Ambrus Gergely: Létezik-e erős metafizikai szükségszerűség? Az előadás a modalitások metafizikájával, ezen belül a modális racionalizmus és a modális empirizmus témakörével foglalkozik. Első nekifutásra a modális racionalizmust jellemezhetjük a következőképpen: minden, ami felfogható vagy elgondolható, lehetséges. Ennek egy kifejtése lehet, hogy minden olyan kijelentés, amit a benne szereplő fogalmak jelentése megenged, tehát ami értelmes, és így felfogható, lehetséges. A modális empirizmus szerint viszont az, hogy mi lehetséges, fogalmainktól független metafizikai tény: nem minden lehetséges, ami felfogható. A modalitások racionalista és empirista értelmezésének általános kérdése szorosan kapcsolódik bizonyos speciális metafizikai kérdésekhez: így többek között a test-lélek viszony kérdéséhez. A kapcsolat a következő: a dualizmus, vagy a dualizmus bizonyos válfajai felfoghatónak tűnnek, de vajon lehetségesek-e? Descartes elme és test fogalma mellett felfogható, prima facie legalábbis, az elme test nélküli létezése. De vajon lehetséges is ez? A tudatos állapotok bizonyos – manapság széles körben osztott – felfogása mellett, amely szerint a tudatos állapotok lényegi vonása, hogy fenomenális tulajdonságokkal rendelkeznek, felfoghatónak tűnik, hogy a tudatállapotok agyi állapotoktól függetlenül létezzenek. De vajon lehetséges ez? Az előadásban először két közismert javaslatot mutatok be a modalitás két fajtája, illetve kétféle modális állítás megkülönböztetésére, amelyek – különböző módokon – megfeleltethetők a felfoghatóság és a lehetőség fogalompárnak: Kripke illetve Chalmers javaslatát. Ezután egy olyan modalitás értelmezést is megvizsgálok, az ún. erős szükségszerűség fogalmát, amelyet Chalmers elutasít, és amellett érvelek, hogy Chalmers szemantikai nézeteit elfogadva is érvelhetünk amellett, hogy léteznek erős szükségszerűségek. Balázs Andrea: Kettős reprezentáció A gyerekek megközelítőleg 2 és fél éves korukig a tárgyakat leginkább adekvát módon használják (tárgyak adott kultúra szerinti elsődleges használati módja), így csak nehezen állítják át a tárgyra vonatkozó megszokott sémáikat szimbolikus használatra. 3 éves kor után ez a kötöttség megszűnik, és az adekvát használati mód mellet megjelennek egyéb, szimbolikus használatok. Például a 2½ éves gyerekek egy sisakot minden probléma nélkül megtűrnek valakinek a fejen, de ha azt csónakként akarjuk vízre bocsátani értetlenek lesznek, mialatt a 3 évesek jókat gurguláznak a csónakká lett sisakon. DeLoache és Tomasello szerint a gyerekek ebben az életkorban képtelenek a kettős reprezentációra. A sisak a fejre és nem a vízre való. A sisak csónakszerű használatát a szülők direkt tanításain keresztül sajátítják el a gyerekek. Így a szimbólum alkotás adekvát használata ugyanolyan direkt tanulásokon keresztül rögzül, mint a tárgyak adekvát használata. Előadásomban azt szeretném bemutatni, hogy milyen absztrakciós és mintakereső képességeket igényel egy olyan kognitív rendszer, amely lehetővé teszi az önálló szimbólumalkotást, és ez miért csak az egyedfejlődés egy későbbi állomásán jelenik meg. Bárány Tibor: Intencionalitás és intenzionalitás Az intenció és az intenzió az analitikus filozófia leggyakrabban használt fogalmai közé tartozik Mára már szinte közhelyszámba megy, hogy az intencionalitás valamilyen értelemben elválaszthatatlan az intenzionalitástól. Rövid előadásomban arra a kérdésre keresem a választ, hogy milyen kapcsolat van intencionalitás és intenzionalitás között, s amellett érvelek, hogy a szükségszerűség analitikus elmélete képes egységes magyarázatot adni a kapcsolatra.
Batta Barbara: Realitásmonitorozás az emlékezeti előhívásban (Képzelet vs Valóság) Az emlékezet kognitív pszichológiai kutatása már a kezdetektől komoly figyelmet szentelt annak a kérdésnek, hogy a felidézett emlékezeti tartalmak mennyiben referálnak a múltban ténylegesen megtörtént eseményre. Az előhívásban megjelenő monitorozási folyamatok funkciója a felidézett emlékezeti tartalmak pontosságával kapcsolatos döntés. Ezen belül a realitásmonitorozás elsősorban a képzeleti tartalmak és a múltbeli esemény reprezentációjának megkülönböztetési képességét jelenti. A klasszikus modellépítő kognitív pszichológia és a megismerési folyamatok idegrendszeri hátterének megragadását célzó kognitív idegtudomány a realitásmonitorozás elméleti modelljére építve empirikus úton igyekszik feltárni azokat a mechanizmusokat, beleértve az előhívás során aktiválódó versengő szándékvezérelt szisztematikus és automatikus heurisztikus monitorozási folyamatokat, melyek akár a monitorozási funkció feladatát ellátó kognitív architektúra éretlensége vagy sérülése, akár más, esetleges torzító környezeti tényezők jelenléte miatt az emlékezeti előhívás során az emlékező személyt tévútra vezethetik. Előadásomban a realitásmonitorozás modelljét felhasználva mutatom be a kognitív pszichológia törekvését a mentális reprezentációk és a valóság törékeny kapcsolatának feltárására. Darab Tamás: Az Én-kép a vizuális narrativitás tükrében: Rembrandt, Ady, Rimbaud és Sophie Calle Elõadásomban a vizuális és a verbális narratíva kapcsolódási pontjait, közelebbrõl, az Én-nel kapcsolatos vizuális fejlemények és az Én történetének összefüggéseit elemzem. A kiindulópont Rembrandt és a narratív Én-kép lehetõségei. A verbális narratíva oldaláról nézve Ady a párhuzamos Én-ek, Rimbaud az Én-teremtés miatt relevánsak az Én történeténél. Míg a fiatal Rimbaud már költõvé válása elõtt tudta magáról, hogy õ költõ, s ezen ismeret alapján teremtette meg saját költõi Én-jét, addig Sophie Calle úgy teremtette meg saját mûvészi Énjét, hogy elõzetesen nem tudja, ki õ valójában. Calle Én-teremtésének közegét a narratív mûvészet olyan újfajta koncepciója képezi, amelyben az írott szöveg, az életvitelt dokumentáló tárgyak és a történetek vizuális megjelenétése egyenjogú partnerekké válnak. Az elõadás végén az Én elbeszéléseink révén megkonstruált narratív modelljének egyes filozófiai vonatkozásait elemzem. Demeter Tamás: Fikcionalizmus Számos olyan diskurzus létezik, amely felszíni szerkezetét tekintve tényállító. Előadásomban megmutatom, hogy némelyek ezek közül (például az etikai, esztétikai és népi pszichológiai diskurzus) termékenyebben értelmezhető fikcionalista kontextusban. Farkas Katalin: A tudat lényege megismerhetőségében rejlik Ebben az előadásban azt az álláspontot ismertetem, hogy privilegizált hozzáférésünk van mentális állapotainkhoz, és éppen ebben rejlik a mentális állapotok megkülönböztető jegye. Mentális állapotaimról olyan módon szerzek ismeretet, ahogy senki más. Tehát az elme lényege abban keresendő, ahogy megismerjük az elmét.
Fazekas Péter: Monadikus markerek: kognitív architektúra és irreducibilis fenomenális fogalmak A legfőbb fizikalizmus ellenes érveléseknek azonos struktúrája van. Először megalapoznak egy ún. episztemikus szakadékot (a fizikai igazságokból nem következnek a fenomenális igazságok), majd pedig ebből egy ontológiai szakadék meglétére következtetnek (a fenomenális tulajdonságok függetlenek a fizikai tulajdonságoktól). A Fenomenális Fogalmak Stratégiája tagadja, hogy episztemikus megfontolásokból ontológiai konklúziók következnének: elismeri az episztemikus szakadék létét, de azt állítja, hogy ez egy ún. fogalmi szakadéknak a következménye. Azonban az irreducibilis fenomenális fogalmakra való hivatkozás csak akkor képes megmenteni a fizikalizmust, ha a fogalmi irreducibilitás is magyarázható fizikai terminusokban. Előadásomban egy olyan fizikalista modellt mutatok be, amely az elme kognitív architektúrájának néhány jellegzetességéből kiindulva képes magyarázatot adni a fogalmi irreducibilitás megjelenésére. Gondolatmenetemben amellett érvelek, hogy a szenzoros tapasztalatok episztemikusan érdekes esetei reprezentációsan strukturálatlanok, így nem képzik le, csupán jelzik a reprezentált objektumot, aminek következtében funkcionálisan analizálhatatlanok. Végezetül megmutatom, hogy a funkcionális analizálhatatlanság hogyan vezet fogalmi irreducibilitáshoz. Forrai Gábor: Legyünk racionalisták? In Defense of Pure Reason (CUP, 1998) c. könyvében Laurence Bonjour amellett száll síkra, hogy képesek vagyunk szükségszerű igazságok közvetlen felismerésére, s hogy e képességre való hivatkozás ugyanúgy episztemikus bizonyíték, mint a tapasztalatra való hivatkozás. Ha híján lennénk a racionális belátás képességének, állítja, semmit nem tudnánk igazolni, ami nem igazolható közvetlenül a tapasztalat segítségével. A tapasztalati úton közvetlenül nem igazolható kijelentéseket ugyanis úgy igazoljuk, hogy megmutatjuk: a logika és az induktív metodológia által jóváhagyott módon kapcsolódnak a közvetlenül tapasztalati úton igazolt kijelentésekhez. A logika és az induktív metodológia igazolásához pedig, Bonjour szerint, elengedhetetlen a racionális belátás. Ezek nem igazolhatók közvetlenül a tapasztalat alapján; de nem igazolhatók a tapasztalatból levont következtetések révén sem, mivel a lehetnek olyan alternatív logikák és metodológiák, amelyek saját normáik szerint éppen olyan jól illeszkednek a tapasztalathoz, mint tényleges logikánk és metodológiánk. Az előadásban igyekszem megmutatni, hogy Bonjour érve nem meggyőző, és hogy a racionalista e vonatkozásban semmivel sincs jobb helyzetben az empiristánál. Garai Zsolt: Cselekvések megismerése A cselekvés fogalmát többféle értelemben használják. A szerteágazó használat középponti jelentése azonban a szándékos cselekvéseket fedi. Az előadás fő kérdései: Hogyan ismerünk meg szándékos cselekvéseket? Milyen a gyakorlatot irányító állapotokat, és milyen köztük tételezendő viszonyokat feltételeznek a hétköznapi cselekvés-megismerések? Milyen összefüggésbe hozhatóak a cselekvések megismeréséről elmondható filozófiai tételek a cselekvések magyarázatáról és a cselekvések metafizikájáról kifejthető filozófiai koncepciókkal? Az előadó erre vonatkozóan az ún. interpretativista elmélet egy fajtája mellett érvel, miszerint a hétköznapi megismerés fogalmaiban kell a magyarázatra vonatkozó koncepciót felírni. Ezt a választ elhatárolja egyrészt teljesen más jellegű válaszoktól, illetve megkülönbözteti e válasz többféle lehetséges jelentését, bizonyos felmerülő dilemmákon
keresztül. Végül azt vizsgálja, hogy a pontosított elmélettől elvárható-e, hogy a nyelvi cselekvések mint szándékos cselekvések elméleteként is elfogadható legyen. Gelenczey-Miháltz Alirán: Szphairosz narancsai, avagy a „phantaszia kataléptiké” paradoxonai A régiek egyesek szerint nem tudtak különbséget tenni aközött, amit az ember jól lát, de rosszul fog fel, és aközött, amit az ember rosszul lát, de jól fog fel. A phantaszia kataléptiké (megragadó képzet) körüli széleskörű vita az antikvitásban pontosan ennek az ellenkezőjét bizonyítja. Definíciója szerint a megragadó képzet „a fennálló dologtól származik és maga a fennálló dolog szerint nyomódik és pecsételődik bele a lélekbe úgy, ahogyan a nem fennálló dologtól nem is jöhet létre.” A sztoikusok szerint tehát a létező úgy jelöli meg a róla kialakult phantasziát, hogy az a megjelölés miatt megragadó phantasziává, ettől pedig igazzá válik. A szkeptikus Akadémia pontosan azt teszi vizsgálódása tárgyává, hogy milyen alapon történik a megismerést közvetítő phantaszia jóváhagyása, vagyis a látszatot hordozó phantasziákat hogyan lehet a valós tárgyaktól eredő phantasziáktól elválasztani. Szphairosz narancsainak története ennek a klasszikusnak is nevezhető vitának egy érdekes megoldási lehetőségét villantja fel. Gulyás Péter: A fogalmi idealitás problémája az orvostörténetben Előadásomban azon kísérletek áttekintésére vállalkozom, amelyek Max Weber metodológiai alapvetéseit hivatottak alkalmazni az orvostudomány történetének területén. Ennek során amellett fogok érvelni, hogy az Objektivitás-tanulmányban kifejtett, első pillantásra semmilyen orvostörténeti relevanciával sem rendelkező módszertani álláspont utat mutathat e diszciplína számára fogalmainak legitim képzési módját és adekvát alkalmazását illetően. Miközben ugyanis vélhetően az orvostörténet művelése során vagyunk leginkább kitéve annak a csábításnak, hogy minden múltbélit a jelenhez mérjünk vagy abból értsünk meg, egyben világosan érzékeljük azon egyoldalúság veszélyét, amely a tisztán haladáselvű narratívákat működtetve fenyegeti a történeti megértést. A fogalmi reflexió weberi módjainak alkalmazásával ugyanakkor anélkül tudjuk elkerülni e veszélyt, hogy egyáltalában állást kellene foglalnunk a tudományos haladás relativitását vagy abszolút voltát firtató vitákban. A weberi modell alkalmazhatóságát a mechanizáció fogalmának vizsgálatával fogom szemléltetni, amely mára a tizenhetedik századi „orvostudományi forradalmat” tárgyaló munkák egyik alapfogalmává lett. Azokat a korlátokat igyekszem majd kijelölni, amelyek között e fogalom értelmes módon használható a korszak történeti leírása során, illetőleg kísérletet teszek egy olyan konstrukció felvázolására, amely bár nem veti el e fogalmat, képes arra egy átfogóbb folyamat egyik elemeként tekinteni. Hollókői Lajos Bálint: Műalkotások és a megismerés A filozófiai hagyomány megkülönbözteti a művészet esztétikai szemlélését a természet, illetve a nem-művészet esztétikai szemlélésétől. A megkülönböztetést, kézenfekvősége ellenére, számos kérdés veszi körül olyannyira, hogy a megkülönböztetés érvényes volta is megkérdőjeleződött. Kérdéses, hol érhető tetten a különbség – az esztétikai tulajdonságok szintjén, vagy az individuumban. Kérdéses, milyen típusú különbségről van szó – lényegi vagy fokozati az eltérés. Előadásomban ennek a vitakörnek a taxonómiáját kívánom felvázolni, részletezve az álláspontok előnyeit és hátrányait.
Huoranszki Ferenc: Tudat és intencionalitás Brentano klasszikus tézisének megfogalmazása óta a tudat mibenlétével foglalkozó filozófiai művek elsősorban két kérdésben igyekeznek állást foglalni. Először, hogy Brentano helyessen látta-e: az intencionalitás minden tudatos jelenséget jellemez. Másodszor, hogy a tudatosságot jellemző intencionalitás redukálható-e illetve eliminálható-e valamilyen módon. E két kérdés gyakran összekapcsolódik, amennyiben az intencionális és fizikai (vagy általában: materiális) tulajdonságok viszonyát szokás a test-lélek probléma modern megfogalmazásának is tekinteni. Az előadásban e megközelítés ellen szeretnék érvelni, de nem azért, mert úgy gondolom (ahogyan sok kortárs „anti-materialista”), hogy vannak nem-intencionális tudati állapotok, amelyek egyben redukálhatatlanok is. Épp ellenkezőleg, C. B. Martin és mások nyomán azt szeretném megmutatni, hogy a fizikai állapotok nem kevésbé intencionálisak, mint a mentálisok. Következésképp a tudat mibenléte nem ragadható meg az intencionalitás fogalma segítségével. Jakab Zoltán: Tudat, élmény, reprezentáció Ha két személy egyike kereknek, a másik enyhén oválisnak lát egy rajzon vagy képernyőn megjelenő alakzatot, méréssel egyértelműen kimutatható, melyiküknek van igaza. Ha viszont ketten eltérő színárnyalatúnak látnak egy ruhát (pl. az egyik kékeszöldnek, a másik sárgászöldnek), akkor nincs független mérce annak eldöntésére, hogy ki látja helyesen az adott színt. Az az elgondolás, hogy egy nyelv két tőmorfémáját jelentés szempontjából fölcseréljük (pl. találunk egy olyan magyar nyelvjárást, ahol a ’kutya’ jelentése macska, a ’macska’ jeletése pedig kutya) egyáltalán nem ellentmondásos (noha tényleges előfordulása nem túl valószínű). Az viszont, hogy két mondatot cserélünk föl jelentés szempontjából (pl. a ’Mikszáth Kálmán 1847-ben született’ mondattal fejezzük ki azt, hogy Tokajban csak fehér bort készítenek, és viszont) nehezen értelmezhető feltételezésnek tűnik. Van-e ennek a megfigyelésnek köze a tudatelmélet fordított spektrum gondolatkísérletéhez – illetve ahhoz, hogy e gondolatkísérlet színekre könnyen végigvihető, alakokra alkalmazva azonban annál kevésbé? Előadásomban néhány olyan mentális reprezentációs alapelvet szeretnék fölvázolni, melyek segítségével a fenti, látszólag egymástól igen különböző jelenségek hasonló módon értelmezhetőek. Ezek az alapelvek: (1) a reprezentációk strukturált illetve atomi természete, (2) az atomi jelleg relatív volta, függése a feldolgozórendszerektől, (3) a strukturálatlanság kapcsolata a nyelvi kifejezhetetlenséggel illetve az egyértelmű funkcionális szerep hiányával. Az előadás alapvetően a tudat és mentális reprezentáció kapcsolatáról szól; a nyelvi példák annak érzékeltetését szolgálják, hogy a reprezentáció olyan általános alapelvei segítenek a tudat természetének megértésében, melyek a nyelvi rendszerek, a nyelvi reprezentáció szintjén is fölfedezhetők. Keller György: Innen és túl. A diskurzus határainak és önreflexivitásának kérdéséhez Előadásomban a valóság-hozzáférés és a nyelv viszonyát szeretném vizsgálni egy klasszikus és egy kortárs osztrák gondolkodó elméleteinek tükrében. A vizsgálódás célja a szerzők reflexiós pozíciójának meghatározása. A Fritz Mauthner által megfogalmazott nyelvfilozófiai-metafizikai koncepció értelmében a nyelv nem más, mint tévedések dinamikusan alakuló halmaza, amely a tulajdonképpeni valósághoz nem képes hozzáférni, viszont sajátos, „szó-fétisekkel” benépesített pszeudovalóságot alkot, amelyet gondolkodásnak nevezünk. Ebből következően a nyelvkritika
tulajdonképp a nyelv(=gondolkodás) öngyilkossága. Ez a pozíciót Mauthner miszticizmusának alapjaként ismerjük. Josef Mitterer érdeklődésének homlokterében Mauthner kedvenc „szó-fétise”, az igazság és a korrespondencia-elméletben központi szerephez jutó tudatfüggetlen valóság áll. Mitterer állítása szerint a valóság-hivatkozásokat alkalmazó argumentáció („dualizáló beszéd”) és az ilyen utalásoktól eltekintő megnyilatkozások egymással helyettesíthetők, lévén szó mindkét esetben leírásról. E két, egymással némi rokonságot mutató elmélet radikálisan szkeptikus jellege veti fel azt a kérdést, hogy vajon milyen álláspontról remélik a szerzők érvényesebbnek a maguk állításait az általuk kritizát állításoknál. Röviden: Milyen igazolási lehetőségeik maradnak? Kiss Endre: A nyelv és a klasszikus pozivista filozófiai alakváltozatai. Gustav Gerber és Nietzsche Gerber (Die Sprache und das Erkennen, 1884) már komoly történeti visszapillantással is rendelkezik a nyelvkritikus gondolkozás történetében, Hamann, Herder és Jacobi együttes felidézése az ő nevéhez fűződik. A nyelv szerepét az emberi megismerésben összekapcsolja a feuerbachi nembeliség fogalommal, ebben az összefüggésben vizsgálja tovább anyelvet. Így „ az ember nembeli meghatározásaihoz tartozik, hogy ...gondolkodásunk számára a valóságos világ helyébe a nyelvi világ lép”. A nyelvben látja az emberi nem fejlődésének lehetőségét is, hiszen a „nem” így volt képes megőrízni és tovább adni megszerzett ismereteit. Gondolkodás és nyelv egységének híve ő is. A fogalom primátusával az ítéletet részesíti előnyben. Egyrészt megkülönbözteti és szembeállítja egymással a „kész” és az „alkotó” nyelvet, amellyel a nyelv „kreativitásának” gondolatváltozatait előlegezi. A „nem”-rejellemző gondolkodó megismerés ugyanis a”kész” anyagból „nyelvalkotó”. Másrészt hangsúlyozza, hogy a szavaknak nem jelentésük, hanem „jelentésterületük” van, ezeknek körét folyamatosan meghúzzák, még sincsenek azonban véglegesen meghúzva, soha nem is lehetnek, legalábbis ameddig az a nyelv él, amelyhez a szó tarrtozik. Kant-bírálata nem tartalmaz sok újat a nyelvkritikus indíttatású hasonló érvekhez képest. Kifogásolja, hogy Kant nem szól mondatokról, csak ítéletekről; hibának tartja, hogy az ítélet predikátumának igének kell lennie Kantnál. Csak itt válik világossá a nyelv feuerbachiánus felfogásának célja: az ítéletek általános érvényűsége itt nem logikai, hanem nembeli- nyelvi kritérium. Friedrich Nietzsche alaposan tanulmányozta Gerber nyelvfilozófiáját, ennek tanulságai mélyen beleivódtak a kritikai pozitivizmus filozófiai alapvetésébe. Az előadás e kapcsolat újabb részleteinek feldolgozásával foglalkozik. Kocsis László: Vannak-e tárgyfüggetlen gondolatok? A gondolkodásunk tárgyai, azaz a gondolatok vagy propozíciók tárgyfüggőségével kapcsolatban két alapvető felfogás létezik: a fregei, illetve a russelli koncepció. Mivel az előbbi szerint a gondolatok – a fregei Sinn/Bedeutung megkülönböztetést alapul véve – jelentésekből (vagy értelmekből) és nem a referált tárgyakból állnak, ezért nagyon úgy tűnik, hogy gondolkodásunknak lehetnek olyan tartalmai, amelyeknek nincsenek tárgyai. Ugyanakkor az utóbbi, vagyis a russelli felfogás szerint, a propozíciók magukból a tárgyakból állnak. Tudniillik azokból a tárgyakból, amelyekre a kérdéses propozíciót kifejező mondatban szereplő szinguláris terminusok referálnak. Russell szerint ugyanis nem tudhatnánk semmit azokról az entitásokról, amelyeket megismerni igyekszünk, ha a gondolkodásunk tárgyai nem magukból a megismerendő tárgyakból álló komplexumok lennének. Az utóbbi évtizedekben mégis olyan értelmezések láttak napvilágot, főleg egyfelől Kaplannak, másfelől Evansnak és McDowellnek köszönhetően, amelyek szerint a fregei felfogás integrálható az első látásra vele nyilvánvalóan szembenálló russelli felfogással. Vagyis nincsenek tárgyfüggetlen
gondolatok. Az előadásban ezen értelmezések mellett felhozott érveket szeretném megvizsgálni. Koczka Szilárd: Lehetnek-e a tudomány törvényei természettörvények? A természettörvényekről folyó tudományfilozófiai diskurzust két nagy tábor, a humeiánus és a governista elméletek vitájaként szokás értelmezni. Míg a governisták a manifeszt kép fogalomhasználata által sugallt intuíciót névértéken véve amellett érvelnek, hogy a természettörvények saját jogukon léteznek, és „irányítják” a partikuláris eseményeket, azaz meghatározzák, mely partikuláris események következhetnek be és melyek nem, addig a humeiánus törvény-felfogás védelmezői szerint a törvények pusztán a partikuláris tények mintázatán szuperveniáló regularitások, és nem rendelkeznek a governisták által feltételezett, partikuláris tényekétől különböző ontológiai státusszal. Egyvalamiben azonban a governista egyetért humeiánus ellenfelével, nevezetesen abban, hogy a természettörvények felfedezése a tudomány célja. Ha ez így van, a törvényekről szóló elméletnek – legyen az humeiánus, vagy governista – képesnek kell lennie arra, hogy számot adjon a törvények tudományban betöltött szerepéről. Ezt a kritériumot mindkét oldalon hajlamosak olyan tesztként kezelni, mely állítólag kimutatja az alternatív elméletek elégtelenségét. A tudomány azonban nem a természettörvények felfedezésében érdekelt, hiszen a természettörvény fogalma a metafizikusok által preferált manifeszt képből ered, míg a tudományos törvény fogalma nem feltételezi a manifeszt kép metafizikai elkötelezettségeit. Komlósi Andrea: Szuperveniencia, agy-elme konstitúció Úgy tűnik, hogy a típusazonosság-elmélet túlságosan erős ahhoz, hogy empirikusan plauzibilis lehessen. A példányazonosság-elmélet szerint mentális állapot példányok azonosak agyállapot példányokkal és rendelkeznek mentális és fizikai tulajdonsággal. Ám ez az állítás nem tartalmazza, hogy a mentális tulajdonságok az agytól függenének. Milyen reláció áll fenn a mentális tulajdonságok és a neurofiziológiai tulajdonságok között, amely gyengébb, mint az azonosság? Az ezzel kapcsolatos elméletek az azonosságelmélettől a szuperveniencián át a konstitúcióig vezetnek. A konstitúcióelmélet szerint a mentális tulajdonságokat fizikai tulajdonságok konstituálják. Előadásomban a szobor és a márványdarab között lévő relációval állítom párhuzamba az agy és az elme közti relációt. Két problémával fogok foglalkozni. Egyrészt, tudjuk, hogy a konstitúció alatt mit szokás érteni konkrét partikulárék esetén. De vajon hogyan kell érteni azt, hogy egy tulajdonság konstituál egy másikat? Másrészt, többen úgy gondolják, hogy az agyag/szobor esetében a konstitúció valójában azonosság. Amellett fogok érvelni, hogy az állításuk helyes. Szeretném megmutatni, milyen következményekkel jár ez a nem-reduktív fizikalizmus számára. Kondor Zsuzsanna: A filozófia hálójában: analitikus tradíció és kognitív tudomány A filozófia két és fél évezredes hagyománya mentén kirajzolódó emberkép, s közelebbről az emberi gondolkodásról alkotott kép gyökeres átalakulás küszöbén áll. A kortárs pszichológiai és idegtudományi kutatások számos olyan adalékkal szolgálnak a kognitív tudomány számára, amelyek bizonyos filozófiai előfeltevések feladására késztetik annak művelőit. A kognitív tudomány számos ponton kötődik az úgynevezett analitikus filozófiai hagyományhoz, így nem meglepő, ha e hagyomány sokszor implicit előfeltevései jól nyomon követhetők a viszonylag fiatal diszciplína fejlődése során. Előadásomban a kognitív tudomány analitikus gyökereit szeretném megmutatni, amint egyfelől inspirálóan, másfelől azonban komoly
gátként hatnak. E vizsgálódás során röviden kitérek azon filozófiai megfontolásokra, amelyek mintegy az analitikus hagyomány alternatívájaként ma is ösztönzőleg befolyásolják mind a kognitív, mind a pszichológiai vizsgálódásokat. Kovács Dávid: Emlékezés és a hit-feltétel Mennyiben nyújt az emlékezés nem-inferenciális tudást, és milyen módon igazolja múltbeli eseményekkel kapcsolatos hiteinket? Mik az emlékezet tárgyai: múltbeli események reprezentációi vagy közvetlenül maguk a múltbeli események? Lehet–e az epizodikus emlékezést propozicionális attitűdként értelmezni, hasonlóan a faktuális emlékezéshez; lehet– e az emlékezésnek nem-propozicionális tartalma? A fentiek számomra mind egyetlen kérdés miatt lesznek fontosak: abból, hogy valaki emlékszik, hogy p, következik–e, hogy hiszi is p-t („hit-feltétel”)? A hit-feltételt más problémákkal kapcsolatos filozófiai vitákban gyakran hallgatólagosan előfeltételezik, holott nem az emlékezés egy triviális jellegzetességéről, hanem szubsztantív filozófiai tézisről van szó. Előadásomban azt a kérdést járom körül, milyen feltevések állnak a hit-feltétel mögött, és megállják–e a helyüket. Kovács Ferenc: Felsőszintű ontológia helyett Genezistan (SIMO) a nyelv, a megértés és az interpretáció nem formális logikai modellezéséhez és számítógépes megvalósításához A téma nagyon időszerű, amit az is mutat, hogy az AI kutatók upper (core ontology) egységesítésére irányuló kutatások témája is ezzel foglalkozik gyakorlati alkalmazási célokkal. A feladatot a saját paradigmájukban azért nem tudják megoldani, mert számos téves elképzelés és definíció forog közkézen az egyes tudományokban használatos legáltalánosabb kategóriáinak jelentését illetően, amelyeknek tudományközi összevetése a mai napig elmaradt. Jellemző módon az eddig felhalmozott emberi ismeretanyag természetes nyelvi reprezentációban morfológiai azonosítók mentén tárolt, faszerkezetű nómenklatúrákban is rendezett, döntően nominális tartalmú diszkurzusokból áll, amelyben a dolgok és tulajdonságok kifejtése megoldott, a viszonyoké azonban, amely téma a tudományos kutatás lényege, eddig rejtve maradt. Ennek következtében szükségessé vált az eddig ismerteken túli a viszonyok vagy relációk nem formális logikai fogalmak szerinti feltárása, amely egyúttal a gondolkodás alapműveleteinek azonosítását teszi lehetővé, és a tudásanyag tárolási és elsajátítási módjának átrendezését, többek közt a gépi fordítás egyszer és mindenkori korrekt megoldását eredményezheti. Kraft András: A vízesés illúzió és az elérhetetlen érzéki tapasztalat A vízesés illúzió egy példát ad arra, hogy az érzéki tapasztalat ellentmondásos tartalmú lehet. Ezt a tényt egyfelől a történeti Crane-Mellor vita nyomán értelmezem, másfelől a legújabbi Peacocke-Bermúdez vitához kapcsolom. A Crane-Mellor vita kapcsán rekonstruálom mindkettő fél fő érvelését. Crane arra következtet, hogy a foglamakkal való rendelkezés az érzéki tapasztalat és a meggyőződés közti határnak a kritériuma. Mellor pedig képvisel egy szakadék nélküli értelmezést, miszerint van folytonos átmenet érzéki benyomás és meggyőződés között, mivel mindkettő propozicionális természetű. A probléma jelentőségének érzekeltetése végett tekintetbe veszem a két értelmezést egy pragmatista megközelítssel és felvázolom, hogy egyrészt mi következik abból, hogy az érzéki tapasztalatnak nincs logikai-fogalmi struktúrája; másrészt arra derítek fényt, hogy Mellor álláspontjának mik a humanisztikus implikációi.
Az adott problémát továbbá összpontosítom azzal, hogy rátérek a Peacocke-Bermúdez vitára, amely a körül forog, vajon a nem-fogalmi tartalmak autonómok-e, vagy mint (egykor) Peacocke képviselte, egy primitív első személy fogalomhoz kötődnek. Ehelyütt is a nemfogalmi tartalom határvonalként jelenik meg, amely végül egy nem-kantiánus öntudatot képvisel. Ezt azt jelenti, hogy vannak minden tudatos hozzáférést kizáró érzéki tapasztalat. Lengyel Zsuzsanna: Idő, szubjektivitás, radikalizálódása a késői Heideggernél
hermeneutika.
Az
idő-probléma
A heideggeri ontológia gyenge pontjaként említik, hogy időelemzései az önmagába záruló szubjektum dialektikáját követik, szolipszisztikus szerkezetűek. Előadásom azt igyekszik tisztázni: a fordulat, amely során Heidegger az eksztatikus időbeliség ittlét-konstituáló fogalmától elmozdul a lét temporalitás megértés-konstituáló teljesítménye felé, nem hoz-e kulcsfontosságú változásokat a fenti érv tekintetében? Milyen jelentőséggel bír e korrekció? Míg a fiatal Heidegger egy fundamentálontológiai alapvetés előkészítéseként és kulcsaként végzi el az ittlét idői analitikáját, a lét értelmét az egzisztencia időbeliségébe ágyazott tematizáció révén kívánja megalapozni, addig a késői Heidegger a léthez úgyszólván a transzcendentális megalapozás gondolata nélkül törekszik odafordulni, így a lét megértése/megismerése már nem az ember teljesítményeként, hanem a léthez kötődő „eksztatikus vonatkozásként” gondolható el. A szubjektum produktivitása (Selbstauslegung) helyett, egy eredeti létviszonyról (Seinsverstehen) van szó, melynek tétje, hogy mi módon tartozik az ember a lét igazságához. E különbség jelentősége nem csekély: míg a Lét és idő a halállal mért emberi lét józan temporális fenomenológiáját nyújtja, amely az időt mint az „ember önértelmezéseit” tárgyalja, addig a késői Heidegger igyekezete arra irányul, hogy ugyanebben a tapasztalatban meglássa a „lét ajándékát”. Marton Klára: Szociális reprezentáció, avagy a rejtőzködő fogyatékosság hatása a többségi társadalom valóságképére A szociális reprezentáció elmélete az egyéni reprezentációk és a szociális valóság közötti kapcsolat értelmezésére irányul (Philogene, 2001). Az egyéni kognitív szerveződésben fotos szerepük van a találgatásoknak és a Gadamer-i (1977) értelemben használt előítéleteknek. A társadalmi valóság alakításában, ami a szociális reprezentáció fő funkciója, kiemelt szerepük van a szociális interakcióknak és kommunikációnak. Ennek a folyamatnak köszönhető, hogy a korábban ismeretlen tartalmak idővel az egymással kommunikáló csoporttagok számára jelentéssel bíró reprezentációkká alakulnak. A korszerű mobil társadalmakban a szociális interakcióknak számtalan új formája jelent meg. Ennek az előadásnak a középpontjában annak a jelenségnek a vizsgálata áll, hogy miként használják az internetet a fogyatékossággal élő személyek rejtőzködésre, ugyanakkor az épek társadalmába való beilleszkedésre. Számos fogyatékos ember életében először az internet segítségével volt képes a többségi társadalom tagjaival egyenrangú félként kommunikálni. Az előadásban ezt a jelenséget a szociális reprezentáció elmélete szemszögéből elemezzük. Márton Miklós: Igazolás és fogalmi tartalom Az észlelés nem-fogalmi tartalma körül az elmúlt nagyjából 25 évben zajló vitában a konceptualista álláspont híveinek legerősebb érve John McDowell és Bill Brewer nyomán azon a common sense meggyőződésünkön nyugszik, hogy észlelésünk képes igazolni empirikus vélekedéseinket. Ez pedig a konceptualizmus szerint csak úgy lehetséges, ha az észlelési tartalom teljes egészében fogalmi természetű. Előadásomban egyrészt arra teszek
kísérletet, hogy hogyan lehet ezen intuitív meggyőződésünkből egyfajta transzcendentális érvet kovácsolni azon tétel védelmére, mely szerint ahhoz, hogy egyáltalán empirikus vélekedésekkel rendelkezzünk, szükség van az észlelés igazoló szerepének elismerésére. Másrészt igyekszem bemutatni, hogyan lehet a konceptualista tézist – tudniillik, hogy az észlelés szempontjából releváns igazolási viszony csak fogalmi tartalmak közt képzelhető el – a nonkonceptualizmus oldaláról érkező ellenvetésekkel szemben megvédeni. Molnár Gábor: Az ismeretelmélet szocializálása és a fenomenológia Az előadás célja, hogy párbeszédet kezdeményezzen két látszólag képtelen beszélgetőtárs, az episztemológia szocializálásának kutatási programja és a husserli transzcendentális fenomenológia között – olyan egymással szemben „természetesen” adódó ellenvetések felülvizsgálása révén, amelyek indokolni látszanak a másik álláspont negligálását. A fenomenológia felől a szociologizmus vádját elemzem, amelyet a husserli pszichologizmuskritika mintájára szoktak – többnyire meglehetősen felületesen, utalásszerűen – megfogalmazni. Azt vizsgálom meg, hogy a késői Husserl fenomenológiája fényében milyen tartalmat adhatunk a szociologizmus kritikájának, és vajon a szocializált ismeretelmélet minden koncepciója elfogadhatatlan-e ez alapján a fenomenológia számára. A másik oldalról viszont a tudás társas-társadalmi vonatkozásai iránt érzéketlen, individualisztikus ismeretelméleti megközelítés vádja érheti a husserli fenomenológiát. Itt egyfelől arra igyekszem rámutatni, hogy Husserl késői, a transzcendentális interszubjektivitás és a generativitás címszavaival jellemezhető fenomenológiájával szemben ez a vád megalapozatlan, másfelől, hogy a husserli fenomenológia még korábbi változataiban sem szükségképpen összeegyeztethetetlen a tudás társadalmi meghatározottságának empirikus kutatásával. Nyíri Kristóf: Metaforák és az idő valóságossága 2008-ban van a százéves évfordulója mind McTaggart az idő nem-valóságos voltáról szóló tanulmánya megjelenésének, mind Minkowski híres előadásának, amelyben bevezette az egyesített tér-idő fogalmát. Mind McTaggart, mind Minkowski kételkedik a "múló" vagy "áramló" idő köznapi metaforáinak találó voltában, s ez a kétely szinte egyöntetű a kortárs filozófiában. Mivel azonban egyfelől a köznapi gondolkodás az idő megragadásához, s másfelől a tudományos gondolkodás a maga idővel kapcsolatos teoretikus entitásaihoz éppenséggel metaforákon át jut el, a filozófiának nem szertefoszlatnia kellene ama köznapi metaforák helyénvalóságába vetett hitünket, hanem ellenkezőleg, valóságtartalmukat megmutatni. Ehhez a feladathoz eszközöket a filozófia elsősorban az ún. konceptuális vagy kognitív metafora-elmélettől és annak örököseitől kölcsönözhet, a legfontosabb szerzők: Lakoff és Johnson, Grady, Kövecses és Evans. A tervezett előadás izomtónus és időérzék összefüggésének Münsterberg-féle elméletéből indít, majd továbblép a képek nem-konvencionalista elmélete (a kép azáltal reprezentál, hogy hasonlít a valóságra) és a mozgó képek (időben történő képek) mint teljesértékű képek elmélete felé (az állókép puszta határesete a mozgó képnek, nélkülözi utóbbi kifejezőerejét), hogy végül kiaknázza a kognitív metafora-elmélet s különösen a kinesztetikus képisémametaforák elméletének eszközeit: az idő fogalmát a térbeli mozgás képein és metaforáin át artikuláljuk. Veridikus képek kikerülhetetlen metaforákon át az idő múlásának és áramlásának common-sense elképzeléséhez vezetnek; a filozófia feladata ezen elképzelés magyarázata és védelmezése. Pete Krisztián: A nyelvi konvenciók szándékokra alapozása
A nyelvi jelentés elméleteiben nagy szerep jut a konvencióknak, azonban a konvenciók természetére vonatkozó kérdéseket igencsak különbözőképp válaszolják meg az egyes szerző. Az azonban biztosnak látszik, hogy a nyelvi konvenciók mögött valamilyen szándékokat kell keresnünk. Vagy közvetlenül, vagy a konvencionális gyakorlatokon, cselekvéseken keresztül közvetve. Az általam vizsgálni szándékozott fő kérdés az, hogy vajon milyen szándékokra kell a nyelvi konvenciókat alapozni. Az individuális szándékok pont individuális jellegük miatt kiesnek e körből, mint ahogyan a kollektív szándékok összesítő típusai és az instrumentalista értelmezései is. A nem-összesítő elméletek közül sem Searle, sem Bratman elmélete nem tűnik jó jelöltnek, többek között azért nem, mert a nem képesek igazán számot adni a kollektív szándék normatív jellegéről. Leginkább Toumela elmélete tűnik jó megoldásnak, mely a kollektív intencionalitás mögött egy sajátos intencionális munkamegosztást tételez. Pöntör Jenő: A tudás mint mentális állapot, és a szkepticizmus A tudásról adott legtöbb definíció szerint annak, hogy tudjunk egy adott állítást, három szükséges feltétele: 1. Az állítás igaz legyen 2. Higgyük az állítást 3. p A definíciók általában abban különböznek, hogy p mit takar. (A klasszikus meghatározás szerint p: az állítás igazolt) A szkepticizmus a tudás lehetőségének tagadása. A legerősebb szkeptikus érvek pedig azt kívánják megmutatni, hogy tudás azért nem lehetséges, mert p lehetetlen. Úgy tűnik tehát, hogy ezek az érvek erősen kötődnek a „háromrészű” tudásdefinícióhoz. A 90-es évek közepén azonban Timothy Williamson előállt egy új megközelítéssel: a tudás fogalmát tekintsük primitív, tovább nem elemezhető fogalomnak, konkrétabban, a tudást tekintsük egy önálló mentálisállapot-típusnak. Előadásomban azt szándékozom megvizsgálni, hogy e koncepció elfogadása milyen következményekkel járhat a szkepticizmus-problémára nézve. Radvánszky Anikó: Idealitás és iterabilitás (A (meg)jelenítés és jelenlét-metafizika összefüggéseiről Derrida fenomenológia-kritikájában) Mint ismeretes, Jacques Derrida filozófiájának célkitűzéseként a metafizikai hagyományra irányuló dekonstrukció Edmund Husserl fenomenológiáját bíráló művekkel veszi kezdetét. E kiindulópontot jelentő művek közül a pszichologizmus előfeltevéseit vitató Logikai vizsgálódásokat elemző La voix et le phénomène elsőként dolgozza ki a dekonstrukció filozófiai tanának néhány vezérlő konceptusát. Előadásom a nyelvi kifejeződéstől megfosztott, ideális jelentéstartalmat posztuláló fenomenológiai tudatfilozófiát – a nyelv és az értelemképződés elválaszthatatlanságával – cáfoló derridai érvrendszer egyik elemével kíván foglalkozni. A francia filozófus könyvének Mondani-akarás és megjelenítés című, a husserli reprezentáció fogalmát elemzés és bírálat alá vető fejezetének tárgyalása elsősorban a nyelvi megjelenítés és az ismétlődés – a logikai jelentésfogalom idealitásának megkérdőjelezhetetlen voltát alátámasztó – összefüggésrendszerére kíván összpontosítani. A jelentéskonstitúció fenomenológiai leírásában kulcsszerepet játszó „magányos belső beszéd” dekonstrukciója a reprezentáció nyelvbeli státuszának komplex kérdését veti fel. Az előadás e kérdésre a jelentésadó intencionális tudataktus olyan továbbgondolásával reflektál, mely az iterabilitás fogalmát állítja a középpontba.
Rónai Gábor: Tárgyfüggő gondolat és/vagy mentális reprezentáció? A tárgyfüggő gondolat (gondolója és a gondolat idejének tárgyától, tárgyaitól eltérő) partikuláris tárgyra, tárgyakra vonatkozó olyan gondolat, amely azon tárgy hiányában, amelyre vonatkozik, nem lenne gondolat. Extrém ez az externalizmus: gondolataink a környezet tárgyaira nem csak általában, hanem egyedileg is ráépülnek: szükséges a demonstratív prezentálódási mód. Nézzünk például sok egyforma, egymástól megkülönböztethetetlen, számomra kívánatos csokoládét. Ekkor, azon (vizuálisan prezentálódó) csokoládé, amelyre éppen irányul figyelmem, felülírja előzetesen formált és tárgyfüggetlen vágyamat a csokoládéra. Más, megkülönböztethetetlen csokoládéval más gondolat járna együtt, csokoládé-hallucináció esetén pedig semmilyen. Azaz: gondolatomban, a tárgyfüggő gondolatok következményeként, nem különíthető el a tisztán pszichológiai komponens. Ezáltal kérdésessé válhat a mentális reprezentáció. A három opció közül ez az, amikor elégséges (a reprezentáció helyett) a prezentáció a tárgyfüggő gondolathoz. A továbbiak közül a második szerint összeegyeztethető tárgyfüggő gondolat és mentális reprezentáció. A harmadik a tárgyfüggő gondolat elvetésével megtartja a mentális reprezentációt. A negyedik, az előző hármat elutasító változat pedig olyan externalizmus, amely sem a tárgyfüggő gondolat, sem a mentális reprezentáció posztulálását nem feltételezi. Ropolyi László: Ismeret és tudás A megismerés – ha elég tágan értelmezzük a fogalmát – ismereteket és tudást is eredményezhet. Ismeret és tudás főként abban térnek el, hogy az ismeret reprezentálja a megismerés tárgyát, de nem feltétlenül reflektál rá; a tudás viszont reflektáló reprezentáció, azaz speciális változata az ismeretnek. Az ismeretben általában nem válnak külön tárgyának szükségszerű és esetleges adottságai; ez a szétválás azonban – a reflexió eredményeképpen – szükségképpen megnyilvánul a tudásban. Ilyenformán tehát – Arisztotelész nyomán – indokoltnak látszik az esetleges és a szükségszerű ismeretét megkülönböztetni. Az ismeret az esetleges ismerete, arról szól, ami van; a tudás a szükségszerű ismerete, arról szól, ami van, és nem lehet másként. Az ismeretek nem feltétlenül tudatosak, tipikusan nem is szükséges hozzájuk tudat, elegendő valamiféle érzékenység, és talán memória. Valamiféle ismeretekkel tulajdonképpen minden létező rendelkezik, legalábbis létezésének tartama alatt, hiszen létezése többek között abban áll, hogy sajátos módon reprezentálja környezetét, másként mondva, hogy környezetétől való (meg)különböz(tethet)ősége fennáll. A környezetnek való kiszolgáltatottság visszaszorítását, a környezethez való aktív viszony lehetőségét valósítja meg a reflexiót hasznosító, immár szükségképpen tudatos tudás. Nyilvánvaló, hogy az emberi megismerés a megismerés mindkét változatát hasznosítja. Sár Eszter: Ideáltipikus fogalomalkotás és a valóság társadalmi megismerése A modern, kutatáselvű szociológia elméleti alapjait Max Weber alkotta meg. Elméletének egyik központi eleme az ideáltipikus fogalomalkotás volt. Az ideáltipikus fogalomalkotás módszere kettős szerepet játszott a szerzőnél. Egyfelől a társadalmi intézmények hatékonyabb megszervezését volt hivatva elősegíteni; másfelől a jelenlegi és egykor létezett társadalmi struktúrák jobb megértését szolgálta. Az ideáltipikus konstrukció azt mondja meg, hogy az adott intézmény milyen formában működne a legtökéletesebben. Ennek a megközelítésmódnak a megismerés megértésének tekintetében azért van alapvető jelentősége, mivel a valóságról való tudásunk társadalmilag közvetített, mégpedig társadalmi intézményeken keresztül közvetített. Az ideáltipikus fogalomalkotás a társadalmi
intézmények pontosabb megértésén keresztül azt is lehetővé teszi, hogy jobban megérthessük azt a módot, ahogyan tudásunk és megismerésünk létrejön a társadalmi intézmények közegében, vagyis tudásszociológiai jelentőséggel rendelkezik. Az előadásban azt szeretném közelebbről megvizsgálni, hogy az ideáltipikus konstrukció miképpen segíthet bennünket abban, hogy a (természettudományos és társadalmi) megismerés társadalmi gyökereit világosabban láthassuk. Szabó Gábor: Objektivista kalauz a szubjektív valószínűséghez Egy jó szubjektivista nem hisz az objektív valószínűségben – ez azonban nem menti fel a kötelesség alól, hogy elméletileg elszámoljon róla. David Lewis megoldása durván ez: Egy állítás szubjektív valószínűségének egyeznie kell az állítás objektív valószínűségével, amennyiben csak úgymond megengedhető információval rendelkezünk. A fenti elv kapcsán előadásomban a valószínűség metafizikai interpretációjának néhány nehézségére szeretnék rávilágítani. Szabó Imre: Jelentés és tudás: Kripke kontra Russell Kripke a tulajdonnevek leíró elméletének legnevesebb kritikusa. Kripke Russellt tekinti Frege mellett a leíró elmélet legfontosabb képviselőjének. Előadásom fő kérdése, hogy helytálló-e Russell elméletének az az értelmezése, amelyre Kripke kritikája épül, illetve érvényes-e ez a kritika Russell elméletére. Általában amellett érvelek, hogy nem, mert Russell elmélete nem azonos a Kripke által sikeresen cáfolt elmélettel, mely szerint a köznapi nevek leírásokat jelentenek. Erre az a fő érvem, hogy Russell köznapi névelmélete nem a leírás általi jelentés, hanem a leírás általi tudás fogalmára épül. Mivel pedig Russell ezt a tudást nem tekinti sem a priorinak, sem analitikusnak, sem szükségszerűnek, ezért Kripke érvei nem érvényesek Russell elméletére. E. Szabó László: Ismerés – nyelv, meg- és tudat nélkül Képzeljünk el egy gondolatkísérletet: Egy komputerrel az elektrodinamika Maxwellegyenleteiből folyamatosan, nagy pontossággal kiszámítjuk, hogy ha ilyen és ilyen töltést ide és ide helyezünk, így és így mozgatunk, akkor a térnek ebben és ebben a pontjában ilyen és ilyen elektromos és mágneses térerősségek alakulnak ki. Ezeket az adatokat, mint „empirikus adatokat” folyamatosan betápláljuk egy másik komputerbe, amelyen egy neuronhálós modell fut. Feltételezhetően, egy kellően nagy neuronháló hamar meg fogja tanulni az elektrodinamika, azaz az elektromos töltések és az elektromágneses mezők viselkedését, és a tanulási folyamat után képes lesz igen nagy pontossággal megjósolni az első komputer által kiszámolt végeredményeket, azaz képes lesz nagy pontossággal válaszolni minden elektrodinamikai kérdésre. Hajlamosak lennénk a következő distinkcióra: az első komputer a természet törvényei alapján működik, mintegy birtokában van a természet törvényeinek – természetesen, általunk, akik ezeket a törvényeket beprogramoztuk –, míg a másik nem, az csupán adaptálódik a természeti törvények által kormányozott világhoz. Ezt az intuíciónkat azzal szoktuk alátámasztani, hogy a Maxwell-egyenletek a nyelvünk/gondolkodásunk szabályait tükröző logika szigorú törvényeit követő matematikai struktúrákkal, divergenciákkal, rotációkkal, parciális differenciálegyenletekkel vannak kifejezve.(A Természet Nagy Könyve a matematika nyelvén…) Ezzel szemben a neuronhálóban ezeknek a struktúráknak a nyomát sem sikerül felfedeznünk. Tartható-e ez az episztemológiai distinkció?
Szerecz György: A metafora fiziológiája A nyelv jelentésképződésének és alakulásának sokat vizsgált jelensége a metafora. A hagyományos stilisztika jobbára a költői nyelvben előforduló trópusként, szóképként értelmezte anélkül, hogy a funkcióját kielégítően tisztázta volna, a kognitív nyelvészet inkább köznapi formának, a jelentésstruktúra egyik alapelemének tartja. Míg a retorikai hagyomány a köznyelv metaforikusságáról volt hajlamos elfeledkezni, a kognitív megközelítés a maga egyediségében megjelenő irodalmi metaforát tudja nehezen, inkább kivételként rendszerbe illeszteni. Ugyanakkor minden bizonnyal ezek a „szabálytalan” metaforák is a nyelvi rendszer szerves részei, ennek talán legerősebb bizonyítéka az, hogy még a szokatlanul eredeti költői metaforákat is képesek vagyunk megérteni (itt nem a szöveg értelmezéséről van szó!) mindenfajta specifikus tanulás nélkül. Ennek lehetséges magyarázata, hogy valójában nem a metafora tekinthető alapstruktúrának, hanem a metaforizáció, amely egyfajta helyettesítő alkalmazást jelent. Jól példázza ezt számos viselkedésforma (érintés, sírás, beszéd, szexuális aktus stb.), melyeket gyakorta nem elsődleges élettani funkciójukban használunk, hanem egyfajta fiziológiai metaforaként. Előadásomban elsősorban az egyirányúság elvébe ütköző metaforákon keresztül kívánom ezt a kérdést körüljárni. Szolcsányi Tibor: A megismerő és a nem-megismerő viselkedés megkülönböztetéséről Minden pragmatikus orientáltságú ismeretelmélet elkötelezett egy olyan metodológiai program mellett, amit Rorty episztemológiai behaviorizmusnak nevezett, és ami lényegileg azt jelenti, hogy az ismeretelméleti alapfogalmakat viselkedés-leíró terminusokkal tesszük kifejtetté. Ha azonban magát a megismerés fogalmát is viselkedéses terminusokban kívánjuk megragadni, akkor – hacsak nem tekintünk mindenfajta viselkedést ilyen vagy olyan értelemben megismerésnek – meg kell tudnunk határozni valamilyen módon azt is, hogy mi a különbség megismerő és nem-megismerő viselkedés között. Ehhez több stratégiát is választhatunk, ám a leginkább nyilvánvaló stratégia mindenképpen az, hogy egy olyan átfogó szótárat keresünk, amellyel a legtöbb lehetséges viselkedés-típus leírható (erre nyilvánvalóan egy fizikai-kauzális fogalmi készlet a legalkalmasabb), és e szótár kontextusában fejtjük ki a különbséget a megismerésre jellemző viselkedés és a más típusú viselkedések között. Ez a stratégia azonban mindeddig kudarcot vallott, ami miatt a klasszikus behaviorizmus terminológiája ki is szorult a legtöbb pragmatikus ismeretelméleti megközelítésből. Ez a tény alátámasztani látszik azt az újkori eredetű tételt, ami a kognitív és a non-kognitív viselkedés fizikai megkülönböztethetetlenségét állítja, vagyis azt, hogy nincs fizikai-kauzális terminusokkal leírható minőségi különbség a megismerésen alapuló vagy azzal identikus és a mindenfajta kognitív tevékenységet nélkülöző viselkedés között. Előadásomban azt mutatom meg, hogy amennyiben a klasszikus behaviorizmus terminológiáját kiegészítjük a disztális/proximális ok davidsoni megkülönböztetésével, akkor kidolgozható egy olyan fizikai-kauzális szótár, amellyel kimutatható a kognitív és a non-kognitív viselkedés nem pusztán fokozati, hanem konceptuálisan világosan megragadható különbsége. Tőzsér János: Internalizmus kompromisszumok nélkül? Farkas Katalin The Subject’s Point of View (OUP, 2008) című könyvében egy kompromisszumok nélküli internalista elméletet mutat be. Előadásomban Farkas gondolatmenetének két fontos pontját vizsgálom, és fogalmazok meg vele szemben ellenvetéseket. Először Farkas ama tézisét bírálom, mely szerint a mentális jelenségek ismertetőjegye a privilegizált hozzáférés. Másodszor pedig Farkas ama állítását, mely szerint
a „szubjektív megkülönböztethetetlenség” fogalma nem alkalmazható a veridikus észlelés és a hallucináció viszonyára. Varga Péter: A deskriptív tudatfilozófia lehetőségei a nyelvi jel új husserli fenomenológiájában Az előadás célja Husserl egy klasszikus művének nemrég hozzáférhetővé vált átírási kísérletei alapján megvizsgálni egy a hagyományos előfeltevésekkel jelentős részével szakító, ugyanakkor a hagyományos filozófiai fogalmakhoz még közel álló deskriptív jel- és észlelésfilozófia kialakításának lehetőségeit. A huszadik századi filozófia számára legmeghatározóbb husserli mű a Logikai Vizsgálódások volt. Kevéssé ismert azonban, hogy ezt a művet - 12 évvel megjelenése után – Husserl megkísérelte alaposan átdolgozni. Az átdolgozás folyamata a mű predikatív gondolkodással és nyelvi kifejezéssel foglalkozó részénél akadt el, először újraírássá alakult, majd Husserl felhagyott a munkával és a mű második kiadása végül kisebb módosításokkal jelent meg. A próbálkozásokból azonban az eredeti mű terjedelmével vetekedő méretű anyag maradt fenn, amely két részletben 2002-ben és 2005-ben jelent meg. A fennmaradt anyag – minden filológiai nehézség ellenére – jelentőségében felülmúlhatja a recepció számára meghatározóbb megjelent művet: Husserl a kéziratos próbálkozásokban tesz kísérletet arra, hogy az eredeti elemzéseket konfrontálja a fenomenológia szerepéről szóló megváltozott nézetével és a mű ismételt egyetemi előadásai során szerzett tematikus finomításokkal. Ehhez, nem pedig a megjelent műhöz, különösen nem annak kisebb szövegváltoztatásokkal módosítani kívánt értelmű második kiadásához kell tehát fordulnunk, ha azt keressük, hogy mi a transzcendentális fenomenológia álláspontja a VI. vizsgálódás tematikájában. A fennmaradt kéziratokban Husserl kísérletet tesz arra, hogy olyan témákat vonjon be elemzésébe, melyeket korábban nem, vagy későbbi olvasói által legtöbbször nem kielégítőnek tartott módon tárgyalt: a nyelvi jel különleges viszonya a többi jelhez, a nyelvi jel használatának sajátos jelenségei (pl. a „szavak nélküli gondolkodás”-nak nevezett élmény), valamint a kommunikációs szituáció részletesebb elemzése. Husserl évtizedekig kiadatlan és ma sem nagyon ismert elemzései tehát sokban meghaladják azokat a nyomtatásban megjelent álláspontjait, melyek bírálata az utókor számára sok kérdésben kiindulópontként szolgált. Valójában egy kettős felejtésről van szó: nem csak Husserl nézetei voltak tartalmasabbak, mint azt bírálatuk feltételezte; hanem a Husserl számára motivációként és kiindulópontként szolgáló 19. század végi filozófiai pszichológia (másnéven. logikai objektivizmus), melybe bizonyos értelemben G. Frege is besorolható, nyelvészeti eredményeit (pl. A. Marty) is csak az utóbbi időben tanuljuk meg értékelni. Ezen korszak jelentőségének felértékelésére alapot szolgáltathat a korabeli pszichológia és a mai kognitív tudomány ill. pszichológia kutatási programjai között fennálló számos hasonlóság is. Az előadás célja azonban nem csupán az, hogy Husserl ill. a korabeli filozófiai pszichológia jelentőségének újraértékelésére hívjon fel. Husserl elemzéseinek erőssége, hogy a leírni kívánt jelenség deskriptív tudatfilozófiai hozadékával is számot vet: azaz azt vizsgálja, hogy a tudatról és a megismerésről alkotott milyen fogalomrendszer teszi lehetővé a nyelvi jel használata és a kommunikációs szituáció említett jelenségeinek filozófiai megragadását egy – Husserl által vallott – alapvetően antireprezentacionalista elköteleződés mellett. Husserl 1913-1914-es elemzéseit az teszi különösen is alkalmassá erre a célra, hogy a vizsgált jelenséget – a húszas-harmincas évek fennmaradt logikai írásaival szemben – Husserl itt még a hagyományos filozófiai megközelítéshez közelálló módon nem kialakulás- és fejlődéstörténei (genetikus) perspektívából szemléli, valamint az a tény, hogy elemzéseiben törekszik a tárgyészlelés újraértelmezésére is. A fennmaradt feljegyzésekben tehát az észlelés
és jelhasználat hagyományos reprezentacionalista elméletét elutasító, filozófiai pszichológia kialakítására tett kísérleteket vizsgálhatjuk. Az előadás lényegi szándéka tehát a fenti filozófiai lehetőségek vizsgálata abban a reményben, hogy ez a fenomenológiát és annak történetét fontosnak tartók mellett az analitikus filozófia iránt elkötelezettek érdeklődésére is számot tarthat. Zárdai István Zoltán: A Dennett–McDowell-vita Daniel Dennett a ’Towards a Cognitive Theory of Consciousness’ című 1987-es tanulmányában felvázol egy kognitivista megoldási javaslatot arra a problémára, hogy a tudat miképpen kerül kapcsolatba a tapasztalat tárgyaival, és miképp válogatja ki tudatunk a beérkező információk közül azokat, melyeket beemel a tudatosságba. Cikkében ezt a személyes / személyes-alatti szintek bevezetésével próbálja megoldani. McDowell 1994-ben megjelent ’The Content of Perceptual Experience’ című cikkében a Mind and World könyvében kifejtettekre alapozva kritizálja Dennettet. Állítása szerint Dennett felosztása ismét csak egy dualizmushoz juttat minket, ahol a kapcsolat elme és a világ közt nincs elégségesen magyarázva. Elképzelése szerint a személyes és személyes-alatti szinteknek állandó kapcsolatban kell állniuk. A fenomenológia tanulsága szerinte az, hogy a személyes szinten is megismerjük a világot. Előadásomban ezt a vitát akarom bemutatni és tenni néhány megjegyzést McDowell érveinek a kognitív tudomány számára való jelentőségéről. Zvolenszky Zsófia: Megnevezés ismeretség és megnevezés leírás révén Egy ismerősöm az éjjeli égboltra mutat és kimondja a „Kassziopeia” nevet. A referencia oksági elmélete szerint ekkor a név referenciáját egy oksági lánc határozza meg, amely a név bevezetésével indul; aztán különféle emberek továbbadják a nevet, míg az végül eljut az ismerősömhöz. A referencia nem más, mint a csillagkép, amelyre annak idején a nevet bevezették—még akkor is, ha az ismerősöm ismeretei alapján nem lehetne eldönteni, hogy a név melyik csillagképre referál – a Kassziopeiára vagy a Pegazusra; és akkor is, ha a „Kassziopeia” nevet korábban már használták egy mitológiai királynőre. A név bevezetésekor hogyan is kell jelen lennie a megnevezendő tárgynak vagy személynek? Michael Devitt azt veszi alapvető esetnek, amikor a név bevezetője észleli a tárgyat – tehát igen közvetlen oksági kapcsolatban áll vele. Ez a paradigma azonban túl szűkre szabott, nem tudjuk könnyedén bele illeszteni például az időben, térben távol eső dolgok megnevezését. Bertrand Russell kétféle tudásról szóló felvetése nyomán kézenfekvőnek tűnik a megkülönböztetés kétféle megnevezés között: egyrészt amikor a megnevezendő tárggyal közvetlen kapcsolatban – ismeretségben – van a név bevezetője (pl. azt az égitestet ott nevezzük „Vénusz”-nak); másrészt, amikor pusztán leírás révén nevezi meg a tárgyat (pl. hívjuk (látatlanban) „Neptunusz”-nak azt a bolygót , ami az Uránusz perturbációiért felelős). Előadásomban amellett érvelek, hogy ez a megkülönböztetés fontos és fenntartható, de más módon, mint ahogyan azt Devitt, vagy éppenséggel Russell gondolná.
