ALTERNATÍV FUNKCIONÁLIS MODELL A HUMÁN SZOCIÁLIS VISELKEDÉS EVOLÚCIÓJÁNAK TANULMÁNYOZÁSÁHOZ. A KUTYA *

Magyar Pszichológiai Szemle, 2007, 62. 1. 139–158. DOI: 10.1556/MPSzle.62.2007.1.7.

ALTERNATÍV FUNKCIONÁLIS MODELL A HUMÁN SZOCIÁLIS VISELKEDÉS EVOLÚCIÓJÁNAK TANULMÁNYOZÁSÁHOZ. A KUTYA* ———

TOPÁL JÓZSEF – MIKLÓSI ÁDÁM – KUBINYI ENIKŐ – GÁCSI MÁRTA – DÓKA ANTAL – PONGRÁCZ PÉTER – VIRÁNYI ZSÓFIA – CSÁNYI VILMOS MTA Pszichológiai Kutatóintézet – ELTE Etológiai Tanszék E-mail: [email protected]

A specifikus viselkedési komplexbe szerveződött humán szociális viselkedések alapvető jellegzetessége, hogy az egyes elemeket érintő evolúciós változások csak a többi képességgel összefüggésben történhettek (CSÁNYI, 2000). E komplexum elemeinek egyidejű felbukkanása és párhuzamos fejlődése a hominizáció folyamatán keresztül végül egy humánspecifikus viselkedésrendszer megjelenéséhez vezetett. A humán szociális kogníció kutatásának evolúciós kérdéseit a hagyományos megközelítésben a főemlősök és az ember homológ tulajdonságainak összehasonlításával vizsgálhatjuk. Emellett azonban napjainkban olyan más fajok is előtérbe kerültek melyek a humán szocio-kognitív képességek evolúciós analógiáit megjelenítve szintén alkalmasak fajunk kialakulásának modellezésére. Úgy tűnik, a kutyák megfelelő viselkedési modellt jelentenek a nyelv kialakulása előtt megjelenő humán szociális készségek néhány jellemzője, különösen a vizuális és a nem verbális vokális jelek tanulmányozásához. Írásunkban amellett érvelünk, hogy a kutyák konvergens szociális evolúciója modellezi a korai (prelingvisztikus) humán szociális evolúciót. Bemutatjuk, hogy a humán viselkedési komplexum számos, funkcionálisan analóg eleme jelen van a kutyákban, melyek az emberi környezethez történő adaptáció révén a humán szociális kompetenciával analóg kutyaspecifikus viselkedéselemekként kerültek be a kutya viselkedési komplexbe. Kulcsszavak:

viselkedési analógiák, kutya, domesztikáció, evolúció, humán viselkedési komplexum, szociális kogníció

*

Áttekintésünk egy hosszú távú, több szervezet által támogatott program termése, amely nem jöhetett volna létre sok száz kutyatulajdonos segítsége nélkül. Köszönjük az OTKA (T 043 763), az MTA (F01/031), az Európai Unió (NEST 012787), a Kutyával az Emberért Alapítvány és a Horatius Bt. támogatását. Sokat köszönhetünk Pléh Csaba és Daniel Mills kommentárjainak, amelyeket a kézirat korábbi változata nyomán tettek. Hálánkat szeretnénk kifejezni munkatársaink, Belényi Bea, Győri Borbála, Kurys Anita, Lakatos Gabriella, Mányik Richárd, Molnár Csaba, Ujfalussy Dorottya, Újváry Dóra és Vas Judit felé is.

139

140

Topál – Miklósi – Kubinyi – Gácsi – Dóka – Pongrácz – Virányi – Csányi

A HUMÁN VISELKEDÉSEVOLÚCIÓ NYOMÁBAN Az emberi evolúció összehasonlító elemzése sokáig a főemlősök és az ember közös leszármazásából eredő homológ jegyek vizsgálatán alapult. Ezek az összehasonlító vizsgálatok lényegében azt a problémát járták körül, hogy egy-egy viselkedési jegy jelen volt-e már a közös ősben, vagy pedig új „találmány”, a Homo sapiens specifikus adaptációja. E munka egy sor olyan szociális jegyet tárt fel, amelyen a Homo és a különböző emberszabású fajok közösen osztoznak (például DE WAAL, 1996). Számos terepi megfigyelés (GOODALL, 1986) és még több laboratóriumi vizsgálat (például SAVAGE-RUMBAUGH, MURPHY és munkatársaik, 1993) támasztja alá ezt az elképzelést. Noha a homológiákra alapozott megközelítésmód a legtöbb kutató számára igen vonzó, újabban egyesek teoretikus és gyakorlati szempontból is a modell lényeges korlátaira hívják fel a figyelmet. Általánosan elfogadott, hogy minden faj a környezetéhez való adaptáció során jön létre, és speciális „niche”-t foglal el (TIMBERLAKE, 1993). Ez azt jelenti, hogy a főemlős fajok közötti önkényes összehasonlítások az evolúciós rokonságtól függetlenül variálódó ökológiai faktorok miatt mutatnak hasonlóságot vagy különbséget. Noha e probléma részben megoldható több faj bevonásával és megfelelő statisztikai módszerekkel, a ma is élő emberszabásúak alacsony száma miatt erősen megkérdőjelezhető ez a megközelítés. Másodsorban, az emberszabásúak szocio-kognitív képességeinek tanulmányozásához az állatokat a hagyományos eljárás szerint laboratóriumban és/vagy emberek által nevelték fel. Ám ez a módszer további problémákat vet fel. Egyrészt ily módon az állatok csak korlátozott mértékben szerezhetnek fajspecifikus tapasztalatokat (ráadásul egyedenként ez is nagymértékben változik), ugyanakkor eltérő (és kontrollálhatatlan) mennyiségű és minőségű szociális ingernek vannak kitéve az emberek részéről. Így a viselkedési, teljesítménybeli hasonlatosságok gyakran az alanyok emberektől szerzett tapasztalatainak köszönhetők, míg bármilyen különbség megmagyarázható az emberi környezethez való szoktatás hiányosságaival és/vagy a fajspecifikus tapasztalatok hiányával. Az állatok környezeti tapasztalatainak nagyfokú variabilitása és a tanulmányozott egyedek alacsony száma miatt külső validitási problémák merülnek fel, beleértve a kutatás megismételhetőségének kérdését. Legszembeszökőbben akkor merülnek fel e problémák, amikor a néhány „önkényesen kiválasztott” emberszabásút nagyszámú gyermekkel vetik össze. Harmadik probléma, hogy a felnőtt emberszabásúakkal végzett kísérletekben gyakran úgy végeznek összehasonlítást gyerekekkel, hogy egyes független változókat (például megelőző tapasztalatok, a kísérleti helyzet körülményei) nem kontrollálnak. Ezek az összehasonlítások azután azt a gyakran hangoztatott hamis benyomást kelthetik, miszerint az „egyedfejlődés megismétli az evolúciót”. Negyedszer, az emberszabásúak fogságban tartása megoldhatatlan állatvédelmi és „jólléti” (welfare) problémákat jelent. Azzal a paradoxonnal kell szembesülnünk, hogy minél többet tudunk komplex szociális és mentális képességeikről, annál kevésbé van jogunk (és kedvünk) mesterséges körülmények között tartani őket. Noha van olyan lehetőség, amely részben megoldja ezt a dilemmát (például ha az 140

Alternatív funkcionális modell a humán szociális viselkedés evolúciójának…

141

állatokat egy adott helyhez szoktatják természetes környezetükben – BOESCH, MARCHESI és munkatársaik, 1994), itt az idő újabb lehetőség után nézni. PÁRHUZAMOK A KUTYA ÉS AZ EMBER VISELKEDÉSÉBEN: A KUTYA VISELKEDÉSI KOMPLEX Az utóbbi 50 évben folytatott vizsgálatok összetett képet rajzoltak a kutya szociális képességeiről. Számos ismeretünk dacára a kutatás azonban továbbra sem egyszerű a kutya bonyolult evolúciós története és az emberével összefonódó élettörténete miatt. Ráadásul átfogó hipotézisek hiányában az egymástól elszigetelt eredményeket meglehetősen nehéz interpretálni. E felismerésre alapozva ebben a cikkben szeretnénk egy egységes elméleti keretet nyújtani a kutya viselkedésevolúciójának megértéséhez. Úgy véljük, hogy a kutya szociális kommunikációs képességeinek megismerése új fényt vet az emberi viselkedés hasonló vonatkozásainak kialakulására, és e megközelítés egy leegyszerűsített modellt nyújt a prelingvisztikus humán szociális evolúció megértéséhez. A következőkben a humán viselkedési komplexum alapján (lásd CSÁNYI, 2000) összefoglaljuk a kutya azon szociális viselkedésformáit, amelyek az ember felé irányulnak. Bízunk abban, hogy a bemutatott eredmények meggyőzik az olvasót arról, hogy a kutyák szocio-kognitív képességei funkcionálisan analógnak tekinthetők a humán viselkedési komplexum fontosabb elemeivel. Természetesen tisztában vagyunk azzal, hogy a kutya mint modellállat nem adhatja vissza az emberi viselkedés összefüggéseit a maga teljességében, hiszen ezt több evolúciós kényszerfeltétel is eredendően meghiúsítja. Például mivel a kutyáknak nincs kezük, az eszközhasználatnak semmilyen formáját nem mutatják (emberi értelemben legalábbis). Ennek ellenére meglepően sok elemét mutatják fel a rendszernek, így nem csoda, hogy szociális viselkedésük tanulmányozására világszerte sokan törekednek. A következőkben a humán viselkedési komplexum elemeinek ismertetésétől eltekintünk, mivel annak részletei magyar és angol nyelven is publikálásra kerültek (CSÁNYI, 1999; 2000), és csak a kutyában megfigyelt analógiák részletezésére koncentrálunk. Tesszük mindezt egy olyan fogalmi keretben, amely az (emberi) viselkedés három fontos aspektusának szétválasztásán alapul: a szocialitás, a szinkronizáció és a konstrukciós aktivitás a társas viselkedés olyan gyűjtőfogalmai, melyek alkalmas keretet adnak a kutyában megjelenő funkcionális analógiák tárgyalására.

Szocialitás Bárki, aki nevelt már farkast, és ennek során sikerült közeli viszonyba kerülnie velük, jelentős különbségeket vehetett észre a kutyák és a farkasok viselkedése között (például FRANK, FRANK, 1982). A különbségek a szociális viselkedés affiliatív és agonisztikus jellegzetességeire is kiterjednek, az egyedfejlődés korai szakaszában megjelennek, és kifejlett korban még kifejezettebbé válnak. Az alábbiakban összefoglaljuk a szociális vonzódásban, kötődésben és agonisztikus viselkedésben 141

142


jelentkező azon specifikus változásokat, melyek alapjául szolgálhatnak egyes humán-analóg viselkedési formák kialakulásához. Szociális vonzódás A fajtársakhoz való vonzódás előfeltétele a komplex szociális csoportok kialakulásának. A fajtársak közötti vonzalom kialakulásának számos lehetséges mechanizmusa ismert, de a helyzet sokkal bonyolultabb, ha a vonzódás különböző fajok között lép fel. Régóta elterjedt az a vélekedés, hogy a kutyák feltehetően születésüktől fogva készek az emberhez való vonzódásra. Megfigyelték, hogy a kutyakölykök már csekély mennyiségű találkozás után is preferálják az ember jelenlétét (STANLEY, ELLIOT, 1962), és még a büntetés hatására sem tűnik el ez a vonzódás (FISHER, 1955). Ezek informatív kísérletek ugyan, de a jelenség kialakulásának okaira vonatkozóan több információt nyerhetünk azonos körülmények között felnevelt kutyák és farkasok összehasonlításából. Ha a környezeti faktorok (és nem evolúciós okok) játsszák a fő szerepet, akkor az ember iránti vonzódásban nem lesz különbség a két faj között. ZIMEN (1987) eredményei szerint a kutyák kevésbé menekülnek el, és motiváltabbak az ember megközelítésére a farkasokhoz képest, függetlenül attól, hogy ember vagy az anyjuk nevelte fel őket, más fajtársaiktól elszigetelten. FRANK és FRANK (1982) szintén azt találta, hogy a szocializált farkaskölykök szívesebben lépnek interakcióba más kutyafélékkel, mint az emberrel, míg a kutyák épp ellenkező preferenciát mutatnak. KLINGHAMMER és GOODMAN (1987) nagyszámú farkas felnevelése után állapította meg, hogy a szemkinyílást követő elválasztás az anyától meggátolja az ember iránti preferencia fejlődését. Nemrégiben emberek által külön-külön nevelt, intenzíven szocializált farkasokkal végzett kísérleteinkben vizsgáltuk e preferencia fejlődését. (A farkasokat 4–7 nappal a születésük után vettük el az anyjuktól.) A hasonlóképpen nevelt kutyakölykökkel szemben, amelyek preferálták a gondozót egy felnőtt kutya ellenében, a farkasoknál nem volt ilyen különbség (GÁCSI, GYŐRI és munkatársaik, 2005). Mindebből adódik a feltételezés, hogy a kutyában az emberrel való hosszú együttélés vezetett ezen „interspecifikus” vonzódás megjelenéséhez, és ez képezheti alapját a szociális kapcsolatok és kötődés (lásd alább) kialakulásának. Megjegyzendő ugyanakkor, hogy e folyamatok nem interferálnak a „normális” fajspecifikus preferenciával. Kötődés A kötődés koncepcióját a hetvenes években vezette be BOWLBY (1972) és mások. Etológiai megközelítésben a kötődés hosszú időn át tartó vonzódás egy meghatározott ingeregyütteshez (a „kötődés tárgyaihoz”), amely jellegzetes, az ingeregyüttes megközelítésére irányuló, illetve annak jelenlétében mutatott viselkedésben, a közelség fenntartására való törekvésben fejeződik ki (WICKLER, 1976). Ez az operatív leírás összhangban van BOWLBY (1972) véleményével, miszerint a kötődés egy viselkedéskontrolláló mechanizmus, amely stresszhelyzetekben (például a kötődés tárgyától való szeparáció során) egy sajátos viselkedéskészletet hív elő. 142


143

Anya és a gyermeke közötti kötődés kísérletes vizsgálatára az ún. Idegen helyzet teszt (Strange Situation test – AINSWORTH, 1969) bizonyult a legalkalmasabbnak. Nemrégiben, lényegi változtatások nélkül ugyanezt a módszert használtuk a kutyák kötődési viselkedésének vizsgálatához (TOPÁL, MIKLÓSI és munkatársaik, 1998). Az eredmények a gyerekek és kutyák kötődési viselkedésének hasonlóságát mutatták. Gazdától való szeparáció hatására, illetve annak visszatértekor a kutya megkülönböztetett módon viselkedik, és e specifikus reakciót (közelség keresése, kontaktus fenntartására való törekvés, üdvözlési viselkedés) idegenek felé nem mutatja. Szívesebben játszik a gazdával, mint az idegennel, és a gazda hiányában csökken a játékos aktivitása. Későbbi tanulmányok kimutatták, hogy ez a kötődési mintázat legalább egy éven át stabil, és független a teszthelyszín jellegzetességeitől (GÁCSI, TOPÁL és munkatársaik, 2001). Menhelyi kutyák kötődési viselkedésének elemzése további analógiára mutatott rá. Az emberi kontaktust nélkülözni kénytelen, menhelyen élő állatok készek és képesek új kötődési kapcsolat létesítésére egy emberrel mindössze rövid (néhány tíz perces) szociális kontaktust követően (GÁCSI, TOPÁL és munkatársaik, 2001). Egy hasonló kísérletben (MARSTON, BENNETT, COLEMAN, 2005) úgy találták, hogy a fizikai kontaktus (masszázs) sokkal hatékonyabb e tekintetben, mint egy engedelmességi feladatsor. Felnőtt egyedek ilyen fokú, új kötődésre való készsége jelenleg csak az embereknél és a kutyáknál ismert. Egy további vizsgálat (TOPÁL, GÁCSI és munkatársaik, 2005) fontos szempontra, az azonos módon szocializált farkas- és kutyakölykök összehasonlítására hívta fel a figyelmet. Feltételeztük, hogy ha a kötődési viselkedés kizárólag az emberek által biztosított szociális tapasztalaton alapul, akkor emberek által intenzíven szocializált farkasok is mutatnak kötődést a gondozójuk iránt. Az eredmények azonban azt mutatták, hogy a négy hónapos kutyákkal ellentétben az ugyanilyen korú farkasok viselkedése nem felel meg a kötődés kritériumainak. Annak ellenére, hogy a gondozóval igen szoros kapcsolatban, gyakorlatilag 20-24 órán át együtt voltak, az Idegen helyzet tesztben ezek az egyedek nem mutattak a kutyákhoz (és a csecsemőkhöz) hasonló megkülönböztetett reakciót a nevelőre az idegennel szemben. Más megfigyelések (MATAS, AREND, SROUFE, 1978) azt sugallják, hogy a csecsemőkhöz hasonlóan a kutya-ember kötődés egyfajta „állványzatot” jelent a változatos szociális viselkedések megjelenéséhez a kooperatív és kommunikációs interakciók során. A farkas önálló problémamegoldásával szemben (FRANK, 1980) a kutyák fogékonyak arra, hogy együttműködjenek a csoport humán tagjaival (TOPÁL, MIKLÓSI, CSÁNYI, 1997). A kapcsolat ezen jellegzetességét az ember sikeresen ki is használja a munkakutyáknál. Feltehetően nem véletlen, hogy különböző kooperatív helyzetekben a tereléstől a vadászaton át a vakvezetésig (NADERI, MIKLÓSI és munkatársaik, 2002) a kutya bizonyult az ember legsikeresebb segítőtársának. Agresszió A kutyához képest a farkasokat fokozottan agresszív állatként írják le, és e mögött a különbség mögött valószínűleg nagyon összetett folyamatok állnak. Klasszikussá vált (SCOTT, FULLER, 1965) és újabb tanulmányok (HARE, PLYUSINA és munkatársaik, 2005) is feltételezték, hogy a szelekció a lecsökkent agressziójú állatoknak 143

144


kedvezett. Noha van arra bizonyíték, hogy a szelekció során mind a kutya zsákmányoló viselkedése (COPPINGER, COPPINGER, 2001), mind agonisztikus viselkedése (GOODWIN, BRADSHAW, WICKENS, 1977) módosult, nem világos, milyen hatással voltak egymásra ezek a viselkedések. Kutyák és farkasok összehasonlítása nem támasztja alá a kutyák általánosan alacsonyabb agresszivitásáról alkotott vélekedést (FEDDERSEN-PETERSEN, 1986). Kutyakölykök sokkal gyakrabban mutatnak agonisztikus viselkedést, mint azonos korú farkasok, ugyanakkor az ember által felnevelt farkaskölyök sokkal gyakrabban morogja vagy harapja meg az őt megfogó embert (GÁCSI, GYŐRI és munkatársaik, 2005). Ez a megnövekedett defenzív agresszió kifejeződése is lehet a farkasokban, amely a szociális kényszerekre vonatkozó alacsonyabb küszöböt jelez. Célszerű azonban felhívni a figyelmet arra, hogy a kutyák általában sokkal kevésbé kompetitív környezetben élnek, mint a farkasok, így kevésbé van szükségük agonisztikus viselkedésre. Az is valószínű, hogy a kutyák agresszív viselkedését könnyebb kontroll alá vonni, továbbá az, hogy a kutyákat emberi környezetben nevelik, önmagában is alacsonyabb szinten tarthatja az agressziót. Akárhogyan is, az alacsonyabb szintű agresszió, csakúgy mint ennek megnövekedett kontrollálhatósága, hozzájárul a kutyák és az emberek közti szoros kapocshoz. Bár a kísérleti bizonyítékok jelenleg nem elégségesek, valószínűsíthető, hogy a kutyáknál – hasonlóan az emberekhez – az agresszió erős szociális kontroll alá került.

Csoportaktivitás szinkronizálása Az emberi viselkedési komplexum fontos faktora a csoportaktivitás szinkronizációja, amelyet számos viselkedés befolyásolhat. Alább felsorolunk néhány olyan jelenséget, amely releváns a kutya és az ember közötti viselkedési szinkronizáció szempontjából. Ezek közül néhányat, például a szociális tanulást, általában a kognitív képességek megnyilvánulásának tekintik, jelen esetben azonban azt a sajátosságát emeljük ki, hogy alkalmas a csoportszintű aktivitás összehangolására. Bemutatjuk, hogy a kutyák heterospecifikus (fajok közötti) interakcióinak fontos része az emóciók és a megszerzett tudás megosztásának képessége. Emocionális szinkronizáció Az emocionális szinkronizáció legközismertebb esete a farkasok vonítása. A vonító kórus összhangja azt sugallja, hogy ez a vokalizáció – egyéb funkciók mellett – például a falkatagok vonzásának a csoportegység kifejezésének eszköze is (SCHASSBURGER, 1993). Míg az efféle vokalizáció a legtöbb kutyafajtánál hiányzik, sok más lehetőség van a szinkronizált emocionális állapot eléréséhez, amely előnyös lehet a közös akciók végzésekor és a csoport „egységérzése”, az „egymáshoz kötődés” fenntartásában. Egyre több tanulmány mutat rá, hogy a kutyák puszta jelenléte vagy a velük 144


145

való interakció hatással van az emberek emocionális állapotára. Mivel a testi kontaktus domináns viselkedés az empátia kifejezésére az embereknél, a kutyákra is hathatott ez irányban szelekció. Nemrégiben fedezték fel, hogy a kutya simogatása nyugtató hatással van mindkét félre. ODENTAAL és MEINTJES (2003) arról számolt be, hogy a kutya simogatása béta-endorfint, oxitocint és prolaktint szabadít fel az állatokban, és mindkét félben csökkenti a szívritmust. Valószínű, hogy a kutyák különböző vizuális és akusztikus szociális kulcs alapján is képesek szinkronizálódni az ember bizonyos belső állapotához, noha kevés az irodalmi adat ebben a tárgyban. Úgy tűnik például, hogy az emberrel való közös játék közben a különböző játékra hívó jelek a másik fél hangulatváltozásán keresztül vezetnek el a játékos viselkedés megjelenéséig (ROONEY, BRANSHAW, ROBINSON, 2001). Szociális tanulás A szociális tanulás – információszerzés a fajtársak megfigyelése révén – nagyon hatékony módszer. A kutyaféléknél gyakorlatilag nem végeztek kutatásokat e témakörben, noha sok köztük a szociális faj (NEY, 1999). A kutyáknál azért akad néhány adat, amely arra utal, hogy a fajtársak megfigyelése által nagyobb teljesítmény érhető el. SLABBERT és RASA (1997) például úgy találta, hogy a három hónapos korig kábítószer-keresőnek kiképzett, anyjuk mellett nevelt és annak munkáját többször megfigyelő kölykök jobb teljesítményt mutattak másoknál, amikor később maguknak is el kellett sajátítaniuk a feladatot. Nemrégiben egy kísérletsorozatunk az embertől való tanulást vizsgálta. Úgy találtuk, hogy a kutyák nem teljesítenek különösebben jól, ha egy kívánt tárgyhoz (jutalomfalat vagy játék) távolodó mozgással (egy V alakú kerítés szárának megkerülésével) juthatnak hozzá. Sokkal gyorsabbak voltak viszont, ha előtte megnézhették, hogyan teszi meg egy ember ezt a kerülőt (PONGRÁCZ, MIKLÓSI és munkatársaik, 2001a). Miután megtanulták, a kutyák akkor is ennél a megoldásnál maradtak, ha később más lehetőség is adódott. Az egyik kísérletben a jutalomfalat/játék közvetlenül is elérhető volt, mivel a tárgy mellett egy kis ajtót nyitottunk a kerítésen át. Ha a kutyák először az ajtón átnyúlva szerezték meg a jutalmat, majd a következő próbában az ajtót bezárva találták, általában sokkal lassabban jöttek rá, hogy a kerítést meg lehet kerülni, mint a naiv állatok. A humán demonstrátor azonban ekkor is segített lecsökkenteni ezt a különbséget (PONGRÁCZ, MIKLÓSI és munkatársaik, 2003a). A fentiekhez hasonlóan a kutyák egy tárgymanipulációs feladat elsajátításában is képesek voltak az ember demonstrációját hasznosítani. Azok a kutyák, amelyeknek gazdája egy dobozból kiálló kart jobbra vagy balra mozdított el (ami által a másik oldalon vagy kigurult egy labda, vagy nem), sokkal valószínűbben tolták el a kart (az orrukkal), mint azok a kutyák, amelyeknek a gazdája a doboz tetejét érintette meg, vagy egyszerűen csak labdázott a kutyával a doboz mellett. Fontos megemlíteni, hogy amennyiben a kutyáknak egy helyzettel kapcsolatban nincsen semmilyen tapasztalatuk, még nagyobb hajlandóságot mutatnak az ember viselkedésének lemásolására. Míg a kerítéskerülésben már jártas kutyák nem másolták le a demonstrátor kerülésének irányát (azt, hogy a kerítés jobb vagy 145

146


bal szárnyát kerüli-e meg; PONGRÁCZ, MIKLÓSI és munkatársaik, 2001a), a naiv kutyák ugyanazon az útvonalon kerültek (PONGRÁCZ, MIKLÓSI és munkatársaik, 2003a). Hasonló másolási preferencia a dobozos kísérletben is megmutatkozott, hiszen a kutyák akkor is megérintették a kart, ha a demonstráció során egyáltalán nem gurult elő labda (KUBINYI, TOPÁL és munkatársaik, 2003). Újabb munkáink arra is bizonyítékot szolgáltatnak, hogy az ember viselkedését a kutyák kulcsként használhatják funkcionálisan hasonló viselkedés kialakításához (TOPÁL, ERDŐHEGYI és munkatársaik, 2006). Ezeket a példákat gyakran imitációnak nevezik, és úgy vélik, hogy komplex kognitív rendszer biztosítja az alapját (WHITEN, HAM, 1992). Mások ellenben ragaszkodnak hozzá, hogy az imitációhoz szükséges képességekkel csak az ember rendelkezik (például TOMASELLO, CALL, HARE, 2003), és az állatok hasonló jelenségeiért más rendszer felelős. Esetünkben a fő kérdés az volt, hogy a kutyák képesek-e bizonyos viselkedésbeli megfelelésre, amit „funkcionális imitációnak” tekinthetünk. Az egyik legelismertebb módszer a „Csináld, amit én!” teszt, amelyet először emberszabásúaknál (CUSTANCE, WHITEN, BARD, 1995), majd delfineknél (HERMAN, 2002) alkalmaztak. Egy hosszú távú kísérletben két kutyát és egy 16 hónapos gyereket tanítottunk meg arra, hogy a „Csináld!” vezényszót követően ismételjék meg az előzőleg látott viselkedést (TOPÁL, ERDŐHEGYI és munkatársaik, 2006). Az akciókat aszerint választottuk ki, hogy a kutyák is képesek legyenek funkcionálisan hasonló cselekvésre (például ugrás, megfordulás saját tengely körül, egy tárgy beleejtése egy dobozba). Egy hónapnyi gyakorlás után teszteléskor az ismerős akciók között új elemeket helyeztünk el. Úgy találtuk, hogy mindkét kutya meglepően jól, a gyermekkel összemérhetően teljesített, még akkor is, ha nem a megszokott demonstrátor, hanem valaki más mutatta be a feladatokat. Pusztán a parancs elhangzása, ha előtte a demonstrátor nem mutatott be gyakorlatot, nem váltott ki akciót. Mindkét kutya képes volt az új akciók sok jellegzetességét lemásolni, de a gyerek teljesítménye ebben a tekintetben jobb volt. Ez talán nem is meglepő, tekintve a gyermek és a kutya anatómiai felépítésében rejlő különbségeket. A hasonló anatómia és manipulációs képességek miatt a gyerek számára könnyebbek voltak a felnőtt által bemutatott új feladatok. Kezdeti kísérleteink tehát biztatóak arra nézvést, hogy a kutyák rendelkeznek – fajok közötti kontextusban – a funkcionális imitáció alapjaival. Összefoglalva: úgy tűnik, hogy a kutyák az ember megfigyelése által változatos komplexitású információhoz juthatnak. Ez a szociális információ fontos szerepet játszhat a csoportaktivitás szinkronizálásában, hiszen a csoport tagjai közös tudásbázis alapján tevékenykedhetnek. Így hatékonyabbá és gördülékenyebbé válhatnak a csoporttagok közti interakciók. Közös tevékenység és komplementer kooperáció Egy cél gyakran csak a csoporttagok együttműködésével érhető el. A cél olykor specifikus, például vadászatnál, amikor a zsákmányállat csak közös erőfeszítéssel ejthető el, a magányos vadász sikertelen lenne. Máskor pedig a cél általános – például ha a kutya játszani „akar”. Egy egyed mindkét esetben csak akkor érheti el a célját, ha mások viselkedését is figyelembe veszi, és a magáét ahhoz igazítja. Ebben 146


147

az értelemben elmondható, hogy a kollaboratív tevékenység egy közös akció új konstrukciójához vezet. Az egy cél érdekében tevékenykedő kutyák és emberek bonyolult interaktív viselkedési mintázatot mutatnak (KEREPESI, JOHNSSON és munkatársaik, 2005). Ember-kutya játék elemzéséből kiderül, hogy a kutyák nemcsak a metakommunikatív jelek (játékpóz) iránt fogékonyak, hanem összetett „viselkedési tervvel” rendelkeznek a játék fenntartásának érdekében, amely a játszótárs viselkedéséhez igazodik (MITCHELL, THOMPSON, 1991). Egy másik vizsgálatban vakok és vakvezető kutyák kooperatív interakcióinak elemzésével (NADERI, MIKLÓSI és munkatársaik, 2001) meghatároztuk, milyen arányban kezdeményez a gazda, illetve a kutya egy-egy akciót egy akadálypályán. A diádok között ugyan nagy volt a variáció e tekintetben, de átlagosan az akciók felét kezdeményezték a partnerek. Fontos, hogy egyedi szinten a kezdeményező szerepe folyamatosan változott. Általában egyik fél sem kezdeményezett egymás után két-három akciónál többet, leggyakrabban pedig már egy-egy akció után szerepet cseréltek. Míg a szociális állatoknál általában a domináns állat fenntartja magának a vezető szerepet egy-egy közös akció során, a fentiek tulajdonképpen dominanciaváltásként értelmezhetőek, mivel a közös tevékenység vezetőjének szerepe folyamatosan váltakozott. Mindez nagyon hasonlít az embereknél leírt kooperatív tevékenységhez (REYNOLDS, 1993). Szabálykövetés DE WAAL (1996) és mások úgy vélik, hogy a kutyák engedelmes viselkedése és „megfelelni vágyása” részben a szociális szabályok megértésének képességén alapul. Az etológiai irodalomban BEKOFF és ALLEN (1998) nézete nyomán terjedt el, hogy a kutyáknál a partnerek folyamatosan egyezkednek a szociális játékban, ami azt sugallja, hogy bizonyos fokig felfogják a játékszabályokat. A szabálykövetés egyik egyszerű esete, amikor az egyed partnere viselkedése alapján fejleszt ki és tart fent egy szokásos akciót. A szabálykövetés ebben az esetben akkor válik nyilvánvalóvá, amikor az egyednek lehetősége van a szokásos viselkedés helyett egy „logikusabb” (egyszerűbb, rövidebb) megoldást választani (TOPÁL, KUBINYI és munkatársaik, 2006). Amikor például a kutyák már többször megkerülték a szociális tanulás fejezetben leírt V alakú kerítést, később általában nem nyúlnak át a jutalom mellett kinyitott ajtón, holott sokkal egyszerűbben megszerezhetnék azt. Teszik ezt annak ellenére, hogy a nyitott ajtóra többet pillantanak, mint korábban a zártra, tehát kétségtelenül észlelik a változást (PONGRÁCZ, MIKLÓSI és munkatársaik, 2003b). Egy másik kísérletben azt vizsgáltuk, hogy a kutyák átvesznek-e jutalom és egyéb biztatás nélkül egy olyan új viselkedést a gazdájuktól, amely nemcsak aktuálisan értelmetlen, de annak követésére a gazda semmiféle módon nem készteti a kutyát (KUBINYI, TOPÁL és munkatársaik, 2003b). Kísérletünkben arra kértünk kutyatulajdonosokat, hogy sétáltatás végén csatolják le a pórázról kutyájukat, és az otthonukba lépés előtt tegyenek meg egy néhány méteres kerülőt. A kerülő alatt nem szólhattak a kutyához, és nem nézhettek rá. 180 ismétlés során (3–6 hónap) a kutyák fokozatosan alkalmazkodtak a gazda „demonstrációjához”. Az alanyok 147

148


fele a gazdát megelőzve indult a kerülő megtételére (a többiek az ajtó előtt vártak, vagy a gazda mellett/mögött haladtak). Bizonyos mennyiségű ismétlés után tehát a kutyák képesek elvárások kialakítására az ember viselkedésével kapcsolatban, és az ember akcióinak efféle „anticipálása” szintén hozzájárulhat a kutya és az ember viselkedésének szinkronizálódásához. A viselkedés szintjén a szociális anticipáció az együttműködő felek közötti konfliktusok csökkentésének egyik mechanizmusa is lehet. A jóval bonyolultabb szociális szabályok minimalizálhatják a konfliktushelyzetek gyakoriságát. Az úgynevezett tárgyállandóság teszt (object permanence, OP) jó kísérleti helyzetnek bizonyult e kérdés vizsgálatához. Egy korábbi alkalmazás során (WATSON, GERGELY és munkatársaik, 2001) merült fel bennünk, hogy a teszt módosításával a szabálykövető viselkedést is vizsgálhatnánk. E kísérleti helyzet értelmezésekor gyakran figyelmen kívül hagyják, hogy nemcsak kognitív képességek szükségesek hozzá, hanem a speciális játékhelyzet felfogása is, amelyben egy ember elrejt egy labdát, a kutya pedig visszahozza azt (TOPÁL, KUBINYI és munkatársaik, 2006). Ennek megfelelően a kutyák java része akkor is elindul keresni, ha egyébként tudják, hogy a labda ezúttal nem a paravánok mögött, hanem a gazdájuknál van. Ekkor jellemzően bárhol keresnek, nem csak a paravánok környékén, és gyakran visszanéznek a gazdájukra. A viselkedést a kontrollpróbák elvégzése után leginkább úgy értelmezhetjük, hogy a kutyák önmagukat egy kereséses játék résztvevőjének tartják, így az adott helyzetben a játék aktuális helye kevésbé fontos, mint a kereső viselkedés. Úgy tűnik, kizárható az a feltételezés, hogy a kutyák azért mutatnak látszólag céltalan keresgélő viselkedést, mert munkamemóriájuk vagy tárgyreprezentációs képességeik korlátozzák őket. A kísérletet gyerekekkel és egyetemistákkal megismételve hasonló eredményeket kaptunk (a gyerekeknek és felnőtteknek is közel fele elindult keresni, holott szóban elmondták, tudják, hogy az asszisztensnél van a tárgy). Ide kapcsolódnak azok a vizsgálatok is, amelyek a tanítási helyzetek felismerését, a tanító viselkedésére való érzékenységet elemzik. Közismert, hogy embernél a tanítás/taníthatóság egy hatékony ismeretátadásra kialakult evolúciós adaptációnak tekinthető, amely központi szerepet játszik mind az emberi viselkedés evolúciójában, mind pedig a humán kogníció egyedfejlődésében (pedagógiai receptivitás – CSIBRA, GERGELY, 2006). A tanítási helyzetek különösen alkalmasak arra, hogy olyan, a csoportos élet szerveződésében fontos, releváns kulturális információk kerüljenek átadásra (szokások, rítusok, tárgymanipulációs ismeretek, viselkedési szabályok), amelyek ok-okozati összefüggései nem könnyen beláthatók, kognitív hátterük gyakran homályos, és ily módon egyéni (próba szerencse) tanulással vagy valamiféle belátás útján történő megismeréssel nem könnyen sajátíthatóak el. Újabb vizsgálatainkban igazoltuk, hogy az embernél már a kora csecsemőkorban is tapasztaltakkal nagyfokú egyezésben – egyes helyzetekben a szociális csatornákon közvetített információ különösképpen hatásos a kutya viselkedésének befolyásolására (TOPÁL, 2006), és ez a jelenség feltételezhetően annak köszönhető, hogy a kutya is specifikusan érzékeny a humán viselkedés úgynevezett kommunikációsreferenciális kulcsaira (például szemkontaktus, mutatás), amely a gyermekeknél kimutathatóan alapvető szerepet játszik a „pedagógiai receptivitás” aktiválásában. 148


149

Konstruktivitás: kommunikációs képességek A domesztikációt mint viselkedésevolúciós folyamatot tekintve a kutya kommunikációs képességeinek igen jelentős változáson kellett átmenniük. Egy kommunikáló ember legalább két modalitást használ (vizuálisat és akusztikusat), emellett bizonyos jeleket alkalmaz a kommunikáció kezdeményezésére és fenntartására (például szemkontaktust), és figyelembe veszi – a nyelvhasználattal kapcsolatos egyéb strukturális szabályok mellett – a kommunikációs partner figyelmi állapotát. Az alábbiakban áttekintünk néhány kutatást, amelyek viselkedési analógiát mutatnak a kommunikáció ezen tartományaiban. Az ember testjelzéseinek használata ANDERSON, SALLABERRY és BARBIER által (1995) kifejlesztett módszer alapján a kutyák képesek rejtett tárgyak megtalálására egy ember vizuális jelzésének segítségével (lásd MIKLÓSI, SOPRONI összefoglalását, 2006). Annak ellenére, hogy a jelenség minden kutyatartó előtt ismert, a kutatókat lázba hozta az eredmény, mert úgy tűnt, a kutyák e tekintetben felülmúlják az emberszabásúakat (HARE, BROWN és munkatársaik, 2002). A kutyák nagyon érzékenyek az ember gesztikuláris jeleire. A legtöbb kutya már kölyökkorban, mindenfajta kiképzés nélkül jól használja az ember jelzéseit (VIRÁNYI, GÁCSI és munkatársaik, 2007). A mutatás rendhagyó, szokatlan változatait, például amikor a kísérletvezető a lábával mutat, szintén jól alkalmazzák (SOPRONI, MIKLÓSI és munkatársaik, 2002). A kutyákat az sem téveszti meg, ha a mutató kéz a mutatási iránnyal ellentétesen mozog, de például a szemmel mutatás értelmezéséhez már szükségük van némi tréningre (LAKATOS, SOPRONI és munkatársaik, 2007). Más eredmények szerint a kutyák akkor is követik a mutatást, ha előtte meggyőződhettek róla, hogy a jutalomfalat nem a mutatott edényben, hanem egy másikban van (SZETEI, MIKLÓSI és munkatársaik, 2003). Különböző jellegű mutatások kipróbálása alapján úgy tűnik, hogy a kutyák számára kulcsfontosságú a test körvonalából kiemelkedő kéz (ujj). A „trükkös” mutatásokkal mért teljesítményük pedig összemérhető a 18 hónapos gyerekekével (LAKATOS, SOPRONI és munkatársaik, 2007). A kutyák teljesítménye azt sugallja, hogy a mutatás referenciális jellegéből is megérthetnek valamit. Például a kutyák (és a gyerekek) véletlenszerűen választanak két edény között, ha a kísérletvezető jobbra vagy balra fordítva a fejét a plafont nézi, míg a csimpánzok elmennek az adott irányba (POVINELLI, BIERSCHWALE, CECHI, 1999; SOPRONI, MIKLÓSI és munkatársaik, 2001). Figyelmi állapotot jelző kulcsok értelmezése Egy kísérletsorozatban úgy találtuk, hogy a kutyák nagyon érzékenyek a figyelmi állapot jeleire. Képesek az arc orientációjának megfelelően visszahozni egy eldobott tárgyat (ha az nem játéktárgy), és attól az embertől kérni ennivalót, aki feléjük fordul (GÁCSI, MIKLÓSI és munkatársaik, 2004; BRÄUER, CALL, TOMASELLO, 149

150


2004). Úgy tűnik, a csukott és nyitott szem között is különbséget tesznek. Mindez annak fényében válik érdekesebbé, ha tudjuk, hogy a csimpánzok viszonylag gyengén teljesítenek ezekben a tesztekben (KAMINSKI, CALL és munkatársaik, 2004a). A szociális tanulást vizsgáló kísérletekből tudjuk, hogy a kutyák sokkal gyorsabban elsajátítják a demonstrátor cselekvését, ha mozgását szemkontaktus és verbális jelek kísérik (PONGRÁCZ, MIKLÓSI és munkatársaik, 2004). Az is ismert, hogy utasítás elhangzásakor a kutyák különösen érzékenyek a gazda figyelmi állapotára (VIRÁNYI, TOPÁL és munkatársaik, 2004; CALL, BRÄUER és munkatársaik, 2003), és az ember figyelmi fókuszát is képesek beazonosítani. Kommunikatív interakció kezdeményezése emberszerű viselkedéssel A kutyákban erős a késztetés az emberekkel való interakció kezdeményezésére, és ehhez olyan vizuális jeleket (emberre nézés és tekintetváltás) használnak, amelyek funkcionálisan analógok az emberekével. Megoldhatatlan problémahelyzetben (például amikor nem érnek el egy számukra kívánatos táplálékot, mert az túl magasan van – MIKLÓSI, POLGÁRDI és munkatársaik, 2000; vagy amikor egy korábbi sikeres megoldás lehetetlenné válik – MIKLÓSI, KUBINYI és munkatársaik, 2003) gyakran használják ezeket a figyelemfelkeltő jeleket. A kutyák emellett arra is képesek, hogy információt adjanak egy olyan személynek, aki látszólag nélkülözi az adott ismeretet. „Mentális attribúciót” vizsgáló kísérleteinkben (VIRÁNYI, TOPÁL és munkatársaik, 2006; TOPÁL, ERDŐHEGYI és munkatársaik, 2007) a kutya csak akkor juthatott hozzá a jutalomhoz, ha egy segítő aktívan közreműködött egy eszköz alkalmazásával. A kutyák felismerték, és viselkedésükben megkülönböztették, hogy a segítő tudja-e, hol van az eszköz, a jutalom vagy mindkettő. A 2–3 éves gyerekeknél tapasztaltakkal ellentétben azonban túlnyomórészt a jutalom helyét mutatták meg és az eszközét nem. Vizsgálataink szempontjából azonban a hangsúly ezúttal nem azon van, hogy a kutyák képesek-e mások ismerethiányos állapotát felismerni, hanem azon, hogy képesek ellátni embertársukat olyan információval, amely segíti őt egy cél elérésében, valamint saját hiányos ismereteik esetén követik az emberi jeleket. „Verbális” kulcsok kapcsolása tárgyakhoz és akciókhoz Noha általánosan ismert, hogy a kutya képes verbális kulcsok („szavak”) és akciók vagy tárgyak közötti asszociációra (MILLS, 2005), olyan példák is ismertek, amikor a kutya egy vadonatúj tárgy „nevét” beszélgető emberek megfigyelésével/meghallgatásával sajátította el (MCKINLEY, YOUNG, 2003). A nyelvtanulásos kísérletekből tudjuk, hogy a gyermekek nagyon fogékonyak ezekre a helyzetekre. Ugyanakkor ismerünk olyan esetet, amikor egy kutya viselkedési kulcsok nélkül képes volt egy új kifejezést egy új tárggyal társítani, pusztán annak alapján, hogy a többi jelen lévő tárgy nevét már ismerte (KAMINSKI, CALL, FISCHER, 2004 – a cikkben közölt border collie intenzív tréningen esett át, és több mint kétszáz tárgyat ismer fel a nevük alapján). 150


151

A korlátozott kísérleti bizonyítékok ellenére a gazdáknak az a benyomásuk, hogy kutyáik rendelkeznek a kifejezések megértésének képességével (PONGRÁCZ, MIKLÓSI és munkatársaik, 2001). Ugyanakkor a kutyák teljesítményét a „szó” akusztikus jellemzői és a figyelmi komponens is befolyásolják (FUKUZAWA, MILLS, COOPER, 2005a; FUKUZAWA, MILLS, COOPER, 2005b). Az a kézenfekvő ellenvetés, hogy mindez a kutyák szocializációjának köszönhető, megdől, ha e képességeiket emberek által nevelt farkasokéval vetjük össze. Állatkerti farkasok nem követték az ember mutatását a kétutas választásos helyzetben (HARE, BROWN és munkatársaik, 2002), és intenzíven szocializált farkasok is csak hosszas tréning után sajátították el ezt a képességet (MIKLÓSI, KUBINYI és munkatársaik, 2003; VIRÁNYI, GÁCSI és munkatársaik, 2007). Hasonlóképpen megoldhatatlan problémával szembesülve a farkasok nem néznek a nevelőjükre, míg a kutyák igen (MIKLÓSI, KUBINYI és munkatársaik, 2003). A farkasok heterospecifikus kommunikációs képessége tehát a szocializáció ellenére is lényegesen elmarad a kutyákétól.

A HUMÁN EVOLÚCIÓ MODELLEZÉSE: KÖVETKEZTETÉSEK ÉS KITEKINTÉS Úgy véljük, hogy a kutya és az ember viselkedésének összehasonlítása új és termékeny teoretikus keretet jelent a szociális kogníció evolúciós megjelenésének vizsgálatához. Az elképzelés központi eleme szerint a kutya és az ember közötti viselkedési hasonlóság funkcionális analógiák eredménye; és abban az evolúciós folyamatban alakultak ki, amely során a kutya alkalmazkodott az emberek által kialakított és benépesített új környezethez (MIKLÓSI, TOPÁL, CSÁNYI, 2004). Az emberek szociális élete – bonyolultsága és a nyelvi kommunikációs rendszer miatt – sok kihívást jelent a kutya számára, ezért könnyen elképzelhető, hogy ez szelekciós nyomást gyakorolt a szociális kompetencia konvergens jellegzetességeire. Emellett a háziasított kutya „ideális” és (evolúciós értelemben) független modell ahhoz, hogy megértsük, hogyan befolyásolja a szociális kompetencia a különböző szintű interakciókat. A fent részletezett kísérleti bizonyítékok tényleges (funkcionális) hasonlóságokat tártak fel az ember és a kutya viselkedése között nemcsak a fő dimenziókban (szocialitás, szinkronizáció és konstrukció), de a komponensek szintjén is. A kutya (humán-analóg) viselkedési komplexuma tehát még több lehetőséget kínál a humán társas kogníció megértéséhez, mivel lehetővé teszi a különböző komponensek interakciójának modellezését. Ezzel szemben más modellek a humán szociális kognitív képességek egyetlen aspektusának vizsgálatára korlátozódnak csupán. Ez a megközelítés azon az elképzelésen alapul, hogy a humán evolúció valószínűleg nem néhány „hirtelen és ugrásszerű” változás eredménye, hanem sokkal inkább számos párhuzamos módosulás, a teljes komplexre kiható változások következménye. Fontos megjegyezni, hogy ezek a változások nincsenek egymáshoz rögzítve, hanem bármelyik megjelenhetett a többitől elszigetelten is. Valószínű, hogy 151

152


néhány vagy sok változás már a mai ember ősében is jelen volt. Úgy véljük, hogy a mai Homo sapiens sikere annak köszönhető, hogy szert tett egy nagyon hatékony viselkedéskészletre, amely összetett humánspecifikus szociális képességek megjelenését tette lehetővé. Kétségtelen, hogy a humán szociális környezethez történő adaptáció során a kutyákban az emberéhez hasonló szociális képességek fejlődtek ki, vagyis a humán viselkedéskomplexum egy minimális verziója a kutyában is jelen van. A kutya viselkedési komplexum magában foglalja azokat a kutyaspecifikus jegyeket, amelyekre hatással volt az emberi környezethez történő adaptáció. Ebben az értelemben ezek tehát a humán viselkedési komplexum vonatkozó elemeinek funkcionális analógiái. Noha a mi összehasonlításunk a szociális kompetencia három fő csoportja (szocialitás, szinkronizáció és konstruktivitás) köré szerveződött, fel kell ismerni, hogy a bonyolultabb szociális jelenségekre nem csak egy tényező hat az említettek közül. A kutya és az ember funkcionális viselkedésanalógiáinak alapja, hogy 1. a kutya agressziója lecsökkent, az ember irányába szociális vonzódást mutat, és az egyedek között kötődés alakul ki; 2. szinkronizációs készsége megnövekedett és rugalmasabbá vált (ideértve a viselkedési és emocionális szinkronizációt, szociális tanulást és szabálykövetést); 3. komplex, prelingvisztikus kommunikációs képességekkel rendelkezik. Úgy tűnik, hogy ezek a szociális készségek együttesen nagyon hatékony interakciót tesznek lehetővé, a nyelvi képességek hiánya ellenére is. Mindez azt is sugallja, hogy a korai humán csoportok nagyon komplex kooperatív interakciót folytathattak, noha nem rendelkeztek a nyelv által nyújtott előnyökkel. A kötődés, szabálykövetés, az információmegosztás hajlama, a szociális tanulás és imitáció serkentette a csoportszintű komplex interakciók megjelenését, amelynek ekképpen a nyelvi kommunikáció nem volt előfeltétele. Amint az emberek bonyolult, együttműködő csoporttá szerveződtek, a nyelv előbukkanó elemei serkentőleg hatottak a szociális kogníció evolúciójára. A közös akciók, az akciók alanyai, célok és tervek: mind viszonylag könnyedén reprezentálhatóak egy nyelvi struktúrában, és kommunikálhatóak egymás felé. Evolúciós értelemben a nyelv csoportszintű jelenség, és csak akkor jelenhetett meg, amikor a szelekciós nyomás a gyorsabb információcserének kedvezett a kooperatív humán csoportokban. Az ezt követő komplex interakció a nyelv és az eszközhasználat (illetve eszközkészítés) között megnövekedett absztrakciós képességhez vezetett, és ez kikövezte az utat a gyors kulturális evolúció számára (CSÁNYI, 2000; BYRNE, BARNARD és munkatársaik, 2004). Úgy véljük, hogy a kutya viselkedési komplexum teoretikus és kísérleti elemzése, valamint összevetése a humán analógiákkal új válaszokat adhat arra az alapvető kérdésre: „Mi teszi az embert emberré?” A jövőben még részletesebb, a szociális képességek fő jellegzetességeit célzó kutatásoknak kell kibővíteniük ezt a modellt. Meg kell állapítanunk a funkcionális analógiára építő koncepció korlátait is. Nagyon valószínű, hogy a szenzoros, kognitív vagy motoros képességek korlátai miatt a kutyákból a humán szociális viselkedés sok fontos eleme hiányzik. Kutyák és gyerekek részletes összehasonlító vizsgálata különösen fontos lehet ebből a szempontból (WATSON, GERGELY és munkatársaik, 2001; LAKATOS, SOPRONI és mun152


153

katársaik, 2007), ezért a szociális kompetencia alkotóelemeit boncolgató kísérletekre a jövőben is nagy szükség van a megfigyelt jelenségek mögött húzódó hasonlóságok és különbségek kidolgozásához. IRODALOM AINSWORTH, M. D. S. (1969) Object relations, dependency and attachment: A theoretical review of the infant-mother relationship. Child Development, 40, 969–1025. ANDERSON, J. R., SaLLABERRY, P., BARBIER, H. (1995) Use of experimenter-given cues during object choice tasks by capuchin monkeys. Animal Behaviour, 49, 201–208. BEKOFF, M., ALLEN, C. (1998) Intentional communication and social play: how and why animals negotiate and agree to play. In Bekoff, M., Byers, J. A. (ed.) Animal Play. 97–114. Cambridge University Press, Cambridge BOESCH, C., MARCHESI, P., MARCHESI, N., FRUTH, B., JOULIAN, F. (1994) Is nut-cracking in wild chimpanzees a cultural behaviour? Journal of Human Evolution, 26, 325–338. BOWLBY, J. (1972) Attachment. Penguin Book, Middlesex BRÄUER, J., CALL, J., TOMASELLO, M. (2004) Visual perspective taking in dogs (Canis familiaris) in the presence of barriers. Applied Animal Behaviour Science, 88, 299–317. BYRNE, R. W., BARNARD, P. J., DAVIDSON, I., JANIK, V. M., MCGREW, M. C., MIKLÓSI, Á., WIESSNER, P. (2004) Understanding culture across species. Trends in Cognitive Sciences, 8, 341–346. CALL, J., BRÄUER, J., KAMINSKI, J., TOMASELLO, M. (2003) Domestic dogs are sensitive to the attentional state of humans. Journal of Comparative Psychology, 117, 257–263. COPPINGER, R., COPPINGER, L. (2001) Dogs: a starting new understanding of canine origin, behavior and evolution. Scriber Press, New York CUSTANCE, D. M., WHITEN, A., BARD, K. A. (1995) Can young chimpanzee (Pan troglodytes) imitate arbitrary actions? Hayes, Hayes (1952) revisited. Behaviour, 132, 837–857. CSÁNYI V. (1999) Emberi természet. Vince Kiadó, Budapest CSÁNYI, V. (2000) The ‘human behaviour complex’ and the compulsion of communication: Key factors in human evolution. Semiotica, 128, 45–60. CSIBRA, G., GERGELY, Gy. (2006) Social Learning and Social Cognition: The Case for Pedagogy. In Munakata Y., Johnson, M. (eds) Processes of Change in Brain and Cognitive Development. Attention and Performance. 1–15. Oxford University Press, Oxford FEDDERSEN-PETERSEN, D. (1986) Observations on social play in some species of Canidae. Zoologischer Anzeiger, 217, 130–144. FISHER, A. E. (1955) The effects of differential early treatment on the social and exploratory behavior of puppies. Doctoral dissertation. Pennsylvania State University FRANK, H. (1980) Evolution of Canine Information processing under conditions of natural and artificial selection. Zeitschrift für Tierpsychologie, 59, 389–399. FRANK, H., FRANK, M. G. (1982) On the effects of domestication on canine social development and behaviour. Applied Animal Ethology, 8, 507–525. FUKUZAWA, M., MILLS, D. S., COOPER, J. J. (2005a) The effect of human command phonetic characteristics on auditory cognition in dogs (Canis familiaris). Journal of Comparative Psychology, 119, 117–120.

153

154


FUKUZAWA, M., MILLS, D. S., COOPER, J. J. (2005b) More than just a word: non-semantic command variables affecting obedience in the domestic dog (Canis familiaris). Applied Animal Behaviour Science, 91, 129–141. GÁCSI, M., GYŐRI, B., MIKLÓSI, Á., VIRÁNYI, ZS., KUBINYI, E., TOPÁL, J., CSÁNYI, V. (2005) Species-specific differences and similarities in the behavior of hand raised dog and wolf puppies in social situations with humans. Developmental Psychobiology, 47, 111–122. GÁCSI, M., MIKLÓSI, Á., VARGA, O., TOPÁL, J., CSÁNYI, V. (2004) Are readers of our face readers of our minds? Dogs (Canis familiaris) show situation- dependent recognition of human’s attention. Animal Cognition, 7, 144–153. GÁCSI, M., TOPÁL, J., MIKLÓSI, Á., DÓKA, A., CSÁNYI, V. (2001) Attachment behaviour of adult dogs (Canis familiaris) living at rescue centres: Forming new bonds. Journal of Comparative Psychology, 115, 423–431. GOODALL, J. (1986) The chimpanzees of Gombe: patterns of behaviour. Harvard University Press, Cambridge, MA GOODWIN, D., BRADSHAW, J. W. S., WICKENS, S. M. (1997) Paedomorphosis affects visual signals of domestic dogs. Animal Behaviour, 53, 297–304. HARE, B., BROWN, M., WILLIAMSON, C., TOMASELLO, M. (2002) The domestication of cognition in dogs. Science, 298, 1634–1636. HARE, B., PLYUSINA, I., IGNACIO, N., SCHEPINA, O., STEPIKA, A., WRANGHAM, R., TRUT, L. (2005) Social cognitive evolution in captive foxes is a correlated by-product of experimental domestication. Current Biology, 16, 226–230. HERMAN, L. M. (2002) Vocal, social, self-imitation by bottlenosed dolphins. In Dautenhahn, K., Nahaniv, C. L. (eds) Imitation in Animals and Artifact. 63–72. MIT Press, Cambridge KAMINSKI, J., CALL, J., BRÄUER, J., TOMASELLO, M. (2004) Body orientation and face orientation: Two factors controlling apes’ begging behavior from humans. Animal Cognition, 7, 216–223. KAMINSKI, J., CALL, J., FISCHER, J. (2004) Word learning in a domestic dog: evidence for “fast mapping”. Science, 304, 1682–1683. KEREPESI, A., JOHNSSON, G. K., MIKLÓSI, Á., TOPÁL, J., CSÁNYI, V., MAGNUSSON, M. S. (2005) Direction of temporal patterns in dog-human interaction. Behavioral Processes, 70, 69–79. KLINGHAMMER, E., GOODMANN, P. A. (1987) Socialization and management of wolves in captivity. In Frank, H. (ed.) Man and wolf. 31–59. W. J. Publishers, Dordrecht KUBINYI, E., MIKLÓSI, Á., TOPÁL, J., CSÁNYI, V. (2003) Social mimetic behaviour and social anticipation in dogs: preliminary results. Animal Cognition, 6, 57–63. KUBINYI, E., TOPÁL, J., MIKLÓSI, Á., CSÁNYI, V. (2003) Dogs learn from their owner via observation in a manipulation task. Journal of Comparative Psychology, 117, 156–165. LAKATOS, G., SOPRONI, K., DÓKA, A., MIKLÓSI, Á. (2007) A comparative approach of how dogs and human infants are able to utilize various forms of pointing gestures. In press. Journal of Comparative Psychology. MARSTON, L. C., BENNETT, P. C., COLEMAN, G. J. (2005) Factors affecting the formation of a canine-human bond. IWDBA Conference Proceedings, 132–138. MATAS, L., AREND, R. A., SROUFE, L. A. (1978) Continuity of adaptation in second year: The relationship between quality of attachment and later competence. Child Development, 49, 547–556.

154


155

MCKINLEY, S., YOUNG, R. J. (2003) The efficacy of the model-rival method when compared with operant conditioning for training domestic dog to perform a retrievel task. Applied Animal Behaviour Science, 81, 357–365. MIKLÓSI, Á., KUBINYI, E., TOPÁL, J., GÁCSI, M., VIRÁNYI, ZS., CSÁNYI, V. (2003) A simple reason for a big difference: wolves do not look back at humans but dogs do. Current Biology, 13, 763–767. MIKLÓSI, Á., POLGÁRDI, R., TOPÁL, J., CSÁNYI, V. (2000) Intentional behaviour in doghuman communication: An experimental analysis of ‘showing’ behaviour in the dog. Animal Cognition, 3, 159–166. MIKLÓSI, Á., SOPRONI, K. (2006) A comparative analysis of the animals’ understanding of the human pointing gesture. Animal Cognition, 9, 81–94. MIKLÓSI, Á., TOPÁL, J., CSÁNYI, V. (2004) Comparative social cognition: What can dogs teach us? Animal Behaviour, 67, 995–1004. MILLS, D. S. (2005) What's in a word? A review of the attributes of a command affecting the performance of pet dogs. Anthrozoos, 18, 208–221. MITCHELL, R. W., THOMPSON, N. S. (1991) Projects routines and enticements in doghuman play. In Bateson, P., Klopfer, P. (eds) Perspectives in ethology. 189–216. Plenum Press, New York NADERI, SZ., MIKLÓSI, Á., DÓKA, A., CSÁNYI, V. (2001) Cooperative interactions between blind persons and their dog. Applied Animal Behaviour Sciences, 74, 59–80. NADERI, SZ., MIKLÓSI, Á., DÓKA, A., CSÁNYI, V. (2002) Does dog-human attachment affect their interspecific cooperation. Acta Biologica Hungarica, 53, 537–550. NEY, J. A. J. (1999) Social learning in canids: an ecological perspective. In Box, H. O., Gibson, K. R. (eds) Mammalian Social learning. 259–277. Cambridge University Press, Cambridge ODENTAAL, J. S., MEINTJES, R. A. (2003) Neurophysiological correlates of affiliative behaviour between humans and dogs. Veterinary Journal, 165, 296–301. PONGRÁCZ, P., MIKLÓSI, Á., CSÁNYI, V. (2001b) Owners’ beliefs on the ability of their pet dogs to understand human verbal communication: A case of social understanding. Current Psychology of Cognition, 20, 87–107. PONGRÁCZ, P., MIKLÓSI, Á., KUBINYI, E., GUROBI, K., TOPÁL, J., CSÁNYI, V. (2001) Social learning in dogs: the effect of a human demonstrator on the performance of dogs in a detour task. Animal Behaviour, 62, 1109–1117. PONGRÁCZ, P., MIKLÓSI, Á., KUBINYI, E., TOPÁL, J., CSÁNYI, V. (2003) Interaction between individual experience and social learning in dogs. Animal Behaviour, 65, 595–603. PONGRÁCZ, P., MIKLÓSI, Á., TIMÁR-GENG, K., CSÁNYI, V. (2003) Preference for copying unambiguous demonstrations in dogs (Canis familiaris). Journal of Comparative Psychology, 117, 337–343.

155

156


PONGRÁCZ, P., MIKLÓSI, Á., TIMÁR-GENG, K., CSÁNYI, V. (2004) Verbal attention getting as a key factor in social learning between dog (Canis familiaris) and human. Journal of Comparative Psychology, 118, 375–383. POVINELLI, D. J., BIERSCHWALE, D. T., CECH, C. G. (1999) Comprehension of seeing as a referential act in young children, but not juvenile chimpanzees. British Journal of Developmental Psychology, 17, 37–60. REYNOLDS, P. C. (1993) The complementation theory of language and tool use. In Gibson, K. R., Ingold, T. (eds) Tool Use, Language and Cognition in Human Evolution. 407–429. Cambridge University Press, Cambridge ROONEY, N. J., BRADSHAW, J. W. S., ROBINSON, I. H. (2001) Do dogs respond to play signals given by humans? Animal Behaviour, 61, 715–722. SAVAGE-RUMBAUGH, E., MURPHY, J., SEVCIK, R. A., BRAKKE, K. E., WILLIAMS, S. L., RUMBAUGH, D. M. (1993) Language comprehension in ape and child. Monographs of Society for Research on Child Development, 58, 1–221. SCHASSBURGER, R. M. (1993) Vocal communication in the timber wolf (Canis lupus Linnaeus). Advances in Ethology. Vol. 30. Paul Parley Publishers, Berlin SCOTT, J. P., FULLER, J. L. (1965) Genetics and the social behaviour of the dog. University of Chicago Press, Chicago SLABBERT, J. M., RASA, O. A. E. (1997) Observational learning of an acquired maternal behaviour pattern by working dog pups: an alternative training method? Applied Animal Behaviour Science, 53, 309–316. SOPRONI, K., MIKLÓSI, Á., TOPÁL, J., CSÁNYI, V. (2001) Comprehension of human communicative signs in pet dogs. Journal of Comparative Psychology, 115, 122–126. SOPRONI, K., MIKLÓSI, Á., TOPÁL, J., CSÁNYI, V. (2002) Dogs’ (Canis familiaris) responsiveness to human pointing gestures. Journal of Comparative Psychology, 116, 27–34. STANLEY, W. C., ELLIOT, O. (1962) Differential human handling as reinforcing events and as treatments influencing later social behaviour in basenji puppies. Psychological Report, 10, 775–788. SZETEI, V., MIKLÓSI, Á., TOPÁL, J., CSÁNYI, V. (2003) When dogs seem to loose their nose: an investigation on the use of visual and olfactory cues in communicative context between dog and owner. Applied Animal Behaviour Science, 83, 141–152. TIMBERLAKE, W. (1993) Animal Behaviour: A continuing synthesis. Annual Review of Psychology, 44, 675–708. TOMASELLO, M., CALL, J., HARE, B. (2003) Chimpanzees versus humans: it’s not that simple. Trends in Cognitive Sciences, 7, 239–240. TOPÁL J. (2006) Tanítható társunk: a kutya. Magyar Tudomány, 167, 133–140. TOPÁL J., ERDŐHEGYI Á., GÁCSI M., MÁNYIK R., MIKLÓSI Á. (2006) Csináld utánam! Kutya és gyermek imitatív viselkedésének összehasonlító vizsgálata. In Kubinyi E., Miklósi Á. (szerk.) Megismerésünk korlátai. 121–135. Gondolat Kiadó, Budapest

156


157

TOPÁL, J., ERDŐHEGYI, Á., MÁNYIK, R., MIKLÓSI, Á. (2007) Mindreading in a dog: an adaptation of a primate ‘mental attribution’ study. International Journal of Psychology, 6, 365– 379. TOPÁL, J., GÁCSI, M., MIKLÓSI, Á., VIRÁNYI, ZS., KUBINYI, E., CSÁNYI, V. (2005) The effect of domestication and socialization on attachment to human: a comparative study on hand reared wolves and differently socialized dog puppies. Animal Behaviour, 70, 1367– 1375. TOPÁL, J., KUBINYI, E., GÁCSI, M., MIKLÓSI, Á. (2006) Obeying social rules: A comparative study on dogs and humans. Journal of Cultural and Evolutionary Psychology, 3, 213–238. TOPÁL, J., MIKLÓSI, Á., CSÁNYI, V. (1997) Dog-human relationship affects problem solving behavior in the dog. Anthrozoös, 10, 214–224. TOPÁL, J., MIKLÓSI, Á., CSÁNYI, V., DÓKA, A. (1998) Attachment behavior in dogs (Canis familiaris): a new application of Ainsworth’s (1969) strange situation test. Journal of Comparative Psychology, 112, 219–229. VIRÁNYI, ZS., GÁCSI, M., KUBINYI, E., TOPÁL, J., BELÉNYI, B., UJFALUSSY, D., MIKLÓSI, Á. (2007) Comprehension of the human pointing gesture in young socialized wolves and dogs. In press. Animal Cognition VIRÁNYI, ZS., TOPÁL, J., GÁCSI, M., MIKLÓSI, Á., CSÁNYI, V. (2004) Dogs respond appropriately to cues of human’s attentional focus. Behavioural Processes, 66, 161–172. VIRÁNYI, ZS., TOPÁL, J., MIKLÓSI, Á., CSÁNYI, V. (2006) A nonverbal test of knowledge attribution: a comparative study on dogs and human infants. Animal Cognition, 9, 13– 26. DE WAAL, F. B. M. (1996) Good natured: The origins of right and wrong in humans and other animals. Harvard University Press, Cambridge WATSON, J. S., GERGELY, GY., TOPÁL, J., GÁCSI, M., SÁRKÖZI, ZS., CSÁNYI, V. (2001) Distinguishing logic versus association in the solution of an invisible displacement task by children and dogs: Using negation of disjunction. Journal of Comparative Psychology, 115, 219–226. WHITEN, A., HAM, R. (1992) On the nature and evolution of imitation in the animal kingdom: Reappraisal of a century of research. In Slater, P. J. B., Rosenblatt, J. S., Beer, C., Milinski, M. (eds) Advances in the Study of Behaviour. 239–283. Academic Press, New York WICKLER, W. (1976) The ethological analysis of attachment. Sociometric, motivational and sociophysiological aspects. Zeitschrift für Tierpsychologie, 42, 12–28. ZIMEN, E. (1987) Ontogeny of approach and flight behavior towards humans in wolves, poodles and wolf-poodle hybrids. In Frank, H. (ed.) Man and wolf. 275–292. W. J. Publishers, Dordrecht

157

158


AN ALTERNATIVE FUNCTIONAL MODEL FOR THE EVOLUTIONARY STUDY OF HUMAN SOCIAL BEHAVIOUR: THE DOG TOPÁL, JÓZSEF – MIKLÓSI, ÁDÁM – KUBINYI, ENIKŐ – GÁCSI, MÁRTA – DÓKA, ANTAL – PONGRÁCZ, PÉTER – VIRÁNYI, ZSÓFIA – CSÁNYI, VILMOS

The Human Behaviour Complex has been defined as a set of human-specific social behaviours (CSÁNYI, 2000), arguing that any account of human social evolution has to account for the full set of these skills. It is assumed that over the course of hominization the parallel emergence of the elements of this complex and their simultaneous alterations gave rise to human-specific behaviour. The traditional approach for studying the evolutionary emergence of human social cognition is based on comparisons with apes and monkeys as model species suggesting a homologue relationship between nonhuman primates and humans. Recently, however, research interest has focused on other species offering analogue models of the evolution of human social cognitive abilities. It seems that dogs provide an adequate behavioural model for studying some aspects of human social competence before the emergence of linguistic abilities, especially in the utilisation of visual and non-linguistic vocal signals. In the present paper reviewing the parallels between human and dog behaviour we argue that the convergent social evolution in dogs can be used to model the early (prelinguistic) state of human social evolution. We suggest that functionally analogue forms of many traits of the human behaviour complex are present in dogs. The dog behaviour complex incorporates those dog-specific traits which were influenced by the behavioural adaptation to the human environment and made the dog able to perform human analogue forms of social competence. Key words:

158

behaviour analogies, dog, domestication, evolution, human behaviour complex, social cognition

ALTERNATÍV FUNKCIONÁLIS MODELL A HUMÁN SZOCIÁLIS VISELKEDÉS EVOLÚCIÓJÁNAK TANULMÁNYOZÁSÁHOZ. A KUTYA *

Recommend Documents