AMIN
MAALOUF k o g y l e v A té
Ami az erôszakkal kapcsolatba lép, az bemocskolódik, bármilyen legyen is ez a kapcsolat. Aki üt, és aki az ütést elszenvedi, egyként lealjasul. Simone Weil (1909–1943)
Keresztnevemben hordom a születô emberiséget, de egy kihaló emberiség tagja vagyok – írja Adam a jegyzetfüzetébe két nappal a tragédia elôtt. Soha nem tudtam kideríteni, hogy a szüleim miért választották ezt a nevet. A szülôhazámban ritkának számított ez a keresztnév, és senki sem viselte elôttem a családban. Emlékszem, egy nap feltettem a kérdést apámnak, mire ô egyszerûen ezt válaszolta: „Õ mindannyiunk ôse!” – mintha erre magamtól nem jöttem volna rá. Talán meg kellett volna kérdeznem tôle, amíg még itt volt közöttünk, hogy volt-e valamiféle szándék, álom a névválasztás mögött. Szerintem igen. Úgy gondolta, hogy az alapítók sorába lépek. Ma, negyvenhét évesen kénytelen vagyok beismerni, hogy küldetésem bevégezetlen marad. Nem egy új nemzetség elsô tagja leszek, hanem az utolsó, a legeslegutolsó az enyéim közül, a bennük felgyülemlett sok-sok szomorúság, csalódás és szégyen letéteményese. Rám hárul a szörnyû feladat, hogy azono9
sítsam szeretteim arcvonásait, aztán igenlôen lehorgasszam a fejem, hogy újra befedje ôket a halotti lepel. Nekem kell elbúcsúztatnom a távozókat. És amikor majd én kerülök sorra, kidôlök, mint egy fatörzs, szálegyenesen, szüntelenül ezt ismételgetve: „Nekem van igazam, és a történelem téved!” Ez a gôgös és abszurd kiáltás folyton ott visszhangzik a fejemben. Akár mottója is lehetne annak az értelmetlen zarándoklatnak, amelyet tíz napja folytatok. Amikor visszatértem katasztrófa sújtotta földemre, azt hittem, megmenthetek pár emléket a magam és az enyéim múltjából. Errôl már nagyrészt lemondtam. Aki késleltetni próbálja a süllyedést, sokszor még gyorsabban merül alá a mélybe… Ettôl függetlenül nem sajnálom, hogy vállalkoztam erre az útra. Igaz, hogy minden este az eszembe jut, miért távolodtam el a szülôhazámtól; de minden reggel az eszembe jut az is, miért nem szakadtam sohasem el tõle. Mélységes örömmel tölt el, hogy a mindent elárasztó víz felszínén idônként rátaláltam a levantei elegancia, gyengédség és derû kis szigeteire. Amitôl – legalábbis egyelôre – újra megjött az életkedvem, új értelmet találok a küzdelemhez, talán még némi reményt is. És ha messzebbre tekintek? Ha messzebbre tekintek, Ádám és Éva valamennyi leszármazottja elveszett gyermek.
Az
elsô nAp
1 Amikor Adam csütörtökön álomra hajtotta a fejét, még nem sejtette, hogy másnap repülôgépre ül, és sok-sok éves szándékos távolmaradás után visszatér szülôhazájába, hogy meglátogasson egy olyan embert, akivel korábbi elhatározása szerint örökre megszakította a kapcsolatot. Murád felesége azonban tudta, mi az, amire nincs ellenvetés: „A barátod haldoklik. Látni szeretne.” Reggel ötkor szólalt meg a telefon. Adam tapogatózva nyúlt a kagylóért, megnyomta az egyik világító gombot, és valami olyasmit felelt, hogy „Nem, dehogy, nem aludtam”, vagy valami ehhez hasonló hazugságot. A vonal másik végén a nôi hang ezt mondta: „Adom.” Vissza kellett fojtania a lélegzetét, hogy hallja a haldokló hangját. És még így is inkább kitalálta, mintsem megértette, amit mondott. A távoli hang olyan volt, mint a selyemzizegés. Adamnak többször is el kellett ismételnie, hogy „Persze, biztosan” és „Értem”, miközben semmit 11
sem értett, és semmiben sem volt biztos. Amikor a másik elhallgatott, óvatosan elköszönt tôle – „Viszontlátásra!” –, aztán pár másodpercig fülelt, hátha a vonal másik végén a feleség átveszi a kagylót; majd letette a telefont. Ekkor a barátnôjéhez, Dolorèshez fordult, aki felkapcsolta a villanyt, és felült az ágyban, hátával a falnak támaszkodva. Olyan volt, mintha az érveket és ellenérveket mérlegelné, de valójában már eldöntötte a kérdést. – A barátod haldoklik, kéri, hogy menj el hozzá, nincs min tépelôdnöd, menned kell. – A barátom? Miféle barátom? Húsz éve nem beszélünk egymással! Sok-sok éve ugyanis valahányszor szóba került Murád neve, és megkérdezték tôle, ismeri-e, Adam mindig ugyanazt válaszolta: „Egykori barátom.” Beszélgetôtársai néha azt hitték, azt akarja mondani, hogy „régi barátok”. Adam azonban jól megválogatta a szavait. Murád és ô barátok voltak, de az az idô már elmúlt. Számára egyedül ez a fordulat volt elfogadható: „Egykori barátom.” Dolorès máskor együtt érzôn mosolygott a kifejezés hallatán. A szóban forgó reggelen azonban komoly maradt arca. – Ha holnap összevesznék a nôvéremmel, akkor úgy emlegetném, „Egykori nôvérem”? Az öcsémet meg hogy „egykori öcsém”? – Az más, a család esetében az embernek nincs választása… 12
– Itt sincs választásod. Egy fiatalkori barát olyan, mint egy nem vér szerinti testvér. Sajnálhatod, hogy örökbe fogadtad, de már nem tagadhatod ki. Adam hosszasan fejtegethette volna barátnôjének, hogy a vér szerinti kötelék az más. De ezzel ingoványos területre tévedt volna. Barátnôje és közte végül is nem volt vér szerinti kötelék. Ezek szerint bármilyen közel kerültek is egymáshoz, elképzelhetô, hogy egy nap megint tökéletesen idegenek lesznek egymás számára? És ha az egyik a halálos ágyán fekve arra kérné a másikat, hogy menjen el hozzá, vissza lehetne-e utasítani a kérését? A lehetôség puszta felvetése szégyenletes lett volna. Inkább hallgatott. Egyébként sem volt sok értelme az érvelésnek. Tudta, hogy elôbb vagy utóbb engednie kell. Ezer alapos oka volt arra, hogy haragudjon Murádra, hogy megvonja tôle a barátságát, sôt hogy kitagadja – bármit mondjon is Dolorès –, de az ezer ok együtt is súlytalan volt a közelgô halállal szemben. Ha nem látogat el barátja halálos ágyához, élete végéig gyötörné a lelkiismeret-furdalás. Így aztán telefonált az utazási irodának, hogy helyet foglaljon magának a legközelebbi közvetlen járatra – indulás még aznap délután fél hatkor, érkezés este tizenegykor. Aligha találhatott volna ennél gyorsabb megoldást.
13
