Ami az októberi naplóból kimaradt 2014
Ez már nem agybicsaklás Nem új, amit közlendő vagyok, az történetesen, hogy az öregedő elme tisztábban emlékszik régi dolgokra, mint mondjuk egy héttel korábbira. Ám ezt az ismeretet magamra én nem vonatkoztattam. Feleségemtől, Kósa Vilmától, mintha többször is hallottam volna az utóbbi időben, hogy nem jut eszembe ez vagy az, de én ezt hallván, jobbára csak vigyorogtam, mivel rögtön vágtam, amit hallani akart. Most meg, az előbb is! Elfelejtettem, mit is akartam írni. Hogy valami, ami fontos, ne jusson eszembe, ilyesmi eddig nem fordult elő! Megdermedtem szinte. Az előfordult, visszatérően, hogy nem tudtam megnevezni a Szilágyi Dezső teret, ahol a református templomunk áll. Ezen azonban mindig mulattam. Na nem, nem lehetek ennyire hülye, ez csak amolyan agy-bicsaklás! De hogy az imént gondolt gondolat pillanatok alatt elpárologjon! Már pedig ez történt. És ez kétségbeejtő! Ez elkeserítő. Valaminek a kezdete. Óh, jaj!
Nem értem. Mért nem hír-értékű a kommunizmus üldözötteinek emléket állító Szamosszegi Emlékkert-avatás? Kósa Vilma, az egykori kuláklány megalkotta szülőfalujában, Szamossszegen az emlékkertet, hogy legyen hol emlékezni a kommunizmus üldözöttjeire, mindenek előtt a kulákokra, akiket megaláztak, kifosztottak és elüldöztek. Megalkotta, majd ezt a nem kevés pénzzel létrehozott szép kertet a faragott oszlopaival az avató ünnepségen a községnek ajándékozta. Az átadás dramaturgiája méltó volt a gesztus jelentőségéhez. Még Kósa Lajos, Debrecen város akkori polgármestere is jelen volt, és mondott szép beszédet, személyes hangút, okosat. Jómagam azt vártam, hogy az eseményről magáról, amely igazán nem mindennapi de mindenképpen példamutató, majdcsak megemlékezik a média, legalább hír formájában. Eltelt két hónap. Semmi! És nem tudom, hogy ennek van-e magyarázata? Véletlen az amnézia, vagy tudatos? A kommunizmus üldözötteiről nem ildomos beszélni? De miért? El tudom képzelni, ha jobboldali politikai bűncselekmény áldozatairól szólt volna a szamossszegi emlékkert avatás, ha más nem, a Szabolcs megyei sajtó, rádió és tévé az eseményről biztosan tudósít. Meg fogom kérdezni Kósa Lajost, ő miként vélekedik erről.
1
Ha kiragadunk az egészből! A Bibliát a Prédikátor Könyvénél nyitottam ki. Véletlen, hogy ott nyílt ki, a 4. fejezetnél. Szent Ágoston mekkora jelentőséget tulajdonított egykor a maga véletlenének. Isten szándékát látta abban, hogy azon a helyen tárult fel neki a Szentírás, annál az igénél, amely elindította a megtérés útján. Ám ha én is isteni jelnek tekintem eme véletlent, akkor akár fel is akaszthatom magamat, mert mit is olvastam: „Láttam azt is, hogy milyen sok elnyomás történik a nap alatt. Láttam az elnyomottak könnyeit, akiknek nincs vigasztalójuk. Elnyomóik erőszakosan bánnak velük, és nincs vigasztalójuk. Ezért boldogabbnak tartom a halottakat az élőknél. De mindkettőjüknél jobb annak, aki meg sem született, mert nem látja azokat a gonosz dolgokat, melyeket elkövetnek a nap alatt.” Itt nyílt ki a könyv, ezt fogadta be elsőként a szemem és az agyam. Csak hogy én kíváncsi lettem, s folytattam az olvasást. Versről versre, a Prédikátor Könyv végéig. S akkor az elsőként olvasott ige, az egésznek az összefüggésében nyert értelmet, s vált nyilvánvalóvá a próféta üzenete: Az élet igazságtalan, nem érdem szerint jutalmaz. „A por visszatér a porhoz, de a lélek az Istenhez”. Nem érdemes Isten nélkül élni. A különféle ideológiák képviselői mindig csak kiragadnak, mindig idéznek, mindig részleteket mondanak. A maguk érdekének megfelelően, a maguk szájíze szerint.
Boldogok, akik hisznek Két jelentős személyiség, akik irigylésre méltók - előttem mindenképpen -, mindkettő katolikus vallású, mindkettő szakmájának kiválósága. Eperjes Károly, a színész az egyik, Dr. Botos Kata nyugalmazott közgazdász a másik. Okosak, szuggesztívek, s amiért most emlegetem őket, mindketten hívő keresztények. Olvasom a Bibliát, az eszemmel olvasom, s annyi ellentmondást vélek benne felfedezni, annyi fogódzót a kételkedéshez, hogy csak bámulom őket: mekkora hitük van! Okosak, és hitük van. Minden bizonnyal boldogok is, nemcsak azt tudják, hogy mért is élnek, hanem azt is, mi végre halnak, majd ha eljön az ideje.
A nyugdíjas és a munka Egy reggeli adásban egy kormánypárti politikus pártja programját ismertette: Többek között ezt mondta. A cél, hogy mindenki dolgozzon, kivéve természetesen a diákokat és a nyugdíjasokat. Erre felkaptam a fejemet. Én ugyanis nyolcvanöt éves koromban hagytam abba a folyamatos munkát. Akkor is csak tapintatból. A minapában megkérdezte tőlem egy főiskolás kislány: Vállalnék-e náluk – ez valamiféle kör – 2
beszélgetéssel egybekötött előadást. Mondtam neki: Öreg vagyok, de impotens nem. Több érettségi találkozóra hívtak mostanában. Ami kiderült, amit gyanítottam; A hetven körüli férfiak, ha csak nem nagyon betegek, mind dolgoznak. S nem azért, mivel pénzre van szükségük, hanem, mert nem tudnak munka nélkül élni. - A nyugdíjas, aki felhalmozott egy csomó ismeretet, s az agytekervényei is rendben vannak, mit csináljon? – kérdeztem volna a politikust, ha tehetem. Haljon meg, s akkor semmi probléma, nem kell nyugdíjat fizetni? Betegeskedjen, törje az ilyen, olyan nyavalya, s növelje a gyógyszertárak forgalmát? Álljon be családi bevásárolónak, kutyapásztornak, halálozási rovatok böngészőjének? - A politikai hatalom irányítóinak – mondtam volna tovább a rádióbeli közéleti úrnak - rá kell jönniük, hogy a nyugdíjasok életkedvének megtartása, állami, sőt nemzeti érdek, és összekapcsolódik a munkával. Tessék engedni sőt támogatni azt, aki a nyugdíjkorhatár után is dolgozni akar.
Részvétlenség esetén hallgatnak a múzsák Jó barátom, módfelett becsült barátom, Dr, Vinczeffy Zsolt, a nyugdíjas közgazdász és még mi minden – polihisztor, videófilmek készítője, hobbyasztalos, inokai kertművelő magánzó, különféle összefüggések kutatója, éles elméjű, pompásan fogalmazott közéleti írások szerzője, akitől egy időben zsoltbácsi aláírással remek szövegeket olvashattunk az interneten, nos ő, zsoltbácsi az utóbbi időben mintha elnémulni látszanék. - Miért is? – kérdeztem tőle. - Miért ne – válaszolta ő. Nem, vagy alig kap érdemi visszajelzést. Bénítja a visszhangtalanság. Megértem. Sajnálom.
Mást meg a részvétlenség sem zavar Egy barátom mesélte. - Összefutottam a falusi református lelkésszel. Ismered, autóval jár a második munkahelyére. És jól tud temetni. Tapasztaltam. Szó, szó után, egyszer csak azt mondja, hogy legutóbb, a vasárnapi istentiszteleten nem többen, ketten voltak mindössze. És még azt is mondta, hogy ennek ellenére sem fog eljárni családokhoz, hogy pasztoráljon, Én meg ezt válaszoltam: - Nem, nem, mért is menne, megvan a parókia, az állami fizetés, az esperest meg a püspököt, úgy látszik, nem zavarja, hogy kiürül a templom. Jó idegei vannak a 3
te papodnak, biztos. Én ebbe belepusztulnék, de mindenképpen elmennék a pályáról. Persze lehet, hogy az illető is megideologizálja a helyzetét. Mint nekem néhány éve egy másik lelkész, aki azt fejtegette, hogy a csökkenő tendencia, a templomok kiüresedése nem független Isten szándékától. Mit szólsz hozzá? Felelős az Isten, s nem a pap!
Egy rendhagyó könyvbemutató A könyvbemutatónak, amelyiken részt vettem, két különlegessége is volt. Az egyik: Az írónő, a nyugdíjas tanítónő, az egykori tanyasi kislány, Kunkli Éva idősen fedezte fel magában a művészt, aki tud írni, novellákat és regényt, s központi alakja annak a tág debreceni érdeklődő körnek, amelyben könyvének a Rendhagyó szerelmeknek bemutatóját tartja. A másik: Kunkli Éva megtalálta egykori magyar tanárát, e sorok íróját, aki 1953-1957 között tanította őt, a régi típusú tanítónőképző intézetben - s aki, szerinte, inspirálóan értékelte az ő fogalmazói készségét, ami idős korában arra indította, hogy írásra adja a fejét -, s akit arra is sikerült rávennie, hogy jelen legyen a könyvbemutatón, s szóljon róla és a könyvről. Így történt. A könyvbemutató annak rendje-módja szerint le is zajlott. Rendhagyóvá az tette, hogy együtt volt az egykori tanítvány s az egykori tanár, az egyik hetvenegynehány évesen, a másik nyolcvanhat évesen. És nem mondhatta senki, hogy hiánycikk lett volna a szellemi frissesség. Megható mozzanata is volt a találkozónak Ült az első sorban, a nézőtéren, három idős hölgy. Kiderült, hogy az írónő egykori osztálytársai, akik, ahogy ők mondták, Debreczeni tanár úr egykori tanítványai. És voltak összeborulások. Úgy tetszik énnékem, hogy nemcsak a szerelmek rendhagyók, amiről Kunkli Éva ír, hanem némely találkozó is. Mint például ez, amiről írtam.
Az öregség nem akadály Vendégünk Dr. Szilágyi András Hetvenvalahány éves Dr. Szilágyi András is, a jeles nyugdíjas pszichiáter, aki mellesleg zongoraművész, Liszt-kutató, akinek nem rég jelent meg tudós könyve a Kárpát-medence rotundáiról, körtemplomairól, s aki most volt vendégünk a Kuckóban. Vetítettképes előadásában azt bizonyította, hogy a magyarországi körtemplomok egyenes folytatásai a korábbi történelmi korok körkörös építkezéseinek s a klasszikus hagyományoknak, s nem a keleti jurta formákra hajaznak, mint sokan gondolták korábban. Elmondta, hogy az Árpád kori templomépítkezéseket is kutatta, s számításba vette István templomépítési törvénykezését, s ebből, valamint a templomok méreteiből, s a számukból arra következtethetett, hogy László Gyulának igaza 4
van, a kettős honfoglalás verziója reális. A Kárpát-medencében magyarul beszélők ugyanis kétszer annyian voltak, mint Árpád honfoglalói. A lényeg; Árpádék hazajöttek, az övéikhez. Beszélgettünk másról is. Azt vallja ő is, mint sokan ma már, hogy létezésünk hogyanját a genetika határozza meg a legmarkánsabban. Szerinte az emberi szervezet tökéletesen van megalkotva, többeknek a nikotin sem árt, szívhatják bármeddig, s hogy mennyi sóra van szükségünk, azt meg jelzi a szervezetünk. Beszélgettünk még a gyógyszeriparról, a placebo-hatásról, az alvás mennyiségéről és minőségéről, miközben élvezettel szívta a Kuckó előtt, az utcán a cigarettáját, Szilágyi András, a tudós és művész. Szintai Péter pedig, aki Andrásnak is, nekem is barátom, okos szavakkal méltatta az előadónkat. Egy öregember forró hangulatú előadása ötvenhatról Azon kevesek közé tartozom, akik még élnek, ötvenhatosok, akiknek személyes élménye a forradalom. A rendszerváltás után, amikor már lehetett, írtam is erről, sőt illetékes figyelmét fel is hívtam a tényre, levélben, beadványban. Reméltem ugyanis, hogy szólhatok a fiatalokhoz, elmondhatom élményeimet – iskolai forradalmi bizottmány elnök voltam Debrecenben, akit aztán fegyelmivel elhelyeztek -, iskolákban, diákoknak, tanároknak. Irodalmár és történészként hogyne tudtam volna, ha érzelmi fűtöttséggel szólunk, átélhetőbb a történelem. Sajnálom, hogy alig-alig éltek a lehetőséggel, miszerint van itt még valaki, akinek hivatása is a szólás és szívügye a forradalom, boldogan megy, ha hívják. Nem pénzért természetesen. A fentiek azért fogalmazódtak ekként, mivel friss élmény éltet. Melegítő élmény. Meghívott Méhes Balázs a Károli egyetem Főiskolai Karának dékánhelyettese, hogy beszéljek ötvenhatról a pesti főiskolások előtt, vagy nekik. Én aztán beszéltem is, s beszélgettünk is, tények, élmények, mások élményei, irodalom és dokumentum, minden együtt, látszólag lazán de mégis megkomponáltan, ekként sikeredett. Több mint százan voltak kíváncsiak a mondandómra. S a hangulat a végére, majdhogynem eufória. Magam is feldobódtam. S újfent sajnálni kezdtem, hogy azok, akik megtehették volna, nem használtak ki, nem használták ki a bennem rejlő lehetőségeket többször és korábban. Ötvenhat szellemiségének továbbélése érdekében.
A politizáláshoz öreg vagyok A politizáláshoz viszont öreg vagyok. Igaz, korábban sem műveltem eme mesterséget. Nem volt rá affinitásom. Úgy lehet, nem illett a személyiségemhez. Érzelmes és indulatos embernek kreálódtam, amolyan kiborulósnak. 5
Hogy hol a helyem a politika térképén, mely tájon, azt azért tudtam. És tudom. Megmondom. Ott, ahol a határon túli magyarság érdekeit tisztességgel képviselik. Trianon a drámai és tragikus helyzetek sokaságát zúdította az én szepességi és kárpátaljai felmenőimre, rokonaimra. És szétszórattak! És én ezt, míg élek, nem felejtem. Az anyaországnak kötelezettségei vannak. S nekem azok között van a helyem, akik ezt tudják, s megpróbálnak tenni valamit a szerencsétlenekért.
Meddig élet az élet Attila testvérem a matracsírban. Fekszik, vagy ha megemelik az ágyfejet, ül. Jobb oldala béna, balkézzel kanalazza az ételt. Örül nekem, megismer, de szinte mindent felejt, amiről szólok.. Vagy fel se fogja. De a nonverbális kommunikáció jeleit, gesztust, mimikát, s az ezek által közvetített hangulatot készséggel lereagálja és viszonozza. Hogy van-e így értelme az életnek! Tud örülni az ablakból beáramló napfénynek, a kórteremben lévő televízióból szóló zenének - a ritmust lekopogja – s szereti a kedvére való ételeket. Ennyi.
.
6
