CSENDÉLET.
A
olvasott a kávéház ablakában. A széles t a r t ó r á m a eltakarta arcát ; időnként leejtette kezéből az asztalra s kifelé bámult. Rejtélyes és kissé reménytelen jelenség volt : nő, aki vagy olvas, vagy gondolkozik. S mindezek közben semmi olyasmit nem művelt, amit a kávéházban üldögélő, magányos nőktől szinte megkíván a közvélemény. Egyáltalában nem t e k i n t g e t e t t körül : a vele szemközt ülő u r a t legalább is észre sem vette. Az pedig tegnap j ö t t fel faluról, elintézte egy-két függőben levő ügyét, minisztériumokban s a városházán szaladgált s a sok lótásfutástól meglehetősen kifáradva, betért ebbe az ú t j á b a eső kávéházba. Nem volt éppen újonc Pesten, kávéházban is j á r t már, éppen ezért nagyon t a p a s z t a l t a n s emlékeket idéző kíváncsisággal méregette a vele szemközt unatkozó hölgyet. A nő rá se nézett, ami azt is jelenthette, hogy nagyon is l á t j a . Eközben fizetett is, kávét dupla habbal s két süteményt, amiből viszont arra lehetett következtetni, hogy sajátszántából j ö t t be s nem v á r senkit. Az úrnak tetszett a kávé duplahabbal s tetszett a nő ; és minél t o v á b b nézte, annál világosabbá vált előtte a hízelgő tény, hogy az csak azért m a r a d még t o v á b b is és nem távozik, mert őreá v á r . . . A nő rá se nézett s az úr megpödörte bajuszát. B a j u s z t viselt s bajusza alatt duzzadt, elégedett kifejezésű száj mosolygott. Viszont bajusza fölött, hogy mi volt, az valahogyan kiesett a rátekintő szemek figyelméből ; a bajusz olyannyira dominált, hogy azonkívül legfennebb még apró, fekete szemei jöhettek számításba, de azok is csak annyiból, amennyiben jóindulatú kis lámpásokként világítottak a gőgös bajusz felett . . . Amint most önmagára gondolt, öt évvel ezelőtt készült, ünneplőruhás fényképe j u t o t t eszébe : pontosan olyannak l á t t a m a g á t képzeletében, itt az asztal mellett, budapesti kávéház rengetegében s megértette, hogy tetszik a nőnek. — Lány, asszony? . . . — töprengett férfias kíváncsisággal. Nincs jegygyűrű az u j j á n , akkor lány . . . Ám a pincérek nem t a k a r é k o s k o d t a k a recsegő «nagyságos asszony» megszólítással, miközben buzgón sürögt e k körülötte ; úgy látszott, már ismerték. T e h á t gyakori vendég . . . Igy ültek egymással szemben s közöttük az utcai járókelők árnyai f u t k o s t a k ide-oda. Most valami fehérség v e t ő d ö t t közibük : a r r a h a l a d t á ban egy percre megállt a kenyereslány. Széles tálcája mellett kissé félreNŐ UJSÁGOT
179 hajolva, soványan és savanyú arccal oldalgott t o v á b b ; semmi köze sem volt az esethez, s mégis, mintha jelentett volna valamit k e t t ő j ü k frissen bontakozó kapcsolata számára. Hiszen minden ember jelent valamit abban a helyzetben, amelyben éppen áll . . . Mintha csak az ő jelenléte hiányzott volna eddig s felbukkanása egyszerre lökést a d o t t volna a férfiúnak, hogy sok bizonytalan késedelmezés u t á n végre t e t t r e buzduljon . . . A nő ridiküljéből cigarettát v e t t elő, r á g y ú j t o t t s könnyű sóhajtással leszívta a f ü s t ö t t ü d e j e mélyére, hogy az úr á m u l a t á b a n levegő u t á n kapkodott. Aztán lágy felleget eregetve, az asztal lapjára bámult, míg balkezének m u t a t ó u j j a a g y u f a t a r t ó t tologatta ide-oda ritmikus, szórakozott mozdulattal . . . Az egész világon sem lehetett nála elmélyedettebb s környezete iránt közönyösebb jelenséget elképzelni. De v a j j o n hányféle titkos értelmet ábrázolhat egy látszólag gondolataiba mélyedt nő? A férfi úgy gondolta, hogy mindent ért. És minek várakoztassa t o v á b b szegény nőt, hiszen igazán csinos és jóérzésű teremtésnek látszik, aztán meg milyen elhagyatott s a szeme kék. Gyorsan számot v e t e t t ügyeivel. H o l n a p u t á n estig tervezte itttartózkodását, de b a j nélkül m a r a d h a t néhány nappal t o v á b b is. Holnapra jegye van a Királyszínházba. Nos, nem tesz semmit, m a j d becseréli másikra, ha nem kap még egyet melléje. A dolog kellemesnek ígérkezik . . . Érdekes, kissé szomorú fiatal hölgy, előkelő özvegy, vagy talán . . . színésznő? Az sem lehetetlen s egész rendkívüli módon sikerült első látásra meghódítania ! A bajusz kezdett háttérbe szorulni. A szemek kifényesedtek s á t v e t t é k az arcban a vezetőszerepet. A kenyereslány a tükör alatti kis asztalkára f e k t e t t e t á l c á j á t ; a gyéren látogatott kávéházban hasztalan kínálgatta p o r t é k á j á t , így h á t ráért egy kicsit megpihenni s rosszkedvűen nézegette a két asztalt. A baloldalitól tüzes tekintetek cikáztak a jobboldali felé t á m a d ó a n s szinte emelgették a nehéz, kávészagú levegőt : — Egyeseknek még v a n kedvük ilyesmivel tölteni az idejüket — gondolta epés irigységgel. Már a pincérek is figyelni kezdtek. A főúr a kassza mellől odasandított s szánakozva legyintett kezével : — No, ugyan hiába erőlködik az a vidéki — m o n d t a u n o t t a n a kövér pénztárosnőnek : — finom hölgy az, régóta jár ide, ismerjük, nagyon finom nő . . . Nem részletezte, hogy mit értett finom nőn ; hirtelenében a pontosan a d o t t borravalókra gondolt, meg a kérdéses nő szép b u n d á j á r a , bár tisztában volt azzal, hogy most nem erről v a n szó. A bajuszos úr pedig feszengett székén. Mellét előredüllesztve, szuggesztíven meredt vis-á-visjára. Viselkedését kissé szokatlannak érezte ő maga is s gyáva röstellkedés csittítgatta belülről, másrészről azonban szentül hitte, hogy ez így szokás, t e h á t nem h á t r á l h a t o t t meg. Ekkor a nő — végre — ránézett. É s észrevette a rászegeződő, dúlt tekintetet. Csodálkozásra kere-
180 k e d e t t hosszúpillájú szeme, aztán bosszúsan elkapta tekintetét s megr a g a d v a a félredobott ujságot, idegesen lapozni kezdett benne. Kis idő mulva ú j r a feltekintett s azt hitte, a szeme káprázik. Az úr ott ült előtte az asztalánál. T a g a d h a t a t l a n u l : meg volt döbbenve ő is. Talán még jobban, m i n t a nő. Úgy néztek egymásra, mintha mindegyik a másiktól remélte volna, hogy most m a j d valami mentő ötlettel tisztázni fogja a helyzetet. — Meg tetszik bocsátani — rebegte az úr s félig felemelkedve, v a l a m i t mormogott, talán a nevét. — Látom, nagyon unatkozik i t t egymagában . . . A nőnek átvillant agyán a kérdés : miből l á t j a v a j j o n ? . . . Mikor egyáltalában nem u n a t k o z o t t ! Ingerülten k a p t a fel fejét s keze a cigar e t t á v a l az asztalra k o p p a n t : — N e m értem — m o n d t a s arca piros lett, egyre pirosabb — igazán nagyon különösnek találom, hogy csak így . . . — Nincs ebben semmi különös, kérem — tiltakozott az úr s két kezét szétterjesztette, mintha az eget és földet hívná tanulságul, hogy ez a legrendesebb dolog a világon : — Kegyed magányos hölgy, nagyságos asszony t a l á n ? Bocsánat nem tudom, kit tisztelhetek — én pedig magányos férfi vagyok, h á t miért ne diskurálhatnánk egymással? Igazán nincs ebben semmi különös. A nő értelmetlenül nézett a furcsa bajuszra, mely beszéd közben virgonc mozgásokat végzett, önállóan, s a j á t felfogásában pontozva és felkiáltójelezve a k i m o n d o t t szavakat. N e m válaszolt, csak félrefordít o t t a fejét, k ö r ü l t e k i n t e t t zavartan, segítséget keresett. Az úr most m á r nyeregben érezte magát, orrát kissé felráncolta s szellemdús fordulattal somfordált át bizalmasabb térre : — Már egy órája töröm a fejem, hogy asszony méltóztatik-e lenni, vagy lány — nyilatkozott meg finoman. A nő i n t e t t a főpincérnek s az közelebb j ö t t : — Kérem, — szólt oda halkan — ön ismer m á r engem, t u d h a t j a , hogy nem szoktam . . . magyarázza h á t meg . . . A főpincér intelligens, jómodorú ember, azonnal megértett mindent. L e h a j o l t s udvariasan odasúgott az ú r n a k : — N e tessék, kérem alázatossággal . . . nem szokás nálunk az ilyesmi . . . Az azonban nem értett meg semmit. — Mi t ö r t é n t kérem? — gesztikulált felindultan. — Menjek el? R e n d b e n v a n , elmegyek. Bocsánatot kérek, h á t t ö r t é n t valami? A hölgy nem m o n d t a meg a nevét, én sem m o n d t a m meg az enyémet, h á t nem köteleztük m a g u n k a t semmire sem . . . Kicsit beszélgettünk, az is b a j ? A nő megint ujságjába t e m e t k e z e t t s úgy t e t t , m i n t h a m á r nem is emlékezne rá. Nagy sértődöttséggel visszahurcolkodott h á t előbbi helyére. K ö r m é t r á g t a s izgatottan pislogott maga elé. A két asztal
181 közötti terület kihűlt csatatér ! A világ rendje érthetetlen kötöttségek ízléstelen kaosza. Hogyan ismerje ki m a g á t benne az ember? . . . — Nem szabad ilyesmit tenni, u r a m — hajolt hozzá fölényes bizalmaskodással a főpincér. — Úrhölgy, törzsvendég. Nem a d o t t okot ilyen viselkedésre . . . Az úr megsemmisülten b á m u l t maga elé. Ó, h á t így v a g y u n k . . . Ugyan honnan gondolhatta volna? Úrhölgy, persze, dehát . . . Egyszerre csupa szánom-bánom lett és csupa türelmes bú. — Nem t u d t a m , honnan t u d h a t t a m volna — mentegetődzött méla jajjal. — Kérem, tévedtem. Tessék megmondani, hogy tévedtem. N a m a d o t t okot rá, én néztem el a dolgot. Kérem, m o n d j a meg a hölgynek, hogy mélyen sajnálom, bocsánatot kérek . . . A pincér á t m e n t s megmondta. — Bánom is én — felelte k u r t á n a nő s oda se nézett. Úgy ú n t a az embereket s az ilyen kalandot. B u t a alak. Piripócsról bizonyára azzal bocsátották útnak, hogy ha Pesten valahol magányos nőt lát, rögtön üljön melléje . . . A levegőben a nagy ütközet melege izzott még, mikor kinyílt az az a j t ó s sovány, cvikkeres, jólöltözött úr lépett be r a j t a . A nőhöz közeledett, aki felkelt helyéről ; a pincér kezét félrehárítva, rásegítette b u n d á j á t s udvariasan fogadva a köszönéseket, kimentek. Nagyon disztingvált pár voltak, halk és t a p i n t a t o s emberek. A bajuszos úr tágranyílt szemmel b á m u l t u t á n u k . Ó Istenem, milyen tökfilkó voltam — sistergett tekintetében a nem csituló panasz. Aztán a főpincérhez fordult : — A férje? . . . — kérdezte fájdalmasan. Az ránézett. Rosszkedvű volt aznap, ez a rosszkedv a kávéház egész személyzetét megülte ; keveset kerestek s a főpincér sóvárogva gondolt a tavaszra, mikor m a j d áthurcolkodhat a jobban jövedelmező Margitszigetre. Jólesett neki, hogy t r o m f o t a d h a t ennek a jóllakott és egészen kezdetleges módon elégedett külsejű egyénnek : — Á, dehogy, — dünnyögte — a b a r á t j a . Minden este érte jön az a u t ó j á n s együtt mennek el . . . A vidékinek leesett az álla. — Hová mennek — kérdezte mulyán, bár valójában egészen mást a k a r t kérdezni. — Tudom is én. Vendéglőbe, vacsorázni. Gazdag ember, képviselő . . . — Igazán . . . B a r á t j a v a n . . . D e h á t akkor mi a csoda lelte? Mért sértődött úgy meg, amikor odaültem hozzá? — t ö r t ki a bajuszos úr felháborodva. Csak most ébredt t u d t á r a , hogy alávalóan rászedték. — Hülye vagy — gondolta a főpincér szeretetlenül ; á m valójáb a n mégiscsak férfi volt ő is s mikor ezt az őszinte kitörést hallotta lelke mélyén a bajuszosnak a d o t t igazat. Néhány pillanatig a plafonra b á m u l t s azalatt elintézte magában, hogy az egész világ csalás, hazug-
182 ság s egyetlen vendég sem érdemli meg, hogy azon a rövid időn túl, amelyet mint «vendég» él le a kávéházban, pártfogolásravaló lénynek számíttassék . . . Megrántotta vállát : — Az ilyen hölgyek . . . Mit lehet ezekről t u d n i — mormolta s m i n t h a az előbb nem is ő m o n d t a volna róla, hogy : finom nő, olyan m á s hangon s értelemmel ismételte most. Ekkorra már a savanyúképű kenyereslány is h á t u k mögé került s most közbekottyant ő is : — Tetszik tudni, az ilyenek a d j á k mindig legjobban a b a n k o t — m o n d t a megvetően. Ez a kijelentés aztán, mint hegyes t ű , szúrt bele az igazság közepébe s nagy sértődöttség fellege bomlott belőle h á r m u k fölé. A vidéki úr bajusza izgatottan remegett s pont abba az irányba szúrt, amerre az előbb az ismeretlen nő távozott . . . Ő volt a legmélyebben b á n t o t t fél, kétségtelenül ; ám külön-külön egyéni sértettség ingerelte a főpincér és a leány lelkét is az eltávozott nő iránt s amint pillant á s u k összeért, néma megértést sugároztak egymásra. Ebben a percben összetartoztak ők h á r m a n és igenis, szerették egymást . . . — Fizetek — borongott fel a bajuszos úr hangja, végső tanulságk é n t ebben a gyászos történetben : és fizetett. Aztán felkelt s k a b á t j á t szívére ölelve, kifelé cammogott. Bizony, okos ember holtig t a n u l s akkor is még sok dolog rejtély m a r a d előtte ! Nagyot fohászkodott kinn az a j t ó előtt : — Kellemetlen ügy — mormolta, mire egy jámbor kis hópihe bajuszára szállt s ott sietve elolvadt. Nagy Berta.
NYUGTALANSÁG
VERSE. Április.
Valami édes éhsége a messzeségnek, kimondhatatlan vágy nyujtja belőlem karját, Kint tavasz fátyla hull a Holdra este, lelkem is nyugtalan, piros fátylak takarják. Most néma fák közt hírnyilak pattannak éjjel, a gyönge fű smaragd lándzsáját napra fúrta, a kertben nárciszok hajlongnak könnyű száron, s a szellő cimbalmának is sugár a húrja, Sosem látott kék hegyek felett szeretnék állni, s bódult áradásban, fáklyaként kigyulva, felfogni finom rezdüléseit a fénynek, míg sok piros fátylam lobogva szertehullna. És meztelen lelkemre sütne szűzvidáman fényes és óriás szemével fenn a bölcs Nap, aztán lejönnék, halkult, tiszta lépteimmel, s a völgyben lenn köszöntene mosolygó földszag. M. Juhász Margit.
