította a molekuláris biológiát. Varázsszó lett a DNS és a „kettõs spirál”, Watson könyve a bestseller-lista élére került. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy nem a laboratóriumba zárkózott magányos kutatóké a jövõ. Beszédes példa rá az ausztrál John Carrew Eccles és a brit Alan L. Hodgkin – Andrew F. Huxley kettõs együttmûködése az idegsejtmembrán ion-mechanizmusának tisztázása terén. A káliumionok koncentrációjától függõen mikroelektródákkal mérték az idegsejtvégzõdés membránfeszültségének változását. Eccles The cerebellum as a neural machine címû könyvének egyik társszerzõje Szentágothai János professzor, mivel a medicinában már leomlottak az ideológiai korlátok. Az angolszász hegemónia után 1964-ben német páros vehette át a díjalapító portréjával díszített aranyérmet. Konrad Bloch és Feodor Lynen kutatásai nyomán beköszöntött a „koleszterin korszak”. Egzakt módon tisztázták a zsíranyagcsere mechanizmusát és szabályozását, óriási hatást gyakorolva a klinikumra is. A germán duó után a francia François Jacob – Jacques Monod – André Lwoff hármas egy addig ismeretlen gént fedezett fel, amelynek mûködése más gének aktivitását szabályozza. Jacob könyve A tojás és a tyúk, Vekerdi László avatott tollú tolmácsolásában nálunk szintén szép karriert futott be. A genetika egy idõre elfedte a különben igen intenzív rákkutatást, ám 1966-ban az amerikai Peyton Rous a tumort okozó vírusok kimutatásával, honfitársa Charles B. Huggins professzor pedig a prosztatarák eredményes hormonkezelésével ért a csúcsra. Mindketten jó késéssel, mert a Rous-féle „tyúkszarkómát” már az ötvenes évek patológiai szakkönyvei is 360

360

ismerik. Gyakorivá váltak a kooprodukciók: 1967-ben a svéd Ragnar Granit, az amerikai Haldan K. Hartline és Georg Wald a látás fiziológiai és kémiai folyamatai terén elért eredményeiért jutottak a kitüntetéshez. Wald genetikai vizsgálatokkal tisztázta a színtévesztés öröklõdõ természetét. Külön érdekesség, hogy az elektroretinográfia megalkotói közül egyik sem volt szemészorvos. Majd 1968-ban az amerikai Robert W. Holey és Marshall W. Nirenberg közé a pakisztáni Har Gobind Khorana is „beékelõdött.” Õ az elsõ ázsiai kitüntetett a medicinában. Együtt tisztázták a genetikai kódnak a fehérjeszintézisben betöltött szerepét, Nirenberg szellemes matematikai modellt dolgozott ki megfejtésére, amely „az élet kódja” nevet kapta. Folytatódott a kollaborációs versenyfutás: 1969-ben a német Max Delbrück, az amerikai Alfred D. Hershey és az olasz Salvador E. Luria tisztázta a. vírusok reprodukciós ciklusában a genetikai anyag szerepét. Bizonyítást nyert, hogy az egysejtûtõl az emberig az életmûködést ugyanaz a mechanizmus irányítja. Az amerikai Julius Axelrod és svéd társa Ulf von Euler, továbbá a németországi eredetû angol Bernard Katz az idegingerület-vezetés mechanizmusával kapcsolatos kutatásokért és a transzmitter anyagok felfedezéséért részesültek az 1970. évi elismerésben. Euler nevéhez kötõdik a prosztaglandin, Katz kimutatta, hogy az ideg-és izom között az acetil-kolin a közvetítõ anyag, amely az idegvégzõdéseken választódik ki. Ez új távlatokat nyitott a neurofarmakonok kutatásában. Békésy György után tíz esztendõvel újra egy fõt koszorúztak Sutherland személyében. A hormonhatás mechanizmusának tisztázásakor beigazolódott Monod mondása: „ami igaz a baktériumra, igaz az elefántra is.” Az amerikai Gerald M. Edelman – Rodney R. Porter kettõs az antitestek szerkezetének vizsgálatában jeleskedett (1972). Az immunglobulinok feltárásával õk a molekuláris immunológia megalapítói. Az etológia szintén színre lépett: az osztrák Karl von Frisch és Konrad Lorenz, valamint a holland Nikolas Tinbergen az egyéni, és szociális magatartásformák szervezõdése és kiváltása terén elért eredményeikért kaptak 1973-ban Nobel-díjat. Lorenz híres kísérletei ellen még a legelszántabb állatvédõk sem tiltakoztak, könyveinek sikere a Watsonéval vetekszik. Frisch a méhek irány-és távolságjelzõ táncára, Tinbergen az állatok automatikus cselekedeteire hívta fel a tudományos világ figyelmét. A belga Christian R. de Duve, s belga születésû amerikai Albert Claude, valamint a román eredetû amerikai George E. Palade a sejt strukturális és funkcionális szervezõdésével kapcsolatos kutatásaikért kapták az 1974. évi kitüntetést. Ch. R. de Duve munkacsoportja mutatta ki, hogy az ún. raktározási betegségek oka a lizoszomális enzimek csökkent aktivitása. Claude szerint a. mitokondriumok a sejtek „erõmûvei.” Az 1975. év díjazottjai : az USA-ban dolgozó olasz Renato Dulbecco az amerikai David Baltimore és honfitársa Howard M. Temin a daganat361

361

keltõ vírusok és sejtek genetikai anyagának kölcsönhatásaival kapcsolatos felfedezésekért. Szerintük a daganatos transzformáció kulcslépése a transzformáló gének aktiválódása, amelyet többek között vírusfertõzés is elõidézhet. Ezzel újra elõtérbe került a vírusok daganatkeltõ szerepe. Az 1976-ban kitüntetett Baruch S. Blumberg – Daniel C. Gajdusek kettõs új korszakot nyitott a víruskutatás történetében. Blumberg mutatott rá, hogy az ún. ausztrál-antigén a hepatitis-B-vírus felszíni antigénje, továbbá a nevezett kórokozó és az elsõdleges májrák között patológiai összefüggés található. Gajdusek ismerte fel az ún. lassú vírusok (slowvírus) szerepét a kuru-betegség és a Creutzfeld-Jakob szindróma kialakulásában. Ez utóbbi kórokozó ágenseit prionoknak nevezik. Hasonló lefolyású a Lyme-kór és az AIDS. Az 1977. esztendei összeg egyik felét az USA-ban dolgozó francia Roger Ch. L. Guillemin és a lengyel származású amerikai Andrew V. Schally kapta a hipofízis által termelt „thyrotropin releasing hormone” felfedezéséért, valamint a növekedési hormon szekrécióját szabályozó somatostatin elõállításáért. Érdeklõdésüket Selye János elõadásai inspirálták. A díj másik felét Rosalyn Yalow-Sussmann amerikai fizikusnõ kapta a laboratóriumi diagnosztikában oly fontos szerepet játszó radioimmun assay (RIA) felfedezéséért. A svájci Werner Arber, az amerikai David Nathans és Hamilton O. Smith 1978-ban megosztva részesültek a díjból a „restrikciós enzimek felfedezéséért és a molekuláris genetikai alkalmazásáért” indoklással. Kimutatták, hogy a restrikció a baktériumok általánosan elterjedt védekezési mechanizmusa az idegen DNS-sel szemben, ill. a restrikciós enzimek segítségével megállapítható a DNS-molekulák bázissorrendje, amely alkalmas a szekvenciaanalízisre és a kromoszómatérképezésre. Ezzel lerakták a génsebészet alapjait. Majd 1979 újabb mérföldkõ a klinikai diagnosztikában. A dél-afrikai születésû amerikai fizikus, Allan Cormack és az angol kutatómérnök Sir Godfrey Hounsfield számítógépes tomográfiai módszert dolgozott ki, amely a hagyományos kétdimenziós röntgenképtõl eltérõen, sugárártalom veszélye nélkül tette lehetõvé a háromdimenziós pásztázó vizsgálatokat. Hounsfield úttörõ szerepet játszott a mágneses magrezonancia spektroszkópia elvén alapuló diagnosztikus módszer kifejlesztésében. A francia immunológus, Jean B. G. Dausset és az amerikai genetikus, George D. Snell 1980-ban kitüntetett munkássága az immunológiai reakciókat szabályozó sejtfelszíni strukturák megértéséhez vezetett. A Dausset által leírt human leukocyta antigén (HLA) felismerése a sikeres szervátültetés alapvetõ feltételének bizonyult, az antigén-specifikus immunszupresszorok alkalmazásával együtt. Az 1981. évi Nobel-díj egyik felét a kanadai születésû, Harvardon dolgozó David H. Hubel és svéd munkatársa Torsten N. Wiesel kapta. a látási rendszer információ-feldolgozó mûködésé362

362

vel kapcslatos felfedezésekért. Kimutatták, hogy a binokuláris látás kifejlõdésében veleszületett tényezõk játszanak szerepet, valamint az élet elsõ szakaszában a látókérgi neuronok beidegzése a vizuális ingerektõl függõen módosul. A rangos díj másik felében az amerikai pszichofiziológus Roger W. Sperry részesült az agyféltekék funkcionális elkülönülésével kapcsolatos kutatási eredményeiért. A két féltekét összekötõ idegpályák átmetszésével mutatott rá, hogy a bal fél fõleg a logikus, a jobb fél pedig az intuitív gondolkodás székhelye. A nyolcvanas évektõl a biokémia elõre törése figyelhetõ meg. Így 1982-ben a svéd vegyész Sune Bergström és Bengt I. Samuelsson valamint az angol farmakológus John R. Vane a már ismert prosztaglandinokkal és velük rokon biológiai anyagokkal kapcsolatos felfedezéseikért részesültek kitüntetésben. Kiderült, hogy a hormonális szabályozó rendszer fontos részei, kémiai megfelelõi a gyógyszergyártásban felhasználhatók. Az említett csoportmunka alól szabályerõsítõ kivétel az amerikai genetikusnõ, Barbara McClintock, aki a mozgó genetikai elemek „transposonok” felismeréséért lett díjazott. Vizsgálatait a kukorica kromoszómáinak részletes megfigyelésével kezdte. Megállapította, hogy a kukoricaszemek színének változása pontosan leírható a gyûrûkromoszómák megjelenésével és vizsgálati módszere bizonyos öröklõdõ betegségek során megfigyelhetõ kromoszóma-elváltozások leírásánál szintén használható. Az 1984. év újabb cezúra. A dán immunológus Niels K. Jerne alapvetõ felismeréseket tett, amelyek megváltoztatták az addigi immunológiai szemléletet: (1) A fertõzések elleni küzdelemben részt vevõ antitestek a szervezetbe kerülõ idegen anyagok hatására újonnan keletkeznek: (2) a csecsemõmirigyben fejlõdõ T-sejt modellt szolgáltat, miként tanulja meg a sejt az immunvédekezésben betöltött szerepét: (3) az immunrendszer önszabályozó funkcionális hálózat, amely a limfociták és antitestek kölcsönhatásán alapul. A díj másik felét az argentin születésû brit César Milstein és a német Georges Köhler kapta a monoklonális antitestek elõállításáért, amely új lehetõségeket nyitott meg a biológiai kutatások számos területén. Két molekulárgenetikus: az amerikai Michael St.Brown és Joseph L. Goldstein 1985-ben érdemelt aranyérmet, mert forradalmasította mind a koleszterin anyagcsere szabályozásáról, mind az abnormálisan emelkedett vérkoleszterin-szint által okozott betegségek okairól és keletkezésérõl szerzett ismereteket. Kimutatták a vérben a koleszterintartalmú részecskék megkötésére képes LDL (low density lipoprotein) receptorokat, ami a Lovastatin nevû és hasonló hatású gyógyszerek elõállításához vezetett. Az 1986. év díj nyertesei: az amerikai biokémikus Stanley Cohen és az olasz-amerikai Rita Levi-Montalcini. Õk izolálták elõször az idegsejt osztódásában, illetve differenciálódásában alapvetõ szerepet játszó ún. „nerv growth factor”-t. 1987-ben lett kitüntetett az elsõ japán orvos Susuma Tonegawa, mivel megvilágította az antitest termelés változékonyságának 363

363

genetikai alapjait. Azonosította az antitestek könnyû és nehéz láncainak felépítéséhez szükséges „constant”, „variable” és „joining”, ill. „diversity” géneket, amelyek az immunológia alapfogalmai lettek. Az 1988-as év ismét a farmakológusoké. Az angol Sir James W. Black az amerikai Gertrude Belle Elion és George H. Hitchings új immunszupresszív, malária-elleni, béta-adrenerg receptort blokkoló és hatásos vírus ellenes gyógyszereket állítottak elõ. A Trimethoprime az AIDS-ben gyakori Pneumocystis carini kezelésére is hatásos. A tengerentúli fölény állandósult, természetesen a bevándorlók révén is. Az 1989-ben díjazott John M. Bishop és Harold E. Varmus kimutatta, hogy az állati tumor vírusok onkogénjei eredetileg celluláris génekbõl (proto-onkogénekbõl) származnak. Ezzel megváltozott a sejtek normális és tumoros növekedésérõl alkotott képünk. Az 1990. évi Nobel-díj ismét két amerikait illetetett: Joseph E. Murray és Donnal Thomas kapta a szerv-és sejttranszpalntáció területén elért eredményekért. Murray végezte az elsõ sikeres veseátültetést homozigóta ikreken, Thomas pedig a csontvelõátültetés kidolgozásában játszott szerepet. Fontosságukat az idõ igazolta. 1991-ben a német Erwin Neher és Bert Sakmann kettõsre esett a választás, az ioncsatornák szerepének tisztázásáért. A sejthártyákon olyan csatornákat találtak, amelyek specifikusan engedik át a különbözõ (natrium, kalium, klorid) ionokat, s ez elõsegíti a sejtszekréció mûködésének megértését. Edmund H. Fischer és Erwin G. Krebs az 1992. év amerikai díjazottjai a reversibilis protein foszforilációnak a sejtmûködés szabályozásában betöltött szerepét tisztázták. Bebizonyították, hogy a foszfát csoportok kötõdésétõl függõen megváltozik a fehérjék három dimenziós struktúrája és aktivitási állapota. Ez az élõvilág egyik legelterjedtebb szabályozási mechanizmusa. Újabb határkõ az 1993-ban Nobel-díjas amerikai Richard J. Roberts és Philip A. Sharp azon megállapítása, hogy a gének nem folyamatosan kódolódnak, hanem több darabban helyezkednek e1 a kromoszomális DNS-ben. Ez mind a vírusra, mind az emberre érvényes. Elméleti jelentõségén túl több betegség kialakulására ad elfogad ható magyarázatot. Az 1994-ben kitüntetett Alfred G. Gilman és Martin Rodbell amerikai kettõs a G-proteinek, illetve ezeknek a jelátviteli folyamatokban betöltött szerepét tisztázta. Az élõ szervezet mûködésének egyik alapja a sejtek közötti, pl. hormonokkal történõ kommunikáció. Gilman azonosította az egyik legelterjedtebb, ún. „transducer” fehérjét, az ún. G-proteint, amelynek aktiválódása magyarázza a szag és ízérzés folyamatát. A változatosság kedvéért 1995-ben két német: Christiane NüssleinVolhard és Eric F. Wieschaus következett, az amerikai Edward B. Lewis társaságában. Õk fejtették meg a korai embrionális fejlõdést szabályozó 364

364

genetikai mechanizmust. A német kettõs kimutatta, hogy az ébrényi fejlõdést aránylag kevés, jól meghatározott szereppel bíró gén irányítja. Lewis szerint az egyedfejlõdést irányító, azonos idõben aktiválódó gének a kromoszómákon belül csoportokba rendezõdnek és idõbeli aktiválódásuk a megadott sorrendet követi. 1996-ban az ausztrál Peter C. Doherty és a svájci Rolf M. Zinkernagel kapott Nobel-díjat a sejtmediált immunválasz létrejöttének magmagyarázásáért. Felismerték, hogy e folyamathoz a fertõzött sejt felszínén a vírus antigén és a megfelelõ „major histo-compatibility” antigén egyidejû jelenléte szükséges. Az amerikai Stanley B. Prusiner 1997. évi kitüntetése a prion felfedezésének eredménye. Megállapította, hogy egy fehérjékbõl álló, nukleinsavat nem tartalmazó kórokozó a felelõs a Creutzfeld-Jakob kór jelentkezéséért. Egészséges szervezetben szintén megtalálható, de csak a. kóros formában lévõ fehérje aktiválhatja patogénné. A felismerés „jó idõben” történt. Az 1998. évi három koszorúzott kutató: Robert F. Furchgott, Louis J. Ignarro és az albán származású Ferid Murad kimutatta, hogy a nitrogénoxid kulcsfontosságú a vérkeringés szabályozásában. Külön érdekesség, hogy a belgyógyászatban régóta használt nitroglicerin is a nitrogénoxid felszabdulása révén fejti ki hatását. A nagy díjalapító abból készítette a dinamitot és ezt kapta gyógyszerként a szívbántalmaira. A nevezett három kutató felfedezése vezetett az impotencia-zavarokra használt sikergyógyszer, a sildenafil, azaz a Viagra elõállításához. A német származású amerikai Günter Blobel felismerte, hogy a fehérjék sejten belüli transzportját és lokalizációját a bennük található specifikus aminosav-szekvenciák határozzák meg. Úgy mûködnek, akár a postai irányítószámok. Joggal érdemesítették az 1999. évi díjra. A 20. század utolsó évének kitüntetettjei: a svéd Arvid Carlsson, az amerikai Paul Greengard és Eric R. Kandel a központi idegrendszer jelátviteli mechanizmusát tisztázták. Carlsson felfedezte a dopamin neurotransmitter funkcióját, s annak hiányát a Parkinson-kórban. Greengard leírta, hogy a jelátvitel számos fehérje reversibilis foszforilációján keresztül történik, Kandel pedig tisztázta a szinapszisok szerepét a rövid és hosszútávú memória-mûködésben. A 2001. év Nobel-díjasai: az amerikai Leland Hartwell, a brit Paul Nurse és Timothy Hunt. Azonosítatták a legfontosabb molekulákat, amelyek a sejtciklusokat szabályozzák minden eukarióta szervezetben. Ezek alapvetõ jelentõséggel bírnak a sejtnövekedés minden tekintetében. A sejtciklus szabályozás hibái olyan kromoszóma-rendellenességekhez vezetnek, amelyek rákban is gyakran megfigyelhetõk. Hosszú távon új utakat nyithatnak a rák gyógyításában. Nem minden Nobel-díj azonos értékû és korszakos jelentõségû, a 365

365

medicina évszázados, gyors fejlõdését mégis hûen tükrözi. A röntgen, az EKG, a CT, a szervátültetés nélkül ma már elképzelhetetlen az orvosi elmélet és gyakorlat. * Most már a legrangosabb tudományos elismerés elmúlt száz esztendejének elsõ fele „rejtélyes” részébe is belepillanthatunk, ez eddig úgymond nem volt publikus. A Nobel-díj adatbázisának 1901–1949. közötti szakasza viszont ma már kutatható és nem kis meglepetéseket tartogat. Illetékességünkbõl eredõen természetesen „az élettani vagy orvosi” kitüntetésre gondolunk, ami nem jelenti azt, hogy adandó alkalommal ne tehetnénk kirándulást más területekre is. A mérvadó magyar orvosok (és nem intézetek) már 1901-ben a javaslatnál résen voltak. Talán hatásosabb lehetett volna, ha öten nem kilenc, hanem egyetlen személyt emelnek ki és az indoklást is jobban összehangolják. Az elsõ díj Emil von Behring esetében szerencsére méltó helyre került, a rettegett diftériának a szérum-kezelése valóban új korszakot nyitott a gyógyítás történetében. Az orvostudomány nem járt úgy, mint a szépirodalom, ahol Sully-Prudhomme lett a kitüntetett, holott akkor még élt és alkotott Tolsztoj, Csehov, Strindberg és Ibsen. Elsõ orvosi felterjesztõnk Hõgyes Endre, az általános kórtan kitûnõ tanára, a Budapesti Pasteur Intézet igazgatója, aki kimutatta a félkörös ívjáratok reflexkapcsolatát az asszociált szemmozgásokkal, valamint hatásosabbá módosította a veszettség elleni védõoltást. A fentieket azért említjük, mert ívjáratos vizsgálatai alapul szolgáltak Robert Barany 1914. évi díjának, viszont akik Hõgyest javasolták, csak a veszettség elleni munkásságát hangsúlyozták. A kettõ együtt nyilván több lett volna. Hõgyes az akkor már haldokló Fodor Józsefet, a vér baktériumölõ képességének elsõ leíróját javasolta, teljes joggal, de eredménytelenül. Második jelölõnk 1901-bõl Pertik Ottó patológus professzor, kiszemeltje a fiatal belgyógyász Korányi Sándor, indoklása: a vér- és vizelet fagyáspontcsökkenésére vonatkozó vizsgálatai és azok jelentõsége a klinikai gyakorlatban. A másik kórbonctan professzor, Genersich Antal ugyanakkor egyszerre hármat is jelölt, pedig 1906-ig nem volt szokás a megosztott díjazás. Elsõ helyre tette Schulek Vilmos tanárt az ultraibolya-sugárzást kiszûrõ szemüvegért, másodikra Hõgyes Endrét a már említett veszettség elleni védõoltás módosításáért, harmadikra Fodor Józsefet a vár bektericid hatásának leírásáért. Tegyük hozzá utólag: a Schuleké aligha volt indokolt, a másik kettõé viszont feltétlenül. A negyedik nominátor Korányi Sándor szintén Hõgyes Endrét javasolta. Végül ötödikként Thanhoffer Lajos hisztológus professzor már külföldieket is ajánlott. Elsõ helyre Schulek „védõszemüvegét”, a másodikra E. Roux francia bakteriológus diftéria-ellenes szérumát, 366

366

a harmadikra A. Yersin svájci professzor pestis elleni szérumát helyezte. A két külföldi meg is érdemelte volna. Nem tudni, miket gondolhatott a svéd akadémia, amikor a magyar fõvárosból annyiféle javaslat érkezett! Az elsõ évekbõl más érdekesség is akad. Így pl. a brüsszeli Rommalaire professzor a kolozsvári egyetem büszkeségét, Apáthy Istvánt ajánlotta díjazásra. Pavlov professzorral szemben nem volt esélye, de a dolognak nem is ez az érdekessége. A stockholmi Nobel Múzeum – teljes történelmi-földrajzi tájékozatlanságból – kitûnõ idegszövettanászunkat mai térkép alapján a román jelöltek közé sorolta. Nem az irántunk tanúsított figyelmetlenségbõl, mert ugyanígy lett a francia Nicolle professzor tuniszi, a már említett svájci Yersin pedig „vietnámi” illetõségû! Abban viszont igazuk van, hogy Robert Barany csak neve alapján nem került a magyarok közé. Ezek alapján pl. egy königsbergi kutató milyen jelzõt kapott volna? Elõdeink kezdeti lendülete hamar alábbhagyott, mert egészen 1928ig senki senkit nem ajánlott. Erre sajnos nem elég magyarázat sem a közbejött háború, sem a trianoni trauma, mert Hõgyest 1906-ig, Korányit évente újra jelölhették volna. Persze az utókor mindig könnyen ítél, mert nem ismeri a karon belüli pontos erõvonalakat. Mégis utólag másképp nézne ki, ha Genersich és Korányi együtt jelöli Hõgyest. Ami 1928-as illeti, a kezdeményezõ kedv vidéken éledt fel. Rohrer László pécsi röntgenológus professzor a szintén pécsi Mansfeld Géza farmakológus tanártársát javasolta díjazásra. Megtörve ezzel a több mint negyedszázados csendet. Az orvostörténelemben kevésbé járatos talán meglepõdik ezen, de nyugodtan megállapítható: Mansfeld Géza a kornak ötletekben egyik legcsillogóbb elméje volt. Nagy felfedezés ugyan nem maradt utána, de Nobel-díjhoz vezetõ kutatásokat végzett Otto Loewi mellett, illetve intézetébõl indult Szent-Györgyi Albert és a szintén kitüntetett Carl Cori, továbbá több neves hazai tanszékvezetõ. Rhorer indoklásában a hasnyálmirigy hormonjaira vonatkozó vizsgálatai szerepelnek. Tegyük hozzá: akkor Nicolle professzor a „kiütéses tífusz elleni munkásságáért” méltán lett kitüntetett és annyiban tuniszi, amennyiben vizsgálatait valóban ott végezte. Utána 1931-ig magyar részrõl újra csend, majd okulván a harminc évvel korábbi kudarcon, kilencen javasoltak jól összehangoltan egy személyt: Korányi Sándort. Kiemelve a vesepatológiai vonatkozású eredményeit. Az ajánlók sorrendben: 1. Frigyesi József nõgyógyász, 2. Hári Pál élettanász, 3. Illyés Géza urológus, 4. Nékám Lajos bõrgyógyász, 5. Vámossy Zoltán gyógyszertanász, 6. Verebély Tibor sebész, 7. Grósz Emil szemész, 8. Kétly László belgyógyász, 9. Tóth István szülész-nõgyógyász professzor. Az elméleti és klinikai kiválóságok egyaránt kiemelték a vér és vese patofiziológiájának fiziko-kémiai vizsgálatai terén elért nagy jelentõségû eredményeit. Mint ismert, 1930-tól a díjazásnál az elméleti kutatók 367

367

kerültek elõtérbe, tehát Korányinak ezúttal sem volt szerencséje. Pl. a szépszámú ajánló között lehetett volna pár külföldi, akár „szervezés” útján is. Másrészt Otto Warburg professzor korszakos felfedezéseket tett a légzõfermentek mûködése terén, tehát a döntés jogosságát utólag sem lehet megkérdõjelezni. Annyira eltérõ területen dolgoztak, hogy sajnos megosztani sem lehetett. Magyar részrõl 1934-ig majd ismét semmi, utána elkezdõdött a számunkra oly izgalmas és kedves Szent-Györgyi korszak, mert amint kiderül, az sem ment olyan egyszerûen. Ebben az évben a berlini bakteriológus Eugen von Gildemesiter két nem német tudóst jelölt. Az egyik Emer McCollum, a baltimore-i Johns Hopkins egyetem biokémia professzora, általában a vitaminkutatásokért, a másik Szent-Györgyi Albert szegedi tanár a hexuronsav, illetve a C-vitamin-kutatás terén elért eredményeiért. Ugyanezt a két kutatót ajánlotta szó szerint ugyanazzal az indoklással a szintén berlini Karl Thomas fiziológus tanszékvezetõ tekintély. Talán jobb lett volna, ha az egyik ajánlás pl. Londonból jön, de kezdetnek így is bíztató volt. Mint ismert, a díjat a Whiplle–Minot–Murphy hármas kapta meg a vérszegénység elleni májterápia felfedezéséért. Ennek a különben jogos kitüntetésnek létezik egy másik érzékeny magyar vonatkozása. Az akkor szegedi kórélettanász Jeney Endre egy évvel korábban már leírta a májetetés vérregenerációs tulajdonságát, sajnos csak magyarul. Mire angolul is megjelent, már megelõzték. Így 1934-et kétszeres kudarcként éltük meg. Szerencsénkre a külföldiek szívósabbak voltak. A következõ évben a dorpati Georg Barkan farmakológus, a marburgi Ernst Freudenberg gyermekgyógyász, a berlini belgyógyász Kretschmer és a dorpati kollégája, Ernst Masing professzor együttesen jelölték Szent-Györgyit a C-vitaminnak kémiai szerkezetére vonatkozó vizsgálataiért. Ismét eredménytelenül, de Hans Spemann kitüntetését sem lehet vitatni. Az addigi sikertelenség nagyon helyesen csak fokozta a elszántságot, ezért 1936-ban a szegedi Baló József patológus, a heidelbergi Siegfried Edlbacher élettanász, a brüsszeli P. Gerard hisztológus, a szegedi Jankovich László kriminológus, a szintén szegedi Purjesz Béla és Rusznyák István belgyógyász, a farmakológus Issekutz Béla, a már Debrecenben dolgozó Jeney Endre, a prágai Richard Zeynek biokémikus, tehát ismét kilenc professzor jelölte, csak „szélesebb elosztásban”. Ajánlói között ekkor még nem volt fõvárosi, de a következõ évben már fõszerepet játszottak. Az 1936. évi Nobel-díjat a Henry Dale – Otto Leowi kettõs kapta, az idegimpulzusok kémiai átvitelének felismeréséért. A következõ év aztán meghozta a várva-várt sikert. Igaz, Ádám Lajos sebésztanár még Korányi Sándor jelölésével próbálkozott, de a többiek: Frigyesi József nõgyógyász, Schaffer Károly ideggyógyász, Vámossy Zoltán gyógyszertanász és Grósz Emil szemésztanár, valamennyien Szent-Györgyi 368

368

mellé tették le a voksokat. Így a negyedik „nekifutásra”, fõvárosi javaslatok alapján, az ascorbinsav és a C-vitamin kémiai azonosságának a kimutatásáért született meg az elsõ magyar orvosi Nobel-díj. Az adatbázisból kiderül, hogy a biológiai oxidációra és a fumársav katalízisére vonatkozó eredményei nem magyar részrõl kerültek az indoklásba. Megemlíthetõ még, hogy a szintén magyar születésû Ph. Schwartz professzor ugyanekkor Freudot és Korányit javasolta. Mindketten megérdemelték volna – egy másik esztendõben! Rusznyák István szegedi professzor 1940-ben J. Northrop amerikai biokémikust javasolta az enzimek kikristályosításáért. Majd 1946-ban meg is kapta. Ugyanakkor másodiknak Mansfeld Gézát a pajzsmirigyhormonok, Kögl tanárt a tumorkutatás terén elért eredményeiért javasolta. Mint tudjuk, 1940–42 között nem osztottak ki díjat. Majd 1943-ban a Dam–Doisy kettõs kapta meg a K-vitamin felfedezéséért. Ugyanekkor Klaesi professzor Cerletti és Sakel társaságában Meduna Lászlót is jelölte a kitüntetésre a schizophrenia sokk-terápiájáért. Cerletti a elektrosokk, Sakel az inzulin-adagolás, Meduna a Cardiazol-kezelés kezdeményezõje volt. Nem szívesen állítunk fel sorrendet, de ez aligha tett volna jót a Nobel-díj hírnevének. Persze könnyû ezt mondani a modern pszichofarmakonok birtokában. A fentiekbõl kiderül, hogy a magyar jelölõk 1901-ben aligha voltak tisztában a díj jövõbeli jelentõségével. Valószínûleg mások sem. Korányi Sándornak akkor lett volna esélye, ha kitartóan jelölik, külföldiek segítségével. Szent-Györgyit egymás után négy esztendõben kitartóan terjesztették fel összesen tizennyolcan, felerészben külhoniak, Amerikától Prágán át a Baltikumig. A második ötven évben bizonyára érdekes „kulisszatitkok” fognak kiderülni. A hazai ajánlottak közül ifj. Jancsó Miklós és Szentágothai János neve talán tudott, a többieket (ha voltak) újabb ötven évig fogja õrizni a stockholmi Nobel Múzeum adatbázisa.

Készült az OTKA T043545 kutatás keretében.

369

369

370

AZ ORVOSI PÁLYÁRA KÉSZÜLÕ MAGYAR DIÁKOK EGYETEMJÁRÁSA A ZSIGMOND-KORBAN N. Tahin Emma

Hazai orvosképzésünk kezdetét történeti forrásaink hiányos volta miatt homály fedi. Elsõ nyomait Toldy Ferenc és az elméletét követõ történészek nálunk is a székesegyházi (káptalani) iskolákban vélték megtalálni.1 Békefi Remig adatai szerint mûveltségi viszonyaink szintjét 1540-ig 15 káptalani iskola emelte. A káptalani iskolák közül a veszprémi közelíthette meg leginkább a studium generale szintjét, amelynek a stúdiumait feltehetõen III. Béla bõvítette a párizsiéhoz hasonlóra („prout Parisius in Francia”). IV. László két oklevele (1276, 1277) is említést tesz az iskola nagy értékû (3000 márka) könyvtáráról. A „libris omnium scientiarum” kifejezésbõl azonban a legjobb esetben is csak arra következtethetünk, hogy a kor szokásához híven itt is volt az orvostudomány elméletében és gyakorlatában jártas klerikus.2 A medicina ismeretei azokban a káptalanokban, ahol rövidebb-hoszszabb ideig orvosi képzettségû kanonokok is tartózkodtak, a könyvtár kódexeiben is helyet kaptak, olykor iskoláskönyveikbõl is elõvillannak. A rangos esztergomi székesegyházi iskola oktatási célra szánt kódexe szerint felvette tananyagába a salernói iskola hírneves tankölteményét, amely a szellemükben gyarapodó iskolások egészséges életmódra nevelését szolgálta.3 A váradi káptalan 1374-bõl származó statútuma pedig a tanítás egyik fõ elvét, a tanítandó személy tehetségének és befogadó-képességének figyelembe vételét, egyéniségének tiszteletben tartását éppen a medicinából vett hasonlattal világítja meg: 1 2

3

Toldy Ferenc: A Magyar Nemzeti Irodalom története. 2. kiad. Pest, 1852. I. köt. p. 71. Békefi Remig: A káptalani iskolák története Magyarországon 1540-ig. Bp., 1910. pp. 160–173., p. 361.; Fináczy Ernõ: A középkori nevelés története. Bp., 1926. p. 219.; Ábel Jenõ: Egyetemeink a középkorban. Bp., 1881. pp. 3–9.; Schultheisz Emil: A hazai orvosképzés története a nagyszombati orvosi fakultás felállítása elõtt. Communicationes de Historia Artis Medicinae 51–53 (1969) p. 17., pp. 19–20.; Csapodi Csaba – Tóth András – Vértesy Miklós: Magyar könyvtártörténet. Bp., 1987. p. 25.; (1 márka = 245,53 g, tehát összesen 736.500 g, azaz 736 kg) N. Tahin Emma: A zágrábi káptalan orvosi könyvei. Orvosi Könyvtáros 30/4 (1990) pp. 290–299.; Madas Edit: Esztergomi iskoláskönyv a XV. század elsõ negyedébõl. In: Mûvelõdéstörténeti tanulmányok a magyar középkorról. Bp., 1986. pp. 170–171.

371

371

„…annuncianda enim est et ministranda doctrina singulis discipulis pro qualitate et capacitate eorum diversa, non eadem, quoniam et periti medici ad varios corporis morbos diverso medicamine serviunt ita, ut iuxta varietates vulnerum medicina sit diversa; nam sicut scribit Ysidorus, prima prudentia virtus est, eam quoque docere oporteat, estimare personam…”.4 Mindamellett, hogy a magyarországi iskolázás legmagasabb szintjét képviselõ, emelkedõ számban külföldi egyetemeken iskolázott magisterekrõl gondoskodó káptalani iskolák komoly erõfeszítéseket tettek a hazai oktatás tudományos színvonalának emelésére, nagy valószínûséggel az egészség megõrzésére vonatkozó elemi tanácsokat adhattak csak. A magasabb orvosi ismeretek oktatását hitelt érdemlõen forrás nem támasztja alá.5 A hazai orvosképzés megkezdéséhez Nagy Lajos 1367-ben Pécsett alapított egyeteme kínált lehetõséget. Az alapítást jóváhagyó V. Orbán pápa bullája a teológiai kar kivételével minden kar felállításához hozzájárult. Az orvosi fakultás tényleges felállítására és mûködésére azonban semmilyen adat nem utal, jóllehet a király érdeklõdése a medicina iránt és nagyrabecsülése az orvosok iránt közismert, és az Itália és a Balkán felé irányuló forgalom jelentõs állomása, Pécs püspöki székhelyével, székesegyházi iskolájával, külföldi egyetemekre kényszerülõ diákjaival, ispotályaival, az országos átlagnál fejlettebb szinten álló közegészségügyével kedvezõ adottságokat kínált.6 Az európai fejlõdéssel való lépéstartást, az ország képzett szakemberekkel való ellátását Zsigmond király is hazai egyetem felállításával kívánta elõmozdítani, mégpedig az ország fõvárosában, a gyorsan fejlõdõ 4

5

6

Békefi Remig: Székesegyházi iskoláink szervezete az Anjou-korban. Bp., 1897. p. 6. nyomán: Bunyitai Vince: A váradi káptalan legrégibb statutumai. p. 90. Szántó Konrád: A katholikus egyház története. I. Ecclesia, 1983. pp. 408–409.; Fináczy Ernõ: i. m. pp. 218–220.; Mészáros István: Az iskolaügy története Magyarországon 996– 1777 között. Bp., 1981. p. 59, 90, 101.; Szögi László: A magyar felsõoktatás a középkori kezdetektõl a nagyszombati egyetem Budára költözéséig. In: Régi magyar egyetemek emlékezete. Bp., 1995. p. 8. Kardos Tibor: A magyarországi humanizmus kora. Bp., 1955. p. 63., pp. 68–72.; Csizmadia Andor: A pécsi egyetem a középkorban. Studia iuridica auctoritate Universitatis Pécs publicata. Bp., 1965. p. 9, 13, 15.; Vetulani, Adam: A pécsi egyetem, valamint a krakkói és bécsi egyetem alapításának körülményei. In: Jubileumi tanulmányok a Pécsi Egyetem történetébõl. Bp., 1967. p. 21.; Kavka František: A prágai egyetem, a pécsi egyetem és Dél-Magyarország a XIV. században és a XV. század elején. In: Jubileumi tanulmányok a Pécsi Egyetem történetébõl. Pécs, 1967. pp. 87–93.; Székely György: Fakultät, Kollegium, akademische Nation zusammenhänge in der Geschichte der mitteleuropäischen Universitäten des 14. und 15. Jahrhunderts. In: Annales Universitatis Scientiarum Budapestinensis de Rolando Eötvös nominatae, sectio historica III. Bp., 1972. pp. 51–54.; Klaniczay Tibor: Egyetem és politika a magyar középkorban. In: Eszmetörténeti tanulmányok a magyar középkorról. Bp., 1984. pp. 35–36.

372

372

Budán, szoros kapcsolatban a káptalannal. Az 1395-ben IX. Bonifác pápa engedélyével létrehívott óbudai egyetem azonban a századforduló körüli pártharcok közepette nem tudott kibontakozni, újjáalapításra szorult.7 Zsigmond kérésére XXIII. János pápa 1410-ben új kiváltságlevelet bocsátott ki, amely kétséget kizáróan szól az orvosi kar felállításáról: „…auctoritate apostolica tenore presentium statuimus et etiam ordinamus, ut in dicto oppido Veterisbude de cetero sit studium generale, illudque perpetuis temporibus ibi vigeat tam in sacre theologie ac iuris canonici et civilis, necnon medicine et artium quam qualibet alia licita facultate, et quod doctores legentes et studentes ibidem omnibus privilegiis, libertatibus, immunitatibus, exemptionibus et indulgentiis doctoribus et magistris, legentibus et scolaribus et presertim in eadem sacra pagina in Parisiensi, Bononiensi, Exomensi Lincoliensis dioc. et Coloniensi studiis commorantibus per sedem apostolicam, Romanum Imperium aut alios quoscunque concessis gaudeant et utantur,…”8 Az egyetem történetének az alapításon kívül még egy mozzanata ismeretes. Ulrich von Richenthal krónikája szerint az egyházszakadás felszámolására összehívott konstanzi zsinaton Zsigmond kíséretében jelen voltak, sõt a legészrevehetõbb helyen álltak az óbudai egyetem tanárai. Köztük volt Symon Clostein, magister in medicinis, a krónika augsburgi kiadásában meyster in der erczney. Neve akadémiai grádusának említésével kétszer is elõfordul a krónikában. Az artes tanulmányait Prágában folytató Symon Clostein orvos volta nem hagy kétséget.9 Bár az óbudai egyetem orvosi oktatására utaló konkrét emlékek, tanárok elõadásai, az azokhoz készült jegyzetek, kommentárok nem maradtak fenn, az egyetem szervezeti felépítése, a tanári kar összetétele alapján feltételezhetõ, hogy orvosképzést is folytatott. Míg az egykorú külföldi egyetemek mûködésének, felvirágzásának folyamata elsõdleges 7

8

9

Mályusz Elemér: Zsigmond király uralma Magyarországon. Bp., 1984. p. 223.; Mályusz Elemér: Középkori egyházi értelmiségünk társadalmi alapjai. In: Eszmetörténeti tanulmányok a magyar középkorról. Bp., 1984. pp. 7–33.; Schultheisz Emil: i. m. pp. 20–21.; Szögi László: i. m. pp. 9–11. Kumorovitz L. Bernát (szerk.): Budapest történetének okleveles emlékei. III/1. Bp., 1987. pp. 286–287. 552. sz. Richental, Ulrich v.: Concilium zu Konstanz. Augsburg, 1483. CXLVI. B1. verso, uo. CL. B1. verso; Schultheisz Emil – Tardy Lajos: Die Budapester Universität und ihre Vorfahren. In. Die Waage 3/3 (1963) p. 78.; Schultheisz Emil: i. m. p. 21.; Valószínûsíti, hogy Matheus de Diernach nemcsak teológiai, hanem orvosdoktor is.; Gabriel, Astrik: The significence of the book in mediaeval University Coats of Arms. North Carolina, 1967. VII. p. 1.; Domonkos László: The Founding and Refounding of the University of Óbuda. In: Universitas Budensis (1395–1995). Bp., 1997. p. 32. Symon Clostein a prágai egyetemen 1393 májusában nyerte el a baccalaureus artium grádusát, a magister artium akadémiai fokozatát pedig három évvel késõbb. Eleddig még nem sikerült kideríteni, hogy orvosi tanulmányait hol végezte. 9

373

373

történeti forrásokból általában nyomon követhetõ, addig a csak gyér adatokat szolgáltató kútfõink nem engednek betekintést az óbudai studium generalenk legfontosabb momentumaiba sem: milyen volt curriculuma, milyen súllyal vett részt a hazai orvosok képzésében, a hazai orvosi kultúra formálásában, milyen volt vonzáskörzete és kisugárzása, hány hallgatót számlált, meddig tartotta nyitva kapuit etc... 1419 után már közvetett adatunk sincs az egyetemrõl.10 A középkori hazai orvosképzés és a magyarországi orvosok képzése nem esik egybe. Orvosi kultúránkban ezért különös hangsúlyt kapott a medicina ismereteinek külföldi egyetemeken történõ megszerzése. A magyar diákok külföldi egyetemjárása az Árpád-korra tekint vissza. Európa korai egyetemein már találunk magyar hallgatókat, akik megteremtették és biztosították a kapcsolatot a tudomány és mûveltség központjaival, és megvetették az alapját az egyetemeken szerzett szellemi értékek hazai meghonosításának.11 Tanulmányaik, megszerzett magasabb ismereteik társadalmi felemelkedésükhöz is egyengették az útjukat. Az egyetemen szerzett tudás társadalmi értéket nyert, és a birtokában lévõ, nem nemesi származású ifjak is eséllyel pályázhattak a korábban rendszerint csak a kiemelkedõ társadalmi helyzetû családok fiainak fenntartott hivatalok és egyházi javadalmak betöltésére, a nemesi származásúak elõtt pedig képzettségük még szélesebbre tárta az érvényesülés kapuit. Az egyházzal szoros kapcsolatban álló egyetemeken, az itáliaiaktól eltekintve, kezdetben a diákok és magistereik többnyire klerikusok voltak, akik élvezték az egyháziakat megilletõ kiváltságokat és védelmet. Az ipar és kereskedelem fejlõdésével, a városi polgárság megerõsödésével azonban soraikban egyre több lett a világi ember. A klerikus és értelmiségi kezdeti egysége felbomlott. A világi jellegû medicina képviselõi lassan kiszakadtak a klérusból. A polgárság elõretörésével lassanként emelkedett a világi orvosok száma, akik orvosi praxisukat már önálló polgári foglalkozásként gyakorolták. A folyamat Európa eltérõ fejlettségi szinten álló térségeiben a gazdasági fejlõdés és a városiasodás mértékének mutatójaként különbözõ idõben ment végbe. A peregrinatio academica szellemi és anyagi erõpróbáit vállaló magyar ifjak száma az Anjou- és Zsigmond-korban fellendülést mutat. A bolognai és a bécsi egyetemen külön akadémiai nemzetet is alkottak.12 10

11

12

Gabriel, Astrik: Magyar diákok és tanárok a középkori Párizsban. Egyetemes Philologiai Közlöny 48 (1938) pp. 41–49.; Eckhardt Sándor: Magyarok a középkori francia egyetemeken. Századok 76 (1943) pp. 515–519.; Székely György: A magyar egyetemek és a külföldi egyetemjárás a középkortól Pázmány egyetemalapításáig. In: Az Eötvös Loránd Tudományegyetem története (1635–1985). Bp., 1985. pp. 9–10. Le Goff, Jacques: Az értelmiség a középkorban. Szociológiai füzetek 11 (1976) pp. 99–100. Veress Endre: Olasz egyetemeken járt magyarországi tanulók anyakönyve és iratai. (1221– 1864). Bp., 1941. pp. XLIII–XLIV.; Fraknói Vilmos: Magyar tanárok és tanulók a bécsi

374

374

A beiratkozottak és a magasabb egyetemi fokozatokat szerzõk száma azonban nem azonos. Voltak, akik egy-két év múlva, a hasznosítható alapismeretek, tapasztalatok megszerzése és némi világlátás után az elõírt vizsgák abszolválása nélkül hazatértek. A tanulmányok abbahagyásának, esetleges megszakításának nemcsak szubjektív okai voltak, a motiváló tényezõk között nagy súllyal szerepeltek az anyagiak is. A diákok gyakori szokásuk szerint nem állapodtak meg véglegesen egy-egy város egyetemén, hanem lehetõségeiktõl függõen több studium generalen is csiszolták tudásukat, tanulmányaik végén pedig anyagi helyzetüktõl, egyéni ambícióiktól is függõen, a szakmai tudás élvonalát képviselõ, legrangosabb egyetemek fakultásain tették teljessé tudásukat, szerezték meg törekvésük végcélját, a doktori fokozatot. A külföldi egyetemek látogatása meglehetõsen költséges vállalkozás volt. A diákoknak elindulásuktól kezdve állandó kiadásokkal kellett számolniuk. Költségekkel járt az utazás, fizetniük kellett a beiratkozáskor, a bursába, az akadémiai nemzetbe való felvételkor, taxája volt minden elõadásnak, gyakorlatnak, ismétlésnek, vizsgának, pénz kellett a tudományos fokozatokkal járó kiadásokra. Kiadást jelentett az elõírt öltözék beszerzése is, amely Nyugat- és Közép-Európa egyetemein félreérthetetlenül jelezte viselõjük egyházi rendhez tartozását, és a világi papokéhoz hasonló, fekete vagy barna színû volt, az itáliai egyetemek diákjaié pedig élénk színû, finom kelmébõl készült, mint a rangos tisztviselõké. Jelentõs összeget tett ki az élelem és az elengedhetetlenül szükséges könyvek megvásárlása is. Ezekhez még váratlan kiadások járulhattak: betegség, menekülés a járványok idején. A közép-európai egyetemeken általában hasonló díjszabások voltak. A beiratkozásért Bécsben a polgári származásúak kezdetben 2, majd 4 garast, a jobb módúak 8 garast fizettek, a püspökök, hercegek 3 forintot, a grófok és a székesegyházi prépostok 2 forintot. A natio Hungaricába való felvétel a nem graduáltaknak 4 bécsi dénárba, baccalaureusoknak 1, magistereknek 2 garasba került. A krakkói egyetemen a beiratkozási díj a diákok jövedelmétõl és társadalmi helyzetétõl függõen 1–8 garas között mozgott. Még magasabbak voltak a költségek Itáliában. Bolognában csak maga a beiratkozás 12 aranyforintba került, az elõadások hallgatásáért 20, 40 bolognai solidust kellett fizetni, bizonyos esetekben 1 forintot. A privát vizsga taxája 9 bolognai libra, a nyilvános vizsgáé 6 libra volt. A mulasztást és a statútumok megszegését a díjszabás szerint 100 solidusszal büntették. Ehhez járultak még a magisterium és a doktori fokozat megszerzésekor a vizsgáztató tanár(oka)t megilletõ ajándékok, majd az egyetemen a XIV. és a XV. században. Bp., 1874. p. 5, 7.; Sárközy Péter: Links to Europe: Hungarian Students at Italian Universities in the 13–18th Centuries. In: Universitas Budensis. Bp., 1997. pp. 136–138.

375

375

avatást követõ gaudium, a lakomázás költségei. A szállásért fizetett díj Ferrarában egy esztendõre 22 forint volt. Tonk Sándor számításai szerint a facultas artium magisteri fokozatának megszerzése a díjszabásában mértéktartó, határainkhoz közeli bécsi egyetemen a rendkívüli kiadások nélkül, a létfenntartás legszerényebb szintjén is mintegy 45–50 forintba került. A magasabb stúdiumot jelentõ orvosi tanulmányok költségei ennél lényegesen magasabb összeget tettek ki. Erre nézve azonban pontos adat nem áll rendelkezésre. Tonk Sándor nyomán Šmahel becslését idézve a prágai jogi tanulmányok költségeinek alsó határa a mellékkiadások nélkül mintegy 106–107 forint volt. Ennél az orvosi tanulmányok költségei sem lehettek alacsonyabbak, sõt nagy valószínûséggel még magasabb tételt jelentettek.13 Az összeg nagyságát jól érzékelteti a kanonoki jövedelmekkel való összevetés. Az V. Márton-kori adatok szerint az esztergomi kanonoki stallum egyévi jövedelme 12 márka, azaz 48 forint, a szegényebb csázmaié pedig 4 márka, azaz 16 forint volt.14 A peregrinusok többsége megelégedett az értelmiségi munkakörben több helyütt is jól hasznosítható facultas artium fokozatainak megszerzésével. A magasabb stúdiumok közül legnagyobb számban a gyors elõmenetellel, dús egyházi javadalmakkal kecsegtetõ jogtudományt választották. A talentumukat a medicinában kamatoztatni vágyók száma még alacsony volt. A teológia stúdiumát még a medicináénál is ritkábban választották. Az orvosi pályára igyekvõk alacsony száma a Zsigmond-korban nemcsak magyar, hanem nyugat- és közép-európai jelenség is. A magasabb szintû orvosi ellátást biztosító, képzett orvosok mûködésére a kor társadalmában még távolról sem alakult ki olyan mértékû igény, mint a jogügyletek bonyolítását, a gyakorlathoz igazodó jogalkotást végzõ jogászok munkájára. Csak az orvosképzés élvonalát jelentõ, világiasabb szemléletet követõ Itália egyetemein volt magasabb az orvosi stúdiumot választók aránya. Itália városai már nagyobb számban kívánták a világi képzettségû orvosokat, akik már általában világi személyek voltak, és többségükben a polgárság soraiból kerültek ki.15 13

14 15

Schrauf Karl: Magyarországi tanulók a bécsi egyetemen. Bp., 1892. pp. VIII–IX.; Aschbach, Joseph: Geschichte der Wiener Universität. I. Wien, 1865. p. 45., pp. 67–69., p. 75.; Album studiosorum universitatis Cracoviensis. I. Cracoviae, 1887.; Veress Endre: i. m. p. XIX.; Malagola, Carlo: Statuti delle Universita e dei Collegi dello Studio bolognese. Bologna, 1888. pp. 213–321., p. 442., pp. 498–520.; Tonk Sándor: Erdélyiek egyetemjárása a középkorban Bukarest, 1979. p. 110., pp. 113–117.; Domanovszky Endre: Korok ruhái. Bp., 1979. p. 140, 145. Mályusz Elemér: Egyházi társadalom a középkori Magyarországon. Bp., 1971. p. 85. Nauck, E. Th.: Die Zahl der Medizinstudenten deutscher Hochschulen im 14–18. Jahrhundert. Sudhoffs Archiv für Geschichte der Medizin und der Naturwissenschaften 38 (1954) pp. 175–186., 39 (1955) pp. 378–397.; Die Matrikel der Universität Köln. I. (bearb.) Keussen, Hermann Bonn, 1892. Tabelle V, CIV–CIX.

376

376

A medicina stúdiumát választó hallgatók még rendszerint egyházi javadalom híján, saját erejükbõl, családjuk (és talán tehetõsebb rokonuk) támogatásával kezdhették meg tanulmányaikat. Többségükben a tandíj szokásos tételét fizették. Némelyikük neve mellett azonban olykor a „promisit” bejegyzés olvasható, amely szerint a fizetést csak ígérni tudták, rövidebb-hosszabb ideig adósok maradtak. Esetenként nem zárható ki, hogy a hazai viszonyokhoz igazodva már tanulmányaik idején lépéseket tettek a szilárd egzisztenciát, biztos jövedelmet jelentõ, a magasabb stúdiumok elvégzésének költségeit is biztosító egyházi javadalom megszerzésére. A magyar diákok között is akadtak, akik szerényebb anyagi lehetõségeik lévén, a korban gyakori szokás szerint az artes facultas akadémiai fokozatainak megszerzése után tanítással keresték meg tanulmányaik folytatásának költségeit.16 A pápaság kötelességének tekintette, hogy a szegény diákok számára tandíjmentességet biztosítva segítse a tanulás feltételeit. Az egyetemi elõadásokért kért fizetséget azonban minél fejlettebb lett a kor társadalma, annál kevésbé tudta az egyház elhárítani, és ezáltal a szegényebb társadalmi rétegekbõl kikerülõ diákok statútumokban elõírt egyházi támogatása, és ezzel számaránya is, megcsappant. Páduában pl. a XV. század elején fakultásonként már csak egy ilyen diák volt.17 A szegény tanulók külföldi iskoláztatásának a támogatására mutatott szép példát Budai János esztergomi kanonok, barsi fõesperes. Budán lévõ négy házának, valamint kanonoki és fõesperesi jövedelmének lekötésével megalapította a Collegium Christi-t, amely biztosította a szegényebb társadalmi helyzetbõl származó diákok tanulását, a tehetségesebbek külföldi tanulmányait is, viszont megkövetelte tõlük, hogyha jól jövedelmezõ stallumhoz jutnak, tekintsék kötelességüknek iskoláztatásuk költségeinek a megtérítését, ezáltal is segítve a következõ nemzedék elõrejutását. A pápa 1399-ben kibocsátott jóváhagyó bullája a canonicatus és a barsi fõesperesi méltóság betöltésérõl is úgy rendelkezett, hogy azt a kollégium költségén tanulók közül a rangidõs hittudományi, orvosi, római- vagy kánonjogi doktor vagy magister artium kapja, és ugyanõ legyen a Collegium Christi elöljárója is.18 A magasabb felkészültségre törekedõ magyar diákok zöme az egyházi beneficiumok reményében végezte tanulmányait. Minden felsõbb tanulmányokban – beleértve a medicinát is – kimûvelt hazai diplomás, 16 17 18

Tonk Sándor: i. m. pp. 118–119. Le Goff, Jacques: i. m. p. 99, 120. Mályusz Elemér: Középkori… i. m. pp. 24–25.; Mészáros István: Az iskolaügy története Magyarországon 996–1777 között. Bp., 1981. p. 65.; Magyary-Kossa Gyula: Magyar Orvosi Emlékek III. Bp., 1931. pp. 72–73, 247. sz.; Körmendy Kinga: Literátusok, magiszterek, doktorok az esztergomi káptalanba. In: Mûvelõdéstörténeti tanulmányok a magyar középkorról. Szerk.: Fügedi Erik. Bp., 1986. p. 180.

377

377

származásától függetlenül, joggal érezhette magát szellemi munkája ellenértékéül szolgáló egyházi beneficiumok várományosának. A hazai értelmiségi réteg még nem volt annyira széles, hogy ne tudtak volna igényeiknek megfelelõ állást, de legalább kanonoki stallumot vagy plébániai javadalmat szerezni, amely biztosította az intellektuális munkakört, a szellemi elõrehaladást, a gondtalan megélhetést, a kellemes környezetet, a tanult ember magasabb kívánalmának megfelelõ társadalmi megbecsülést és a vele járó tekintélyt. Az egyházjog szerint a beneficiumok birtokosainak nem kellett feltétlen felszentelt papoknak lenniük, elég volt az alacsonyabb rendek felvétele, amelyek meghagyták a világi életbe való visszatérés lehetõségét. A javadalmasok sem siettették a felszentelést, ha a világi intellektuális pályán jobb esélyeket remélhettek.19 Az egyházi stallumok birtokosainak további lehetõség kínálkozott ismeretanyaguk bõvítésére, a tudományokban való elmélyülésre. Többségük mindenekelõtt az egyházkormányzathoz, az egyházi bíráskodáshoz szükséges egyházjogi tudásanyag megszerzésére törekedett. Ritkán vállalkoztak a medicina – a természettudományok minden területét érintõ – stúdiumaiban való elmélyülésre.20 A külföldrõl ideszármazott, vagy rövidebb-hosszabb ideig a király, a fõurak és egyháznagyok szolgálatában álló, pályájukat laikusként kezdõ orvosdoktorok magyarországi életútja is rendszerint az egyházi társadalomba vezetett. Orvosi munkájuk magas honoráriumban kifejezõdõ ellenértékét többnyire egyházi javadalom formájában kapták. A világi foglalkozást képviselõ orvosdoktorok egyházi kötöttségbe torkolló életútját bonyolult kettõsség jellemzi. Hogy életpályájuk melyik szférába tartozott inkább, az több tényezõ függvénye volt, amelyek között jelentõs tényezõt képviselt egyéniségük is. Csak a polgárosodottabb Itáliából származó orvosdoktorok többsége maradt világi pályán. Az Anjou-korban a hazai gyakorlatnak megfelelõen még az olasz orvosok szolgálatának magas honoráriumban kifejezõdõ jutalma is általában egyházi méltóság volt, de a Zsigmond-korban már orvosi mûködésük ellenértéke legtöbbször a polgárosodott itáliai régiókban megszokott, a világi foglalkozásnak kijáró pénzbeli honorárium. Világi foglalkozású, világi pályán maradó orvosdoktor még ritkán fordult elõ Magyarországon, de a leggyorsabb ütemben fejlõdõ városokban közegészségügyük szervezésének ismertetõjegyeként már megjelent.21 Az Árpád-korban a külföldi egyetemre igyekvõ és döntõ többségükben egyházi pályára készülõ diákok közül sokan kopogtattak a párizsi egyetem kapuján. A hazai gazdasági és társadalmi viszonyok fejlõdésével 19

20 21

Mályusz Elemér: Egyházi… i. m. pp. 62–68., p. 80., pp. 101–103., p. 120.; Szeredy József: Egyházjog. Pécs, 1883. p. 327. Southern R. W.: A nyugati társadalom és az egyház a középkorban. 1987. p. 55. N. Tahin Emma: Az Anjou-kori és a Zsigmond-kori Magyarország orvosai. Kandidátusi disszertáció. Bp., 1994. pp. 152–158.

378

378

a világi tudományok iránt egyre jobban érdeklõdõ ifjak, a magyar peregrinatio fõ irányát és „divatját” is követve, a jog és a medicina itáliai központjait, kiváltképpen fellegvárait, Bolognát és Páduát keresték fel viszonylag nagy számban. A XIV. században a határainkhoz közelebb fekvõ közép-európai egyetemek alapítása pedig még több, a társadalom szélesebb rétegébõl származó fiatal számára hozta elérhetõ közelségbe a magasabb mûveltség és szaktudás megszerzését.22 A tudomány, a tanítás és a nemzetközi érintkezés egységes nyelve, a latin a magasabb képzés útjából elhárította az akadályt. A magas szakmai tudás meghatározott feltételekhez kötött fokozatokon át vált megszerezhetõvé, és megszerzése hosszú idõt vett igénybe. A diákok életkorára és tanulmányaik idõtartamára vonatkozó utalások hely és idõ szerint változóak.23 A diákok elsõ ismereteiket a székesegyházi vagy városi iskolában szerezték meg, majd a magasabb stúdiumok alapozását szolgáló facultas artium hallgatói lettek, amely felölelte a septem artes liberales egészét. A legfontosabb és legterjedelmesebb, fundamentális tantárgya azonban a logika volt, a szintén propedeutikai tárgynak tekintett filozófia szempontjából is, mert „…nélküle a bölcseletnek egyetlen kis részecskéje sem világosodhatik meg…”.24 II. Frigyes 1241-ben kibocsátott rendelete Salernóban három éves logikai kurzus elvégzését szabta alapfeltételül az öt évre terjedõ orvosi tanulmányok megkezdéséhez. Az orvosi gondolkodáshoz nélkülözhetetlenül hozzátartozó logika a magasabb orvosi stúdiumba is beépült Aristoteles, Galenos és Avicenna munkáihoz kapcsolódva.25 Az egyetemi tanulmányok során a kötelezõ elõírások és vizsgák sikeres teljesítését megfelelõ tudományos fokozatok: baccalaureus, licentiatus, magister és az oktatásra is jogosító doctor illették meg.26 Az egyetemi statútumok kezdetben csak a tananyag kereteit szabták meg. A tanárok felkészültsége, szemlélete, a helyi körülmények nagymértékben befolyásolták az oktatásra szánt mûvek kiválasztását. Az elsõ orvosi iskolák tankönyvei a késõantik medicina alapvetõ írásai közül kerültek ki. Ezt a tudást emelte magasabb szintre a salernói orvosi iskola. A XII. századtól a kötelezõ tananyagot már az arab közvetítéssel érkezõ antik szerzõk világosabb latinsággal elõadott mûvei jelentették, amelyeket újabb, arab ismeretekkel kiszélesített kommentárok egészítettek ki. Ezekhez já22

23 24 25

26

Barta István: Középkorvégi egyházi mûvelõdésünk és a külföldi egyetemek. Regnum 1937. pp. 103–106. Le Goff, Jacques: i. m. p. 82.; Mezey László: Deákság és Európa. Bp., 1979. p. 143. Fináczy Ernõ: i. m. pp. 218–220, 230–233, 262–268. Schultheisz Emil: Tankönyv és curriculum a középkori orvosi fakultáson. Communicationes de Historia Artis Medicinae Suppl. 21 (1997) pp. 82–84. Aschbach, Joseph: Geschichte der Wiener Universität I. Wien, 1865. pp. 71–75, 96–101.; Diepgen, Paul: Geschichte der Medizin. I. Berlin, 1949. p. 225. A magister medicinae a mindennapi életben physicus megnevezéssel is szerepel.

379

379

rultak még a kimagasló tudású arab szerzõk saját tapasztalaton nyugvó, új felismeréseket, kórleírásokat, diagnosztikát, terápiás eljárásokat tartalmazó munkái. Az antik és arab tudományosság szintézise keresztény világképbe került beillesztésre. A medicina kötelezõen elõírt tananyagába az orvosképzés élvonalában haladó egyetemek tanárainak a tapasztalataira, megfigyeléseire támaszkodó, kommentárokból, újabb interpretációkból álló munkái is bekerültek. Az elõadó tanárok saját, ám nem vizsgaköteles tractatusaikkal is kiegészíthették a kanonizált könyvek sorát. A XIII–XIV. század orvosi karainak tananyaga Salerno és Toledo nyomdokain haladt, a XIV–XV. század orvosi curriculumát pedig Bologna, Montpellier és Párizs példája határozta meg. A képzés tartalmát illetõen lényegbevágó különbség a XV. század közepéig nem volt. Az újabb ismeretek beépítésével azonban kisebb-nagyobb eltérések mutatkoztak. II. Frigyes 1231-ben kibocsátott rendeletében az emberi test felépítésének alaposabb megismerésére elõírta az emberi tetem orvosi stúdium céljaira történõ boncolását Salernóban. A XIV. századtól az anatómia elméleti elõadásai mellett a sectio is része lett az orvosi curriculumnak. A praxist a diákok a tanár magánbetegeinél vagy a tanár kíséretében az ispotályban tett látogatáson, a gyógyszerrendelést és a gyógyszer elkészítését a gyógyszertárban tett látogatáson tanulták meg. A középkori egyetemek orvosi karain a curriculum és a tankönyvek a kor teoretikus és praktikus orvosi tudásának a legmagasabb szintjét nyújtották.27 A diákok életének rendjét szigorú statútumok szabályozták. Az orvosi pályára komolyan felkészülõ, lelkiismeretesen tanuló diákoknak szinte minden idejüket lefoglalták tanulmányaik. Az orvosi stúdium befejeztével magas általános és orvosi mûveltség birtokában nyerték el a kitüntetõ doktori címet. Ünnepélyes felavatási szertartás keretében a promotoroktól megkapták a doktori jelvényeket, a könyvet, a föveget és a gyûrût. A ius ubique docendi engedélyezésével lehetõségük nyílt, hogy bármely egyetemen elõadást tarthassanak, és kérhessék felvételüket a tanári karba.28 A doctor medicinae cím birtokosainak a foglalkozása intellektuális természetû volt. Tevékenységük a beteg vizsgálatára és a gyógyszer elkészítésének utasításaira terjedt csak ki. A szükséges manuális beavatkozásokat és mûveleteket az alacsonyabb képzettségû „szaksegédek”, a sebészek, borbélyok, fürdõsök végezték.29 Az egyetemet járt magyar orvosok pontos számbavétele az anyakönyvek és egyetemi iratok hiányos volta miatt nem lehetséges. A gyér, töre27 28 29

Schultheisz Emil: Tankönyv… i. m. pp. 72–89.; Diepgen, Paul: i. m. p. 225. Aschbach, Joseph: i. m. pp. 75–76.; Tonk Sándor: i. m. p. 99. Diepgen, Paul: i. m. p. 227.; Schultheisz Emil: Orvostörténelem. Egyetemi jegyzet. p. 65.

380

380

dékes és szûkszavú források alapján kilétük, életútjuk feltárása sok problémát rejtõ vállalkozás, egyben a további kutatás nehéz feladata. A vizsgált korszakban az egyetemi matrikulák és a beiratkozott hallgatók nevét tartalmazó albumok többnyire még nem tüntetik fel külön, hogy a diákok közül kik döntöttek a medicina stúdiuma mellett, ez csak más típusú egyetemi iratanyagból deríthetõ ki. Az orvosi karok promotiós könyveit nagyobbrészt csak késõbb kezdték vezetni, és nem is mindenütt maradtak fenn. A diákok származásáról, hátterérõl, családjuk társadalmi helyzetérõl a támpontot jelentõ matrikulák és más, legfeljebb apró adatokkal szolgáló egyetemi források kevés tájékoztatást adnak. Különösen akkor, ha a diákok csak keresztnevükkel szerepelnek. Az egyelemû keresztény nevek viselõi csak más adatok birtokában identifikálhatók. Jóllehet már elkezdõdött a kételemû név használata, de gyakorlata még nem érvényesült következetesen. A vezetéknév a nemesség körében már megjelent, de szabályos öröklõdése csak késõbb következett be. Az egyetemi iratokban a személyek azonosítása hasonló módon történt, mint a kor okleveles gyakorlatában. A diák keresztneve mellett származási helyét tüntették fel, vagy apja nevét, néhol és késõbb apja foglalkozását is. Elõfordult, hogy egyházi fokozatát vagy egyházmegyéjét is bejegyezték. Az azonosítást nehezíti, hogy a keresztény névadás gyakorlatát a szentek tiszteletének változó kultusza is befolyásolta, divatba hozott és gyakorivá tett neveket, nem csekély fejtörést okozva ezzel a késõbbi korok történészeinek.30 A különbözõ egyetemek anyakönyvezési szokásai is eltérõek voltak, sõt egy egyetemen belül is változtak, vagy nem érvényesültek következetesen. Fokozza a nehézségeket, hogy több egyetemen is elõfordult, különösen a távoliakon, hogy a diák, sõt az egyetemen oktató tanár keresztneve mellé is csak a de Ungaria bejegyzést írták. A töredékes információk alapján a diák minden kétséget kizáró azonosítása, tanulmányainak, pályafutásának feltárása sok hibalehetõséget rejt, ezért csak nagy óvatossággal történhet. Az esztergomiak által szívesen látogatott Bologna egyetemén 1407ben az egyházjogban rendkívüli elõadásra választott elõadóként szerepel D. Thomas de Ungaria. Neve 1410-ben privát vizsga bejegyzésében is szerepel. Konkrét származási helyérõl, családja nevérõl, esetleges egyházi fokozatáról hallgatnak a források. Hasonló a helyzet az ugyanezen az egyetemen elõadó, az orvosi karon oktató, 1416-ban és 1417-ben valamilyen ok miatt elõadást nem tartó M[agister] Johannes de Ungaria esetében is. Személyét csak annyival világítják meg jobban a források, hogy magisteri fokozatát feltüntetik. 30

Bodonyi Ilona: Személynévtan. In: A történelem segédtudományai. Szerk.: Kállay István. 2. bõv. kiad. Bp., 1986. pp. 326–327.; Kálmán Béla: A nevek világa. 4. átdolg. kiad. Bp., 1989. pp. 66–67.; Székely György: A személynevek és a történettudomány. Nyelvtudományi Értekezések 70 (1970) p. 201.

381

381

Az esztergomi székesegyházban egy egyházjogi pert lezáró döntéshozatalnál, egy 1425. január 20-án kelt oklevélben a jelenlévõ magasabb egyházi méltóságok között szerepel Thomas decretorum doctor és in medicinis doctor esztergomi kanonok és nyitrai fõesperes, valamint Magister Ioannes artium professor, in medicinis doctor, szintén esztergomi kanonok és honti fõesperes. Veress Endre a két esztergomi kanonokot a két bolognai oktatóval, Tamást Pöstyéni Tamással azonosítja. Orvosi tanulmányaik azonban homályban maradnak.31 A közép-európai egyetemek közül a legnagyobb számban a bécsit keresték fel a magyar hallgatók, de a medicina tanulmányait itt kevesen folytatták. A bécsi egyetemen a diákok megkülönböztetõ neveként a bejegyzésekben a XV. század elejéig a beiratkozottak keresztnevét és származási helyét tüntették fel, talán a földrajzi közelség miatt már konkrétabban, késõbb az apa foglalkozását is. Mindamellett olykor az egyetemi források e téren is csak bizonytalan és hézagos tájékoztatást adnak. A natio Hungarica elsõ procuratora a szûkszavú bejegyzés szerint a medicina graduáltja volt 1385-ben: Albertus baccalaureus medicinae. Kilétérõl több felvilágosítást nem adnak az egyetemi akták sem.32 A bécsi egyetem orvosi kara 1416-ban Petrus de Ungaria-nak egy forintot adományozott öltözékre (ad unam tunicam). Az orvosi kar aktái között azonban ez a név többször nem fordul elõ. 1416-ban nem csak egy, szegénységét is igazoló, Péter nevû magyarországi hallgatója volt a bécsi egyetemnek, de orvosi tanulmányaikra nincs utalás.33 Az orvosi stúdiumot választó magyar diákok társadalmi helyzetére csak óvatosan lehet következtetni. Származási helyük, apjuk foglalkozása vagy tisztsége, tandíjuk, esetleg fizetési halasztásuk vet csak némi fényt társadalmi hátterükre. A bécsi egyetem hallgatója volt Nycolaus Georgii alias judicis 1404ben, és 2 garas tandíjat fizetett. 1407-ben neve a krakkói Album studiosorumban bukkan fel az immatrikuláltak sorában, konkrét származási helyének és akadémiai fokozatának megjelölésével: Nicolaus Georgii de Ungaria de Kayrt baccalarius in medicinis alias Iudicis dictus p(romisit). Orvosi tanulmányainak helyérõl nem adnak hírt az egyetemi források. Nevében valószínûleg apja tisztsége szerepel: György bíró fia Miklós, de nem lehet kizárni, hogy a Bíró név már vezetékneve. Bécsben az átlagos beiratkozási díjtételt fizette, Krakkóban ezt csak ígérni tudta. A szárma31

32 33

Veress Endre: i. m. pp. 34–35.; Weszprémi, Stephanus: Succincta medicorum Hungariae et Transilvaniae biographia. Bp., 1968. III. pp. 378–382. Aschbach, Joseph: i. m. I. p. 595.; Schrauf, Karl: Magyarországi… i. m. p. IV. Schrauf, Karl (bearb. u. hrsg): Acta facultatis medicae Universitatis Vindobonensis. I. Wien, 1894. p. 31.; Die Matrikel der Universität Wien I. (Verlag Böhlaus, Hermann Nachf.) Graz – Köln, 1956. p. 111.; Register: Petrus de Harastas 1416. I. H. 8., 488.; Petrus de Helenba 1416. I. H. 11., 495.

382

382

zási helyét jelölõ magyarországi Kayrt helységnév nehezen azonosítható, ezzel kapcsolatban csak feltevéseink vannak. A Kayrt helységnév azt azonban mégis bizonyítja, hogy kisebb településrõl is kelt útra diák, hogy orvosi tanulmányokat folytasson.34 Más egyetemeken is elõfordult, hogy a diák idegen hangzású nevét, származási helyének nevét, családnevét nem jól értették, és helytelenül, olykor torzítva jegyezték be. Ehhez járult még az is, hogy a tulajdonnevek írásmódja sem rögzült. Miklósnak az orvostudomány babérkoszorúsának további életpályája talán külföldön folytatódott, vagy a még fel nem tárt forrásokban rejtõzik. Szintén a krakkói egyetemen vetõdik fel egy másik probléma, a magisterek és doctorok sorában szereplõ Johannes de Dobra doctor medicinae azonosításának esete. Dobra nevû település található Zemplén, Szatmár, Szerém, Valkó és Vas vármegyében is. A Vas megyei Dobra mellett szól a helység mezõvárossá fejlõdése és a vasi diákok krakkói peregrinatiója, a zempléni és szatmári Dobra mellett a krakkói egyetem viszonylagos közelsége, de számításba jöhet a Szerém és a Valkó megyei Dobra is. Mindezek mellett nem hagyható figyelmen kívül, hogy a szláv nyelvterületen sem ritka a „jó” melléknévre visszavezethetõ helységnév. Johannes de Dobra személyazonossága a meglevõ adatok esetleges kiegészüléséig nyitott kérdés.35 Az egyházi középréteghez tartozást nyújtó kanonoki stallum biztos lépcsõfokáról folytatta, és talán fejezte is be tanulmányait Henricus de Rosenberg, aki vélhetõen a Liptó megyei Rózsahegy szülötte. Korábban a prágai egyetemen tanult, majd a lipcsei egyetem elsõ magisterei között található ez a név. Egy évvel késõbb ugyanitt szerepel a magyar diákok között a lengyel natióban. 1416-ban már váci kanonokként iratkozott be a bécsi egyetemre. Ekkor akadémiai rangja magister in artibus et baccalaureus medicinae. Beiratkozási díja ennek megfelelõen ½ libra. Valószínûleg az egyházkormányzathoz szükséges ismereteit kívánta elmélyíteni, neve ugyanis a jogászok anyakönyvében szerepel, 1416. okt. 13-i bejegyzéssel. Itt 3 garast fizetett.36

34

35 36

Die Matrikel der Universität Wien. i. m. p. 70.; Register: 1404. II. H. 4. 521.; Album studiosorum universitatis Cracoviensis I. Cracoviae, 1887. p. 25. A Kayrt helységnév mögött több egyéb feltevés mellett talán a Kajár településnév húzódhat meg, akár a Veszprém, akár a Gyõr vármegyei, de nem lehet kizárni a Vas vármegyei Kajdot sem. Csánki Dezsõ: Magyarország történeti földrajza a Hunyadiak korában. I–III. V. Bp., 1890–1913. II. köt. p. 760., III. köt. p. 236, 550. Album studiosorum… p. 6.; Csánki Dezsõ: i. m. I. p. 346, 473., II. p. 243, 305, 713, 722. Monumenta Historica universitatis Carolo Ferdinandeae Pragensis I. Pragae, 1830. p. 373.; Die Matrikel der Universität Leipzig. I. Erler, Georg (hrsg.), Leipzig, 1895. p. 26.; Die Matrikel der Universität Wien. i. m. p. 113. Register: 1416. II. H. 38., 607.; Schrauf, Karl: Magyarországi… i. m. p. 44, 120, 171.

383

383

Két magyar diák egyetemi pályafutásába kissé több betekintést engednek a források. A Lugosról származó Johannes Caesar (Cesar, Caesar, Zesar, Petri de Lugas, de Lugos de Ungaria) következetesen használt neve vezetéknévnek tekinthetõ. A XVI. században a Császár név nem a nemesek, hanem a jobbágyok között fordul elõ. Érvényes-e a megállapítás a XIV. és XV. század fordulójának idejére és Johannes Caesar társadalmi státusára, további tisztázásra váró kérdés.37 Johannes Caesar 1394-ben iratkozott be a bécsi egyetemre, ahol 2 garas beiratkozási díjat fizetett. A magister artium fokozat megszerzése után vizsgáztató, és elõadó tanárként tanítással kereste meg tanulmányai folytatásának költségeit. Elõadásainak tárgyköre: retorika Petrus Helias (XII. század) alapján vagy Boëthius; az aristotelesi logika alapjai; dialektika a Consequentiae Marsilii nyomán és a Metaphysica. A natio Hungarica tíz alkalommal választotta a consiliarius tisztségre. Anyagi lehetõségei szerények lehettek, mert elõfordult, hogy két forint kölcsönt kért az egyetemtõl, könyvét adva zálogul. A rektor tanácsadójaként komoly szerepet tölthetett be a kar, de az egyetem életében is. Pártfogásába vette a magyar diákokat, érdekükben közbenjárt a fakultáson, a rektornál kezességet vállalt, hogy az elõírt öltözéket beszerzik és viselni fogják, és a karnak járó pénzt megfizetik. Tanári mûködésével egyidejûleg a medicina stúdiumát hallgatta, és 1407-ben letette a baccalaureusi vizsgát, amelyet a szokásos lakomázás követett. 1411-ben megszerezte az orvostudományban a licentiatus fokozatot. A korábban orvoskari dékán, Nicolaus de Fürstenfeld azonban kétségbe vonta promoveálásának jogszerû és az elõírásnak megfelelõ módját. A teológiai kar nem foglalt állást a kérdésben, az artes fakultás és a jogi kar szerint azonban a statútumoknak megfelelõen, legitime et rite nyerte el a fokozatot. Az eset után Johannes Caesar neve nem fordul többet elõ a bécsi egyetemen. 1412. május 15-én csanádi klerikusként Bécsben tanú egy oklevél átírásakor. 1413-ban felbukkan a lipcsei egyetemen a magyarok között a natio Polonica-ban egy Johannes Caesar, de mint ligniczi illetõségû személy. Azonos-e a lugosi Johannes Caesarral, kérdéses.38 Johannes Caesar további életútja lehet, hogy külföldi vagy még feltáratlan hazai források37 38

Kálmán Béla: i. m. p. 81. Die Matrikel der Universität Wien. i. m. I. p. 44.; Register: 1394. II. H. 13., 543.; Uiblein, Paul (bearb.): Acta facultatis artium universitatis Vindobonensis 1385–1416. Graz – Wien – Köln, 1968. p. 120, 167, 168, 169, 170, 171, 174, 177, 179, 181, 183, 186, 187, 189, 193, 194, 195, 197, 199, 201, 205, 208, 210, 215, 218, 220, 222, 224, 226, 227, 228, 232, 233, 237, 238, 239, 240, 243, 245, 250, 253, 254, 260, 266, 269, 278, 280, 282, 286, 295, 297, 300, 310, 325, 327, 333, 338, 351, 364.; Schrauf, Karl: Acta… i. m. p. 17, 99, 101.; Schrauf, Karl: Magyarországi… i. m. p. 17, 159, 160.; Aschbach, Joseph: i. m. p. 168, 607.; Fraknói Vilmos: i. m. p. 23, 24. 30, 32, 33, 39.; Zsigmondkori oklevéltár III. Mályusz Elemér kéziratát kieg. és szerk.: Borsa Iván. Bp., 1993. p. 511.; Die Matrikel der Universität Leipzig. i. m. p. 42. 8. sz.

384

384

ban keresendõ, de az sem kizárt, hogy a történeti kútfõk pusztulása sodorta a feledés homályába. Megerlein János küzdelmes egyetemi pályafutásának és életpályájának e több mozzanata ismert. A szebeni illetõségû Megerlein (Magerl, Magee ren, Megerl, Megerlin, Megerel, Mergerl, Megerling, Megirling, Megerling, Megerlinus) János 1401-ben iratkozott be a heidelbergi egyetemre. A matrikula bejegyzése szerint pauper volt, vagyis a társadalom szegényebb rétegébõl származhatott, igazolta szegénységét, és fel volt mentve az elõírásos összeg fizetési kötelezettsége alól. A következõ évben már a bécsi egyetemen tanult. Itt az elõírt szabályszerû tandíjat fizette. Az egyetemi tanulmányok költségei anyagi helyzetéhez képest magasak lehettek, mert 1404-ben az elõírt öltözék viselése és fizetési kötelezettsége alól felmentést kért. Két év múlva bécsi tanulmányait félbeszakítva Krakkóba ment, ahol az egyetem anyakönyvében a fizetett díj helyén a promisit bejegyzés található. Lehetséges, hogy a bécsi egyetemrõl való távozásának oka is financiális természetû volt. 1409-ben visszatért a bécsi egyetemre, ahol megszerezte az artes akadémiai fokozatait, majd beiratkozott a jogi karra. 1410-ben hazalátogatott Erdélybe, majd hamarosan visszatért. Nem kizárt, hogy tanulmányai folytatásához keresett egyházi javadalmat vagy támogatást. 1409-tõl 1415-ig vizsgáztató és elõadó volt az artes fakultáson. Elõadásainak tárgyköre: Elencorum, Sphera materialis, Perspectiva. Tanári mûködése alatt a hallgatók bizalma övezte, consiliarussá választották. A honfitársak egymás segítését példázva közbenjárt a magyar hallgatók ügyes-bajos dolgaiban, így pl. tanulmányaik megszakítása és parochiájukon maradásuk ügyében. A bécsi egyetemen 1415-ig tartózkodott. 1417-ben Páduában bukkant fel az orvosi karon, és november 23-án megszerezte a licentiatusi, a következõ évben április 8-án pedig a doktori fokozatot. Vizsgáztatói között voltak a híres da Sancta Sophia orvosdinasztia tagjai, Bartholomeo és Galeazzo. Minden bizonnyal a tanítás mellett már Bécsben megkezdte a medicina stúdiumát. Páduai vizsgái idején már tekintélyes, nagy tudású és megfontolt ember lehetett. Vizsgájának bejegyzõje nemcsak az egregius, hanem a sapiens jelzõvel is kitüntette. 1422-ben újra a bécsi egyetemre ment, ahol a szokásos disputatio után befizette az inkorporált tagok felvételekor elõírt 4 forintot a karnak, 1 forintot a pedellusnak. 1428-ban Kolozsvár plébánosa Johannes doctor in medicinis, aki Tonk Sándor feltevése szerint azonos Megerlein János orvosdoktorral. A feltevés jogos, de nem kezelhetõ ténynek. A prédikáló szerzetesekkel a canonica portio és a temetkezések miatt perelõ János orvosdoktor plébános csak egyelemû névvel szerepel. Megerlein János pedig a változó körülmények között is mindig kételemû névvel fordul elõ. A legközelebbi biztos adat szerint 1439-ben az erdélyi Nagydemeter plébánosa. 1441-ben már néhaiként említik, mint villa Humpertis (Szenterzsébet?) plébánosát, akinek gyûléstartásra alkalmas háza volt Szebenben 385

385

a Risporgassén. Az egyházi társadalomba került Megerlein János orvosi mûködésérõl nem tesznek említést a források, mégis nehéz lenne elképzelni, hogy a hosszú és költséges tanulmányokkal, nem kis fáradsággal és áldozatvállalással szerzett orvosi tudását ne hasznosította volna szûkebb vagy tágabb környezete javára.39 A kételemû névvel szereplõ magyarországi orvosok a Zsigmond-korban még többségükben nem magyar orvosok. A külföldrõl ideszármazott, elmagyarosodott Deméndi családból származó, már magyarnak tekinthetõ László physicus regis, kalocsai prépost és vicarius egyetemi tanulmányaira sem derül fény, személye és rokoni szálai is tisztázásra várnak.40 Az egyelemû keresztény névvel megjelenõ orvosdoktorokról a töredékes adatok birtokában nem dönthetõ el, hogy orvosi ismereteiket melyik egyetem orvosi fakultásán szerezték. Csak a további kutatások biztatnak személyük identifikálásának és tanulmányaik megismerésének a reményével.

39

40

Die Matrikel der Universität Heidelberg von 1386 bis 1662 I. (bearb. u. hrsg.) Toepke, Gustav Heidelberg, 1884. p. 81.; Die Matrikel der Universität Wien. i. m. p. 65.; Register: 1402. II. H. 9. 553.; Uiblein, Paul: i. m. p. 234, 316, 317, 336, 398, 401, 411, 414, 416, 430, 433, 435, 445, 453, 454.; Album studiosorum: I. p. 24.; Schrauf, Karl: Magyarországi… i. m. p. 25, 117, 163.; Schrauf, Karl: Acta… i. m. pp. 54–55.; Aschbach, Joseph: i. m. I. p. 610.; Fraknói Vilmos: i. m. p. 33, 41.; Zonta, Gaspare – Brotto, Johanne: Acta graduum academicorum Gymnasii Patavini ab anno MCCCCVI ad annum MCCCCL, cum aliis antiquioribus in appendice additis (Istituto per la Storia Dell’ Universita di Padova fondato nella ricenza del settimo centenario) Patavii, MDCCCCXXII. 123 (449), 126 (463); Veress Endre: A paduai egyetem magyarországi tanulóinak anyakönyve és iratai. Bp., 1915. p. 7.; Veress Endre: i. m. p. 154.; Zimmermann, Franz (bearb.): Urkundenbuch zur Geschichte der deutschen in Siebenbürgen Hermannstadt, 1937. pp. 354–357.; Tonk Sándor: i. m. pp. 156–157, 249–250.; Weszprémi István: i. m. III. Bp., 1968. pp. 540–548., p. 900. Weszprémi István: i. m. III. pp. 166–182.; Schematismus cleri archidiocesis Colocensis et Bácsiensis. Kalocsa, 1904. XXX. 81. sz.; Zsigmondkori i. m. pp. 541–542.

386

386

EGY MÍTOSZ SZÜLETÉSE. A SEMMELWEIS DOKTRÍNA ÉS A BUDAPESTI KIRÁLYI ORVOSEGYESÜLET1 Varga Benedek Semmelweis Ignác nemcsak a magyar orvostudomány, hanem a nyugati medicina legnagyobbjainak egyike. Nevét gyakran az orvostudomány tíztizenkét legjelentõsebb alakja között említik. Semmelweis tevékenységének, felfedezésének és alakjának ugyanakkor többféle értelmezése van: a teljes elismerés mellett létezik a felfedezés eredetiségének és eredményességének szkeptikus megközelítése, vagy akár teljes elutasítása is. Az utóbbi években a kritikai álláspont megfogalmazásában számos kutató fontos körülményekre hívta fel a figyelmet. A változás lényegében a tudománytörténeti gondolkodás átalakulásával függ össze, nevezetesen azzal a jelenséggel, amely a tudományos gondolkodást nem szakadatlan, szimplán lineáris fejlõdéssel igyekszik bemutatni, hanem konfrontálódó diskurzusok halmazaként, s kevesebb pátosszal él, ám jóval nagyobb hangsúlyt fektet egy-egy korszak szellemi, gondolkodásbeli miliõjére, arra a környezetre, avagy kontextusra, amelyben egy-egy felfedezés megszületik. Nos, ki volt végeredményben Semmelweis? Miben állt felfedezése, miben nagysága és gyengesége? Hogyan lehetséges munkásságával kapcsolatban élesen eltérõ álláspontokat megfogalmazni? Mi történt Semmelweis felfedezésével a halálát követõ 20 évben, hogyan lett váratlanul egy elfelejtett, obskurus csodabogár (és némileg bogaras, sõt gyakran kellemetlenkedõ) gyakorló orvosból, a nyugati medicina egyik legnagyobb képviselõje? Pusztán az orvostudomány haladása volt-e az a faktor, 1

Jelen tanulmány a 2000 októberében a stuttgarti Robert Bosch Orvostörténeti Intézetben rendezett magyar–német orvostörténeti szimpóziumon tartott elõadás néhány jegyzettel ellátott, szerkesztett változata. Ez magyarázza tömörségét, és néhány a – magyar olvasó számára alapszinten ismert – történeti, tudománytörténeti emlékeztetõt. E tanulmány lezárása után, 2001-ben jelent meg a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár, a Semmelweis Egyetem Általános Orvostudományi Kara I. Sz. Szülészeti és Nõgyógyászati Klinikájának és a Magyar Tudománytörténeti Intézet gondozásában a Semmelweis Ignác emlékezete c. összefoglaló tanulmánygyûjtemény 567 oldal terjedelemben, Gazda István, Kapronczay Károly és Szállási Árpád szerkesztésében. A kétkötetes mû elõszavát prof. Papp Zoltán, utószavát prof. Lampé László írta. E munka a Semmelweisrõl készült, s folyóiratokban vagy szakkönyvekben már megjelent tanulmányok gyûjteménye (– a szerk. megj.)

387

387

amely a kései elismerésben szerepet játszott, avagy egyéb tényezõk is közremûködhettek Semmelweis értékelésének átalakulásában? Hangsúlyozni kívánom ugyanakkor, hogy nem Semmelweis munkásságának kritizálására törekszem, hanem egyszerûen azt akarom megvizsgálni, hogy milyen szerepet szánt az 1880-90-es évek budapesti orvostársadalma Semmelweis munkásságának. Nem osztom azt a nézetet, amely elvitatja Semmelweis elsõségét a febris puerperalis kóroktanának magyarázatában és egy megfelelõ prevenció bevezetésében. Jelen elõadásban tehát mindössze egy olyan szempontra szeretném felhívni a figyelmet, amely ugyan kívül esik a szûken vett orvostudomány történetének alakulásán, azonban Semmelweis felfedezésének orvostörténeti értelmezésére mindenképpen hatást gyakorolt. Ez a szempont lényegében egy szakmai csoport érdekeinek a szempontját fedi, az 1880-as, 90-es évek magyar, de elsõsorban budapesti orvosainak érdekérvényesítõ tevékenységét. Mindehhez, azonban célszerû elõször vázolni az orvostörténeti szakirodalomban az utóbbi évtizedekben létezõ két ellentétes Semmelweis képet. Az egyik, a köztudatban ma is élõ jellegzetes kép a tragikus sorsú meg nem értett tudósé, aki a maradisággal, az elõítéletekkel szemben harcol a tudományos igazságért. Az „odaadó orvosé”, „az anyák megmentõjéé”, aki végül életét szenteli felfedezésének elfogadtatásáért, s aki végül – szinte mitikus módon – hasonló fertõzés következtében hal meg, mint egykor barátja (akinek boncolása során jutott el egykor a febris puerperalis aetiológiájához), vagy a gyermekágyi lázban meghaló anyák. Ez az interpretáció a 19. század 80-as, 90-es éveitõl kezd kialakulni, majd jellemezõ lesz 1950-60-as évek tudománytörténeti értékelésére, a tudományos népszerûsítõ irodalomban, filmekben és regényekben merevedik meg, és mindmáig meghatározó szereppel bír az orvostörténeti szakirodalomban és a köztudatban.2 A másik végpont a kevésbé, vagy erõteljesen kritikai álláspont.3 Ennek bemutatására nagyszerûen szolgál Irvine Loudon munkássága. Loudon napjaink egyik legjelentõsebb kutatója a gyermekágyi mortalitás és újabban a febris puerperalis történeti alakulásának vizsgálatában. Loudon 1990-ben megjelentetett mûvében: Death in Childbirth. An International Study of Maternal Care and Maternal Mortality4 összefoglalja a gyermek2

3

4

A teljesség igénye nélkül: Jacon Bruck: Ignaz Philipp Semmelweis (Bécs, 1887), Alfred Hegar: Ignaz Semmelweis. Sein Leben und seine Lehre, zugleich ein Beitrag zur Lehre der fieberhaften Wundkrankheiten (Freiburg–Tübingen, 1882), Sir William Sinclair: Semmelweis. His Life and His Doctrine (Manchester, 1909), Louis-Ferdinand Céline: Leben und Werke des Ignaz Philippp Semmelweis (Bécs, 1980), Shervin B. Nuland: The Enigma of Semmelweis – An Interpretation. J. of the Hist. of Med. and Allied Sc. 34 (1979) No. 3. pp. 255-279. Irvine Loudon: Death in Childbirth. An International Study of Maternal Care and Maternal Mortality (Oxford UP, 1990)

388

388

ágyi láz aetiológiájának történeti felismerését. A meglehetõsen terjedelmes és alapos mûben mintegy 5 oldalt szentel Semmelweis munkásságának és felfedezésének, majd arra a következtetésre jut, hogy Semmelweis végeredményben nem fedezett fel semmit: „According to popular notion, Semmelweis was the first person to discover the cause of puerperal fever and the first to show it was a contagious disease. He discovered antisepsis [sic!–VB] and by doing so abolished puerperal fever in Vienna. But his discovery was ignored and it was only the ignorance and obstinate stupidity of doctors that prevented the abolition of puerperal fever elsewhere. He dies a disappointed man from blood-poisoning or disappointment or both. The only true statement in the version is that Semmelweis ended his life in disappointment.”5 A szerzõ újabban ismét visszatért ehhez a témához6 és ismét arra a következtetésre jut, hogy Ignaz Semmelweis „probably the most famous figure in the history of obstetrics, was not the hero we had thought”.7 Loudon szerint tehát Semmelweis lényegében nem fedezett fel semmit. A gyermekágyi láz fertõzõ jellegét már a 18. század vége óta leírták. Az, hogy a vizsgáló orvos viheti át a kórokozót egyik anyáról a másikra, szintén ismert volt már Semmelweis elõtt is. Másrészt (és itt a fontos pont), a bakteriális fertõzések adekvát leírását a mai tudományos elvárások alapján csak Pasteaur és Koch végezte el. Semmelweis nem konstatálta hogy léteznek mikroorganizmusok, illetve, hogy ezeknek bármi köze lehetne a gyermekágyi láz fertõzésének kialakulásához. Statisztikai számításai nem állnak a korszak matematikai statisztikai színvonalán. Leszorította ugyan 8–12%-ról a bécsi Allgemeine Krankenhaus maternális mortalitási hányadosát 3%-ra, majd 1–1,5%-ra, s bár ez a bécsi viszonyok közepette jelentõs elõrelépés volt, azonban még ez a szám sem volt lényegesen alacsonyabb a 2–2,5% körüli korabeli angol, francia, vagy éppen észak-amerikai adatoknál. Az áttörés a 2–3 százalékos arány 1–2 ezrelékesre (!) történõ redukálásában csak az 1950–60-as években történik meg (s ekkor is csak a nyugati civilizációban), amikor az antibiotikumok segítségével valóban csíramentes környezetet lehet teremteni a kórházak szülõszobáiban. Az igazi változás azonban Lister munkásságának tudható be, ugyanis Loudon szerint az antiszeptikus szülésvezetés Lister hatására terjedt el, ahogy õ fogalmaz: mindez „was done in Lister’s name, it was

5 6 7

Loudon, op. cit.: p. 65. Loudon: The Tragedy of Childbed Fever (Oxford UP, 2000) ibidem, p.23.

389

389

due to Lister’s influence and the method used was closer to that of Lister than of Semmelweis”.8 Loudon nézeteinek megcáfolására hadd emlékeztessek a tudománytörténész Kuhn módszertani megállapításaira. Bár újabban a „tudományos paradigmák”, „paradigmatikus jelenségek” fogalmait széles körben, a legkülönfélébb jelenségek leírására használják érdemes felidéznünk, hogy Thomas Kuhn, aki 1962-ben publikált mûvében9 a fogalmat a tudományos szóhasználatba bevezette, elsõsorban természettudományos gondolkodás problémaalkotásának tipizálására alkalmazta. Kuhn célja mindenekfelett az volt, hogy hangsúlyozza, hogy az egymást felváltó tudománytörténeti korszakok nem pusztán, illetve nem elsõsorban a felhalmozott ismeretanyag mennyiségében különböznek egymástól, hanem inkább a rendelkezésükre álló tudományos tények halmazaként elfogadott ismeretanyag strukturálásában. Ennek megfelelõen a szûken vett tudományos fejlõdés nem írható le az ismeretek folyamatos bõvülésének egyszerû tendenciájaként, hanem a korszakváltások esetén hangsúly a tudományos megismerés, és gondolkodás átalakulására, s alkalmasint a tudományos minõséggel rendelkezõ tények alapvetõ átfogalmazásra, átalakításra kerülnek. Ezt a fordulatot nevezte Kuhn tudományos forradalomnak. Bár a gondolat tudományfilozófiai jelentõsége is lényeges, számunkra itt mégis ennek történeti vonatkozásai érdemelnek különös figyelmet. Ahogy ugyanis egy korszak alapvetõ gondolati struktúrái (koncepciói, teóriái és tudományos módszertana etc.), dilemmái, és problémaalkotása változnak, ugyanúgy változik az objektív realitásról és ennek megfelelõen az azt teoretizáló tudományról alkotott képe is. Talán Kuhn volt az a kutató, aki a 20. század második felében a legtöbbet tette a tudomány történeti jelenségként való értelmezése érdekében. Nemcsak Semmelweis Ignác munkásságának megértéséhez, de különösen orvostörténeti értelmezéseinek felderítéséhez kell mindezt folyamatosan szem elõtt tartanunk. Jelen kritikai álláspont gyengesége ugyanis abban áll, hogy hibásan értelmezi a 19. század végi orvosi paradigmarendszer átalakulását. Ugyanis Semmelweis felfedezése az 1870-es évek mikrobiotikai fordulata elõtt történt tehát nem lehet számon kérni rajta a Pasteaur és Koch által felfedezett és analizált mikroorganizmusokat. Semmelweis ugyanakkor a gyakorló orvos szemével kétségtelenül helyes következtetésre jutott, és megfelelõ profilaxist javasolt, amelynek eredménye nemcsak a bécsi közkórház, hanem a pesti Rókus Kórház beteganyagán is megmutatkozott. Semmelweis 8

9

ibidem, p. 131. Loudon álláspontját Gordon, Holmes és Semmelweis írásainak tükrében korábban részletesebben elemeztem: „A maternális mortalitás történetének újabb irodalmáról”. Comm. Hist. Artis Med. 149–157 (1995–1996) pp. 351–359. Thomas Kuhn: The structure of scientific revolutions. (Chicago, 1962) és késõbb The Essential Tension: Selected Studies in Scientific Thought and Change (Chicago, 1977, bõvítve 1992).

390

390

életében felfedezésének, illetve nézetei elfogadásának nehézsége éppen ebben állott: tíz-tizenöt évvel a bakteriológiai fordulat elõtt egyszerûen nem állt módjában, hogy (a késõbbi korszak elvárásai szerint) adekvátan leírja felfedezését. S ez magyarázza meg, hogy Lister eljárása, az antiszeptikus kötözésé illetve mûtétvezetésé, amelyet már Pasteurt követõen alakít ki, miért nyer szinte azonnal széleskörû elismerést. Semmelweis kutatásainak módszertanát, mint arra a korábbi kutatás már rámutatott Rokitansky tevékenysége határozta meg. Rokintansky, a második bécsi orvosi iskola egyik emblematikus figurája 1841-ben Handbuch der patologischen Anatomie c. monumentális és korszakalkotó könyvének megjelenése után a bécsi orvostársadalom meghatározó alakjává vált. A pathológiai vizsgálatok kialakulásának elõfeltétele volt, hogy az anatómiai és élettani ismeretek olyan szintet érjenek el, amelybõl már megfelelõen felismerhetõ legyen a szervezetben (a szervek, a szövetek, vagy akár a sejtek szintjén) végbemenõ kóros elváltozás, azaz a kórélettani és kórbonctani empíria. Ennek fordulópontját – mint emlékszünk rá – nyolcvan évvel korábban Giovanni Battista Morgagni 1761-es mûve a De sedibus et causis morborum per anatomen indigatis jelenti, amely a szervek kóros elváltozásában kereste betegségek okát, s ezzel lényegében megalapította a kórbonctan tudományát.10 Az õ útját követte Rokitansky, aki 30.000 felboncolt tetem makroszkopikus vizsgálatára alapozva végezte el a különbözõ betegségek osztályozását. Mûve roppant befolyást gyakorolt a bécsi kutatókra, és a bécsi orvosi iskola nemzetközi hírnevéhez alapvetõen járult hozzá. Innen érthetõ meg Semmelweis ragaszkodása a boncolásokhoz, az elszántság, amellyel folyamatosan a boncteremben kereste a megoldást, a makroszkopikus analízishez való ragaszkodás. A bakteriológiai vizsgálatok terén azonban a fordulatot a 19. század során Pasteur majd Koch munkássága jelenti. A korábbiaknál kifinomultabb mikroszkopikus vizsgálatok során, amelyek a bakteriológiai forradalmat hozták el, fedezik fel, hogy léteznek olyan mikroorganizmusok, amelyek a sejtekben kóros elváltozásokat tudnak okozni. A Koch által kidolgozott kísérleti eljárások nyomán azután a kutatók sorra azonosítják a különbözõ betegségeket okozó baktériumokat, ezek között a gyermekágyi lázat okozó streptoccocus A baktériumot. Ezzel egy új orvosi paradig-

10

Nem szükséges itt különösebben részletezni, se a klinikai orvostudomány 19. századi történetének alakulását, sem pedig azt, hogy magára Rokitanskyra milyen hatást gyakorolt Bichat kórszövettana, vagy Pierre Louis gondolkodása a klinikai kutatásról és oktatásról. Erre lásd: Erna Lesky: Die Wiener medizinischer Schule (Bécs, 1965), Erwin H. Ackernecht: Medicine at the Paris Hospital, 1794–1848 (Baltimore, 1967), Russell C. Maulitz: Morbid Appearances: The Anatomy of Pathology in the Early Nineteenth Century (Cambridge, 1987) és W. F. Bynum: Science and the Practice of Medicine in the Nineteenth Century (New York, 1994)

391

391

ma rendszer kialakulása veszi kezdetét, amely pontosan meg tudja nevezni magát a gyermekágyi lázat is okozó baktériumot. Témánk szempontjából igen tanulságos, hogy miután elmozdították Semmelweiset a bécsi Közkórháztól, majd pedig miután Klein professzor, Semmelweis egykori fõnöke is távozott onnan, milyen irányokban folyt kutatás a gyermekágyi láz kóroktanának felderítésére.11 Carl Braun, aki Klein utódja lett az I. szülészeti osztály élén Pasteur felfedezésének hatására igyekezett a gyermekágyi láz okát a levetõn keresztül történõ fertõzéshez kötni. A miazmatikus atmoszféra, mint amely döntõ hatást gyakorol a fertõzések kialakulására, persze meglehetõsen régi nézet volt az orvostudományban. Braun mindazonáltal úgy látta, hogy az a „bomlási folyamat”, amely a megbetegedetteknél megfigyelhetõ organikus fermentációra emlékeztet. Mivel pedig Pasteur érvelése szerint ez a fajta fermentáció akkor következik be, amikor egy erjedésre alkalmas anyagot a levegõn keresztül baktériumok támadnak meg, Braun következtetése szerint ugyanígy, tehát nem közvetlen érintkezéssel, hanem a levegõn keresztül történik a gyermekágyi láz fertõzése is. Braun osztályán dolgozott 1863tól Mayrhofer is, aki fõnöke útmutatásai szerint kezdett el dolgozni. Mayrhofer mikroszkopikus vizsgálatai során jutott arra a következtetésre, hogy a fertõzést változatos alakú és nagyságú vibriók okozzák, amelyek a vizsgáló orvos kezén keresztül érik el a beteget. Az oltott mésszel történõ kézmosás így szerinte is elengedhetetlen, s ennek következtében szembekerült fõnökével, s távozott is a kórházból. Ennek ellenére Mayrhofer nézeteit 1864-bne publikált tanulmányában átvette Joseph Spaeth professzor a második klinika igazgatója, aki szerint mindez megerõsítette és pontosította Semmelweis nézeteit. Tehát amit Braun félreértett Pasteur felfedezésének újszerûségében az az volt, hogy a bakteriális kutatások paradigmatikus eredménye nem a levegõnek, vagy atmoszférának, mint közvetítõ elemnek az újbóli megerõsítésben állott, hanem abban a felismerésben és annak a bizonyításában, hogy léteznek olyan szabad szemmel nem látható élõ testek, amelyek fertõzést okozhatnak. Semmelweis a jelenség ennek megfelelõ megfogalmazását természetesen nem végezhette el, de amit fõmûvében az Aetiológiában ír, lényegében errõl szól. * Semmelweis mindazonáltal valóban nyomorúságos körülmények között halt meg, és valóban elfeledték. Mentális zavara az 1860-as évek derekén, 50-es éveiben érte, amikor a pesti egyetem orvoskarának elismert tagja volt. Bár az alig 90 éves pesti orvoskar távol állott ekkor még a 20. század 11

Az utóbbi évtizedekben ezt elsõsorban az amerikai Codell-Carter tanulmányai vizsgálták. Bibliográfiáját lásd Varga op.cit. p. 357.

392

392

nagy magyar orvosi iskoláinak színvonalától, azonban professzorai mégis a közélet kiváltságos és megbecsült alakjai voltak. Ez volt az oka annak, hogy a váratlanul – ám nyilvánvalóan – elmebajossá vált tanárt felesége és egyik legjobb barátja Bécsbe vitte el egy kirándulásra, amely egy tébolydában ért véget. Semmelweis persze tiltakozott, s végül az alkalmazott szélsõséges fizikai restrain miatt szerzett vérmérgezés következtében, két héten belül elhunyt.12 Elõször Bécsben temették el. Özvegye nevet változtatott. A német hangzású Semmelweis helyett felvette a magyaros Szemerkényi nevet, amelyet aztán húsz évvel késõbb a régi név kedvéért majd felad. A magyarországi napi sajtóban pár szavas hírekben emlékeztek meg az elhunyt orvostanárról, a külföldi sajtó – amennyire utána tudtam nézni – még ennyire sem. Húsz év múlva újratemették, síremlékét az egyik legdivatosabb építésze, Schikedanz Antal tervezte, majd nemzetközi gyûjtést kezdeményeztek egy nagyobb köztéri szobor felállítására. A legtöbben Angliában adakoztak, egyébként Sir Joseph Listerrel az élen.13 Késõbb a bostoni sebészkollégiumban abban a szoborcsoportban mintázták meg szobrát, amely az emberiség 12 legnagyobb orvosának állít emléket. Mi történt a közbeesõ idõszakban? Mi volt az oka a megváltozott értékelésnek? Az egyik ok természetesen az elõbbiekben fejtegetett – és az eddigi kutatásban hangsúlyozott – tudománytörténeti ok volt, azaz a kései utókor tisztelgése a korát megelõzõ orvostudós elõtt. Elegendõ magyarázatot kínál-e azonban mindez a 20. században kétségtelenül jelenlévõ Semmelweis kultuszra? Nézetem szerint létezik egy másik ok, amelynek gyökere a magyar orvostársadalom 19. századi átalakulásában keresendõ. A 19. század elején Magyarország noha alkotmányos ország volt, azonban ez az alkotmány a régi, rendi alkotmány volt, amely a nemesi társadalmat privilegizált pozícióban tartotta. Az ország kb. 5%-át kitevõ nemesi csoportok természetesen vagyon, mûvelõdés és kultúra tekintetében élesen különböztek egymástól, de a társadalom többi tagjától mégis bizonyos elzártságban éltek. A 19. század elejének orvostársadalma pedig (noha számos nemesi család tagját is maga közé sorolhatta), de elsõsorban mégse belõlük állt, s nem is nevezhetõ a társadalmi elit részének. A nemesek számára a jogi, politikai vagy katonai pálya jelentette – a gazdálkodás mellett –, a megszokott karriert. Bár átfogó statisztikai vizsgálatok nem állnak rendelkezésünkre, azonban a létezõ szórványos adatokból tudjuk, hogy ezzel szemben az orvosok zöme polgári környezetbõl jött, mi több kiugróan magas volt körükben a nemzeti kisebbségek (elsõsorban a különféle német 12

13

Georg Silló-Seidl: Die Letzte Statte von Semmelweis und sein echtes Sektionsprotokoll. Comm.Hist. Artis Med. 80 (1980) pp. 61–82. A Semmelweis szoborral kapcsolatos publikálatlan levéltári iratok: a Semmelweis Orvostörténeti Szaklevéltár Budapesti Királyi Orvosegyesület fondját, Semmelweis Emlékbizottság állaga. (Továbbiakban BKOE fond)

393

393

nyelvû etnikai közösségek, és késõbb a zsidók) aránya. (S más kérdés, hogy az ország híres orvosai gyakran szereztek nemesi oklevelet, illetve a század második felében fõnemesi címet maguknak.) Az orvosi hivatásnak élõk országos eloszlása egyenlõtlen volt. Az ország keleti és északi részein, jóval kevesebb orvos élt, mint a középsõ és nyugati rész tehetõsebb városaiban, mindenekelõtt Pesten és Budán. Pest-Buda kiemelkedése az ország többi városa közül, az 1830-as 40-es évek egyik legjellegzetesebb urbanizációs vonása volt. Ez a folyamat 1867-et követõen még inkább felgyorsult, és a város a század elejére jellemzõ mintegy 12 ezres népessége így fogja elérni a 19–20. század fordulójára a közel 1 millió fõt. Budapest felemelkedése ugyanakkor nemcsak gazdasági, hanem kulturális, mûvelõdésbeli és tudományos téren is megfigyelhetõ. Emlékezzünk rá, hogy az ország egyetlen egyetemének volt ez a székhelye, itt volt a kiváló könyvtárával együtt az újonnan alapított Nemzeti Múzeum, és a Magyar Tudományos Akadémia. Budán és Pesten találjuk a legtöbb nyomdát, könyv- és folyóirat kiadót. S bár az ország hivatalos fõvárosa 1848-ig a Bécshez közel fekvõ Pozsony maradt, azonban gazdasági és kulturális téren Buda és Pest már az 1840-es években messze kiemelkedett a többi város közül. Nem történt ez másként az orvosi közélet terén sem. A magyar orvosi közélet generálásában a fõ szerepet az 1836-ban alakult Budapesti Királyi Orvosegyesület töltötte be. Ez, az eleinte alig egy-két tucat, Budán és Pesten élõ orvostanárt, praktizáló doktort, vagy éppen tisztiorvost összefogó testület, amelyen kétheti gyakorisággal tudományos elõadások hangzottak el, amely megteremtette a magyar orvosi szaksajtót, (folyóiratokat, és könyvsorozatokat), valamint pályázatokat írt ki orvosi kutatási témákra, és egy olyan orvosi szakkönyvtárat hozott létre, amely vetekedett a pesti egyetem könyvtárának orvosi anyagával. A folyamat persze hosszú volt, évtizedekig tartott, amíg a Belvárosban bérelt egyetlen szobából az egyesület egy tekintélyes székházzal, széles nemzetközi elismertséggel rendelkezõ tudományos testületté vált. Az Egyesület felemelkedése ugyanakkor együtt járt az orvosok társadalmi pozícióinak javulásával is, és egyben az ország általános modernizációjának tervéhez illeszkedõ orvosi és egészségügyi modernizációs program kidolgozásával is. A 19. század harmincas és negyvenes éveiben kibontakozó reformmozgalom célja egy olyan modern alkotmányos rendszer kialakítása volt, amely egyben magát az államigazgatási struktúrát, a gazdaság szerkezetét és az ország közlekedési, tudományos, mûvelõdési, oktatási, és egészségügyi viszonyait is lényegesen megváltoztatni igyekezett. A belülrõl egyébként némileg megosztott reformmozgalom elképzeléseinek sine qua nonja természetesen politikai volt, azonban mindez igen korán, és az idõ elõrehaladtával növekvõ mértékben egészült ki közigazgatási, tudománypo394

394

litikai és gazdasági szakkérdésekkel. Mint ismert,14 hogy az egészségügyi szervezet átalakulása tekintetében is milyen markáns koncepció alakult ki Balassa János, Markusovszky Lajos, Flór Ferenc és Kovács Sebestyén Endre körül tömörülõ orvosok körében, s a Budapesti Királyi Orvosegyesület fórumain. Ez a koncepció, amely távlatilag a magyar medicina európai szintre történõ emelését, és a korábbi politia medica elnagyolt szervezete helyett egy modern közegészségügyi rendszer kidolgozását célozta 1848ra, a forradalom idõszakára lényegi vonásait illetõen kialakult. Több gyakorlati elemének vizsgája éppen a Birodalom másik felével való konfliktus során következett el. S maga a tény, hogy az alkotmányos magyar királyságot az osztrák császár jól felszerelt hadseregei önállóan képtelenek voltak pacifikálni jelzi, hogy a katonai szervezés és a hadvezetés és a hadsereg morálja mellett a katonai egészségügyi szervezet is kitûnõen vizsgázott. (Hadd emlékeztessek arra, hogy amíg pl. az osztrákok segítségére érkezõ orosz hadak között 1849 telétõl súlyos kolerajárvány bontakozott ki, addig ettõl az ugyanott operáló magyar hadsereg meg tudta õrizni intaktságát.) A forradalom bukását követõen, azonban egészen 1867-ig az új alkotmányos rendszer kidolgozásáig nem nyílott mód arra, hogy ezt a programot, akár egyes elemeiben is a gyakorlatba átültessék. 1867-et, a duális monarchia létrejöttét követõen viszont megnyílott az út a magyar egészségügyi reformprogram kibontakoztatására is. Az 1876-os 14 tc., amely az ország közegészségügyi szervezetét átszervezte kétségtelenül európai szinten állott. A egészségügyi modernizáció másik ága az orvosképzéssel és a tudományos mûhelyek, illetve a tudományos közélet létrehozásával függött össze. A Egyesület igen elõrelátóan nem törekedett az orvosok érdekvédelmének, anyagi helyzetének javítására, tevékenységét tudományos kérdések megvitatására összpontosította, s ezzel egyúttal távol is tudta tartani magát a magyar politikai közélet csatározásaitól, lett légyen a királyi udvarral való kötélhúzásról, vagy belsõ egyenetlenségekrõl szó.15 A magyar orvosok társadalmi presztízse ugyanakkor a 19. század elején és derekán általában véve alacsony volt.16 Ennek oka egyfelõl a nemesi társadalom rendi struktúrájában keresendõ, (amely ne feledjük továbbra is születési elõjogokra és nem szakmai elõmenetelre épített), másfelõl vi14

15

16

Többek között Antall József kutatásaiból: A pesti orvosi iskola és a centralisták egészségügyi politikája. Orvosi Hetilap, 1971. No. 19., és lásd az ott közölt jegyzeteket. Ennek jelentõsége különösen Világos után volt fontos. BKOE fond 1849–1861 közötti választmányi ülések jegyzõkönyvei. Aminek nem mond ellent, hogy pl. a hatósági jogkörökkel felruházott protomedicus, vagy egy-egy vármegye tisztiorvosa, vagy a pesti Orvoskar professzorai hellyel-közzel az elithez számíthatók, mivel a zöm, a magánpraxisból élõ orvosok tömege volt, akik messze álltak a birtokos nemesi elittõl, nem beszélve az arisztokráciáról.

395

395

szont a magyarországi orvosképzés, orvosi kutatások volumenében, és az orvosi ellátottság szerkezetében. Az ország legjelesebb orvosainak többsége Arányi Lajos, Balassa János, majd Semmelweis Ignác és mások a bécsi egyetem fénykorát élõ orvoskarán tanult és onnan igen korszerû tudást hozott magával. A pesti egyetem Orvoskarának felszereltsége, állapota mégis meglehetõsen silány volt. Az országban utazó német, angol, ritkábban francia utazók sorra szóvá is tették a botanikus kert szegényességét, a teatrum anatomicum rossz elhelyezését, az egyetemi klinikák gyenge és alulfinanszírozott mivoltát. 1867-et követõen mindez rohamos változásnak indult, amikor a Vallás és Közoktatásügyi Minisztérium élére a politikus és kiemelkedõ politikai teoretikus Eötvös József báró került, akinek fia egyébként maga is természettudós volt. Eötvös közeli barátja, a magyar orvosi közélet kimagasló szervezõ egyénisége Markusovszky Lajos vezetésével megindult az orvosi oktatás, és a középszintû egészségügyi képzés átszervezése. A Kar a késõbbiekben folyamatosan új épületekkel, elõadótermekkel, köztük egy igen korszerû máig használatos anatómiai teátrummal, laboratóriumokkal, füvészkerttel és klinikákkal gyarapodott. Azt hiszem elég arra rámutatni, hogy míg 1867-et megelõzõen összesen 3 (!) épület állott az Orvoskar rendelkezésére, addig a századfordulóra, mindent beleszámítva közel 200. A változás mai mértékkel mérve bámulatos volt, bár persze természetesen illeszkedett Budapest (egyedül az USA urbanizációjához mérhetõ) robbanásszerû fejlõdéséhez. Mindez értelemszerûen magával hozta az orvosi, orvostanári állások megszaporodását, és szervesen támaszkodott a képzés színvonalának gyors javulásához. Az elsõ pesti orvosi iskola volt születõben. * Az eddigieket tehát úgy foglalhatjuk össze, hogy a magyar orvostársadalom, amely a 19. század elsõ harmadában viszonylag marginalizált helyzetben volt, részben az ország politikai átalakulásának köszönhetõen, részben az átalakított egyetemi képzésnek, s különösen pedig az közegészségügynek az országos politika dimenziójába való bekerülése miatt a század végére pozícióit a magyar társadalmi életben megerõsítette, és a kialakuló magyar polgári társadalom elitjéhez tartozott. Mindezt jól mutatta az 1885-ös Országos Közegészségügyi Demográfiai Kongresszus sikere, amelyre több ezer résztvevõ sereglett össze, az ország minden részébõl. Maga a tény, hogy ilyen nagyszámú résztvevõ jelentkezett, jelezte az orvostársadalom megváltozott helyzetét, ugyanakkor az elhangzott elõadások gazdag tematikája, és színvonala is a forradalom óta eltelt 3 évtized alapvetõ átalakulását jelezte. A kongresszus sikere egyúttal további lehetõségeket csillantott meg az ország orvosi elitjét alkotó 396

396

budapesti egyesület elõtt: s ez a nemzetközi porondon való szereplés volt. Ekkora Magyarország számos orvosa folytatott doktorátusa megszerzése után kutatómunkát a jelentõs nyugati kutatóközpontokban szerte Németországban, Franciaországban és Angliában. Hasonlóképpen a nyugati orvoskongresszusokon is egyre több magyar orvos szerepelt, azonban most az lesz a cél, hogy Magyarország lássa vendégül a civilizált világ orvosait. A 19. század utolsó évtizedében tehát a magyar orvostársadalom pozíciói megerõsödtek, és nemzetközi presztízse is javult, azonban, mint azt õk maguk is észlelték, valami hiányzott a továbblépéshez, a nemzetközi tekintély és elfogadottság megteremtéséhez. Ez a valami, egy alapvetõ, a legújabb orvostudományi paradigmákhoz illeszkedõ felfedezés volt, egy olyan kétségek felett álló alapvetõ felfedezés, amely egyedül Koch, Pasteur teljesítményéhez lett volna mérhetõ és egyben a korszerû bakteriológiai forradalom orvostudományi paradigmáihoz volt illeszthetõ. Egy olyan kutató- vagy gyakorló orvost kellett tehát találni, aki személyében egyszerre tudta megtestesíteni a modern európai orvostudományt és aki a magyarországi orvoslás par excellence képviselõje lehetett. Semmelweis lett a kiválasztott. Semmelweis, akit a nagy öregek közül mindenki ismert, sokan barátai voltak, s akinek elszántságát és meggyõzõdését valószínûleg mind tisztelték, azonban akinek jelentõségét az elmúlt évtizedekben elfelejtettek. A Királyi Orvosegyesület vezetõsége az 1885-ös kongresszus utáni ülésén fontos, stratégiai jelentõségû döntéseket hozott. Mindenekelõtt elhatározzák, hogy megnövelik a taglétszámot (s ezzel bevételeiket is), oly módon, hogy megnyitják ajtajukat a nem budapesti orvosok elõtt is. Elhatározzák egy új, tekintélyes székház megépítését is, a könyvtár további fejlesztését, s az is elhangzik, hogy a Budapesti Királyi Orvosegyesületnek akadémiává kell válnia. Itt engedjenek meg egy rövid emlékeztetõt: az a mozgalom, amely már a 15. századtól, a ficinói platonikus kör, vagy a 16. századtól az Accademia dei Lincei idejétõl kifejezetten az egyetemi hierarchia ellenében életre hívta az akadémiákat Itáliában, Franciaországban, Angliában és a Császárság területén, Magyarországon nem éreztetette hatását. A 18. század végétõl megjelentek ugyan kisebb körök egy-egy vidéki városban, de a Magyar Tudományos Akadémia 1827-es megalapításáig nem beszélhetünk jelentõs, tudományos igényû civil szervezetrõl. Az MTA megalapításában ugyanakkor a tudományos célkitûzések mellett legalább ekkora súllyal esett latba a nemzeti szempont is, így értelemszerûen a bölcsészeti tárgyak: a filozófia, az irodalom és a történelem mûvelõi kezdettõl fogva meghatározó pozíciókkal rendelkeztek. Az MTA-nak persze voltak orvos, kémikus, fizikus és matematikus tagjai is, azonban az 1880as évek végén joggal érezhette úgy a Budapesti Királyi Orvosegyesület, 397

397

hogy lényegesen jobban tudná választott célját, i.e. a magyar orvosi kutatások, és orvosi praxis fejlesztését elõmozdítani, ha egy önálló akadémiával rendelkezne. S bár az elképzelést viszonylag gyorsan feladják: az elvi cél a társaság presztízsének tudatos növelése megmarad. Ehhez illeszkedett két újabb koncepció. Az egyik valamelyik elkövetkezõ nemzetközi orvoskongresszus rendezési jogának megszerzése. S a másik pedig a Semmelweis Emlékbizottság felállítása. Sajnos nem állnak rendelkezésünkre olyan naplók és magánlevelek, amelyekbõl kitapinthatnánk azokat a személyes motívumokat, amelyek a bizottság felállításához voltak köthetõk. Az iratanyag, amelynek alapján tájékozódni tudunk az Egyesület vezetõségi, illetve az Emlékbizottság üléseinek jegyzõkönyvei. Itt viszont, magának a testületnek a felállításával kapcsolatos érveket már nem olvashatunk, a gyakorlati feladatokról viszont igen, s ezek elég árulkodók. A bizottság szervezõ tevékenysége három irányban folyt: az egyik a Semmelweis síremlék elkészíttetése, a következõ a nemzetközi gyûjtés megszervezése egy monumentális Semmelweis szobor érdekében, a harmadik pedig annak a megszervezése, hogy melyik jelentõs magyar orvos, melyik nemzetközi folyóiratban fog elhelyezni Semmelweis munkásságát a modern bakteriológia tükrében bemutató írást. A munka gyorsan és hatékonyan folyt. A síremléket hamar felállították, a tanulmányok megszülettek, s publikálták õket szerte az európai orvosi szakfolyóiratokban. A Semmelweis kultusz megteremtésének igazi eszköze, azonban a szobor felállítására szervezett nemzetközi gyûjtés lett. A szobor majd csak 1906-ra fog elkészülni, s így az a hozzávetõlegesen húsz esztendõ, amíg a gyûjtés folyik számtalan alkalmat teremtett a szakmai és a laikus közönség számára szervezett rendezvényekre Londonban, Párizsban, Berlinben, Bécsben , Milanóban, sõt még Bostonban, és Melbourne-ben is. Az operáció elérte célját: az adakozók köre kiterjedt Európától Amerikán keresztül Ausztráliáig és Japánig.17 Ennek az oka nem egyszerûen egy korszakos orvosi felfedezésben állott, (hiszen évekig még a magyar orvostársadalom is elfelejtette Semmelweiset) hanem egy felfedezés olyan interpretálásában, amely szervesen illeszkedett egy kor gondolkodási rendszerébe, és amelyet egyszerûségénél fogva a széles közönség is könnyen meg tudott érteni.18 Mindehhez járult a lehetõség egy mitikus figura megteremtésére: Semmelweis lelki terhe, amikor rájön, hogy õ maga okozta több asszony halálát. S az újabb lelki teher, ami azzal jár, hogy nem tudja elfogadtatni felfedezését. Úgy állították be, hogy az állandó harcok felõrölték lelkierejét, s ez vezetett összeroppanásához. (Mai 17 18

BKOE fond Semmelweis Emlékbizottság iratai. Nem elhanyagolandó körülmény az sem, hogy a Semmelweis doktrína alkalmas volt arra, hogy leegyszerûsített formájában (ti. az orvos mosson kezet, és általában is ügyeljen a tisztaságra) a legiskolázatlanabb publikum elõtt is elõadható volt.

398

398

tudásunk szerint egy korábbi szifiliszes fertõzése vezetett paralízishez, s egy 1865 nyarán történt sérülés akut infekciós elmezavarhoz,19 bár az élete vége felé megújult küzdelem is hozzájárulhatott agitált lelki állapotához.) Egy magányos, korát megelõzõ, meg nem értett és nem utolsó sorban gyakorló orvos képét teremtik meg, aki egy olyan tudományos igazságért harcol, amelyen emberek ezreinek élete múlik. S végül hogy a mitikus burok teljessé váljon: halálát is ugyanolyan fertõzés idézi elõ, amelynek meghatározásán annyit fáradozott. Hadd idézzek Tauffer Vilmos dr. 1906-os szoboravató beszédébõl, amely nagyszerûen összegzi ezt a miliõt: „Semmelweis szelleme! Tekints le közibünk e percben. Íme lásd, az egész mûvelt világ orvosai nyújtanak neked elégtételt szenvedéseidért és babért halhatatlan nagy felfedezésedért. Íme lásd magad körül nemzeted legjobbjainak képviselõit, kik hálásak neked azon dicsõségért, melyet hazádnak és nemzetednek szereztél.”20 Nos ez a Semmelweis kép lett az alapja a mindmáig élõ kultusznak, amelynek elemeitõl oly nehezen szabadulunk. S ez teszi nehézzé, hogy a maga kontextusában értsük meg Semmelweis teljesítményét, s – talán hozzájárulva a kritikai álláspont vehemenciájához –gyakran ez teszi nehézzé a tényleges teljesítmény megvédését. A Királyi Orvosegyesület elképzelései megvalósultak, a magyar orvostársadalom hazai és nemzetközi reputációja megnõtt, és a magyar medicina a huszadik század elején a világ vezetõ orvosi iskolái közé emelkedett. Ennek oka nyilvánvalóan nem a Semmelweis kultuszban keresendõ, mi több nem is a Bécsben tanuló, és dolgozó Semmelweis felfedezésében,21 vagy annak hatásában. Mindez elõdeink saját tehetségének, szorgalmának és teljesítményének tudható be. Az a képzési és kutatási színvonal, az az egészségügyi rendszer, amelyet az 1870-es évektõl megteremtettek megfelelõ alapot adott a huszadik századi számos korszakos – köztük Nobel díjas – felfedezéshez, s egyéb lényeges felfedezések tucatjaihoz. Semmelweis a lelki tartás miatt kellett, amelyet mitizált alakjával egy polgári mivoltában fiatal ország orvosi kultúrájának adhatott. Így vált – jóval halálát követõen – egy tragikus sorsú orvos a magyar orvostudomány leghíresebb képviselõjévé. 19 20

21

Benedek István: Semmelweis és kora (Budapest, 1967) pp. 403–415. BKOE fond Semmelweis Emlékbizottság iratai. A szobor kiemelt helyett kapott: a pesti oldal új díszkertjében, az Erzsébet téren helyezték el. Ami semmi esetre sem jelenti azt, hogy Semmelweisnek ne lett volna magyar nemzeti tudata. Erre jellemzõ példa, hogy Siebold német nyelvû közleményét, a német származású, és Bécsben tanult Semmelweis magyar nyelvû margó jegyzetekkel látja el. Lásd a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum állandó kiállításának példányát.

399

399

400