Általános pszichológia Nyelv, tudat, gondolkodás Csépe, Valéria Győri, Miklós Ragó, Anett

Általános pszichológia 1–3. – 3. Nyelv, tudat, gondolkodás

Csépe, Valéria Győri, Miklós Ragó, Anett

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Általános pszichológia 1–3. – 3. Nyelv, tudat, gondolkodás írta Csépe, Valéria, Győri, Miklós, és Ragó, Anett Publication date 2007–2008 Szerzői jog © 2007–2008 Valéria, Csépe; Miklós, Győri; Anett, Ragó; Szerzők Kivonat A tankönyvsorozat a pszichológia BA szintjének alapozó kurzusához, az általános pszichológia megismerőfolyamatokkal foglalkozó három félévnyi anyagához szükséges "state of the art" ismereteket tartalmazza.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Tartalom Bevezetés .......................................................................................................................................... xii 1. A NYELV ....................................................................................................................................... 1 2. 1. FEJEZET – A nyelvi képesség természete ................................................................................. 4 1. Miként közelít a mai lélektan a nyelvhez? ............................................................................ 4 2. A társtudományok a nyelvről ................................................................................................ 6 2.1. A nyelvészet a nyelvről ............................................................................................ 6 2.2. Az idegtudományok a nyelvről ................................................................................. 7 2.3. A számítástudomány a nyelvről ................................................................................ 7 3. A nyelv kitüntetett jelentősége kognitív szempontból .......................................................... 8 4. A nyelv néhány paradox jellegzetessége kognitív szempontból ........................................... 9 4.1. Absztrakció és komplexitás ...................................................................................... 9 4.2. Absztrakció, komplexitás – és ugyanakkor könnyedség ........................................ 11 4.3. Absztrakció, komplexitás – és ugyanakkor gyorsaság ............................................ 11 4.4. Absztrakció, komplexitás – és ugyanakkor robusztusság ....................................... 11 5. A paradoxonok feloldása felé: a nyelv autonómiája? .......................................................... 11 6. Nyelvi képesség az embernél és jelhasználat más fajokná .................................................. 14 6.1. Közlés és kontroll ................................................................................................... 14 6.1.1. A nyelvi viselkedés kontrollja .................................................................... 14 6.1.2. A jelhasználat kontrollja nem humán fajoknál ........................................... 15 6.1.3. Jelmintázatok ............................................................................................. 15 6.1.4. A kifejezhető jelentések ............................................................................. 17 7. Munkadefiníció és alapkérdések ......................................................................................... 18 7.1. Munkadefiníció a nyelv vizsgálatához ................................................................... 18 7.2. Alapkérdések .......................................................................................................... 19 7.3. ÖSSZEFOGLALÁS ............................................................................................... 20 7.4. KULCSFOGALMAK ............................................................................................ 20 7.5. ELLENŐRZŐ KÉRDÉSEK ................................................................................... 20 7.6. AJÁNLOTT OLVASMÁNYOK ............................................................................ 21 7.7. AJÁNLOTT HONLAPOK ..................................................................................... 21 3. 2. FEJEZET – Beszédészlelés, mentális lexikon, beszédmegértés, beszédprodukció .................. 22 1. Beszédészlelés ..................................................................................................................... 22 1.1. A beszédészlelési folyamat ..................................................................................... 22 1.2. A beszédészlelés alfolyamatai ................................................................................ 23 1.2.1. Hallási elemzés .......................................................................................... 24 1.2.2. Akusztikai-fonetikai elemzés ..................................................................... 24 1.2.3. Fonológiai elemzés .................................................................................... 25 2. A mentális lexikon .............................................................................................................. 26 2.1. A mentális lexikon felépítése .................................................................................. 26 2.2. A szavak szerveződése a mentális lexikonban ........................................................ 28 3. Beszédmegértés ................................................................................................................... 31 3.1. Szófelismerés és lexikai hozzáférés ........................................................................ 31 3.2. A szófelismerést befolyásoló tényezők ................................................................... 31 3.3. A logogénelmélet .................................................................................................... 32 3.4. Forster autonóm keresési modellje ......................................................................... 33 3.5. Interaktív-aktivációs modell ................................................................................... 34 3.6. Klatt LHSA modellje .............................................................................................. 35 3.7. A kohortmodell ....................................................................................................... 36 4. Beszédprodukció ................................................................................................................. 38 4.1. A beszédprodukció tanulmányozásának történeti hagyományai ............................ 39 4.1.1. Hibázások a beszédprodukcióban .............................................................. 39 4.1.2. A beszédprodukció kronometriai vizsgálata .............................................. 42 4.2. Dell beszédprodukciós modellje ............................................................................. 43 4.3. A Levelt-modell ...................................................................................................... 45 4.3.1. Fogalmi előkészítés .................................................................................... 48 4.3.2. Grammatikai kódolás ................................................................................. 49 4.3.3. Morfofonológiai kódolás ............................................................................ 49

iii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Általános pszichológia 1–3. – 3. Nyelv, tudat, gondolkodás 4.3.4. Fonetikai kódolás és artikuláció ................................................................. 52 4.3.5. Önmonitorozás ........................................................................................... 52 4.4. Liberman motoros elmélete .................................................................................... 53 4.5. ÖSSZEFOGLALÁS ............................................................................................... 57 4.6. KULCSFOGALMAK ............................................................................................ 58 4.7. ELLENŐRZŐ KÉRDÉSEK ................................................................................... 58 4.8. AJÁNLOTT OLVASMÁNYOK ............................................................................ 59 4.9. AJÁNLOTT HONLAPOK ..................................................................................... 59 4. 3. FEJEZET – Nyelvtani feldolgozás ........................................................................................... 60 1. Bevezető .............................................................................................................................. 60 1.1. A generatív nyelvészet ............................................................................................ 61 1.2. A lexikalista és megszorításalapú nyelvtanok ........................................................ 63 2. Morfológiai feldolgozás ...................................................................................................... 63 2.1. A morfológiai feldolgozás egységei ....................................................................... 63 2.1.1. Morfológiailag komplex szavak reprezentációja: elemzés és egészleges tárolás 64 2.1.2. A komplex szavak feldolgozásának modelljei ........................................... 66 2.2. A szavak és a szabályok ......................................................................................... 69 2.2.1. A kétutas modell ........................................................................................ 69 2.2.2. Szabály helyett séma .................................................................................. 70 2.3. A magyar morfológia pszicholingvisztikája ........................................................... 72 3. Mondatfeldolgozás .............................................................................................................. 72 3.1. A transzformációk pszichológiai realitása .............................................................. 73 3.2. Az elemzés egységei: frázisok és tagmondatok ...................................................... 73 3.3. A mondatelemzés modelljei ................................................................................... 76 3.3.1. Kétértelműségek és kerti ösvény mondatok ............................................... 76 3.3.2. Korai autonóm elméletek ........................................................................... 77 3.4. ÖSSZEFOGLALÁS ............................................................................................... 83 3.5. KULCSFOGALMAK ............................................................................................ 84 3.6. ELLENŐRZŐ KÉRDÉSEK ................................................................................... 84 3.7. AJÁNLOTT OLVASMÁNYOK ............................................................................ 85 5. 4. FEJEZET – Olvasás .................................................................................................................. 86 1. Az olvasás pszichológiai modelljei ..................................................................................... 89 1.1. Szintmodellek ......................................................................................................... 89 1.2. Útmodellek ............................................................................................................. 90 1.3. Kognitív modellek .................................................................................................. 91 1.4. Konnekcionista modellek ....................................................................................... 92 2. Olvasás és a nyelvi rendszer ............................................................................................... 94 2.1. A kerti ösvény modell ............................................................................................. 95 2.2. Szerkezet és jelentés szerepe az olvasásban ........................................................... 96 3. Szövegértő olvasás .............................................................................................................. 98 3.1. ÖSSZEFOGLALÁS ............................................................................................. 100 3.2. KULCSFOGALMAK .......................................................................................... 100 3.3. ELLENŐRZŐ KERDESEK ................................................................................. 101 3.4. AJÁNLOTT OLVASMÁNYOK .......................................................................... 101 6. 5. FEJEZET – A nyelvi és emlékezeti folyamatok kapcsolata ................................................... 102 1. Munkamemória és nyelv ................................................................................................... 102 1.1. Mondatmegértés és munkamemória ..................................................................... 103 1.2. Szövegmegértés és munkamemória ...................................................................... 103 1.3. A nyelvi megértés proceduralizációja a fejlődés folyamán .................................. 103 1.4. Fonológiai hurok és nyelvtanulás ......................................................................... 104 2. Procedurális rendszerek és mondatmegértés ..................................................................... 104 2.1. ÖSSZEFOGLALÁS ............................................................................................. 105 2.2. KULCSFOGALMAK .......................................................................................... 105 2.3. ELLENŐRZŐ KÉRDÉSEK ................................................................................. 105 2.4. AJÁNLOTT OLVASMÁNYOK .......................................................................... 106 2.5. AJÁNLOTT HONLAPOK ................................................................................... 106 7. 6. FEJEZET – Nyelv és agyműködés ......................................................................................... 107 1. Jelentésfeldolgozás és N400 ............................................................................................. 108 2. Jelentés, diskurzus és tudás ............................................................................................... 110 iv Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Általános pszichológia 1–3. – 3. Nyelv, tudat, gondolkodás 3. Mondatszerkezet és EKP ................................................................................................... 111 3.1. ÖSSZEFOGLALÁS ............................................................................................. 112 3.2. KULCSFOGALMAK .......................................................................................... 112 3.3. ELLENŐRZŐ KÉRDÉSEK ................................................................................. 112 8. 7. FEJEZET – A kommunikáció modelljei és alapfolyamatai .................................................... 113 1. A kommunikáció többszörös fogalma ............................................................................... 113 2. Az emberi kommunikáció mint kódalkalmazás ................................................................ 115 2.1. A kódmodell ......................................................................................................... 115 2.1.1. A kódmodell előnyei és korlátai ............................................................... 116 3. Az emberi kommunikáció mint szándékkifejezés és szándékfelismerés ........................... 118 3.1. Grice modellje ...................................................................................................... 118 3.2. Sperber és Wilson rámutató-következtetéses modellje ......................................... 119 3.2.1. Szándékközpontúság ................................................................................ 120 3.2.2. Osztenzió – rámutatás .............................................................................. 121 3.2.3. Következtetések ....................................................................................... 121 3.2.4. Relevancia ................................................................................................ 121 3.3. A rámutató-következtetéses modell értékelése: előnyök, empirikus érvek és korlátok 122 3.3.1. Előnyök .................................................................................................... 122 3.3.2. Empirikus érvek ....................................................................................... 123 3.3.3. Korlátok ................................................................................................... 124 4. Túl a szándékközpontú kommunikáción ........................................................................... 127 4.1. ÖSSZEFOGLALÁS ............................................................................................. 128 4.2. KULCSFOGALMAK .......................................................................................... 129 4.3. ELLENŐRZŐ KÉRDÉSEK ................................................................................. 129 4.4. AJÁNLOTT OLVASMÁNYOK .......................................................................... 129 4.5. AJÁNLOTT HONLAPOK ................................................................................... 129 9. TUDAT ÉS MEGISMERÉS ...................................................................................................... 130 10. 8. FEJEZET – A megismerő elme átfogó modelljei ................................................................. 133 1. Bevezetés: a sokféle elme ................................................................................................. 133 2. A megismerő elme modelljeinek közös alapja: az elme reprezentációs természete .......... 134 3. A reprezentációk alapvető típusai – hely, tartalom, forma, folyamat ................................ 134 4. Miért nem tűnik helyesnek a megismerő elme tisztán indexikus és képi/analóg felfogása? 136 4.1. Vannak-e analóg reprezentációink? ...................................................................... 137 4.2. Az elme mint szimbólumfeldolgozó rendszer ...................................................... 139 4.2.1. A szimbólumfeldolgozó rendszer fogalma ............................................... 139 4.2.2. A számítógép-metafora ............................................................................ 140 4.2.3. Előnyök .................................................................................................... 141 4.2.4. Hátrányok ................................................................................................. 141 4.2.5. Empirikus érvek? ..................................................................................... 142 5. A modul fogalma, a modularitás kérdésköre, érvek és ellenérvek .................................... 142 5.1. Az elme „architektúrája” ...................................................................................... 142 5.2. Átvivők, modulok, központi rendszerek ............................................................... 143 5.3. irányaira)Érvek a modularitás mellett ................................................................... 144 5.4. Modularitás: ellenérvek ........................................................................................ 145 5.5. A modularitás kiterjesztései .................................................................................. 146 6. Elosztott reprezentációk: a megismerés konnekcionista modelljei ................................... 147 6.1. Működési elvek ..................................................................................................... 147 6.2. Alkalmazások és elmemodell ............................................................................... 149 6.3. A konnekcionizmus előnyei ................................................................................. 150 6.4. Hátrányok ............................................................................................................. 151 7. Hol tartunk most az átfogó kognitív elmemodellekkel? .................................................... 152 7.1. ÖSSZEFOGLALÁS ............................................................................................. 154 7.2. KULCSFOGALMAK .......................................................................................... 155 7.3. ELLENŐRZŐ KÉRDÉSEK ................................................................................. 155 7.4. AJÁNLOTT OLVASMÁNYOK .......................................................................... 155 11. 9. FEJEZET – Tudatosság és megismerés ................................................................................ 156 1. A tudatosság változó szerepe a pszichológiai elméletalkotásban – Descartes-tól az epifenomenalizmusig .......................................................................................................... 156 2. A tudatosság alapkérdései ma ........................................................................................... 158 2.1. A „Mi?” kérdés: a definíció vagy leírás kérdése .................................................. 158 v Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Általános pszichológia 1–3. – 3. Nyelv, tudat, gondolkodás 2.2. A „Hogyan?” kérdés: a természet kérdése ............................................................ 2.3. A „Miért?” kérdés: a tudatosság szerepének kérdése ........................................... 3. Mi a tudatosság: a definíció kérdése ................................................................................. 3.1. A tudatosság privát természete ............................................................................. 3.2. Néhány leíró fogalom a tudatossággal kapcsolatban ............................................ 4. Hogyan jön létre a tudatosság: a tudatosság természete, a tudatosság és a Természet ...... 5. Miért is kell a tudatosság: a tudatosság szerepe a megismerésben .................................... 5.1. Észlelés tudatosság nélkül? ................................................................................... 5.2. A tudatos észlelés idői paradoxonai ...................................................................... 5.3. A szándék és a cselekvés időrendje ...................................................................... 5.4. Egy átfogó feltevés: a „globális munkaterület”-modell ........................................ 6. Az átfogó megismerésmodellek és a tudatosság ............................................................... 7. Perspektívák ...................................................................................................................... 7.1. ÖSSZEFOGLALÁS ............................................................................................. 7.2. KULCSFOGALMAK .......................................................................................... 7.3. ELLENŐRZŐ KÉRDÉSEK ................................................................................. 7.4. AJÁNLOTT OLVASMÁNYOK .......................................................................... 12. 10. FEJEZET – Módosult tudatállapotok ................................................................................. 1. A módosult tudatállapotok fogalma .................................................................................. 2. Indukciós módszerek és feltételek ..................................................................................... 3. Meditáció .......................................................................................................................... 3.1. Koncentratív meditációs módszerek ..................................................................... 3.1.1. A Buddhista Zen ...................................................................................... 3.1.2. A jóga ....................................................................................................... 3.1.3. A nyugati meditációk ............................................................................... 3.1.4. Megnyíló meditációk ............................................................................... 3.1.5. A meditáció hatásai .................................................................................. 4. Hipnózis ............................................................................................................................ 4.1. Szuggesztiók ......................................................................................................... 4.2. Hipnotikus fogékonyság ....................................................................................... 4.3. Fájdalomcsökkentés hipnózisban ......................................................................... 4.4. Életkor-regresszió ................................................................................................. 4.5. Az emlékezet ........................................................................................................ 4.6. Disszociáció .......................................................................................................... 4.7. A hipnóziskutatásban használt kísérleti elrendezések .......................................... 5. Pszichedelikus szerek ........................................................................................................ 6. Ritmus, dob, tánc .............................................................................................................. 7. Egyéb indukciós technikák és körülmények ..................................................................... 7.1. ÖSSZEFOGLALÁS ............................................................................................. 7.2. KULCSFOGALMAK .......................................................................................... 7.3. ELLENŐRZŐ KÉRDÉSEK ................................................................................. 7.4. AJÁNLOTT OLVASMÁNYOK .......................................................................... 7.5. AJÁNLOTT HONLAPOK ................................................................................... 13. 11. FEJEZET – Viselkedéskontroll és megismerés: a végrehajtó működések ......................... 1. A végrehajtó működések fogalma ..................................................................................... 2. A végrehajtó működések komponensei ............................................................................. 3. A végrehajtó működések jelentősége ................................................................................ 4. A végrehajtó működések egy modellje: az ellenőrző figyelmi rendszer ........................... 5. A végrehajtó működések mérése, tesztelése ..................................................................... 5.1. A Wisconsin kártyaszortírozási teszt .................................................................... 5.2. A Stroop-feladat ................................................................................................... 5.3. A „go / no go” típusú eljárások ............................................................................. 5.4. A Hanoi-torony és változatai ................................................................................ 5.5. ÖSSZEFOGLALÁS ............................................................................................. 5.6. KULCSFOGALMAK .......................................................................................... 5.7. ELLENŐRZŐ KÉRDÉSEK ................................................................................. 5.8. AJÁNLOTT OLVASMÁNYOK .......................................................................... 14. 12. FEJEZET – Mások viselkedésének megértése és az éntudatosság ..................................... 1. Bevezetés .......................................................................................................................... 1.1. Mások viselkedésének megértése – mások elméjének megértése ........................ vi Created by XMLmind XSL-FO Converter.

158 158 159 159 161 163 167 167 168 169 171 172 173 173 174 174 174 176 176 177 177 178 178 178 179 179 180 181 182 182 183 185 185 186 186 187 188 189 189 190 190 190 191 192 193 194 196 196 198 198 198 198 199 199 199 199 199 200 200 200

Általános pszichológia 1–3. – 3. Nyelv, tudat, gondolkodás 1.2. A naiv tudatelmélet kutatása interdiszciplináris kognitív tudományi keretben .... 2. Elmefilozófiai alapfogalmak – intencionalitás .................................................................. 2.1. Franz Brentano ..................................................................................................... 2.2. A mentális állapotok státusa – intencionális hozzáállás ....................................... 3. Elméletek .......................................................................................................................... 4. A szociálpszichológia korai klasszikusai – attribúcióelméletek ........................................ 5. Az „én” és a „másik” perspektívája .................................................................................. 5.1. Az egyes szám első személyű, privilegizált perspektíva kérdése ......................... 5.2. A naiv tudatelmélet és a perspektívaváltás képességének szintjei ........................ 5.3. A naiv tudatelmélet és a perspektívaváltás képességének közös reprezentációs követelményei .............................................................................................................. 5.4. ÖSSZEFOGLALÁS ............................................................................................. 5.5. KULCSFOGALMAK .......................................................................................... 5.6. ELLENŐRZŐ KÉRDÉSEK ................................................................................. 5.7. AJÁNLOTT OLVASMÁNYOK .......................................................................... 5.8. AJÁNLOTT HONLAPOK ................................................................................... 15. GONDOLKODÁS ÉS INTELLIGENCIA ............................................................................... 16. 13. FEJEZET – Általános gondolkodási folyamatok ................................................................ 1. Korai elképzelések ............................................................................................................ 1.1. Behaviorista megközelítés .................................................................................... 1.2. Alaklélektani megközelítés ................................................................................... 1.3. A korai modellek jelentősége és korlátaik ............................................................ 2. A kognitív szemlélet megjelenése és a problémamegoldás modellezése .......................... 2.1. A számítógépek megjelenése ................................................................................ 2.2. A problématér-elmélet .......................................................................................... 2.3. Gondolkodó gépek? .............................................................................................. 3. Következtetés .................................................................................................................... 3.1. Formális logika és következtetés .......................................................................... 3.2. Tipikus következtetési hibák ................................................................................ 3.3. Modellek ............................................................................................................... 3.4. Wason négykártya-feladata .................................................................................. 3.4.1. Magyarázatok a négykártya-feladatra ...................................................... 3.4.2. A feltételes állítások értelmezésének problémája ..................................... 3.5. A következtetés kutatásának összegzése .............................................................. 4. Döntéshozatal .................................................................................................................... 4.1. A normatív rendszer ............................................................................................. 4.2. Tipikus torzítások és heurisztikák ......................................................................... 4.3. Gyors és takarékos heurisztikák ........................................................................... 5. Intuitív ismeretek .............................................................................................................. 5.1. Az intuitív ismeretek tulajdonságai ...................................................................... 5.2. Tanulás és öröklődés ............................................................................................ 5.3. ÖSSZEFOGLALÁS ............................................................................................. 5.4. KULCSFOGALMAK .......................................................................................... 5.5. ELLENŐRZŐ KÉRDÉSEK ................................................................................. 5.6. AJÁNLOTT OLVASMÁNYOK .......................................................................... 5.7. AJÁNLOTT HONLAPOK ................................................................................... 17. 14. FEJEZET – Matematikai gondolkodás, mentális aritmetika .............................................. 1. Csecsemők számdiszkriminációs képességeinek vizsgálata ............................................. 2. Állatok számdiszkriminációs képességei .......................................................................... 3. Felnőtt emberek számdiszkriminációs képességei ............................................................ 4. Szimbolikus számjelek feldolgozása ................................................................................. 5. Analóg nagyságreprezentáció ........................................................................................... 6. A számok jelentésének megragadása automatikus folyamat ............................................. 7. A számok erős téri asszociációkkal rendelkeznek ............................................................. 8. A számreprezentáció fejlődése .......................................................................................... 9. Nyelv és számreprezentáció .............................................................................................. 10. Nyelvi kódokon alapuló emlékezeti keresés ................................................................... 10.1. ÖSSZEFOGLALÁS ........................................................................................... 10.2. KULCSFOGALMAK ........................................................................................ 10.3. ELLENŐRZŐ KERDESEK ............................................................................... vii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

200 201 201 203 204 206 207 207 210 210 212 212 212 213 213 214 217 217 217 218 220 220 220 221 225 226 226 227 228 230 231 232 234 235 235 235 236 238 239 240 240 241 241 241 242 243 243 244 244 245 245 247 248 249 250 251 252 252 253

Általános pszichológia 1–3. – 3. Nyelv, tudat, gondolkodás 10.4. AJÁNLOTT OLVASMÁNYOK ........................................................................ 253 18. 15. FEJEZET – Intelligencia .................................................................................................... 254 1. Az IQ-tesztek és az intelligencia mérése ........................................................................... 254 2. A faktoranalízis és a képességek statisztikai elemzése ..................................................... 257 2.1. A faktoranalízis kétféle módszere: g-faktor vs. elsődleges mentális képességek . 258 2.2. A hierarchikus modell és a fluid-kristályos modell .............................................. 260 2.3. A faktorok természete ........................................................................................... 261 3. Az egyéni különbségek magyarázata ................................................................................ 262 3.1. Biológiai alapú magyarázatok .............................................................................. 262 3.1.1. A mentális sebesség elmélete ................................................................... 263 3.1.2. A mentális hatékonyság elmélete ............................................................. 265 4. Kognitív pszichológiai alapú magyarázatok ..................................................................... 266 4.1. Komponenciális megközelítés .............................................................................. 266 4.2. A munkamemória szerepe .................................................................................... 266 4.2.1. Az elme modularitása és az általános faktor ............................................ 268 5. Az intelligencia örökletessége ........................................................................................... 269 5.1. Az örökletesség fogalma ....................................................................................... 269 5.2. Az örökletesség vizsgálata .................................................................................... 270 5.3. Szűken vs. tágan értelmezett örökletesség ............................................................ 272 5.4. Az örökletesség korlátai ....................................................................................... 273 6. A Flynn-hatás és az IQ-ra ható környezeti tényezők ......................................................... 274 6.1. A Flynn-hatás magyarázatai ................................................................................. 275 6.2. Az IQ-t befolyásoló környezeti tényezők ............................................................. 276 7. A nemek közötti különbségek ........................................................................................... 277 7.1. Különbségek a speciális képességekben ............................................................... 278 7.2. Különbségek az általános intelligenciában ........................................................... 280 8. Az IQ-tesztek bírálata ....................................................................................................... 281 8.1. Kreativitás ............................................................................................................. 281 8.2. A sikerességet meghatározó IQ-n kívüli tényezők ............................................... 281 8.3. Érzelmi intelligencia ............................................................................................. 283 8.4. Az intelligencia mint kulturális termék ................................................................ 283 8.5. ÖSSZEFOGLALÁS ............................................................................................. 284 8.6. KULCSFOGALMAK .......................................................................................... 284 8.7. ELLENŐRZŐ KÉRDÉSEK ................................................................................. 284 8.8. AJÁNLOTT OLVASMÁNYOK .......................................................................... 285 8.9. AJÁNLOTT HONLAPOK ................................................................................... 285 19. ÉRZELEM ÉS MEGISMERÉS ............................................................................................... 286 20. 16. FEJEZET– Érzelem és megismerési folyamatok ................................................................ 289 1. Az érzelmekkel kapcsolatos nézetek alakulása a pszichológiában .................................... 289 2. Emóció és kogníció összefüggése az affektív tudomány nézőpontjából ........................... 290 2.1. Az érzelem meghatározása és az érzelemmel kapcsolatos alapfogalmak ............. 290 2.2. Az érzelem mint fogalmi kategória ...................................................................... 291 2.3. Érzelem és hangulat .............................................................................................. 291 2.4. Állapot- és vonásérzelmek .................................................................................... 292 2.5. Alapérzelmek ........................................................................................................ 292 2.6. Az érzelmek dimenzionális megközelítései .......................................................... 294 3. Az érzelmek kutatásának módszerei ................................................................................. 295 3.1. Az érzelem/hangulat hatásának vizsgálata a kognitív folyamatokra: az érzelmek és a kognitív működés ........................................................................................................ 295 3.1.1. Az érzelmek és az emlékezet kapcsolatának két példája .......................... 297 3.1.2. Érzelmek és figyelem ............................................................................... 299 3.2. Az affektusok összetevőinek vizsgálata ............................................................... 301 4. Érzelemelméletek .............................................................................................................. 303 4.1. Az érzelmek perifériás elmélete (James-Lange-elmélet) ...................................... 303 4.2. Az érzelmek centrális elmélete és a neurofiziológiai tradíció: klasszikus elképzelések 304 4.3. Az érzelmek kéttényezős elmélete ........................................................................ 305 4.4. Az érzelmek kognitívkiértékelés-elméletei ........................................................... 309 4.4.1. A korai elméletek: Arnold és Lazarus ...................................................... 309 4.4.2. Újabb kiértékeléselméletek: a kiértékelés dimenziói ............................... 311 viii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Általános pszichológia 1–3. – 3. Nyelv, tudat, gondolkodás 4.5. A Zajonc-Lazarus-vita: Melyik van előbb: az érzelem vagy a kogníció? ............. 4.6. Zajonc álláspontja, saját szavaival összefoglalva: ................................................ 4.7. Biológiai vagy kognitív meghatározottságú az érzelem? ..................................... 5. Az érzelmek és az arousal ................................................................................................. 5.1. Dinamikus hajtóerők a szervezetben .................................................................... 5.2. Az arousal és viszonya a motivációval és az érzelemmel ..................................... 6. Érzelemkifejezés és kommunikáció .................................................................................. 6.1. Az érzelemkifejezés biológiai és kulturális meghatározói .................................... 6.2. Arckifejezések ...................................................................................................... 6.3. Az érzelemkifejezés visszajelentési hipotézisei .................................................... 7. Az érzelmek funkciói ........................................................................................................ 7.1. Az érzelmek kettős evolúciós funkciója ............................................................... 7.2. Az érzelmek szerepe a kognitív folyamatokban és a viselkedésszabályozásban .. 7.2.1. Az érzelmek és az inger-válasz kapcsolatok ............................................ 8. Záró gondolatok ................................................................................................................ 8.1. ÖSSZEFOGLALÁS ............................................................................................. 8.2. KULCSFOGALMAK .......................................................................................... 8.3. ELLENŐRZŐ KÉRDÉSEK ................................................................................. 8.4. AJÁNLOTT OLVASMÁNYOK .......................................................................... 21. Glosszárium .............................................................................................................................. 22. Hivatkozott irodalom ................................................................................................................

ix Created by XMLmind XSL-FO Converter.

312 313 314 314 314 314 317 317 318 319 320 321 322 322 323 323 325 325 325 327 337

A táblázatok listája 2.1. ..................................................................................................................................................... 4 2.2. 1.1. táblázat. Néhány példa a grammatika és a kogníció más aspektusai közti kettős disszociációra 12 3.1. 2.1. táblázat. A beszédészlelés egyes szintjein megvalósuló átalakítási folyamatok ................. 26 3.2. 2.2. táblázat. A beszédprodukció során bekövetkező hibázások Gósy-féle csoportosítása (Gósy, 2005 nyomán) ............................................................................................................................................ 39 3.3. ................................................................................................................................................... 40 3.4. ................................................................................................................................................... 46 3.5. ................................................................................................................................................... 52 3.6. 2.3. táblázat. A Liberman-féle motoros elmélet által feltételezett beszédhang-produkciós folyamat 53 3.7. ................................................................................................................................................... 54 4.1. ................................................................................................................................................... 60 4.2. ................................................................................................................................................... 64 4.3. ................................................................................................................................................... 65 4.4. ................................................................................................................................................... 75 4.5. 3.1. táblázat. Az egyes jelzőmozzanatok relatív fontossága az ágensszerep hozzárendelésében különböző nyelvekben (Bates-MacWhinney, 1989 összefoglalója nyomán; Pléh, 2003a-ból átvéve) 82 5.1. ................................................................................................................................................... 86 5.2. ................................................................................................................................................... 93 5.3. ................................................................................................................................................... 98 7.1. ................................................................................................................................................. 107 7.2. ................................................................................................................................................. 108 7.3. ................................................................................................................................................. 109 7.4. ................................................................................................................................................. 110 8.1. ................................................................................................................................................. 125 10.1. ............................................................................................................................................... 140 10.2. ............................................................................................................................................... 150 10.3. ............................................................................................................................................... 153 11.1. ............................................................................................................................................... 160 11.2. 9.1. táblázat. Meghatározó álláspontok a közelmúlt és napjaink filozófiájában azzal kapcsolatban, hogy a természet része-e a tudatosság, s megértheti-e a tudomány, milyen módon része a tudatosság a természetnek (Flanagan, 1993 nyomán) ......................................................................................... 163 11.3. ............................................................................................................................................... 164 11.4. 9.2. táblázat. Néhány példa arra, hogy a tudatosság működése függ az agy működésétől .... 165 12.1. ............................................................................................................................................... 180 12.2. ............................................................................................................................................... 181 12.3. ............................................................................................................................................... 187 13.1. ............................................................................................................................................... 194 13.2. ............................................................................................................................................... 195 14.1. ............................................................................................................................................... 200 14.2. ............................................................................................................................................... 202 14.3. ............................................................................................................................................... 203 14.4. ............................................................................................................................................... 204 14.5. ............................................................................................................................................... 207 14.6. ............................................................................................................................................... 208 14.7. ............................................................................................................................................... 211 16.1. 13.1. táblázat. A feltételes állítás hiányos igazságtáblázata ................................................... 232 16.2. 13.2. táblázat. A kondicionális állítás igazságtáblázata ......................................................... 233 16.3. 13.3. táblázat. A bikondicionális állítás igazságtáblázata ...................................................... 233 18.1. ............................................................................................................................................... 255 18.2. 15.1. táblázat. A Spearman elképzeléseinek ideálisan megfelelô korrelációs mátrix ............ 258 18.3. 15.2. táblázat. A Thurstone elképzeléseinek ideálisan megfelelő korrelációs mátrix ............ 259 18.4. 15.3. táblázat. Örökletesség: különböző rokonok IQ-ja közti korreláció, valamint a genetikus hasonlóság és a közös környezet mértéke ....................................................................................... 270 18.5. 15.4. táblázat. Különbözô lehetôségek az örökletesség becslésére ........................................ 271

x Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Általános pszichológia 1–3. – 3. Nyelv, tudat, gondolkodás 18.6. 15.5. táblázat. Különböző lehetőségek a közös környezet szerepének becslésére ................. 272 18.7. ............................................................................................................................................... 276 18.8. 15.6. táblázat. Nemi ülönbségek küönféle tesztekben ........................................................... 278 20.1. 16.1. táblázat. Néhány lista az alapérzelmekrôl Ortony és Turner (1990) nyomán ............... 293 20.2. ............................................................................................................................................... 296 20.3. 16.3. táblázat. Érzelem-összetevők vizsgálatára alkalmazott kutatási módszerek ................. 301 20.4. 16.4. táblázat. Az érzelemkutatásban leggyakrabban használt fiziológiai módszerek áttekintése 302 20.5. ............................................................................................................................................... 306 20.6. 16.5. táblázat. Az érzelmek és az alapvető kapcsolati témák (Lazarus, 1993, 13. o.) ............ 310 20.7. 16.6. táblázat. A viselkedés és az éberség-aktivitás kapcsolata (Lindsley, 1952, idézi Czigler, 1994, 122. o.) ............................................................................................................................................ 315 20.8. 16.7. táblázat. Az érzelmi arckifejezések kommunikációs jelentése (Friedlund, 1997, 107. o. nyomán) .......................................................................................................................................... 318 20.9. 16.8. táblázat. Az érzelmek és funkcióik Plutchik (1994) nyomán ........................................ 321

xi Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Bevezetés Tankönyvünk harmadik kötete szándékunk szerint szerves folytatása az első két kötetnek, mind tartalmában, mind szemléletmódjában, mind pedig stiláris és formai megoldásaiban. Látni fogja az olvasó, hogy megtartottuk a korábban alkalmazott szerkezeti tagolást, a tanulást itt is összefoglalásokkal, ellenőrző kérdésekkel és a kulcskifejezések kiemelésével igyekeztünk segíteni. A témák tárgyalásakor az esszenciális ismereteket bemutató főszövegtől elkülönülve, szövegdobozokban szerepeltetjük mindazokat a fontos kiegészítő információkat, amelyek reményeink szerint érthetőbbé és érdekesebbé teszik a tanulást. Őszintén reméljük, ezek a megoldások betöltik azt a szerepet, amelyet szántunk nekik. A hasonlóságok mellett törekedtünk arra, hogy ennek a kötetnek sajátos arculata legyen. Ezt a kötetet uralják talán a leginkább azok a témák, amelyeket a pszichológiában sajátosan emberinek szoktak tartani. A nyelv, a kommunikáció, a tudatosság, a gondolkodás, az összetett érzelmek olyan jelenségek, amelyek kapcsán általában úgy véljük: noha ezek valamilyen elemibb formában a nem humán fajoknál is jelen vannak, valódi kiteljesedésükről és egyedülállóan összetett megnyilvánulásaikról az ember esetében beszélhetünk. Más szavakkal: olyan képességekről, készségekről, folyamatokról esik szó, amelyek szorosan emberi lényegünkhöz tartoznak. A pszichológia mindig az emberi természetről szól. Kötetünk sajátossága talán az, hogy az emberi természet megismeréséhez az empirikus bizonyítékok bemutatásán, a törvényszerűségek leírásán és a legfontosabb elméleti modellek ismertetésén keresztül igyekszik közelebb kerülni. Ez azt is jelenti, hogy számos ponton érintünk olyan kérdéseket, amelyeknek a nyugati gondolkodásban igen komoly előtörténete, elsősorban filozófiai előtörténete van. Ezért többször utalunk a bölcseletből eredő fogalmakra, hagyományokra és tételekre, ahogyan azt tankönyvünk korábbi köteteiben is tettük. Mindez a tárgyalt kérdések természetéből fakad. A lélektan ugyanis az emberi lét alapkérdéseit tárgyalva elkerülhetetlenül összekapcsolódik a filozófiával. Ezalól a megismerés pszichológiája sem kivétel – sőt ebben éppenséggel követi a lélektan klasszikus hagyományait. Szeretnénk azonban előre figyelmeztetni az olvasót: nem fog végső választ kapni a „nagy alapkérdésekre” (olyanokra, mint: mi a tudatosságunk, s mi a szerepe, vagy hogy szükség van-e érzelmekre a világ megismeréséhez, stb.). Sőt, ha olyan érzése támadna, hogy egy ilyen alapkérdésre végső és biztos választ kapott, akkor vagy a szöveggel, vagy annak értelmezésével gond van. Legalább három okból nem hihetjük, hogy a tudományos lélektan már megválaszolta az emberi természetre vonatkozó alapkérdéseket. Először, okunk van azt gondolni, hogy nincs egyetlen végső válasz ezekre a kérdésekre (sem); a válaszok attól is függnek, hogy milyen módon, milyen kontextusban, milyen feltevésekre támaszkodva tesszük fel a kérdéseket. Ez persze nem a pszichológia sajátja csak, általában is igaz a tudományra. Másodszor, az elmével és a megismeréssel kapcsolatos tudományok gyors fejlődése ismereteink ismételt átrendezését igényli. A kognitív pszichológia és társtudományai rohamos tempóban fejlődnek, újabb és újabb eredményeket hoznak, új fogalmak, modellek jelennek meg. Bár ez örvendetes tény, eredménye az a felismerés, hogy messze vagyunk még attól, hogy a megismerést és annak biológiai alapjait igazán részletesen feltárjuk, igazán finom felbontású, minden helyzetre alkalmazható modelljeit megalkossuk. Harmadszor, az elme és a megismerés tudományos megértése nem a lélektan belügye. Ezért fontos, hogy együttműködjön más tudományterületekkel, így a filozófiával, az idegtudományokkal, a nyelvészettel és még sok más területtel. A magasabb szintű megismerőfunkciók feltárása tehát a pszichológiában is interdiszciplináris megközelítést igényel. Végül arra szeretnénk figyelmeztetni, az sem helyes, ha az olvasó a „mindent megfejtettünk” következtetés helyett azzal éppen ellentétes tanulságot von le, azaz úgy gondolja, hogy a végső válaszok hiánya, az alternatív modellek sokasága annak a jele, hogy a modern kognitív lélektan semmit sem tud az emberi megismerés összetett aspektusairól. Fontos látni, s remélhetőleg e kötet rendszerezett ismeretei ezt szolgálják, hogy a modern lélektan egyik komoly teljesítménye az, hogy olyan kérdéseket fogalmazott meg, olyan alapfeltevéseket választott és olyan modelleket alkotott, amelyek érvényesek a modern tudomány átfogó feltevései és az empirikus adatok tükrében is. A figyelmes olvasó, különösen, ha fogékony az emberi természettel kapcsolatos intellektuális gazdagságra, tapasztalni fogja, hogy noha számos kérdésre nincs válaszunk, sokat haladtunk a megfelelőnek látszó kérdések megfogalmazásában és abban, hogy a téves válaszoktól megszabaduljunk. Így ma jobban értünk egy sor olyan emberi jelenséget, amely előtt néhány évtizede még értetlenül álltunk. A hétköznapi emberi létezésben meghatározó jelentőségű képességeket egyre jobban ismerjük. Olyanokat például, mint a nyelvhasználat, a kommunikáció, a számokkal végzett műveletek. Mindez olyan zavarok megértését segíti, mint amilyen a kommunikáció zavara autizmusban, a számolási képességek szelektív zavara diszkalkuliában stb. Lehet, hogy az alapkérdéseket sohasem válaszoljuk meg teljesen, a mai kognitív pszichológiának azonban számos jelenségre vonatkozóan a korábbiaknál jóval árnyaltabb és pontosabb magyarázatai vannak.

xii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Bevezetés

Budapest, 2008. június Győri Miklós és Csépe Valéria

xiii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. fejezet - A NYELV

• Ford – makacskodott Arthur –, tudom, hogy hülyén hangzik, de mondd: mit keresek én itt? • Azt te is tudod – mondta Ford. – Kimentettelek a Földrol. • És mi történt a Földdel? • Á! A Földet megsemmisítették. • Tán csak nem – Arthur fel sem emelte a hangját. • De igen. Egyszerűen elpárolgott, bele az űrbe. • Nézd – mondta Arthur –, fájlalom a dolgot. Ford a homlokát ráncolta, és látszott, hogy Arthur kijelentésén töpreng. • Igen – mondta végül. – Megértem az álláspontodat. • Érti az álláspontomat! – Arthur felháborodottan üvöltött. – Érti! Ford felpattant. • Nézd a könyvet – sziszegte sürgetoen. • Mit? • „NE ESS PÁNIKBA!” • Nem estem pánikba! • De igen. • Jó, hát akkor pánikba estem, mi mást tehetnék? • Tarts velem, és érezd jól magad. A Galaxis remek hely. Szükséged lesz erre a halra a füledben. • Hogy tetszik ezt mondani? – kérdezte Arthur, megítélése szerint a lehetőségekhez képest udvariasan. Ford kezében kis üvegedényt tartott, melyben teljesen tisztán látszott a vonagló sárga hal. Arthur pislogott. Szerette volna, ha talál valami egyszerűt és felismerhetot, amiben megkapaszkodhat. Szerette volna, ha nem csupán a Dentrassi alsóneműt és az Acsargó Kagylók matracait látja, és egészen biztonságosan érezte volna magát, ha csak egy pirinyó zacskó zabpelyhet talál. Ehelyett a Betelgeusé- rol származó pasast látta, aki azt ajánlotta, hogy dugjon egy sárga halat a fülébe. Nem érezte biztonságban magát. Fülrepeszto zaj szakadt hirtelen rájuk. Arthur még a forrását se látta. Rémülten kapkodott levego után az érthetetlen hangok áradatában, mely úgy hangzott, mintha valaki gargarizálni próbálna, miközben támadó farkasfalkával viaskodik.

1 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A NYELV

• Cssst! – mondta Ford. – Figyelj, ez fontos lehet! • Fo... fontos? • A fedélzeti hírközlő rendszer a vogon kapitány üzenetét mondja. • Azt akarod mondani, hogy ez a vogon beszéd? • Figyelj! • De hát nem tudok vogonul! • Nem is kell tudnod. Elég, ha ezt a halat beteszed a füledbe. Ford villámgyors mozdulattal Arthur fülére csapott. Arthur émelyegve érezte, hogy a hal belecsúszik a hallójárataiba. Elszörnyedve kapkodott levegő után, s pár másodpercig a fülében kotorászott, aztán szép lassan elkerekedtek a szemei a megdöbbenéstől. Annak a vizuális élménynek az auditív megfelelőjét érezte, amikor az ember két arc árnyképét nézi, s egyszer csak egy fehér gyertyatartót lát. Vagy amikor az ember egy csomó színes pöttyöt néz egy papírlapon, melyek hirtelen hatos számjegy- gyé állnak össze, s ez azt jelenti, hogy jókora összeget kell fizetni az optikusnak az új szemüvegért. Arthur még mindig a vonyító gargarizálást hallotta, ezt jól tudta; ám most mindez teljesen érthető angol szöveggé állt össze. Ez hallatszott. • Hlluu bluu gargla bloo hluu bluu gargla bloo hlu hlu hloo gargla hloo hloo hlu gargla bluu bluu hloo gargla gargla szlöörp hloo uuuff hogy bárki más jól érezze magát. Ismétlem. Itt a kapitányotok beszél, úgyhogy bármit csináltok is, hagyjátok abba, és figyeljetek ide. Elsősorban látom a műszereinken, hogy a hajón két stoppos dekkol. Helló, akárhol bujkáltok is. Szeretném magam nagyon világosan megértetni: egyáltalán nem látunk szívesen titeket. (...) • Mit csinál ez a hal a fülemben? • Fordít. Ez egy Bábel-hal. Ha akarod, nézd meg a könyvben. Odalökte a GALAXIS Útikalauzt, s maga is embriópózba kuporodott, hogy felkészüljön az ugrásra. És ekkor Arthur agyának kiesett az alja. Szemei kifordultak. Lábai a feje búbján szivárogtak kifelé. A szoba simára lapult körülötte, körbeperdült, a semmibe távozott, s magára hagyta Arthurt, aki szép lassan belecsúszott a saját köldökébe. Ez volt a hiperűrugrás. A Bábel-hal – mondta csöndesen a GALAXIS Útikalauz – kicsi, sárga és pióca alkatú, s valószínűleg a legfurcsább lény a világegyetemben. Agyhullám-energián él, mégpedig nem a hordozójáén, hanem azokon, amelyek kívülről érik a hordozóját. A beérkező agyhullám-energiák összes tudat alatti mentális frekvenciáját abszorbeálja és testébe építi. Majd exkrementumként a hordozója agyába üríti azt a telepatikus mátrixot, amely a tudatos mentális frekvenciák és a hordozó elme beszédközpontja idegi jelzéseinek kombinálásából adódik. Mindez gyakorlatilag azt jelenti, hogy aki Bábel-halat dug a fülébe, az azonnal megért bárkit bármilyen nyelven. A ténylegesen hallott beszédelemek dekódolják azt az agyhullámmátrixot, amelyet a Bábel-hal táplál a hordozója agyába. Mármost bizarrul valószínűtlen, hogy pusztán az evolúció tiszta véletlenje eredményeképpen létrejöhet valami, ami ennyire észbontóan hasznos. Ezért néhány gondolkodó egyenesen Isten nem létezésének végső és legkézenfekvőbb bizonyítékát látja benne. Douglas Adams: Galaxis Útikalauz stopposoknak. In: Galaxis Útikalauz stopposoknak. Gabo Könyvkiadó, Budapest, é. n., 38-41. o. (Eredeti kiadás: The UltimateHitchhiker,s Guide to the Galaxy.Del Rey, 2002.) Douglas Adams kultuszregénye – pontosabban: öt regényből álló trilógiája –, a Galaxis Útikalauz stopposoknak, a maga szórakoztató, ironikus és talányos módján elegánsan, két oldalban megoldja azt a komoly 2 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A NYELV

elbeszéléstechnikai problémát, hogy az útépítés miatt elpusztult Földről szerencsésen megmenekült emberi főhőse miként is kommunikáljon majd öt köteten keresztül a Galaxis legkülönfélébb intelligens lényeivel. A megoldás, a Bábel-hal, egyben az emberiség végső kérdéseinek némelyikére is választ adhat. Könyvünk itt következő része, jó néhány fejezeten keresztül, a nyelv, s kisebbrészt a kommunikáció kognitív pszichológiájával foglalkozik. Ha kognitív szempontból akarnánk definiálni, mit jelent emberi lénynek lenni, a nyelvi és kommunikációs képességünk minden bizonnyal vita nélkül lenne része ennek a meghatározásnak. Az emberi faj önmagáról való gondolkodásának a kezdetektől egyik központi eleme a nyelv. Egyrészt tárgya ennek az önreflexiónak – mindig is nagyon érdekelt bennünket, hogy honnét jön a nyelv, miként működik, mi a szerepe, stb. –, s közben médiuma is, hiszen a kollektív emberi gondolkodás nem valósulhatna meg éppen a nyelv mint az interszubjektív, elmék közti kommunikációt biztosító közvetítő nélkül. Ez a korán felismert központi szerep, amelyet a nyelv az emberi létezésben betölt, a nyelvvel kapcsolatos nézetek, fantáziák, ismeretek és mítoszok hihetetlenül színes gazdagságát eredményezte. A nyelv, képességünk a nyelvre éppúgy rabul ejtette a filozófust, a misztikus gondolkodót, a teológust, a legősibb mítoszok megteremtőit, a legkülönfélébb művészeket, a biológust, a pszichológust, nem is beszélve persze a nyelvészről. A nyelv például egy sor vallásban – s a nyugati monoteizmusokban kifejezetten – a természetfeletti Isten és a halandó ember közötti kommunikáció kitüntetett csatornája is: ezekben a vallásokban központi szerepet töltenek be olyan szövegek,melyről a hívők úgy tartják, mintegy közvetlen isteni sugallat áll mögöttük; s a hívő szavakba öntött ima formájában fordul Istenhez. E vallások szerint a nyelv maga is a Teremtés lényegi része, közvetlenül Istentől ered. A modern nyugati gondolkodást mélyen befolyásoló racionalista filozófus, René Descartes (15961650) a nyelvet a lélek egyetlen kívülről is megfigyelhető ismérvének tartotta, amely elválaszthatatlanul összefonódik a gondolkodással – s ugyancsak Istentől eredőnek. A nyelv természetével kapcsolatos viták végighúzódnak az egész modern filozófiatörténeten is, egészen napjainkig. Az alábbiakban abba igyekszünk bevezetést adni, mit és milyen szemszögből ad hozzá ehhez az intellektuális gazdagsághoz a megismerés pszichológiája. (A panelt bevezető kép Stanley Kubrick forradalmi filmjéből, az Arthur C. Clark azonos című regénye alapján készült 2001 Urodüsszeia című moziból való. Azt a jelenetet látjuk, amikor egy, a Földön kívülről származó gránittömb jelenik meg bolygónkon, ahol emberi lények még nem, csak emberszabásúak élnek. Őseink ekkor még nem használnak nyelvet, eszközöket, de nem ismerik az agressziót sem. Döbbent félelemmel tanulmányozzák az éjszaka folyamán megjelent gránittömböt – tehát emlékezetük már van! A film azt sugallja, ezt követően indul meg a gondolkodás és a nyelv fejlődése, s jelenik meg ezzel az agresszió, majd a gyors technikai és civilizációs fejlődés. A tudománynak nincs oka azt gondolni, valamilyen külső intelligencia indította el fajunk kognitív és nyelvi fejlődését, de a film e gondolata jól illusztrálja, mennyire kulcsfontosságú „ugrásnak” gondoljuk ezt fajunk evolúciójában.)


2. fejezet - 1. FEJEZET – A nyelvi képesség természete 1. Miként közelít a mai lélektan a nyelvhez? A megismerés modern lélektanának létrejöttéhez éppen egy nyelvészeti fordulat adta az egyik döntő inspirációt. Noam Chomsky, a ma is igen aktív nyelvész az 1950-es években hirdetett meg egy akkoriban valóban forradalminak számító nyelvfelfogást, a generatív nyelvészetet (Chomsky, 1959, 1965; magyarul: Chomsky, 1995; lásd a szövegdobozt is a következő oldalon). Chomsky olyan módon javasolta definiálni a nyelvészetet, hogy az illeszkedjék a természettudományok gondolkodásmódjához és világképéhez. Ezzel összhangban a nyelvet biológiai és pszichológiai jelenségnek tekintette. Pszichológiainak, hiszen a nyelv igen összetett, szándékos viselkedés, így relevánsak a pszichológiai szintű magyarázatok, s biológiainak, hiszen végső fokon az idegrendszer hordozza a nyelv mögötti pszichológiai mechanizmusokat is. Az emberi lényeket az elméjükben/idegrendszerükben tárolt és mozgósított nyelvi tudás teszi képessé a nyelvhasználatra, s a nyelvészetet mindenekelőtt az kell, hogy mozgassa, hogy ezt a tudást megragadja. A kognitív pszichológia lényegében átveszi ezt a szemléletmódot – nem csak a nyelv kapcsán –, melyet most néhány, éppen Chomskytól származó kulcsszó mentén jellemzünk röviden. Naturalizmus, biologizmus. A nyelv alapvetően biológiai jelenség, hiszen biológiai lények hozzák létre, és egy jól meghatározható szervhez, az agyhoz kötődik. Mivel biológiai jelenség, a természettudományokhoz illeszkedő módszertannal kell közelítenünk hozzá, és komolyan kell vennünk az idegrendszeri alapjaira vonatkozó adatokat is. (Ez a megközelítés nem magától értetődő, hiszen a nyelvet gyakran ma is és az elmúlt századokban is mint lényegénél fogva kulturális-társadalmi vagy éppen platonisztikus, az eszmék világába tartozó jelenségként vizsgálták-vizsgálják.) Individualizmus, internalizmus. Természettudományos értelemben a nyelvi viselkedést magyarázó folyamatokat az egyénen belül kell keresnünk. Az emberi nyelvi képesség tudományos megértésének az egyedi nyelvhasználó belső folyamataira kell összpontosítania, azokat kell vizsgálnia. Az individualizmus kifejezés arra utal, hogy az egyéni beszélőre kell fókuszálnunk, az internalizmus pedig arra, hogy a (belül) reprezentált nyelvi tudás szerveződése és működése érdekel bennünket. (Megint csak érdemes megjegyeznünk, hogy igen sok megközelítés a nyelvet mint esszenciálisan közösségi, személyek közötti jelenséget vizsgálja – azaz egyáltalán nem az egyedi beszélő elméjében/agyában zajló nyelvi folyamatokra kíváncsi.)

2.1. táblázat NOAM CHOMSKY (1928-) Noam Chomsky előadást tart a Magyar Tudományos Akadémián, 2004 májusában A ma is igen aktív Noam Chomsky 1928-ban született az Egyesült Államokban, Philadelphiában. A Pennsylvania Egyetemen szerezte diplomáját és doktori fokozatát, matematikát és nyelvészetet tanult. Nemcsak nyelvészként, hanem filozófusként és politikai aktivistaként is jól ismert, de igen mélyen befolyásolta a pszichológia és a megismeréstudomány fejlődését is. Az 1950-es évektől írt müveiben teljesen új alapokra helyezte a nyelvészetet, s ezzel jelentősen hozzájárult ahhoz is, hogy a pszichológiában gyorsan hanyatlani kezdett a behaviorizmus és megjelent a kognitív pszichológia, illetve létrejött a kognitív tudomány. Az a módszertani attitüdje, mellyel a nyelvészetet természettudományos kontextusba igyekezett helyezni, erős hatással volt a nyelvfilozófiára és az elmefilozófiára is. A nyelvvel kapcsolatos tételeit – így többek között a nyelv alapjainak veleszületettségére, a nyelvi rendszer autonómiájára, a szintaxis központi jelentőségére és formális természetére vonatkozókat –, melyeket részleteiben maga is többször átalakított, máig széles körben vitatják, de elmélete alapvetően meghatározta azt, ahogyan ma a tudomány a nyelvről és a nyelv elsajátításáról gondolkodik. Tudományos munkássága mellett széles körben ismert közéleti személyiség, nagy hatású politikai gondolkodó is. Munkásságának ez az oldala a vietnami háború elleni 1967-es tiltakozásával kapott nagy figyelmet – az olvasott és nagy tekintélyű New York Review of Books mellékleteként jelent meg esszéje, amelyben az


1. FEJEZET – A nyelvi képesség természete értelmiségi közvélemény passzivitását bírálta. 1961 óta az egyik legjobb amerikai egyetem, a Massachusetts Institute of Technology (MIT) nyelvészprofesszora. Történetileg talán legfontosabb nyelvészeti munkája, az angolul először 1957-ben megjelent Syntactic Structures magyarul is olvasható (Mondattani szerkezetek. Nyelv és elme. Osi- risSzázadvég, Budapest, 1995). Mentalizmus. A nyelvi képesség magyarázatában ezért a pszichológia kitüntetett szerepet kap, hiszen az, hogy egy adott viselkedéses képesség mögött milyen tudásreprezentációk húzódnak meg, lényegénél fogva (kognitív) pszichológiai kérdés. Chomsky véleménye szerint maga a nyelvészet is tulajdonképpen pszichológiai kérdéseket vizsgál, persze egy sajátos módszertannal. Kompetencia és performancia megkülönböztetése. Azt is meg kell azonban jegyezni, hogy ezt a nyelvi tudást nem tudjuk közvetlenül elérni, vizsgálni. Nem tudunk belenézni egyetlen beszélő elméjébe s agyába sem oly módon, hogy közvetlenül az ott tárolt nyelvi rendszert, mondjuk a mentális lexikon tételeit vagy a szintaxis szabályait vegyük szemügyre (talán: szerencsére). Ugyan az agyi képalkotó eljárások fejlődési tempóját figyelembe véve ma már ez a lehetőség sem tűnik olyan távoli utópiának, ám a helyzet még mindig alapvetően az, hogy a beszélő fejében lévő nyelvi tudásrendszer közvetlen vizsgálata helyett e tudás „felszíni” megnyilvánulásait, viselkedéses és agyi korrelátumait tanulmányozhatjuk csak közvetlenül. A beszéd vagy annak megértése azonban csak pontatlanul tükrözi a bennünk lévő nyelvi tudást. Hogy megint Chomsky széles körben alkalmazott fogalmait használjuk: a bennünk mint a nyelvet birtokló emberekben lévő nyelvi kompetenciát csak pontatlanul, sok hibával terhelten tükrözi a megvalósult nyelvhasználat, a performancia. A nyelvvel foglalkozó tudományok mintegy „kénytelenek” a performanciát vizsgálni s ebből következtetni a mögötte meghúzódó tudás, a kompetencia szerveződésére és működésére. A nyelvészetben a cél elsősorban ez utóbbi feltárása, megértése, ám a pszichológia számára mindkettő egyformán érdekes: maga a nyelvi tudás és mentális szerveződése, de az is, hogy milyen folyamatok révén „érintkezik” ez a tudás a külvilággal, milyenek a megértés és a nyelvi produkció folyamatai. Univerzális vonások a nyelvben. Chomsky nyelvelmélete részben azért gyakorolt olyan nagy hatást a nyelvészetre és a pszichológiára, mert igen erős érveket sorakoztatott fel nativista – vagy másképpen: innátista – álláspontja mellett. A kifejezés a nyelv veleszületettségére utal. Chomsky javaslata valójában meglehetősen árnyalt volt, ám anélkül, hogy részletekbe mennénk, szögezzük le: Choms- ky úgy vélte, számos empirikus érv támasztja alá azt, hogy a nyelvtan, s azon belül is a mondattan, a szintaxis „magja” genetikailag meghatározott az emberiségben, azaz – bizonyos értelemben – velünk születik. Korai hipotézisét később (Chomsky, 1980) úgy árnyalta, hogy a mindnyájunkkal veleszületett univerzális grammatika két lényegi komponenst tartalmaz. Minden nyelvre érvényes nyelvtani elveket (principles) és olyan előre definiált lehetőségeket, paramétereket (parameters), amelyek mentén az egyes nyelvek nyelvtani különbségei megragadhatóak, s amely lehetőségek között az elsajátítás során döntünk, lépésről lépésre „rátalálva” így anyanyelvünk nyelvtanára. Javaslataival hatalmas s máig tartó vitát generált – amelyet, lévén hogy egyrészt igen összetett érvrendszert felvonultató vita, másrészt elsősorban a nyelvelsajátítás alapjait és folyamatát érinti, nem tekintünk itt át (bővebben lásd pl. MacWhinney, 2003; Müller, 1996). Annyit azonban fontos megjegyezni, hogy a nyelv veleszületett alapjaira vonatkozó állítás ismét ráirányította a nyelvvel foglalkozó kutatók figyelmét a nyelvek közötti közös – azaz univerzális – és a nyelvek közötti eltérő – azaz partikuláris vagy nyelvspecifikus – vonásokra. Talán ezzel a kérdéskörrel illusztrálható legkönnyebben az a meggyőződés, amelyet igen sok kutató oszt (pl. Chomsky, 1968; Pléh, 2003a); nevezetesen, hogy a nyelv mélyebb tudományos megértése kulcsfontosságú ismereteket hozhat általában az emberi elme megértéséhez. Gondoljunk csak bele: ha sikerülne pontosan meghatározni, melyek az emberi természetes nyelvek univerzális komponensei, aspektusai, majd sikerülne meggyőző választ kapni arra, hogy ezek az univerzális vonások mennyiben öröklöttek, genetikailag meghatározottak, s mennyiben a hasonló környezeti hatások eredői, akkor nemcsak az egyik legfontosabb emberi képesség természetéről, eredetéről kapnánk pontosabb képet, de a magyarázat modellként szolgálhatna egy sor más kognitív képesség kibontakozásának megértéséhez is. Valójában azt látjuk, hogy noha nincs végső válaszunk az ilyen alapvető kérdésekre, a nyelv kapcsán kidolgozott és termékenynek bizonyult hipotéziseket gyakran viszünk át más kognitív képességek magyarázatára. Az olvasó később látni fogja, hogy az elsőként a nyelv kapcsán kidolgozott modularitáshipotézist például számos kutató helyesnek tartja a naiv tudatelmélet, az emberi szociális kogníció egyik kulcsfontosságú mechanizmusa kapcsán is. (A mo- dularitásról és a naiv tudatelméletről kötetünk későbbi fejezeteiben egyaránt bővebb magyarázatot adunk.) Nyelvtan- (szintaxis-) központúság. Igen erős befolyást gyakorolt Chomsky a nyelv pszichológiai vizsgálatára azzal is, hogy a nyelvtant, s azon belül is a mondattant, a szintaxist tekinti az emberi nyelv központi, lényegi komponensének. Úgy véli, az emberi nyelvi képességnek, nyelvi viselkedésnek a mondatalkotás és -megértés a 5 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. FEJEZET – A nyelvi képesség természete „magva”, s a nyelv természetének megértéséhez elsősorban a szintaxis megértésén keresztül vezet az út. Mint számos más tétele, ez is széles körben vitatott, és számos támadás éri (pl. Müller, 1996), de kétségtelen, hogy a nyelvpszichológiai vizsgálódásokban máig is igen erős hangsúly került a szintaxisra s általában a mondatszintű nyelvi szerveződésre.

2. A társtudományok a nyelvről Ha a megismerés lélektanának nézőpontja a nyelv kapcsán egy sajátos, nem feltétlenül magától értetődő nézőpont, akkor felmerül a kérdés: miként érdemes látnunk a lélektan és a nyelvvel foglalkozó többi tudomány viszonyát? Nehéz ezt röviden és egyszerűen megfogalmazni, mégpedig leginkább azért, mert nemcsak a lélektan, de a nyelvészet is meglehetősen heterogén tudomány, módszertani és fogalmi sokszínűség jellemzi, s jelentős viták zajlanak arról, milyennek is kellene lennie az alapvetően helyes nyelvészeti megközelítésnek. S így van ez a nyelvvel foglalkozó számos más tudományban is.

2.1. A nyelvészet a nyelvről Talán nem durva leegyszerűsítés, ha azt mondjuk, a nyelvészet a maga sajátos, részben erősen intuitív módszereivel a lélektan számára egyrészt egy sor leíró fogalmat, másrészt pedig magyarázatokat, elméleteket kínál arról, mi is lehet, mi is történhet a beszélők fejében. A lélektan alkalmazza a leíró fogalmakat, hogy ezáltal megfogalmazhasson kérdéseket és hipotéziseket, de egyben a saját empirikus módszereivel ellenőrzi is, hogy vajon valóban adekvátak-e a nyelvészet által kínált fogalmak a fejünkben lévő „pszichológiai realitást” tekintve. Így például, mint azt kötetünkben Lukács Ágnesnek a nyelvtani feldolgozást tárgyaló fejezete (121-135. o.) bemutatja, Chomsky elméletének korai változatából kiindulva fontos és nyelvészeti szempontból érvekkel is alátámasztható feltevés volt, hogy a fejünkben lévő mondattani szabályrendszer és a szóalakokat és jelentéseket tároló mentális lexikon elkülönül egymástól, s mind a nyelvtani szabályokat, mind a szótári tudást explicit formában tároljuk (lásd még Pléh, 1980). Mint később látni fogjuk, a pszichológia a maga sajátos módszereivel mindkét tételt hipotézisként kezelte, és számos empirikus vizsgálat révén igyekezett tesztelni. A nyelvészetből származó fogalmak és alapvető magyarázatok nélkül igen nehéz lenne megfogalmazni a lélektani kérdéseket, de ez nem jelenti azt, hogy véglegesen helyesként fogadjuk el ezeket a fogalmakat és magyarázatokat. Kötetünkben, mint ahogy tankönyvsorozatunk első kötetében is, mi is a nyelvészet leíró fogalmaira fogunk támaszkodni. Ismétlésként most ezeket röviden áttekintjük. A (hangzó) nyelvek alapegységeit fonémáknak nevezzük. A fonéma absztrakció, a nyelvhasználó fejében reprezentált egység, amely nem hordoz jelentést, de megkülönböztethet jelentéseket, és beszédhangokban valósul meg. Egy fonéma konkrét, kiejtett beszédhangként történő megvalósulásai végtelenül változatosak, de a megértés során ugyanannak a fonémának feleltetjük meg őket. A világ nyelveinek nagy többsége 20-40 közötti fonémát használ, s összesen mintegy 140-re tehető az emberiség nyelveinek teljes fonémakészlete. Ebből az is következik, hogy az egyes nyelvek nem ugyanazt a fonémakészletet használják. A gyakran hivatkozott, klasszikus példa az, hogy míg számos nyelvben két külön fonéma megvalósulásai az ’l’ és ’r’ hangok, addig például a japán nyelvben az ’r’ és ’l’ beszédhangok ugyanannak a fonémának a megvalósulásai, s egymáshoz képest nincs jelentésmegkülönböztető szerepük. (Lásd részletesen tankönyvünk első kötetében a beszédészlelést tárgyaló fejezetet.) A fonémák nem hordoznak jelentést, de a nyelv eggyel magasabb szintjén, a morfémák szintjén jelentésmegkülönböztető szereppel bírnak. A morfémák közé tartoznak a szavak, de minden más rögzített nyelvi elem is, amely jelentést hordoz vagy jelentést módosít. Ezeket a nyelv – mint láttuk – igencsak szűkös fonémakészlet elemeinek kombinációi révén hozza létre, ez az első fontos szerveződési szint. Egy-egy nyelv teljes szókincse igen nehezen megszámlálható, többféle okból is, de többnyire néhány tízezertől néhány százezer szóig terjed. Egy átlagos beszélő a tágan értelmezett „nyugati” kultúrákban néhány tízezer szót birtokol. Ezek a szavak mind az igen korlátozott fonémakészlet elemeinek kombinációiból állnak. S vegyük észre, hogy bármely nyelv fonémakészletéből elvben végtelenül sok új szót alkothatunk – nem kell attól félnünk, hogy jönnek új fogalmaink, s ezekhez nem tudunk majd új szavakat kialakítani... Ugyanakkor nem bármilyen hangsor válhat egy adott nyelvben szóvá, a szavak hangokból való megkonstruálásának is megvannak a maga szabályszerűségei, mégpedig nyelvenként eltérő szabályszerűségei. Ezeket a szabályokat nevezzük fonotaktikai szabályoknak, összességüket fonotaxisnak. A magyar fonotaxis szabályai nem engedik meg például a szó eleji többszörös mássalhangzó-torlódást, így a cseh ’zmrzlina’ (fagylalt) vagy ’krtek’ (vakond) szavak például nem jöhettek volna létre spontán módon a magyarban. A morfémák összességét egy, a nyelvet birtokló személy fejében a személy mentális lexikonjának nevezzük. Igen intenzív kutatások folytak és folynak annak feltárására, hogy miként szerveződik pszichológiai értelemben 6 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. FEJEZET – A nyelvi képesség természete mentális lexikonunk, milyen a szerkezete és a működése (például hogyan keressük ki belőle egy hallott szó jelentését olyan gyorsan, ahogyan ezt többnyire, mint láttuk, megtesszük). Itt csak jelezzük, hogy a mentális lexikonnak legalább háromféle információt kell tartalmaznia minden egyes morféma kapcsán: a morféma hangalakját (mely hangok sorozataként kell felismernünk, illetve kiejtenünk az adott morfémát), jelentését (szemantikáját), illetve nyelvtani tulajdonságait (milyen szerepet tölthet be egy mondatban, milyen toldalékokat kaphat). A mentális lexikonban tárolt morfémák jellegzetesen két nagyobb csoportba sorolhatóak: részben szótövek, részben pedig különféle toldalékok. A következő, a nyelv lényegéhez tartozó szerveződési szint „motorja” a szintaxis. A szintaxis alatt mindazon szabályok összességét értjük, amelyek révén a mentális lexikon elemeit, a morfémá- kat mondatokba sorrendezzük, kombináljuk. Fontos azonban érteni, hogy a morfémák sorrendezését jelentésüktől függetlenül, a nyelvtani hovatartozásuk alapján végzi a szintaxis. Ebben olyasfajta kombinatorikus végtelenséget találunk, amilyet a fonotaxis kapcsán láttunk: a mentális lexikonban véges számú nyelvi elemet találunk, s ebből a véges készletből a szintaxis szabályai potenciálisan végtelen számú mondat létrehozására tesznek bennünket képessé. Sőt, mint látni fogjuk, elvben végtelenül sok különböző szerkezetű mondatot vagyunk képesek megalkotni, illetve megérteni.

2.2. Az idegtudományok a nyelvről Talán nem túlzottan leegyszerűsítő megfogalmazás az, hogy a nyelv idegrendszeri szintű vizsgálata, azaz a nyelvi képesség mögött álló idegrendszeri struktúrák azonosítása és működésük leírása ugyan nem az elsődleges érdeklődését képezik a nyelv pszichológiai kutatásának, ám – lévén, hogy a pszichológia is elfogadja a nyelv alapvetően biológiai természetét – fontos adatforrásnak tekintjük az idegtudományi módszereket alkalmazó vizsgálatokat, s ezek eredményei erősen hatnak is a pszichológiai elméletképzésre (lásd erről részletesen: Csépe, 2003; Pléh, 2003b). A későbbiekben számos példát fogunk látni arra, hogy – amint a tudományos lélektan más vizsgálódási területein is – pszichológiai hipotézisek kapcsán a nyelv esetében is gyakran relevánsak az idegrendszeri szintű adatok. (Ebben a fejezetben például a nyelv és a megismerés viszonya kapcsán fogunk hivatkozni disszociációkból – szerzett és fejlődési agysérülések következtében előálló funkciószétválásból – származó érvekre.) Valójában a nyelvészeti, a pszichológiai és az idegtudományi nyelvkutatások közötti kapcsolat erős analógiát mutat azzal a három szinttel, amelyet David Marr (1982), a tankönyvsorozatunk első kötetében is említett kiváló látáskutató jelölt meg a látás magyarázatában (lásd Csépe-Győri-Ragó, 2007a). Ő a három szintet komputációs, algoritmikus és hardverszintnek nevezte, s úgy tekintette, hogy a három szinten folyó vizsgálódásoknak az egyre pontosabb elméletek kialakulása során egyre inkább összhangba kell kerülniük, s a tudományos megértés „végső célja” az, hogy mindhárom szinten kielégítő, empirikusan tesztelt modellekkel rendelkezzünk. Itt a nyelvészeti megértés célja a komputációs leírás (milyen tudás van a fejünkben a nyelv kapcsán s milyen műveletek történnek); a pszichológiai kutatás célja algoritmikus modellek kidolgozása lenne (részletes modell a reprezentációkról és az azon zajló folyamatokról a nyelv kapcsán); míg a hardverszinten azt kellene megfejtenie az idegtudományoknak, hogy mindezt hogyan hordozza és valósítja meg az agy.

2.3. A számítástudomány a nyelvről Végül röviden ki kell térnünk arra is, hogy – mint a természettudományokban általában, de a kognitív lélektan számos területén is – a nyelv megismerése kapcsán is komoly szerep jut a nyelvi működések számítógépes módszerekkel történő megvalósításának. Itt, könyvünknek a nyelvet tárgyaló részében is többször fog találkozni az olvasó például úgynevezett konnekcionista modellekkel, amelyek a számítógépes modellezés egy sajátos ágát jelentik, de egyben egy átfogó megközelítést is képviselnek a megismerési folyamatokhoz (lásd A megismerő elme átfogó modelljei című fejezetet e kötetben). Jellegzetesen két alapvető attitűdje van ezeknek a számítógépes modelleknek. Egy részük az emberi nyelvi működést igyekszik minél pontosabban megragadni – ezáltal egyrészt a részletesen kidolgozott nyelvészetipszichológiai modellek ellenőrizhetőek (olyan „viselkedést” mutat-e a program, amilyet az emberi beszélő?), másrészt természetesen tovább finomíthatóak is ezek a modellek. A másik attitűdöt gyakran nyelvtechnológiának nevezik. Itt a cél nem az, hogy részleteiben utánozzuk azt, ahogyan az emberi nyelvi rendszer működik a fejünkben, hanem hogy – mintegy bármilyen módon, de hatékonyan – megvalósítsunk valamilyen nyelvi működést, például fordítást, tolmácsolást, szövegfelolvasást stb. Kissé leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy míg a számítógépes model- lálás vagy szimulálás a tudományos megismerést, addig a nyelvtechnológia praktikus célokat szolgál. A nyelvtechnológia történeti aspektusairól és mai céljairól némiképp bővebb betekintést kap az olvasó a nyelvtani feldolgozásról szóló fejezetünk szövegdobozában (140-141. o.). 7 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. FEJEZET – A nyelvi képesség természete

3. A nyelv kitüntetett jelentősége kognitív szempontból Mindnyájunknak nagyon elemi, alapvető élménye az, hogy a nyelvhasználat mennyire szorosan hozzátartozik a mindennapi emberi létezéshez. A nyelv pszichológiájában, filozófiájában és a nyelvészetben számos, egymással vitatkozó elméletet és elemzést találunk arra vonatkozóan, mik is pontosan a nyelv funkciói, és ezek közül melyek az igazán alapvetők, például a nyelv evolúcióját meghatározók. Egy ilyen bevezető tankönyvben, mint a miénk, természetesen nem vállalkozhatunk arra, hogy áttekintsük ezeket a vitákat. Néhány, a nyelv pszichológiai megértése szempontjából különösen lényeges szerepét emeljük csak ki: 1. A cselekvés társas befolyásolása és összehangolása. A nyelv egyik legfontosabb evolúciós előnye minden bizonnyal az, hogy minden más, eredendően biológiai megoldással összevetve rendkívül hatékonnyá teszi a viselkedés tervszerű összehangolását, illetve befolyásolását. Az evolúció számos mechanizmust hívott életre, melyek szerepe a viselkedés valamilyen szintű koordinációja egy-egy faj egyedei között. Sok szempontból figyelemre méltó az, ahogyan egy halraj vagy madárraj igen gyorsan képes szinkronizálni mozgását, akár tízezres nagyságrendű egyed esetében is. Ugyanígy igen figyelemreméltó a méhek tánca, amely számos más egyed viselkedését befolyásolja nagyon adaptívan. A nyelv révén történő viselkedéskoordináció azonban mutat néhány olyan vonást, amelyek külön-külön is egyedülállóvá teszik az általunk ismert élővilágban – azaz a nyelv több szempontból is lényegesen hatékonyabb eszköze a cselekvés összehangolásának. Röviden úgy fogalmazhatnánk: az állati jelrendszerekkel szemben az emberi nyelvek lehetővé teszik az elszakadást az adott ingerkörnyezettől, sőt magától a tényszerű valóságtól is: az aktuálison túl lehetővé teszik a lehetségesről való információátadást is. Ez pedig megengedi, hogy utasítsuk egymást különböző eshetőségekre nézve, alternatív terveket egyeztessünk, motiváljuk vagy éppen becsapjuk egymást. Ezeket a döntő jellegzetességeket később, az állati jelrendszerek és az emberi nyelv összevetésénél tárgyaljuk részletesebben. Egy sokat hivatkozott és sokat vitatott, az emberi nyelvtan kialakulásának lehetséges evolúciós mechanizmusait tárgyaló cikkükben Pinker és Bloom (1990) nagy hangsúlyt fektetnek annak kifejtésére, hogy már igen kis előrelépés a nyelvtan bonyolódásában igen komoly szelekciós előnyt jelenthetett a nyelv előtörténete során. Előnyt a csoporton belüli konfliktusok kezelésében, a vadászat összehangolásában, a partnerért folytatott rivalizációban stb. Nyelv nélkül az emberi faj minden bizonnyal sokkal kevésbé összetett társas szerveződést és viselkedéseket mutatna – legyen szó akár az együttműködésről, akár a versengésről. 1. A nyelv a kultúra talán legfontosabb hordozója. Az emberi faj egyik fontos sajátossága és egyben evolúciós előnye más fajokkal szemben, hogy az egyéni tanulás eredményét képesek vagyunk igen hatékonyan átadni más egyéneknek. Ez adja az emberi kultúra kumulatív, halmozódó jellegét: az újabb generációknak nem kell „mindig mindent elölről kezdeniük”. S természetesen itt a kultúrát érdemes igen tágan érteni, korántsem leszűkítve a fogalmat a „magas kultúrára”. Ebben a generációk közti tudásátadásban kulcsszerepet játszik a nyelv – más mechanizmusok, így például az utánzás mellett (lásd pl. Csibra-Gergely, 2007; Tomasello, 2002). Próbáljuk elképzelni az emberi szocializáció folyamatát, azt, ahogyan eljárásokat, tudást, attitűdöket, fogalmakat, értékeket adunk át gyermekeinknek nyelv nélkül! A kulturális tanulás folyamatában nem kizárólag a nyelven keresztül adódik át a tudás, de a nyelv szerepe kétségkívül kiemelkedő. S a nyelv nemcsak a kultúra átadásában segít, de a kultúra megőrzésének, a kulturális emlékezetnek is különösen fontos eszköze. Az írásbeliség kialakulása óta ez nyilvánvaló, hiszen kijelentéseket tudunk tartósan rögzíteni, s ezzel tartósan hozzáférhetővé tenni. A kultúra nyelv által történő tárolása és átadása ezzel még hatékonyabbá vált (lásd erről még kötetünkben Csépe Valéria Olvasás című fejezetét). Nyelv nélkül kétségtelenül sokkal lassabb volna az emberi kultúrák fejlődése, és kevésbé összetettek lennének ezek a kultúrák. 1. A nyelv belső reprezentációs eszköz, médium is – a gondolat (egyik) formája. A nyelv eddig említett funkciói bizonyos értelemben mind „külső” funkciók, a nyelvet birtokló egyénen kívül valósulnak meg. Nyelvészek, filozófusok és pszichológusok is érvelnek azonban amellett is – s erre jócskán találhatunk bizonyítékokat pszichológiai kutatásokból –, hogy a nyelv fontos szerepet játszik a nyelvet birtokló elmén belül is. A nyelv sajátos belső kódot szolgáltat megismerőfolyamataink számára, gondolkodásunk részben nyelvi formában történik. Meg kell jegyeznünk, hogy a szubjektíven is átélt „belső beszéd” élménye önmagában nem erős érv emellett, noha számos, részben fejlődési szempontú elmélet az emberi megismerésről nagy jelentőséget tulajdonít neki (pl. Vigotszkij, 1971). A belső beszéd ugyanis lehet egyfajta


1. FEJEZET – A nyelvi képesség természete utólagos elbeszélése, többé-kevés- bé pontatlan és részleges narratív rekonstrukciója annak, ami bennünk zajlik (lásd pl. Carruthers, 2002, illetve a tudatosságról szóló fejezetet ebben a kötetben). Empirikus érvek is mutatnak azonban arra, hogy a nyelv sajátos „kód” szerepét tölti be az emberi emlékezetben, mind a rövid távú, mind a tartós emlékezeti folyamatokban – a kísérleti emlékezetkutatás számos érvvel támasztotta alá, hogy a nyelvi (át)kódolás igen fontos szerepet játszik különféle emlékezeti folyamatokban. (Tankönyvünk második kötetének az emlékezettel és a tudásreprezentációval foglalkozó fejezeteiben számos formában megjelenik ez a gondolat.) Fontos azonban leszögeznünk, hogy a nyelv – s erre is sok adat utal – nem az egyetlen belső kódunk. Alább, a nyelv autonómiája kapcsán rámutatunk majd érvekre, amelyek a nyelv nélküli gondolkodás és fogalmi tudás létezésére utalnak (s itt is visszautalhatunk tankönyvünk második kötetére, a Kategori- záció és fogalmi reprezentáció című fejezetre). Összefoglalva, noha a nyelv nem az egyetlen belső reprezentációs formánk, mégis valószínűleg kulcsszerepet játszik abban, hogy képesek vagyunk absztrakt, a konkrét észleléstől elvonatkoztatott fogalmakban történő gondolkodásra és tervszerű, összetett viselkedésekre – nyelv nélkül nemcsak a társas életünk és a kultúránk volna kevésbé komplex, de vélhetően egyéni megismerőfolyamataink is alapvetően mások lennének, belső világunk is másként szerveződne.

4. A nyelv néhány paradox jellegzetessége kognitív szempontból A nyelv nem csak azért kiemelt tárgya a megismerés lélektanának, mert ennyire központi szerepet tölt be fajunk életében és történetében, valamint az egyéni megismerésben. A különös figyelmet tovább motiválja a nyelv mint képesség néhány sajátos, időnként kifejezetten ellentmondásosnak tűnő tulajdonsága.

4.1. Absztrakció és komplexitás A nyelvi képességet igen érdekessé teszi, hogy – még ha ez a hétköznapi beszélőnek nem is tűnik fel – igencsak elvont és összetett tudás áll mögötte. A nyelvi tudás minden aspektusa meglehetősen absztrakt, erősen elvonatkoztatott a konkrét ingerektől. Ez tetten érhető mind a hangtani (fonetikai-fonológiai), mind a nyelvtani, mind pedig a jelentéssel kapcsolatos nyelvi tudásban. Egy adott fonéma ugyanannak az egyébként akusztikai szempontból végtelenül változatos beszédhangnak az elvont képviselete, reprezentációja. Fizikai értelemben gyakorlatilag sohasem halljuk ugyanazt a beszédhangot akár csak kétszer is ugyanúgy – még azonos beszélő esetében is mindig lesznek eltérések. Ezt a végtelen változatosságot azonban – mint tankönyvünk első kötetében megmutattuk – egy anyanyelvi beszélő meglehetős biztonsággal fogja egy adott fonéma megvalósulásaiként észlelni. Ez az elvonatkoztatás a konkrét fizikai ingertől ráadásul az elsajátítás során is igen gyorsan végbemegy. A mentális lexikonban tárolt jelentés mindig, minden egyes morféma kapcsán absztrakt, sohasem közvetlenül a percepcióból származik. Ellenérvként felvethetnénk például, hogy mi az absztrakció egy olyan, látszólag közvetlenül az észlelésre utaló szó jelentésében, mint mondjuk a ’piros’? Nos, mindaz, amit pirosnak mondunk, valójában meglehetősen változatos inger, természetes körülmények között igen kicsiny az esélye annak, hogy akár csak kétszer is pontosan ugyanazt a ’piros’ ingert lássuk. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy valójában minden piros, amit látunk, egyedi, különbözik a többi pirostól. Ugyanígy felvethetnénk, hogy mi az absztrakció például egy tulajdonnévben, hiszen az mindig ugyanarra a személyre, adott más élőlényre vagy tárgyra vonatkozik. Ez persze igaz, de igaz az is, hogy ezt a személyt, élőlényt vagy dolgot sohasem észleljük kétszer ugyanannak, mégis ugyanazt a nyelvi címkét alkalmazzuk rá. Az absztrakció valójában a mentális szótárunkban tárolt jelentések igen alapvető jellegzetessége. Tovább növeli mentális szótárunk összetett jellegét, hogy a tárolt elemek száma igen nagy is lehet (a tízezres nagyságrend egyáltalán nem jelent kivételesen nagy szókincset), s emellett a tárolt jelentések nem egyszerűen egy jelentéshalmazt, definícióhalmazt képeznek. A mentális lexikonban kulcsfontosságúak a „kereszthivatkozások”, amelyek révén a benne tárolt jelentések egy egységes, szervezett rendszert alkotnak. Erre kötetünk Honbolygó Ferenc által írt fejezete bőven szolgáltat majd érveket. A szintaxis nyelvtani hovatartozásuk, nyelvtani kategóriatagságuk alapján sorrendezi a morfé- mákat kijelentésekbe. Ezek a nyelvtani kategóriák megint csak igen absztrakt fogalmak. Például arra, hogy mi egy főnév, nincsenek perceptuálisan, az észleléssel könnyen azonosítható jegyek. Egy főnév nem kicsi vagy nagy, nem kék vagy sárga, nem kezdődik vagy végződik mindig ugyanazzal a hanggal. Maga a jelentés sem ad 9 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. FEJEZET – A nyelvi képesség természete egyértelmű fogódzót a nyelvtani hovatartozásra – pedig már a jelentés maga is mindig meglehetősen absztrakt. Egy főnév jelenthet persze valamilyen tárgyat vagy személyt, de jelenthet tulajdonságot (’szépség’), cselekvést (’futás’), állapotot (’rettegés’), változást (’hanyatlás’) stb. Valójában főnév az a szó, amely egy mondatban főnévként viselkedik, amelyet az adott nyelv szintaxisa, nyelvtana főnévként kezel – s ez igaz a többi nyelvtani kategóriára is. A nyelvtani szabályok és a nyelvtani kategóriák mintegy kölcsönösen definiálják egymást. Ez azt is jelenti, hogy a szintaktikai szabályok nagyon sajátos, elvont fogalmaknak (nyelvtani kategóriatagságuknak) megfelelően sorrendezik a szavakat a kijelentésekben. Ugyanakkor ki kell térnünk arra is, hogy maga a szabályrendszer is igen sajátos tulajdonságokat mutat. Az egyik a szerkezetépítés. A természetes nyelvek mondatai – még az igen egyszerű mondatok is – mindig rejtenek, implikálnak egy szerkezetet. Nem egyszerűen az számít ugyanis a mondatban, hogy melyik morfé- ma melyik morféma után áll, nem a szomszédsági viszonyok relevánsak a jelentés szempontjából, hanem ez a rejtett szerkezet. Nézzünk erre egy egyszerű példát! Vegyük a következő három mondatot: 1. Miután Péter elment, János megcsókolta Katát. 2. János, miután Péter elment, megcsókolta Katát. 3. János megcsókolta Katát, miután Péter elment. A három mondat jelentését azonosnak tekinthetjük. Ha a nyelvtan sorrendezi a szavakat, miként lehetséges, hogy a három különböző szórend ugyanazt a jelentést fejezi ki? Talán minden sorrend kifejezi ugyanezt a jelentést? Természetesen nem: 1. Miután Kata elment, János megcsókolta Pétert. A (4) mondat jelentése más, mint az (1)-(3) mondatoké, míg az (5) mondat nyelvtanilag helytelen, s nem is értelmezhető: 1. *Miután Péter János Katát elment megcsókolta. Az (1)-(3) mondatok jelentése azért lehet ugyanaz, mert a mondat jelentését meghatározó alapvető szerkezeti összefüggéseket nem változtattuk meg. János maradt a mondat alanya, Kata a tárgya, s a „miután Péter elment” szerkezeti egység időhatározói szerepet töltött be – még akkor is, ha a magyar mondattan szabályai megengedték, hogy ez a szerkezeti egység több helyre is kerülhessen a mondatban (és eközben a szomszédsági viszonyok alaposan megváltoztak). Ha azonban megtartottuk a nyelvtanilag helyes szerkezetet, ám más szavakat helyeztünk az egyes pozíciókba, megváltozott a jelentés is (4. mondat). Ha a szerkezetet sem tartottuk meg, s nem is építettünk fel helyette egy nyelvtanilag helyes másik szerkezetet, csak egy véletlenszerű szósort alakítottunk ki, a mondat nyelvtani helyessége és ezzel értelmezhetősége is elveszett (5. mondat). A szerkezetépítésnek egy igen speciális és fontos tulajdonsága a rekurzió. Minden emberi nyelv szintaxisáról feltételeznünk kell, hogy egy sajátos rekurzív szabályrendszer képezi a lényegét. A rekurzió újraírást, újrafuttatást jelent, s a szintaxis azon tulajdonságát fejezi ki, hogy ugyanazt a sorrendező szabályt újra és újra alkalmazhatjuk egy-egy bonyolultabb mondatszerkezet létrehozásánál. A rekurzió fogalmát is részletesebben tárgyalja majd a nyelvtani feldolgozásról szóló fejezetünk, itt megint csak egy rövid – s nyelvészeti szempontból felületesen megfogalmazott – példát adunk. 1. János látta a havat. 2. János látta, hogy esik a hó. Szerkezetileg a (6) és a (7) mondat között az a szembetűnő különbség, hogy a tárgy pozícióját a (6) mondatban egy szó, míg a (7) mondatban egy mondatértékű szerkezeti egység tölti be. Ezt az egységet ugyanazon szabály szerint alkottuk, mint a mondatot, mintegy újraalkalmazva a mondatalkotás alapvető szabályát. A (8) mondat azt mutatja, hogy ezt a szabályt akár háromszor is alkalmazhatjuk egyetlen mondatszerkezet létrehozása során. 1. János látta, hogy Péter nézi, hogy esik a hó. Általában úgy gondoljuk, magában a nyelvben nincs általános korlátozás arra vonatkozóan, hogy hányszor alkalmazhatunk újra a mondaton belül bizonyos szerkezetépítési szabályokat – később még visszatérünk rá, hogy a nyelvtani rekurzivitás biztosítja a nyelv sajátos, végtelen kreativitását.



4.2. Absztrakció, komplexitás – és ugyanakkor könnyedség A nyelvi tudást elvont és összetett jellege önmagában is izgalmas kutatási témává teszi, de az a mód, ahogyan az emberi lények ezt a bonyolult tudásrendszert használják, már-már paradox képességünkként mutatja a nyelvet. Láttuk, hogy a nyelv igen komplex tudásrendszer a nyelvet birtokló személy elméjében. Ennek fényében különösen érdekes, hogy a hétköznapi életben milyen könnyedséggel használjuk a nyelvet. Maga a nyelvi feldolgozás igen kevés figyelmi erőfeszítést igényel a részünkről (ez nem is meglepő, hiszen nagyrészt nincs is tudatos hozzáférésünk ahhoz a folyamathoz, ahogy a hallott hangoktól eljutunk a gondolatig, amelyet azok hordoznak). Sétálunk és nézelődünk beszélgetés közben, figyelmünket megosztjuk számos esemény és dolog között. Ha anyanyelvünket használjuk, nem kell azon gondolkodnunk, mi is legyen a mondat szerkezete, melyik mondatrész hová kerüljön, stb. stb. (Emlékezhetünk arra például, hogy a munkaemlékezet Baddeley-féle modelljében az egyik alapvető érv a tárrendszerek elkülönítésére az volt, hogy az ezekben párhuzamosan futó folyamatok nem feltétlenül zavarják egymást – lásd tankönyvünk második kötetét, illetve alább a nyelvi és emlékezeti folyamatok kapcsolatát tárgyaló fejezetet.)

4.3. Absztrakció, komplexitás – és ugyanakkor gyorsaság Vegyük észre azt is, mennyire gyors a nyelvi feldolgozás, különösen, ha bonyolultságával együtt szemléljük sebességét. Egy kijelentés feldolgozásához szükséges idő (az az idő, amíg a fülünket elérő hanghullámokból eljutunk a gondolatig, amelyet az általunk hallott kijelentés közvetít) igen rövid. Tankönyvünk első kötetének a beszédhangok észlelését tárgyaló fejezetében például láthattuk, hogy bizonyos értelemben a beszédmegértés folyamatai gyorsabbak lehetnek, mint amit a hallórendszer élettani tulajdonságai elvileg lehetővé tesznek. S hasonlóképpen, igen rövid időt igényel az, amíg egy felmerült gondolatunkat nyelvi formába öntjük: ezt magunk is megtapasztaljuk akkor, amikor mondjuk egy történetet mesélünk valakinek. Anélkül, hogy jó előre ki kellene alakítanunk minden egyes mondatunkat, a történetet igen gördülékenyen, a mondatok közt tartott hosszas szünetek nélkül meséljük el. Az egyik legbonyolultabb emberi képességet, a nyelvet többnyire igen gyorsan és igen kicsiny erőfeszítéssel használjuk a mindennapi életben.

4.4. Absztrakció, komplexitás – és ugyanakkor robusztusság A pszichológiában sokféle jelenségben gyakran látjuk azt, hogy minél bonyolultabb egy működés, annál sérülékenyebb. Ezen összefüggés alapján azt várhatnánk, hogy a nyelv nagyon is ki van téve a különféle zavaroknak, például az idegrendszert befolyásoló különféle eredetű sérüléseknek vagy működésbeli rendellenességeknek. Nos, ilyesmi sajnos nemritkán be is következik, ám ugyanakkor azt is látjuk, hogy sokszor a nyelv meglepően sokáig ellenáll az idegrendszeri hanyatlásnak. Számos olyan, idegrendszeri leépüléssel járó zavart ismerünk, amikor az idegrendszer kóros hanyatlása a kognitív, megismerőfunkciók fokozatos elvesztését okozza (demenciák). Az a meglepő, hogy számos kórformában ennek a kognitív hanyatlásnak – épp az egyik legbonyolultabb kognitív funkcióként! – a nyelv igen sokáig ellenáll. Bizonyos demenciákban gyakran látunk olyan állapotot, amikor az érintett személy különféle kognitív képességei közül számos már erőteljes hanyatlásnak indult (így a beteg elvesztette szakmai tudása, élettörténeti tudása, sőt saját személyével közvetlenül kapcsolatos tudása jelentős részét is), a nyelv azonban nyelvtani szempontból még szinte kifogástalanul működik: a páciens bonyolult szerkezeteket használ, formai értelemben adekvátan. Ez gyakran megfigyelhető például az Alzheimer-kór eseteiben (Faber-Langendoen et al., 1988). A nyelvhasználat persze a jelentés szempontjából sérült (ez fontos tünet), de a beteg kijelentései nyelvtanilag helyesek és értelmezhetőek. A szorosan vett nyelv mint rendszer kevésbé „látványos” hanyatlást mutat, mint számos más absztrakt tudásterület.

5. A paradoxonok feloldása felé: a nyelv autonómiája? A nyelv fent vázolt paradoxonai biztosan feloldhatóak; elvégre képesek vagyunk a nyelvhasználatra, szóval a dolog valóban működik... Ez a nagyon alapvető problémakör nagyon alapvető megoldási javaslatokat hívott életre. A talán legfontosabbat tárgyaljuk most röviden, azt, amely szerint a nyelvvel kapcsolatos számos jelenséget – tehát nemcsak az imént emlegetett sajátosságokat – akkor magyarázunk helyesen, ha az elménkben/agyunkban tárolt nyelvi tudást egy nagymértékben önálló, autonóm rendszernek, más kifejezésekkel: önálló mentális fakultásnak vagy modulnak tekintjük. Ezt a tételt, amely szerteágazó vitát provokált és számos változatban van jelen napjaink tudományában, elsőként – s meglehetősen kidolgozott formában – megint csak Noam Chomsky (1965, 1975; lásd még Hauser et al., 2002) fejtette ki.


1. FEJEZET – A nyelvi képesség természete Mit is értünk itt autonómián? Azt a feltételezést, hogy az emberi idegrendszerben és elmében (megismerőrendszerben) a nyelvi működéseket – a nyelvi megértést és a nyelvi produkciót, az aktív nyelvhasználatot egyaránt – egy elkülönülő, erre a célra specializálódott mentális rendszer valósítja meg, amely – lévén külön rendszer – bizonyos fokú önállósággal bír (független a megismerés többi mechanizmusától). Ezt a feltételezett rendszert nevezte el Chomsky nyelvi fakultásnak, illetve nyelvi modulnak. Ebből az következik, hogy ha valóban helyes a nyelv autonómiájának feltevése, akkor empirikus érveket kell tudnunk felhozni amellett, hogy a nyelvi működések elkülönülnek a többi kognitív működéstől: a gondolkodástól, az emlékezettől, a társas kogníciótól, a kommunikációtól stb. Az önálló, kifejezetten a nyelvi feldolgozásra specializálódott s genetikai alapokon kibontakozó nyelvi fakultás feltételezése segíthetne feloldani fenti paradoxonjainkat is: ha a nyelvet egy biológiailag kifejezetten erre a célra „kialakított” speciális „eszköz” működteti a fejünkben, akkor kevésbé ellentmondásos, hogy absztraktsága és összetettsége mellett a nyelvi rendszer miért lehet ennyire gyors, miért igényel oly kevés figyelmet és erőfeszítést a működtetése, s miért áll ellen viszonylag sokáig a megismerőrendszerünk/agyunk más területeit érintő hanyatlásnak. Talán érezhető, hogy igen erős állításról van szó, amely mintegy az emberi megismerés átfogó szerveződését, szerkezetét érinti. Chomsky és követői sokféleképpen érvelnek a nyelv autonómiája mellett, mi azonban itt hadd utaljunk csak a disszociációkból származó adatokra. A disszociáció módszertani-magyarázó fogalma a 19. századi pszichiátriából és neurológiából, ezek evolúciós szemléletű hagyományából ered (magyarul lásd Pléh, 2000a), de nagy szerepet játszik napjaink kognitív és neuropszichológiájában is. Mai használati módjában a kifejezés alatt azokat a jelenségeket értjük, amikor egy viselkedéses képesség valamilyen értelemben elválik, leválik a többi viselkedéses képességről. A neuropszicho- lógia elsősorban szerzett disszociációk iránt érdeklődik: olyan esetek iránt, amikor a korábban tipikus, egészséges működést mutató személyt körülírt agysérülés éri, s ennek következtében bizonyos funkciói teljesen vagy részlegesen kiesnek, míg más funkciók épek vagy közel épek maradnak. A kognitív lélektanban az utóbbi egy-két évtizedben igen nagy figyelmet kapnak a fejlődési disszociációk, amikor atipikus kognitív fejlődéssel járó esetekben egy vagy néhány képesség lényegesen lassabb, többnyire sérült fejlődést mutat, míg a többi képesség ép, vagy lényegesen kevésbé sérült a fejlődése. A disszociációk azért olyan fontosak a kognitív kutatás számára, mert arra vonatkozó érvnek – ha nem is végső bizonyítéknak – tekintjük őket, hogy a disszociáció során szétváló viselkedéses képességek hátterében elkülönülőpszichológiai és idegrendszeri mechanizmusok állnak. Különösen akkor tekintjük erősnek a disszociáción alapuló érvelést két rendszer elkülönülése mellett, ha úgynevezett kettős disszociációs mintázatot látunk: azaz látunk eseteket, amikor A képesség épen marad, miközben B képesség kiesik, s látunk emellett olyan eseteket, amikor A képesség esik ki, s B marad ép. Ilyenkor arra következtetünk, hogy A és B képesség mögött a megismerésben és az idegrendszerben két elkülönülő mechanizmus (modul, fakultás, hálózat) áll. A nyelv autonómiáját, a nyelvi fakultás vagy modul létezését feltételező elméletalkotók úgy vélik, bőven látunk eseteket, amelyek a nyelv és a megismerés más aspektusainak kettős disszociatív mintázatát adják ki, ráadásul mind a szerzett, mind a fejlődési disszociációkat tekintve. Az 1.1. táblázatban foglaltunk össze tömören néhány olyan empirikus eredményt, amelyek együttesen kiadják ezeket a kettős disszociatív mintázatokat. Fontos felismerni ugyanakkor, hogy az autonómia feltevése nem vonja maga után automatikusan a nyelv egyértelmű kérgi lokalizációjának feltevését – azaz azt, hogy a nyelvi fakultás valamilyen szigorúan körülírható, összefüggő kérgi területet foglal el az agyban, amely semmilyen más célt sem szolgál. Nem arról van szó, hogy ha létezik a nyelvi fakultás, akkor az egy darabja az agykéregnek. Ha pszichológiai értelemben valóban van is egy-egy autonóm nyelvi fakultás minden, a nyelvet birtokló ember fejében, könnyen elképzelhető, hogy ez a rendszer az agykéreg nagyobb területeit fogja át, olyan területeket, amelyek egy része akár más folyamatokban is szerepet játszik (sőt számos adat erre is utal, áttekintésért lásd Lukács-Pléh, 2003). Ráadásul újabb eredmények is azt mutatják, hogy a nyelvi képesség működtetésében fontos szerepet kaphatnak kéreg alatti struktúrák is (pl. Kertész, 2003). A nyelvi fakultás autonómiájának tétele igaznak bizonyulhat a nyelv szigorú lokalizációja nélkül is – míg ha sikerül a nyelvet lokalizálnunk az agyban a fenti szigorú értelemben, az erős érv a nyelvi fakultás autonómiája mellett is.

2.2. táblázat - 1.1. táblázat. Néhány példa a grammatika és a kogníció más aspektusai közti kettős disszociációra A disszociáció fajtája

A grammatika és a megismerés épsége Sérült grammatika, ép megismerés


Ép grammatika, sérült megismerés


Szerzett disszociációk

Varley-Siegal, 2000; Varley et al., 2001: agrammatikus afáziát elszenvedett, grammatikai képességeit elvesztett betegeknél mutatnak ki müködő kauzális és társas következtetéseket.

Warrington, 1975: szemantikus demencia – a páciensek fokozatosan vesztik el szemantikus tudásukat, míg grammatikai képességeik csak igen előrehaladott állapotban mutatnak hanyatlást. Faber-Langendoen et al., 1988: Alzheimer-betegségben szenvedők egy alcsoportja az átfogó kognitív hanyatlás mellett sokáig ép grammatikát mutat.

Fejlődési disszociációk

Van der Lely, 1997: gyermeknél súlyos grammatikaelsajátítási zavar (gSLI) mellett mutat ki ép müködéseket a kogníció számos területén.

Curtiss, 1982: súlyos értelmi elmaradás (átfogó kognitív fejlődési zavar) mellett mutat ki ép grammatikai képességet.

Nos, ha komolyan vehető érvek szólnak a nyelv autonómiája mellett, miért nem tárgyaljuk ezt lezárt kérdésként, miért nem konszenzuális a nyelvi fakultás létezése? A kérdést óvatosan kezelő kutatók számos ellenérvet tudnak felvonultatni, melyek jelentős részben módszertaniak, a disszociációkra utaló adatok értelmezését érintik. Vegyünk szemügyre néhány ilyen érvet: 1. Megkérdőjelezhető, hogy a viselkedéses szinten jelentkező kettős disszociációs mintázatok valóban szükségszerűen két független mentális-agyi rendszert jeleznek. Konnekcionista módszertant (lásd kötetünkben A megismerő elme átfogó modelljei című fejezetet) alkalmazó szerzők például olyan számítógépes modelleket mutatnak be, amelyek kettős disszociációs jelenségeket mutatnak, mégsem tartalmaznak két, elkülönülő alrendszert (lásd pl. Plaut, 1995; Van Orden et al., 1997). 2. Megkérdőjelezhető, hogy a hivatkozott disszociációs esetekben valójában mennyire „mély” a disszociáció. Például az agrammatikus afáziát mutató betegeknél ritkán látjuk azt, hogy a nyelvtani képességeiket teljességgel elvesztették; valamennyi nyelvtant többnyire produkálnak és értenek a betegek. Ám még a súlyos esetekben is felvethető a kérdés, hogy vajon a „felszínen”, a viselkedésből hiányzó grammatika valóban egyértelműen arra utal-e, hogy a belső kognitív folyamatokból is hasonló mértékben hiányzik a grammatika – azaz a nyelv belső kódként sem működik? Vagy azért működik továbbra is a megismerés többi aspektusa, mert a nyelv csak a „felszínen” sérül, belső kódként azonban továbbra is működik? Nagyon nehezen megválaszolható kérdés ez. 3. Megkérdőjelezhető, hogy a hivatkozott disszociációs esetek vajon leírhatóak-e úgy, mint egyetlen funkció egyértelmű kiesése. Még a szerzett sérülések viszonylag tiszta eseteiben is azt láthatjuk, érvel számos szerző, köztük olyan klasszikus nagyságok, mint John Hughlings-Jackson (1878, lásd Müller, 1996), hogy a tüneti képet színezik kompenzációs mechanizmusok (a beteg a kieső mechanizmusok helyett másokat mozgósít, hogy viselkedésesen adaptálódjék), illetve úgynevezett felszabadulási tünetek, amikor a kiesett agyi terület által korábban gátolt működések aktivizálódnak. Ez a kérdés még bonyolultabb formában jelentkezik a fejlődési disszociációknál. Ezekben az esetekben ugyanis nem arról van szó, hogy a fejlődéssel kiépül egy tipikusan működő, egészséges idegrendszer, és felépül a kognitív képességek tipikus rendszere. Az olyan neurokognitív fejlődési zavarokban, mint az autizmusspektrumzavarok (lásd Győri, 2003), a specifikus nyelvi zavar (magyarul lásd Hahn et al., 2006; Pléh et al., 2007), a Williams-szindróma (Lukács, 2005; magyarul: Lukács et al., 2005) stb., többnyire a fejlődés igen korai, az esetek többségében méhen belüli időszakától kezdve eleve atipikusan épül fel az idegrendszer. Jogosan vethető fel, hogy vajon az atipikus fejlődés valóban produkálhat-e olyan jelenségeket, amikor egyetlen kognitív működés markánsan sérült, s minden más kognitív működés teljesen tipikusan szerveződik. Számos szerző kétségbe vonja ezt, részben e fejlődési zavarok tünettanával érvelve, amely általában jelentős változatosságot mutat, részben pedig az idegrendszeri fejlődés általános mechanizmusairól alkotott ismereteinkkel, amelyek számos ponton nem támasztják alá azt a képet, hogy a kognitív és a mögötte álló idegrendszeri fejlődés autonóm modulok egymástól független érési-fejlődési folyamata volna (lásd pl. Csibra, 2003; Karmiloff-Smith, 1998; Mareschal et al., 2007).


1. FEJEZET – A nyelvi képesség természete 1. Végül, jogosan vethető fel az a kérdés is, hogy valóban ép-e ezekben a disszociatív esetekben az, ami épnek tűnik? Csak a kérdés talán legegyszerűbb aspektusát megragadva: vajon kellően finoman mérjük-e azokat a képességeket, amelyeket épnek, megőrzöttnek látunk ezekben az esetekben? Vagy ha finomítanánk az eszközeinket, akkor az addig épnek mutatkozó képességekben is ki tudnánk mutatni a zavarokat (magyarul lásd pl. Hahn et al., 2006)? Miféle összegző konklúziót vonhatunk le az autonómiára mutató empirikus adatokból és az ezzel kapcsolatban óvatosságra intő módszertani megfontolásokból, illetve az esetenként az autonómiával ellentétes irányba mutató más empirikus adatokból? Ez annál is fontosabb kérdés, mert korábban kitértünk arra is, hogy a nyelv igen fontos szerepet tölt be számos megismerési folyamatban, az emlékezésben, a gondolkodásban, a viselkedésszervezésben is. Ebből arra a következtetésre juthatunk, hogy nyelvi képességünk szorosan összefonódik többi képességünkkel, megismerőfolyamataink és nyelvi folyamataink szétválaszthatatlanul összekapcsolódnak. Azaz tulajdonképpen mind az autonómia mellett, mind az ellen felsorakoztattunk már érveket. Az kétségtelennek tűnik, hogy valamilyen mértékben nyelv és a megismerés számos aspektusa el tud válni egymástól, azaz bizonyos mértékű autonómiát kétségtelenül kimutathatunk viselkedéses szinten a nyelv kapcsán (s külön a grammatika kapcsán is). Ez fontos tény, s nem csak mint leíró adat. Kulcsszerepet játszik e szelektív kognitív zavarok diagnózisában, terápiájában, rehabilitációjában is. Az összes itt említett zavar esetében ugyanis a jellegzetes fejlesztési, rehabilitációs stratégiák alapja az, hogy az épen maradt képességekre építve igyekszünk egyrészt fejleszteni a sérült képességeket, másrészt pedig – megint csak az épen maradt vagy kevésbé sérült képességekre építve – igyekszünk kerülő utas, kompenzációs stratégiákat kialakítani. Nyitott kérdésként kell azonban kezelnünk azokat, amelyek a viselkedés mögötti kognitív és neurális mechanizmusok természetére, s különösen annak pontos részleteire vonatkoznak: valóban élesen elkülönülnek-e nyelv és a megismerés többi komponensének mechanizmusai, vagy vannak-e átfedések, közös erőforrások, s ha igen, pontosan melyek azok? Nyitott kérdés, az előbbivel összhangban, az autonómia „foka”: milyen mértékű lehet az elválás, a függetlenedés nyelv és megismerés között? S ugyancsak nyitott kérdésként kell kezelnünk a fejlődési aspektust, azt, hogy milyen módon alakul ki ez az autonómia. Mennyiben és milyen módon determinált genetikailag, mennyire jellemzi már magát a fejlődést, mennyiben és milyen módon függ a környezeti hatásoktól?

6. Nyelvi képesség az embernél és jelhasználat más fajokná Vessünk most egy pillantást arra, milyen értelemben egyedülálló az emberi nyelv a ma ismert élő fajok kommunikációs rendszerei között. Ennek áttekintése nemcsak abban segíthet, hogy pontosabb képet kapjunk arról, fajunk pszichológiai értelemben milyen helyet foglal el a többi élő faj között, hanem segít tovább árnyalni az emberi természetes nyelvek pszichológiai alaptermészetéről eddig felvázolt képet is. Előrebocsátva konklúziónkat, azt mondhatjuk, hogy a ma ismert állatfajok ma ismert természetes jelrendszerei közül egyetlen sem mutatja a fenti lényegi jellemzők mindegyikét. Valójában egy-két vonás jelenik meg izoláltan ezek közül az állatvilágban, és ahol megjelenik, ott sem éri el azt az összetett szerveződést, amit az emberi nyelvek mutatnak.

6.1. Közlés és kontroll 6.1.1. A nyelvi viselkedés kontrollja Az emberi nyelvi viselkedés egyik alapvető sajátossága, hogy nagyfokú ingerfüggetlenséget mutat. Ezen azt értjük, hogy – szemben a legtöbb állati kommunikációs viselkedéssel – nincs erős együtt- járás a környezetben aktuálisan jelen lévő ingerek és az aktuális nyelvi viselkedés, illetve a környezetben aktuálisan jelen lévő ingerek és a kijelentéseink tartalma között. Mint Skinner behaviorista nyelvelméletét (Skinner, 1957) illető átható kritikájában Chomsky (1959) oly erőteljesen érvel emellett, az emberi nyelvi viselkedés a beszélő belső állapotainak a függvénye, s nem környezeti ingerekre adott, reflexjellegű válasz. Ennek egyik aspektusaként úgy is fogalmazhatnánk, hogy az emberi nyelvi viselkedés szándékvezérelt. Intuitíven persze mindnyájan így gondoljuk, hiszen többnyire valóban szándékosként éljük át saját nyelvi megnyilvánulásainkat. (Nem mindig persze: beszélhetünk álmunkban, sokunkkal előfordul, hogy éber


1. FEJEZET – A nyelvi képesség természete állapotban időnként magunkban beszélünk például különféle tevékenységek közben, s erős érzelmi behatásra is mintegy szándéktalannak megélt kijelentéseket produkálhatunk. S vegyük észre azt is, hogy a megértést kevéssé befolyásolja a szándék: ha halljuk valakinek egy kijelentését anyanyelvünkön, s a bejövő akusztikai jel nem túl zajos, automatikusan feldolgozzuk a jelentést, ezt nem tudjuk akaratlagosan gátolni.) Noha összességében kézenfekvőnek tűnik kijelenteni, hogy legalábbis a nyelvi produkció alapvetően szándékvezérelt, kötetünknek a tudatról szóló fejezetében majd azt is látni fogjuk, hogy a szándék fogalma meglehetősen problematikus a modern tudományos lélektanban. Ugyanakkor a tudatos szándék élményével összhangban van az a tény, hogy az emberi nyelvhasználat alapvetően agykérgi ellenőrzés alatt áll. További figyelemre méltó sajátossága az emberi nyelvi képességnek, hogy nem kötődik szigorúan egyetlen modalitáshoz vagy modalitáspárhoz. Természetesen a nyelv a legtöbb embernél a legtöbbször hangzó formában nyilvánul meg, azaz egy artikulációs (produkció) és egy akusztikus modalitást (megértés) „használ”. Ez azonban nem szükségszerű. Mára igen jól dokumentált, hogy sok ember első nyelvként, anyanyelvként jelnyelvet sajátít el, s az elsajátítás lényegi jelenségei, folyamata, a jelnyelvhasználat alapvető jellegzetességei is szoros analógiát mutatnak a hangzó nyelvekkel (pl. Rönnberg et al., 2000). A jelnyelvek esetében mindkét csatorna eltér a hangzó nyelvtől, hiszen akusztikus helyett vizuális a bemeneti csatorna, s artikulációs helyett geszturális a kimeneti. Ráadásul a már elsajátított hangzó nyelvet az emberiség jelentős része újabb elsajátítási folyamatok eredményeképpen képes írott formában is használni, vizuális bemeneti s finommotoros, grafomo- toros kimeneti csatornát használva (lásd kötetünkben). A Braille-írás esetében pedig a vizuális bemeneti modalitást a taktilis modalitás, a tapintás helyettesíti.

6.1.2. A jelhasználat kontrollja nem humán fajoknál A 20. századi etológiában és lélektanban sokáig erős meggyőződés volt, hogy a természetes állati kommunikatív viselkedések szigorúan ingerfüggőek, kéreg alatti struktúrák által vezéreltek, és szigorúan modalitáskötöttek. Afféle inger-válasz gépezeteknek láttuk az állatokat a tudomány szemüvegén keresztül. Mára ez a kép jelentősen megváltozott – noha az állati jelhasználat és az emberi nyelvhasználat közötti alapvető különbségek nem mosódtak el. Számos fajnál például azt látjuk, hogy viszonylag komplex megismerőfolyamatok állhatnak amögött, hogy milyen körülmények között alkalmaz egy jelet (például finoman meg tudja különböztetni az élelem vagy a ragadozók fajtáit vagy mennyiségét, esetenként figyelembe veszi a fajtársak jelenlétét vagy állapotát) – ám továbbra is úgy tűnik, az állati jelzések nagy többségükben aktuálisan jelen lévő dolgokra vonatkoznak, azaz, noha nem tekinthetőek reflexesnek, az aktuális ingerkörnyezet erősen korlátozza őket. Például a cerkófok néha becsapják egymást, s ragadozóra utaló jelet hallatnak akkor is, ha nincs ott a ragadozó – más példát azonban nem ismerünk viszonylag komplex jelhasználatukból arra, hogy valamilyen jelen nem lévő objektumra vagy eseményre referálnának. Azt is jól látják ma a kutatók, hogy – legalábbis egyes fajoknál – a jelek reprezentációi is viszonylag absztraktak lehetnek. Hauser (2002) például azt mutatta ki, hogy akusztikailag igencsak eltérő jelek halmazát használják a bundermajmok ugyanarra a célra, hívójelként. Annak azonban nem látjuk jelét az állatvilágban, hogy más modalitásban is képesek volnának a jeleiket alkalmazni, mint amely a fajra jellemző, genetikailag determinált modalitás. A kérgi versus kéreg alatti kontroll kérdését is sokkal összetettebbnek látjuk, mint korábban. Egyrészt úgy tűnik, az embernél is részt vesznek kéreg alatti agyi struktúrák a nyelv vezérlésében. Másrészt többféle adat alapján például Müller (1996) úgy érvel, hogy nem humán főemlősöknél is több és többféle agyi struktúra, köztük a neokortex is, részt vesz a kommunikatív hangjelzések kontrolljában. Az, hogy egyes fajok képesek félrevezető jelleggel is vokalizálni, szintén arra utal, hogy a kontroll nem feltétlenül alacsony szintű, közvetlenül ingervezérelt. Összességében tehát ma már nem látjuk helyesnek azt a korábbi képet, hogy az állati jelhasználat tulajdonképpen reflexes jellegű, míg az emberi nyelvhasználat mögött igen komplex kognitív folyamatok állnak. Ma azt gondoljuk, hogy az állati jelhasználat is kognitív tevékenység, legalábbis a magasabb rendű fajoknál. Emellett azonban úgy látjuk, hogy míg az emberi nyelvhasználat igen kevéssé ingerfüggő és kevéssé modalitáskötött, addig az állati jelhasználat meglehetősen erősen determinált a környezet által, és erősen modalitáskötött.

6.1.3. Jelmintázatok 6.1.3.1. A nyelvi jelek szerveződése, mintázata


1. FEJEZET – A nyelvi képesség természete Az emberi nyelvek egyik átható sajátossága, hogy diszkrét elemekből felépülő, alapvetően szimbolikus jelrendszerek. Azonosítható egy-egy nyelv esetében a véges hangkészlet, és azonosíthatóak e hangkészlet elemei, melyek egymástól meglehetősen világosan elkülönülnek. Minden egyes mor- féma, szó, mondat esetében pontosan azonosítható, hány elem, fonéma alkotja ezeket. Ugyanígy, az egyes szavak formailag elkülönülő, diszkrét entitások: mindig azonosítható, egy kijelentés vagy mondat hány szóból vagy morfémából áll, melyek ezek a szavak vagy morfémák. A természetes emberi nyelvek esetében nincsenek átmeneti formák két szó közt. Ugyanezt tartjuk igaznak a mondatok szintjén: ezek morfémák kombinációjaként előálló nyelvi egységek, de körülhatárolható, diszkrét egységek, melyek világosan elkülönülnek egymástól, s nincs közöttük folytonos átmenet. A fentiek már implikálják a humán nyelvek egy további fontos tulajdonságát, a többszörös tagolást vagy tagoltságot. Két szinten látunk diszkrét elemekből álló készletet: a fonémák és morfémák szintjén, s az elemek kombinációja eggyel magasabb szinteken hoz létre nyelvi elemeket – morfé- mákat, illetve mondatokat. A fonémák, a morfémák és a mondatok szintje világosan elkülönülő többszörös tagolódását adja a nyelvi szerkezeteknek. Egy további szintként említhetnénk itt természetesen a diskurzus- vagy szövegszintet, amelyen egymástól elkülönülő mondatokból jön létre egy újabb, még magasabb szerveződési egység. Itt azonban egyrészt nem rögzített elemkészletből jönnek létre a magasabb egységek (hiszen a mondatok maguk is egyedi konstrukciók), illetve erősen vitatott, hogy mennyiben formai, s mennyiben szemantikai és pragmatikai szabályok vezérlik a mondatok nagyobb egységbe szerveződését. Mint láttuk, az emberi nyelvek egyik legalapvetőbb sajátossága, hogy az adott szinten rendelkezésre álló készletből kombinatorikus módon, sorrendezéssel jönnek létre a magasabb szinten lévő nyelvi elemek. A nyelv kifejező, reprezentációs erejét részben éppen az adja, hogy megengedi az elemek szabálykövető újra- és újrakombinálását. Kötetünkben Lukács Ágnes fejezete a grammatikáról (116-154. o.) rámutat, hogy a szabály pszichológiai, pszicholingvisztikai fogalma sokkal problematikusabb, mint a hagyományos leíró-előíró nyelvtanok szabályfogalma. Mégis azt látjuk, hogy a nyelvben világos módon csak a matematikailag lehetséges kombinációk egy szűk részhalmaza „legitim”, azaz „szabályos” – akár a szó szigorú értelmében, akár csak valamilyen laza vagy metaforikus értelemben vannak is ott ezek a szabályok a fejünkben. A szabályok által létrehozott szerkezetek biztosítják azt, mint már kitértünk rá, hogy az emberi nyelvhasználat lényegénél fogva, s a kijelentések szerveződését, mintázatát tekintve is nyitott rendszer, sőt végtelenül produktív és kreatív. Láttuk, úgy tűnik, hogy elvben bármely beszélő végtelen számú különböző mondatot képes megformálni, illetve megérteni. Ráadásul nem egyszerűen végtelenül sok új mondat létrehozására vagyunk mindnyájan képesek, hanem sokkal többre: végtelenül sok különböző szerkezetű mondat létrehozására (a rekurziónak köszönhetően). Azaz a nyelv nem egyszerűen néhány sémát tölt fel újra és újra szavakkal, amikor mondatokat hoz létre: „teremtő”, kreatív módon új és új mondatszerkezeteket alkot. Jelmintázatok: „grammatika” az állatvilágban Az állatok természetes, fajra jellemző viselkedéses kommunikációjában többnyire nem látjuk még a kombinatorikus jelleget sem, így természetesen a formai nyitottság, a végtelen produktivitás és kreativitás sem jelenhet meg. Az állati viselkedéses jelrendszerek nagy része kisszámú, biológiailag rögzített, nem kombinálható jelből áll. Van ugyanakkor számos kivétel. Ilyen például sok énekesmadárfaj éneke, egyes cetfélék éneke és bizonyos majomfajok (pl. titi) vokalizációja (lásd Hauser, 2002). Többé-kevésbé bonyolult és szigorú szabályokat ki lehet mutatni ezen fajok vokális jelhasználatában. A cetek esetében azonban, érdekes módon, a kombinációk létrehozásában az egyénnek nem jut produktivitás: mintegy a „közösség” variálja lassú, kulturálisnak tekinthető átadással a dalok szerkezetét. Az énekesmadarak és egyes majomfajok esetében az egyén hozza létre a szabálykövető variációkat – hasonlóan ahhoz, ahogyan az emberi nyelvhasználatban –, ám sohasem sikerült meggyőzően demonstrálni, hogy a szabálykövető kombináció befolyásolná a jelentést. A jelenség olyan, mintha az emberi nyelv sza- bálykövetően létrehozná ugyan a mondatszerkezeteket – de ezeknek semmi szerepe nem lenne a jelentés meghatározásában... Érdekes ugyanakkor, hogy éppen az utóbbi években mutatták ki a rekurzió jelenlétét állati kommunikatív viselkedések kapcsán. Gentner és munkatársai (2006) európai seregélyeken kísérletezve azt mutatták ki, hogy ezek az állatok képesek megtanulni felismerni, hogy egy fajtársuk énekében érvényesül-e rekurzív jelleg (lásd még Marcus, 2006). Az eredmény nagyon fontos, több szempontból is: egyrészt, széles körben elterjedt meggyőződés (volt), hogy az emberi rekurzió egyedülálló az élővilágban. Nos, úgy tűnik, nem az. Másrészt, nagyon érdekes, hogy pont madaraknál mutatták ki: a madarak agykérge ugyanis nagyon kicsiny, mind abszolút 16 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. FEJEZET – A nyelvi képesség természete értelemben, mind relatíve, a teljes agymérethez képest, ha az emlősökkel, s különösen, ha a főemlősökkel vetjük össze. Ugyanakkor hangsúlyoznunk kell, hogy az eddigi eredmények itt sem utalnak arra, hogy a rekurzívan előállított szerkezeteknek szerepe volna a jelentés átvitelében. Konklúziónk itt is hasonló lehet, mint fentebb, az inger- és modalitásfüggés kapcsán: noha az emberi természetes nyelvek grammatikája és az állati jelhasználat „grammatikája” közötti különbséget nem látjuk annyira élesnek, mint korábban, s úgy látjuk, vannak sajátos kombinatorikus szabályok számos faj jelhasználatában, a drámai különbség megmaradt: az emberi grammatikák jóval komplexebbek, mint az állati jelhasználat kombinatorikus szabályai, s az embernél ennek a komplex grammatikának kulcsszerepe van a jelentés meghatározásában, míg az állatvilágban – furcsa módon – nincs.

6.1.4. A kifejezhető jelentések 6.1.4.1. Téri, idői és faktuális kötetlenség Az emberi nyelvek fent jelzett formai bonyolultsága, összetettsége bizonyos értelemben természetesen részben a kifejezőerőt szolgálja. Ha a nyelvnek e fejezet bevezetőjében vázolt néhány alapvető funkciójára gondolunk, akkor elég könnyen érthető, miért tartjuk olyan lényegesnek a nyelvnek azt a tulajdonságát, hogy a kifejezhető jelentések, röviden fogalmazva, téri, idői és faktuális kötetlenséget mutatnak. Nyelvhasználati képességünk egyik felbecsülhetetlen értékét éppen az adja, hogy a kifejezhető jelenségek nem korlátozódnak az aktuális „itt és most” világára, sőt még csak a tényszerűség sem korlátozza a kifejezhető jelentéseket. Tudunk beszélni a távoli múltról és a távoli jövőről, sőt a múlt és a jövő különféle lehetőségeiről is. A nyelv révén még azt is kijelölhetjük, mikor lépjen érvénybe a nyelv által kiváltott cselekvés: „Most ne csinálj semmit, de majd ha ő visszajön, akkor legyél vele kedvesebb!” Nyelvi formában látszólag játszi könnyedséggel egyeztetünk több feltételes tervet is a lehetséges jövővel kapcsolatban, akár távoli helyszínekre vonatkozóan (mondjuk: „Ha eléritek a nagy fát még alkonyat előtt, menjetek tovább a folyó mentén, de ha nem, táborozzatok le” vagy „Ha e mellékhatások bármelyikét észlelné, azonnal hagyja abba a gyógyszer szedését, s forduljon haladéktalanul orvoshoz, egyébként bármeddig szedhető”). A nyelv téri, idői és faktuális kötetlensége fontos alappillére az emberi kognitív rugalmasságnak és alkalmazkodásnak, mind az egyént, mind pedig a különböző méretű kooperáló emberi csoportokat tekintve. 6.1.4.2. Nyitottság Az állati jelhasználathoz és viselkedéskoordinációhoz képest megsokszorozza a nyelvi cselekvéskoordináció hatékonyságát, hogy a nyelv szemantikailag, azaz a kifejezhető jelentések körét tekintve többszörösen is nyitott rendszer. Az emberiség folyamatos kulturális változásban él, időnként és helyenként ez a változás nagyon gyors, máskor és máshol lassabb. Ennek a változásnak az egyik alapvető mozzanata új fogalmak s ezzel együtt e fogalmakra utaló új szavak kialakítása. Minden természetes nyelv megengedi azt, hogy új fogalmak jelölésére új szavakat hozzunk létre. Úgy látjuk, ha van korlát a kifejezhető jelentések körén, akkor az a fogalomalkotás korlátja, s nem a nyelvi rendszeré. Steven Pinker (1999a) egyik példája igen beszédes: Pápua Új-Guineában számos nyelvet (s az azokat beszélő, kőkorszaki jellegű tárgyi kultúrákban és kis, izolált közösségekben élő törzseket is) csak az 1930-as években fedezett fel a nyugati emberiség. Érthető módon e nyelvek szókincse – összehasonlítva a nyugati nyelvekkel – viszonylag kicsiny és tematikus értelemben is igen körülírt volt. Néhány évtizeddel később ugyanezeken a nyelveken már tudományos könyveket is publikáltak – maga a nyelv semmiféle áthághatatlan akadályt nem képezett ennek útjában. 6.1.4.3. Kifejezhető „jelentések” az állatvilágban Az állatoknál megfigyelhető kommunikatív viselkedések kapcsán sokáig még azt is megkérdőjelezték a kutatók, hogy beszélhetünk-e egyáltalán referálásról, arról, hogy az állat valóban utal valamire a jellel. Noha ma már úgy látjuk, az állatvilágban is jelen van a valódi referálás, a genetikai korlátok igen szigorúan és szűken meghatározzák, hogy miféle dolgokra utalhatnak a kommunikatív viselkedések. Az ingerfüggőség tartalmi szempontból persze szintén egyfajta zártságot jelent. Mivel többnyire jelen lévő valamilyen eseményre „referálnak” ezek az állati viselkedések, erős téri-idői megkötöttség jellemzi őket – az itt és most világáról „szólnak”. Ugyanakkor az állati jelrendszerek jellegzetesen kicsiny elemkészlete – néhány jeltől néhány tucat jelig – erősen behatárolja, hogy az itt és most világából is mire referálhat az állat. Mivel, mint az előbbi alfejezetben láttuk, a kombináción alapuló grammatika nem segíti az állatokat változatosabb és


1. FEJEZET – A nyelvi képesség természete komplexebb jelentések kifejezésében, a jelkészlet mintegy be is határolja e fajok „szemantikai univerzumát” – az itt és most világának egy egészen szűk, fajonként eltérő szeletére. Említsünk meg röviden két fontos kivételt – de látni fogjuk, egyik sem színezi át igazán a most felvázolt képet. Egyrészt, már említettük, az álltavilágban is látunk példákat – noha igen korlátozott példákat – a faktualitás megsértésére. Az állat hallat egy ragadozójelet, s ezzel menekülésre, elrejtőzésre készteti fajtársait – s ezzel táplálékhoz vagy szaporodási lehetőséghez jut. Az ilyen jellegű viselkedéseket igen ritkán ugyan, de megfigyelték például cerkófmajmoknál. Ezek fontos példák, mert a szándékosság mellett az ingertől s egyben a faktualitástól való elszakadást jelezhetik. Ám fontos példák ritkaságukat és korlátozott „tematikájukat” tekintve is: nem állíthatjuk, hogy átható jelensége lenne a jelhasználatnak akár csak egyetlen nem humán fajnál is: inkább kivételről van szó, fontos, de igen ritka kivételről. Az embernél a faktualitás átlépése rutinszerű, rugalmas készség. A másik kivétel a méhek ma már jól ismert tánca. Kétségtelenül igencsak figyelemreméltóan összetett viselkedés ez, különösen egy viszonylag egyszerű idegrendszerrel rendelkező gerinctelen fajtól. Ráadásul itt látjuk az ingertől való elszakadást is: a méh nem a táplálék közvetlen jelenlétében, hanem időben és térben távolabb jelzi a táplálék helyét. A nyitottság azonban itt is teljességgel hiányzik: a tánccal a méhek csak a táplálék helyét, irányát és mennyiségét képesek jelezni – úgy tűnik, magának a fajnak, a genetikai-biológiai egységnek kellene megváltoznia (mondjuk egy mutáció révén) ahhoz, hogy ezenkívül valami más is kifejezhető legyen a tánccal.

7. Munkadefiníció és alapkérdések 7.1. Munkadefiníció a nyelv vizsgálatához Biztosan van olyan olvasó, akinek mostanra már feltűnt, hogy nem adtunk definíciót arra, mit is értsünk nyelven vagy nyelvi képességen. Nos, bevalljuk, szándékosan kerültük azt, hogy egy szigorú meghatározást kínáljunk, mert – noha említettük az emberi nyelvek számos alapvető közös sajátosságát, melyek kapcsán nincsenek számottevő nézeteltérések – általánosan elfogadott meghatározásunk nincs arra, mit értünk, értsünk emberi nyelven. Most azonban mégis kínálunk egy „munkadefiníciót”, ha nem is magára a nyelvre, de arra, mit is értsünk nyelvi képességen: Nyelvi képesség (munkadefiníció): Az a (humán) képesség, hogy egy természetes nyelv elemeit a nyelv grammatikai szabályainak megfelelően, produktív módon jelentéssel bíró (értelmezhető) és nyelvtanilag helyes kijelentésekbe (mondatokba) kombináljuk, mind az aktív produkció, mind a megértés során. Vegyük röviden szemügyre a látszólag egyszerű definíciónk néhány sajátosságát és implikációját. A definíció két szempontból is intuícióellenes lehet. Egyrészt, ebben a felfogásban nem kritérium, hogy kommunikatív vagy szociálisan helyénvaló legyen a nyelvhasználat; azaz a társas-pragmatikai aspektusokat nem tekintjük a szorosan vett nyelvi képesség részének. A nyelvet itt úgy tekintjük, mint egy kódrendszert – akár kommunikatív célra alkalmazzuk, akár nem, társas szempontból akár helyénvalóan, akár nem. Ha figyelembe vesszük, hogy a nyelvet a hétköznapi életben alapvetően a társas érintkezés eszközeként használjuk, ez furcsa megoldás lehet. Definíciónkban a nyelvre való képességet nem kötöttük szorosan a hangzó beszéd alkalmazásának és megértésének képességéhez, sem más modalitáshoz – azaz, jó okkal, nyitva hagytuk annak a lehetőségét, hogy a nyelvi képesség megnyilvánulhat más módon is. Mindabból, amit alább majd elmondunk a nyelvi képesség kapcsán, kiderül, milyen nyomós érveink vannak a nyelv fogalmi elválasztására mind a kommunikációtól, mind pedig a hangzó beszédtől. Definíciónk olyan módon határozza meg a nyelvi képességet, amely alapvetően a nyelv Choms- kytól eredeztethető formális nyelvészeti felfogására épül. A nyelv itt elsősorban formális, kombinatorikai rendszer: nyelvi elemeket választunk ki a mentális lexikonból, és a grammatika sorrendezi őket kijelentésekbe. Ezt, mint láttuk, önálló rendszerként, autonóm modulként teszi. S előző megjegyzéseink már arra is vetnek némi fényt, miért kínáltunk csak munkadefiníciót, s nem egy véglegesnek szánt meghatározást. Mint például az autonómia hipotézise kapcsán jeleztük, mind a nyelv formális felfogása, mind az autonómia tétele erősen vitatott: ki kell még állnia a tesztelés és az érvelés számos próbáját, s kétségtelenül finomításra is szüksége van. Ám egyrészt motivált hipotéziseknek tekinthetőek (számos érv és empirikus evidencia mutat ebbe az irányba), másrészt igen jó kiindulópontnak. Utóbbinak azért, mert ez egy nagyon szűk felfogása a nyelvnek, ennél szűkebbre nem született javaslat. A nyelv tudományos, s benne


1. FEJEZET – A nyelvi képesség természete lélektani tanulmányozása mintegy követheti azt a stratégiát, hogy a lehető legszűkebb felfogásból indul ki, s megvizsgálja, az újabb és újabb empirikus adatok vajon arra mutatnak-e, hogy ki kell tágítani ezt a szűk felfogást. Ez eddig – a kutatás elmúlt közel ötven évére visszatekintve – értelmes stratégiának tűnik.

7.2. Alapkérdések Az ember nyelvi képességeivel, illetve a nyelv elsajátításával kapcsolatos lélektani kutatások nagy része ma a kognitív pszichológia keretei között zajlik. Ebből is adódik, hogy napjaink tudományos lélektanának a nyelvre vonatkozó legfontosabb kérdései sok rokonságot mutatnak a kognitív pszichológia alapkérdéseivel. Mi van reprezentálva a nyelv kapcsán afejünkben, s milyen formában? Milyen tudásnak kell ott lennie az egyén elméjében, hogy képes legyen a nyelvhasználatra? Mik ennek a tudásnak az alkotóelemei, miként szerveződik ez a tudás, s milyen formában reprezentálódik? Mi történik a beszélő (jelnyelvet vagy írott nyelvet használó) fejében, amikor egy nyelvi kijelentést tesz? Miféle tudásrendszerek, reprezentációs mechanizmusok teszik lehetővé az emberi lényeknek, hogy gondolataikat jól formált mondatok formájába öntsék, s ezeket a mondatokat aztán valamilyen csatornán keresztül (a beszéd, az írás vagy esetleg valamilyen jelnyelv segítségével) fizikai jelek formájában hozzáférhetővé tegyék a hallgató számára? Milyen folyamatok zajlanak, milyen lépések történnek, amíg a gondolatból egy kimondott mondat lesz? Mi történik a hallgató (jelnyelvet vagy írott nyelvet olvasó) fejében, amikor egy nyelvi kijelentést megért? A beszédprodukciónak persze csak akkor van haszna, értelme, ha a hallgató képes felfogni a fizikai formában érkező üzenetet (meghallani a beszédet, látni az írást vagy a gesztusjeleket), és képes azokat úgy feldolgozni, átalakítani, hogy végül megkapja ugyanazt a gondolatot, amely eredetileg a beszélő fejében megfogalmazódott. Mennyiben tükörképe ez a produkciós folyamatnak, s mik az eltérő reprezentációs szintek és folyamatok? Mennyiben specifikusak a nyelvifeldolgozás különféle lépései és folyamatai arra az adott csatornára, amelyet a nyelv használ (hangzó nyelv, írás-olvasás, jelnyelv)? Miben közösek, s miben térnek el a nyelvi folyamatok, amikor nyelvünket hangzó nyelvként, illetve amikor írott formában használjuk? Mennyiben mutatnak hasonlóságot a jelnyelvek kognitív alapjai a hangzó nyelvekéivel? Mi az, ami közös ebben a szerveződésben, s mi az, ami az adott modalitásra jellemző? Mennyiben specifikusak a nyelvi tudás és a nyelvifolyamatok különböző komponensei, lépései az egyes nyelvekre nézve, s mennyiben univerzálisak? Láttuk, van okunk azt gondolni, hogy a nyelv bizonyos aspektusai univerzálisak, mások, természetesen, specifikusak az egyes nyelvekre nézve. Ez azonban természetesen empirikus kérdés, empirikus evidenciák alapján kell egy részletesen kidolgozott, finoman árnyalt modellt felállítanunk. Mik az univerzális és mik a specifikus aspektusok, a nyelv belső reprezentációját és folyamatait tekintve? Milyen kapcsolatban vannak a nyelvi reprezentáció és nyelvifeldolgozás különféle aspektusai a kogníció más működéseivel (észlelés, gondolkodás, emlékezet, viselkedésvezérlés stb.)? Ha erősen autonóm is a nyelvi rendszer a megismerésen belül, nyilvánvalóan sokféle kapcsolatban kell lennie a kogníció más aspektusaival – különben a nyelv nem tudná kifejezni gondolatainkat, beteljesíteni céljainkat, nem tudnánk tartósan tárolni a nyelvi tudást, mások nyelvi megnyilvánulásai nem jutnának el a nyelvi rendszerünkig. Milyen hát, részleteit tekintve, az együttműködés a nyelvi rendszer s más megismerőmechanizmusaink között? S végül jelezzük, hogy vannak lényegi alapkérdéseink a fejlődés kapcsán is, mégpedig mind az egyed-, mind a fajfejlődést tekintve – ám általános lélektani tankönyvről lévén szó, ezeket itt nem tárgyaljuk. Miként sajátítjuk el mindazt a tudást, ami képessé tesz bennünket a nyelv használatára? A nyelvhasználat sokféle és nagy mennyiségű tudást igényel: több tízezer szónak kell megtanulnunk nemcsak a hangalakját, de emellett a pontos jelentését és nyelvtani tulajdonságait is. (Emellett meg kell tanulnunk a nyelvtan szabályait, valamint a nyelvhez kapcsolódó rengeteg szociális szabályt és elvárást is.) Ezt a hatalmas feladatot a gyerekek kb. hétéves korukra nagyrészt teljesítik – úgy, hogy igen kevés explicit instrukciót kapnak ehhez. Mi teszi képessé az embergyereket, hogy könnyedén elsajátítsa ezt a hatalmas tudást? Mit hoz ehhez már genetikai állományában, mit tesz hozzá a környezet, és milyen utakon? Miként alakult ki az emberifajnál a nyelv elsajátítására való képesség? Ma már egyetértés van abban, hogy a nyelv elsajátítására való képességünk részben genetikai örökségünkre épül – noha nagy viták zajlanak arról,


1. FEJEZET – A nyelvi képesség természete hogy pontosan mi is az, amit a nyelvből már az anyaméhben birtoklunk. Bármi is legyen azonban, az az emberiség evolúciós történetének terméke. Milyen lépésekben, milyen környezeti változások, belső fejlődési törvényszerűségek vagy éppen véletlenek hatására alakult ki fajunknál ez az egyedülálló képesség? Hangsúlyoznunk kell természetesen, hogy a fentiek csak a legalapvetőbb, legátfogóbb kérdések a nyelv pszichológiai mechanizmusait tekintve. A legtöbb empirikus vizsgálat, mint azt a következőkben látni is fogjuk, a fenti kérdéseknél sokkal szűkebb, specifikusabb hipotézisek tesztelésére irányul. De akkor értenénk igazán a nyelvet (legalábbis kognitív szempontból), ha a fenti alapkérdésekre megalapozott és részletes válaszaink lennének.

7.3. ÖSSZEFOGLALÁS 1. A fejezetben megmutattuk, hogy az emberi nyelv több szempontból is különleges képessége fajunknak. A nyelv legalább három szempontból kulcsfontosságú az emberi faj életében (ha a nyelv szűkebben vett kognitív szerepét tekintjük): az összetett emberi viselkedések társas összehangolásának és manipulációjának egyedülállóan hatékony eszköze; az egyén által megszerzett tudás átadásának, s ezzel a kulturális akkumulációnak és átörökítésnek egyedülállóan hatékony eszköze; s fontos szerepet tölt be az egyedi megismerés, az emberi individuumok belső megismerési folyamataiban. 2. Olyan jellegzetességeket mutat mind a nyelvi viselkedést kontrolláló mechanizmusok, mind a nyelvi megnyilatkozások formai tulajdonságai, mind a kifejezhető jelentések terén, amely tulajdonságok csak elvétve s az emberi nyelveknél sokkal korlátozottabb formában vannak jelen nem humán fajoknál. 3. A nyelv számos figyelemre méltó, időnként paradox tulajdonságot mutat mint kognitív képesség, kognitív rendszer. Miközben rendkívül absztrakt és összetett tudást feltételez, a nyelvet alapvetően könnyedén, gyorsan, kevés erőfeszítéssel használjuk, s ez az absztrakt és összetett tudásrendszer számos esetben sokáig ellenáll az átfogó kognitív hanyatlásnak. Ezeknek a sajátos tulajdonságoknak s egy sor más jelenségnek átfogó magyarázatát kínálja, ha a nyelvet a kogníció más rendszereitől nagymértékben független, autonóm rendszernek, fakultásnak vagy modulnak tételezzük. A nyelvi autonómia hipotézise nagy jelentőséggel bír a nyelv és a megismerés szerveződésének megértésében, s számos pró és kontra érv merül fel a hipotézis vitájában. 4. A nyelv pszichológiai megismerése kapcsán hangsúlyoztuk, hogy az a nyelvészet, a lélektan, az idegtudományok és a számítástudományok átfedő érdeklődési területe, ahol mindegyik tudományterületnek sajátos szemléletmódja, s ebből adódóan sajátos szerepe van. A nyelvészet által bevezetett leíró fogalmakra támaszkodva azonosítottuk a nyelv néhány alapvető komponensét és jellegzetességét. 5. Széles körben osztott módszertani előfeltevések azok, amelyek a nyelvet az egyének fejében reprezentált biológiai jelenségnek tekintik, amelynek kapcsán érdemes elkülöníteni a kompetenciát, az esszenciálisan nyelvi tudást a performanciától, attól, ahogyan ez a nyelvi tudás megnyilvánul, s amely egyszerre mutat univerzális, azaz minden nyelvre jellemző, és nyelvspecifikus, azaz nyelvenként eltérő vonásokat. 6. Az állati jelrendszerek és az emberi nyelvhasználat közt ma már nem látunk annyira mély szakadékot, mint korábban, de több szempontból továbbra is minőségileg másnak látjuk az állatok jelhasználatát és az emberi nyelvi képességet: alapvetően más az aktuális ingerkörnyezettel és a jelhasználat modalitásával való kapcsolat; az emberi nyelv esetében megfigyelhető többszintes szerveződést és bonyolult, kombinatorikus jelmintázatokat nem vagy csak kezdetlegesen figyelhetjük meg az állati jelhasználatban; a kifejezhető jelentések nagyfokú környezetfüggetlenségét és nyitottságát csak igen elszórt, erősen korlátozott és kezdetleges formában láthatjuk az állati nyelvhasználatban. 7. Végül munkadefinícióként a nyelv szűk, formális felfogását ajánlottuk, s részben erre építve megfogalmaztuk a megismeréspszichológiai vizsgálatok legalapvetőbb kérdéseit a nyelv kapcsán.

7.4. KULCSFOGALMAK disszociáció, elvek, fonotaxis, kettős disszociáció, mentális lexikon, nyelvi fakultás (nyelvi modul), nyelvi kompetencia, paraméterek, performancia, pragmatika, rekurzió, szemantika, szintaxis, univerzális grammatika

7.5. ELLENŐRZŐ KÉRDÉSEK 1. Milyen kognitív szempontokból kulcsfontosságú az emberi nyelv fajunk számára? 20 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. FEJEZET – A nyelvi képesség természete 2. A mai tudományos lélektan milyen alapvető szempontokkal, feltevésekkel közelít a nyelvi képességünk megismeréséhez? 3. Hogyan jellemezhető röviden nyelvészet, lélektan, idegtudományok és számítástudományok viszonya a nyelvi képesség megismerése kapcsán? 4. Miért mondhatjuk, hogy a nyelv mint kognitív képesség bizonyos szempontokból paradox jellegzetességeket mutat? Mik ezek a szempontok? 5. Mi a nyelv autonómiájának tétele, milyen jelenségeket magyaráz, milyen érvek szólnak mellette és ellene? 6. Milyen szempontokból látunk alapvető különbségeket az emberi nyelvi képesség és a nem humán állatfajok természetes jelhasználata között? 7. Mik a modern kognitív lélektan alapkérdései a nyelv kapcsán?

7.6. AJÁNLOTT OLVASMÁNYOK Bánréti Zoltán (szerk.) 1999. Nyelvi struktúrák és az agy. Neurolingvisztikai tanulmányok. Corvina, Budapest. Bickerton, D. 2004. Nyelv és evolúció. Gondolat, Budapest. Crystal, D. 1998. A nyelv enciklopédiája. Osiris, Budapest. Gósy Mária 2005. Pszicholingvisztika. Osiris, Budapest. Kenesei István 2003. A nyelv és a nyelvek. Akadémiai Kiadó, Budapest. Pinker, S. 1999. A nyelvi ösztön. Typotex, Budapest. Pléh Csaba – Győri Miklós (szerk.) 1998. A kognitív szemlélet és a nyelv kutatása. Pólya Kiadó, Budapest.

7.7. AJÁNLOTT HONLAPOK www.nytud.hu – A Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézete.


3. fejezet - 2. FEJEZET – Beszédészlelés, mentális lexikon, beszédmegértés, beszédprodukció 1. Beszédészlelés A nyelvi észlelésnek alapvetően két formája létezik: a hallott, illetve az írott szöveg feldolgozása, vagyis a beszédészlelés és az olvasás. Ebben a fejezetben a beszédészleléssel (és -produkcióval) foglalkozunk, az olvasás pedig a 4. fejezet témája lesz. Azt gondolhatnánk, hogy nem igazán számít, milyen módon jut el hozzánk a nyelvi üzenet: a beszéd és az írás is képes ugyanazt az üzenetet hordozni. Azt a mondatot, hogy „Ma szép időnk van”, akár halljuk, akár olvassuk, ugyanúgy értjük. Mindez nem többre és nem kevesebbre utal, mint hogy a látás, illetve hallás útján közvetített nyelvi információ feldolgozásának végeredménye ugyanaz. Azaz a feldolgozott nyelvi jelentésfüggetlen attól, hogy milyen modalitáson keresztül jutott el hozzánk. A nyelvi közléshez történő azonos jelentésszintű hozzáférés ellenére lényeges különbség van a beszélt és az írott nyelv feldolgozása között. Az egyik legalapvetőbb eltérés a kétféle nyelvi jel szegmentáltságában rejlik: a beszéd esetében nincsenek egyértelmű és világos határok az egyes beszédhangok, illetve a szavak között, az írás esetében viszont pontosan meg tudjuk mondani, hogy hol végződik az egyik betű, és hol kezdődik a másik, valamint hogy mettől meddig tartanak az egyes szavak. Ebben a fejezetben először áttekintjük a beszéd feldolgozásának jellegzetességeit, majd bemutatjuk a szavak jelentését tároló rendszernek, az úgynevezett mentális lexikonnak a működését. Ezután ismertetjük a jelentősebb szófelismerési modelleket, végül pedig a beszédprodukció folyamatáról lesz szó. Mindez kiegészül azoknak a hibatípusoknak a bemutatásával, amelyeket az élőbeszédben elkövetünk. A fejezet anyaga erősen támaszkodik azokra az ismeretekre, amelyek a beszédhangok akusztikai feldolgozásával kapcsolatosak, és amelyeket az Általános pszichológia 1. Észlelés és figyelem tankönyv (Csépe-Győri-Ragó, 2007a) 11. fejezete részletesen ismertet.

1.1. A beszédészlelési folyamat A beszéd feldolgozása két alapvető folyamatból áll: a nyelvi kódoknak megfelelő hangjelenségek észleléséből, azaz a beszédészlelésből, és a kódrendszer értelmezéséből, azaz a beszédmegértésből (Gósy, 2005). Ezeket a mentális lexikonhoz való hozzáférésük jellegzetességei alapján prelexikális és lexikális szakasznak is nevezzük. A prelexikális beszédészlelési szakaszban ugyanis csak a bemenet akusztikai sajátosságainak elemzésére kerül sor, és ekkor a szójelentéshez még nem férünk hozzá. Ez majd csak abban a beszédmegértési, azaz lexikális szakaszban történik meg, amelyben már részt vesznek felülről lefelé irányuló (angolul top-down) folyamatok is. Ezek a másként koncepcióvezéreltnek is nevezett folyamatok a nyelvi feldolgozás esetében leggyakrabban a tudást, jelentést, jelentéskörnyezetet (kontextus) foglalják magukban. Mind a prelexikális, mind pedig a lexikális szakaszban több különböző szintet tudunk elkülöníteni (lásd 2.1. ábra). A beszédészlelési szakaszhoz soroljuk az akusztikai, fonetikai és fonológiai szinteket. A szemantikai és szintaktikai szintek pedig a beszédmegértési szakasz részei.


2. FEJEZET – Beszédészlelés, mentális lexikon, beszédmegértés, beszédprodukció

2.1. ábra. A beszédfeldolgozás folyamata A beszédészlelési folyamatról már volt szó az Általános pszichológia 1. tankönyv 11. fejezetében. Ott azt tárgyaltuk részletesen, hogy a beszédképző szervek által létrehozott, bonyolult akusztikus mintázattal rendelkező beszédhangokat hogyan tudjuk megfeleltetni az absztrakt nyelvi kódoknak, vagyis a fonémáknak. Láthattuk, hogy ez a megfeleltetési folyamat, noha automatikusan és lényegében erőfeszítés nélkül zajlik, valójában meglehetősen nehéz problémát jelent az észlelőrendszer számára. Nevezetesen, hogy míg a fonémareprezentációk állandóak (invariánsak) és különállók (diszkrétek), addig a beszédhangok nagyon is változatosak és folyamatosak. A második folyamat a beszédmegértés, azaz a fonémákból felépülő szavak, mondatok és szövegek megértése. Ezt a folyamatot azért helyesebb feldolgozásnak és megértésnek, és nem észlelésnek tekintenünk, mivel itt már a nyelvi jelekkel közvetített üzenet feldolgozása és értelmezése történik (Gósy, 2005). A beszédértéssel kapcsolatban sokféle elmélet született a nyelvi rendszer törvényszerűségeivel foglalkozó tudományban, a nyelvészetben és a nyelvi folyamatok pszichológiai realitásával foglalkozó pszichológiában is. A beszédértés legismertebb pszichológiai modelljeit a Beszédmegértés című alfejezetben tekintjük át. A beszédészlelés kognitív szemléletű elméletei szerint a beszédfeldolgozás folyamata során különböző átalakítási folyamatok zajlanak. Ezek során a bejövő akusztikai információ különböző reprezentációkba íródik át, míg végül létre nem jön egy olyan magasabb szintű reprezentáció, amely már közvetlenül megfeleltethető a mentális lexikonban tárolt absztrakt lexikai elemeknek. A beszéd megértése tehát leegyszerűsítve annyiból áll, hogy az akusztikai bemenetet, azaz a beszédhangok összekapcsolt sorait megfeleltetjük valamilyen lexikai elemnek. A továbbiakban elsőként a beszédészlelés folyamatát tekintjük át, azaz azokat az átalakítási folyamatokat, amelyek lehetővé teszik, hogy a beszédhangokkal kapcsolatos akusztikai bemenetből a beszédmegértési folyamatok által felhasználható mentális reprezentációk jöjjenek létre. A beszédmegértés elméleteit pedig majd csak akkor vesszük szemügyre, ha már azt is tudjuk, hogy a szavak jelentése hogyan tárolódik a fejünkben.

1.2. A beszédészlelés alfolyamatai A hagyományos elképzelések a beszédpercepciót egy olyan folyamatnak tekintik, amelynek során a beszéddel kapcsolatos akusztikai információ különböző feldolgozási állomásokon halad át, és a megfelelő transzformációk során az akusztikai inputból a szándékolt jelentés megértése történik meg. Studdert-Kennedy (1974) a beszédhangtól a megértésig történő feldolgozásban négy alapvető elemzési szintet javasolt: 1. hallási, 2. fonetikai, 3. fonológiai, 4. lexikai, szintaktikai és szemantikai. 23 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


1.2.1. Hallási elemzés A hallási feldolgozás szintjét a beszéddel kapcsolatos akusztikai információ elemzése jelenti. Érdemes ezen a szinten különválasztani az akusztikai információ periferiális és centrális feldolgozását, vagyis a belső fül csigájában történő transzdukciós folyamatokat és a hallókéregben zajló magasabb szintű folyamatokat (lásd az Általános pszichológia 1. hallási észleléssel foglalkozó fejezeteit). Ez a megkülönböztetés nyilvánvalón a beszédre is érvényes, hiszen a beszédinformációk feldolgozásában is ugyanazok a fiziológiai mechanizmusok vesznek részt, mint a környezet többi hangja esetében. A hallási feldolgozás periferiális folyamatai a beszédhangokban lévő akusztikai információkat idegsejtek tüzelési mintázatává alakítják át. Mindezt a centrális folyamatok tovább alakítják, miközben olyan alapvető tulajdonságokat nyernek ki belőle, mint az alaphang magassága, a spektrális tartalom, az időtartam, az intenzitás, valamint az alaphangban és az intenzitásban bekövetkező változások. Ezen alapvető tulajdonságok kinyerése minden hallott hang, és így a beszéd esetében is megtörténik. Ezt követi, még mindig a hallási feldolgozás szintjén, egy olyan, a beszédhangokhoz már speci- fikusabban kapcsolódó folyamat, amelynek során a beszédhangokkal kapcsolatos akusztikai jellegzetességeket, a beszédspecifikus akusztikai kulcsokat nyeri ki a feldolgozórendszer. A feldolgozás első szakaszában kinyert spektrális és temporális mintázatok feltételezhetően a hallási szenzoros (echoikus) emlékezetben tárolódnak mindaddig, amíg valamennyi akusztikai jellemző kinyerése meg nem történik. Az akusztikai kulcsok a beszédhangok olyan tulajdonságai, amelyek lehetővé teszik a magasabb szinteken a fonetikai osztályozást, szolgálva ezzel a fonémareprezentáció kialakulását. Maga a fonetikai osztályozás egész egyszerűen fogalmazva nem más, mint a beszédhangoknak különböző kategóriákba történő „besorolása”. Ezek a kategóriák a hangok képzéséhez kapcsolódnak, és ahogy azt az Általános pszichológia 1. beszédhangok észlelésével foglalkozó fejezetében is megismerhettük, a képzési mód, képzési hely, zöngésség stb. szerint különülnek el. Minden beszédhang besorolható tehát valamilyen fonetikai kategóriába; az /f/ hang például egy olyan zöngétlen, labiodentális mássalhangzó, amely réshang is egyben. A fonetikai kategóriákhoz meghatározott akusztikai jellemzők rendelhetők hozzá, mégpedig rendszerint egynél több. Lisker (1978) például elemzései során mintegy tizenhat olyan akusztikai kulcsot talált, amelyek a zárhangok zöngésségéhez kapcsolódnak, bár ennél általában kevesebb akusztikai jellemző is elegendő egy-egy fonetikai kategória leírásához, meghatározásához. Például a magyar /g/ hang azonosításához az F1 formáns átmenete, az F2 nagysága, az intenzitásváltozások és az idői viszonyok lényegesek (Gósy, 1982, 2005). Megjegyzendő ugyanakkor, hogy az azonosításhoz szükséges akusztikai jellemzők annak függvényében változhatnak, hogy milyen hang található az azonosítandó hang előtt és után (koartikuláció). Tudnunk kell azonban, hogy a hallási elemzés szintjén még nem történik fonetikai kategóriákba való besorolás, csupán azoknak az akusztikai jellemzőknek a kinyerése, amelyeket majd a későbbi elemzés során ezekhez a kategóriákhoz hozzá fogunk rendelni.

1.2.2. Akusztikai-fonetikai elemzés A beszédfeldolgozás következő szintje az akusztikai-fonetikai elemzés. Ez az első olyan szint, amelyen már beszédspecifikus feldolgozás történik, azaz itt már kizárólag a beszédhangokra jellemző információk feldolgozása valósul meg. Jusson eszünkbe az észlelési folyamat alacsonyabb szintjeit jellemző univerzális szabály: a hallási elemzés szintjén még nincs különbség a beszéd-, illetve másfajta hangok között, azaz minden akusztikai információt hasonlóan dolgozunk fel. Az akusztikai-fonetikai elemzés során a beszédspecifikus akusztikai kulcsok az úgynevezett fonetikai jellemzőkhöz rendelődnek hozzá. Fonetikai jellemző például a zöngésség, a zárhangjelleg vagy a bilabiális jelleg. Amint láttuk, a fonetikai jellemzőket használjuk a beszédhangok osztályozására is (az Általános pszichológia 1. 11.1. és 11.2. táblázata foglalja össze ezeket). A fonetikai jellemzők elemzése során az akusztikai jellemzőket megfeleltetjük egy-egy fonetikai jellemzőnek, ami lényegében sorozatos bináris döntéseket jelent. A feldolgozórendszernek azt kell tehát meghatároznia, hogy a beérkező akusztikai jellemzők megfelelnek-e egy adott fonetikai jellemzőnek, vagy sem. Nagyon leegyszerűsítve ezt úgy képzelhetjük el, hogy rendelkezésünkre áll egyfajta fonetikai mátrix, amely a fonetikai jellemzőket tartalmazza (hasonlóan az Általános pszichológia 1. 11.1. és 11.2. táblázatához), és ennek felhasználásával azt kell meghatároznunk, hogy az akusztikai jellemzők alapján a beérkező hang zöngés-e vagy sem, zár-, rés-, közelítőhang-e, vagy sem, stb. Fontos azonban tudnunk, hogy mindez csupán az azonosítás alapja, azaz fonémareprezentáció még mindig nem jön létre, így nem történik fonémadöntés sem. Ez a következő szint, azaz a fonológiai elemzés feladata. 24 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


1.2.3. Fonológiai elemzés A fonológiai elemzés során jönnek létre a valódi fonémareprezentációk, pontosabban a fonetikai jellemzőkből fonológiai szegmenseket hozunk létre. Valójában napjainkban is vitatott, hogy mik is lennének azok a reprezentációs egységek, amelyeket a későbbiekben a lexikai hozzáférés során felhasználunk. Nem egyértelmű ugyanis, hogy ezek vajon a fonémák-e, vagy éppen a szótagok, illetve egyéb egységek. Az azonban valószínűnek látszik, hogy a fonológiai elemzés egy úgynevezett szegmentális reprezentációhoz kötődik, vagyis diszkrét nyelvi egységek egymást követő sorozata jön létre. A fonológiai elemzés szintjén már nem egyszerűen beszédspecifikus, hanem nyelvspecifikus feldolgozás történik, azaz csak azokat a fonetikai információkat használja fel a rendszer, amelyek egy adott nyelvben relevánsak (vö. a nyelvi percepciós bázis fogalmával). Vagyis például a japán beszélők esetében hiába vannak jelen a fonetikai szinten az /l/ és /r/ hangok fonetikai jellemzői, a fonológiai szinten ezekből nem jönnek létre különálló reprezentációk, így tehát mindkét bemenet az /l/ reprezentációt fogja létrehozni. A hatékony fonológiai elemzés egy fontos jellemzője az allofonikus variáció megszüntetése. Az allofonikus variáció azt jelenti, hogy egy adott fonémának több akusztikai-fonetikai megvalósulása létezik. Ezt a variációt, ahogy már láttuk, főként a koartikulációs folyamatok okozzák, vagyis az, hogy az egyes beszédhangok produkcióját befolyásolja a környezetében lévő (megelőző és követő) többi beszédhang produkciója. Az /n/ hangot például kissé eltérően ejtjük az „ing”, „int” és „ina” szavakban. Azt mondhatjuk, hogy ezekben a szavakban az /n/ hang allofonjait találjuk, vagyis olyan akusztikai megvalósulásait, amelyek kismértékben eltérnek egymástól. A fonológiai elemzés szintjén az egyik lényeges feladat annak megállapítása, hogy függetlenül az akusztikai és fonetikai jellemzőktől, az /n/ hang mindhárom esetben ugyanazt a fonológiai szegmenst, vagyis az /n/ fonémát jeleníti meg. A fonológiai elemzéssel lezárul a beszédfeldolgozás prelexikális, beszédészlelési szakasza. A 2.1. táblázat összefoglalja, hogy a beszédészlelési folyamat egyes elemzési szintjei milyen transzformációkat valósítanak meg annak a feldolgozási folyamatnak a során, amelyben az akusztikai bemenettől eljutunk a fonémareprezentációig. A különböző transzformációk eredményeképpen olyan reprezentációk jönnek létre, amelyek alapján lehetővé válik a beszédjelek megfeleltetése a mentális lexikonban tárolt szójelentéseknek. A beszédészlelést követő beszédmegértési folyamatok pontosan ezt a megfeleltetést valósítják meg, és látni fogjuk, korántsem egyértelmű az, hogy hogyan is zajlik ez a megfeleltetés. Mielőtt azonban rátérünk arra, hogy a kognitív pszichológiában milyen elméletek születtek a szójelentés feldolgozásának magyarázatára, előbb közelebbről is megvizsgáljuk a nyelvi feldolgozórendszernek azon elemeit, amelyek a szavak jelentésének tárolásáért és szerveződéséért felelősek, azaz megismerkedünk azzal, hogy mit is takar a mentális lexikon fogalma. MÓDSZEREK A BESZÉDÉSZLELÉS ÉS BESZÉDPRODUKCIÓ VIZSGÁLATÁBAN A beszédészlelés és beszédprodukció empirikus tanulmányozása különféle eszközök és eljárások alkalmazását igényli. Mint a legtöbb kísérletben, itt is négy részből tevődik össze a vizsgálat: az ingeranyag létrehozásából, az ingerek bemutatásából, a kísérleti személy válaszainak rögzítéséből és a válaszok (statisztikai) kiértékeléséből. Ezek közül itt az első kettőt mutatjuk be röviden. Az ingeranyag létrehozásának módszerei A beszédészlelés vizsgálatának sokáig korlátot szabott az, hogy nehéz volt megfelelően kontrollált akusztikus ingeranyagot összeállítani. A hanglemez és magnetofon megjelenésével az már lehetségessé vált, hogy egy előre rögzített anyagot mutassanak be a kísérleti személyeknek, de a beszédészlelés vizsgálata igazán a számítógépek megjelenésével lendült fel. A számítógépek nemcsak a hang megfelelő rögzítését tették lehetővé, de annak manipulálását, sőt a mesterséges beszédhangok létrehozását is (lásd a Gépi beszédszintézis és beszédfelismerés című szövegdobozt a 108-111. oldalon). A számítógépes rögzítés ugyanakkor azt is lehetővé teszi, hogy az ingereket számítógéppel mutassuk be, ami óriási rugalmasságot tesz lehetővé, hiszen nem kell egy előre rögzített módon adnunk az ingereket, és a sorrendet bármikor (akár adaptívan, vagyis a kísérleti személyek válaszait is figyelembe véve) meg tudjuk változtatni. Ma alapvetően háromféle módszert alkalmaznak a beszédingerek létrehozására. Az egyik a digitalizálás, amelynek lényege, hogy az anyanyelvi beszélő által felmondott szöveget (hangokat, szavakat, mondatokat stb.) számítógép segítségével rögzítjük. A számítógépes rögzítés azt jelenti, hogy az eredetileg analóg beszédfolyamot a számítógép által is értelmezhető adatokká alakítjuk át a digitalizálás révén. A másik a


2. FEJEZET – Beszédészlelés, mentális lexikon, beszédmegértés, beszédprodukció szintetizálás, amelynek révén mesterséges beszédhangokat tudunk létrehozni. A harmadik pedig a szemiszintetizálás, amely ötvözi a digitalizálást és a szintetizálást. A szemiszintetizálásban a beszédhangok forrás-szűrő modelljét használjuk fel, vagyis azt, hogy a beszédhangok lényegében két részből állnak: a hangszalagok rezgése által keltett periodikus rezgésből (forrás), valamint ennek az artikulációs csatornában megvalósuló modulációjából (szűrő), amely a hangok formánsszerkezetét adja. A szemiszintetizálás során a beszédhangok forrás része termé szetes beszélőtől származik, a szűrőt pedig számítógépes eljárások segítségével valósítják meg. A módszer előnye, hogy megtartja a beszédhangok természetességét, de ugyanakkor lehetővé teszi, hogy kontrolláljuk a hangok jellemzőit. Az ingeranyag létrehozására a fent említett módszerekkel nagyon sok különböző szoftver áll rendelkezésre. Ezek közül az egyik leginkább hasznos a Praat, amely kifejezetten fonetikai célprogram, és segítségével szinte bármilyen beszédhangokkal kapcsolatos feladat megvalósítható, a hangok elemzésétől, a manipuláción és szintézisen keresztül a kísérleti paradigmák létrehozásáig. Az ingerek bemutatásának módszerei A beszédingerek létrehozása után a következő feladat az ingerek bemutatása, pontosabban a bemutatást szolgáló kísérleti paradigma megtervezése. Ehhez egyrészt szükség van magára az eljárásra, másrészt pedig egy olyan eszközre, amely képes az ingerek megfelelő lejátszására. Nagyon sok különböző eljárás létezik, az alábbiakban néhány klasszikus paradigmát mutatunk be. Az egyik klasszikus eljárás az azonosítási vizsgálat, amelyben a kísérleti személyeknek azt kell megmondaniuk, hogy a lehetséges célingerek közül melyiket hallották. Ezt az eljárást leggyakrabban a beszédhangok kategoriális vizsgálatára használják; olyan ingereket mutatnak be, amelyek kis akusztikai különbségekkel rendelkeznek. Az ilyen kísérletek általános eredménye, hogy – függetlenül a konkrét akusztikai paraméterektől – a kísérleti személyek mindig egy adott beszédhangot észlelnek, és soha nem beszédhangok közötti átmenetet. A másik, szintén gyakran használt eljárás a diszkrimináció vagy azonos-különböző módszer. A kísérlet során a személyeknek azt kell eldönteniük, hogy a két egymás után bemutatott hang azonos volt-e vagy különböző. Az eljárással azt tudjuk megvizsgálni, hogy a személy képes-e megkülönböztetni, azaz diszkriminálni a bemutatott ingereket. A diszkrimináció vizsgálatának egy másik módszerében nem két, hanem három ingert mutatnak be. Az úgynevezett AXB (vagy ABX) paradigmában az A és B egymástól különböző ingerek, és X vagy az A-ra, vagy a B-re hasonlít. A kísérleti személy feladata a hasonlóság eldöntése. A harmadik paradigma az úgynevezett jósági ítélet. Ennek során a bemutatott ingerekről azt kell eldönteni, hogy például egy hétfokú skálán a hang mennyire felel meg az adott nyelvre jellemző beszédhang-kategóriának.

2. A mentális lexikon 2.1. A mentális lexikon felépítése A nyelvi üzenetek megértése és produkciója szempontjából alapvető fontosságú az a rendszer, amely a szavak jelentését, illetve az egyéb nyelvi jeleket, valamint a nyelvi szabályokat tárolja. A mentális lexikon kapcsán az egyik legfontosabb kérdés, hogy miképpen épül fel. Amit biztosan állíthatunk, az az, hogy a szavak nem rendezetlen összevisszaságban tárolódnak a fejünkben. Ezt két dolog is alátámasztja. Az egyik ilyen bizonyíték, hogy nagyon sok szót kell tárolnunk. Egyes becslések szerint (Seashore-Eckerson, 1940) egy iskolázott felnőtt körülbelül 150 ezer szót ismerhet (a saját anyanyelvén). Bár a mentális lexikon nagyságára vonatkozó becslések meglehetősen problematikusak (elvégre nem lehet megszámolni az összes olyan szót, amit egy személy ismerhet), ráadásul az sem teljesen világos, hogy mit tekintünk egyáltalán szónak (a „hajó” biztosan az, de a „hajóskapitány” vajon külön szó-e?), Aitchison (1987) szerint a lexikonban tárolt szavak száma 50 ezer és 250 ezer között lehet.

3.1. táblázat - 2.1. táblázat. A beszédészlelés egyes szintjein megvalósuló átalakítási folyamatok Elemzési szintek

Bemenet

Kimenet

Hallási elemzés

akusztikai jel

akusztikai jellemzők


2. FEJEZET – Beszédészlelés, mentális lexikon, beszédmegértés, beszédprodukció Fonetikai elemzés

akusztikai jellemzők

fonetikai jellemzők

Fonológiai elemzés

fonetikai jellemzők

fonológiai szegmensek

A másik bizonyíték, ami arra utal, hogy a mentális lexikon valamilyen rendszer szerint kell, hogy szerveződjön, az az, hogy nagyon gyorsan hozzá tudnunk férni a szavak jelentéséhez. Egy átlagos beszélgetés során másodpercenként 1,5-2 szót mondunk ki (és értünk meg). Még ennél is meglepőbb az, hogy viszonylag gyorsan el tudjuk dönteni egy adott szóról, hogy az anyanyelvünkben létezik-e vagy sem. Ennek jellegzetes vizsgálati paradigmája a lexikális döntési feladat. A lexikális döntési feladatban a kísérleti személyektől azt kérjük, hogy a bemutatott szavakról, például olyanokról, mint a „labda” vagy mint a „balda”, döntsék el, hogy léteznek-e a nyelvben, vagyis értelmesek-e. A „balda” szóhoz hasonló szavakat álszavaknak nevezzük, és az jellemző rájuk, hogy noha értelmetlenek, megtartják az adott nyelvre jellemző szóképzési szabályokat, vagyis akár létezhetnének is. Az álszavak mellett az értelmetlen szavak egy másik csoportja az úgynevezett nem-szavak, amelyek viszont nem tartják meg ezeket a szóképzési szabályokat, mint például a „blada”. A lexikális döntési feladatok általános eredménye az, hogy a kísérleti személyek nagyon gyorsan eldöntik, hogy egy szó létező (értelmes)-e vagy sem, sőt a nem létező szavakról való döntés reakcióideje általában kisebb, mint a létező szavakról való döntésé. Ez arra utal, hogy a nem létező szavakról való döntés során nem az történik, hogy a feldolgozórendszer végigkeresi az egész mentális lexikont, és amennyiben nem találja az adott szót, akkor válaszolunk nemmel. Ez ugyanis viszonylag hosszú reakcióidővel járna együtt, még akkor is, ha amúgy a lexikon gyorsan kereshető. Arról, hogy miként történik ez a döntés, alább, a beszédfeldolgozási modellek ismertetésekor még szót ejtünk. Mindezek alapján megállapíthatjuk, hogy a mentális lexikon egy olyan tárhely, amelyben nagyon sok szóhoz igen gyorsan kell hozzáférnünk. Könnyen belátható, hogy egy olyan rendszerben, amelyben a szavak véletlenszerűen helyezkednek el egymás mellett, ez kivitelezhetetlen lenne. Egy szemléletes analógiával élve, képzeljük el, hogy van egy csomó könyvünk, amelyeket úgy szeretnénk tárolni egy szobában, hogy később is el tudjuk érni őket (a könyvek vonatkoznának az egyes szavakra). Milyen módon szervezhetjük meg a tárolást? A legegyszerűbb megoldás, ha a könyveket halmokba rakjuk, és feltornyozzuk őket a plafonig. Így meglehetősen nagy mennyiségű könyvet tudunk viszonylag kis helyen elraktározni. A gond csak az, hogy a könyvekhez való hozzáférés viszonylag nehéz lesz, pontosabban csak azokat tudjuk elérni, amelyek a bejárat melletti kupacokban találhatók. Ez tehát egy helytakarékos rendszer, de eléggé megnehezíti a hozzáférést, márpedig számunkra az is fontos lenne. Egy másik megoldás az lehet, ha polcokat szerelünk fel, és azokra helyezzük a könyveket. Ezzel ugyan helyet veszítünk, de legalább az összes könyv elérhető lesz. Ezt a rendszert továbbfejleszthetjük úgy, hogy a könyveket csoportosítjuk valamilyen szempont szerint, például témák, illetve betűrend alapján, hasonlóan a könyvtárak szervezési rendszeréhez. Ez már egészen hatékony keresést tesz lehetővé, hiszen a keresett könyveknek általában ismerjük a témáját, és a címét is tudjuk. Még gyorsabbá tudjuk tenni a keresést, ha bevezetjük a könyvtárakban is használt katalógusrendszert, amely lényegében könnyen kereshető információkat tartalmaz a keresett könyvek helyét illetően. Vagyis ekkor már nem kell végigböngésznünk a polcokat, elég csak a katalógusban kikeresni a könyvek helyét. Megjegyezzük, hogy a katalógus bevezetése lényegében feleslegessé teszi a könyvek szigorú szervezését a polcokon, mivel ha a katalóguscédulán szerepel a pontos hely, akkor nem kell egymás mellett lenniük az „a” betűvel kezdődő könyveknek, csak az a fontos, hogy a katalógus a megfelelő helyet jelölje meg. Ez a katalógushoz hasonló mutatórendszer működik egyébként a számítógépek adattárolása esetében is, vagyis az egymás mellettinek látszó fájlok nem feltétlenül vannak egymás közelében a számítógép merevlemezén, csak az a fontos, hogy a mutatók a megfelelő helyen keressék őket. Feltételezhető, hogy az emberi agyban hasonló módon tárolódnak a szavak, vagyis az egymáshoz hasonlóak nem feltétlenül vannak egymás mellett, és az egymáshoz való hasonlóság nem a pontos helyen, hanem a szavak közötti kapcsolatok erősségén múlik. A könyvtáron kívül egy másik analógiát is szokás használni a mentális lexikon működésének illusztrálására, mégpedig az írott lexikonok analógiáját. A könyvtár analógia a szavak tárolására vonatkozik, a lexikon analógia pedig arra, hogy hogyan értjük meg a szavak jelentését. Az írott lexikon analógiát valójában inkább arra használjuk, hogy bemutassuk, a mentális lexikon több tekintetben is különbözik az írott lexikonoktól, annak ellenére, hogy az elnevezés hasonlóságot sugall. Az írott lexikonban a szavak betűrendben követik egymást, és az egyes szavak jelentését a kapcsolódó szócikkek magyarázzák el. Azt azonban, hogy ez hasonlóan történne a mentális lexikon esetében, több tény is cáfolja. Egyrészt, ha a mentális lexikon az írott lexikonhoz hasonlóan betűrendben tartalmazná a szavakat, akkor


2. FEJEZET – Beszédészlelés, mentális lexikon, beszédmegértés, beszédprodukció a nyelvbotlások, hibázások között gyakorinak kellene lenniük az olyan hibáknak, amikor az ábécében egymást követő betűket cserélünk fel. Ehhez képest, amint azt a beszédprodukcióról szóló részben látni fogjuk, az ilyenfajta hibázások nagyon ritkák, beszédünkben elsősorban jelentésükben hasonló szavakat cserélünk fel. Másrészt, az írott lexikonhoz képest a mentális lexikon tartalma nem állandó, hanem folyton változik: új szavakat tanulunk meg, esetleg mi magunk is kitalálunk ilyeneket (neologizmusok), más szavakat pedig elfelejtünk. Főként a hétköznapokban használt nyelv az, amelyben bizonyos szavak, szófordulatok viharos gyorsasággal váltják egymást, például a szlengkifejezésekben. Gondoljunk például arra, hogy mi az aktuális diáknyelvi kifejezése annak, hogy valami nagyon jó? És milyen fordulatot használtak erre egy éve? Harmadrészt, a mentális lexikon abban is eltér az írott lexikontól, hogy lényegesen több információt tartalmaz a szavakkal kapcsolatban, mint az elnevezési analógia alapját képező lexikonok. Az írott lexikonok által nyújtott információk szükségképpen limitáltak, míg a mentális lexikon esetében nem ismerünk ilyen határokat. Ráadásul, a mentális lexikon a szavakkal kapcsolatban szinte teljes leírást ad arról, hogy milyen szituációkban lehet azokat használni. Ezenkívül az írott lexikon a szavakat legtöbbször önmagukban definiálja, míg a mentális lexikonban – úgy tűnik – a szavak alapvető tulajdonsága, hogy a hasonló jelentésű szavak révén értjük meg őket (például a „meleg” szót a „hideg”, „langyos” és „forró” szavakhoz való viszonyában értelmezhetjük igazán). Továbbá az írott lexikonok nem tartalmaznak információt az adott szó tipikusságával vagy gyakoriságával kapcsolatban (pontosabban más típusú szótárakban kell ezt megkeresni, lásd gyakorisági szótárak). A mentális lexikonban viszont ezek a jellemzők a lexikai elemek alapvető tulajdonságai közé tartoznak. A mentális lexikon ugyanakkor két olyan információt is tartalmaz, ami lényegében az írott lexikonoknál is megtalálható, ez pedig a szavak mondatokban játszott szerepe és a hangalakja. Feltételezhető, hogy a mentális lexikon ezeket az információkat a szó jelentésével együtt tárolja, vagyis minden szónál található egy „bejegyezés” arról, hogy a szó ige, főnév, határozó stb., illetve hogy hogyan kell kimondani. Az egyetlen különbség a két lexikon között, hogy a mentális lexikon jóval részletesebb információkkal szolgál ezekről. A mentális lexikon kapcsán a felépítésén kívül a másik alapvető kérdés, hogy mi a viszony a lexikonban tárolt szavak és a szemantikai, fogalmi tudásunk között. A fogalmi tudásról az Általános pszichológia tankönyv második kötetében (Csépe-Győri-Ragó, 2007b) már részletesen esett szó, és tudjuk, hogy a kognitív pszichológiában milyen elképzelések születtek a szemantikai tudás szerveződésével kapcsolatban (lásd például a meghatározó tulajdonságok elméletét, illetve a prototípus-elméletet). A mentális lexikon és a fogalmi rendszer viszonyával kapcsolatban alapvetően azt mondhatjuk, hogy ezek átfedésben vannak egymással, de nem teljes mértékben. A két rendszer viszonyát a 2.2. ábra szemlélteti. Látható tehát, hogy a mentális lexikon nem az írott lexikonokhoz hasonlóan szerveződik, illetve hogy, legalábbis részben, független a fogalmi rendszertől, vagyis a világról való általános tudástól. Azt is mondtuk, hogy a lexikonban nagyon gyorsan hozzá kell tudnunk férni nagyon sok szóhoz. Most lássuk, miféle szerveződés szükséges ahhoz, hogy ez a gyors és hatékony hozzáférés megvalósulhasson!

2.2. ábra. A mentális lexikon és a fogalmi rendszer viszonya

2.2. A szavak szerveződése a mentális lexikonban


2. FEJEZET – Beszédészlelés, mentális lexikon, beszédmegértés, beszédprodukció Milyen viszonyban állnak a tárolt szavak egymással? Feltételezhetjük, hogy a szavak között vannak bizonyos kapcsolatok, és nem önmagukban álló entitások. A szavak közötti viszonyt legegyszerűbben úgy képzelhetjük el, ha egyfajta „foltmintás” (patchwork) takaróra vagy kirakójátékra gondolunk, amelynek foltjai, illetve darabjai egymás mellett találhatók, és egy nagyobb mintázatot alkotva, több oldalról is érintkeznek egymással (Aitchison, 1987). Ebben azok az alkotóelemek kerülnek egymás mellé, amelyek a valóság ugyanazon, illetve szorosan összetartozó részeiről szólnak, mint például az „alma” és a „körte”. Ha ezt az analógiát jobban átgondoljuk, könnyen belátható, hogy az elképzelés több okból is túlságosan leegyszerűsítő. Egyrészt, a szavak nem egyenletesen fedik le a világot: bizonyos területeken átfedő vagy részben átfedő szavak találhatók (például a kognitív, mentális, lelki, pszichés nagyon hasonló dolgokra vonatkoznak), más területeken viszont egyáltalán nem rendelkezünk szavakkal. Ráadásul az átfedő szavak hierarchikus viszonyban állhatnak egymással (pl. fülesbagoly – bagoly – madár – állat), valamint egyes szavak több más szóval is kapcsolatban állhatnak (például az alma nemcsak a körtével van kapcsolatban, de a lepénnyel és a fával is). Ezek a kapcsolatok nehezen értelmezhetők a „folt- minta”-modellben.

2.3. ábra. A szavak mentális lexikonban való szerveződésének elméletei A szavaknak a fejünkben való szerveződésével kapcsolatban nagyon sok további elmélet is született, bár ezek leginkább két nagy csoportba sorolhatók (lásd 2.3. ábra). Az egyik szerint a szavak jelentése visszavezethető úgynevezett szemantikai primitívákra, azaz olyan elemi alkotórészekre – szemléletesebben fogalmazva: „atomi részecskékre” –, amelyeknek a jelentése tovább már nem bontható. A szavak közötti kapcsolatot az elmélet szerint az határozza meg, hogy vannak-e átfedő szemantikai primitívái az egyes szavaknak. Például az „asztal” szót az alábbi primitívákból állíthatnánk össze: TÁRGY, ÖSSZEKAPCSOLT, SZILÁRD, FELÜL, HORIZONTÁLIS, VERTIKÁLIS, LAPOS FELÜLET. Ebben a felfogásban a szék sok ugyanilyen primitívát tartalmaz, azaz: TÁRGY, ÖSSZEKAPCSOLT, SZILÁRD, KÖZÉPEN, HORIZONTÁLIS, VERTIKÁLIS, LAPOS FELüLET. Ezek alapján azt mondhatjuk, hogy az átfedő primitívák miatt a két szó nagyon hasonló jelentésű lesz. Bár ez önmagában igaz lehet, a szavak szemantikai primitívákra történő bontásával mégis elég sok probléma van. A problémák elsősorban azzal kapcsolatosak, hogyan honnan származnak a primitívák. Egyes elképzelések szerint a primitívák veleszületetten adottak, univerzálisak, és a szótanulás, illetve fogalmi tanulás során ezekből a primitívákból kiindulva képezzük le a szavak, a fogalmak jelentését. Ugyanakkor nem világos, hogy hogyan lehetnek a primitívák veleszületett módon adottak. Egy ettől eltérő felfogás szerint (Miller-Johnson-Laird, 1976) a szemantikai primitívák a perceptuális primitívákra vezethetők vissza, vagyis olyan elemi összetevőkre, amelyek a percepcióban a tárgyészlelés alapjául szolgálnak. A probléma ezzel az elképzeléssel „csupán” az, hogy a konkrét fogalmak esetében jól működik, de az absztrakt fogalmak szinte biztosan nem írhatók le perceptuális jellemzőkkel (pl. hogyan jeleníthető meg az a fogalom, hogy „bátorság”? és milyen alapvetőbb alkotóelemekre vezethető ez vissza?). A szemantikai primitívák szerinti szerveződés modelljével szemben tehát számos elméleti kifogás fogalmazódott meg, továbbá kísérleti bizonyítékokkal sem sikerült alátámasztani. Az elmélet alapfeltételezéséből kiindulva azt várnánk, hogy azokat a szavakat, amelyeknek a jelentése több szemantikai primitívára vezethető vissza, tovább tart feldolgozni, mivel a megértés során minden egyes primitívát ki kell nyernünk a szóból. Az egyik kísérletben (Cutler, 1983, idézi Aitchison, 1987) olyan mondatpárok feldolgozási idejét hasonlították össze, amelyekben egy kivételével ugyanazok a szavak szerepeltek. Az eltérő szavak között az volt a különbség, hogy jelentésüket tekintve az egyik tovább bontható volt (pl. „üres” – nem teli), a másik pedig nem (pl. „sárga”). Az eredmények azt mutatták, hogy a várakozásoktól eltérően a két mondat feldolgozási ideje azonos volt, azaz a szemantikai komplexitás nem befolyásolta a feldolgozás idejét. Mindezen érvek tehát arra utalnak, hogy a szavak jelentésének szemantikai primitívákra való felbontását valló elképzelés valószínűleg téves. 29 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


2.4. ábra. A szavak közötti viszonyok négy fő kategóriája A lexikon szerveződési jellemzőit leíró elméleteknek az a csoportja, amely a szavak közötti szemantikai kapcsolatot tekinti a legfontosabbnak, már sokkal sikeresebbnek mondható. Az úgynevezett szemantikaihálómodellek szerint a szavak önmagukban álló egészek, de a közöttük lévő kapcsolatok révén hálózatba szerveződnek. Azok a szavak, amelyek között van valamilyen viszony (pl. az asztal és a szék), összeköttetésbe kerülnek egymással, és minél szorosabb ez a viszony, annál szorosabb lesz az összeköttetés. Egy adott szó ugyanakkor több másikkal is kapcsolatba kerülhet, ezáltal hálózatok egész rendszere jöhet létre. A szemantikai hálózat tanulmányozására legkézenfekvőbb empirikus eljárás a szóasszociációs kísérlet, amelyben azt kérjük a résztvevőktől, hogy egy célszóra egy vagy több olyan szóval válaszoljanak, ami arról elsőként eszükbe jutott. Az emberek viszonylag konzisztensen válaszolnak ezekben a kísérletekben. Például a „fehér” szóra igen nagy valószínűséggel mondják azt, hogy „fekete”, a „férj”-re azt, hogy „feleség”, vagy a „só”-ra azt, hogy „bors”. A szóasszociációs vizsgálatnak ugyanakkor van néhány olyan gyenge pontja, ami miatt mégsem mondhatjuk, hogy tökéletesen feltárná a szavaknak a mentális lexikonban kialakult szerveződését. Az egyik leggyengébb pont az, hogy a feladat nyilvánvalóan nem a hétköznapi szófeldolgozást modellezi, hiszen ritkán fordul elő, hogy olyan szavakat kell mondanunk, amelyek egy másik szóról eszünkbe jutnak. A másik probléma, hogy a feladatban a válaszadást erőteljesen befolyásolja a kontextus, vagyis, hogy a szó előtt milyen egyéb szavakat mutattunk. Például ha az „alma” szóra kérünk asszociációt, és előtte a barack, szilva, meggy szavakat adtuk, akkor nagy valószínűséggel kapjuk a körte szót. Ha viszont a kék, sárga, zöld szavakat használtuk előbb, akkor valószínűbben jön elő a piros szó, azaz egy úgynevezett előfeszített (lásd alább) tartalom, mint valamilyen, a célszóval asszociatív kapcsolatban lévő szó. Mindezen gyengeségek ellenére a szóasszociációs vizsgálatokban a szavak közötti viszonyok igen lényeges tulajdonságait sikerült feltárni. Ezeket a viszonyokat négy fő kategóriába csoportosíthatjuk (lásd 2.4. ábra): • mellérendelés az azonos kategórián belül (alma, körte, barack), • fölérendelés (veréb – madár), • együttjárás (sós víz, piros alma, gyáva nyúl), • szinonima (okos, értelmes, nagyeszű). Több bizonyíték utal a hasonló jelentésű szavak kapcsolataira. Ezek közül a legfontosabb az úgynevezett szemantikai előfeszítési (priming-) kísérletekből származik (Meyer-Schvaneveldt, 1971). Ezekben a kísérletekben a már ismertetett lexikális döntési feladatot alkalmazták, annyi különbséggel, hogy a célszavak előtt, vagy azokkal együtt, rövid ideig bemutattak egy másik szót, az úgynevezett előfeszítőt, ami vagy szemantikai kapcsolatban állt a célszóval, vagy nem. A kísérlet eredménye szerint az előfeszítő és a célszó között szemantikai kapcsolat esetén a lexikális döntés reakcióideje lényegesen lerövidült (lásd 2.5. ábra) ahhoz képest, amikor a két szó között nem volt ilyen kapcsolat. Mindez arra utal, hogy egy adott szó feldolgozása facilitálja azon szavaknak a feldolgozását, amelyek vele szemantikai kapcsolatban vannak. A szemantikaihálómodellben ez a következőképpen fogalmazódik meg: bármely szó esetében a megértési folyamat során részben aktiválódnak azok a szavak is, amelyekkel kapcsolatban áll, így ezeknek az adott szót követő feldolgozása az előzetes aktiváció miatt könnyebb lesz. A fentiekben áttekintettük azt, hogy hogyan épül fel a szavak jelentését tartalmazó mentális lexikon, és hogyan szerveződnek ebben a szavak. A továbbiakban, folytatva a beszédfeldolgozási folyamat tanulmányozását, arra 30 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

2. FEJEZET – Beszédészlelés, mentális lexikon, beszédmegértés, beszédprodukció keressük a választ, hogy hogyan modellezik a pszichológiai elméletek az akusztikai bemenet és a tárolt szójelentések közötti megfeleltetést.

2.5. ábra. A célszó detekciójának reakcióideje az előfeszítő szóval való kapcsolat függvényében (MeyerSchvaneveldt, 1971 nyomán)

3. Beszédmegértés 3.1. Szófelismerés és lexikai hozzáférés Ahogy már fentebb említettük, a beszéd feldolgozása nem ér véget azzal, hogy azonosítjuk a fonológiai szegmenseket (fonémákat), hiszen a megértési folyamat végére a szavak jelentéséhez kell eljutnunk. A fonológiai szegmensek rendelkezésre állását követő lépés a szavak reprezentációjának kialakítása, továbbá a szavak jelentéséhez való hozzáférés, egyszerűen fogalmazva: a szó megértése. Az „alma” szó megértéséhez nyilvánvalóan nem elegendő az /a/ /l/ /m/ /a/ fonémák kinyerése, hanem ezekből össze kell állítanunk a teljes szót, majd pedig meg kell értenünk annak a mentális lexikonban tárolt jelentését. A következőkben azt az öt legismertebb szófelismeréssel foglalkozó elméletet tekintjük át, amelyek a beszédészlelés kognitív modelljeinek sorába tartoznak. Bár ezek az elméletek a szófelismerés eltérő aspektusaival foglalkoznak, mindegyikükben közös, hogy fontos szerepet tulajdonítanak a felülről lefelé irányuló folyamatoknak, vagyis az előzetes tudás felhasználásának. Mielőtt azonban belekezdenénk ezeknek az elméleteknek az ismertetésébe, röviden tisztáznunk kell két fogalmat, mégpedig a szófelismerést és a lexikai hozzáférést. A szófelismerést úgy határozhatjuk, mint azt a folyamatot, amelynek során a beszéddel közvetített komplex és dinamikus akusztikai jelekből egy olyan mintázatot nyerünk ki, amely biztonsággal megfeleltethető a hosszú távú emlékezetben őrzött mintázatnak. A szófelismerés ebből a szempontból nem más, mint mintázatmegfeleltetési folyamat. Ezzel szemben a lexikai hozzáférés az a folyamat lenne, amely a már létrejött megfeleltetés alapján létrehozza a szóforma és a mentális lexikonban tárolt elem közötti kapcsolatot, azaz a szóforma alapján kinyeri az ahhoz tartozó jelentést. Fontos különbséget tennünk a két folyamat között, és ebben a lexikai hozzáférést a szófelismeréshez képest magasabb szintű folyamatnak kell tartanunk. Többek között azért is érdemes ezt a két folyamatot gondosan elválasztanunk egymástól, mivel – miként majd látni fogjuk – a legtöbb modell elsősorban a szófelismeréssel foglalkozik, és nem tér ki a lexikai hozzáférés folyamataira. Ugyanakkor az is belátható, hogy a beszédészleléssel kapcsolatban a szófelismerési folyamatok azok, amelyek relevánsak, mivel feltételezhető, hogy a lexikai hozzáférés során már egy modalitásfüggetlen (amodális) reprezentációra támaszkodik a feldolgozás, és ez a folyamat hasonló az akusztikai és az írott nyelvi input esetében (erről bővebben lásd az Olvasás című fejezetben).

3.2. A szófelismerést befolyásoló tényezők A szófelismeréssel foglalkozó elméleteknek meg kell tudniuk magyarázni egy sor empirikus eredményt. Ezek röviden a következők: 31 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

2. FEJEZET – Beszédészlelés, mentális lexikon, beszédmegértés, beszédprodukció 1. Szógyakorisági hatás: a gyakoribb szavakhoz (mint az alma, összevetve az alommal) köny- nyebb és gyorsabb a hozzáférésünk, mint a kevésbé gyakoriakhoz, így ezeket például a kevésbé gyakoriaknál könnyebben felismerjük zajban. 2. Fonológiai szomszédsági hatás: azokat a szavakat, amelyek esetében több hasonló hangzású szó létezik, azaz több fonológiai szomszéddal rendelkeznek, nehezebb felismerni (pl. lép – lék, lét, lég, kép, pép; fel – fed, fél, kel). 3. Szemantikaipriminghatás: ha egy szót egy jelentésében hasonló másik szó előz meg, akkor a szó feldolgozása gyorsabb lesz (lásd fent, 72-73. o.). 4. Kontextushatás: egy szó feldolgozása gyorsabb, ha egy értelmes és helyes nyelvtani szerkezettel rendelkező mondatban található, illetve ha általában illeszkedik a szöveg kontextusához.

3.3. A logogénelmélet Morton logogénelméletének lényege, hogy a szavak jelentését a mentális lexikonban egy-egy úgynevezett logogén reprezentálja (Morton, 1969, 1979, 1982). A mentális lexikonban található minden egyes szónak megfeleltethető egy olyan logogén, amely az adott szó jelentésével, szintaktikai szerepével, fonológiai és ortográfiai szerkezetével kapcsolatos információkat tartalmazza. Az ortográfiai megfeleltetésből egyben az is következik, hogy a logogén nemcsak a beszédfeldolgozásban játszik szerepet, hanem az olvasásban is (lásd 2.6. ábra). Morton szerint a logogén egy olyan „eszköz”, amely egyszerre kap szenzoros és kontextuális információkat az ezeket feldolgozó mechanizmusoktól, és amelynek feladata specifikus ingerekhez specifikus válaszok hozzárendelése. A logogén tulajdonságaihoz köthető tehát, hogy milyen inger fogadható el, és ez az inger milyen választ tesz elérhetővé. Morton szerint a szófelismerés úgy zajlik, hogy a logogének mintegy „monitorozzák” az akusztikai és vizuális inputokat, és ezzel együtt a rendelkezésre álló kontextuális információkat is (ezek a korábban már említett, felülről lefelé irányuló folyamatok). A logogén akkor válik aktívvá, ha a neki megfelelő mintázat szolgál bemenetként. Az aktiváció ugyanakkor nem „minden vagy semmi” jellegű. Ez azt jelenti, hogy a logogén aktivá- ciójának el kell érnie egy adott küszöbértéket ahhoz, hogy a neki megfelelő lexikai elem is aktiválódjon, tehát a szót megértsük. A kontextus – szemantikai és szintaktikai – szintén az aktivációs szint emelkedése révén van hatással. Mivel az elmélet egyaránt figyelembe veszi az észlelési bemenetet és a kontextushatást, az interaktív elméletek körébe soroljuk. A logogénelmélet szerint a lexikai aktiváció automatikusan jön létre akkor, ha az aktiválódott logogén információtartalma hozzáférhetővé válik a kimeneti rendszer számára is. Mindez azonban passzívan történik, mégpedig magán a logogénrendszeren belül, hiszen a logogének által tartalmazott információt semmilyen más rendszerben tárolt információval nem vetjük össze.

2.6. ábra. Morton logoelmélete (Morton, 1969 nyomán)


2. FEJEZET – Beszédészlelés, mentális lexikon, beszédmegértés, beszédprodukció A logogénelmélet egyik előnye, hogy képes több empirikus eredményt is jól magyarázni. Az egyik ilyen a szógyakorisági hatás. Az elmélet szerint a gyakoribb szavaknak az aktivációs küszöbe is alacsonyabb, mint a kevésbé gyakoriaké, így azoknál előbb, könnyebben aktiválódnak. A szógyakorisági hatás nem valamiféle illékony jelenség, alapvetően hosszú távú hatásnak tekinthető, jóllehet létezik egy rövid távú változata is. Ez az ismétlési hatásban jelenik meg. Morton (1964) megfigyelte például, hogy a szófelismerési kísérletekben a személyek gyakran úgy adnak hibás válaszokat, hogy tévesen egy korábban már szerepelt szót említenek a helyes válasz helyett. Ez a hatás szintén magyarázható azzal, hogy a korábban már szerepelt szó aktivációja időlegesen megnő, s emiatt annak csökkenő küszöbe ahhoz vezet, hogy egy hasonló szó is képes (tévesen) aktiválni. Az elmélet erőssége, hogy jól magyarázza a szófelismerés kapcsán felmerülő empirikus eredményeket, és segít annak elképzelésében, hogy miként is működhet egy olyan interaktív rendszer, amely egyaránt támaszkodik az alulrólfelfelé irányuló (adatvezérelt) és a felülről lefelé irányuló (koncepcióvezérelt) információfeldolgozási folyamatokra. Gyengéje ugyanakkor, hogy a konkrét mechanizmusokat nem specifikálja, tehát semmit sem mond az akusztikai input és a kontextuális tudás integrációjának módjáról, a szófelismerési folyamat időbeli lefolyásáról, mint ahogy maguknak a logogéneknek a pontos működéséről sem.

3.4. Forster autonóm keresési modellje Forster (1976, 1979) elmélete egy a számítógép analógiájára támaszkodó elképzelés, amelynek kifejtését olyan fogalmak uralják, mint a fájlok, mutatók és feldolgozók. A modell szerint a szófeldolgozási folyamat teljes mértékben szeriális, azaz az egyes szintek egymás után, és nem egymással párhuzamosan dolgozzák fel a szavakkal kapcsolatos információt. Forster négy feldolgozóegységet tételez fel, ezek az alábbi rendszerekbe tagozódnak (lásd 2.7. ábra): 1. lexikai feldolgozórendszer, 2. szintaktikai feldolgozórendszer, 3. üzenetfeldolgozó rendszer, 4. általános feldolgozórendszer. A lexikai feldolgozó a perceptuális rendszer által feldolgozott szenzoros inputból indul ki és teszi lehetővé a lexikai hozzáférést. A lexikai feldolgozó a modell szerint a beérkező szenzoros inputot megpróbálja megkeresni a rendelkezésére álló három periferiális hozzáférési fájlban: az orto- grafikus fájlban a vizuális inputokat, a fonológiai fájlban az akusztikus inputokat, a szintaktikai-szemantikai tárban pedig mindkét modalitású inputot. Ezekben a periferiális fájlokban a keresési folyamat a szógyakoriság szerint halad, vagyis előbb a nagyobb gyakoriságú szavakon belül, majd az egyre kisebb gyakoriságú szavakon belül zajlik a keresés. Ha a rendszer talál egy az inputnak megfelelő bejegyzést, akkor ezen bejegyzés alapján kinyeri azt az úgynevezett mesterfájlból. A mesterfájl lényegében a mentális lexikonnak megfelelő rendszer. Forster modelljében tehát a szófelismerés a periferiális hozzáférési fájlokban történik, a lexikális hozzáférés pedig a mesterfájlban.



2.7. ábra. Forster autonóm keresési modelljének lexikai feldolgozórendszere (Forster, 1976 nyomán) A modell a szógyakorisági hatást például azzal magyarázza, hogy a szóformákat tároló perife- riális tár elemei a gyakoriság szerint szerveződnek, vagyis a gyakori szavakat azért ismerjük fel könnyebben, mert ezek a tárban „feljebb” vannak, és így a keresési folyamat előbb találja meg őket. Mivel a modell szeriális feldolgozást tételez fel, ezért minden további feldolgozórendszer működése kizárólag az előző outputján alapulhat. Így a szintaktikai feldolgozó a mesterfájlban megtalált elem alapján építi fel a nyelvtani struktúrát, majd pedig ezt a struktúrát továbbítja az üzenetfeldolgozó rendszer felé, amely viszont a nyelvi input fogalmi struktúráját építi fel. A negyedik rendszer, az általános feldolgozó mindhárom nyelvi feldolgozótól kaphat bemenetet, és feladata a jelentés, a szintaxis és az üzenet alapján az általános fogalmi tudás hozzáadása. Az egész rendszer összetevői azonban elszigetelten működnek. Maga az általános feldolgozórendszer a modell értelmében nem képes befolyásolni a többi rendszer feldolgozási folyamatait (ahogy egyik feldolgozó sem tud visszahatni a többire). Ez általánosabb szinten megfogalmazva azt jelenti, hogy a modell az egyes rendszerek között nem tételez fel interakciót, vagyis azok működése autonóm. Az információ feldolgozása pedig szigorúan egyirányú, kizárólag alulról felfelé folyhat (szeriális feldolgozás). A Forster-féle modell szerint tehát a nyelvi feldolgozás két jellegzetes működési jellemzője miatt is autonóm. Egyrészt, maguk a folyamatok autonóm módon működnek. Másrészt, az egész nyelvi rendszer a kognitív rendszer egészétől, illetve a többi összetevőitől függetlenül működik. Összefoglalva, az autonóm keresési modell jól magyarázza a szógyakorisági hatást, sőt egyik lényeges tulajdonsága az, hogy a szóformákat tartalmazó tárhely a gyakoriság alapján szerveződik. Nem veszi figyelembe ugyanakkor a szomszédsági hatást, mivel a periferiális tárakban csak egyetlen szempont szerint történő szerveződést tart lehetségesnek, ez pedig a szógyakoriság. Ugyancsak a modell a szeriális jellegéből következik, hogy semmilyen lehetőség nincs a feldolgozás során arra, hogy a magasabb szintű feldolgozási folyamatok hatással legyenek az alacsonyabb szintűekre. Ebből az következik, hogy ez a modell alkalmatlan a kontextus hatásának a magyarázatára.

3.5. Interaktív-aktivációs modell Elman és McClelland (1984) modellje tipikus, a beszédfeldolgozásra alkalmazott konnekcionista modell. (A konnekcionizmus lényegét részletesebben is bemutatja e kötet A megismerő elme átfogó modelljei című fejezete.) Lényege, hogy a beszédfeldolgozási folyamatot úgy jeleníti meg, mint egy feldolgozóegységekből és azok kapcsolataiból álló, hierarchikusan szervezett rendszert. A rendszerben hasonló egységek reprezentálják a fonetikai jellemzőket, a fonémákat és a szavakat (lásd 2.8. ábra). Mindegyik egység működési jellemzői azonosak: serkentő vagy gátló kapcsolatban állhatnak a többi egységgel, továbbá akkor adnak a bemenetre valamilyen választ, ha az aktiváció szintje átlép egy bizonyos küszöbértéket. A modellben a fonéma- vagy szószintű reprezentációk nem mint diszkrét egységek léteznek, hanem bizonyos egységek megfelelő aktivációs állapotához kötődnek. A modell tehát aktivációs, mivel az egyes egységek közötti aktiváció az, ami a 34 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

2. FEJEZET – Beszédészlelés, mentális lexikon, beszédmegértés, beszédprodukció reprezentációkat megvalósítja, és interaktív, mert alulrólfelfelé és felülről lefelé irányuló kapcsolatok egyaránt működnek benne. A modell a következőképpen írja le a hallott szó megértését. Az „alma” szó meghallásakor az akusztikai input aktiválja az /a/ /l/ /m/ /a/ fonémáknak megfelelő egységeket. Ezen egységek kapcsolatban állnak a következő szinten az „alma” szóval, amely akkor aktiválódik, ha mind a négy fonéma aktív. Az „alma” szó aktiválódása ugyanakkor gátolja azokat a fonémákat, amelyeket a szó nem tartalmaz.

2.8. ábra. Elman és Mcclelland interaktív-aktivációs modelljének sematikus ábrázolása Az interaktív-aktivációs modell egyik nagy előnye, hogy nem tételez fel explicit reprezentációkat, vagyis nem kell, hogy valóban létezzen a fejünkben egy absztrakt /a/ hang vagy az „alma” szó, amelyeknek a bejövő akusztikai mintázatokat a felismerés során meg kellene feleltetnünk. A modell azt feltételezi, hogy ezek a reprezentációk valójában csak az egyes egységek aktivációs mintázataiból származnak. Ez közel áll ahhoz, ahogyan az idegrendszer működését elképzeljük, vagyis egymással kapcsolatban álló neuronok hálózataként. Fontos azonban – és ez minden konnekcionista modellre igaz –, hogy a modell egységei nem feleltethetők meg közvetlenül a neuronoknak, a köztük lévő kapcsolatok pedig nem azonosak az axonokkal. Pusztán működésbeli hasonlóság van a két rendszer között, de a legtöbb esetben egyáltalán nem világos, hogy a konnekcionista rendszerek egységei az idegrendszer mely részeinek felelnének meg. A legvalószínűbb az a feltételezés, hogy a konnekcionista modell egy-egy egysége nagyobb neuroncsoportok működését modellezi. (E kérdés is visszatér majd a konnekcionizmus részletesebb ismertetésénél.) Az interaktív-aktivációs modellek között az egyik legjelentősebb az úgynevezett TRACE modell (McClellandElman, 1986).

3.6. Klatt LHSA modellje Klatt (1979) modellje Forster autonóm keresési elméletéhez hasonlóan egy szeriálisan működő szófeldolgozást ír le. A modell neve lényegében összefoglalja annak alapvető elképzeléseit: az LHSA a lexikai hozzáférés a spektrum alapján rövidítéséből származik. Klatt elképzelése szerint a beszédfeldolgozás során a beszédhangok spektrális reprezentációja alapján közvetlenül történik a lexikális elemekhez való hozzáférés. A modell szerint a felnőtt beszélők egy olyan szótárral rendelkeznek, amely tartalmazza az adott nyelvben létrehozható összes lehetséges difónt. A difón két hangból álló egység, amely lehet szótag, mint a /ba/ és /pa/. Klatt azért nem a fonémát veszi alapul, mert ahogyan azt láttuk, a fonémák esetében a különböző tényezők miatt (pl. koartikuláció) túlságosan nagy az akusztikai variabilitás. A difónok szintjén ez a variabilitás csökken, ezzel szemben a tárolandó elemek száma nő, mivel elvileg minden egyes fonémakombinációt figyelembe kell venni. Szerencsére azonban a legtöbb nyelvben nem használjuk az összes lehetséges kombinációt, a magyarban például az „rg” vagy „bh” difón nem létezik. Ennek ellenére a difónszótár lényegesen nagyobb (több száz, esetleg néhány ezer elemű), mint a csak fonémákat tartalmazó szótár. Klatt szerint a difónszótárban nemcsak egy absztrakt reprezentáció található, hanem megtalálható benne a difónok valamennyi prototípusának spektrális reprezentációja. A difón prototípusa olyan akusztikai kód, amely az ideális megjelenítés tulajdonságait tartalmazza. A beszéd megértése úgy történik, hogy első lépésben a bejövő akusztikai jelek alapján létrejön azok spektrális reprezentációja, és ezt hasonlítjuk össze a difónoknak a lexikonban tárolt prototipikus reprezentációival. Ha a kettő, vagyis az input és a tárolt spektrális reprezentációk


2. FEJEZET – Beszédészlelés, mentális lexikon, beszédmegértés, beszédprodukció között egyezés van, akkor létrejön a megértés. Az LHSA modell szerint tehát a beszédészlelés és beszédmegértés közvetlenül az akusztikai input alapján történik, és nincsenek közbenső feldolgozási szintek. Az LHSA modell kritikájaként felhozható, hogy nincsenek empirikus bizonyítékok sem arra vonatkozóan, hogy a beszéd feldolgozása a difónoknak megfelelő egységek mentén történne, sem arra, hogy kizárólag a spektrális jellemzők szerinti egyeztetés alapján történne a beszédmegértés. Ugyanakkor a beszéd számítógépes létrehozása (beszédszintézis) a difónok alapján sokkal hatékonyabb, mint a fonémák alapján, mindenekelőtt a fent már említett koartikulációs tényezők miatt. Természetesen az a tény, hogy egyszerűbb a beszédet difónok alapján mesterségesen létrehozni, semmiképpen sem jelenti azt, hogy az emberi beszédészlelés és -produkció hasonló elvek alapján működne.

3.7. A kohortmodell Marslen-Wilson kohortmodellje (Marslen-Wilson-Tyler, 1980) ma is a szófelismerés egyik legnépszerűbb és legbefolyásosabb pszichológiai elmélete. A modell szerint a szófelismerés két szakaszból áll. Az első, autonóm szakaszban a bejövő akusztikai-fonetikai információ alapján a mentális lexikonban aktiválódnak a hallott szó potenciális megfelelői, pontosabban mindazok a szavak, amelyeknek kezdete megegyezik a hallott szó kezdetével. Ezeknek a potenciális szavaknak az összessége alkotja az úgynevezett szókezdő kohortot. A szókezdő kohort létrejötte azért autonóm folyamat, mert kizárólag az input befolyásolja, vagyis csak azok a szavak kerülnek a kohortba, amelyeknek a kezdete megegyezik a hallott szó kezdetével (lásd 2.9. ábra). Például a „kapitány” szó feldolgozásakor a szókezdő kohortban mindazok a szavak szerepelni fognak, amelyek /k/-val kezdődnek, vagyis például a „kabát”, „kalap”, „kacsa”, és persze a „kapitány” is. A kohortmodell fontos feltételezése, hogy miután a szókezdő kohort létrejött, az abban szereplő szavak között versengés indul el. A versengés eredményeként egyetlen jelölt marad a kohortban, a többi pedig kiesik. A fennmaradó szó lesz az a kizárólagos jelölt, amelyre a lexikai hozzáférés és a szójelentés feldolgozása, a megértés végbemegy. A versengési folyamat a kohortmodellben a második szakasz. Ennek során már nemcsak az input jellemzői érvényesülnek, hanem valamennyi felülről lefelé irányuló folyamat, mindenekelőtt pedig a kontextushatás is szerepet játszik. Ennek értelmében ez a szakasz már nem autonóm, hanem interaktív.

2.9. ábra. A „kapitány” szó feltételezett feldolgozási folyamata a kohortmodellben Röviden összefoglalva, a szókezdő kohortból két dolog miatt eshetnek ki a jelöltek: 1. nincs egyezés a szó és a további hangmintázat között, 2. nincs egyezés a szó és a szemantikai vagy szintaktikai kontextus között. A szófelismerés tehát akkor történik meg, amikor a kohortban már csak egyetlen elem maradt. Az előző „kapitány” példánknál maradva ez azt jelenti, hogy a „k” kohortból az /a/ és /p/ fonémák feldolgozását követően már csak azok a szavak maradnak, amelyeknek a kezdete megegyezik az inputtal, vagyis például a „kapa”, „kapcsol” stb. A modell értelmében minden további fonéma azonosításakor a fennmaradó kohort tovább szűkül. Ez a folyamat jelentősen gyorsulhat, ha rendelkezésünkre áll a kontextus is. például, ha azt a mondatot kell megértenünk, hogy „A huszárok mindenhová követték a kapitányt”, akkor a „kapitány” szó jelentésének feldolgozása már jóval a szó vége előtt megkezdődik, és a szó megértése gyorsabb, hiszen a kohortban az első néhány fonéma azonosítását követően már csak néhány olyan jelölt marad, amely a kontextusnak is megfelel. Természetesen a kohortmodell lehetővé teszi azt is, hogy akár kontextus nélkül is még a szó vége előtt megtörténjen a felismerés. Hiszen ha a kohort mérete egyetlen elemre csökken a bemenet folyamatos feldolgozása következtében, akkor már abban a pillanatban, amikor a versengő elemek kiesnek a kohortból, felismerjük a szót. Azt a pontot, amikor egy szó egyedüli elem marad a kohortban, egyediségi pontnak nevezzük. 36 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


2.10. ábra. A szómonitorozási feladat eredménye (Marslen-Wilson-Tyler, 1980 nyomán) A kohortmodell állításait alátámasztó empirikus adatok az úgynevezett szómonitorozási feladatból származnak (Marslen-Wilson-Tyler, 1980). A szómonitorozási feladatban a kísérleti személyek mondatokat hallottak, és ezekben egy előre meghatározott célszót kellett detektálniuk. A célszó meghatározása különböző módokon történhetett: lehetett azonos kategóriába tartozó egy előzetesen megadott előfeszítő szóval, lehetett hasonló hangzású, és lehetett azonos vele. Ugyanakkor változott az a mondatkontextus is, amelyben a célszót detektálni kellett. Lehettek normál mondatok; olyan mondatok, amelyek nyelvtanilag helyesek, de egyébként értelmetlenek voltak (szintaktikai mondatok); és olyan mondatok, amelyek egymástól teljesen független szavakat tartalmaztak (random mondatok). A kísérletben a célszó detektálásának reakcióidejét mérték. Az eredmények szerint mind a detektálandó szó jellemzői, mind a kontextus befolyásolta a reakcióidőt. A kísérleti személyek leggyorsabban az előfeszítő szóval megegyező, majd a hasonló hangzású és az azonos kategóriájú szót detektálták (lásd 2.10. ábra). Ez a kohort kialakulásának azon jellegzetességét támasztja alá, hogy a szavak a hangalakjuk alapján kerülnek a kohortba. A kontextus hatását pedig az támasztja alá, hogy a célszavak detekciója gyorsabb volt, ha a normál mondatokban szerepeltek, mint ha a szintaktikai vagy a random mondatokban. A kohortmodell legfőbb eltérése az eddig tárgyalt modellektől az, hogy a szófelismerés kezdeti szakaszában több szó aktivációját tételezi fel, valamint azt, hogy a végleges, egyetlen jelölt ezek közül választódik ki a feldolgozás későbbi szakaszaiban. Kérdés, hogy milyen bizonyítékok alapján állítja mindezt a modell? Zwitserlood (1989) egy olyan modalitásközi priming feladatot alkalmazott, amelyben a kísérleti személyek szavakat hallottak, és ezzel egyidejűleg vizuálisan bemutatott szavakról kellett lexikális döntést hozniuk. A modalitásközi priming feladatok általános eredménye az, hogy ha a vizuálisan bemutatott szó szemantikai kapcsolatban van a hallott szóval, akkor a lexikális döntést rövidebb idő alatt hozzák meg a kísérleti személyek. Zwitserlood vizsgálatában olyan akusztikusan bemutatott szópárokat alkalmaztak előfeszítő ingerként, amelyeknek a kezdete megegyezett, és csak viszonylag késői szakaszban, általában a szó második felében különböztek egymástól. Ez azt jelenti, hogy az egyediségi pont késői volt, mint például a kapitány – kapirgál szavak esetében (az egyediségi pont az „i” után van). A szavak elhangzása közben vizuálisan bemutatott célingereket, amelyekről a kísérleti személyeknek lexikális döntést kellett hozniuk, úgy választották ki, hogy a 37 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

2. FEJEZET – Beszédészlelés, mentális lexikon, beszédmegértés, beszédprodukció szópárnak csak az egyik tagjával legyenek szoros jelentésbeli kapcsolatban (például: hajó – kapitány; tyúk – kapirgál). A kísérlet kritikus változója az volt, hogy a célingert és az előfeszítőt egymáshoz képest mikor mutatták be. A korai feltételben a célinger az előfeszítők egyediségi pontja előtt röviddel jelent meg, a késői feltételben pedig a szó vége, vagyis jóval az egyediségi pont után mutatták be. A kohortmodell feltételezései szerint egy ilyen szituációban a következő eredményt várhatjuk. Mivel az egyediségi pont előtt minden, a kohortban szereplő szó jelentése aktív, ezért mindkét célinger feldolgozása gyorsabb lesz. Az előző példánál maradva, a „hajót” azért tudjuk gyorsabban feldolgozni, mert a kohortban szerepel a „kapitány” szó, és ez a szemantikai kapcsolat miatt elősegíti, facilitálja a feldolgozást és a lexikai döntést. De ugyanez igaz a „tyúk” szóra is, mivel a ko-hortban a „kapirgál” is szerepel még. Ugyanakkor az egyediségi pont után bemutatott célingerek esetében már csak egyetlen előfeszítő szó van a koholtban, és így a célinger feldolgozási ideje attól függ, hogy ezzel a szóval szemantikai kapcsolatban áll-e. Vagyis, ha az előfeszítő a „kapitány” volt, akkor a „hajó” lexikai döntési ideje rövidebb lesz, mint a „tyúk”-é. A kísérleti eredmények pontosan az elvárásoknak megfelelőek voltak, és a szelektív szemantikai előfeszítési hatás csak akkor jelentkezett, ha a célingert az előfeszítő inger után mutatták be. Ezek az eredmények tehát alátámasztják a kohortmodell azon alapvető feltételezését, miszerint a szófeldolgozás kezdetekor több lexikai elem is aktiválódik, és a feldolgozás során valójában úgy jutunk egyre közelebb a megfelelő lexikai elemhez, hogy a vele versengők kirostálódnak. Ha belegondolunk, ez a feldolgozási mód roppant gyors és hatékony szófelismerést tesz lehetővé, mégpedig két dolog miatt. Egyrészt, már a szókezdet alapján is rendelkezésre állnak olyan lehetséges jelöltek, amelyek alapján következtethetünk a szó jelentésére, még akkor is, ha esetleg a későbbi akusztikai információ nem pontosan feldolgozható. Másrészt, nem feltétlenül kell megvárnunk a szó végét ahhoz, hogy megértsük a szót. A kohortmodell jól magyarázza azt a lexikális döntési feladatokban kapott eredményt, amely szerint a nem létező szavakról (álszavakról, illetve nem-szavakról) gyorsabban tudunk döntést hozni, mint a létezőkről. Egy nem létező szó feldolgozása esetében ugyanis az történik, hogy a szókezdő kohortból viszonylag gyorsan kiesik az összes szó, mivel a rendelkezésre álló lexikai elemek között nincs egy olyan sem, amely megfelelne a nem létező hangsornak. Ugyanakkor van néhány probléma is a kohortmodellel kapcsolatban. Először, a modell nem képes magyarázni a szógyakorisági hatást. Nem világos, hogy a szókezdő kohort létrejöttében vagy a későbbi szelekció során hol érvényesülhetne a szavak gyakoriságának hatása, hiszen alapvetően csak két információt használ a modell: az akusztikai-fonetikai bemenetet, illetve a szemantikai-szintaktikai kontextust. Egy lehetséges módja a szógyakoriság figyelembevételének az, ha feltételezzük, hogy a gyakoribb szavak valamilyen módon kiemeltebb jelöltként szerepelnek a kohortban, azaz valamiféle erősítésben részesülnek (Marslen-Wilson, 1987). Másodszor, nem világos, hogy miként is történik a hibázások, ejtési szabálytörések felülbírálata, javítása. Nyilvánvaló, hogy ha valaki a „kapitány” szó helyett valamilyen okból azt mondja, hogy „gapitány”, ettől még megértjük a szót. A kohortmodell értelmében azonban a hibásan kezdődő szavak megértésére nincs mód, mivel a szókezdő kohort a hibának megfelelően épül fel (tehát például a „ga” -val kezdődő szavak lesznek benne), ennélfogva a helyes szó eleve nem lehet benne ebben a kohortban, így a későbbiek során nem választódhat ki. Ezen hiányosságai ellenére is a kohortmodell az egyik legsikeresebb szófeldolgozási modellnek mondható, a modellben vázolt működés pszichológiai realitását pedig nagyon sok empirikus eredmény támasztja alá. A fentiekben áttekintettünk több olyan elméletet, amelyek meghatározó pszichológiai modellként szolgálnak a beszédmegértési folyamatok magyarázatához. Látható, hogy viszonylag sokféleképpen lehet elképzelni azt, hogy miként valósul meg a szavaknak a rendelkezésre álló akusztikai input alapján történő felismerése. Láthattuk azt is, hogy az egyes modellek több-kevesebb sikerrel tudják megmagyarázni a szófelismeréssel kapcsolatos alapvető empirikus eredményeket. Ezek alapján azt mondhatjuk, hogy egyelőre nem áll rendelkezésre olyan modell, amely minden eredményt tökéletesen meg tudna magyarázni, de nagyon sok ismerettel rendelkezünk már a beszédfeldolgozás folyamatáról.

4. Beszédprodukció A beszélt nyelv produkciója egyike az emberi faj leginkább csodálatra méltó teljesítményeinek. Egy hétköznapi beszélgetés során az angol beszélők másodpercenként 2-3 szót mondanak ki, ami azt jelenti, hogy átlagos beszédtempó esetén másodpercenként kb. 10-12 beszédhang kimondására vagyunk képesek (levelt, 1999)(a magyarban ez a szám 7 és 14 beszédhang/másodperc között változik; Gósy, 2004). Ez az óriási sebesség azért is megdöbbentő, mert a produkció során a másodpercenkénti 2-3 szót egy több tízezer szót tartalmazó tárból, a


2. FEJEZET – Beszédészlelés, mentális lexikon, beszédmegértés, beszédprodukció fentebb már tárgyalt mentális lexikonból kell kiválasztanunk. Ezek szerint a beszédprodukcióban részt vevő folyamatok nagyon gyorsan és pontosan hozzák létre a folyamatos beszédet. A kérdés, amire az alábbiakban a választ keressük, az, hogy miként történik mindez: hogyan lesz a fejünkben megfogalmazódó gondolatból, üzenetből a másodperc törtrésze alatt beszéd? A beszédprodukciót leíró elméletek két történeti forrásból táplálkoznak: a beszédhibák tanulmányozásával foglalkozó kutatásokból, illetve a beszédprodukció idői lefutását vizsgáló kronometriai kutatásokból (levelt, 1999). A továbbiakban áttekintjük ezeket a történeti hagyományokat, majd pedig részletesen bemutatunk egyegy jellemző elméletet, a Dell-, illetve a Levelt-féle modellt. Végül ezt a részt egy olyan elképzelés ismertetésével zárjuk, amely kifejezetten a beszédhangok képzésének törvényszerűségeit igyekszik feltárni, ez a Liberman-féle motoros elmélet.

4.1. A beszédprodukció tanulmányozásának történeti hagyományai 4.1.1. Hibázások a beszédprodukcióban A hibázások vagy nyelvbotlások tanulmányozásának kiindulópontja az a pszichológiában gyakran alkalmazott feltételezés, hogy egy folyamat működése úgy érthető meg legjobban, ha megpróbáljuk feltárni, mi történik akkor, ha a folyamat rosszul működik. A beszédprodukció során jelentkező hi- bázásokat hagyományosan különböző hibázási korpuszok, vagyis szó- és szöveggyűjtemények révén vizsgálták. Az első ilyen hibázási korpusz összeállítása Meringer és Mayer (1895) nevéhez fűződik, és a hasonló korpuszok összeállítása máig tart. Az egyik legteljesebb angol nyelvű hibázási korpusz a Fromkin által kezdeményezett UCLA Speech Error Corpus (University of Oalifornia, Los Angeles, Beszédhibázási korpusz), amely az interneten is hozzáférhető és különböző szempontok szerint kereshető (lásd Ajánlott honlapok). Létezik továbbá egy olyan magyar nyelvű hibázási korpusz is, amely mintegy 5000, a spontán élőbeszédben tapasztalt megakadást tartalmaz („Nyelvbotlás”-korpusz, Gósy, 2004). Természetesen már a legelső korpuszok is kísérletet tettek arra, hogy a nyelvbotlásokat kategorizálják, és megpróbálják feltárni a hibázások okait. Meringer és Mayer (1895) két alapvető hibázási típust különített el: ajelentésalapú és aformaalapú hibázását. Az elsőre példa lehet a szamár-öszvér, a másodikra pedig a kecsegecsemege (illetve gondoljunk az „Összetéveszti Kossuthot a vasúttal” mondásra!). Ezeken kívül nyilvánvalóan többféle csoportosítás is elképzelhető, a 2.2. táblázat a gósy-féle (2005) osztályozási szempontokat foglalja össze, és példát is ad az egyes típusokra.

3.2. táblázat - 2.2. táblázat. A beszédprodukció során bekövetkező hibázások Gósy-féle csoportosítása (Gósy, 2005 nyomán) Hibázás típusa

Példa

Freudi elszólás

Köszöntöm a tisztelt ellenségeket! (elnökséget)

Morfológiai, szintaktikai hiba

A halételek is várja az idelátogatókat.

Kontamináció

Az ujjai köré takar engem. (teker x csavar)

Téves szótalálás

Az alapos rendőri kreszkérdések hatására, elnézést, keresztkérdések hatására...

„Nyelvem hegyén van” jelenség

A CD-t vagy □ minidiszket □ izét □ flopit eltetted?

Változtatás

Képzeld, anya, a su D vagyis az iskolában.

Újraindítás

Azt hiszem pé például.

Perszeveráció

Fogadják sok-sok seretettel. (szeretettel)


2. FEJEZET – Beszédészlelés, mentális lexikon, beszédmegértés, beszédprodukció Anticipáció

Barnya nyelű kés. (barna)

Metatézis

Lepokogom. (lekopogom)

Egyszerű nyelvbotlás

A nemzetközi értéktőzse öö hatása. (értéktőzsde)

Többféle osztályozási lehetőség

A hőmérséklet napközben 18 °C körül aka D ala D alakul.

Érdemes kiemelni a hibázásoknak egy klasszikus típusát az úgynevezett spoonerizmust, amely az egymást követő szavak első betűjének felcseréléséből áll (pl. déli szél helyett széli dél). A spoonerizmus, bár kétségkívül előfordulhat a spontán beszédben is, elsősorban nyelvi játéknak tekinthető, és nem valódi nyelvbotlásnak. (lásd a Freudi elszólások és a spoonerizmus című szövegdobozt). A produkció során bekövetkező hibázások tanulmányozásának elsődleges szerepe természetesen az, hogy segítségükkel jobban megértsük a beszédprodukció folyamatát. garrett (1975) például azt találta, hogy a hibázások két leggyakoribb formája, a szavak felcserélése („Ki kell engednem a házat a macskából”) és a beszédhangok értelmes, bár a szemantikát sértő felcserélése („hegyes lankák – lankás hegyek”, de nem „legyes hankák”), eltérő szabályszerűségeket mutat. A szavakfelcserélése esetén a szavak kategóriája megmarad (pl. marad a főnevekből alkotott jelzős szerkezet), és nem feltétlenül vannak egymás mellett (bár a legtöbb esetben egy tagmondaton belül maradnak). A hangokfelcserélése során ezzel szemben változhat a kategória, de a legtöbbször egymás melletti szavak esetében történik meg a csere. Ez arra utal, hogy a produkció során a szavak kategóriájának kijelölése, illetve általában a nyelvtani szerkezet felállítása, és a beszédhangok, illetve morfémák sorrendjének kijelölése egymástól független feldolgozási szinteken történik. Mindezek alapján garrett (1975) egy olyan beszédprodukciós modellt javasolt, amely négy különálló szintet tartalmaz: az üzenet szintjét, ahol a mondandónkat megfogalmazzuk, a funkcionális szintet, ahol a produkálandó mondat nyelvtani szerkezetét állítjuk össze, a pozicionálási szintet, ahol a fonémák és morfémák megfelelő helyre illesztése történik, és végül az artikulációs szintet, ahol valójában létrehozzuk és kimondjuk a szavakat. A hibázásokon alapuló elméletek egy további változata Dell (1986) komputációs modellje, erre később térünk vissza.

3.3. táblázat FREUDI ELSZÓLÁSOK ES A SPOONERIZMUS A beszédprodukció során megjelenő hibák, tévesztések nemcsak a nyelvészek érdeklődését keltették fel. Sigmund Freud (1856-1939), a pszichoanalízis megalapítója is sokat foglalkozott a produkciós hi- bázásokkal vagy elszólásokkal. Freud, ismerve Meringer és Mayer hibázási gyűjteményét, az elszólásokat nemcsak arra tartotta alkalmasnak, hogy elemzésükkel többet tudjunk meg a nyelvi rendszer működéséről, hanem úgy vélte, hogy ezek a lelki működés rejtett, tudattalan mechanizmusairól is rendkívül sokat árulnak el. Freud szerint az elszólások a többi elvétéshez – elfelejtés, elrakás stb. – hasonlóan a tudattalan törekvések felszínre kerülését, tudatossá válását teszik lehetővé. Természetesen Freud nem tagadta, hogy az elszólásoknak egyszerűbb okai is lehetnek, mint a tudattalan késztetések megnyilvánulása. Mint a Bevezetés a pszichoanalízisbe című könyvében írja: „Hibátlanul beszélni tudó ember akkor szólja el talán magát: 1. ha kissé gyöngélkedik és fáradt, 2. ha izgatott, 3. ha egyéb dolgok túlságosan igénybe veszik.” (Freud, 1986, 21. o.) Ugyanakkor úgy véli, hogy a nyelvészeti vagy fiziológiai magyarázatok valójában csak az elszólás körülményeit írják le, de azt nem tudják megindokolni, hogy az elszólás során miért egy bizonyos szót mondunk tévesen, és nem egy másikat a rendelkezésre álló több ezer szó közül. Freud tehát azt állítja, hogy az elszólások nem véletlenek, és mindig valamilyen pontosan feltárható oka van az elszóláskor mondott szó kiválasztásának. . .meg kell állapítanunk, hogy hiszen néhány példában annak is van értelme, ami az elszólással jött a beszélő nyelvére. Mit jelent az, hogy értelme van? Nos, ez azt jelenti, hogy talán joggal tekinthetjük az elszólás effektusát teljes érvényű lelki aktusnak, amelyben tartalom és jelentés nyilvánul meg, s amely saját céljait is követi.” (Freud, 1986, 27. o.) Ugyanakkor az elszólások fontossága abban áll, hogy ezek szinte mindenkinél előfordulnak, és így a segítségükkel igazolhatók a pszichoanalízis azon állításai normál személyeknél is, amelyek amúgy a 40 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

2. FEJEZET – Beszédészlelés, mentális lexikon, beszédmegértés, beszédprodukció pszichiátriai kezelés alatt álló betegek vizsgálata révén születtek meg. Ferenczi Sándor, Freud közvetlen tanítványa és a magyarországi pszichoanalitikus iskola megteremtője így ír erről Freud: A mindennapi életpszichopatológiája című könyvének magyar nyelvű előszavában: „A lélekelemzés megalkotójának e műve ugyanis a legtermészetszerűbb bevezető a tudatlan lelkivilág rejtélyébe, melyhez az álomkutatások, a neurózistan és a néplélek alkotásai felől csak nagyon szövevényes gondolati utakon át lehet eljutni. [...] Amit eddigelé csak teoretikusan emlegettek: hogy az egészséges és kóros nyilvánulási formák a lelkiek terén is éles határ nélkül folynak át egymásba, az itt adatszerűen is bizonyítást nyer.” (Freud, 1991, 9. o.) A Ferenczi által említett „adatszerű” bizonyítást érdemes egy kicsit közelebbről szemügyre vennünk. Freud elszólással kapcsolatos írásai valóban rengeteg beszámolót tartalmaznak. Ezek a nagyon sok személytől gyűjtött elszólások Freud és kollégái számára az igen részletes elemzések lehetőségét teremtették meg. Ezeknek az elemzéseknek az volt a célja, hogy ráleljenek azokra a tudattalan motivációkra, amelyek a személyt a hibázásra vezették. Ezek némelyike nagyon egyszerű, némelyike viszont egészen bonyolult asszociációk révén kapcsolódik az elszóláshoz. Az egyszerűre példa lehet a következő: „Képviselőházunk valamelyik elnöke egy alkalommal ezekkel a szavakkal nyitotta meg az ülést: Uraim, megállapítom . (számú) képviselő jelenlétét, és ezennel bezárom az ülést.” (Freud, 1986, 26. o.) Egy kicsit bonyolultabb példa: „Egy fiatalember a következő szavakkal szólít meg egy hölgyet az utcán: »Ha megengedi, kedves kisasszony, szeretném elkísérteni.« [möchte ich Sie begleit-digen]. Nyilván azt gondolta, hogy szeretné elkísérni [begleiten], de félt, hogy ajánlatával megsérti [beleidigen]. Hogy e két ellentétes érzés egy szóban – éppen az elszólásban – fejeződött ki, ez arra utal, hogy a fiatalember tulajdonképpeni szándékai nem voltak éppen a legtisztábbak, s maga is érezte, hogy sértők a hölgyre nézve. De éppen miközben ezt leplezni igyekszik a hölgy előtt, tudattalanja komiszul megtréfálja, elárulja valódi szándékát, s ezzel mintegy meg is előzi a hölgy várható konvencionális válaszát: »Ugyan, hát mit gondol rólam, hogy merészel így megsérteni [beleidigen]!«” (Freud, 1991, 63. o.) Freud elszólásokkal kapcsolatos állításaival és elemzéseivel ugyanakkor pontosan az a probléma, hogy a fentiekhez hasonló, lényegében anekdotikus bizonyítékokon alapul. Bármilyen sok esetet idéz is, ezek mind egyedi példák maradnak, és nem szisztematikus, kontrollált feltételek között kapott eredmények, amelyek lehetővé tennék a vizsgálatok megismétlését és esetleges cáfolatát. Nyilvánvalón mindenki tud olyan elszólásokat felidézni a saját életéből, amelyek feltételezhetően valamilyen rejtett motivációt jelenítettek meg, ez azonban még nem jelenti azt, hogy a produkció során létrejövő hibázá- sok minden esetben a tudattalan szándékok felszínre törését valósítanák meg. E problémák miatt ma már Freud elképzelését nem tartják általános magyarázatnak a produkciós hibákkal kapcsolatban. Ugyanakkor afreudi elszólás kifejezést megtartották azoknak a speciális hibázásoknak a jelölésére, amelyekben a hibák valóban visszavezethetők valamilyen egyértelműen feltárható, eredetileg nem tudatos motivációra. Vagyis ha legközelebb azon kapjunk magunkat, hogy valamilyen elszólást követünk el, biztos, ami biztos, érdemes elgondolkodni azon, hogy jelente számunkra valamit a hibásan produkált szó. A freudi elszólások mellett a nyelvi produkció során bekövetkező hibázások közül egy másik is nagy figyelmet kapott, ez pedig az úgynevezett spoonerizmus. A spoonerizmus azokra a hibázásokra vonatkozik, amikor két egymást követő szó kezdőbetűje felcserélődik, de úgy, hogy a létrejövő szavak szintén értelmesek maradnak, például a „boros korsó” helyett „koros borsó”. A spoonerizmus ugyanakkor valószínűleg nem tekinthető valódi produkciós hibázásnak, hanem inkább egy szándékosan létrehozott nyelvi játék. Maga az elnevezés William Archibald Spooner (1844-1930) tiszteletes, az oxfordi New College tanárának nevéből származik. Spooner hajlamos volt az ilyen típusú betűcserékre (és más egyéb szórakozott tevékenységre). Ugyanakkor a neki tulajdonított számos humoros betűcseréről valójában nem bizonyítható, hogy ezek tényleg tőle származtak. Ezek közül a legismertebbek: „Let us raise our glasses to the queer old Dean” – a „ dear old Queen” helyett, ami magyarul: „Emeljük poharunkat hóbortos idős dékánunkra” – a „kedves idős királynőnk” helyett. Vagy: „You have hissed all my mystery lectures” – a „missed all my history lectures” helyett, ami magyarul: „Ön pisszegett az összes misztérium-előadásomon” – a „kihagyta az összes történelem-előadásomat” helyett. A spoonerizmus tehát Spooner esetében még valódi, nem szándékos hibázás volt, ma már viszont elsősorban a szándékosan létrehozott szójátékokra használjuk. Ennek egy példája a magyarban a kecskerím, ami kifejezetten a betűcserékre épül, például: 41 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

2. FEJEZET – Beszédészlelés, mentális lexikon, beszédmegértés, beszédprodukció „Ne ülj le a kőre, Pandúr, Megkarmol egy pőre kandúr!” Van ugyanakkor a spoonerizmusnak a pszichológia számára is releváns felhasználása, mégpedig a spoonerizmus-teszt, ami az úgynevezett fonológiai tudatosság vizsgálatára használható. A fonológiai tudatosság az a képességünk, hogy hozzáférjünk a szavakat alkotó hangok szerkezetéhez, és a hangokkal különböző manipulációkat végezzünk (például megmondjuk, hogy egy szó milyen hanggal kezdődik vagy végződik, stb.). A későbbiekben látni fogjuk, hogy a fonológiai tudatosság összefügg az olvasási képességgel: minél gyengébben működik a fonológiai tudatosság valakinél, annál valószínűbb, hogy problémái lesznek az olvasással. A spoonerizmustesztnek többféle változata is létezik, de mindegyikben közös, hogy a vizsgált személynek az a feladata, hogy a megadott szópárok kezdőbetűjét felcserélje (pl. láb bök – báb lök). A Perin által kidolgozott spoonerizmustesztben (Perin, 1983) például tulajdonnevek kezdőbetűit kell felcserélni (pl. mit kapunk, ha Chuck Berry nevének kezdőbetűit felcseréljük?).

4.1.2. A beszédprodukció kronometriai vizsgálata A mentális kronometria, vagyis a mentális jelenségek vizsgálata az egyes kísérleti helyzetekben kapott reakcióidők segítségével, a pszichológia alapvető vizsgálati módszereinek egyike (Pléh, 1992). Ennek megfelelően a beszédprodukció kronometrai megközelítése a különböző produkciós feladatokban mutatott reakcióidőket vizsgálta. Elsősorban olyan feladatokat alkalmaztak, mint a képmegnevezés, melynek során a kísérleti személyek feladata egyszerűen az, hogy minél gyorsabban megnevezzék a képen látható tárgyakat, illetve szavakat. Az egyik első képmegnevezéssel kapcsolatos eredmény Cattell (1885) nevéhez fűződik, aki azt találta, hogy a vonalrajzok megnevezése általában kétszer annyi időt vett igénybe, mint amennyi idő alatt ugyanazon tárgyak írott nevét felolvasták a kísérleti személyek. Ráadásul, amint azt későbbi kísérletek bebizonyították, ez a különbség nem származhatott a gyakorlási hatásból (vagyis abból, hogy az olvasásban sokkal gyakorlottabbak lennénk, mint a képmegnevezésben), sem pedig a két inger közötti komplexitásbeli különbségből. Fraisse (1967) azt találta, hogy amikor ugyanazt az ingert, például egy kis kört, kétféle módon, egyszer „kör”-nek, egyszer pedig „o”-nak kellett nevezni, akkor az előbbi eset kb. 200 ms-mal hosszabb időt vett igénybe. A későbbi magyarázatok szerint a megnevezési különbség annak köszönhető, hogy a két esetben eltérő reprezentációkhoz kell hozzáférni. A szó felolvasásakor a vizuális szóforma közvetlenül kapcsolódik a produkcióhoz szükséges fonológiai reprezentációhoz (lásd az Olvasás fejezetben), a kép megnevezése esetén viszont előbb a tárgy fogalmi reprezentációját kell aktiválni, és ez a fogalmi reprezentáció fogja aktiválni a fonológiai reprezentációt. Vagyis a képmegnevezés esetén van egy olyan plusz lépés, ami az olvasásnál nincs jelen. A beszédprodukció idői aspektusainak vizsgálatában fontos szerepet játszottak az úgynevezett interferenciafeladatok. Az egyik első interferenciafeladat a már ismert Stroop-feladat volt (Stroop, 1935). A Stroop-feladatban a kísérleti személyeknek az a dolguk, hogy különböző színekkel nyomtatott, színeket jelentő szavakat olvassanak fel, illetve nevezzék meg a színeket. A szó jelentése és a színe ugyanakkor nem felel meg egymásnak, vagyis például a pIROS szó kékkel van írva. Ebben az esetben az interferenciát a szó színe és jelentése közötti eltérés okozza. Stroop azt találta, hogy a szó felolvasása és a szín megnevezése aszimmetrikusan működött. Azaz, ha a feladat a színeket jelentő szavak felolvasása volt, akkor nem volt különbség a szó jelentésének nem megfelelő színnel írt szavak és a szín nélküli (fekete) szavak felolvasási ideje között. Vagyis a szó jelentésének produkcióját nem befolyásolta a szín. Ugyanakkor, ha a feladat a szó színének megnevezése volt, akkor a színeket jelentő szavak színének megnevezése sokkal lassabb volt, mint az ugyanolyan színű, de nem színeket jelentő szavak színének megnevezése. Vagyis a szín produkcióját befolyásolta a szó jelentése. Hasonló interferenciafeladatot használt Lupker (1979, 1982) is. A kísérleti személyeknek különböző tárgyak képét kellett megnevezniük úgy, hogy közben a képeken egy olyan szó is fel volt tüntetve, amellyel kapcsolatban nem volt semmilyen feladatuk. A szó lehetett semleges, vagy állhatott szemantikai (hasonló jelentés), illetve fonológiai (hasonló hangzás) kapcsolatban a megnevezendő képpel. A kísérlet eredményei szerint, ha a kép és szó szemantikai kapcsolatban állt, akkor ez rontotta a megnevezés gyorsaságát. A fonológiai


2. FEJEZET – Beszédészlelés, mentális lexikon, beszédmegértés, beszédprodukció kapcsolatnak ugyanakkor nem volt ilyen interferenciahatása. Valamint, hasonlóan a Stroop-feladatban találtakhoz, a szó olvasását nem befolyásolta, hogy az milyen kapcsolatban volt a bemutatott képpel. glaser és Düngelhoff (1984) még tovább ment a képmegnevezés és a szemantikailag kapcsolódó szavak közötti interferencia feltárásában. Kísérletükben nemcsak a kép és a szó viszonyát változtatták, hanem megjelenésük idői viszonyait is, vagyis a két ingerhez való hozzáférés idejét. Azt találták, hogy az interferencia akkor a legnagyobb, vagyis akkor tart legtovább a kép megnevezése, ha a szemantikailag kapcsolódó írott szó a kép bemutatásával egy időben, illetve azt megelőzően vagy követően egy 100 ms-os idői ablakban jelenik meg. Azaz az interferencia nemcsak akkor jön létre, ha pontosan azonos időben mutatjuk be a képet és a szót, de mindenképpen egy nagyon rövid idői ablakban van csak hatása. Végül Schriefers és munkatársai (1990) egy hasonló képmegnevezési feladatban már nem vizuális, hanem hallási ingereket mutattak be a kísérleti személyeknek, és a fentiekhez hasonló eredményre jutottak, vagyis hogy egy kép megnevezését nehezítette, ha a kép bemutatása előtt vagy után rövid idővel egy szemantikailag kapcsolódó szót hallottak a kísérleti személyek. Ezek az eredmények már közvetlen relevanciával bírnak a beszédprodukcióval kapcsolatban, és a későbbiekben még visszatérünk arra, hogy hogyan is értelmezhetők. A következőkben azt mutatjuk be részletesen, mindezek az elméletek hogyan mutatkoznak meg a beszédprodukció két meghatározó elméletében.

4.2. Dell beszédprodukciós modellje Dell (1986) modellje a produkció során bekövetkező hibázások tanulmányozásán alapul, és a produkció folyamatát egy interaktív-aktivációs modellel írja le. A modell több nyelvészeti előfeltételezésre épül. Egyrészt, négy különálló feldolgozási szintet tételez fel: szemantikai, szintaktikai, morfológiai és fonológiai szinteket. Ezeken a szinteken a nyelvi produktivitás minőségileg eltérő módon jelenik meg. Így a szintaktikai szinten valósul meg a szavak kreatív kombinálása új mondatok létrehozására; a morfológiai szinten az egyes morfémák kombinálása új szavak létrehozására (pl. delliánus); a fonológiai szinten pedig a fonémák kombinálása, ami Dell szerint az álszavak (pl. „vaci”) szószerűségének megítélést jelentené. A produktivitást tehát minden egyes szinten eltérő nyelvi egységeken működő eltérő generatív szabályok valósítják meg. Dell alapvető feltételezése, hogy a produkciós hibák felfoghatók úgy, mint a nyelvi produktivitás működésének eredményei, és megjelenésükért ugyanazok a szabályok felelősek, amelyek a normál produkciós folyamatokat is irányítják. A modell másik nyelvészeti alapokon nyugvó előfeltevése az, hogy a produkció során kétféle információt kell használnunk: a fentiekben már említett generatív szabályokat és azokat a mentális lexikonban tárolt nyelvi egységeket (fogalmakat, szavakat, morfémákat, fonémákat), amelyeket e szabályok révén kombinálunk. A konkrét modell három feldolgozási szinten írja le a beszédprodukció folyamatát: a szemantikai, a szó- és a fonémaszinten. A szintaktikai szint külön nem jelenik meg a modellben, a nyelvtant lényegében az egyes szinteket összekapcsoló folyamatok, illetve a szinteken belül az elemek sorrendjét meghatározó folyamatok jelentik. Mindhárom szinten aktivációs egységek jelölik az adott szinten található jellemzőket, azaz a szemantikai szinten egy egység egy szó jelentését reprezentálja, a szószinten egy szóformát, a fonémaszinten pedig egy fonémát. Az egységeket kétirányú kapcsolatok kötik össze, amelyek jellemzően serkentőjellegűek, azaz a modell nem tartalmaz gátló kapcsolatokat. A modellre jellemző, hogy az aktiváció a teljes hálózaton végigfut, és a legnagyobb aktivitási szinttel rendelkező egységek fognak kiválasztódni és adják tovább az aktivációt a velük kapcsolatban álló egységeknek, mindkét irányban (felfelé és lefelé is). Amint az egység kiválasztásra került, elveszíti az aktivációját, így rövid idő alatt lecseng. Az aktiváció mindkét irányba történő továbbítása valósítja meg a modellben az interaktivitást. Az interaktivitás feltételezésére két okból is szükség van. Egyrészt ezzel magyarázható a kevert, vagyis az egyszerre fonológiai és szemantikai jellegű hibák létezése (pl. maradás – madarász). Másrészt az interaktivitás magyarázza azt a tényt is, hogy a hibázások nagy része valódi, és nem értelmetlen szavakat eredményez. Ahogy említettük, a Dell-modell elsősorban a beszédhibákat kívánja magyarázni. A modell keretein belül értelmezve a hibákat azt mondhatjuk, hogy ezek lényegében azért jönnek létre, mert egy adott pillanatban nem a megfelelő elem (szó vagy fonéma) aktiválódik. Dell szerint a hibázásoknak ugyanakkor nem az az oka, hogy bizonyos folyamatok hibásan működnek, hanem ezek a hibák a modell működésének természetes velejárói. A hibázások során ugyanis ugyanazok a nyelvi folyamatok mennek végbe, mint a normál produkció során. Éppen ezért a hibázások felfoghatók úgy is, mint bizonyos fajta nyelvi „újítások”. Dell úgy véli, hogy a hibázás az az


2. FEJEZET – Beszédészlelés, mentális lexikon, beszédmegértés, beszédprodukció ár, amit a nyelvi genera- tivitásért és produktivitásért, vagyis azért a képességünkért kell fizetnünk, amely lehetővé teszi, hogy teljesen új kijelentéseket hozzunk létre. A modell működése alapján különböző hibázási fajtákat tételezhetünk fel, olyanokat, amelyek közül a leggyakoribb a sorrendiség sérülése. A sorrendiség sérülése esetén (pl. írok egy levelet az anyámnak – Írok egy anyát a levelemnek) jellemzően olyan hibák jönnek létre, amelyekben a szándékolt és a hibás szónak ugyanaz a szókategóriája. Ez a modell szerint azért kell, hogy így legyen, mert a produkció során két lépésben valósul meg az egyes szinteken a reprezentációs egységek aktiválása. Elsőként létrejön az adott szintnek megfelelő struktúra, mégpedig az azon a szinten működő generatív szabályok alapján. Ez a struktúra vagy keret még nem rendelkezik konkrét tartalommal, csak üres helyekkel, mivel a konkrét egységek kiválasztása csak a következő lépésben történik meg. Amit ez a keret meghatároz, az tulajdonképpen az egységek produkciójának sorrendje, és az aktiválódó egységek a keretben az üres helyeket fogják betölteni. Fontos szabály, hogy ugyanez a folyamat játszódik le minden produkciós szinten, tehát nemcsak egy mondatszintű keret lesz arra vonatkozóan, hogy hogyan kövessék egymást a szavak, hanem egy szószintű keret is, amely meghatározza, hogy milyen szótövekhez milyen ragok járuljanak, illetve egy fonológiai keret arról, hogy a fonémák milyen módon kövessék egymást. A sorrendiséggel kapcsolatos hibázásoknak is lehet több fajtája. Az egyik az anticipációs (elő- vételezési) hiba (pl. A nap az égen van – Az ég az égen van), amikor egy későbbi elemet előrébb hozunk. Ez úgy valósulhat meg, hogy a tervezési fázisban a mondat minden alkotórésze aktiválódik, és a későbbi elem valamilyen oknál fogva nagyobb aktivációt kap, mint a korábbi, és ezért egy korábbi üres helyre választódik ki. Lényeges, hogy csak egy olyan helyre kerülhet be ez a hibás elem, ami ugyanolyan jellemzőkkel rendelkezik, mint a szándékolt elem, vagyis jelen esetben például egy főnév. Egy másik jellemző sorrendi hibázás a perszeveráció (pl. Az osztály megbeszéli a tesztet – Az osztály megbeszéli az osztályt), amikor is egy elem valamilyen oknál fogva aktív marad a kiválasztása után is (emlékezzünk vissza, hogy a kiválasztott elem aktivációja le kellene, hogy csengjen). A harmadik fontos hibázás a csere (pl. írok egy levelet az anyámnak – írok egy anyát a levelemnek). Ez tulajdonképpen felfogható úgy, mint az anticipáció és a perszeveráció együttes működése: az anticipáció miatt egy későbbi elem kerül kiválasztásra, ami viszont a kiválasztás után elveszíti az aktivációját, miközben az eredeti elem aktivációja megmarad, és mivel a rendszer még egy betöltendő helyre keres elemet, ez az eredetileg nem aktivált elem fog a későbbi helyre bekerülni. A különböző típusú produkciós hibák előfordulásának valószínűségét Dell szerint több tényező is befolyásolhatja. Négy ilyen tényezőt különített el: 1. kimeneti torzítások, 2. hasonlósági hatás, 3. távolsági hatás, 4. beszédtempóhatás. A kimeneti torzítás arra vonatkozik, hogy a hibázások a legtöbb esetben értelmes szavakat eredményeznek, még akkor is, ha a hiba jellegét tekintve nem szemantikai, hanem fonológiai jellegű (vagyis nem szócserét, hanem hangcserét foglal magában). A lexikai torzítással kapcsolatban kísérleti adatok is rendelkezésre állnak. Baars és munkatársai (1975) egy olyan eljárást alakítottak ki, amelynek kifejezetten a beszédhibák előidézése volt a célja. A kísérleti személyeknek olyan szópárokat kellett olvasniuk, amelyeknek a kezdőhangja mindig ugyanaz volt, például az első szó b-vel, a második pedig d-vel kezdődött (pl. barna daru, bélelt dézsa). Esetenként azonban olyan szavak is szerepeltek, amelyek épp az ellenkező hanggal kezdődtek (pl. dán baba). Egy ilyen helyzetben a kísérleti személyek hajlamosak voltak arra, hogy mintegy folytassák a szabályt, és d-b kezdet helyett b-d-t mondjanak (tehát a dán baba helyett bán dadát). Ez a csere ugyanakkor nagyobb arányban következett be akkor, ha a hibázás létező szavakat eredményezett, mint akkor, ha nem létező szavak jöttek létre (pl. derűs baba helyett ritkán mondtak berűs dabát). A produkciós hibákat befolyásoló következő tényező a hasonlósági hatás. A szándékolt és a hibás elem a legtöbbször mind jelentésében, mind hangzásában hasonlít egymásra. Ez azzal magyarázható, hogy a produkció során az aktiváció nemcsak a kiválasztandó elemet aktiválja, hanem – ahogy láttuk – minden olyan elemre kiterjed, amely kapcsolatban áll vele. Természetesen minél erősebb a kapcsolat két elem között (például mert hasonló a jelentésük, vagy hasonló fonémákból tevődnek össze), annál nagyobb aktivációt kap a nem szándékolt


2. FEJEZET – Beszédészlelés, mentális lexikon, beszédmegértés, beszédprodukció elem is, és annál valószínűbb lesz, hogy különböző folyamatok miatt a nem szándékolt elem aktiválódik. Ehhez hasonlóan lehet magyarázni a távolsági hatást is, vagyis azt, hogy ha a hibázás a sorrend felcserélésével jár együtt, akkor egymáshoz közeli elemek fognak felcserélődni. Vagyis viszonylag ritka az, hogy a mondat elején és a mondat végén álló szavakat keverjük össze. Végül a beszédtempó is befolyásolja a produkciós hibák megjelenését. Itt egyszerűen arról van szó, hogy minél nagyobb a beszédtempó, vagyis minél gyorsabban beszélünk, annál hajlamosabbak vagyunk a hibázásra. Ezt a hatást azzal magyarázhatjuk, hogy a produkciós rendszerben a feldolgozási folyamatok ideje állandó, amit az aktiváció terjedésének és lecsengésének ideje határoz meg. A beszédtempó növekedésével nem marad elég idő arra, hogy a folyamatok optimálisan működjenek, és ezért egyrészt nem marad elég idő bizonyos elemek előhívására, aktiválására, másrészt pedig az előzőleg aktiválódott elemek még aktívak lehetnek, mivel ezeknek viszont nincs elég idejük a lecsengésre. Mindez pedig, ahogy a fentiekben láthattuk, anticipációs, perszeverációs és felcserélé- si hibákhoz vezet. Összefoglalva, a Dell-féle modell egy meglehetősen komplex elképzelés a beszédprodukciós folyamattal kapcsolatban, amely elsősorban a produkciós hibák modellezésére jött létre. Konnekcionista modell lévén nemcsak elméleti keretet nyújt, de lehetővé teszi a különböző beszédprodukcióval kapcsolatos hipotézisek ellenőrzését is. A modell gyengesége, hogy viszonylag korlátozott a hatóköre, hiszen főként a hibázási jelenségeket magyarázza jól.

4.3. A Levelt-modell A Levelt-modell (Levelt, 2003) a kronometriai modellek egy olyan modern változata, amely elsősorban reakcióidő-feladatokat alkalmazó kísérletek eredményeire épít. Levelt öt szakaszt különböztet meg a beszédprodukció során (lásd 2.11. ábra). Az első szakasz a fogalmi előkészítés szakasza, amikor is a beszélő létrehozza a hallgatónak szánt üzenetet. Az üzenet megfogalmazása során különböző tudásbázisokat használunk fel: egyrészt ezekből vesszük azt a fogalmi tudást, amit közölni szeretnénk a hallgatóval, másrészt a naiv tudatelméletre támaszkodva figyelembe vesszük a hallgató tudását, elvárásait is. (A naiv tudatelmélet fogalmát kötetünk Mások viselkedésének megértése és az éntudatosság című fejezete tárgyalja részletesebben.) Így jön létre végül az a szándékolt, be- szédelőttes (preverbális, de nem fejlődési értelemben, azt jelenti itt, hogy valódi szavakban még nem létező) üzenet, amelyet kommunikálni szeretnénk. Az üzenet tehát fogalmakat tartalmaz, mégpedig olyan fogalmakat, amelyek számunkra jelentéssel bírnak. Beszédünkben ugyanis nem tudunk olyan üzeneteket kommunikálni, amelyekhez nem kapcsolódnak szavak, ami persze nem jelenti azt, hogy nem létező dolgokról ne tudnánk beszélni (pl. az unikornisról). A lényeg, hogy az üzenet szavakba önthető legyen. A következő, a grammatikai kódolási szakaszban az üzenet fogalmi elemei aktiválják a nekik megfelelő elemeket a mentális lexikonban. A mentális lexikon elemeit lemmáknak is nevezzük, és ezek nemcsak a szavak jelentését, hanem a nyelvtani szerepükkel kapcsolatos információkat is tartalmazzák (vagyis például, hogy az adott szó főnév vagy ige). A lemma tehát több mint egy szó fogalmi jelentése, tartalmazza annak lehetséges szintaktikai felhasználását, ezért szintaktikai szónak is nevezzük. A lemma a jelentésen és a szintaktikai szerepen kívül a szó morfológiai és fonológiai szerkezetét is tartalmazza. Így tehát, amint az üzenetben szereplő fogalom aktiválja a hozzá kapcsolódó lemmát, az tovább vezet az adott szó fonológiai szerkezetéhez, vagyis a szótagszerkezethez. Mindez már a harmadik, az úgynevezett morfofonológiai kódolási szakaszban történik, ahol tehát a szót alkotó szótagokkal kapcsolatos információhoz jutunk hozzá. Ezt követően a szótagok aktiválják a nekik megfelelő artikulációs gesztusokat. Ez a fonetikai kódolás szintje, vagyis a szót alkotó szótagok motoros megvalósulásának egyfajta terve. Maga az artikuláció, vagyis a megfelelő beszédhangok kiejtése az ötödik szinten, az artikuláció szintjén történik meg. A modell feltételez még egy, az egész produkciós folyamattal párhuzamosan haladó folyamatot, az önmonitorozást, amely lehetővé teszi, hogy kontrolláljuk a produkciós folyamatot, és az esetleges hibázások esetén javítsuk a produkciót. Az önmonitorozás mind a már kiejtett, mind a belső beszéd ellenőrzését lehetővé teszi, és lényegében a produkciós folyamat bármely szintjén képes beavatkozni. A továbbiakban részletesen is kifejtjük az egyes produkciós szinteken zajló folyamatokat.



2.11. ábra. A Levelt-modell

3.4. táblázat A BESZÉDFELDOLGOZÁS NEUROPSZICHOLOGIAI MODELLJE A beszédészlelési folyamat tudományos megismerésének egyik módja, hogy olyan betegek nyelvi teljesítményét vizsgáljuk, akik valamilyen agysérülés következtében elveszítik azt a képességüket, hogy a hallott szavakat megértsék, jóllehet hallási feldolgozásuk általánosságban épnek tűnik. Ellis és Young (1988) különböző szóértési problémával küzdő betegek adataira építve komplex modellt dolgozott ki. Ebben azokat a feldolgozási folyamatokat értelmezik, amelyek a hallott szavak megismétléséhez köthetők. A modell a percepciós és a produkciós folyamatokat egyaránt magában foglalja. Legfőbb jellegzetessége, hogy olyan különböző feldolgozási utakat képzel el, amelyek mindegyike felhasználható arra, hogy egy szót megismételjünk. Bármelyik út sérülhet a különböző típusú agysérülések esetében, a modellnek tehát empirikus bizonyítékául szolgál a betegeknek a szóismétlési feladatokban nyújtott teljesítménye. Fontos megjegyeznünk, hogy noha a modell betegek adataira épül, nem tartalmaz utalásokat arra vonatkozóan, hogy a leírt feldolgozási folyamatok milyen agyi működésekhez köthetők. Az Ellis-Young-modell (a továbbiakban EYM) a hallott szavak megismétlése kapcsán öt összetevőt különböztet meg (lásd az ábrát): 1. A hallott szó a feldolgozás során elsőnként a hallási elemzőrendszerbe kerül. Itt történik az akusztikai input elemzése és a fonémareprezentációk kivonása az akusztikai jelből. Ha ez a rendszer szelektíven sérül (vagyis minden egyéb összetevő épen marad), akkor az úgynevezett szósüketség jön létre. Ez azt jelenti, hogy a beteg nem képes megérteni és megismételni a szavakat, de képes beszélni, olvasni és írni is. 2. A következő szinten, a hallási bemeneti lexikonban az inputnak a már korábban eltárolt szavak akusztikai 46 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

2. FEJEZET – Beszédészlelés, mentális lexikon, beszédmegértés, beszédprodukció mintázatával való összevetése történik. A hallási lexikonban az ismerős szavak hosszú távú akusztikai reprezentációja történik. A lexikon maga nem tartalmazza a szavak jelentését, csupán azok hangalakját. A rendszer sérülése esetén azt várhatjuk, hogy a beteg nem ismeri fel a szavakat, de képes megismételni őket. Ehhez hasonló tüneteket a tiszta szósüketségben (valójában szójelentés-süketség) szenvedő betegek mutatnak, de – mint látni fogjuk – az ő problémáik inkább a hallási bemeneti lexikon és a szemantikai lexikon közötti kapcsolat sérülésével magyarázhatók. 3. A szó jelentése a szemantikai rendszerben tárolódik. Vagyis a szót akkor értjük meg, ha képesek vagyunk arra, hogy az akusztikai inputnak megfelelő hangalakú szót kiválasszuk a hallási bemeneti lexikonból, és az ebből származó reprezentációt pedig a szemantikai rendszerben található valamely elemnek feleltessük meg. Az elképzelés szerint a szemantikai rendszer a szemantikus emlékezettel hozható összefüggésbe. A szemantikai rendszerrel a mentális lexikon kapcsán részletesen is foglalkozunk. A szemantikai rendszer maga is sérülhet, ami a legtöbb esetben kategóriaspecifikus zavarokat okoz: a beteg bizonyos kategóriákat (pl. állatok vagy használati tárgyak) nem ismer fel, függetlenül attól, hogy milyen modalitáson keresztül (verbális vagy vizuális) mutatják be ezeket. 4. A szó produkciója többféle módon is megtörténhet. Leggyakrabban az aktiválódott szójelentés reprezentációja a beszédkimeneti lexikonban íródik át egy olyan formába, amely tartalmazza a teljes szó kiejtett formáját (ez lényegében a hallási bemeneti lexikon párja). A rendszer szelektív sérülése anómiához vezet, ami a szavak megnevezésének problémája, miközben a szó jelentésével a beteg tisztában van (pl. körül tudja írni a szót). 5. Végül a fonémaszinten a szó kimondott formája alapján létrejönnek maguk a beszédhangok, amelyek az artikulációs szervek révén kimondásra kerülnek. A rendszer sérülése például a Bro- ca-afázia esetén érhető tetten. A Broca-afáziás betegek a nehézkes produkción kívül esetenként fonémafelcserélési hibákat is mutatnak. Az EYM szerint ugyanakkor nemcsak a feldolgozórendszerek a lényegesek, azaz nemcsak ezek sérülhetnek, hanem az egyes rendszereket összekötő kapcsolatok, utak is. Az ábrán látható, hogy többféle út is elképzelhető a rendszerek között. Ezek közül az 1. út az, amelyet alapesetben használunk, vagyis amelyen keresztül az ismert szavak azonosítása és megértése, valamint produkciója történik. Az 1. út szelektív sérülése a már említett tiszta szósüketségben szenvedő betegekre jellemző. Ezeknél a betegeknél a szavak ismétlése megfelelőnek tűnik, azonban képtelenek a szavak megértésére. Ez arra utal, hogy a szemantikai rendszerhez való hozzáférés károsodott. Bizonyítékok vannak amellett is, hogy a szósüketségben szenvedők esetében nem arról van szó, hogy maga a szemantikai rendszer károsodott volna, mivel egyéb modalitásokon keresztül, például olvasás révén, a betegek képesek a szavak megértésére.

Az Ellis-Young-modell Ahogyan az az ábrán látható, az 1. úton kívül egyéb utak is léteznek a feldolgozórendszerben. 47 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

2. FEJEZET – Beszédészlelés, mentális lexikon, beszédmegértés, beszédprodukció A 3. útként szereplő kapcsolat esetében például a szemantikai rendszer közvetítése nélkül történik a hallott szó visszamondása, mégpedig a hallási elemzőrendszer és a fonémaszint közötti közvetlen összeköttetés révén. Bár ritkán kerül rá sor, ezt az utat használjuk akkor, ha ismeretlen, jelentés nélküli szavakat kell megismételnünk. Ez felnőttkorban viszonylag ritka, gyermekkorban ellenben nagyon is gyakori, mivel a nyelv szavainak elsajátítása lényegében azt jelenti, hogy egy kezdetben értelem nélküli hangsorhoz jelentést kell kapcsolnunk. Ha valakinél a 3. út szelektíven sérül, akkor azt várhatjuk, hogy képes az ismert szavakat megfelelően megismételni, de az ismeretlen vagy nem létező szavak esetében kudarcot vall. McCarthy és Warrington (1984) valóban bemutatták egy olyan beteg esetét, aki sokkal pontosabban ismételte meg a létező szavakat, mint a nem létezőket. Bár az eredmények nem voltak teljesen egyértelműek (a beteg sok hibát ejtett az ismerős szavak ismétlésében is), mindenestre úgy tűnik, hogy elképzelhető a 3. út szelektív sérülése az 1. út viszonylagos épsége ellenére. Az EYM feltételezi egy olyan kapcsolat létezését is, amely a hallási bemeneti lexikont és a beszédkimeneti lexikont kötné össze (2. út). Ennek az útnak a létezésére nincsenek igazán bizonyítékok, és nem teljesen világos, hogy mi különböztetné meg a 2. és a 3. utat egymástól. Az EYM tehát egy viszonylag komplex elképzelést mutat be a beszédészlelés és beszédprodukció működéséről. Előnye, hogy jól magyaráz egy sor neuropszichológiai problémát, és hogy könnyedén integrálható a modellbe az olvasott szöveg feldolgozása is, mivel Ellis és Young nagyon hasonló feldolgozórendszereket és feldolgozási útvonalakat tételez fel az olvasás esetében is (lásd később).

4.3.1. Fogalmi előkészítés A beszédprodukció során természetesen a fogalmi előkészítés a legfontosabb folyamat, hiszen itt dől el, hogy tulajdonképpen mi is lesz a produkálandó üzenet. Azt, hogy mit is akarunk mondani, nagyon sok tényező befolyásolja, ennek megfelelően rendkívül komplex működések jellemzik ezt a szintet, jóllehet nagy részük valójában nem tartozik szorosan a beszédprodukció témaköréhez. Két olyan folyamatot érdemes mégis megemlíteni, amelyek a beszéd fogalmi előkészítésében nagyon lényegesek (de, ahogy említettük, korántsem csak ezek zajlanak az előkészítés során): a makroter- vezést és a mikrotervezést. A makrotervezés az a folyamat, amelynek során eldől, hogy mi a kommunikáció célja és szándéka, vagyis hogy valójában miről is akarunk beszélni. A makrotervezés során történik meg a releváns információhoz való hozzáférés is. A tervezést általános elvek irányítják, amelyek arra irányulnak, hogy az adott üzenetet minél megfelelőbben juttassuk el a hallgatónak. A tervezés során figyelembe vesszük a hallgató előzetes ismereteit és még egy sor egyéb tényezőt, amelyeket a kommunikációs elvek írnak le (lásd később). A makrotervezés során kell megoldanunk a diskurzus fókuszának problematikáját, vagyis azt, hogy az üzenetnek melyek azok a részei, amelyeket kiemelünk, amelyekre felhívjuk a hallgató figyelmét. így például az alábbi mondatok ugyanazokból a szavakból épülnek fel, de a fókuszukban különböznek egymástól, és így a beszélő a szituáció eltérő aspektusaira hívja fel a hallgató figyelmét. 1. Megitta a tejet a macska. 2. A tejet a macska itta meg. 3. A macska a tejet itta meg. Az 1. mondat azt emeli ki, hogy a macska megitta, és nem például otthagyta vagy kidöntötte. A 2. mondat ezzel szemben azt állítja fókuszba, hogy a macska, és nem valami más itta meg a tejet, míg a 3. mondat lényege, hogy a macska a tejet itta meg, és nem valami mást, például vizet. A mikrotervezés a makrotervezéssel szemben már konkrétabban az üzenet formába öntésére vonatkozik. A 2.12. ábrát például mindkét mondattal leírhatjuk: 1. A ház a fa bal oldalán van. 2. A fa a ház jobb oldalán van. A két mondat ugyanarra a szituációra vonatkozik, és lényegében mindkettő ugyanazt jelenti. A beszélő szabadon választhat, hogy melyiket használja, a lényeg, hogy valamelyiket választania kell. Jelen esetben a választás abban áll, hogy milyen perspektívát választ: a fához viszonyítja a házat, vagy a házhoz a fát. 48 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

2. FEJEZET – Beszédészlelés, mentális lexikon, beszédmegértés, beszédprodukció Természetesen több oka is lehet egyik vagy másik választásnak, de végül a mikrotervezés során kell eldőlnie annak, hogy melyik perspektívát választjuk. Mivel a legtöbb kommunikációs helyzetben szükség van arra, hogy perspektívát válasszunk (el kell döntenünk, hogy kinek a nézőpontja alapján beszélünk – nekem jobbra, vagy a velem szemben álló hallgatónak?), ezért azt mondhatjuk, hogy a fogalmi előkészítés egyik legfontosabb feladata a megfelelő perspektíva kiválasztása. Nagyon leegyszerűsítve tehát azt mondhatjuk, hogy a fogalmi előkészítés a beszédprodukció azon szakasza, amikor „gondolkodunk, mielőtt cselekszünk”, még akkor is, ha ez nem mindig nyilvánvaló.

2.12. ábra. A mikrotervezési folyamat illusztrációja

4.3.2. Grammatikai kódolás A grammatikai kódolás során a fogalmi előkészítési szakaszban létrejött beszédelőttes üzenet alapján két folyamat is zajlik. Egyrészt az üzenetben szereplő fogalmaknak megfelelő lemmák kiválasztása (aktivációja) a mentális lexikonban, másrészt az üzenet szintaktikai szerkezetének kialakítása az egyes lemmákhoz tartozó szintaktikai jellemzők alapján. Ahogy említettük, a lemmák tulajdonképpen szintaktikai szavak, amennyiben nemcsak jelentéssel, hanem szintaktikai szerkezettel is rendelkeznek. Eszerint a mentális lexikonban tárolt minden egyes lemma esetében megtalálható, hogy az milyen szintaktikai szerepet tölthet be a mondatban (főnév, ige, melléknév stb.). A grammatikai kódolás során kialakuló szintaktikai szerkezet (az úgynevezett felszíni struktúra) Levelt elképzelése szerint lexikailag meghatározott. Azaz elsősorban az üzenet jelentése az, ami a mondat szintaxisát létrehozza. A folyamat úgy zajlik, hogy az üzenetnek megfelelő fogalom aktiválja a hozzá kapcsolódó lemmát a mentális lexikonban. A lemma aktivációja révén hozzáférhetővé válnak annak szintaktikai jellemzői (vagyis hogy ige-e, vagy főnév, tárgyas vagy tárgyatlan, milyen vonzatokkal jár, stb.). A létrejövő mondat szintaktikai szerkezetét az aktiválódott lemmák jellemzői, valamint ezek megfelelő összekapcsolódása határozza meg.

4.3.3. Morfofonológiai kódolás A morfofonológiai kódolás során az előzőleg aktiválódott lemmák fonológiai szerkezete válik hozzáférhetővé. Három alfolyamatból áll: a morfofonológiai kód aktiválódásából, a fonológiai kód összeállításából (spellingout) és a prozodifikációból. A morfofonológiai kódhoz való hozzáférés alapvetően azt jelenti, hogy miután a produkálni kívánt szó jelentése aktiválódott, ahhoz, hogy ezt valóban produkálni tudjuk, szükségünk van arra a tudásra, hogy a szó milyen akusztikai építőkockákból épül fel. Vagyis ezen a szinten a szóformához vagy, másként, a szó hangalakjához férünk hozzá. Egészen eddig a szintig a szóbeli és írásbeli produkció együtt haladhat, mivel a lexikai elemek aktivációja mindkét produkciós forma esetén hasonlóan zajlik, de a morfofonológiai kódolás már kizárólag a beszédprodukció része. Mit is kell itt tennünk? Azt az információt kell előkeresnünk, amely azt adja meg, hogy a produkálandó szó (például az „alma”) milyen szótagokból és végső soron milyen hangokból áll össze. Amit a produkciós folyamat során eddig tudunk az „alma” szóról, az lényegében a jelentése (sárga vagy piros, gömb alakú, nem túl édes gyümölcs). Tudjuk, hogy a jelentés a fogalmi előkészítés szakaszában jön létre, de ott még az alma szó nem szerepel, csupán a körülírására vonatkozó fogalmi definíciók. Maga a szó a grammatikai kódolási szakaszban jelenik meg, amikor is az alma szóhoz tartozó lemma aktiválódik. Ekkor már azt is tudjuk, hogy a szó főnév, és hogy viszonylag gyakori a magyar nyelvben. A morfofonológiai kódolás szakaszában azután már azt is fogjuk tudni a szóval kapcsolatban, hogy két szótagból áll, és hogy az /a/ /l/ /m/ /a/ fonémákból épül fel. Fontos ugyanakkor, hogy ekkor még csak a szó fonológiai szerkezetéhez van hozzáférésünk, és az majd


2. FEJEZET – Beszédészlelés, mentális lexikon, beszédmegértés, beszédprodukció csak a következő (fonetikai és artikulációs) szakaszokban lesz meghatározva, hogy valójában hogyan is kell ezeket a beszédhangokat létrehozni. A morfofonológiai kódolás kitüntetett jelentőséggel bír a beszédprodukció során. Azt mondhatjuk, hogy ebben a szakaszban áthidaljuk a szakadékot két gyökeresen eltérő rendszer között, nevezetesen a szemantikaiszintaktikai rendszer és a fonológiai-fonetikai rendszer között. Mint tudjuk, az első rendszer amodális reprezentációkat tartalmaz, amennyiben a szó jelentése vagy szintaktikai szerepe nem kapcsolódik semmilyen érzékleti modalitáshoz. Ezzel szemben a fonológiai és fonetikai rendszer nagyon is konkrétan a halláshoz, illetve a beszédprodukcióhoz kapcsolódik, ahol a reprezentációknak mindenképpen konkrét modalitással kell rendelkezniük. A kétféle reprezentáció között valódi szakadék van tehát, és a morfofonológiai kódolás szintjén zajló folyamatoknak ezt kell valamilyen módon áthidalniuk. Több olyan jelenség is van, ami arra utal, hogy a két rendszer között valóban jelentős szakadék található. Az egyik a már ismertetett szógyakorisági hatás. Ahogy láttuk, a szógyakorisági hatás arra vonatkozik, hogy a gyakoribb szavak jelentéséhez könnyebben és gyorsabban hozzáférünk. A szógyakorisági hatás esetében a legfontosabb kérdés, hogy mi okozza a kevésbé gyakori szavak megnevezési késését, és a beszédprodukciós folyamat mely szintjén jön létre a hatás. Két szint is szóba jöhet ugyanis: a lemmakiválasztás és a szóformához való hozzáférés. Azaz egy ritka szó létrehozása lehet lassabb amiatt, mert a mentális lexikonban nehezebben találjuk meg, és amiatt is, hogy a szó hangalakját nehezebben tudjuk létrehozni. Jeshceniak és Levelt (1994) egy elegáns kísérletben azt vizsgálta, hogy a két feltételezés közül melyik állja meg a helyét. Kísérletükben azonos hangalakú, de eltérő írású és jelentésű szavakat (úgynevezett homofónokat) használtak (az angol nyelvben meglehetősen sok ilyen van, a magyarban példa lehet a „csukja” és „csuklya” vagy az angolból átvett „blues” és a magyar „blúz” szó). Ráadásul olyan homofónokat válogattak ki, amelyek gyakoriságukban is eltértek egymástól. Az ilyen szavakat ábrázoló képek megnevezése esetén a fenti feltételezések a következő predikciókhoz vezetnek. Ha a gyakorisági hatás a lemmához való hozzáférésben jelentkezik, akkor a gyakoribb szóhoz előbb hozzáférünk, mint a kevésbé gyakorihoz. Ha viszont a gyakorisági hatás a szóformához (hangalakhoz) való hozzáférésben nyilvánul meg, akkor a két szóhoz való hozzáférés nem különbözik egymástól, mert mindkettőnek ugyanaz a hangalakja. A kísérlet eredményei szerint ez utóbbi igazolódott be, vagyis nem volt szignifikáns különbség az eltérő gyakoriságú és jelentésű, de azonos hangalakú szavakat ábrázoló képek megnevezési idejében. Ezek szerint tehát a gyakorisági hatás a szóformához való hozzáférés folyamatában nyilvánul meg, a morfofonológiai kódolás során, és nem a lemma kiválasztásakor. Egy másik olyan jelenség, amely igazolja a szemantikai-szintaktikai rendszer és a fonológiai rendszer közötti szakadékot, „a nyelvem hegyén van” („Tip Of the Tongue”-TOT) állapot. A TOT állapot arra a gyakori és mindenki által ismert jelenségre vonatkozik, amelynek lényege, hogy egy adott szó, például egy személy vagy dolog neve hirtelen nem jut eszünkbe, miközben tisztában vagyunk azzal, hogy egyébként tudjuk. A TOT esetében szintén az a kérdés, mint a szógyakorisági hatásnál: vajon a produkciós folyamat lemmaszintjén vagy a hangalakhoz való hozzáférés szintjén jön létre? A TOT állapot kísérleti vizsgálata arra utal, hogy a hangalakhoz való hozzáférés szintjén, azaz a morfofonológiai kódolás szakaszában történik valamilyen probléma. Ezt az bizonyítja, hogy a szó nagyon sok jellemzőjéhez hozzáférnek a kísérleti személyek, többek között a szófajhoz, a nemhez (pl. a holland nyelv esetében), amelyekről tudjuk, hogy a lemmaszinten rendelkezésre álló információk. Vagyis a TOT esetében rendelkezésre áll a szóhoz kapcsolódó lemma, de az aktiváció valamilyen okból nem jut el a fonológiai kódolás szintjére, és ezért a szót nem tudjuk kimondani. A produkálni kívánt szó morfofonológiai kódolását a szó fonológiai összerakása, a spelling-out követi. Ez a szó fonológiai alkotóelemeinek a kijelölését jelenti. A spelling-out két típusú reprezentáció aktiválását jelenti: a szegmentális és a metrikai kódét. A szegmentális kód a szót alkotó fonémákra vonatkozik, vagyis az „alma” szó esetében az /a/ /l/ /m/ /a/ fonémák reprezentációjának aktiválását jelenti. A metrikai kód a szó ritmikai szerkezetének megállapítását, vagyis a szótagok számának és a hangsúlymintázatnak a specifikálását jelenti. A hangsúlyszerkezet kijelölése főként azon nyelvekben jelent problémát, ahol a hangsúlyos és hangsúlytalan szótagok váltakozása nem kötött, mint a szabályos szóhangsúly-szerkezetű magyarban, amelyben minden szó hangsúlyos szótaggal kezdődik. A magyarhoz hasonló nyelvekben ugyanis a hangsúlyozás szabályalapú, az angolhoz hasonló, kötetlen hangsúlyozású nyelvekben viszont a hangsúlyszerkezetet is az egyes szavakkal együtt kell tárolni. Ez a szerkezet aktiválódik tehát a spelling-out szakaszban. A szótagszerkezet és a hangsúlyszerkezet kijelölését együttesenprozodifikációnak nevezzük, mivel ez a folyamat hozza létre a szavak prozódiai struktúráját. A morfofonológiai kódolás eredménye az úgynevezett fonológiai partitúra, amely tartalmazza a szót alkotó szótagokat, valamint ezek metrikai csoportosítását (hangsúlyszerkezetét) és a szótagokat alkotó fonémákat. A produkciós folyamat következő lépése ennek a partitúrának a fonetikai megvalósítása. 50 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

2. FEJEZET – Beszédészlelés, mentális lexikon, beszédmegértés, beszédprodukció VOKALIZÁCIO A nyelvhasználó közösség tagjaival folytatott kommunikáció nagyrészt – bár nem kizárólagosan a beszéden alapul, és így a beszéd fontos részét képezi a társas érintkezésnek. Ráadásul úgy tűnik, a nyelvi képesség egyedül a mi fajunkra jellemző, vagyis humánspecifikus. Az utóbbi években ugyanakkor egyre több olyan eredmény látott napvilágot, amelyek megkérdőjelezték azt, hogy a nyelvi képességek összessége humánspecifikus lenne. Hauser, Chomsky és Fitch (2002) a Science-ben megjelent tanulmányukban arra keresik a választ, hogy az emberi nyelvi képesség (language faculty) egyes alkotóelemei közül melyek azok, amelyekkel valóban csak az ember rendelkezik. A szerzők szerint a nyelvi képesség alapvetően két faktorra bontható: 1. a szűk értelemben vett nyelvi fakultásra, ami az absztrakt nyelvi komputációs mechanizmust foglalja magában; 2. a tágabb értelemben vett nyelvi fakultásra, amely az előbbin kívül tartalmazza a szenzomotoros rendszert (a nyelvi jelek percepciójának és produkciójának rendszerét) és a konceptuálisintencionális rendszert (a fogalmi tudást és a mentális állapotok tulajdonításának képességét). E faktorok közül a szerzők szerint valójában a szűk nyelvi képesség az, amely humánspecifikus, és amellett érvelnek, hogy a szenzomotoros és konceptuális-intencionális rendszerek bizonyos formában megtalálhatók az állatvilágban is. A szenzomotoros rendszerrel kapcsolatban a szerzők azt állítják, hogy az ember hangadási képessége nem egyedülálló, és alapjai megtalálhatók az állatvilágban. Az énekesmadarak és a főemlősök például képesek olyan fajspecifikus vokalizációra, amely egyértelműen kommunikációs célokat szolgál. Ráadásul egyes énekesmadaraknál a vokalizáció nemcsak veleszületett, de tanult elemeket is tartalmaz. Vagyis a madarak úgy sajátítják el a madárdalt, hogy figyelik a többieket, és ha ettől a lehetőségtől megfosztják őket (pl. a kismadarakat külön nevelik), akkor a többiektől eltérő dalokat fognak énekelni. Ezenkívül a madárdal elsajátításának is van egy szenzitívperiódusa, amelynek során ha az állat nem kapja meg a megfelelő inputot, akkor nem lesz képes a többiekhez hasonló madárdal megtanulására, még akkor sem, ha a későbbiekben lehetőséget adnak neki a többiek hallgatására. Még egy érdekes hasonlóság van az emberi beszéd és a madárdal között, ez pedig az, hogy a fejlődés során a kismadarak a csecsemőkhöz hasonlóan keresztülmennek egyfajta „gogicsélési ” szakaszon, melynek során a felnőtt madarak dalához hasonló dallamrészleteket produkálnak. Ugyanakkor az emberi beszédnek két olyan jellemzője van, amely mégis megkülönbözteti a beszédet az állati hangadástól: a vokális utánzási képességünk és a hangképző rendszer agykéreg általi szabályozása. A vokális utánzásnak ugyan szintén megvannak az alapjai az állatvilágban (gondoljunk csak az emberi beszédet utánzó papagájokra), de egyedül az ember képes arra, hogy viszonylag rövid idő alatt rendkívül sok új szót sajátítson el (18 éves korunkra Hauser, Chomsky és Fitch [2002] szerint átlagosan kb. 60 ezer szót tudunk), ráadásul mindezt különösebb erőfeszítés és a legtöbb esetben explicit tanítás nélkül. Igaz, hogy a papagájok és csimpánzok is megtaníthatók maximálisan néhány száz emberi szóra (bár a csimpánzok esetében ez általában jelnyelv révén történik), de a tanítás óriási erőfeszítést igényel, és nagyon kicsi a hatékonysága A másik lényeges különbség az állati és az emberi hangadási képesség között, hogy az emberi hangképző rendszerben az artikulációs rendszer idegi szabályozása megváltozott a főemlősökhöz képest. Ez érinti mind a légzés akaratlagos szabályozás alá kerülését, mind a gége feletti artikulációs izmok akaratlagos és kifinomult agykérgi vezérlés alá kerülését. A főemlősök esetében a hangadást még elsősorban az agy limbikus struktúrái vezérlik, és ennek megfelelően a hangadás főként a különböző érzelmek kifejezését szolgálja. Az ember esetében viszont a vokalizáció agykérgi irányítás alá került, vagyis a hangképzés tudatosan és akaratlagosan szabályozottá vált, és ezzel együtt kialakult a vokalizációt létrehozó izmok nagyon pontos és nagyon gyors vezérlése, ami elengedhetetlen a beszédhangok megfelelő képzéséhez. Érdekes módon ugyanakkor megmaradt az ősibb, limbikus szabályozás is, de ez elsősorban a beszéd emocionális tartalmáért és a prozódiáért felelős. Azt mondhatjuk, hogy az embernél ez két rendszer integrált egységeként működik, és az ősibb rendszer az emocionális/prozódiai beszédjellemzőket hozza létre, a csak az emberre jellemző rendszer pedig a beszédhangok létrehozását valósítja meg. Ez a kettősség mind a percepcióban, mind a produkcióban megjelenik, és így általában különválasztjuk a beszéd szegmentális, vagyis beszédhangokkal kapcsolatos, és szupraszegmentális, vagyis azokat a legtöbbször több beszédhangon átívelő jellemzőket, amelyek nem származtathatók a fonémák sorozatából. Ez utóbbiak közé tartoznak az érzelmeket és a különböző prozódiai jellemzőket, mint az intonáció vagy a hangsúly, kifejező akusztikai jellemzők. Fontos kiemelnünk, hogy természetesen a két rendszer egyidejűleg működik, és a szegmentális és szupraszegmentális jellemzőket egyszerre hozzuk létre, illetve egyszerre is dolgozzuk fel, viszont mindkettő más-más célt szolgál. Leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy míg a szegmentális jellemzők a beszédhangokkal kapcsolatos akusztikai információt tartalmazzák, addig a szupraszegmentális jellemzők elsősorban a különböző szintű nyelvi egységek (szavak, frázisok, mondatok) elválasztását valósítják meg.


2. FEJEZET – Beszédészlelés, mentális lexikon, beszédmegértés, beszédprodukció A szegmentális jellemzők képzésének tudatos kontroll alá kerülése ugyanakkor az embernél is hosz- szas gyakorlás eredménye. Ennek során kerül az artikuláció fokozatosan tudatos kontroll alá, és így válnak képessé a gyermekek az először csak érzelemkifejező artikulációtól (sírás) eljutni az egyre specifikusabb beszédhangok létrehozásáig. A táblázat összefoglalja azokat az állomásokat, amelyek során a csecsemők a sírástól a valódi beszéd létrehozásáig eljutnak. Az emberi beszéd tehát – úgy tűnik – egyedi, semmilyen más faj által el nem sajátítható kommunikációs forma. Ugyanakkor az emberi vokalizáció gyökerei megtalálhatók az állati hangadásban, és ez arra utal, hogy nem elsősorban a hangadás az, ami az emberi nyelvhasználatot egyedivé teszi, hanem a Hauser, Chomsky és Fitch (2002) által szűkebb nyelvi fakultásként említett absztrakt nyelvi komputációs mechanizmus. A gyermekek beszédprodukciójának fejlődési szakaszai az első két évben (Forrás: Gósy, 2005)

3.5. táblázat Szakasz

Jellemzők/példák

Kor

Preverbális hangjelenségek (0-1 hó) születéstől 2. héttől fiziológiás eredetű hangjelenségek kifejező sírás

köhögés, fájdalom, unalom

csuklás, éhség,

Gőgicsélés (3-6. hét – 15 hó) 3-6. egyetlen hang héttől mássalhangzós kapcsolatok hosszabb hangsorok, utánzás, 2-3. hó környezet visszajelzéseinek figyelése hangsorok 3-6. hó kommunikációs céllal 6-9 hó

hangok hangoztatása – beszédszervek rövid ideig történő rögzítése ugyanabban a pozícióban valódi beszédnek értelmetlen

tüsszentés diszkomfort,

tűnik,

de

Szókezdemények és mondatkezdemények (12-24 hó) holofrázisok telegrafikus beszéd

12-15 hó 24 hó

az első értelmes szavak kétszavas közlések

4.3.4. Fonetikai kódolás és artikuláció A fonetikai kódolás során a fonológiai partitúrát kell átalakítanunk az úgynevezett artikulációs partitúrává. Az artikulációs partitúra a Levelt-modell szerint a szótagok kiejtéséhez szükséges információkat tartalmazza, de ez még mindig egy absztrakt kód, vagyis ezt még mindig le kell fordítanunk a motoros parancsokká ahhoz, hogy valóban ki tudjuk ejteni a szándékolt beszédhangokat. A lényeg, hogy az artikulációs partitúra a szótagokkal kapcsolatos kiejtési jellemzőket tartalmazza, például hogy a /ba/ kiejtéséhez a hangszalagok erős zárása szükséges (mivel a /b/ egy zárhang), de nem magukat a megvalósításhoz szükséges motoros parancsokat. Ugyanezen a fonetikai kódolási szinten adódnak hozzá a prozódiaijellemzők a hangsorokhoz, vagyis itt specifikáljuk azt, hogy a hangsúlyos szótag a magyarban kissé nagyobb hangerővel és nagyobb frekvenciával ejtendő.

4.3.5. Önmonitorozás A Levelt-modell a különböző reprezentációs szinteken kívül feltételezi egy önmonitorozási folyamat működését is a produkció során. Az, hogy folyamatosan figyeljük a saját beszédünket, és javítjuk az esetlegesen előforduló hibákat, nyilvánvaló. Ez egyben azt jelenti, hogy a produkciós folyamat meghatározott működései nem „minden vagy semmi” jellegűek. Ennek értelmében nem arról van szó, hogy ha már kiválasztottuk a produkálandó szót, azt mindenképpen produkálni is fogjuk, és nincs lehetőségünk az esetleges javításra. A produkciós rendszer ennél sokkal rugalmasabban működik, így képesek vagyunk arra, hogy egy mondat produkciója során mintegy „meggondoljuk” magunkat, és az eredetileg szándékolthoz képest egy eltérő kijelentést produkáljunk.


2. FEJEZET – Beszédészlelés, mentális lexikon, beszédmegértés, beszédprodukció A monitorozási folyamat tehát az egész produkciós folyamatot végigköveti, és két módon avatkozhat be a folyamatba. Egyrészt még a szemantikai/grammatikai előkészítési fázisban, amikor még nem történt meg az üzenet valódi kiejtése, vagyis ez a konceptuális, illetve grammatikai rendszeren belül történő korrekció. Másrészt a fonológiai/fonetikai kódolás fázisában is lehetősége van a javításra, itt azonban feltételezhetően a javítás a perceptuális rendszer közreműködésével történik, vagyis a monitorozás a már valóban kiejtett hangok észlelése révén valósul meg. Az alábbi példák a két típusú korrekciót illusztrálják: 1. Mondd milyen, ööö, kérsz csípős szószt? (A kiegészítendő kérdésből eldöntendő kérdés lett.) 1. A nyelvi produkáció, ööö produkció típusai. Összefoglalásul azt mondhatjuk, hogy a Levelt-modell a beszédprodukció folyamatának az a kurrens elmélete, amit az ezen a területen dolgozó kutatók alapvető paradigmaként fogadnak el. Rengeteg empirikus adat támasztja alá a modell állításait, köztük viselkedéses és idegtudományi módszereket alkalmazó vizsgálatok is. Bár a modell egyes részletei vitatottak, a főbb pontokban meglehetős konszenzus alakult ki a kutatók körében.

4.4. Liberman motoros elmélete A Liberman-féle motoros elméletet (LME; Liberman, 1967) az Általános pszichológia 1. beszédhangészleléssel foglalkozó fejezetében már ismertettük. Ott elsősorban az elmélet perceptuális vonatkozásaira koncentráltunk, most viszont a produkcióval kapcsolatos állításait mutatjuk be. Az LME az eddig bemutatott elméletektől eltérően nem a beszédprodukció kognitív folyamataira koncentrál, hanem a konkrét beszédhangokat létrehozó mechanizmusokra. Ilyen értelemben a fenti elméletek egyfajta kiegészítőjeként fogható fel. Az LME szerint a beszédhangok produkciójának folyamata során jön létre az az akusztikai variabilitás, amely lényegében „akadályul” szolgál a beszédhangok feldolgozásában. Ráadásul, mivel a produkció kiindulópontja, a fonémareprezentáció még invariábilis, ezért valahol a produkciós folyamat során kell lenniük olyan átalakítási lépéseknek, amelyek a variabilitást létrehozzák. Az LME szerint a variabilitás a produkciós folyamatok természetes velejárója, ezért ha megértjük, miből jön létre, akkor megérthetjük azt is, hogy mi alapján tudunk következtetni ezek állandóságára. Az LME szerint a fonémareprezentációtól a beszédhangok kialakulásáig tartó folyamat során több alszakaszban jutunk el a végső produkcióig, ezeket a 2.3. táblázat foglalja össze. A táblázatból az látható, hogy az egyes feldolgozási szinteken milyen szabályok szerint történik a különböző reprezentációk átalakítása, és hogy az egyes szinteken vajon van-e valamilyen átszerveződés, vagyis lényegében hol alakul át az invariáns reprezentáció egy variábilis akusztikai jellé.

3.6. táblázat - 2.3. táblázat. A Liberman-féle motoros elmélet által feltételezett beszédhang-produkciós folyamat Feldolgozási szint

Szabály

Átalakítás (miből mit)

fonémák

neuromotoros szabályok

fonémareprezentáció neurális parancs

motoros parancsok

myomotoros szabályok

neurális parancs → izom- nincs összehúzódás

artikulációs gesztusok

artikulációs szabályok

izom-összehúzódás → van artikulációs csatorna alakjának változása

beszéd

akusztikai szabályok

artikulációs csatorna nincs alakjának változása → hang


Van-e átszerveződés → nincs

2. FEJEZET – Beszédészlelés, mentális lexikon, beszédmegértés, beszédprodukció Az LME szerint a fonémareprezentáció négy feldolgozási szinten keresztül alakul át beszédhanggá. Az első szinten a reprezentáció olyan neurális paranccsá alakul át, amelynek révén az absztrakt fonémákból az agyban egy olyan idegi impulzussorozat képződik, amely az egyes beszédhangok létrehozásához szükséges izmok működését szabályozza. A következő szinten ez a neurális parancs fordítódik le motoros parancsokká, vagyis az artikulációs izmok összehúzódásává. Ezután az artikulációs izmok mozgása az artikulációs csatorna alakjának változásához vezet, amely végül a hangok képzését eredményezi. A táblázatból egyértelműen látható, hogy egyetlen szinten, mégpedig az artikulációs gesztusok szintjén találunk csak átszerveződést, vagyis az LME szerint itt jön létre a beszédhangokra jellemző variabilitás. Minek köszönhető ez? Két okot találhatunk. Egyrészt, minden egyes hang artikulációja a beszédképző szervek azon pozíciójából kezdődik, ahol az előző hang képzése során azok maradtak. Másrészt, a hangok folyamatos képzése érdekében az artikuláció előbb kezdődik, mint ahogy az előző képzése befejeződne. Az artikulációs csatorna tehát minden időpillanatban az előző és jelenlegi parancsok együttes hatását tükrözi, vagyis az artikuláció dinamikus folyamat, nem pedig diszkrét események egymásutánja. Mindebből az következik, hogy a hangok folyamatos képzése valójában egy kódolási mechanizmus, amelynek hatására a kezdeti reprezentáció jelentős átszerveződésen megy át. Összehasonlításképp, az írás esetében a diszkrét fonémákból diszkrét betűket hozunk létre, mivel a betűk egymástól jól elkülöníthetők, és még a folyamatos kézírás során is előbb befejezzük az előző betű leírását, csak azután kezdjük el a következőt. A beszédnél azonban az egyes hangok produkciója átfedésben van egymással, és ez vezet ahhoz, hogy ugyanazoknak a hangoknak a konkrét megvalósulása akusztikailag eltérő lehet. Ugyanakkor ez a látszólag rosszul működő rendszer nagyon is hatékony. A folyamatos és dinamikus produkció lehetővé teszi, hogy a beszédet nagy sebességgel tudjuk létrehozni és az információt minél gyorsabban tudjuk átvinni. Ennek viszont az az ára, hogy a beszédértés során nagyon bonyolult dekódolást kell alkalmaznunk. A beszédhangok képzése során létrejövő akusztikai variabilitás tehát az artikulációs gesztusok szintjén jön létre. Ebből az is következik, hogy a többi átalakítási lépésben viszont megőrződik az invariancia. Az utolsó szint, ahol még valamilyen invariáns reprezentációval találkozhatunk, a motoros parancs szintje, vagyis az a folyamat, melynek során az agyból származó neurális parancs hatására létrejönnek az artikulációs izmok (nyelv, állkapocs, ajkak stb.) mozgásai. Vagyis azt mondhatjuk, hogy az egyes beszédhangokra jellemző izommozgások még nem tartalmaznak variabilitást: maga az izommozgás mindig állandó. A beszédhangok képzése azonban egy kissé bonyolultabb ennél. Arról van szó ugyanis, hogy a produkció során az izommozgások nem egy teljes beszédhang képzését határozzák meg, hanem annak csak egy kisebb alkotórészéét, mégpedig a fonetikai jellemzőkét (ezekről már volt szó a beszédészlelés fonetikai szintjének bemutatásakor). Ha emlékszünk, az egyes beszédhangokat különböző szempontok szerint lehet csoportosítani. Például a mássalhangzók esetében fontos szempont a képzés helye vagy a zöngésség. A fonetikai jellemzők valójában ezekre vonatkoznak, vagyis hogy egy mássalhangzó zár- vagy réshang, illetve hogy bilabiális vagy dentális. Azt mondhatjuk tehát, hogy az artikulációs izmok valójában egy-egy fonetikai jellemzőt hoznak létre. Ugyanakkor azt is láttuk, hogy egy adott beszédhang meghatározásához az összes jellemzőt figyelembe kell venni, például a /b/ bilabiális, zöngés zárhang. Ez azt jelenti, hogy egy beszédhang képzése során ezek a fonetikai jellemzők egyszerre jönnek létre, de különálló izmok hozzák létre őket. Most már láthatjuk, hogy hogyan lesz variabilitás az invarianciából: a fonetikai jellemzők létrehozása az egyes artikulációs izmok összehúzódása révén még invariáns, és minden esetben ugyanúgy történik, de az ezek egyidejű mozgása által létrehozott beszédhangok már variábilisak a fent leírt dinamikus folyamatok miatt.

3.7. táblázat GÉPI BESZEDSZINTEZIS ES BESZEDFELISMERES Az emberi beszéd mesterséges létrehozása régóta érdekelte a tudósokat. Az első dokumentált próbálkozás Christian Kratzenstein nevéhez fűződik, aki az 1770-es években olyan mechanikus eszközöket készített, amelyekkel képes volt különböző magánhangzók létrehozására. Nem sokkal ezután a magyar származású Kempelen Farkas is bemutatta beszélőgépét, amely már nemcsak magánhangzók, hanem mássalhangzók és egyes hangkapcsolatok előállítására is képes volt. Kempelen mintegy húszévnyi munkával hozta létre azt a mechanikus szerkezetet, amely meglehetősen bonyolult volt, és lényegében mindazokat az ismereteket felhasználta, amelyek az 1700-as években rendelkezésre álltak az emberi beszédprodukció anatómiai felépítésével és működésével kapcsolatban. Nemrégiben az MTA Nyelvtudományi Intézet munkatársai Kempelen eredeti tervei alapján rekonstruálták a beszélőgépet (lásd 1. ábra), amely ma is megtekinthető a Nyelvtudományi Intézetben (bővebben lásd 54 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

2. FEJEZET – Beszédészlelés, mentális lexikon, beszédmegértés, beszédprodukció http://fonetika.nytud.hu/kempelen).

1. ábra. Kempelen Farkas beszélőgépének rekonstruált változata A beszéd mesterséges létrehozásában az igazi áttörést az elektronikus eszközök megjelenése jelentette. Ezek először még mechanikusak voltak, mint az az 1930-as években a Bell Laboratórium által készített VOCODER, amely nemcsak beszédszintézisre, hanem a beszéd analízisére is képes volt, egészen pontosan a feldolgozott beszéd akusztikai paramétereire építve hozta létre a szintetizált beszédet. Egy másik mechanikai alapú, de elektronikusan működő eszköz a Haskins Laboratóriumban Franklin S. Cooper által kifejlesztett mintázatlejátszó volt, amely a beszéd frekvencia-összetevőinek grafikus ábrázolását (spektrogram) játszotta le, és ennek alapján hozta létre a szintetizált beszédet (lásd 2. ábra). Az 1950-es években jelentek meg azután az első számítógép-alapú beszédszintetizáló rendszerek, és az első úgynevezett text-to-speech alkalmazások. Az első ilyen, a begépelt szöveget beszéddé alakító program 1968ban készült el. A ma is használt, mesterséges beszédet előállító rendszerek javarészt számítógép-alapúak. Alapvetően két típusuk létezik: az egyik tárolt hangminták összefűzését alkalmazza, a másik viszont maga hozza létre a beszédhangokat. A hangminták összefűzése során előre felvett hangokból álló adatbázis alapján hozzuk létre a szövegeket. Az egyes rendszerek eltérnek abban, hogy milyen egységeket használnak: beszédhangokat, két hangból álló kombinációkat (difónok), szavakat vagy egész mondatokat. Általában igaz az, hogy minél kisebb egységet használnak, annál rugalmasabb lesz a szintézis (vagyis annál többféle kijelentést tud létrehozni), ugyanakkor ezzel együtt a létrehozott beszéd érthetősége is csökken. Természetesen többféle egység is használható egyszerre, és az alkalmazott módszert az határozza meg, hogy mire használjuk az adott rendszert. így például a pályaudvari bemondó nagyobb egységek, akár egész mondatok felhasználásával működik, mivel a legtöbb esetben csak a vonatok indulási idejét és helyét kell bemondani (meg persze azt, hogy „Kérjük, a vágány mellett vigyázzanak!”).



2. ábra. Cooper mintázatlejátszójának sematikus ábrázolás A legnagyobb rugalmasságot az olyan rendszer tudja biztosítani, amelyikben előre rögzített kettőshangok (mint például a Klatt-modellben használt difónok) alapján történik a szintézis. Egy ilyen rendszer (pl. az MBROLA) lehetővé teszi, hogy viszonylag sok kijelentést hozzunk létre úgy, hogy ezek viszonylag természetesek is maradjanak. A rendszer alapja az a kettőshangszótár, amelyben minden, az adott nyelvben lehetséges hangkapcsolatot rögzítenek. Ez nyelvenként eltér, így például a spanyol nyelvben kb. 800, a németben pedig mintegy 2500 kettőshangra van szükség. Ezek alapján viszont gyakorlatilag bármilyen szöveg létrehozható, és kiküszöbölhető a koartikulációból származó variancia. A valódi beszédszintézist alkalmazó rendszerek, vagyis azok, amelyek nem előre rögzített hangminták összefűzését alkalmazzák, a szintézist valamilyen akusztikus modell alapján valósítják meg. Az egyik leggyakrabban használt eljárás a formánsszintézis, amely a beszédprodukció forrás-szűrő modelljén alapul (erről részletesen volt már szó az Általános pszichológia első kötetének beszédhangészleléssel foglalkozó fejezetében). Eszerint a beszédhangok létrehozhatók a glottális forrás, továbbá az ezt módosító és a valódi formánsokat létrehozó szűrők modellezésével (lásd 3. ábra). Attól függően, hogy mennyire pontosan modellezzük az egyes folyamatokat, változik a létrejövő hang természetessége. A formánsszintézisen alapuló rendszerek általában nem képesek teljesen természetes emberi beszédhangokat létrehozni, de általában nem is ez a céljuk. Az ilyen rendszerek előnye, hogy viszonylag gyors szintézist képesek megvalósítani, miközben működésükhöz nincs szükség nagy adatbázisokra. Lehetőség van ugyanakkor a prozódiának egy olyan pontos szabályozására, amellyel a szóhangsúly és az intonáció is megfelelően alakítható ki. Ez a fajta rendszer a leginkább alkalmas szövegfelolvasó rendszerek létrehozására. Az egyik legismertebb magyar nyelvű, szabad terjesztésű szövegfelolvasó program a Multivox’4 (MTA Nyelvtudományi Intézetének Fonetikai Laboratóriuma és a BME Távközlési és Telematikai Intézetének közös fejlesztése). A szövegfelolvasó rendszerek különösen fontosak a vakok és gyengénlátók számára. A Jaws for Windowsprofessional amerikai fejlesztésű képernyőolvasó szoftver ilyen, magyar nyelvű változatát pedig a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetsége (MVGYOSZ) munkatársai készítették el. A programot ma már egyre többen használják.

3. ábra. A beszédprodukció forrás-szűrő modellje 56 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

2. FEJEZET – Beszédészlelés, mentális lexikon, beszédmegértés, beszédprodukció A beszédhangok létrehozása azonban csak az egyik része a beszédszintézis folyamatának. Egy komplett beszédszintetizáló rendszertől azt várjuk, hogy „olvassa fel” a beírt szöveget, vagyis alakítsa a szavakat beszédhangokká (ezt nevezzük „text-to-speech” [TTS] rendszernek). A 4. ábra mutatja a gépi beszédszintézis és beszédmegértés folyamatát. Látható, hogy a TTS rendszernek lényegében két nagy része van: a nyelvi elemzőrendszer és a beszédhangokat létrehozó rendszer, amely működhet az említett tárolt hangminták vagy pedig a formánsszintézis alapján. A nyelvi elemzőrendszer feladata, hogy a begépelt szöveget szavakra bontsa, megállapítsa az egyes szavak jellemzőit (köznevek, tulajdonnevek, számnevek), valamint meghatározza a mondatok kezdetét és végét és a mondat intonációs jellemzőit (kérdés, állítás, felkiáltás). Mindezen jellemzők segítségével jelentősen javul az egyes szavak kiejtésének pontossága (ami főként az angol és a hozzá hasonló nyelvek esetében fontos, ahol a leírt és kimondott szöveg között nem feltétlenül van olyan egyértelmű megfelelés, mint a magyarban), illetve az egész mondat természetessége. A gépi beszédfelismerés, vagyis az emberi beszéd feldolgozása a számítógépek által, a beszédszintézishez képest jóval később jelent meg. Ennek oka, hogy az ötlet, hogy a gépek valamilyen formában „megértsék” a beszédet, csak a számítógépek megjelenésével merülhetett fel egyáltalán. Az információtechnológia nagymértékű elterjedésével egyre erőteljesebben jelentkezik az az igény, hogy az ember-gép kommunikációban a beszéd mint interface is jelen legyen, vagyis közvetlenül verbális úton lehessen utasításokat adni a gépeknek. A gépi beszédfelismerés az elmúlt években nagyon sokat fejlődött, és napjainkra a beszédfelismerés technológiája átlép az alapkutatások területéről az alkalmazás világába. A Microsoft Vista operációs rendszer például már beépített beszédfelismerő rendszerrel rendelkezik, amely képes bizonyos parancsok megértésére és a diktált szöveg beírására egy szövegszerkesztő programban (ez a funkció – tudomásunk szerint – magyar nyelven jelenleg még nem működik). A gépi beszédfelismerés folyamata szintén két fő részre osztható: a szegmentációs rendszerre és a keresőrendszerre. A szegmentációs rendszer végzi a bejövő beszéd/jel nyelvi egységekre (szavakra, fonémákra, morfémákra) bontását és a létrejövő egységek valamilyen, a számítógép által feldolgozható reprezentációba történő átalakítását. A keresőrendszer különböző adatbázisok felhasználásával valósítja meg az input szavakká és mondatokká alakítását. Három ilyen adatbázist érdemes alkalmazni: egy úgynevezett akusztikai modellt, amely az adott nyelvre jellemző beszédhangok akusztikai jellemzőit tartalmazza; egy lexikont, amely a nyelv lehetséges szavait tartalmazza, a kiejtésükkel együtt; és egy nyelvi modellt, amely a nyelvtani szabályokat tartalmazza.

4. ábra. A gépi beszédszintézis és beszédmegértés folyamata Ezeknek a rendszereknek a működése ugyanakkor sem nem triviális, sem nem tökéletes. Tudjuk, hogy az emberi beszéd rendkívül variábilis, ezért lehetetlen pontosan meghatározni a modellekben, hogy milyen akusztikai paramétereket vagy grammatikai szerkezetet várjanak el. Ugyanakkor a beszéd és a nyelv jellegzetességeinek tanulmányozása segíthet olyan algoritmusok kifejlesztésében, amelyek egyre pontosabban és megbízhatóbban képesek a beszéd felismerésére, és ebben nagy szerepük van a beszéddel kapcsolatos nyelvészeti és pszichológia elméleteknek.

4.5. ÖSSZEFOGLALÁS 1. A beszéd feldolgozása két alapvető folyamatból áll: a prelexikális beszédészlelésből és a lexikális beszédmegértésből. A beszédészlelés során a beszédhangokhoz kapcsolódó akusztikai információk és az


2. FEJEZET – Beszédészlelés, mentális lexikon, beszédmegértés, beszédprodukció absztrakt nyelvi kódok, vagyis a fonémák megfeleltetése zajlik. A beszédmegértés során a nyelvi jelekkel közvetített üzenet feldolgozása és értelmezése történik. 2. A beszédészlelés több alfolyamatból áll: a) hallási elemzés, b) akusztikai-fonetikai elemzés, c) fonológiai elemzés. Az egyes elemzési szintek különböző transzformációkat valósítanak meg, amelyek alapján lehetővé válik a beszédjelek megfeleltetése a mentális lexikonban tárolt szójelentéseknek. 3. A nyelvi üzenetek megértése és produkciója szempontjából alapvető fontosságú a szavak jelentését tároló rendszer, a mentális lexikon. A mentális lexikon egy olyan tárhely, amelyben nagyon sok szóhoz igen gyorsan tudunk hozzáférni. Tudjuk róla, hogy nem az írott lexikonokhoz hasonlóan szerveződik, és a fogalmi rendszerrel részben átfedésben van. 4. A szavak mentális lexikonban való szerveződése kapcsán két nagyobb elmélet létezik. Az atomi részecskék elmélete szerint a szavak szemantikai primitívákra vezethetők vissza, és a szavak kapcsolatát a szavakat alkotó szemantikai primitívák átfedése határozza meg. A szemantikaiháló-modellek szerint a szavak önmagukban álló egészek, de a közöttük lévő kapcsolatok révén hálózatba szerveződnek. A hálózatba szerveződés elvei a mellérendelés, fölérendelés, együttjárás és szinonímia. Az empirikus bizonyítékok a szemantikaiháló-modelleket támasztják inkább alá. 1. A beszédfeldolgozási folyamat második része a beszéd megértése, vagyis a szavak reprezentációjának kialakítása és a szavak jelentéséhez való hozzáférés. Itt két folyamatot kell megkülönböztetnünk: a szófelismerést, amelynek során a beszéddel kapcsolatos akusztikai jelekből olyan mintázatot nyerünk ki, amely megfeleltethető a hosszú távú emlékezetben őrzött mintázatnak, és a lexikai hozzáférést, amely a szóforma és a mentális lexikonban tárolt elem közötti kapcsolatot hozza létre. 2. A szófelismeréssel foglalkozó elméleteknek olyan empirikus eredményeket kell megmagyarázniuk, mint a szógyakorisági hatás, a fonológiai szomszédsági hatás, a szemantikus priming hatása és kontextushatás. 3. A legismertebb szófelismeréssel foglalkozó kognitív modellek: a) Morton logogénmodellje, b) Forster autonóm keresési modellje, c) Elman és McClelland interaktív-aktivációs konnekcionista modellje, d) Klatt LHSA modellje, e) Marslen-Wilson kohortmodellje. 4. A beszéd produkcióját leíró elméletek két megközelítésre vezethetők vissza: a beszédhibák tanulmányozásával foglalkozó kutatásokra és a beszédprodukció idői lefutását vizsgáló kronometriai kutatásokra. 5. A beszédhibák tanulmányozásának kiindulópontja az a feltételezés, hogy egy folyamat úgy érthető meg legjobban, ha feltárjuk, hogy mi történik akkor, ha a folyamat rosszul működik. A beszédhibákkal foglalkozó elméletek legismertebb változata Dell interaktív-aktivációs modellje. 6. A beszédprodukció kronometrai megközelítése a különböző produkciós feladatokban mutatott reakcióidőket vizsgálja, és ezekből következtet a produkció során zajló folyamatokra. Ezen elméletek közül legismertebb a Levelt-féle modell. 7. A beszédprodukció konkrét beszédhangokat létrehozó mechanizmusainak egyik legátfogóbb leírását adja Liberman motoros elmélete, amely egyben a beszédhangok feldolgozásának komplex elmélete is.

4.6. KULCSFOGALMAK allofonikus variáció, beszédspecifikus akusztikai kulcsok, difón, egyediségi pont, interferenciafeladat, kohort, lemma, lexikális döntés, lexikális szakasz, logogén, mentális kronometria, mentális lexikon, modalitásközi priming, prelexikális szakasz, spoonerizmus, szemantikai előfeszítés, szemantikai primitívák, szógyakorisági hatás

4.7. ELLENŐRZŐ KÉRDÉSEK 1. Az alábbiak közül melyek a beszédspecifikus akusztikai kulcsok, a fonetikai jellemzők, illetve a fonológiai szegmensek? réshang, /b/, intenzitásváltozás, zöngésség, formánsátmenet


2. FEJEZET – Beszédészlelés, mentális lexikon, beszédmegértés, beszédprodukció 1. A kognitív pszichológia mely más területén találkozunk még a szemantikaiháló-modellekkel? 2. Sorolja fel, hogy a fejezetben bemutatott elméletek közül melyeket inspirálta valamilyen módon a számítógépek működése? 3. Hol van a „szemantika” szóban az egyediségi pont? Mit mondhatunk ez alapján a szó felismerési gyorsaságáról? 4. Mit jelent az, hogy a mentális lexikonban tárolt szavak amodálisak? 5. Álszó-e a hápamarogány? Miért? 6. Hogyan magyarázza a kohortmodell a szemantikai priming hatását? 7. Melyek a Dell- és a Levelt-modell hasonló és különböző feldolgozási szakaszai?

4.8. AJÁNLOTT OLVASMÁNYOK Gósy Mária 2004. Fonetika, a beszéd tudománya. Osiris, Budapest. Gósy Mária 2005. Pszicholingvisztika. Osiris, Budapest. Pléh Csaba 1998. Mondatmegértés a magyar nyelvben. Osiris, Budapest. Eysenck, M. W. – Keane, M. T. 1996. Kognitív pszichológia. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest.

4.9. AJÁNLOTT HONLAPOK http://sun02.mpi.nl/cgi-bin/sedb/sperco_form4.pl – A UCLA Speech Error Corpus interneten is hozzáférhető változata.


4. fejezet - 3. FEJEZET – Nyelvtani feldolgozás 1. Bevezető Mint ahogyan A nyelvi képesség természete című bevezető fejezetben láttuk, a nyelvi feldolgozás pszichológiai modelljei gyakran nyelvészeti kategóriákból indulnak ki, és a pszicholingvisztika részben a nyelvészeti leírás egységeinek és szerveződési szintjeinek, illetve azok elkülönülésének vagy függetlenségének mentális realitását teszteli. Két alapvető megkülönböztetés kapott kiemelten nagy figyelmet és tartja máig izgalomban a kutatókat. Az egyik a nyelvtani szabályok mentális valóságának a kérdését feszegetve a szótár és a nyelvtan elkülönülését vizsgálja, a másik pedig a nyelvi leírás szintjeinek függetlenségére és modularitására rákérdezve a szintaxis és a szemantika kapcsolatát járja körül. Ebben a fejezetben az alaktani (morfológiai) és a mondattani (szintaktikai) feldolgozásról és e két feldolgozási szint elemzési egységeinek pszichológiai érvényességéről lesz szó, a nyelvtan és a lexikon szétválását a morfológiai feldolgozás, a szintaxis és a szemantika elkülönülését a mondatfeldolgozás kapcsán tárgyaljuk bővebben. Ahogy a pszicholingvisztikai kutatások minden területén, itt is az angol nyelvű kutatások túlsúlya jellemző; ennek ellenére igyekszünk a legtöbb állítást magyar példákkal illusztrálni, de ahol nem találtunk egyszerűen bemutatható magyar megfelelőt, ott az eredeti angol példát idézzük. A nyelvészeti reprezentációk bemutatásánál is az érthetőségre törekedtünk, néhol vállalva az elnagyoltságot és pontatlanságot. Bevezetésként azt járjuk körül, hogy a nyelvtani szabály fogalma milyen értelmezéseket kap a különböző nyelvészeti hagyományokban. A szabály hétköznapi jelentései nem sokat segítenek a nyelvi szabályok természetének megértésében. Ha közlekedési szabályokról vagy a foci szabályairól beszélünk, olyan szabályokról van szó, amelyeket egy közösség tagjai közös megegyezéssel állapítottak meg; ha tudjuk ezeket a szabályokat, explicit tudással rendelkezünk róluk. A nyelvi szabályok a hétköznapi (nem nyelvész) beszélő számára tudatosan nem hozzáférhetők, és a nyelvi közösség nem kölcsönös és nyílt megegyezés révén alakította ki őket. Amikor a beszélők fejében működő mentális nyelvtan szabályairól beszélünk, nem normákról, a helyes beszéd feltételeit előíró szabályokról van szó, hanem a beszélők tényleges nyelvi viselkedését leíró általánosításokról. A nyelvtani szabály fogalmának Jackendoff (2002, Jackendoff bemutatását lásd az Arcképcsarnokban) nyomán három különböző jelentést tulajdoníthatunk. A klasszikus kognitív pszichológiai értelmezésben a szabály egy szimbólummanipuláló eljárás: egy nyelvtani szabály a nyelvi feldolgozó működésrészletének a leírása, olyan, mint egy számítógépes program részlete. Funkcionálisan más típus, mint a hatókörébe tartozó elemek, amelyektől élesen elkülönül. A második lehetséges értelmezésben a szabálynak van önálló létezése, de nem különül el élesen az elemektől. A szerkezete más, mint az elemeké, mert üres helyeket, változókat tartalmaz, de ugyanabban az emlékezeti tárban kap helyet, mint a változók helyére kerülő egységek. Ez a szabályfogalom inkább a szabály megszorításként való megfogalmazásával jár együtt. A harmadik lehetőség szerint a szabályok csak impliciten léteznek az agyban, nincs független, az elemektől elkülönülő realitásuk vagy reprezentációjuk, az elemek közötti hasonlóságokban léteznek, statisztikai szabályosságokat írnak le alapvetőbb elemek között, de önmagukban nincs közvetlen megvalósulásuk. A nyelvészeti elméletek is két nagy táborra oszlanak aszerint, hogy az első szabályfogalommal dolgoznak, vagy a másodikat és a harmadikat fogadják el. A generatív elméletek az elsővel, a lexikalista, megszorításalapú nyelvtanok pedig a második és harmadik típussal dolgoznak.

4.1. táblázat RAY JACKENDOFF (1945-): NYELVESZET ES ZENEI MEGISMERÉS Ray Jackendoff napjaink egyik legnagyobb hatású nyelvésze, aki a kognitív tudomány számos területén otthagyta a kézjegyét. Ma a Tufts Egyetem Kognitív Kutatóközpontját igazgatja Daniel Dennett-tel. Matematikusként végzett, majd Noam Chomsky témavezetésével nyelvészetből doktorált, ennek megfelelően ő is a generatív nyelvészeti hagyományból indult, de mai nézőpontja a generatív elméletek néhány elemét átvéve már inkább a lexikalista nyelvelméletekhez áll közel.


3. FEJEZET – Nyelvtani feldolgozás

Jackendoff megközelítésében megszünteti a generatív elméletekre jellemző „szintaktocentrizmust”, vagyis itt már nem a szintaxis a generativitás egyetlen és legfontosabb forrása, nagyobb hangsúlyt kap a szemantika, amelynek egyben megszűnik a szintaxishoz képest másodlagos, értelmező szerepe. Párhuzamos, autonóm, saját építőelemekkel és saját szabályokkal rendelkező rendszereket feltételez külön a fonológia, a szintaxis és a szemantika részére is, amelyeket interfész összetevők kapcsolnak össze (az „interfész” vagy interface számítástechnikai eredetű szakkifejezés, egy rendszeren belüli, a részek közti kommunikációt szolgáló eszköz). A fonológia, a szintaxis és a szemantika mindegyike generatív erővel bír, és az egyes szintek szerkezetei nem egymásból levezetettek; mindhárom szint saját szabályainak megfelelően szerveződik. Modellje bármennyire is eltérő a Chomskyétól, nagy vonalakban egyetért mestere nyelvre vonatkozó általános megállapításaival: míg a nyelven belül az egyes szintek párhuzamos és interfészek által összekapcsolt működése mellett érvel, osztja Choms- ky véleményét például abban, hogy a nyelv több fontos szempontból is elkülönül a megismerés többi részétől. Jackendoff elsőként próbálta meg a látást is bekapcsolni a jelentéselméletbe. Barbara Landauval a nyelv és a látórendszer alrendszereinek megfeleléseit mutatták be a látórendszer két funkcionális alrendszere és a nyelven belül a főnevek és a téri kifejezések szembeállításával, és sokat foglalkozott a szociális megismerés és a tudatosság problémáival is. A zenei megismerés is foglalkoztatja. Fred Lerdahl zeneszerzővel 1983-ban közösen megjelentetett és azóta a terület klasszikusának számító The generative theory of tonal music (A tonális zene generatív elmélete) című könyvükben a zeneészlelést és -értést kognitív nézőpontból vizsgálják. A generatív nyelvészet módszertanának segítségével próbálják meg feltárni, hogy milyen kognitív struktúrák működnek a zene észlelése közben, ezek a struktúrák hogyan szerveződnek, és a szervezőelveket hogyan sajátítják el a hallgatók. Sok párhuzamot állítanak fel a nyelv és a zene között. Az információ mindkét területen hierarchikusan strukturált, és mindkét tartományban vannak fontosabb és kevésbé fontos összetevők és alkotóelemek. A kották fölé fastruktúrákat rajzolnak, amelyekben fejek és vonzatok vannak. Leírják a zenei szerveződés sajátos elveit is a zenei szerveződés három fő összetevőjének: a ritmusnak, a tonális szerveződésnek és a zenei affektusnak a számbavételével. Mindegyik szinten működnek egyrészt olyan általános kognitív elvek, mint a Gestaltcsoportosítási elvek, de érvényesül csak a zenei nyelvben meglévő alkotóelemeken működő és csak a zenei nyelvre jellemző szerveződés is. Generatív elméletükben háromfajta szabály van: a lehetséges és szintaktikailag helyes fastruktúrákat megadó jólformáltsági szabályok; a zenei jelentéssel bíró szerkezeteket, a darab jól formált értelmezéseit kiválasztó, a fejeket és a vonzatokat meghatározó preferenciaszabályok; és a transzformációs szabályok. Az elemzés négy szintje közül az első kettő felszíni jegyeken alapuló, közvetlenebb percep- tuális feldolgozásra épít. A csoportosítás szintje a zeneművet hierarchikus egységekre, frázisokra és motívumokra darabolja, a metrikus elemzés ugyanezt a hierarchiát a ritmus szintjén építi. A két első szint interakciójának a kimenetét alapul véve a harmadik szint egy ritmikus egységen belül méri a hangok egymáshoz képesti fontosságát, a negyedik pedig a hangjegyek közötti viszonyokat a zenei feszültség növekedése és csökkenése függvényében térképezi fel.

1.1. A generatív nyelvészet A generatív hagyományban (Chomsky, 1995/1957, 1965, lásd a bevezető fejezetet) a produktivitás vagy generativitás fő letéteményese a szintaxis: elsősorban a szintaktikai szabályok teszik lehetővé, hogy mondatokat generáljunk. A szintaxis, vagyis a mondattan a mondatok szerkezetének leírásával foglalkozik, keresi azokat a szerkezeti és jelentésbeli szabályokat, amelyek meghatározzák, hogyan fűzhetők össze szavak nagyobb egységekbe, frázisokba és mondatokba. A szórendi szabályosságok mellett feltárja, hogy mely szavak tartoznak szorosabban össze, vagyis alkotnak összetevőt, frázist vagy szócsoportot; az összetevőt alkotó szósorok általában egy szóval helyettesíthetők (például az első mondatban az agyafúrt nyomozó-t helyére írhatnánk azt is, hogy Károly). Az alábbi első példában a szögletes zárójelek jelzik az összetevőket: 61 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


(1) [Az agyafúrt nyomozó] és [a vigyorgó taxisofőr] [megoldották] [a rejtélyt]. Ez a csoportosítás pontosabban leírja a mondat szerkezetét, mint a második változat: (2) *[Az agyafúrt] [nyomozó és a vigyorgó] [taxisofőr megoldották a] [rejtélyt]. (3) [[Az agyafúrt nyomozó] és [a vigyorgó taxisofőr]] [[megoldották] [a rejtélyt]]. Az összetevők aztán újabb összetevőt alkothatnak (lásd 3.), így az összetevők hierarchikus építménye alkotja a mondatot. Az összetevők vagy frázisok a csoport legfontosabb elemének szófajáról kapják a nevüket: [Az agyafúrt nyomozó] egy főnévi csoport vagy frázis, a [[megoldották] [a rejtélyt]] egy igei csoport. A címkézésekben az angol rövidítéseket használjuk: N (noun – főnév), V (verb – ige), Adj (adjective – melléknév), Det (determiner – névelő), NP (noun phrase – főnévi csoport), VP (verb phrase – igei csoport) stb. A generatív irányzat korai változata, a transzformációs generatív nyelvtan vagy standard elmélet megkülönbözteti a mondatok közvetlenül észlelhető felszíni szerkezetét és a mondat jelentéséhez valahogyan közelebb álló elrendezést mutató mögöttes mélyszerkezetét. A felszíni szerkezet a mondat mélyszerkezetének vagy jelentésének az aktuális kifejeződése. A mélyszerkezetből a felszíni szerkezetbe (és vissza) az egyiket a másikká átalakító transzformációs nyelvtan szabályaival jutunk el az összetevők mozgatása révén. Az alkalmazott transzformációs szabályok sora a mondat levezetése vagy derivációja. A mondatoknak lehet ugyanaz vagy hasonló a mélyszerkezete, miközben különböző a felszíni szerkezetük, például a kérdő mondatok és a tagadás a kijelentő mondatból mozgatással levezetett felszíni szerkezetek (A farkas kergeti a bárányt, A bárányt kergeti a farkas, Nem a farkas kergeti a bárányt, Nem kergeti a bárány a farkast?). Az is előfordulhat, hogy különböző mélyszerkezet mellett azonos a felszíni szerkezetük, mint A rokonok látogatása unalmas mondat esetén, ahol az egyik mélyszerkezetben az ’unalmas, ha a rokonok meglátogatnak bennünket’, a másikban pedig az ’unalmas, ha rokonokat látogatunk’ jelentések rejlenek. A mondatok szerkezetét ágrajzokkal (lásd 3.1. ábra) vagy címkézett zárójelezéssel jelenítjük meg, a nyelvtant pedig újraíró szabályok halmaza alkotja. Az 3.1. ábra egyszerű mondatát például a következőképpen ábrázolhatjuk címkézett zárójelezéssel: [[a macska] NP [szereti [a tejet]NP]VP]S Az alábbi újraíró szabályok pedig megadnak egy nyelvtantöredéket, amivel generálhatjuk a fenti mondatot (S a mondatszimbólum, sentence): S→ NP VP NP → Det N VP → V NP N → macska, tejet V → szereti Det → a Később a fenti standard elmélet sok változáson ment keresztül. A kormányzás és kötés elméletében (Chomsky, 1981) már csak egy általános transzformáció, a mondatszerkezeti csomópontok mozgatása lehetséges, és ennek a feltételeit az elmélet által feltételezett modulok megszorításai adják meg.



3.1. ábra. A macska szereti a tejet mondat ágrajza

1.2. A lexikalista és megszorításalapú nyelvtanok A nyelvészet különböző területeinek újabb, nem generatív irányzatai mind a hagyományos leveze- téses nyelvtanok szabályfogalmával és alapelveivel szemben megfogalmazott új nyelvtanelméletet képviselnek. Olyan megszorításokkal megadott nyelvtanok kidolgozására törekszenek, amelyek közelebb állnak a pszicholingvisztika eredményeihez, és így generatív elődeiknél pszichológiailag valószerűbbek. A generatív hagyományban a nyelvi szintek modulárisan szerveződtek, és a feldolgozás és produkció során is szigorú sorrendben követték egymást. (A modularitás fogalmáról részletesebben lásd A megismerő elme átfogó modelljei című fejezetet e kötetben.) A megszorításalapú elméletek az interakciós feldolgozásmodellekhez állnak közel, azt feltételezik, hogy nincsenek levezetések, a feldolgozási szintek sorrendisége ezért nem fontos, és minden nyelvi információt egyszerre használunk fel. A jól formált nyelvi megnyilvánulás itt nem az, amihez adható levezetés, hanem az, ami kielégíti a megszorításokat. A pszicholingvisztikában legtöbbet idézett megszorításalapú nyelvelmélet, a konstrukciós nyelvtan (Goldberg, 1995; Kálmán, 2001) szerint a nyelvi kompetencia megnyilatkozásokat és jelentéseket egymáshoz kapcsoló konstrukciók formájában reprezentálódik a fejünkben, így a jelentés is a nyelvtan szerves része. A generatív szintaxisban levezetéssel és összetevők mozgatásával magyarázott mondattani jelenségek ebben a keretben sajátos konstrukciókként értelmeződnek, amelyeknek a formai és jelentésbeli oldalára is megszorítások, nem pedig levezetések vonatkoznak. A tárgyesetet nem egy szabály generálja, hanem egy [főnév]Vt formájú konstrukció engedélyezi, amelyben a változó [] helyén egy főnév állhat, és amely ugyanolyan lexikális egység, mint egy szó, csak éppen tartalmaz egy változót (ebben az esetben egy magánhangzó [V, vowel] + t hangsorból áll: a kalapot szó esetében a változó helyére a kalap főnév kerül, a Vt sorozat pedig -ot-ként valósul meg). E megközelítés a nyelvi kompetencia minden területét egységesen különböző összetettségű, absztraktságú és szisztematikusságú konstrukciós sémákkal kezeli, a nagyon absztrakt morfológiai és mondatszintű konstrukcióktól kezdve a teljesen kiszámíthatatlan jelentésű konkrét szavakra vagy frázisokra épülő idiómákig (például a feldobja a talpát vagy az itt van a kutya elásva). Nemcsak a különböző mondatszerkezetek felelnek meg konstrukcióknak: a legegyszerűbb konstrukció, azaz forma-jelentés pár a szó. Minden konstrukció a lexikonban van, amely hierarchikusan strukturált, a hierarchia tetején a nagyon általános konstrukciók állnak. A konstrukciós nyelvtan azzal, hogy a) a jelentést a nyelvtan részévé teszi, b) a kivételeket nem söpri félre másodlagosként, és c) a nyelvtant nem választja el élesen a lexikontól, a generatív nyelvelméletnél kevésbé absztrakt, egyszerűbb és a nyelvet elsajátító gyerek számára is könnyebben hozzáférhető nyelvet feltételez.

2. Morfológiai feldolgozás 2.1. A morfológiai feldolgozás egységei A morfológiai vagy más néven alaktani elemzés egységei a morfémák. A morféma a nyelv legkisebb jelentéssel bíró egysége. A morféma absztrakt elem, a tényleges megvalósulása a morf, ha többféle hangalaki előfordulása van, ezeket egy morféma allomorfjainak nevezzük, például a -NAK morféma két allomorffal rendelkezik, ezek a -nak és -nek, a megjelenésük a magánhangzó-harmónia szabályait követi. Megkülönböztetünk szabad és kötött morfémákat: a szabad morfémák önállóan is alkothatnak szót, a kötött morfémák csak más morfémákhoz kapcsolódva jelennek meg. A kötött morfémákhoz tartoznak az igekötők (például a felkiáltásnak szóban a fel-) és a különböző toldalékok, az új szótári elemet létrehozó képzők vagy derivációs morfémák (afelkiáltásnak 63 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


szóban ilyen az -ás) és a létező szavak különböző alakjait létrehozó inflexiós toldalékok vagy ragok (a felkiáltásnak-ban a -nak). A képzők és a ragok elkülönítése gyakran problematikus, de általában a következő elvek alapján történik. A képző megváltoztathatja egy szó szófaját, a rag nem; a ragok produktivitása sokkal nagyobb és egységes, a képzők nagyobb változatosságot mutatnak; és a ragok által létrehozott jelentésváltozás sokkal megjósolhatóbb, mint amit a szóképzés eredményez. A ragok megjelenése lehet szintaktikailag meghatározott, a képzőkre ez általában nem igaz. A magyarban a képző általában szótári egységhez kapcsolódik, és az inflexiós toldalékok általában a derivációsak után jelennek meg egy szóban, esetragból pedig csak egy lehet egy szóban, és az mindig a szó utolsó morfémája, vagyis egyértelműen jelzi a szó végét. A morfológiai egység típusa, mint látni fogjuk, egyes modellek szerint hatással lehet a tárolás és feldolgozás módjára.

2.1.1. Morfológiailag komplex szavak reprezentációja: elemzés és egészleges tárolás A morfológia pszicholingvisztikája az egyszerűbb egységekből felépülő komplex, többmorfémás szavak elemzésének és létrehozásának háttérmechanizmusait vizsgálja; ebben az alfejezetben ennek megfelelően a morfológiailag komplex szavak reprezentációjának modelljeit és a tárolást befolyásoló tényezőket fogjuk bemutatni. Nézzünk egy példát: a felkiáltásnak többmorfémás szó a következőképpen bontható négy elemi morfémára: fel-kiált-ás-nak igekötő-tő-képző-rag Az ilyen, morfológiailag komplex szavak reprezentációja sokféleképpen elképzelhető, de az alapvető kérdés az, hogy a többmorfémás szavak egészben, egy szóként vagy a tőből szabályok segítségével létrehozva/elemezve képeződnek-e le a fejünkben. Az egészleges (holisztikus) tárolás előnye, hogy gyors hozzáférést biztosít, de nagy tárhelyigényű, különösen olyan gazdag morfológiájú nyelvek esetén, mint a magyar. Egy ilyen holisztikus modellben a produktivitás, az új alakok felismerése és létrehozása analógiásan, hasonlósági alapon mehet végbe. Ezzel szemben az úgynevezett analitikus vagy elemző megközelítésekben egy külön elemzőmechanizmus felelős a komplex alakok kezeléséért, csak a tövet kell tárolni, és az új alakok létrehozása és felismerése általánosan megoldott a szabályrendszerrel. Egy ilyen modell tehát a tárkapacitás szempontjából gazdaságosabb, de az új, külön mechanizmus evolúciósan költséges. Az egészleges és elemző reprezentáció eltérő szerveződést feltételez a mentális lexikonban, és viselkedéses következményeik alapján lehet őket elkülöníteni egymástól. Az egyik legegyszerűbben megragadható különbség a feldolgozási időben nyilvánul meg. Az egészleges tárolás csak az előhívás folyamatát érinti a feldolgozásban, vagyis az „egész szó” feltételezés azt jósolja, hogy a több- morfémás szavak feldolgozási ideje nem különbözik az ugyanannyi szótagból álló egymorfémás szavak feldolgozási idejétől, hiszen mindegyiket egyben tároljuk a mentális szótárban. Ez az elképzelés tehát fölöslegessé teszi a nyelvtani szabályok alkalmazását, vagy legalábbis támogató szerepkört ruház rájuk, egyfajta metaszabályokként kezeli őket, amelyek a hasonlóságok detektálására alapozva működnek. Az analitikus felfogás szerint a tő kikeresésén túl egy elemzés/vagy összerakás is lezajlik, itt tehát egy olyan külön folyamatról van szó, amelynek a működése többletet jelent a feldolgozási időben. így az analitikus modellekben a komplex szavak feldolgozása tovább tart, mint a minden más szempontból ugyanolyan egymorfémásaké, minél több morfémából állnak, annál tovább; az egészleges megközelítésben ezek között nincs különbség. Az időbeli különbségek megragadására leggyakrabban a lexikális döntés kísérleti paradigmát alkalmazzák, amelyben a résztvevőknek a képernyőn látott betűsorról kell eldönteniük, hogy az létező szó-e. A döntés idejét a feldolgozás nehézsége határozza meg. Az elemző reprezentáció tesztelésére az előfeszítés jelenségét is gyakran kihasználják: ha egy inger bemutatása befolyásolja, előfeszíti (megkönnyíti vagy gátolja) egy következő inger feldolgozását, akkor a két inger valamilyen kapcsolatban van egymással. Az előfeszítést bizonyítéknak tekinthetjük arra nézve, hogy a második ingerhez az első ingeren keresztül fértünk hozzá, vagy legalábbis annak egy része aktiválta a másik inger egy részét, ezzel megkönnyítve/megnehezítve a feldolgozást. A morfológiailag komplex alakok esetében analitikus feldolgozást feltételezve egy toldalékolt alak bemutatása után a tő feldolgozása könnyebb, mint a nélkül, mert a komplex alakhoz is a tövön keresztül férünk hozzá, ezért az előaktiválja a tövet, például gyorsabban döntjük el az első esetben, hogy az ablak létező szó:

4.2. táblázat 64 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


előfeszítő

→

célszó

(1)

ablakok

→

ablak

(2)

banánok

→

ablak

A mentális lexikon asszociatív emlékezeti tárként működik, és ezért emlékezeti hatásokat mutat, ilyenek a gyakorisági (gyakoribb szavakat könnyebb előhívni és feldolgozni) és hasonlósági (hasonló szavak hasonlóan viselkednek) hatások. Nézzük meg, milyen eltéréseket jósol a két tárolási modell a gyakorisági hatásokban. Holisztikus tárolást feltételezve azt várjuk, hogy a többmorfémás szavak szógyakoriságának hatása legyen a feldolgozásra (vagyis például az ablakomat szó feldolgozását elsősorban az ablakomat szóalak előfordulási gyakorisága határozza meg, nem pedig az ablak tőgyakorisága, vagyis azoknak a szóalakoknak az összesített gyakorisága, amelyekben az ablak tő előfordul). Az analitikus modellben a tőgyakoriság jut fontosabb szerephez, mivel csak a tőnek van önálló reprezentációja, és a komplex szavak elérése a tövön keresztül valósul meg (itt tehát az ablakomat szó feldolgozási sebességét elsősorban az ablak tőgyakorisága befolyásolja). A legtöbb mai modellben mindkét tárolási mód szerepet kap, a tárolás nem egységes, és számos tényező befolyásolja, hogy egy adott szó esetén az elemző vagy az egészleges tárolás érvényesül. A kevert modellek lényegében analitikus modellek, amelyekben bizonyos feltételek érvényesülése esetén komplex szavakat is egyben tárolunk. A modellek között ezekben a feltételekben és a kidolgozottság mértékében van a legnagyobb különbség. Függetlenül attól, hogy feltételezik-e külön nyelvtan működését, a komplex szavaknak minden modellben van belső szerkezete, az eltérések abból fakadnak, hogy ez a szerkezet milyen működés következménye (erre a kérdésre A szavak és a szabályok című alfejezetben visszatérünk).

4.3. táblázat SZINTAKTIKAI ELŐFESZÍTÉS A szavak közötti előfeszítés régóta ismert jelenség és általánosan használt paradigma a lexikon szerveződésének vizsgálatában (a Beszédészlelés, mentális lexikon, beszédmegértés, beszédprodukció című fejezetben már találkozhatott vele az olvasó). Újabb eredmények azonban arra utalnak, hogy szintaktikai szerkezetek is előfeszíthetik egymást: ha hallunk egy adott szintaktikai szerkezetet, hajlamosak vagyunk azt a szerkezetet reprodukálni. Ez a jelenség a strukturális/szintaktikai előfeszítés vagy szintaktikai perzisztencia (pl. Bock, 1986; Bock-Griffin, 2000; Bock-Loebell, 1990; Branigan et al., 1995; Smith-Wheeldon, 2001). A jelenséget általában úgy vizsgálják, hogy a résztvevők először elismételnek egy adott szerkezetű előfeszítő mondatot, aztán látnak egy olyan képet, amelyik nincs kapcsolatban az előfeszítő mondat jelentésével, és el kell mondaniuk, mit látnak a képen. A személyek hajlamosak ilyenkor a leírásokban az előfeszítő mondatokkal megegyező szerkezetű mondatokat használni. Ha például el- ismétlik azt a mondatot, hogy A kislány odaadja a kacsának a virágot, inkább olyan képleírásokat adnak, mint A fiú odadobja a lánynak a labdát (szemben azzal, hogy például A fiú odadobja a labdát a lánynak, vagy A gyerekek labdáznak). A szintaktikai előfeszítés a szerkezet generálásának idejét is lecsökkenti (Smith-Wheeldon, 2001). A jelenségre több magyarázat is született, de kontrollvizsgálatok segítségével jó néhányat sikerült kiszűrni: nem az igék specifikus tulajdonságainak köszönhető lexikális hatásról van szó, nem magyarázható a jelenség a tematikus szerepek előaktiválásával, vagyis az eseménytípusok hasonlóságával; akkor is van előfeszítés, ha a tematikus szerepek nem egyeznek, de a szintaktikai szerkezet igen (például a lokatív prepozíciós szerkezetet tartalmazó mondatok, mint The worker was digging by the bulldozer előfeszítették a hasonló szintaktikai szerkezetű és ugyanilyen prepozíciós frázist tartalmazó, de eltérő tematikus szerepeket kívánó passzív szerkezetek használatát: The bulldozer was driven by the worker; Bock-Loebell, 1990). A hatások nem egy funkciószó ismételt használatának köszönhetők (például a for prepozíciós frázisok előfeszítették a to prepozíciós frázisok használatát; Bock, 1989), és metrikus/prozódiai hasonlóságokkal sem magyarázhatók. Úgy tűnik, hogy az előfeszítési hatást valóban a szintaktikai szerkezet, a mondat összetevőinek előhívása és összerakása váltja ki (Bock, 1989; Bock-Loebell, 1990; Pickering-Branigan, 1999; Smith-Wheeldon, 2001). A hagyományos lexikon-nyelvtan felosztásban ez a fajta előfeszítés nehezebben magyarázható, mivel ez korábban a lexikális elemek előaktivációjára és a lexikonhoz tartozó emlékezeti rendszer működésére volt jellemző. Jackendoff (2002) hívja fel arra a figyelmet, hogy azokban a lexikalista megközelítésekben, ahol az 65 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


egyetlen lexikonon kívüli procedurális szabály a kombináció vagy uni- fikáció, és a lexikonban kapnak helyet a szintaktikai konstrukciók is, amelyek változókat tartalmaznak, a szintaktikai előfeszítés nagyon hasonló elvek alapján és ugyanarra a tárolási mechanizmusra építve működhet, mint a szavak esetében, csak itt a konstrukciók előhívása váltja ki.

2.1.2. A komplex szavak feldolgozásának modelljei A kutatás Taft és Forster vizsgálataival kezdődött a hetvenes években. Taft és Forster (1975 1976; Taft 1981) lexikális döntési vizsgálataiban a résztvevők olyan szavakat láttak a képernyőn, amelyekben tövek és prefixumok (a szótövek elejéhez kapcsolódó morfémák, a magyarban például igekötők) szerepeltek. Tovább tartott elvetni az olyan betűsorokat, amelyek létező prefixumból és létező tőből összerakott nem létező kombinációk voltak (mint például a *kirémül), mint ha egy nem létező tő volt az egyik alkotóelem (mint például a *kilebbez). Ez Taft affixum-levágási modelljében azzal magyarázható, hogy már a hozzáférési reprezentáció morfémákra bomlik, így éri el a központi lexikont, ahol létező morfémák esetén mindkét morféma aktiválódik, csak az összerakás nem működik. Ha nem létező morfémát tartalmaz a kombináció, akkor már a hozzáférés során hibajelzést kapunk, nincs mit aktiválni. Hasonlóképpen tovább tart az olyan álprefixumos szavak felismerése is, mint a kiált vagy lebeg (itt a ’ki’ és a ’le’ nem valódi igekötők), mint akár a nem álprefixumos egymorfémás szavaké, akár a valódi prefixumosaké, mert az automatikus levágási folyamatnak köszönhetően itt is átugorjuk a prefixumnak megfelelő részt, és megpróbáljuk előkeresni a nem létező maradékot. Itt a szabályoknak természetesen nagy szerep jut: rájuk hárulnak azok a műveletek, amelyek segítségével a részekből felépíthető a szerkezettel rendelkező egész, és amelyre alapozva a többmorfémás szavak jelentését is ki lehet számítani. Más nyelvek morfológiai vizsgálata eltérő modellek kidolgozásához vezetett. Az angolnál jóval bonyolultabb morfológiájú szerb főnevek lexikális döntési idői Lukatela és munkatársai (1987) vizsgálatában azt mutatták, hogy az alanyesetű főnevek feldolgozása a leggyorsabb, a többi eset között nincs különbség a feldolgozási időben. Modelljükben egészleges tárolást feltételeznek, amelyben minden többmorfémás szót, képzetteket és ragozottakat, a tövekhez hasonlóan egyesével felsorolunk a lexikonban, bár a toldalékolt alakok a tőhöz szatellitként kapcsolódnak (Lukatela et al., 1987; lásd 3.2. ábra), és így a toldalékolt szavakat is a tövön keresztül hívjuk elő. A neuropszichológiai vizsgálatok is jelentősen hozzájárultak a terület fejlődéséhez. Caramazza és munkatársai afáziás és diszlexiás (e zavarokról lásd kötetünk Olvasás, illetve Nyelv és agyműködés című fejezeteit) személyek vizsgálata alapján azt feltételezték, hogy a morfológiai folyamatok a lexikonon belül zajlanak, de a ragozás és a képzés független alkomponensek működései. Cara- mazzáék AAM (Augmented AddressedMorphology, 1988) modellje a hozzáférési reprezentáció és a központi szótári bemenet szintjein feltételezi az elemzés és az egészleges tárolás alapvető különbségét. A lexikai bemenet a szó absztrakt reprezentációja, amely modalitásfüggetlen, és tartalmazza a szó absztrakt fonológiai formáját (hangalakját), valamint szintaktikai és jelentéses tulajdonságait. A hozzáférési reprezentáció modalitásspecifikus, ez köti össze a hallási vagy vizuális bemenetet a lexikai bemenettel, vagyis ezen keresztül történik a lexikai hozzáférés. Az AAM modell kidolgozóinak elképzelése szerint a hallási és látási alapú hozzáférési reprezentációban minden szó egyesével egészben fel van sorolva, de a szótári bemenetek elemi morfológiai egységekre tagolódnak.



3.2. ábra. A szavak szótári reprezentációja a szatellitamodell szerint (Lukatela et al., 1987)

3.3. ábra. A morfológiailag komplex szavak reprezentációja Marslen-Wilson és munkatársai modelljében. Ugyanannak a tőnek a különböző szuffixumos alakjai között (pl. olvasom, olvastak, olvashat) gátló kapcsolat van, a prefixumos alakok (pl. elolvas, átolvas, felolvas) azonban nincsenek ilyen hatással egymásra (MarslenWilson et al., 1994 nyomán) Marslen-Wilson és munkatársai (Marslen-Wilson et al., 1994) széles körű kísérleteik eredményei alapján hasonló modellt dolgoztak ki az angol nyelvre, amelyben a lexikai reprezentáció tulajdonságait részletezik (3.3. ábra). A tő a középpontban helyezkedik el, a morfológiailag komplex szavak hozzáférése rajta keresztül valósul meg. Hozzá kapcsolódnak egyrészt a prefixumok, másrészt a szuffixumok (olyan morfémák, például a magyarban a ragok, amelyek a szótő után következnek a szóban). Modalitásközi előfeszítéses kísérleteik eredményei (a modalitásközi helyzet a hallási-látási modalitások közötti váltás miatt kikényszeríti a központi lexikális reprezentáció aktiválását) azt sugallják, hogy a képzők között kölcsönös gátló kapcsolatokat kell feltételeznünk, míg a prefixumokra ez nem áll. E modell szerint tehát a többmorfémás szavakat a központi, absztrakt lexikális reprezentáció szintjén elemezve tároljuk, az elérésük a tövön keresztül valósul meg. Mindez azonban csak akkor igaz, ha áttetsző jelentésbeli kapcsolat van a képzett szó és a tő között (áttetsző a jelentésbeli viszony, ha a tő és a képző jelentéséből kiszámítható a képzett szó jelentése: por-poros; nem áttetsző a kapcsolat, ha a tő és a képzett szó között nem egyértelmű a jelentésbeli kapcsolat: ház-házas). 67 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


Marslen-Wilsonék vizsgálatában modalitásközi előfeszítés során a fonológiai vagy hangalaki áttetszőség hatását is vizsgálták. Fonológiailag nem áttetsző képzett szavak ugyanolyan mértékben előfeszítették a tövüket, mint az áttetszők. A fonológiai áttetszőség szerepével kapcsolatban az irodalomban ellentmondásosak az eredmények. A nem áttetsző alakokban a tő önálló fonológiai alakja a toldalékolt alakban megváltozik, így például a barátság szó hangalakja a hasonulás miatt nem áttetsző, míg a kerekség szó áttetsző, mert megőrzi a tő eredeti hangalakját. Ha a fonológiai áttetszőség hatással van a feldolgozásra, akkor úgy befolyásolhat, hogy az áttetsző alakok elemezve, a nehezebben tagolható áttetszők egészlegesen reprezentálódnak. Egy harmadik lehetőség az elemző tárolási elméletek számára, hogy a különböző tőváltozatok külön-külön reprezentálódnak. Mars- lenWilsonék modelljében a hozzáférési reprezentációt befolyásolják a tőváltozat tulajdonságai (pl. a gyakorisága), a központi, modalitásfüggetlen, absztrakt lexikális reprezentációt viszont nem, mivel az az összes tőváltozattal kapcsolatban álló közös reprezentáció. Az újabb modellek az elemző és egészleges reprezentáció feltételeit finomítják. A magyarhoz hasonlóan gazdag morfológiájú finn nyelv alapján kidolgozott SAID (StemAllomorph Inflectional Decomposition, Niemi et al., 1994a, b; Laine et al., 1995) modellben a toldalékolás típusa is befolyásolja a tárolási mechanizmust. Afáziás olvasási és ismétlési adatok, lexikális döntési eredmények, szemmozgáskövetés és spontán beszéd elemzése alapján a modellben a morfológiailag komplex szavaknak egészleges és analitikus reprezentációja is van, egyrészt a szabályosság, másrészt a toldalékolás típusa szerint. Ez összhangban van azzal, hogy a képzett szavak elemekből összerakott reprezentációja a képzés jellegzetességei (kisebb produktivitás és a jelentés kisebb megjósolhatósá- ga) miatt költségesebb volna. A finn ragozott alakokat elemzik a finn beszélők, a képzetteket azonban egyben tárolják. Emellett szól a finn afáziások teljesítménymintázata, akik jóval több hibát ejtenek a ragozott szavak olvasásakor és ismétlésekor, mint a képzett szavak esetében. A szavak feldolgozási sebességét a gyakoriság jelentősen befolyásolja: a gyakoribb szavakat gyorsabban ismerjük fel, mint a ritkákat, és ritkábban hibázunk. A morfológiailag komplex szavak nál többfajta gyakoriság is hatással lehet a feldolgozási időre, és hogy ténylegesen melyik befolyásol, az árulkodhat a szó reprezentációjáról (lásd az előző alfejezetben). Számolnunk kell a szóalak gyakoriságával, a tőgyakorisággal és esetleg a toldalékok gyakoriságával is. Ha a komplex szavakat egyben tároljuk, akkor a feldolgozásukra a felszíni vagy szóalak-gyakoriság van hatással: az asztalaimat szó feldolgozását csak az asztalaimat szóalak gyakorisága határozza meg. Az analitikus nézőpontok szerint a komplex szavak feldolgozását a tő gyakorisága (Taft, 1979) és a toldalékok tulajdonságai is (gyakoriság, homonímia, produktivitás; áttekintését lásd LaudannaBurani, 1995) befolyásolják. A típusgyakoriság vagy más néven a morfológiai család nagyságának a hatását is kimutatták: a feldolgozást az is befolyásolja, hogy a tő hány különböző alakban fordul elő: egy egy- morfémás szóalakot annál gyorsabban ismertek fel a személyek, minél nagyobb volt a morfológiai családja (SchreuderBaayen, 1997). Schreuder és Baayen (1995, 1997) párhuzamos kétutas modelljében egészleges és morfémákra bontott reprezentációja is van a szavaknak, az asztalok szó aktiválja az /asztalok/ és az /asztal/ /ok/ reprezentációkat is. A felismerés párhuzamosan próbálkozik mindkét úttal, és minden, a morfémaalapú hozzáférést nehezítő tényező növeli az egészleges reprezentáció aktivációs szintjét és így a holisztikus hozzáférés esélyét. A szerzők számos ilyen tényező hatását megvizsgálva a következőket találták számottevőnek: gyakoriság, a jelentés áttetszősége, a hangalak áttetszősége, toldalékhomonímia (például a -nak lehet főnévi és igei toldalék is: asztalnak, olvasnak), az alak valódi és álmorfémaként való megjelenésének aránya (például a ki- valódi mor- féma a kiönt, kirúg szavakban, de álmorféma a kilincs, kiált szavakban) mind bonyolult módon és egymással kölcsönhatásban növeli az egészleges tárolás valószínűségét. A morfológiai feldolgozás modelljeit a pszicholingvisztika más területeihez hasonlóan az angol vizsgálatok uralják, de egyre több vizsgálat születik más nyelveken is, amelyek fontos különbségekre mutatnak rá. A pontosabb modellek kidolgozása érdekében nagyon fontos a különböző típusú nyelvek vizsgálata. A ragozás és képzés finnre jellemző különbségei az angolban például nem jelennek meg. Vannest és munkatársai (2002) egy lexikális döntési feladatban – finn és angol képzett szavakat tesztelve és a tőgyakoriságukat is figyelembe véve – azt találták, hogy a finn képzett szavakat egészlegesen, az angol képzett szavakat analitikusan dolgozták fel a résztvevők. Ezt azzal magyarázzák, hogy bár az olyan morfológiailag gazdag nyelvekben, mint a finn, analitikusabb lehet a feldolgozás, a finnben a képzőt még több morféma követheti, ezért gazdaságos lehet a képzett alakokat egyben tárolni, így egyensúly alakulhat ki a menet közbeni összerakás (komputáció) és az egészleges előhívás között. A modellek a többmorfémás szavakra nézve összességében tehát az elemző és egészleges reprezentációk kombinációját, illetve különböző tényezők által befolyásolt versengését támogatják. Az elemző reprezentációt vehetjük alapértelmezésnek, ennek a valószínűségét bizonyos tényezők csökkentik, és az egészleges reprezentációt támogatják.



2.2. A szavak és a szabályok A fejezet bevezetőjében szót ejtettünk a mentális nyelvtan mint elkülönülő szabályrendszer realitását érintő vitákról, amelyek a pszicholingvisztikában leginkább a morfológiai feldolgozás területén bontakoztak ki, elsősorban a szabályos és rendhagyó ragozású alakok feldolgozási különbségeit érintő vizsgálatokban. Már említettük, hogy morfológiai szerkezetet minden modell feltételez a többmorfémás szavaknál, most nézzünk meg két iskolateremtő elképzelést a morfológiai szabályok mentális realitásáról, amelyek a nyelv szerveződésére nézve is radikálisan eltérő nézeteket képviselnek. A két mechanizmus, amit részletesen szemügyre veszünk, a szimbólummanipuláló nyelvtani szabály és az analógiás alapokon működő séma.

2.2.1. A kétutas modell Ebben a modellben nyelvi viselkedésünket (nemcsak a morfológiai feldolgozást, hanem általában a nyelvi működést) két rendszer valósítja meg: az egyik a grammatikának, a kategorikus és szabályalapú szerveződésnek felel meg, a másik viszont asszociatív és statisztikai alapú működést és tárolást feltételez (Pinker, 1991, 1999b; Pinker-Prince, 1994). A nyelvtan komputációs szabályrendszerként, a nyelvi elemek összeszerelését szolgáló procedurális, eljárásbeli tudásként van értelmezve, mely tudás elemek élesen és a szabálytól függetlenül (pl. jelentés vagy szintaktikai kategória alapján) is elkülöníthető halmazaira vonatkozik. A mentális szótár ezzel szemben a nyelvi elemek bejósolha- tatlan tulajdonságait őrző, strukturált emlékezeti tár, mely elemeket tartalmaz, és asszociatív szerveződésű. A morfológiailag komplex alakok területén a szabályos és kivételes ragozás megkülönböztetése az elsődleges a modell szempontjából. A szabályos ragozású alakokat a mentális nyelvtan mechanizmusa fűzi össze a tőből és a toldalékból, míg a kivételes ragozású formákat egészben kell memorizálnunk a mentális lexikon bemeneteként. A szabályok és a lexikon is emlékezeti rendszerek részét képezi, az előbbi a procedurális, az utóbbi a deklaratív emlékezeti rendszerekhez tartozik, eltérő működési elvekkel (lásd A nyelvi és emlékezeti folyamatok kapcsolata című fejezetünket). A kettősrendszer-elképzelés a két rendszer működésének egyensúlyát feltételezi: a lexikon terhelhe- tőbb, mint korábban gondolták, de a legnagyobb terhelést, az alapértelmezést, a produktív szabályokat átveszi tőle a nyelvtan. A szabályok elkülönülő mentális realitása mellett érvelő és az ezzel vitatkozó sémapárti elméletek kísérleti hátterének nagy része az angol morfológia szabályos és kivételes alakjait használja ingeranyagként. Az angolban a múlt időt az -ed szuffixum fejezi ki, a szabályos ragozásra példa lehet a walkwalked ’sétál-sétált’, a kivételesre pedig a singsang ’énekel-énekelt’ szópár. Az angol nyelvben a szabályos ragozású töveknek a legnagyobb a típusgyakorisága, vagyis a tövek túlnyomó többségét szabályosan ragozzuk, ez a ragozási minta teljesen produktív, míg a szabálytalan alakok zárt osztályt alkotnak (bár itt is történhet hasonlóságalapú túláltalánosítás), és általában gyakori szavak tartoznak ide. Számos kísérleti eredmény szól a szabályos és kivételes ragozású alakok hátterében álló rendszerek elkülönülése mellett. A szabályos ragozású alakok előfeszítik a tövüket, míg a kivételes formák nem, vagy legalábbis szignifikánsan kisebb mértékben (Stanners et al., 1979; Kempley-Morton, 1982; Clahsen, 1999; MarslenWilson- Tyler, 1998; a magyarral kapcsolatban mi is hasonló eredményeket kaptunk: Lukács, 2001, lásd a következő alfejezetet, 134-135. o.). Ez arra utal, hogy a szabályos alakokat egy szabály hozza létre a tő előhívásán keresztül egy végződés hozzáadásával, a kivételes alakokat pedig egyben tároljuk a lexikonban. A szabályok pszichológiai realitása melletti érvként hangzanak el, de a sémaelmélettel sem öszszeegyeztethetetlenek azok a nyelvbotlások, amelyekben a beszélők egy szándékolt kivételes alak helyett egy túlszabályosított formát produkálnak (pl. swimmed a swam helyett, kenyért a kenyeret helyett). Ha egy igére annak múlt idejével kell gyorsan válaszolni, a szabályos alakokat gyorsabban produkálják a személyek, mint a kivételeseket, és a kivételes szóalakok helyett rendszeresen produkáltak túláltalánosított formákat (MacKay, 1976). A kivételes mintázatok túláltalánosításával kapcsolatban jóval kevesebb vizsgálatot végeztek. Bybee és munkatársai (Bybee-Slobin, 1982; Bybee-Moder, 1983) vizsgálataikkal azt igazolták, hogy az angol igék kivételes osztályai valóban emlékezeti hatásokat mutatnak: prototípusosan szerveződnek, és az új formák minél több prototipikalitási jegyben megegyeznek a prototípussal, annál valószínűbben sorolhatók be az adott tőosztályba, és annál inkább terjeszthető ki rájuk a kivételes múlt idejű alak. Kísérletükben a személyek egy szótagos áligékre attól függően alkalmaztak analógiás kiterjesztést, hogy mennyi prototipikalitási jegyben különböztek az álszavak. Ez alapján azt is meg lehet jósolni, hogy melyik ige csapódik majd ezekhez az analógiás osztályokhoz. A prototípu- sos szerveződésre idézik példaként az angol „erős” (azaz rendhagyó, nem szabályosan képzett múlt idejű) igék legproduktívabb csoportját, amelyet a stringstrung jelen idő – múlt idő pár példáz. A szerzők szerint ezt és a többi kivételes csoportot is fonológiailag lehet megadni, ennek ellenére a



csoport tagjai nem osztoznak egyetlen közös fonológiai jegyben sem. A csoport egy prototipikus tag köré szerveződik, amellyel (és egymással is) a többi csoporttag családi hasonlóságot mutat. Bybee-ék azt hangsúlyozzák, hogy a nyelvészet formális aspektusainak a szerveződése ugyanazoknak az elveknek engedelmeskedik, mint a nyelvi egységek tartalma. Vagyis a különböző morfológiai osztályokba tartozó angol igék más természeti tárgyakhoz hasonlóan természetes kategóriákba szerveződnek. A kivételes és szabályos ragozás hátterében álló mechanizmusok elkülönülése melletti érv annak kimutatása is, hogy a kivételes ragozású szóalakok mutatnak gyakorisági hatásokat, a szabályos ragozásúak azonban nem. Több ilyen eredmény is született: ha igealakok természetességét kellett megítélni (Ullman, 1999), vagy jelen idejű hívószóra múlt idejű alakot kellett produkálni (Prasada et al., 1990; hasonló eredmények a németből: Clahsen et al., 1992), a kivételes múlt idejű alakok esetében minél gyakoribb volt az igealak, annál természetesebbnek tartották a személyek, illetve annál gyorsabban produkálták, míg a szabályos múlt idejű alakok nem függtek a szóalak gyakoriságától. A kettős modell mellett szóló neuropszichológiai érvek azt mutatják, hogy a két rendszer anatómiailag is elkülönül. Ullman és munkatársai (1997) adatai szerint a mentális lexikon a deklaratív memória, a nyelvtani szabályok pedig a procedurális memória részét képezik (lásd majd részletesebben A nyelvi és emlékezeti folyamatok kapcsolata című fejezetben). A szótalálási nehézségekkel küszködő poszterior afáziások és az általános deklaratívmemória-deficittel jellemezhető Alzhei- rnpr-kórns hptpopk töhhpt Viíhá7tak a rpnHtiaovó máin dejű alakok produkciójában, míg az inkább e bán szenvedő Parkinson-kórosok a szabályos alakok generálásában teljesítettek gyengébben. Ezek szerint anatómiailag elkülönült rendszerek sérülése vezet szelektíven a szabályos, illetve a rendhagyó alakok károsodásához. Agyi képealkotó eljárások eredményei is két elkülönült rendszer működésére utalnak: angol igék szabályos és kivételes múlt idejű alakjainak produkciója közben Jaeger és munkatársai (1996) PET-vizsgálatban eltérő területeken találtak aktivitást, és két nyelvi mechanizmus létezése mellett szólnak azok a vizsgálatok is, amelyek az eseményhez kötött potenciált mérték (Neville, 1993).

2.2.2. Szabály helyett séma A nyelvtani szabályosságok hátterében álló mentális működés alternatív magyarázata szerint nincsenek elkülönült alrendszerek a nyelven belül, a szabály csak szabályosság, nincsenek minőségi különbségek a szabályos és kivételes ragozás háttérmechanizmusaiban; amit látunk, az csak gyakorisági hatásoknak köszönhető (Bybee, 2001). Ehhez az állásponthoz tartoznak a konnekcionista nyelvfeldolgozási modellek alkotói is (lásd pl. Rumelhart-McClelland, 1986; a konnekcionizmust részletesebben is bemutatja A megismerő elme átfogó modelljei című fejezetünk). A szabály funkcióját a séma mint általánosítás-reprezentáció forma helyettesíti az egész nyelvben. A szabályos és kivételes alakok közötti különbséget ez a nézet arra vezeti vissza, hogy egy adott morfológiai mintázat produktivitását nagyban befolyásolja az adott mintázat típusgyakorisága: minél több elem tartozik egy adott típusba, az annál produktívabb. A sémaalapú elméletben a produktivitás nem „minden vagy semmi” kérdés, hanem fokozatos változó. Nem a típusgyakoriság azonban a kizárólagos meghatározó. Bybee szerint azokban a szóosztályokban, amelyeket bizonyos morfológiai, fonotaktikai (a hangok lehetséges kombinációira vonatkozó) vagy hangsúlymintázatok határoznak meg, a típusgyakoriság interakcióba lép az osztály tagjainak hasonlóságával. Ennek következtében egy kevesebb elemet számláló, de nagymértékű hasonlóságot mutató elemeket tartalmazó osztály is (ezt Bybee bandának nevezi) lehet korlátozott mértékben produktív. Ennek a hatásnak köszönhető, hogy a sing-sang típusú, egymással nagy hasonlóságot mutató alakokat tartalmazó (sing, ring, string, fling) kivételes múltidő-mintázatot új, a banda tagjaira hasonlító álszavakra (spling-splang) is kiterjesztették (BybeeModer, 1983). A ket- tősrendszer-elképzelés hívei szerint a szabályos alakok teljesen produktívak, az alapértelmezést jelentő szabályt nem befolyásolja a halmaz tagjainak gyakorisága és egymáshoz való hasonlósága. A kivételes osztályok a kétutas elméletben csak korlátozott mértékben produktívak, és a produktivitás mértékét pedig a kettős modellekben is pontosan azok az elvek határozzák meg, amelyek mellett Bybee érvel. Az egységes elméletek tehát a szabály fogalmának újfajta értelmezést adnak: a szabály nem egy önálló és az alkalmazási körét alkotó szavaktól független mentális művelet, a szabály fogalmát a séma fogalma helyettesíti. Ennek nincs a lexikon elemeitől független létezési formája, a lexikonon belüli szervező elvet jelent. Maga a séma azonban nem kívülről telepszik rá azokra a szóalakokra, amelyeket tartalmaz: a séma egyenlő a részét képező szóalakokkal, amelyeket számos különböző szemantikai, fonológiai vagy morfológiai viszony kapcsolhat egybe. Ennek köszönhetően a lexikon sem csupán a szavak megjósolhatatlan tulajdonságait 70 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


tartalmazó, véletlenszerű felsorolás. A tárolást a szabályosságok és hasonlóságok alapján szerveződő sémák strukturálják. A sémaelmélet amellett érvel, hogy a szabályos és kivételes alakokat egyaránt a lexikon tárolja, és a (korábban tárgyalt) strukturalista elméletekkel szemben funkcionalista, használatalapú elméletet hirdet. Míg a kettősrendszer-elméletek szerint a tárolás és a hozzáférés különbségei a szóalakok szerkezeti különbségeit követik, amennyiben a szerkezetileg kivételes alakokat a lexikonban tároljuk, a szerkezetileg szabályosakat pedig szabályalkalmazás hozza menet közben létre. A használatalapú modell szerint a különbségek a használat különbségeire vezethetők vissza, és a szerkezeti tulajdonságoktól függetlenül a gyakori szavakat az emlékezetünkben tároljuk, a ritkákat pedig nem. Valójában a szerkezeti tulajdonságok is a használatból származnak, hiszen a kivételes alakok csak úgy őrizhetik meg kivételességüket, ha elég gyakoriak (vagy ritkább esetben elég kivételesek) ahhoz, hogy az emlékezetben tárolódjanak. Ez az oka annak, hogy a ritka kivételes alakok gyakran „szabályosítódnak”, vagyis a legnagyobb típusgyakoriságú mintázat bevonja őket a saját hatásköre alá, vagy eltűnnek a nyelvből. A nyelvtan-lexikon szétválását hirdető elméletek szabályalkalmazás mellett szóló érvei szerint a szabályos mintázat rendkívül produktív, és úgy tűnik, hogy nem befolyásolják a szavak lokális fonológiai mintázatai. A használatalapú érvelés ugyanezt azzal magyarázza, hogy a produktivitás nagyon szoros kapcsolatban áll a típusgyakorisággal, és a szabályos alakok azért olyan produktívak, és azért nem befolyásolják őket a szavak speciális fonológiai tulajdonságai, mert általában rendkívül nagy a típusgyakoriságuk. A szabályok független létezését tagadó, az elemekre épülő és a szavaktól nem elkülönülő sémák mellett kardoskodók hoznak kísérleti bizonyítékokat arra is, hogy a gyakori szabályos alakokat éppúgy a lexikonban tároljuk, mint a kivételes formákat. Az ide tartozó kísérletek mind azt mutatták meg különböző módszerekkel, hogy a szabályos alakok is eltérően viselkedhetnek gyakoriságuktól függően. Stemberger és MacWhinney (1986a, b) hibákat próbáltak produkáltatni vizsgálati személyekkel: arra kérték őket, hogy adják meg szabályos igéknek a múlt idejét. A vizsgált igék mind t-re vagy d-re végződtek, mert megfigyelték, hogy az ilyen igék múlt idejében a beszélők gyakran ejtenek hibákat, egyszerűen lehagyva a szabályos -ed végződést, és a jelen idejű alakkal megegyezően produkálva a múlt idejű alakot. A személyek több mint kétszer annyi hibát ejtettek a ritka, mint a gyakori szabályos szavak múlt idejének produkciójában. Ezt úgy értelmezik, hogy még a szabályos alakokat is a lexikonban tároljuk, és a gyakoriság befolyásolhatja a reprezentáció erősségét. Ugyanígy gyakorisági hatásokat talált Alegre és Gordon (1999) is angol szabályos múlt idejű alakoknál lexikális döntési helyzetben, Albright és Hayes (2003) pedig jólformáltsági ítéleteknél álszavakra. Ezek az alakok csak úgy mutathatnak gyakorisági hatásokat, ha bevéstük őket az emlékezetünkbe. Lehetséges, hogy kétfajta lehetőség áll rendelkezésre morfológiailag összetett szabályos alakok produkciójára: a közvetlen, egész szavas hozzáférés a gyakori alakokra, vagy a tő előhívása és a végződés hozzáadása. A szógyakorisági hatásokkal azonban a szabályalkalmazási elméletek még összeegyeztethetők: egyszerűen az emlékezet működési elveinek engedelmeskedünk, ha a gyakran használt alakokat beírjuk az emlékezetbe, könnyebb őket gyorsan egyben elővenni, ez azonban nem jelenti azt, hogy a ritkább alakokat nem egy külön mechanizmus kezeli. Az egységes mechanizmust feltételezőknek tehát a szógyakorisági hatásoknál erősebb érveket kellene használniuk: a típusgyakoriság mellettük szól, hiszen általában a szabályos alakok alkotják a legnagyobb elemszámú típusokat, és nyitott osztályokat képeznek. Az analógiás kiterjesztés és a séma működésének specifikusabb mechanizmusaira vonatkozóan is született néhány kísérleti eredmény. Ezekben is megmutatkoznak a gyakorisági hatások, de nem a mechanizmusok léte mellett vagy ellen szóló érvek, hanem a séma működésének egyik alappilléreként jelennek meg. Vitevitch és munkatársai (1997) arra voltak kíváncsiak, hogy a fonotaktikai jólformáltsági ítéleteket mennyire befolyásolja a gyakoriság a fonotaktikai szabályokkal szemben az angolban. Olyan két szótagos szavakat kreáltak, amelyekben a szótagok az angol nyelvben előforduló szótagok voltak, de voltak olyan szótagok, amelyeknek az előfordulási gyakorisága magas, és voltak olyanok is, amelyeknek az előfordulási gyakorisága alacsony volt. Az előfordulás valószínűségének az volt a mutatója, hogy milyen gyakran fordultak elő a mássalhangzók szótagkezdő (CV; C a mássalhangzó, consonant) és szótagzáró (VC) pozícióban, és milyen valószínűséggel fordultak elő a VC és CV szekvenciák. A kik például egy nagy valószínűségű (de a valóságban elő nem forduló) szótag, míg a gith a kis valószínűségű szótagra volt példa. Ilyen szótagokból fűztek össze lehetséges angol két szótagos álszavakat, és változtatták azt is, hogy a szó első vagy második szótagja volt hangsúlyos. A személyek a nagy valószínűségű szótagokat tartalmazó szavakat sokkal jobb angol szavaknak tartották. E kísérlet eredményei is azt mutatják, hogy a személyek nem feltétlenül kategorikus szabályokként tárolják a fonotaktikai megszorításokat, inkább az elfogadható szekvenciák tényleges előfordulási gyakoriságon alapuló előfordulási valószínűségére érzékenyek. Ez azt mutatja, hogy a nyelvtani tudás (amelyen az elfogadhatósági



ítéletek alapulnak) a tapasztalatra épít, és a személyek az ismerősség alapján döntenek egy új formáról: az ismerősséget pedig a gyakoriság és a hasonlóság határozza meg.

2.3. A magyar morfológia pszicholingvisztikája A magyar nyelv több fontos ponton különbözik a legtöbbet vizsgált angoltól. A morfológiája jóval gazdagabb (többféle szuffixum kapcsolódhat bonyolultabb szabályok alapján önmagukban is nagy változatosságot mutató szótövekhez, stb.), és míg az angolban a szórend szigorúan kötött és meghatározó a nyelvtani szerepek azonosításában, a magyarban a jóval engedékenyebb szórendi szabályok mellett a toldalékok sokkal nagyobb szerephez jutnak ebben. A szavak morfológiai szerkezete szempontjából a nyelvek típusokba sorolhatók. Az izoláló nyelvekben nincsenek toldalékok, a szórend a nyelvtani viszonyok kódolója. Az agglutináló nyelvekben a szavak sok egymás után fűzött morfémából állnak, és mindegyik morféma egyetlen jelentést fejez ki. A flektáló vagy szintetikus nyelvekben egy toldalék több jelentést hordoz, és a szavak belső szerkezetének a megváltozása is kifejezheti a nyelvtani viszonyokat. A magyart az agglutináló nyelvekhez sorolják, de sok helyen megjelennek nem agglutináló morfológiai szerkezeti elemek is. Egy szóhoz több toldalék is kapcsolódhat, a házaitokéiban szóban hat inflexiós toldalék követi a főnevet (É. Kiss et al., 1998; Kiefer, 1998). A toldalékok nagy száma és a többszörös toldalékolás lehetősége miatt a magyarban nagyon nagy az egy tőhöz tartozó lehetséges szóalakok száma, a szóalakok nagy változatossága miatt egy-egy szóalak gyakorisága viszont kisebb, mint a más morfológiai típusú nyelvekben: az angolban a table tőhöz a table és tables szóalakok tartoznak, a magyarban az asztal tőhöz több száz szóalak kapcsolódik. Ezek a tényezők a magyarban az egészleges tárolás ellen hatnak (Kornai, 1992), és a magyar többmorfémás szavakkal kapcsolatban végzett kísérletek arra utalnak, hogy a komplex szavakat morfémákra bontjuk a hozzáférés során (részletesen lásd Pléh, 2000b; Pléh-Lukács, 2001). Juhász és Pléh (2001) lexikális döntési helyzetben szuffixumlevágásra utaló eredményeket kaptak. Többszörösen toldalékolt igekötős szavakban (pl. elintézésében, lemondásáról) változtatták a rontás helyét is. A létező, de nem illeszkedő igekötős alakok (megintézésében) elutasítása tovább tartott, mint a nem létező igekötőt tartalmazó alakoké (megbízóimnak), ami Taft (1979) fent idézett eredményeivel összhangban az igekötő-levágás mellett szól, és ugyanez a hatás megjelent az esetragoknál is. Egy másik vizsgálatban linearitási hatást is találtak: a képzőhibás szavakat gyorsabban utasították el, mint az esetraghibásakat, viszont ha a képzőben és a képzőt követő toldalékokban is volt hiba, az meggyorsította a döntést. Gergely és Pléh (1995) kísérlete is az elemző feldolgozást támogatta: a morfológiailag komplex szavak (csókjaidtól) olvasása megnehezítette a szöveghez nem tartozó kattanások felismerését, és megnyúlt reakcióidőt eredményezett az azonos hosszúságú egy- morfémás szavakhoz képest (levendula). A reakcióidő-növekedés a többmorfémás szavak esetében többletfeldolgozásra, azaz a szerzők értelmezésében morfológiai elemzésre utal. A szabályos és kivételes ragozású alakok feldolgozására vonatkozóan is vannak modalitásközi előfeszítési vizsgálatból származó magyar eredmények (Lukács, 2001; Lukács-Pléh, 1999). A vizsgálatban a többes számú alak elhangzása után kellett a képernyőn megjelenő tövet kiolvasni produktív (mesék-mese) és nem produktív (bokrok-bokor) tőosztályok tagjaira. A szabályos alakok meggyorsították a tő kiolvasását, de a kivételes tőtípusoknál is találtunk kisebb mértékű előfeszítést. Ennek az lehet a magyarázata, hogy az általunk vizsgált főnévi kivételes típusok különböznek a hagyományosan sokat vizsgált kivételességektől. A magyarban az angoltól vagy a némettől eltérően a toldalékoknak vannak olyan stabil részei, amelyek változatlan formában megjelennek és felismerhetők a kivételes alakokban ugyanúgy, mint a szabályosakban. Vagyis a morfológiai szabály mindig ugyanaz, a ragasztó morfológiának megfelelően mindig a tő és a toldalék egymás után fűzése testesíti meg, és bizonyos szempontból úgy működik, ahogy a kettősmechanizmus-elméletekben egy szimbólummanipuláló szabály: csak a kategóriatagság vezérli, és kivétel nélkül mindig alkalmazásra kerül. Mivel nyelvünkben a végződéseknek különleges figyelmet szentelünk, a „szételemzés” valószínűbben végbemegy, még a rendhagyó alakoknál is, sőt Magyari (2005) képzett szavakkal végzett vizsgálataiban szemantikailag áttetsző (gőzöl-gőz) és nem áttetsző (gázol-gáz) képzett szavak esetén egyforma mértékű előfeszítést talált. A szavak végére való kitüntetett figyelem automatikus elemzést eredményezhet, ami akár más nyelvekből származó adatoknak is ellentmondhat.

3. Mondatfeldolgozás A mondat jelentésének megértéséhez sokfajta tudásra és képességre van szükségünk. A mondat szerkezete alapvetőfontosságú ebben, ezért a mondatelemzési modelleknek magyarázatot kell adniuk arra, hogy a mondatok hogyan kapnak strukturális elemzést, miért éppen az adott elemzést kapják, és arról is, hogy bizonyos 72 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


mondatok elemzése és értelmezése miért nehezebb, mint másoké. A szerkezetépítéshez ismernünk kell a szavak lexikális tulajdonságait (hangalak, kategória, jelentés, vonzatkeret). Azonosítanunk kell, hogy melyik összetevő milyen szerepet tölt be a leírt eseményben: az ilyen szemantikai szerepeket tematikus szerepeknek nevezzük. Az igék argumentumszerkezete vagy vonzatkerete az a váz, amely az ilyen szerepek azonosításában a segítségünkre lehet, mivel megadja, hogy az eseményhez milyen szereplőkre van szükség; például a Mari odaadta az újságot Ferinek mondatban az ad ige argumentumszerkezetének megfelelően egy ágens (cselekvő) odaadja a pÁciENs-t (a cselekvés tárgya vagy elszenvedője) egy REcipiENs-nek (fogadó). A szerkezetépítésnek tehát több lépése van: meghatározzuk a szavak szintaktikai kategóriáját, frázisokba csoportosítjuk őket, azonosítjuk az egyes részek nyelvtani szerepeit (pl. alany és állítmány), majd a szerkezet alapján határozhatjuk meg a tematikus szerepeket és a mondat jelentését.

3.1. A transzformációk pszichológiai realitása A mondatszerkezet-építés mint pszichológiai probléma és a szerveződési szintek pszichológiai realitásának kérdése Chomsky programjának részeként kapott külön figyelmet, mely szerint a nyelvészeti elméletek mentalisztikusak, és céljuk a viselkedés mögött meghúzódó mentális realitás felfedése (Chomsky, 1965; Miller, 1991/ 1962). Az univerzális nyelvtan és a nyelvi kompetencia kérdését már a bevezető fejezet (A nyelvi képesség természete) tárgyalta, itt most Chomsky modelljével kapcsolatban a transzformációs generatív grammatika pszicholingvisztikai vizsgálatairól lesz elsősorban szó. A generatív nyelvtanban egy mondat megértése a felszíni szerkezetből a mélyszerkezetbe való eljutást jelenti, amely transzformációkon keresztül valósulhat meg. Ha egy transzformáció egy mentális műveletnek felel meg, minél több transzformációra van szükség a felszíni szerkezetből a mélyszerkezetbe való eljutáshoz, annál nehezebb a ldolgozás, mondja a derivációs komplexitás elmélete. Miller és McKean (1964) ezt a feltevést tesztelte abban a vizsgálatában, ahol a személyek olvastak egy mondatot, utána végre kellett hajtaniuk egy transzformációt, és az eredmény mondatot meg kellett találniuk egy listában. Az 1. kiinduló mondathoz képest a 2. mondat ebben az elméletben egy transzformációt érint, míg a 3. levezetéséhez három transzformációra van szükségünk (a magyarban nem teljesen így van, de az illusztráció kedvéért egyszerűsítünk): 1. A kutya kergeti a rókát. 0 2. A rókát kergeti a kutya. 1 3. Nem kergeti a rókát a kutya? 3 Az eredmények lenyűgözőek voltak. Miller és McKean az elvárásoknak megfelelően lineáris kapcsolatot talált a transzformációszám és az idő között. Több kísérlet is hasonló eredményre jutott: komplexebb mondatok mellett kevesebb független szót tudunk megjegyezni, mert egy bonyolultabb mondat nagyobb terhet ró a memóriára. Más, szemantikai hatásokra hivatkozó magyarázatok is születtek azonban: nem csoda, ha a kérdő és tagadó mondatok feldolgozása tovább tart, hiszen ezek jelentésükben is összetettebbek, mivel a szintaktikai műveletek a jelentést is megváltoztatják. Ezt az értelmezést támasztották alá Slobin (1966) eredményei: a passzív mondatoknál a derivációs komplexitási hatások csak akkor jelentkeznek, ha nincs olyan szemantikai jelzés, ami segíthet (csak reverzibilis, azaz olyan mondatoknál, ahol a szereplők felcserélhetők). Az első mondat ennek megfelelően mutat ilyen hatást, és nehezebb, a második nem: 1. A rókát kergette a kutya. 2. A csontot rágta a kutya. Utóbb sok más kritika is érte ezeket a vizsgálatokat: általában utólagos feldolgozást vizsgáltak, a személyeknek egyértelmű utasítás alapján kellett az átalakításokat elvégezniük, és az emlékezetet vizsgálták, így nem biztos, hogy ezek az eredmények a feldolgozás menetéről, a fejünkben implicit módon működőnek feltételezett transzformációs generatív nyelvtanról árulnak el valamit, és igazolnák akár a transzformációk létezését, akár azt, hogy ezeket egymás után hajtjuk végre.

3.2. Az elemzés egységei: frázisok és tagmondatok A nyelvészeti elemzésben a szószint fölött a mondatelemzés fontos egységei a frázisok és a tagmondatok. Úgy tűnik, hogy a mondat és a frázis pszichológiailag is releváns egységek. Garrett és munkatársai (1966) egy közkedvelt módszer alkalmazásával mutatták meg, hogy a frázisok és tagmondatok léteznek mint elemzési egységek is. A részt vevő személyek olyan mondatokat hallgattak, amelyek alá kattanásokat helyeztek el, és 73 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


meg kellett mondaniuk, hogy hol volt a kattanás. Pontosabb volt egy kattanás helyének a megállapítása, ha az tagmondat- vagy frázishatáron volt, és a nem frázishatáron levő kattanások is „elvándoroltak”, és a beszámolókban frázishatáron jelentek meg. Ezek az észlelési elvándorlási hatások a szünetek és a hanglejtésbeli változások kiszűrése után is jelentkeztek. Ezzel igazolódott, hogy a mondat és a frázis észlelési egységek, az azonban kérdés maradt, hogy észlelési vagy emlékezeti hatásról van-e szó. Csökken, bár nem tűnik el teljesen az elvándorlási hatás, ha nem kell felidézni az egész mondatot, és a kattanásokat a szövegben kell bejelölni. A frázishatár emlékezeti fontossága mellett szól, hogy ha nem voltak valódi kattanások, csak azt mondták a résztvevőknek, hogy észlelési küszöb alatt lesznek, akkor is a frázishatárra helyezték el azokat (ReberAnderson, 1970). Szavankénti önütemezett olvasási helyzetben is igazolódott a frázisok érvényessége (Stine, 1990). Ebben a kísérleti elrendezésben a résztvevő előtt a monitoron szavanként jelenik meg a mondat, minden szó a résztvevő gombnyomására, ha az előzőt elolvasta. A kínaiak, akik készítettek papírsárkányokat, arra használták őket, hogy átvigyék a köteleket a folyó felett. Ha szavanként megnézzük a reakcióidő-átlagokat, azt látjuk, hogy az első főnévi frázis (A kínaiak) után van egy csúcs (vagyis megnyúlik a reakcióidő), utána leesik és folyamatosan emelkedik a tag- mondathatárig (papírsárkányokat), aztán ismét emelkedik az olvasási sebesség a köteleket-ig. Minél több tagmondatból állt egy mondat, annál magasabb volt minden újabb csúcspont, ami arra utal, hogy a tagmondathatáron egy integrációs folyamat költségei is beleszólnak a reakcióidőbe. Idős személyeknél is ugyanezt a mintázatot figyelték meg, de nem voltak folyamatosan emelkedő csúcsok a tagmondathatáron, ami azt jelezheti, hogy az idősek nem olyan hatásosak az információ integrálásában. A nyelvészeti elemzés egységeinek érvényessége a pszicholingvisztikai vizsgálatok során tehát jobban kiállta az idő próbáját, mint a transzformációké, és úgy tűnik, a nyelvi elemzés szintjeinek mentális érvényessége mellett is szólnak érvek. Valamiféle absztrakt szerkezet létezését feltételeznünk kell ahhoz, hogy megmagyarázzuk az alábbi, felszíni szerkezetében azonos két mondat jelentésének a különbségét: (1) Jánosnak könnyű tetszeni. (2) Jánosnak könnyű bekerülni. Az első mondatban inkább valaki más az, aki Jánosnak tetszik (bár János is lehet az, aki másoknak tetszik), míg a másodikban csak János lehet az, aki bekerülhet. Ez azzal magyarázható, hogy a Jánosnak és a könnyű szavakat szorosabb kapcsolatban levőnek érezzük a második, mint az első mondat esetében; ez a generatív érvelésben abból fakad, hogy a második esetben ezek a mélyszerkezetben egy frázisban vannak, az elsőben pedig nem. Ezt igazolták azok a vizsgálatok, ahol Garrették fenti vizsgálatához hasonlóan kattanó zajokat helyeztek el a mondat bizonyos szavai alatt, és vizsgálták a kattanások helyét az észlelésben (É) az objektív (O) elhelyezéshez képest. Az eredmények a mélyszerkezet eltéréseit tükrözték: A pilóta elvitte a fiát sétálni. ÉO A pilóta elfelejtette a fiát megkérdezni. OÉ A második mondatban a fiát ugyanabban a mélyszerkezeti frázisban van, mint az elfelejtette, ezért a kattanás az észlelésben hátrébb vándorol. Az első esetben a fiát új frázist kezd, ezért hallották a személyek inkább előtte a kattanást (Bever et al., 1969). A felszíni szerkezet és a jelentésreprezentáló mélyszerkezet elkülönülését igazolhatják azok a klasszikusnak számító emlékezeti vizsgálatok is, amelyek alapján úgy tűnik, hogy a mondat szerkezetét csak a rövid távú memóriában tároljuk, a hosszú távú emlékezetben csak a jelentésszintű reprezentáció kerül megőrzésre. Sachs (1967) vizsgálatában a résztvevők szöveget hallgattak, és egy célmondattal kapcsolatban kellett döntéseket hozniuk; ez a célmondat például a következő volt: Küldött erről egy levelet Galileinek, a nagy olasz tudósnak. A szöveg hallgatása közben megszólalt egy csengő, és a személyeknek el kellett dönteniük, hogy az éppen hallott mondat megegyezett-e a célmondattal. A szövegbeli mondatok különböző tekintetben és mértékben tértek el a célmondattól: a) ugyanaz a mondat, b) aktív-passzív változás (kb. Galilei, a nagy olasz tudós, kapott erről egy 74 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


levelet), c) formai változás, jelentésváltozás nélkül (Küldött Galileinek, a nagy olasz tudósnak erről egy levelet), d) jelentésváltozás (Galilei, a nagy olasz tudós, küldött neki erről egy levelet). Minél nagyobb volt a távolság az eredeti és a tesztmondat között, annál pontatlanabbak lettek a személyek, és annál kevésbé voltak érzékenyek a formai változásokra (b és c), a szemantikai változást viszont észrevették. Vannak olyan speciális esetek, amikor a szerkezet különösen fontos lehet (pl. viccek esetében), de általában inkább csak a lényegre emlékszünk.

4.4. táblázat MESTERSEGES INTELLIGENCIA ES NYELVFELDOLGOZÁS A mesterséges intelligencia (MI) kutatásának a kezdetektől fogva az egyik jelentős területe a nyelvfeldolgozás (NLP – Natural Language Processing). Idetartozik minden olyan kísérlet, ami a természetes emberi nyelv feldolgozását gépi úton igyekszik megoldani. A mai nyelvtechnológiai vállalkozásoknak gyakran valamilyen gyakorlati alkalmazás a céljuk, míg a mesterséges intelligencia kutatásának kezdetén a filozófiai szempontok hangsúlyosabbak voltak. Az intelligens gépi viselkedés egyik fontos és széles körben elfogadott tesztje, a Turing-próba miatt (leírását lásd az Általános gondolkodási folyamatok című fejezetben) a társalgóprogramok kitüntetett figyelmet kaptak a MI-kutatásban. Az egyik korai sikeres társalgóprogram Wizenbaum 1966-os ELIZA-ja volt. Az ELIZA-val folytatott társalgások után sok ember úgy érezte, hogy egy pszichoterapeutával társalog, a legenda szerint Wizenbaum titkárnője kérte, hogy egyedül maradhasson a programmal. Az alábbi klasszikus párbeszédrészletben ELIZA szövegét nagybetűvel szedtük. • A férfiak mind egyformák MILYEN SZEMPONTBÓL? • Mindig piszkálnak bennünket valamiért. TUDNA MONDANI EGY KONKRÉT PÉLDÁT? • Hát, a barátom akarta, hogy eljöjjek ide. HMM. A BARÁTJA AKARTA, HOGY ELJÖJJÖN IDE. • Azt mondja, hogy állandóan olyan depressziós vagyok. SAJNÁLATTAL HALLOM, HOGY ÁLLANDÓAN OLYAN DEPRESSZIÓS. • Igaz, ami igaz, boldogtalan vagyok. GONDOLJA, HOGY AZ, HOGY ELJÖTT IDE, SEGÍT ABBAN, HOGY NE LEGYEN BOLDOGTALAN? • Segítségre van szükségem, az biztos. MIT JELENTENE, HA KAPNA SEGÍTSEGET? • Talán megtanulnék együtt élni az anyámmal. BESZÉLJEN MÉG A CSALÁDJÁRÓL. ELIZA átment ugyan a Turing-teszten, amennyiben a vele beszélgetők úgy hitték, egy valódi pszichoterapeutával van dolguk, de valójában természetesen nem értette meg a vele beszélgető emberek érzelmi problémáját. A program nagyon egyszerűen működött: előre gyártott szerkezeteket vagy templátu- mokat illesztett a mondatokhoz, kulcsszavakat keresett, amelyekben megkapaszkodhatott, és megismételte a bemenetet néhány megfelelő szórendbeli változtatással. Ha semmihez sem illeszkedett a szöveg, olyan panelekkel válaszolt, mint a kérem folytassa vagy értem. Az ELIZA tehát nem számított ki semmiféle mögöttes szerkezetet vagy jelentést, és hamar csőbe lehetett húzni. (Akinek van kedve, kipróbálhatja az ELIZA-t és más társalgóprogramokat is a www-ai.ijs.si/eliza/eliza.html webhelyen.) A korai programok segítettek felismerni, hogy milyen problémákat kell megoldani, mielőtt tényleg



beszélhetünk arról, hogy a számítógépek megértik a nyelvet, és rávilágítottak arra, hogy ehhez a kontextus és a világról való tudás elengedhetetlen. Felismerve ezeket a hátrányokat és a háttértudás szükségességét, olyan kérdésmegválaszoló rendszereket építettek, amelyek forgatókönyvek segítségével pontosabban tudtak kérdéseket megválaszolni, és következtetések levonására is képesek voltak, mivel a forgatókönyvekre támaszkodva ki tudták egészíteni a történetből hiányzó lépésekkel az események sorát. A forgatókönyvek egy adott helyzetre megadták a szükséges eseményeknek az időben rendezett sorrendjét. Ilyen volt például Roger Schank SAM (Script Applier Mechanism) történetmegértő rendszere, amely az étterem forgatókönyv segítségével a „János elment egy étterembe. Leült. Nagyon ideges lett. Hazament'' bemenet alapján a következőképpen egészítette ki a történetet: JÁNOS ÉHES VOLT. ELHATÁROZTA, HOGY ÉTTEREMBE MEGY. ELMENT EGY ÉTTEREMBE. LEÜLT EGY SZÉKRE. NEM JÖTT PINCÉR AZ ASZTALHOZ. JÁNOS IDEGES LETT. ÚGY DÖNTÖTT, HOGY OTTHAGYJA AZ ÉTTERMET. ELMENT. A nyelvtechnológia ma már kevésbé ambiciózus célkitűzésekkel dolgozik, és inkább kisebb részfeladatokra keres megoldást. Az összetettebb feladatoknál ugyanúgy, ahogy az emberi feldolgozó esetében is, több komponens működése szükséges, és a nyelvtechnológiában is külön-külön foglalkoznak a beszédfelismerés, a szófaji és morfológiai elemzés, a szintaktikai szerkezet-hozzárendelés és a szemantikai elemzés problémájával. A potenciális alkalmazások köre széles: hangvezérelt eszközök, a diktálás automatikus leírása, helyesírásellenőrzők, gépi fordítás, tartalomszűrés, kérdésmegválaszoló rendszerek. A legtöbb területen a jelentős eredmények ellenére a fejlesztések még távol állnak a tökéletestől. A nyelvtechnológiai kutatásoknak ma már nem célja az emberi feldolgozó modellezése, de közös vonásokat még mindig föl lehet fedezni a két terület között. A nyelvtechnológiában is versengenek a szabályalapú és a statisztikai megoldások, területenként változik, hogy melyik a sikeresebb. A szabályalapú rendszerek a nyelvészek szabályait építik be az algoritmusokba, a statisztikai módszerek hatalmas nyelvi példatárakból, korpuszokból kinyert mintázatokat és mintázatvalószínűségeket illesztenek új nyelvi bemenetre. A klasszikus nyelvfeldolgozó algoritmusok szabályalapúak voltak, ma egyre inkább a statisztikai alapúakat használják, de a két módszer gyakran keveredik. (Jó összefoglaló a számítógépes nyelvészetről Babarczy, 2006.)

3.3. A mondatelemzés modelljei A mondatértelmezés kutatásában a leginkább központi kérdés az, hogy az egyes nyelvi feldolgozási szintek információi egymástól elszigetelve és szigorú sorrendben aktiválódnak, vagy párhuzamosan és egymással együttműködve segítik a mondatelemzést. A szintek függetlenségét és legalább kétlépcsős feldolgozást feltételező modellek szerint az elemzés kezdeti lépéseiben a szintaktikai reprezentáció kiszámításában csak szintaktikai információ játszik szerepet. Ezeknek a modelleknek központi állítása, hogy a nyelvet szeriálisan dolgozzuk fel, és az elemzés lépésein időben a következőképpen haladunk át: fonológia □ lexikális feldolgozás □ szintaktikai feldolgozás □ szemantikai feldolgozás. Ennek megfelelően a szemantikai elemzés nem kezdődik el addig, amíg a szintaktikai elemző egy nagyobb egységet, például egy tagmondatot fel nem dolgozott. Az interaktív, egylépéses modellekben a szintaxison kívüli információ, például a szerkezetek gyakorisága, a szöveg- vagy diskurzuskontextus és a jelentés mind hatással lehet a szerkezetépítésre már a feldolgozás korai szakaszában is, és minden hatás egyszerre érvényesülhet már a szerkezetépítésben is. A korai modellek a szintaxis függetlensége és a szeriális feldolgozás mellett érveltek, ma már inkább az interakció mellett szól az eredmények nagy része.

3.3.1. Kétértelműségek és kerti ösvény mondatok A mondatmegértésben szerepet játszó különböző tényezők tettenéréséhez jó módszer, ha olyan helyzetet teremtünk, ahol a potenciális befolyásoló tényezők konfliktusba kerülhetnek egymással. Ez a megfontolás motiválta a kétértelmű és úgynevezett kerti ösvény mondatok használatát a megértési vizsgálatokban. A kerti ösvény vagy becsali mondatok közös vonása, hogy mivel a mondat eleje két- vagy többfajta befejezéssel is összeegyeztethető, a mondat szavankénti olvasása közben ideiglenesen téves elemzésre juthatunk, amit aztán a mondat végén felül kell bírálnunk. A kezdeti, tévesen hozzárendelt szerkezet az elemzési preferenciákról árulkodhat, így a kétértelműség vizsgálata fontos adatforrása a mondatelemzési modellek kidolgozásának. A kétértelműség többfajta lehet, és több forrásból is származhat. Lehet tartós és átmeneti (ez utóbbi esetben beszélünk kerti ösvény mondatról), lehet lexikális, mint alább a negyedik mondat esetében, kategoriális (ilyen a harmadik) vagy szerkezeti eredetű, ahol kétértelmű függőségi viszony nehezíti az elemzést: egy adott összetevőt több más összetevővel is lehet csoportosítani (ilyen az összes többi példa). Meg kell jegyeznünk, hogy a kétértelmű mondatokat a hangsúlymintázat vagy a megfelelő központozás általában egyértelműsítené. 76 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


Átmeneti: 1. A turista megkérdezte az anyját merre találja. 2. Miután telefonáltam neki el kellett mennie. 3. A barátnőm tanult nagynénje sokat segít a felkészülésben. Tartós: 1. A skót juhász egész nap a király tulajdonában lévő nyájra vigyázott. (Németh, 2006) 2. A rendőr látta a betörőt a távcsővel. 3. A rokonok látogatása unalmas lehet.

3.3.2. Korai autonóm elméletek A kerti ösvény mondatok általában lelassítják az olvasást és a megértést, amit a korai modellek úgy értelmeztek, hogy az elemző elköteleződik egy szerkezet mellett, amit aztán újra kell építenie, ha a már felépített szerkezet ellen szóló bizonyítékkal találkozik a mondat végén. A szintaxis függetlenségét hirdető modellek a kertiösvényjelenségek alapján vallották, hogy az elemzés csak szintaktikai frázisszerkezetet használ, és a szintaktikai kétértelműségeket is a szintaktikai elemzés specifikus elvei oldják fel, más rendszerekre (pl. a jelentésre) való hivatkozás nélkül. A legkorábbi nézőpontok szerint az elemző felszíni szerkezetek alapján tájékozódik, és a szemantikai elemzés nem kezdődik el addig, amíg nagyobb egység, például egy tagmondat határához el nem érünk a nyelvtani elemzéssel. Így, kizárólag szintaktikai információra építve az elemző gyakran hibázik, és ilyenkor másfajta, például tematikus és diskurzusinformáció segítségével felül kell bírálnia az elemzést. Az elemzés tehát két lépcsőben zajlik: a kezdeti, a szemantikától szigorúan független, csak szintaktikai információra épülő első elemzés, és a második, minden más információt is beépítő felülvizsgálat. Az egyik első és nagy hatású elképzelés (Kimball, 1973) szerint először a mondat felszíni szerkezetét számítjuk ki. Ezt a számítási folyamatot hét elv irányítja, amelyek Kimball szerint számot adnak arról, hogy miért éppen az adott szerkezetet rendeljük egy mondathoz, hogy bizonyos mondatok miért nehezebbek, és a kétértelmű mondatok esetén miért hajlunk inkább az egyik értelmezés felé. Ezeket a megszorításokat vagy elveket pszichológiai elvek, például az emlékezeti terhelés minimalizálása motiválja. A számítási folyamatot irányító hét elv: 1. Az elemzés felülről lefelé halad, kivéve, ha kötőszót látunk. A mondatcsomópontból indulunk, és várjuk a frázisnak megfelelő szavakat, például névelő esetén várunk rövid időn belül egy főnevet. 2. Jobbra kapcsolás. Az elemzés alatt álló szót lehetőleg kapcsoljuk az eddig felépített szerkezet legalsó csomópontjához, vagyis ahhoz az összetevőhöz, amivel éppen dolgozunk. A rendőr látta a betörőt a távcsővel. A jobbra kapcsolás elve szerint ebben a mondatban inkább a betörőnél volt a távcső, nem a rendőrnél. 1. Új csomópont. Ha funkciószót (önmagában jelentést nem hordozó, nyelvtani szerepet betöltő szavakat, pl. névelőket, kötőszavakat) látunk, kezdjünk új frázist építeni. A funkciószók elhagyása megnehezíti a feldolgozást, ezért az első mondat nehezebb, mint a második (mert az első funkciószó hiányában kerti ösvény mondat). 1. A kisfiú megkérdezte az anyját merre találja. 2. A kisfiú megkérdezte hogy az anyját merre találja. 1. Két mondat. A feldolgozó egyszerre legfeljebb két mondatcsomóponthoz kapcsolódó szerkezetekkel tud megbirkózni. Eszerint a központi beágyazás mindig nehezen feldolgozható. Az első ezért nehezebb (Miller, 1991/1962): 1. A versenyt, amit a kocsi, melyet az a férfi, akit a nyilvánvalóan nem jól öltözött ember felhívott, eladott, nyert, tavaly nyáron tartották.



2. A nyilvánvalóan nem jól öltözött ember felhívta a férfit, aki eladta azt a kocsit, amely megnyerte azt a versenyt, melyet tavaly nyáron tartottak. 1. Korai zárás. A feldolgozó lezárja a frázist, amilyen hamar lehetséges, vagyis hacsak a következő elemzett csomópont nem közvetlen összetevője annak a frázisnak. 2. Rögzített szerkezet elve. Ez az elv az újraelemzés ellen szól. Ha lezártunk egy frázist, súlyos feldolgozási költségekkel jár, ha újra megnyitjuk, és új szerkezetet építünk. Ez az elv magyarázza a kerti ösvény mondatok nehézségét. A kisfiú megkérdezte az anyját merre találja. Ennek a mondatnak a feldolgozása azért okoz problémát, mert az anyját főnévi csoportot először a ’megkérdezte’ tárgyának elemezzük, majd a mondat végéhez érkezve ezt az elemzést a rögzített szerkezet elvével ellenkezve felül kell bírálnunk. 1. Feldolgozás. Ha az elemzés készen van, a mondat kilép a rövid távú memóriából, és mélyebb szemantikai feldolgozási szintre lép. A szerkezetet ennek megfelelően gyorsan el is felejtjük. Kimball modellj e a mondatfeldolgozás számos j elenségét megmagyarázta, de Frazier és Fodor (1978) túl bonyolultnak találta, és megpróbálták az elveket leegyszerűsíteni. Az általuk kidolgozott „kol- básztöltő'”modellben a feldolgozó a nyelvi bemenetet úgy bontja szakaszokra, mintha kolbászok sorozata lenne. A feldolgozás két szakaszban történik, az első szakaszban a PPP (preliminary phrase packager – előzetes fráziscsomagoló) dolgozik. Ez csak szintaktikai jelzéseket vesz figyelembe, hatszavas ablakban látja a mondatot, tehát csak az ezen belül felépíthető, egyszerűbb szerkezeteket tudja a mondathoz hozzárendelni. Szintaktikai heurisztikákat használ, Kimball elveit a minimális kapcsolás elvében összegezve (építsd a kevesebb csomópontból álló szerkezetet). A feldolgozás második szakaszában az SSS (sentence structure supervisor – mondatszerkezeti felülvizsgáló) összekapcsolja a PPP által előállított csomagokat, de Kimball 7., feldolgozási elvével összhangban nem tudja felülírni a PPP kimenetét. A kolbásztöltő-modellt a kritikák hatására Fodor és Frazier (1980) kiegészítette a jobbra kapcsolás elvével, ami ezzel kerti ösvény modell néven az egyik legbefolyásosabb mondatfeldolgozási modell lett. A korai vizsgálatoknak megfelelően az elemző a kerti ösvény modellben is egyetlen szerkezetet számít ki először, amit aztán újra kell építenie, ha az adott szerkezet ellen szóló bizonyítékkal találkozik a mondat végén. Ezt a kezdeti elemzést szabályok és elemzési elvek irányítják, ebben a modellben a fentieknek megfelelően két elvre redukálva: 1. Minimális kapcsolás elve. Építsd fel a nyelvtan szabályaival összeegyeztethető legegyszerűbb szerkezetet, a lehető legkevesebb csomópont használatával (3.4. ábra). 2. Jobbra kapcsolás vagy késői zárás elve. A terminális (tovább már nem bontható, „végső”) szimbólumok optimális esetben a legalsó nemterminális csomóponthoz kapcsolódnak. Azaz: kapcsold a beérkező következő nyelvi egységet ahhoz a frázishoz, amely éppen feldolgozás alatt áll. Ez valójában a minimális kapcsolás speciális esete. Ennek az elvnek az értelmében az alábbi mondatban a hajón-t inkább a szédülés, mint a közlés helyszíneként értelmezzük. A fiú azt mondta, hogy megszédült a hajón.



3.4. ábra. A minimális kapcsolás elve a bal oldali szerkezetet választja, amely 17 csomópontot tartalmaz (az „esernyős betörőt” ütötte meg Péter), szemben a jobb oldali elemzéssel, amely 18 csomópontból áll (Péter az esernyővel ütött) A modellt és az elvek érvényességét számos empirikus eredmény támasztotta alá. A minimális kapcsolás elvének a működése mellett szóltak Frazier és Rayner (1982), szemmoz- gás-követéses vizsgálatának eredményei. Ha olvasás közben feldolgozási nehézséggel találjuk szembe magunkat, hosszabban fixálunk a nehézséget okozó mondatrésznél, és több regresszív szemmozgást végzünk, azaz többször ugrunk vissza a szövegben. A kísérletek szerint az olvasók a feldolgozási nehézség tüneteit mutatják, ha olyan bizonyítékkal találkoznak, amely a nem minimálisan kapcsolt változat irányában egyértelműsíti a mondatot. Hasonlítsuk össze: 1. A bűnös bevallotta a bűneit támogatták a nagyvállalatok. – kétértelmű 2. A bűnös bevallotta hogy a bűneit támogatták a nagyvállalatok. – egyértelmű 3. A bűnös szerint a bűneit támogatták a nagyvállalatok. – egyértelmű Az első mondatban a minimális kapcsolás elve becsalogatja az olvasót a kerti ösvénybe. A kétértelmű mondatban a nagyvállalatok-nál megnő a fixációk időtartama az egyértelműhöz képest (az első mondatnál, szemben a másodikkal), és olvasás közben itt valószínűbbek a regresszív szemmozgások. Ezzel szemben a minimális kapcsolásnak megfelelően egyértelműsített mondatok nem mutatnak különbséget a kontrollokhoz képest. A kapcsolási kétértelműségek más típusaira is hasonló eredményeket kaptak. A késői zárás elvének működése mellett is hasonló bizonyítékok szólnak: Mivel Jani mindig fut egy kilométert könnyű neki megtenni. A késői zárás elvét követve a kritikus frázist inkább a kilométert, mint a fut után zárjuk le. Későn lezárt: Mivel Jani mindig fut egy kilométert, ezt könnyű neki megtenni. Korán lezárt: Mivel Jani mindig fut, egy kilométert könnyű neki megtenni. A későn lezárt mondatokat könnyebb megérteni, mint a korán lezártakat. A korán lezárt mondatoknál az egyértelműsítő szónak (itt a kilométert) megnő a feldolgozási ideje. Ferreira és Clifton (1986) azt állították, hogy még szemantikai hatások sem írják felül az ilyen kertiösvényhatásokat. Az alábbi mondatokban a minimális kapcsolás miatt a tanult inkább a főmondat igéjeként értelmezhető, mint a következő főnevet módosító melléknévi igenévként: 1. A lány tanult barátnője sokat segített a beilleszkedésben.



2. Az asztal tanult mesteremberek munkája volt. A szerkezeti újraelemzés kényszerének egyik lehetséges feloldása a szemantikai információ korai figyelembevétele lehetne. A tanult egy élő ágens szereplőt kíván, a lány élő, ezért jó ágens, itt tehát jogos a kétértelműség, de az asztal élettelen, nem alkalmas a tanult ágens szerepére, és ezért itt nem is kellene, hogy kétértelműség legyen, ez a mondat csak a (redukált) vonatkozói mellékmondat értelmezéssel egyeztethető össze. Ferreiráék szemmozgáskövető vizsgálatából azonban az derült ki, hogy az ilyen típusú mondatokban a szemantikai információ nem akadályozza meg a kerti ösvény kialakulását és a feldolgozási nehézséget. Más vizsgálatok is amellett szólnak, hogy a korai elemzési szakaszban legfeljebb a szófaji információ befolyásolhatja az elemzést, még az ige argumentumszerkezete sem befolyásolja, és az ilyen információ egyébként csak az elemzés második szakaszában játszik szerepet (Mitchell, 1987). 1. Miután a gyerek meglátogatott mindenkit kétségek fogtak el. 2. Miután a gyerek tüsszentett mindenkit kétségek fogtak el. Ha szemantikai és az argumentumszerkezetre vonatkozó lexikális információ elérhető lenne az elemzés korai szakaszában, akkor a tüsszentett esetében világos volna, hogy nem kell nyitva tartani a frázist, hiszen nem várunk tárgyat, ennek ellenére Mitchell vizsgálata szerint ilyen, a preferált szerkezettel összeegyeztethetetlen mondatoknál is kertiösvény-hatás van. Interaktív modellek A kétlépcsős autonóm modellek szerint tehát van egy kezdeti szintaktikai elemzési fázis, amit nem befolyásol szemantikai és diskurzusinformáció, csak bizonyos elvek. Az utóbbi húsz év kutatásai azonban megmutatták, hogy sok szintaktikai és nem szintaktikai (szemantikai valószerűség, együtt- járási gyakoriság, az értelmezés valódi világbeli kontextusa, az igék argumentumszerkezete stb.) információ enyhítheti a kertiösvény-hatásokat. (Altmann-Steedman, 1988; Tanenhaus et al., 1989; Tanenhaus-Trueswell, 1995; Boland et al., 1995). Az interaktív modellek szerint a szerkezet hozzárendelésében folyamatosan rendelkezésre áll minden elérhető információ, sorrendezés nélkül. Van, aki egyenesen amellett érvel, hogy a kertiösvény-hatások nem is szintaktikai elemzési elveknek, hanem szemantikai hatásoknak köszönhetők. Milne (1982) szerint csak olyan esetekben jelentkezik kertiösvény-hatás, ha a mondat eleje olyan szemantikai elvárásokat állít fel, amelyek aztán sérülnek. Ennek megfelelően csak az első kerti ösvény mondat. 1. A lány tanult nagynénje sokat segített a felkészülésben. 2. A lány tanult barátnője balesetéből. 3. Az asztal tanult mesteremberek munkája volt. Ha valóban minden szintű információ párhuzamosan befolyásolja a feldolgozást, akkor, Crain és Steedman (1985) érvelésében, nincs teljesen semleges szemantikai kontextus, a világról való tudásunk mindig befolyásol. Egyik vizsgálatukban a résztvevőktől gyors ítéleteket kértek mondatok nyelvtanilag helyes vagy helytelen voltáról, és abból az általános megfigyelésből indultak ki, hogy a kerti ösvény mondatokat jóval gyakrabban ítélik a személyek tévesen rosszul formáknak. A szemantikai hatások mellett szól ezért az az eredményük, hogy az alábbi két, szerkezetileg egyforma mondat közül sokkal gyakrabban ítélték rossznak a szemantikailag kevésbé valószínű első mondatot a résztvevők: 1. A szakács párolt káposztát kapott a kacsasülthöz. 2. A vendég párolt káposztát kapott a kacsasülthöz. A szerzők referenciális elmélete szerint az elemzési preferenciákat nem szintaktikai megszorítások, hanem szemantikai hatások magyarázzák. Annál nehezebb egy mondat feldolgozása, minél több előfeltevésre van szükség hozzá. Ebben az elméletben a szintaktikai reprezentáció megépítése ink- rementális (lépésről lépésre növekvő), minden új szónál párhuzamosan több lehetséges elemzés generálódik, és a kontextus válogat ezek közül. A szövegkontextus azonnal egyértelműsít – ebben különbözik a referenciális elmélet a kerti ösvény elmélettől. A megszorításalapú elméletektől (lásd alább) pedig abban, hogy itt nem számít mindenfajta szemantikai hatás és a világra vonatkozó tudás, csak a szövegmodellbeli referenciális komplexitás (azaz az adott 80 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


kontextusban történő különféle értelmezések bonyolultsága és az általuk feltételezett entitások száma). Nézzük meg példaképpen a pszicholingvisztika irodalmának leghíresebb kerti ösvény mondatát és annak egy egyértelmű párját: 1. The horse raced past the barnfell. – ’A ló, amit az istálló mellett futtattak el, felbukott.’ 2. Thehorseracedpastthebarn quickly. – ’A ló gyorsan elfutott az istálló mellett.’ A referenciális elmélet szerint a kertiösvény-hatás az első mondatban nem az elemzési preferenciának köszönhető, hanem a mondatok közötti fontos referenciális különbségeknek is. Az első mondatban egy olyan összetett főnévi csoport (NP) szerepel, amit (az angolban) redukált vonatkozói mellékmondat módosít („a ló, amit az istálló mellett futtattak el”), a másodikban pedig egy egyszerű főnévi csoport áll az alanyi pozícióban („a ló”). A második mondat főnévi csoportja csupán egy entitást feltételez, ami rendelkezik azzal a tulajdonsággal, hogy ló. Az első mondat komplex NP-je egy bonyolultabb entitáshalmaz (több ló) létezését feltételezi, amelyből a vonatkozói mellékmondat kijelöli az egyiket. Altmann és Steedman olvasási vizsgálatukban nem találtak kertiösvény-hatáso- kat, ha a szövegkörnyezet már korábban több referenst vezetett be. Ezt ők azzal magyarázzák, hogy a felnőtt nyelvfeldolgozás lépésről lépésre növekvő (inkrementális), a nyelvi és a kontextuális információt is gyorsan beépíti. A megszorításalapú elméletekben a szemantikán és a szövegkontextuson túl az ige által hordozott információnak is nagy szerepe van. A lexikális hozzáféréshez hasonlóan a gyakoriságnak a szintaktikai feldolgozásban is nagy szerepe van, mert igaz ugyan, hogy bizonyos igék több szintaktikai szerkezetben is előfordulhatnak, vannak olyan szerkezetek, amelyekkel sokkal gyakrabban megjelennek. A szerkezetek egymáshoz képesti gyakorisága is befolyásolja, hogy lesz-e feldolgozási nehézség vagy sem. Angol korpuszelemzések azt mutatják, hogy az olyan szerkezetek angol megfelelőjében, mint A lány látta a rendőrt a távcsővel, az esetek 67 százalékához az a szerkezet tartozott, amelyben a példában a rendőrnél van a távcső (Hindle-Rooth, 1993), vagyis ez a típusgyakoriság nem felel meg az emberi, minimális kapcsolás elvével magyarázott igeicsoport- (VP-) kapcsolási preferenciáknak. Ez mintha arra utalna, hogy a szerkezetek gyakorisági megoszlásainak nincs hatása a szerkezetépítésre, és inkább specifikus nyelvtani heurisztikák irányítják azt. Az egyedi igék, főnevek és prepozíciók eloszlásának további elemzése azonban azt mutatta, hogy ez az eloszlás már szorosan követi az emberi kapcsolási preferenciákat (Hindle-Rooth, 1993), például az üt ige esetében gyakoribb az eszköz, mint a főnévi csoporton belüli módosító értelmezés (A lány megütötte a férfit az esernyővel). Azaz a nyelvtani feldolgozót erősen befolyásolja az egyedi lexikális egységek eloszlási arányokban megmutatkozó strukturális preferenciája. Az ilyen igespecifikus információ azonnal a rendelkezésünkre áll, amint az igét felismerjük. A megszorításalapú elméletekben a különböző elemzési alternatívák különböző súlyokat kapnak, és versengenek egymással. Akkor jelentkezik feldolgozási nehézség, ha több elemzés kap közel azonos súlyt. Vannak erős elemzési preferenciák, de a kontextusnak és a gyakoriságnak is közvetlen hatása van az elemzésre. Számos újabb eredmény támasztja alá azt, hogy a mondatok jelentését a kontextus azonnali felhasználásával lépésről lépésre építjük fel. A már bemutatott korábbi modellek elképzelései szerint az értelmes szintaktikai és szemantikai feldolgozás vár egy bizonyos mennyiségű információt, és csak egy nagyobb egységhez, például egy tagmondathatárhoz elérve kezd el működni. Az újabb eredmények egy olyan nyelvfeldolgozó működésre utalnak, amelyben a szemantikai értelmezés a szintaktikai feldolgozáshoz hasonlóan inkrementálisan folyik, a kontextuális információ korai figyelembevételével, vagyis nagyon kevés késéssel követi az input beérkezését. Az inkrementális feldolgozásnak vannak előnyei, például nem terheli túl a munkaemlékezetet, de vannak hátrányai is, sok lehet az átmeneti bizonytalanság, még teljességükben egyértelmű mondatok is kétértelműek lehetnek átmenetileg (a kerti ösvény mondatok éppen ilyenek, ezekből derült ki, hogy a szintaktikai elemzés inkrementális). A jelentés kiszámítása részben abból áll, hogy a nyelvi kifejezéseket a valódi világbeli entitásokra képezzük le, vagy inkább a világ részleges reprezentációjára (modelljére). A referenciális elmélet szerint ennek a világmodellnek a speciális jellemzői nagyon fontosak a referencia feloldásában. Képzeljük el a referenciális bizonytalanságnak azt a helyzetét, hogy építő- kocka-rakosgatás közben a következő utasítást kapjuk: Add ide a nagy piros hosszúkás építőkockát! Ha a felszólítás értelmezése inkrementális, akkor a többi építőkocka tulajdonságai befolyásolják, hogy mekkora lesz az utasítás feldolgozása során a bizonytalanság. Ha például több nagy kockánk van, de csak egy olyan, amely egyszerre nagy és piros, akkor a piros szó után el lehet különíteni a céltárgyat. Ha több nagy piros tárgy van, akkor a hosszúkás-ig várnunk kell, és a bizonytalanság csak ezután oldódik fel.



Ezt a szóról szóra haladó inkrementalitást igazolja Eberhard és munkatársainak (1995) vizsgálata, amelyben a személyek szóbeli utasításokat kaptak valódi tárgyak manipulálására (Érintsd meg a sima piros négyzetet!), közben a szemmozgásaikat figyelték a látvány tárgyaira. A látvány, vagyis a modellbeli tárgyak manipulálásával azt változtatták, hogy a referenciális kifejezés mely ponton válik egyértelművé. Így változott a pont, ahol azonosítani tudták az egyetlen megfelelő referenst (korai: csak egy sima tárgy; közepes: több sima tárgy, de csak egy sima piros; késői: több sima piros tárgy, de csak egy sima piros négyzet). A szemmozgások elemzése megmutatta, hogy jóval a refe- renciális kifejezés vége előtt megjelentek a fixációk a megfelelő tárgyra, és időben szorosan illeszkednek a beszédfolyamban ahhoz a ponthoz, ahol lehetővé vált a kifejezésnek megfelelő egyetlen tárgy kiválasztása. Egy szósor szerkezetének kiszámításán túl tehát a referencia megállapítása is inkrementális: először a nyelvi inputtal összeegyeztethető összes referenst figyelembe vesszük, és addig szűkítjük a halmazt, amíg egyet ki nem tudunk választani. Ebben a vizuális modellbeli információnak döntő szerepe van. Mindez bizonyíték a mondatfeldolgozás referenciális modellje (Alt- mann-Steedman, 1988) mellett, amelyben az inkrementális referenciális feldolgozás központi jelentőségű. A szemmozgásvizsgálatok és a valódi látványok használatának előnye, hogy míg korábban az inkrementális referenciális feldolgozást csak közvetetten lehetett bizonyítani, olyan mondatoknál, ahol a referenciális tényezők szintaktikai kétértelműségekkel jártak együtt, az újabb vizsgálatokban már közvetettebben, egy vizuális modell valódi tárgyaira megjelenő szemmozgásmintázatok elemzésével is. Ilyen módszerekkel Tanenhaus és munkatársai (1995) azt is megmutatták, hogy nem jelent nehézséget az átmenetileg kétértelmű instrukció, ha a vizuális modell a komplexebb (és ezért egyébként a kezdeti elemzésben kevésbé választott) szintaktikai olvasatot támogatja. A vizsgálatban részt vevő személyek tárgyakat látnak, és olyan instrukciókat hallanak, hogy Legyen a béka *a szalvétán a dobozban. A szalvétán előtt, a *-gal jelölt helyen két értelmezés lehetséges: a szalvétán levő békát kell valahová tenni, vagy a békát a szalvétára kell tenni. A szemmozgások szerint nincs értelmezési nehézség és újraelemzés, ha a tárgyak között két béka van: a résztvevők a bonyolultabb olvasatot választják. Trueswell és munkatársai (1999) pedig arra mutattak rá, hogy e tekintetben jelentős különbségek vannak felnőttek és gyerekek között: vizsgálatukban az ötévesek nem vették figyelembe a releváns pragmatikai elveknek megfelelően a kontextust az átmeneti szintaktikai kétértelműségek feloldásában, és kevéssé vagy egyáltalán nem tudták felülbírálni a kezdeti elemzéseiket. A felnőttek érzékenyek voltak a fenti elvekre, és felül tudták bírálni kezdeti elemzéseiket. Nyelvek közötti különbségek a feldolgozásban A nyelvek tipológiai különbségei az elemzési stratégiák közötti különbségekben is visszatükröződnek. Az információfeldolgozási gazdaságosság szempontjából egyetemesnek tartott késői zárás elvéről például kiderült, hogy a spanyolban nem érvényesül, ott a korai zárás az általános stratégia (Cuetos-Mitchell, 1988). A jelentés kiszámításában, a tematikus szerepek hozzárendelésében is nyelvtípusonkénti eltérések vannak abban, hogy milyen mértékben építenek az egyes jelzésekre a beszélők. Az elemző általában azt az információt használja ki leginkább, amelyik a legmegbízhatóbb és legkönnyebben hozzáférhető a nyelvtani információ kódolásában. Bates és MacWhinney (1989) különböző típusú nyelvekben vizsgálták meg, hogy az egyes tényezők mekkora szerepet játszanak az ágensszerep hozzárendelésében. A nyelvek különböztek abban, hogy a jelzések mekkora tárházát használták, és abban is, hogy ezeknek milyen relatív jelentőséget tulajdonítottak a beszélők a megértés során. A kötött szórendű konfigurációs nyelvekben, amilyen például az angol is, a szórend nagyon megbízható jelzés: általában az első főnév a cselekvő. Az erősebben ragozó és nem konfigurációs nyelvekben, amilyen például a magyar is, a szórend kevésbé fontos, és a szóvégeken lévő esetragokra való odafigyelés többet segít. A franciában az egyeztetés volt a legmeghatározóbb, és az élőség is fontos volt a legtöbb nyelvben. A 3.1. táblázat mutatja az egyes tényezők fontosságát egymáshoz képest néhány nyelvben, többek között a magyarban is, Pléh és MacWhinney (1985) vizsgálata alapján. Bates és MacWhinney (1989) modelljében az egyes jelzőmozzanatok versengenek, a legmegbízhatóbb jelzések a dominánsak, és a jelzések súlyai összeadódnak.

4.5. táblázat - 3.1. táblázat. Az egyes jelzőmozzanatok relatív fontossága az ágensszerep hozzárendelésében különböző nyelvekben (Bates-MacWhinney, 1989 összefoglalója nyomán; Pléh, 2003a-ból átvéve) Nyelv

Gyermek

Felnőtt

Magyar

Élő → Rag → Szórend

Rag → Szórend → Egyeztetés → Élő



Török

Rag → Szórend ? Élő ?

Szerbhorvát

Élő → Rag Egyeztetés

Warlpiri

Élő → Rag → Szórend

Rag → Élő → Szórend

Holland

Szórend →Rag → Élő

Rag → Szórend → Élő

Angol

Szórend → Élő → Egyeztetés

Szórend → Élő → Egyeztetés

Francia

Szórend → Élő

Egyeztetés → Élő → Szórend

→

Szórend

Rag → Élő → Szórend → Rag → Egyeztetés → Élő → Szórend

3.4. ÖSSZEFOGLALÁS 1. A generatív nyelvészeti megközelítéshez közel álló pszicholingvisztikai modellek azt feltételezik, hogy nyelvtani tudásunk a lexikontól független, a nyelvtani szabályokat külön procedúrákként reprezentáló tárban képeződik le. Az alternatív megközelítés szerint a szabályok nem léteznek az elemektől függetlenül, csak ráépülnek azokra, kihasználva statisztikai tulajdonságaikat, vagy ugyanolyan formátumban vannak, csak üres helyeket, változókat tartalmaznak. 2. Noam chomsky generatív nyelvelmélete és annak szintaxis-központúsága nagyon fontos volt a pszicholingvisztikai kutatásokban is. Az elmélet korai változatában a mondatok felszíni szerkezetét a mélyszerkezetből transzformációs szabályokkal generáljuk. Az újabb elméletek a korábban nyelvtani feldolgozáshoz sorolt lépések jelentős részét a lexikonba helyezik. 3. A szavakat egyszerűbb építőelemekre, morfémákra lehet bontani. A több morfémából álló komplex szavak reprezentációja elképzelhető elemzés nélkül, egész szóként vagy morfémákra bontva. 4. A morfológiai feldolgozás vizsgálatának két központi módszere a lexikális döntés és az előfeszí- tés. A lexikális döntési feladat során a résztvevőknek meg kell mondaniuk, hogy a látott betűsor létező szó-e vagy sem. A reakcióidőket elemezve kiderül, hogy a szó egyes tulajdonságai hogyan befolyásolják a döntési időket. Az előfeszítési feladatokban egy előfeszítő inger bemutatásának a hatását vizsgálják egy vele feltételezetten valamilyen kapcsolatban álló másik inger feldolgozására; például tesztelhetik, hogy egy toldalékolt szó bemutatása meggyorsítja-e a tő feldolgozását. 5. Úgy tűnik, a morfológiailag komplex szavakat leggyakrabban morfémákra bontjuk, de a tárolás módját sok tényező befolyásolja. Ilyenek például a gyakoriság, a toldalékolás típusa (ragozás-képzés), a reprezentáció szintje (hozzáférési-központi), valamint a fonológiai és szemantikai áttetszőség. 6. A morfológián belül a szabályos és kivételes ragozás vizsgálata kitüntetett figyelmet kapott. A szabályos és kivételes szóalakok produkciós és feldolgozási eltérései a nyelven belül két külön rendszer, a mentális lexikon és a mentális nyelvtan létezésére és elkülönülésére utalnak. 7. Más magyarázatok szerint nincs ilyen éles szétválás, a két rendszer működési különbségei foko- zati jellegűek, és gyakorisági hatásokkal magyarázhatók. E nézet szerint az általánosítások az elemekre ráépülve, sémák formájában léteznek. 8. A korai pszicholingvisztikára chomsky eredeti munkáiból a komplexitás derivációs elmélete és a szintaxis autonómiája volt a legnagyobb hatással. A derivációs komplexitás elmélete tévesnek bizonyult, a szintaxis autonómiája még ma is heves viták tárgya. 9. A szintaktikai elemzés a mondatok szerkezetét tárja föl. A frázis és a tagmondat az elemzés fontos egységei. A mondatfeldolgozás modelljei abban különböznek, hogy a feldolgozási szintek milyen kapcsolatban állnak egymással. Az autonóm modellekben csak a szintaktikai információ használható fel a szintaktikai reprezentáció megépítésére, az interaktív modellekben más információ is hatással lehet a szerkezetkonstrukcióra.



10. A kétértelmű mondatok, különösen a kerti ösvény mondatok feldolgozásának vizsgálatából sokat tanultunk a mondatfeldolgozásról. A szintaktikai elemzés korai modelljei olyan elemzési stratégiákra összpontosítottak, amelyek szintaktikai jelzőmozzanatokat használnak. Kimball hét ilyen stratégiát javasolt, Frazier és Fodor kétlépcsős kolbásztöltő-modellje ezek számát kettőre redukálta, és egy korai, korlátozott ablakú fráziselemzőt és egy ennek a kimenetét felülbíráló, mondatszerkezet-építő összetevőt feltételezett. Ebből alakult ki a kerti ösvény modell is. 11. A minimális kapcsolás feltétele azt mondja ki, hogy több lehetséges elemzés esetén a legegyszerűbb szerkezetet preferáljuk. Az egyszerűbb azt jelenti, hogy kevesebb szintaktikai csomópontot tartalmaz. A késői zárás elve azt mondja ki, hogy a beérkező anyagot szeretjük még hozzákapcsolni az éppen feldolgozás alatt álló frázishoz. 12. Az elemzés referenciális modellje a kertiösvény-hatásokat a diskurzustényezők hatásával, például az alternatív konstrukciók által előfeltételezett entitások számával magyarázza. A diskurzus- modellbeli információ inkrementális hatását a szintaktikai szerkezetépítésre szemmozgásvizsgálatok igazolják. 13. Az újabb, a megszorításalapú modellekben mindenfajta információ hatással lehet az elemzésre és az alternatív elemzések közötti választásra (pl. az igékből származó tematikusszerep-információ, a statisztikai információ). Ezekben a modellekben a lexikális és szintaktikai kétértelműség ugyanaz. Az autonóm és interaktív modellek mellett szóló bizonyítékok még nem egyértelműek. 14. Szintaktikai szerkezetek is előfeszíthetik egymást: ha hallunk egy adott szintaktikai szerkezetet, hajlamosak vagyunk azt a szerkezetet reprodukálni. Ha a szintaktikai konstrukciók is a lexikonban kapnak helyet, a szintaktikai előfeszítés nagyon hasonló elvek alapján és ugyanarra a tárolási mechanizmusra építve működhet, mint a szavak esetében. 15. A nyelvek közötti különbségek fontos feldolgozási különbségekhez vezethetnek a morfológiában és a mondatelemzésben is.

3.5. KULCSFOGALMAK affixum, argumentumszerkezet, derivációs morféma (képző), előfeszítés, felszíni szerkezet, frázis, inflexiós morféma (rag), kerti ösvény mondat, kötött morféma, lexikális döntés, mélyszerkezet, morféma, szabad morféma, tematikus szerepek, transzformációs nyelvtan

3.6. ELLENŐRZŐ KÉRDÉSEK 1. Hogyan és hányféleképpen lehetne összetevőkre bontani a következő mondatot? Milyen ágrajzot rajzolhatunk hozzá, és milyen újraíró szabályokra lenne szükség a generálásához? Az okos fiúk és lányok elvitték az autót a szerelőhöz 1. Milyen feltételek mellett tárolhatjuk a többmorfémás szavakat is egyben a mentális lexikonban? 2. Milyen empirikus bizonyítékok szólnak amellett, hogy a töveknek és toldalékoknak egymástól független reprezentációi vannak? 3. Milyen érvek szólnak a szabályos és kivételes ragozású alakok eltérő reprezentációja mellett? 4. Mi felel meg a nyelvtani szabálynak a sémaelméletben, és mi befolyásolja a működését? 5. A kísérleti bizonyítékok szerint milyen kapcsolat van a szintaxis és a szemantika között? 6. Milyen tényezők és hogyan befolyásolják a szintaktikai szerkezet hozzárendelését? 1. Mit jelent az, hogy a feldolgozás inkrementális, és milyen érvek szólnak mellette? 2. Milyen nyelvek közötti különbségek lehetnek a morfológiai és szintaktikai feldolgozásban? 3. Képzeljük el a következő elrendezést egy asztalon: 1. egy óra, 2. egy másik óra egy zsebkendőn, 3. egy zsebkendő és 4. egy pohár. Képzeljük el, hogy valaki azt az instrukciót hallja, hogy legyen az óra a 84 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


zsebkendőn a pohárban. Milyen az utasítást hallgató személy legvalószínűbb szem- mozgásmintázata? Mire következtethetünk ebből? Milyen lenne a fixációk sorrendje, ha az első órát kicserélnénk egy gyűrűre? Ebből mit tudnánk meg? 4. Mi a szintaktikai előfeszítés jelensége, és milyen mechanizmus állhat a hátterében? 5. Mi okozza a következő mondatban a feldolgozási nehézséget a) a kerti ösvény modell szerint, b) a referenciális elmélet szerint? A szakács azt gondolta megállítja a vendégeket már éppen haza- küldeni készülő házigazdát.

3.7. AJÁNLOTT OLVASMÁNYOK Crystal, D. 1998. A nyelv enciklopédiája. Osiris, Budapest Kálmán László – Trón Viktor 2005. Bevezetés a nyelvtudományba. Tinta, Budapest. Pinker, S. 1999. A nyelvi ösztön. Typotex, Budapest Pléh Csaba 1998. A mondatmegértés a magyar nyelvben.Osiris, Budapest. Pléh Csaba 2003. Nyelv és pszichológia. In: Kiefer Ferenc (szerk.): A magyar nyelv kézikönyve. Akadémiai Kiadó, Budapest, 423-479.


5. fejezet - 4. FEJEZET – Olvasás Az olvasás egyike azoknak a magasan szervezett nyelvi funkcióknak, amelyek megértéséhez szükségesek mindazok az ismereteink, amit eddig megtanultunk a látási és hallási észlelésről, a figyelemről, emlékezésről és tudásról, legfőképpen pedig a nyelv alapvető szerveződési tulajdonságairól. Tudnunk kell ugyanakkor azt is, hogy az olvasás a megismerőrendszer (kognitív architektúra) szerveződése szempontjából különleges helyzetet foglal el. Az olvasott szövegek közvetítésével térben és időben távoli, közvetlen tapasztalással meg nem szerezhető ismeretekhez jutunk. Az olvasás közvetítője lesz egy olyan információszerzésnek, amely nem a valósághoz, hanem annak mentális képviseletéhez kapcsolódik. Az olvasni tudás tömeges megjelenésével (18. század vége) lehetővé vált olyan információk megszerzése, események megismerése, amelyekhez egyébként tapasztalás útján nincs hozzáférésünk. Az olvasás egyike azoknak a kulturális kódrendszereknek, amelyek az emberi gondolkodást, tudásszerzést, a közösségi emlékezet fenntartását szolgálják. Az olvasás azonban egy evolúciósan viszonylag új készségünk, a mai írásrendszerek mindössze néhány ezer évvel ezelőtt alakultak ki, és mintegy két évszáda vált sokak számára megszerezhető készséggé használatuk. Érdemes megfontolnunk Donald (2001) megállapítását, miszerint a kulturális rendszerek, így az olvasás is, az emberré válás magasabb szintjét képviselik, mindenekelőtt azáltal, hogy az információk kezelésének minőségileg új lehetősége, formája jelenik meg. Donald szerint az olvasásnak és írásnak köszönhetően a kognitív architektúra úgynevezett külső emlékezeti tárral bővül, azaz tudásrendszerünk nem kizárólag a biológiai, az agyműködési sajátosságai által meghatározott emlékezeti rendszerre támaszkodik.

5.1. táblázat LÁSS, NÉZZ, OLVASS! Meglepőnek tűnhet, mégis igaz, hogy a szemmozgások mérése nem könnyű, pontos, megbízható mérése pedig igen nehéz feladat, külön eszközt igényel. Napjainkban az egyik legelterjedtebben használt eszköz erre az infravörös szemmozgásvizsgáló. A szerkezet működésének az a lényege, hogy a szembe sugárzott infravörös fényt a szaruhártya vagy a retina visszatükrözi. Ezt a visszatükrözött fényt fogja fel a szemmozgás-regisztráló érzékelője, ennek változásait pedig egy számítógép rögzíti. A mérési helyzet kissé kényelmetlen, mivel a szemmozgások megbízható értékelésének egyik feltétele, hogy a fej nem mozoghat. Így követhetők nagyon pontosan a szem mozgásai. Az olvasás nem a természetes irányban történik, hiszen monitoron megjelenő szöveget olvasnak a kísérleti személyek. Ez a számítógépek korában nem számít furcsának. A szöveget és a szemmozgást egymáshoz rendelve elemző eljárások pontosan mérhetővé teszik, hogy mikor hova ugrik tekintetünk, hány ezred másodpercig időzik egy-egy szón vagy annak adott szakaszán. A legmodernebb készülékekkel nagyon pontos képet kapunk arról, hogy a szövegnek melyek azok a részei, amelyeket nagyobb egységben dolgozunk fel, milyen csomópontokon időz el tekintetünk, illetve lép vissza korábbi mondatszakaszokhoz. A szemmozgások – többfélék, és mind más feldolgozási lépést jelez – sokat árulnak el olvasásunk szintjéről és magáról a szavak, mondatok, szövegek tulajdonságairól. SZAKKÁDOK ÉS FIXÁCIÓK Képzeljük el, miként is mozog szemünk akkor, amikor ezt a könyvet olvassuk! Többnyire azt feltételezzük ekkor, hogy szemünk folyamatosan balról jobbra haladva követi a szavakat, az egymást követő sorokat. Nagyot tévedünk azonban, ha azt hisszük, hogy ez valójában így van! Az olvasás során szemmozgásunkat nem a folyamatos pásztázás jellemzi. Ehelyett a mozgás gyakran megáll, szünetek és ugrásszerű továbbmozdulások követik egymást. Az ugrásokat szakkádnak, a megállásokat fixációnak nevezzük. A szakkád a szem jellegzetes, a tekintetet az egyik ponttól a másikig eljuttató mozgása. Ilyenek láthatók akkor, ha valamilyen vizuális eseményt nézünk vagy bármilyen tárgyat keresünk (Rayner, 1998). A szakkádok során a tekintetirány igen gyorsan változik. Egyszerűnek tűnik, mégis bonyolult. A szakkádok és a fejmozgás alatti gyors képeltolódás ellenére is stabil a retinális kép, ezt az egyensúly és a látás mechanizmusaiért felelős vesztibulookuláris reflexek biztosítják. Mivel két szemmel nézünk, egy külön mechanizmusnak kell biztosítania a stabil látást, azt, hogy egy adott tárgyra irányuljon mindkét szemünk. Ehhez a két szemnek ellenirányú mozgást kell végeznie. Ezt az ellentétes irányú forgatást nevezzük vergenciának. Ennek a mozgásnak az agyi kontrollja legalább


4. FEJEZET – Olvasás

annyira fontos az olvasás során, mint az egyirányú szemmozgásoké, tehát a szak- kádoké és a pásztázó szemmozgásoké. A szakkádok és a vergencia együtt segítik az olvasást. Interakciójuk eredménye, hogy a vergencia korai fázisában megjelenő szakkád a vergencia sebességének azonnali megnövekedését eredményezi, akkor is, ha a szakkád egyszerűen csak függőleges (vertikális) irányú. Olvasáskor a szakkádok kezdő- és végpontja közötti távolság átlagosan 6-8 betű, ideje pedig kb. 20 ezred másodperc (ms). A szakkád alatt alig vagy egyáltalán nem vesz fel a szem információt, úgynevezett szakkádikus elnyomás történik (Matin, 1974). Kardos Lajos tömör megfogalmazását idézhetjük: „Mozgó szemmel nézünk, nyugvó szemmel látunk.” Ez az általános szabály az olvasás során sem érvényesül másként, mint a képek, vizuális események nézésekor; információfelvétel a fixá- ció idején történik. A fixációk és a szakkádok időtartama erősen függ az olvasott szöveg természetétől. Előfordul, hogy a szöveg egy adott részén fixációk egész sora jelenik meg, úgynevezett tekintési letapadást figyelhetünk meg. Egy adott szöveg jellemezhető a tekintési idővel, ami nem más, mint a fixá- ciós idők összege. Az olvasást tehát a szemmozgások jellegzetes együttese kíséri, ezek a fixációk, a szakkádok és a tekintési letapadások. Ha az olvasást a fentebb említett szemmozgás-regisztráló segítségével vizsgáljuk és az idői mintázatokat elemezzük, érdekes jelenségeket figyelhetünk meg. Vannak például a mondatoknak olyan szavai, amelyeket az olvasó kétszer is fixál, míg másokat egyszer sem. Egyes szavakon, ezek többnyire tartalmas szavak (főnevek, igék stb.), hosszan időzik a tekintet, míg másokon csak röviden vagy egyáltalán nem. Az utóbbiak többnyire funkciószavak (és, hogy, az). Az olvasási időkből készített leíró statisztikák szerint (Rayner, 1999) a tartalmas szavaknak általában 80 százalékára van fixációnk, míg ez a funkciószavak esetében 40 százalékban van így. A szavak gyakorisági eltérései a szemmozgással is követhetők. Minél ritkább egy szó írott alakjának előfordulása, annál hosszabb a fixációs idő. Általánosságban megállapítható, hogy az olvasott szöveg szavainak mintegy 65 százalékán állapodik meg hosszabb-rövidebb időre a tekintetünk. Ennek az aránynak az alakulását alapvetően két faktor befolyásolja: a szöveg tartalma és az olvasó egyéni jellemzői. Erdemes azonban tudnunk, hogy a szavak azonosításának nem szükségszerű feltétele a fixáció. A gyakorlott olvasó szeme nem fixál a szavak 30-35 százalékán. Hogy miért, ennek több oka is van. Először, a mondatban egy adott szót követő további szavakra kontextusalapú elvárás alakul ki. Minél kevesebb a lehetséges alternatívák száma, annál nagyobb valószínűséggel marad el az adott szóra a fixáció. Másodszor, a szógyakoriság erősen befolyásolja, hogy adott szóra lesz-e fixáció vagy sem. A gyakori szavakra sokkal ritkábban van fixáció, mint a ritka szavakra. Harmadszor, a szóhosszúság erősen befolyásolja a fixáció elmaradását (Brysbaert-Vitu, 1998). Minél rövidebb egy szó (ló, öt, kés stb.), annál ritkábban áll meg rajta a gyakorlott olvasó tekintete. A hosszú szavakra, ennek egyik alesetét jelentik az összetett szavak (ceruzahegyező, tavaszikabát stb.), történő fixáció nem csupán gyakoribb, hanem idejében is hosszabb. KÜLÖNLEGES SZAKKÁDOK A szakkádoknak van egy olyan kiemelten fontos alcsoportja, amelyet az olvasás, illetve a szöveg jellemzőinek vizsgálatában különleges figyelemmel kísérünk. Ez a regresszív szakkád. Ez a szemmozgás az olvasás jelen szakaszához képest korábbi szóra történő visszaugrást jelent, amelynek eredményeként az adott szót az olvasó ismét fixálja. A regresszív szakkádok egy adott szöveg olvasását kísérő összes szakkádnak mintegy a 10-15 százalékát teszik ki. A regresszív szakkádok megjelenésének több oka van. Először, értelmezési bizonytalanság miatt újraelemzést igényel a mondat (ilyenek például a kerti ösvény mondatok, a többszörösen összetett vagy a kanonikus szórendtől eltérő mondatok). Másodszor, a korábbi fixációs idő nem elegendő egy adott szó felismeréséhez, mondatba illesztéséhez, a szemmozgás túlságosan „előreszaladt”. Harmadszor, egy adott szó „kimaradt” a feldolgozás számára, mert a szakkád túl nagy távolságot fog be. A regresszív szakkádok nemcsak mondaton, szövegen, hanem szavakon belül is megjelenhetnek (Rayner, 1998). A regresszív szakkádok az olvasást kísérő szemmozgások közül talán a legárulkodóbb jelei az olvasási készségek fejlettségének. A jól olvasók regresszív szakkádjai igen pontosak, oda térnek vissza, ahol a szófelismerés nehezíti a szövegértést. Az olvasás súlyos fejlődési zavarát (diszlexia) jellemző eltérés a regresszív szakkádok pontatlansága, és megemelkedett, illetve több szakaszban kivitelezett visszatérés a kritikus szavakhoz. Nem szabad azonban a regresszív szakkádok gyakoriságát úgy értelmezni, mintha a szemmozgások alacsony hatékonysága a diszlexiával ok-okozati összefüggésben lenne. A regresszív szakkádok sokkal inkább az olvasási zavar következményei, és nem okai. Sajnos a diszlexiával foglalkozó olvasáskutatók egy része évtizedeken át meg volt győződve arról, hogy szemmozgástréninggel a diszlexiások olvasási teljesítménye javulni fog. Számos kutatásban bizonyított tény, hogy a szemmozgási anomáliák inkább tünetei, és nem okai a gyenge olvasásnak. 87 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


OLVASÁS ÉS PERCEPTUÁLIS TERJEDELEM Bármilyen szöveget olvassunk is, szemünk előretekint. Ez azonban nem jelenti azt, hogy csak az onnan jobbra lévő szavakat látjuk. Ha egy mondatban egy szót fixálunk, a fixációs ponttól balra és jobbra is egész betűsorokat be tudunk fogni úgy, hogy nem csupán nézünk, hanem látjuk is őket. Az olvasáspszichológia a fixációtól balra és jobbra befogott betűk mennyiségét nevezi perceptuális terjedelemnek. A kutatók már a hetvenes években kimérték, hogy angol anyanyelvű felnőttek mondatokat olvasva a fixációs ponttól balra 3, jobbra viszont 15 karaktert képesek befogni, azaz a mondatolvasás perceptuális tejedelme mintegy 18 karakter (McConkie- Rayner, 1976). Az első vizsgálatok óta kiderült, hogy a percepciós terjedelem jellemzői többek között függenek az életkortól és az írásrendszertől is. Olvasni tanuló gyerekeknél a kiterjedés szimmetrikus, és csak később lesz aszimmetrikus, a fixációs pont körüli karaktereloszlás pedig a jobbról balra író kultúrákban fordított. Szövegek esetében a perceptuális terjedelem nagyobb, és csak igen jól tervezett kísérletekben mérhető. Mindenesetre tudható, hogy a perceptuális terjedelmen belül a fixációtól viszonylag távoli szavak is befolyásolják a szövegértést. Azt is tudjuk a szemmozgást követő mérésekből, hogy az olvasó más terjedelmet fog be nehéz, ismeretlen, illetve könnyű, ismert szövegek esetében. Mégis, tudva, hogy a fixációtól viszonylag kis távolságban dolgozzuk fel a jelentést, felmerül a kérdés, hogy a fixációtól távoli, de még a perceptuális szövegterjedelmen belüli szavak miként befolyásolják a szövegolvasást és -értést. Minden valószínűség szerint ezek egyszerre érvényesülő, adat- (alulról felfelé) és koncepcióvezérelt (felülről lefelé) folyamatok. Kísérletek igazolják, hogy a parafoveálisan (az éles látás területén kívül) megjelenő szavak első betűi jelentősen segítik a szófelismerési folyamatot. Elsősorban abban segítik az olvasót, hogy detektálhassa a szóhosszt és a szavak határát. Erre például az olvasónak ahhoz van szüksége, hogy „tudja”, hol is kell majd tekintetének megállnia (Ra- yner-Morris, 1992). Ez például magyarázza azt is, hogy a könnyen azonosítható rövid szavakra miért nem fixál a gyakorlott olvasó. Mindezek a folyamatok olyan tanult automatizmus eredményei, amelyek a pásztázási rutin részét alkotják. Ez a rutin sok gyakorlás eredménye, ha viszont kialakul, gyors és hatékony olvasást biztosít. Ez például a gyorsolvasás egyik fontos mechanizmusa. Az olvasás tehát egy olyan különleges emberi tevékenység, amelynek sokféle megközelítési lehetősége van, ezért a különböző tudományterületek saját diszciplínájuk érdeklődése és elméletalkotási, empirikus kutatási szabályai szerint foglalkoznak vele. Eltérő, bár közelálló területeken ezen eredményekre támaszkodva foglalkozik az olvasással a művelődéstörténet, a filozófia, a pedagógia, a pszichológia és az idegtudomány, ez utóbbinak különösen a kognitív és fejlődési ága. Pléh Csaba (2002) szerint a kognitív pszichológia számára az olvasásnak leginkább azok a jellegzetesen hibrid tulajdonságai fontosak, amelyek azt mutatják, hogy az olvasás egyszerre készség, azaz implicit (legalábbis a gyakorlott, általában felnőtt olvasók esetében) és explicit megismerőfolyamat. A gyakorlott olvasás egy úgynevezett nyitott készségrendszer. Eszerint „az olvasás mint készség” számos dologban megjelenik: • Struktúrájában: a kialakult olvasás mindenre alkalmazható eljárás, nyitott készségrendszer, olyan, mint a grammatika. • Elsajátításában: az igényelt túlgyakorlás, a fokozatos lecsiszolódás a készségekre jellemző elsajátítást mutat. • Észrevétlen, automatikus használatában: például a már említett Stroop-jelenség vagy a számos nem tudatos előfeszítési hatás mind erre a készségszerveződésre utal. • Rekonstrukciós hatásaiban is készségszerű, ez eredményezi a torzításokkal szembeni nagyfokú ellenállását. Észrevétlenül „helyesen”, a gyakoriságnak és a nyelvi elvárásoknak megfelelően olvassuk az előző szót „elvárásoknak”, amit minden probléma nélkül (!) meg tud magyarázni a készségelmélet. Ugyanakkor Pléh (1998b) szerint a „kognitív munkamegosztásban” az olvasás egyben az explicit tudásrendszerek része is, és azzal jellemezhető, hogy olyan visszakereshető explicit tudást képvisel, amely az érzékelés útján közvetített tudáshoz képest másodlagos. Az olvasáspszichológiai megközelítésben két eltérő, egyaránt érvényes feltárási mód jelenik meg. Az egyik azzal foglalkozik, hogy miként is működik ez az egyszerre implicit és explicit rendszer, illetve a túltanult, automatizált olvasási rutin egységes rendszer-e. A másik nagy feltárási terület arra vonatkozik, hogy milyen az olvasás kapcsolata a kognitív architektúra más rendszereivel, ezek közül is alapvetően a nyelvvel és az emlékezettel. Fejezetünkben mindkét terület főbb megállapításait be fogjuk mutatni. Eközben utalunk azokra a modellekre, empirikus adatokra is, amelyekről kötetünknek a nyelvi funkciókról szóló egyes fejezeteiben 88 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


korábban már szó volt. Ismert, hogy a pszicholingvisztika egyes modelljei nem tesznek igazán különbséget az általános törvényszerűségek leírásában aszerint, hogy a megértés írott nyelvi anyagon vagy szóban elhangzó közlést alkalmazva vizsgálja-e a jelentés (szemantika) és tudás szerepét a megértésben. Az olvasásra és az írott mondatokra, szövegekre fókuszáló pszichológiai irodalom ettől eltér, és az olvasott, írott szöveg egyes tulajdonságait az írott szövegekre specifikusan érvényesülőnek tekinti.

1. Az olvasás pszichológiai modelljei Az olvasásban részt vevő feldolgozási folyamatok jellemzői és viszonya sokféleképpen felfogható, nem véletlen tehát, hogy a pszichológia az elmúlt évtizedekben több modellt is kialakított. Ezek egyik nagy csoportját alkotják az úgynevezett szintmodellek, amelyek a hierarchiába szerveződő feldolgozási szintek tulajdonságaira és kapcsolatára helyezik a hangsúlyt. A másik nagy csoportot az útmodellek képviselik. Ezek csupán a feldolgozási szintek működésének magyarázatát nem tartják elégségesnek, és feltételezik, hogy az olvasásnak többféle útja is van. Ezen utak egyikének kialakulása a beszédfeldolgozásban direkt és indirekt módon részt vevő megismerőfunkciók adott életkorra elért fejlettsége miatt természetes, míg a másik hosszú tanulás eredménye. Mindegyik feltételezett olvasási út párhuzamos, az olvasásfejlődés adott szakaszában interakciókra épülő feldolgozást feltételez. A modern, általában kognitív szemléletű elméletek ugyanakkor abból indulnak ki, hogy az olvasás ugyan eltérő működési jellemzőkkel leírható olvasási utakból áll, ám a fejlett, szövegértő olvasás a megismerőrendszer számos összetevőjének megfelelő fejlettségét igényli, ezekből együtt áll össze az értő olvasást segítő feldolgozás rutinjainak rendszere. A pszichológia modern olvasásmodelljei arra is javaslatot tesznek, hogy melyek a kezdő és a gyakorlott olvasók által használt algoritmusok. Valójában ezek a komplex modellek az olvasásban részt vevő folyamatok valódi pszichológiai megközelítései.

1.1. Szintmodellek A nyolcvanas évek egyik népszerű és az olvasástanítás akkori teoretikusai által kedvelt modellje Marsh és munkatársai (1981) nevéhez fűződik. A Marsh-csoport szintelmélete alapvetően fejlődési, azonban gyakran használja a felnőttek olvasásával foglalkozó irodalom is. A modell szerint az olvasás négy szakaszban, pontosabban szinten történik, tehát logikus, hogy az olvasástanulás is ezt az utat követi. A modell maga azonban a felnőttolvasásból indul ki. Mint a korai modellek többsége, ez a modell is azonos értelemben használja a szint (level) és a szakasz (phase) fogalmát. Ez nem jelent problémát, ha a szintek kronológiai hierarchiát követnek, hiszen a szint egyben feldolgozási szakasz. Érdemes azonban már itt megjegyeznünk, hogy a többutas modelleknél ez a megkülönböztetés nem hagyható el, mert a fogalmak nem pontos tisztázása félreértésekhez vezethet. Az egyszerűen csak Marsh-modellként emlegetett olvasásmodell (4.1. ábra), és ehhez hasonlóan a későbbi szintmodellek is, az első szintet a szóforma alapján történő feldolgozáshoz kötik. Népszerű, bár nem túl tudományos megfogalmazásban ezen a szinten a „nézd és mondd” típusú olvasás történik. Ennek lényege, hogy a szavak írott alakját (szóforma) képesek vagyunk azonnal felismerni és ennek alapján a szavak jelentését feldolgozni. A második szinten az analógiaalapú olvasás történik, azaz a ritka és kevésbé ismert vagy ismeretlen szavak kiolvasása. A modellben az analógia alapja a vizuális hasonlóság. Ezen a szinten az analógiaalapú olvasás és a kontextus együttesen határozzák meg a végeredményt. Vegyük észre, hogy ez a típusú olvasás leginkább olyan nyelvek esetében szükséges, amelyekben nagy a betűk és beszédhangok megfeleltetési eltérése (mély ortográfia), és amelyekben többféle betű kombinációja a betűk számánál lényegesen kevesebb és azonos beszédhang kiejtését kívánja meg. Ilyen nyelv az angol. Példaként említhetjük az ’ájt’-ként ejtett kombinációt a white (fehér) és a right (jobb) szavakban. A Marsh-modell az angol nyelven történő olvasás klasszikus modellje, nem véletlen tehát, hogy csak az analógiás olvasást követi a szekvenciális dekódolás szintje, azaz a szavak felbontása elemeire, mégpedig a graféma-fonéma megfeleltetési szabályok alapján. Az olvasással foglalkozók a hang-betű szabály kifejezés helyett szándékosan használják a graféma-fonéma megfeleltetés kifejezést. Ez ugyanis az absztrakt reprezentációk megfeleltetését hivatott kifejezni. A négyszintű modell utolsó feldolgozási szakasza (és egyben szintje) az, ahol összekapcsolódik a kontextus és az analógiákra épülő dekódolás, szükség esetén kiegészülve a graféma-fonéma analízissel. Ezek együtt támogatják a szövegolvasást és szövegértést, ez a hierarchikus dekódolás legmagasabb és egyben legfejlettebb szintje.



4.1. ábra. Marsh modellje

1.2. Útmodellek Már a hetvenes és nyolcvanas években kialakulnak az olvasás kettős-, illetve hármasút-modelljei, mégpedig több változatban is. Az ilyen párhuzamos feldolgozást elképzelő modellek lényege, hogy két eltérően szerveződő olvasási út van, amelyek rutinba szerveződése csak az olvasás egy adott gyakorlottsági szintjén jelenik. A mai két- vagy többutas elméletek klasszikus elődje Morton út- modellje (1969, 1979). A Mortonmodell alapfeltevése, hogy a szavak olvasásában két feldolgozási út van, a szemantikai és a fonológiai. A szemantikai út első lépcsője a vizuális elemzés, amelynek eredményeként az absztrakt jelek kivonása (írásmódtól független betűinformáció) történik. A fonológiai út első lépése az adott ortográfiára jellemző graféma-fonéma szabály alapján végzett fonológiai elemzés (lásd bővebben a Beszédészlelés, mentális lexikon, beszédmegértés, beszédprodukció című fejezetben). Az első esetben az eredményt közvetlenül a szóalak reprezentációjával vetjük össze. Ez az input logogén, amit a pszichológia a mai szóhasználatában inkább szódetektornak vagy szóforma-azonosítónak nevezne. A logogén Morton olvasási modelljében a szavakról tárolt úgynevezett morfémareprezentáció, ezt a látott szavak aktiválják. Meg kell itt jegyeznünk, hogy – mint korábban a szófelismerés logogénelméleténél láthattuk – Morton a logogént általános értelemben egy olyan eszköznek tekinti, amelynek feladata specifikus ingerekhez specifikus válaszok hozzárendelése. A logogén tulajdonságaihoz tartozik, hogy adott ingerhez, itt az írott szóhoz, rendeli a szófelismerést, ezt pedig a kontextussal történő interakcióban képzeli el. Morton szerint tehát az írott szavak felismerése úgy történik, hogy a logogének „monitorozzák” a vizuális bemenetet és a szókörnyezetet, tudást, azaz a kontextuális információkat. A modell ennélfogva számításba veszi a felülről lefelé irányuló folyamatokat is. A szóként történő azonosítást követi a jelentések tárához, a szemantikai rendszerhez való hozzáférés. Ez a jelentés fogja aktiválni a Morton szóhasználatában output logogénnek nevezett fonológiai szóreprezentációt (a szó kiejtési alakja). A fonológiai út esetében azonban a graféma-fonéma elemzést követően több lépcsőben jutunk el a lexikonban tárolt szavakhoz, így a fonológiai úton a fonológiai szerkezetében egyező szó jelentéséhez. A Morton-modellben a két út az úgynevezett kiejtési alakhoz vezet. Ennek is két lehetséges formája van: 1. hangos olvasásnál ez a kimondás, amely a beszédprodukció megszervezését igényli, 2. csendes olvasásnál ez a választárban történő megtartás. A Morton-modell legfontosabb és meghatározó vonása, hogy két külön utat tart lehetségesnek, azaz a jelentéshez el lehet jutni a szóalak azonnali felismerésével és a komponensekre bontó fonológiai olvasással is. Minden későbbi, az eredetihez képest általában alig változtatott modell (4.2. ábra) Morton elképzeléséből indul ki.



4.2. ábra. Morton kétutas modelljének mai, módosított változata

1.3. Kognitív modellek Az interaktív modellek előfutárai már az 1980-as években megjelennek, jóllehet a legelterjedtebb modelleket csak az 1990-es években dolgozzák ki. Besner és Smith (1992) modelljének kiindulópontja a pszichológiának a szavak emlékezeti reprezentációjára vonatkozó elképzelése (bővebben lásd tankönyvünk második kötetében, Csépe-Győri-Ragó, 2007b). Besner és Smith az emlékezeti reprezentáció megállapításait az olvasásra alkalmazza, amikor úgy véli, hogy a reprezentáció a lexikai csomópontok és a szavak egy az egyhez történő hozzárendelése révén szerveződik. Ez azonban nem valamiféle állandó, lezárt, hanem olyan dinamikus reprezentáció, amely az olvasott szövegek mennyiségének és komplexitásának növekedésével állandóan bővül, változik. Ez tehát azt jelenti, hogy minél több szóval találkozunk az olvasás során, annál több lexikai csomópontot, illetve hozzárendelési utat tartalmaz maga a reprezentáció. Ebben a reprezentációban a mai olvasás- modellek szerint jelentős szerepet kap a szóformalexikon. A Besner és Smith szerzőpárosnak (1992) az írott szavak felismerését és kiejtését rendszerbe foglaló modellje (4.3. ábra) egyszerre szint- és útmodell, ezen belül kiemelten támaszkodik a lexikai csomópontok szerepére és az eltérő olvasási utakra. A Besner-Smith-modell a korábbiakkal csak részben azonos fogalmakat használ, így első ránézésre ugyancsak idegennek tűnhet. A modell szerint az olvasás kiindulópontjául szolgáló vizuális mintázat, azaz egy betűsor – lehet szó, álszó, nem-szó (lásd a Beszédészlelés, mentális lexikon, beszédmegértés, beszédprodukció című fejezetnek a mentális lexikonról szóló részét) – feldolgozása az ortográfiai bemeneti lexikonban (OBL) történik. Ez az olvasó számára ismert szavak felismeréséhez szükséges reprezentáció, pontosabban a szavak formájának absztrakt képviseletét tartalmazó ortográfiai reprezentációk együttese. Az OBL-ben történő azonosításban még sem a szemantikának, sem a fonológiának nincs szerepe, kizárólag csak annak, hogy létező szó lehet-e az, amit látunk. A reprezentációban minden csomópont önálló, ez egyben azt jelenti, hogy a modell kizárja a lexikailexikai asszociációk létezését.



4.3. ábra. Besner és Smith modelljének a fő folyamatokra leegyszerűsített változata (A betűk a feldolgozás sorrendet jelölik) A modell a szemantikai rendszernek egyetlen tulajdonságát veszi számításba, ez ajelentésreprezentáció. Nem foglalkozik tehát azzal, hogy milyen lehet ennek a reprezentációnak a természete, központi vagy elosztott, speciális hierarchiába szerveződő vagy sem. A fonológiai bemeneti és kimeneti lexikon az olvasó számára ismert, fonológiai jellemzőiben meghatározott lexikai bemenetek és kimenetek összessége. Az úgynevezett fonémikus puffer (átmeneti tár) a fonémainformációk megtartásáért felel. Az írott szótól a fonológiai kimeneti lexikonhoz vezető utak egyike a szóforma-szemantika (A-B). Az olvasás során tehát a szófelismerő rendszer aktiválja az ortográfiai bemeneti lexikont, ez pedig a szemantikai rendszeren keresztül aktiválja a fonológiai kimeneti lexikont. Az ortográfiai bemeneti lexikontól vezet egy direkt út is a fonológiai kimeneti lexikonhoz, azaz a kiejtésnek nem szükségszerű állomása a jelentéshez való hozzáférés. A modellnek ez a megállapítása különösen a szerzett olvasási zavarok értelmezésében kap jelentős szerepet. A modellben e két külön út mellett létezik egy harmadik, igen gyors és egyben direkt út Ez nem más, mint az a rutinegyüttes (D), amelyben a szó írott és kimondott egységei, illetve ortográfiai és fonológiai szegmensei beszédprogrammá rendeződnek. Mindhárom út végállomása a fonémikus puffer, amelybe a két nem direkt olvasási út a fonológiai kimeneti lexikonon át vezet. Az olvasás során alkalmazott rutint az olvasandó szöveg jellemzői határozzák meg. Ilyenek a szóhosszúság, szógyakoriság, az írott és kiejtett alak konzisztenciája és szabályossága, lexikai státusa, a szemléletesség, elképzelhetőség és természetesen a kontextus. Emlékezzünk a mentális lexikon természetéről korábban megismertekre! A szerveződést magyarázó modellek mindegyikében kritikus és magyarázandó jellemzőként szerepeltek ezek a szempontok. Bár az olvasási rutinok e modell szerint tehát nem képzelhetők el a megismerőrendszer egészének részvétele nélkül, a működést leginkább meghatározó jellemző a szemantikai emlékezet szerveződése (lásd Csépe-Győri-Ragó, 2007b). Mint korábban láthattuk, a pszichológiai modellek elfogadhatóságának mérlegelésénél mindig az empirikus adatokhoz fordulunk elsőként. A Besner-Smith-modell esetében sincs ez másképp. A modell és az ismert empirikus adatok egybevetése azonban számos problémát vet fel, különösen a mély ortográfiájú nyelvekben. Ez azért is meglepő, mert a szerzők anyanyelvükön mély ortográfiá- jú írást használnak. Az egyik legnagyobb és magyarázandó ütközést a kísérleti eredmények és a modell között az jelenti, hogy azok az álszavak, amelyek ortográfiai és fonológiai hasonlóságot mutatnak, mindkét lexikont aktiválják. Történik ez a modell értelmében még azelőtt, mielőtt a szemantikai rendszer is aktiválódna. A szemantikai rendszer aktiválása azonban soha nem vezet szemantikai típusú olvasási hibákhoz, legalábbis egészségeseknél nem. Az álszavak olvasása tehát elvileg nem aktiválhatná a direkt utat, azonban mégis teszi, különben nem nőne meg az angol álszavak olvasásánál a gyakori kiejtési rutinok alkalmazása. A lexikai-szemantikai út a betű-hang megfelelés nélkül is a megfelelő kiejtéshez vezetne. Ezenkívül egy adott szó a lexikai és szemantikai rendszerben számos hasonló szót is aktiválhatna, jóllehet ez a jól olvasókat nem jellemzi.

1.4. Konnekcionista modellek Az olvasás mechanizmusainak modellezésében önálló területet képviselnek a konnekcionista modellek (lásd ezekről kötetünkben A megismerő elme átfogó modelljei című fejezetet is). Ezek általában viszonylag egyszerű folyamatot feltételeznek az ismert és ismeretlen, illetve az értelmetlen szavak olvasásában. A klasszikus hálózatmodellek az ortográfiai és fonológiai feldolgozás rejtett egységeit feltételezik. Az ortográfia és fonológia megfeleltetése súlyozással, automatikusan történik, az olvasott szavak kiejtésében a szabályosság az adott szavak ismertségének valószínűsége szerint alakul ki. Éppen ezért a modell szerint az ismert szavak olvasása könnyebb, mint az ismeretlen vagy értelmetlen szavaké. Ez így is van a jól olvasó felnőtteknél, a gyerekek olvasási jellemzőire azonban az eredeti konnekcionista modellek nem használhatók. Ennek kísérleti bizonyítéka



az a tény, hogy a kisiskolások a modellek által előjelzettnél jóval pontosabban olvassák az értelmetlen szavakat (Coltheart-Leahy, 1992). Az első és legnagyobb hatású konnekcionista modell Seidenberg és McClelland (1989) egyutas PDP (parallel distributedprocessing – párhuzamos elosztott feldolgozás) modellje. Az olvasás pszichológiai irodalmában egyszerűen csak SM’89-nek nevezik. Eszerint egyetlen út vezet az írott szótól a kimondottig, tehát nem az utak többfélék, hanem a műveletek tere, amely egy elosztott hálózatban valósul meg. Ennek lényege az, hogy ebben a hálózatban a rutinok azonosak a szabályos és szabálytalan írásmódú szavaknál és az álszavaknál is. Az első PDP modellről azonban hamar kiderült, hogy a megalkotott számítógépes algoritmus gyakran rosszul olvassa az álszavakat. Mindebből az is következik, hogy ez a modell sem alkalmas a kezdő vagy gyenge olvasást, vagy a felnőttek tipikus olvasási hibáit szimulálni. A PDP modell új változatai (Plaut-McClelland-Seidenberg, 1995; Plaut et al., 1996) azonban olyan, eltérő rutinokat magában foglaló algoritmust alakítottak ki, amely a szavakat és álszavakat is pontosan képes olvasni. Ezek az új konnekcionista modellek azonban már kétutas modellek. Ez arra utal, hogy a kognitív modellek állítása, miszerint a normál olvasáshoz minimálisan kétféle rutin szükséges, nem kerülhető meg. A konnekcionista modellekre építő újabb elméletek mindegyike elkülönít egy szemantikai utat (direkt út) és egy fonológiai utat, illetve az ezek illesztéséből származtatott rutinműködést. A legalább két olvasási út és az ezekből tapasztalatszerzéssel egyre hatékonyabb rendszerré szerveződő rutin létezését a modern képalkotási módszerekkel nyert adatok is alátámasztják (lásd az így olvas az agy című szövegdobozban).

5.2. táblázat ÍGY OLVAS AZ AGY Az olvasás azon összetett és egyben kultúrafüggő megismerőtevékenységeink sorába tartozik, amelyekre az emberi agy csak részben előkészített. Ma már számos közvetett vagy közvetlen bizonyíték utal arra, hogy a nyelv az emberi evolúció nagyszerű terméke, az olvasás viszont nem. Az olvasás esetében ugyanis csak részben előkészítettek mindazon agyi területek, amelyek működésére az olvasás támaszkodik. Az olvasástanulás során agyunk két alapvető agyi rendszerre, a hallási és látási feldolgozásért felelős területek hálózatára támaszkodik. A hallási rendszer és a beszélt nyelv Az olvasás agyi hálózatának sematikus rajza. A kiemelt területek a meghatározó feladatokra szerveződött lokális hálózatokat jelölik összetett feldolgozóhálózatának kapcsolata az evolúció eredménye. Az olvasás esetében azonban nincsenek ilyen eleve „behuzalozott” kapcsolatok, az olvasásnak egy működő hálózat kialakulást ki kell „kényszerítenie”. A modern képalkotó eljárásokkal nyert adatokat összegezve egy olyan agyi modell alkotható (lásd az ábrát), amelyben az olvasás eltérő feladataira három alrendszer különül el (Csépe, 2006).

Az írott szavak azonosításához nélkülözhetetlen a fali lebeny környékén található, úgynevezett poszterior kérgi olvasórendszer, amely egy ventrális és dorzális feldolgozóláncra, rendszerre tagolódik. A képalkotó eljárásokkal végzett kutatások adatai szerint a ventrális lánchoz tartoznak a tarkólebeny (laterális extrastriátum)



és a halántéklebeny ehhez közeli területei (bal oldali inferior okcipitotemporális terület). Ezek azok a területek, amelyek a szóolvasási feladatokban erőteljes aktivitást mutatnak. A dorzális láncot alkotják a fali lebeny egyes területei (gyrus angularis és gyrus supramarginalis) és a halántéklebeny ehhez közeli területei (temporális tekervény poszterior része), azaz a Wernicke-terüle- tet. A gyrus angularis jelentős szerepet játszik a nyomtatott szóalak és a fonológia megfeleltetésének kérgi folyamataiban. Az idegtudományi adatok arra is utalnak, hogy a bal félteke ventrális és dorzális feldolgozóláncai eltérő feladatokra specializálódtak, így eltérő feldolgozási jellegzetességeket mutatnak. Az adatok egyik legkurrensebb értelmezése, hogy a két rendszer eltérő szerepet tölt be az ismert és ismeretlen szavak olvasásában. Míg a dorzális rendszer a szavak olvasásakor a lassú, figyelmi, szabályalapú elemzés során aktív, a ventrális kör elsősorban a kvázi automatikus, kevésbé figyelemfüggő szófelismerési folyamatokban vesz részt. A jelenleg ismert idegtudományi adatok alapján tehát azt várhatnánk, hogy a gyors ortográfiai feldolgozás jelentősen támaszkodik a szóalakról szerzett tapasztalatoknak arra a magas szinten integrált reprezentációjára, amely nem más, mint a szóformalexikon (az ismert szavak absztrakt alakjának együttese). A ventrális és dorzális kérgi feldolgozórendszer meghatározott és jól elkülönülő funkcionális szerepét, továbbá eltérő fejlődését számos idegtudományi adat támasztja alá. A gyakorlott olvasóknál például a dorzális rendszer lényeges aktivitásfokozódást mutat, ha álszavakat vagy alacsony gyakoriságú szavakat kell olvasniuk, a ventrális rendszer viszont az ismerős szavak olvasásakor aktívabb. Úgy tűnik tehát, hogy a ventrális rendszer lényeges szerepet tölt be a szófelismerésben, azaz a jól megtanult gyakori szavak erőteljesebb kérgi aktivitással járnak, sőt maga a szóazonosítás is jobban terheli a ventrális rendszert, mint a dorzálisat. Jelenlegi ismereteink szerint a poszterior feldolgozórendszerrel szoros együttműködésben szolgálja az olvasást az anterior rendszer, amely mindenekelőtt a fonológiai elemzésben és a figyelmi, monitorozó folyamatokban játszik szerepet.

2. Olvasás és a nyelvi rendszer Az olvasáspszichológia elméleti és empirikus megközelítésének csupán egyik súlypontja mindaz, amit eddig bemutattunk, azaz az, hogy miként olvassuk az ismert, ismeretlen és az anyanyelvünkben nem létező szavakat. Lényeges például az olvasás komplex folyamatának megértéséhez tudnunk, hogy ettől eltérően olvassuk-e az értelmetlen, de kiejtési tulajdonságai (fonotaktika) alapján nyelvünk szabályainak mégiscsak megfelelő betűsorokat, az álszavakat (pl. ’bedér’). És milyen feldolgozási utat követ vajon a nem-szavak (nonword) olvasása? Érdemes megjegyeznünk, hogy a pszichológia kevésbé használja ezekre a nyelvészek logatom szakkifejezését. Mindenesetre számos empirikus bizonyíték van arra vonatkozóan, hogy a szó, álszó és nem-szó olvasása eltérő feldolgozási folyamatokra támaszkodik. Tudjuk azonban, hogy az olvasás több mint szóolvasás. Az írott szöveg a beszélt nyelvnek egy, a közlendő szerint eltérő mértékben átalakult változata. A mondat megértésekor az olvasásban is a szavak sorára, jelentésére, az ismert nyelvtani szerkezetekre és a mondat szerkezetére támaszkodunk. Ezek feldolgozása azonban egyszerre jelent többet és kevesebbet is. Többet, mivel a mondatot, szöveget alkotó szavak feldolgozásában nincs erős szerialitási kényszer. A gyakorlott olvasó nagyobb egységeket tud egyszerre feldolgozni, mintha ugyanazt élőbeszédben hallaná. Ugyanakkor kevesebbet is jelent az olvasott szöveg feldolgozása, mivel az írott szöveg nem tartalmazza azokat az akusztikai, mindenekelőtt prozódiai információkat, amelyek a mondatértést, szövegértést segítik. Bár kétségtelen, hogy az írott mondatok, szövegek megértésének legfontosabb előfeltétele, hogy a szavakat – legalábbis a kulcsinformációt hordozók többségét – megértsük, a mondatjelentés sikeres feldolgozásának ez csak az előfeltétele. Az írott mondat megértéséhez értenünk kell a szavak jelentését (szószintű szemantika), és ugyanakkor a szavak nyelvtani alakját (morfológia), a mondat jelentését (mondatszintű szemantika), a mondat szerkezetét (szintaktika) és a mondat szerkezeti változásaiból következő nyelvtani alakokat (morfoszintaktika) is megfelelő szinten kell feldolgoznunk. A korábbi fejezetekben ezekről bőven szó esett már, így itt mindenekelőtt a mondatszintű jelentés és a szerkezet szerepét, illetve viszonyát elemezzük. Nem nyelvészeti, hanem pszichológiai szempontból, jóllehet egyes szerkezetekről csak a nyelvtudomány szakkifejezéseit használva tudunk egyértelmű megállapításokat tenni. Mint korábbi fejezetekben láttuk, szinte valamennyi, a mondatelemzéssel foglalkozó pszichológiai, pszicholingvisztikai elmélet szerint a mondatok feldolgozásában a szintaxis szerepe centrális. A leginkább elfogadott elképzelés szerint a mondatokat frázisszerkezeteik szerint elemezzük. Az angolban például a szavak sorrendje (felszíni szerkezet) segíti az olvasót a frázisszerkezetek azonosításában, és ez a mondatértésben azután elsődleges szerepet játszik. Például a főnév-ige-főnév (SVO – subject-verb-object [alany-állítmány-tárgy]) szerkezet gyakori, törvényszerűen használt, úgynevezett kanonikus szerkezet az angolban, ezért az olvasónak általános elvárása van az ilyen mondatszerkezetekre. A mondat első elemzését (az ’elemzés’ kifejezést az angol parsing értelmében használjuk) tehát mindig erre a kanonikus szerkezetre vonatkozó elvárásaink alapján végezzük. A szinte teljesen szabad szórendű nyelvekben, ilyen a magyar is, kicsit más a helyzet. Itt nincs 94 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


kanonikus sorrend, sokkal inkább gyakori vagy valószínű előfordulásról beszélhetünk. A tárgyrag és általában a gazdag morfológia (lásd az erről szóló korábbi fejezetet) használata a magyarban meglehetősen nagy szabadságot jelent az anyanyelvű beszélő számára (bővebben lásd Pléh, 1998b). Mindez a korábban már bemutatott diskurzusfókusz felhasználásával, illetve az írásbeli nyelvi közlés eltérő sajátosságai miatt a komplexitást növelheti, így az olvasott és a hallott mondatok feldolgozása kognitív szempontból lényegesen eltérhet.

2.1. A kerti ösvény modell Mint az előző fejezet is kitért rá, az elemzés sajátosságainak vizsgálatára az olvasáspszichológia és pszicholingvisztika egyik korai modellje a kerti ösvény (garden path) modell (Frazier-Rayner, 1982). E modell szerint az angolban a mondatok olvasásakor a gyakori SVO szerkezetre mintegy ráhúzott elemzés történik, a várt szintaktikai szerkezetbe illesztjük a szavakat. Az angolban például egy NP-V-NP (főnévi frázis – ige – főnévi frázis) értelmezésénél a legegyszerűbb lehetséges szerkezetet választjuk. Ebből következik, hogy a következő mondat nem jelent különösebb elemzési problémát: The passanger argued the stewardess’s position Azonos szórendben fordítva ez azt jelentené, hogy az utas vitatkozott a légiutas-kísérővel, pontosabban annak álláspontjával kapcsolatban érvelt. Miért tér el kissé a magyar fordítás? Azért, mert a magyarban az értelmezést konkrét szabályok vezérlik, továbbá gazdag morfológiai rendszer szolgálja a mondatfeldolgozást. Frazier és Rayner (1982) kerti ösvény modellje azt feltételezi, hogy a mondatok elemzésekor két eltérő aranyszabályt alkalmazunk: 1. A minimális csatolási (minimal attachment) szabály értelmében az olvasó nem feltételezi, hogy egy mondat szerkezete a várhatónál bonyolultabb lesz. Az „utaskísérő álláspontja” frázisnál várhatnánk, hogy egy új, a főmondatba beágyazott mondat kezdődik. A mondat szerkezetéből azonban ez nem következik, az elemzőrendszer a nyelvben gyakran használt szerkezetminta egyszerű (minimális) feldolgozása szerint halad. Élőbeszédben ez még egyértelműbb, mégpedig az adott nyelvben használt értelmező intonációs hangmintázat miatt. 2. A mondatszerkezet megfelelő értelmezését szolgáló késői zárási (late closure) szabály értelmében minden újonnan felismert szót az aktuálisan elemzett frázishoz próbáljuk kötni és értelmezni. A fenti mondat esetében tehát az „utaskísérő álláspontja” az igei frázis (VP) részeként értelmeződik. Amennyiben tehát az olvasó a szerkezet elemzése során a fentebb leírt kerti ösvény modell szerint halad, problémába ütközik, amikor a következő mondatot olvassa: The passanger argued the stewardess’s position was indefensible. Ennek a mondatnak nincs jól formált mondatot eredményező magyar tükörfordítása. A zárójelbe tett szavak nélkül nehezen érthető, hogy az utas (azzal) érvelt, (hogy) a légiutas-kísérő álláspontja véd- hetetlen – vagy legalábbis az utas által az ismert szabályok ismeretében elfogadhatatlan – volt. A magyar nyelv itt nem a szórendet köti meg, hanem az alkalmazandó szabályokat, és ezzel el is kerüli az értelmezési problémát. Nem így az angol! Az angolban a szerkezetelemzésnek újra kell kezdődnie ahhoz, hogy az újabb ige (was) megjelenésével a mondat értelme más, több legyen. Itt derül ki ugyanis, hogy az utas az utaskísérővel folytatott vitájában amellett érvelt, hogy ez utóbbi álláspontja védhetetlen. Az ilyen újraelemzendő mondatoknak vagy kerti ösvény mondatoknak gyakori példáival találkozunk a passzív szerkezeteket gyakran használó nyelvekben, például az angolban vagy a németben. A kerti ösvény mondatokkal végzett kísérletek eredményei sok tekintetben alátámasztják Frazier és Rayner modelljének (1982) azt a feltételezését, hogy a mondat kezdeti feldolgozása a minimális kötés és a késői zárás elvei szerint alakul. Az olvasott mondatok megértését azonos idejű (online) kísérleti eljárásokkal vizsgálva (lásd alább) megállapítható, hogy a kerti ösvény mondatok megértése komoly nehézséget jelent az olvasónak. Az ilyen mondatoknál hosszabb az olvasási idő, megnyúlik a fixációk ideje, sőt megnő a regresszív szakkádok száma is. A kerti ösvény mondatok feldolgozási nehézsége általános jelenség. A Braille-írást olvasók például számos regresszív (visz- szafelé irányuló) tapintómozgást végeznek az ilyen mondatok olvasásakor (MoustyBertelson, 1992). A magyarban azonban az SVO szerkezetek hatása az értelmezés során enyhébb, hiszen gyakoriak az SOV szerkezetek is, és előfordulnak, ha nem is nagyon gyakran, VOS szórendű mondatok is.



2.2. Szerkezet és jelentés szerepe az olvasásban Mint láttuk tehát, az olvasott mondatoknak csak második elemzésben egyértelművé váló szerkezetei megnehezíthetik a mondatértést. A szerkezet tehát a szükséges, ám nem elégséges „kaptafa”; amint a cipőkészítéshez is kell sok minden más is, a mondatmegértéshez is szükséges a szó- és mondatszintű szemantika megfelelő működése. Például „A kecsege fényesítette az alapzatot” mondat szintaktikailag helyes, szavai értelmesek, a mondat viszont nem. Itt most nem térünk ki az univerzális nyelvtan Chomsky-féle elméletére, korábban már volt róla szó. A szemantika tehát összességében azt a működési módot jelenti, amely a szavak és a mondatok jelentésének feldolgozását biztosítja. Ennek alapjelenségeiről is volt szó korábban, itt csupán az úgynevezett tematikus nyelvtan (Fillmore, 1968) elméletét említjük, amelynek lényege, hogy a mondat elemzése során a szavakat úgynevezett tematikus szerepekhez rendeljük hozzá. Ezek határozzák meg, hogy ki vagy mi mit csinál, esetleg kivel vagy mivel teszi azt. Az elemzés során tehát mindenekelőtt a szavaknak a mondaton belüli szerepe kerül elemzésre, azaz a mondatértés lényege a szavakhoz a szerep hozzárendelése, nem pedig a szerep-szerkezet megfeleltetés. A megértési folyamat során az olvasó a rendelkezésre álló információkat egyszerre használja fel, tehát eltérően a beszéd szeriális feldolgozási folyamatától, sokkal inkább párhuzamos. A formai és tartalmi elemzés nem egymástól független, hanem egymásra épülő párhuzamos folyamatokból áll (Pléh, 1998b). Mint láthattuk, a mondatok elemzésében és értésében a szintaktikának és a szemantikának egyaránt fontos szerepe van. A pszicholingvisztikai kutatásokban gyakori kérdés, hogy milyen ezeknek az interakciója. Az erre vonatkozó modellek két fő csoportba sorolhatók. Az egyik csoportot a szeriális független elemzés elméletei alkotják. Ezek szerint a szintaktikai és a szemantikai elemzés autonóm, egymástól független rendszerekben történik, a feldolgozás pedig szeriális. A mondatfeldolgozás a szerkezet elemzésével kezdődik, és ezt követi a mondat jelentésreprezentációjának felépülése. A kerti ösvény modell például tipikusan ebbe a csoportba tartozik, hiszen olyan, a szerkezetre vonatkozó elvárásra épülő feldolgozást feltételez, amelyet csak később követ a mondatjelentés feldolgozása. A mondatelemzésnek ez a szeriális modellje a kognitív pszichológia információelméleti korszakának tipikus példája. A másik csoportot azok az interakciós modellek alkotják, amelyek szerint a szintaktikai és a szemantikai elemzés párhuzamosan történik, és ezek nem függetlenek egymástól. A már bemutatott kerti ösvény modell értelmében egészen addig ugyanazon szerkezet részének tekintjük az egymást követő szavakat, frázisokat, amíg el nem jutunk valamilyen értelmezhetetlen csomóponthoz. Ekkor azonban újra kell elemeznünk a mondatot, ez pedig új szerkezeti egységekbe történő csoportosítását igényli. A kerti ösvény modell hosszú ideje kedvenc modellje az olvasáspszichológiának, nem véletlen tehát, hogy számtalan kísérleti adat áll rendelkezésre. Ezek mind azt támasztják alá, hogy a mondatelemzést a szintaktikai szerkezet vezeti. A modellben a szemantikai feldolgozás késői, a szerkezet elemzése pedig korai és egyben elsődleges. Mindezt figyelembe véve azt várhatjuk, hogy a szerkezetelemzést nem befolyásolja a szemantika. A pszichológia kedvenc kerti ösvény mondatai azonban rendre cáfolják mindezt. Az ilyen mondatok adott csomópontján szükséges újraelemzés ugyanis a szerkezetben és a jelentésben is váltást igényel. Pickering és Trax- ler (1998) például azt feltételezték, hogy a kertiösvény-hatás akkor a legerősebb, ha a mondatkezdet értelmes frázist ad. SVO szerkezetű mondatokat alkalmazó kísérleteik eredménye azt igazolta, hogy amennyiben a mondatkezdő frázis jelentése magától értetődő, akkor erősebb a kertiösvény-hatás.



4.4. ábra A híres kétértelmű mondat szereplője, Gertrude von Andechs-Meranien (a Bánk bánban Gertrudis) és II. András A kerti ösvény mondatokkal végzett kísérletek nem véletlenül váltak oly népszerűvé a kötött szórendű nyelvekben. Itt ugyanis a szórendre erős szerkezeti elvárás van. Nem így a gazdag morfológiát használó nyelvek (magyar, horvát, japán) esetében. Szövegolvasáskor valójában csak időleges a kétértelműség. Ez a kötött szórendű nyelvekben tovább fenntartható, hiszen morfoszintaktikai jelzések nincsenek vagy alig vannak. Természetesen a magyarban sem lehetetlen időleges kétértelműséget létrehozni. Ilyenre ad lehetőséget a jelöletlen tárgyeset például a „Fiam veri a lányod” mondatban (Pléh, 1998b), illetve a központozási szabály elhagyásakor szabaddá váló értelmezésből adódó kétértelműség. A kétértelműség egyik, Katona József Bánk bán című drámájának köszönhetően sokak által ismert példája az, amelyet a feljegyzések szerint az esztergomi érsek, Merániai János küldött a II. András felesége, Merániai Gertrúd ellen merényletet tervezőknek. A fennmaradt szövegből született magyar nyelvű fordítás kétértelműségét mindenekelőtt az írásjelek hiánya okozza. Gondoljunk az angol kétértelmű mondatoknak a hasonló, az angolban azonban nem szabálytalan, ám a magyarnál gyakrabban újraelemzést serkentő központozási „spórolósságára”! A híres levél a korabeli feljegyzések és későbbi hivatkozások (pl. Boncompagno da Signa: Rhe- torica Novissima, 1235) szerint a következő: Reginam occidere nolite timere bonum est si omnes consentiunt ego non contradico. Magyar fordítása: A királynét megölni nem kellfélnetekjó lesz ha mindenki egyetért én nem ellenzem. A szöveg két, egymással ellentétes értelme, amely akkor jelenik meg, ha vesszőket is alkalmazunk: A királynét megölni nem kell, félnetek jó lesz, ha mindenki egyetért, én nem, ellenzem. A királynét megölni nem kell félnetek, jó lesz, ha mindenki egyetért, én nem ellenzem. Az ideiglenes kétértelműség, illetve a központozás hiányában eltérően értelmezett csomópontokon újrainduló elemzés esetében jelentősen megnyúlhatnak az olvasási idők, a szintaktikai határokon pedig megnőhet a fixációk ideje, továbbá regresszív szakkádok is megjelenhetnek. Feltéve persze, hogy egész mondatokat olvastatunk. A kísérleti pszichológiában azonban a nyolcvanas évek óta legelterjedtebben használt módszer nem ilyen, hanem az önütemezett olvasásnak többféle változata. A szavanként olvasható mondat ilyenkor nem más, mint az élőbeszéd vizuális változata, hiszen sze- riális feldolgozást kényszerítünk ki az olvasóból. Ezekből tehát



magára az olvasásra vonatkozóan kevés információt kaphatunk. Az önütemezett olvasás tehát semmiképp sem hasonlít a valódi olvasáshoz, az információ felvételének iránya kötött, az újraértelmezéshez az emlékezeti folyamatokra kell támaszkodnunk (Kónya, 1991).

5.3. táblázat OLVASÁSI ZAVAROK Az olvasás komplex rendszerének feltárása, megismerése során, hasonlóan a megismerőfunkciók más területeihez, az általános pszichológia gyakran fordul más tudományterületek adataihoz. Ezek mindenekelőtt a neuropszichológia és az idegtudományok különböző területei. Ezek ismeretei alapján is nyilvánvaló, hogy az olvasás zavarai sokfélék. Az olvasási zavarok lehetnek fejlődésiek vagy szerzettek. Az olvasástanulásban megnyilvánuló eltérések a gyenge olvasástól a súlyosan zavart olvasásig terjednek, együttesen pedig az olvasási teljesítmény teljes spektrumában az eloszlás alsó tartományát (általában az alsó 10 százalék) jelentik. Az olvasási teljesítménynek az átlagtól erősen lefelé történő eltérését (általában átlag mínusz 1,251,5 SD) nevezzük gyenge olvasásnak, míg diszlexiáról akkor beszélünk, ha sztenderdizált diagnosztizált eljárással mérve az alacsony olvasási teljesítmény jellegzetes kognitív profillal társul. Ezzel szemben az olvasás szerzett zavarai súlyos agyi történés, például vérzéses vagy elzáródásos stroke, agyi trauma következményei. Ezeket a súlyosságtól és zavarmintázattól függően szerzett diszlexiának vagy alexiá- nak nevezzük. A fejlődési diszlexia megállapítása szigorú kritériumokhoz kötött, és elkülönül a különböző, más kognitív fejlődési eltérésekhez köthető olvasási zavaroktól, illetve a gyenge olvasás szélesebb tartományától. A fejlődési diszlexia megnevezést szigorú értelemben akkor használjuk, ha az olvasási teljesítmény normál intelligencia mellett jelentősen eltér a tipikusan fejlődőkétől, és ez nagyobb, mint az az eltérés, amely az érzékelési funkciók és környezeti feltételek eltérései alapján magyarázható lenne. A diagnosztikai kategória használata alapesetben igen szigorú feltételekhez kötött. A diszlexiával összefüggésben feltárt agyi, mindenekelőtt agyi működésbeli eltérések rendszerezése, a típusok ennek alapján történő elkülönítése csak az elmúlt években kezdődött el. A diszlexiás agy másfajta működésének a hagyományos és modern képalkotó eljárásokkal feltárható eltérései az egyén szintjén nagy változatosságot mutatnak, alapvetően azonban az olvasás agyi feldolgozóláncainak gyenge működéséhez köt hető általános törvényszerűségekkel írhatók le (bővebben lásd Csépe, 2006). Meglepő módon az így kialakítható altípusok jól köthetők a pszichológia kétutas olvasási modelljeihez. Az olvasás szerzett zavarai általában a poszterior terület sérüléseihez köthetők, az olvasás súlyos sérülése, az alexia pedig gyakran kíséri az afázia beszédértési zavarokkal jellemezhető formáit, mindenekelőtt a Wernickeafáziát. Az okcipitális terület léziója produkálja a legtisztább olvasási zavart, az úgynevezett vizuális alexiát. Ezt a más néven tiszta alexiánaknevezett zavart az jellemzi, hogy a betegek a betűket nem képesek felismerni, illetve a betűk eltérően írott alakjait megkülönböztetni. Ettől eltér a verbális vagy szimultán alexia, amelyet a betűzve olvasás jellemez. Ebben az esetben a betűk hangos kiolvasása segíti a szavak jelentésének feldolgozását. A szerzett olvasási zavarok közül a legérdekesebb disszociációk a szemantikai paralexiáknál figyelhető meg. A paralexiát, azaz a szemantikai lexikonhoz történő hozzáférés zavarával kapcsolatos olvasási zavart az jellemzi, hogy a betegek az olvasott szavakat kimondáskor az azonos kategóriába tartozó szóval cserélik fel (kutya helyett macska). Ennek feltételezett oka, hogy jóllehet az olvasott szó jelentéséhez való hozzáférés korlátozott, a szó kategóriája mégis aktiválódik (háziállat, négylábú stb.), mégpedig anélkül, hogy a beteg a megkülönböztető jegyekhez hozzáférne. A helyettesítési hibák jellegzetessége, hogy szemantikai kapcsolatban lévő szavak kerülnek kiolvasásra. Az olvasási teljesítményt azonban legtöbbször az is meghatározza, hogy az ortográfiai bemeneti lexikon (lásd a törzsszövegben) ép-e. A bemeneti lexikon kvázi ép működése és a részleges szemantikai hozzáférés azt eredményezi, hogy a beteg a hangalakhoz (fonológiai lexikon) hozzáfér. Ennek az az eredménye, hogy a beteg több szót tud kiolvasni, mint amennyit megért (Hillis- Caramazza, 1991). A szemantikai lexikon részleges sérülése viszont jellegzetes, a tiszta alexiától eltérő hibamintázatot eredményez. Legfőbb jellemzője az olvasási teljesítmény szókategóriák szerinti eltérése. Tipikus disszociációk jelennek meg aszerint, hogy milyen kategóriákhoz ép, illetve sérült a beteg számára a hozzáférés. A disszociációk sokat elárulnak a szemantikai lexikon szerveződéséről, éppen ezért a kognitív neuropszichológiai kutatásokban gyakran vizsgálják ezt az alexiatípust.

3. Szövegértő olvasás 98 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


A fentiekben bemutatott modellek, empirikus adatok arra vonatkoztak, hogy miként is olvassuk és értjük meg az egyes szavakat és mondatokat. Az olvasás azonban nem szűkíthető le szavak és mondatok megértésére, hiszen az emberi olvasás, legyen információszerzés vagy élményszerző befogadás a célja, mindenekelőtt szövegekre irányul. A mondatnál hosszabb szövegeket nevezzük diskurzusnak. A diskurzus feldolgozásával kapcsolatos törvényszerűségek feltárásával a pszicholingvisztika önálló területe foglalkozik. Itt ebből csupán néhány fő irányzat eredményeit mutatjuk be. A diskurzus pszichológiai folyamatainak alábbi elemzésénél a kognitív pszichológia reprezentációfogalmát használjuk. Ennél, mint már korábban többször szó esett róla, abból indulunk ki, hogy a valóságnak pszichikus reprezentációja és a reprezentációnak önálló szintjei vannak. A nyelvi reprezentációt a mentális reprezentáció specifikus esetének tekinthetjük, jóllehet a pszichológián belül több eltérő elképzelés él a reprezentációk típusaira, lehetséges rendszerére vonatkozóan (bővebben lásd László, 2005; illetve kötetünkben A megismerő elme átfogó modelljei című fejezetet is). A diskurzus reprezentációjának kutatása az első lépésektől (van Dijk és Kintsch, 1983) kezdve három eltérő szintet vizsgál: 1. A felszíni kódot, amely a diskurzus legegyszerűbb reprezentációs szintje, és nem más, mint a szöveg bizonyos szavainak együttese. Ez a diskurzus reprezentációjában nem szerepel. 2. A szövegalapot, amely a diskurzus reprezentációjának magja, ez ugyanis a témát és a tényeket egyaránt magában foglaló tartalom. Ez tulajdonképpen a diskurzus lecsupaszított váza. 3. A helyzetmodellt, amely szintén a reprezentáció része, egész pontosan a diskurzus referenciáját adó történet (helyzetek, helyek, emberek, események). Ez egyben azt is jelenti, hogy a megértés annak függvénye, hogy a diskurzus és az olvasó ismereteinek együttese, más néven tudásreprezentációja milyen viszonyban van egymással. A reprezentációs szintekhez történő hozzáférést befolyásolják magának a szövegnek a belső összefüggései, a mondatok, szövegrészek értelmes kapcsolódása, a lokális és az egész szöveg belső koherenciája. Minden szöveg annál jobban érthető, minél jobb az egymást követő mondatok tematikus és szerkezeti kapcsolata. Ezt nevezzük lokális koherenciának. Ezenkívül valamennyi értelmes szövegnek van egy tágabb értelemben vett szerkezete, kontextusa, meghatározó témája. Ezek az összefüggések alkotják a globális koherenciát, amely nélkül a jelentésképzés lényege, elbeszélő szövegek esetében magának a narratívumnak a felépülése sérül (bővebben lásd László, 2005). A diskurzus koherenciájának több alkotóeleme van. Ezek például az utalások, visszautalások, azok a nyelvi elemek, amelyek segítségével a mondatban vagy a szövegben már korábban is előforduló kifejezéshez térünk vissza. Ezeknek a vonatkozó nyelvi elemeknek (gyakran vonatkozó névmások) a neve anafora, az a kifejezés pedig, amire visszautalunk, az antecendens. Ha például anafora referenciát találunk egy mondatban, vissza kell keresnünk, hogy mire is vonatkozik. Az anafora és az antecendens összekötése ellene dolgozhat a koherenciának, mégpedig annál inkább, minél nagyobb a távolságuk. Ha például az „ott” több mondattal előbbi kifejezésre utal, nem biztos, hogy az olvasó rátalál a kapcsolatra, a szöveg veszít koherenciájából. Nem véletlen tehát, hogy tankönyvünkben is igyekszünk a fontos információkra történő utalás helyét minél pontosabban megadni. Az olvasott szövegek megértése, majd a tartalom hosszú távú megtartása soha nem ugyanabban a szerkezetben történik, mint ahogy azt leírva láttuk. A szövegeket ugyanis nem csupán megértjük, hanem értelmezzük is. A szövegben csak implicit módon jelen lévő információra vonatkozóan a következtetést maga az olvasó vonja le a diskurzus megértésekor. Az a képességünk, hogy az olvasott szöveget a saját ismereteinknek meg tudjuk feleltetni, a szövegértés során a koherencia egyik fontos forrása. Kintsch (1974) klasszikus kísérletei például fontos bizonyítékkal szolgálnak arra, hogy a következtetés (inferencia) ugyanúgy része lesz a szöveg reprezentációjának, mint az explicite megfogalmazott tartalmak. Kintsch kísérleti személyei az alábbi mondatokat olvasták (magyar fordítás: Csépe, 2006): Explicit változat: Egy gondatlanul elhajított cigaretta miatt kezdődött a tűz. A tűzben több hektár frissen telepített erdő égett le. Implicit változat:



Valaki gondatlanul elhajította cigarettáját. A tűzben több hektár frissen telepített erdő égett le. Az igaz-hamis döntést kívánó, reakcióidő-méréssel kísért ellenőrző kérdések eredményeként az derült ki, hogy minél hosszabb idő telt el az olvasott implicit szöveg és az explicit ok-okozati összefüggést tartalmazó mondat között, annál kevésbé tért el a válaszadás ideje. Kintsch eredményei szerint már 15 perc elteltével nem tudjuk megkülönböztetni az olvasott explicit és implicit tartalmakat, ezek a következtetési folyamatoknak köszönhetően az emlékezet számára azonossá válnak. Az implicit tartalmakra, tehát a tudásreprezentációra épülő szövegfeldolgozásban többféle következtetési forma érvényesül: 1. Áthidaló vagy visszaható következtetés. Ez akkor jön létre, ha az egymást követő mondatok lazán kapcsolódnak, a téma pedig implicit. 2. Kauzális következtetés. Ez az áthidaló következtetés speciális esete, ilyenek Kintsch klasszikus kísérletének előbb bemutatott mondatai. 3. Elaboratív következtetés. Az ilyen esetekben a szövegben egyébként nem szereplő információ társul reprezentációhoz úgy, hogy ez a szöveg koherenciáját nem befolyásolja (Singer, 1990). Ez utóbbi fajta következtetés függ talán leginkább az olvasó tudásától. Ez a szövegértéskor úgy működik, hogy a reprezentációhoz kiegészítő ismeretek társulnak, és annak szerves részét képezik. Ennek következtében az elaboratív következtetés esetében, eltérően az áthidalótól, a szövegtartalomra vonatkozó verifikáció nem tér el az explicittől (Singer, 1980). Valamennyi, a szövegértő olvasásnál érvényesülő következtetési forma az emberi gondolkodás (lásd a gondolkodásról szóló fejezetekben) és tudásszerveződés (lásd az Általános pszichológia második kötetének Tudás fejezeteiben) sajátossága. Ezeknek a törvényszerűségei érvényesülnek minden szöveg értésekor, értelmezésekor, tartozzanak azok bármelyik szövegtípusba is.

3.1. ÖSSZEFOGLALÁS 1. Ebben a fejezetben áttekintettük, hogy melyek azok a megismerőfunkciók, amelyek a megfelelő szintű olvasáshoz és szövegértéshez pszichológiai szempontból nélkülözhetetlenek. Áttekintettük azokat a főbb pszichológiai modelleket, amelyek az olvasás komplex folyamatát eltérő feldolgozási szintek, illetve több szintből álló, de működési minőségükben eltérő olvasási utakhoz kötik. 2. A Marsh-féle szintelmélet szerint az olvasás négy szakaszban, pontosabban négy szinten történik, az olvasástanulás is ezt az utat követi. A Marsh-modell és a későbbi szintmodellek az első szintet a szóforma alapján történő feldolgozáshoz kötik. A második szinten az analógiaalapú olvasás történik, ezt követi a szekvenciális dekódolás, majd ennek a kontextussal való összekapcsolása. 3. A mai két- vagy többutas elméletek klasszikus elődjének, a Morton-modellnek az az alapfeltevése, hogy a szavak olvasásában két feldolgozási út van: a szemantikai és a fonológiai. A szemantikai út első lépcsője a vizuális elemzés, a fonológiai úté pedig az adott ortográfiához kötött fonológiai elemzés. 4. Besner és Smith modellje az interaktív modellek olyan jellegzetes példája, amely szerint az olvasásban a reprezentáció a meghatározó. Ez a lexikai csomópontok és a szavak egy az egyhez történő hozzárendelése révén szerveződik. 5. A konnekcionista modellek mindegyike elkülönít egy szemantikai (direkt) és egy fonológiai (indirekt) utat, illetve az ezek illesztéséből származtatott rutinműködést. 6. Az olvasásban a feldolgozórendszer a nyelvi szerveződés szabályait követi. Ezek közül kiemeltük a mondat és szövegszerveződés szabályait. Kiemeltük Frazier és Rayner (1982) kerti ösvény modelljét, amely azt feltételezi, hogy a mondatok elemzésekor két eltérő aranyszabályt alkalmazunk: a minimális csatolási és a késői zárási szabályt.

3.2. KULCSFOGALMAK felszíni kód, helyzetmodell, kerti ösvény modell, szövegalap, tematikus nyelvtan



3.3. ELLENŐRZŐ KERDESEK 1. Elemezze az olvasás szint- és útmodelljei közötti különbséget! 2. Mi a szerkezet és a jelentés szerepe az olvasásban? 3. Milyen típusai vannak a szövegértést befolyásoló következtetéseknek? 4. Mit jelent az ortográfia mélysége? 5. Melyek azok a megismerőfunkciók, amelyek az olvasásban meghatározó szerepűek?

3.4. AJÁNLOTT OLVASMÁNYOK Csépe Valéria 2006. Az olvasó agy. Akadémiai Kiadó, Budapest.


6. fejezet - 5. FEJEZET – A nyelvi és emlékezeti folyamatok kapcsolata A nyelvtől részben vagy teljesen független kognitív rendszerek jelentős hatással vannak a nyelvi folyamatokra, ezért nyelvfejlődéssel, nyelvfeldolgozással és nyelvi zavarokkal nem célszerű csak a nyelvből kiindulva foglalkozni. A nyelvi folyamatok egyéni különbségeinek és patológiájának hátterében általában nem csupán a szűk értelemben vett nyelvi rendszerek állnak. A nyelvi működést talán leginkább meghatározó nem nyelvi kognitív rendszerek az emlékezeti rendszerek. Jelen fejezet célja, hogy a modern emlékezetkutatás és a pszicholingvisztika eszköztára segítségével szemléleti és módszertani keretet adjon a nyelvi folyamatok és emlékezeti rendszerek kapcsolatának vizsgálatához, feltérképezéséhez. A központi kérdésünk az, hogy a különböző emlékezeti rendszerek milyen szerepet töltenek be a nyelvi folyamatokban. Három nagy emlékezeti rendszer kerül fókuszba: a munkamemória-rendszer, aprocedurális rendszer(ek) és a deklaratív emlékezeti rendszer(ek) (lásd 5.1. ábra). Utóbbi nyelvben betöltött szerepéről (mentális lexikon szerveződése, a szemantikus emlékezet, sémák) jól kidolgozott szakirodalom áll rendelkezésre, ezért nem tárgyaljuk külön. (Az imént említett három emlékezeti rendszert részletesen tárgyalja tankönyvünk második kötete, Csépe-Győri-Ragó, 2007b. A mentális lexikont e kötetünk korábbi fejezetei több ponton is tárgyalták, míg a szemantikus emlékezet és a tudást hordozó sémák kapcsán ismét csak tankönyvünk második kötete szolgál ismeretekkel. – A szerk. ) A nyelvi folyamatok hátterében álló emlékezeti rendszerek megértése nemcsak a mindennapi nyelvhasználatba enged bepillantást, de segítheti a nyelvi patológiák mélyebb megértését és ezek terápiájának hatékonyabbá tételét.

1. Munkamemória és nyelv A nyelvi teljesítmények egyéni különbségeinek hátterében sok esetben az eltérő munkamemória-ka- pacitás állhat. Az alábbiakban munkamemória-hatáson azt értjük, hogy a nyelvi feladat együttjárást mutat az adott munkamemória-mérő eljárással, amivel statisztikailag jól magyarázhatóak a nyelvi mutatók egyéni különbségei. Az egyéni különbségeken azt értjük, hogy a nyelvi feladatokban (pl. olvasás, megértés) eltérő teljesítményt mutatnak az egyes emberek (gyorsabbak vagy lassabbak, jobb vagy rosszabb a megértési teljesítményük, stb.). A nyelvfeldolgozás bizonyos aspektusai kapcsolatot mutatnak a munkamemória-tesztekkel, más aspektusai nem.

5.1. ábra. Az emlékezeti és nyelvi folyamatok kapcsolatának összefoglaló ábrája. Három nagy emlékezeti komponens biztosítja a nyelvi működés hátterét és peremfeltételeit: 1. a többkomponensű munkamemóriarendszer, 2. a procedurális rendszer, 3. a deklaratív emlékezeti rendszer. A nyelvi folyamatok két nagy 102 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

5. FEJEZET – A nyelvi és emlékezeti folyamatok kapcsolata csoportja: gyors, automatikus, implicit nyelvi folyamatok, melyek elsősorban menet közbeni eljárásokkal mérhetőek; 2. lassabb, másodlagos, posztinterpretatív, explicit nyelvi folyamatok, melyek utólagos eljárásokkal mérhetőek. A tudatosságot jobban igénylő, másodlagos nyelvi folyamatokra – mint a szövegmegértés, mondatmegértés későbbi szakaszai, a többnyelvűek kódváltása – a munkamemória-rendszer van hatással. A gyors, automatikus, implicit nyelvi működések – mint a mentális nyelvtan, a mondatmegértés korai, interpretatív szakasza – a procedurális rendszerrel vannak szoros kapcsolatban. A fejlődési faktort szintén magában foglalja ez a szemléleti keret. Amíg a nyelvi folyamatok nem készségszintűek, addig a munkamemóriának jelentős szerepe van nemcsak az online nyelvi működésben, de a hosszú távú nyelvi készség elsajátításban is (Németh, 2006)

1.1. Mondatmegértés és munkamemória Az utóbbi évtizedben a mondatmegértés és a munkamemória összefüggései világosabbá váltak. A kapacitáselméletek és számos munkamemória-kutató azon állítása, hogy a munkamemória korlátozott kapacitása hatással van a nyelvi folyamatokra, és az egyéni különbségek hátterében is ez áll, ebben a formában nem állja meg a helyét. A mai napig számos pszicholingvisztika- és pszichológia-tankönyvben ez a túláltalánosító megfogalmazás szerepel. A mondatmegértés időbeli lefutásának első szakaszát gyors és automatikus működés jellemzi, folyamatai online, azaz menet közbeni eljárásokkal mérhetőek, mint az előfeszítéses (priming-) helyzetek vagy az önütemezett olvasás. Elsősorban a szintaktikai feldolgozás történik ebben az idői ablakban. Ilyenkor normál felnőtt személyeknél nem mutatható ki a munkamemória hatása. Mind a hazai (Németh, 2002), mind a nemzetközi szakirodalomból idézhető kísérletek (Caplan et al., 1999) azt mutatják, hogy a szintaktikai feldolgozás szempontjából kiemelt szavakra eső reakcióidők egyéni különbségeinek hátterében nem a munkamemóriarendszer működése áll. Csak abban az esetben mutatható ki a munkamemória hatása, ha a nyelvi rendszer szélsőségesen hosszú, összetett mondattal kerül szembe. Ez jól illeszkedik abba az elképzelésbe, hogy a munkamemória akkor lép fokozottan működésbe, amikor újszerű vagy a kognitív rendszert nagyon megterhelő feladattal állunk szemben. A készségszintű, proceduralizálódott feladatok esetén, mint például az autóvezetés vagy kerékpározás, nincs rá szükség. A mondatmegértés korai, úgynevezett interpretatív szakaszában (amikor a nyelvtani szerkezetet építjük fel, a morfémákat keressük ki a lexikonból, feldolgozzuk a prozódiát) tehát nincs munkamemória-hatás. A megértés időbeli lefutásának későbbi, úgynevezett posztinterpretatív szakaszának folyamatai (amikor az előzetes tudásunkra és a kontextusra is érzékeny módon kialakítjuk a mondat „végső” értelmezését) utólagos (offline) eljárásokkal mérhetőek, mint például a mondatismétlés vagy a megértést ellenőrző kérdések. A mondatmegértés e szakaszában történik a mondat jelentésének kialakítása (szemantikai folyamatok) az előzetes tudásunk figyelembevétel. Ebben a szakaszban markánsan kimutatható a munkamemória-rendszer hatása. Ez egybevág Friederici és munkatársai (1998) vizsgálataival, akik az eseményfüggő agyi potenciál módszerét használva a mondatmegértés későbbi, 400 ms körüli és utáni szakaszaiban találtak különbséget alacsony és magas munkamemóriájú személyek között. Kétértelmű mondatokat használva akkor tudtak kimutatni munkamemória-hatást, amikor a kétértelműség a mondat végéig, tehát hosszú ideig jelen volt.

1.2. Szövegmegértés és munkamemória A szövegmegértési helyzetet, a korábbi terminológiát használva, a posztinterpretatív folyamatok jellemzik. Nem véletlen, hogy a legnagyobb sikereket a kapacitáselméletek (Daneman-Carpenter, 1980) a szövegmegértés terén érték el. Itt a nyelvi anyagot utólagos eljárásokkal vizsgálták. A verbális munkamemóriát mérő komplex eljárásokkal (pl. az olvasási terjedelem tesztelése, a hallási mondatterjedelem tesztelése) meghatározott munkamemória-kapacitás jól bejósolja a szövegmegértési teljesítményt. A szövegmegértés egyéni különbségeinek hátterében tehát markánsan kimutatható a munkamemória-rendszer működése (lásd még Magyari-Németh, 2003).

1.3. A nyelvi megértés proceduralizációja a fejlődés folyamán A mondatmegértés folyamatának korai és késői szakasza tehát eltérő munkamemória-hatásokat mutat. Finomítja a képet, ha fejlődési megközelítést alkalmazunk. A magyar nyelven történt kísérletek eredményei szerint gyermekeknél az önütemezett olvasással mért megértés munkamemória-hatáso- kat mutat (Németh, 2002). Vagyis gyermekeknél a megértés egyéni különbségeinek (a gyors és lassú gyermekek) hátterében a megértés korai, interpretatív szakaszában a felnőttekével szemben kimutatható a munkamemória-rendszer működése. A


5. FEJEZET – A nyelvi és emlékezeti folyamatok kapcsolata keresztmetszeti vizsgálatokból láthatjuk, hogy az életkor előrehaladtával, a nyelvi megértés készségszintűvé válásával a munkamemória-hatás eltűnik.

1.4. Fonológiai hurok és nyelvtanulás Az utóbbi idők kutatásainak eredményei rávilágítottak arra, hogy a fonológiai huroknak jelentős szerepe van a nyelvelsajátításban és a második nyelv tanulásában (Baddeley et al., 1998; Racsmány et. al., 2001; Racsmány, 2004). Szoros kapcsolat mutatható ki a szótár vagy a szókincs növekedése és a fonológiai hurok fejlődése között. Longitudinális vizsgálatok bizonyítják, hogy a fonológiai hurok korábbi életkorban megfigyelt kapacitásbeli különbségei jól bejósolják a későbbi szókincsnövekedést. Az álszóismétlési teszt (lásd a Beszédészlelés, mentális lexikon, beszédmegértés, beszédprodukció című fejezetnek a mentális lexikonról szóló részét, illetve tankönyvünk második kötetét, Csépe-Győri-Ragó, 2007b) korrelál legjobban a mentális szótárral, még abban az esetben is, ha az elemzések folyamán parciális korrelációs statisztikai elemzéssel az IQ hatását kiküszöböljük. Számos bizonyíték van arra, hogy a fonológiai hurok jelentős szerepet játszik az új szavak tanulásában. Egy kísérletben gyermekeknek játék állatok nevét kellett megtanulniuk: ezek vagy újsze- rűek voltak (pl. hübedin, cselika), vagy ismerősek (pl. Péter, Andor). Az első esetben a nagy fono- lógiaihurok-kapacitású gyermekek jobban teljesítettek, mint a kis kapacitásúak, míg ismerős nevek estén nem volt különbség a kis és a nagy kapacitású csoport között (Baddeley et al., 1998). Service (1992) longitudinális vizsgálatban mutatta ki, hogy az álszóismétlési teszttel és a számterjedelem-feladattal mért 9-10 éves kori fonológiaihurok-kapacitás jó bejóslója a két évvel később mért második nyelvi teljesítménynek. Egy másik vizsgálatban poliglott (legalább három nyelven beszélő) és nem poliglott személyeknek mérték meg az IQ-ját, téri-vizuális és verbális munkamemória-feladatokban nyújtott teljesítményét. A két csoport között a számterjedelem- és az álszóismétlési tesztben volt különbség a többnyelvűek javára. A fenti eredmények arra utalnak, hogy a fonológiai hurok, azon belül is a fonológiai tár a nyelvelsajátítás, nyelvtanulás egyik „motorja” (Baddeley et al., 1998; magyarul: Racsmány, 2004). Az eredmények azért figyelemreméltóak, mert egy látszólag rövid távú hatás (a rövid távú emlékezet terjedelme) egy hosszú távú hatást (szókincsbővülés) eredményez.

2. Procedurális rendszerek és mondatmegértés A proceduralizálódott nyelvi működés, azaz az automatikus, gyors nyelvi folyamatok esetében nem mutatható ki a munkamemória hatása. A mondatfeldolgozás gyors, korai szakaszát részben a nyelvtani feldolgozáshoz kötjük. Ebből következik a kérdés, hogy vajon milyen kognitív rendszerek állnak a nyelvtani működések hátterében. A Steven Pinker és Michael Ullman nevéhez kötődő kognitív idegtudományi vizsgálatok válaszként a procedurális rendszert jelölik meg. Ullman kétutas modellje, az úgynevezett deklaratív/procedurális modell a nyelvtani feldolgozást, szabályalkalmazást a procedurális rendszerekhez kapcsolja, a mentális lexikon folyamatait a deklaratív emlékezeti rendszerekhez (Ullman, 2 00 1, 2004 ). A modell értelmében a nyelvtan idegrendszeri hátterét az anterior területek (Broca-trület és bazális ganglionok), a lexikonét pedig a poszterior területek (elsősorban bizonyos temporális régiók) adják (5.2. ábra). A neuropszichológiai kutatások eredményei azt mutatják, hogy a bal halántéklebeny, illetve a temporo-parietális területek sérülése következtében kialakuló poszterior afázia egyik legkifejezettebb tünete a főleg az igékre és főnevekre kiterjedő szótalálási zavar. A poszterior afáziás betegek a szabályos múlt idejű alakok képzésében jobban teljesítenek, mint a rendhagyó formák előállításánál, mivel az agysérülés következtében a memóriafüggő lexikon károsodott, míg a szabályos alakok képzéséért felelős területek érintetlenek maradtak. Kitalált igék esetén jó teljesítményt nyújtanak a betegek. A grammatikai képességeik és a beszédértésük általában jó (Ullman, 2001). Ezzel szemben az elülső területek (Broca-terület és szomszédos régiók, bazális ganglionok) sérüléséből adódó anterior afázia egyik legjellemzőbb tünete az agrammatizmus. Az érintett személyek hajlamosak a nyelvtani elemek hibás használatára, elhagyására. Az anterior afáziás betegek a rendhagyó alakok képzésében mutattak jobb teljesítményt a szabályos formákkal szemben. Ezt a szabályokért és implicit folyamatokért felelős frontális területek sérülésével magyarázzák. A poszterior afáziás személyekkel ellentétben az anterior afáziás betegek gyengén teljesítettek múlt idejű formák létrehozásakor kitalált igék esetén (Ullman, 2001). A Pinker és Ullman (2002) által idézett kutatásokban anterior területen sérült és poszterior területen sérült betegekkel végeztek vizsgálatot a kutatók, melynek során a kísérleti személyeknek szabályos (look-looked – 104 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

5. FEJEZET – A nyelvi és emlékezeti folyamatok kapcsolata ’néz-nézett’), kitalált (plag-plagged – jelentés nélküli) és szabálytalan igék (dig-dug – ’ás-ásott’) múlt idejű formáit kellett létrehozniuk. A szabályos és a kitalált igék képzéséhez az -ed toldalékoló szabály alkalmazása szükséges (nyelvtan használata), viszont a szabálytalan múlt idejű formákat a lexikonból kellett előhívni. A szótanulási zavart mutató poszterior afáziások és a deklaratív memória általános sérülésével járó Alzheimerkóros betegek többet hibáztak a szabálytalan alakok produkciójában, mint a szabályosakéban. Az anterior afáziások és a Parkinson-kóros betegek viszont a rendhagyó formáknál mutattak jobb teljesítményt. A fenti eredményeket az agyi képalkotó (fMRI, PET) és az eseményhez kötött agyi kiváltott potenciált (EKP) mérő eljárásokkal végzett vizsgálatok is megerősítik.

5.2. ábra. A deklaratív/procedurális modell idegrendszeri háttere. A nyelvtanért az anterior (elülső) régiók – Broca-terület, bazális ganglionok (fekete kör) –, a lexikonért a poszterior (hátsó) régiók – temporális lebeny (szürke kör) – a felelősek

2.1. ÖSSZEFOGLALÁS 1. A fejezet célja az volt, hogy szemléleti keretet adjon a nyelvi folyamatok tanulmányozásához. Amikor normál vagy patológiás nyelvi működéssel vagy a nyelv fejlődési aspektusaival foglalkozunk, figyelembe kell vennünk a különböző emlékezeti rendszerek normál vagy patológiás működését. A többkomponensű munkamemória-rendszer, a procedurális rendszer, a deklaratív emlékezeti rendszer eltérő módon befolyásolja a különböző nyelvi folyamatokat. 2. A tudatosságot jobban igénylő, másodlagos nyelvi folyamatokat – mint a szövegmegértés, mondatmegértés későbbi szakaszai, a többnyelvűek kódváltása – a munkamemória-rendszer korlátozza és segíti. A gyors, automatikus, implicit nyelvi működések – mint a mentális nyelvtan, a mondatmegértés korai, interpretatív szakasza – a procedurális rendszerrel vannak szoros kapcsolatban. A mentális szótárunk pedig a deklaratív emlékezeti rendszerrel áll kapcsolatban. 3. Amíg a nyelvi folyamatok nem készségszintűek (pl. gyermekeknél), addig a munkamemóriának jelentős szerepe van a gyors, automatikus nyelvi működésben, de az olyan hosszú távú nyelvi képességek elsajátításban is, mint például a szóelsajátítás, az olvasástanulás, a gyermek megértési folyamatai, az idegennyelv-tanulás.

2.2. KULCSFOGALMAK deklaratív/procedurális modell, interpretatív szakasz, posztinterpretatív szakasz

2.3. ELLENŐRZŐ KÉRDÉSEK 1. Milyen agyi régiók károsodása okoz zavart a mentális lexikon működésében? 2. A procedurális rendszer mely nyelvi folyamatokkal áll kapcsolatban? 3. Melyik emlékezeti rendszer működése segíti a szövegmegértést? 4. Foglalja össze a deklarativ/procedurális modellt! 5. Mi a szerepe a fonológiai huroknak a nyelvi folyamatokban? 6. A bazális ganglionok milyen nyelvi és emlékezeti folyamatokban játszanak szerepet?


5. FEJEZET – A nyelvi és emlékezeti folyamatok kapcsolata

2.4. AJÁNLOTT OLVASMÁNYOK Bánréti Zoltán (szerk.) 1999. Nyelvi struktúrák és az agy. Corvina, Budapest. Pinker, S. 1999. Words andrules: The ingredients of language. Basic Books, New York. Pinker, S. 1999/1994. A nyelvi ösztön. Typotex, Budapest. Pinker, S. 2007. The Stuff of Thought: Language as a Window into Human Nature. Viking, New York. Pléh Csaba – Lukács Ágnes 2002. A szabályok és a kettős disszociációs elv a nyelv agyi reprezentációjában. In: Vizi E. Szilveszter – Altrichter Ferenc – Nyíri Kristóf – Pléh Csaba (szerk.): Agy és tudat. BIP, Budapest.

2.5. AJÁNLOTT HONLAPOK http://brainlang.georgetown.edu/ – A Michael Ullman Labor honlapja.


7. fejezet - 6. FEJEZET – Nyelv és agyműködés A nyelvi folyamatok vizsgálatánál, mint ahogy az a korábbi fejezetek mindegyikében kiderült, a pszichológia az empirikus vizsgálatok változatos eszköztárát használja. A pszichológia társtudományai közül erre az eszköztárra legerősebb hatással – a nyelv esetében természetesen a nyelvtudomány különböző ágainak kivételével – az emberi agy működésével foglalkozó területek voltak. Ezek közül kiemelhető a neuropszichológia és az idegtudomány, ez utóbbinak a modern képalkotó eljárások megjelenése mellett is jelenleg mással nem helyettesíthető módszerét használó területe, az elektro- fiziológia Míg az előbbi területen szerzett ismereteket az általános pszichológia erőteljesen beépíti, az elektrofiziológia, mindenekelőtt pedig az eseményhez kötött agyi potenciálok alkalmazásával nyert eredmények csak egyes témáknál (észlelés, figyelem) kerültek be a pszichológia tudásbázisába. Ebben a rövid fejezetben azokat az ismereteket foglaljuk össze, amelyek tovább segítik a nyelvi panel egyes fejezeteiben leírtak megértését, szintézisét. Jelzendő azt, hogy a neuropszichológiai ismeretek az alapozásban még nem képezik a törzsanyag elmélyült részét, a bemutatott ismertetések szövegdobozban szerepelnek. Nem is mutatjuk be az eseményhez kötött agyi potenciálok (EKP) rendszerét, erről az Általános pszichológia 1. (CsépeGyőri-Ragó, 2007a) Érzékelés, észlelés, környezet című fejezetében a szükséges szinten már szóltunk.

7.1. táblázat AFAZIA Az afázia az agy szerzett sérülései (stroke, trauma stb.) következtében előálló nyelvi zavarok összefoglaló neve. Az afázia tüneteinek meghatározása és az egyes típusainak csoportosítása sztenderdi- zált afáziatesztekkel és körültekintő klinikai vizsgálattal történik. Egyik fő típusa az általában a beszédprodukció súlyos zavarával jellemezhető afázia, amelyet leírója alapján Broca-afáziának, természete miatt motoros, a beszédképzés problémái miatt nem-fluens afáziának nevezünk. Ennek egyik jellegzetes alcsoportja az agrammatikus Broca-afázia. Paul Broca (lásd a szövegdobozt a szemközti oldalon) a 19. század második felében publikált nagy hatású művében agysérült betegek boncolásos vizsgálatai alapján megállapította, hogy a jobbkezes személyeknél a „beszédkifejező” (beszédmotoros) rendszer zavara a bal homloklebeny harmadik tekervénye hátsó részének sérülésével jár együtt. Ezt a területet (Brodman 44-es terület) ma Broca-területnek nevezzük. Ha ez a terület trauma vagy stroke következtében károsodik, nyelvtanhasználati és/vagy súlyos motoros beszédzavarok keletkeznek. A betegek gyakran hagynak ki szavakat és toldalékokat; a nyelvtani viszonyokat jelölő funkciószavakat és a toldalékokat hibásan alkalmazzák vagy elhagyják; beszédük lassú, töredezett; egyes hangok kiejtése nehézséget okoz számukra; beszédértésük általában lényegesen jobb, mint beszédprodukciójuk. 1874-ben Karl Wernicke (lásd a szövegdobozt a 190. oldalon) egy másik típusú afáziát írt le. Az általa leírt betegek folyamatosan beszéltek, beszédük azonban leginkább valamilyen halandzsanyelvre hasonlított. Ezeknél a betegeknél, mint ahogy már Wernicke is megállapította, a probléma nem a hangok kiejtésében, hanem azok megtalálásában, megértésében volt tetten érhető. Az afáziá- nak ezt a típusát Wernicke-afáziának nevezik leírója alapján, fluensnek a beszédfolyam változatlansága miatt, a halandzsa miatt pedig zsargonafáziának. A mai szakirodalom sokféle változatát ismeri, ugyanúgy, mint a Broca-afáziának. Ezt a típust az jellemzi, hogy a betegek a megfelelő szó helyett egy azzal rímelőt vagy vele szemantikai kapcsolatban lévőt mondanak. Az is gyakori, hogy hangzásban hasonló nem létező szavakat alkotnak, ezek az úgynevezett neologizmusok. Ezek mellett igen jellemző a Wernicke-afáziásokra, hogy a nyelvi megértésük korlátozott, aminek oka az első halán- téki agytekervény (az ún. Wernicke-terület) sérülése. A Broca- és Wernicke-féle afázia mellett számos más típusú afázia, illetve kevert típusok is ismeretesek. Az is tudott, hogy az afáziából való felépülés (szerencsére) gyakori. Már Wernicke is feltételezte, hogy sok afáziás beteg felépülésében a jobb oldali kompenzációnak van jelentős szerepe. Ezt a későbbi, modern idegtudományi adatok részben igazolták is. A felépülésnek azonban van néhány strukturális korlátja, így a kompenzációra csak bizonyos területeken van lehetőség, mint amilyen a szomszédos kéregterület, az ellenoldali megegyező kéreg vagy az egyes, ezekhez hierarchikusan kapcsolódó szubkortikális területek. A felépülés változatossága természetesen összefügg a sérülés kiterjedtségével és elhelyezkedésével, valamint feltételezhetően kapcsolatban van a nyelvi lateralitás, kezesség, kor és nem eltéréseivel. 107 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

6. FEJEZET – Nyelv és agyműködés

7.2. táblázat PAUL BROCA (1824-1880) Pierre Paul Broca munkássága fontos hozzájárulást jelentett az anatómia, a fiziológia és az antropológia területein, jóllehet a modern agysebészet is egyik alapítójának tekinti.

A francia patológus és idegsebész 1824-ben született, Sainte-Foy- la-Grande-ban (Gironde, Bordeaux), és 1880-ban Párizsban halt meg. Tizenhét évesen kezdte a Párizsi Egyetemet, ahol szülei kívánságára orvostudományi tanulmányokat folytatott. 1844-ben valóra vált régi vágya, és Pierre Nicolas Gerdy (1797-1856) anatómus, fiziológus és sebész gyakornoka lett. Két év múlva Gerdy asszisztensévé nevezték ki, majd ezt követően egy négyéves szakmai gyakorlatra került Phi- lippe-Frédéric Blandin sebészhez (1798-1849) az Hotel-Dieu-ben. 1848-ban a Párizsi Egyetem Orvosi Karának kórboncnoka lett, és leírta az izomsorvadást, az angolkórt mint táplálkozási zavart, valamint a véráramon keresztül terjedő rákot, másoktól függetlenül. A következő évben, 1849-ben az orvostudományok doktorává avatták. 1867-ben az Orvosi Kar patológiai tanszékének vezetésére kérték fel, és a következő évben a klinikai sebészet professzorává nevezték ki. Kiemelkedő tudományos eredményei elismeréséül 1868-ban az Akadémia tagjává választották. Paul Broca elsősorban az agyi funkciók lokalizációjáról szóló korszakalkotó munkáiról vált híressé, és jól ismert a mai napig. Agykárosodott betegek megfigyelése, elsősorban egy motoros afá- ziás esete alapján a beszéd bal féltekei dominanciája mellett érvelt, és a beszéd agyi központját a harmadik frontális tekervény poszterior részére lokalizálta. Ezt a területet róla ma is Broca-terület- nek nevezzük.

1. Jelentésfeldolgozás és N400 A nyelvi feldolgozás különböző folyamatai (hangalak, j elentés, szerkezet), mint korábban láthattuk, a feldolgozási szinteket, illetve ezek szerveződését és kapcsolódását tekintve is összetett rendszerben valósulnak meg. Ezek segítségével, bizonyos korlátokkal persze, jól követhetőek a minőségileg és funkcionálisan is eltérő feldolgozási szakaszok, interakciók. Az EKP komponensei közül az alacsonyabb szinteken jól használhatók a rövidebb latenciájú (az ingerkezdet utáni első 200 ms-on belüli) komponensek. A szavak jelentésének feldolgozását egy későbbi, a szókezdet után általában 200 ms-nál kezdődő és maximális amplitúdóját 400 msnál elérő komponens megjelenése kíséri. Ez az agyi elektromos aktivitás elvezetésére szolgáló elektródák közül a fejtetőn és a körül elhelyezetteken a legnagyobb (centrális elvezetési maximum). Ezt az alapesetben a jelentésfeldolgozással (szemantikai folyamatokkal) korreláló komponenst nevezzük az elvezetett és átlagolt agyi válaszon negatív irányú kitérése (N) és jellemző maximális amplitúdójának megjelenési ideje (csúcsamplitúdó: ~ 400 ms-nál) alapján N400-nak. A nyelvfeldolgozási folyamatok vizsgálatának EKP-klasszikusa az N400, hiszen ez az első azonosított komponens, leírása pedig 1980-ra tevődik. Ekkor jelenik meg a magyar származású Marta Kutas, valamint Steven Hillyard első publikációja arról, hogy az úgynevezett szemantikai sértéseket (inkongruenciákat) tartalmazó mondatok feldolgozását egy különleges EKP-komponens megjelenése kíséri. Egész pontosan a mondatba jelentését tekintve nem illeszkedő szó (írott, a kísérleti személyek képernyőn olvassák) az illeszkedő szavakkal összehasonlítva lényegesen nagyobb N400-at vált ki. Ezt az eltérést nevezzük N400-hatásnak. A ma már (nyelvészeti, pszichológiai, idegtudományi) tankönyvekben szereplő alapkísérletben a kísérleti személyek szavanként bemutatott mondatokat olvastak egy képernyőn. A mondatok kétfélék voltak: a mondatvégi szó



jelentése ütközött vagy illeszkedett a mondatéval. Az ütköző (szemantikailag inkongruens) mondatok ilyenek voltak: A férfi leborotválta a szakállát és a várost. A mondatbefejező utolsó szóra, a szókezdettől számított mintegy 400 ms idővel jelent meg az a negatív hullám, amely legkifejezettebb tehát a centrális, a fej tetején lévő, az elektrofiziológiai terminológia szerinti Cz elektródahelyen volt. Ma már tudjuk, hogy bár az N400 speciálisan nagy szemantikai sértésekkor regisztrálható, nem csupán ezeknek az anomáliáknak az indexe, hanem a potenciálisan jelentéssel bíró szavakra adott normál agyi válasz. Nem véletlen tehát, hogy az N400, legyen bármily kicsi is, szószerű ingerekre is (ilyenek a kiejthető álszavak) megjelenik. Az N400 nagysága, azaz az alapvonaltól (ez az inger nélkül elvezethető aktivitás átlagából származtatott alap, általában az ingert megelőző időintervallumban) mért csúcsamplitúdója leginkább a szavak közötti kapcsolatokra érzékeny. Jelenlegi ismereteink szerint az illeszkedő/várt és a nem illeszkedő/nem várt szavakkal kiváltott N400-hullámoknak annál kisebb a különbsége, így az N400-hatás is, minél erősebb a szemantikai kapcsolat két szó vagy egy mondat és egy szó között. Mivel az N400 változása minden olyan tényezővel összefügg, amely a jelentéshez történő hozzáféréssel, a jelentésreprezentációval, hibadetekcióval, illetve a szemantikai illesztéshez, újraelemzéshez és integrációhoz szükséges erőfeszítéssel kapcsolatos, ezeken a területeken az empirikus vizsgálatok egyik kitüntetett összetevője. Az N400 a rendelkezésre álló empirikus adatok alapján tekinthető a lexikális-szemantikai feldolgozás EKPkorrelátumának, és ily módon ezekben a kérdésekben a vislekedéses mutatóknál megbízhatóbb indikátornak. Tágabban értelmezve az N400 azt a hosszú távú emlékezethez kapcsolódó hozzáférési és keresési folyamatot teszi követhetővé, amely a nyelvi információ jelentéstartalmának feldolgozásához szükséges, illetve a mentális lexikonban (erről a korábbi fejezetekben már többször esett szó) történő kereséssel összefüggő erőfeszítéssel kapcsolatos. Az empirikus adatok (pl. Sanehira-Katayama, 1995) szerint kisebb erőfeszítéssel járó keresés és hozzáférés esetén az N400 amplitúdója is kisebb, mint nagyobb erőfeszítést kívánó feldolgozásnál. Összefoglalva megállapítható tehát, hogy az N400 nagysága annak a feldolgozásnak „költségjellemzőit” jelzi, amelynek során a nyelvi bemenet (legyen írott vagy élőszóban elhangzó) alapján a szó jelentése és a tágabb jelentésreprezentáció integrálódik (Hagoort-Wassenaar-Brown, 2003).

7.3. táblázat KARL WERNICKE (1848-1905)

Karl Wernicke egy felső-sziléziai kis faluban született 1848. május 15- én. Gimnáziumba a Breslauhoz (mai nevén Wroclaw) közeli Oppelnbe járt. A Breslaui Egyetemen orvostudományt hallgatott, majd a szemészeti osztályon fél évig asszisztensként dolgozott. Ezt követően, az 1870- es francia-porosz háborúban tábori sebészként teljesített szolgálatot, majd ismét a breslaui kórházba került, a Neumann professzor által vezetett elmeosztályra. Fél évet töltött Bécsben, annál a Meynert nevű neuroanatómusnál, akinek 1866-ban öt, nyelvi zavarral küzdő betegről publikált adatai jelentősen befolyásolták Wernicke érdeklődését. Bécsi tartózkodása után röviddel, igen fiatalon, mindössze huszonhat évesen publikálta első fontos munkáját az afáziáról, Der Aphasische Sympto- mencomplex címen 1874-ben. 1875-ben kinevezték asszisztenssé a Berlin Charité klinikára, ahol 1878-ig maradt. 1878-tól 1881-ig főként neurológiai eseteket látott el magánpraxisában. Ez idő alatt számos publikációt készített. A neurológia és a pszichiátria területén szakértői elismerését az irányadó Lehrbuch der Gehirnkrankheiten (1881 és 1883) című munkájával alapozta meg, melyben megkísérelte osztályozni az agyi betegségeket, illetve leírta az agyi léziók lokalizációjában alkalmazható neurológiai módszereket. 1885-ben elvállalta Neumann pozícióját az Allerheiligeni Kórházban, továbbá a neurológiai és pszichiátriai osztály vezetője lett az egyetemi kórházban 1890-ben.



A következő húsz évben a breslaui klinika a neuropszichológiai kutatás központja lett, ahol számos kiváló tudós nevelkedett. Wernicke itt dolgozott 1904-ig, amikor is Halléba távozott. 1905-ben, közúti balesetben halt meg.

2. Jelentés, diskurzus és tudás A pszicholingvisztikában a régóta vitatott kérdések egyike, hogy abban az esetben, ha a jelentés feldolgozásának kiterjedése nagyobb, azaz a mondatnál tágabb szinten történik, mint például hosz- szabb-rövidebb szöveg esetén, maga az elemzés egy vagy két lépcsőben történik-e. Azok az álláspontok, amelyek a mondatfeldolgozást egy elkülönült működésben, más szóval, enkapszuláltan képzelik el (ez a megközelítés a nyelvész Chomsky nevéhez fűződik) általában kétlépcsős feldolgozás mellett érvelnek. Eszerint az első feldolgozási szakaszban kerül sor a mondat feldolgozására, majd egy második lépésben a tágabb értelemben vett jelentés feldolgozásra. Ez lenne a feldolgozásnak az a szakasza, amelyben a beérkező mondatjelentés összevetésre kerül a tudással, illetve a korábban feltáruló kontextussal. (A két szakasz megkülönböztetése rokonságot mutat a nyelv és emlékezet kapcsolatát tárgyaló korábbi fejezetben bemutatott interpretatív vs. posztinterpretatív szakaszolással.) Ezt a kérdést teljes egészében a ma ismert EKP-adatok sem tisztázták még, jóllehet az eredmények több pszichológiai modellt is támogatnak. A túlnyomórészt holland és angol nyelvű ingeranyaggal végzett vizuális és akusztikus EKP-kísérletek alapján tudjuk például, hogy az N400 komponens a globálisabb, tágabb értelemben vett jelentésintegrációnak is elég megbízható EKP-in- dikátorai. Az első ilyen típusú kísérleteket Van Berkum és munkatársai (1999a, b) végezték. A kísérletek jellegzetessége azt volt, hogy a kritikus szavakat tartalmazó tesztmondatokat két-három diskurzusfelépítő mondat előzi meg. Így például az azt leíró bevezető szöveg, hogy egy lány milyen gyors, a tesztmondatban a „lusta” kifejezéssel mint kritikus szóval ütközött. Az ilyen helyzetekben egy olyan inkongruenciát alakítunk ki, amely nem a mondat szintjén érvényesül – hiszen maga a mondat szemantikailag helyes –, hanem a diskurzus szintjén. Azt, hogy a kontextus és a mondat közötti inkongruencia a jelentéselemzésben külön erőfeszítéssel jár, a kritikus szóra megjelenő nagyobb N400-amplitudó mutatja. Ez jól ellenőrizhető, ha az ugyanezzel a szóval kongruens diskurzus-mondat helyzetben kiváltott N400-at elemezzük, amelynek amplitúdója az inkongruens helyzetben mérthez képest sokkal kisebb. Valójában az ilyen és hasonló helyzetekben a pragmatika Grice-féle elveit sértjük (ezekről lásd a következő, A kommunikáció modelljei és alapfolyamatai című fejezetet).

7.4. táblázat ALEXANDER ROMANOVICS LURIJA (1902-1977) A. R. Lurija, a 20. század egyik legnagyobb hatású pszichológusa, 1902- ben született Kazanyban (Oroszország). Egyetemi tanulmányait 19 évesen, 1921-ben fejezte be a Kazanyi Egyetemen. 1923-ban a Moszkvai Pszichológiai Intézetbe került. Ennek egyik laboratóriumában dolgozott, itt ismerkedett meg Vigotszkijjal, aki szellemi mentora és életre szóló inspirátora lett. Vigotszkijjal és Leontyevvel együtt azok a folyamatok érdekelték, amelyekben a fizikai és szenzoros folyamatok, illetve a kulturális környezet egymásra hatnak.

Növekvő politikai nyomás hatására iratkozott be az orvosi egyetemre, ahol neurológiára specializálódott, szakmai érdeklődésének középpontjában az afázia állt. Már bölcsészdoktori fokozat birtokában, 1943-ban lett orvosdoktor is. Ezután kezdett el Moszkvában dolgozni a második világháborúban megsebesült agysérült betegekkel. Klinikai munkája alapján fogalmazta meg az agyi funkcióknak azt az átfogó elképzelését, amely



szerint a neuroanatómiai szerkezet kapcsolatban áll a hierarchikusan szervezett és egymással kölcsönös viszonyban lévő agyi aktivitás funkcionális hálózataival. Ebben a neuropszichológiai modellben szerepet kap a környezetből érkező kulturális befolyás is, amely az agyi rendszerek aktuális fejlődésére és működésére hat. Lurija szemlélete és az afázia vizsgálatára kialakított módszerei ma is tovább élnek a neuropszichológiában. 1945-től haláláig, 1977-ig a Moszkvai Egyetem neuropszichológai osztályát vezette, számos neuropszichológust képeztek ki itt az ő szellemi irányításával. Az ötvenes évek második felétől Lurija eredményeit már világszerte elismerték. Életének utolsó két évtizedében számos könyve és cikke jelent meg angolul. Két kötete esettanulmányokat elemez: The mind of a mnemonist: A little book about a vast memory (1968) és The man with a shattered world (1972). A diskurzus-mondat szemantikai (vagy pragmatikai) ütközésnél aktuálisan alakítjuk ki azokat az ismereteket, amelyeknek ütközését az aktuális, a mondatszemantika szintjén helyes mondatokra vizsgáljuk. Innen már csak egy lépés vezet addig a reperezentációig, amelyet tudásnak nevezünk (ezzel a kérdéssel az Általános pszichológia második kötetének Tudós-fejezetei foglalkoznak). Talán nem meglepő, hogy a jelentésreprezentációkat is magában foglaló tudásreprezentáció is ütközhet az amúgy jól formált és a mondatszemantika szintjén helyes mondatokkal. Az N400 amplitúdónövekedését mérhetjük akkor is, ha egy önmagában szemantikailag helyes mondat tartalma a világról való tudásunkkal ütközik. Peter Hagoort és munkatársai (2003) például olyan mondatokat állítottak össze, amelyek a kísérleti személyek feltételezett általános tudásával ütköztek. Ilyen lenne magyar kísérleti személyek számára az alábbi mondat: Budapesten a villamosok kékek. Ennél a mondatnál feltételezhetjük, hogy fővárosunkban a villamosok nem kékek, hanem többnyire sárgák (eltekintve néhány szélsőséges reklámkampánytól). Úgy tűnik tehát, hogy a szemantikai összekötőfolyamatok hasonlóan működhetnek szó és mondat, mondat és tágabb diskurzus, illetve mondat és a világról való tudás integrációjakor. Az N400-adatok jelenleg legáltalánosabb értelmezése az, hogy nem tűnik tarthatónak, legalábbis a nyelvi feldolgozás pszichológiai realitását illetően, a kétlépcsős jelentésfeldolgozás korábban említett feltételezése. Az EKP-adatok alapján alig valószínű, hogy a mondat jelentése csak a második lépésben kerül összevetésre a korábbi kontextussal, illetve a tudásreprezentációval. Összefoglalva megállapítható, hogy az EKP módszerét alkalmazó, a nyelvi feldolgozás jellemzőit kutató pszichológusok az N400 összetevőt vizsgálják. Ennek oka az, hogy ez a komponens érzékeny a szemantikai feldolgozás során szerephez jutó tulajdonságok legkülönbözőbb eltéréseire: a szógyakoriságra, a szemantikai összetartozás valószínűségére, a szemantikai távolságra és a szemantikai előfeszítés nagyságára (KutasFedermeier, 2000). Annál is inkább jól használható, mivel nem befolyásolják jelentős mértékben olyan, a nyelvi feldolgozás szempontjából felszíni jellemzők, mint az inger modalitása (akusztikus, vizuális) vagy a felszíni kód (pl. jelnyelv).

3. Mondatszerkezet és EKP A mondatszerkezetnek a nyelvi feldolgozásban betöltött szerepéről is több szó esett már a korábbi fejezetekben. Nem meglepő, hogy az EKP módszerét használó kognitív pszichológusok, nyelvészek ezt a kérdést is behatóan vizsgálták. A mondatszerkezet elemzésének folyamataival két igen jellegzetes EKP-válasz korrelál. Ezek a szintaktikai feldolgozás eltérő szakaszaihoz köthetők, az egyik a LAN (a maximális amplitúdójú megjelenési hely alapján kapta a nevét), a másik pedig a P600, illetve az egyre ritkábban azonosított SPS (a folyamat és a válaszjellemző alapján kapta a nevét). ALAN (Lejt Anterior Negativity – bal elülső negativitás) az N400-zal megegyező latenciában, általában az ingerkezdet utáni 300 és 500 ms-ban jelenik meg, felszíni (mármint a fejen, illetve az arra ragasztott elektródák szerint) eloszlásának centruma pedig előrébb (szakszóval frontálisabb) és inkább a bal oldalon van. A LAN funkcionális természetére vonatkozóan két eltérő elképzeléssel találkozhatunk az irodalomban. Az egyik álláspont szerint ez a komponens a szintaktikai feldolgozás első állomását jelzi, míg egy másik elképzelés szerint elsősorban a verbális munkamemória EKP-korrelátuma. Az az elképzelés, miszerint a LAN leginkább a szintaktikai feldolgozás indikátora, szélsőséges szintaktikai és morfoszintaktikai sértéseket alkalmazó kísérletek eredményei alapján fogalmazódott meg (Friederici, 2002). Az egyik gyakori kísérletben a személyeknek olyan mondatokat mutatnak be, amelyekben egy adott szó nyelvtani kategóriája sérül. Ez azt jelenti, hogy a mondatban az adott szintaktikai környezet egy bizonyos szóosztályú elemet kíván, ehelyett azonban egy másik kerül bemutatásra, például ige helyett egy főnév. Az ilyen típusú szókategória-sértéseket tartalmazó mondatok feldolgozását kíséri a LAN. Hasonló EKP-válaszok kísérhetik azokat az eseteket is, amelyekben az ige és a 111 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


főnév egyeztetése nem teljesül, azaz a szám, személy, nem, idő és eset sérül, egyszóval morfoszintaktikai természetűek a sértések. A LAN-t a nyelvi munkamemória-folyamatokhoz kapcsoló álláspont szerint nem a szintaktikai sértésekkel kapott eredmények adják, hanem azok, amelyekben egyre nagyobb memóriaterhelésű mondatok feldolgozását hasonlították össze. Például King és Kutas 1995-ben alanyi (SS, S = alany) és tárgyi (SO, S = alany, O = tárgy) vonatkozó mellékmondatokat tartalmazó összetett mondatok feldolgozását vizsgálták. Azt találták, hogy bár az SS és SO mondatok egyformák abban az értelemben, hogy olyan vonatkozó mellékmondatot tartalmaznak, amely módosítja a mondat alanyát, különböznek aszerint, hogy a főalany milyen szerepet játszik a mellékmondatban. Az SS mondatban a főalany a vonatkozó mellékmondatban is az ige alanya és ágense, míg az SO mondatokban a főalany a főmondat alanya és a mellékmondat tárgya. A fentebb már említett Kutasmunkacsoport adatai szerint a tárgyi vonatkozó mondatok feldolgozásakor a főigére jelenik meg a LAN-hatás, ez pedig úgy értelmezhető, hogy ekkor az alanyra vonatkozó információt frissítik a személyek, azaz a nyelvi munkamemória megnyilvánulásáról van szó. A LAN ebben az értelmezésben azért jelenik meg, mert a feldolgozáshoz szükséges helyes forma előkeresése erősen terheli a munkamemóriát. A másik, már említett komponens, amely a szintaktikai feldolgozáshoz kapcsolható, a P600 vagy másik nevén SPS (Syntactic Positive Shift – szintaxishoz kötött pozitív irányú eltolódás). Ez az agyi válasz mindenekelőtt a nyelvi szerkezetek komplexitására és gyakoriságára érzékeny, azaz kísérheti jól formált, ám ritka vagy szerkezetében igen bonyolult mondatok feldolgozását is.

3.1. ÖSSZEFOGLALÁS 1. Ebben a fejezetben bemutattuk azokat az eseményhez kötött agyipotenciál- (EKP-) összetevőket, amelyekkel a nyelvi folyamatok azonos idejű követése a viselkedéses folyamatoknál érzékenyebben lehetséges. Megállapítottuk, hogy a nyelvi folyamatok követésére leggyakrabban és legmegbízha- tóbban használható hullámösszetevők az N400, a LAN és a P600. 2. Megismerkedtünk azokkal az eredményekkel, amelyek azt támasztják alá, hogy a nyelvi megértésben hasonló feldolgozást követ a lexikális szemantikai feldolgozás, valamint a mondatszemantika és diskurzus, mondatszemantika és tudásreprezentáció illesztése, integrálása. Ezek a folyamatok az N400 EKP-komponens elemzésével vizsgálhatók. 3. Megállapítottuk, hogy a verbális munkamemória és szerkezetépítés alapfolyamatai, különös tekintettel a morfoszintaktikai feldolgozásra, azonos feldolgozóhálózatot terhelnek. Ezek a folyamatok a LAN komponenssel vizsgálhatók. 4. A szövegdobozokban bemutattuk a szerzett nyelvi zavarok általános jellemzőit, illetve az ezek vizsgálatában fontos három meghatározó személy: Wernicke, Broca és Lurija munkáságát.

3.2. KULCSFOGALMAK afázia, diskurzus, EKP, LAN, lexikális-szemantikai feldolgozás, mondatjelentés, morfoszintaxis, N400, P600, szintaxis, tudásreprezentáció

3.3. ELLENŐRZŐ KÉRDÉSEK 1. Találjon példamondatokat a lexikális-szemantikai sértés eltérő formáira! 2. Elemezze, hogy a magyar mondat szerkezeti rugalmassága hogyan vizsgálható, milyen EKP-komponensek változása várható!


8. fejezet - 7. FEJEZET – A kommunikáció modelljei és alapfolyamatai E fejezetünk célja, hogy betekintést adjon néhány olyan alapvető jelenségbe, amelyeket a modern tudományos lélektan különösen lényegesnek tart az emberi kommunikáció kapcsán, illetve bemutasson a kommunikáció folyamatainak megragadására kidolgozott néhány fontos fogalmat és modellt. Nem lehet azonban másként kezdeni ezek bemutatását, mint hogy felhívjuk a figyelmet két mozzanatra – s mindkettőt kissé részletesebben is kifejtjük a későbbiekben. Egyrészt arra, hogy mind a hétköznapi nyelvhasználat, mind a szaknyelvek rendkívül heterogén értelemben használják a kommunikáció kifejezést. Azaz igencsak eltérő folyamatokat tekintenek kommunikációnak. A hosszú farktollakat növesztő hím madarak például azt kommunikálják a tojónak, hogy ők párosodásra különösen alkalmas és érdemes egyedek; az emberi és állati szervezeten belül a különböző szervek gyakran kémiai anyagok, például hormonok segítségével kommunikálnak; az asztalunkon fekvő, bekapcsolt mobiltelefon időről időre felveszi a kapcsolatot a legközelebbi adótoronnyal, kommunikálják egymásnak, hogy ott vannak; a ringben a bokszoló összeszűkült pupillája azt kommunikálja az ellenfélnek, hogy ma különösen harcias; Péter azt mondja Máriának, hogy szeretné, ha a lány tudná, hogy különösen fontos neki. Ezek mind a kommunikáció esetei, ám könnyen belátható, hogy a mechanizmusaik alapvetően különbözőek. Ezt a sokféle jelentést számos munka kiválóan tükrözi is (pl. Fülöp, 1996; Terestyéni, 2006). Ha van is bennük valami közös – erre később visszatérünk –, az szükségszerűen annyira általános, absztrakt, hogy igen keveset ragadhat meg a finomabb részletekből. Így az alábbiakban majd magunk is három különböző, noha egymással összefüggő definíciót ajánlunk a kommunikációra. A másik számunkra fontos előrebocsátandó mozzanat az, hogy a minket itt elsősorban érdeklő emberi kommunikációra is igaz ez a sokrétűség. Még ha figyelmen kívül is hagyjuk az emberi szervezeten belüli kémiai és neurokémiai kommunikációt, s csak a viselkedés révén megvalósuló személyközi, interperszonális kommunikációra összpontosítunk (ahogyan azt e fejezetben tenni fogjuk), még mindig megmarad a sokrétűség. Nem tudunk tehát egyetlen mechanizmusra épülő, átfogó modellt kínálni az emberi kommunikációra, s ennek egyik oka az, hogy maga a jelenség s a mögötte meghúzódó mentális és idegrendszeri mechanizmusok sem egységesek. Szembenézve ezzel a sokrétűséggel, az alábbiakban először három kommunikációfogalmat vezetünk be, majd ezek közül kettő esetében részletesebben is kibontjuk a mögöttük álló modellt, rámutatva arra is, az emberi kommunikáció mely jelenségeire alkalmazhatóak ezek, és miként. Ezt követően az emberi kommunikáció két aspektusát vesszük kissé közelebbről szemügyre. Egyrészt azt, hogy miként viszonyulnak egymáshoz a kommunikáció verbális és nem verbális módjai, másrészt pedig a szándékosság szerepét az emberi kommunikációban. Végül igyekszünk bepillantást adni abba, hogy miként ágyazódnak be a kommunikáció folyamatai az emberi megismerés más mechanizmusai közé, s miért is tekinthetjük magát a kommunikációt is lényegileg kognitív folyamatnak.

1. A kommunikáció többszörös fogalma Úgy véljük, három eltérő, de egymással sajátosan összefüggő kommunikációfogalommal megragadható az emberi kommunikáció összes alapvető jelensége. 1. definíció. A kommunikáció mint információátvitel. A kommunikáció nagyon általános értelemben bármely információ átadása, közlése egy élőlény vagy más rendszer által, amely egy másik rendszer vagy organizmus fizikai környezetének, s ezen keresztül működésének vagy viselkedésének megváltozásával jár. Ezzel a definícióval kapcsolatban jellegzetesen két probléma merül fel: tisztázásra szorulna, mit is értünk információn, illetve nem túl általános-e ez a meghatározás (vajon van-e olyan kölcsönhatás, amely ez alapján nem kommunikáció?). Az előbbi kérdés megválaszolása túlságosan messzire vezetne, az utóbbi kapcsán azonban hangsúlyozzuk az általánosság előnyét: számos olyan kommunikációs formára igaz a meghatározás, amely a később tárgyalandó, specifikusabb kommunikációfogalmak alá nem sorolható be. Ebben a tág értelemben kommunikációnak tekinthetőek az élő szervezetek közötti olyan, elsősorban biológiai és kémiai 113 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

7. FEJEZET – A kommunikáció modelljei és alapfolyamatai mechanizmusokon alapuló kommunikációs formák, mint például a mimikri, ahol az információ a kommunikátor egy állandó fizikai jellemzője, vagy a baktériumok kommunikációja kémiai anyagok útján. Bizonyos esetekben nagy viták övezik ezeket az elemi kommunikációs mechanizmusokat, ha emberek közötti kommunikációról van szó. Nagy vita például, hogy találunk-e ilyen elemi kémiai kommunikációt emberek között is – például embernél is vannak-e feromonok, olyan kiválasztott illatanyagok, amelyek erőteljes hatást gyakorolnak a saját és a másik nem szexuális viselkedésére számos állatfajnál (Stern et al., 1998). A továbbiakban az ehhez hasonló kommunikációs formákról lesz legkevésbé szó, részben, mert ezek pszichológiai relevanciája vitatott, részben, mert alapvetően biológiai, illetve kémiai szinten értelmezhető mechanizmusok állnak a hátterükben – a jelenségek nem tekinthetőek esszenciálisan pszichológiainak, s különösen nem kognitívnak; illetve, mert itt mindig nagyon specifikus mechanizmusokról van szó, jellegzetesen nem általánosan kommunikációs funkciójú folyamatok állnak a háttérben. 1. definíció. A kommunikáció mint kódalkalmazás. A kommunikáció egy szorosabb, a fentinél lényegesen kevésbé általános értelemben véve egy olyan folyamat, amelyben az információ vagy üzenet fizikai átvitele egy feladótól egy címzetthez valamilyen közös, mindkétfél által birtokolt és alkalmazott jelrendszeren, kódon keresztül történik. Ez a definíció sokkal szűkebbre húzza a kommunikációs jelenségek körét: akkor tekinti kommunikációnak az információátvitelt, ha az egy mindkét fél által birtokolt jelmegfeleltetési rendszeren, kódon alapul, s így az üzenet átvitele kódolási és dekódolási folyamatokat is feltételez. A kód egy olyan rendszer vagy szabály, amely összepárosítja, összekapcsolja az üzenetet a jellel. Az üzenet pedig az a belső reprezentáció, ami a forrástól (feladótól) indul ki, s amely a kódolási folyamatokat követően ideális esetben eljut a vevőhöz (lásd a 7.2. ábrát). A kódalapú definíció s a mögötte álló fogalmi modell sokáig uralta a kommunikációirodalmat, hiszen meglehetősen nagyszámú és sokrétű kommunikációs folyamat magyarázatára alkalmas. A későbbiekben visszatérünk a fogalom és a mögötte álló modell részleteire, előnyeire és hiányosságaira is. Itt csak annyit bocsátunk előre, hogy első közelítésben például jól illeszkedik ahhoz a nyelvet tárgyaló fejezetekben ismertetett s széles körben vallott felfogáshoz, hogy a nyelvi folyamatok lényege a gondolatok átfordítása hangsorokká, ezek viselkedéses megjelenítése, illetve a hallgató oldalán e hangsorok észlelése s a nyelvi tudás segítségével visszaalakításuk gondolattá. Azaz a kommunikáció kódmodellje egy általános keretet kínálhat a nyelvi kommunikáció folyamatainak elemzéséhez és feltárásához is. Természetesen a kód nem feltétlenül nyelvi. Az állati jelhasználat számos esete is jól elemezhető a kódalapú kommunikáció fogalma segítségével. S ugyancsak adekvátnak tűnik a technológiai (szerkezetek közötti) kommunikáció számos esetében is a kódalapú modell: amikor egy hálózatban két számítógép vagy, hogy korábbi példánkat említsük ismét, egy mobiltelefon és egy hálózati antenna kommunikál egymással, természetesen ugyanazt a kódot alkalmazzák. Embernél ilyen nem nyelvi, de kódalapú kommunikációnak tekinthetjük például a különböző kultúrák és szubkultúrák öltözködési szokásait, ahol például egy nyakban hordott jelvényt ugyanazon üzenet kifejezőjének fogja tartani viselője s a „kódot” ismerő másik személy. A szemiotika, jeltudomány számos kulturális és kommunikációs jelenséghez ilyesfajta elemzési módszerrel közeledik: a kulturális kommunikációt mint kölcsönösen ismert szabályokon alapuló jelhasználatot (kódhasználatot) igyekszik megérteni. így közeledik olyan változatos jelenségekhez, mint a folklór, a mindennapi kultúra, a film és más művészetek stb. Noha a kódalkalmazás fogalma és a mögötte lévő modell számos jelenséget igen jól megragad, úgy tűnik, szükség van egy további sajátos kommunikációfogalom bevezetésére – mégpedig olyan sajátos jelenségek érthetőbbé tétele érdekében, amelyek, eddigi ismereteink szerint, csak az emberi faj kommunikatív viselkedéseiben jelennek meg. Arra, hogy mik ezek a sajátos jelenségek, amelyek kapcsán a kódalapú kommunikációfogalom elégtelennek bizonyul, később részletesen visszatérünk. E harmadik, sajátosan az emberre szabott kommunikációfogalom lényegi eleme a szándék: a szándékok kifejezése és felismerése. sik személy belső mentális állapotainak megváltoztatásán keresztül irányul a másik viselkedésének megváltoztatására; a „hallgató” oldaláról pedig e szándékok felismerése a viselkedés alapján. Mint látjuk, ez a meghatározás alapvetően eltér mindkét korábbitól. Kifejezetten mentális folyamatokat – a szándékkal kapcsolatos folyamatokat – feltételez a kommunikáció hátterében. Amennyire látjuk, a szándék és felismerése humán sajátosság – legalábbis olyan változatossággal és rugalmas galom egymáshoz való viszonyát. Az első, nagyon általános kommunikációdefiníció lefedi a másodikat és a harmadikat. Fontos hangsúlyozni ugyanakkor, hogy vannak olyan esetei a kommunikációnak, amelyekre csak ez az általános definíció érvényes, a


7. FEJEZET – A kommunikáció modelljei és alapfolyamatai kód- és/vagy a szándékalapú nem (korábbi példáink közül ilyen a mimikri, a szaporodási potenciál jelzése a testméret révén, a pupilla szűkülése-tágulása). Mint fejezetünk végén még visszatérünk rá, az embernél ilyenek a viselkedéses jellegű, kívülről megfigyelhető, automatikus érzelmi reakciók – ezek sem szándékosnak, sem kódalapúnak nem tekinthetők, ugyanakkor információt közölnek a másik személlyel. A kódalapú (2.) és a szándékalapú (3.) kommunikáció fogalmai tehát részei az általános kommunikációfogalomnak (1.). Egymással ugyanakkor részben átfedő viszonyban vannak: a későbbiekben látunk majd példát olyan emberi kommunikációs aktusokra, amelyek egyszerre kódalapúak és szándékalapúak, s olyanokra is, amelyek szándékalapúak, de nem kódalapúak – a teljesen hétköznapi emberi interakciók nagyrészt ebbe a két esetbe tartoznak. Nem ennyire egyszerű világos példát említeni olyan emberi kommunikációra, amely kódalapú, de nem szándékalapú (technológiai vagy állati példát már említettünk), de a későbbiekben látni fogjuk, hogy ilyen is létezik, s szintén nem olyan ritkán, mint azt első közelítésben gondolnánk. A 7.1. ábrán néhány példával is illusztráltuk a három kommunikációfogalom egymáshoz való viszonyát.

7.1. ábra. A három kommunikációfogalom viszonya, példákkal illusztrálva Láttuk, hogy a humán kommunikációt, legyen az verbális vagy nonverbális, elsősorban a kódalapú és a szándéktulajdonításon alapuló definíciókkal tudjuk megragadni, magát a kommunikációs folyamatot pedig az ezekre a definíciókra épülő modelleken keresztül tudjuk leírni. Ezeket a modelleket fogjuk most részletesebben bemutatni, értékelni főbb erősségeik és hiányosságaik mentén, s rámutatunk, miféle mentális folyamatok feltételezhetőek a hátterükben.

2. Az emberi kommunikáció mint kódalkalmazás 2.1. A kódmodell Az elképzelés, hogy a kommunikáció folyamata valamilyen kód alkalmazásaként írható le – természetesen a maiaktól nagyon eltérő fogalmakkal megragadva –, nagyon hosszú múltra tekint vissza. Már Arisztotelész munkáiban is találunk utalásokat a kommunikáció kódalapú leírására. A 20. században jó pár változata született – s a különféle technikai alkalmazásai mellett nagy hatást gyakorolt a humán- és társadalomtudományokra is. Mi ezen időszak egyik első s egyben legismertebb modelljét, Shannon és Weaver (1949) technológiai indíttatású modelljét fogjuk bemutatni. Annak, hogy sokáig ez volt az uralkodó kommunikációmodell, részben abban keresendő az oka, hogy az állati és az emberi kommunikáción túl egy a 20. században új jelenség, a telekommunikáció alapvető jelenségei is jól megragadhatóak voltak vele. Shannonnak és Weavernek, a Bell telefontársaság mérnökeinek eredetileg az volt a célja, hogy létrehozzanak egy olyan, részben matematikailag is leírható modellt, amelynek segítségével maximalizálható a telefonkábelek és rádióhullámok hatékonysága. Mint az a 7.2. ábrán is látható, a modell alapvető fogalmai és azok összefüggései meglehetősen egyszerűen megjeleníthetőek és – legalábbis látszólag – könnyen érthetőek. Mivel a modellnek ez az egyszerű sémája jól ismert, csak néhány olyan mozzanatot hangsúlyozunk, amelyek lényegesek, ha megpróbáljuk a modellt eredeti formájában pszichológiai jelenségek megragadására alkalmazni. Egyrészt, sikeres kommunikáció esetében a modell szigorúan szimmetrikusnak tekinti a feladó és a vevő „belsejében” zajló folyamatokat: a befogadóban lezajló dekódo- lási folyamat a „tükörképe” a feladóban 115 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

7. FEJEZET – A kommunikáció modelljei és alapfolyamatai lezajlott kódolási folyamatnak. Másészt, ez azt is jelenti, hogy a kód lényegében azonos formában és azonosíthatóan ott van mind az adó, mind pedig a vevő oldalán. Harmadrészt, elvben meg kellene találnunk az üzenetet a feladó oldalán még a kódolás előtt, s természetesen a vevő oldalán is, a dekódolást követően. Vagyis a modell, noha sok szempontból kézenfekvőnek tűnik, emellett egy sor megszorítást is tartalmaz arra vonatkozóan, hogy mikor jogos alkalmazása, vagyis egy adott kommunikációs jelenség értelmezése a kódmodell keretében. Így talán érthetőbbé válik, miért nem tekinthető a bevezetőben felsorolt kommunikációs jelenségek közül mindegyik kódalkalmazásnak. Például a mimikri esetében fogalmazhatunk úgy, hogy a lepke azt „kommunikálja” a ragadozónak, hogy a helyén csak fakéreg van, ám egyáltalán nem azonosíthatóak a kódmodell komponensei és feltételezett folyamatai ebben az esetben. Csakúgy, mint ahogy például valószínűleg többnyire a testbeszéd esetében sem zajlik le egy üzenet szisztematikus kódolása, amelynek eredménye a testtartás és gesztus mint jel, majd ennek a szisztematikus dekódolása, amelyek eredményeképpen előáll ismét az üzenet. Ha komolyan vesszük a modell feltevéseit, akkor a kommunikációs jelenségeknek csak bizonyos eseteiben jogos a modell alkalmazása. Így például vannak expliciten és konvencionálisan definiált kézjelek és testtartások, amikor a kódmodell keretei közt történő értelmezés helyesnek tűnik. Ilyen például a győzelem egyezményes jele, a V alakban feltartott mutató- és középső ujj. És, mint arra A nyelv természete című fejezetben utaltunk, a nyelv formális felfogása lényegében a kódmodell keretei közt értelmezi a szorosan vett nyelvi tudást és a szó szerinti nyelvi kommunikációt. Erre hamarosan visszatérünk még.

7.2. ábra. A kódmodell

2.1.1. A kódmodell előnyei és korlátai A modell, mint már említettük, jócskán felülmúlta az eredeti motivációt, s széles körben elterjedt a kommunikáció különböző formáinak modellezésére. Ez annak volt köszönhető többek között, hogy jó pár előnnyel rendelkezett. Vegyünk szemügyre ezek közül néhány nagyon alapvetőt. 2.1.1.1. Előnyök Először is, könnyen általánosítható különféle kommunikációs formákra (ezekre a példákat lásd alább), azaz az eredetileg megcélzott technikai folyamatokon túl más jellegű kommunikációs folyamatok megragadására is. Ezt az biztosítja, hogy a modell igen absztrakt fogalmakra épül. Nem definiálja szigorúan, miféle rendszer is az „adó” vagy a „vevő”, miféle fizikai közegnek kell a csatornát képeznie, stb. Ha a működés, a funkció jellege hasonló, végtelenül sokféle rendszer lehet adó, vevő, végtelenül sokféle közeg a csatorna, végtelenül sokféle lehet a kód, és így tovább. Másrészt, matematikai modellről lévén szó, a kommunikáció bizonyos aspektusait – például az átvitt információ mennyiségét – számszerűsíthetővé tette. Ez egyértelmű előnye a modellnek mind a technológiai alkalmazásban, mind pedig a tudományos kutatásokban. Ennek a matematikai aspektusnak a részleteire azonban nem térünk ki e fejezetben, az olvasó magyarul is találhat további forrásokat (pl. Terestyéni, 2006). Harmadrészt, a modell jól megragadhatóvá tette, mik a sikeres kommunikáció kritériumai és feltételei, s mik lehetnek a kommunikáció sikertelenségének okai (persze ott, ahol a modell alkalmazása indokolt). Azt sugallja, hogy a kommunikáció sikerességének kritériuma az, hogy a feladó üzenete és a vevő oldalán megjelenő beérkezett üzenet egybeesik, azonos; a kommunikáció sikerességének mértéke pedig skálázható (elvben matematikailag is) a két üzenet egybeesésének, átfedésének mértékével. A siker feltételei pedig elsősorban a kód azonossága az adó és a vevő oldalán, a csatorna kölcsönös rendelkezésre állása és átjárhatósága. Sok kutató szerint a kódmodell kiválóan alkalmas a nyelvi kommunikáció megragadására is, mindaddig, amíg a nyelvi kommunikáció szigorúan szó szerinti. Ezekben az esetekben ugyanis elvben azonosíthatjuk a kódmodell


7. FEJEZET – A kommunikáció modelljei és alapfolyamatai fent is hangsúlyozott komponenseit: a kód maga a szorosan vett nyelvi tudás; ennek ott kell lennie mind a beszélő, mind pedig a hallgató fejében, mégpedig lényegében azonos módon; s okkal feltételezhetjük, hogy az üzenet, a kifejezésre váró gondolat előbb megjelenik a beszélő elméjében, mielőtt bekerülne a nyelvi kódolás folyamatába, stb. A kódmodellel kapcsolatban azonban számos kritika is megfogalmazódott. A kommunikációs folyamatok, s elsősorban az emberi kommunikációs folyamatok gyakran jóval összetettebbek annál, mint amit a klasszikus kódmodell képes megragadni. 2.1.1.2. Korlátok Az eredeti modell szigorúan szeriális: a kommunikációt egyirányú folyamatként ábrázolja, ahol a lépések szigorúan egymást követve zajlanak le. Ezáltal a befogadónak másodlagos, passzív szerepet tulajdonít, figyelmen kívül hagyva például az emberi kommunikáció azon gyakori és lényeges jellemzőjét, hogy az interaktív, s mintegy szimultán zajlik a két kommunikáló fél között (Mortensen, 1972). Noha a modell későbbi változatába beépítettek egy visszacsatolási mechanizmust, amellyel a befogadó vagy vevő vissza tud hatni a feladóra, a modell alapvető szerialitása ettől még megmaradt. Kontextusfüggés és többértelműség. A kódmodellt felvázoló ábránk is azt mutatja nekünk, hogy az üzenet dekódolásával ér véget egy kommunikációs aktus, itt áll össze a beérkezett üzenet. Azaz, ha a nyelvhasználatot tekintjük, a kódmodell szerint a jelentés a nyelvi dekódolás közvetlen eredménye. A hétköznapi emberi nyelvi kommunikációban azonban azt tapasztaljuk, hogy ez nem így van: egy adott mondat szó szerinti jelentése vagy szemantikai reprezentációja egyszerre többféle értelmezési lehetőséget is megengedhet, s (részben) a kontextus függvénye, melyik értelmezés a helyes, melyik adja meg a „valódi” jelentést. Például: Péter autóval kórházba vitte Marit, mert eltörött a lába – önmagában a mondat szó szerinti jelentése megengedi, hogy az, akinek vagy aminek eltörött a lába, lehet Péter, Mari, de az autó vagy a kórház is. Vajon hogyan tudjuk kiválasztani a lehetséges interpretációk köréből, hogy adott esetben melyik a releváns? Erre képesek vagyunk, s ez, úgy tűnik, további feldolgozási folyamatot is igényel, amely túl van a dekódoláson. Nemszószerintiség. Mindnyájan ismerjük azt a jelenséget, amikor egy beszélő valamely kijelentését nem a szó szerinti jelentésében kell figyelembe vennünk. A nem szó szerinti verbális megnyilvánulások fontosságát és gyakoriságát ugyanakkor sokszor alábecsülik. Legtöbbször ugyanis többet értünk azon, amit mondunk, vagy mást értünk azon, amit mondunk, vagy pont az ellenkezőjét értjük. Mindezt persze az esetek többségében nem azért tesszük, mert nagyon bonyolultak akarunk lenni, vagy mert be akarjuk csapni a partnerünket, hanem mert egyszerűen ilyen a verbális kommunikáció (Paradis, 1998). A hétköznapi életben további jellegzetes példa erre a célzás, az irónia vagy a metaforikus nyelvhasználat. A célzás esetében éppen azt nem mondjuk ki, amire a másik személy figyelmét fel akarjuk hívni, a szó szerinti jelentés éppen a lényegi információt nem tartalmazza. A metaforák nemcsak az irodalmi nyelvben, de a hétköznapiban is szép számban megjelennek. Ezt a következő adatok is alátámasztják: egy átlagos ember 1,8 új és 4 régi metaforát használ egy párbeszéd minden egyes percében. Ha feltételezzük, hogy egy ember – nagyon óvatos becslés szerint – két órát beszélget naponta, akkor élete során mintegy 4,7 millió új és 21,4 millió régi metaforát használ. Pusztán ezek az adatok is jól szemléltetik, hogy mennyire nem periferikus jelensége a verbális kommunikációnak a nem szó szerinti nyelvhasználat (Gibbs, 1994). Az irónia esetében a szó szerinti jelentésnek gyakran éppen az ellenkezője a valódi, a releváns. „Ez a város egy távoli bolygó” – énekelte például a híres rock and roll együttes a nyolcvanas évek végén, s a rajongók, bár komolyan vették az üzenetet, mégsem szkafanderben jártak le bevásárolni... A nem szó szerinti nyelvhasználat igen gyakori, s a hétköznapi beszélők alapvetően könnyedén megbirkóznak vele – a jelenség az emberi kommunikatív kompetencia fontos része. Létezése megint csak arra utal, hogy a hétköznapi nyelvi kommunikáció több mint kódalkalmazás: a nyelvi dekódolás eredménye, a szó szerinti jelentés kialakítása mellett vagy után még fontos feldolgozási lépések zajlanak, míg eljutunk a kommunikatívan releváns jelentésig. Hatékony kommunikáció kód nélkül is. Végül jelentős kritikaként merül fel a kódmodellel szemben az, hogy gyakoriak az olyan emberi kommunikációs helyzetek, aktusok, amikor nem alkalmazunk kódot, mégis hatékony a kommunikáció. Igen gyakran nem kötődnek valamilyen kódhoz a nonverbális kommunikatív viselkedések. Péter megkérdezi Évától, hogy hogy van, mire Éva kivesz egy doboz aszpirint a táskájából, és megmutatja Péternek. Nyilvánvaló, hogy a helyzetben nem történt kódalkalmazás, a kommunikáció mégis sikeres volt, hiszen Péter minden bizonnyal megértette, hogy Évának fáj valamije (Sperber-Wilson, 1986). A nem verbális


7. FEJEZET – A kommunikáció modelljei és alapfolyamatai kommunikatív aktusok változatossága és gyakorisága azt mutatja, hogy a kommunikáció megbízhatóan működhet kódalkalmazás nélkül is, s így is igen árnyaltan képes információt átvinni. Kommunikáció a kódolt üzenet „felett”: metakommunikáció. A verbális és a nonverbális kommunikációs forma mellett a harmadik kommunikációs forma a metakommunikáció, amely a fenti felosztástól eltérően nem a nyelv dimenziója mentén különbözik a többi kommunikációs formától – hiszen a metakommunikáció lehet akár nyelvi, akár nem nyelvi –, hanem a kommunikáció tartalmában. A metakommunikáció ugyanis nem más, mint kommunikáció a kommunikációról, vagy(is) a kommunikáció azon szintje, ahol a társalgás témája a kommunikáló felek közti kapcsolat (Bateson, 1972). Bizonyos hangtónus például rávilágíthat arra, hogy a beszélő komolyan gondolja, amit mond, vagy csak viccel. Ez természetesen nyelvi formában is megnyilvánulhat, ha a beszélő közli, hogy most csak viccelt (erre többnyire akkor kerül sor, ha a nem verbális metakommunikáció nem volt sikeres). Hasonlóképp egy összeráncolt szemöldök, karba tett kéz negatív attitűdöt jelezhet. Összességében tehát a metakommunikáció befolyásolja, hogy hogyan értelmezzük azt az információt, üzenetet, ami a kommunikáció során eljutott hozzánk. Erősen kétséges azonban, van-e egy egyértelmű „metakommunikációs kódrendszerünk”, amely definiálná, melyik kijelentés milyen gesztussal, mimikával, prozódiával stb. történő metakommunikációs minősítése melyik helyzetben mit jelent – nagyon valószínűtlen, hogy rendelkeznénk egy ilyen kódrendszerrel. Végtelen rugalmasságjel és jelentés között. Az emberi kommunikáció egyik átható sajátossága, hogy igen rugalmas – sőt számosan amellett érvelnek: végtelenül rugalmas – viszony van a kommunikatív viselkedés és a kifejezett jelentés között. Egy egyszerű kacsintás jelentése végtelenül sokféle lehet attól függően, hogy ki, kinek, milyen kontextusban kacsint – a kacsintás végtelenül sok gondolatot kifejezhet. De ez a rugalmas viszony a cselekvés és a kifejezett gondolat között érvényes a nyelvi kommunikációra is – Sperber és Wilson egyenesen úgy fogalmaznak, hogy bármely mondat elvben végtelenül sok gondolatot kifejezhet. A kódmodell önmagában nem alkalmas ennek a rugalmasságnak a kezelésére: ott a dekódolási folyamat esetenként megenged többféle értelmezést (lásd fenti példánkat a többértelműségről), de azt nem, hogy végtelenül rugalmas viszony legyen a jel és jelentése között, ez ellentmond magának a kód fogalmának. A fenti és további kritikák hatására számtalan alternatív kommunikációmodell született, amelyek igyekeztek orvosolni a fenti hiányokat, gyengeségeket, elsősorban a kódmodell továbbfejlesztésével. Csak néhányat említve: létrejöttek nemlineáris modellek (pl. Dance spirálmodellje [1967] vagy Becker mozaikmodellje [1968, idézi Mortensen, 1972]), illetve multidimenzionális modellek (pl. Reusch-Bateson, 1951, idézi Mortensen, 1972). Alapjaiban eltérő megközelítéssel – amely a mai szándékközpontú, rámutató-következtetéses modellekhez vezetett – Grice műveiben találkozhatunk először (1957), amely később alapul szolgált Sperber és Wilson relevanciaelméletéhez (1986). A kódmodell azonban mind a mai napig az egyik meghatározó modellünk a kommunikációról, amely számos területen és számos jelenségre jól alkalmazható. Számos érvünk van tehát arra, hogy – amennyiben az emberi kommunikációs jelenségek mögötti pszichológiai folyamatok érdekelnek bennünket – legalábbis kiegészítsük a kódmodellt. Mielőtt megnéznénk, milyen módon érdemes ezt megtenni, vessünk egy pillantást arra, hogy milyen módon van jelen a kódalkalmazás az emberi kommunikációban.

3. Az emberi kommunikáció mint szándékkifejezés és szándékfelismerés A pszichológiában és társtudományaiban ma domináló felfogás nem veti el a kódmodellt, de mellette feltételez legalább egy további, a szándékok kifejezésére és felismerésére épülő, meglehetősen összetett kommunikációs mechanizmust. Ezt a felfogást, amely többféle formában is jelen van, szándékközpontú megközelítésnek fogjuk nevezni.

3.1. Grice modellje Az első jelentősebb szándékközpontú elmélet a filozófus Paul Grice modellje, amely szerint a legtöbb emberi kommunikáció, legyen az verbális vagy nonverbális, alapvető jellegzetessége a szándékok kifejezése és felismerése (Grice, 1957). A modellt és a kialakításához vezető érvelést nem ismertetjük részletesebben, csak három központi mozzanatát emeljük ki: a szándék központi jelentőségét, a következtetési folyamatokat és az úgynevezett maximákat. 118 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

7. FEJEZET – A kommunikáció modelljei és alapfolyamatai Grice, például egy nyelvi kifejezés kapcsán, megkülönbözteti a kódolt jelentést és a nem kódolt jelentést. Úgy véli, a kódolt jelentéshez elvisz bennünket a kód, így a nyelv megfelelő ismerete. A kijelentés teljes jelentését, így a nem kódolt jelentést azonban akkor értjük meg, mondja Grice, ha pontosan megértjük azt a szándékot, amellyel a beszélő a kijelentést tette. A szándék központi szerepe az emberi kommunikációban jól szemléltethető a nem szó szerinti jelentés kapcsán. A kódmodellről megfogalmazott talán legélesebb kritika, mint láttuk, az, hogy a modell keretei között nem tudtak meggyőző magyarázatokat kialakítani arra vonatkozóan, hogyan jut el a vevő/hallgató a kommunikátor által küldött üzenet valódi, releváns jelentéséig akkor, ha az nem a szó szerinti jelentés. Ehhez a szorosan vett nyelvi kódalkalmazás (dekódolás), mint Grice is állítja, nem elegendő, hiszen az a szó szerinti jelentésig juttatja el a befogadót. Ez kétségtelenül fontos lépés egy nyelvi kommunikatív aktus megértésében, de miként lépünk tovább befogadóként? Hogyan állapítjuk meg például, hogy a személy nem szó szerint érti, amit mond, hanem ironizál vagy viccel? A jelenség már csak azért is központi jelentőséggel bír az emberi kommunikációban, mert felmérések azt mutatják, hogy hétköznapi közléseinknek több mint a fele legalább részben nem szó szerinti; ilyenkor tehát a megnyilvánulás szó szerinti, vagyis formai jelentése eltér valamilyen mértékben a valódi, releváns – most már mondjuk így: szándékolt – jelentéstől (Paradis, 1998). Azaz már önmagában a fogalmi megkülönböztetés, a szó szerinti és a szándékolt jelentés elválasztása előrelépésnek tűnik. Grice másik központi fogalma a következtetés. A kódalkalmazás elvisz minket a szó szerinti jelentésig, de hogyan lépünk tovább? Grice szerint egy sor további következtetést kell végrehajtanunk, amelyek során figyelembe vesszük nemcsak a szó szerinti jelentést, hanem a kijelentés kontextusát is. Az elmélet szerint a kommunikáció egyik központi elemét képezik a hallgató/befogadó azon következtetéses folyamatai, amelyek a kommunikátor szándékaira irányulnak. De milyen természetűek ezek a következtetések? Grice óriási intellektuális munkát végzett azzal, hogy megmutassa, bizonyos értelemben ezekben a következtetésekben is kódalkalmazás történik, azaz szabályokat követve jutunk el a beszélő szándékainak felismeréséig. úgy vélte például, hogy a hétköznapi kommunikációs helyzetekben a következtetési szabályoknak része az is, hogy kooperatívnak feltételezzük a helyzetet. S ha kooperatívnak feltételezzük, akkor beszélőként magunk is betartunk négy alapszabályhalmazt, maximát – s hallgatóként, befogadóként a beszélőről is feltételezzük, hogy betartja. Ez a négy alapszabályhalmaz, a grice-i maximák, tehát a szándékokra való következtetést szolgáló vezérelvek (a Grice által az egyes maximák alatt megfogalmazott specifikusabb elveket itt nem ismertetjük): A mennyiség maximája: információ. Annyi információt adunk kommunikációban, amennyi szükséges; annál sem többet, sem kevesebbet. A minőség maximája: az igazság. Kooperatív kommunikációban az igazsághoz tartjuk magunkat, ha mégsem, akkor azt jelezzük. Ha a másik nem ad ilyen jelzést, feltételezzük, hogy ő is az igazsághoz tartja magát. A reláció maximája: a relevancia. Csak azt említjük, amit az adott kommunikációs helyzetben, figyelembe véve az előtte elhangzottakat is, relevánsnak tartunk. A mód maximája: világosság. Grice szerint olyan elveknek megfelelően kommunikálunk, amelyek mintegy a lehető legvilágosabb megfogalmazást feltételezik. Felmerülhet az olvasóban, hogy bár ezek az elvek alapvetően kézenfekvőeknek tűnhetnek, mégis, sokszor mintha nem tartanánk be őket a hétköznapi kommunikációban – még akkor sem, ha kooperatív a kommunikáció. Ezt természetesen Grice is tudja, s azt állítja, a maximák látszólagos megsértése valójában maga is kommunikációs eszköz, a szándékainkra világít rá. (Például ilyen a relevancia látszólagos megsértése, mondjuk egy párbeszédben: – Hogy áll a házasságotok? – Voltál mostanában Londonban? – az elsőként kérdező valószínűleg azonnal megérti, hogy a kérdezett nem akar a házasságáról beszélni.) A maximák kölcsönös ismerete tehát – akkor is, ha (látszólag) nem tartjuk be azokat – a szó szerinti jelentésről a szándékokra való következtetést szolgálja.

3.2. Sperber és Wilson rámutató-következtetéses modellje Grice modellje nagyon nagy hatást gyakorolt az emberi kommunikáció kortárs kutatására, de elsősorban a filozófiában, a nyelvészetben és más, nem empirikus módszertant alkalmazó területeken. A pszichológiában, s


7. FEJEZET – A kommunikáció modelljei és alapfolyamatai különösen a megismerés pszichológiájában, egy másik modell, a több szempontból is Grice munkáiból kiinduló relevanciaelmélet gyakorolt nagy hatást (Sperber-Wilson, 1986). Sperber és Wilson megtartja a három fent bemutatott kulcsfogalmat Grice elméletéből, számos ponton azonban módosítják és kiegészítik Grice modelljét, rendkívül összetett modellt hozva létre, amelynek megint csak néhány – elsősorban a megismerés pszichológiája szempontjából különösen lényeges – elemét emeljük ki.

3.2.1. Szándékközpontúság Sperber és Wilson is úgy véli, az esszenciálisan emberi kommunikációban a beszélő/kommunikátor szándékokat igyekszik kifejezni, a hallgató/befogadó pedig a beszélő/kommunikátor szándékait igyekszik felismerni. A kijelentés jelentését akkor érti meg teljes egészében a hallgató, ha pontosan felismeri a beszélő szándékait. Sperber és Wilson azt állítja, minden teljes értékű emberi kommunikációs aktusban két szándék nyilatkozik meg: egy informatív szándék és egy kommunikációs szándék. Az informatív szándékot a szerzők így definiálják (némi egyszerűsítéssel): BESZÉLŐ azt akarja, hogy HALLGATÓ felismerje, hogy X. (Ahol X elvben bármilyen valós vagy nem valós tényállás lehet.) A kommunikációs szándékot pedig így (megint csak leegyszerűsítve): BESZÉLŐ azt akarja, hogy a HALLGATÓ felismerje az ő informatív szándékát. Azaz (behelyettesítve a második definícióba az elsőt): BESZÉLŐ azt akarja, hogy a HALLGATÓ felismerje, hogy BESZÉLŐ azt akarja, hogy HALLGATÓ felismerje, hogy X. A definíciók az elmélettel ismerkedők egy részének gyakran triviálisnak, míg egy másik részének túlbonyolítottnak tűnnek. Sperber és Wilson azonban nagyon szellemes elemzésekkel mutatja be, hogy valóban úgy tűnik, jellegzetesen akkor tekinthetünk egy emberi kommunikációs aktust teljesen sikeresnek, ha a kommunikátor mindkét fent definiált szándéka beteljesül – azaz, ha a hallgató felismeri, hogy x, és felismeri, hogy a kommunikátor szándékosan közölte, hogy x. Azaz valójában a kétféle szándék azt jelenti, hogy egy teljes értékű kommunikációs aktus esetében a beszélő közölni akar valamit, de azt is akarja, hogy a hallgató tudja: szándékosan akarja közölni azt. Az, hogy érdemes ezt a kétféle szándékot megkülönböztetnünk, a hétköznapi intuíciónk számára is megvilágítható néhány példával. A kommunikációs helyzet a következő: a főnök ki akarja rúgni a beosztottját, K. O.-t. 1. példa. A főnök behívja K. O.-t, leülteti, és elmondja neki: elégedetlen a munkájával, s el szeretné bocsátani. K. O. másnap felmond. 2. példa. A főnök el szeretné bocsátani K. O.-t, s hogy erre emlékeztesse magát, beírja a naptárába: „Ki akarom rúgni K. O.-t!” K. O. betéved a főnök szobájába, véletlenül meglátja a feljegyzést. K. O. másnap felmond. 3. példa. A főnök el szeretné bocsátani K. O.-t, de nem vállalja, hogy ezt szemtől szembe megmondja neki. Ezért úgy intézi, hogy amikor K. O. is meghallhatja, azt mondja a titkárnőjének: „Ki akarom rúgni K. O.-t!” K. O. másnap felmond. Három példánkban közös a kimenetel, a főnök végül eléri célját. Vélhetően mindnyájan érezzük azonban, hogy a három kommunikációs aktus háromféle értelemben tekinthető sikeresnek vagy éppen valódi kommunikációnak: az 1. példát mindnyájan teljes értékű kommunikációs aktusnak tekintjük, a másik kettőt nem. Nos, az 1. példa azért tekinthető teljes értékűnek, mert a kommunikátor nyíltan demonstrálja mind informatív, mind kommunikációs szándékát: egyértelmű, hogy mit akar közölni, s az is, hogy szándékosan akarja közölni. A 2. példában leírt kommunikációs aktus nem teljes értékű, mert az informatív szándék ugyan megvan, ám (még) nincs meg a kommunikatív szándék; a főnök (még) nem akarja, hogy K. O. felismerje, ő kommunikálni akar – a sikert a véletlen hozza, s nem a főnök kommunikációs szándéka. A 3. példa esetében valójában félrevezetésről van szó: a főnöknek van információs szándéka, de ezt igyekszik elfedni – éppen attól a kényelmetlenségtől szeretne mentesülni, hogy ezt felismerjék. Példáink talán érzékeltették, hogy a kommunikáció szándékközpontú értelmezése sokkal árnyaltabban tudja megragadni a hétköznapi kommunikáció sikerességének kritériumait, mint a kódmodell.


7. FEJEZET – A kommunikáció modelljei és alapfolyamatai

3.2.2. Osztenzió – rámutatás Sperber és Wilson különösen fontosnak tartja azt a tényt, hogy informatív és kommunikációs szándékainkat az esetek többségében nem tesszük teljesen explicitté. Valóban, időnként mondunk olyasmit, hogy Azt szeretném, ha megértenéd: azt akarom, hogy tudd, X, de elég ritkán. Ehelyett, hangsúlyozzák a szerzők, inkább csak mintegy felmutatunk valamiféle a szándékainkra utaló bizonyítékot, evidenciát. Ez mindig így van a szándékközpontú, de nem verbális kommunikációban. Már említettük a példát, amelyben Péter megkérdezi Évától, hogy van, mire Éva kivesz egy doboz aszpirint a táskájából, megmutatja Péternek, és ránéz Péterre. A kommunikációs aktus sikeres volt, hiszen Péter minden bizonnyal megtudta, hogy Évának fáj a feje. Azt mondhatjuk, hogy a doboz felmutatása elegendő evidenciát biztosított arra, hogy Péter kikövetkeztesse, Éva jelezni akarja, fáj a feje; a szemkontaktus pedig megfelelő evidenciát szolgáltatott ahhoz, hogy Péter kikövetkeztesse, Éva azt is jelezni akarja, hogy ezt szándékosan közli vele. Sperber és Wilson azt állítja, minden kommunikatív cselekvésünk ilyen rámutatásnak tekinthető, legyen szó nem verbális viselkedésekről vagy kimondott mondatokról.

3.2.3. Következtetések A következtetéses folyamatok központi szerepet játszanak Sperber és Wilson relevanciaelméletében is. Míg Grice úgy vélte, csak az implicit, azaz nem verbális kommunikáció alapul következtetéseken, addig Sperber és Wilson szerint minden kommunikációs aktus, az explicit, verbális csatornát alkalmazó kommunikáció is. A szerzők amellett érvelnek, hogy az explicit (nyílt, verbális) kommunikáció olyan aspektusaihoz is, mint például a deiktikus kifejezések vagy a kétértelműség, kellenek következtetéses folyamatok (Sperber, 1996; SperberWilson, 2002). Ez valójában logikusan is következik az előző pontban elmondottakból. Ha az emberi kommunikáció egyik lényegi mozzanata a rámutatás, mégpedig a szándékainkra utaló evidenciára történő rámutatás, akkor mindig ott kell lennie a következtetéseknek is, amelyek segítségével a befogadó el tud jutni a felmutatott evidenciától a szándék pontos felismeréséig.

3.2.4. Relevancia Mint láttuk, Sperber és Wilson a relevancia terminust is Grice-tól kölcsönzi, azonban a két elméletben szereplő fogalom nem fed át teljes egészében. Míg Grice-nál a relevancia mint sajátos kommunikatív konvenció, mint maxima szerepel, addig Sperber és Wilson alapvető kognitív elvként, továbbá kommunikációs alapelvként használja a fogalmat. Nézzük meg a kifejezés e kettős értelmét, a relevanciát mint kognitív elvet és a relevanciát mint kommunikációs elvet. Általános kognitív elv a relevancia abban az értelemben, hogy az emberi megismerőrendszer mindig a nagyobb relevanciával rendelkező információt fogja feldolgozni, ezzel párhuzamosan pedig törekszik arra, hogy az információ feldolgozása minél kevesebb erőfeszítést igényeljen. Akkor rendelkezik egy adott inger egy adott pillanatban egy adott személy számára relevanciával, ha pillanatnyi tudására is alapozva és a kontextust is figyelembe véve abból valamilyen újabb, hasznos következtetést tud levonni, a lehető legkisebb feldolgozási erőfeszítés árán. Ebből következik a relevancia kommunikációs elvként történő alkalmazása. Sperber és Wilson szerint ugyanis mindnyájan intuitíven ismerjük a relevanciát mint kognitív elvet, és amikor másokkal kommunikálunk, figyelembe is vesszük – a hatékony kommunikáció során éppenséggel arra építünk, hogy a másik fejében is működik a relevancia elve. Azaz olyan rámutató, osztenzív ingereket fogunk kommunikátorként „kínálni” a befogadó számára, amelyekről feltételezzük, hogy a befogadó számára relevánsak, azaz megéri neki feldolgozni, levonni belőlük a megfelelő következtetéseket. Akkor a leghatékonyabb a kommunikáció, ha az optimális relevanciát éri el: a befogadó számára, figyelembe véve állapotát, képességeit és céljait, a lehető legrelevánsabb információt kínálja, a lehető legkisebb feldolgozási erőfeszítés árán. Ennek az új, kettős relevanciafogalomnak a haszna jól tetten érhető a nem kooperatív kommunikációs aktusok elemzésében, mint amilyen a becsapás is. A sikeres becsapást mint kommunikatív aktust nehéz lenne magyarázni a grice-i relevanciamaxima értelmében – hiszen itt világos módon nem tartja be a maximát az egyik fél (hamis információt visz át). A kommunikáció sikeres a kommunikátor, de bizonyos értelemben sikertelen a befogadó szempontjából. Az ilyen szituációk viszont jól magyarázhatóak a Sperber-Wilson-féle modellel. A becsapáskor is az a kommunikátor célja, hogy meggyőzze a hallgatóságát, s ennek előfeltétele, hogy olyan információt kínáljon, amely releváns a befogadó számára, érdemes feldolgoznia. Ha ezt az információt a befogadó valóban feldolgozza, mert valóban releváns, és eljut a kommunikátor által kifejezni akart szándékig, akkor a kommunikátor szempontjából sikeres volt a kommunikatív aktus, míg a befogadó számára nem teljesen: felismert ugyan szándékokat, de nem a kommunikátor valódi szándékait (Sperber-Wilson, 2002). 121 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


3.3. A rámutató-következtetéses modell értékelése: előnyök, empirikus érvek és korlátok Két szándékközpontú kommunikációmodellt vettünk röviden szemügyre. Ezek közül a rámutató-következtetéses modell, vagyis a relevanciaelmélet jelent meg erőteljesen a pszichológiai irodalomban, így most ennek az értékelésére fogunk összpontosítani.

3.3.1. Előnyök A relevanciaelmélet egyik egyértelmű előnye, hogy – noha rendkívül összetett jelenségről van szó, átfogóan az emberi kommunikációról – viszonylag egyértelmű képet vázol fel arról, mik az alapvető feldolgozási, kognitív folyamatok az emberi szándékközpontú kommunikációban, és ezek milyen kapcsolatban vannak más kognitív rendszerekkel és folyamatokkal. A 7.3. ábrán összegeztük ezeket, mégpedig a kommunikatív megértésben a befogadó oldaláról lezajló kognitív folyamatokat ábrázolva (noha az ábra lehetne sokkal részletezőbb). Igen sokjelenségre kínál közös magyarázatot. Egyetlen elméletben vonja össze olyan, gyakran külön-külön kezelt jelenségek magyarázatát, mint 1. a szándékközpontú, de nem verbális kommunikáció, 2. a szó szerinti nyelvi kommunikáció és 3. a nem szó szerinti nyelvhasználat. A tudományban mindig egy elmélet előnyének tekintjük, ha jelenségek széles körére kínál egységes magyarázatot. A relevanciaelmélet szerint a kommunikáció alapvető kognitív mechanizmusai ugyanazok a fenti három alapvető esetben: mindig valamilyen evidencia kerül felmutatásra (valamilyen kommunikatív viselkedés révén); ebből következtetésifolyamatok segítségével jutunk el a „valódi”, releváns jelentés felismeréséig; amely végső fokon nem más, mint a kommunikátor szándékainak felismerése; s a folyamatokat mind a kommunikátor, mind a befogadó fejében a relevancia vezérli. A fenti három alapvető humán kommunikációs forma részben abban különbözik egymástól, hogy milyen premisszákat, kiindulópontokat használhat a befogadó a következtetéseihez – a nem verbális kommunikációban nem állnak rendelkezésre a nyelvi feldolgozásból származó evidenciák, de vannak helyette mások; részben abban, hogy mennyi következtetésre van szükség – a szigorúan szó szerinti nyelvhasználat esetében a másik kettővel összehasonlítva viszonylag kevésre. Amellett, hogy az imént említett alapvető humán kommunikációs jelenségeket is megragadja, nagyon sok specifikusabb, jóval körülírtabb jelenségre kínál plauzibilis, árnyalt elemzést. Ilyen például a különféle szóképek (más szóval alakzatok vagy trópusok) megértése és használata. Mind az irodalmi szövegekben, mind a hétköznapi életben gyakran élünk a (nem szó szerinti) nyelvhasználat e speciális eszközeivel, a hasonlattal, a metaforával, az iróniával, a megszemélyesítéssel stb. A relevanciaelmélet esetenként nagyon konkrét magyarázatokat kínál az egyes alakzatok megértése mögötti kognitív folyamatokra. Sokat vitatott példa az irónia, hiszen itt a szó szerinti jelentés többnyire éppen ellentétes a szándékolt jelentéssel – tulajdonképpen azt mondhatjuk, a szorosan vett nyelvi információ annyira félrevezető, amennyire csak lehet, a hétköznapi életben mégis meglehetősen jól kezeljük, értjük az iróniát. Sperber és Wilson úgy véli, a relevanciaelmélet keretei között is megállja a helyét az irónia általuk korábban kidolgozott, úgynevezett echoikus említési elmélete. Az elmélet szerint akkor értjük meg az ironikus kijelentést, ha felismerjük a beszélő azon szándékát, hogy emlékeztetni akar minket egy olyan vélekedésre, amelynek mindenki szerint igaznak kellene lennie – de nem az; s ezt az emlékeztetést azzal hajtja végre, hogy „visszhangozza” (innét az „echoikus” kifejezés) ezt a vélekedést. Alább visszatérünk még rá, miként tesztelhető maga a relevanciaelmélet is azzal, hogy teszteljük az iróniamegértés folyamatait. Jól illeszkedik a megismerés pszichológiájának néhány fontos, alapvető modelljéhez. Így például a nyelv formális és moduláris felfogásához (lásd a nyelv természetéről szóló fejezetet kötetünkben). A relevanciaelmélet éppen azt feltételezi, hogy a szorosan vett nyelvi feldolgozás egyfajta szigorú kódalkalmazás: a szó szerinti jelentés a mondat szavainak jelentésétől és a mondat nyelvtani szerkezetétől függően alakul ki, mintegy szigorúan szabálykövető módon – amely, mint láttuk, fontos fogódzó, premissza a releváns jelentéshez, de még messze nem az. A másik fontos kutatási irány, amellyel szoros kapcsolatot mutat a relevanciaelmélet – és általában a kommunikáció szándékközpontú megközelítései –, az úgynevezett naiv tudatelméleti képességre irányuló vizsgálódások és az ezen a területen kidolgozott modellek. Kötetünkben külön fejezet tárgyalja ezt a témát, ezért itt csak röviden térünk ki rá. Naiv tudatelméletnek azt az emberi képességet nevezzük, hogy különböző cselekvő ágensek viselkedését azáltal értelmezzük, magyarázzuk és jelezzük előre, hogy mentális állapotokat (gondolatokat, érzelmi állapotokat, szándékokat stb.) tulajdonítunk nekik. Ma úgy gondoljuk, ez a képesség központi szerepet tölt be abban, hogy az emberi faj ennyire összetett társas viselkedéseket mutat. Mint 122 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

7. FEJEZET – A kommunikáció modelljei és alapfolyamatai kötetünkben később látni fogja az olvasó, igen sok kutatás irányul arra, hogy mélyebben megértsük e képességünk evolúciós kialakulását, fejlődési mechanizmusait, működését érett formájában, idegrendszeri hátterét és zavarait – úgy gondoljuk, ez nagyon fontos lépés lenne annak megértésében, mit jelent társas és kognitív értelemben embernek lenni. Nos, természetesen a szándékok is mentális állapotok – ez első közelítésben azt jelenti, hogy a szándékfelismerés képessége is mintegy definíció szerint része a tudatelméleti képességnek, a mentálisállapot-tulajdonítás átfogóbb képességének. S ha ez így van, akkor kommunikációnk leginkább emberi aspektusa, a szándékközpontú kommunikáció lényegében az emberi társas megismerésre, s azon belül a naiv tudatelméleti képességre épül. A relevanciaelméletből egy ilyen felfogás következik, annak eldöntéséhez azonban, hogy ez helyes következtetés-e, további empirikus bizonyítékokra van szükség. A relevanciaelmélet egyben pragmatikai elmélet is. A pragmatika a jeltudománynak (szemiotika) és a hagyományos nyelvészetnek is fontos területe, s a jelek, a nyelv társas használatának szabályszerűségeit igyekszik leírni és feltárni. A nyelvhasználat kapcsán igen sok és sokféle jelenség tarozik a pragmatika körébe: a deiktikus kifejezések, a stílus, a köszönési formák, a társalgási szabályok és szokások, a rétegnyelvek alkalmazása, a már sokat emlegetett nem szó szerinti nyelvhasználat, a nyelvi kijelentések mint cselekvések (beszédaktusok) elemzése, a metakommunikáció szerepe a nyelvi közlésben stb. A pragmatikát a nyelvészek sem szokták a szorosan vett nyelvi képesség részének tekinteni – részben azért, mert a pragmatikai szabályok meglehetős függetlenséget látszanak mutatni a nyelv többi szabályától. Ezt a viszonylagos függetlenséget azzal lehet alátámasztani, hogy igen könnyű úgy pragmatikai hibát véteni, hogy közben formai értelemben hibátlan a nyelvhasználat: elég egy nem odaillő kifejezést használni vagy egy nem megfelelő köszönési formát választani stb. (lásd Crystal, 1998).

7.3. ábra. A rámutató-következtetés modell által fetételezett folyamatok a befogadóban A pragmatika körébe tartozó sokféle jelenség vélhetően nem magyarázható egyetlen pszichológiai mechanizmussal. Mint korábban azonban már láttuk, több olyan jelenség is a pragmatika körébe tartozik, amelyekre a relevanciaelmélet magyarázatot kínál: ilyen például a nem szó szerinti nyelvhasználat, a társalgási szabályok vagy a metakommunikáció hatása. Azaz ha a relevanciaelmélet vagy, általánosságban, a kommunikáció szándékközpontú megközelítése helyesnek bizonyul, akkor a pragmatika számos jelensége is magyarázatot nyer.

3.3.2. Empirikus érvek Alább még visszatérünk rá, hogy a relevanciaelmélet, illetve a kommunikáció szándékközpontú felfogásának empirikus-kísérleti tesztelése nem egyszerű feladat. Mégis rendelkezésre áll néhány olyan izgalmas empirikus eredmény, amely megerősíti az elmélet néhány fontos alapfeltevését. Egy sokat idézett munkájában például Francesca Happé (1993) éppen a naiv tudatelmélet és a kommunikáció imént vázolt kapcsolatából indult ki. Ebből ugyanis az következik, hogy minél komplexebb naiv tudatelméleti képességgel rendelkezik valaki, annál bonyolultabb kommunikatív szándékokat tud felismerni. Happé ezért autizmussal élő kísérleti személyeket választott a vizsgálataihoz, mert ezt a fejlődési zavart a naiv tudatelméleti képesség (változó mértékű) zavara jellemzi. Három csoportba osztotta vizsgálati személyeit: kialakított egy olyan csoportot, amely vélhetően nem rendelkezett tudatelméleti képességgel, egy másik csoportot, amely elsőfokú tudatelméleti képességgel rendelkezett (tudott egyszerű mentális állapotokat tulajdonítani), és egy harmadik csoportot, amelynek tagjai másodfokú naiv tudatelméleti képességgel rendelkeztek (tudtak olyan, egymásba ágyazott mentális állapotokat is tulajdonítani, mint például: „János tudja, hogy Mari kételkedik”). 123 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

7. FEJEZET – A kommunikáció modelljei és alapfolyamatai Egyszerű feladatokat adott nekik, amelyekben háromféle szóképet kellett megérteni: hasonlatokat, metaforákat és ironikus kijelentéseket. Azért éppen ezeket, mert ezekről Sperber és Wilson (1986) relevanciaelméleti elemzés alapján határozottan azt állítja, hogy megértésük három eltérő fokon igényli a szándékfelismerést: a hasonlatok szó szerint érthetőek, nem kell hozzájuk szándéktulajdonítás; a metaforák megértéséhez elegendő egy egyszerű szándék tulajdonítása; míg az irónia megértése – mint már röviden említettük – egy másodfokú szándék felismerését igényli (emlékeztetni akar arra a vélekedésre, amelynek igaznak kellene lennie). Happé azt várta, hogy amennyiben helyesek a relevanciaelmélet predikciói, akkor a hasonlatot mindhárom csoport meg fogja érteni, míg a metaforát és az iróniát már nem fogja megérteni az a csoport, amelyik nem rendelkezik naiv tudatelmélettel, s az iróniát már csak a másodfokú naiv tudatelméleti képességgel rendelkezők lesznek képesek értelmezni (lásd a 7.4. ábrát). Pontosan ezt az eredményt kapta, s ez a relevanciaelmélet egyik első empirikus megerősítésének tekinthető. (További példákkal szolgál Van der Henst – Sperber, 2004.)

7.4. ábra. Happé (1993) vizsgálatának elrendezése és eredményei. A kapott eredmények pontosan egybeestek a relevanciaelméletből levezetett predikciókkal: a hasonlatok szó szerint értelmezhetőek, ezért megértésük nem igényel szándéktulajdonítást, így naiv tudatelméleti képességet sem; a metaforák megértéséhez elegendő elsőfokú szándéktulajdonítás, így elsőfokú tudatelméleti képesség; míg az irónia megértéséhez legalább másodfokú szándéktulajdonítás, és így legalább másodfokú tudatelméleti képesség szükséges

3.3.3. Korlátok A relevanciaelmélet meglehetősen átfogó elmélet, igen sok és komplex jelenséget kíván magyarázni, ám egyrészt nem tekinthető teljesen átfogó kommunikáció- és pragmatikaelméletnek, másrészt nem tekinthető igazolt és lezárt elméletnek. Mint minden elméletnek, ennek is megvannak a maga korlátai – például van egy sor jelenség, amelyet nem is akar magyarázni. Ugyanakkor természetesen az általa kínált magyarázatok kapcsán is érték, érik kritikák a relevanciaelméletet, ezek három csoportba sorolhatók. Az első csoportba elsősorban az elmélet fogalmi meghatározásait, azok pontatlanságát nehezményező kritikák tartoznak. Ezek részletes ismertetése a relevanciaelméletnek a fentinél jóval alaposabb bemutatását igényelné, ami túlmutat a fejezet keretein, ezért csak egy fontos példát emelünk ki. Magunk is említettük, hogy egy kommunikációs aktus relevanciáját alapvetően két tényező határozza meg Sperber és Wilson szerint: az, hogy elvezet-e új következtetésekig, azaz van-e pozitív kognitív hatása, ha feldolgozzuk; illetve, hogy mennyi mentális erőfeszítés kell a feldolgozásához. A feldolgozási erőfeszítés például sokat kritizált terminussá vált amiatt, hogy Sperber és Wilson mérhető változóként kezeli, de egyáltalán nem egyértelmű, hogy hogyan is lehetne ezt mérni. Itt kétségtelenül alapvető pontosításra szorulna az elmélet, hiszen az egyik kulcsfogalmának, a relevanciának a pontosabb meghatározásáról van szó. A kritikák második csoportja a relevanciaelmélet empirikus részét érinti, és abban ragadható meg, hogy az elmélet nem vagy kevéssé ad tesztelhető előrejelzéseket (Levinson, 1989). Ennek egyrészt ellentmond, a fentebb említettekkel összhangban, az a néhány kísérlet, amelynek célja a relevanciaelmélet empirikus tesztelése (Happé, 1993; Sperber et al., 1995; stb.), másrészt maguk a szerzők is elismerik, hogy igen átfogó elméletről lévén szó, a relevanciaelmélet valóban inkább csak közvetett előrejelzéseket ad (Van der Henst – Sperber, 2004). Összességében tehát azt mondhatjuk, elsősorban közvetett előrejelzéseken keresztül, de a relevanciaelmélet számos aspektusa tesztelhető – s az imént Happé (1993) relevanciaelméletet támogató eredményeit ismertettük is. Vannak az elméletnek, az elmélet bizonyos aspektusainak ellentmondó empirikus bizonyítékok is. Most egy olyan klasszikus eredményt ismertetünk röviden, amely szinte épp a relevanciaelmélettel egy időben jelent meg. Gibbs (1986) nem magát a relevanciaelméletet igyekezett tesztelni, vizsgálataiban az irónia megértésének folyamatai álltak a fókuszban. Az érdekelte, vajon amikor egy ironikus kijelentést helyesen ironikusként értelmezünk, valóban az történik-e, hogy először a nyelvi rendszer előállítja a kijelentés szó szerinti 124 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

7. FEJEZET – A kommunikáció modelljei és alapfolyamatai értelmezését, majd ezt követően zajlik le a pragmatikai feldolgozás, vagyis jutunk el oda, hogy a szó szerinti jelentés ellentétét fogjuk valódi jelentésként felismerni. Vegyük észre, hogy a relevanciaelmélet is ilyesfajta sorrendet sugall: ahhoz, hogy a szó szerinti jelentés is premissza lehessen a kommunikációs szándékra történő következtetés folyamataiban, először ki kell alakítanunk a szó szerinti jelentést a megértés során (vö. 7.3. ábra). Gibbs ezt a szeriális feldolgozásra (a két mozzanat egymásutániságára) vonatkozó hipotézist úgy tesztelte, hogy egyszerű történeteket olvastatott felnőtt vizsgálati személyeivel, ahol minden kis történet egy-egy kijelentésre végződött – a főszereplő mondott valamit. Ez a kijelentés az esetek egyik felében szó szerint értendő volt, míg másik felében ironikusan. Gibbst az érdekelte, vajon valóban több időbe telik-e megérteni az ironikus, mint a szó szerinti kijelentéseket. Azért, hogy ezt igazán pontosan mérhesse, olyan elrendezést használt, ahol a kijelentések egy része esetében ugyanaz a kijelentés egyszer szerepelt szó szerinti, s egyszer ironikus értelemben. Gibbs biztos lehetett benne, hogy ha talál különbséget, az nem az olvasási időkből vagy az eltérő szógyakoriságból vagy további lehetséges tényezők valamelyikéből származik, hanem csakis abból, hogy a mondat egyszer szó szerint, egyszer ironikusan értendő. Noha nagyszámú kísérleti személyt vont be vizsgálataiba, Gibbs nem kapta meg a kétlépcsős feldolgozásra utaló várt különbségeket: egyáltalán nem tartott a kísérleti személyeknek hosszabb ideig egy adott mondat értelmezése ironikus kijelentésként, mint szó szerint értendő kijelentésként. Végül Sperber és Wilson is elismeri, hogy elméletük, a relevanciaelmélet nem a kommunikáció egységes, annak minden aspektusát magyarázni képes teóriája. A kódolási folyamat nem hagyható ki abban az esetben, ha a kommunikáció valamilyen kódot is alkalmaz, mint például az emberi nyelv használatakor, sőt vannak a kommunikációnak olyan aspektusai is, amelyek kizárólag kódolási folyamatokat vesznek igénybe, következtetéseket nem. Ilyen a legtöbb állati kommunikáció (pl. a már említett méhek tánca), vagy például amikor csecsemők megértik az érzelmeket az arckifejezések alapján (Sperber-Wilson, 2002). Ezekre a jelenségekre a relevanciaelmélet egyedül nem tud magyarázatot adni. Mindezek fényében tehát fontos hangsúlyozni, hogy a két alapvető kommunikációfelfogás, vagyis a kódalapú és a rámutató-következtetéses folyamatokon alapuló kommunikációelméletek, noha két nagyon eltérő mechanizmust feltételező modell, mégsem egymást kizáróak. A nyelvi – és néha a nem nyelvi – kommunikációhoz, mint láttuk, igenis szükség van kódhasználatra, azonban a dekódolt nyelvi jelentés többnyire a következtetéses folyamat kezdőpontja, amelynek eredménye a beszélőnek tulajdonított szándékolt jelentés. A verbális kommunikációra, illetve a kommunikációra általában tehát ma nem tudunk egy egységes modellel szolgálni.

8.1. táblázat A KOMMUNIKÁCIÓS KÉPESSÉG ZAVARAI A kommunikációs képesség zavarát számtalan ok kiválthatja, éppen ezért egyfajta gyűjtőfogalomként szolgál, s nem diagnosztikus kategóriaként. A BNO-10, vagyis a betegségek nemzetközi osztályozása sem tartalmaz ilyen kategóriát. Ezért az alábbiakban azt vesszük szemügyre, természetesen a teljesség igénye nélkül, hogy milyen formákban nyilvánul(hat) meg (milyen tünetegyüttesekhez társulhat) a kommunikáció zavara. Mielőtt rátérnénk a konkrét zavarokra, fontos elkülöníteni a zavarok azon csoportját, amelynél a kommunikáció sérülése csak másodlagos, vagyis ahol nem maga a kommunikáció képessége sérül, hanem például a kommunikáció egy „csatornája”; illetve ahol elsődleges. így a másodlagos kommunikációs zavarok közé soroljuk a siketséget, a különböző nyelvi zavarokat stb. Ezekben az esetekben azonban fontos jellemzője a zavarral élőknek, hogy az épen maradt csatornákon igenis próbálnak kommunikálni, s ezek a kommunikatív megnyilatkozások az adott helyzetekben adekvátak. Ezzel szemben azokban a zavarokban, ahol a kommunikáció sérülése elsődleges, a fenti „kerülő utas” kommunikációs stratégiák hiányoznak. A következőkben két ilyen zavart, egy fejlődési és egy szerzett zavart veszünk részletesebben szemügyre. Az autizmus elsősorban – de nem kizárólag – genetikai okokra visszavezethető fejlődési zavar, amelynek előfordulása a mai adatok szerint 0,2 százalék, a rokon zavarokat is beleértve 0,6 százalék körüli. Az autizmus diagnózisának felállítása viselkedéses jegyeken alapul, ezek a reciprok társas viselkedések minőségi fejlődési zavara, a reciprok kommunikációs viselkedések minőségi zavara, valamint a viselkedés merev, ritualisztikus mintázata és az érdeklődés beszűkült, sztereotip mintázatai. Autiz- musban tehát a kommunikáció elsődleges sérülése figyelhető meg. Az autizmust nagyfokú heterogenitás jellemzi mind a tünetek konkrét formáját, mind súlyosságát tekintve. Ez a heterogenitás a nyelvi képesség elsajátításában is megnyilvánul; a spektrum egyik szélsőségét képviselik azok az autizmussal élők, akik súlyos nyelvi zavarral is küzdenek, míg a spektrum másik 125 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

7. FEJEZET – A kommunikáció modelljei és alapfolyamatai szélén a formális nyelvet gyakorlatilag tökéletesen elsajátítókat találunk. A kommunikáció sérülésének mértéke sem mutat egységes képet, a zavar több szinten is jelentkezhet. Úgy tűnik azonban, hogy a szándéktulajdonításon alapuló kommunikáció mindig sérül autizmusban. A nyelvet valamilyen szinten elsajátító autizmussal élőknél a verbális kommunikációban mutatott zavar egyik jele az echolália, vagyis amikor egy korábban hallott kifejezést visszhangszerűen ismétel meg a gyermek, az adott helyzetben sokszor inadekvátan. Megfigyelhető továbbá az echolália kódszerű használata, vagyis amikor egy korábban elhangzott kifejezés szó szerinti megismétlése egy új jelentést hordoz. Például ha a „Kérsz még sütit?” kérdést konzekvensen akkor használja a gyermek, ha sütit szeretne kérni (Frith, 1998). Az autizmussal élő gyerekek körében gyakoriak a neologizmusok is, vagyis amikor nem létező szavakat használnak valamely tárgy vagy fogalom megnevezésére, mint például, amikor az egyik gyerek a „cőj” álszót használta a kis pihe megnevezésére. Ez a jelenség természetesen tipikusan fejlődő gyerekeknél is megfigyelhető, de az életkor előrehaladtával náluk ezek el is tűnnek (Baron-Cohen-Bolton, 2000). A deiktikus kifejezések használata és megértése is problémát jelenthet autizmusban, a névmások felcserélése például gyakori jelenség. A kommunikáció zavarának enyhébb formáival még a nyelvet magas szinten elsajátító autizmussal élőknél is találkozhatunk, ilyenkor a kommunikatív nyelvhasználat furcsa vagy akár bizarr is lehet, például azért, mert sztereotip válaszokjelen- nek meg a párbeszédben, vagy mert hosszú monológot hallhat a kommunikációs partner az autizmussal élő kedvenc témájáról, függetlenül attól, hogy az érdekli-e őt vagy sem. Gondot okoz többnyire a nem szó szerinti nyelvhasználat, az irónia, a metaforák, az indirekt kérések stb. értelmezése is (Happé, 1993; Győri, 2003, 2006). A prozódia is sokszor sérül autizmusban, nem ritka, hogy az autizmussal élő hangja túl magas vagy túl alacsony, túl gyorsan vagy túl lassan beszél, túl monoton vagy éppen énekszerű. Ez a heterogén mintázat pedig arra enged következtetni, hogy többnyire nem magával a hangképzéssel van a probléma, hanem annak modulálásával, az adott helyzethez és partnerhez való igazításával. A nonverbális kommunikáció területén mutatott zavarok autizmusban akár az első jelei is lehetnek az atipikus fejlődésnek, és a fejlődés egészét végigkísérik. Gyakori, hogy nem használják a nonverbális kommunikációs jegyeket arra, hogy ellenőrizzék, a partner készen áll-e az információ befogadására, figyel-e. Ez gyakran abban nyilvánul meg, hogy a tekintet jelentését figyelmen kívül hagyják, s ez nemcsak a kommunikációs helyzetek értelmezésében, de a produkcióban is megjelenik; sokszor nem néznek vagy nem jókor néznek a partner szemébe, vagyis nem megfelelően kezelik a tekintetirány-váltásokat. Autizmusban, mint láttuk, nem csak a kommunikációs képesség sérült, azonban az mind a mai napig vitatott kérdés, hogy mennyire izoláltak ezek a zavarok, így a kommunikációé is, vajon mennyire befolyásolja az egyik képesség sérülése a többi képességét. Fejlődési zavarnál mindenesetre kevésbé valószínű ez a fajta szelektivitás, mint szerzett zavarnál, amikor egy már kialakult, nem pedig fejlődésben lévő architektúrát ér a sérülés (Győri, 2003; Baron-Cohen, 2000; Frith, 1998). A dyshyponoia a jobb félteke sérülését követő, a pragmatikai kompetencia zavarát okozó szerzett tünetegyüttes (Paradis, 1998; Ivaskó, 2004). A dyshyponoia terminust Michel Paradis nyelvész vezette be, s a hazai irodalomban Ivaskó Lívia (2000, 2004) terjesztette el. A sérülést követően ép marad a formális nyelvi képesség, így a fonológia-fonetika, a szemantika és a grammatika, s ezáltal jól elhatárolható az afáziától, amely többségében a bal agyféltekéhez köthető (Pléh, 2003a). Afáziában továbbá gyakori, hogy a károsodott nyelvi rendszer kompenzálásához pont az épen maradt pragmatikai képesség nyújt segítséget. A dyshyponoiában szenvedő agysérültek tünetei a pragmatikán belül két csoportba oszthatók: sérülhet a párbeszéd struktúrája és a nem szó szerinti jelentés. A párbeszéd struktúrájának sérülése a következő tünetekben nyilvánulhat meg: konstruálatlan információlisták az elbeszélésben, amelyből hiányoznak az összefüggések, hiányzik a téma kiemelésének képessége, a beszélőváltásra utaló jegyek (pl. levisszük a hangsúlyt, és a partnerünkre nézünk, jelezvén, hogy most ő következik a párbeszédben), illetve a kontextuális információk figyelmen kívül hagyása. A nem szó szerinti jelentés sérülését mutathatják a deiktikus kifejezések, az indirekt kérések és felszólítások, az irónia, a metafora, a prozódia és a humor értelmezésében és használatában előforduló zavarok. Az alábbi példában Ivaskó Lívia (2000) mutat rá a célzások kezelésének zavarára: Terapeuta (a síró beteghez): Zsebkendő? Páciens: Igen. igen. Terapeuta (odaadja a zsebkendőt): Tessék! Páciens: Nekem van. 126 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


Fontos azonban kiemelni, hogy a dyshyponoia, illetve a jobb féltekei sérülést követő deficitek nem alkotnak egy egységes zavart. A jobb féltekei lézió helye nem mutat korrelációt specifikus pragmatikai deficitekkel. A fenti tünetek tehát mind mennyiségileg, mind minőségileg eltérhetnek az egyes sérültek kapcsán, s egyelőre nem sikerült a tünetek egyes csoportjait bizonyos agyterülethez (pl. lebenyhez) kötni a jobb féltekén belül (Paradis, 1998; Ivaskó, 2004).

4. Túl a szándékközpontú kommunikáción Már többször utaltunk rá, hogy a relevanciaelmélet nem akar és nem is tud az emberi kommunikáció teljes, átfogó elmélete lenni. Van egy sor jelenség a humán kommunikációban, még a viselkedéses kommunikációban is, amelyekre nem kínál magyarázatot. Ilyenek elsősorban azok az esetek, amikor a kommunikáció valamelyik aspektusa nem szándékos – vagy a kommunikátor viselkedése nem szándékvezérelt, vagy a befogadó feldolgozási folyamatai nem a szándéktulajdonításon alapulnak. Ezek nem ritka esetek a hétköznapi emberi kommunikációban. Nézzünk meg két példát! Az alaphelyzet ugyanaz, mint korábbi példáinkban: a főnök ki akarja rúgni a beosztottját, K. O.-t. 4. példa. A főnök hónapokon át becsmérli K. O. munkáját, és a leépítés szükségességéről beszél. Ezek után K. O. rákérdez, hogy főnöke ki akarja-e rúgni, mire a főnök elvörösödik. 1. példa. A főnök és a beosztott beszélgetnek. K. O. épp azt meséli, hogy sógora attól fél, kirúgják, ezért álláshirdetéseket olvasgat. A főnök erre véletlenül elszólja magát: „Önnek sem ártana!” A két újabb példa mindegyikében a főnök egy automatikus, akaratlagosan nem kontrollált választ adott, hiszen sem az elvörösödés, sem pedig az elszólás nem szándékos kommunikációs forma. A kommunikáció módját tekintve azonban eltérést találunk: az elvörösödés vegetatív válasz, ez nem áll akaratlagos kontroll alatt. Az 5. példa egy olyan ritka esetet mutatott be, ahol a verbális közlés nem szándékos. Végül pedig a tekintetben is eltér a két nem szándékos kommunikációs forma, hogy használnak-e valamilyen közös kódot a kommunikáló felek. Az első esetben az elvörösödés nem tekinthető kódnak, hiszen az adott szituációtól függően számtalan jelentéssel bírhat. A verbális kommunikáció viszont – még ha nem szándékos is – természetesen kódalapú. Noha a kommunikáció nem szándékos, automatikus formái elsősorban a nonverbális kommunikáció terén nyilvánulnak meg, néhány esetben előfordul, hogy verbális megnyilvánulásaink sem szándékosak, annak ellenére, hogy a nyelvi kommunikáció magas szintű kognitív folyamatokat igényel. Ilyen jelenségek az elszólások vagy a „kicsúszott a számon” jelenségek. Az elszólások mechanizmusával, rejtett motivációs hátterével és jelentésével tekintélyes irodalom foglalkozik a pszichoanalízisen belül (a klasszikus munka Sigmund Freud A mindennapi életpszichopatológiája című munkája; magyarul: Freud, 1991). Anélkül, hogy ennek részleteibe belemennénk, igyekszünk rámutatni, hogy maga a jelenség azért releváns a verbális kommunikáció esetében is, mert felhívja a figyelmet arra, hogy bizonyos helyzetekben nincs akaratlagos kontroll alatt, amit mondunk. Összhangban azzal, hogy a prefrontális kéregterületeknek ma kulcsfontosságú szerepet tulajdonítunk a viselkedés magas szintű kontrolljában, szabályozásában, nem szándékos nyelvi megnyilvánulásaink szélsőséges esetei megfigyelhetők különféle, elsősorban az orbitofrontális kéreg sérülése következtében kialakult neurális zavarok esetében. Az agy ezen területének sérülése a viselkedéskontroll zavarához vezethet, melynek számos egyéb tünet mellett például a nem akaratlagos, ismétlődő káromkodás (ún. koprolália) is lehet a következménye. Mint említettük, a nem szándékos kommunikáció többsége azonban nonverbális. Az akaratlagosan kevésbé kontrollálható nonverbális viselkedéses jelzések tükrözik a kommunikátor érzelmi állapotát, attitűdjét az adott témához, befogadóhoz. A mimika, a tekintet, a vokalizálás, a mozgás, a poszturális kommunikáció (testtartás), illetve a térközszabályozás mind informatívak lehetnek egy kommunikációs aktus során (Buda, 1988). A kommunikáció nem szándékos, automatikus formái ebben az esetben különös jelentőséggel bírnak, hiszen feltárhatnak olyan rejtett információkat, amelyek az adott helyzetben jelentős kommunikatív erővel bírnak. Ez történt a 4. példánkban is. Elő-fordulhat azonban az is, hogy a verbális és a nonverbális kommunikáció útján közölt információ egymással ellentétbe kerül, s mivel valószínű, hogy az ellentmondás oka, hogy a beszélő nem kontrollálta nonverbális jelzéseit, elfogadhatjuk, hogy ezek a nem nyelvi jelzések tükrözik jobban a személy valódi érzelmi állapotát. Például ha a főnök a kérdést követően tagadta volna, hogy ki akarja rúgni K. O.-t, de mindeközben ugyanúgy elvörösödött volna, valószínű, hogy a beosztottnak legalábbis kételyei merültek volna fel főnöke őszinteségével kapcsolatban. Azaz értelmezőként a kommunikátor nem szándékos viselkedéses jeleit 127 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

7. FEJEZET – A kommunikáció modelljei és alapfolyamatai is felhasználjuk arra, hogy kikövetkeztessük valódi szándékait. Ezek a jelzések is premisszaként szolgálhatnak a valódi szándékok felismerésére irányuló következtetési folyamatokban. A kommunikációt tekintve is szétválnak az idegrendszerben a szándékos vagy szándéktalan viselkedést, illetve az értelmezést végző területek. Számos elektrofiziológiai, agytérképező eljárásból, illetve agysérültektől származó adat számol be az amygdalaszerepéről az érzelemfelismerésben. Az amygdala fog akkor is aktiválódni, ha biológiai mozgást kell felismerni. Fontos különbség azonban, hogy bár van némi ellentmondás az irodalomban, de az eredmények többsége arra utal, hogy az érzelmek kifejezésébenaz amygdalának nincs szerepe (Anderson-Phelps, 2000). A szándékos és nem szándékos érzelemkifejezések viszont, akárcsak az érzelemfelismerés esetén, eltérő agyi területekhez köthetők. Általánosságban elmondható, hogy a nem szándékos érzelmi megnyilvánulásokért, mint amilyen példánkban az elvörösödés, az agy ősibb, kéreg alatti struktúrája, nevezetesen a limbikus rendszer a felelős, míg a szándékosakért a kérgi területek (lásd később). Ekman annyira fontos jellemzőnek tartotta az érzelmi kommunikációban a szándékosság dimenzióját, hogy külön elnevezést adott a szándékos arckifejezéseknek, ezeket arcmozdulatoknak hívta. A nem szándékos arckifejezésekkel ellentétben itt kérgi területek, elsősorban a prefrontális kéreg orbitofrontális és ventromediális része aktív. A felismerésben pedig az amygdala kérgi része, a superior temporális sulcus, valamint a prefrontális kéreg játszik fontos szerepet (Adolphs, 2001). A szándékos és nem szándékos érzelemkifejezés mechanizmusainak különbözőségét támasztja alá továbbá, hogy míg nem szándékosakra az állatvilágban, elsősorban primátáknál is találunk példát, addig a szándékos érzelemkifejezés humánspecifikusnak tűnik. Már Darwin feltételezte, hogy az emberi nonverbális kommunikációnak evolúciós gyökerei vannak, s ezt a későbbi kutatások alá is támasztották, többek között ezen kifejezések univerzalitása és veleszületettsége is erre utal. Továbbá számos arckifejezéshez és gesztushoz hasonló viselkedésmintázatot találunk emberszabásúaknál is. Mindez a nonverbális kommunikációs jelzések kontinuus kialakulását támasztja alá az evolúció során. Ilyen hasonló „gyökerű” jelzés például az úgynevezett játékos arc, amelyhez hasonló arcmintázatot mutatnak csimpánzok játék, csiklandozás vagy harapdálás közben, s mely funkcióját tekintve nagyon hasonló ahhoz az arckifejezéshez, amit a gyerekek játék közben produkálnak. Ösz- szességében azonban az emberi arckifejezés természetesen sokkal összetettebb és árnyaltabb érzelemkifejezésre, attitűd kinyilvánítására alkalmas, mint bármely más állatfaj (Bereczkei, 2001). Fejezetünk lezárásaképpen arra kívántuk felhívni a figyelmet, hogy a kommunikáció szándékossága nem ugyanaz, mint a kommunikáció szándékközpontúsága. Az, hogy egy kommunikatív viselkedés szándékos-e, fontos dimenzió: mind pszichológiai, mind idegrendszeri szempontból mások a mechanizmusok a két esetben. Ugyanakkor ettől némiképp független kérdés, hogy a befogadó oldaláról megtörténik-e a szándékfelismerés, szándéktulajdonítás – vagyis az értelmezés szándék- központú-e. A relevanciaelmélet és tágabban a kommunikáció szándékközpontú megközelítései azokat az eseteket kezelik igazán jól, amikor a kommunikáció szándékos és egyben szándékközpontú is.

4.1. ÖSSZEFOGLALÁS 1. Fejezetünkben az emberi kommunikáció legösszetettebb formái mögötti megismerőfolyamatokat igyekeztünk felvázolni. Három kommunikációfogalmat vezettünk be, egy nagyon általánosat és két specifikusabbat, a kommunikáció kódalapú, illetve szándékközpontú fogalmait. Amellett érveltünk, hogy az összetett emberi kommunikációs folyamatok megragadására mind a kódalapú, mind a szándékközpontú kommunikáció modelljére szükségünk van. 2. A szó szerinti nyelvi kommunikáció és egy sor egyéb jelalkalmazási eset magyarázatára a kód- modell helyes kiindulópontnak tűnik, azonban van egy sor olyan jelenség az emberi kommunikációban, amelyek kapcsán nem bizonyult adekvátnak, s vélhetően nem is fog. Ilyenek például: a nem szószerintiség, a hatékony emberi kommunikáció kód hiányában, a kontextusfüggés, valamint a kommunikatív viselkedés és a kifejezni kívánt tartalom közötti rugalmas viszony. 3. Ezeknek és egy sor további jelenségnek a kezelésére bontakozott ki az emberi kommunikáció szándékközpontú modellje. Ebből a megközelítésből Grice elméletét s nagyobb hangsúllyal Sperber és Wilson relevanciaelméletét tárgyaltuk. A két felfogás közös vonása, hogy az emberi kommunikációt szándékközpontúnak tartják, s központi mozzanatának a szándékok kifejezését, illetve a szándékok felismerését tekintik. 4. Megmutattuk, hogy noha számos előnnyel rendelkezik a Sperber-Wilson-féle relevanciaelmélet, számos fogalmi és empirikus korlátja is van. Emellett nem is szándékozik magyarázni a kommunikáció számos aspektusát – elsősorban azokat az eseteket, amikor a kommunikáció nem szándékos. 128 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


4.2. KULCSFOGALMAK autizmus, deiktikus kifejezések, dyshyponoia, echolália, grice-i maximák, informatív szándék, kommunikatív szándék, kód, metakommunikáció, naiv tudatelmélet, neologizmus, poszturális kommunikáció, pragmatika, szemiotika, üzenet

4.3. ELLENŐRZŐ KÉRDÉSEK 1. Miért tűnik indokoltnak legalább három kommunikációfogalommal dolgoznunk, ha az emberi kommunikációs jelenségek egészét meg akarjuk ragadni? 2. Milyen feldolgozási folyamatok következnek a kommunikáció kódmodelljéből, s milyenek a Sper- berWilson-féle rámutató-következtetéses modellből? 3. A viselkedéses emberi kommunikáció mely aspektusait nem tudja jól megragadni a kódmodell? 4. Mi a relevancia szerepe Grice, és mi Sperber és Wilson kommunikációs modelljében? 5. Milyen előnyei és korlátai vannak a Sperber és Wilson által javasolt kommunikációmodellnek? 6. Mi a kapcsolat a naiv tudatelméleti képesség és a kommunikációs képesség közt? 7. Milyen változatait ismeri a kommunikációs képesség zavarának?

4.4. AJÁNLOTT OLVASMÁNYOK Ivaskó Lívia (szerk.) 2004. A kommunikáció útjai. Gondolat Kiadó – MTA-ELTE Kommunikációelméleti Kutatócsoport, Budapest. Pléh Csaba – Síklaki István – Terestyéni Tamás (szerk.) 1997. Nyelv, kommunikáció, cselekvés. Osiris, Budapest. Pléh Csaba 2003. A természet és a lélek. Osiris, Budapest. Reboul, A. – Moeschler, J. (2000): A társalgás cselei. Osiris, Budapest. Terestyéni Tamás 2006. Kommunikációelmélet. A testbeszédtől az internetig. ORTT – AKTI – Typotex, Budapest.

4.5. AJÁNLOTT HONLAPOK www.dansperber.com – Dan Sperber honlapja, sok letölthető szöveggel. www.communicatio.hu – Magyar Kommunikációtudományi Társaság. www.szemiotika.hu – Magyar Szemiotikai Társaság.


9. fejezet - TUDAT ÉS MEGISMERÉS

Zaphod a szürke síkságot látta maga előtt, az elpusztult, feldúlt sík vidéket. A szél vadul süvített a pusztaság felett. Középen valami pattanásféle látszott: egy kupola. Ez lehet az, fogta fel Zaphod, ahová visznek. A Telepszichopatikus Turbomixer. Ahogy ott állt, és bambán nézett előre, hirtelen iszonyatos sikoly tört fel a kupola mögül, mintha a lelket égetnék ki valakiből. A borzalom hangja elnyomta a szél üvöltését, majd elenyészett. Zaphod összerándult a borzadálytól. A vére cseppfolyós héliummá változott. • Hé, mi volt ez? – motyogta rekedten. • Csak egy felvétel – nyugtatta meg Gargravarr – a legutóbbi személyről, akit a Turbomixerbe tettek. Mindig le szoktuk játszani a következő áldozatnak, mintegy bevezetésképpen. • Hé, ez nagyon kellemetlenül hangzik... – hebegte Zaphod. – Mi volna, ha most szépen lelécelnénk egy partira, vagy ilyesmi, és még egyszer átgondolnánk ezt az egészet? • Amennyire tudom – mondta Gargravarr éteri hangja –, én most épp egy partin vagyok. Úgy értem, hogy a testem. Folyton nélkülem megy el szórakozni. Azt mondja, hogy csak az útjában lennék. így van ez! • Mi ez az egész a testével? – kérdezte Zaphod, igyekezvén késleltetni, bármi legyen is az, ami rá várt. • Hát, az a helyzet. szóval, nagyon elfoglalt – mondta Gargravarr vonakodva. • Úgy érti, hogy van neki egy saját lelke is? – kérdezte Zaphod. Hosszú és meglehetősen fagyos szünet következett, mielőtt Gargravarr válaszolt volna. • Meg kell mondanom – szólalt meg végül –, hogy ez az utóbbi megjegyzése igen rossz ízlésre vall. Zaphod röstellkedve kért elnézést. • Nem tesz semmit – mondta Gargravarr –, nem tudhatta. A hang rezgett a boldogtalanságtól. • Az az igazság – folytatta olyan hangon, amely elárulta, milyen nehezére esik uralkodni magán –, az az igazság, hogy pillanatnyilag külön élünk a szó jogi értelmében. Attól tartok, hogy a válás elkerülhetetlen lesz. A hang ismét elhallgatott. Zaphodnak fogalma sem volt róla, hogy mit is mondjon. Bizonytalanul motyogott magában.


TUDAT ÉS MEGISMERÉS

• Azt hiszem, nem igazán illettünk össze – folytatta Gargravarr nagy sokára. – Valahogy sose volt kedvünk ugyanazt csinálni. Folyton a szex és a horgászás körül ment a vita. Végül megpróbáltuk kombinálni a kettőt, de ez – elképzelheti! – katasztrófához vezetett. Most pedig egyszerűen kizárt. Látni sem akar többé. Újabb tragikus szünet következett. A szél süvítve korbácsolta a síkságot. • Azt mondja, hogy hálás lenne, ha nem háborgatnám többé, mire én rámutattam, hogy persze, mert mindig a háláson jár az esze, és ezért tagadja meg a jogot tőlem, hogy legalább hálni járjak beléje. Mire ő azt mondta, hogy pont az ilyen okostojáskodástól van tele a hócipője, és ennyiben maradtunk. Valószínűleg ragaszkodni fog a nevem használatához. • Csakugyan? – kérdezte Zaphod ernyedten. – És az micsoda? • Farkatar – mondta a hang. – A teljes nevem Farkatar Gargravarr. Azt hiszem, ez mindent megmagyaráz. Nem gondolja? • Ööö – mondta Zaphod együttérzéssel. - Hát ezért vállaltam én, a testtelen lélek, ezt a munkát itt, hogy őrizője legyek a Telepszichopatikus Turbomixernek. Douglas Adams: Vendéglő a világ végén. In: Galaxis Útikalauz stopposoknak. Gabo Könyvkiadó, Budapest, é. n., 174-175. o. (Eredeti kiadás: The Ultimate Hitchhiker’s Guide to the Galaxy. Del Rey, 2002.) Zaphod Beeblebrox, a Galaxis kétfejű elnöke hosszú és bonyolult életének egyik legnehezebb pillanatában találkozik a megkeseredett és test nélküli lélekkel, Farkatar Gargravarr-ral, akinek az a feladata, hogy egyfajta lelki vesztőhelyre, a Telepszichopatikus Turbomixerbe kísérje az egyáltalán nem önhibáján kívül űrhajólopásba keveredett elnököt. De hányan is bandukolnak tulajdonképpen a Dögcsillag B második bolygójának sivár felszínén a Turbomixer felé? Hány személy is Zaphod, akinek egy teste, de két feje van, s a két fej időnként például igencsak eltérő érzelmeket mutat, nem meglepő módon, ha belegondolunk, hogy mindegyikben van egy-egy agy? S hány személy, ha személy egyáltalán szegény Farkatar, aki egy test nélküli lélek, éppen válófélben a testétől, s így agyától is, aki (ami?) már egy másik lélekkel szűrte össze a levet? Douglas Adams persze nem teszi fel ezeket a kérdéseket, ránk bízza, megfogalmazzuk-e őket, ő csak vezeti hőseit az abszurd kalandokon keresztül. (De azt elárulhatjuk az aggódó olvasónak, Zaphod Beeblebrox simán túléli a Turbomixert, sőt...) Kötetünk itt következő fejezeteinek egységét talán azzal fejezhetjük ki legjobban, ha azt mondjuk, témájuk a „megismerő személy”. A filozófia és a pszichológia igen sokféleképpen igyekszik azt megragadni, mit jelent „személynek”, „valakinek”, „ágensnek” lenni – azaz valamilyen értelemben többnek, mint bonyolult biológiai gépezetnek. A modern tudományosság számára ez többek között azért lett ismét nehéz kérdés, mert a tudomány naturalista: jó okkal feltételezi, hogy az ember teljes egészében természeti lény. S ez azt is jelenti, hogy ha ez a feltételezés helyes, akkor „személynek”, „valakinek”, „ágensnek” lenni szintén valamilyen módon természeti jelenség. S ez azért teszi nehézzé a problémát, mert évszázadokon keresztül azzal akartuk megmagyarázni személy voltunkat, hogy azt állítottuk: a testi-természeti létezésünk mellett (vagy éppen „felett”) van egy természeten túli, azon kívüli létezésünk: személy voltunk a lelkihez tartozik, a lélek pedig nem a természet része, mondtuk. Nos, számos nyomós oka van a modern tudományosságnak azt gondolni, hogy ez a sok-sok évszázados dualista megoldás nem helyes. így viszont mintha még nehezebb lenne a feladat: megérteni, miként vagyunk egyszerre többek, mint biológiai mechanizmusok, s ugyanakkor tág értelemben talán mégsem többek, mint nagyon bonyolult élő mechanizmusok. „Lelkünk”, „énünk”, „ágens” vagy „személy” voltunk, tudatosságunk mintha túlmutatna a puszta biológiai létezésen, s ugyanakkor egy más értelemben mégis teljes egészében biológiai létezésünk eredője és része. E viszony megértése egyáltalán nem csak a lélektan feladata, erről több ponton is szó lesz majd a következő fejezetekben, de a lélektannak is szerep jut benne. A következő panel fejezetei, olyan fogalmakon keresztül, mint a megismerő elme modelljei, a tudatosság, a viselkedésszervezés vagy a naiv tudatelmélet, annak alapjait mutatják be, milyen módon igyekszünk a megismerés lélektanában megragadni az embert mint személyt. Az olvasó persze ne ezektől a fejezetektől, s ne általában a pszichológiától várja fajunk végső kérdéseinek megválaszolását – de egy pillanatfelvételt bemutatunk arról, hol jár a mi tudományunk azon a nagyon hosszú úton, amely a végső válaszok felé vezet. Akár léteznek ezek a végső válaszok, akár nem, egyelőre nyilvánvalóan messze járunk tőlük – de, reméljük, világos lesz az is: igen messze járunk a teljes tudatlanságtól is.


TUDAT ÉS MEGISMERÉS

(Illusztrációnk ismét a 2001 Urodüsszeiából, Stanley Kubrick 1968-as, történeti jelentőségűnek tartott filmjéből származik, s a film egyik legfontosabb jelenetéből. Azt látjuk, amikor az egyetlen életben maradt űrhajós bent lebeg HAL, az űrhajó minden funkcióját irányító szuperszámítógép központi egységében, mintegy a komputer „agyában”, és lépésről lépésre kapcsolja ki a gépet. A jelenet feszültsége részben abból származik, hogy HAL kikapcsolásának oka, hogy nemcsak félrevezette a legénységet, de egy kivételével összes tagját meg is ölte – éppen abbéli félelmében, hogy kikapcsolják! A feszültség egy további forrása, hogy magunk sem tudjuk eldönteni, mi történik éppen: egy számítógép kikapcsolása, vagy egy részben bosszúból, részben önvédelemből elkövetett gyilkosság? HAL ugyanis a film során számos emberi érzelmet mutat, s kikapcsolása során hol fenyegetőzve, hol könyörögve küzd. az életéért?. a működéséért? Eldönthetetlen, hogy HAL igazi tudatos lénye, sokrétű „lelki élettel”, vagy egy olyan, bonyolultan programozott szerkezet, amely igen zavarba ejtő hűséggel imitálja a tudatos érzelmeket, szándékokat, gondolatokat. Az űrhajós ezzel a tanácstalansággal néz kikapcsolása közben HAL „szemébe”.)


10. fejezet - 8. FEJEZET – A megismerő elme átfogó modelljei 1. Bevezetés: a sokféle elme Tankönyvünk tárgyát az alapvető emberi megismerési folyamatok képezik – ahogyan azokat napjaink tudományos lélektana látja. Ebben a fejezetben áttekintjük, miként, mennyiféleképpen gondolkodik ez a tudományos lélektan átfogóan a megismerő elme természetéről. Érdemes megjegyeznünk, hogy nem minden pszichológiai iskola vagy irányzat épít ki átfogóbb képet arról, mit is ért ’lélek’, ’elme’ vagy ’psziché’ fogalmán. A modern tudományos lélektan nagy alakjai közül például Wilhelm Wundt (1832-1920), William James (1842-1910), Sigmund Freud (1856-1939) igyekezett expliciten felvázolni, miként látja a lélek természetét s – különösen fontos részkérdésként – a lelki folyamatoknak az idegrendszeri folyamatokkal való összefüggését. S ezt természetesen olyan módon igyekeztek megvalósítani, hogy az elme természetéről kialakított modelljük és az általuk művelt lélektan fogalmai és magyarázatai lehetőleg koherensen illeszkedjenek egymáshoz. A modern természettudományos világkép igyekszik minél átfogóbban érvényesíteni a maga szemléletmódját, s ezért a pszichológia esetében is fontosnak véljük, hogy képesek legyünk felvázolni tudományunk művelésének tágabb kontextusát, fogalmi alapjait – összhangban azzal, ahogyan ezt a tudományt műveljük. Ugyanakkor ez a kérdés – mit is értünk megismerő elmén – nem szorosan vett lélektani kérdés, sokkal inkább a lélektan, a filozófia és – ma már jól látjuk – az idegtudományok határterületére tartozik. Nem kis részben filozófusok munkái jelentik tehát a lélektan számára is „használható” alapot. így könyvünk e fejezete is jóval kevésbé fog empirikus adatokra támaszkodni és hivatkozni, mint a többi. Inkább fogalmakat, fogalomrendszereket igyekszünk majd röviden bemutatni. Előre kell még bocsátanunk, hogy az e fejezetben bemutatott kérdéskör is igen szerteágazó és összetett. Filozófusok és pszichológusok mellett a számítástudomány, a biológia, a nyelvészet, a fizika képviselői is fontos érveket fogalmaznak meg a vitákban (lásd Pléh, 1998a). (A fejezetet elolvasva az olvasó remélhetően sejti majd, miért mozgat meg ennyiféle diszciplínát ez a kérdéskör.) S talán nem meglepő módon, közel sincs egyetlen konszenzuális, lezárt kognitív elmemodellünk – a szerteágazó és összetett problémakör nagyon is nyitott. A fejezetben tehát szükségszerűen csak néhány alapvető kérdés, érv és néhány markáns és fontos álláspont rövid, leegyszerűsített ismertetését kínálhatjuk. Laikusként persze vélhetjük úgy, hogy az elme vagy a lélek fogalma nem lehet különösképpen összetett és bonyolult, hiszen mindnyájan közvetlenül, mintegy egyes szám első személyben ismerjük. Aki azonban kicsit is járatos a természettudományos gondolkodásmódban, az tudja, még a mentális folyamatoknál vélhetően sokkal egyszerűbb és könnyebben megragadható jelenségek kapcsán is sokféle megközelítés lehetséges, e megközelítések változnak is a tudományos megismerés haladásával, a magyarázatok még a látszólag egyszerű jelenségek kapcsán is igen komplexek lehetnek. (Gondoljunk csak egy, a lelki folyamatoknál minden valószínűséggel összehasonlíthatatlanul egyszerűbb jelenségre, az égésre. Csak a 18. század eredménye az, hogy úgy vélhetjük, kielégítő és konszenzusos módon tudjuk megragadni és magyarázni ezt a folyamatot – s a jelenség igazán mély magyarázata csak a 20. században tárult fel.) Bármi is legyen az elme „valódi” természete, joggal sejthetjük úgy, hogy sokkal bonyolultabb jelenséghalmazról van szó, mint mondjuk a kémiai égés esetében. S valójában az a tény, hogy – tegyük fel – mindnyájan ismerjük valamilyen mértékben az elmét egyes szám első személyből, nem megkönnyíti, hanem számos szempontból kifejezetten megnehezíti az elme tudományos megismerését. Ugyanis közvetlenül csak egyes szám első személyből ismerjük: azaz nem férhetünk ugyanígy hozzá mások elméjéhez. A tudományos módszer szempontjából ez komoly akadály: a tudományban így vagy úgy, de kiemelkedően fontos mozzanat a közös, publikus megfigyelés, így juthatunk konszenzusra a jelenségekről. Így van okunk azt gondolni, hogy magyarázataink is joggal tarthatnak igényt a konszenzusra, ha kiállják a publikus tesztelés próbáját. Nos, az elme úgy, ahogyan belülről ismerjük, nem tehető a közös megfigyelés tárgyává. (A tudatosság és megismerés viszonyáról szóló fejezetben még visszatérünk erre a kérdésre.)


8. FEJEZET – A megismerő elme átfogó modelljei Nem meglepő tehát, egyrészt, ha az elme természete és működése a 19. századig a filozófia tárgya maradt, s csak néhány évszázaddal az első nagyszabású természettudományos sikerek után kezdődött meg a természettudományos szemléletű kutatása. Másrészt így talán az is érthető, ha, részben az előbbi tényből is adódóan, igen sokféle filozófiai és lélektani elmefogalmat dolgoztak ki akár csak az elmúlt évszázadokban is. Ha most leszűkítjük a tárgyalást azokra a felfogásokra, amelyek az emberi elme kapcsán a megismerésre helyezték a hangsúlyt, még mindig sokféle felfogást lelhetünk fel az elmúlt századokban, s mint látni fogjuk, napjainkban is. Filozófiai és pszichológiatörténeti előtanulmányaiból mindenki említhetné például René Descartes (15961650) nevét, aki a gondolkodást tartotta nem is egyszerűen csak a megismerés kitüntetett útjának, de az elme egyetlen és kizárólagos ismérvének is. S szembeállíthatná az ő felfogásával például a skót David Hume (1711-1776) elmefilozófiáját, amelyben az észlelés és a képzettársítás az alapvető megismerőfolyamatok – és sorolhatnánk tovább a példákat. Nem állíthatjuk, hogy önmagában bármelyik fogalmi megközelítés helyes vagy helytelen. ítéleteink óhatatlanul attól is függenek, mi magunk milyen kiindulópontot választunk. A mai tudományos lélektan logikája valójában a nagy német filozófus, Immanuel Kant (17241804) módszertani javaslatát követi (még ha nem is emlegetjük őt ez ügyben túl gyakran.). Kant úgy vélte – s ez a felfogása rokon a természettudományok általános módszertanával –, hogy az elme megértéséhez a megfigyelhető jelenségekből, így a viselkedésből kell kiindulni, s a nem megfigyelhető mentális folyamatokra mint feltételezésekre a megfigyelhető jelenségekből kell következtetnünk (Brook, 2004). Abból tehát, ahogyan ma a lélektanban a kanti receptet alkalmazzuk, egy, a laikus számára igen furcsa felfogás bontakozik ki. Az elme itt ugyanis nem mint valami közvetlenül adott jelenik meg (ahogyan azt a saját tudatosságunk révén megtapasztaljuk), hanem mint egy feltételezés-rendszer: azoknak a feltételezéseknek a rendszere, amelyek az összetett, komplex (emberi) viselkedést magyarázzák.

2. A megismerő elme modelljeinek közös alapja: az elme reprezentációs természete Mint utaltunk rá, azok a felfogások sem egységesek, amelyek az elmét elsősorban mint megismerőrendszert, a világgal kapcsolatos tudást hordozó, s e tudás révén a viselkedést irányító rendszert igyekeznek megragadni. Úgy tűnik azonban, van bennük valami közös. Ez a közös mozzanat pedig az, hogy úgy fogják fel az emberi elmét, mint amely reprezentációs természetű: reprezentációkat létrehozó, azokat tároló és felhasználó rendszer. Fejezetünk nagyobbrészt ezt a gondolatot és ennek néhány változatát bontja ki. Nehéz megmondani, mikor jelent meg a reprezentációs elmefelfogás. Ha tágan értelmezzük, akkor igen régen. Ott van már például Arisztotelésznél is, de amikor például a brit empiristák a 17-19. században ideák – azaz magyarul: képzetek – összekapcsolódásaként értelmezik az asszociációkat (képzettársításokat), majd feltételezik, hogy minden összetett lélektani folyamat a képzettársítások mentén egymást előhívó képzetek sorozata, nos, akkor a képzeteket úgy fogják fel, mint reprezentációkat. A képzetek a világ dolgait és eseményeit jelenítik meg, „hordozzák” az elmében. A szűkebben értelmezett, mai reprezentációs elmefelfogások létrejöttében fontos szerepet tulajdonítunk Franz Brentanónak (1838-1917; Brentanóról és szerepéről lásd részletesebben a Mások viselkedésének megértése és az éntudatosság című fejezetet is e kötetben). Brentano olyan fogalmi kritériumot keresett, amely egyértelműen elkülöníti a mentális, tudati állapotokat a más, nem mentális jelenségektől. Úgy vélte, a tudatunkban is megjelenő mentális állapotaink eme sajátossága az intencionalitás, vagyis az, hogy valamilyen önmagukon túli tartalommal bírnak, önmagukon túli dologra irányulnak (lásd részletesebben kötetünkben a Mások viselkedésének megértése és az éntudatosság című fejezetet). A gondolatnak, az érzelemnek, a reménykedésnek, a szándéknak mindig van valamilyen tárgya – ma úgy fogalmaznánk: az elmében reprezentált tárgya. A kognitív pszichológia igazi módszertani újítása az, hogy a hangsúlyt – a reprezentációk tartalmat hordozó jellege mellett – arra helyezi, hogy a fejünkben lévő reprezentációink irányítják a viselkedést. Kant receptjét követve, s eltérően például Hume-tól, nem közvetlenül megfigyelni akarjuk belső reprezentációinkat, hanem a viselkedésből következtetünk arra, miféle reprezentációk irányíthatják a viselkedést.

3. A reprezentációk alapvető típusai – hely, tartalom, forma, folyamat 134 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

8. FEJEZET – A megismerő elme átfogó modelljei Első közelítésben sajátos fogalomnak tűnik tehát a mentális vagy belső reprezentáció fogalma: feltételezzük, hogy létezik, de nem tudjuk közvetlenül megfigyelni, nem tudunk rámutatni egy ilyen reprezentációra. Hadd hívjuk fel azonban az olvasó figyelmét röviden arra, hogy ez a helyzet egyáltalán nem ritka a természettudományos gondolkodásban: Newton például feltételezte a gravitáció létezését, mert ezáltal jó magyarázatokat tudott adni egy sor jelenségre, de magát a gravitációt önmagában soha senki nem figyelte meg (s Newton nem is volt hajlandó feltételezésekbe, spekulációkba bonyolódni abban a kérdésben, hogy mi is valójában a gravitáció!). Mendel feltételezte a gén fogalmát, mert, megint csak, számos megfigyelhető jelenséget így jól meg lehetett magyarázni, ám még csak közelítő elképzelései sem lehettek, hogy hogyan is néz ki egy gén. A kognitív pszichológia – és tágabban: a kognitív tudomány – azért feltételezi a belső (mentális) reprezentációkat, mert egy sor viselkedéses jelenségre így tudunk kielégítő magyarázatot adni. Idézzünk fel erre két olyan klasszikus, a lélektan történetében kulcsfontosságú példát, amelyek mindegyikével találkoztunk már tankönyvünkben. A neobehaviorista Tolman (1948) mintegy kénytelen volt bevezetni a kognitív térkép fogalmát, azaz annak a feltételezését, hogy a térben mozgó állat felépíti magában a téri viszonyok belső leképeződését, azaz reprezentációját – mivel az általa vizsgált patkányoknak az útvesztőben megfigyelhető sajátos mozgására ez volt a legjobb magyarázat. Egy sajátos viselkedésmintázatból – a patkány elvétve futott bele az általa addig nem ismert, csillag alakú útvesztő olyan száraiba, ahol egyszer már járt – Tolman arra következtetett, hogy mentális, belső reprezentációk mint pszichológiai entitások irányítják az állat viselkedését (lásd még tankönyvünk második kötetében, Csépe-Győri-Ragó, 2007b). Egy másik klasszikus példa Chomsky korszakalkotó érvelése amellett, hogy az emberi nyelvi képességek magyarázatához nem elegendő a behaviorizmus által javasolt, inger-válasz kapcsolatokon alapuló magyarázati modell (lásd e kötetben a nyelv természetéről és a nyelvtani feldolgozásról szóló fejezeteket). Skinnernek (1957) az emberi nyelvi képességeket behaviorista fogalmakkal magyarázni igyekvő könyvéről írt híres kritikájában Chomsky (1959) megmutatja, hogy az emberi nyelvi viselkedés egyrészt nagymértékben ingerfüggetlen, másrészt végtelenül produktív és kreatív is. Azaz – mint kötetünknek a nyelvet tárgyaló részében láttuk – végtelen gazdagságban tud létrehozni különböző mondatszerkezeteket. Erre Chomsky szerint nincs más magyarázat, mint annak a feltevése, hogy szintaktikai szabályokat reprezentál az elménk, s e szabályok sajátos szerveződése – rekurzív természete – biztosítja nyelvtani kreativitásunkat. Okkal feltételezhetjük tehát, hogy léteznek belső, mentális reprezentációink, ám „megnézni” nem tudjuk őket. Mégis felvázolhatunk egy típustant a reprezentációk lehetséges fajtáiról (lásd a 8.1. ábrát). Ezt kiindulásképpen a külső, vagyis nem az elmében/agyban lévő, így megfigyelhető reprezentációk analógiájára tehetjük meg. Mint a 8.1. ábra mutatja, mind a külső, mind a belső reprezentációk kapcsán megkülönböztethetjük a reprezentációkat formájuk, pontosabban, a reprezentáció formája és a reprezentált tartalom közötti viszony alapján. Ez a felosztás Peirce (1894) klasszikus javaslatát követi, amelyet ő a külső reprezentációkra, a jelekre dolgozott ki. (Nem mindenki ezt a felosztást követi, némiképp eltérő terminológiával találkozhatunk például Eysenck és Keane [1997] tankönyvében.)

8.1. ábra A reprezentációk alapvető típusai Peirce nyomán beszélhetünk egyrészt indexekről vagy indexikus reprezentációkról. Itt a reprezentált és a reprezentáció közti fizikai (pl. oksági, kauzális) kapcsolat alapozza meg a reprezentációs viszonyt. Indexikus reprezentációkról elsősorban akkor beszélünk tehát, ha a jelölt okozza a reprezentációt. A gyakran idézett példát említve, a füst így jelöli, reprezentálja a tüzet, mely okozza azt; vagy a homokban hagyott lábnyomok utalnak arra az élőlényre, amely a nyomokat hagyta.


8. FEJEZET – A megismerő elme átfogó modelljei Érdemes-e feltételeznünk, hogy vannak indexikus belső reprezentációk is? Nos, természetesen igen, érdemes és koherens azt feltételezni például, hogy a retina receptorsejtjeiben keletkező, a beeső fény által keltett elektrokémiai impulzusok reprezentálják a fény bizonyos tulajdonságait. Ugyanezt elmondhatjuk a többi szenzoros modalitásban is. Ha a reprezentált és reprezentációja között valamilyen strukturális hasonlóság van, analóg reprezentációról beszélünk. peirce eredetileg ikonikus jeleknek nevezte ezeket, ami a képekre mint analóg reprezentációkra utal. Azonban nem csak képekről lehet itt szó. Egy dallam, amely más hangnemben és hangszínben hallatszik, utalhat egy másik, eredeti dallamra (gondoljunk például a korai mobiltelefonok egyszólamú, de valamilyen ismert zenedarabot „reprezentáló” csengőhangjaira). Annak a feltevésnek, hogy vannak analóg belső reprezentációink, igen hosszú múltja van, újra és újra felmerül mint kérdés, s intenzív viták tárgya volt még a közelmúltban is. Hamarosan vissza fogunk térni rá ebben a fejezetben is. Amennyiben egy reprezentáció és az általa reprezentált dolog között nincs sem kauzális, sem strukturális hasonlósági viszony, hanem ez a kapcsolat önkényesen rögzített, akkor szimbólumról vagy szimbolikus reprezentációról beszélünk. (A figyelmes olvasónak itt bizonyára feltűnik, hogy most más értelemben használjuk a szimbólum kifejezést, mint a hétköznapi nyelvben vagy a lélektan számos területén, például a pszichoanalízisben.) Mint a nyelvet tárgyaló fejezetekben hangsúlyoztuk, a nyelv „erejét” részben szimbolikus jellege adja, a szavak és az általuk jelölt dolgok közötti önkényes viszony. Ez engedi meg, hogy a nyelv révén absztrakciókról is képesek legyünk kommunikálni. A 8.1. ábrán azonban szerepel egy fogalompár, amelyet eddig nem érintettünk. Ez a belső vagy mentális reprezentációkon belül a lokális és az elosztott reprezentációk megkülönböztetése. A belső reprezentációkon belül a tárgyalt indexikus, analóg és szimbolikus reprezentációkat lokális reprezentációs típusoknak nevezzük, mert mintegy feltételezzük, hogy – megint csak a külső reprezentációk mintájára – ezek a reprezentációk az elménkben/agyunkban is azonosítható „hellyel” rendelkeznek. Kissé leegyszerűsítően fogalmazva: ha létezik egy kép vagy egy szimbólum, akkor az valahol van, lokalizálható. Ha az elménket úgy fogjuk fel, mint ilyenfajta reprezentációkat „tároló” és „működtető” rendszert, akkor ebben a rendszerben összes tudásunk minden elemének végül is konkrét helye van. Nem szükségszerű feltevés azonban az, hogy az elme által hordozott tudás ilyen módon „feldarabolható” elemeire, és az elemek „lokalizálhatok”. Időről időre felvetődnek olyan – korábban holisztikusnak, azaz egészlegesnek nevezett – elképzelések, amelyek szerint az elme egésze hordozza tudásunk egészét, ám az elmén belül a tudás elemei már nem lokalizálhatóak, azonosíthatóak tovább. Azaz a tudás mintegy elosztottan reprezentálódik a rendszer (az elme) egészében. A megismerő elme itt is reprezentációs természetű – lényege a világ leképeződése, a világról való tudás tárolása és működtetése a viselkedés irányítására. Ugyanakkor e tudásrendszer egyes alkotóelemei külön-kü- lön nem lokalizálhatóak – a rendszer egésze hordozza a tudás egészét. A fejezetünkben később tárgyalandó konnekcionista felfogás egyik vezérgondolata éppen ez, az elosztott reprezentációk fogalma.

4. Miért nem tűnik helyesnek a megismerő elme tisztán indexikus és képi/analóg felfogása? Láttuk, hogy a kognitív pszichológia számára az elme úgy jelenik meg, mint a viselkedéses képességeink mögött meghúzódó, azokat magyarázó reprezentációs folyamatok összessége. Ha – legalábbis munkahipotézisként – elfogadjuk ezt a felfogást, akkor értelmes kérdés az, hogy mi is az alapvető reprezentációs forma a megismerő elmében? Úgy is fogalmazhatnánk: mi az alapvető „kódja” az emberi megismerésnek? Furcsa kérdés ez, mert nem biztos, hogy van rá átfogó válasz. Még ha helyesnek is bizonyul a reprezentációs elmefelfogás, kérdéses, hogy beszélhetünk-e egyetlen alapvető kódról, reprezentációs formáról? Nincs rá biztosíték, hogy minden megismerőműködésünk mondjuk analóg vagy éppen szimbolikus reprezentációs formát használ. Ráadásul – mivel a lélektan pillanatnyilag még meglehetősen messze van attól, hogy igazán részletes modelleket tudjon alkotni az emberi megismerés egészéről, s azokat akkurátusan tesztelni tudja – a kérdéskör erősen filozofikus. Legalább három okból érdemes mégis foglalkoznunk vele. Egyrészt, ha mégis választ kapunk a kérdésre, az kijelölheti az emberi megismerés részletesebb magyarázatának kereteit – ha, mondjuk, kellően erős érvekre támaszkodva arra jutnánk, hogy az emberi megismerés alapvető kódja szimbolikus kód, akkor ettől kezdve egy sor elvben amúgy lehetséges modellt eleve kizárhatnánk a komolyan vizs- gálandóak köréből. Másrészt, az alapvető reprezentációs formával kapcsolatos viták számos fontos mellékterméket hoznak: a reprezentáció fogalmának alaposabb, sokoldalú átgondolását. Harmadrészt, érdemes azt látni, hogy a kognitív


8. FEJEZET – A megismerő elme átfogó modelljei lélektannak és a megismerés megismerésében vele társult többi tudománynak vannak átfogó „víziói” arról, amit vizsgál – még ha ezek távolról sem végleges, aprólékosan részletezett, mindenre kiterjedő modellek. A későbbiekben látni fogjuk, hogy a megismerés pszichológiájában, s tágabban, a megismeréstudományban azok a felfogások kaptak és kapnak nagyobb hangsúlyt, amelyek vagy szimbólumfeldolgozó rendszernek tekintik a megismerő elmét, vagy elosztott reprezentációs rendszernek. Vessünk egy pillantást azonban először arra, miért nem tűnik helyesnek indexikus vagy analóg reprezentációs rendszerként felfogni az emberi megismerést. Mint láttuk, akkor nevezhetünk indexikusnak egy reprezentációt, ha közvetlen fizikai kapcsolatban van az általa reprezentált jelenséggel. Azt is láttuk, hogy például a retinaképet vagy az általa a retinális fotoreceptorokból kiváltott tüzelési mintázatot tekinthetjük indexikus reprezentációnak (lásd pl. Hernád, 1996). Az észlelés kapcsán azonban láttuk (lásd tankönyvünk első kötetének az észleléssel foglalkozó fejezeteit), hogy az nem szigorúan „adtavezérelt” folyamat; az észlelés eredménye nem egyszerűen a bejövő információ oki „lenyomata”. Bonyolult feldolgozási folyamatok zajlanak le, amelyekbe számos további tényező is belejátszik (pl. az előzetes tudás). Tehát már az észlelés eredménye sem tekinthető az ingerek tisztán indexikus reprezentációjának – hiszen nem pusztán az észlelés tárgyával való fizikai kapcsolata révén reprezentál. Ráadásul, az emberi megismerés – a gondolkodás, az emlékezet, a problémamegoldás stb. – egyik döntő sajátossága, „erőssége” éppen az, hogy jelen nem lévő dolgok és események kapcsán is képes műveleteket végezni, a kognitív folyamatok időben és térben igen távol kerülhetnek azoktól a világbéli dolgoktól és eseményektől, amelyekre vonatkoznak. Sőt, mint a nyelv kapcsán korábban hangsúlyoztuk, gondolkodunk és beszélünk nem létező, lehetséges vagy éppen lehetetlen eseményekről és dolgokról. Nincs meggyőző javaslat arra vonatkozóan, miként volna ez lehetséges kizárólag indexikus reprezentációkra alapozva. Az analóg reprezentációk esetében ezek a problémák nem merülnek fel, felmerülnek azonban mások. Nevezetesen az – s ezek az érvek részben már a 18. században elhangzottak, például John Locke (1632-1704) tárgyalt ilyeneket –, hogy az emberi elme kétségtelenül képes reprezentálni olyan jelentésviszonyokat, amelyek esetében azonban igencsak nehéz belátni, mi lehetne azok analóg reprezentációja. Locke érdeklődésének középpontjában ebből a szempontból az absztrakt fogalmak álltak. például – kérdezi – vajon milyen lehet fejünkben a háromszög ideája, azaz a háromszög általános, absztrakt fogalmát hordozó képzet, „mentális kép”? Hogyan jeleníthetjük meg képszerűen az általában vett háromszöget? Ha ez valóban képi reprezentáció, akkor óhatatlanul egy konkrét háromszöget fog megjeleníteni, valamekkora szögekkel a csúcsokban s valamilyen hosszúságú oldalakkal – hogyan lesz az akkor nem ennek a konkrét háromszögnek, hanem a háromszög általános fogalmának a reprezentációja? De ilyen, az analóg reprezentációk számára problematikus jelentésviszony a tagadás mint logikai művelet is. Ahogy általánosításokat mindnyájan képesek vagyunk reprezentálni, ugyanígy a tagadást is. Hogyan lenne ez lehetséges tisztán képi (analóg) reprezentációkkal? Egy a Locke-énál frissebb keletű, de klasszikus példát felelevenítve, próbáljuk meg tisztán analóg reprezentációval megragadni – azaz mondjuk egy képpel ábrázolni – azt az egyszerűen elgondolható tényállást, hogy „a macska nincs a matracon”! Első hallásra egyszerűnek tűnik a feladat (az olvasó akár meg is állhat itt az olvasással egy időre, s megpróbálhatja megoldani!). Hamar kiderül azonban, hogy korántsem az, ugyanis a feladat ennek és csak ennek a tényállásnak a reprezentációja, és tisztán analóg-képi módon. (Azaz nem jó megoldás, ha egy üres matrac képével próbáljuk megoldani, hiszen akkor nemcsak a macska nincs a matracon, de kifejeztük azt is, hogy még végtelenül sok más dolog sincs a matracon – holott a feladat a macskára vonatkozott. Nem jó megoldás, ha a macskát a matrac mellett ábrázoljuk, hiszen nem azt kell megjelenítenünk, hogy „a macska a matrac mellett van”. És végképp nem jó a mindig felmerülő javaslat, hogy ábrázoljuk a macskát a matracon, de húzzuk át két vonallal, ami a tagadás jele lenne – ne felejtsük el, hogy tisztán képi reprezentációt kell alkotnunk, ha a két vonalat valóban egy kép részeként kezeljük, akkor a tagadás helyett egy eléggé furcsa, kissé már horrorisztikus tényállást sikerült ábrázolnunk...) Itt csak néhány érvet tárgyaltunk igen röviden, mégis talán sikerült érzékeltetni, hogy már fogalmilag is mennyire problematikus vállalkozás volna, ha az emberi megismerést tisztán indexikus vagy tisztán analóg reprezentációkra építve igyekeznénk magyarázni. Milyen konklúziót vonhatunk tehát le? Összességében azt mondhatjuk, hogy a ma uralkodó felfogás szerint az indexikus és analóg reprezentációk ugyan szerepet kaphatnak az emberi megismerésben, az azonban többféle okból is valószínűtlennek tűnik, hogy megismerésünk kizárólag indexikus és/vagy analóg reprezentációkon alapuljon. Mint a következőkben látni fogjuk, ilyen jellegű problémák nem merülnek fel, ha a megismerő elmét szimbólumfeldolgozó rendszernek tekintjük. Előbb azonban árnyaljuk egy kicsit fenti konklúziónkat: ha az elme nem lehet tisztán indexikus/képi rendszer, lehet-e legalább részben az?

4.1. Vannak-e analóg reprezentációink? 137 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

8. FEJEZET – A megismerő elme átfogó modelljei A kognitív pszichológiában az 1970-es, 1980-as években zajlott az úgynevezett „képzeletvita” (Ste- relny, 1986). A hetvenes évek elejére ugyanis néhány szerző már meglehetősen részletesen kidolgozta a megismerés szimbólumfeldolgozó felfogását (ezt alább részletesen tárgyaljuk). Ez az átfogó modell a megismerésről azt hirdette, hogy az emberi megismerőfolyamatok szimbolikus reprezentációkra épülnek, s a téri-vizuális információ is ebbe a formába kódolódik át (Pylyshyn, 1973). Ez azt is jelentette, hogy noha tudatosan átélhetünk mentális képzeleti képeket, eközben azonban valójában nem képi-analóg reprezentációkon végez műveleteket megismerőrendszerünk, hanem a képekre vonatkozó információ propozíciós (azaz alapvetően szimbolikus) reprezentációin. Ezt a tisztán szimbolikus felfogást azonban a hetvenes évek elején több oldalról is megtámadták, mégpedig empirikus eredményekre hivatkozva. Az egyik ilyen alternatív felfogás Paivio kettős kódolási elmélete volt, amelyet röviden tárgyalt tankönyvünk második kötete (Csépe-Győri-Ragó, 2007b). Szintén fontosak voltak a Shepard és munkatársai által publikált eredmények a mentális forgatásról (lásd röviden Csépe-Győri-Ragó, 2007a). Vélhetően éppen azért, mert Shepardék igen egyszerű, letisztult kísérleti paradigmát alkalmaztak, s ugyanakkor eredményeik meglehetősen egyértelműek és robusztusak voltak, elsősorban az ő munkáik vezettek annak felülvizsgálatához, vannak-e analóg reprezentációink. Shepardék korai kísérleteiben (Cooper-Shepard, 1973) egyszerű kétdimenziós mintázatokról (pl. betűkről és számokról) kellett azonossági döntéseket hozni – azt kellett eldönteni, hogy a szokásos módon vagy tükörképként ábrázolja-e a tesztábra az adott betűt vagy számot. Shepardék függő változóként egyszerű döntési időket mértek: azt, hogy a tesztinger bemutatásától kezdve mennyi időre volt szükségük a vizsgálati személyeknek az azonos/tükörkép döntés meghozásához (lásd 8.2. ábra). A független változó a tesztinger pozíciója és a sztenderd alakzat szokásos pozíciója által bezárt szög volt. Amikor a helyes döntések döntési időit elemezték a független változó függvényében, akkor lényegében lineáris kapcsolatot találtak a két ábra által bezárt szög és a döntéshez szükséges idő között. Erre pedig a legkézenfekvőbb értelmezésként az kínálkozott, hogy – akár tudatosan, akár nem, akár szándékosan, akár nem – a vizsgálati személyek egyenletes sebességgel addig forgatták a tesztingereket (pontosabban azok belső reprezentációit), amíg azonos pozícióba kerültek a sztenderd ábrákkal (s ekkor már egyszerű volt meghozni az azonos/tükörkép döntést). Márpedig, következtetett tovább Cooper és Shepard, az elforgatás analóg transzformáció, amelyet szükségszerűen csak analóg reprezentációkon lehet végrehajtani. Azaz, egy ilyen feladat mögött az ingerek analóg („képi”) reprezentációja, illetve azok transzformációja – itt a mentális forgatás – áll.

8.2. ábra. Shepardék mentális forgatási kísérlete. A feladatban egyszerű döntéseket kellett hozni arról, hogy különféle szögben elforgatott mintázatok azonosak-e egy betű vagy számjegy „kanonikus” alakjával. (Azaz nem kérték a vizsgálati személyeket tudatos forgatásra, csak egy döntést vártak tőlük.) A döntési idők lineáris kapcsolatot mutattak a kanonikus alak és a tesztinger által bezárt szöggel, s erre a legjobb magyarázat az, hogy a kérdés eldöntéséhez a vizsgálati személyek egyenletes sebességű forgatási műveletet hajtottak végre, akár tudatában voltak ennek, akár nem Shepardék eredményei azért is kaptak nagy figyelmet, mert, mint említettük, igen egyszerű és elegáns módszertant alkalmaztak – egyszerű döntésekre kérték a személyeket, s döntési időiket rögzítették –, s


8. FEJEZET – A megismerő elme átfogó modelljei módszerük nem igényelt introspekciót, nem támaszkodott a vizsgálati személyek önbeszámolóira: a klasszikus kognitív módszertannak megfelelően, a viselkedésből következtetett visz- sza a viselkedést irányító reprezentációkra. Azaz Shepardék elkerülhették azokat a vitákat, amelyek mindig felmerülnek, ha közvetlenül a tudatosságot igyekszünk megragadni, s önbeszámolókból indulunk ki. Érdemes megjegyezni, hogy más empirikus érvek is utalnak arra: valóban lehetnek analóg reprezentációink. Egy ma már viszonylag ritkábban alkalmazott, ám a hetvenes-nyolcvanas években sokat használt kísérleti paradigma, a mondat-kép egyeztetési eljárás eredményei például szintén ebbe az irányba mutattak. MacLeod és munkatársai (1978) vizsgálatában először mindig egy mondatot olvastak a személyek, s meg kellett nyomniuk egy gombot, ha elolvasták és megértették ezt a mondatot – ebből egy megértési idő adódott. A gombnyomással eltűnt a mondat, s megjelent egy kép. (Az ingerek nagyon egyszerűek voltak; a mondatok ilyesmik: „A csillag a kereszt alatt van”, a képen pedig egy csillagot lehetett látni egy kereszt alatt vagy felett.) A személyek feladata a kép megjelenésével az volt, hogy eldöntsék, a kép és a mondat megfelel-e egymásnak, a korábban olvasott mondat helyesen írja-e le a képet. Ezt a döntésüket megint egy gombnyomással jelezhették, s itt egy döntési időt mértek a szerzők. Amikor elemezték a válaszidő-mintázatokat, azt kapták, hogy a vizsgálati személyek között volt egy csoport, amelynek tagjai viszonylag gyorsan feldolgozták a mondatokat (rövid megértési idő), ám ezután viszonylag hosszabb időt töltöttek a kép feldolgozásával és a döntés meghozásával. Találtak egy másik csoportot is, ahol a mondat feldolgozása hosszabb ideig tartott, ám ezután már viszonylag gyors volt a kép feldolgozása és a döntés. MacLeod és munkatársai arra következtettek, hogy az előbbi csoport „nyelvi” kódot használt: azért ment számukra gyorsan a mondat feldolgozása, mert megtartották a mondatot egy propozicionális (szimbolikus) reprezentációs formában; majd viszonylag sokáig „dolgoztak” a képpel, mert ezt pedig átfordították a propozicionális formába, végül összehasonlították a két propozicionális reprezentációt. A második csoport pedig képi kódot használt: sokáig tartott számukra a mondat feldolgozása, mert átfordították egy képi (analóg) reprezentációba – majd gyorsan feldolgozták a képet és meghozták a döntést, mert a képet megtartották egy analóg kódban, s könnyen összevetették a két analóg reprezentációt. A reakcióidő-mintázatok tehát azt sugallták, hogy a vizsgálati személyek egy csoportja kifejezetten képi-analóg kódot preferált az ilyen jellegű feladatok megoldása során. Sorolhatnánk még számos olyan empirikus eredményt, köztük képalkotási eljárásokkal végzett lokalizációs vizsgálatokat, amelyek arra mutatnak, hogy valóban működtetünk analóg reprezentációkat. Ez azonban nem jelenti azt, hogy minden megismerőműködésünk ilyen reprezentációkra épülne. Ha komolyan vesszük az imént jelzett empirikus eredményeket, s elutasítjuk például Pylys- hyn (1973) kritikáját, aki szerint a mentális forgatásra utaló döntésiidő-mintázatokat valójában szimbolikus adatstruktúrákon végzett számítások is okozhatják, akkor arra a következtetésre juthatunk, hogy bizonyos esetekben alkalmazunk analóg reprezentációkat, de a megismerés alapvető modellje nem az analóg elme. Mindjárt látni fogjuk, hogy erre az átfogó szerepre vannak más jelöltek.

4.2. Az elme mint szimbólumfeldolgozó rendszer 4.2.1. A szimbólumfeldolgozó rendszer fogalma A fenti problémák tehát nem jelentkeznek, ha a megismerő elme alapvető „építőköveinek” a szimbolikus reprezentációkat tekintjük. A szimbolikus reprezentáció fogalma nem feltételezi sem azt, hogy a reprezentált dolog hozza létre kauzálisan a reprezentációt, sem azt, hogy hasonlósági viszonynak kellene fennállnia a reprezentáció és a reprezentált között. A modern megismerés-lélektan – és tágabban: megismeréstudomány – első, s máig velünk lévő átfogó elmemodellje az elmét alapvetően szimbolikus rendszernek vagy, más szóval, szimbólumfeldolgozó rendszernek tételezte fel. Az „építőkő” persze félrevezető metafora, hiszen az elme lényegénél fogva működő, s nem úgy kell megragadnunk ebben a felfogásban, mint egy nagy kupac egymásra halmozott szimbólumot. A szimbólumfeldolgozó rendszer fogalma működésre képes rendszert jelent, ahol a szimbólumokon műveletek történnek. Maga a fogalom nem eredendően pszichológiai fogalom, eredete 19-20. századi logikai, matematikai, számítástechnikai és nyelvészeti vizsgálódásokban keresendő. Nézzük meg – Hernád (1996, 208. o.) nyomán –, mit is értünk általában szimbólumfeldolgozó rendszeren (az eredeti kritériumlistát és a megfogalmazásokat némiképp – itt nem részletezendő megfontolásokból – módosítottuk): 1. Minden szimbólumfeldolgozó rendszer fizikai egységek készlete (ezek végtelenül sokfélék lehetnek: jelek egy papíron, elektronikus jelek egy digitális számítógépben, agyi aktivitásmintázatok). 2. Ezeken a jeleken szabályokat követve végez műveleteket a rendszer,


8. FEJEZET – A megismerő elme átfogó modelljei 3. mégpedig a jelek formájának (és nem jelentésének) alapján. 4. A műveletek eredménye a szimbólumok kombinációja és újrakombinációja. 5. A rendszerben ott vannak az elemi szimbólumok és az elemi szimbólumokból felépülő összetett szimbólumszerkezetek (pl. propozíciók – lásd tankönyvünk második kötetét). 6. Noha az egész rendszer formai elvek alapján működik – végső soron fizikai tulajdonságaik alapján dolgozza fel az elemi szimbólumokat –, következetesen jelentés tulajdonítható neki: az elemi szimbólumok, a belőlük létrehozott szimbólumszerkezetek és a szabályok is jelentést hordoznak, hordozhatnak. A szimbólumfeldolgozó rendszer fogalma független attól, hogy milyen fizikai rendszer hordozza, működteti – de egy fizikai rendszerre mindig szükség van. Az elme szimbólumfeldolgozó felfogásában az agy az a fizikai rendszer, amely hordozza, működteti a szimbólumfeldolgozó rendszert – azaz a megismerő elmét.

4.2.2. A számítógép-metafora Igen absztrakt felfogásnak tűnhet ez, pedig mindnyájan ismerünk, sőt használunk pontosan a szimbólumfeldolgozó rendszerek, a szimbólumfeldolgozás elvén működő szerkezeteket: a digitális számítógépeket. Itt jól azonosítható a fizikai rendszer: a fémből, műanyagból és félvezetőkből álló szerkezet íróasztalunkon vagy táskánkban. Szimbólumfeldolgozás történik benne: két alapvető szimbólumot, egyeseknek és nulláknak megfelelő jeleket és jelhiányokat sorrendez a gép, mégpedig – éppen ez egyik előnye – szigorúan szabálykövető módon. A billentyűzet nyomogatása révén bevitt információ is azonnal ilyen digitális jelsorokká alakul, s a számítások eredményei is ilyen formában jelennek meg (még ha a „naiv felhasználó” ezt nem is feltétlenül ismeri fel mondjuk egy képnézegető programban). S vegyük észre azt is, hogy egy jól programozott számítógép be- és kimenetei értelmesek, abban az értelemben, hogy jelentés tulajdonítható nekik. A szimbólumok utalnak valamire – részben ez teszi számunkra értelmessé a számítógép használatát. Ugyanakkor a gép valóban gép: nem a jelek jelentése alapján dolgozik a jelekkel, hanem puszta fizikai tulajdonságaik alapján. Az elme szimbólumfeldolgozó felfogása számára a digitális számítógép valóban fontos metafora. (Történetileg is az, mert valójában a szimbólumfeldolgozó rendszer fogalmát azok a matematikusok és logikusok dolgozták ki, akik ezzel egyben a modern számítógépek elméleti alapjait rakták le.) Mint alább látni fogjuk, ez a metafora, pontosabban, analógia – számos alapvetően közös vonás feltételezése az agy által „hordozott” megismerő elme, illetve a digitális számítógép és a rajta futó program között – egyszerre ragadja meg a felfogás néhány egyértelmű előnyét, de, mint a kritikusok hangsúlyozzák, korlátait, hibáit is. Az elme szimbólumfeldolgozó felfogását kibontakozása óta újra fel- és fellángoló, néha heves viták övezik. S többféle változata van ennek a modellnek is, amelyek számos fontos részletkérdésben különböznek (magyarul lásd pl. Fodor, 1996a – s Fodorról a szövegdobozt is). A régóta húzódó, összetett vitából emelünk ki néhány pró és kontra érvet, s ezeket az elme és a számítógép közötti vélt párhuzam köré szervezzük.

10.1. táblázat JERRY FODOR: REPREZENTÁCIÓS ELMEELMÉLET ÉS MODUL ARITÁS A kognitív tudományok területének egyik legnagyobb hatású filozófusa, Jerry Alan Fodor 1935-ben született New Yorkban, ahol életének nagy részét is töltötte, napjainkig. (Neve ugyan magyaros hangzású, de – nem hivatalos források szerint – ősei nem magyar, hanem morva származásúak.) Fodor igen fiatalon szerzett diplomát, majd doktori fokozatot kiváló amerikai egyetemeken, a Columbián és a Princetonon; doktori témavezetője Hilary Putnam, a kortárs elmefilozófia egy másik kiválósága volt. Tanult Oxfordban, majd tanított a Massachussetts Ins- titute of Technologyn, a City University of New Yorkon, s immár húsz éve a Rutgers Egyetem professzora. Fodor természetesen nem elsősorban sajátos, szellemes-provokatív stílusával, hanem legalább három területen meglehetősen részletesen kidolgozott elképzeléseivel befolyásolta a modern kognitív tudományokat. Egyrészt, kidolgozta reprezentációs elmeelméletét, amely valóságos és reprezentációs természetű állapotokként ragadja meg a vélekedéseket, vágyakat és más mentális állapotokat (lásd a Mások viselkedésének megértése és az éntudatosság című fejezetet kötetünkben). Másrészt, mint fejezetünkben is kitértünk rá, kidolgozta az elme modularitásának hipotézisét, amelyet, bár ezt itt nem tárgyaltuk, egy igen elegáns történeti elemzéssel vezet be, ahol a klasszikus empirizmus elmefelfogásával szemben Franz Joseph Gall, a 19. századi osztrák orvos híres140 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

8. FEJEZET – A megismerő elme átfogó modelljei hírhedt frenológiai tanait jelöli meg elmélete őseként – ez már önmagában is bátor, s némiképp provokatív felvezetés egy önmagát igen komolyan vevő modern elmélet számára. (Gall elméletét részletesen tárgyalják Pléh Csaba pszichológiatörténeti monográfiái.) Elméleti munkásságának harmadik nagyobb aspektusa a funkcionalizmushoz kapcsolódik, ahhoz a sajátos test-lélek (elme-agy) felfogáshoz, amely igen nagy hatással volt a kognitív tudományokra, s amelynek számos hibáját, elégtelenségét ma már Fodor is jól látja, ám még mindig fontos vonatkoztatási pont az elme természetével kapcsolatos vitákban. Érdemes kitérni rá, hogy Fodor meglehetősen vehemensen állást foglal egy sor vitában, amelyek a modern kognitivizmus alapkérdéseit érintik. így írt kritikát konnekcionista monográfiáról, s egy egész könyvet szentelt az evolúciós pszichológia által javasolt „svájci bicska”-elmefelfogás kritikájának (The mind doesn't work that way: The scope andlimits of computationalpsychology. MIT Press, 2000). Fodor munkái már eddig is a filozófiai alapkérdésekre nyitott kognitív pszichológusok nemzedékeinek munkásságát befolyásolták, s eddigi életműve kiváló példája annak a sajátos filozófiaművelésnek, amely igen érzékeny a természettudományos, köztük a pszichológiai empirikus kutatások eredményeire is.

4.2.3. Előnyök Szoftver és hardver megkülönböztetése. A digitális számítógép esetében fogalmilag világosan megkülönböztethető a szoftver és a hardver, azaz tulajdonképpen a program az azt hordozó fizikai rendszertől. Ez a megkülönböztetés, átfordítva az emberi megismerésre, azt jelenti, hogy fogalmilag jól megkülönböztethetővé válik az elméletképzésben az elme szintje és az agy szintje, s ezzel egyben elkülöníthetőek a pszichológia és az idegtudományok szintjei és feladatai – miközben annak értelmezésére is út nyílik, miképp és miért függ az elme működése az agy működésétől. Intencionalitás. Fodor (1975, 2000) számára a szimbólumfeldolgozó elmemodell egyik fő vonzereje éppen az, hogy magyarázatot kínál az emberi mentális állapotok intencionalitására (mint említettük, arra, hogy mentális állapotaink – szubjektiven is átélt, és nyelvileg is kifejezett módon – mindig valamilyen tartalommal bírnak). Fodor szerint az a feltevés, hogy az elme építőkövei szimbólumok, azaz jelentést hordozó elemek, megnyitja az utat annak a magyarázatához, hogy miként bírnak tartalommal belső állapotaink. Ezt a tartalmat, mondja Fodor, a (szimbolikus) mentális reprezentációk hordozzák. Determinisztikus működés. A természettudományos pszichológia számára fontos, hogy olyan modellekkel dolgozzon, amelyek valamilyen értelemben determinisztikusak, azaz elvben felismerhető törvényszerűségeknek megfelelően működnek. A szimbólumfeldolgozó modell – lévén, hogy a szimbólumfeldolgozó rendszer fogalma magában foglalj a a feldolgozás szabálykövető j ellegét, és feltételezi, hogy az elmeműködéshez elengedhetetlen az alapját képező fizikai rendszer, az agy működése – szükségszerűen magában foglalja ezt az alapvetően determinisztikus működést. Nyelvszerűség. A nyelv természetét tárgyaló fejezetben láttuk, hogy – mint írtuk: legalábbis munkahipotézisként – érdemes a nyelvet úgy tekinteni, mint olyan rendszert, ahol nyelvi szimbólumokat a nyelvtani szabályok alapján sorrendezünk kijelentésekbe. Valójában erre a nyelvfelfogásra már hatott a szimbólumfeldolgozó rendszer fogalma, szoros a rokonság a kettő között. Számos teoretikus vélte úgy – de a legkidolgozottabb formában talán Jerry Fodor (1975) fejtette ki –, hogy talán létezik egy belső nyelv, az Elme Nyelve, amelynek szimbólumai gondolkodásunkat hordozzák.

4.2.4. Hátrányok Szoftver és hardver megkülönböztetése. Az előbb láttuk, hogy a szoftver és a hardver megkülönböztetése bizonyos szempontból előnye a szimbólumfeldolgozó felfogásnak. Számos teoretikus szemében azonban ez inkább a modell valószerűtlenségét mutatja. Hiszen ha az elme olyasmi, mint a szoftver a számítógépben, akkor például elvben az is lehetséges, hogy ugyanezt a szoftvert „rá- töltjük” egy teljesen más hardverre. Nem egy idegszövetből álló hardverre, mint az emberi agy, hanem éppen egy számítógépre vagy mondjuk egy fogaskerekekből, kapcsolókból álló mechanikus szerkezetre. A szimbólumfeldolgozó felfogás szerint, mondják kritikusai, akkor ez a nagy óramű is rendelkezne elmével – hiszen ugyanazokat a reprezentációkat ugyanolyan szabályok szerint működtetné. Az emberi értelemben gondolkodó óraszerkezet lehetősége sokak számára igencsak intuícióellenes. Márpedig ha a szimbólumfeldolgozó elme modell ennyire intuícióellenes következtetésekre vezet, akkor maga a modell is ennyire intuícióellenes. Nyelvszerűség. Az előbb előnyként említett nyelvszerűség sokak szemében szintén hátrány. Van az emberi megismerésnek egy sor aspektusa – ilyenek például jellegzetesen a szenzoros és észlelési folyamatok, az


8. FEJEZET – A megismerő elme átfogó modelljei implicit tudás, a motoros készségek és az intuitív gondolkodási folyamatok –, amelyeknél egyáltalán nem kézenfekvő, hogy expliciten reprezentált, nyelvszerű, propozícionális tudást működtetne megismerésünk. A szimbólumlehorgonyzás problémája. A szimbólumfeldolgozással kapcsolatos egyik legmarkánsabb kifogást a filozófus John Searle (1996) és, részben az ő nyomdokain haladva, a magyar származású kutató, Hernád István (Stevan Hamad) fejtette ki (magyarul: Hernád, 1996). A probléma talán úgy ragadható meg röviden, ha elgondolkozunk azon, milyen értelemben van jelentése a számítógépben tárolt szimbólumoknak? Tudja-e maga a számítógép, hogy amit én most éppen begépelek, az egy szöveg, amelyen szövegszerkesztési műveleteket hajt végre, a külső utasításoknak megfelelően? Az intuíciónk az, hogy aligha van ott a szimbólumok jelentése a számítógépben – az értelmezést mi „húzzuk rá”, külső értelmezőként. A mentális reprezentációk esetében nincs szükség ilyen külső értelmezőre – észleleteinknek, gondolatainknak eredendően jelentése van a számunkra („intrinzik intencionalitás”). Hernád álláspontja szerint ez azért van így, mert az ember esetében a megismerés magvát adó szimbólumfeldolgozás az észlelés és a kategorizációs képességünk révén le van horgonyozva a valódi világban. Hernád szerint az emberi megismerés nem lehet tisztán szimbólummanipuláció; az észlelés és a kategorizáció által a valóságban lehorgonyzott, sajátos szimbólumfeldolgozás lehet. Az „agyszerűség” hiánya. Végül, sokak szemében igen komoly hátránya a szimbólumfeldolgozó megismerésmodellnek az, hogy az ilyen rendszerek – így a digitális számítógépek – felépítése és alapvető működési elvei igencsak eltérnek az agy felépítésétől és működési elveitől. Csak két szempontot röviden kiemelve: a digitális számítógépek alapvetően soros (szeriális) működésűek, egyik műveletet a másik után végzik, az idegrendszeri információfeldolgozást pedig igen erőteljes párhuzamosság jellemzi. A számítógépek működése lényegében minden-vagy-semmi jellegű (ha a feldolgozóegység lényegi sérülést szenved, leáll a működés), míg az agy esetében úgynevezett kecses leépülést (graceful degradation) látunk. Ahogy nő a sérülés mértéke, fokozatosan veszít hatékonyságából az agyi információfeldolgozás, de még elég nagy sérülés esetében is fennmarad valamilyen szintű, összerendezett működés.

4.2.5. Empirikus érvek? Felmerülhet az olvasóban, hogy miért van szükség ilyen filozofikus, intuitív érvelésekre, amelyek persze bonyolult vitákba torkollanak? Ha egyszer van egy javaslatunk a megismerés egy modelljére, miért nem teszteljük valamilyen empirikus-kísérleti úton, mintegy közvetlenül? Nos, azt kell mondanunk, hogy a tesztelés mintegy folyamatban van – csak éppen egy ilyen átfogó modellnél ez sok-sok időt és sok-sok erőfeszítést igényel. Ha ugyanis a vitát nem sikerül fogalmi érvekkel eldönteni, s ezzel a szimbólumfeldolgozást elve kizárni a versengő elmemodellek közül, akkor nincs más hátra, mint megnézni: milyen messzire jutunk a különféle megismerőfunkciók magyarázatával, ha a szimbólumfeldolgozásra építjük ezeket a magyarázatokat? A megismeréskutatás számos területén számos formában alkalmaztak ilyen modelleket, s ez a modell kifejezésnek kétféle értelmében is igaz: egyrészt fogalmi modelleket, azaz a szimbólumfeldolgozás elvére épülő elméleteket; másrészt számítógépes modelleket, azaz emberi kognitív funkciók szimbolikus elven működő szimulációit. A sikerek és kudarcok mintázata egyelőre nem hozta meg a döntést. Például a nyelv kapcsán tárgyalt megközelítések egy része, így a generatív grammatikai elméletek, a szimbólumfeldolgozásra építenek. Mint láttuk, ezek vitatott modellek, de számos nyelvi jelenség kapcsán relevánsak, s évtizedek óta tartják magukat a tudományos vitákban, jelentős fejlődést is felmutatva. A gondolkodás általános folyamatairól szóló, Krajcsi Attila által írt fejezetben alább pedig látjuk majd, hogy éppen a gondolkodás szimbólumfeldolgozó modelljét alkalmazta korai korszakában a mesterségesintelligencia-kutatás, meglehetősen vegyes sikerrel. Ez már csak azért sem meglepő, mert a szimbólumfeldolgozás igen tág keret, ezen belül is lehet rossz, hibás modelleket kialakítani, és elvben lehetséges helyes, a megismerés egy-egy aspektusát jól megragadó modelleket kialakítani. Az empirikus tesztelés tehát folyamatban van – ám eközben rivális megközelítések is megjelentek, nem is kis számban. Ezek közül egyet, a konnekcionizmust vesszük adni igyekvő elmélettel, amely a szimbólumfeldolgozó felfogással szoros kapcsolatban bontakozott ki.

5. A modul fogalma, a modularitás kérdésköre, érvek és ellenérvek 5.1. Az elme „architektúrája” Ha reprezentációk és reprezentációkat feldolgozó folyamatok bonyolult rendszerének fogjuk fel az emberi elmét, előbb-utóbb felmerül a kérdés: valóban egyetlen, egységes rendszerről kell-e gondolkodnunk? Egy másik lehetőség, hogy érdemes feltételeznünk, az elme részrendszerek összessége. Mintegy komponensekből áll, 142 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

8. FEJEZET – A megismerő elme átfogó modelljei amelyek valamiféle összeszerveződésben, egymás működését befolyásolva, együttesen hozzák létre az emberi megismerést, s irányítják a viselkedést. A bonyolult biológiai, mesterséges és szociális rendszerek esetében gyakran látjuk ezt a szerveződést, azt, hogy egy bonyolult szisztéma több, egymással összehangoltan együttműködő részrendszerből áll. Ilyen a szervezetünk, ahol elkülönül a mozgatórendszer, az emésztőrendszer, a keringési rendszer, a támasztórendszer stb., s mégis, finoman összehangolt működésekkel egy nagyobb rendszert alkotnak. Ilyen egy autó, ahol ugyanez igaz a motorra, az erőátviteli rendszerre, az elektromos rendszerre, a légkondicionálásra stb. S ilyen mondjuk egy egyetem, a maga tanszékeivel, hivatalaival, diákszervezeteivel. Maga a gondolat tehát, hogy egy összetett rendszer egymással összehangoltan együttműködő részrendszerek összessége, számos területen alapvető. Az azonban konkrét javaslat, s az arra vonatkozó empirikus érvek és ellenérvek kérdése, hogy ez az elv alkalmazható-e átfogó jelleggel az emberi elmére. Magát a kérdéskört, egynemű-e a megismerő elme, vagy részrendszerek összessége, s ez utóbbi esetben melyek és milyenek ezek a részrendszerek, az elmúlt néhány évtizedben gyakran az elme architektúrájának kérdéseként említjük, hiszen mintegy az alapvető szerkezetre, felépítésre vonatkozik. Számos álláspontot dolgoztak ki többkevesebb részletességgel erre vonatkozóan, részben megint csak filozófusok, részben pedig pszichológus elméletalkotók. A megismerés modularitásá- nak Jerry Fodor (1983) által kidolgozott elmélete (magyarul lásd Fodor, 1996b; Pléh, 1986) gyakorolta a legnagyobb hatást a kognitív lélektanban. Azért kiemelkedően fontos elképzelés ez, mert – noha számos kritika is érte – meglehetősen részletesen kidolgozott felfogásról van szó, amely számos korábbi elképzelésre épít. Nagy hatást gyakorolt a kognitív fejlődéslélektanban, sőt olyan távolabbi területeken is, mint a filozófia, a nyelvészet, a kulturális antropológia.

5.2. Átvivők, modulok, központi rendszerek Az elme modularitása című könyvében (1983) Fodor tehát egy olyan modellt fejt ki, amely szerint az emberi megismerés vélhetően számos alrendszerből áll, s ezek három alapvető típusba tartoznak (lásd 8.3. ábra). 1. Az átvivők vagy transzduktorok (transducers) feladata, hogy a külvilág felől érkező fizikai hatásokat, azaz az érzékszerveket érő fizikai ingereket átalakítsák idegrendszeri jelekké. Ez egyfajta transzformáció, átkódolás egy elemi idegrendszeri (s egyben szimbolikus) kódba. Ezek az idegrendszeri kódmintázatok az ingerek fizikai tulajdonságait reprezentálják, de az átvivőkben még semmiféle következtetés sem zajlik le arra vonatkozóan, milyen objektumok és események hozták létre a külvilágban ezeket a fizikai hatásokat. Így tehát ez az észlelés legelső lépése, ám még nem tekinthetjük pszichológiai értelemben vett megismerőfolyamatnak (azaz pszichológiai értelemben vett észlelési folyamatnak sem). Ugyanakkor elengedhetetlen ahhoz, hogy majd a következő lépésben végbemehessenek az észlelés lényegét jelentő következtetési folyamatok. 2. Ezek a következtetési folyamatok majd döntő részben a modulokban mennek végbe, amelyeket Fodor bemeneti rendszereknek is nevez (module, input system). Ezek a rendszerek veszik fel az átvivők által előállított elemi reprezentációs mintázatokat (idegrendszeri jelmintázatokat). Feladatuk éppen az észlelés lényegi mozzanata: kikövetkeztetni, mi okozta az érzékszervek ingerlését (azaz mi hozta létre a külvilágban az átvivők által idegrendszeri impulzusokká átalakított fizikai hatásokat). A modulok felveszik az átvivők által kiadott, elemi módon kódolt információt, és bonyolult, de gyors következtetési folyamatokat lefuttatva már azt adják ki, amit az észlelés nyers eredményének tekinthetünk, a környezet egyfajta leírását. Minden modul erősen specializált, így valójában a környezet egy-egy aspektusának leírását adja meg. A vizuális modul azt, hogy milyen tárgyak vannak a környezetben, a nyelvi modul – mint azt tulajdonképpen láttuk is – a kijelentések szó szerinti jelentését, stb. Mi a különleges, az újdonság a modul fogalmában? Miért több vagy más ez, mint észlelési folyamatokról beszélni? Fodor eredeti felfogásában a moduloknak számos sajátos tulajdonsága van. Ezek akkor válnak érthetőbbé, ha Fodor eredeti paradoxonjából indulunk ki. Fodor szerint ugyanis az észlelés paradox folyamat. Egyrészt ugyanis nagyon gyors. Régóta ismerünk a lélektanban igen gyors folyamatokat – ezek azonban, mondja Fodor, egyszerűek, primitívek; ilyen például a reflex. Az észlelés azonban egyben intelligens folyamat is – mint tankönyvünk első kötete részletesen bemutatta, többnyire bonyolult következtetések révén ismerjük fel, mi az, amit látunk vagy hallunk. Ismerünk a lélektanban intelligens, következtetéses folyamatokat, emlékeztet Fodor – ilyen például a gondolkodás –, ezek azonban jellegzetesen igen lassúak. A modul fogalmával Fodor – egyebek mellett – azt is igyekszik érthetővé tenni, hogy az észlelés miért lehet egyszerre nagyon gyors és intelligens. (Az emberi észlelés jellegzetességeit igen részletesen tárgyalja tankönyvünk első kötete, Csépe-Győri-Ragó, 2007a.)


8. FEJEZET – A megismerő elme átfogó modelljei Fodor (1983) könyvében a modulok kilenc alapvető tulajdonságát bontja ki, mi itt említsük meg csak azt a kettőt, amelyek kulcsfontosságúak a fenti paradoxon feloldásához, s ezzel a modularitás legfontosabb kritériumainak tekinthetőek. Ezek a területspecificitás (domain specificity) és az információs zártság vagy enkapszuláltság (encapsulatedness). Az előbbi azt jelenti, hogy a modulok szigorúan specializálódtak egy-egy tudásterületre: a vizuális észlelési modul csak arra szolgál, hogy a bejövő retinális információból kikövetkeztesse a környezet háromdimenziós elrendezését; a nyelvi modul kizárólag arra szolgál, hogy a bejövő akusztikus vagy vizuális információból kikövetkeztesse a kijelentések szó szerinti jelentését. Mivel csak specifikus feladatokat végeznek, a moduloknak csak specifikus háttértudásra van szükségük feladatuk végrehajtásához, és ez lehetővé teszi, hogy gyorsan működjenek – nem kell egy nagy, átfogó adatbázisban keresniük a releváns információt. Ráadásul információsan zártak, azaz ezek a feldolgozási egységek maguk tárolják a feladathoz szükséges tudást, nem kell azt „kívülről” (pl. a szemantikus emlékezetből) előhívniuk, s ez megint csak kulcsfontosságú a sebességhez. Összefoglalva: a modulok gyorsak, mert 1. specializálódtak egyegy feladatra, s 2. a feladathoz szükséges tudást magukban hordozzák. 1. Végül az emberi kogníciót alkotó rendszerek harmadik típusa Fodor terminológiájában a központi rendszerek (central systems). Olyan kognitív képességek nyugszanak központi rendszereken, mint a tudatos gondolkodás, a problémamegoldás. Intelligens, de lassú folyamatok, amelyek a teljes szemantikus emlékezetre támaszkodnak, nem területspecifikusak (a valóság nagyon különböző aspektusai lehetnek a gondolkodás vagy a problémamegoldás tárgyai), és nem is zártak informáci- ósan. A központi rendszerek kapják meg a modulok által előállított reprezentációkat, s ezek végzik el az észlelésben a végső, gazdag interpretációt – Fodor szerint itt történik meg a látással kapcsolatban a teljes, jelentéssel is felruházott tárgyfelismerés, vagy a nyelv kapcsán a szó szerinti jelentésen túlmenő gazdag interpretáció, például a szándékolt jelentés kialakítása. Fodor nagyon szkeptikus a központi rendszerek tudományos megismerhetőségét illetően, de úgy gondolja, az átvivők és a modulok mellett feltételeznünk kell ezek létezését is.

8.3. ábra. Fodor moduláris elmemodelljének vázlatos ábrázolása (A nyilak csak illusztratív példák az információáramlás lehetséges

5.3. irányaira)Érvek a modularitás mellett Bár maga a modularitástétel nagyon átfogó és erősen spekulatív érveken is nyugszik, fontos hangsúlyozni, hogy Fodor egy sor empirikus érvet is felsorakoztat – többnyire olyan jelenségeket és vizsgálati eredményeket, amelyeket már korábban is ismertünk, és Fodor úgy véli, az igazi magyarázat a jelenségekre a modularitás. Nézzünk meg néhány példát Fodor sok-sok érve közül: A vizuális illúziók makacssága. Fodor számára nagyon fontos jelenség és a vizuális észlelés mo- dularitása melletti érv, hogy a vizuális illúziók akkor is fennmaradnak, ha már tisztába jöttünk azzal, hogy illúziót látunk. Sokszor megnézhetjük például a Müller-Lyer-illúziót azután is, hogy vonalzóval lemérve megállapítottuk, a két vonal hosszúsága valójában azonos, s mégis fennmarad az illúzió. Gondolkodásunknak nincs hatása az információsan zárt moduláris észlelési folyamatokra. Automatikus keresés a mentális lexikonban. Fodor azt a jelenséget is érvként használja a modularitás mellett, hogy a nyelvfeldolgozás során a mentális lexikonban az irreleváns jelentések is aktiválódnak. például, ha a 144 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

8. FEJEZET – A megismerő elme átfogó modelljei vizsgálati személyek azt a mondatot hallják, hogy „A zenekarban kissé furcsán szólt a dob”, majd ezt követően azonnal egy lexikai döntést kell végrehajtaniuk (lásd a beszédfeldolgozásról szóló fejezetünket), akkor kellő számú méréssel szépen demonstrálható, hogy a lexikai döntés nemcsak az olyan szavakra lesz gyorsabb, mint például „zongora”, „koncert” stb., tehát amelyek szemantikailag kapcsolódnak a mondathoz; hanem például a „hajít” szóra is gyorsabb lexikai döntést kapunk. Azért van ez így, mert a mondatban szereplő „dob” szó (legalább) kétértelmű, s az aktuális mondat szempontjából irreleváns jelentése is aktiválódik a szótárban, előfeszítve az irreleváns jelentéshez szemantikailag közel álló más szavakat is. Azért lesz ez érv a modularitás mellett, mert megint csak azt mutatja, hogy lexikon működése igen gyors, de automatikus, és in- formációsan zárt, nem befolyásolják a felülről lefelé ható folyamatok (itt a mondatból kiinduló kontextushatás). Disszociációk. Fodor úgy véli, egy sor szerzett és fejlődési disszociációt is a modulok szelektív sérülése magyaráz meg: például az afázia számos formájában a nyelvi modul egészének vagy valamelyik komponensének a szelektív sérülését láthatjuk (lásd a nyelv természetéről szóló fejezetet), vagy például a prozopagnózia az arcfelismerő modul sérülése. Illeszkedés a szimbólumfeldolgozó modellhez. A modularitás hipotézise jól illeszkedik a megismerés imént ismertetett szimbólumfeldolgozó modelljéhez (azért ez nem annyira meglepő, lévén Fodor nagyban hozzájárult a szimbólumfeldolgozó modell kidolgozásához is), s ez természetesen fontos előnye. (A tudományban mindig előny, ha az elméletek harmonikusan illeszkednek egymáshoz.) Úgy képzelhetjük el, hogy míg az átvivők tulajdonképpen egyfajta jelátalakítók, a modulok mindegyike egy-egy szimbólumfeldolgozó rendszer – felveszi az átvivők által kiadott elemi szimbolikus reprezentációkat, s a feldolgozás eredményeképpen absztraktabb tudást reprezentáló szimbolikus reprezentációkat küld tovább a központi rendszerekbe, amelyek aztán megint csak szimbólumfeldolgozó rendszerek. Fejlődési jelenségek. Fodor amellett érvelt, hogy a modulok erősen determináltak genetikailag, azaz bizonyos értelemben velünk születnek. Ez azt implikálta, s Fodor ki is fejtette ezt a következtetését, hogy a moduláris képességek fejlődése igazából alapvetően genetikai vezérlés alatt álló érési folyamat. Fodor úgy vélte, hogy ez a magyarázat olyan jelenségekre, mint például bizonyos univerzális vonások az emberi kognitív fejlődésben (miért is mutat például a nyelv vagy a szociális kogníció fejlődése egy sor kultúrafüggetlen jellegzetességet), vagy bizonyos szelektívnek tűnő fej – lődési zavarok, ahol nem a kogníció egésze, csak bizonyos komponensei mutatnak minőségi fejlődési zavart (pl. autizmus, specifikus nyelvfejlődési zavarok, Williams-szindróma stb.). Mint már utaltunk rá, a Fodor-féle modularitáshipotézis óriási hatást gyakorolt a pszichológiai elméletalkotókra. A gondolat egyébként sokban rokon a Chomsky-féle nyelvifakultás-hipotézissel, és sokat is merít abból, de gazdagabban kibontja a modul fogalmát, és általánosítja a nyelvről a kog- níció más aspektusaira. (Chomsky maga sokkal óvatosabb volt ennél, s a nyelvet annyira specifikus képességnek tartotta-tartja, hogy mindig expliciten óvott attól, hogy amit a nyelvről megtanulunk, azt könnyedén kiterjesszük a kogníció más területeire.) Mint általánosított modellt, számos kutató számos területen alkalmazta a modularitást. így publikáltak moduláris elméleteket például az arcfelismerésről (Johnson-Morton, 1991), a szociális kognícióról (Baron-Cohen, 1995), ezen belül szűkebben a naiv tudatelméletről (lásd a Mások viselkedésének megértése és az éntudatosság című fejezetet e kötetben), a mondatfeldolgozásról (lásd Pléh, 1998b) stb.

5.4. Modularitás: ellenérvek Természetesen számos ellenérv is megfogalmazódott a modularitás különféle változataival szemben. Ezek részben empirikus ellenérvek voltak, részben fogalmi-teoretikus ellenérvek. Fejlődési ellenérvek. Számos szerző, s nagyon különféle elméleti meggyőződéssel, kritizálta élesen a modularitás elméletéből fakadó fejlődési magyarázatokat. Rámutattak például, mennyire valószínűtlen, hogy valóban szigorú genetikai kontroll alatt állnának a kogníció olyan összetett aspektusai, amilyennek Fodor a modulokat tételezte. Fejlődési-idegtudományi szempontból számosan azt vetették fel, hogy az idegrendszeri fejlődés még elemi kognitív funkciók kapcsán is erősen függ a környezeti hatásoktól is, nem szigorúan genetikailag vezérelt. S számos pszichológus kutató érvelt azzal, hogy nagyon sok fejlődés-lélektani eredmény mutatja egyrészt a különböző tudásterületek közötti szoros kapcsolatokat (azaz kevéssé területspecifikus fejlődést), másrészt megint csak a tapasztalat alapvető hatását a kognitív fejlődésben. Ellenérvek afeldolgozási folyamatokból. Számos olyan (nem fejlődési) adatot találunk a szorosan vett kísérleti pszichológia területén, amely az érett kognitív funkciók vizsgálatából származik, és ellentmond a modularitástézis valamelyik elemének. Itt csak visszautalunk két nyelvi példára, amelyet korábban már tárgyaltunk. A nyelvtani feldolgozásról szóló fejezetben a mondatfeldolgozás kapcsán az egyik alapvető vitakérdésként az autonóm szintaktikai feldolgozást feltételező modelleket hasonlította össze Lukács Ágnes az 145 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

8. FEJEZET – A megismerő elme átfogó modelljei interaktív modellekkel. Ez a vita a szintaktikai feldolgozás modularitásáról is szólt – a modularitás, mint láttuk, autonóm feldolgozást jósolt (a modulok automatikus működésűek és információsan zártak). A szemantikai és a szintaktikai feldolgozás közti interakciót sugalló eredmények így a modularitással szembeni ellenérvek is. Ehhez hasonlóan, Gibbs (1986) eredményei az iróniamegértés kapcsán – amelyek arra utaltak, hogy nem két külön lépésben zajlik a szó szerinti jelentés feldolgozása, amely a nyelvi modul feladata lenne, majd ezután a szándékolt jelentés kialakítása (lásd A kommunikáció modelljei és alapfolyamatai című fejezetünket) – szintén a nyelvfeldolgozás modularitása elleni érvként is felfoghatóak. Gibbs maga is úgy értelmezi eredményeit, hogy azok arra utalnak, a mondatfeldolgozás és a pragmatikai feldolgozás szoros interakcióban történik. A disszociációk nem moduláris értelmezései. A nyelv természetét tárgyaló fejezetünkben bemutattuk, hogy számos kritika érte a kettős disszociációk azon értelmezését, amely a nyelv kapcsán az ilyen jelenségekből a független nyelvi rendszer létezésére következtetett. Ezek a kritikák általánosabb formában itt is relevánsak.

5.5. A modularitás kiterjesztései Annak ellenére, hogy erőteljes kritikák érték Fodor modularitástézisét, születtek olyan javaslatok is, amelyek inkább a modularitás mint szerveződési elv még radikálisabb végigvitelét képviselték. Ezek a felfogások a modularitást kiterjesztik a Fodor által még a központi folyamatok részének tekintett gondolkodási, következtetési folyamatokra is. Nem arról van szó elsősorban, hogy olyan, nem kifejezetten észlelési funkciókat is, mint például mások mentális állapotainak felismerése (naiv tudatelméleti működések – lásd a Mások viselkedésének megértése és az éntudatosság című fejezetet e kötetben), moduláris rendszernek tételeznek egyes szerzők. A modularitást radikálisan kiterjesztők szerint megismerőrendszerünk egésze nem más, mint nagyon speciális célú, genetikailag erősen meghatározott feldolgozórendszerek összessége. Az egyik ilyen modell az egyes evolúciós pszichológusok által képviselt „svájci bicska”-modell. Leda Cosmides és John Tooby (2001) élénken vitatott és sokak, például Jerry Fodor (2000) által is erősen kritizált javaslata szerint az emberi megismerést nagyon áthatóan azok a kognitív kihívások, adaptációs problémák formálták, amelyekkel az emberiség tartósan szembenézett az elme (agy) evolúciós fejlődése során. Ezek az adaptációs problémák – például a hatékony észlelés, a hatékony kommunikáció, a társas élet szervezése, párválasztás, a kompetítorok kezelése stb. – adaptív megoldások szelekciójához vezettek. Ezek az adaptív megoldások pedig nem mások, mint speciális célú, genetikailag meghatározott „agyi áramkörök”, illetve azok által hordozott speciális célú kognitív programok. Együttesen adják ezek az emberiség minden egyedben ott lévő kognitív túlélőkészletét, egyfajta „kognitív svájci bicskát”. Ezek a kognitív programok aztán meglehetősen erősen meghatározzák, mit és hogyan fogunk észlelni, milyen meggyőződéseink és hiedelmeink alakulnak ki, mit fogunk problémának, kérdésnek látni, és mit nem, s milyen megoldásokat adunk a felmerült problémáinkra és kérdéseinkre. Cosmides és Tooby szerint az emberiség kognitív működésmódjában ennek a velünk született eszközkészletnek köszönhetően sokkal több az univerzális vonás, mint amennyit észreveszünk belőle. William Jamest idézve amellett érvelnek, hogy az emberiség „vak” ezekre a „kognitív ösztönökre”, amelyek minden egyes tagjában működnek – természetesnek tekintjük ezeket. Az Általános gondolkodási folyamatok című fejezet később például részletesen tárgyalja azokat az eredményeket, amelyek azt mutatják, hogy egyébként egyszerű logikai szerkezetű feladatokat – a klasszikus példa a Wason-féle négykártya-feladat – eltérő sikerességgel és stratégiákkal oldunk meg aszerint, hogy mi a feladat konkrét tartalma. Cosmides és Tooby (2001) ezen eredmények alapján például bizonyítottnak látja, hogy mindnyájunkkal „velünk születik” egyfajta csalásdetektor. Ez egy nagyon speciális kognitív mechanizmus, amely olyan társas helyzetekben lép működésbe, amikor felmerül, hogy valaki rejtett módon megsérti a társas megegyezést. A csalásdetektor egy eszköz lenne az emberi elme „svájci bicska”-szerkezetében. Egy további, ezzel erősen rokon, de még radikálisabb felfogás a Dan Sperber által javasolt masz- szív modularitás (Sperber, 2002). Sperber szerint az emberi megismerés teljes egészében autonóm rendszerek összessége, ahol ezek az autonóm rendszerek igen különféle természetűek és „méretűek” lehetnek. Sperber szerint akár egyetlen fogalom is lehet egy autonóm rendszer, de más modulok lehetnek sokkal átfogóbbak – a naiv tudatelméleti képesség például szerinte is egy ilyen komplexebb modul, akárcsak a kommunikációs szándék felismerését szolgáló, az előbbivel rokon másik modul. Nem igyekszünk összefoglalni ezeknek a radikális modularitásfelfogásoknak a vitáját – meglehetősen szerteágazó, erősen spekulatív vita ez. Éppen ezért inkább csak óvatosságra intjük az olvasót: kezelje ezeket a felfogásokat érdekes, de empirikusan meglehetősen bizonytalan lábakon álló, erősen spekulatív javaslatként. Erre biztatást jelenthet az is, hogy még a javaslattevők egy része (pl. Sperber, 2002) is így kezeli azokat.


8. FEJEZET – A megismerő elme átfogó modelljei

6. Elosztott reprezentációk: a megismerés konnekcionista modelljei Mint utaltunk rá, többféle formában is jelen van az az álláspont, hogy az emberi elmét mint elosztott reprezentációs rendszert érdemes megragadnunk. Itt e felfogások közül a konnekcionizmust emeljük ki. (A kognitív folyamatoknak ez a fajta modellálása már többször említésre került kötetünknek a nyelvet tárgyaló részében is.) A konnekcionizmust gyakran röviden csak PDP-nek nevezik, amely a párhuzamos megosztott feldolgozás (Parallel Distributed Processing) rövidítése – reméljük, a fejezet végére világos lesz, mit takar ez az elnevezés. A konnekcionizmusnak is számos irányzata van, ezekben azonban közös az alapvető gondolat. A cél matematikai modelleket adni a legkülönfélébb megismerési működésekre, illetve rendszerekre úgy, hogy a modellek megalkotásánál az agy hálózatos szerkezetét tekintik mintának. Ennek megfelelően minden konnekcionista modell rétegekre osztott hálózatba kapcsolt, viszonylag egyszerű feldolgozási-számítási egységek összessége (lásd 8.4. ábra).

8.4. ábra. Egy konnekcionista hálózat vázlatos ábrázolása

6.1. Működési elvek Maguk az egységek – ezeket szokták csomópontnak (node) is nevezni – általában igen hasonló, alapvetően egyszerű elven működnek, s a legtöbb modellben a hálózat minden egysége ugyanúgy működik. Ez kétlépéses működés (lásd a 8.5. ábrát). Az első lépésben valamiféle szummáció történik, azaz a csomópont valamiképpen összegzi a befutó aktivációs értékeket. (Azért fogalmaztunk úgy: „valamiképpen”, mert ez különféle módon megtehető: lehet egyszerű összeadás, lehet átlagszámítás vagy, mint alább, a súlyok fogalma kapcsán láthatjuk, súlyozott összeg, súlyozott átlag stb.) A második lépés ezután a „küszöbölés”: az előbb előállított összegzett bejövő aktivációs értéket egy küszöbfüggvény bemeneteként használja a hálózat. A küszöbfüggvény megint csak végtelenül sokféle lehet, de az eredeti alapgondolat az, hogy az adott csomópont csak akkor küldjön tovább aktivációt a következő csomópontokba, ha a bejövő aktivációi elérnek egy kritikus szintet (küszöbértéket).



8.5. ábra. Egy konnekcionista hálózat egy csomópontjának kétlépcsős működése A hálózat „aktivációs mintázatokat” vesz fel (a bemeneti, input rétegén), ez az aktiváció végighalad a hálózat rétegein, miközben átalakul, transzformálódik, s ennek eredményeképpen végül a kimeneti, output rétegen jelenik meg egy aktivációs mintázat. Megfelelően kialakítva a rétegeket, a kapcsolódási mintázatokat és az egyes csomópontok, feldolgozási egységek működésmódját, a rendszer működése „értelmes” kognitív működéseket képes szimulálni. Egy fontos alapvető vonását nem említettük még a konnekcionista modelleknek, mégpedig azt, hogy könnyen alkalmassá tehetők a tanulásra. A leggyakrabban alkalmazott megoldás szerint ez úgy történik, hogy a kapcsolatokhoz úgynevezett súlyértékeket rendelnek, s a tanulás a súly értékek megváltoztatása révén valósul meg. A súly olyasmi, mint a valódi idegrendszerben a szinaptikus átjárhatóság: ha a súlyérték magas, a kapcsolat erős, az azon beérkező aktiváció hatékonyan hozzájárul a következő csomópont aktiválásához. Ha a súlyérték alacsony, ez a hozzájárulás arányosan kisebb. Nulla súlyérték estén bármilyen erős aktiváció is érkezzék a kapcsolaton, nem fog hozzájárulni a következő csomópont aktivitásához. A negatív súlyérték egy gátló hatású kapcsolatot jelent. Ebből következik, hogy ha változnak a súlyok, változik a hálózat működésmódja, ugyanarra a bemeneti mintázatra más kimeneti mintázatot fog adni válaszul. Ha megfelelő tanulási algoritmust programozunk be, akkor az úgy fogja változtatni a súlyértékeket, hogy egyre jobb válaszokat adjon a hálózat. Összefoglalva az eddigieket, emeljük ki, hogy egy konnekcionista hálózat működését alapvetően három tényező határozza meg: 1. a csomópontok működésmódja (milyen módon összegzik a bejövő aktivációkat, s milyen küszöbölési eljárást alkalmaznak), 2. a kapcsolati mintázat (hány réteg van, ezekben mennyi csomópont, s melyek között vannak kapcsolatok), 3. a tanulási algoritmus. Meg kell jegyeznünk, hogy mindhárom komponensnek elvben végtelenül sokféle változata lehetséges: a csomópontban végtelenül sokféleképpen megtörténhet a szummáció és a küszöbölés, a csomópontok közötti kapcsolatok hálózata is végtelen variációt mutathat, s ugyanez igaz a tanulási szabályokra. A konnekcionizmus ebben az értelemben tehát egy rendkívül rugalmas matematikai eszköztár, amelyet végtelenül változatos célokra alkalmazhatunk. De mire is jó akkor egy ilyen hálózat? Tömören fogalmazva, ha megfelelő a hálózat szerkezete és a súlyok, akkor képes lehet bizonyos bemeneti mintázatokra „intelligens” módon adni kimeneti mintázatot. Például sok ilyen modellt használtak kategorizációs feladatokra: bemenetként változatos ingermintázatokat „mutattak” a hálózatnak, kimenetként pedig azt várták, hogy a hálózat „mondja meg”, az adott inger melyik kategóriába tartozik. (A 8.6. ábrán egy klasszikus példára utalunk, az írott karakterek felismertetésére.) Ilyen módon elvben


8. FEJEZET – A megismerő elme átfogó modelljei minden emberi kognitív funkció modellálható konnekcionista hálózatokkal – mert elvben mindegyik megfogalmazható bemeneti-kimeneti leképezések formájában. Ha a hálózat képes a tanulásra, akkor nem nekünk kell beállítani a súlyokat, hanem a hálózat képes az ismételt próbálkozások eredményeképpen maga eljutni a megfelelő súlybeállításokhoz, azaz egyre jobb, egyre „intelligensebb” kimeneti mintázatokat adni. Ez azt jelenti, hogy a tanulásra képes konnekcionista modellek a tudáselsajátítás, vagy tágabban, a kognitív fejlődés modellálásában is kiaknázhatóak.

8.6. ábra. Egy gyakran emlegetett példa egy kategorizációs feladatra: a konnekcionista hálózat a tanulást követően meglehetős biztonsággal képes arra, hogy a végtelenül változatos kézírásos karaktereket felismerje

6.2. Alkalmazások és elmemodell Konnekcionista modelleket tulajdonképpen bármely transzformációra megkísérelhetünk alkalmazni, amely megjeleníthető valamely bemeneti mintázatra egy kimeneti mintázat előállításaként. Számos különböző célra meg is kísérelték alkalmazni. Például több kutatócsoport is dolgozott azon – először egy fontos, de nem kifejezetten lélektani esetet említve –, hogy röntgenképek alapján történő rákdiagnosztizálásra lehessen használni konnekcionista hálózatokat. Itt a bemeneti rétegre mammográfiás röntgenfelvételek digitalizált formáját táplálták be, s a kimeneti rétegen – kissé leegyszerűsítve – egy igen/nem kimenetet vártak, attól függően, hogy a képen vélhetően tumor is jelen volt, vagy sem. Szintén nagy reményeket fűztek ahhoz – egy kevésbé filantróp példát említve másodikként –, hogy tőzsdei előrejelzésre alkalmazzanak konnekcionista hálózatokat. Itt az lett volna a hálózat feladata, hogy ha a bemeneti rétegre az elmúlt néhány nap tőzsdei árfolyamait táplálják be, a kimeneti rétegen jelezze előre a következő nap árfolyamváltozásait. (Ezekben a példákban ugyan jelentős sikereket értek el a hálózatok, de nem szárnyalták túl a jó diagnoszta vagy a tehetséges tőzsdeügynök tudását és intuícióját.) A konnekcionizmust mint igen általános modellálási eszközt számos kognitív működés szimulációjára is megkísérelték alkalmazni. így például látványos eredményekkel alkalmazták a nyelvi morfológia elsajátításának modellezésére (arra a tanulási folyamatra, ahogyan az angolt elsajátító gyermekek megtanulják az angol igék egyszerű múlt idejét képezni); a szófelismerés modellezésére (lásd Honbolygó Ferenc Beszédészlelés, mentális lexikon, beszédmegértés, beszédprodukció című fejezetét kötetünkben); különféle vizuális mintázatok kategorizálására; szenzomotoros tanulás és koordináció modellezésére; és még nagyon sok más kognitív működés szimulációjára (a klasszikus forrás: Rumelhart et al., 1986). Hogyan lesz azonban ezekből a változatos célú modellekből egy átfogó elmemodell? Nos, az alapgondolat az, hogy ha a konnekcionista hálózatok ennyire univerzális eszközt jelentenek változatos megismerőfunkciók modellálására, akkor érdemes lehet azon elgondolkodni, hogy talán az emberi megismerés egészének megfelelő modellje is a konnekcionizmus volna. Ez azt jelenti, hogy a teljes emberi megismerőrendszer mintegy egy nagy hálózatba kapcsolt, egyenként specializáltabb célú konnekcionista hálózatok összességeként volna modellálható (magyarul lásd Clark, 1996). Ennek a nagy, összetett hálózatnak a bemeneti oldalán venné fel a rendszer a 149 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

8. FEJEZET – A megismerő elme átfogó modelljei külvilágból (az érzékszervektől) a szenzoros bemenetet, kimeneti oldalán pedig a viselkedést közvetlenül vezérlő motoros parancsok jelennének meg. Persze itt is nagyon-nagyon messze vagyunk attól, hogy valamiféle valóban működő konnekcionista elmemodellünk legyen – a kérdés, akárcsak a szimbólumfeldolgozás kapcsán, inkább maga az alapelv; a hálózatos elvű matematikai modellálás alkalmas jelölt-e arra, hogy majd egyszer esetleg egy átfogó, de részletezett megismerésmodell szülessen belőle.

6.3. A konnekcionizmus előnyei Az 1980-as, 1990-es években a pszichológiában és a kognitív tudományban sokan konnekcionista forradalomról beszéltek. Ennek oka az volt, hogy számos konnekcionista szimuláció olyan emberi kognitív működéseket modellezett aránylag sikeresen, amelyeket korábban nem sikerült megragadni – fentebb említettünk néhány példát. A konnekcionizmus körül a kilencvenes évekre kibontakozó élénk vitában számos érv és ellenérv fogalmazódott meg. Vegyünk szemügyre ezek közül néhányat, kezdve a konnekcionizmus vélt előnyeivel. Agyszerűség. Noha a legtöbb konnekcionista modell számos olyan jellegzetességet mutat, amelyek eltérnek az idegrendszeri információfeldolgozás sajátosságaitól – például a legtöbb modellben szigorúan rétegenként történik az információfeldolgozás –, mégis van néhány olyan sajátosságuk, amelyek sokkal közelebbi analógiát mutatnak az idegrendszer működésével, mint a „nagy rivális”, a szimbólumfeldolgozáson alapuló kognitív modellek. Ilyen sajátosság például a hálózatos szerveződés, az azonos elven működő nagyszámú feldolgozóegység, ezek párhuzamos és térben elosztott működése, illetve küszöbölésen alapuló működésmódja. Szubszimbolikus reprezentációk. A szimbólumfeldolgozó megközelítéssel kapcsolatos vitákban gyakori kritika volt, hogy számos okból valószínűtlen, hogy a teljes emberi kogníció szimbolikus reprezentációkra épülne. (Láttuk például a szimbólumok lehorgonyzásának problémáját mint érvet a tisztán szimbolikus reprezentációkon alapuló felfogásokkal szemben.) A konnekcionizmus teoretikusai általában egyetértettek abban, hogy noha matematikai szimbólumok segítségével építjük fel a konnekcionista hálózatokat, a reprezentációk azonban nem szimbolikusak egy ilyen működő hálózatban. Jelentős vita zajlott abban a kérdésben, hogy pontosan milyen módon is reprezentálja a tudást egy ilyen hálózat. Az egyik, széles körben elfogadott értelmezés szerint azonban a reprezentációk szintje elemibb, mint a szimbolikus szint – azaz szubszimbolikus (lásd magyarul Smolensky, 1996). Ez azt is jelenti, hogy a konnekcionista megismerésmodell elvben elkerülhet egy sor, a tisztán szimbólumfeldolgozáson alapuló modellekkel szembeszegezett kritikát. „Kecses leépülés.” A kognitív modellként szolgáló konnekcionista hálózatok egyik sokat emlegetett előnye, hogy sérülésre hasonlóan reagálnak – mármint működések változását tekintve –, mint a valódi idegrendszeri hálózatok, az agy. Ha működésbe hozunk egy konnekcionista hálózatot, megtanítva egy feladatra, majd elkezdünk fokozatosan egyre nagyobb sérüléseket okozni ennek a hálózatnak (egyre több csomópontot és/vagy kapcsolatot törlünk a hálózatból), azt látjuk, hogy a hálózat működése is fokozatosan épül le. A kismértékű kezdeti lézió csak enyhén rontja a hálózat működését, majd ez a leépülés egyre erőteljesebb. Sok hálózat meglehetősen nagy mértékű, masszív lézió esetén is még mutat értelmezhető teljesítményt. Majd természetesen elérjük azt a mértékű sérülést, amikor már gyakorlatilag „leáll” a feldolgozás. Ez sokkal jobban hasonlít arra, ahogyan az emberi kogníció reagál az idegrendszer különféle mértékű sérüléseire, mint a szimbólumfeldolgozáson alapuló modellek minden-vagy-semmi jellegű működésmódja, illetve reakciója a lézióra. Figyelemre méltó teljesítmény bizonyos kognitív feladatokban. A konnekcionizmus iránti lelkesedést a nyolcvanas évek végétől elsősorban az mozgatta, hogy ez a modellálási mód olyan emberi kognitív funkciók szimulációját tette lehetővé, amelyek kapcsán korábban a szimbólumfeldolgozáson alapuló próbálkozások igen kevés sikert tudtak felmutatni. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy számos területen a konnekcionizmus empirikusan bizonyult jobb jelöltnek emberi kognitív funkciók megragadására, mint a szimbólumfeldolgozás (lásd fenti példáinkat a sikeres konnekcionista modellálásokra).

10.2. táblázat A KONNEKCIONIZMUS MINT KOGNITIVFEJLODES-ELMELET Tankönyvünk általános lélektani tankönyv, így az esszenciálisan fejlődési kérdések inkább csak kite kintésként jelennek meg benne. A konnekcionizmus kapcsán azonban legalább ebben a formában jeleznünk kell, hogy ez az irányzat rendkívül erőteljes hatást gyakorolt a kognitív fejlődéslélektanra, illetve általában a kognitív fejlődést tanulmányozó tudományterületekre. Manapság talán éppen itt a legerősebb a hatása.



Ennek okát, ha egyszerűen akarunk fogalmazni, abban találhatjuk meg, hogy, mint mi magunk is hangsúlyoztuk, a konnekcionista rendszerek többnyire a tanulásban jók. Azaz lényegüknél fogva a tudáselsajátítás modelljei is – mégpedig gyakran figyelemre méltó modelljei, hatékony és „emberszerű” tanulást mutatva. Már önmagában ez a tény egy sor szerzőben azt a várakozást keltette, hogy a konnekcionizmus talán „rehabilitálja” a kognitív fejlődés tanuláshangúlyú, empirista modelljeit. Erre a rehabilitációra azért lehetett volna szükség, mert – nem kis részben Noam Chomsky nativista nyelvelméletének hatására, de egy sor empirikus eredményre támaszkodva is – a nyolcvanas évekre a kognitív fejlődéslélektanban igen erős pozícióba kerültek azok a modellek, amelyek a kogníció, illetve a kognitív fejlődés veleszületett alapjait hangsúlyozták. Ez a sajátos „racionalista reneszánsz” ráadásul – ezúttal nem kis részben Jerry Fodor modularitástézisének hatására, de megint csak empirikus tényekkel is alátámasztva – kiegészült a modularitás vagy, általánosabban, a területspecificitás feltevésével. Azaz, a kognitív fejlődés számos modellje azt feltételezte, hogy tudás születik velünk, s ez a tudás ráadásul igen specifikus, bizonyos tudásterületekre vonatkozó tudás (nyelvtan, naiv tudatelmélet, naiv fizika, naiv aritmetika stb.). A konnekcionista modellek egyik erőssége tehát éppen a tanulás, s erre látszólag előzetes „ismeretek” nélkül képesek. Ráadásul a konnekcionista rendszerek esetében nagyon hasonló hálózati architektúrák igen sokféle feladat megtanulására is képesek lehetnek – azaz, ha kognitív modellként értelmezzük őket, azt sugallják, hogy veleszületett (előzetes) tudás nélkül is igen hatékony lehet a tanulás (tudáselsajátítás), s nem kellenek hozzá feltétlenül területspecifikus megoldások. A konnekcionizmus javára írható még, hogy finomabb árnyalatokban tudja megragadni az „öröklöttség” kérdését, mint a szimbólumfeldolgozó modellek: rögzíthetjük előre a hálózat felépítését, de kialakíthatunk olyan tanulási algo ritmusokat is, amelyek a tapasztalat függvényében változtatják a hálózat felépítését; megadhatjuk előre az összes súlyértéket, s kihagyhatjuk a tanulási mozzanatot a hálózatból, s akkor egyfajta „teljes” vele- születettséget modellezhetünk; stb. A fejlődési folyamatok modellezésére a konnekcionizmus kétségtelenül minden korábbinál rugalmasabb eszköztárat kínál. Ennek fényében nem is meglepő, hogy újra és újra felmerül, mégpedig nagyszabású, szintetizáló javaslatok keretében, hogy a konnekcionizmus segítségével, vagy legalább részben arra támaszkodva, alkossunk meg a korábbiaknál finomabb kognitív fejlődésmodelleket. Megjelenik például ez a törekvés Anette Karmiloff-Smith (1992) nagy hatású fejlődésmodelljében (összefoglalója magyarul: Karmi- loff-Smith, 1996). Ebben a modellben a konnekcionizmus részleges szerephez jut. Geoffrey Elman és munkatársainak sok vitát kiváltott munkája, a Veleszületettség újragondolása (Rethinking innateness, Elman et al., 1996) már igen erőteljesen támaszkodik a konnekcionizmusra, s meglehetősen vehemens kritikát váltott ki a szimbólumfeldolgozó modell olyan kiemelkedő képviselőiből is, mint Jerry Fodor. A viták azonban nem kedvetlenítették el azokat a kutatókat, akik a konnekcionizmusban ígéretes keretet látnak a kognitív fejlődési folyamatok árnyalt megragadására. Ennek újabb jele Mareschal és munkatársainak friss és ambiciózus monográfiája (Mareschal et al., 2007). A könyv, amelynek címe: Neuro- konstruktivizmus: hogyan építi fel az agy a megismerést, már a címében is jelez két fontos újabb tendenciát. Egyrészt, napjaink konnekcionizmusában erőteljes törekvés, hogy a modellek lehetőleg ne csak az agy által ihletettek legyenek, de legyenek lehetőleg agyszerüek is. Azaz egyre nagyobb hangsúly kerül a biológiai plauzibilitásra. így a konnekcionizmus egyre inkább egy köztes szintet kezd betölteni a klasszikusan pszichológiai és a jellegzetesen idegrendszeri szintü magyarázatok között. Másrészt, sokat mondó a címben a „konstruktivizmus” kifejezés: ezek a modellek sem nem veleszületettséghang- súlyúak (mint a racionalista hagyományba illeszkedő elméletek), sem nem tanuláshangsúlyúak (mint az empirista modellek). A fejlődés mint erősen és esszenciálisan interaktív folyamat jelenik meg, ahol az öröklöttgenetikai és a környezeti-tapasztalati hatások bonyolult, sokszintü kölcsönhatásokban hozzák létre a (fejlődő) emberi megismerést. Pillanatnyilag úgy tünik tehát, hogy a konnekcionizmus mint a kognitív fejlődés átfogó elmélete, vagy mint egy ilyen elmélet fontos pillére, az idegtudományi szintü modellezéssel összefogva játssza a legfontosabb szerepet napjaink kognitív tudományában, és a pszichológiában is.

6.4. Hátrányok A konnekcionizmus iránti kezdeti lelkesedés mára némiképp csillapodott. Ennek oka részben az, hogy a korai sikerek után számos árnyalt kritika fogalmazódott meg azzal kapcsolatban, ahogyan a konnekcionista eszköztárat kognitív működések modellálására használták. Az igen szerteágazó vitából csak három kritikai mozzanatot emelünk ki.


8. FEJEZET – A megismerő elme átfogó modelljei Bizonytalan interpretáció. Gyakori kritika a kogníció konnekcionista modelljeivel kapcsolatban, hogy a hálózat egyes komponenseit nem tudjuk meggyőzően interpretálni – egyszerűen fogalmazva: nem könnyű megmondani, minek is felel meg egy ilyen hálózatban például egy csomópont. Persze aki érti, mi az alapgondolata a konnekcionizmusnak, az arra gondol, egy csomópont itt egy neuronnak felel meg, a kapcsolatok pedig axonoknak vagy axon-dendrit „láncnak”. Ugyanakkor elemi neurofiziológiai ismeretek alapján is belátható, hogy egy csomópont összehasonlíthatatlanul egyszerűbb feldolgozást végez, mint egy valódi idegsejt. Ráadásul az információ kódolási módja sem azonos: a csomópontok az általuk kiadott aktivációs értékek nagyságával kódolják az információt, míg a valódi idegsejtek frekvenciaalapú kódolást használnak. Legalább ilyen problematikus, ha a csomópontokat az idegrendszeren belüli sejtcsoportoknak próbáljuk megfeleltetni. Noha kétségkívül az idegrendszer ihlette a konnekcionista hálózatokat, s látunk egy (felületes) analógiát, a konnekcionista hálózatok komponenseit többnyire nem lehet egyértelműen megfeleltetni a valódi neurális hálózatok komponenseinek. Nem mindig kézenfekvő tanulási algoritmusok. A számos technikai részletet és meglehetős matematikai bonyolultságot elkerülendő, nem tárgyaltuk részletesen azt, miféle tanulási algoritmusok révén képesek tanulásra a konnekcionista hálózatok. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy az alkalmazott tanulási algoritmusok egy része, noha nagyon hatékony tanuláshoz vezet, és gyakran a humán tanulási görbékhez nagyon hasonló tanulási mintázatokat eredményez, meglehetősen távol áll azoktól a tanulási folyamatoktól, amelyeket a neurobiológiai kutatás azonosított az idegrendszerben. A leggyakrabban alkalmazott tanulási forma például az úgynevezett hiba-visszafuttatásos tanulási algoritmus (error backpropagation). Ez ugyan meglehetősen hatékony tanulást eredményez, de működésének lényege, hogy a hálózat minden egyes kimenete után mintegy „megmutatjuk” a hálózatnak, mi lett volna a tökéletes válasz, majd a kimeneti réteg felől visszafelé haladva megváltoznak a súlyok a hálózatban, annak arányában, hogy mennyire „járultak hozzá” a hibához. Ilyen tanulási folyamatnak ez idáig semmi nyoma a valódi idegrendszerben. Elmaradt áttörés. Noha a konnekcionista modellek számos területen mutatnak figyelemre méltó teljesítményt, s ez a teljesítmény bizonyos aspektusaiban gyakran hasonló is emberi kognitív teljesítményekhez, ez a megközelítés eleddig mégsem vezetett valamiféle áttöréshez, „forradalmi” előrelépéshez a megismerőműködések magyarázatában (noha sokan ilyesmit vártak tőle a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején). Számos érdekes belátást, vitát és újabb kérdést hozott a konnekcionizmus, de azt nem állíthatjuk, hogy volna legalább egy olyan aspektusa a humán kogní- ciónak, ahol a konnekcionista modellek egyértelműen a helyes megoldást jelentenék. Érdekes módon azokon a területeken sem, ahol a legtöbbet várták tőlük – azokon a területeken, ahol a szimbólumfeldolgozó megközelítés a legszerényebb sikereket aratta (pl. az észlelési folyamatok modellezése). Számos érdekes modell született, nem kevés tanulsággal, de egyelőre nyitott kérdés, mi is a pontos helye és perspektívája a konnekcionizmusnak az emberi kogníció megértésében.

7. Hol tartunk most az átfogó kognitív elmemodellekkel? Fejezetünkben a kognitív pszichológia és tágabban a kognitív tudományok egyik legabsztraktabb területére igyekeztünk bepillantást adni. Mint többször is jeleztük, közel sem lezárt területről van szó. A szimbólumfeldolgozó felfogások és a konnekcionizmus vitájából, amely nagyrészt a kilencvenes évek végén zajlott, leginkább azzal a konklúzióval kerültünk ki, hogy mindkét megközelítés kapcsán jobban látjuk a korlátokat és a bizonytalanságokat. S ezzel együtt egyrészt a kutatók jelentős része sokkal óvatosabbá vált azzal kapcsolatban, lesz-e a közeli jövőben egy valóban részleteiben is kidolgozott, átfogó képünk a kognícióról, másrészt megjelent egy sor alternatív felfogás, vagy legalábbis javaslat (lásd az Alternatív elmemodellek című szövegdobozt). Ugyanakkor még abban sincs egyetértés, hogy érdemes-e egy ilyen „felülről lefelé” stratégiával megközelíteni az emberi megismerést: számos kutató véli úgy, hogy majd a részkérdésekre adott válaszainkból fog (esetleg) összeállni egy átfogó elmemodell. Hadd hangsúlyozzunk azonban zárásként három olyan mozzanatot ezekben a kognitív elmemo- dellekben, amelyek mégis utalnak a nem mindig kimondott konszenzusokra. Az egyiket már említettük bevezetőnkben: noha lényegi pontokon tér el egymástól például az elme szimbólumfeldolgozási és konnekcionista modellje, mindkettő alapvetően reprezentációs természetűnek tételezi megismerésünket, ezek reprezentációs elmemodellek. Egy további fontos közös pont, hogy – mint a tudományos lélektan számára fontos mai reprezentációs elmefelfogásaink általában – a reprezentációkat végsőfokon agyi entitásokként feltételezik. A mentális reprezentációk – legyenek szimbolikusak, analógok, elosztottak – végső fokon agyi entitások. Vagyis ezek az elmefelfogások szigorúan naturalisták, a mentális folyamatokat agyi folyamatoknak tekintik.


8. FEJEZET – A megismerő elme átfogó modelljei Közelebbről pedig mind a szimbólumfeldolgozó modell, mind a konnekcionista modell leginkább a modern (filozófiai) funkcionalizmus hagyományába illeszkedik. Végül, mára általában úgy látjuk, hogy ezek a modellek, noha számos fontos aspektusát jól megragadják az emberi mentális folyamatoknak, nem látszanak alkalmasnak arra, hogy önmagukban alapvető magyarázatot adjanak azzal kapcsolatban, mikor, miként és hogyan jelentkezik az emberi megismerőfolyamatok kapcsán a tudatosság. Ez a probléma azonban már a következő fejezetünk tárgya.

10.3. táblázat ALTERNATÍV ELMEMODELLEK Láttuk, hogy mind a szimbólumfeldolgozó, mind a konnekcionista megközelítés számos kecsegtető vonással rendelkezik, s így eleinte mindkét felfogás kapcsán nagy reményeket füztek ahhoz, hogy részletesen kidolgozott megismerésmodellekhez juthatunk majd el. Az 1990-es években azonban, részben bizonnyal az átütő sikerek elmaradása és a korlátok nyilvánvalóbbá válása miatt, egy sor újabb „alternatív” felfogás is színre lépett. Ezek a felfogások nagyon sokfélék, és nagyon eltérőek abból a szempontból, hogy mennyire kidolgozottak. Vannak köztük olyanok, amelyek nem lépnek túl azon, hogy ismételten lelkes kiáltványszerüségeket fogalmazzanak meg, amelyekben rámutatnak a hagyományosabb modellek nyilvánvaló elégtelenségére, és nagyon általános elveket fogalmazzanak meg arra vonatkozóan, mi is a „helyes út”. Mások – s ilyenné nőtte ki magát A konnekcionizmus mint kognitív fejlődéselmélet címü szövegdobozban emlegetett neurokonstruktivizmus – mára nagyon komoly teljesítményeket mutattak fel. Mi a közös ezekben a változatos alternatív megközelítésekben? Mint Szokolszky Ágnes kiváló áttekintésében rámutat (Szokolszky, 1997), a fő kritikai célpont a szimbólumfeldolgozó felfogás, s a fő közös motiváció egy általános szemléletváltás a (természet)tudományban. Az érvelések szerint a szim- bólumfeldogozó gondolkodásmód egy szigorúan algoritmikus elveken müködő, mereven determinisztikus elmefogalommal dolgozik, amely, noha naturalista, mégis fogalmilag elválasztja a mentális folyamatokat (szoftver) az agyi folyamatoktól (hardver), és diszkrét, elkülönülő elemekből építkezik (egyedi szimbólumok). Mindez azért sem tünik kézenfekvőnek, mondják a kritikusok, mert közben a természettudományok egyre messzebb kerülnek a szigorúan determinisztikus modellektől (helyette valószínü- ségi modellek kerültek előtérbe), egyre kevésbé választják szét élesen a különböző elemzési szinteket, s a diszkrét elemeken alapuló modellekkel szemben a holisztikusabb modelleket preferálják. Azaz, mint Szokolszky (1997) idézi Caprát (1982), a klasszikus szimbólumfeldolgozó elmemodell mintha a newtoni klasszikus fizika gondolkodásmódját követné, miközben maga a fizika már rég erőteljesen túllépett azon. Mint már utaltunk rá, az alternatív felfogások sokfélék (s nem is mindig világos, mi számít alternatívnak – vannak szerzők, akik szerint már a konnekcionizmus is idesorolandó, míg mások szerint több közös vonást mutat a hagyományos szimbólumfeldolgozó felfogással, mint első pillanatban gondolnánk). Nincs itt terünk áttekinteni ezt a sokféleséget, ez messze meghaladná kereteinket, már csak az alapfogalmak (dinamikus rendszerelmélet, önszerveződés, embodiment stb.) önmagukban vett sokrétüsége és absztraktsága miatt is. Ehelyett röviden kiemelünk néhány általános vezérmotívumot, amelyet számos alternatív felfogás oszt: —A kogníció esszenciális kapcsolata a testtel. Az elme (megismerés) és az agy szoftver-hardver jellegű fogalmi szétválasztása hiba. A megismerés nem absztrakció, hanem elválaszthatatlanul kötődik az idegrendszerhez (embodiment), sőt bizonyos esetekben a szervezet egészéhez. • „ Szituált kogníció. ” Nemcsak az idegrendszertől, de a környezettől elválasztva sem érthető meg a megismerés. Nincs valódi kogníció a környezettel való folytonos aktív kölcsönhatás nélkül. A kogní- ció e felfogás szerint elválaszthatatlan az észleléstől és az aktív cselekvéstől. —Robotika. Az előbbi ponttal szoros összefüggésben, az elméletek igaz próbája nem az, ha számítógéppel is szimulálni tudjuk a kognitív működéseket – hanem az, ha valóban megépítjük a valóban működő rendszert. Ez a megismerés kapcsán azt jelenti, hogy a számítógépes modellezés helyett a kívánatos út a robotika, ahol a megismerés a környezetet észlelő és abban cselekvő funkciókkal egységben jelenik meg. • Valószínűségi elvek. A természetben az emberi megismerésnél kevésbé komplex jelenségek kapcsán is sokkal inkább probabilisztikus, valószínűségi „törvényszerűségek” érvényesülnek, s nem „merev” determinizmus. Ez alapján feltételezhető, hogy a megismerés szabályszerűségei alapvetően valószínűségi szabályszerűségek.



• Önszerveződés. Megint csak, az emberi megismerésnél vélhetően kevésbé komplex jelenségek kapcsán látjuk azt a természetben, hogy a bonyolultság önszerveződés eredménye. A kezdetben meglehetősen strukturálatlan rendszer egyszerű elemi összetevőinek egyszerű kölcsönhatásai fokozatosan vezetnek a rendszer belső struktúrájának kialakulásához, majd bonyolódásához. A szervezetben és azon belül az idegrendszerben jelen vannak önszerveződési folyamatok – talán ilyen fogalmakra kellene támaszkodnunk a megismerés mélyebb megértésében is. Talán érzékelhető, hogy az alternatív modellek meglehetősen radikális elszakadást javasolnak a hagyományos megismerésfelfogásoktól. Pillanatnyilag úgy áll a helyzet, hogy az empirikus munkákban ezek az új szemléleti elvek egyelőre még nem dominálnak. A konnekcionizmus vagy a neurokonstruktivizmus például a fenti elvek közül számosat magáénak vall, másokat nem, vagy kevésbé. Ugyanakkor épp a konnekcionizmus és a neurokonstruktivizmus van jelen aránylag erősebben az új irányzatok közül a pszichológiában, részben a kognitív fejlődés pszichológiájában. Hogy lesz-e egy erőteljes áttörés, s a közeljövő megismeréspszichológiája majd nagyon más módszertani és filozófiai alapelveken nyugszik-e, mint mai pszichológiánk, egyelőre nyitott kérdés. Elképzelhető azonban, hogy egy ilyen „felülről lefelé” ható átalakulás, ahol a megismerés alaptermészetével és átfogó modellálásával kapcsolatos gondolatmenetek jelentik a kiindulópontot, át fogja alakítani a hétköznapi empirikus tudományművelést is.

7.1. ÖSSZEFOGLALÁS 1. Fejezetünk célja az volt, hogy bemutassuk, a kognitív gondolkodásmód nemcsak többé-kevésbé behatárolt megismerőfunkciók magyarázatára törekszik, de igyekszik átfogó modellt is kínálni a megismerő elmére. Megmutattuk, hogy a megismerő elme megragadásában a központi fogalom a belső vagy mentális reprezentáció – s ellentétben az introspektív filozófiai hagyományokkal, a kognitív módszertan a viselkedésből következtet vissza a viselkedést irányító reprezentációkra. 1. Kínáltunk egy egyszerű osztályozási rendszert a reprezentációkra, amelyben megkülönböztettünk külső és belső (mentális) reprezentációkat. Utóbbiakon belül az elosztott és a lokális reprezentációkat különítettük el. A lokális reprezentációkat egy klasszikus felosztást követve a reprezentáció és a jelöltje közötti viszony alapján indexekre, analóg reprezentációkra és szimbólumokra csoportosítottuk. Megmutattuk, miért nem tűnik kézenfekvőnek, hogy az emberi megismerés kizárólag indexikus vagy kizárólag analóg reprezentációkon nyugodna. Noha ezek a reprezentációs formák, úgy tűnik, önmagukban nem képezhetik az emberi megismerés alapvető „kódját”, számos kísérleti adat mutat arra, hogy analóg reprezentációk valóban szerepet kapnak az emberi megismerés egyes területein. 2. A szimbolikus reprezentációkkal kapcsolatban nem merülnek fel azok a problémák, amelyek az analóg reprezentációkkal kapcsolatban szükségszerűen óvatosakká tesznek bennünket. Ráadásul a szimbólumfeldolgozás elve mintegy bizonyítottan alkalmas arra, hogy bonyolult „kognitív” működéseket valósítsunk meg általa. Az elme szimbólumfeldolgozó modellje kapcsán a „számítógép-metafora” egyszerre világít rá e modell előnyeire és korlátaira is. 3. A szimbólumfeldolgozó elmefelfogással összefüggésben mutattuk be a mentális rendszerek szerveződésére vonatkozó talán legnagyobb hatású javaslatot, Jerry Fodor modularitáshipotézisét. E hipotézis szerint a kognícióban részt vevő mentális rendszereink három nagyobb típusba sorolhatóak: átvivők, modulok és központi rendszerek. Bemutattuk, hogy a modularitás hipotézise több alapvető kérdés kapcsán is vonzó átfogó magyarázatot kínál, ám az empirikus és fogalmi érvek itt is csak részben támasztják alá, részben pedig ellene szólnak. Ugyanakkor röviden azt is megmutattuk, hogy az eredeti modularitástételnél „radikálisabb” moduláris modellek is megfogalmazódtak (evolúciós pszichológia és masszív modularitás). 4. Végül a szimbólumfeldolgozó gondolkodásmód talán legfontosabb kihívóját, a konnekcionizmust mutattuk be. Ez a megközelítés az idegrendszer hálózatos szerveződéséből indul ki, de nem közvetlenül az idegrendszeri folyamatokat, hanem – a pszichológiában – a kognitív folyamatokat igyekszik matematikailag is modellálni. Röviden kitértünk a konnekcionista hálózatok alapvető működési elvére, s jeleztük, hogy noha igen sokan komoly áttörést, egyfajta tudományos forradalmat vártak ettől az irányzattól a nyolcvanaskilencvenes évek fordulóján, ez az áttörés elmaradt. A konnekcionizmus számos fontos területen előrelépést jelentett a korábbi megközelítésekhez képest, s izgalmas eredményeket, belátásokat és vitákat hozott, azt azonban mégsem állíthatjuk, hogy már megoldotta volna az emberi megismeréssel kapcsolatos bármely alapvető kérdésünket.



7.2. KULCSFOGALMAK átvivők (transzduktorok), elosztott reprezentációk, információs zártság (enkapszuláltság), intencio- nalitás, konnekcionizmus, központi rendszer, mentális forgatás, modul, prozopagnózia, reprezentáció, területspecificitás

7.3. ELLENŐRZŐ KÉRDÉSEK 1. Miként írná körül, magyarázná el a reprezentáció fogalmát, ahogyan azt a kognitív pszichológia használja? 2. Miért feltételezzük, hogy reprezentációs természetű az emberi megismerés, megismerő elme? 3. Milyen taxonómiáját, „rendszerezését” kínáltuk a reprezentációknak? Próbálja meg a lehető legpontosabban definiálni a reprezentációs formákat! 4. Miért nem tűnik helyesnek a megismerő elme tisztán indexikus és képi/analóg felfogása? 5. Mi okunk van mégis azt gondolni, hogy legalábbis bizonyos kognitív működések kapcsán szerepet kapnak analóg reprezentációk is? 6. Mi a szimbólumfeldolgozó rendszer? 7. Mennyiben hordoz az elme szimbólumfeldolgozó felfogása melletti előnyöket, s mennyiben azzal szemben felhozható hátrányokat az emberi megismerés „számítógép-metaforája”? 8. Milyen problémákra kínál magyarázatot a Fodor-féle modularitáshipotézis? Hogyan jellemezné a kognitív rendszereknek a hipotézis által feltételezett három alapvető típusát? 9. Mi a konnekcionizmus alapgondolata? Mik e modellek alapvető komponensei? Gyűjtsön példákat különféle kognitív működésekre, amelyek kapcsán konnekcionista modelleket is létrehoztak!

7.4. AJÁNLOTT OLVASMÁNYOK Clark, A. 1996. A megismerés építőkövei. Osiris, Budapest. Pléh Csaba 1998. Bevezetés a megismeréstudományba. Typotext, Budapest. Pléh Csaba (szerk.) 1996. Kognitív tudomány.Osiris – Láthatatlan Kollégium, Budapest. Szokolszky Ágnes 1997. A tudomány metamorfózisa és a kognitív tudomány: posztkarteziánus alternatívák. Magyar Pszichológiai Szemle,LIII (37), 1-4, 273-294.


11. fejezet - 9. FEJEZET – Tudatosság és megismerés Talán furcsának találhatja az olvasó, hogy egy, az emberi lélektan alapjait tárgyaló tankönyvben „csak” a harmadik kötetben, számos egyéb téma tárgyalása után térünk rá arra, hogy egy önálló fejezetben a tudatosság kerüljön a tárgyalás fókuszába. A laikus gondolkodásban és sokféle pszichológiai és filozófiai elemzésben is az emberi létezés leglényegibb mozzanata kétségkívül éppen a tudatosság. S ha ezt elfogadjuk, joggal kérdezhetnénk: mi másra kellene fókuszálnia a lélektannak, mint éppen erre? Nem az a legfontosabb, amit tudatosan átélünk, megtapasztalunk? Nem arra kellene összpontosítanunk, miként lehetséges a tudatos tapasztalat, milyen a természete, miként jön létre, és mi a pontos szerepe? A lélekről való modern kori tudományos gondolkodás első évszázadain valóban végighúzódott két, a lélektan számára kulcsfontosságú alapfeltevés. Egyrészt, hogy minden jelenség, amit lényegileg lelkinek tekinthetünk, egyben tudatos jelenség is (lásd pl. Van Gulick, 2004). Másrészt, hogy ez a tudatos lelki az a „dolog”, „entitás”, ami mindenfajta összetett viselkedést irányít, kontrollál. Mindkét meggyőződés mélyen áthatja például René Descartes nagy hatású filozófiáját a lélek természete és működése kapcsán (lásd pl. Descartes, 1992), de ott van a modern filozófia számos más fontos képviselőjénél is. A két feltevést alapvetően osztja a nyugati közgondolkodás ma is, hiszen laikusként egyrészt többnyire úgy gondoljuk, tudjuk, mi is zajlik bennünk, másrészt úgy véljük, attól függ, hogy miként fogunk cselekedni, hogy mit szándékozunk cselekedni, hiszen viselkedésünket a szándékaink, illetve a mögöttük meghúzódó más mentális állapotaink – vélekedéseink, érzelmeink stb. – irányítják (lásd e kötetben a Mások viselkedésének megértése és az éntudatosság című fejezetet). Fejezetünk természetesen nem vállalkozhat arra, hogy átfogó képet adjon arról, miként gondolkozik a modern tudomány a tudatosságról – hatalmas mennyiségű és igen szerteágazó irodalmat kellene összegeznünk. Még csak a lélektanban jelen lévő, a tudattal kapcsolatos nézeteket sem tekinthetjük át. Amire vállalkozunk, az a tudatossággal kapcsolatos alapkérdések felvázolása, majd néhány sajátos szempont és jelenség felmutatása egy jóval szűkebb kérdés kapcsán: mi lehet a szerepe a tudatosságnak a megismerésben?

1. A tudatosság változó szerepe a pszichológiai elméletalkotásban – Descartes-tól az epifenomenalizmusig A tudományos lélektan története – s tegyük hozzá, hogy nemcsak a lélektané, hanem a tudatosság iránt érdeklődő más tudományterületeké is (biológia, idegtudományok, filozófia stb.) – azt mutatja, hogy a tudatosság jelenségköre különlegesen sajátos és kemény probléma általában a természettudományos gondolkodás számára. Ennek bemutatására vegyünk most szemügyre néhány olyan, a tudattal kapcsolatos alapfeltevést, amelyet számos klasszikus filozófus osztott, s amelyek jellemzik a tudattal kapcsolatos laikus gondolkozásunkat is. Látni fogjuk, hogy számos megfigyelés és megfontolás már a 19. század végére erősen arra utalt, hogy ezek az alapfeltevések talán részben vagy egészükben tévesek, de legalábbis komolyan megkérdőjelezhetőek. 1. A lelki tartalmak alapvetően tudatosak vagy a tudatba hozhatóak; a tudatosság a lelki lényege. 2. Ennek megfelelően az észlelés eredménye teljes egészében a tudatosságban valósul meg, jön létre. 3. Összetett viselkedéseinket a tudatosság, közvetlenül a tudatos szándék irányítja. 4. A tudatosság – a fentieknek megfelelően – egy sajátos időrendbe illeszkedik: az észlelési tudatosság következetesen követi az észlelt inger megjelenését, s a szándék mindig következetesen megelőzi a cselekvést, amelyet létrehoz. A fentiek mellett még idekívánkozik egy további feltevés, amely ma már kevésbé közkeletű a laikus gondolkodásban (noha jelen van), ám nagyon fontos kiindulópontját képezte a tudatosságról való modern gondolkodásnak. Ezt a feltevést dualizmusnak vagy laikus formájában naiv dualizmusnak nevezzük:


9. FEJEZET – Tudatosság és megismerés 1. A tudatosság nem testi jelenség, nem a természet része, hanem valami azon kívüli, azon túli. Provokatívnak hangozhat, de nem annak szánjuk: nemcsak a legutóbbi (5.), de a másik négy előfeltevés mindegyikét is erősen megkérdőjelezik filozófiai elemzések és empirikus adatok. Számos ilyen empirikus eredménnyel találkozunk majd e fejezetben, de elöljáróban érdemes példát említeni arra, hogy már jóval a kognitív lélektan és a modern idegtudományok kibontakozása előtt ma már klasszikusnak számító filozófus és pszichológus szerzők megfogalmazták kételyeiket. Valójában már a 17. században megkérdőjeleződött, hogy a tudatosságunk mindent tükrözne, ami lelki folyamatként bennünk lezajlik. Gottfried Wilhelm von Leibniz (magyarul: 1986) volt talán az első, aki a tudatosság fokozatairól beszélt, s arra az álláspontra helyezkedett, hogy még gondolataink is lehetnek nemtudatosak (petite perceptions). A 19. században pedig az észlelés kapcsán merült fel mind fiziológusokban, mint Hermann Helmholtz, mind filozófusokban, mint például John Stuart Mill, hogy az észlelési folyamatok valójában olyan következtetésekből állnak, amelyeknek nagyobb része nem hozzáférhető a tudatosság számára (lásd Pléh, 2000a). Noha Sigmund Freud hipotézisei és elméletei (részben módszertani okokból) erősen vitatottak (magyarul lásd pl. Győri, 1996), s ezért természettudományos kontextusban igen óvatosan kezelen- dőek, mindenképpen idekívánkozik, hogy ez a nagyon nagy hatású és igen összetett elméletrendszer is éppen olyan megfigyelésekből bontakozott ki, amelyek arra utaltak, hogy sokszor nem vagyunk tudatában cselekvéseink valódi belső okainak, a cselekvés mögött álló szándékoknak, a szándékhoz vezető más mentális állapotainknak. A 19. században fogalmazódott meg egy igen radikális, s sokak szemében provokatív felfogás is a tudatosság kapcsán: az epifenomenalizmus. E felfogás szerint a tudatos jelenségek epifenomének, azaz „mellékes jelenségek”. Ez pontosabban azt jelenti, hogy más jelenségeknek – például agyi folyamatoknak – az okozatai, ám maguk már nem okoznak semmit. Azaz az epifenomenalizmus szerint nincs oki szerepe a tudatos állapotoknak a viselkedésben – csak egy emberi illúzió, hogy a cselekvéseinket az határozza meg, ami a tudatosságunkban történik. A tételt Thomas Henry Huxley, egy darwinista brit biológus fejtette ki igen hatásosan – s keveredett vitába az epifenomenalizmust ekkor még határozottan elutasító William Jamesszel. Számos okból máig erősen vitatott tételről van szó. Itt csak hármat említünk: egyrészt, az epifenomenalizmus erőteljesen ellentmond a tudatossággal kapcsolatos laikus meggyőződéseinknek, egy sor igen kidolgozott filozófiai felfogásnak s a társadalmi normáinkat irányító meggyőződéseinknek (például annak, hogy egy cselekvés erkölcsi és jogi megítélésében igenis fontos szempont, hogy szándékos cselekvésről van-e szó). Másrészt, a természettudós számára is furcsa felfogás az epifenomenalizmus: a természetben nem látunk olyasmit, hogy valami létrejön más folyamatok eredményeképpen, de aztán nem lép semmiféle kauzális interakcióba semmi mással. Harmadrészt, számos szerző szerint magát az epifenomenalizmus kérdését sem tudnánk feltenni, ha nem hatna vissza viselkedésünkre az, hogy tudatos állapotaink vannak. Érdekes módon, azt fogjuk látni, hogy bár az epifenomenalizmus valóban vitatott, és – hadd hangsúlyozzuk – joggal vitatott javaslat, mégis számos empirikus adat mutat ebbe az irányba. Noha megkérdőjeleződtek tehát a fent felsorolt előfeltevések, a 19. században születő tudományos lélektan még azt az alapvető módszertani következtetést vonta le, hogy ha meg akarjuk érteni a lelki jelenségeket és azt, hogy ezek miként irányítják az emberi viselkedést, akkor a kézenfekvő út ehhez a tudatosság leírásán és megértésén keresztül vezet. A korai tudományos lélektan a 19. század utolsó évtizedeiben ezért a tudatosságra összpontosított; az egyébként sok szempontból igen különböző utakon haladó Wundt és James, s velük együtt tanítványaik is. Mindnyájan introspektív módszereket alkalmaztak, azaz az adatszerzés központi mozzanata a tudatos élmények leírása, a lehető legpontosabb rögzítése volt. Emellett a lélektani folyamatok magyarázatában is a tudat tartalmaira hivatkoztak. Úgy vélték, ha sikerül megtalálniuk a lelki élet alapvető törvényszerűségeit, ezek a törvényszerűségek valamiképpen a tudatosság síkján érvényesülő törvényszerűségek lesznek. Ez a korai tudatlélektan azonban néhány évtized után válságba jutott – egyszerűen fogalmazva: nem sikerült valódi összefüggéseket igazolnia, s különösen nem olyanokat, amelyek a viselkedés megbízható magyarázatát és előrejelzését is lehetővé tették volna. A kudarcnak számos oka lehetett, s ezek némelyikére később még visszautalunk. Mindezek és számos további, itt nem említett eredmény és megfontolás már a 20. század első évtizedeiben arra indította mind a pszichológusok, mind a filozófusok nem kis részét, hogy feladják vagy legalábbis komolyan megkérdőjelezzék azokat a fontos alapfeltevéseket, amelyekről a bevezetőben szóltunk. Más szavakkal, megváltozott a tudatosság „helye” a lélektani kutatásban. Adatokért a pszichológia inkább a viselkedéshez és az idegrendszerhez fordult – itt nem jelentek meg azok a bizonytalanságok, amelyek a tudatosságból származó introspektív adatokat jellemezték. Magyarázatokért pedig, megint csak a tudatosság helyett, inkább olyan


9. FEJEZET – Tudatosság és megismerés fogalmakhoz folyamodott, amelyek kapcsán nem merült fel például az epifenomenalizmus lehetősége: fiziológiai fogalmakhoz, reprezentációs fogalmakhoz, az inger-válasz kapcsolatok fogalmaihoz stb.

2. A tudatosság alapkérdései ma Ha a bevezetőben vázolt, sok szempontból kézenfekvő felfogás ennyire mélyen megkérdőjelezhető, hogyan fogalmazhatjuk meg a tudatossággal kapcsolatos mai alapkérdéseinket? Látni fogjuk, meglepően alapvető kérdésekre keressük a választ. Előrebocsátjuk azonban: ezek a legátfogóbb, legalapvetőbb kérdéseink, amelyekre a kielégítő válasz pillanatnyilag igen távolinak tűnik. S a konkrét kutatások itt is többnyire körülírtabb, specifikusabb kérdésekre irányulnak, mint majd látunk is erre példákat. Mégis, ezek a kérdések adják a vizsgálódások kereteit, ezek azok a kérdések, amelyekre választ kapva úgy gondolhatnánk, megfelelő képünk van az emberi létezés szubjektív lényegéről. Van Gulick (2004) javaslatát követve, mi is három alapkérdést fogalmazunk itt meg, először csak röviden, majd alább némiképp részletesen is kifejtve.

2.1. A „Mi?” kérdés: a definíció vagy leírás kérdése Pillanatnyilag nincs egyértelmű meghatározásunk arra, mit is igyekszünk magyarázni, amikor a tudatosságot szeretnénk magyarázni: nincs konszenzuális és operacionalizálható, azaz közvetlenül mérési, vizsgálati eljárásokra átfordítható definíciónk a tudatosságról. A kiváló filozófus, Ned Block (1994, 210. o.) így fogalmazza meg helyzetünket: „Mi is az? – kérdezik. Nem kínálhatunk azonban olyan definíciót, amely ne lenne körben forgó; a legjobb, amit tehetünk, hogy szinonimákat, példákat kínálunk, vagy valamilyen módon megpróbálunk rámutatni a jelenségre.” Ha szemügyre vesszük például William James klasszikus definícióját – „a normális emberi tudat időben folyamatos, rendezett, korlátozott és reflexív felismerése az énnek és a környezetnek; tapasztalás, melynek összetettsége és kiterjedése fokozatos” (lásd Gulyás et al., 2003) –, azt fogjuk látni, hogy a tudat fogalmát lényegében a felismerés és a tapasztalás fogalmával igyekszik magyarázni. Gyakran említett ellenérv, hogy nem tudjuk a „felismerést” és a „tapasztalatot” másképp definiálni, mint éppen ezek tudatosságán keresztül, s ekkor a definícióról kiderül, hogy körben forgó.

2.2. A „Hogyan?” kérdés: a természet kérdése Ez a kérdés a tudatosság alapvető természetére vonatkozik: szeretnénk magyarázatot adni arra, miként, milyen okokból jön létre a tudatosság, amikor létrejön. Mik a pontos feltételei annak, hogy egy esemény tudatossá váljon? Pontosan milyen mechanizmusok hozzák létre a tudatosság sajátos tartalmait, a szubjektív élmény különféle dimenzióit? Említettük, a filozófiai és laikus meggyőződés évszázadokon át az volt, hogy a tudatos elme nem a természet része, hanem valami azzal vélhetően kapcsolatban lévő, de azon kívüli, azon túli. Ma úgy gondoljuk, a tudományos gondolkodásnak jó okai vannak arra a feltételezésre, hogy ez a dualista felfogás téves, s a tudatosság jelenségei is a természeti világ részét képezik. Még pontosabban fogalmazva, hatalmas mennyiségű adat utal arra, hogy a tudatosságot az agy hozza létre, a tudatosság az agy működéséből ered. De pontosan milyen módon? – ez második kérdésünk lényege.

2.3. A „Miért?” kérdés: a tudatosság szerepének kérdése A harmadik kérdés a lélektanban is az egyik igen sokat vitatott kérdés. Mi a pontos szerepe a tudatosság tartalmainak és folyamatainak a pszichés folyamatok szerveződésében, és ezzel a viselkedés irányításában? A fent már említett epifenomenalizmusvitára utalva: valóban beleszól-e a tudatosságunk a pszichés folyamatainkba, s valóban a tudatosságunk vezérli a viselkedéseinket, ahogy azt a laikus intuíció és a klasszikus filozófiai meggyőződés tartja? Ha igen, pontosan milyen módon, milyen mechanizmusok révén, s mely pontokon? Ha pedig nem, s az epifenomenalizmus elsőre furcsa és valójában filozófiailag is problematikus felfogása a helyes, akkor ezt kellene erős érvekkel alátámasztanunk. A tudatosság legalapvetőbb kérdéseit három rövid kérdésbe sűríteni (szándékos) leegyszerűsítés – egyebek mellett azért, mert a három kérdésre adott válaszok egyáltalán nem függetlenek egymástól. Hasznos leegyszerűsítés ugyanakkor, mert segít strukturálni a vitákat, a szerteágazó téma tárgyalását – ezúttal például 158 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

9. FEJEZET – Tudatosság és megismerés nekünk. Az alábbiakban fejezetünk valóban azt a stratégiát követi, hogy sorra vesszük a három kérdést, s kissé részletesebben tárgyaljuk, miért és mennyiben relevánsak a megismerés pszichológiája számára, illetve mit tud hozzátenni a megismerés pszichológiája e kérdések megválaszolásához. Látni fogjuk, hogy – noha nyilvánvalóan mindhárom kérdés rendkívül fontos és izgalmas, hiszen az emberi létezés egyik esszenciális aspektusára vonatkoznak – e kérdések természeténél és a kognitív lélektan sajátos módszertanánál fogva elsősorban a három kérdés kapcsán lehet lényegi szerepe a megismerés pszichológiájának.

3. Mi a tudatosság: a definíció kérdése Az, hogy sok-sok évszázad filozófiai s több mint évszázadnyi pszichológiai kutatás után sincs jól működő definíciónk a tudatosság fogalmára, egyrészt „kellemetlen”, másrészt, úgy tűnik, magának a tudatosságnak bizonyos jellemzőiből fakad. Kellemetlen, mert a tudományban akkor van előnyösebb helyzetben a kutatás, ha pontosan tudja definiálni vagy legalábbis leírni azt a jelenséget, amelyre magyarázatot keres. Ha ez nincs így, az önmagában nem teszi reménytelenné a vizsgálódásokat, de kétségkívül komolyan nehezíti a helyzetet.

3.1. A tudatosság privát természete Amellett fogunk azonban érvelni, hogy a definíció vagy leírás nehézsége a tudatosság mint jelenség egy sajátos aspketusából, tulajdonságából ered: a tudatosság szigorúan privát természetéből. Azaz, röviden szólva, abból a tényből, hogy a tudatosság jelenségeihez csak az a személy férhet hozzá közvetlenül, akinek a tudatosságáról szó van – metaforikusan szólva: „akinek a fejében van”. Hadd világítsuk meg ezt két klasszikus példával. Az egyik az úgynevezett „másik elme problémája”, amit talán pontosabb lenne most úgy neveznünk, a „másik tudatosságának problémája”. Noha intuitíven mindnyájan úgy véljük, minden emberi lény rendelkezik tudatossággal, vajon honnan tudhatnánk bizonyossággal, hogy valóban minden élő emberi testben „van otthon valaki”? Miközben saját tudatosságunk tartalmai adottak számunkra, nincs semmilyen közvetlen hozzáférésünk egyetlen másik személy tudatosságához sem. így nem juthatunk bizonyosságra annak tekintetében, pontosan milyen élmények „húzódnak meg” a másik viselkedése, például az élményeire adott beszámolói hátterében – kissé radikálisabban fogalmazva: vannak-e egyáltalán élmények, átélt belső állapotok a másik viselkedése hátterében? Mondvacsinált kérdésnek tűnhet ez, de ha belegondolunk, valójában mindennapi életünk során milyen gyakran merül fel bennünk az a kérdés, mi lehetett a másik fejében, amikor ezt vagy azt tette, s magunk is szembesülünk azzal, hogy igazi bizonyosságunk nem lehet efelől, talán kevésbé tűnik távolinak a kérdésfelvetés. A tudat tudományos igényű kutatása számára azonban egy nagyon kemény problémára világít rá: miként kutassuk a természettudomány szigorú logikája szerint az emberi tudatosság jelenségeit, ha a bizonyosság erejével még arról sem győződhetünk meg, mikor van ott a jelenség, s mikor nincs? (Azt, hogy a tudatosság sajátos privát természete és a másik elme ebből fakadó problémája milyen, a közösség számára is nehezen megoldható morális kérdésekhez vezet, A tudatosság idegrendszeri alapjainak megértése, a „másik elme”-probléma és morális dilemmáink című szövegdobozban mutatjuk be röviden.) Egy másik ilyen gondolatmenet tulajdonképpen egy úgynevezett gondolatkísérlet, a „fordított színkép” vagy „fordított spektrum” problémája. Ezt az igen sokat tárgyalt gondolatkísérletet John Locke brit empirista filozófus vetette fel esőként. Locke annak a lehetőségét gondolja végig, hogy az érzékszervek szerkezetének születéstől fennálló különbözősége miatt egyes emberek tudatosságában egyes színek felcserélődnek. Hogy Locke eredeti példáinál maradjunk: míg az emberek többsége kéknek látja a viola színét, a fordított spektrummal élő személyek születésüktől fogva sárgának látnák. S ennek megfelelően, míg a többség sárgának látja a gólyahír színét, addig a fordított spekt- rumúak kéknek. Locke amellett érvel, hogy ez a „rendellenesség”, vagyis hogy valakinek a fejében születésétől fogva felcserélve jelennek meg bizonyos színek, nem derül ki az illetők viselkedése alapján. (Hiszen ezzel együtt a színneveket következetesen használják a fizikai ingerekre nézve – megtanulják, hogy az ég színét kéknek nevezzük, s ugyancsak kéknek a viola színét vagy az Égei-tenger színét. Csak éppen ők ezt sárgának látják.) A másik személy tudatosságához nem tudunk közvetlenül hozzáférni, így tehát, mondja Locke, elképzelhető, hogy az emberek egy részében fordított a spektrum. Ugyanarra a fizikai ingerre ugyanúgy reagálnak, mint a „többség”, ugyanúgy írják le szavakkal, ám mást élnek át. A viselkedés nem tükrözi szükségszerűen az élményminőségek eltérését. Ha azonban a viselkedés még ilyen elemi élményminőségek kapcsán sem feltétlenül ad megbízható indikációt, akkor a tudatosságra vonatkozó minden leírást alapvető bizonytalanság jellemez. Filozófusok és látáskutatók egyaránt vehemensen vitatkoznak azon, egyáltalán elvben lehetséges-e bármilyen módon a Locke által vázolt szituáció (lásd pl. Dennett, 1991). Itt azonban elegendő, ha arra hívjuk fel a figyelmet, hogy mennyire nem triviálisan eldönthető viselkedéses jegyek alapján, létezik-e fordított színkép. A


9. FEJEZET – Tudatosság és megismerés bizonytalanság – egyelőre legalábbis – kétségtelenül ott van minden adattal kapcsolatban, amely a tudatosságot írja le. Érdemes még egyszer hangsúlyozni, hogy a szigorúan privát hozzáférés azt is jelenti, hogy a tudatosság kérdésköre különleges probléma a tudomány számára. A természettudományokban alapvetően olyan problémákkal foglalkozunk, amelyek esetében a magyarázandó jelenség és a releváns tények elvben publikusan megfigyelhetőek – azaz a tudományos közösség együttesen konszenzusra juthat a jelenségek helyes azonosításáról és leírásáról. A tudatosság kapcsán ez nem áll fenn.

11.1. táblázat A TUDATOSSÁG IDEGRENDSZERI ALAPJAINAK MEGÉRTÉSE, A „MÁSIK ELME”-PROBLÉMA ÉS MORÁLIS DILEMMÁINK A nyugati gondolkodásban a tudatossággal való rendelkezés vagy nem rendelkezés nemcsak filozófiai és tudományos kérdés, de morális is. Például az abortusszal, az állati jogokkal, neurológiai és pszichiátriai betegek jogaival és kezelésével kapcsolatos vitákban gyakran a tudatosság merül fel döntő kérdésként. Ha a magzat tudatos lény, érvelnek sokan, akkor kétségtelenül megengedhetetlen az elpusztítása; s amennyiben egy állatfaj tudatossággal rendelkezik, akkor ennek a fajnak az egyedeit nem szabadna puszta tárgyként kezelnünk; s ha „belelátnánk” a nem kommunikáló beteg tudatosságába, könnyebb helyzetben lennénk annak eldöntésében, mi az, amit meg kell tennünk, s mit nem szabad megtennünk vele. Noha első közelítésben a kérdés egy világos és egyszerűen megfogalmazható szembeállításnak tün- het – van-e „ott” tudatosság vagy nincs? –, számos más szempont is felmerül, s így az álláspontok sokkal árnyaltabbak, mint amit a fenti megfogalmazás sugall. Részben azért, mert, mint láttuk, a tudatosságnak különféle aspektusait szoktuk megkülönböztetni. Számos szerző véli úgy, hogy árnyaltabb módon arra kellene rákérdeznünk például az állatok kapcsán, hogy ha jelen van tudatosság egy állatfajnál, akkor az milyen szintü, mennyire komplex formája a tudatosságnak. Nagy viták zajlanak például arról, éreznek-e fájdalmat a halak. A halak mutatnak fájdalomra utaló viselkedéses reakciókat olyan ingerekre, amelyek elvben fájdalmat okozhatnak nekik. Számos szerző ugyanakkor azzal érvelt, hogy a halak idegrendszerének felépítése nem teszi lehetővé számukra a fájdalom tudatos átélését – hiányoznak azok a neokortikális struktúrák (pontosabban ezeknek az emberi struktúráknak az analógjai), amelyek például az embernél szükségesek a fájdalom átéléséhez. Vannak halfajok – például a cápák –, ahol a fájdalomreceptorok analógjait sem találjuk meg, míg más fajoknál – például a pisztrángnál – ezek ugyan megvannak, de a neokortikális fájdalomérző területek itt is hiányoznak. E szerzők szerint a halak ugyan adnak fájdalomra utaló viselkedéses reakciókat, ezek adaptí- vak is annyiban, hogy az állatnak a sérüléssel fenyegető helyzetből való szabadulását segítik, de ezt nem kíséri a fájdalom élménye. Más szerzők azonban – például Sneddon (2003) – farmakológiai kísérletekkel azt vélik bizonyítani, hogy a fájdalomreceptorokkal rendelkező fajok, így a pisztráng is, valóban éreznek fájdalmat. Fájdalmat kiváltó kémiai beavatkozásra ugyanolyan viselkedéses és fiziológiás reakciókat adtak a kísérleti állatok, mint a külső sérülésre, s a morfin mindkét esetben csökkentette ezeket a reakciókat. Sneddon módszereit és következtetéseit ugyanakkor komoly kritikák is érték. A vita önmagában is érdekes, de azért is, mert jól rávilágít arra, hogy más fajokkal kapcsolatban valójában analógiákra (viselkedéses, fiziológiai és anatómiai analógiákra) vagyunk kénytelenek támaszkodni azért, hogy – így is meglehetősen bizonytalan – következtetéseket vonjunk le a tudatosság jelenlétéről és formájáról. Az állati tudatossággal összefüggő morális kérdések azért is bonyolultak, mert gyakran az emberi jogokkal szembeállítva, azokkal konfliktusban jelennek meg. Ennek jellegzetes példáját jelentik – túl a táplálkozási példákon, persze – az állatkísérletek. Szabad-e állatkísérleteket folytatnunk, pontosan milyen célok esetében engedhető ez meg, és milyen fajokon szabad ilyen kísérleteket végeznünk? Meglehetősen bonyolult önmagában ez a kérdéskör is. Vannak szerzők például, akik úgy érvelnek, hogy ameny- nyiben nem bizonyítjuk, hogy az állatok tudatossággal rendelkeznek, akkor valójában kötelességünk állatkísérleteket végezni, hiszen morális kötelességünk saját, komplex tudatossággal rendelkező fajunk egyedeinek érdekeit szolgálni. S számos szerző véli úgy, hogy az elemi tudatosság (a fenomenális tudatosság, de hozzáférési és/vagy reflexív tudatosság nélkül) jelenléte egy adott állatfajnál sem zárja ki azt, hogy etikailag elfogadható módon felhasználjuk a faj egyedeit állatkísérletben vagy táplálkozási célokra. Ezek a szerzők úgy érvelnek, hogy ha csak ilyen elemi tudatosság van jelen, akkor morális értelemben arra vagyunk kötelezve, hogy semmilyen módon ne okozzunk szenvedést az állatnak – ám ennél szigorúbb etikai szabályok nem kell, hogy kössenek bennünket. Amennyiben a tudatosságon keresztül igyekszünk megalapozni az állati jogokat, és ezzel 160 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

9. FEJEZET – Tudatosság és megismerés saját morális korlátainkat az állatokkal kapcsolatban, akkor a tudatosság komplexebb formáinak jelenlétével a morális korlátok is erősebbek. Furcsán hangozhat első hallásra, de a tudomány szempontjából hasonlóan lehet érvelni a magzati jogok kapcsán is.

3.2. Néhány leíró fogalom a tudatossággal kapcsolatban Nincsen tehát jól működő, konszenzuális definíciónk, ugyanakkor igen sok kísérlet történt arra, hogy leíró fogalmakkal megragadják a tudatosság alapvető tulajdonságait, jellegzetességeit, illetve elkülönítsék aspektusait, szintjeit. Ezt a módszertani attitűdöt, amikor mintegy félretesszük mind a tudat, mind a valóság természetével kapcsolatos kérdéseinket és ismereteinket, s megpróbáljuk nyelvileg megragadni azt, ami a tudatosságban zajlik, s ahogyan a tudatosságban zajlik, fenomenológiai módszernek nevezzük. A fenomenológia önálló filozófiai-módszertani irányzat is, az egyik legfontosabb a 19-20. századi tudományosságban, de a fenomenológiai hozzáállást, úgy tűnik, minden olyan vállalkozásnak alkalmaznia kell valamilyen módon, amely a tudatosság jelenségei iránt érdeklődik. Nézzük meg például, milyen tulajdonságait emeli ki a tudatosságnak James (1892) fenomenológiai elemzése alapján: 1. Minden „tudatos állapot” egy személyes tudatosságnak a része. 2. Minden személyes tudatosságban mindig változásban vannak a tudatosság állapotai. 3. Minden személyes tudatosságot folyamatosként érzékelünk. 4. A tudatosság tárgyának bizonyos részei iránt érdeklődik, s ezzel más részeit kizárja, azaz folyamatosan kiválaszt és elvet. James lényegre törő jellemzése sok szempontból időtállónak bizonyult. Ma többnyire egyetértés uralkodik abban a tekintetben, hogy a tudatosságot szigorúan személyes, szubjektív jelenségnek tekintjük, amelynek sajátos, alapvető minőségi aspektusai vannak (kvália – lásd később), e minőségi aspektusok sajátos fenomenológiai szerkezetet, szerveződést alkotnak (időbeli, térbeli, kauzális stb. dimenziókkal), s ezek átélése feltételez egy sajátos perspektívát saját tudatos ömagunkra, szelfünk- re. A tudatosság a tudatos szelffel szoros kapcsolatban sajátos folyamatos egységet mutat, s noha sohasem statikus, hanem dinamikus „áramlatként” éljük át, mindig van valamilyen tárgya a tudatosságnak – a tudatosság lényegénél fogva intencionális (Van Gulick, 2004). Széles körben osztott intuíció az, hogy a tudatosság alapvető fenomenológiai tulajdonságainak megragadásán túl érdemes elkülönítenünk a tudatosság különféle formáit, komplexitási szintjeit. Számos javaslat született is ilyen fogalmi megkülönböztetésekre. Mi itt most a már idézett Ned Block (1994, 2003) által javasolt négy aspektust említjük meg röviden. Hangsúlyoznunk kell azonban (ahogy Block is teszi), hogy a négy aspektus elkülönítése korántsem egyszerű, fogalmilag sem, s empirikus módszerekkel sem. Block a tudatosság általa javasolt négy aspektusát fenomenális tudatosságnak (phenomenal consciousness), hozzáférési tudatosságnak (access consciousness), monitorozási vagy reflektív tudatosságnak (monitoring consciousness vagy reflective consciousness) és éntudatosságnak (self-consciousness) nevezi. Mielőtt kissé részletesebben beszélnénk erről a négy aspektusról, előre kell bocsátanunk: ezzel a fogalmi megkülönböztetéssel sem fogjuk tudni feloldani a hiányzó definíció problémáját. Noha, mint látni fogjuk, bizonyos jelenségek kapcsán segít a négy aspektus megkülönböztetése, továbbra sem kapunk világos, empirikusan is megbízhatóan alkalmazható definíciókat. Block hangsúlyozza, hogy a tudatosság fogalma „korcs” fogalom: azaz az elvben elkülöníthető aspektusok kuszán keveredve vannak jelen benne. 1. A fenomenális tudatosság a tudatosság alapvető, legelemibb aspektusa – átélni, érezni, megtapasztalni. Ez jelen lehet a másik három nélkül is; olyasmi példát mondhatnánk erre, mint amikor az éppen csak ébredező ember, aki még nincs tudatában annak, hol van, mit csinál, ki ő, érez mondjuk zsibbadást vagy fájdalmat valahol. Még nem azonosította, hogy mi az, amit érez, még nem tudatosul benne, hogy ő az, aki érzi, de az érzés ott van. De a fenomenális tudatosság szintjén van egy elemi színélmény is – amikor átéljük mondjuk a színt, de nem tudatosul bennünk, mi az a szín, s az sem, hogy mi éljük azt át. Ez az a szintje a tudatosságnak, amelyről sokan feltételezik, hogy ott lehet olyan állatfajoknál is, amelyeknek vélhetően nincs összetettebb tudatossága, mert kognitíven nem elég komplexek ahhoz. A fenomenális tudatosság elemi formája nagyjából megfelel annak, amit kváliának, elemi érzetminőségnek is szoktak nevezni, s hagyományosan a tudatra


9. FEJEZET – Tudatosság és megismerés irányuló vizsgálódások egyik fókusza. Igen sok szerző véli úgy, hogy a tudatosság alapvető kérdései a fenomenális tudatosságra vonatkoznak. 2. A hozzáférési tudatosság a tudatosság egyik kognitív aspektusát igyekszik megragadni, sajátos módon. Azt, hogy a tudatosság gyakran tartalmakat hordoz – mintegy „hozzáfér” a bennünk zajló sokféle megismerési folyamat (emlékezés, gondolkozás, problémamegoldás, észlelés, viselkedésvezérlés stb.) bizonyos lépéseihez, eredményeihez. Block szerint akkor beszélhetünk hozzáférési tudatosságról, ha a tudatosság tárgyát • képesek vagyunk beemelni a gondolkodásba, • képesek vagyunk a viselkedésünk vezérlésére használni, és • képesek vagyunk nyelvileg megragadni. Block fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy lehet valami a tudatunkban fenomenális értelemben tudatos, miközben hozzáférési értelemben nem az. Példaként Sperling (1960) ma már klasszikus kísérletét hozza, amellyel a szerző egy igen rövid idejű vizuális szenzoros emlékezeti tár, az ikonikus tár létezése mellett érvelt. Ebben a kísérletben Sperling betűmátrixokat vetített kísérleti személyeinek mindössze 50 ms expozíciós idővel (lásd 9.1. ábra). Amikor azt kérte, írják le, mit láttak, a kísérleti személyek jellegzetesen arról számoltak be, hogy tisztán látták a teljes mátrixot, s nem pusztán homályos foltokat, ám jellegzetesen csak a mátrix egy, esetleg két sorában álló betűket tudták felsorolni. Ezt a jelenséget értelmezhetjük úgy, hogy a teljes mátrixról volt fenomenális tudatosságuk a személyeknek, ám csak a mátrix egy részéről volt hozzáférési tudatosságuk is. Sperling kísérletének második lépése igazolni látszik ezt az értelmezést. Sperling ugyanis ennek az ikonikus tárolásnak az időtartamát oly módon igyekezett megmérni, hogy az inger bemutatása után közvetlenül egy jelzőhanggal „utasította” vizsgálati személyeit, hogy melyik sorban álló betűk visszamondását kéri: egy magas hang azt jelezte a vizsgálat személynek, hogy a legfölső betűsort, egy közepes magasságú hang azt, hogy a középső betűsort, s egy mély hang azt, hogy az alsó betűsort kell visz- szamondania. A személyek erre képesek is voltak, ha a mátrix felvillanása után azonnal kapták a hangok által jelzett beszámolási instrukciót – ám ekkor is csak jellegzetesen egyetlen sor betűiről tudtak beszámolót adni (de az bármelyik lehetett). Azaz, a rövid bemutatás elegendően hosszú volt ahhoz, hogy fenomenális tudatosságot alakítson ki a személyekben a teljes mátrixról, ám nem volt elegendő a teljes hozzáférési tudatosság kialakulásához. (Meg kell azonban jegyeznünk, hogy ezeknek az eredményeknek más, ettől eltérő értelmezései is lehetségesek, tehát az olvasó ne kezelje döntő bizonyítékként e kísérletet a fenomenális és a hozzáférési tudatosság elválására.) 1. A monitorozási vagy reflektív tudatosság, kissé leegyszerűsítve, a belsőfolyamatokra reflektáló tudatosság: amikor tudatában vagyunk annak, ami bennünk történik. Ilyenkor a tudatosság tárgya valamilyen bennünk zajló folyamat, például valamilyen megismerőfolyamat. Ehhez hasonló fogalmakat más szerzők is igyekeztek meghonosítani: például az introspektív tudatosság fogalmát (az önmagát megfigyelő tudatosságra utal itt a kifejezés), a belső letapogatás fogalmát (tudatos hozzáférés ahhoz, ami éppen a tudatunkban történik), illetve a metakogníció fogalmát (tudni arról, milyen kognitív folyamatok zajlanak bennünk). Ez a formája a tudatosságnak tehát már magában foglalja valamilyen módon az átélő szubjektumnak önmagáról való, legalábbis részleges, tudatosságát is – hiszen a tudat tárgya maga a személy pszichés-kognitív működése. Ez a fogalom erősen rokonnak tűnik az éntudatossággal, de fogalmilag nem feltételez valamiféle „gazdag” tudást önmagunkról. 2. Az éntudatosság (self-consciouseness vagy self-awarenness). Általában a tudatosság legösszetettebb formájának gondoljuk. Igen sokféle módon igyekeznek definiálni, attól függően, hogy a szelf melyik aspektusát tekintik az éntudatosság tárgyának. Az önmagunkról való tudatosság ugyanis nem feltétlenül fogalmi – nem feltétlenül azt jelenti, hogy „tudjuk, kik vagyunk”. Jelentheti azt a képességet, hogy felismerjük saját testünket; jelentheti azt a képességet, hogy felismerjük saját vizuális (perceptuális) perspektívánkat; jelentheti azt a képességet, hogy felismerjük testi állapotainkat; de jelenti természetesen azt is, hogy felismerjük tudatos állapotainkat mint a saját személyes tudatosságunk állapotait (lásd a Mások viselkedésének megértése és az éntudatosság című fejezetet kötetünkben).


9. FEJEZET – Tudatosság és megismerés

9.1. ábra. Sperling klasszikus kísérletének illusztrációja Meg kell jegyeznünk, hogy számos további, a fentitől többé-kevésbé eltérő fogalmi megkülönböztetést is kínálnak más szerzők a tudatosság alapvető aspektusai kapcsán, ezek áttekintése azonban messze túlnyúlna itteni kereteinken. Angol nyelven hatalmas az irodalom, magyar nyelven pedig az ajánlott olvasmányok listája segít a tájékozódásban. Mi a továbbiakban – számos más szerzőt követve – a fenomenális tudatosságot tekintjük a tudatosság alapvető, fundamentális aspektusának, a következőkben a tudatossággal kapcsolatos kérdéseket tehát a fenomenális tudatosságra vonatkoztatva tárgyaljuk.

4. Hogyan jön létre a tudatosság: a tudatosság természete, a tudatosság és a Természet Ha ennyire nehezen birkózunk meg a tudatosság megragadásával a természettudományos pszichológiában (és társtudományaiban), akkor joggal felmerülhet a kérdés, vajon a megfelelő módon közeledünk-e hozzá? Indokolt-e a természettudományos attitűd? Azaz, mintegy átfogalmazva a kérdést: van-e okunk egyáltalán azt gondolni, hogy a tudatosság a természet része? Azért is érdemes komolyan feltennünk ezt a kérdést, mert, mint említettük, a nyugati gondolkodás keretei között is igen sokan nemleges választ adtak és adnak rá. Sokan sokféle módon vélik úgy, hogy a lélek – s elsősorban a tudatos lelket értik ez alatt – mintegy kívül vagy túl van a természeten. Klasszikus dilemma ez: a természet része-e a tudatosság, vagy valami természeten kívüli? Azt, hogy mennyire nehezen megválaszolható ez a kérdés, a 9.1. táblázattal illusztráljuk, ahol Owen Fla- nagan (1993) nyomán röviden összefoglaljuk, mennyiféle álláspont van jelen még a kortárs filozófiában is azzal kapcsolatban, hogy a természet része-e a tudatosság.

11.2. táblázat - 9.1. táblázat. Meghatározó álláspontok a közelmúlt és napjaink filozófiájában azzal kapcsolatban, hogy a természet része-e a tudatosság, s megértheti-e a tudomány, milyen módon része a tudatosság a természetnek (Flanagan, 1993 nyomán) Az álláspont elnevezése

képviselői

jellemzői

Antinaturalizmus

Karl Popper

Az a meggyőződés, hogy a tudatosság nem lehet a természet része.

Elvi agnoszticizmus

Thomas Nagel

Az a meggyőződés, hogy sohasem tudhatjuk meg, a tudatosság a természet része-e.



Antikonstruktív naturalizmus

Collin McGinn

Az a meggyőződés, hogy a tudatosság a természet része, ám hogy milyen módon jön létre, mint természeti jelenség, nem érthetjük meg.

Eliminatív naturalizmus

Paul és Patricia Churchland

Az a meggyőződés, hogy a tudatosság fogalmát és kérdéseit ki kellene zárnunk a természettudományos vizsgálódásokból, mert nem alkalmas a természettudományos vizsgálatra, s nincs is rá szükség a viselkedés természettudományos magyarázatához.

Konstruktív naturalizmus

Owen Flanagan, Daniel Dennett

Az a meggyőződés, hogy a tudatosság a természet része, és a tudománynak lehetősége is van rá, hogy megmagyarázza, miként jön létre a tudatosság az agy aktivitásából.

11.3. táblázat A FILOZÓFUS OKA A SZKEPSZISRE: A DENEVÉREK ÉS A „RÉS A MAGYARÁZATBAN” A 9.1. táblázatban láthattuk, hogy a kortárs filozófusok igencsak megosztottak abban a kérdésben, képesek lehetünk-e megmagyarázni, milyen módon ered a tudatosság a természetből, közelebbről, az idegrendszeri folyamatokból. Ugyanakkor arra is felsoroltunk számos érvet, hogy miért érdemes azt gondolnunk, valóban az agy hozza létre a tudatosságot. Ha ilyen sok empirikus érvet sorakoztathatunk fel a tudatosság agyi folyamatoktól való függősége mellett, miért olyan óvatos számos kiváló filozófus, amikor az agy-tudatosság viszony mélyebb megértésének lehetőségeiről van szó? Az óvatosságra intő sejtést általában az explanatory gap, a magyarázatban megmaradó rés fogalmával szokták röviden illusztrálni. Az elnevezés Levine-től (1983) származik, de a gondolatot Thomas Nagel (1974) bontotta ki elsőként, elhíresült Milyen denevérnek lenni? című cikkében. Nagel egyebek mellett arra igyekszik rámutatni ebben az írásban, hogy bármely másik lény tudatossága kapcsán csak intuícióink lehetnek, bizonyosságunk nem, s ezek az intuíciók annál bizonytalanabbak, minél gyengébb az analógia köztünk és a másik lény között. Arra hívja az olvasót Nagel, hogy próbálja elképzelni, milyen lehet „belülről” denevérnek lenni, miként éli meg egy denevér a saját világát. A denevér rendszer- tanilag nem áll nagyon távol tőlünk, egy másik emlősről van szó. Nagel azonban igencsak bizonytalan talajra terel bennünket, amikor a denevér fenomenális világáról kérdez, hiszen a denevér talán legfontosabb észlelési modalitása egy olyan modalitás, amely az emberi lények számára nem áll rendelkezésre: az echolokáció, a háromdimenziós tér észlelése a felületekről visszavert ultrahangjelek alapján. Emberi lényeknek semmiféle komolyan vehető intuíciója nem lehet arról., miről is?., hogy milyennek hallatszik a világ visszavert ultrahangokkal észlelve? Pedig joggal gondolhatjuk, hogy amennyiben tudatos lény a denevér, a világról alkotott észleletei alapvetően egy ilyen modalitáson keresztül tárulnak fel előtte. Ha ez a fajta intuíciónk szükségtelenül rendkívül bizonytalan, akkor talán megközelíthetjük a tudatosságot azon fizikai-testi (agyi) folyamatok felől, amelyek vélhetően létrehozzák azt. Azaz, talán bízhatunk abban, hogy egyszer lesz egy olyan elméletünk, amely mintegy lehetővé teszi számunkra, hogy egy lény pontosan ismert idegrendszeri állapotából pontosan következtessünk tudatosságának állapotára. Nagel azonban e lehetőség kapcsán is szkeptikus: úgy véli ugyanis, hogy egy ilyen elmélet kidolgozásához a szubjektív világ (a csak szubjektíven ismert tudatosság) és az objektív világ (a külső objektumként ismert természet) között kellene hidat vernünk. Mint Nagel és az ő nyomán sokan mások is hangsúlyozzák, bármeddig finomíthatunk is egy objektíven megfogalmazott magyarázatot – azaz tudhatunk meg egyre többet és többet azokról az idegrendszeri folyamatokról, amelyek vélhetően a tudatosság hátterében állnak –, az objektív magyarázatból sohasem lesz 164 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

9. FEJEZET – Tudatosság és megismerés egyszer csak szubjektív élmény. Azaz a rés a magyarázatban, a rés a természet objektív világa és a szigorúan szubjektív tudatosság között áthidalhatatlan. A tudatosság természettudományos megértésének lehetőségével kapcsolatos vitákat Nagel írásának megjelenése óta a köré a kérdés köré szervezhetjük, hogy vajon mégis áthidalható-e ez a rés? Nagel és sokan mások – például Collin McGinn – úgy vélik, hogy nem. Utóbbi szerző például úgy gondolja, azért nem hidalhatjuk át, mert az ember alapvető kognitív felépítése ilyen: a fogalmaink, amelyeknek az alkotására biológiai-kognitív alkatunk képessé tesz bennünket, nem engedik meg, hogy hidat verjünk a szubjektív tudatosság és a természetre vonatkozó magyarázataink közé. Mint táblázatunkban láttuk, vannak optimistább, sőt optimista felfogások is – s az optimizmus melletti érvek meglehetősen sokrétűek és messzire vezetnek. Tény azonban, hogy csak egy olyan elmélettel lehetne „legyőzni” a szkeptikus álláspontot, amely megadja a kívánt részletes magyarázatot tudatosság és agy kapcsolatáról. A tény, hogy egyelőre nincs ilyen elméletünk, „életben tartja” a szkepticizmust. Végigtekintve a táblázaton, szembeszökő az egyet nem értés: kiváló filozófusok egy része hisz abban, hogy a tudatosság a természet része, míg egy másik része nem. S akik hisznek is benne, megint csak nagyon eltérő álláspontokat foglalnak el annak kapcsán, vajon megérthetjük-e egyáltalán, milyen módon része a tudatosság a természetnek. Önmagában ez a mély egyet nem értés óvatosságra kell, hogy intsen mindenkit, aki a tudatosság természetével kapcsolatos gondolatmenetekkel foglalkozik – sokkal összetettebb kérdésről van szó, mint amilyennek első ránézésre tűnhet. Azt, hogy honnét származik számos filozófusnak a tudatosság mélyebb megértéséhez való szkeptikus hozzáállása, A filozófus oka a szkepszisre: a denevérek és a „rés a magyarázatban” című szövegdobozban mutatjuk be. Itt azonban most azt szeretnénk röviden megmutatni, hogy a tudományos pszichológia és az idegtudományok szemszögéből nézve a racionális feltevés az, hogy a tudatosságot a természet részének tekintsük. Olyan jelenségnek, amelyet – noha ennek részleteit épp csak kezdjük érteni – az agy hoz létre. Sokféleképpen lehet érvelni a naturalizmus mellett a tudatosság kapcsán, mi itt azonban most csak olyan érvekre fogunk kitérni, amelyek azt mutatják, hogy a tudatosság jelenségei egyoldalú függést mutatnak az agy működésétől. Valójában két állításról van szó: arra szeretnénk rámutatni, hogy 1. hatalmas mennyiségű empirikus érv mutat arra, hogy a tudatosság függ az agy működésétől, és 2. nincs komolyan vehető empirikus érv arra, hogy a fordított függés is fennállna, azaz, hogy az agy működése függene a tudatosságtól. Az alábbiakban ezt a fontos (kettős) állítást néhány példával illusztráljuk is. Vegyük szemügyre először az állítás első részét. Valóban hatalmas mennyiségű bizonyítékról van szó – olyan esetekről, amikor valamilyen hatás éri az agyat (ez a hatás lehet átmeneti vagy tartós), s ennek következtében nemcsak a viselkedés és a megismerőműködések változnak meg, de valamilyen módon a tudatosság is. A 9.2. táblázatban csak néhány, szándékosan igen szerteágazó példát sorolunk fel – néhány jelenség részletesebb kifejtésével már találkozhatott tankönyvünk korábbi köteteiben az olvasó, néhány továbbival pedig ebben a kötetben fog még találkozni. A modern lélektan, s különösen a neuropszichológia, rengeteg hasonló példával szolgál: az agyat ért sérülések gyakran funkciókieséssel járnak, de a funkciókiesést többnyire valamilyen tudatosságbéli változás is kíséri.

11.4. táblázat - 9.2. táblázat. Néhány példa arra, hogy a tudatosság működése függ az agy működésétől Extrém szenzoros depriváció

A külső ingerlés tartós és radikális megvonása a tudatos működések dezorganizációjához, például hallucinációkhoz vezet

Az agyat érő egyes kémiai hatások

Igen sok kémiai ágens vezet megfelelő adagolásban a tudatosság módosulásához (pszichoaktív szerek)

Kérgi színvakság

A tarkólebeny ventromediális területeinek sérüléséből eredően a személy nem látja többé a színeket

Az arousalrendszer állapota

A felszálló hálózatos aktivációs rendszer állapota szoros összefüggést mutat a tudatos éberséggel; a skála


9. FEJEZET – Tudatosság és megismerés egyik végén a kóma, míg másik végén a túlaktiváltság következtében dezorganizálódott tudatosság található Prozopagnózia

A fusiform gyrus sérülése következtében a személy ugyan látja, de nem ismeri fel az arcokat, elvész a felismerés élménye is

Vegyük most szemügyre nagyon röviden a fenti második állításunkat, azt, hogy nincs komolyan vehető bizonyítékunk arra, hogy a tudatosságtól függene az agyműködés. Ez persze egy nehezen bizonyítható állítás, hiszen sorba kellene vennünk az ilyen bizonyítékokra vonatkozó javaslatokat, s meg kellene mutatnunk, hogy melyik miért nem elegendően erős. Hadd jelezzük ehelyett csak a potenciális cáfolatunk logikáját: azokban az esetekben, amikor látszólag a tudatosság hat vissza az agyra, mindig felvethető a kérdés, vajon a hatást valóban maga a tudatosságban zajló folyamat okozta, vagy pedig az az idegrendszeri folyamat, amely ezt a tudatos folyamatot is létrehozta vagy hordozza (lásd a 9.2. a-e ábrát is). Egy kissé konkrétabb példát tekintve: maga apszichoszomatika kifejezés is arra utal, hogy ez a tudományterület olyan testi zavarokkal foglalkozik, amelyeket esz- szenciálisan pszichés tényezők okoznak. Például azt mondhatjuk, hogy a tartós szorongás vagy stressz magas vérnyomást okoz. Ha azonban elkezdünk visszafelé haladni a kiváltott hatástól az ok felé, fizikai és élettani kölcsönhatásokat találunk, amelyek láncolata a környezetből indul (9.2. a ábra), a környezeti hatások az agyat érik, s az agyi változások okozzák a periferiális változásokat. Ekkor persze még mindig gondolhatjuk, hogy a szorongás mint tudatos állapot valahol „beékelődik” ebbe a fizikai-élettani oksági láncolatba (9.2. b-d ábra), csak éppen a tudomány eszközeivel semmi konkrét nyomát nem látjuk ennek a „beékelődésnek”. Elvben még az is lehetséges, hogy noha a szorongást az agy hozza létre (sok okunk van ezt gondolni), a szorongás mint tudatos állapot nem is hat vissza az agy működésére – s így a testére sem (9.2. e ábra). A tudatos élmény persze ott van, tehát a b)-e) „típusú” megoldások valamelyike a helyes, de nem tudjuk, melyik, s furcsa módon még az e) séma jár a legkevesebb problémával! (Ettől még persze értelmes és fontos dolog a pszichoszomatika, csak annak kapcsán érdemes óvatosnak lenni, hogy mennyire vesszük szó szerint azt, hogy itt a szorosan vett tudatos állapot maga okozza a testi folyamatokat.) Illusztrációink talán meggyőzték az olvasót, számos empirikus okunk is van azt gondolni, hogy a tudatosság természeti jelenség, s így helyes a naturalista álláspont. Fel kell azonban hívnunk a figyelmet arra, hogy itt nem a pszichológiától kell várnunk a valódi, mély magyarázatot – a pszichológiának juthat szerep ebben a magyarázatban, de ez elsősorban természettudományos kérdés. Ha a tudatosságot a természet részének tekintjük, akkor először úgy kellene megfogalmaznunk a tudatosság problémáját, hogy illeszkedjék a természettudományok logikájához, majd egy megfelelő definíció keretei közt fel kellene tárnunk a magyarázatot arra, miként jön létre az agyi aktivitás eredményeképpen a tudatosság. Vagyis e kérdés megválaszolása elsősorban a fenomenológiai és a biológiai (idegtudományi), s csak másodsorban a pszichológiai kutatás feladata.



9.2. a)-e) ábra. Néhány lehetséges kapcsolatmintázat környezeti, testi, agyi és tudatos események között (részletes magyarázat a szövegben)

5. Miért is kell a tudatosság: a tudatosság szerepe a megismerésben Harmadik kérdésünk a tudatosság szerepére vonatkozik. Ha kissé tovább fókuszáljuk a kérdést, s úgy tesszük fel: milyen szerepet tölt be a tudatosság a megismerőfolyamatokban, akkor olyan kérdést kapunk, ahol a pszichológiának, s azon belül a megismerés pszichológiájának lehet mondanivalója. Az óvatosság azonban itt sem árt, hiszen láttuk: az epifenomenalizmus komolyan vehető álláspont, elképzelhető, hogy a tudatosság maga nem játszik szerepet agyi folyamatokban, a viselkedés vezérlésében. Ezt a nagyon alapvető kérdést természetesen nem fogjuk itt eldönteni, felhívjuk azonban a figyelmet arra, hogy mind az észlelés, mind a szándékos cselekvés kapcsán van néhány olyan fontos jelenség, amelyek arra utalnak, hogy a tudatosság szerepe nem esik egybe azzal, amit a fejezetünk elején megfogalmazott klasszikus tételek állítanak. Három jelenségkört tárgyalunk: 1. az észlelés számos aspektusa végbemehet tudatosság nélkül is, 2. ráadásul az észlelésben nincs meg az a szigorú idői rend, amelyet az észlelt események mutatnak, s végül 3. bizonyos adatok alapján kétséges, valóban a tudatosan átélt szándék okozza-e a tudatos cselekvést.

5.1. Észlelés tudatosság nélkül? Négy olyan jelenségre hívjuk itt fel az olvasó figyelmét, amelyek mindegyikével találkozhatott már tankönyvünk első kötetében (Csépe-Győri-Ragó, 2007a). Mind a négy azt példázza, hogy a tudatosság korántsem feltétlenül teljes az észlelés kapcsán. 1. Az észlelés konstruktív folyamat, amely nagyszámú, nagyrészt tudattalan következtetés révén működik. Mint a bevezetőben is utaltunk rá, valójában már a 19. században megfogalmazódott az a hipotézis, hogy az észlelési folyamatok lényegéhez tartozik, hogy tudattalan következtetéseket végzünk. Ez a felfogás


9. FEJEZET – Tudatosság és megismerés afelé mutat, hogy az észlelés végeredménye ugyan többnyire tudatos, de meglehetősen bonyolult és absztrakt folyamatai és e folyamatok közbülső állomásai nem azok. 1. Küszöb alatti (szubliminális) észlelés. Ez a sokat vitatott jelenség vetette fel élesen annak a lehetőségét, hogy a tudatosság nem feltétlenül jár együtt az észlelés „végeredményével” sem. Mar- cel (1983) egyszerű lexikális döntési helyzetben szemantikai előfeszítő hatást mért akkor is, amikor a személyek nem észlelték tudatosan az előfeszítő szóingert. Pedig szemantikai előfeszítéshez viszonylag magas szintű feldolgozásra van szükség: a „látott” szó azonosítására és jelentésének a mentális szótárban történő aktiválására. Noha komoly módszertani aggályok merülnek fel a küszöb alatti észlelés kísérleti kutatásában (lásd pl. EysenckKeane, 1997), ma általában elfogadjuk ennek a jelenségnek a létezését, s úgy véljük, viszonylag magas szintű perceptuális feldolgozás történhet meg egészséges személyekben anélkül, hogy tudatában lennének az ingernek. 2. Perceptuális hárítás. Ez a jelenség, ha lehet, még furcsább, mint a szubliminális észlelés. Itt arról van szó, hogy erőteljes (negatív) érzelmi töltéssel bíró ingereket nehezebb tudatosan észlelni, mint semleges ingereket – például a bemutatási időnek hosszabbnak kell lennie egy vizuális ingerbemutatási helyzetben, vagy a hallási ingert erősebben kell prezentálni egy auditív helyzetben. A furcsaság természetesen abból fakad, hogy az érzelmi töltet azonosításához előbb fel kell dolgozni az ingert, mégpedig a jelentése mentén; s majd csak ezután alakulhat ki az érzelmi töltésből fakadó gátló hatás – amely, úgy tűnik, gátolja az inger tudatosodását. A jelenség önmagában is paradox (tulajdonképpen: lehetetlen), ha az észlelést alapvetően tudatos jelenségnek tekintjük, de még érdekesebbé teszi az, hogy mennyire gyors szemantikai és érzelmi feldolgozást feltételez. 3. Vaklátás. A különböző formákban és fokozatokban előforduló jelenség lényege, hogy a vizuális mező legalább egy részére a személy vak, azaz az ezekre a területekre vetődő ingerek esetében hiányzik a látási élmény, ám megfelelő kísérleti helyzetbe hozva a vaklátó mégis képes vizuális információfeldolgozásra. Kényszerű választási helyzetben például a véletlennél szignifikánsan nagyobb eséllyel választja ki tárgyak helyét, azonosítja formáját, megkülönbözteti színét, azonosít egyszerű mozgást. Viták folynak arról, mennyire összetett vizuális észlelés lehetséges a vaklátó személyeknél, magát a jelenséget azonban mára egyértelműen jól dokumentáltnak tekintjük (lásd még Csépe-Győri-Ragó, 2007a). Ráadásul úgy tűnik, megvannak a párhuzamai más modalitásokban, így a hallásban és a tapintásban is. Úgy tűnik tehát, hogy sem az észlelés folyamatainak, sem végeredményének nem kell feltétlenül teljes egészükben tudatosaknak lenniük. Az észlelés folyamatai tipikus esetekben is nagymértékben tudattalanok (az előző fejezetben láttuk, részben erre épít a modularitás tézise) – ám kevésbé tipikus helyzetekben (speciális kísérleti elrendezésekben vagy sajátos sérülések eredményeképpen) az észlelés végeredménye sem tudatosodik, miközben az ingerek meglehetősen absztrakt tulajdonságai is feldolgozásra kerülnek, s ez megjelenik a viselkedésben is. Ezt a konklúziót elfogadva, az tűnik a helyes kérdésnek, van-e olyan aspektusa az észlelésnek, amely szükségszerűen tudatossággal jár együtt. Erre a kérdésre később röviden még visszatérünk.

5.2. A tudatos észlelés idői paradoxonai E fejezet bevezetőjében, amikor a klasszikus-laikus tudatfelfogás lényeges mozzanatait szedtük pontokba, kiemeltük, hogy e felfogás szerint van egy rögzített idői rendje a tudatossággal kapcsolatos eseményeknek. Az inger konzekvensen meg kell, hogy előzze annak tudatosulását, és a szándék konzekvensen meg kell, hogy előzze a cselekvést, amelyre irányul. Vegyük most szemügyre az előbbi, az észlelés idői rendjére vonatkozó állítást. Az következik ebből a feltételezésből, hogy amennyiben előbb jön egy inger, azt előbb is fogjuk tudatosan észlelni, s amennyivel később jön a következő inger, annyival megkésik annak az észlelése is. S ebből az a feltevés is következik, hogy a később jött inger nem befolyásolja a korábbi inger tudatosulását. Nos, az észlelés kutatásában látunk néhány olyan eredményt, amelyek ellentmondani látszanak ennek a kézenfekvő feltevésnek (részletes tárgyalásukat lásd Dennett-Kinsbourne, 1992). Ilyen például a „színes phi” jelensége. A phi-jelenséggel már találkozhatott az olvasó tankönyvünk első kötetében, a mozgásészlelést tárgyaló fejezetben látszólagos mozgás néven. A jelenség lényege, hogy amikor megfelelő látószög alatt, megfelelő időzítéssel egymás után felvillan mondjuk két fénypont, mi két izolált felvillanás helyett azt látjuk, mintha egyetlen fénypont mozogna az egyik helyről a másikra. Valójában már ebben is van egyfajta idői paradoxon, hiszen miért is látjuk elmozdulni az első fénypontot, ha még fel sem villant a második? Nyilván azért, mert már felvillant a második – de ez azt jelenti, hogy egy később detektált inger visszahat arra, hogy egy elvben korábban detektált ingert statikusnak vagy mozgónak észlelünk!


9. FEJEZET – Tudatosság és megismerés Ennek az illúziónak a színes változata még látványosabbá teszi a paradoxont (Kolers-Grünau, 1976). Ha színes fényfoltokat villantunk fel, és ezek különböző színűek, akkor nemcsak mozgásillúziót fogunk látni, de azt is, hogy a mozgó fényfolt színe mintegy fokozatosan megy át egyik színből a másikba! Ha a tudatos észlelés szigorú idői rendben zajlik, honnét tudja a tudatosság, hogy a folyamatos színváltozás illúzióját kell előállítania? Egy másik ilyen jelenség az, amit „kutánnyúlnak” (cutaneous rabbit) neveztek el felfedezői. (Azért nem érdemes „bőrnyúlnak” fordítani, mert az egy bőrből készült nyulat sugallna, s rögvest látni fogjuk, nem erről van szó.) Képzeljük el a következő egyszerű kísérletet, amelyben csak a pontos időzítések eltalálása jelent technikai nehézséget. A kísérleti személy karját lazán, kényelmesen egy asztalra helyezi, mi pedig megfelelő időzítéssel, gyors egymásutánban előbb a csuklójára, majd könyökhajlatára vagy a felkarjára koppintunk néhányszor gyengéden valamilyen puha eszközzel. Ezt úgy tesszük, hogy a vizsgálati személy ne láthassa, mi is történik pontosan. Majd megkérjük, számoljon be róla, mit érzett. A vizsgálati személyek ilyenkor többnyire arról számolnak be, hogy olyasmit éreztek, mintha valami kicsiny állat, mondjuk egy kis nyúl, apró, gyors lépésekkel felszaladt volna a karjukon, a csuklójuktól a könyökükig vagy a vállukig. Sajátos bőrérzékelési illúzió ez: tévesen lokalizáljuk a koppintásokat, amelyek a csuklót, illetve a könyökhajlatot érik, s ehelyett úgy érezzük, mintha minden egyes koppintás eggyel távolodna a csuklótól, és közeledne a könyökhöz. A jelenségben bennünket megint az idői viszonyok érdekelnek: ha minden szigorú időrendben történik, honnét veszi a tudatosságunk az első koppintás után, de még a könyököt ért koppintások előtt, hogy a csuklót ért második koppintást már egy kissé feljebb „kell” lokalizálnia? Hogyan hívhat elő a könyökhajlatra később érkező koppintás elvben korábban lezajlott eseményekkel kapcsolatos elmozdulási illúziót? Ezek a példák olyasféle benyomást keltenek, mintha a tudatosság időben visszafelé haladva, a később érkezett ingerek függvényében képes lenne „átírni”, illúziókkal feltölteni a közeli múltat. Dennett és Kinsbourne (1992) híres tanulmányukban úgy érvelnek, hogy ezt azért tudja megtenni a tudatosságunk, mert 1. valójában következetes késésben van a valós eseményekhez képest, és 2. nem következetes lenyomatát nyújtja a minket ért hatásoknak, hanem még egyszerű jelenségek kapcsán is a hatások egyfajta utólagos narratív rekonstrukcióját. A tudatosság nem tükrözi azt, ami ér bennünket, hanem utólag, egy kis, de kimutatható késéssel koherens történetként, eseménysorként tárja elénk – akkor is, ha ez gyakran csak illúzió.

5.3. A szándék és a cselekvés időrendje A viselkedésről adott laikus magyarázatainkban az emberi cselekvések közvetlen oka jellegzetesen a tudatos szándék: azért teszünk valamit, mert azt akartuk tenni. A filozófusok számára azonban jól ismert tény, hogy maga a szándék fogalma rendkívül problematikus (lásd Huoranszki, 2001). Gilbert Ryle, a 20. század egyik meghatározó elmefilozófusa szerint például az akarat, a szándék fogalma értelmetlen elmeszülemény. Ryle egyik érve az, hogy nagyon nehezen értelmezhető a szándék az összetett cselekvéseknél. Mondjuk, ha valaki azt mondja, szándékosan jött az egyetemre pszichológiát tanulni, többnyire hiszünk neki. De aztán felmerül a kérdés: ennek a bonyolult és időben elhúzódó cselekvéssornak (utánaolvasni a pszichológiának, informálódni az egyetemek kínálata felől, kitöltetni és elküldeni a jelentkezési lapot stb.) vajon minden egyes kicsiny lépését külön is szándékozta? Mondjuk, külön szándékozta a számítógép bekapcsolását, amikor utánanézett az egyetemeknek, aztán külön szándékozta, hogy tekintetét a monitorra emelte, aztán külön azt, hogy az egér mutatóját a keresőablakra irányította, stb.? Furcsa lenne, ha azt mondanánk, hogy ezeket nem szándékosan csinálta, mert csak egyetlenegy szándék volt a fejében, az, hogy egyetemre menjen pszichológiát tanulni – s ennek minden részmozzanata szándéktalan automatizmus volt? Ám ugyanígy furcsa lenne azt mondani, mondja Ryle, hogy mindez minden egyes kicsiny mozzanatában szándékos volt – hiszen akkor egyetlen komplex cselekvés hatalmas mennyiségű szándék eredményeként jönne létre... (Érdemes itt megjegyezni, hogy a lélektan számára nem feltétlenül ennyire paradox a szándék fogalma. Számos pszichológus szerzőnél, s egyébként filozófusoknál is, mint Karl Popper, megjelenik az a gondolat, hogy a szándék, ha valamilyen összetett cselekvéssorra vonatkozik, valójában viselkedéses tervek, programok hierarchikus halmazát jelenti. így nem kell minden egyes lépés kivitelezéséhez feltétlenül külön szándék, a terv egyes elemei mintegy aktiválják egymást. Lásd erről még a Viselkedéskontroll és megismerés: a végrehajtó működések című fejezetet is.) Ráadásul itt is felmerül kérdésként az idő, a szándék időbeli folytonossága. Elhatározom, mondjuk, harmadikos gimnazista koromban, hogy pszichológia szakra fogok menni az egyetemre tanulni majd jó másfél évvel később. Még ha el is tudjuk dönteni a fenti kérdést, hogy ez egyetlen szándék-e, vagy egy sor további, a részcselekvésekre irányuló szándékok összessége, felmerül a kérdés: mi van ezekkel a szándékokkal mindaddig, amíg be nem teljesülnek? Hogy kellene erről gondolkoznunk: mindvégig folyamatosan ott vannak ezek a szándékok, vagy el-eltűnnek, s újra felbukkannak? S amíg éppen „eltűntek”, addig nem is akarok pszichológia szakra menni az egyetemre? John Searle, napjaink egyik legnagyobb hatású elmefilozófusa részben az ilyen problémák kezelésre javasolta megkülönböztetni a szándék két alapvető formáját: az előzetes szándékot (prior 169 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

9. FEJEZET – Tudatosság és megismerés intention – „majd, ha leérettségiztem, pszichológia szakra akarok menni”, „holnap délután meg akarom látogatni a nagymamámat”) és az akcióban lévő szándékot (intention-in-action – a közvetlenül a viselkedést vezérlő szándék). Természetesen nem ez a tankönyv az, ahol valamiféle koherens megoldást kellene kínálnunk a szándék hétköznapi és filozófiai fogalmával kapcsolatos problémákra. Itt csak azt szerettük volna jelezni, hogy bár könnyedén alkalmazzuk a hétköznapi életben, s kétségtelenül igen fontos fogalmunk, valójában nagyon is tisztázatlan, bonyolult. Amellett azonban, hogy tisztázatlan fogalom, ismét figyelemre méltó jelenségek merülnek fel az idői viszonyokkal kapcsolatban. Laikus intuíciónk itt megint az sugallná, hogy ha a cselekvés valódi, közvetlen oka a szándék, akkor a szándéknak közvetlenül és következetesen meg kell előznie a cselekvést. Híres kutatásaiban Benjamin Libet a cselekvés, a szándék és a cselekvést közvetlenül elindító idegrendszerifolyamatok időbeli viszonyait vizsgálta. Egyik sokat hivatkozott vizsgálatában (Libet et al., 1983) a személyeknek egy egyszerű, szándékos cselekvést kellett végrehajtaniuk, egy kézmozdulatot. Eközben azonban Libeték arra is megkérték a személyeket, hogy figyeljenek egy óra- mutató-szerűen körben forgó pontot, s jegyezzék meg, pontosan hol jár a forgó pont, amikor megjelenik a tudatosságukban a cselekvés szándéka, a szándék tudatos élménye. Libeték rögzítették a cselekvés idejét (meglehetősen pontosan, az izom elektromos aktivitását mérő EMG- [elektromiog- ramm-] technikával), majd a személyek beszámolói alapján a szándék megjelenésének idejét (hol állt a „mutató”). A két esemény közötti átlagos idői eltérést 206 ms-nak számították, ennyi idő telt el a szándék és a vélhetően a szándék által okozott izommozgás között. Emellett azonban EEG-tech- nikával rögzítették azokat az agykérgi elektromos jeleket is, amelyeket az 1960-as évek közepétől a mozgáshoz vezető agyi folyamatok korrelátumának tekintenek, az úgynevezett készenléti potenciált (readiness potential). Ezek a motoros kéreg fölül elvezethető elektromos jelek, mint a korábbi vizsgálatokban is, mintegy 500-1500 ms-mal a mozgás megindulása előtt futottak fel az agykéregben – úgy tűnik, az agy mintegy ennyi idővel a mozgás valós elindulása előtt „hozza meg a döntést” a mozgásról. Az izgalmas adat természetesen a két érték különbsége: az, hogy ezek szerint valójában az agy, anélkül hogy ez tudatosodna bennünk, mérhetően hamarabb „hoz döntést” a mozgás indításáról, mint ahogyan az erre irányuló tudatos szándék megjelenne (lásd a 9.3. ábrát). Maguk az adatok azt sugallják, hogy nem a tudatos szándék okozza a cselekvést, hanem mind a cselekvés, mind a némi késéssel átélt tudatos szándék oki következménye az agyi aktivitásnak. Ez élesen ellentmond a laikus és klasszikus filozófiai képünknek, amely szerint „szabad” akaratunk, tudatosan átélt szándékunk irányítja cselekvésünket.

9.3. ábra. A hozzávetőleges idői viszonyok Libet kísérletében, egy készenlétipotenciál-mintázatra „vetítve” Mielőtt kibontanánk az eredmény néhány értelmezését, meg kell jegyeznünk, hogy a lelkes üdvözlés mellett erőteljes kritikák is érték Libet módszertanát. A lelkes üdvözlők úgy látták, ez volt az első komolyan vehető természettudományos módszertan arra, hogy vizsgálni kezdjük a tudatos szándék, és ezzel a „szabad akarat” mögötti idegrendszeri és pszichológiai folyamatokat. A kritikusok arra mutattak rá, hogy a módszerben van egy erősen introspektív mozzanat – a vizsgálati személyeknek meg kellett figyelniük önmagukat (mikor élik át pontosan a szándékot), ugyanebben a pillanatban meg kellett figyelniük és jegyezniük a forgó pont pillanatnyi helyzetét, majd erről utóbb beszámolót is kellett adniuk. Azaz többféle folyamatnak és többféle szándéknak is jelen kellett lennie egyszerre, s nem tudjuk, ezek mennyiben interferáltak egymással s torzították az eredményeket. Ez komolyan veendő kritika. Tegyük hozzá azonban, hogy Libeték eredményeit azóta több független kutatócsoport is reprodukálta (lásd Haggard, 2005).


9. FEJEZET – Tudatosság és megismerés Érdekes módon két, alapvetően ellentétes értelmezést bontottak ki Libeték eredményeiből. Libet maga úgy vélte, hogy eredményei valósak, tehát a tudatos szándék valóban később születik meg, mint az agy által tudattalanul kiadott motoros parancs. Ám amellett érvelt, hogy a tudatos szándéknak is megvan az oki szerepe; ahogy ő maga fogalmazott: a tudatos szándék „vétóval élhet” a motoros parancs fölött. Azaz Libet szerint eredményei nem mondanak ellent a tudatos szándék, a szabad akarat oki szerepéről alkotott laikus és filozófiai felfogásnak, csak erőteljesen árnyalják a szándék és a tudattalan agyi folyamatok közötti viszonyt – azaz tulajdonképpen a test-lélek viszonyt. Számos kutató azonban, éppen ellenkezőleg, amellett érvel, hogy az eredmények azt mutatják, a tudatos szándéknak nincs kauzális szerepe a viselkedés életre hívásában: mint jeleztük, e felfogás szerint mind a cselekvés, mind a tudatosan átélt szándék a nem tudatos agyi folyamatok eredménye. A tudatos szándék nem játszik oki szerepet magában a cselekvésben, itt is mintegy utólagosan és pontatlanul rekonstruálja a releváns agyi folyamatokat (lásd pl. Dennett-Kinsbourne, 1992; Haggard, 2005).

5.4. Egy átfogó feltevés: a „globális munkaterület”-modell Végül vegyünk szemügyre egy olyan elképzelést az emberi tudatosságnak a megismerésben játszott szerepéről, amely talán a legtöbb figyelmet kapta az utóbbi években. Ez Bemard Baars globális munkaterület (global workspace)-modellje s az annak magvát képező „tudatos hozzáférés”--hipotézis (Baars, 2002). Baars modelljének központi tétele az, hogy a tudatosság serkenti, facilitálja az egyébként egymástól elszigetelt agyi funkciók közötti kölcsönös elérést, azaz egyfajta integráló szerepet játszik az agyi információfeldolgozásban. Mint Baars is hangsúlyozza, a tudatosság valamiféle integráló szerepére vonatkozó hipotéziseknek meglehetősen hosszú múltja van a lélektanban és társtudományaiban. Ott vannak az előzményei például a mesterségesintelligencia-kutatás klasszikusainál, például a Newell-Simon szerzőpárosnál, akik azt mutatták meg, hogy egy sok speciális részrendszerből álló összetett rendszer akkor képes megoldani olyan összetett problémákat, amelyeket külön-külön egyik részrendszer sem képes megoldani, ha rendelkezésre áll egy közös munkatér, ahol integrálni lehet a részrendszerek működéseit. Ez a közös munkatér azonban szükségszerűen korlátozott kapacitású. (Newell és Simon munkáival az Általános gondolkodási folyamatok című fejezetünkben még találkozni fog az olvasó.) Baars analógiát lát ennek a korlátozott kapacitású közös munkatérnek és a tudatosságnak a szerepe között. Úgy véli, a tudatosság az a „globális munkaterület”, amelyben integrálódnak a különféle specializálódott agyi hálózatok (modulok) feldolgozási eredményei. A tudatosság szerepe az, hogy serkentse a kölcsönös hozzáférést ezek között a rendszerek között. Az egyik döntő kérdés természetesen az, alá tudjuk-e támasztani ezt a hipotézist empirikus érvekkel. Baars úgy véli, a helyes stratégia a hipotézis értékeléséhez a „kontrasztív elemzés”: össze kell vetnünk olyan kognitív folyamatokat, amelyekhez nem szükséges különféle feldolgozási folyamatok eredményeinek integrációja – azaz nincs szükség a specializált agyi/kognitív rendszerek integrációjára –, olyan kognitív folyamatokkal, amelyeknek lényegi mozzanata a specializálódott kognitív rendszerek közötti integráció. Érdemes ezt az összevetést egymással a lehető leginkább analóg kognitív funkciókkal elvégezni (tehát például egy olyan észlelési folyamatot, amely nem igényel erőteljes integrációt, egy másik észlelési folyamattal vetni össze, amely igényi azt). Emellett Baars módszertani stratégiáját kifejtve azt is hangsúlyozza, hogy igen fontos az idegtudományi, elsősorban funkcionális képalkotó eljárások alkalmazása, mert ezek mutatják meg, valóban egyébként viszonylag izoláltan működő agyterületek közös tevékenységéről van-e szó akkor, amikor tudatos információfeldolgozás történik, s egy-egy izolált agyterület működéséről, amikor nem tudatos információfeldolgozás vezérli a viselkedést. Baars szerint tehát, ha hipotézise helyes, azt kell tapasztalnunk, hogy amikor olyan kognitív feladatot adunk, amelyet nem tudatos módon hajt végre a személy, akkor idegrendszeri szinten egy-egy izolált agyterület aktivitását fogjuk találni, s a feladat elemzése azt mutatja, hogy megoldásához nem szükséges feldolgozási folyamatok erőteljes integrációja; míg ha tudatos információfeldolgozással hajtjuk végre a feladatot, akkor szükségszerűen több, egymástól elkülönülő agyi terület fog aktivitást mutatni, s a feladat természete is azt sugallja, hogy különféle megismerési folyamatokat kell integrálnunk. Baars úgy véli, ezt a mintázatot számos empirikus vizsgálat esetében láthatjuk. így például hivatkozik Kjaer és munkatársai (2001) eredményeire, akik küszöb alatt és küszöb felett vizuálisan mutattak be szavakat kísérleti személyeiknek, miközben agyi aktivitásmintázataikat PET-eljárást alkalmazva rögzítették. Azt találták, hogy ha a küszöb alatti feldolgozás esetén mutatott agyi aktivitás és a küszöb feletti, tudatos feldolgozás esetén mutatott agyi aktivitás mintázatait összevetették, két terület volt erőteljesen aktív kifejezetten a tudatos feldolgozással összefüggésben: a fali lebeny asszociációs területei, amelyek ismerten többféle szenzoros modalitásra


9. FEJEZET – Tudatosság és megismerés érzékenyek, illetve a pre- frontális kéregterületek dorzolaterális részei, amelyek pedig jól ismerten végrehajtó működésekben érintettek (lásd a Viselkedéskontroll és megismerés: a végrehajtó működések című fejezetünket). Számos ezzel analóg eredményt gyűjtött össze Baars, s úgy véli, nagy mennyiségű empirikus adat támasztja alá modelljét. A tudatosságnak a megismerésben betöltött szerepével kapcsolatos elméletek mellett nem könnyű erős empirikus adatokat felsorakoztatni, így Baars hipotézise valóban megérdemli a kitüntetett figyelmet. (S tegyük hozzá, választ kínál egy korábbi kérdésünkre. A hipotézisből ugyanis az a specifikusabb feltevés következik, hogy akkor szükségszerűen tudatos az észlelése végeredménye, ha az észlelési folyamat különféle részfunkciók integrációját kívánja meg.) A globális munkaterület modelljének további előnye ráadásul, hogy jól illeszkedik más jelenségek kapcsán kialakított modellekhez is: így például Hilgard úgynevezett neodisszociációs modelljéhez, amelyet a hipnózis és más módosult tudatállapotok magyarázatára dolgozott ki. Hilgard éppen azt állítja, hogy a módosult tudatállapotokban a tudatosság megváltozásával a különféle kognitív rendszerek, modulok együttműködési mintázata változik meg (lásd erről bővebben tankönyvünk következő, a módosult tudatállapotokat tárgyaló fejezetét). De első pillantásra illeszkedik a globális munkaterület modellje a modern munkaemlékezetkoncepciókhoz is, amelyek a munkaemlékezeti rendszereknek ilyen integráló-kontrolláló szerepet tulajdonítanak, s szoros kapcsolatot tételeznek a munkaemlékezet és a tudatosság között (lásd tankönyvünk második kötetében, Csépe-Győri-Ragó, 2007b). Baars maga azonban igyekszik éles különbséget tenni a munkaemlékezet és a globális munkaterület fogalmai között. Hozzá kell azonban tennünk, hogy számos kritika is érte a globális munkaterület modelljét. Vitatták például, hogy mennyiben interpretálja helyesen Baars azokat az empirikus eredményeket, amelyeket elméletének támogatása mellett felsorakoztat. Mi itt egyetlen kritikai szempontot fogalmazunk csak meg: azt, hogy az empirikus adatok, még ha el is fogadjuk őket mint helyesen értelmezett adatokat, valójában nem különböztetnek meg két alapvetően különböző lehetőséget: azt, hogy valóban a tudatosság játssza-e ezt a bizonyos integratív szerepet, attól a lehetőségtől, hogy a tudatosság csak kísérőjelensége az integratív szerepet játszó neurális és kognitív folyamatoknak. Vagyis – s ez valójában alapvető nehézsége a tudatosság szerepére vonatkozó pszichológiai és idegtudományi elméleteknek – nem igazolják az adatok azt, hogy a tudatosság valóban oki szereppel bír, s nem csak epifenomenális következménye bizonyos (jelen esetben az integrációt végző) idegrendszeri-kognitív folyamatoknak (ahogyan 9.2. e ábránkon a szorongás élménye bizonyos agyi folyamatoknak). Erdemes-e akkor komolyan venni Baars modelljét? A válasz: igen, de óvatosan. óvatosan kell kezelni, mert az eddig mellette felsorakoztatott empirikus eredmények nem bizonyítják, hogy valóban a tudatosság játssza azt az oki szerepet, amelyet Baars tulajdonít neki, s nem pedig arról van szó, hogy a tudatosság „puszta” korrelátuma az ezt az oki szerepet játszó neurális-kognitív folyamatoknak. Ám ezzel az alapvető bizonytalansággal együtt is érdemes komolyan venni, mert az is nagyon fontos eredmény, ha meggyőzően sikerül megmutatni, hogy a tudatosság specifikusan éppen ezeknek az integratívfolyamatoknak következetes korrelátuma Ez is igen fontos előrelépés volna a tudatosság természetének és szerepének megértésében.

6. Az átfogó megismerésmodellek és a tudatosság Biztosan van olyan olvasó, akiben felmerült a kérdés: ha a tudatosságnak az információfeldolgozásban betöltött szerepét keressük, miért nem próbáljuk megvizsgálni, miként illeszkedhet a tudatosság a megismerő elmének az előző fejezetben ismertetett modelljeihez? A kérdés természetesen indokolt: vajon milyen helyet jelöl ki a megismerő elme szimbólumfeldolgozó vagy konnekcionista modellje a tudatosság számára? Azt kell mondanunk, hogy önmagukban ezek a modellek nem jelölnek ki helyet a tudatosság számára. Eppen abból indulnak ki, hogy bármennyire is összetett az emberi viselkedés, elvben elképzelhető, hogy teljes egészében szimbólumfeldolgozó folyamatok vezérlik (állítják a szimbólumfeldolgozó modellek képviselői), illetve elvben elképzelhető, hogy azt teljes egészében hálózatos feldolgozású rendszerek vezérlik (mondják a konnekcionisták és sok idegkutató). Magukból a reprezentációs magyarázatokból egyáltalán nem következik, hogy valahol muszáj ott lennie a tudatosságnak (s itt elsősorban afenomenális tudatosságra, az élmény aspektusra gondolunk) – nincs okunk feltételezni, hogy lenne olyan művelete az emberi viselkedésvezérlésnek, beleértve a teljes megismerést, amely nem megoldható reprezentációs folyamatok révén. Vagyis ezekben a modellekben nincs eleve kijelölt helye, sem eleve kijelölt szerepe a tudatosságnak – s nincs is feltétlenül szükség arra, hogy „beépítsük” e modellekbe a tudatosságot.


9. FEJEZET – Tudatosság és megismerés Ugyanakkor mindkét modell reflektál arra, hogy az emberi megismerés részben tudatos folyamatok révén valósul meg. Fodor (1983) például modularitástézisének kifejtése során azt a feltételezést fogalmazza meg, hogy a moduláris folyamatokat alapvetően nem kíséri tudatosság, ezeknek legfeljebb végeredménye tudatosul, s ezzel szemben a központi folyamatok maguk számos aspektusukban tudatosak lehetnek (egyébként megint olyan tételként, amellyel összhangban van Baars imént tárgyalt hipotézise). Andy Clark (1996) pedig amellett érvel, hogy a konnekcionista hálózatokban megfigyelhető aktivitásmintázatok szorosabb analógiát mutatnak a tudatosság mintázataival, mint a szimbólumfeldolgozó rendszerek diszkrét állapotok sorozatán keresztül megvalósuló működései. Noha nem jelölnek ki helyet, oksági szerepet e modellekben a tudatosság számára, nem is zárják ki, hogy a tudatosság valamilyen módon szerephez juthat. Csak éppen eléggé intuícióellenes ezekbe a modellekbe beépíteni a tudatosságot. Melyik az a lépés, amelyet a tudatosság végez – s nem maga az agyi információfeldolgozás, a reprezentációs folyamatok? Mint láttuk, sok okunk van azt gondolni, hogy a tudatosságot az agy hozza létre, s szorosan összefügg a megismeréssel – sokan vélik úgy tehát, hogy nem a mostani agy- és megismerésmodelljeinkbe kellene „belepréselni” a tudatosságot és annak szerepét, hanem lényegüket tekintve új modelleket kellene kidolgoznunk.

7. Perspektívák A fentiekből egy következtetést biztosan levonhat az olvasó: azt, hogy a tudatosság, s azon belül a tudatosság oki szerepének vizsgálata meglehetősen sikamlós terepe a pszichológiai kutatásnak és elméletképzésnek – s ha levonta ezt a következtetést, mi egyetértünk vele. Azt is láttuk, hogy egyelőre távol vagyunk egy részletesen kidolgozott modelltől ebben a kérdésben, s még a kezdeti biztató lépések is meglehetősen bizonytalanok. S ez meg is jelenik a filozófusok reakcióiban: mint a 9.1. táblázatban megmutattuk, napjaink igen komoly filozófusai kételkednek abban, van-e esélyünk valaha is választ kapni alapkérdéseinkre. Pesszimistán le kellene tehát mondania a megismerés lélektanának arról, hogy közelebb jusson a tudatosság szerepének, s esetleg természetének megértéséhez? Vagy érdemes-e folytatni ezeket a vizsgálódásokat akkor is, ha esetleg úgyis csak korrelatív eredményekhez juthatunk? Válaszunk egyértelmű nem az első, s egyértelmű igen a második kérdésre. Elképzelhető ugyan, hogy lélektani módszerekkel nem juthatunk túl egyre finomabb korrelációk megállapításán tudatos folyamatok és megismerőfolyamatok között – esetleg még akkor sem, ha idegtudományi módszerekkel is kiegészítjük a tudományos lélektan módszereit. Ám igen fontosak ezek az egyre finomabb korrelációk. Egyrészt, mert önmagukban is nagyon érdekesek, s ezek révén fokozatosan kizárunk egy sor elvben lehetséges hipotézist a tudatosság kapcsán. Másrészt, mert ezek a korrelációk is segíthetnek megválaszolni esetleg praktikusan vagy morálisan is fontos részkérdéseket (például az állati tudatosságot illetően – lásd A filozófus oka a szkepszisre: a denevérek és a „rés a magyarázatban” című szövegdobozt). Harmadrészt, mert minden egyes újabb korrelatív eredmény egyre jobban behatárolja, mit is kell magyaráznia az egyszer talán majd mégiscsak megszülető Nagy Elméletnek. Nincs okunk kizárni, hogy ez az elmélet megszületik egyszer.

7.1. ÖSSZEFOGLALÁS 1. Fejezetünk bevezetőjében azt hangsúlyoztuk, hogy a tudatosság talán a leginkább az emberi létezés lényegéhez tartozó mentális jelenség, s így tudományos megértése különösen izgalmas terület. Ugyanakkor kiemeltük, hogy rendkívül nehéz terület is a tudomány számára. Ennek elsődleges okát a tudatosság szigorúan privát természetében jelöltük meg, amely nem engedi, hogy ezeket a jelenségeket a természettudomány szokásos módszertanának megfelelően, a magyarázandó jelenségek és a releváns adatok konszenzuális, publikus megfigyelésen alapuló rögzítésére építsük. 2. A tudatosság tudományos megértése során három nagyon alapvető kérdésre igyekszünk választ találni (miközben rengeteg érdekes részkérdést vizsgálunk): kielégítő definíciót vagy leírást szeretnénk adni a tudatosságról, fel szeretnénk tárni, pontosan hogyan jön létre a tudatosság, illetve azt, hogy milyen kauzális, oki szerepet játszik a lelki folyamatainkban, s ezen belül a megismerésben. 3. A definíció problémája kapcsán a pillanatnyi megoldatlanságát hangsúlyoztuk, s definíció helyett a fenomenológiai leírásokat s a tudatosság különböző szintjeit és formáit megragadni igyekvő fogalmi próbálkozásokat ajánlottuk. Igy a fenomenális, a hozzáférési, a monitorozási és az éntudatosság elkülönítését. 4. A tudatosság természete kapcsán felsoroltunk néhány érvet amellett, hogy a tudatosság jelenségei erőteljesen függenek az idegrendszer működésétől, miközben úgy érveltünk, hogy a fordított irányú függésre nem látunk 173 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

9. FEJEZET – Tudatosság és megismerés erős bizonyítékokat. Ennek megfelelően jogosnak látszik a tudat naturalista megközelítése, azaz annak feltételezése, hogy a tudatosság valóban természeti jelenség, s valamilyen értelemben az agyi működések eredője. Az agy-tudatosság viszony mélyebb magyarázata azonban nem elsősorban lélektani, hanem alapvetően fenomenológiai és idegtudományi erőfeszítéseket igényel. 5. A tudatosságnak a lelki életben betöltött szerepe már sokkal inkább lélektani kérdés. Itt azt hangsúlyoztuk, hogy a tudatosság kapcsán korábban megingathatatlannak tűnő, a laikus gondolkodás és számos klasszikus filozófiai megközelítés által is osztott intuíciók bizonyultak ingatagnak. Korántsem vagyunk tudatában mindennek, ami pszichés-kognitív értelemben bennünk zajlik, s ez igaz az észlelésre is. Ráadásul a tudatos észlelés rendje nem követi szigorúan a fizikai ingerlés rendjét, s felhívtuk a figyelmet Libet eredményeire, amelyek komoly kétségeket vetnek fel azon laikus meggyőződéssel kapcsolatban, hogy valóban a tudatos szándék vezérelné-e viselkedéseinket. 6. Mindezen jelenségek kapcsán azt is kiemeltük, hogy noha az epifenomenalizmus felfogása – az, hogy a tudatosságot az agy hozza létre, ám a tudatosságnak már nincs oksági szerepe a viselkedés szervezésében – sok szempontból intuícióellenes, számos, általunk is említett tény és eredmény mégis összhangban van vele. 7. Végezetül bemutattunk egy kortárs elméletet a tudatosságnak a megismerésben játszott szerepéről (Baars „globális munkaterület”-hipotézisét), de az elmélet értékelése kapcsán óvatosságra intettük az olvasót: valójában az elmélet mellett felhozott bizonyítékok nem különítik el azt a két, alapvetően eltérő interpretációt, hogy a feltételezett szerepet valóban a tudatosság tölti-e be, vagy pedig azok az agyi folyamatok, amelyek magát a tudatosságot is létrehozzák.

7.2. KULCSFOGALMAK dualizmus, éntudatosság, epifenomenalizmus, fenomenális tudatosság, fenomenológia, hozzáférési tudatosság, készenléti potenciál, kvália, monitorozási (reflektív) tudatosság, tudatosság szigorúan privát természete

7.3. ELLENŐRZŐ KÉRDÉSEK 1. Próbálja a lehető legpontosabban megfogalmazni, mik az alapvető kérdéseink a tudatosság kap csán! 1. Milyen érvek szólnak amellett, hogy a tudatosság a természet része, s az agy „hozza létre”? 2. Hogyan összegezhetjük a tudatosság természetével és szerepével kapcsolatos laikus felfogást, s milyen pontokon, miért tűnik ez tévesnek? 3. Mi az epifenomenalizmus, milyen érvek szólnak mellette és ellene? 4. Miért nehéz feladat valódi definíciót adni a tudatosságra? 5. Mi a másik elme problémája és a fordított színkép problémája, s mire világítanak rá ezek a tudatosság kapcsán? 6. Block nyomán milyen aspektusait, szerveződési formáit különítettük el a tudatosságnak? 7. Milyen jelenségeket láttunk, amelyek megkérdőjelezik a tudatosság oki szerepét a cselekvés irányításában? 8. Milyen jelenségeket láttunk, amelyek arra mutatnak, hogy a tudatosságnak nincs feltétlenül dön tő szerepe az észlelésben? 1. Milyen jelenségek utalnak arra, hogy a tudatosság talán csak egy utólagos s gyakran pontatlan rekonstrukcióját adja a bennünk zajló folyamatoknak? 2. Próbálja részletesen elmagyarázni, mi a paradox a színes phi jelenségében! 3. Ismertesse és értékelje Baars „globális munkaterület”-hipotézisét!

7.4. AJÁNLOTT OLVASMÁNYOK 174 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

9. FEJEZET – Tudatosság és megismerés Grayling, A. C. (szerk.) 1997. Filozófiai kalauz. Akadémiai Kiadó, Budapest. Guttenplan, S. (ed.) 1994. A Companion to the philosophy of mind. Basil Blackwell, Oxford. Huoranszki Ferenc 2001. Modern metafizika. Osiris, Budapest. Pléh Csaba 2000. A lélektan története. Osiris, Budapest. Pléh Csaba (szerk.) 1996. Kognitív tudomány. Osiris – Láthatatlan Kollégium, Budapest. Pléh Csaba – Gulyás Balázs – Kovács Gyula (szerk.) 2003. Kognitív idegtudomány. Osiris, Budapest.


12. fejezet - 10. FEJEZET – Módosult tudatállapotok Ebben a pillanatban valószínűleg a könyvre figyelünk, de a következőben a kinti zaj vagy a zene kerül figyelmünk középpontjába. Egy unalmas órán néha azt vesszük észre, hogy élesen felidézzük magunkban legutóbbi vízparti nyaralásunkat, és fogalmunk sincs, miről is beszélt az előadó az elmúlt percekben. A hipnózis, a meditáció vagy a hallucinogén szerek szintén jelentősen megváltoztatják az élményeinket. Figyelmünk iránya, koncentráltsága, képzeletünk élénksége vagy éntudatunk határozottsága néha olyan mértékben megváltozik, hogy ezt a változást jelentősnek érezzük, és ha ismét létrejön ez az állapot, felismerjük a hasonlóságot. Ezeket az állapotokat nevezzük módosult tudatállapotoknak (Tart, 1975). Ezek az állapotok általában hasznosak. A sámánok a gyógyításra használták a transzállapotot, és korunk hipnózist használó pszichológusai is ezt teszik. A meditáci- ós eljárások növelik az önismeretet, és segítik a személyiség érettebbé, integráltabbá válását. A közösen átélt transzélmények növelték az ősi kultúrák tagjainak összetartozásérzését. Néha azonban a módosult tudatállapotok keresése a rossz alkalmazkodás jele. Ilyen például, ha valaki egyfolytában az éber álmait figyeli, vagy marihuánát szív ahelyett, hogy az előtte tornyosuló problémák megoldásával foglalkozna. Módosult tudati állapotok létrejöhetnek valamilyen pszichológiai technika hatására, ilyen például a hipnózis vagy a meditáció, fizikai vagy fiziológiai hatásra, például monoton dobolás, intenzív táncolás vagy futás hatására. Kémiai anyagok, például a marihuána vagy az LSD is okoznak ilyen változásokat. A módosult tudatállapotot eredményező tényezőket indukciós módszereknek vagy indukciós feltételeknek nevezzük. A normális éber tudatállapotunkat bizonyos stabilizáló tényezők tartják fenn. Ilyen az aktiváció megfelelő szintje, a külső ingerek változékonysága, de ennek feltétele az is, hogy a belső és külső környezet fizikai és kémiai jellemzői, például a hőmérséklet vagy a vér pH-értéke meghatározott tartományon belül legyen. Az indukciós feltételek destabilizálják a normális tudati működést, és átmenetileg egy új élménymintázatot hoznak létre.

1. A módosult tudatállapotok fogalma A módosult tudati állapotok legfontosabb jellemzője az, hogy a szubjektív élmények mintázata átmenetileg és jellegzetes módon megváltozik. Bár sok tényező okozhat ilyen változást, az átélő emberek élményeiben számos hasonlóság figyelhető meg. A legfontosabbak a következők (Ludwig, 1975): • Kognitív változások: zavarok a koncentrációban, a figyelemben és az emlékezetben. A gondolkodásban megnő a tudattalan folyamatok szerepe, romlik a realitás megítélése. A képzeletben minden lehetségessé válik, lehet repülni vagy láthatatlanná válni. • Változik az idő észlelése: az idő felgyorsul vagy lelassul, néha úgy érzik a személyek, mintha az idő megállna. • A személyek átmenetileg feladják a kontrollt. Nem indítanak cselekvéseket, nem oldanak meg problémákat, hanem átadják magukat az élményeiknek, esetleg a hipnotizőr irányításának. Csak hagyják, hogy történjenek a dolgok. • Változások következnek be az érzelmek kifejezésében: intenzív érzelmek jelennek meg, az extázistól az erős félelemig. • Megváltozik a testkép. A személy kisebbnek vagy nagyobbnak érzi a testét, megváltoznak a testhatárok, a test és a lélek különválik, az egyén és az univerzum közti határok feloldódnak. • Perceptuális torzítások, esetleg hallucinációk jönnek létre, megjelenhet a szinesztézia jelensége, amikor a személyek például látnak vagy éreznek hangokat. • Megváltozik a gondolkodás és a megértés. Hirtelen világossá válnak összefüggések, más vagy mélyebb értelmet nyernek a dolgok. A személyek másnak látják életük egy-egy eseményét, emberi kapcsolataikat, vagy hirtelen megértenek egy dalszöveget, esetleg egy fogalom új jelentését veszik észre. • Az élmények kimondhatatlanok, annyira szokatlanok és rendkívüliek, hogy szavakkal le sem írhatóak. 176 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

10. FEJEZET – Módosult tudatállapotok • A résztvevők úgy érzik, hogy megfiatalodtak, újjászülettek, megújultak. • A személyek fogékonyabbá válnak a szuggesztiókra. Bár a fenti élmények a módosult tudati állapotok fő jellemzői, nem mondhatjuk, hogy mindenkinél mindegyik változás megjelenik, sőt azt sem, hogy az említett élmények bármelyike mindenkinél jelen lenne, aki ilyen állapotot él át. Létezik azonban egy jellegzetes élményszerkezet, és az egyes személyek élményei a különböző helyzetekben jobban vagy kevésbé hasonlítanak ehhez a prototipikus élményhez.

2. Indukciós módszerek és feltételek A módosult tudati állapotokat eredményező indukciós módszerek vagy feltételek közös elemei a következők (Farthing, 1992): • A külső ingerlés megváltoztatása. Megváltozhat az ingerek mennyisége. Egy diszkóban a szokásosnál lényegesen több hang- és fényinger bombáz bennünket, míg egy sarkkutatót vagy egy ingermegvonásos kísérlet résztvevőjét lényegesen kevesebb éri. Megváltozhat az ingerek változékonysága is. A monotónia hatékonyan segíti az élményváltozást. Vannak meditációk, melyek során a gyakorlók ugyanazt a szót vagy mozdulatot ismételgetik. A hipnózisindukció során a perceptuális és figyelmi változásokat a hipnotizőr instrukciója befolyásolja, az ő instrukciói hatására változik meg az ingerek jelentése. • A fizikai aktivitás megváltozása. A fizikai aktivitás befolyásolja az idegrendszer aktivációs szintjét, valamint a külső és belső ingerek változékonyságát. A meditáló ember mozdulatlanul ül, ezzel szemben a rockzenére táncoló személy intenzív mozgásokat végez. Az egyik kevés, a másik sok külső és belső ingerrel találkozik, melyek (ily módon) alacsony, illetve magas aktivációs szintet hoznak létre. • Afigyelemfókuszának megváltozása. A figyelem fókusza szélsőségesen beszűkül vagy kitágul. A hipnózis esetében a hipnotizált személy figyelme beszűkül a hipnotizőr instrukcióira, ezzel szemben vannak meditációk, amelyekben a gyakorló egyszerre próbál mindenre figyelni. - Afiziológiai állapot megváltozása. Az agyműködés bizonyos kémiai anyagok hiánya vagy azok jelenléte miatt is megváltozhat. A drogok, a böjt, a kiszáradás, az oxigénhiány egyaránt megváltoztatják az agyműködést és az élményeket. Az átélt élményeket személyiségváltozók is befolyásolják. Ilyen a személy hipnotikus fogékonysága, az, hogy mennyire képes belevonódni az élményeibe, képzeleti képeibe, hogy mennyire nyitott az ilyen jellegű élmények iránt, vagy az, hogy mennyire hajlandó átmenetileg feladni a kontrollt és passzívan szemlélni az élményeit. Mindezek mellett a változások jellegét és az élmények tartalmát befolyásolja az instrukció, az, hogy a személyek milyen elvárásokat észlelnek az adott helyzetben, milyen előzetes tudással és vélekedésekkel rendelkeznek. Nem mindegy, hogy valaki egy vallási rítus részeként szent neveket ismételget, vagy pedig azért mantrázik (lásd később), hogy a feszültsége csökkenjen, és a vérnyomása alacsonyabb legyen, vagy esetleg azért, hogy egy házi feladatot elvégezzen, és a következő héten legyen miről beszámolnia. Egy kísérlet résztvevői és egy terápiás csoport tagjai szintén lényegesen eltérő motivációkkal rendelkeznek, ami például jelentősen befolyásolhatja a létrejövő hipnotikus jelenségeket. Az indukciós technikák, személyiségváltozók és elvárások együttesen befolyásolják az adott helyzetben megjelenő élményeket. Egy adott indukciós módszer, például egy hipnózisinstrukció nem mindenkinél hoz létre módosult tudati állapotot. Az, hogy az emberek ősidők óta használják a transzállapotokat a testi-lelki egészség és a jóllét érdekében, arra utal, hogy az elme működése szempontjából valamilyen lényegi jelenségről van szó. A hipnózissal és meditációval kapcsolatos vizsgálatok azt jelzik, hogy elménk önszabályozó képességében óriási gyógyító lehetőségek rejlenek. Ezeknek az állapotoknak a jobb megismerése segítséget adhat abban, hogy jobban megértsük a normális tudati működésünket, és abban is, hogy a változások létrehozásában, a gyógyításban hatékonyabbak legyünk.

3. Meditáció A nagy vallási rendszerek évezredek óta használnak olyan gyakorlatokat, amelyek célja a spirituális fejlődés elősegítése. A gyakorlatokat végző személyek a külső szemlélő számára furcsa dolgokat tesznek. Csukott szemmel ülve ugyanazt a néhány szót ismételgetik magukban, mások a légzésüket számolják 1-től 10-ig. Egy 177 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

10. FEJEZET – Módosult tudatállapotok eszkimó meditációban például a gyakorló egy nagy kő elé ül, és a kezében lévő kis, kemény kővel köröket rajzol a nagy kőre, újra meg újra. A technikai sokféleség ellenére a meditáló emberek hasonló élményekről számolnak be. A legfontosabb az, hogy megélik énjük feloldódását, azt érzik, hogy beleolvadnak valami náluk nagyobb valamibe, szerves részei annak. Az élmény értelmezése természetesen a gyakorló világképétől függ. Az illető megéli, hogy része a végtelen, mindent magában foglaló, abszolút, örök és változatlan valóságnak, akit a hinduk Brahmannak neveznek, megtapasztalja Isten közelségét, vagy belemerül a végtelen és egységes energiamezőbe. A sokféle meditációs módszer közös eleme az, hogy a gyakorlatok alattfigyelmi változás jön létre és áll fenn. A figyelem fókusza beszűkül vagy pedig, más gyakorlatok esetén, szélesre tágul. A meditáció tehát egy olyan eljárás, amely során a személy akaratlagos figyelmi változás segítségével megváltoztatja tudatállapotát. A meditáció céljai általánosak és hosszú távúak, például a szellemi tökéletesedés, a belső béke elérése vagy a nagyobb önismeret. A gyakorló emberek az átélt élményeiken keresztül tesznek szert egy nagyon személyes és másképpen el nem sajátítható tudásra, megpróbálnak ilyen kérdéseket tisztábban látni, mint „Mi az élet?”, „Mit jelent a boldogság?”, vagy „Ki vagyok én?”. Vannak világi meditációk is, ezek közt a legáltalánosabban használt a transzcendentális meditáció. Ezeket a gyakorlatokat a nagyobb önismeret, a szorongás és a stressz kezelése céljából, a nagyobb jóllét érdekében végzik.

3.1. Koncentratív meditációs módszerek A koncentratív meditációs gyakorlatok lényege az, hogy a tudatosság meghatározott ideig egy egyszerű, változatlan ingerre irányul.

3.1.1. A Buddhista Zen A Zen-meditáció során a gyakorló mozdulatlanul, lótuszülésben ül. A feladata először az, hogy kezdje el számolni a lélegzetvételeit. A tizedik lélegzetvétel után kezdje elölről a számolást, vagyis folyamatosan számoljon 1-től 10-ig a légzésének megfelelő ritmusban. Ha véletlenül eltévesztené a számolást, akkor kezdje ismét 1-től. Miután képes erre figyelni, figyelje magát a légzés folyamatát, azt, hogy a levegő beáramlik az orrán, a tüdejébe jut és visszaáramlik. A Zen egyik iskolájában, Rinzai Zenben ezután egy haladóbb gyakorlatot kap a tanítvány. A mester egy talányos kérdést, egy koant tesz fel, és a tanítvány feladata ennek megválaszolása. A koan ésszel, logikus gondolkodással meg nem válaszolható kérdés, például „Milyen az a hang, ha egy kéz tapsol?”, „Mutasd meg az arcod, mielőtt apád és anyád találkozott!”. A válasz nem logikus, gyakran nem is verbális, a tudatosság egy más szintjén történő gondolkodás terméke, ami a koanra való koncentrálás eredményeként jön létre. A koan jelentése „nyilvános dokumentum”, s ez arra a feltételezett jelentésre utal, amit születésünkkor magunkkal hozunk a világra és igyekszünk megfejteni. A kérdésben tehát szándéka szerint nincs semmiféle előre meghatározott rejtett értelem – ami mégis feltárul általa, annak, a zen felfogása szerint, mi magunk vagyunk a forrása.

3.1.2. A jóga A jógagyakorlatok sokfélék, és a koncentratív meditáció csak része a sokféle tevékenységnek. Sok gyakorló erőfeszítése akaratlan fiziológiai folyamatok (pl. vérnyomás, szívritmus) megváltoztatására irányul. A legtöbb jóga-meditációs gyakorlat magában foglalja a mantrát. A mantra egy szó vagy egy rövid mondat, melyet a gyakorlók újra meg újra ismételnek, hangosan vagy halkan, magukban vagy csoportban. A mantrajóga nem igényel speciális testhelyzetet, bárhol könnyű gyakorolni. A szavak néha fontos istenségek nevei. A tudatosság erre irányul, és minden más kiszorul a tudatból. Gyakori mantra az „Om” vagy az „Om mani padme hum” (Az ékszer a lótusz közepén). A mantrameditációt alkalmazta pszichoterápiás céllal Carrington (1979), aki a módszerét klinikailag sztenderdizált meditációnak nevezte. A általa használt mantrák: Ahnam (név nélküli), Ráma (Ráma királyfi) és shirim (dal). Vannak jógagyakorlatok, amelyekben valamilyen vizuális inger képezi a koncentráció tárgyát. Ilyen speciális képek a mandalák (10.1. ábra). A mandalák általában összetett, középponttal rendelkező ábrák, amelyek segítenek abban, hogy a gyakorló mind jobban a középpontra irányítsa a figyelmét, és a beáramló gondolatokat, érzéseket, asszociációkat figyelmen kívül hagyja. Egy másik vizuális meditációs technika a tratakam. Itt a figyelem egy külső tárgyra irányul, például egy gyertya lángjára, egy fénypontra a falon, egy kőre vagy akár egy vázára.


10. FEJEZET – Módosult tudatállapotok Vannak meditációs technikák, melyek során a gyakorlók ismétlődő testi folyamatokra koncentrálnak, például a szívverésre vagy a légzésre. Mások hangokra irányítják a figyelmet, amelyek lehetnek valódiak vagy elképzeltek. Kiváló meditációs helyként szolgálhat számukra egy vízesés, amely sokunkban olyan asszociációkat vált ki, melyek a változással és az állandósággal kapcsolatosak. A mudra ismétlődő mozdulatokat használ a koncentrált figyelem tárgyaként. A gyakorló például a hüvelykujjával sorban megérinti a másik négy ujját, majd újra meg újra elvégzi ezeket a mozdulatokat. A mozdulatokat néha egy mantrával kombinálják, például az „Om mani padme hum” minden szavára egy mozdulatot végeznek.

10.1. ábra. Mandala. Az egyik meditációs gyakorlatban a személy a figyelmét egy összetett ábrára irányítja. A mandalák segítik a figyelemnek az ábra középpontjára történô összpontosítását (Forrás: Wallace–Fisher, 1983)

3.1.3. A nyugati meditációk A koncentratív meditációs gyakorlatokhoz hasonló technikák megtalálhatók a keresztény-zsidó hagyományokban is. Egy kabbalista gyakorlat a héber ábécé különböző betűinek ismételgetését javasolja; az ismételgetés eredményeként a gondolatok eltávolodnak minden evilági dologtól, és a gyakorló Istentől való elszigeteltsége pillanatokra ugyan, de feloldódik. Az orosz Pilgrim azt javasolja, hogy rövid, pár szóból álló imát kell választani és azt sokszor ismételni. Egy másik keresztény gyakorlat azt javasolja, hogy „...vezesd végig elmédet azon az úton, amelyen a levegő belép, irányítsd a szívbe azt a belélegzett levegővel együtt, és tartsd ott. Tartsd ott, de ne maradj csendben és léhán, hanem mondd a következő imát: Jézus Krisztus, Istennek fia, könyörülj rajtam most és halálom óráján... Legyen ez egy olyan foglalatosság, amelyet sohasem hagysz abba.” (Ornstein, 1981, 137. o.) A transzcendentális meditáció Maharishi Mahesh Yogi nevéhez fűződik, aki a mantrameditációt alakította és tette át „nyugati csomagolásba”. Tanítása szerint a világegyetemben alaperők vannak. Ezek közé tartozik az elektromágnesesség, az úgynevezett gyenge kölcsönhatás (pl. radioaktív bomlás), az erős kölcsönhatás (amely az atommagot együtt tartja) és a gravitáció. Létezik azonban a természetnek és a fizikai jelenségeknek egy mélyebb, egységes szintje, ez az egyetemes mező, az előzőek ennek megnyilvánulásai. Ez a korlátlan energia, kreativitás és intelligencia forrása. Ezzel léphet kapcsolatba a gyakorló elméje, mégpedig egy mantra, egy szanszkrit szó ismételgetése által. Maharishi fizikai fogalmakat használ, de módszere lényegében egy 8. századi buddhista tanító gondolatain alapul, aki szerint a cél „a kereső elméjének és a formátlan Brahmannak vagy végtelen tudatnak az egyesítése”. Az egységes mező leginkább a mélylélektan kollektív tudattalan fogalmának felel meg. (Erről a sajátos, gyakran vitatott mélylélektani fogalomról legkönnyebben részletes kidolgozója, Carl Gustav Jung műveiből tájékozódhat az olvasó. – A szerk.)

3.1.4. Megnyíló meditációk A megnyíló meditáció módszerei közelebb állnak a hétköznapi tevékenységünkhöz. A figyelem fókuszát szélesre próbálják tárni, és arra irányulnak, hogy mindennek legyünk tudatában, de a figyelmünk ne rögzüljön


10. FEJEZET – Módosult tudatállapotok semmin sem. A gondolatainkat úgy szemléljük, mint ahogyan a réten hanyatt fekve szemléljük a felettünk mozgó felhőket, amint jönnek-mennek. Egy za-zen mester a harcos helyzetén keresztül szemlélteti ezt a helyzetet, aki karddal a kezében szemben áll az ellenfelével. Körülöttük sok ember, akik nézik a küzdelmet. A harcos látja őket, de figyelme egy pillanatra sem tapad meg egyikükön sem. A soto-zenben a légzésszámolós gyakorlatok elsajátítása után egy olyan gyakorlatot végeznek, amelyek során a gyakorló az ülésre figyel. Egyszerre figyel arra, hogy a lába a padlót érinti, a combjában érzi a székre nehezedő nyomást, a hátán a támla támasztását stb. Mindenre figyel, de figyelme nem tapad meg sehol sem. Ezt az állapotot nagyon nehéz huzamosabb ideig, például egy fél óráig fenntartani. A jógában van egy önmegfigyelési gyakorlat, a tanú. Ennek során a gyakorló feladata, hogy figyelje önmagát, mintha egy másik személy lenne. Ne értékeljen semmit, ne indítson cselekvéseket, csak észlelje pontosan, hogy mit csinál a „másik”. Egy szufi gyakorlat azt javasolja, hogy a szokásos cselekvéseket csináljuk egy kicsit másként. Például a cipőnket vegyük fel más sorrendben, vagy kössük be másként. Változtassunk a megszokott mozdulatsoron. A cél az, hogy az automatikus, habituálódott cselekvések kapjanak ismét teljes tudatosságot. Minden cselekvésnek teljes figyelmet kell szentelni (Carrington, 1977; Ornstein, 1981).

12.1. táblázat HOGYAN MEDITÁLJUNK? Üljünk Üljünk egyenesen vagy törökülésben úgy, hogy a hátunk ne támaszkodjon a szék támlájához. Ez a helyzet segít abban, hogy éberek maradjunk. Csukjuk be a szemünket, és 1-2 percig lazítsuk el az izmainkat. Figyeljünk a légzésünkre, és kezdjük el számolni a kilégzéseket, 1-től 10-ig. Ha eltévesztenénk, kezdjük elölről. A számolás helyett azt is tehetjük, hogy minden kilégzésre egy szót ismétlünk, például a Meditáció alfejezetben említett sztenderd szavak valamelyikét. Kezdetben gyakoriak a betolakodó gondolatok, ez ne zavarjon bennünket. Ha ilyennel találkozunk, irányítsuk vissza a figyelmünket a légzésünkre. Eleinte 10 percig végezzük a gyakorlatot, majd fokozatosan növeljük 20 percre. Naponta egyszer vagy kétszer végezzük a gyakorlatot, lehetőleg azonos időben.

3.1.5. A meditáció hatásai A meditációs gyakorlatokat legalább naponta egyszer, reggel vagy este végzik, szokásos idejük kb. 20 perc. A gyakorlatok célja az, hogy a személy átélje, hogy létezik egy változatlan, abszolút valóság, amelynek ő is része. Az énhatárok feloldódása és az egység érzése szavakkal nehezen leírható tudáshoz juttatja a gyakorlót. A meditációval kapcsolatos irodalom meglehetősen vegyes színvonalú, és különösen a kezdeti vizsgálatok számos módszertani fogyatékosságot mutatnak. Az egyik probléma, hogy számos vizsgálatban nem volt kontrollcsoport. Voltak vizsgálatok, amelyekben a meditáció előtti helyzetet hasonlították össze a meditáció alatti vagy utáni helyzettel, és jelentős változásokat kaptak. Kimutatták például, hogy a meditáció alatt és után csökken a légzésszám és az oxigénfogyasztás. Más vizsgálatok azonban, megfelelő kontrollcsoportot létrehozva, azt jelezték, hogy ezek a változások akkor is létrejönnek, ha a személyek egyszerűen pihennek. Számos vizsgálatban meditáló és nem meditáló személyeket hasonlítottak össze. Ezekben gyakran az volt a probléma, hogy a két csoport elvárásai nem egyeztek meg. Akik a meditációs csoportba jelentkeztek, azok valószínűleg úgy gondolták, hogy a meditáció hasznos dolog, érdekes élményekhez jutnak általa, és képesek voltak arra, hogy hónapokon keresztül napi fél órán át az élményeiket szemléljék, és egy szót ismételgessenek. A kontrollcsoport tagjai valószínűleg kevesebbre tartották az ilyen, látszólag haszontalan dolgokat. A korrekt kísérleti elrendezés az, ha a kísérleti és a kontrollcsoport meditációval kapcsolatos elvárásai megegyeznek, például a meditáció iránt érdeklődő személyekből random módon hozzuk létre a két csoportot.


10. FEJEZET – Módosult tudatállapotok További problémát jelent az, hogy a személyek jelentős része idő előtt abbahagyja a meditációt, például egy 6 hónapig tartó kísérletben 59 százalékuk abbahagyta (West, 1982). Ez azért jelentett problémát, mert akik abbahagyták, nem egészen olyanok voltak, mint akik végigcsinálták. Egy vizsgálat szerint ők neurotikusabbak és zavartabbak voltak, vagyis ha kezdetben a kontrollcsoport és a kísérleti csoport tagjai ebből a szempontból teljesen egyformák voltak is, a kimaradó személyek miatt a meditációs csoport tagjai a kísérlet végén történő összehasonlításkor kevésbé neurotikusnak tűntek, akkor is, ha a meditációnak semmilyen hatása nem volt. Valószínű, hogy a meditáció legfontosabb hatásai csak hosszú gyakorlás után jelentkeznek, és lehetséges, hogy a kísérletekben nem mindig azokat a változókat mérték, amelyek a meditáló emberek számára a legfontosabbak voltak. A meditáció alatti szubjektív élményeket úgy írták le, mint a nyugalom és boldogság állapotát, ahol nincsenek gondolatok. A meditáció során csökkent az arousal, alacsonyabb lett a szívritmus. Már néhány hét gyakorlás után csökkent a szorongás, a fiziológiai mérések és a szorongáskérdőívek egyaránt ezt jelezték. Hosszabb távon a gyakorlók boldogabbnak érezték magukat, önmaguk és mások iránt toleránsabbá váltak, kevésbé voltak neurotikusak és depressziósak, a stresszre kisebb mértékben reagáltak, határozottabban érezték az önmegvalósítás és a pszichológiai jóllét érzését (West, 1982). A meditáció alatt változások jelentkeznek az EEG-ben. A gyakorlott meditálóknál a théta-tarto- mányban nőtt az aktivitás, és az élmények intenzitása korrelált a növekedés mértékével, továbbá a prefrontális és a poszterior asszociációs kéreg között a théta-hullámok szinkronizációját figyelték meg (Aftanas-Golocheikine, 2001).

12.2. táblázat TÁNC ÉS EXTÁZIS A szufik egy az iszlámhoz tartozó csoport, gyakorlataikról és titkos tanításaikról nemigen vannak írott anyagok. Legismertebbek a kerengő dervisek, akik Törökországban a legnépszerűbbek. Gyakorlataik során tánc, forgómozgás és ismétlődő kiáltások figyelhetők meg. A gyakorlatok célja rituális extázis létrehozása, amely során „kapcsolat jön létre a dervis elméje és a világ elméje között”, vagyis az egység és az én feloldódásának megtapasztalása. Egy résztvevő megfigyelő leírja, hogy a dervisek kettős kört alkotnak a terem közepén, majd elkezdődik a dobolás, és a két koncentrikus kör lassan, ellentétes irányban forogni kezd. A dervisek közben saját tengelyük körül is forognak, hasonlóan a bolygók mozgásához. Ezután a sejk azt kiáltja: „Ó Mester!”, és a résztvevők ezt ismételni kezdik. Először lassan, majd mind gyorsabban kiáltják, és a mozgásuk is ennek megfelelően változik. Egy idő után „néhány dervis tekintete a messzibe irányul, mozgásuk darabos, rángatódzó lesz, mintha babák lennének. A körök mind gyorsabban és gyorsabban forognak. Néha egy morgással vagy éles kiáltással egy-egy dervis kiesik a körből, egy segítő elvezeti és a földre fekteti. Látszik, hogy hipnotikus állapotban van.” A saját élményeiről a következőket mondja: „Elkezdett hatni rám..., bár nem voltam kábult, az elmém másként működött. összetett érzés, nehéz leírni., könnyűnek éreztem magam, eltűntek a szorongások, a problémák., a másik az, hogy része voltam a mozgó körnek, és az individualitásom eltűnt., csodálatos módon belemerültem valami nagyobba.” (Ornstein, 1981, 134. o.)

4. Hipnózis Évezredek óta ismertek olyan gyógyító módszerek, melyek a szuggesztiók segítségével hoznak létre változásokat. Ilyen módszer a hipnózis is. A hipnotizált személy figyelme beszűkül, fokozottan figyel a hipnotizőr szavaira és a saját élményeire. Orne meghatározása szerint „A hipnózis egy pszichológiai állapot vagy feltétel, amelyet egy ritualisztikus eljárás (a hipnózisindukció) vált ki, és amelyben a személy átéli észlelése, viselkedése, gondolkodása megváltozását, ami a hipnotizőr szuggesztiójára válaszként jön létre.” (Fahrting, 1992, 337. o.) A hipnózist tehát egy technika, a hipnózisindukció segítségével hozzuk létre, és a szuggesz- tiók hatására a személy élményei megváltoznak. A hipnózis létrehozására szolgáló instrukció, a hipnózisindukció gyakran úgy épül fel, hogy a személyt megkérik, hogy figyeljen valamit, például egy kis pontot a falon, majd felhívják a figyelmét arra, hogy a pont elhomályosul, pislognia kell, egyre álmosabbnak érzi magát, majd lecsukódik a szeme. Sok más módon is


10. FEJEZET – Módosult tudatállapotok létrehozhatunk hipnózist. Kezdetben a hipnózisindukció olyan változásokra irányítja a figyelmet, amelyek az adott helyzetben előbb vagy utóbb mindenkinél bekövetkeznek, és a személy figyelemét mindinkább saját belső folyamataira és a hipnotizőrre irányítja. Az indukció során a személy egyre fogékonyabbá válik a hipnotizőr szuggesztióira. Az instrukció a továbbiakban általában az ellazulásra és a képzeleti folyamatokra irányítja a figyelmet. A hipnózis létrehozása során a hipnotizőr és a hipnotizált személy egyre jobban egymásra hangolódik, élményeikben, viselkedésükben és fiziológiai jellemzőikben egyre több együttjárást mutatnak. Erős emocionális kötődés, úgynevezett archaikus bevonódás alakul ki a két személy között. Életük fontos személyeivel (pl. szülő) kapcsolatos, áttétel jellegű érzéseik jelennek meg, és helyeződnek időlegesen a másikra (Bányai et al., 1990; Bányai, 2000). A hipnózisindukció hatására megváltozik a globális féltekei aktivitás, a hipnózis iránt fogékonyabb, erősen hipnabilisoknál (lásd később) jobb féltekei, míg az alacsony fogékonyságú (éberen maradó) személyeknél bal féltekei működési túlsúly alakul ki (Bányai et al., 1985). Egy további vizsgálat szerint a hipnabilisok lateralitásváltása nem az egész féltekére jellemző. A jobb féltekei működési túlsúly a parietookcipitális, illetve parietotemporális területekre jellemző, miközben a frontocentrális terület működését a bal oldali túlsúly jellemzi (Mészáros et al., 1989). A „hipnózis” kifejezés a görög ’alvás’ szóból származik, és arra utal, hogy a hipnotizált személy becsukott szemmel mozdulatlan, alvásszerű állapotban van (relaxációs hipnózis). A hasonlóság azonban csak látszólagos. Az EEG-ben nem jelenik meg az alvásra jellemző változás. Hipnózis az aktiváció növelésével is létrehozható. Az aktív-éber hipnózis létrehozása során a személy szobakerékpárt hajt, s eközben kapja a hipnózist kialakító instrukciókat. Ezek kezdetben az izmai feszülésére, majd a légzésére irányítják a figyelmét, még később arra, hogy a lába egyre könnyebben, magától hajtja a pedált... A személy ebben a helyzetben is ugyanolyan mértékben válik fogékonnyá a szuggesztiókra, mint a fenti „relaxációs” hipnózisokban. Ez az állapot egyáltalán nem az alváshoz, hanem inkább az extatikus csúcsélményekhez hasonlít (Bányai-Hilgard, 1976; Bányai, 1998). A monoton zenére való táncolás, az egyszerű ritmikus dalok ismétlődő éneklése, az azt kísérő hangos dob hatására vagy a hosszútávfutás során hasonló élményeket élhetünk át. A „hipnózis” helyett Braid később a monoideizmus szót javasolta, jelezve, hogy a lényeg a figyelem beszűkülésén van. Ez talán találóbb kifejezés lett volna (Braid, 1960/1843).

4.1. Szuggesztiók A szuggesztiók a hipnotizőrnek a hipnotizált személy észlelésének, gondolkodásának, viselkedésének, érzelmeinek a befolyásolására irányuló instrukciói. Hipnózisban a szuggesztiók iránti fogékonyság fokozódik. Vannak olyan, úgynevezett ideomotoros szuggesztiók, amelyek során a személy elképzel egy hatást, amely, ha igaz volna, akkor egy meghatározott választ váltana ki. Elképzeli például, hogy az előrenyújtott két keze, mint két mágnes, vonzza egymást, és ennek hatására a két kéz valóban közeledik egymáshoz. A válaszgátlás-szuggesztiók arra vonatkoznak, hogy a személy képtelen valamilyen viselkedést végrehajtani; a hipnotizőr például arra hívja fel a figyelmét, hogy az ujjai olyan szorosan összekul- csolódnak, hogy képtelen széjjelhúzni a kezét, majd azt kéri, hogy próbálja meg. A kognitív szuggesztiók az észlelés, emlékezés, gondolkodás megváltoztatására irányulnak. A szuggesztiók hatására a személyek olyan dolgokat észlelnek, amelyek valójában nincsenek jelen, például válaszolnak a hallott kérdésekre, holott valójában senki sem tett fel kérdéseket, vagy lesöp- rik a kezükről a szúnyogot, mert úgy észlelik, hogy valóban ott van. Másfajta szuggesztiók hatására nem észlelnek olyan dolgokat, amelyek valójában jelen vannak, például nem érzik a szalmiákszesz erős szagát, pedig a szalmiákszeszes üveg az orruk előtt van, vagy nem érzik a fájdalmat, miközben egy tűvel megszúrják a kezüket. Az amnéziás szuggesztiók hatására képtelenek felidézni jól ismert dolgokat, például azt, hogy hol laknak, vagy dául a ház (agnózia). Ilyenkor látják a házat ábrázoló képet, de nem tudják megmondani, hogy mi az. A poszthipnotikus szuggesztiók a hipnózis utáni helyzetre vonatkoznak. A személy hipnózisban például olyan szuggesztiót kap, hogy a hipnózis után egy bizonyos jelre valamilyen viselkedést végrehajt vagy valamilyen élményt átél, például amikor a hipnotizőr a ceruzával az asztalra koppint, akkor ő átül a szobában lévő másik székre, de nem emlékszik majd arra, hogy miért teszi ezt.

4.2. Hipnotikus fogékonyság 182 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

10. FEJEZET – Módosult tudatállapotok Az emberek nem egyformán hipnotizálhattak. Vannak, akik könnyen és gyorsan jutnak hipnózisba, és sokféle szuggesztiót képesek átélni, másoknak ez nehezebben megy. A hipnóziskutatás első jelentős lépése az volt, hogy kialakítottak olyan sztenderd eljárásokat, amelyekkel ezeket az egyéni különbségeket mérni lehetett. A legismertebb ezek közül a Stanford hipnotikus fogékonysági skála (angol rövidítése SHSS – Stanford Hypnotic Susceptibility Scale; Weitzenhoffer-Hilgard, 1962). Ennek alkalmazásakor a hipnotizőr szó szerint, kötött tempóban felolvas egy instrukciót, amely egy hipnózisindukcióból, valamint tesztszuggesztiókból áll. Az eljárásban meghatározták a szuggesztiók értékelésének kritériumait is. Az egyik szuggesztió szerint például a személy egy nehéz tárgyat tart a kezében, amely nyomja lefelé a kezét, és a keze lesüllyed. Ennél a szuggesztiónál az egyezményes kritérium az, hogy lesüllyedt-e a személy keze legalább 15 cm-t. Ehhez hasonlóan minden további tesztszuggesztióra való reagálás értékelése meghatározott kritérium szerint történik. A skála különböző nehézségű szuggesztiókat tartalmaz, az ezekre adott válaszokat a hipnotizőr egyenként értékeli. A mérés eredménye egy 0 és 12 közötti szám, amely azt jelzi, hogy a személy hány szug- gesztióra válaszolt pozitívan. Azokat a személyeket, akik az SHSS skálán 8 vagy több szuggeszti- óra reagáltak pozitívan, magas, míg a 0-4 pont közöttieket alacsony hipnabilitásúaknak tekintjük. A hipnotikus fogékonyság stabil vonás, az idővel kevéssé változik. Egy vizsgálatban a hipnotikus fogékonyság mérését huszonöt évvel az első mérés után megismételték, és azt tapasztalták, hogy a két mérés adatai között szoros korreláció (0,71) volt (Piccione et al., 1989). A hipnózis iránt fogékonyabb személyek általában mélyebb hipnózist képesek átélni, de a fogékonyság nem azonos a mélységgel. A hipnotikus fogékonyság egy sztenderd helyzetben, egy hipnózisindukciót követő szuggesztiókra adott, elsősorban viselkedéses válaszok mértékére és meny- nyiségére vonatkozó, viszonylag stabil érték. A hipnózis mélysége azt jelzi, hogy a személy milyen mértékben érezte megváltozottnak az élményeit. A személyek képesek ezt egy vagy több skála mentén megítélni, például egy százfokú skálán értékelni a hipnózis mélységét, ahol az 1 a teljesen éber állapotot jelenti, a 100 pedig az elképzelhető legnagyobb élményváltozást, a legeslegmélyebb hipnózist. A hipnózis mélysége tehát egy olyan érték, amely hipnózisról hipnózisra, de akár egy hipnózison belül is változhat. A hipnotikus fogékonyság mellett függ a személy motivációitól, pillanatnyi szükségleteitől, félelmeitől, a hipnotizőr-hipnotizált kapcsolat jellegétől, a hipnotizőr stílusától. Számos vizsgálatban keresték a magas hipnotikus fogékonyságú személyek jellemzőit. A hagyományos papírceruza tesztek nem mutattak különbséget az alacsony és magas fogékonyságúak között. Josephine R. Hilgard (1970) klinikai interjúkat vett fel olyan emberekkel, akiknek később mérték a hipnotikus fogékonyságát. Az utólagos méréssel biztosították, hogy se a személyeket, se az interjúkészítőket ne befolyásolja a hipnotikus fogékonyság pontszámának ismerete. A magas fogékonyságú személyek gyakrabban számoltak be olyan tevékenységekről, amelyek mély képzeleti bevonódással járnak. Amikor könyvet olvasnak, vagy egy színdarabot látnak, teljesen azonosulnak a szereplőkkel, nagyobb hatással van rájuk a zene és a természeti szépségek, jobban kedvelik a mentális kalandozásokat, közelebb állnak hozzájuk a transzcendens élmények. Az alacsony fogé- konyságúak gyakrabban űznek versengő sportokat, és érdeklődőbbek a természettudományok iránt. A klinikai interjúk alapján Tellegen és Atkinson (1974) egy kérdőívet készített, amely az abszorpciót, vagyis az élményekbe való bevonódást mérte, ami korrelált a hipnotikus fogékonysággal. A hipnabilisabb személyek kreatívabbak voltak, jellemzőbb volt rájuk az élénk fantázia, valamint a tudati állapotok és kognitív stílusok gyors és hatékony változtatásának képessége. Vannak verbális, elemző feladatok, melyek elsősorban a bal félteke működéséhez kapcsolódnak, és vannak olyan egészleges, téri feladatok, melyekre a jobb félteke működési dominanciája a jellemző. A hipnózis iránt fogékony személyek hatékonyabban képesek az ilyen feladatok közt váltani, mint a kevésbé fogékonyak, és nagyobb mértékben volt megfigyelhető náluk a jobb, illetve a bal féltekei működési túlsúly. A hipnózis iránt fogékony személyek jobban képesek figyelmüket koncentrálni, a figyelmük fókuszát megváltoztatni és kizárni a zavaró ingereket, mint az alacsony fogékonyságú- ak (Bányai, 1991). Az ikervizsgálatok azt jelzik, hogy a hipnotikus fogékonyság jelentős mértékben örökletes, a serdülőkor végére stabilizálódik, és befolyásolják a gyerekkori családi élmények is (Bányai, 2006).

4.3. Fájdalomcsökkentés hipnózisban A fájdalomcsökkentés az egyik legérdekesebb hipnotikus jelenség. A kémiai érzéstelenítőszerek felfedezése előtt a hipnózist elsősorban műtéti érzéstelenítésre használták. Az 1800-as évek közepén James Esdail angol sebész hipnózisban végzett 300 nagy és 1000 kisebb műtétről számolt be. A hipnotikus analgéziát bemutatta a Királyi Orvosi Társaságban is. Egy beteg ember lábát amputálta, aki a műtét alatt a fájdalom semmi jelét sem mutatta. A társaság jelen lévő tagjai hitetlenül szemlélték a műtétet, majd a vezető orvosi lapban azt írták, hogy 183 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

10. FEJEZET – Módosult tudatállapotok az egész nevetséges, a páciens egy csaló, akit arra tanítottak, hogy ne látsszon rajta a fájdalom. Pedig a hipnózis igen hatékonyan csökkentheti a fájdalmat. Hatása nagyobb, mint a morfiné, a diazephané vagy az akupunktúráé (Kihlstrom, 1985; Ornstein, 1985). A fájdalomcsökkentéssel kapcsolatos laboratóriumi kísérletek azt jelezték, hogy hatékony fájdalomcsökkentés a magas hipnotikus fogékonyságú személyeknél hozható létre. Ezekben a kísérletekben a fájdalmat általában úgy hozták létre, hogy megkérték a személyt, mártsa a kezét egy jeges vízzel telt edénybe (10.2. ábra). Ebben a helyzetben a személyek egyre nagyobb fájdalmat éreznek, és nemigen bírják egy percig sem a jeges vízben tartani a kezüket. Közben a személyeket meghatározott időközönként megkérték, hogy értékeljék egy tízes skálán a fájdalom mértékét, ahol az 1 azt jelezte, hogy semmi fájdalmat sem éreznek, a 10 pedig az az érték, amikor a fájdalom olyan nagy, hogy szeretnék kivenni a kezüket a jeges vízből. Az éber helyzetben a fájdalomérzés gyorsan nőtt, és kb. 25 másodperc után elérte a kritikus 10-es értéket. Hipnózisban viszont, ha a személyek olyan szuggesztiókat kaptak, hogy például a kezük érzéstelenné válik, mint egy fadarab, akkor jóval kisebb volt az észlelt fájdalom mértéke. A személyek tehát nem éreznek fájdalmat, annak ellenére, hogy a jeges víz az ő esetükben is élettani változásokat okoz, például a kéz ereinek összehúzódását. Mi történik a fájdalommal? Hilgard (1986) egy kísérletében olyan szuggesztiót adott a hipnózisban lévő személynek, hogy mire háromig számol, a személy nem fog hallani, egészen addig, amíg meg nem érinti a vállát. A szuggesztiók eredményeként süketség jött létre, és a személy még arra sem reagált, amikor a füle mellett fakockákat ütögettek egymáshoz, és utólag sem tudott beszámolni arról, hogy miket mondtak neki, miközben átélte a hipnotikus süketség állapotát. A hipnotizőr ekkor azt mondta neki, hogy bár teljesen süket, lehetséges, hogy a személyiségének egy része közben mindent észlel, és ha ez így van, akkor az ujja jelezni fogja. A résztvevők meglepetésére a személy ujja megmozdult. Ezt a jelenséget rejtett megfigyelőnek nevezték, ami arra utalt, hogy a tudatosság számára adott helyzetben elérhetetlen élményeket a személyiség egy nem tudatos része észleli. A fenti, a fájdalommal kapcsolatos kérdés megválaszolásában a „rejtett megfigyelő” segített. A kísérletben a hipnózisban lévő személynek olyan szuggesztiókat adnak, hogy miközben nem érzi a fájdalmat, a személyiségének egy része, amely közben mindenről tud, képes az általa észlelt érzésekről automatikusan beszámolni, például úgy, hogy a kéz magától leírja, hogy ez a személyiségrész mekkora fájdalmat érez. Ekkor a rejtett megfigyelő jelentős mértékű fájdalomról számolt be, annak ellenére, hogy a szóbeli beszámoló szerint a személy nem érzett fájdalmat, vagy csak alig. A kísérlet azt jelzi, hogy a hipnózis és az analgéziás szuggesztiók hatására a fájdalom tudatosulása szűnik meg. Az analgéziás szuggesztiók hatása jellegzetes változást okoz az agy működésében. A szuggesz- tiók nem befolyásolják a szomatoszenzoros terület vérátáramlását, de megváltoztatják az anterior cingulum (AC) aktivitását (Rainville et al., 1999).

10.2. ábra. Fájdalomcsökkentés hipnózisban. A személyek jeges vízbe mártották a kezüket, és különböző idôpontokban egy skálán egy számmal értékelték a fájdalom mértékét (0 – nem érez fájdalmat; 10 – a fájdalom szinte elviselhetetlen). A fájdalom az idő múlásával nőtt. Ha a személyek hipnózisban analgéziás szuggesztiót kaptak, a fájdalom jelentősen lecsökkent. A rejtett megfigyelő automatikus válaszai viszont jelentős mértékű fájdalmat jeleznek. Ez azt mutatja, hogy a fájdalom nem vált tudatossá. A jelenség a hipnózis iránt erősen fogékony személyeknél hozható létre (Hilgard, 1986 nyomán). Egy másik kísérletben a személyeknek fájdalmas áramütést adtak, és azt tapasztalták, hogy az AC területén az EEG-intezitás a 40 Hz-es (gamma-) tartományban kapcsolatban állt a fájdalomérzés mértékével. Hipnózisban viszont a magas fogékonyságú személyek esetén ez a kapcsolat megszűnt (Croft et al., 2002). Ez azt az 184 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

10. FEJEZET – Módosult tudatállapotok elképzelést támasztja alá, hogy hipnózisban megszűnik a funkcionális kapcsolat a fájdalmas inger érzéséért felelős és a fájdalomra adott érzelmi és viselkedéses válaszokat szervező területek között. Az eredmények azt jelzik, hogy a hipnózis megváltoztatja a tudatos információfeldolgozásért felelős agyi alrendszerek közti kommunikációt, a frontális és poszterior területek közti kapcsolat átmenetileg megszűnik. A hipnózis disszociatív modellje (lásd alább), a személyek szubjektív élményei és az idegélettani eredmények hasonló mechanizmust sejtetnek.

4.4. Életkor-regresszió A hipnotizált személyek számára ezek az élmények a legdrámaibbak. A hipnotizált személy a szuggesztiók hatására átéli, hogy fiatalabb és kisebb lesz, és megy vissza az időben... például már az első osztályban van, az iskolában. Az élményeket jelen időben éli meg: „.a második padban ülök., mellettem Zsuzsi, kék pulóver van rajta, Kati néni van benn, írásóra van.” A személy viselkedése megváltozik, gyakran a hangja is gyerekes lesz, megváltozik a testtartása, a ceruzát úgy fogja, mint az elsős gyerekek, és a kézírása is megváltozik (10.3-4. ábra). Az életkorregresszió fő jellemzője, hogy az emlékek felélénkülnek. Megjelennek az adott életkorra jellemző pszichológiai fejlettségnek megfelelő működések, például a gyermekeknél tapasztalható eidetikus jelenségek, amikor a személy vizuális emlékezete igen élénken, fényképszerűen megőrzi a látott képet. A szorongáskeltő helyzetben a személyek a gyermeki állapotnak megfelelően viselkednek. Akiknek gyermekkorukban volt valamilyen kedvenc tárgyuk, amelyet magukhoz öleltek olyankor, amikor egyedül hagyták őket, azok az életkor-regressziós helyzetben is vágytak egy ilyen tárgy után. Ha az életkor-regresszió során átélték, hogy négyévesek, és egyedül vannak a sötét szobában, akkor vágytak arra, hogy kedvenc plüssállatukat vagy takarójukat magukhoz szorítsák. Egy hasonló szorongáskeltő kísérleti helyzetben egy személy bepisilt. Néhány kísérletben arról számoltak be, hogy átmenetileg létrejön egy, az amnéziához hasonló funkcionális veszteség, a kritikus kor után tanult dolgok nem érhetőek el (Nash, 1987; Farthing, 1992). Népszerű magazinokban találkozhatunk olyan cikkekkel, amelyek arról számolnak be, hogy képesek vagyunk hipnózisban előző életeinkre is visszamenni. Néhány ilyen beszámolót alaposabban megvizsgálva a kutatók azt találták, hogy az életkor-regressziós helyzetben leírt személy nem létezett, vagy azt, hogy a személyek korábban olvastak erről a másik személyről. Esetleg moziban látták, és úgy számoltak be róla, mint saját élményeikről. Általában nem tudatos csalásról volt szó, hanem arról, hogy a személyek az adott információt fel tudták idézni, de annak forrását már nem. A hipnotikus reinkarnációs élmények értelmezéséhez tehát nem szükséges előző életeket feltételeznünk.

10.3. ábra. A személy írása hipnózisban életkorának megfelelő

10.4. ábra. A hipnotizált személy olyan életkor-regressziós szuggesztiót kapott, hogy hétéves, és ott ül az osztályban. A szuggesztiók hatására felelevenedtek az emlékek, Gabi görcsösen fogta a ceruzát, mint egy első osztályos, és a kézírása is megváltozott, az adott életkornak megfelelően

4.5. Az emlékezet


10. FEJEZET – Módosult tudatállapotok A hipnotikus szuggesztiók irányulhatnak az emlékezetre is. Az amnéziás szuggesztiók hatására a személy képtelen lesz felidézni bizonyos dolgokat, például hogy az előző kísérletben milyen szug- gesztiók hangzottak el, vagy akár azt, hogy milyen tárgyakat tanul az adott félévben. Az emlékezeti veszteség (hipnotikus amnézia) átmeneti, az elveszett emlékek egy adott jelre visszatérnek. A szuggesztiók az epizodikus emlékezetet érintik, és a felidézést jobban befolyásolják, mint a felismerést. A klinikusok szerint a felidézés javítására irányuló szuggesztiók eredményeként a múlt élményei felidézhetőbbé válnak. Ezt a jelenséget próbálták arra is felhasználni, hogy a bűncselekmények szemtanúinak emlékezetét serkentsék. A Los Angeles-i rendőrség tapasztalatai szerint az esetek 80 százalékában sikerült ily módon új információhoz jutni, és ezek felét független források is megerősítették. Ha a jelenséget laboratóriumi kísérletben vizsgálták, például úgy, hogy a személyek egy filmet néztek, és utána az emberek felét éberen, másik felét pedig hipnózisban kérdezték ki a felidézést segítő szuggesztiókat követően, akkor nem volt ilyen hatás. A szemtanúk és a kísérleti személyek motivációja és átélt érzelmei között azonban nagy különbség van, ami hozzájárulhat az eredményhez. A hipnózis segítségével nemcsak a valódi emlékek felidézése nő meg, hanem a té- nyeknél lényegesen több olyan epizódot is felidézünk ebben a helyzetben, amely a képzeletünk terméke (Farthing, 1992).

4.6. Disszociáció Vannak kutatók, akik a hipnotikus jelenségek lényegét abban látják, hogy a hipnózisindukció hatására egy módosult tudati állapot jön létre, amelyben változások következnek be a percepcióban, az emlékezetben és a gondolkodásban (Hilgard, 1992). A disszociáció fogalma Janet-ig nyúlik vissza, aki terápiás tapasztalatai alapján úgy gondolta, hogy vannak olyan intenzív élmények, amelyek feldolgozására a személyiség nem rendelkezik megfelelő sémával. Ezeket az élményeket a személyiség képtelen élményei rendszerében elhelyezni, leválasztja, disszociálja őket. A tudatból történő leválasztásra azért van szükség, mert ezek az élmények erős szorongást váltanak ki abban az esetben, ha tudatossá válnak. Ezek az élmények azután egy „kristályosodási ponttá válva” hasonló tartalmak szerveződési központjává lesznek. Hilgard átalakította Janet modelljét. Neodisszociációs elképzelése szerint elménk egy kibernetikai rendszerhez hasonlóan, modulszerű egységekből épül fel. Ezek az egységek viszonylagos önállósággal rendelkeznek, és egymással is kapcsolatban vannak. A rendszerben a cselekvések tervezéséért és kivitelezéséért felelős végrehajtó és mindezt nyomon követő megfigyelőfunkciók vannak. Bizonyos feltételek esetén, ilyen például a hipnózis, a rendszer normális körülmények között integráltan működő elemei átmenetileg szétválnak. A rendszer egy része átmenetileg önállóan működik, vagy pedig nem lesz elérhető a megfigyelőfunkciók számára. Ha egy személynek hipnózisban olyan szuggesztiókat adunk, hogy a kezét egy könnyű léggömb egyre feljebb emeli, akkor ő úgy fogja érezni, hogy a keze valóban magától emelkedik. Az amnéziás szuggesztiók esetén pedig a tudatosság számára válnak átmenetileg hozzáférhetetlenné bizonyos emlékek. Más kutatók azt hangsúlyozzák, hogy a hipnotikus viselkedés a hipnotizált személy motivációival és elvárásaival magyarázható. Nincs szó megváltozott tudati állapotról, sem disszociációról, normális gondolkodási és viselkedéses folyamatokról van szó, amelyek egy speciális társas helyzetben történnek, amelyet hipnózisként definiálunk. A szociálpszichológiai megközelítést néha kon- textuális megközelítésnek is nevezik, arra utalván, hogy a személyek viselkedését a szociális kontextus befolyásolja. A személyek egy szerepet, a hipnotizált személy szerepét játsszák el, tudásuknak, hiedelmeiknek, az elvárásoknak, a helyzet explicit és implicit követelményeinek megfelelően (Spa- nos-Coe, 1992).

4.7. A hipnóziskutatásban használt kísérleti elrendezések A hipnóziskísérletekben leggyakrabban olyan személyek vesznek részt, akiknek a hipnózis iránti fogékonyságát előzetesen mérték. Az előzetes felmérés alapján egy alacsony és egy magas fogé- konyságú csoportba sorolják őket. A két csoport tagjai ugyanazt az instrukciót kapják, ugyanazokat a feladatokat végzik, illetve ugyanazokat a fiziológiai jellemzőket mérjük náluk. Feltételezzük, hogy a hipnózisindukciót követően a magas fogékonyságú személyek hipnózist élnek át, az alacsonyak pedig éberek maradnak, ilyenformán az esetleges különbségeket a hipnózis okozza. Egy másik gyakori kísérleti elrendezésben a személyek hipnotikus fogékonyságát szintén előzetesen mérik, de ezeket a hipnózisokat egy másik hipnotizőr végzi, és így a kísérletvezető nem ismeri a személyek hipnotikus fogékonyságát. Ezután a magas fogékonyságúak azt az előzetes instrukciót kapják, hogy viselkedjenek természetesen a rá következő kísérletben, az alacsony fogékonysá- gúakat pedig arra kérik, hogy viselkedjenek úgy, mintha hipnózisban lennének. Ha a szimulátorcsoport és a valódi csoport között nincs különbség, akkor az


10. FEJEZET – Módosult tudatállapotok azt jelzi, hogy nincs valódi hipnotikus hatás, csupán az elvárások befolyásolták a viselkedést; ha van különbség, akkor azt a hipnózis okozza.

5. Pszichedelikus szerek A pszichedelikus szerek olyan kémiai anyagok, amelyek legfőbb hatása az, hogy drámai módon megváltoztatják az észlelést és a képzeletet. Legismertebb ezek közül a marihuána és az LSD. A marihuána (Canabis sativa, kender) az emberiség történetének egyik legfontosabb növénye, rostjából kötél és ruha készül. Hatóanyaga a tetra-hidro-kanabbinol (THC), amely a növény levelében, de még inkább a gyantájában található meg. Az alkohol után a második legelterjedtebb rekreációs drog. A marihuána szívását követő 15 percen belül a szívritmus nő, a növekedés akár a 30/ percet is elérheti, és a szem erei kitágulnak. Hatására a képzelet élénkebbé válik, az érzések felerősödnek. Változik az észlelés, a személyek új színeket, árnyalatokat észlelnek, a képek háromdimenzióssá válnak, a zenében új hangokat vesznek észre, az ízek élvezetesebbé válnak, a tapintási ingerek is izgatóbbak, és az orgazmus is élvezetesebb lesz, hangsúlyosabbá válnak a spirituális élmények. Az élmények azonban nem mindig kellemesek, néha a személyiség elvesztésének érzése, szorongás és pánik jelentkezik. Az idő lelassul, valószínűleg a sok képzeleti kép és a „belső óra” felgyorsulása miatt ugyanaz az időintervallum hosszabbnak tűnik. A kreativitás nő, például a Tematikus appercepciós tesztben, ahol képekről történeteket kell mesélni, a történetek eredetibbek lesznek. Az intelligenciát, a tanulási képességet és a hosszú távú emlékezet működését a tartós marihuánafogyasztás sem befolyásolja. Ugyanakkor a rövid távú emlékezet működése romlik, a személyek elfelejtik a mondat elejét, emiatt az olvasási teljesítményük is rosszabb lesz. Romlik a számolási képesség, az összetett reakcióidő-feladatokban és általában a bonyolultabb feladatokban nyújtott teljesítmény, így például a pilóták rosszabbul teljesítettek a repülőszimulátorban. A marihuána hatását olyan kísérletekben vizsgálták, amelyekben a személyek nem tudták, hogy THC-t vagy hatóanyag nélküli placebót kaptak (vakkísérlet), vagy még a kísérletvezető sem tudta, hogy ki milyen szert kapott (kettős vakkísérlet). Ez a megoldás az elvárások hatásának kontrollálására szolgál. Egy ilyen kísérlet azt mutatta, hogy akik gyakran szívtak marihuánát, azok a placebót is majdnem ugyanolyan kellemesnek találták, mint a THC-t, míg akik ritkán szívtak, azok jelentősnek érezték a különbséget. Az eredmény arra utal, hogy az élményekben a tanulás jelentős szerepet játszik. Vannak drogok, amelyek alacsony adagban is olyan percepciószerű élményeket váltanak ki, melyeket a személy valósnak él meg, annak ellenére, hogy nincs objektív alapja. Ezeket a szereket hallucinogéneknek nevezzük. Az ősi kultúrákban a hallucinogéneket misztikus érzések létrehozása céljából fogyasztották. Ilyenek például a psilocybin gombák, melyek Timothy Leary szerint az emberek 40-75 százalékánál intenzív, az egész életüket megváltoztató vallásos élményeket hoztak létre. (Leary, 2003). A legismertebb hallucinogén drog a szintetikus lizergsav-dietil-amid (LSD). A szer bevétele után, az első 20 percben a szívritmus emelkedik, szájszárazság, hideg- vagy melegérzés és álmosság lép fel (vegetatív szint). Ezt a következő 20-50 percben perceptuális változások követik, megváltoznak a testérzések, a színek, a tér és az idő észlelése, szinesztézia és vizuális hallucinációk jelennek meg (szenzoros szint). A legtöbb „utazás” nem megy túl ezen a szinten, de vannak, akik mélyebb élményeket is átélnek. A következő szinten a személy saját életének fontos eseményei jelennek meg, vannak dolgok, melyeket ennek hatására másképpen lát, átértékel, ami egyes beszámolók szerint nagyobb önismeretet eredményezhet, de néha szorongást és pánikot vált ki (analitikus szint). Ezután mítoszok és archetípusok mély jelentésű, univerzális fogalmai jelenhetnek meg, amelyekkel a személy egynek érzi magát (szimbolikus szint). Végül misztikus élmények jelentkeznek (integratívszint), amelyek során a személy egynek érzi magát Istennel és az univerzummal. Az élmények hatására sok ember élete megváltozik. A hatvanas években kísérletek folytak az ilyenfajta élmények pszichoterápiás felhasználására. Az LSD-utazások néha igen erős szorongással járnak. A személyek esetenként úgy érzik, hogy megőrültek, képtelenek a gondolataikat kontrollálni. A másik félelmetes jelenség a flashback, amikor hetekkel vagy hónapokkal később, szermentes állapotban jelennek meg az előzőekhez hasonló hallucinációk (Farthing, 1992).

12.3. táblázat AZ ELSŐ LSD-UTAZAS Az első LSD-s önkísérletet Albert Hofmann végezte, aki 1938-ban a svájci Sandoz cég laboratóriumában előállította a lizergsav-dietil-ami- dot. 250 milliomod gramm LSD bevétele után a következő élményekről számolt be: 187 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

10. FEJEZET – Módosult tudatállapotok

„A látóteremben minden hullámzott és torz volt, mintha görbe tükrön át nézném. Úgy éreztem, hogy a kerékpárommal egy tapodtat sem mozdulok. Az asszisztensem később arról számolt be, hogy nagyon gyorsan tekertünk... A környezetem ijesztő módon megváltozott. A szobában minden forogni látszott, és a jól ismert tárgyak és bútorok groteszk, többnyire fenyegető alakot öltöttek. Minden folyamatosan mozgásban volt, mintha élne, és mintha belső nyugtalanság töltené el. Alig ismertem meg a szomszédasszonyt, aki tejet hozott – az este több mint két litert ittam meg. Már nem R. asszony volt, hanem gonosz, alattomos boszorkány, színes pofával. Azonban a külvilág ilyen groteszk elváltozásánál sokkal rosszabbak voltak azok a változások, amiket saját magamban, belső lényemben éreztem. Hiábavalónak tűnt az akaratom minden erőfeszítése arra, hogy feltartóztassam a külvilág széthullását és énem felolvadását. Egy démon költözött belém, és átvette a hatalmat a testem és az érzékeim fölött. iszonyú félelem szállt meg, hogy megbolondultam.” (Hofmann, 2003, 32. o.)

Albert Hofmann a pszichológus Ti- mothy Learyvel 1993-ban. Leary a pszichedelikus szereket népszerűsítő mozgalom vezető alakja volt. Jelszava: pörögj fel – rezegj rá – lépj ki (turn on — tune in — drop out) (Forás: Hofmann, 2003

6. Ritmus, dob, tánc A dobot és a táncot ősidők óta használják a különböző kultúrákban a transzállapot létrehozására. A sámánok a dob segítségével jutottak transzba és tettek utazásokat a szellemek világába. A hatás létrehozásában a monotóniának nagy szerepe van. A monoton dobolás hatására nagyobb mértékben változott az agyműködés (a théta-aktivitás nőtt), nagyobb mértékben jelentek meg változások az idő és a testkép észlelésében, és a képzelet élénksége is fokozódott; ha a személyek változó mintázatú dobolást hallgattak, a változások kisebb mértékűek voltak (Maxfield, 1990). A sámánutazáshoz hasonlóan sokan dobot hallgatva képzeletben utazást tesznek egy képzeletbeli világba. Az álomszerű képek feltételezhetően itt is segíthetik a tudattalan tartalmak megértését, és javíthatják az önismeretet. A dobolás hatására az élmények a szokásos éber állapothoz képest jelentősen megváltoznak. A változások iránya, jellege, sőt a mértéke is igen hasonló a hipnózisban megfigyelhető élményváltozásokhoz, a személyek szuggesztiók iránti fogékonysága nő, hasonlóan a hipnózisban tapasztaltakhoz (Szabó, 2002, 2005). A hangerő is lényeges változó, minél nagyobb a hangerő, annál nagyobbak az élménybeli változások, annál mélyebb a transzállapot (Szabó, 2006). A tánc maga is hozzájárul a tudati állapot megváltozásához. A zenére és dobra történő ritmikus testmozgások az érrendszerben hasonló ritmusos folyamatokat válthatnak ki, továbbá a légzés és a mozgás szinkronba kerül, ami a szívritmus oszcillációját okozza (légzési szinuszaritmia). A ritmikus mozgás ily módon növekvő vérnyomás188 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

10. FEJEZET – Módosult tudatállapotok oszcillációt okoz, ami ingerli a carotis nyomásérzékelő sejtjeit. Mindezek következtében lassul a szívritmus és az agykérgi aktivitás, ami hozzájárul a tudati állapot megváltozásához (Vaitl et al., 2005).

7. Egyéb indukciós technikák és körülmények A holotróp légzési technika alkalmazása során a személyeket arra kérik, hogy az erőltetett, mély be- és kilégzés állapotát tartsák fenn egy meghatározott ideig. Ennek hatására csökken a külső ingerekről való tudatosság, a személyek dezorientálttá válnak, súlytalannak érzik a testüket, bágyadt- ságról és deperszonalizációról számolnak be. Mindezek hátterében a vér pH-értékének megváltozása és a szén-dioxid koncentrációjának csökkenése áll, ami krónikus légzési alkalózist okoz (a vér lúgossá válik), az agyi hipoxiához hasonló módon megváltozik az agyi keringés, és a frontális EEG-ben lassú hullámok jelennek meg (Vaitl et al., 2005). Jellegzetes élményváltozások jönnek létre az ingermegvonásos helyzetekben, extrém körülmények között, például sarkvidéken vagy nyílt tengeren töltött hosszabb idő alatt. Ilyen jellegű élmények jelentkeznek a szaunához hasonlító indián izzasztókunyhóban, a hosszú böjt vagy hosszútávfutás során. A szuggesztiók iránti fogékonyság fokozott érzelmi igénybevétel, félelem, kiszolgáltatottság esetén, a bizonytalan, ismeretlen helyzetben is megnő, amikor a személy elveszti a szokásos támpontjait. Ilyen például az intenzív kórházi osztály. Ebben a helyzetben is fokozott súlya van a szavaknak és a metakommunikatív üzeneteknek, amelyek, ha megfelelően használjuk őket, segíthetik a gyógyulást (Varga-Diószegi, 2001; Varga, 2006).

7.1. ÖSSZEFOGLALÁS 1. A normális tudatállapotunkat stabilizáló tényezők tartják fenn. Ilyen az ingerlés és az aktiváció közepes szintje vagy a belső környezet fizikai és kémiai paramétereinek normál tartományon belüli értéke. Az indukciós technikák ezeket a tényezőket átmenetileg megváltoztatják, és egy új élménymintázatot hoznak létre. 2. Módosult tudati állapot létrejöttét eredményezheti: a külső ingerlés megváltoztatása: túl sok vagy túl kevés inger, intenzív vagy túl alacsony intenzitású ingerek, monoton ingerek; a fizikai aktivitás megváltozása: passzív nyugalom, illetve viharos mozgások; a figyelem fókuszának megváltozása: a figyelem beszűkül vagy kitágul; a fiziológiai állapot megváltozása: az agyműködést befolyásoló kémiai vagy fizikai környezet a normálistól jelentősen eltér. 3. A módosult tudati állapotokban a szubjektív élmények szerkezete átmenetileg megváltozik. A személy ezt a változást jelentősnek érzi, és ha legközelebb ez az állapot előáll, felismeri a hasonlóságot. 4. Az indukciós technikák (pl. az alkalmazott hipnózisindukció), a személyiségtényezők (pl. hipnotikus fogékonyság) és a szociálpszichológiai tényezők (pl. milyen elvárásai vannak) együttesen határozzák meg az adott helyzetben átélt élményeket, a módosult tudati állapot létrejöttét. 5. A meditációs gyakorlatok célja a spirituális fejlődés segítése, ami az átélt élmények segítségével történik. A koncentratív meditációs gyakorlatok során a gyakorló a figyelmét tartósan összpontosítja; a koncentrált figyelem tárgya lehet valamilyen testi folyamat, elképzelt vagy valódi kép, hang, szó vagy mozdulat. A megnyíló meditáció során a gyakorló figyelme kitágul, de a figyelem nem tapad meg semmin. 6. A hipnózis a hipnotizőr szuggesztióinak következtében jön létre, és megváltoztatja a hipnotizált személy észlelését, gondolkodását, viselkedését és érzelmeit. A szuggesztiók lehetnek ideomotoros, válaszgátlásra irányuló, kognitív vagy a hipnózis utáni helyzetre vonatkozó poszthipnotikus szug- gesztiók. A hipnotikus fogékonyság azt jelzi, hogy a személy hipnózisban milyen mértékben válik fogékonnyá a szuggesztiókra. A hipnotikus szuggesztiók eredményeként létrehozható analgézia. Ilyenkor a személy nem érez fájdalmat. Az inger feldolgozása megtörténik, de nem válik tudatossá. 7. A hipnózist megváltozott állapotként és módosult folyamatként magyarázó elképzelés szerint a hipnózisindukció következtében megváltoznak a tudati működés jellemzői, emiatt jelentkeznek a különböző hipnotikus jelenségek. A szociokognitív elképzelés szerint normális viselkedéses és gondolkodási folyamatokról van szó, amelyekre egy speciális, hipnózisnak nevezett helyzetben kerül sor, amelyben a személyek a helyzetről való tudásuknak és az elvárásoknak megfelelően viselked nek.


10. FEJEZET – Módosult tudatállapotok 8. A pszichedelikus szerek megváltoztatják az észlelést és a képzeletet. A marihuána hatására az idő lelassul, romlik a rövid tartamú emlékezet és a bonyolultabb feladatokban nyújtott teljesítmény. Az LSD hatására bekövetkező változások szintjei: vegetatív szint (szívritmus nő), szenzoros szint (per- ceptuális változások), analitikus szint (személyes életesemények), szimbolikus szint (mítoszok), integratív szint (egységérzés). A személyek néha úgy érzik, hogy képtelenek kontrollálni az élményeiket, és ez igen szorongáskeltő. 9. A monoton dobolás módosult tudati állapotot hoz létre. Minél hangosabb a dobolás, annál nagyobb a dezorientáció. A fokozott kiszolgáltatottság esetén, például az intenzív osztályon is, megnő a szuggesztiók iránti fogékonyság. 10. A neodisszociációs elmélet szerint az elme önálló működésre képes alrendszerekből épül fel. Ezek megfigyelő- és végrehajtó funkcióval rendelkeznek. Bizonyos feltételek, például a hipnózisindukció hatására egy alrendszer átmenetileg leválik. Ilyenkor a személy úgy érzi, hogy nem ő kontrollálja az adott viselkedést, vagy pedig egy adott emléknyom nem elérhető a tudatosság számára.

7.2. KULCSFOGALMAK abszorpció, aktív-éber hipnózis, amnéziás szuggesztió, archaikus bevonódás, disszociáció, flashback, hipnotikus analgézia, hipnotikus fogékonyság, hipnózis mélysége, hipnózisindukció, ideomotoros szuggesztió, kettős vakkísérlet, kognitív szuggesztió, koncentratív meditáció, meditáció, megnyíló meditáció, módosult tudatállapot, placebó, poszthipnotikus szuggesztió, pszichedelikus szer, rejtett megfigyelő, relaxációs hipnózis, szimulátorcsoport, válaszgátlás-szuggesztió

7.3. ELLENŐRZŐ KÉRDÉSEK 1. Milyen indukciós tényezők válthatnak ki módosult tudati állapotokat? 2. Mitől függ az, hogy egy adott indukciós hatás valakinél módosult tudati állapotot eredményez-e? 3. Milyenek a hipnózis iránt fogékony személyek a hipnózison kívüli helyzetekben? 4. Mi a különbség és a hasonlóság a relaxációs és az aktív-éber hipnózis között? 5. Mik a pszichedelikus szerek veszélyei? 6. Miért nem érezzük a fájdalmat hipnózisban, analgéziás szuggesztiót követően? 7. Mi az a rejtett megfigyelő? 8. Milyen elrendezéseket alkalmaznak a hipnóziskísérletekben? 9. Milyen módszertani problémákat kell figyelembe venni a meditációs kísérletekben? 10.

A dobolás és zene milyen jellemzője lényeges a módosult tudati állapotok szempontjából?

11.

Az intenzív osztályon kezelt betegekkel kapcsolatban milyen tanácsokat adhatunk a tanultak alap

ján?

7.4. AJÁNLOTT OLVASMÁNYOK Bowers, K. S. 2006. Hipnózis a komolyan kíváncsiak számára. Ursus Libris, Budapest. Earleywine, M. 2004. Marihuána. A tudomány álláspontja. Edge 2000 Kiadó, Budapest. Harner, M. 1997. A sámán útja. Édesvíz Kiadó, Budapest. Mészáros István 1984. Hipnózis. Medicina Könyvkiadó, Budapest. Popper Péter 2005. A belső utak könyve. Saxum Könyvkiadó, Budapest. Vértes Gabriella (szerk.) 2002. Hipnózis-hipnoterápia. Medicina Könyvkiadó, Budapest.


10. FEJEZET – Módosult tudatállapotok

7.5. AJÁNLOTT HONLAPOK http://www.hipnozis-mhe.hu – A Magyar Hipnózis Egyesület honlapja. http://www.hypnosis-research.org – Az American Society of Clinical Hypnosis honlapja, cikkadatbázis. http://www.ijceh.com – Az International Journal of Clinical and Experimental Hypnosis honlapja, a folyóiratban megjelent cikkek kivonatai. http://www.hypnosisnetwork.com – Cikkek, hipnózissal kapcsolatos információk.


13. fejezet - 11. FEJEZET – Viselkedéskontroll és megismerés: a végrehajtó működések Tankönyvünk korábbi fejezeteiben a megismerés számos aspektusát, azaz az emberi kognitív képesség működésével kapcsolatos lélektani ismereteket tekintettünk át. Ezek a kognitív mechanizmusok eltérő mértékben és módon vesznek részt különböző viselkedéseink kialakításában és vezérlésében. Az, hogy egy adott viselkedésben egy adott mechanizmus szerepet kap-e, és ha igen, milyet, érthető módon az elérendő cél természetétől, a környezet jellegzetességeitől, a személy tapasztalataitól és képességeitől egyaránt függ. E fejezet a megismerés pszichológiájának azon aspektusait tárgyalja, amelyek elménk különböző információfeldolgozó és viselkedéses válaszokat generáló rendszereinek összehangolását végzik, a viselkedés célszerű irányításának érdekében. Mindaz, amit az alábbiakban bemutatunk, történetileg két, egymástól látszólag nagyon távol eső kutatási irány találkozásának tekinthető. Az egyik a viselkedés racionális irányítását igyekezett megérteni, azt, hogy miként képesek az emberi lények a rugalmasan célszerű cselekvésre. Különféle tradíciókhoz és iskolákhoz kötődő gazdag filozófiai és lélektani kutatási hagyományt képeznek az erre a kérdéskörre irányuló vizsgálatok (pl. Popper, 1966). A másik kutatási irány az idegrendszeri lokalizáció felől érkezett el a viselkedéskontroll kérdésköréhez – közelebbről, az emberi prefrontális kéregterületek szerepét kutatva (lásd 11.1. ábra). A 20. század első évtizedeire ugyanis sajátos problémát, és igen figyelemre méltó problémát képviselt a neurológia, neuropszichológia számára az agynak ez a régiója. Egyrészt, terjedelmes, ilyen méretben csak az embernél jelen lévő, evolúciósan a legfiatalabb agykérgi területekről van szó. Ez valamilyen magasabb, sajátosan humán működés jelenlétét valószínűsítette. Másrészt, a terület sérülését követő tünetek kapcsán rendelkezésre álló adatok igen ellentmondásosak voltak – például a korai vizsgálatok egy része nem mutatta az IQ drámai csökkenését (pl. Hebb, 1945, 1949). Egyszerre volt jelen tehát az az álláspont, amely szerint ezek a kéregterületek a viselkedés legmagasabb szintű, absztrakciókon alapuló szervezését végzik (Bianchi, 1922), illetve az, amely szerint semmilyen lényeges megismerési funkciót nem töltenek be (Hebb, 1945, 1949). Bianchi mellett az orosz neuropszichológus, Lurija (1966) munkái jelentettek komoly előrelépést az ellentmondás feloldásában, és készítették elő a terepet mai fogalmainknak (Luriját a Nyelv és agyműködés című fejezet egyik szövegdoboza mutatta be kötetünkben).

11.1. ábra. A prefrontális kéreg anatómiai helye, környezete Homloklebeny-sérült betegek különféle feladatokban nyújtott teljesítményét elemezve Lurija arra a következtetésre jutott, hogy ezek az agykérgi területek elsősorban a viselkedés célszerű szervezéséért, összerendezéséért felelnek: azaz kulcsszerepet játszanak a viselkedés céljának és a cél elérésére vonatkozó tervnek a reprezentálásában (a viselkedés programozásában), magának a cselekvésnek a megfelelő kivitelezésében (reguláció), s eközben monitorozzák mind a környezet esetleges változásait, mind a terv végrehajtásának pillanatnyi állapotát, s ha szükséges, rugalmasan változtatnak a terven (ellenőrzés). Ma már tudjuk, hogy emellett más működésekben – például a munkaemlékezetben, a szociális kognícióban, a figyelem vezérlésében, nyelvi folyamatokban – szintén fontos szerepet játszanak a prefrontális kéregterületek, az alábbiakban azonban arra a fogalomra fogunk összpontosítani, amelyet a fenti programozás-reguláció-ellenőrzés funkcióhármasból bontott ki a kognitív pszichológiai-neuropszichológiai kutatás: a végrehajtó működések (executi- vefunctions) fogalmára. (A magyar nyelvű szakirodalom az egzekutív működés és egzekutívfunkció kifejezéseket is használja.) 192 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

11. FEJEZET – Viselkedéskontroll és megismerés: a végrehajtó működések Meg kell azonban jegyeznünk, hogy nem ez az egyetlen megközelítés a prefrontális kéregterületek alapvető funkciójának megragadására. Mint a terület egyik úttörő szakértője, Shallice (2004) rámutat, erőteljesen jelen van a mai nézetek között az, amely e régiók munkaemlékezeti szerepét tekinti alapvetőnek, illetve egy másik, amely pedig az intelligencia g-faktorának (lásd kötetünkben az Intelligencia című fejezetet) „helyét” látja itt. Ezek a felfogások nem összebékíthetetlenek, mi itt azonban a harmadik nézetet követjük, amely Shallice sajátja, s amely egy általános kontrollsze- repet tulajdonít e területeknek, s elsősorban a dorzolaterális területeknek. Az általa kidolgozott ellenőrző figyelmi rendszer modell, amelyet később még tárgyalunk, jó összhangban van Lurija elképzeléseivel és a végrehajtó működések pszichológiai fogalmával.

1. A végrehajtó működések fogalma A végrehajtó működések kapcsán jelenleg abban a helyzetben vagyunk, hogy egyrészt igen fontos pszichológiai konstruktumnak tekintjük, amely központi jelentőségű az emberi viselkedésszervezés szempontjából, másrészt azonban korántsem kellően letisztult ez a fogalom. Így például nincs egységes meghatározásunk rá (lásd pl. Zelazo-Müller, 2002), bár a különböző szerzők által adott definíciók viszonylag közel állnak egymáshoz (a fogalom meghatározásának nehézségeiről lásd a Miért ilyen „képlékeny” a végrehajtó működések fogalma? című szövegdobozt is). S nincs konszenzuá- lis listánk arról sem, pontosan milyen részműködések összességének tekinthetőek a végrehajtó működések. Itt egy olyan definíciót fogunk használni, amely egyszerre ragadja meg a végrehajtó működések szerepét és alapvető aspektusait (a komponensfolyamatok mentén történő meghatározásra később visszatérünk). Végrehajtó működéseknek tehát azt a képességhalmazt tekintjük, amely lehetővé teszi, hogy reprezentáljunk egy elérendő távoli (viselkedéses) célt, viselkedéses tervet alakítsunk ki e cél elérésére, majd megfelelően szervezve és kontrollálva pszichés működéseinket és viselkedéseinket, elérjük ezt a viselkedéses célt úgy, hogy közben monitorozzuk mind a környezetet, mind cselekedeteinket, s ha szükséges, rugalmasan változtatunk a cél elérésére kidolgozott terven. Meghatározásunkból látható, hogy olyan funkciókról van szó, amelyek – összhangban Lurija eredményeivel a prefrontális kéreg viselkedésszervező szerepéről – egyfajta központi kontrollt képviselnek mind a viselkedések, mind pedig a mögöttük álló belső kognitív és egyéb pszichés folyamatok fölött. Hangsúlyoznunk kell azonban – s ez módszertani szempontból, a végrehajtó működések teszte- lése-mérése szempontjából is igen fontos megszorítás –, hogy nem minden viselkedésünk igényli a végrehajtó működések által megvalósított kontrollt. Így például egy reflex kiváltódásához nincs szükség ezekre a kontrollműködésekre, de ugyanígy nincsenek vagy igen kevéssé vannak jelen nagyon egyszerű cselekvésekben, ahol egyetlen közvetlen akcióval elérhető egy cél, illetve rutinszerűvé, szokásjellegűvé vált cselekvésekben. Hogy néhány példával éljünk: nem igényel végrehajtó működést, hogy fájdalmas ingerre elhúzzuk valamelyik végtagunkat; hogy, ha szomjasak vagyunk, megragadjuk az előttünk az asztalon álló poharat; bekössük a cipőfűzőnket; stb. Ha azonban a cél nem érhető el egy közvetlen akcióval, vagy a közvetlen cselekvés valamilyen szempontból nem célravezető, vagy valamilyen új viselkedésmintázatot kell kialakítanunk, mindig erős szükség van a végrehajtó működésekre. Ha például egy vizsga közepén tör ránk hirtelen a szomjúság, igen nagy valószínűséggel nem fogjuk azonnal megragadni az előttünk álló vizespoharat. Ehelyett egy – látszólag egyszerű – tervet alakítunk ki: majd ha befejeztük a gondolatmenetet, s ha a vizsgáztató szempontjából is megfelelőnek tűnik a pillanat, megállunk, esetleg elnézést kérve jelezzük, hogy inni szeretnénk, s csak ha a vizsgáztató valamilyen módon jelezte, érti szándékunkat, fogunk a pohárért nyúlni és inni. Ez a triviálisnak tűnő akciósor a végrehajtó működések komoly mozgósítását igényli (kivéve persze, ha már jó alaposan begyakoroltuk a vizsgáztatóval együtt...): le kell gátolni az ivási késztetést a megfelelő pillanatig; közben kidolgozni és fenntartani kis tervünket; megfelelően sorrendezni a terv lépéseit alkotó cselekvéseket; s mindeközben monitorozni: hol tartunk, hogyan reagál a tanár, ott van-e még a víz; majd a kellő pillanatban végrehajtani az akciót. Mind definíciónk, mind példáink a végrehajtó működéseknek a viselkedés szervezésében játszott szerepét hangsúlyozták elsősorban, de fontos felhívni a figyelmet arra, hogy ez a viselkedéskontroll a viselkedés alapját képező kognitív és más pszichés folyamatok (érzelmek, indulatok, akciósémák) bonyolult kontrollján keresztül valósul meg: a végrehajtó működések a belső folyamatok és erőforrások összehangolását, koordinálását végzik – a szervezett viselkedés mindennek az eredménye. Azért kell ezt kiemelnünk, mert ma már jól látjuk, hogy a végrehajtó működések akkor is szükségesek, ha a megismerőfolyamatokat nem kíséri „on-line” módon a nyílt viselkedés: szervezik és szabályozzák a belső működéseket. Kulcsszerepet játszanak minden összetett kognitív feladatban, így például a problémamegoldásban (lásd az Általános gondolkodási folyamatok című fejezetet), a


11. FEJEZET – Viselkedéskontroll és megismerés: a végrehajtó működések társas megismerés egyik alapját képező naiv tudatelméleti funkcióban (lásd a Mások viselkedésének megértése és az éntudatosság című fejezetben), a munkaemlékezeti működésekben és az emlékezeti keresésben (lásd tankönyvünk második kötetét, Csépe-Győri-Ragó, 2007b), a nyelvi feldolgozásban és a kommunikációban (lásd kötetünkben), s hosszasan sorolhatnánk a további példákat.

13.1. táblázat MIÉRT ILYEN „KÉPLÉKENY” A VÉGREHAJTÓ MŰKÖDÉSEK FOGALMA? Furcsa ellentmondásnak tűnhet, hogy miközben a végrehajtó működések nagyon alapvető jelentőségűek, igen sok kutatás irányul megértésükre, s ráadásul idegrendszeri alapjaik is bizonyos fokig lokalizálhatóak, mégsem rendelkezünk kielégítő definícióval e fogalomra vonatkozóan, s nincs igazán részletes, kidolgozott, széles körben elfogadott modellünk sem. Ehhez még hozzátehetjük, hogy ráadásul további alapvető kognitív funkciók kapcsán egyelőre abban sem tudnak egyetértésre jutni a kutatók, hogy a végrehajtó működések körébe tartoznak-e. Ilyen például a naiv tudatelméleti mechanizmus, pontosabban az a képességünk, hogy mások vélt mentális állapotait figyelembe vegyük saját viselkedésünk szervezésekor. Vannak szerzők, akik amellett érvelnek, hogy ez is végrehajtó működés – például azért, mert a prefrontális kéreg bizonyos területei kulcsszerepet játszanak benne –, míg a domináns nézet szerint a naiv tudatelméleti képesség egy külön mechanizmuson nyugszik, noha hatékony működéséhez kellenek a végrehajtó funkciók (lásd pl. Perner-Lang, 2000). Hasonló kérdések merülnek fel a munkaemlékezet kapcsán is. Úgy tűnik, a bizonytalanság, a viták részben éppen annak köszönhetőek, hogy nagyrészt neuro- pszichológiai eredetű fogalomról van szó. Egyrészt ugyanis az idegrendszer strukturális határai igen gyakran nem felelnek meg pontosan a funkciók határainak. A végrehajtó működésekben szerepet kapnak a prefrontális kéregterületeken kívül más agyi struktúrák is (így például a kisagy és a striá- tum). Nincs okunk azt sem automatikusan feltételezni, hogy minden, ami a prefrontális kéregben történik, feltétlenül végrehajtó működés; s végképp nem vélhetjük, hogy egy funkcionális szempontból is koherens, egységes rendszert alkotnak az összes ide lokalizálható mechanizmusok. Annál is inkább, mert egyelőre kevéssé egybehangzóak azoknak a kísérleteknek az eredményei, amelyek az egyes végrehajtó működéseket igyekeznek pontosabban lokalizálni a prefrontális kéregterületeken belül. Az is felmerült, hogy ezek az agyi területek mintegy újraszervezik a működéseiket minden egyes komplex feladat megoldása érdekében, s nincs jelen finomabb lokalizáció (lásd pl. Duncan-Owen, 2000). Minden módszertani nehézség mellett sincs okunk azonban kételkedni abban, hogy még lényegesen közelebb juthatunk e működések megértéséhez mind a pszichológiai, mind az idegtudományi kutatás szintjén.

2. A végrehajtó működések komponensei A végrehajtó működések legalapvetőbb aspektusait fentebb, a definíció kapcsán említettük már. Elsősorban neuropszichológiai vizsgálatok eredményeire alapozva azonban igen sok részfunkció összességeként, egyfajta gyűjtőfogalomként is megközelítjük ugyanezt a fogalmat. Ha összegezzük azoknak a szisztematikus vizsgálatoknak az eredményeit, amelyek annak feltárására irányultak, hogy milyen, a viselkedés és a kogníció szervezésében, kontrolljában szerepet kapó részfolyamatok, kö- rülírtabb funkciók mutathatnak sérülést a prefrontális kéreg szerzett zavarai esetében, meglehetősen heterogén mechanizmusok felsorolásához jutunk el. A végrehajtó működések e komponensfolyamatairól ilyen módon kialakított lista kapcsán ismét csak nincs teljes egyetértés, különböző szerzők eltérő számú és részben eltérő jellegű folyamatot sorolnak fel. Az alábbiakban azokat a végrehajtó működéseket soroljuk fel, amelyek kapcsán többé-kevésbé konszenzus tapasztalható: A cél reprezentációja és a tervezés. Az összetett viselkedések megfelelő szervezéséhez elengedhetetlen a konkrét vagy absztrakt cél reprezentálásának s e reprezentáció aktív fenntartásának képessége, csakúgy, mint a cél elérésére irányuló lépések megtervezése s e terv reprezentációjának fenntartása. A beállítódás fenntartása. A cél elérése szempontjából fontos környezeti ingerek észlelésére, illetve a kellő pillanatban végrehajtandó akciókra való beállítódások fenntartása, esetleges eltérítő ingerek, illetve más viselkedéses tendenciák mellett is. Az impulzusok kontrollja. A cél elérése szempontjából aktuálisan nem előnyös, indulatvezérelt viselkedések gátlás alatt tartása, késleltetése. A célszerű cselekvést akadályozó, zavaró, közvetlenül vágy- vagy indulatvezérelt akciók gyakran jelennek meg „tünetként” a prefrontális lebeny sérülése vagy éretlensége esetén. 194 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

11. FEJEZET – Viselkedéskontroll és megismerés: a végrehajtó működések A prepotens, de téves válaszok gátlása. Olyan választendenciák gátlás alatt tartása, amelyek hajlamosak az automatikus kiváltódásra, ám nem helyénvalóak a cél elérése szempontjából. Sérülése esetén a személy az inger, a környezet olyan aspektusára reagál egyszerű, automatikus jellegű viselkedéssel, amely az adott probléma, feladat szempontjából nem célravezető – például egy kerülő utas helyzetben a közvetlen úton próbálja megközelíteni a célt. A viselkedés sorrendezése. A cél eléréséhez vezető viselkedések és műveletek megfelelő sorrendben történő végrehajtásának koordinálása, integrálása. Lurija is gyakran tapasztalta például, hogy betegei egy többelemű probléma – például egy egyébként nem túl bonyolult, de többlépcsős szöveges számtani feladat – egyes részmozzanatait ugyan helyesen hajtották végre, ám nem a megfelelő sorrendbe szervezve és/vagy eredményeiket nem integrálva. A szervezett keresés. Az olyan, a nyílt viselkedésben közvetlenül nem feltétlenül megnyilvánuló kognitív műveletekben is, mint az akaratlagos, erőfeszítéssel járó emlékezeti keresés, szervező szerepet töltenek be a prefrontális kéreg által megvalósított végrehajtó működések. A cselekvés és a környezet monitorozása. A képesség, hogy a terv kivitelezése közben folyamatosan kövessük a viselkedés kontextusának változását, illetve saját cselekvéseinket és azok eredményeit, annak érdekében, hogy szükség esetén módosíthassuk a tervet, illetve leállíthassuk vagy felfüggeszthessük annak végrehajtását. Súlyos frontállebeny-sérülés estén például a beteg nem állítja le az akciót idejében, mert a sérült monitorozási funkció nem ellenőrzi kellő hatékonysággal, elérte-e már a célját a cselekvés, vagy az akciótól független események révén megvalósult-e a kívánt cél. A cselekvés és a gondolkodás (megismerés) rugalmassága. A képesség arra, hogy szükség esetén hatékonyan váltsunk válaszmintázatok, feldolgozási stratégiák között, változtassunk akcióterveken. A végrehajtó működések éretlenségének vagy sérülésének gyakori kísérőjelensége például a viselkedéses perszeveráció: a személy akkor is ismétli az egyszer bevált cselekvési stratégiát, ha már a visszajelzések alapján egyértelmű, hogy többé nem célravezető, más stratégia alkalmazására volna szükség. S látjuk ennek párhuzamát a megismerésben is: a hatékony gondolkodást, a problémamegoldást folyton visszatérő mozzanatok, megoldási kísérletek, az absztrakció nehézkessége teszik rugalmatlanná. A figyelem fenntartása. A figyelem akaratlagos kontrollja a végrehajtó működések igen fontos funkciója, sérülése esetén a figyelem könnyen elterelődik a problémamegoldás szempontjából irreleváns ingerekre. Cselekvés kezdeményezése, indítása. A nem közvetlenül ingerek vagy külső nyomás által vezérelt viselkedések akaratlagos kezdeményezése, generálása. A spontán, belülről vezérelt viselkedések szegényessége vagy akár teljes hiánya gyakran jelenik meg a sérült vagy éretlen végrehajtó funkciók jeleként.

13.2. táblázat A VÉGREHAJTÓ MŰKÖDÉSEK NÉHÁNY SZERZETT ES FEJLODÉSI ZAVARA A végrehajtó működéseknek a prefrontális kéreg sérüléséből eredő zavarai sajnos nem ritkák, s ez mind a szerzett, mind a fejlődési zavarokra igaz. A szerzett homloklebenyi sérülések jelentős része balese tekből származik (elsősorban autóbalesetekből), s viselkedéses következményei igen változatos tüneti képben nyilvánulhatnak meg, amelynek számos lehetséges összetevőjét említettük a főszövegben. A jellegzetes mintázatok közé tartozik ezek mellett az akinetikus mutizmus vagy locked-in szindróma. Az elsősorban mediális, középvonali frontális kéregterületek sérülése esetén jelentkező sajátságos tüneti kép kirívó jellemzője a beteg igen nagyfokú passzivitása: egyáltalán nem vagy csak igen nagy erőfeszítéssel képes a beszédre, illetve az önindította cselekvésre, miközben akaratlagos szemmozgásokkal képes követni a személyek és tárgyak mozgását, s a szemmozgások révén kommunikációra is képes. Erőteljes felszólításokra, egyértelmű hívóingerre azonban a sérült elvégezhet egyszerűbb cselekvéseket, például elismétel mondatokat. A felépülés után az ilyen betegek arról számolnak be, hogy tudatában voltak környezetüknek, hallották és értették a hozzájuk intézett kérdéseket, de úgy érezték, hiányzik belőlük az akarat a válaszra, illetve a cselekvésre. Shallice (1988) úgy értelmezi ezt a tüneti képet, hogy itt az ellenőrző aktiváló rendszer kapcsolódik le a versengésütemező rendszerről. Hangsúlyoznunk kell, hogy noha különféle drámai viselkedésés személyiségváltozásokhoz vezethet a frontállebeny sérülése, ennek formáját és mértékét nem tudjuk pontosan bejósolni a sérülés helyéből és kiterjedéséből.


11. FEJEZET – Viselkedéskontroll és megismerés: a végrehajtó működések Az utóbbi években jelentősen megnőtt az érdeklődés a végrehajtó működések/ejlodési zavarai iránt (lásd Csépe, 2005; Hughes-Graham, 2004), melyek hátterében igen gyakran genetikai okok valószínű- síthetőek. Az autizmus kapcsán már Damasio és Maurer (1978) felvetette, hogy a tünetek hátterében a frontostriatális rendszer fejlődési rendellenessége állhat, s később ezt különféle módszerekkel sokan alátámasztották. így mára kétségtelen, hogy az autizmusspektrum-zavarokban jelen van a végrehajtó működések zavara, s számos – noha korántsem minden – tünetért ez a felelős (lásd pl. Hill, 2004; Győri, 2006). Hasonlóan jól alátámasztott ez a sérülés a/igyelemzavar-hiperaktivitás szindrómában (ADHD), ám az itt sem világos még, hogy a teljes kórkép magyarázható-e a végrehajtó működések zavarával (lásd Hughes-Graham, 2004). Ugyancsak fejlődési végrehajtóműködés-zavar mutatható ki Tourette- szindrómában. A friss felmérések fényében sem az autizmusspektrum-zavarokat, sem a figyelemzavar-hiperakti- vitást nem látjuk nagyon ritkának, így elmondható, hogy egyáltalán nem kivételes jelenség a végrehajtó működések valamilyen fejlődési rendellenessége, így erre figyelemmel kell lenni az oktatási módszerek kialakítása során is. csépe (2005) ismertet néhány további, ritkább fejlődési zavart is, ahol szintén érintett a viselkedésszervezés.

3. A végrehajtó működések jelentősége A fentiek fényében bizonyára részben már érthető, hogy miért tekintjük a végrehajtó működéseket központi jelentőségűeknek az adaptív emberi viselkedések, illetve pszichés folyamatok szervezése szempontjából. Empirikus vizsgálatok alapján is érvelhetünk amellett, hogy ezek a funkciók is azok közé tartoznak, amelyek a többi állatfajhoz képest – noha számos elemük jelen van a magasabb rendű fajoknál – kimagasló szervezettséget mutatnak az embernél. Továbbmenve, mások mellett James Russell (1997) például úgy érvel – miközben az autizmus tüneteit igyekszik megmagyarázni egy, a korai fejlődéssel kibontakozó végrehajtó működési zavarral –, hogy az emberi éntudatosság (a szelf) döntő aspektusai is szorosan kötődnek ezekhez a funkciókhoz. Ha valakinél ezek mélyen sérültek, az egyben azt is jelenti, hogy a személy csak igen korlátozottan tapasztalja meg saját magát úgy, mint kezdeményező, aktív, hatékony, cselekvéseit racionálisan kontrollálni képes cselekvőt, mint kezdeményező akarattal rendelkező ágenst, és ez az éntudatosság alapjainak sérüléséhez vezet. Noha a tudatosság és a megismerés kapcsolata, mint láttuk, igen nehezen megragadható, közvetett módon az éntudatosság mély sérülésére következtethetünk a szerzett f r o n t á 11 e b e n y – s é r ü l é s e k esetében is. A végrehajtó működések megfelelő érettsége, ép működése számos szempontból feltétele a teljes, a társas környezettel is megfelelő egyensúlyban lévő mindennapi pszichológiai létezésnek. Példaként gondoljunk csak az iskolaérettségre: a figyelmi koordinációnak, az emlékezeti működéseknek, az indulatok kontrolljának, a viselkedéses és kognitív rugalmasságnak a megfelelő szintje elengedhetetlen ahhoz, hogy egy gyermek hatékonyan és a különféle elvárásokkal nem túlságosan ütközve vegyen részt az intézményes oktatásban. A végrehajtó működések különböző komponenseinek zavara vagy éretlensége súlyosan korlátozhatja mind a tanulási, mind az alkalmazkodási képességeket. Ezek a problémák – a rossz eredmények mellett – a gyermeket akár ki is rekeszthetik az intézményes szocializációból, és marginalizálódáshoz, akár kifejezetten deviáns életpályához vezethetnek. Azt, hogy a prefrontális működések sérüléséből eredő végrehajtó működésbeli problémák miként eredményezhetnek akár deviáns személyiséget és deviáns életutat, kiválóan példázza az egyik legkorábbi ilyen jellegű esetleírás, Phineas Gage híres, sokat elemzett esetéről (magyarul lásd Damasio, 1996), aki 1848-ban az Egyesült Államokban szenvedett el súlyos homloklebeny-sérülést egy vasúti építkezésnél. A végrehajtó működések fejlődési vagy szerzett zavarai – a fentiek fényében vélhetően kevéssé meglepő módon – számos neurológiai és neuropszichiátriai kórkép tünettanában megjelennek. Ezekről A végrehajtó működések néhány szerzett és fejlődési zavara című szövegdobozban kap rövid tájékoztatást az olvasó.

4. A végrehajtó működések egy modellje: az ellenőrző figyelmi rendszer Az előzőekben egyrészt egy viszonylag általános, a funkció felől közelítő definíciót adtunk a végrehajtó működések fogalmára, másrészt pedig komponenseinek egy meglehetősen heterogén listáját. Mint általában a tudományos pszichológiában az ilyen összetett, de alapvető jelentőségű pszichés működések kapcsán, természetesen merül fel az igény olyan átfogó modell iránt, amely kellő részletességgel jeleníti meg, milyen viszonyban vannak egymással a komponensfolyamatok, milyen módon valósítják meg a nekik tulajdonított funkciót, s hogyan ágyazódnak be a megismerés más rendszerei, működései közé. A végrehajtó működések 196 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

11. FEJEZET – Viselkedéskontroll és megismerés: a végrehajtó működések kapcsán több ilyen modellt is találunk, ám ezek meglehetősen eltérnek abból a szempontból, hogy milyen részletességig dolgozzák ki a feltételezett részfolyamatokat és kapcsolatukat, de jelentős különbségeket mutatnak tartalmi kérdésekben is. Részletesebben csak a Norman és Shallice által javasolt modellre, a figyelem és a munkaemlékezet kapcsán is gyakran emlegetett ellenőrző figyelmi rendszer modellre térünk ki alább. Norman és Shallice (1986; Shallice, 1988) már itt is, s tankönyvünk második kötetében is említett ellenőrző figyelmi rendszer (supervisory attentionalsystem – SAS) modellje a viselkedés szerveződése mögött két, hierarchikusan elrendezett rendszer egymást kiegészítő, de sok szempontból független működését feltételezi (lásd a 11.2. ábrát). Az egyik, alacsonyabb szintű rendszerben – ezt sémaversengés-ütemezési (contention scheduling) rendszernek nevezik – készségjellegű, automatikus, túltanult viselkedéselemek és az őket kivitelező kognitív műveletek reprezentációi, sémái „versengenek” a viselkedés vezérléséért. Ezek a sémák részben egymást aktiválják automatikusan, figyelmi kontroll és tudatos erőfeszítés nélkül is, részben környezeti ingerek váltják ki őket ugyanilyen módon. Ha egy séma aktiválódik, akkor mozgósítja a kivitelezéshez szükséges kognitív alrendszereket, s megjelenik az adott cselekvés. Ez a folyamat aztán automatikusan aktiválhatja a következő sémát. Azért nevezzük a sémák közti kölcsönhatást versengésnek, mert az aktiválódó séma gátolja a többi séma aktiválódását, amíg le nem fut. Az örök példa itt az a mód, ahogyan a rutinos sofőr vezeti az autót, amíg a körülmények szokványosak, nyugodtak. Valójában igen kevés koncentrált figyelmet kell szentelni ennek a tevékenységnek, és részben a viselkedéses sémák hívják elő egymást („kuplung benyom – sebességet vált – kuplung kienged”), részben környezeti ingerek aktiválják automatikusan a viselkedéses sémákat („kanyar jön – lassít”). Az automatikus jelleg következményeként több cselekvést is tudunk párhuzamosan végezni – például vezetés közben egy beszélgetést is követni. A másik rendszer – maga a szorosan vett ellenőrzőfigyelmi rendszer –, miközben folyamatosan monitorozza a környezetet és az akciókat, akkor lép közbe, ha az automatizmusok megszakítására van szükség, mert ezek nem biztosítják az adaptív viselkedést – például feltűnik egy váratlan, furcsa útakadály, melynek kikerülésére nincs automatikusan aktiválódó rutincselekvés. Ekkor beavatkozik a versengésütemező működésébe, legátolja a viselkedéselemek automatikus aktivációját, míg az adott cél szempontjából adaptív viselkedésterveket, illetve kognitív műveleteket, rendszereket aktiválja, célszerűen sorrendezve és szervezve ezek működését és eredményeit. Az ellenőrző figyelmi rendszer működése fókuszáltfigyelmet, aktív szándékosságot és mentális erőfeszítést igényel (noha a rendszer működésének nem minden aspektusa tudatosan hozzáférhető), s sokkal kevésbé képes párhuzamos akciók kontrolljára, mint a versengésütemező rendszer. Az ellenőrző figyelmi rendszer modellje, ha nem is esik teljesen egybe a végrehajtó működések fogalmával, de erős átfedést mutat azzal, s szemléletes képet ad arra, hogy más-más mechanizmusok végzik a rutincselekvések, illetve az aktív tervezést és kontrollt igénylő akciók szervezését, és ezek működései milyen sajátos viszonyban vannak – azaz milyen a kapcsolat a végrehajtó működések és az automatikusan szerveződő cselekvések, illetve kognitív folyamatok között. A modell azért is kedvelt mind a klinikai, mind az alapkutatásokban, mert jól alkalmazható a kognitív folyamatok szerveződésének megragadásában (gondoljunk csak vissza a munkaemlékezetnél megismert központi végrehajtó rendszerre – lásd Baddeley, 2001; Csépe-Győri-Ragó, 2007b), illetve az aktív viselkedésszervezés zavarainak értelmezésében is.

11.2. ábra. Norman és Shallice ellenőrző figyelmi rendszer modelljének sematikus ábrázolása (részletesebb magyarázat a szövegben) 197 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

11. FEJEZET – Viselkedéskontroll és megismerés: a végrehajtó működések

5. A végrehajtó működések mérése, tesztelése Végül röviden kitérünk néhány olyan eljárásra, amelyet gyakran alkalmaznak a végrehajtó működések különféle komponenseinek klinikai vagy kutatási célú vizsgálatában. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy – noha ezek az eljárások alapvetően egyszerűek – a végrehajtó működések mérése meglehetősen összetett módszertani probléma (lásd Hughes-Graham, 2004). Miközben a végrehajtó működéseket általában területáltalános funkcióknak tekintjük (hiszen mindenféle összetett viselkedés szervezésében részt vesznek), tesztelni csak valamilyen konkrét, gyakran igen specifikus tartalmú feladattal vagy feladatok sorával lehet – így a specifikus tartalommal összefüggő esetleges korlátok nem mindig választhatóak szét könnyen a mérni kívánt (általános jellegű) végrehajtó aspektustól. További nehézséget jelent, hogy nincs éles határvonal a rutinszerű, az ismert és az esz- szenciálisan új feladatok között. Ezt egy kontinuumnak kell felfognunk, miközben minél inkább rutinszerű egy feladat, annál kevésbé van szükség a végrehajtó működésekre a kivitelezéséhez. A rutinszerűségújdonság tehát igen fontos dimenziója a végrehajtó működések mérésének, ám igen nehezen kontrollálható pontosan. Számos további fontos módszertani szempont felmerül még (például az a kérdéskör, hogy milyen szerepet játszhat e működésekben a nyelvi kódolás), ezekre azonban itt már nem térünk ki.

5.1. A Wisconsin kártyaszortírozási teszt A gyakran alkalmazott Wisconsin kártyaszortírozási tesztben (WCST; 11.3. a ábra) egyszerű ábrákat mutató kártyákat kell csoportosítani úgy, hogy a csoportosítás aktuális szempontját a vizsgálatvezetőnek a vizsgálati személy próbálkozásaira adott „helyes/helytelen” visszajelzéseiből kell kikövetkeztetni. Maguk a szempontok könnyen megragadhattak: a kártyákat vagy a rajtuk látható alakzatok formája, vagy azok színe, vagy száma alapján kell csoportosítani. A vizsgálatvezető azonban rögzített időközönként változtatja a csoportosítás szempontját, anélkül hogy ezt jelezné, s ilyenkor a vizsgálati személynek mihamarabb fel kell adnia a korábban helyesen megtalált, ám most már helytelen stratégiát, s rátalálnia az alkalmazandó új szempontra. Az eljárásból nyert adatokból számos mutató számolható, de a tesztet elsősorban a viselkedéses/kognitív rugalmasság mérésére alkalmazzák.

11.3. ábra. Illusztráció a végrehajtó működések néhány gyakran alkalmazott mérőeljárásához: a) a Wisconsin kártyaszortírozási teszt néhány kártyája; b) néhány ingerszó a Stroop-tesztből; c) a Hanoi-torony eredeti, ötkorongos változata, a kiinduló és a célállapot

5.2. A Stroop-feladat Széles körben alkalmazzák a végrehajtó működések mérésében a Stroop-feladatot és különféle változatait (11.3. b ábra). Ezek az eljárások a gátlási funkciók, így aprepotens válaszgátlás mérésére használatosak. A klasszikus Stroop-feladatban a személynek azt kell megneveznie, milyen színnel nyomtattak színneveket. A feladat azért nem triviálisan egyszerű, és azért végrehajtóműködés-teszt, mert – mint a hibázásokból tudjuk – a tinta színének helyes megnevezéséhez le kell gátolni a szó automatikus kiolvasásából származó választ (mint prepotens választ), amikor a tinta színe és a szó által jelölt szín nem esnek egybe. A hibázások számával/arányával mérhető a végrehajtó működések gátlási komponense. A feladatnak számos változata van.

5.3. A „go / no go” típusú eljárások Ebben a feladattípusban egy – általában egyszerű – motoros választ kell adni egy jelzőinger minden megjelenésére, de tartózkodni kell a motoros választól, ha egy másik jelzőinger is megjelenik. A kétféle hiba – motoros válasz, amikor nem kellene, illetve a válasz hiánya, amikor annak meg kellene jelennie – előfordulási gyakoriságával a gátlási és rugalmassági aspektusok mérhetőek. Igen sokféle változata használatos. 198 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

11. FEJEZET – Viselkedéskontroll és megismerés: a végrehajtó működések

5.4. A Hanoi-torony és változatai A Hanoi-torony és változatai elsősorban a tervezés és a rugalmasság mérésére használt eljárások. A klasszikus Hanoi-torony feladathoz (11.3. c ábra) három pálcika és öt különböző méretű korong tartozik, s a korongok az egyik pálcikára vannak felfűzve, felfelé csökkenő méretben. A feladat ennek az alakzatnak a reprodukálása bármely másik pálcán úgy, hogy egyszerre csak egy korong mozgatható, s nagyobb korong nem kerülhet kisebbre. Ez a változat nem könnyű, számos „kerülő utas”, azaz látszólag a megoldástól távolító lépést is végre kell hajtani szisztematikusan a cél elérése érdekében. A helyes/helytelen lépések számával, illetve arányával mérhető elsősorban a tervezési és a rugalmassági funkció. Egyszerűsített változata a London-torony, ahol a három pálcika különböző hosszúságú, csak három korong van, s ezek különböző színűek – ezek a módosítások, részben mint perceptuális fogódzók, jelentősen könnyítik a feladatot a Hanoi-toronyhoz képest. Igen sok további feladattal mérhetőek a végrehajtó működések különböző aspektusai (áttekintésüket lásd pl. zelazo-Müller, 2002; magyarul Csépe, 2005).

5.5. ÖSSZEFOGLALÁS 1. A fejezetben röviden ismertettük a végrehajtó működések fogalmát, amely a mai pszichológia központi fogalma azoknak a folyamatoknak a megragadására, amelyek a viselkedés és az azt irányító kognitív működések maga szintű vezérlését végzik. 2. Megmutattuk, hogy e fogalom két kutatási hagyomány találkozásának eredménye: a prefrontális kéreg működését és szerepét feltárni igyekvő neuropszichológiai, valamint a rugalmas és racionális emberi cselekvésszervezés mechanizmusainak feltárására törekvő pszichológiai és filozófiai vizsgálódásoké. 3. Hangsúlyoztuk, hogy noha nincs egységes és koherens modellünk a végrehajtó működésekre, rendkívül fontos a szerepük, szerzett és fejlődési zavaraik számos kórkép tünettanához járulnak hozzá. 4. Felsoroltuk a végrehajtó működéseknek azokat az aspektusait, amelyek azonosítása kapcsán konszenzus van az irodalomban, s röviden bemutattunk néhány vizsgálóeljárást. 5. Röviden ismertettük Norman és Shallice ellenőrző figyelmi rendszer modelljét, amely sok szempontból jól illeszkedik a végrehajtó működések fogalmához.

5.6. KULCSFOGALMAK ellenőrző figyelmi rendszer, sémaversengés-ütemezés, végrehajtó működések

5.7. ELLENŐRZŐ KÉRDÉSEK 1. Melyek a végrehajtó működések legfontosabb aspektusai? 2. Próbálja minél árnyaltabban megfogalmazni a kapcsolatot a következő fogalmak között: végrehajtó működések, központi végrehajtó, ellenőrző figyelmi rendszer. 3. Mik az ellenőrző figyelmi rendszer összetevői, s hogyan jellemezhető ezek szerepe a viselkedés vezérlésében?

5.8. AJÁNLOTT OLVASMÁNYOK Csépe Valéria 2005. Kognitívfejlődés-neuropszichológia. Gondolat, Budapest. Kállai János – Bende István – Karádi Kázmér – Racsmány Mihály (szerk.) 2008. Bevezetés a neuropszichológiába. Medicina, Budapest.


14. fejezet - 12. FEJEZET – Mások viselkedésének megértése és az éntudatosság 1. Bevezetés 1.1. Mások viselkedésének megértése – mások elméjének megértése Az emberi megismerés kutatásában központi helyet foglal el az elme, a tudat kérdése, ezt mutatták be e panel eddigi fejezetei. Az elme megértése azonban – akár a sajátunk, akár másoké – nem csak a kognitív tudomány számára központi kérdés. Éppilyen jelentőséggel bír a (hétköznapi) társas megismerés szempontjából. Az egyes ember hatékony szociális viselkedésében kitüntetett szerepe van annak, hogy miként kezeljük, értjük meg az elmét, milyen kapcsolatot feltételezünk az elme és a viselkedés között. Ennek megfelelően, a társas megismerés kutatásában az utóbbi huszonöt évben az egyik legizgalmasabb terület a naiv tudatelmélet kérdése. A naiv tudatelmélet az a kognitív-viselkedéses képességünk, amellyel elmeműködést feltételezünk, magunknak és másoknak különböző mentális (intencionális) állapotokat – pl. vágy, szándék, vélekedés, remény stb. – tulajdonítunk; a mentális állapotok és a viselkedés között oki kapcsolatot feltételezve magyarázni, értelmezni, előre jelezni vagy éppen befolyásolni, manipulálni tudjuk mások viselkedését. Nem vitás, hogy az elmeteória nélkül nehezen boldogulnánk emberi kapcsolatainkban, az emberekkel folytatott kommunikációban. Fontos megjegyezni, hogy bár a képesség meghatározása világos, sőt könnyedén azonosítja minden egészséges ember hétköznapi működésében, minden vele kapcsolatos kérdés nagy vitákhoz vezetett a kognitív tudományban. Ezt jelzi az is, hogy a legkülönbözőbb elnevezéseket kapta a funkció. Ezek között vannak olyanok, amelyek igyekeznek távolságot tartani az elméleti megfontolásoktól, és csak leíró szinten tesznek utalást a működésre. A naiv pszichológia, a józan ész pszichológiája, a vágy-vélekedés pszichológia kifejezések azt jelzik, hogy miként a pszichológia igyekszik megismerni az emberi viselkedést és annak hátterét, a társas megismerésben hasonlóképpen jár el az ember. Az utóbbi az attribúciós folyamatban gyakran megjelenő két fontos mentális állapotra is utal. A mentalizáció, elmeolvasás terminusok azt sugallják, hogy az elme feltételezése éppoly természetes az egészséges ember számára, mint az olvasás annak, aki már megtanult olvasni. Az analógia azért is szerencsés, mert éppúgy lehetnek nehézségek a mentalizációban, mint az olvasással az olvasászavarban. A naiv tudatelmélet terminus – amellyel szintén gyakran találkozhatunk a szakirodalomban – magában hordozza a teoretikus viták elméleti konnotációit (lásd alább, Elméletek cím alatt).

1.2. A naiv tudatelmélet kutatása interdiszciplináris kognitív tudományi keretben Van-e tudatelmélete a csimpánznak? Premack és Woodruff ezzel a kérdéssel nyitott 1978-ban új korszakot a naiv pszichológiai kutatásban. Ennek is köszönhetően, a naiv tudatelmélet evolúciós kérdései meghatározóak voltak ezen a területen. A kutatások korai időszakában szintén vezető szerepet játszott az elmefilozófia, a fejlődéspszichológia és a fejlődés-pszichopatológia. A naiv pszichológiai kutatásokat tehát kezdettől fogva a kognitív tudományban szokásos interdiszciplinaritás jellemzi. A felsorolt területek mindegyikével intenzíven foglalkoznak Magyarországon is (lásd Ajánlott honlapok). Időközben a kognitív tudomány általános fejlődésének, változásainak megfelelően a mesterségesintelligencia- és a kognitív idegtudományi kutatások is szerves részét képezik a területnek (lásd a Képalkotó eljárások és mentalizáció című szövegdobozt). Ebből a szintézisre törekvő működésmódból fogjuk kiemelni azokat az aspektusokat, amelyek elengedhetetlenek a témakör megértéséhez: először az elmefilozófiai előzményeket és fogalmakat, majd a szociálpszichológia releváns elméleteit, amelyek a felnőtt működésről szolgálnak információval, s a kulturális vonatkozásokat, végül pedig az idegtudományi hátteret és a szociális kogníciót érintő pszichopatológiai jelenségeket.

14.1. táblázat KÉPALKOTÓ ELJÁRÁSOK ES MENTALIZACIO 200 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

12. FEJEZET – Mások viselkedésének megértése és az éntudatosság A tudatelmélet minél alaposabb megértéséhez a kilencvenes évektől kezdve a képalkotó technikák alkalmazása is hozzájárul. Segítségükkel azonosíthatóvá válhatnak azok az agyi területek, amelyeknek kulcsszerepe van a mentalizációban. A kutatásokat az teszi izgalmassá, hogy a mentalizáció idegrendszeri korrelátumait – a pszichológiai szinthez hasonlóan – a társas kogníció szélesebb hálózatában kell keresni és értelmezni. Érdekes feladat lesz tisztázni a kérdést, hogy az eddigi eredmények szerint a társas megismerésben és mentalizációban aktív területeknek – pl. superior tempo- rális sulcus (STS), a temporális pólusok (TP), az amygdala, az orbitofrontális területek és az anterior paracinguláris kéreg (APC) – pontosan milyen szerep jut. Ebben nem kis része lehet a léziós esetek tanulmányozásának. Készülnek olyan vizsgálatok is, amelyek a lehető legtisztábban kívánják a mentalizáció által aktivált területeket megtalálni. Gallagher és munkatársainak (2002) kísérletében a kísérleti személyek hol abban a hiszemben ültek a számítógép előtt, hogy egy másik személlyel játsszák a kő-papír-olló számítógépes változatát, hol pedig abban a hiszemben, hogy a géppel játszanak. Valójában mindkét esetben véletlenszerű válaszokat generált a program. Ám az első esetben a résztvevők a Dennett által leírt intencionális hozzáállást alkalmazták, és úgy kezelték az ellenfelet, mint akinek céljai, szándékai, gondolatai vannak. Ugyanakkor a másik személy, mivel ilyenkor is csak mint feltételezés létezett, látványa mint társas inger – ami a szociális kogníció szempontjából azokban a gyakori hétköznapi esetekben, amikor működtetjük ezt a funkciót, nagy jelentőséggel bírhat (arc, tekintet, biológiai mozgások stb.) – nem befolyásolhatta az agyi aktivitást a PET-vizsgálat közben. így az adatok az APC kétoldali aktivitására utaltak. Az fMRI vizsgálatok segítségével is hasonlóak az eredmények. Az utóbbi években már a – fejezetünkben nem érintett fejlődési eredmények alapján megfogalmazódó – legfontosabb elméleti kérdések megválaszolásában is segítségünkre vannak a képalkotó eljárások, ami újfent igazolni látszik az interdiszciplináris kutatások hatékonyságát.

2. Elmefilozófiai alapfogalmak – intencionalitás 2.1. Franz Brentano Brentano (lásd a szövegdobozban) a pszichológiát a mentális jelenségek független és objektív tudományaként határozta meg. Ennek érdekében a fizikai és mentális jelenségek közötti különbség meghatározásán dolgozott, kereste azt a jellegzetességet, ami csak a mentális világ sajátja. „Minden pszichikai jelenség azáltal jellemzett, amit a középkor skolasztikusai intencionális (nyilvánvalóan mentális is) inegzisztenciának (valamire irányuló belső létezésnek) neveztek..., amit egy tartalomra vonatkozásnak, egy tárgyra irányulásnak (ami alatt itt nem a realitást kell érteni) vagy pedig az immanens tárgyiasultságnak nevezhetnénk. (.) A képzetben valamit megjelenítünk, az ítéletben valamit elismerünk vagy elvetünk, a szeretetben valamit szeretünk, a gyűlöletben valamit gyűlölünk, a vágyakozásban valamit kívánunk, stb. (...) Az intencionalitás a pszichikai jelenségek kizárólagos sajátossága. (...) így a pszichikai jelenségek. egy tárgyat foglalnak magukban. (...) Valamely tárgy intencionális belső megléte... a pszichikai j elenségek általános tulajdonsága.” (Brentano, 2004/ 1874, 119-123. o.) A Brentano által felújított intencionalitás a kognitív tudomány, ezen belül a naiv tudatelmélet kutatásának egyik kulcsfogalma, ami csak a pszichikai jelenségekre jellemző valamire irányultságot, valamire vonatkozást jelenti. Az intencionalitás tehát több annál, mint amit a hétköznapi intenció vagy szándék jelent. Az intencionális állapotoknak ez a referenciális minősége ugyanakkor jellemző a szándékra is, mivel az is egy mentális állapot. A természetes nyelven keresztül az intencionalitásnak egy fontos sajátosságát emelhetjük ki. Ha megnézzük az olyan kifejezéseket, mint például: azt gondolom, hogy; X attól fél, hogy; Y szeretné, hogy; stb., felmerül a behelyettesíthetőség problémája. Vagyis az azonos referenciájú kifejezések felcserélhetősége nem működik olyan kifejezések esetében, amelyek intencionális attitűdökre vonatkoznak. Kiss Szabolcs (2005) példájával élve: Csokonai Lili a Tizenhét hattyúk című regény szerzője. Ha ebben az igaz mondatban Csokonai Lili helyére Esterházy Péter nevét írjuk, újfent igaz mondatot kapunk, hiszen a két név mögött valójában egy személy áll. De mi történik, ha ugyanez a mondat egy vélekedés tartalma? Az olvasó úgy véli, hogy Csokonai Lili a Tizenhét hattyúk című regény szerzője. Kicserélve a szerzők nevét, a mondat igazságértéke megváltozhat, mivel nincs garancia arra, hogy az olvasó tisztában van azzal, hogy a két név valójában egy szerzőt jelent, vagyis hogy a jelölet azonos. Azokra a mondatokra, amelyek bizonyos rendszerekhez intencionális állapotokat rendelnek, a fenti példában is megjelenő „referenciális homályosság” jellemző.


12. FEJEZET – Mások viselkedésének megértése és az éntudatosság

14.2. táblázat FRANZ BRENTANO (1838-1917) Franz Brentano – akit a kognitív tudomány az intencionalitás kapcsán emleget leggyakrabban – a Rajna melletti Marienbergben született 1838. január 16-án (Huemer, 2003). Híres olasz-német, katolikus értelmiségi családból származik. (Nagybátyja, Clemens Brentano és nagynénje, Bettina von Arnim a német romantika nagy alakjai, testvére, Lujo Brentano pedig híres liberális közgazdász volt.) A család vallásosságát mutatja, hogy Bren- tanót 1864-ben pappá szentelték. A tudomány mindenhatóságát hirdető tudós viszonya azonban a katolikus egyházzal nem problémamentes. Az első vatikáni zsinat által kibocsátott pápai tévedhetetlenség dogmájával kapcsolatban már súlyos vitában állt az egyházzal. 1873-ban kilépett a katolikus egyházból. 1880-ban házasságot tervezett, ám kiugrott papként Ausztriában erre nem volt lehetőség. Ezért lemondott osztrák állampolgárságáról és egyúttal egyetemi pozíciójáról, majd Szászországban kötött házasságot. Amikor néhány hónap múlva visszatért, csak magándocensként taníthatott, éveken át hiába próbálkozott visszaszerezni korábbi státusát a Bécsi Egyetemen. Felesége halála után Firenzébe költözött, ahol 1897-ben újra megnősült. Egyre romló látása miatt munkáját második felesége segítette. A termékeny firenzei éveknek az első világháború vetett véget. Amikor Olaszország háborúba lépett Németországgal és Ausztriával, mivel magát mindhárom ország állampolgárának érezte, a semleges Svájcba ment. 1917. március 17-én Zürichben halt meg.

Brentano tanult matematikát, költészetet, filozófiát és teológiát Münchenben, Würzburgban és Berlinben, de már a középiskolában megismerkedett a skolasztikával. Egyetemi tanulmányai során, Ber- linben Arisztotelésszel foglalkozott, Comte-ot és brit empiristákat, főként J. S. Millt olvasott, akik nagymértékben befolyásolták későbbi munkásságát. Doktori fokozatát 1862-ben szerezte meg, 1867- ben habilitált. 1873-ban Würzburgban lett professzor. A habilitációja után kezdett el dolgozni a Psy- chologie vom empirischen Standpunkton, melynek első kötete 1874-ben jelent meg. Ezután lett a Bécsi Egyetem professzora. Erről a státusról kellett lemondania 1880-ban, hogy feleségül vehesse Ida von Liebent. Brentano különlegesen karizmatikus, nagy hatású tanár volt, ennek is köszönhető központi szerepe a középeurópai filozófia fejlődésében. Brentano tanítványa volt többek között: Edmund Hus- serl (a kiváló filozófus, a fenomenológia kulcsfigurája), Sigmund Freud, Carl Stumpf (filozófus és úttörő kísérleti pszichológus). Számos tanítványa később a monarchia egyetemeinek professzoraiként dolgozott. Tomas Masaryk, a Cseh Köztársaság megalapítója és első elnöke is Brentano-tanítvány volt. Legfontosabb művei Psychologie vom empirischen Standpunkt (1874) – rövid, de fontos részlete olvasható a Pléh Csaba és Győri Miklós által szerkesztett Olvasmányok a kísérleti lélektan történetéből című kötetben (Osiris, Budapest, 2004). Psychologie vom empirischen Standpunkt 2. Die Klassifikation von Geistesp- hanomenen (1911). Posztumusz jelentek meg a 3. rész töredékei 1928-ban. Aristoteles und seine Weltanschauung (1911). 202 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

12. FEJEZET – Mások viselkedésének megértése és az éntudatosság Az első angolul megjelent művében – The origin of the knowledge of right and wrong (1902) – etikáról vallott nézeteit ismerteti, ez magyarul 1994-ben Az erkölcsi ítélet eredetéről címmel jelent meg (Kossuth Kiadó, Budapest)

2.2. A mentális állapotok státusa – intencionális hozzáállás A mentális állapotok létezéséről elméleti vita zajlik az elmefilozófiai irodalomban. Az eliminativis- ta nézet a naiv pszichológia elméletjellegét hangsúlyozza, a naiv pszichológiát olyan elméletnek tekinti, amit majd a tudomány idővel meghalad. Az intencionális realizmus viszont elismeri a mentális állapotok létezését, feltételezi, hogy ténylegesen létező belső mentális reprezentációs állapotok. A naiv tudatelmélet státusáról szóló vitában létezik egy sajátságos pragmatista, instrumentalista felfogás is. Ennek jeles képviselője Daniel Dennett (lásd Arcképcsarnok), aki szerint a mentális állapotok realitása vitatható, de az intencionális kifejezésmód nem nélkülözhető a viselkedés magyarázatában. A naiv tudatelmélet Dennett (1996) szerint egyfajta intencionális hozzáállás, amely a vágyak és vélekedések fényében racionális viselkedést feltételez. Könnyebben érthető a fizikai és a tervezeti hozzáállással szembeállítva. Az előbbi a fizikai tudományok szokásos fizikai törvényeire, a tárgy fizikai tulajdonságaira vonatkozó tudást mozgósítva, meglehetősen „költségesen” működtethető alapállás. (Laikusként ilyenfajta hozzáállást alkalmazunk a hétköznapi életben akkor, amikor mechanikai kölcsönhatások eredményeit igyekszünk megjósolni – például megpróbáljuk eldönteni, el fog-e billenni a pad, ha hárman ülünk az egyik végére, vagy milyen mozdulattal üssük vissza a teniszlabdát.) Az utóbbi, a tervezeti hozzáállás leegyszerűsíti a tárgyak kezelését azzal, hogy feltételezi, a tárgynak van egy tervezett, meghatározott rendeltetése. Jól tervezett mesterséges tárgyak esetén kiválóan működtethető hozzáállásról van szó, amellyel megspórolható a bonyolultabb fizikai hozzáállás alkalmazása. (Például, nem kell feltétlenül értenünk egy termosztát pontos fizikai működését ahhoz, hogy megértsük, mire tervezték, mi a funkciója, s annak megfelelően használjuk is.) Az intencionális hozzáállás pedig „egy entititás (személy, állat, mesterséges tárgy, bármi) viselkedésének értelmezésére szolgáló stratégia, amely úgy kezeli az adott entitást, mintha az racionális ágens volna, amelyet »cselekedetei« »megválasztásában« »elképzelései« és »törekvései« irányítanak” (Dennett, 1996, 34. o.). Ezt a hozzáállást rutinszerűen alkalmazzuk egymásra. Nem az váltja ki bennünk az intencionális hozzáállást, hogy egy rendszerről tudjuk-e, hogy valóban vannak-e vágyai, vélekedései, azaz nem a dolgok természetéhez szabjuk a stratégiát. Inkább az a meghatározó, hogy az adott rendszer viselkedését tudjuk-e az intencionális hozzáállás segítségével magyarázni, előre jelezni. Intencionalitásunk evolúciós eredetű, egy evolúciósan beváló gondolkodásmód, amelynek segítségével gyorsan és könnyedén jósoljuk be az intencionális rendszerek viselkedését (Dennett, 1998).

14.3. táblázat DANIEL CLEMENT DENNETT (1942-) Daniel C. Dennett 1942. március 28-án született egy New England-i családban, Bostonban. Édesapja az iszlám történelemről készítette a disszertációját Bejrútban, amikor kitört a második világháború, és az OSS-nek (a CIA elődje, az Egyesült Államok első hírszerző szerve) kezdett dolgozni. Egy etióp titkos küldetés során történt repülőgép-szerencsétlenségben halt meg, amikor Dennett ötéves volt. Édesanyjával és két testvérével tértek vissza New Englandbe. Már 17 éves korában érdeklődött a filozófia iránt, olvasott Wittgens- teint, Descartes-ot. A Phillips Exeter Akadémián eltöltött két év után a Wesleyan Egyetemre került. Quine-nak, a kiváló filozófusnak Henry Belafonte dalával azonos című könyvét olvasva – From a logicalpoint of view – úgy döntött, átmegy a Harvardra, hogy vele dolgozhasson. Egy harvardi nyári egyetemen ismerte meg későbbi feleségét, akivel 1962ben kötött házasságot. Filozófiából itt szerezte diplomáját 1963-ban. Oxfordban, a Hert- ford College-ban folytatta tanulmányait, illetve doktorált a 20. század egy másik kiváló elmefilozófusánál, Gilbert Rylenál. Dennett tehetségesen szobrászkodott, dzsesszzongoristaként is keresett pénzt fiatalkorában. Oxfordban – John Lucas Minds, machines and Gödel című művével ismerkedve és vitatkozva – kezdett el érdeklődni az agy és a számítógépek iránt. Ma a Tuft University professzoraként és a Center for Cognitive Studies társigazgatójaként a kortárs elmefilozófia, tudományfilozófia, illetve a kognitív tudomány egyik legjelentősebb alakja. Többször tartott 203 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

12. FEJEZET – Mások viselkedésének megértése és az éntudatosság Magyarországon is előadást, tagja a Magyar Tudományos Akadémiának. Számos műve megjelent magyarul, ezeket az érdeklődő nagyközönség is szívesen olvassa. Népszerűségének egyik titka lehet, amit tanáraitól tanult: „Quine-nak és Rylenak nincs egyetlen unalmas mondata, munkáik mind azt bizonyítják, hogy milyen fontos a laikus közönségnek címezni a mondandónkat. Még akkor is, ha tudjuk, hogy valójában a közönségünk 95 százalékát filozófusok fogják alkotni.”

3. Elméletek Három uralkodó és egymással versengő elmélet (magyarul Bíró, 2002; Kiss, 2005) kínál magyarázatot arra, hogyan működik a naiv tudatelmélet. Mindegyik elméletről elmondható, hogy előzményei vannak a pszichológia más területein, illetve a filozófiában. Bár a naiv tudatelmélet fejlődésének kérdése túlmegy az e könyv nyújtotta kereteken, fontos tulajdonsága mindhárom elméletnek, hogy a naiv tudatelmélet ontogeneziséről is gondolkodik. Az elméletek tudománytörténeti karrierjét, jelentőségét erősen befolyásolták a csecsemőkkel és gyerekekkel végzett, elméletvezérelt vizsgálatok. A modularista felfogás (lásd korábban, A megismerő elme átfogó modelljei című fejezetben) szerint a naiv tudatelméleti működés egy vagy több innát (veleszületett) modulnak köszönhető. Jerry Fodor (1992), aki a területen a kilencvenes években zajló nagy elméleti vitáknak egyik meghatározó szereplője volt, nemcsak azzal a feltevéssel él, hogy naiv pszichológiai fogalmaink velünk születettek, hanem a megértés mechanizmusáról is mint egy zárt, tartalmában is meghatározott modulról gondolkodik. Fodor nem lát fejlődési szakadékot a gyerek és a felnőtt naiv tudatelmélete között. A veleszületett kompetencia érvényesülésének csak performanciakorlátai vannak. Tőle kicsit eltérő módon Baron-Cohen (1995) és Leslie (1994) velünk született feldolgozási folyamatokról beszélnek, melyek nem foglalják magukban a tartalmat (azaz a születéssel még nem tud a gyermek magukról a mentális állapotokról, de rendelkezésére állnak azok a feldolgozási képességek, amelyek segítségével majd elsajátítja és tulajdonítja azok lehetséges típusait). A modularista irányzat egyetemesen jellemző feldolgozási folyamatok terminusaiban ragadja meg a naiv tudatelméletet.

14.4. táblázat NAIV PSZICHOLÓGIA, AVAGY MÁSOK TUDATÁNAK FELTETELEZÉSE A KÜLÖNBÖZŐ KULTÚRÁKBAN A naiv tudatelmélet modelljei egységes elképzelésből indulnak ki, mely feltételezésük szerint egyetemesen jellemző. Amikor a naiv tudatelmélet lehetséges kulturális különbségeit keressük, ráébredünk, hogy a modell alapjául szolgáló elmélet kulturális eredete behatárolható: az európai-amerikai kultúrákra jellemző. A „nyugati” (vagyis az európai és észak-amerikai emberekre jellemzőnek tartott) naiv pszichológia lényegét először az antropológiai irodalomban Geertz (1994/1975) fogalmazta meg. Szerinte a személyiségről alkotott nyugati felfogás lényege, hogy az „én” egy szilárd körvonalakkal rendelkező, egyedi és többé-kevésbé egységes motivációs és kognitív univerzum; a tudat, az érzés, az ítéletalkotás és a cselekvés dinamikus központja. Spiro (1993) rámutat ennek az összetett meghatározásnak a legszembetűnőbb hiányosságára: nem tudjuk eldönteni, hogy a definíció jelentéstartalma mihez van lehorgonyozva, a szelf fogalmához vagy a maga komplexitásában a nem nyugati naiv pszichológiákhoz. A definíció kétértelműsége felhívja a figyelmünket arra, hogy a naivpszichológiai tudás a társas élet értelmezésének fogalmait alapvetően meghatározza, és a szelf fogalma ebben központi szerepet kap. A naiv tudatelmélet kulturális eltéréseinek feltérképezésében D’Andrade (1987, 1995) végzett úttörő munkát: az amerikaiak elméről alkotott mentális modelljét (a naiv tudatelméletet) írta le antropológiai módszerekkel. D’Andrade (1995) szerint az elme modellje elválaszthatatlan ebben a kultúrkörben a mindennapi történések magyarázataitól. Az elme népi elképzelése (naiv tudatelmélete) oksági kapcsolatok felállításából áll, ami lehetővé teszi, hogy az események a bennük részt vevőknek tulajdonított mentális állapotok révén értelmet nyerjenek, és így a legközelebbi hasonló esemény kimenetele jól bejósolható. Mindennapi használatának formáját illetően a mentális modellek közé sorolja: a vizsgált kultúrában a legtöbbször automatikusan alkalmazzák az elmemodellt; nem tudnak eltekinteni alkalmazásától akkor sem, ha pusztán a külvilág fizikai leírására kérik az adatközlőt; az elme modellje nem verbális tanulás révén sajátítható el, hanem alkalmazásával, gyakorlásával jut el a legtöbb ember a szakértő szintjére. Az elme mentális modelljének nagy része a természetes nyelv szótárában benne foglaltatik, így a nyelvelsajátítással párhuzamosan mindenki elsajátítja a percepció, a megismerés, az érzések és a motívumok, szándékok közötti alapvető különbségeket. D’And- rade az amerikai elmemodell lényegét öt összetevő, az észlelés, a gondolkodás, az érzések/érzelmek, a vágyak és a


12. FEJEZET – Mások viselkedésének megértése és az éntudatosság szándékok mentén meghatározhatónak tartja, melyek alapvető kategóriáit a nyelvben elhatároltnak tekinti. Az elmeteória lényeges feltevése, hogy a mentális világ központja az elme (az agy), még az érzelmek is ehhez tartoznak. Kiemelést érdemlő jellemző az is, hogy az elme nemcsak tárolója, hanem feldolgozója is a mentális eseményeknek. A tudatos szelf az elme birtokosa, de egyben a szelf észlelése is az elme révén valósul meg. E kultúrkörben (amely az európai és a tudományos modellel nagyban egyezik, ezért a továbbiakban európaiamerikai elmemodellként utalunk rá) az elme tehát a mentális állapotok és folyamatok centruma, a szándékok és a cselekvések eredője. Az elme szubjektív szűrő: az, hogy egy személy hogyan észlel egy eseményt (elméje segítségével), hangsúlyosabb, mint maga a történés. Az európai-amerikai elmemodell olyannyira biztos abban, hogy ismeri az elmét, hogy a társadalmi ítélkezésben is épít mások szándékainak becslésére. Lillard (1998) alapos munkája áttekinti a naiv tudatelmélet etnográfiáját, és a kulturális különbözőségeket az itt bemutatott európai-amerikai modellel összevetve négy kategóriába sorolja. Az első eltérés-mezsgye a mágikus tényezők elfogadása. A naiv pszichológia bizonyos kultúrákban kiterjeszthető egyrészt az élőkön túlra (a halál után is rendelkeznek az „emberek” érzésekkel és gondolatokkal), másrészt az érzékszerveken túli érzékelésre mint információforrásra (pl. „hatodik érzék”). Az európai-amerikai naiv pszichológia elhatárolódik a mágikustól, az objektíven megfigyelhető jelenségekre vonatkoztatja magát. A második kategória, amiben kulturális különbségek artikulálódhatnak, a fogalmi megkülönböztetések eltéréseiből adódik. Ez a kérdéskör újraéleszti a nyelvi relativizmus problémáját: mennyiben feltételezhetjük bizonyos kultúrákban olyan mentális entitások jelenlétét, amelyekre nincsenek fogalmaik. A perceptuálisan jól körülhatárolt jelenségeknél a nyelv nem uralja a megismerést, ám ez a mentális állapotok esetében többnyire nem áll, hiszen javarészt belső állapotokról beszélhetünk. így itt joggal feltételezhető, hogy a nyelvben körülhatárolt fogalom meghatározza a naiv tudatelmélet jellegét. Ezen túlmenően, bizonyos, természetükben nehezen megkülönböztethető jelenségek esetén a kultúra szabadon választhatja meg fogalomhatárait. Könnyű magunk elé vetíteni, hogy míg a fekete és a fehér nagyon eltérő színek, addig a zöld és a kék időnként nehezen szétválaszthatóak. Erre mutat példát a bali keneh, ami gondolat és érzelem egyszerre. Jó példa még az ifaluk nép (Nyugat-Karolina-szigetek) naiv pszichológiája is, melyre jellemző, hogy nem választják el a gondolatokat az érzésektől (Lutz, 1982). Feltűnő specifikum modelljükben, hogy a mentális folyamatokat a hashoz kötik, s ezzel párhuzamosan nagyon élesen elkülönítik az érzékleteket az érzésektől: az éhséget, szexuális vágyat azoktól az érzésektől, amelyek akár az említetteket is követhetik. A harmadik kategória a negatív tagadása, ami lényegében arra utal, hogy minden kultúra kialakít valamilyen viszonyulást a mentális állapotok „szélsőséges” változataihoz – gyakran elfogadhatatlannak, nem természetesnek vagy nem létezőnek tekintve bizonyos feltételezett pszichés állapotokat. A bali egészségkoncepció elrejti a rossz érzéseket és gondolatokat, s ebből fakadóan sokszor szellemeknek, mágiának tulajdonítja (Wikan, 1989). A negyedik kategóriába a finomabb hangsúlybeli különbségek sorolhatóak. Ilyen lehet, ha egy közösség számára a szaglás a legfontosabb érzékelő modalitás, míg a másik számára a látás. Ugyancsak idetartozik, hogy míg az európai-amerikai elmemodell a ráció mindenhatóságát hangsúlyozza, addig a bali naiv pszichológia az egészségre fordít figyelmet, a newar koncepció központi értéke pedig a morál. A newar mentális modell lényege, hogy az érzelmek, gondolatok, az észlelés (ezekkel a fogalmakkal ők is rendelkeznek) a nugához kötődnek, amit a szívvel azonosíthatunk (Parish, 1991). A szerző tapasztalatai nyomán azt hangsúlyozza, hogy a newarok nuga-koncepciója „szent és morális”. Ez abból adódik, hogy ahogyan a világban, a szívükben is Isten lakozik: ő teszi képessé az embereket arra, hogy észleljék a külvilágot, hogy el tudjanak képzelni dolgokat. A szívben lakozó Isten értelmezése kettős: egyrészt irányítja az emberek morális életét, lehetővé teszi számukra a helyes cselekvést, másrészt, ha valaki rosszat tesz, ez az Isten figyelmezteti erre. Lillard e kategóriákon belül a naiv tudatelmélet kulturális különbségeinek gazdag csokrát kínálja. Amit közösnek, egyezőnek, egyetemesnek talál az eltérések ellenére, arról úgy vélekedik, hogy olyan alapvető hasonlóságok (s ezeket tekinthetjük univerzáliáknak), melyek származhatnak az emberi nem biológiájából, de egyszerűen az emberek hasonlóságából is. Wierzbicka (1993) viszont arra talál bizonyítékot, hogy míg az elme vagy a szelf fogalma anglocent- rikus, addig az „én” és a „másik”, a „te” elkülönítése majdnem minden nyelvben megtalálható, ami a személy fogalmának jelenlétét jelzi. A naiv pszichológia „metanyelve”, amit a szerző empirikus kutatásai nyomán alakított ki, a természetes nyelv fogalmaival rokonítható, s ezért természetes szemantikus meta- nyelvnek nevezi (Wierzbicka, 1992, 1993). A nyelvek közötti szemantikai elemzés arra az eredményre vezet, hogy a 205 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

12. FEJEZET – Mások viselkedésének megértése és az éntudatosság különböző kultúrákban mindenhol megjelenik a „gondolkodó, akaró, érző, tudó személy” képe. A nyelvi alapfogalmak közössége jelentős érv lehet a nativista magyarázatok, a veleszületettség oldalán, ugyanakkor a hasonló alapfogalmak mögött finom tartalmi eltérések húzódhatnak meg – gondoljunk a „szellem” többértelműségére vagy éppen az elme és lélek saját kultúránkon belül időben változó jelentésére –, így feltehetően nem univerzáliákat találunk, hanem inkább jól illesztett fordítással élünk, amely mentén értelmezni tudjuk az idegen kultúrát (Lock, 1981, idézi Lillard, 1998). Ugyan akkor pontosan azzal, hogy minél precízebb fordításra törekszünk, s felhasználjuk azt az információt is, hogy egy adott nyelv lexikonából milyen mentális kifejezések hiányoznak, betekintést nyerhetünk a kulturális különbségek természetébe. Az elmélet-elmélet (más néven elméletalkalmazás) koncepciójának tudománytörténeti szempontból korai dominanciáját jelzi, hogy erősen befolyásolta az elnevezések alakulását. A tudatelmélet (theory of mind) kifejezés, ha úgy tetszik, az elmélet-elmélet által terhelt kifejezés. Feltételezi, hogy a naiv pszichológiai ismeretrendszer elméletjellegű. A tudományos elméletek legfontosabb tulajdonságait azonosítja a naiv tudatelméletben: a tudatelmélet elvont, absztrakt entitásokat (mentális állapotokat) feltételez, koherenciát és értelmet teremt, magyarázó ereje és prediktív értéke van, kijelöli azt az ontológiai területet, ahol a törvényszerűségek érvényesek. Ez utóbbi okán nevezhetjük naiv pszichológiának. A tudományos elméletekre az is jellemző, hogy megcáfolhatók, érvényüket veszthetik, helyettük újak jöhetnek létre. Az elméleteknek ezt a dinamikus tulajdonságát az ontogenezisben igyekeznek tetten érni, keresve a naiv pszichológia egyre hatékonyabb, egyre többet tudó változatait. Miközben az aktuális szabályrendszerből álló elmélet folyamatos tesztelésnek van alávetve, tapasztalatokat gyűjtünk a világról, s ezekhez a tapasztalatokhoz igazítjuk a róla kialakított elméletünket. Az elmélet-elmélet álláspontja szerint a naiv tudatelmélet gazdagodásának egyetlen forrása a tapasztalatokból elérhető bizonyítékok sora. így a társas emberre egységesen és egyformán jellemző, állandó összetevőként képzelhető el. A szimulációs elképzelés szerint saját tapasztalataink segítségével szimuláljuk azokat a mentális állapotokat, amelyekkel akkor rendelkeznénk, ha a másik személy elméjével lennénk jelen az adott szituációban. Képzeletben azonosulunk a másikkal, és így válik lehetségessé a másik mentalizálása. Fontos megjegyezni, hogy ez nem kizárólag a naiv tudatelmélet működtetésére szorítkozó (területspecifikus) folyamat. Stich és Nichols (1995) off-line szimulációs elmélete szerint saját döntéshozó rendszerünk számára a másik személy „mintha” vágyai és vélekedései jelentik az inputot, de e kimenetből nem lesz cselekvés. Ez az off-line működés a másik személy viselkedésének magyarázatára, előrejelzésére biztosítja a bemenetet. A leírtak alapján a szimuláció egyetemes emberi képességnek tűnhet, ám Harris (1995) nézete szerint ez az univerzalitás csak a gyermekek kezdeti naiv tudatelméletére jellemző – kultúrspecifikus metaelmélet épül az univerzális magelméletre, amely finom jelentéseket határoz meg. Az utóbbi két irányzat, az elmélet-elmélet és a szimulációs elképzelés között az egyik legfontosabb vita (Gopnik, 1993) arról szól, hogy hogyan is férünk hozzá saját mentális állapotainkhoz. A szimulációs megközelítés (Harris, 1995) alapfeltevései közé tartozik, hogy saját mentális állapotainkhoz közvetlenül hozzáférünk. Ez azt jelenti, hogy saját mentális állapotainkat könnyebben azonosítjuk, és a szimuláció során ezt a belső mechanizmust alkalmazzuk mások mentális állapotainak kikövetkeztetésére. Az elmélet-elméletfelfogás szerint azonban az egyes szám első személyű belső attribúció nincs privilegizált helyzetben az egyes szám harmadik személyűvel szemben, vagyis az önattribúció a feldolgozás szempontjából ugyanazokra a folyamatokra támaszkodik, mint a mások mentalizációja. Erre a kérdéskörre a szociális perspektívaváltás témájánál újra kitérünk (lásd alább, Az egyes szám első személyű, privilegizált perspektíva kérdése cím alatt). Noha e három irányzat jócskán eltérő nézeteket vall a naiv tudatelmélet kialakulásának, illetve alapvető jellemzőinek tekintetében, abban egyöntetű alapállást képviselnek, hogy a naiv tudatelmélet univerzális, egyetemesen elterjedt, az emberi nemre jellemző jelenség. Hajlamosak vagyunk az emberi nem természetéből adódóan evidenciának tekinteni a naiv tudatelmélet jelenlétét, abból kiindulva, hogy az a társak viselkedésének bejóslását könnyíti, s az emberi nemtől elválaszthatatlan a társas környezet. E társas környezet azonban kultúrák sokszínűségében jelenik meg, így a korábbiakban tömören érintett kérdés – hogy mennyire tekinthető a naiv tudatelmélet kulturálisan meghatározottnak, kibontakozását mennyiben befolyásolja és formálja a kultúra – mélyebb vizsgálódást igényel (lásd a Naiv pszichológia, avagy mások tudatának feltételezése a különböző kultúrákban című szövegdobozt).

4. A szociálpszichológia korai klasszikusai – attribúcióelméletek 206 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

12. FEJEZET – Mások viselkedésének megértése és az éntudatosság A témakör részletes tárgyalása nélkül említjük meg, hogy tudománytörténeti szempontból és figyelembe véve a szociálpszichológia újabb törekvéseit, érdekes a szociálpszichológia klasszikusai közé tartozó Fritz Heider attribúcióelmélete. Bár a szociálpszichológiai vonatkozások ma nem tartoznak az intencionalitáskutatások főáramába, a józan ész pszichológiájának a társas megismerésben betöltött jelentőségét a filozófus és szociálpszichológus Heider (lásd Arcképcsarnok) egészen korán felismerte. Az attribúciókutatások megalapozója egy korai vizsgálatában (Heider-Simmel, 1944) azt tapasztalta, hogy az emberek mértani ábrák mozgását spontán módon egymással kapcsolatban lévő, kommunikáló személyek cselekvéseiként értelmezik. A cselekvések hátterében pedig a legkülönbözőbb okokat vélik felfedezni. Heider 1958-ban megjelent könyvében, A személyközi viszonyok pszichológiájában (magyarul 2003) a társas megismerés, a személypercepció általános elméleti keretét keresve felismerte, hogy az valójában nem más, mint az emberek által alkalmazott , józan ész pszichológiája”, amely a humán viselkedés leírására és megértésére szolgál. Az alaklélektan képviselőjeként kiemelte, hogy a személypercepció során az ember megpróbálja kiemelni az állandóan változó viselkedés hátterében meghúzódó invariáns tényezőket, úgymint percepció, motiváció, szándék, képesség, érzelem. Ezek rekonstrukciója – Heider feltételezése szerint – egyfajta oki attribúciós elemzés. Kiemelendő még, hogy a Heider által leírt józan ész pszichológiájában – amely segít előre jelezni, értékelni és befolyásolni a társas viselkedést – központi szerepet kapott a szándékos és nem szándékos viselkedés megkülönböztetése. A szociálpszichológiában később elsősorban a külső (szituatív) és belső (diszpozíció) okok, vonások tulajdonítása vált érdekessé, illetve, hogy mit kezdünk az ok és hatása közötti kapcsolattal, milyen attribúciós hibák, torzítások működnek a folyamat során.

14.5. táblázat FRITZ HEIDER (1896-1988) Fritz Heider 1896. február 18-án született Bécsben, és Graz közelében nőtt fel. A gimnázium elvégzése után festő akart lenni. Apja kívánságára mégis építészeti, majd jogi tanulmányokat kezdett, mindkettőt hamar félbeszakította. Négy év haladékot kapott apjától arra, hogy kedve szerint tanuljon, amit akar, ha utána mezőgazdaságot tanul és a családi gazdaságban dolgozik. Ez idő alatt hallgatott zoológiát, filozófiát, művészettörténetet, Münchenben Karl és Charlotte Bühlernél pszichológiát. Végül mégis maradt a filozófiánál. Grazban Meinongnak – aki Brentano-tanítvány volt – az utolsó doktori diákja volt. Később Berlinben Wertheimernél, Köhlernél, Lewinnél tanult pszichológiát. 1927-től Hamburgban a William Stern vezette Pszichológia Intézetben tanított. Az Egyesült Államokba Stern ajánlásával és Koffka hívására került. Kezdetben feleségével, Grace Moore-ral közösen a siketek nyelvelsajátításával foglalkozott. A negyvenes években kezdett el a társas megismerésről és a józan ész pszichológiájáról publikálni. 1988. január 2-án halt meg.

5. Az „én” és a „másik” perspektívája Az európai-amerikai naiv tudatelmélet központi fogalma a szelf, és noha ennek jelentéstartalma nem igazolhatóan univerzális, azaz lehetnek kulturális különbségek a szelf fogalmában (lásd a Naiv pszichológia, avagy mások tudatának feltételezése a különböző kultúrákban című szövegdobozt), de az én és a másik megkülönböztetése a legtöbb kultúrában megtalálható, egyetemes jellemző. Ez az elkülönítés nyújtja a naiv értelmezés érdemi alapját, kiindulópontját. A naiv tudatelmélet tudományos elképzelései ezt felismerve lényeges támadáspontként tartják számon a személyek megkülönböztetéséhez kapcsolódó problémákat, melyeket a kognitív perspektívaváltás kifejezéssel foglalhatunk egybe.

5.1. Az egyes szám első személyű, privilegizált perspektíva kérdése Mindennapi érzékleteink természetes „kerete”, hogy biológiai adottságaink révén, az érzékszerveink által közvetített formában éljük meg ezeket (például a körülöttünk lévő tárgyakat mindig a testünk helyzete, a tárgyak és testünk méretének viszonya stb. által behatárolt perspektívában látjuk). Ehhez a természetes kötöttséghez társul az a személyes élmény, amely az érzékleteink, egyéb tapasztalataink feldolgozásának tudatossága révén


12. FEJEZET – Mások viselkedésének megértése és az éntudatosság valósul meg: az én mint tapasztaló tudatossága. Ez tulajdonképpen az első személyű perspektíva. Ez a személyes perspektíva, ahogy a leírásból is kitűnik, már nem korlátozódik a közvetlenül tapasztalható külvilág feldolgozására, kiterjed a belső mentális állapotokra is: észleletekre, attitűdökre, szándékokra, gondolatokra. Az észleleten túlmutató állapotokra vonatkozó attribúciókat foglalhatjuk egybe tulajdonképpen a szociális perspektíva fogalmával. A belső mentális állapotok reprezentációja és közös keretben történő integrálása, ami egyben az elme egységét jelenti, akkor valósulhat meg, ha az elme képes az első személyű perspektíva „hálójának” fenntartására. Ez a kognitív perspektíva feltétele a naiv tudatelméletnek; mi több, az első személyű perspektíva önmagában elégséges egy minimális szelffogalomhoz (Gallagher, 2000). Újrafogalmazva, az első személyű kognitív perspektíva lehetővé teszi számunkra, hogy testünket egy szubjektív, multimodális térben érzékeljük, és ez a viszonyrendszer az alapja az észlelési folyamatokon túl minden kognitív folyamatnak, amely az észleleteken tovább dolgozik. „Naiv elme”-modellünknek része az is, hogy úgy tűnik, közvetlenül hozzáférünk észleleteinkhez, sőt a percepcióhoz hasonlóan saját, privilegizált mentális állapotainkhoz, vágyainkhoz, szándékainkhoz is. Ez a közvetlenségi élmény emeli ki a harmadik személyű perspektíva jelentőségét a naiv tudatelmélet tanulmányozásában. A harmadik személyű perspektíva a másoknak tulajdonított mentális állapotok felállításának képessége, amely elsősorban azt takarja, hogy feltételezzük, mások is hasonló személyes perspektívával rendelkeznek, de ehhez nincs közvetlen hozzáférésünk. A tudományos kutatások kiemelt kérdése, hogy az első személyű, privilegizált perspektíva és a harmadik személyű perspektíva megértése és alkalmazása milyen fejlődési vonalat követ. Naiv modellünk alapján, a megélés közvetlensége révén az első személyű perspektíva elsődlegességére voksolnánk, a szimulációs elképzelés is ezt teszi. Mivel saját állapotaink „kéznél vannak”, ezek segítenek bennünket mások belső állapotainak „felállításában”. Ugyanakkor az elméletelmélet irányzata szerint nincs különbség az első személyű és a harmadik személyű állapottulajdonítások megértése között, nem előzi meg az első személyű a másikat (másokét), mindkettőre ugyanaz a teoretikus keret érvényes, a közvetlenség csak egy járulékos élmény, amely az én koherenciájának fenntartását szolgálja. Az imént bemutatott definíció a naiv tudatelmélet szinonimájaként írja le a perspektívaváltás képességét. Sokan szinonimaként is kezelik e két képességet, és alkalmazásuk, illetve kibontakozásuk terén is azonos folyamatként mutatják be őket. Vitatkozó felfogások a perspektívaváltást mint a naiv tudatelmélet hátterében álló, közös reprezentációs követelményre rámutató, megkülönböztetett képességet tartják számon. A következőkben e két irányvonalat tekintjük át külön-külön.

14.6. táblázat A NAIV TUDATELMÉLET ES A VÉGREHAJTÓ MŰKÖDÉSEK S FEJLŐDÉSI ZAVARAI AUTIZMUSBANa Az autizmus többször szóba került már kötetünkben, emlegettük a kommunikációról és a végrehajtó működésekről szóló fejezeteinkben is. Ebben a szövegdobozban igyekszünk most egy kissé részletesebb és átfogóbb képet adni erről a zavarról és arról, miért olyan fontos a megismerés, s elsősorban a megismerés fejlődésének és zavarainak kutatásában. Az autizmus, illetve tágabban, az úgynevezett autizmusspektrum-zavarok sajátos idegrendszeri fejlődési zavarok. Leírásuk az 1940-es években kezdődött, két kiemelkedő klinikus-kutató orvos, a Bécs- ben dolgozó gyermekgyógyász, Hans Asperger és a Baltimore-ban tevékenykedő gyermekpszichiáter, Leo Kanner egymástól független klinikai vizsgálódásainak eredményeképpen. Mai autizmusképünk igazán az 1960-as években kezdett formát ölteni, amikor néhány brit és amerikai kutató végre megkérdőjelezte a pszichoanalitikus Bruno Bettelheim néhány évig igen divatos elméletét. (Bettelheim azt feltételezte, s minden komolyan vehető bizonyíték nélkül hirdette is, hogy ezt a súlyos zavart a szülők érzelemszegény személyisége és nevelési stílusa okozza – s ez teljes tévedésnek bizonyult.) A hatvanas években elinduló szisztematikus kutatások egyre több bizonyítékot tártak fel arra vonatkozóan, hogy az autizmus hátterében az agy atipikus fejlődése áll, amelyet részben genetikai, részben környezeti hatások okoznak – de utóbbiak között nincsenek pszichés hatások. A pszichológia számára az autizmus többféle szempontból is igen fontos. Például azért is, mert ez a korábban hittnél jóval gyakoribb zavar – a mai mérések és a méréseken alapuló becslések alapján az autizmus és az azzal rokon zavarok teljes gyakorisága 1 százalék körül lehet! – még ma sem diagnosztizálható biológiai jegyek alapján, a diagnózishoz igen részletes viselkedéses adatokra van szükség mind a fejlődésről, mind a pillanatnyi állapotról. S noha az autizmus a ma rendelkezésre álló technikákkal nem gyógyítható, megfelelő, intenzív és személyre szabott pszichológiai-pedagógiai módszerekkel igen jelentős fejlődés érhető el. 208 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

12. FEJEZET – Mások viselkedésének megértése és az éntudatosság A gyakorlati-segítő szempontok mellett azonban az autizmus és a rokon zavarok igen érdekesek a pszichológia mint alaptudomány számára is. Ezek ugyanis bizonyos értelemben szelektív zavarok; esetükben definíció szerint mindig sérült a társas kölcsönösség, a kommunikációs kölcsönösség, illetve a viselkedés és a megismerés rugalmas, adaptív szerveződése. Számos más képesség ép lehet, vagy éppen az átlagosnál is hatékonyabban működhet autizmusban – sok adat mutatja például a nyelv, a téri képességek vagy az emlékezet bizonyos aspektusainak viszonylagos épségét vagy esetenként kiemelkedő működését autizmussal élő személyeknél. így az autizmus egyrészt fontos vizsgálódási terep a megismerést, annak fejlődését megérteni kívánó kutató számára, ahonnét fontos belátásokat remélhet az egyes kognitív területek fejlődése és a fejlődési pályák viszonya kapcsán. A másik oldalról nézve pedig fontos kihívás: meg tudjuk-e magyarázni a kognitív pszichológia eszközeivel ezt a sajátos, szelektív fejlődési zavart, ahol ennyire fontos emberi megismerési képességek mutatnak ilyen jellegzetesen atipikus mintázatot? Nos, ma már elmondhatjuk, hogy a kognitív pszichológia már eddig is igen jelentős felismerésekkel járult hozzá az autizmusspektrum-zavarok mélyebb megértéséhez. Az egyik kulcsfontosságú lépést Simon BaronCohen, Alan Leslie és Uta Frith tették meg, amikor 1985-ben felvetették: az autizmus alapvető tüneteit talán az okozza, hogy a naiv tudatelméleti képesség sérült vagy éppen hiányzik autizmusban. Kimutatták, hogy autizmussal élő gyerekek valóban – statisztikai értelemben – lényegesen rosszabbul teljesítenek a hamisvélekedés-tulajdonítási feladatokban, mint a kontrollcsoportokban lévő, mentális korban az autizmussal élőkhöz illesztett, egészséges fejlődésű, illetve értelmi elmaradással küzdő gyerekek. Baron-Cohen, Leslie és Frith azt a kézenfekvő hipotézist fejtették ki, hogy amennyiben valóban súlyosan sérült a naiv tudatelméleti képesség autizmusban, akkor ebből eredhet a társas és a kommunikációs kölcsönösség zavara – hiszen ha nem értjük, mi lehet a másik fejében, akkor hogyan vehetnénk figyelembe a másik gondolatait, érzelmeit, szándékait? De úgy vélték a szerzők, a naiv tudatelmélet fejlődési zavara vezethet a merev viselkedéses és kognitív mintázatokhoz is – talán éppen a számukra nehezen érthető társas világ elől fordulnak az autizmussal élő gyermekek és felnőttek az ismétlődő, sztereotip tevékenységek és ingerek felé? Ma úgy látjuk, Baron-Cohen, Leslie és Frith részben valós összefüggéseket fedezett fel, részben azonban tévedtek (úttörő szerepük mindazonáltal kétségbevonhatatlan). Sok száz tanulmány mutatta ki, hogy a naiv tudatelmélet valóban sérült autizmusban, s ez részben valóban magyarázza a társas és kommunikatív kölcsönösség zavarát – ennyiben igaznak bizonyultak a szerzők hipotézisei. Másrészt azonban az empirikus vizsgálatok alapján kimondható, hogy a naiv tudatelmélet sérülése nem magyarázza a viselkedés és a megismerés rugalmasságának zavarát, illetve a naiv tudatelméleti sérülésen kívül számos további kognitív sajátosságot is kimutattak autizmusban. így például mára igen meggyőzően dokumentálták, hogy a naiv tudatelméleti zavar mellett a végrehajtó működések is sérülést mutatnak autizmusban. Ez jól mérhető például a korábbi fejezetben tárgyalt eszközökkel, így a Wisconsin kártyaszortírozási teszttel vagy a Hanoi-torony feladattal. Akárcsak a William Blake festménye Isaac Newtonról. Blake angol festő (1757-1827) Newtont ábrázoló, 1804 körül alkotott színes nyomata a londoni Tate Galériában látható. Mai szemmel az teszi még érdekesebbé, hogy megdöbbentő művészi intuícióval jeleníti meg Newton személyiségének néhány olyan vonását, amelyek – más vonások mellett – komolyan felvetik a lehetőségét, hogy Newton az autizmusspektrum-zavarok egyik változatával, Asperger-szindrómával küzdött. Lássuk be: Newton igen kevéssé konvencionális ruházatban, mintegy a szociális normákra érzéketlenül jelenik meg a képen, igen kevéssé konvencionális, s láthatóan igen kényelmetlen pozitúrában, miközben teljesen leköti szinte megszállott érdeklődésének tárgya. A konvenciókkal kapcsolatos nemtörődömség, a testi ingerek iránti viszonylagos érzéketlenség és a megszállott, erősen fókuszált érdeklődés jellegzetes megnyilvánulásai az autizmusnak és az □ Asperger-szindrómának is naiv tudatelmélet zavara, a végrehajtó működések zavara is már korán jelen van autizmusban, s egész életen át elkíséri a személyt. Bizonyos adatok arra utalnak, hogy a végrehajtó működések zavara az autizmus számos alapvető tünetéhez hozzájárul, mind a társas és kommunikációs kölcsönösség, mind pedig a viselkedéses-kognitív rugalmasság területén. Mindkét említett pszichológiai sérülés jelenlétével összhangban van, hogy az idegrendszeri szintű vizsgálatok mind strukturális, mind funkcionális rendellenességeket mutattak ki autizmussal élő személyek agyának prefrontális kéregterületein. Talán ez a rövid ismertetés is meggyőzte az olvasót, hogy az autizmus megértése olyan terület, ahol a kognitív pszichológia igen komoly előrelépést hozott. Hozzá kell azonban tennünk, hogy a naiv tudatelméleti képesség és a végrehajtó működések sajnos meglehetősen nehezen fejleszthetőek- nek bizonyultak autizmusban. Úgy tűnik, annyira „masszív” azoknak az idegrendszeri területeknek a fejlődési zavara, amelyek e működésekért felelősek, hogy e készségek célzott, átfogó fejlesztése nem képes áttörést hozni. Ezzel együtt fontosnak és hasznosnak tűnik e képességek fejlesztése, tréninge- zése, még akkor is, ha gyógyulást nem remélhetünk ettől. A kognitív kutatásoknak napjainkban is fontos szerepük van az autizmussal kapcsolatos képünk további árnyalásában – így, mint utaltunk rá, a naiv tudatelméleti és a végrehajtó működésbeli sérülésen túl számos


12. FEJEZET – Mások viselkedésének megértése és az éntudatosság további atipikus kognitív működést mutattunk már ki –, illetve új diagnosztikus és fejlesztési eszközök kialakításában. További magyar nyelvű olvasmányok Baron-Cohen, S. 2006. Elemi különbség. Osiris, Budapest. Baron-Cohen, S. – Bolton, P. 2000. Autizmus. Osiris, Budapest. Győri Miklós 2003. A neurokognitív fejlődés moduláris zavarai: az autizmus. In: Gulyás Balázs – Pléh Csaba – Kovács Gyula (szerk.): Kognitív idegtudomány. Osiris, Budapest. Rutter, M. 2007. Autizmus: a kutatás és a klinikum közötti kétirányú kölcsönhatás. (Autizmus Füzetek.) Kapocs, Budapest. Stefanik Krisztina 2004. Terápiás lehetőségek az autizmussal élő gyermekek ellátásában. Fejlesztő Pedagógia, 15, 2, 12-17. a

A szövegdoboz szerzője Győri Miklós.

5.2. A naiv tudatelmélet és a perspektívaváltás képességének szintjei A naiv tudatelmélet sokrétű és kiterjedt kutatásának egyik világos, a gyakorlatban is alkalmazható modelljében Howlin, Baron-Cohen és Hadwin (2005) az információs állapotok öt szintjét azonosítják, melyek ahhoz vezetnek, hogy valaki pontosan megértse a másik tudatát, illetve képes legyen a másik perspektívájának felvételére. Az első szinten az egyszerű vizuális perspektíva felvétele áll, és arra vonatkozik, hogy különböző emberek különböző dolgokat láthatnak. Ez azt jelenti, hogy döntést tudunk hozni arról, hogy például valaki egy adott pontról látja-e vagy sem a célpontot. A második szintre úgy hivatkozhatunk, mint az összetett vizuális perspektíva felvételre, és azt takarja, hogy különböző emberek ugyanazokat a dolgokat különbözőképpen is láthatják. Tipikus példája lehet, hogy amikor szemben ülünk valakivel, és egy képes újság hever előttünk, tudjuk, hogy a másik fejjel lefelé látja azt. A harmadik szinten a közvetlen látvány már nem játszik kulcsszerepet, itt már az a felismerés a fontos, hogy a látvány („látás”) tudáshoz vezet. Ezen a szinten történik például annak a megértése, hogy ha valaki nem volt jelen egy eseménynél (nem látta, amikor a baleset történt), nem is tudhat róla, illetve a részleteiről. A negyedik szint az „igaz vélekedések” szintje: be tudjuk jósolni mások viselkedését az alapján, amit a tudásáról gondolunk. Az ötödik szint pedig a „hamis vélekedések” szintje: be tudjuk jósolni mások viselkedését az alapján, amit a tudásáról, illetve tudásának hiányosságairól gondolunk. A két utóbbi szintet egy közös példával illusztrálnánk, amely egyben a teljes naiv tudatelmélet meglétének a tesztjeként vonult be a szakirodalomba (Wimmer-Perner, 1983). Anna és Sára játszanak egy dobozzal és egy kosárral, Annának van egy zacskó cukorkája. Anna kiszalad a szobából rövid időre, és beleteszi a dobozba a cukorkákat. Ha ezen a ponton tesszük fel a kérdést egy külső szemlélőnek, hogy hol fogja keresni Anna a cukorkáit, a negyedik, az igaz vélekedések szintje elégséges a válaszhoz. Vizsgálati helyzetünkben azonban, amint Anna kimegy, Sára gondol egyet, és átteszi a cukroszacskót a kosárba. Hol keresi Anna a cukorkát, amikor visszajön? Mindannyiunk számára kézenfekvőnek tűnik, hogy ott keresi, ahol hagyta, azaz a dobozban. Ehhez a válaszhoz a naiv tudatelmélet ötödik szintjét alkalmazzuk. Ha megkérdezünk egy három és fél éves gyermeket, aki ugyancsak figyelemmel kísérte a jelenetet, általában a teszt tanúsága szerint erre a kérdésre azt a választ adja, hogy a kosárban. A teljes naiv tudatelmélet birtokában lévő felnőtt emberek a fenti kérdésre annak ismeretében válaszolnak, hogy tudják, Anna nem látta, amikor Sára áthelyezte a cukorkáit, s így a világról alkotott képe nem változik meg elméjében arról, hogy hol van a cukroszacskó. Ez utóbbi példánk alátámasztja, hogy a bemutatott felfogásban a vizuális perspektíva és a kognitív perspektíva egysége alkotja a naiv tudatelméletet.

5.3. A naiv tudatelmélet és a perspektívaváltás képességének közös reprezentációs követelményei A kutatók egy csoportja kritikai álláspontra helyezkedik a perspektívaváltás és a naiv tudatelmélet azonosságát tekintve. Érvelésükben a perspektívaváltás valójában különálló képesség (a vizuális perspektíva felvételén


12. FEJEZET – Mások viselkedésének megértése és az éntudatosság alapuló egocentrikus látásmód), s noha összefügg a naiv tudatelmélettel, ez a kapcsolat a mindkét képesség hátterében álló reprezentációs követelmények okán áll fenn. A relációs komplexitás elmélete (Andrews et al., 2003) szerint a helyzetek, események, illetve feladatok hátterében – a kapcsolatok analízise révén – ezek reprezentációs nehézségi fokai feltárhattak. Ez azt jelenti, hogy akár érintett a helyzetben a másik tudatának feltevése, akár nem, a területtől független reprezentációs kapcsolati hierarchia térképezhető fel, ami megadja egy feladat nehézségét. Pontosabban ez azt jelenti, hogy míg például a vizuális perspektívaváltás esetében a szemlélőnek két reprezentációt és a kettejük viszonyát kell fenntartania, addig a „hamis vélekedés”- feladatoknál a két reprezentációt, kettejük egymáshoz és egyenként e két reprezentáció világhoz fűződő viszonyrendszerét kell átlátnia. Ez az elmélet így azzal az elemzéssel gazdagította a területet, hogy míg a perspektívaváltást igénylő feladatok (például a komplex vizuális perspektíva felvétele) másodlagos reprezentációs kapcsolatot, addig a hamis vélekedéses feladatok már harmadlagos kapcsolatot jelentenek, ezért szükségképpen nehezebbek. Ennek a területáltalános feldolgozási keretnek a figyelembevételével a felnőtt és főként a pszichopatológia irodalmában megjelenő másodlagos és még magasabb fokú naiv tudatelmélet tesztjeinek kritikája is megfogalmazható. Az előző alfejezet módszertani példáját idézve és a megfelelő illusztráció igényével kibővítve, a „Péter tudja, hogy Anna nem látta, amikor Sára áthelyezte a cukorkáit, s ezért nem tudja, hol van most valójában a cukroszacskó” típusú tulajdonítást igénylő feladatok nem a mentalizáció specifikus képességéről, hanem az információfeldolgozási stratégiák hatékonyságáról adnak képet.

14.7. táblázat ATIPIKUS TUDATELMELET FELNŐTTKORBAN A naiv tudatelmélet fejlődés-pszichopatológiai szemléletű kutatása – mely elsősorban az autizmus- ra (lásd külön szövegdobozban) irányult – a nyolcvanas évek elején, szinte egy időben indult el és fonódott össze a naiv tudatelmélet ontogenezisének vizsgálataival. A kutatások történetében később jelentek meg olyan vizsgálatok, amelyek arra keresik a választ, hogy a felnőttpopulációban milyen pszichiátriai zavarban érhető tetten a tipikustól eltérő mentalizáció. Ezek között jelentős C. Frithnek (1992) a skizofréniát magyarázó tudatelmélethipotézise, amely feltételezi, hogy a skizofrénia legkülönbözőbb tüneteinek hátterében a mentalizáció zavara áll: az akarati viselkedés zavara – ilyen például a spontán cselekvések csökkenése, a sztereotip viselkedés, a szegényes beszéd – felfogható a saját célok megértésének problémájaként. Az énmonitorozás zavara – ilyen például a befolyásoltsági téveszme, bizonyos hallási hallucinációk – a saját szándék és más mentális állapot megértésének problémája lehet. A vonatkoztatási problémák, paranoid tünetek, harmadik személyű hallucinációk viszont mások szándékának és más mentális állapotainak megértésében fennálló zavart jelenthet. A heterogén tünetekkel jellemezhető skizofréniás betegeken belül alcsoportokat kialakítva számos empirikus vizsgálat követte az elmélet kidolgozását. A skizofrénia mellett az elmúlt években más pszichiátriai zavarok esetében is felmerült, hogy ha alapvetően nem is a naiv tudatelmélet atipikus formája, átalakulása áll a betegség hátterében, a naiv tudatelmélet alkalmazásának feltárása, illetve a naiv tudatelmélet speciális formájának bevetése a terápiában mind a diagnózist, mind pedig a későbbi kezelést segítheti. A borderline személyiségzavar kapcsán ma már kutatási eredmények is igazolják, hogy e betegcsoportnál a naiv tudatelmélet általános alkalmazása ritkábban fordul elő. A legtöbb esetben ez akkor válik nyilvánvalóvá, amikor a beteg közeli társas kapcsolatai („kötődési tárgyai”) kerülnek szóba. A borderline személyiségzavarral élők naiv tudatelméleti készsége, azaz, hogy többször vegyék figyelembe, hogy a másiknak is vannak gondolatai, érzései, van elméje, jól fejleszthető már azzal is, ha gyakran szembesítik őket mások belső mentális állapotaival (Bateman-Fonagy, 2004). A reprezentációs komplexitás fokán túl fontos kérdés, miért nem azonos akkor a két képesség? Perner (2000) alapos elemzésében rámutat arra, hogy több magasabb rendű kognitív funkció jellemzője az, hogy a perspektíva direktségének élménye kíséri (ezek között kiemeli az epizodikus emlékezetet és a naiv tudatelméletet). Ezt azzal hozza összefüggésbe, hogy a magasabb rendű kognitív funkciókra jellemző a kauzális szelfreferencia, vagyis az, hogy az a tartalom, amire vonatkoznak, eredményezi a felidéző aktuális információs állapotát. Az információ eredete, mint saját fennállásának oka, is része a reprezentációnak. Egyszerre tudom most, hogy piros az alma, mert korábban láttam, hogy piros az alma, vagy most emlékszem, hogy szerdán történt valami, mert aznap belenéztem a naptáramba. A direktség élménye, a személyes perspektíva ebben az esetben közvetíti a tartalom és a felidézési kontextus reprezentációit, a két reprezentációból úgynevezett metarepre- zentációs hierarchiát kialakítva. (Metareprezentáción a reprezentációs viszonyt megjelenítő reprezentációt értünk, azaz, kissé másként fogalmazva, a tudásra vonatkozó tudást.) A személyes perspektíva ebben a megközelítésben az a képesség,


12. FEJEZET – Mások viselkedésének megértése és az éntudatosság amely az éntudatos aspektust hozzákapcsolja a reprezentációkhoz, ezek hiányában a felidéző személyes vonatkozásai nem válnak a reprezentációk tartalmának a részévé, és a viszonyítást, a reprezentációk szervezését sem közvetítik. Következésképp, ebben a felfogásban a személyes perspektíva mint az éntudatosság egyik kulcsfontosságú velejárója, azaz mint a magasabb kognitív funkciók szervezője jelenik meg, s nem kizárólag a naiv tudatelmélet terén fejti ki hatását.

5.4. ÖSSZEFOGLALÁS 1. Az emberi tudatosság és mindennapi gondolkodás egyik legalapvetőbb eleme, egyben a társas megismerés kutatásának egyik legizgalmasabb területe a naiv tudatelmélet kérdése. A naiv tudatelmélet takarja azt a kognitív-viselkedéses képességünket, amellyel másoknak – magunkhoz hasonlóan – vágyakat, szándékokat, vélekedéseket tulajdonítunk; a viselkedések okait ezeknek a mentális állapotoknak a segítségével próbáljuk megérteni és magyarázni. 2. A naiv tudatelmélet kérdéskörének érdekessége, hogy a legtöbb ember a mindennapi kapcsolataiban és kommunikációi során közel automatikusan alkalmazza; ugyanakkor a jelenség magyarázata és sokrétűsége több tudományterületet megmozgatott. A tudatfilozófiának köszönhetőek a megközelítés tiszta, interdiszciplinárisan alkalmazott alapfogalmai. Kiemelést érdemel az intencionali- tás, amely csak a pszichikai jelenségekre jellemző valamire irányultságot, valamire vonatkozást jelenti. Uralkodó filozófiai elképzelés, hogy intencionalitásunk evolúciós eredetű, egy evolúciósan beváló gondolkodásmód, amelynek segítségével gyorsan és könnyedén jósoljuk be az intencionális rendszerek viselkedését. 3. A naiv tudatelmélet természetére és kialakulására vonatkozóan a megismeréstudomány és a pszichológia területén több eltérő magyarázat született, melyek a mai napig versengenek egymással. Három irányzat emelkedik ki ezek közül: az elmélet-elmélet, amely szerint naiv tudatelméletünk ugyanúgy formálódik, mint a tudományos elméletek, azaz koherens, oksági szabályokkal operál, s az elmélet folyamatos tesztelésnek van alávetve; a modularista (nativista) irányzat, mely alapján a naiv tudatelmélet veleszületett képességünk; és a szimulációs elképzelés, mely szerint a behelyettesítés folyamata eredményezi a társas viselkedés megértését. 4. A naiv tudatelméletnek mint társas megismerésünk egyik alapkövének árnyaltabb megértéséhez hozzájárulnak a szociálpszichológiai viselkedésattribúciós modellek, a naiv tudatelmélet kibontakozását vizsgáló fejlődéspszichológia eredményei és a naiv pszichológia kulturális különbségeinek vizsgálatai.

5.5. KULCSFOGALMAK behelyettesíthetőség problémája, eliminativizmus, elmélet-elmélet (elméletalkalmazás), intencionális hozzáállás, intencionális realizmus, intencionalitás, kauzális szelfreferencia, kognitív perspektívaváltás, modularizmus, naiv tudatelmélet, szimulációs elmélet, szociális perspektíva

5.6. ELLENŐRZŐ KÉRDÉSEK 1. Mi a naiv tudatelmélet, és mire utalnak az adott kognitív funkció különböző elnevezései? 2. Ki vezette be és mit értett a mai naiv tudatelméleti kutatásokat meghatározó intencionalitás fogalma alatt? 3. Mit jelent az, hogy az azonos referenciájú kifejezések felcserélhetősége nem működik olyan kifejezések esetén, amelyek intencionális attitűdökre vonatkoznak? 4. Milyen elméleti válaszok fogalmazódtak meg a mentális állapotok státusára vonatkozóan? 5. Mi a közös és mi az eltérő a Dennett által leírt három hozzáállásban? 6. Hogyan érvényesül a modularista felfogás a naiv tudatelméleti működéssel kapcsolatban? 7. Az elmélet-elmélet a naiv pszichológiát a tudományos elméletek milyen statikus és dinamikus tulajdonságaival ruházza fel? 8. A szimulációs elmélet szempontjából miért nem szerencsés a tudatelmélet kifejezés? 9. Heider milyen fontos gondolatokat fogalmazott meg a mozgó geometriai ábrák értelmezésével foglalkozó vizsgálatai alapján, amelyek relevánsak a mai naiv tudatelméleti kutatások szempontjából is? 212 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

10.

12. FEJEZET – Mások viselkedésének megértése és az éntudatosság Mit jelent a szociális perspektíva?

11.

Mely elméleti irányzatok vitájában és miért nagy jelentőségű az egyes szám első személyű, pri

vilegizált perspektíva kérdése? 1. Milyen szinteket különböztet meg Howlinék modellje? 2. Milyen kritikát lehet megfogalmazni a másodlagos vagy magasabb fokú naiv tudatelmélet tesztjeivel kapcsolatban? 3. Perner értelmezésében mit jelent a személyes perspektíva a magasabb kognitív funkciók szempontjából?

5.7. AJÁNLOTT OLVASMÁNYOK Dennett, C. D. 1998. Darwin veszélyes ideája. Typotex, Budapest. Forrai Gábor 1999. Dennett intencionális hozzáállása. Replika, 36, 59-70. Kampis György 1999. Dennett és az evolúció. Replika, 36, 25-44. Pléh Csaba 1999. Dennett „hozzáállásai” mint lehetséges rendező elvek a pszichológiatörténetben. Replika, 36, 71-82. Pléh Csaba 2000. A lélektan története. Osiris, Budapest.

5.8. AJÁNLOTT HONLAPOK http://etologia.aitia.ai/main.php?folderID=886&langchanged=1 – Az ELTE Etológia Tanszékének honlapja bőséges információval szolgál többek között a kutyák szociális megismeréséről. http://www.mtapi.hu/index.php?mi=35&lang=hu& – A naiv tudatelmélet, szociális megismerés csecsemőkori előzményeivel foglalkozó magyar kutatócsoport munkájáról ezen a honlapon található információ. http://www.autizmus.hu/index.shtml# – A tudatelmélet fejlődés-pszichopatológiai vonatkozásaival foglalkozó hazai műhelyről ezen a honlapon lehet tájékozódni. http://hps.elte.hu/index_hu.html – A kognitív tudomány és a tudatelmélet filozófiai kérdéseivel kapcsolatban ezen az oldalon lehet tájékozódni.


15. fejezet - GONDOLKODÁS ÉS INTELLIGENCIA

A szerencsétlen teremtés szánalmas nyüszítésfélét hallatott, majd püfölni kezdte a sziklát. Elpocsékolt idő volt, mi? – mondta Arthur. • Ah ah arghhhh – morogta a bennszülött, és ismét a sziklára csapott. • A telefonmosók lekörözték őket az evolúcióban. • Argh, grr, grr, grahh! – erősködött a bennszülött, és tovább döngette a sziklát. • Mért döngeti ez folyton a sziklát? – kérdezte Arthur. • Szerintem folytatni szeretné veled a kirakóst – vélte Ford. – A betűkre mutogat. • Valószínűleg megint azt próbálta betűzni, hogy crzjgrdwldiwdc. Szerencsétlen fiótás! Hiába magyarázom neki, hogy a crzjgrdwldiwdcben csak egy g van! A bennszülött ismét megdöngette a sziklát. Arthur és Ford átlesett a válla felett. Nem akartak hinni a szemüknek. Az összekavart betűk közül egy tucatra valót szép, egyenes sorba rendeztek. A sorba rakott betűk értelmes szót alkottak. Ez volt a szó: Negyvenkettő! • Grrrargh gah gah – magyarázta a bennszülött. Dühösen félresöpörte a betűket, és félrevonult egy közeli fa alá, hogy csatlakozzon sziesztázó kollégájához. Ford és Arthur először a bennszülöttre meredt, aztán egymásra. • Az volt odaírva...? – kérdezték egyszerre. • Az! – vágták rá a választ. • Negyvenkettő! – mondta Arthur. • Negyvenkettő – erősítette meg Ford. Arthur odaszaladt a két bennszülötthöz. • Mit akartatok ezzel mondani? – kiáltotta. – Mit jelentsen ez az egész? Egyikük fölhemperedett, kirúgott az ég felé, fordult még egyet, és elaludt.


GONDOLKODÁS ÉS INTELLIGENCIA A másik föllódult a fára, és vadgesztenyével kezdte dobálni Ford Prefectet. Bármi mondandójuk volt is, túl voltak rajta. • Tudod, hogy ez mit jelent – mondta Ford. • Nem egészen. • Negyvenkettő az a szám, amit a Bölcs Elme a Végső Válaszként adott meg. (...) Ford a Szub-Éta Detekt-O-Métert tekergette, de az néma maradt. Sóhajtott egyet, és elrakta. Arthur felszedett egy betűt a házilag eszkábált kirakókészletből. Egy R volt az. Sóhajtva letette. A betű, amelyik mellé került, egy A volt. Az annyi mint AR. Melléjük lökött még egypár betűt. Úgy adódott, hogy éppen egy S és egy Z került az AR elé. A dolgok különös egybeesése folytán az eredményül kapott szó tökéletesen kifejezte Arthur közérzetét ebben a pillanatban. Egy másodpercig a négybetűs szóra meredt. Nem szándékosan választott, a puszta véletlen műve volt az egész. Arthur agya lassacskán egyesbe kapcsolt. • Ford! – szólalt meg hirtelen. – Ha az a Kérdés tényleg bevésődött az agyhullámmintázatomba, és nem tudok róla, akkor a tudatalattimban kell lennie. • Gondolom, igen. • Lehet, hogy a felszínre tudnánk hozni azt a tudatalatti mintázatot! • Áh, csakugyan? • Igen, csak be kéne vezetni egy véletlenszerű elemet, amit az a mintázat a maga képére tudna formálni. • Mégpedig hogy? • Mégpedig úgy, hogy bekötött szemmel betűket húznék ki egy zsákból. Ford talpra ugrott. • Ragyogó! – mondta. Előhúzta a törülközőt a szütyőjéből, és néhány csomó segítségével zsákká alakította. • Tiszta őrület – mondta –, szemenszedett képtelenség! De ki kell próbálnunk, mert képtelenségnek viszont ragyogó. Gyerünk, ne totojázz! A nap teljesen elbújt egy felhő mögött. Néhány bánatos esőcsepp hullott rájuk. Összeszedték a maradék betűket, és beleszórták a zsákba az egészet. Ford összerázta a zsák tartalmát. • Oké – mondta –, csukd be a szemed. Gyerünk, húzzál, mire vársz! Arthur behunyta a szemét, és benyúlt a köveket tartalmazó törülközőbe. Egy darabig kotorászott odabent, aztán előhúzott három betűt, és átadta őket Fordnak. Ford abban a sorrendben rakta le őket, ahogy megkapta. -M – mondta Ford –, I, T. Mit! Ford csak pislogott. Arthur további négy betűt nyomott Ford markába. • Azt hiszem, működik! – mondta. • K, A, P, S. Lehet, hogy mégsem működik – mondta Ford. • Itt van még négy. • Z, H, A, M... Kapszham. Sajnos, ennek nincs semmi értelme. 215 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

GONDOLKODÁS ÉS INTELLIGENCIA Arthur újabb két betűt húzott elő a zsákból. • E, G, kapszhameg. Kapsz ha meg! – kiáltotta Ford. – Működik! Elképesztő, de tényleg működik! • Van még! – Arthur lázas igyekezettel húzgálta elő a betűket. • S, Z, O – mondta Ford –, R, Z, O, D... Mit kapsz, ha megszorzod. A, H, A, T, 0, T... a hatot., mit kapsz, ha megszorzod a hatot. K, I, L, E, N, C, C, E, L... kilenccel... Arthur szünetet tartott. • Gyerünk, add már a következőt! – követelte Ford. • Ööö. odaadtam mindet – mondta Arthur –, ennyi volt benne. Fölegyenesedett ültében. Nem tudta, mit mondjon. Ismét körbekotorászott az összecsomózott törülközőben, de nem akadt több betűre. • úgy érted, ennyi az egész?! – kérdezte Ford. • Ennyi. • Hatszor kilenc. Negyvenkettő. • Ennyi. Ennyi az egész. Douglas Adams: Vendéglő a világ végén. In: Galaxis Útikalauz stopposoknak. Gabo Könyvkiadó, Budapest, é. n., 274-277. o. (Eredeti kiadás: The Ultimate Hitchhiker,s Guide to the Galaxy. Del Rey, 2002.) A regény hősei abban reménykednek, hogy meg tudják menteni a Földet, ha rájönnek, mi az a Végső Válasz, amit a Bölcs Elme adott a legvégső kérdésre. Feladatuk nem könnyű, hiszen a Bölcs Elme is sok millió év alatt, és egy sajátos biológiai számítógépet, a Föld bolygót megalkotva és használva jutott el a megoldásig. Mintegy a tudattalan gondolkodási folyamatokat igyekeznek segítségül hívni – a figyelmes olvasónak bizonyára feltűnt, mennyire felemás sikerrel... A következő panel az emberi gondolkodásról és az intelligenciáról szól. Furcsa, hogy noha hajlamosak vagyunk a gondolkodást esszenciálisan emberi képességünknek tartani, mégis menynyire nehezen ragadjuk meg az empirikus pszichológia eszközeivel. Magát a gondolkodás fogalmát övezi egy sajátos, alapvető bizonytalanság. Magának a gondolkodásnak mint témának a története is tükrözi ezt: a korai tudatlélektan részben éppen a gondolkodással kapcsolatos vitákba „fulladt bele”, majd a behaviorizmus ezt az esszenciálisan emberinek gondolt képességet is száműzte, pontosabban radikálisan redukálta inger-válasz kapcsolatokra és rejtett izommozgásokra. Talán még furcsább, hogy hasonló, sok-sok bizonytalansággal terhes helyzetben vagyunk az intelligenciával kapcsolatban is. Azért még furcsább ez, mert az intelligencia fogalma – noha a hétköznapi nyelvhasználat is régóta ismeri ezt a kifejezést – mégis elsősorban egy sajátos pszichometriai konstruktumként van jelen a lélektanban. Ennek ellenére évtizedes s igen éles viták folynak az intelligencia fogalmáról, méréséről, a mérési eredmények értelmezéséről. A fejezetek egyrészt rámutatnak arra, miért ilyen különösen nehéz témái ezek a modern lélektannak, másrészt azt is felmutatják, hogy ezeken a területeken is jócskán túl vagyunk már a legelső, kezdeti lépéseken: van egy sor jól megalapozott tény, amelyet fontos komolyan vennünk; vannak modelljeink, amelyeket meggyőzően sikerült cáfolni; s vannak más modelljeink, amelyeket magyarázó erejük érdemessé tesz a további figyelemre és empirikus tesztelésre. (A panelt illusztráló kép Stanley Kubrick 1968-as mozijából, a 2001 Űrodüsszeiából való – a film Arthur C. Clark regényéből készült. Az egyik bevezető jelenetből látjuk azt a pillanatot, amikor talán először gondolkodik alkotó módon egy emberszabású lény: a film azt sugallja, hogy ez az emberiség történetében az első tudatos, szándékos eszközhasználatot megelőző, ahhoz vezető kreatív gondolkodási aktus.) r


16. fejezet - 13. FEJEZET – Általános gondolkodási folyamatok A gondolkodás meghatározása nem egyszerű feladat. Egyes definíciók szerint a gondolkodás olyan komplex folyamat és információfeldolgozás, amely egy megadott cél vagy megoldás elérése felétörekszik (Mayer, 1992). Az ilyen típusú definíciókkal az a gond, hogy a kritériumok szerint más, nem gondolkodási folyamatok is beletartoznak. így például a látás kétségkívül komplex folyamat és információfeldolgozás is egyben, ahol a feladat a külvilágban található tárgyak tulajdonságainak megállapítása. Egy másik meghatározás szerint a gondolkodás magas szintű folyamat, olyan értelemben, hogy más, alacsony szintű folyamatokra támaszkodik (Todd-Gigerenzer, 2000). A gondolkodás ilyen szemszögből nézve támaszkodik például az emlékezeti folyamatokra. Az emlékezet nem azért van, hogy önmagában elő tudjunk hívni vagy fel tudjunk ismerni eseményeket vagy tényeket, hanem hogy azokat problémák megoldására használjuk. Itt a magas és alacsony szint nem a feldolgozás komplexitására utal, tehát nem arról van szó, hogy a magas szintű folyamat komplex, míg az alacsony szintű egyszerű. Inkább az alapján tekinthető alacsony vagy magas szintű folyamatnak egy mechanizmus, hogy hogyan használja fel a más rendszerekből származó információit. Sőt, mivel a magasabb szintű folyamatok támaszkodnak az alacsonyabb szintű folyamatokra, az is előfordulhat, hogy a magas szintű folyamatok modellezése egyszerűbb, mint az alacsony szintű folyamatoké. Így például vannak olyan számítógépes programjaink, amelyek az emberek többségénél jobban tudnak sakkozni, ám egyelőre nincs olyan programunk, amelyik az emberek többségénél jobban ismerne fel arcokat. A gondolkodáson kívül más terminológiát is használnak erre a fogalomkörre. A problémamegoldást igen gyakran a gondolkodás szinonimájaként használják, ám időnként a problémának és a problémamegoldásnak specifikusabb definíciójával is találkozhatunk. Problémának azokat a helyzeteket nevezzük, amelyek esetében az aktuális állapot eltér a kívánatostól, és nem tudjuk, hogy hogyan érjük el ez utóbbit. Egy enyhébb kritérium szerint az is probléma, ha az aktuális helyzet nem azonos a célhelyzettel, ám elvileg tudjuk, hogy hogyan jussunk el oda. Két háromjegyű szám összeszorzása során nem tudjuk a feladattal való találkozáskor, hogy mi a végeredmény, ám tudjuk, hogy hogyan kell elvégezni a szorzást. A probléma első definíciója szerint ez a szorzási feladat nem probléma, míg a második meghatározás szerint igen. Ha csak az újszerű, eredeti megoldásokat tekintjük gondolkodásnak, akkor az erősebb definíció az érvényes. Az esetek többségében azonban a kutatókat az is érdekli, hogy rutinszerűen hogyan oldunk meg feladatokat, így a második, tágabb definíció is helyes. A problémamegoldás az a folyamat, ahogyan az aktuális helyzetből eljutunk a célhelyzetbe. Ezt a meghatározást részletezzük majd a problématér-elmélet kapcsán a fejezet kezdeti kognitív modellekről szóló részében. Léteznek specifikus gondolkodási folyamatok, mint a következtetés vagy a döntéshozatal, amelyeket azonban inkább csak a feladat határoz meg, és kevésbé a mögöttük meghúzódó eltérő folyamatok. Ezt a problémakört ugyancsak részletesebben tárgyaljuk a következtetésről és a döntéshozatalról szóló részben. Ebben a fejezetben először a behaviorista és az alaklélektani iskola elképzeléseit tekintjük át, majd a kognitív nézeteken belül elsősorban a számítógépes modellezés segítségével létrehozott elméleteket és azok általánosabb tanulságait ismertetjük. Ezek után két, a gondolkodás-lélektan többi részétől többé-kevésbé független területet mutatunk be: a következtetést és a döntéshozatalt. Végül pedig ismertetjük a mai kutatások leghangsúlyosabb keretét, az intuitív ismeretek rendszerét.

1. Korai elképzelések A közel száz évvel ezelőtti elképzelések szerint „az emberek komplex módon gondolkodnak”, vagy „minél többet gyakorlunk egy feladatot, annál járatosabbak leszünk benne”. Ezek nem tűnnek mé- lyenszántó gondolatoknak. Éppen ezért a gondolkodás-lélektant a szokásosnál részletesebb történeti megközelítésben mutatjuk be, ugyanis ez felvillantja, hogy a mai szemmel érthetetlenül kézenfekvő vagy akár ésszerűtlen elképzelések mögött milyen előremutató elgondolások húzódtak meg. A korai elképzelések között bemutatjuk a behaviorista és az alaklélektani megközelítés főbb jellegzetességeit, majd összegezzük az akkori és mostani jelentőségüket.

1.1. Behaviorista megközelítés 217 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

13. FEJEZET – Általános gondolkodási folyamatok A behavioristák a gondolkodásra is a jól ismert elméletüket alkalmazták. Eszerint a gondolkodás kezdetben véletlen próba-szerencse tanulás eredménye, míg később a már megtanult inger-válasz reflexek alkalmazhatók. Ez nem egyszerűen a behaviorista elvek automatikus alkalmazása, hanem empirikus adatokon nyugvó álláspont. Gondoljunk egy ördöglakat jelentette problémára (az ördöglakat olyan merev anyagú, több darabból összekapcsolt szerkezet, amelyet úgy kell szétszednünk a darabok forgatásával, mozgatásával, hogy a darabokat ne törjük el vagy hajlítsuk meg). A legtöbbször a megoldást nem alapos megfontolás alapján találjuk meg, hanem a részek tologatásával, mozgatásával és tekergetésével, hátha észreveszünk valami rést vagy kimozdítható részletet. Ez nyilvánvalóan próba-szerencse típusú tanulás, ahol a szerencsésebb próbálkozásokat meg is jegyezhetjük. Egy vizsgálatban anagrammákat kellett a résztvevőknek megoldaniuk, vagyis olyan feladatokat, ahol egy szó betűit összekeverve kapták meg, majd az eredeti szót kellett megtalálniuk. Az eredmények szerint könnyebb megtalálni azokat a szavakat, amelyeket gyakrabban használunk; amelyekben a betűk sorrendje tipikusabb az adott nyelvben; több lehetséges megoldás esetén (pl. az angol anger és range szavaknál) azokat, amelyekhez kevesebb betűmozgatást kell végezni. Az eredmények azt jelzik, hogy a betűk közti korábbi kapcsolatok meghatározóak a megoldás sebességében (Mayz- ner-Tresselt, 1958). A behaviorista elképzelések közt érdemes megemlítenünk Thorndike egyik elgondolását, miszerint a transzfer, vagyis az ismeretek egyik helyzetről a másikra való átvitele az azonos elemeken keresztül hat. Másként megfogalmazva, minél hasonlóbb két helyzet, annál valószínűbb, hogy találunk transzfert a két ismeret közt, vagyis az egyik helyzetben tanult ismeretek segítik a másik helyzetben való tanulást (Thorndike, 1906). Ez talán túlságosan nyilvánvalónak tűnik, azonban az oktatásra való következményei meglehetősen radikálisak voltak. Akkoriban azt hangoztatták, hogy a diákoknak azért kell latin nyelvet tanulniuk, mert annak szabályossága pallérozza a logikus gondolkodást. Thorndike szerint ellenben a logika és a latin nyelv közt nincsen túl sok közös elem, vagyis nem valószínű a transzfer. A latin nyelv tanulása legfeljebb a francia nyelv tanulását segíti. Ma már kevesen vitatkoznának ezzel a következtetéssel. A behaviorista elképzelések egyik jellegzetes mozzanata szerint a gondolkodás nem más, mint rejtett beszéd. Ezt időnként úgy értik, hogy a gondolkodás a beszéd során használt szervek enyhe mozgását is magával vonja, vagy hogy egy tárgy felemelésének az elképzelése a megfelelő izmok apróbb megfeszülését eredményezi. Egy későbbi értelmezés szerint a belső beszéd már csak az idegrendszer motoros területeinek aktivitását jelenti. Talán különösnek hangzik, hogy egy behaviorista az idegrendszer aktivitásának tekinti a gondolkodást, ám az egész gondolatkör módszertani, majd később szemléleti problémák megoldására irányult. A gondolatmenet szerint, mivel az introspekció megbízhatatlan eszköznek bizonyult, ezért az objektíven megfigyelhető viselkedésre kell a kutatóknak támaszkodniuk. Ebből következően a pszichológia nem foglalkozhat a tudattal sem. Enyhébb változatban a tudat egyelőre nem tárgya a pszichológiának, szélsőségesebb formában ezek a mentális jelenségek nem is léteznek. A probléma egyik áthidalása szerint a mentális jelenségekről a verbális viselkedésen keresztül nyerünk tudomást, a verbális viselkedés pedig ugyanúgy viselkedés, mint például a pedálok nyomogatása. Vagyis a mentális jelenségek részben vizsgálhatóvá válnak. A gondolkodást egy további trükkel lehet a behaviorista világkép vizsgálati körébe bevonni: ez nem más, mint rejtett beszéd. Ugyan vizsgálatokat is végeztek arra vonatkozóan, hogy a gondolkodás során valóban mozognak-e a beszédszervek, azonban az elképzelés inkább azt a célt szolgálta, hogy beemelhessen a kutatás körébe olyan jelenségeket, amelyeket a korábbi módszertani megfontolások kizártak, és amelyeknek hiánya a behaviorizmus komoly kritikájához járult hozzá. A módszertani és szemléleti elképzelések részletesebb leírását magyarul lásd Kardos Lajos bevezetőjében a maga szerkesztette kötetben (Kardos, 1970).

1.2. Alaklélektani megközelítés Az alaklélektan képviselői a gondolkodás tekintetében is radikálisan más álláspontot képviseltek a behavioristákkal szemben. Szerintük az ember (és egyes állatok) nem egyszerű reflexgépezetként működnek, mivel az elme komplex működésre is képes. A belátásos problémamegoldás éppen ezt a tulajdonságot emeli ki (lásd tankönyvünk második kötetében a belátásos tanulásról szóló fejezetet is: Csépe-Győri-Ragó, 2007b). Az alaklélektanosok olyan helyzeteket kerestek, amelyek nem ma- gyarázhatóak a behaviorista reflex-tanulás elmélettel. Köhler az első világháború idején az európai felfordulástól távol, a Kanári-szigeteken végzett vizsgálatokat csimpánzokkal. Egyik vizsgálatában a csimpánz feladata az volt, hogy a plafonról lelógó banánt megkaparintsa. A problémát az jelentette, hogy a banán túl magasan volt a majom számára. Eleinte megpróbálta maga elérni a banánt, majd mikor látta, hogy ez nem vezet eredményre, különféle trükkökhöz folyamodott. Az egyik próbálkozása során például a szobában lévő kísérletvezetőt próbálta a banán felé tuszkolni, hátha majd ő segít a tárgy megszerzésében. Természetesen a vizsgálatvezető nem állt kötélnek – jelen esetben szó szerint. A


13. FEJEZET – Általános gondolkodási folyamatok valódi megoldást az jelentette, amikor a csimpánz a szobában lévő ládát tolta a banán alá, majd a ládára felállva elérte a banánt. Miért nem lehet ezt a teljesítményt ugyanúgy az operáns kondicionálással magyarázni, mint amikor Thorndike macskája kiszabadul a ketrecből? Köhler egyrészt azzal érvel, hogy ha a majom egyszer megtalálja a megoldást, akkor onnantól kezdve minden próbában azonnal meg tudja oldani a feladatot, míg a kondicionálás esetében az újabb próbák során ugyan egyre kevesebb idő kell a megoldáshoz, de egyetlen alkalom nem elég a hosszas próbálkozások után tapasztalható, valóban azonnali megoldáshoz. Vagyis a két jelenség tanulási görbéje eltérő jellegű: a belátásnál hirtelen változás tapasztalható, míg a kondicionálásnál csak fokozatos a javulás. Köhlert a majom egyéb viselkedése is meggyőzte arról, hogy a csimpánz elméjében komplex folyamatok játszódnak le: a ládás megoldás megtalálása előtt a majom a banánra nézett, majd a ládára, majd ismét a banánra; némi várakozás után odament a ládához, és azt azonnal a banán alá tolta. Ez azt jelzi, hogy nem valami próbálgatásról volt szó, ami aztán helyesnek bizonyult, hanem előre kigondolt tervről. Köhler további vizsgálatai és részletes elemzésük magyarul is olvasható (Köhler, 1974). Tanulmányában Köhler azt fejtegeti, hogy a csimpánzok viselkedése hogyan utal a belátásos problémamegoldásra. Tegyünk egy terminológiai és egyben koncepcionális kitérőt. Talán furcsának tűnik, hogy a belátást a tanulás fejezetben belátásos tanulásként emlegettük, szembeállítva a kondicionálással, míg itt nem tanulási mechanizmusként mutatjuk be, hanem gondolkodási, problémamegoldási folyamatként. A belátás tanulás vagy gondolkodás? A válasz az, hogy mindkettő, és attól függ, hogy a jelenség melyik aspektusára vagyunk kíváncsiak. Ha az érdekel minket, hogy az ismeret hogyan válik tartóssá, akkor a tanulás oldalát emeljük ki. Ilyen szempontból a kondicionálás érdekesebb, ugyanis ott a tanulás lassú, míg a belátással produkált megoldást egyetlen próba után is megtanulhatjuk, vagyis a belátásos tanulás gyors. Ha azonban a megoldás megtalálásának módja érdekel bennünket, akkor problémamegoldásként közelítjük meg a témát. Ebben az esetben persze a belátás az érdekes, hiszen ott komplex folyamatok zajlanak le, míg a kondicionálás esetében egyszerűen a próbálkozás és a kapcsolatok megerősödése történik, ami egy sokkal egyszerűbb folyamat. Tegyük hozzá az utóbbihoz, hogy már egy reflex kialakulása is meglehetősen bonyolult folyamat, számos mechanizmusát mind a mai napig nem értjük. Ezzel együtt a belátás sokkal komplexebb folyamat, mint a kondicionálás. A Gestalt-megközelítés szerint a problémamegoldás nemcsak reproduktív, mint ahogyan a beha- vioristák állítják, hanem produktív is. Vagyis nemcsak a régebben kialakított megoldásokat használjuk, hanem új megoldásokat is generálunk. Természetesen a behaviorista modell szerint is produkálunk új megoldást, hiszen anélkül nem tudnánk semmilyen új dolgot megtanulni, azonban ezek az új megoldások vakok, vagyis véletlen próba-szerencse tanulásról van csak szó. Ezzel szemben az alaklélektan szerint a megoldásainkat értelmes megfontolások alapján alakítjuk ki, újszerű módon. A belátásos feladatok jellemzője, hogy leginkább egyetlen kulcsmozzanaton múlik a megoldás. Vegyük az alábbi példákat: „Egy idegen felajánlott a múzeum igazgatójának egy régi bronzérmét. Az érme teljesen hitelesnek látszott, és az i. e. 544 évszámmal volt megjelölve. Az igazgató korábban szívesen vásárolt gyanús forrásokból is, de ez alkalommal rögtön hívta a rendőrséget, és az letartóztatta az idegent. Miért?” Lássunk egy nehezebb feladatot is: „Egyszer egy apa bevitte a fiát a kórházba, mert az rosszul lett. Ott megvizsgálták, és kiderült, hogy a fiút azonnal meg kell műteni. Bevitték a műtőbe, ahol a sebész, meglátva a gyereket, felkiáltott: »Én nem műthetem meg ezt a gyereket, mert ő az én fiam.« Hogy lehet ez?” Ha valaki maga szeretné megoldani a feladatot (amit javaslunk), akkor ne olvasson tovább, mert a következőkben leírjuk a megoldást. Az első feladatban a megoldás szerint időszámításunk előtt nem tudhatták, hogy hány évvel vannak időszámításunk előtt. A második feladatban a sebész az anya volt. A Gestalt képviselői szerint a feladat megoldása leginkább attól a kulcsmozzanattól függ, amelyre többféle elnevezést is használtak: aha-élmény, belátás, heuréka. Ilyenkor az ismeretek átrendezése vagy egy elsőre nem szembeötlő, de fontos részlet észrevétele, vagy, megint másként megfogalmazva, az összefüggések újszerűfelfogása teszi lehetővé a megoldást. Nehéz arról mit mondani, hogy ezek a folyamatok hogyan történnek, az alaklélektanosok nem tudtak konkrét részletekkel szolgálni, hogy ez a belátás, strukturális megértés vagy bárhogyan is nevezett jelenség pontosan miben áll. Ez azonban nem is meglepő. A 20. század első felében a kutatóknak még nem állt rendelkezésére a belső vagy mentális reprezentációk fogalma (lásd A megismerő elme átfogó modelljei című korábbi fejezetet). Erre a század derekáig várni kellett, amíg a kognitív lélektan és a számítógépek megjelentek, és hatékony eszközként lehetővé tették a komplex reprezentációk leírását. A korábbi ismeretek nemcsak segítik a megoldást, hanem adott esetben gátolhatják is. Egyik talán legismertebb példája ennek Duncker (1945) vizsgálata. A kísérleti személynek az a feladata, hogy egy gyertyát a falra szereljen. A kellékek közt találunk gyufát és egy dobozban rajszögeket. Ha valaki maga próbálná megoldani a 219 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

13. FEJEZET – Általános gondolkodási folyamatok feladatot, amit ismét javaslunk, akkor ne olvasson tovább, mert itt következik a megoldás. A klasszikus megoldás szerint a dobozt rajzszöggel a falra erősíthetjük, és így mint egy polcra a gyertyát ráhelyezhetjük. További megoldások is elképzelhetők, amelyeket az olvasó fantáziájára bízunk. A feladat viszonylag nehéznek bizonyul, méghozzá azért, mert a doboz funkciója az eredeti készletben az, hogy tárolja a rajzszögeket. Vizsgálati személyként kevesen gondolják, hogy a doboz polcként használható lenne, ugyanis inkább tárolóeszközként tekintenek rá. Ez a funkcionális rögzítettség vagy funkcionális fixáció azt mutatja, hogy egy korábbi ismeret gátlólag is hathat a megoldásra, ha kedvezőtlen irányba tereli a gondolatmenetet.

1.3. A korai modellek jelentősége és korlátaik Az első elméletek értékelésekor érdemes kiemelnünk a behaviorista és az alaklélektani elképzelések közti alapvető különbségeket. A behavioristák elsősorban a viselkedés reproduktív jellegét hangsúlyozták, míg az alaklélektanosok kiemelték a produktív megoldásokat. A behavioristák szerint a lélektan lényege az inger-válasz kapcsolatok és azok kialakulásának leírása, míg az alaklélektan szerint az ismeretek komplex szerveződése és átstrukturálódása a fő téma. Ezek homlokegyenest eltérő álláspontok, és bizonyos szinten nehéz mit kezdeni velük: vajon az emberi (és állati) gondolkodás milyen valójában? Mit tanulunk abból, ha ennyire ellentmondó elképzelések látnak napvilágot? Valójában a korai elméletek a mai modellek szemszögéből nézve részben összeegyeztethetőek, ugyanis nem ellentmondanak egymásnak, hanem kiegészítik egymást, ahogyan azt ebben a részben kifejtjük. Mai szemmel könnyen látható, hogy a behaviorista és a Gestalt-elmélet is komoly korlátokkal küzd. A behaviorista elmélet nem tud elszámolni a komplexebb jelenségekkel, amelyek nehezen magyarázhatóak egyszerű reflexekkel. Az alaklélektani elképzelés pedig roppant homályosan fogalmaz a komplex reprezentációkkal kapcsolatban. Ami az egyiknél hátrány, az a másik elképzelésben erősség: a behaviorista modellek igen egzaktak, különösen amikor a reflexek matematikai modelljeivel próbálják a viselkedés módosulását leírni. Az alaklélektanosok pedig túllépnek a behaviorizmus ma már nyilvánvalónak tűnő leegyszerűsítésén. Ezzel együtt érdemes újra kiemelnünk az elképzelések érdemeit is. A behavioristák a korai kísérleti pszichológia módszertani korlátaival szemben szerettek volna biztosabb alapokat teremteni. Emiatt különösen ügyeltek arra, hogy ne feltételezzenek komplex folyamatokat ott, ahol valójában nincsenek. A pszichológia módszertani fejlődése során ez nagyon is fontos szempont volt. Az alaklélektan képviselői pedig annak ellenére próbáltak meg komplex reprezentációkról elméleteket állítani, hogy akkoriban alig volt használható eszközük erre. Mindkét szemléletmód fontos hozzájárulás a mentális mechanizmusok felderítésében. A behaviorista és a Gestalt-elképzelésekből számos mozzanat fennmaradt, amelyet ma is érvényesnek gondolunk. A behavioristák inger-válasz kapcsolatai és azok alakulása megjelenik egyes komputációs modellekben, ahol a korábbi tapasztalat befolyásolja egyes válaszok valószínűségét. A belátásos feladatokra pedig azóta sincs jobb leírásunk, mint amit az alaklélektani iskola javasolt. Másrészt úgy is sikerült egyes elképzeléseket megtartanunk, hogy ma már nem gondoljuk, hogy az adott elgondolás mindenféle problémamegoldási helyzetre érvényes modell, hanem szűkebb területeket jelölünk ki nekik. így például a behaviorista modell a többször végrehajtandó, sok esetben begyakorolt, készségszintű megoldásokhoz használható, míg a belátás a komplexebb feladatmegértést igénylő helyzetekben alkalmazható. A korai elképzelések, amennyiben igaznak bizonyultak, nem annyira cáfolatai, mint inkább kiegészítői egymásnak.

2. A kognitív szemlélet megjelenése és a problémamegoldás modellezése 2.1. A számítógépek megjelenése A számítógépek, a kibernetika és az információelmélet megjelenése a 20. század közepén számos újítást hozott a kísérleti pszichológiában. A számítástechnika és a társtudományok új analógiát és inspirációt jelentettek a pszichológiai kutatás számára (mint arról az átfogó kognitív elmemodel- leket tárgyaló fejezetben már szóltunk). így például elképzelhetjük, hogy az emberi elme architektúrája hasonló egy számítógéphez: van egy processzora, amely egymás után sorban végrehajtja az utasításokat, létezik az elménkben egy memória, ahol az adatokat és eljárásokat tároljuk, vannak bemeneti egységeink (ez felelne meg az észlelésnek – látás, hallás, tapintás stb.) és kimeneti egységeink (mint például az izmok). Persze arról viták voltak, hogy a számítógép memóriája mennyire feleltethető meg az emberi emlékezetnek, mert az emberi emlékezeti rendszerek sok esetben másként tárolják vagy törlik az információt, mint a számítógépes memóriák. Egy másik felvetés szerint a processzor nehezen feleltethető meg az emberi tudatnak, illetve az egyetlen processzor feltételezése nincs 220 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

13. FEJEZET – Általános gondolkodási folyamatok összhangban a modularista szemléletű párhuzamos feldolgozással. Ezeken a közvetlen problémákon azonban túlléphetünk, ugyanis az analógia nemcsak a fenti, szűk értelemben adott ötletet a pszichológusoknak, hanem olyan értelemben is, hogy az agy egy információfeldolgozó rendszer: a fő feladata az, hogy a receptorokból beérkező információt feldolgozza, és ennek segítségével irányítsa a viselkedést a kimeneti rendszerek működtetésével. Miller, Galanter és Pribram 1960-ban megjelent kötetükben publikálják TOTE-elméletüket – lásd a 13.1. ábrát is). A test-operate-test-exit, vagyis ellenőriz-működtet-ellenőriz-kilép modelljük praktikusan azt jelenti, hogy addig ismétlünk egy adott lépést, amíg a befejezés kritériuma nem teljesül. Például ha be szeretnénk verni egy szöget a falba, akkor rácsapunk a kalapáccsal a szögre, majd ellenőrizzük azt, hogy a szög megfelelő mélységben van-e. Ha nincs, akkor újra ütünk egyet a kalapáccsal, majd ismét ellenőrzünk, és ezt addig folytatjuk, amíg a szöget be nem vertük. Szép dolog, ha az egyetemi stúdiumok alatt megtanuljuk, hogy addig kell a szöget a falba beverni, amíg az nincs elég mélyen. Azonban a modellnek van néhány, talán elsőre kevésbé átlátható tulajdonsága, ami a korábban említett behaviorista és alaklélektani modellekből hiányzott. Az egyik, hogy a modell összetettebb a behavioristák egyszerű reflexsorozat-elképzeléséhez képest. Az inger (vagy itt az információ) nem egyszerűen végigfut a fázisokon, hanem van döntési komponens, és a végrehajtás visszatérhet egy korábbi fázishoz is. Vagyis az információfeldolgozás ciklikussá válik a visszacsatolás révén.

13.1. ábra. A TOTE-modell A modell másik fontos tulajdonsága, hogy hierarchikusan szerveződhetnek a fent említett hurkok. Ha például néhány képet szeretnénk a falra feltenni, akkor az ellenőrzés pontja az lesz, hogy minden kép fent van-e, a működtetés pedig a kép elhelyezését jelenti. A kép elhelyezése azonban több allépésből áll, aminek egyik része a szög beverése. Amint azt fentebb leírtuk, a szög beverése is leírható egy TOTE-típusú feldolgozási rendszerrel. Ily módon a kép felhelyezése téglalap egy újabb teljes TOTE-ciklust tartalmazhat, vagyis a rendszerek hierarchikusan egymásba ágyazódhatnak. Ez a modell ugyan első ránézésre nem tűnik forradalminak, valójában mégis számos ponton lép túl a korábbi javaslatokon. Egyrészt komplexebb mechanizmusokat javasol, mint a behaviorista modellek, másrészt az alaklélektani elképzelésekhez képest konkrétabb. A számítástechnika másik fontos szerepe a pszichológiában, hogy a számítógépen olyan programokat, modelleket lehetett építeni, amelyekkel ellenőrizhetjük az elméleteinket. Ennek az az előnye, hogy rákényszeríti a kutatókat az elméletek részleteinek kidolgozására. Ugyanis míg egy papírra vetett elmélet homályos részlete vagy ellentmondása akár fel sem tűnik senkinek, addig a számítógépes program nem fog működni, vagy különös eredményeket produkál majd. A modellezés újabb, ehhez kapcsolódó előnye az, hogy számításigényes modelleket is kipróbálhatunk: az elvet kigondolhatjuk számítógép nélkül is, ám a gyakorlati megvalósítás számítógép nélkül nehezen elképzelhető. Ezek a modellek egyébként kézzel, ceruzával és papíron ugyan kipróbálhatóak lennének, de olyan mennyiségű számítást kellene elvégezni, hogy az gyakorlatilag lehetetlen. A történeti kontextusról további részletek olvashatók Pléh Csaba (1998a) könyvében.

2.2. A problématér-elmélet


13. FEJEZET – Általános gondolkodási folyamatok A problématér-elmélet megértéséhez vegyük a Hanoi-torony feladatot kiinduló példaként. A Hanoi-torony feladatban három rúd közül a bal oldalin különböző méretű korongok vannak (lásd a 13.2. ábrát). A feladat az, hogy a bal oldalról a jobb oldalra tegyük a korongokat. Van azonban két megkötés is: egyszerre csak egy korongot mozgathatunk, továbbá nem rakhatunk egy korongra egy nála nagyobb méretű korongot (a feladatot a végrehajtó működéseket tárgyaló fejezetben mint e funkciók egyik fontos tesztjét említettük). Vajon hogyan oldják meg az emberek általában ezt a feladatot, és ezt hogyan tudnánk modellekkel leírni? Herbert Simon és Allan Newell végzett úttörő munkát ezen a területen, akik már az ötvenes évek végén építettek ilyen programokat. Vizsgálatukban a résztvevőket arra kérték, hogy a feladat megoldása közben gondolkodjanak hangosan, mondják el, hogy éppen mire figyelnek, milyen lehetőségeket vesznek számba. A beszámolókból készített jegyzőkönyveket – más néven protokollokat – azután elemezték, és megpróbálták megállapítani az összességében több száz oldalra rúgó szövegből, hogy a személyek milyen stratégiát követtek.

13.2. ábra. A Hanoi-torony játék kezdő állása Elképzelésüket egy általánosabb elméleti keretbe helyezték, amely igen nagy hatásúnak bizonyult a problémamegoldás kutatásában. Newell és Simon szerint a problémák belső reprezentációját egy problématérben képzelhetjük el. Ez egy absztrakt tér, amelyben a lehetséges állapotok elhelyezkednek. Az állapotok a Hanoi-torony esetében a lehetséges állásokat jelentik. A 13.3. ábra mutatja egy ilyen állapottér egy részletét, amelyben láthatjuk a Hanoi-torony feladat egyes állásait. Az állapotokat összekötő vonalak azokat a műveleteket, vagy Simonék kifejezését használva, operátorokat jelölik, amelyek segítségével az egyik állapotból a másikba juthatunk. Az operátorok azok a műveletek, amelyekkel az adott helyzetet megváltoztathatjuk. A 13.3. ábra legfelső állapota a kezdőállapot, amely alatt néhány további lehetséges lépéssel (operátorral) elérhető állapotot tüntettünk fel. Az állapottér és az állapotokra elvben alkalmazható operátorok készlete rögzített, de az egyéni eltéréseket mutat, hogy ki mely operátorokat veszi valóban használatba. Például előfordulhat, hogy egy lehetséges lépést nem veszünk észre, vagy rosszul értelmezzük a feladatot, és ennek következtében bizonyos állapotokat összekötő operátorok vagy akár maguk az állapotok számunkra nem is léteznek. A megoldás során a célállapot elérésére törekszünk. Egyes feladatokban több célállapot is lehetséges, így például a sakk esetében minden állapot, ahol matt alakult ki, célállapotnak tekinthető.

13.3. ábra. A Hanoi-torony feladat egy lehetséges problématerének részlete A problématér-elmélet alapjainak ismeretében térjünk vissza a problémamegoldás definíciójára. A probléma az, amikor egy kiindulási állapotból el szeretnénk jutni egy célállapotba, és nem tudjuk, hogy hogyan jussunk el 222 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

13. FEJEZET – Általános gondolkodási folyamatok oda. A problémamegoldás az a folyamat, amely során megtaláljuk az útvonalat a kiindulási állapotból a célállapotba a rendelkezésünkre álló operátorok segítségével. A számítógép számára viszonylag könnyen megfogalmazható a problématér és az operátorok. Ezzel azonban korántsem ért véget a munka, ugyanis azt is meg kell mondani, hogy mikor melyik operátort kell választani, vagyis a számos lehetőség közül egy adott helyzetben milyen lépést kell tenni, merre kell továbbmenni. Newell és Simon a protokollok elemzéséből az operátorok kiválasztását biztosító stratégiákat derítette fel, majd pedig modellezte is azt a módot, ahogy az ember megoldja a problémát. Ismerkedjünk meg ezek közül néhány egyszerűbb eljárással! Az egyik legkézenfekvőbb stratégia a véletlen próba-szerencse módszere. Ez a Hanoi-torony esetében nem jelent mást, mint hogy véletlenszerűen próbálgatjuk, rakosgatjuk a korongokat – hátha előbb-utóbb valami kisül belőle. Ez persze nem túl hatékony stratégia. Jobban használható az úgynevezett hegymászó eljárás. Ennél a stratégiánál a több lehetőség közül azt választjuk, amelyik látszólag közelebb visz a célhoz, vagyis itt már van valami választási kritériumunk is. A Hanoi-torony esetében a cél közelségét például úgy határozhatjuk meg, hogy megszámoljuk, hány korong van a jobb oldali rúdon: minél több van rajta, annál közelebb vagyunk a megoldáshoz. Az eljárás onnan kapta a nevét, hogy ha a 13.3. ábrán illusztrált problémateret valóban két dimenzióban ábrázoljuk, és az adott állapotok értékét megfeleltetjük a célállapothoz való közelségüknek, akkor a stratégia, mint egy hegymászó, a magasabb helyekre igyekszik elmozdulni. Ez sokszor jó eredményre vezet, de néha egyáltalán nem hatékony. Olyan esetekben, amikor a céltól először el kell távolodnunk a megoldás érdekében, hogy később még közelebb lehessen hozzá kerülni, ez a módszer nem vezet eredményre. A Hanoi-torony esetében is van egy pont, amikor olyan lépést kell megtennünk, amikor a hegymászó eljárás szerint távolodunk a céltól. (Az olvasóra bízzuk ennek megtalálását – a vállalkozóbb kedvűek kipróbálhatják a Hanoi-torony négykorongos változatát is, ahol már sokkal élesebben merül fel ez a probléma. Emiatt az is előfordulhat, hogy a hegymászó stratégiával olyan zsákutcába kerül, amiből majd nem tud kimászni.) Egy harmadik stratégia az eszköz-cél elemzés, amely már bonyolultabb műveleteket végez: a jelenlegi és a célállapot közötti különbséget megvizsgálja (egy program számára itt pontosan meg kell fogalmaznunk, hogy az állapotok mely tulajdonságait vegye figyelembe, és hogyan állapítson meg egy ilyen tulajdonságot), majd olyan operátort keres, amely ezt a különbséget csökkenti. Ehhez természetesen rendelkezni kell egy leírással, amely megmondja, hogy melyik operátor mire képes, amely ugyancsak lefordítható a számítógép nyelvére. Egy további stratégia a cél felől próbál eljutni a kiindulási pont felé, vagyis „elképzeli” azt, hogy megcsinálta a feladatot, és elkezdi visszafelé rakosgatni a korongokat – időnként ez sokkal könnyebb feladat, bár a Hanoitorony esetében nem feltétlenül jelent nagy előnyt. A hurokelkerülő stratégia ügyel arra, hogy ne kerüljön olyan állásba, ahol már volt, azaz ne keringjen körbe-körbe az állapottérben. Talán ismét úgy érezhetjük, hogy ebben van valami trivális: természetes, hogy a feladat célja felé igyekszünk, és néha alcélokat tűzünk ki magunk elé. Egyrészt nem baj, hogy ez számunkra természetes, ugyanis a modell éppen azt mondja, hogy ezeket a stratégiákat ismerjük és használjuk. Másrészt mégsem olyan kézenfekvő mindez, hiszen ha pontosan le kellene írnunk, hogy a különböző eljárásokat mikor, milyen helyzetben használjuk, akkor valószínűleg nem tudnánk teljes leírást adni. Newell és Simon modellje azonban mindezt – a fentebb leírt elveket további részletekkel kiegészítve – pontosan tudja utánozni. így sikerült olyan modellt építeni, ami igen pontosan jósolta be a személyek lépéseit vagy akár beszámolóit. Vagyis a programot lefuttatva, az hasonló sorrendben tette meg a lépéseket, mint az emberek, és hasonló „indoklásokat” is adott. A modell továbbfejlesztett változatai megfelelő mechanizmussal szolgáltak a stratégiák váltogatására (a játék különböző fázisaiban mikor melyik stratégiát használjuk), illetve a stratégiák tanulására is (a kezdő, aki csak próbaszerencse alapon rakosgat, felismerheti a játék szabályszerűségeit, és tapasztaltabb játékossá válik). A fentebb leírt stratégiáknak megvan az az előnyük, hogy szinte bármilyen feladat megoldásához használhatóak, ugyanis az eljárások bizonyos értelemben függetlenek a feladattól. Az ilyen stratégiákat területáltalános eljárásoknak hívjuk. Ez egyben hátrányuk is: ha hatékonyabb teljesítményt akarunk elérni, akkor területspecifikus eljárásokat is használnunk kell, amely stratégiák csak egy-egy konkrét feladatban használhatóak. Az előző bekezdésben említett tanulásnak éppen ez az egyik összetevője: hogyan tanulunk új, területspecifikus eljárásokat. Erre és néhány további problémára térünk ki a következő példában. A sakk a számítógépes modellezés egyik kedvelt területe. A Hanoi-toronyhoz képest itt sokkal bonyolultabb a helyzet: három rúd helyett 64 mező van, 3 vagy valamivel több korong helyett 16 bábut mozgatunk, és ugyanennyi van az ellenfélnek is, valamint a lépések szabályai is bonyolultabbak, és több van belőlük. Amint 223 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

13. FEJEZET – Általános gondolkodási folyamatok említettük, ahhoz, hogy valaki jobb sakkjátékossá váljék, nem elég területáltalános stratégiákat használnia, hanem szüksége van területspecifikus eljárásokra is. A területspecifikus ismeretek közül említsünk meg kettőt. Az egyik olyan tipikus állásoknak, figurakombinációknak a gyűjteménye, amelyek a játék során gyakrabban fordulnak elő. Például tartalmazza azokat az állásokat, amelyekben a királyt az alapvonalon különböző figurák védik. Azok, akik jártasabbak a sakkban, jóval több ilyen sémát ismernek a kezdőkhöz képest, és részben ez az alapja jobb játékismeretüknek. A másik típusú területspecifikus ismeret ismertetése előtt egy megkülönböztetést kell tennünk az algoritmusok és a heurisztikák között. Azokat az eljárásokat, amelyek garantáltan helyes eredményre vezetnek, algoritmusoknak hívjuk. A Hanoi-torony probléma esetében ilyen stratégia például egy olyan eljárás, amelynek segítségével az összes lehetséges lépést sorra kipróbáljuk, és így előbb-utóbb biztosan eljutunk a kívánt megoldáshoz. Ez a nyers erőnek nevezett keresési stratégia másként megfogalmazva azt jelenti, hogy felderítjük a problématérben az összes állapotot, hiszen kipróbálunk minden állapotban minden lépéslehetőséget, operátort. A hátránya ezeknek az eljárásoknak az „előbb-utóbb”, vagyis az, hogy egyes esetekben mindez túl sokáig tartana. A Hanoi-torony esetében az állapottér ugyan nem olyan nagy, hogy ez komoly problémát jelentene, de a sakk esetében jóval több lépéslehetőség van, és az így előállt új állapotok ismét sok további lépéslehetőséget kínálnak. Ily módon a lehetőségek exponenciálisan növekszenek, amit kombinatorikai robbanásnak is nevezünk. Ha egy program az összes lehetséges lépés feltárásával próbálná meg kideríteni, hogy mi lenne a leghelyesebb lépés, akkor olyan sok lehetőséget kellene ellenőriznie, hogy nem tudnánk kivárni a program futásának befejezését. Az algoritmusoknak nemcsak az idő szab határt, hanem más erőforrások is. Ha egy sakkállás esetén szeretnénk a teljes állapotteret megvizsgálni, akkor az állapottér „elágazásainál”, vagyis ahol egy állapotból több operátor vezet más állapotok felé, meg kellene jegyeznünk, hogy melyik elágazást vizsgáltuk már meg, és melyik van még hátra. Ez igen nagy kapacitású memóriát igényelne, amely praktikusan nem mindig kivitelezhető. Egyszóval az algoritmusok biztos, hogy a megfelelő eredményre vezetnek, csak nem biztos, hogy van időnk ezt kivárni, vagy van elég erőforrásunk a végrehajtáshoz, épp ezért a legtöbb esetben gyakorlatilag használhatatlanok. Ilyenkor olyan eljárásokat szoktak használni, amelyek sokkal gyorsabb keresést tesznek lehetővé, bár időnként tévednek, és néha nem találják meg a megfelelő megoldást. Ezeket nevezzük heurisztikáknak. Tulajdonképpen már láttunk ilyen heurisztikát, hiszen a hegymászó módszer éppen ilyen volt: általában hamarabb kiválasztja a cél felé vezető lépést, mint ha szisztematikusan sorra venné az összes lehetőséget, de néha rossz irányba is vihet, amint az a négykorongos változatnál látható. A sakk esetében, ahol a problématér sokkal nagyobb a Hanoitoronyhoz képest, még inkább szükség van ilyen eljárásokra. A heurisztikák árnyaltabb értelmezésére még visszatérünk a döntéshozatalról szóló részben. Másik területspecifikus tudás a sakkban tehát a heurisztikus eljárások ismerete. Ilyen heurisztika például az, hogy a sakktábla közepén lévő mezők elfoglalása általában többet ér, mint a szélen birtokoltak – vagyis ha választanunk kell több lépés között, akkor többnyire jobban járunk, ha az említett szabály alapján választunk, mint ha a nélkül döntenénk. Egy másik heurisztika szerint a különböző bábuk értéke nem azonos, és emiatt egyes bábukra különösen vigyáznunk kell, míg másokat könnyebben feláldozhatunk. Ezen heurisztikák segítségével radikálisan lecsökkenthetjük azoknak a lépéseknek a számát, amelyeket egyáltalán érdemes megvizsgálnunk. Ha a sakkról és a számítógépekről beszélünk, nem hagyhatjuk említés nélkül Deep Blue-t, az IBM híres számítógépét. Deep Blue arról lett nevezetes, hogy 1997-ben, a számítógépek történetében először, képes volt legyőzni a sakkvilágbajnokot, Garri Kaszparovot. Kaszparov a történtek után azt állította, hogy a gép egészen másként játszott, mint ahogyan emberek szoktak, és ha kicsivel több tapasztalata lett volna Deep Blue stratégiájával kapcsolatban, akkor a számítógép jó eséllyel vesztett volna. Kaszparovnak igaza volt, Deep Blue valóban nem úgy játszott, mint az emberek: nem a modellezés volt a program megépítésének célja. A számítógép nagyjából egyetlen kiértékelő algoritmust használt (szemben az emberi szakértők számtalan heurisztikájával), és számtalan lépést értékelt ki (míg az emberek csak néhány lehetőséget néznek végig). A verseny további tanulságairól lásd Mérő László (1997) könyvét. A Hanoi-torony és a sakkozás vizsgálata, valamint modellezése számos stratégiát és eljárást tárt föl, azonban ezek érvényessége korlátozott: ezek a feladatok ugyanis jól definiált problémák. Ez azt jelenti, hogy pontosan tudjuk a szabályokat, tudjuk, hogy mi a cél, ismerjük a feladat kereteit, és így minden szükséges információ a rendelkezésünkre áll. A hétköznapi életben azonban legtöbbször nem ilyen problémákkal találkozunk. Az egyetemi felvételire készülve például tudjuk, hogy minél magasabb pontszám elérése a cél, az azonban már nem teljesen világos, hogy mire adnak több pontot: a tények pontos ismeretére, a problémák meglátására, a szabadabb ötletekre vagy esetleg a személyes jó benyomásra. Továbbá ezek a szempontok időnként 224 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

13. FEJEZET – Általános gondolkodási folyamatok ellentmondásban is állnak egymással. A rosszul definiált feladatok még nagyobb kihívást jelentenek a kutatás számára, és egyelőre nem nagyon boldogulnak velük a kutatók. A problémára a komplex jelentések megértése kapcsán még visszatérünk alább, a következtetésről szóló részben.

2.3. Gondolkodó gépek? Folytassuk a problémamegoldásról szóló fejezetünket egy kitérővel. A kutatók gyakran készítenek számítógépes modelleket elméletük részleteinek tisztázására. A modellek a releváns kimeneteket tekintve az emberekhez hasonlóan működnek, vagyis például hasonló reakcióidő- vagy hibázási mintázatot mutatnak. Egyesek emiatt mélyebb analógiát gyanítottak az ember és a számítógép között. Vajon ezek a programok gondolkodnak-e, vannak-e érzelmeik, van-e tudatuk? – kérdezték. Ha igen, akkor azt hogyan tudnánk megállapítani? Az alábbiakban két híres elképzelést ismertetünk a kérdéssel kapcsolatban. Alan Turing, a kiváló angol matematikus 1950-ben jelentetett meg egy írást a Mind (Elme) című folyóiratban, amelyben egy imitációs játékot javasolt. Azóta ez Turing-próbaként vált ismertté. A játék lényege: van három számítógépünk, amelyek össze vannak egymással kötve. Az egyik számítógép előtt egy tesztelő személy ül, akinek az a feladata, hogy megállapítsa, kik ülnek a másik két gépnél. A második gépnél egy ember ül, míg a harmadiknál nem ül senki, ugyanis azon egy program fut, amely egy embert próbál utánozni. A tesztelő kérdéseket tehet fel (begépelve és elküldve a kérdést) akár az embernek, akár a számítógépes programnak, amire azoknak válaszolniuk kell. A tesz- telőnek a válaszok alapján el kell döntenie, hogy melyik gépnél ül valódi személy, és melyiknél válaszolgat pusztán egy program. Ha a tesztelő képtelen megkülönböztetni a programot a személytől, akkor a számítógépes programról azt mondhatjuk, hogy gondolkodik (bármit jelentsen is most itt a gondolkodik szó). A számítógépekkel kapcsolatban egyesek azt állítják, hogy a programokkal nem csak modellezzük az emberi gondolkodást, hanem a gépek valóban értik, amit csinálnak, vagyis tudatosak. John Searle egy 1980-ban megjelent írásában (magyarul lásd a Pléh Csaba [1960] szerkesztette kötetben) a következő gondolatkísérlettel próbál az ellenkezőjéről meggyőzni bennünket: tegyük fel, hogy van egy program, amely kínai nyelven íródott egyszerű történeteket ért meg oly módon, hogy valamifajta reprezentációt épít ki a szöveg alapján, és esetenként válaszolni is tud a történetre vonatkozó kérdésekre. A program olyan egyszerű utasításokat tartalmazhat, hogy ha például látja a csirke szót, akkor az afféle kérdésekre, mint a „milyen állat”, azt feleli, hogy szárnyas. Ebben a programban azonban a kulcsszavak és kifejezések kínai írásjelek formájában vannak megadva (vagyis az a rész, amely megmondja, hogy milyen szavak esetében mit kell csinálnia), és emiatt, ha látjuk is a program kódját, nem tudjuk megállapítani, hogy az mit jelent. Tegyük fel, hogy a program kódjával, egy kínai szöveggel és néhány, a történetre vonatkozó kérdéssel egy szobába zárnak bennünket. A program utasításait akár fejben, akár papír segítségével is végrehajthatjuk (eljátszva a számítógép szerepét, amelyen egyébként a programot futtatnánk), és így képesek vagyunk az eredeti szöveg és kérdések alapján olyan kínai írásjelsorozatokat előállítani, amelyek válaszok a kérdésekre. Az a probléma, hogy mivel a kínai jeleket nem ismerjük (és erre vonatkozó magyarázat a programban nincsen), egyáltalán nem tudjuk, hogy azok mit jelentenek. Ha valakinek, aki olvas kínaiul, megmutatjuk a szöveget: a kérdéseket és a válaszokat, minden bizonnyal azt hinné, hogy tudunk kínaiul, holott ez egyáltalán nincs így. Vagyis úgy viselkedhetünk, hogy másoknak úgy tűnjön, értjük a szöveget, holott egy kukkot sem értettünk meg belőle – mint ahogy Searle szerint a számítógép sem ért meg semmit, csak mi gondoljuk róla. Vagyis a számítógép végrehajtja az utasításokat, ám nem érti, hogy mit is csinál, sőt – velünk ellentétben – a számítógép egyetlen nyelven sem érti, hogy mit csinál. Searle érvelése kínai szoba érv néven vált ismertté. A megismerő elme átfogó modelljeit tárgyaló fejezetben említett, Hernád István nevéhez kötődő szimbólumlehorgonyzási probléma megfogalmazása is Searle gondolatkísérletéből indult ki. Her- nád ugyanis úgy véli, a kínai szobába zárt személy azért nem értheti, mit is hajt végre, mert számára a kínai szimbólumok nincsenek lehorgonyozva az észlelésen és a cselekvésen keresztül a külvilágban – s így ezeknek a szimbólumoknak számára nem lehet jelentése. A gondolkodásnak jelentésteli szimbólumokon kell történnie, különben nem beszélhetünk gondolkodásról. Hernád szerint tehát megismerésünk szimbolikus reprezentációinak tartalma abból fakad, hogy az észlelés és a cselekvés révén le vannak horgonyozva a külvilágban, s így eredendően jelentéssel bírnak. A hagyományos digitális számítógépeink esetében ez a feltétel nem teljesül, s így nem is gondolkodhatnak emberi értelemben. Térjünk vissza a Turing-próba problémánkhoz! Ha a modellezés szemszögéből nézünk a Tu- ring-próbára, akkor bizonyos értelemben pontosan ilyen próbákat hajtunk végre a modellek építésénél, amikor azok helyességét akarjuk tesztelni. Akkor tartunk egy modellt megfelelőnek, ha az általa adott válaszok ugyanolyan mintázatot mutatnak, mint az emberek esetében. A különbség egyrészt az, hogy nemcsak verbális (szóbeli) 225 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

13. FEJEZET – Általános gondolkodási folyamatok válaszok alapján döntünk, hanem egyéb adatokat (például reakcióidőket, tipikus hibázásokat, egyéni eltéréseket) is figyelembe veszünk, amit speciális eljárások nélkül nehéz lenne megfigyelni (például szavak olvasásának 10 milliszekundumos eltéréseit speciális mérőműszerek nélkül, „szabad szemmel” nem tudnánk megállapítani). Egy másik fontos különbség az, hogy a megfigyelt adatokról nem pusztán szubjektív benyomás alapján döntjük el, hogy azok valóban hasonlítnak-e vagy különböznek, hanem pontosan kidolgozott matematikai eljárások segítségével. Mit mondhatunk a Searle által is kritizált elképzelésről, miszerint a gépek a megfelelő program futtatásakor valóban gondolkodnak, esetleg tudatosak? A modellezés szemszögéből ez egy félrevezető kérdés. A modelleket nem feltétlenül emberek mentális világának másolataiként kell felfognunk, hanem egyszerűen modelleknek. Mint ahogy egy fizikai modellnél, például egy földön pattogó golyó számítógépes modelljénél is, a modellezett dolognak csak bizonyos aspektusát képezzük le, és nem kérdezzük meg, hogy valóban ott van-e az a dolog (jelen esetben valóban van-e egy pattogó golyó a számítógépben). A pszichológiai modellezésnél sem érdemes megkérdezni, hogy van-e ott valaki. A kérdés valószínűleg azért merül fel bennünk, mert a fizika esetében van valami kézzelfoghatóbb anyag is, ami alapján eldönthetjük, hogy az eredeti dolog golyó, míg a modell nem golyó, hanem csak annak a modellje. Ezzel szemben az ember esetében csak „események”, beszélgetés, viselkedés alapján mondhatjuk, hogy van a fejében valami „tudatos” vagy „valaki”. Mivel a számítógép mindazt tudja produkálni, ami alapján valamiről azt mondjuk, hogy tudatos, hajlamosabbak vagyunk a tudatosságot egy beszélgetőprogramról is feltételezni, míg egy pattogó golyó programjáról nem gondolnánk, hogy az valóban ott van a számítógépben.

3. Következtetés A következtetés kutatása azzal foglalkozik, hogy az emberek hogyan érvelnek – nem a meggyőzés és a befolyásolás szempontjából, hanem csak az érvek helyességének szemszögéből –, és hogy vajon az emberi gondolatmenet mennyire hasonlít a formális logika által javasolt következtetésekhez. Ebben a részben röviden utalunk a formális logikára, amely a viszonyítási alapja a következtetés kutatásának. Ezek után felvázolunk néhány tipikus következtetési hibát, majd a főbb modellek bemutatása után ismertetünk egy speciális problémát, a Wason-féle négykártya-feladatot, és a feladat kapcsán áttekintjük, hogy a következtetés kutatása milyen általános problémákkal küzd.

3.1. Formális logika és következtetés Egyik muzulmán sem keresztény. Egyik buddhista sem muzulmán. Tehát egyik buddhista sem keresztény. Ez a következtetés helyesnek tűnik. Nézzünk azonban egy másik példát! Egyik hüllő sem emlős. Egyik macska sem hüllő. Tehát egyik macska sem emlős. Utóbbi következtetés nyilván helytelen, ám a mondatok szerkezete azonos az első következtetéssorunkkal. Nem is olyan könnyű felismerni a hibás következtetéseket. Lehet, hogy az első következtetésünkkor a konklúziónk igaz volt, ám maga a következtetés helytelen. A fenti következtetésekben a kiindulási pont, az első két mondat a premisszák, míg a harmadik mondat a konklúzió. Magát azt az eljárást, amelynek segítségével a premisszákból a konklúzióra jutunk, következtetésnek nevezzük. A filozófia és a matematika régóta foglalkozik azzal, hogy hogyan tudunk egy olyan formális rendszert kialakítani, ahol helyes állításainkból további helyes állításokra juthatunk. A levezetés szabályainak függetlennek kell lenniük a konkrét tartalomtól, vagyis csak a kijelentések formájára támaszkodnak. Ezért is nevezzük formális logikának. Számos logikai rendszer ismert és használatos. A formális logika részletei iránt érdeklődők számára Ruzsa Imre és Máté András (1997) tankönyve lehet jó kiindulási pont. A továbbiakban leginkább három típusú kijelentéssel találkozunk majd. Propozicionális állítások például: „Esik az eső, vagy fúj a szél” vagy „Ha esik az eső, esernyőt viszek” vagy „Hideg van, és esik a hó”. Ezek olyan mondatok, amelyeket olyan kötőszavak kapcsolnak össze, mint amilyen a „ha-akkor”, a „vagy”, illetve az „és”. Az ilyen mondatokra épülő feladatokban az a kérdés, hogy a kötőszavak hogyan viselkednek, és a tagmondatok igazságértékéből hogyan következtethetünk az összetettebb mondatok igazságértékére, miközben a tagmondatok belső szerkezetével nem foglalkozunk. Ezt a problémát a „ha-akkor” mondatok kapcsán később részletesebben is bemutatjuk. A kvantifikációs állítások olyan mondatok, mint a „Minden ember halandó” vagy „Néhány görög nem filozófus”. A mondataink tehát „minden X az Y”, „némely A az B”, „egyik C sem D” és „némely E az nem F” alakúak. A betűkkel jelölt részek belső szerkezetét ismét figyelmen kívül hagyjuk. A relációs állítások két objektum közti kapcsolatot írnak le, mint például az alábbiak: „István magasabb, mint János”, „Teréz okosabb, 226 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

13. FEJEZET – Általános gondolkodási folyamatok mint István”, „Az asztal az ablaktól balra van”. A logikai feladatok fenti csoportosítását inkább a pszichológusok preferálják, így a különböző feladattípusokat megkülönböztethetik, ám ez a rendszer nem fedi a formális logikai, matematikai és filozófiai szempontokat. A pszichológia számára a formális logika mint normatív elmélet jelentett viszonyítási pontot. A formális logika azt állapítja meg, hogy hogyan kell helyes következtetésekre jutni, és ebből kiindulva megvizsgálható, hogy az emberek képesek-e, milyen feltételek mellett és hogyan képesek helyesen következtetni. Természetesen az a kutatók célja, hogy minél több tipikus következtetési hibát feltárjanak, hiszen mint a vizuális illúziók esetében is, a szokásos tévedések a rendszer működési módjáról árulnak el részleteket. Ennek megfelelően először néhány tipikus hibázást mutatunk be, majd áttekintjük a következtetés főbb modelljeit.

3.2. Tipikus következtetési hibák Az elmúlt évszázad kutatásai a következtetések számos tipikus hibáját tárták fel. Lássunk ezek közül néhányat! Woodworth és Sells (idézi Woodworth-Schlossberg, 1986) kísérletei szerint a kvantifikációs állításokkal kapcsolatos következtetéseknél jelentkezik az atmoszférahatás: 1. Ha az egyik premisz- sza tagadó (szemben azzal az esettel, ha mindkét premissza állító), akkor hajlamosabbak vagyunk tagadó konklúziót levonni, még ha az helytelen is lesz. 2. Ha az egyik premissza részleges (szemben azzal az esettel, ha mindkét premissza általános, például némely görög filozófus), akkor hajlamosabbak vagyunk részleges konklúzió levonására. Ezt az eredményt Woodworth és Sells úgy értelmezi, hogy a következtetéseink nem a kijelentések logikai szerkezetén alapulnak, hanem a kijelentések nyelvi szerkezete sugall valamiféle „atmoszférát”, és ez alapján hozzuk meg a konklúziót. A figurális hatás szerint nem mindegy, hogy a kvantifikációs ítéletek premisszáiban az alany és az állítmány milyen sorrendben következnek, ugyanis ennek megfelelően módosulhat a személyek teljesítménye (JohnsonLaird, 1983). Így például viszonylag könnyűek a következő formájú következtetések: A – B; B – C; A – C; mint például: Minden macska emlős. Minden emlős állat. Tehát minden macska állat. Hasonlóképp könnyűek a B – A; C – B; C – A alakú következtetések. Viszont nehéznek bizonyul a következő következtetés: Egyik A sem B; Mindegyik B az C; Néhány C nem A. Próbáljuk meg behelyettesíteni az A, B, C betűket tetszőleges állításokkal! A hiedelem torzító hatása szerint, ha a következtetés helyessége konfliktusban áll a konklúzió tartalmával, akkor hajlamosabbak vagyunk a konklúzió tartalma alapján dönteni (Evans, 2003): Egyik élelmiszer sem olcsó. Egyes vitaminok olcsók. Tehát egyes vitaminok nem élelmiszerek. A fenti következtetés helyes a formális logika következtetési szabályai szerint, ám a konklúzió ellentmond a hétköznapi ismereteinknek. Egyik addiktív dolog sem olcsó. Némely cigaretta olcsó. Tehát némely addiktív dolog nem cigaretta. Ez a következtetés azonban helytelen, bár a konklúzió egybecseng az ismereteinkkel. Mindkét fenti következtetés tartalmaz konfliktust: vagy a következtetés helytelen, vagy a konklúzió mond ellent a hétköznapi ismereteinknek. Ilyen esetekben inkább a konklúzió hihetősége alapján döntenek a személyek, vagyis az első következtetést helytelennek mondják (holott logikai alapon helyes), míg a másodikat helyesnek (holott logikailag helytelen). 227 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

13. FEJEZET – Általános gondolkodási folyamatok A negációkkal is problémáink vannak. Egyrészt a tagadó mondatokat nehezebb megérteni és használni. Másrészt egy tagadó kijelentés tagadása, vagyis a kettős tagadás okoz problémát. Érzelmi tényezők is befolyásolják a következtetést. Morgan és Morton kísérleteiben (idézi Wood- worthSchlossberg, 1986) a háborúval kapcsolatos következtetésekben több hiba jelentkezett, mint a semleges anyaggal kapcsolatos feladatokban. Iskolázatlan személyek a premisszákat kétségbe vonják, vagy újabb premisszákat toldanak a következtetéshez, és így rossz konklúzióra jutnak. Vigotszkijék közép-ázsiai vizsgálataiban a helyi lakosságnak a következő feladatot adták: „A messzi északon, ahol hó van, minden medve fehér. Novaja Zemlja a messzi északon van. Milyen színűek ott a medvék?” Olyan válaszokat kaptak, mint: „Én sosem voltam északon, és sosem láttam medvéket”, „Ha azt akarja, hogy választ kapjon erre a kérdésre, kérdezzen meg olyan embereket, akik voltak ott, és látták őket” vagy „Különböző medvék vannak; ha pirosnak születik, úgy is marad”. További példák magyarul is olvashatók Lurija (1987) könyvében. Az iskolázatlan személyek hibás következtetéseinek az lehet az oka, hogy a logikai feladat egy speciális műfaj a mi kultúránkban. Eszerint el kell tekintenünk attól, hogy a feladat hogyan kapcsolódik a valósághoz, és csak a kijelentések zárt, absztrak világával kell törődnünk (magyarul lásd Scribner, 1989). Erre a szemléletre jó tréninget nyújt az iskola. Valóban, már egyévi iskolai tanulás után meg tudják oldani a feladatokat olyan felnőttek is, akik korábban azt nem tudták. Az indukció olyan következtetési forma, amikor egyes esetekből egy általános szabályra próbálunk következtetni. Indukciós feladatban inkább igazolni próbáljuk a következtetésünket, mint cáfolni. Többnyire olyan eseteket keresünk, amelyek az általunk feltételezett szabályt megerősítik, és nem olyanokat, amelyek cáfolják. Részben emiatt bizonyul nehéznek a következő feladat: „Gondolok egy szabályra, és mondok egy számsort: 2, 4, 6. Ez a számsor megfelel annak a szabálynak, amire gondoltam. Ezt a szabályt kell kitalálni, méghozzá úgy, hogy mondani kell hármas számsorokat, és én megmondom, hogy az adott számsor megfelel-e az általam kigondolt szabálynak, avagy sem.” Ilyenkor a legtöbb esetben elkezdődik a hosszas találgatás: 3, 5, 7; 2,5, 4,5, 6,5; -6, -4, -2; 3, 6, 9; 10, 20, 30; stb. Ezek mind jó példái a szabálynak. Ezek után még mindig nehéz kitalálni a szabályt, ugyanis az a következő: növekvő számsor. Így akármilyen számsor jó, amelyik növekvő sorrendbe van rendezve. Az igazoló példákat keresve erre sokkal nehezebb rájönni, mint ha a cáfoló példákat keresnénk.

3.3. Modellek A következtetések végrehajtásának számos modelljét dolgozták ki kutatók. Alapvetően három típusba sorolhatjuk ezeket, majd bemutatunk egy olyan elméletet, amely ígéretesen integrálhatja a három modellt. Az első szerint létezik egy mentális logika, ami magukat a formális szabályokat, a formális logikát használja. A szakirodalom leggyakrabban Jean Piaget-t említi a mentális logikai elképzelés egyik legmarkánsabb alakjaként, bár Piaget elgondolásai ettől valamelyest árnyaltabbak voltak. Az elképzelés szerint a mentális logika tökéletesen megoldja a következtetési problémákat. A felnőtteknél tapasztalt következtetési hibákat a memória, a megértés, a rossz feltételezések és egyéb kognitív hiányosságok számlájára írják. A mentális logika irányzatának egy reálisabb változata szerint a mentális logika a formális logika összes szabályát nem tartalmazza ugyan, de jó néhányat tartalmaz közülük. Feltételezik azt is, hogy az emberek a kijelentések logikai szerkezetét mintegy elemzik, kifejtik (Braine, 1978; Rips, 1983). Ezek az elképzelések azonban nem adnak számot arról, hogy miért hat a tartalom az emberre, miért nem támaszkodunk pusztán a formára, legalábbis akkor, amikor ismert logikai szabályt alkalmazhatnánk. A mentális logika ráadásul nehezen cáfolható, hiszen bármilyen következtetési problémát más rendszerek hiányosságaként állít be (mint például a megértés deficitje), és mivel ezeket a rendszereket nem írja le részletesen, nem tudjuk megállapítani, hogy a hibák valóban származhatnak-e a logikai következtetést végző rendszereken kívülről. A tartalomspecifikus szabályok hívei azt tartják, hogy léteznek ugyan következtetési szabályok, de azok nem olyan absztraktak, mint a formális logika szabályai. Ezek a konkrét szabályok egyben a tudás egyfajta reprezentációi is. Egy ilyen szabályra példa: „Ha ki akarok kérni egy könyvet a könyvtárból, akkor ki kell keresnem a katalógusból.” Ez az elmélet főként a mesterségesintelligencia- és különösképpen a szakértői rendszerek hatására jött létre. Ezt az elképzelést fejtette ki többek közt John Anderson, Allen Newell és Herbert Simon. Johnson-Laird mentális modell elmélete szerint a premisszáknak egy integrált modellje jön létre a fejünkben (Johnson-Laird, 1983). Általánosan megfogalmazva, a következtetések menete a következő. A kiinduló állítások alapján 1. egy modellt építünk fel a fejünkben, majd 2. ebből a modellből vonunk le következtetéseket, 3. végül pedig ellenőrizzük a konklúziót oly módon, hogy az eredeti premisszáknak megfelelő alternatív modelleket 228 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

13. FEJEZET – Általános gondolkodási folyamatok keresünk, és megvizsgáljuk, hogy melyek azok a konklúziók, amelyek minden modellel összhangban vannak. Hogy mindez világossá váljon, tekintsünk egy konkrét példát, hogyan is történik a következtetés a mentális modell elmélete szerint. Adott két premissza, például: „Minden énekes tanár” és „Minden költő tanár”. Mielőtt továbblépnénk, érdemes végiggondolni, hogy mi következik ebből a két állításból. 1. lépésként az első premissza mentális modelljét állítjuk fel: énekes = tanár énekes = tár énekes = tanár (tanár) (tanár) (tanár) Itt a sorok például szereplőket, színészeket jelölnek. A fejünkben ezek a színészek úgy jelennek meg, mint akik énekesek és tanárok egyben (énekes = tanár). A zárójelben jelölt figurák lehetséges, de nem szükségszerűen létező személyeket jelölnek, ami itt azt jelenti, hogy az első premissza alapján lehetséges, hogy vannak olyan tanárok, akik ugyanakkor nem énekesek. 1. lépésként a második premisszát beépítjük az előbb felállított modellbe, miszerint minden költő tanár: énekes = tanár = költő énekes = tanár = költő énekes = tanár = költő (tanár) (tanár) (tanár) Ez alapján már levonhatjuk a konklúziót: Minden énekes költő. Vagy Minden költő énekes. Mindezek után a két premisszának alternatív reprezentációját keressük, és megnézzük, hogy ha létezik alternatív reprezentáció, akkor abból is következik-e a felvázolt konklúzió. 1. lépés: egy alternatív reprezentáció felállítása: énekes = tanár = költő énekes = tanár = költő énekes = tanár tanár = költő (tanár) (tanár) Láthatjuk, hogy ez az elrendezés is megfelel a két premisszának, bár különbözik a 2. lépésben létrehozott reprezentációtól. Ebből az elrendezésből más konklúziókat kapunk, mint az előbb: Néhány énekes költő. Néhány költő énekes. 1. lépésként újabb alternatív reprezentációt találhatunk, amelyik mind a 2., mind a 3. elrendezéstől különbözik: énekes = tanár énekes = tanár énekes = tanár tanár = költő tanár = költő tanár = költő Itt a következő konklúzió adódik: Egyik énekes sem költő.


13. FEJEZET – Általános gondolkodási folyamatok Ha áttekintjük a három felépített mentális modellt, akkor azt látjuk, hogy nincs olyan konklúzió, amelyik mind a három modellt kielégítené, ezért az összességében két eredeti premisszánkkal kapcsolatban csak azt mondhatjuk: „Nem következik a premisszákból semmi”, ami pontosan a feladat helyes megoldása. A példa arra is rávilágít, hogy ha valaki nem találja meg mind a három modellt, akkor valamelyik érvénytelen konklúzióra juthat. Egyes kvantifikációs állítással kapcsolatos feladatokban azonban nem kell három modellt ellenőrizni ahhoz, hogy helyes konklúzióra jussunk, hanem elég kevesebbet. Ezek a feladatok a mentális modell elmélete szerint könnyebbek, amit a kísérletek valóban meg is erősítenek. A mentális modell reprezentációja a fent említett logikai módszerekkel szemben véges számú elemet tartalmaz, nem végtelen csoportokat (mint ahogyan azt például a „Minden A az B” típusú jelölés teszi), ami a reprezentált dolgok véges természete és az emberi gondolkodás miatt is megfelelőbb. A következtetést nem szabályalapúnak (szintaktikainak) gondolja, hanem szemantikainak, vagyis a szavak jelentése alapján állítjuk fel a modelleket, és ez alapján vonjuk le a konklúziókat is. A modelleket és a hozzájuk kapcsolódó empirikus adatokat részletesebben is ismerteti magyarul Eysenck és Keane (1997) tankönyvének megfelelő fejezete. Kellemetlen, de valójában a tudományban szokványos helyzet, hogy több évtizedes kutatás után egymásnak gyökeresen ellentmondó elméletek születnek. Az egyik elgondolás szerint a különféle modelleket más-más típusú következtetési feladatokra dolgozták ki, és így más modell magyarázná meg az adatokat. A mentális logika így például apropozicionális feladatokat magyarázza leginkább, míg a mentális modell elmélete inkább a kvantifikációs állításokat magyarázza. Egy ígéretesebb elképzelés bontakozott ki az utóbbi években, amely azt mondja, hogy valójában nem egy, hanem több rendszer segítheti a következtetéses feladatok megoldását. A kettős folyamat elmélete szerint az egyszerűen csak egyes és kettes rendszernek elnevezett funkciók eltérőfeladatot látnak el (Evans, 2003). Az 1. rendszer evolúciósan ősi mechanizmus, amely más állatokban is megtalálható. Valójában több rendszert takarhat, de közös jellemzőik miatt egyetlen rendszerként fogunk hivatkozni rájuk. Ez a rendszer területspecifikus ismereteket tartalmaz, ám feltehetően asz- szociatív tanulási folyamatokkal sajátít el új ismereteket, azaz tanulási mechanizmusa már területáltalános. Az 1. rendszer működése gyors, párhuzamos és automatikus. Ezzel szemben a 2. rendszer evolúciósan új struktúra, amely egy humánspecifikus rendszer. A működése lassú, soros jellegű, és a munkamemória használatára épül. Ez a rendszer képes absztrakt, hipotetikus gondolkodásra. Az 1. rendszer a korábbi tapasztalatok alapján automatikus válaszokat adhat, azonban a 2. rendszer révén modellek és mentális szimulációk segítségével olyan következtetéseket is levonhatunk, amelyekre az 1. rendszer képtelen. Alapértelmezésben az 1. rendszer oldja meg a feladatokat, ám a 2. rendszer legátolhatja ezeket a válaszokat. Ez azonban erőfeszítést és feldolgozási kapacitást igényel. A hiedelem korábban bemutatott torzító hatása jól demonstrálja ezt a kettős rendszert. Ezekben a feladatokban a következtetés formája és tartalma disszociál, és így megállapítható, hogy valaki a következtetés formája vagy a tartalma alapján dönt-e a megoldásról. A kettős folyamat elmélete szerint, amikor a személyek a hétköznapi tapasztalataik alapján következtetnek, akkor az 1. rendszerre támaszkodnak, míg amikor a következtetés formája alapján döntenek, akkor a 2. rendszer segít a feladat megoldásában. Ha a személyeket arra kérjük, hogy tekintsenek el a következtetések konkrét tartalmától, és csak a forma alapján döntsenek, akkor valóban megnő a forma alapján hozott döntések aránya. Míg ha az instrukció kevésbé említi a formális következtetés szerepét, akkor a tartalom alapján történt következtetések aránya növekszik. Ez azt jelzi, hogy a 2. rendszer valóban akaratlagos, és reagál az instrukciókra, míg az 1. rendszer nem. Probléma a kettős rendszerrel, hogy az alrendszerek egymásnak ellentmondó megoldást adhatnak, és ilyenkor el kell dönteni, hogy melyik mechanizmus irányítsa a viselkedést. Egyes mérések szerint a 2. rendszer fölénye együtt jár az általános kognitív képességekkel, és csökken a kor előrehaladtával. A két rendszer disszociációjával összeegyeztethető adatokat kapunk képalkotó vizsgálatokkal is. Olyan feladatokban, ahol a tartalom és forma konfliktusban állt egymással, a logikai alapú megoldások során inkább a jobb alsó prefrontális területek aktiválódtak, míg a hiedelem torzította válaszoknál a ventrális mediális prefrontális kérgi területek.

3.4. Wason négykártya-feladata A következőkben a következtetés vizsgálatának talán leghíresebb paradigmáját, Wason négykártya- vagy más néven szelekciós problémáját tekintjük át (az eredeti írás magyarul is olvasható: Wason, 1972/1966). A feladatban kártyáink egyik oldalán szám van, míg a másik oldalán betű (lásd 13.4. ábra). Egy szabály szerint, ha egy kártya egyik oldalán magánhangzó van, akkor a másik oldalán páros számnak kell lennie. A négy kártya


13. FEJEZET – Általános gondolkodási folyamatok közül ki kell választani azt vagy azokat a kártyákat, amelyek a fenti szabályt megsérthetik. A továbbolvasás előtt érdemes megpróbálkozni a feladat megoldásával.

13.4. ábra. Wason négykártya-problémájának egyik változata A helyes megoldás az E és a 7, mert lehet, hogy az E másik oldalán páratlan szám van, és megsérti a szabályt, vagy a 7 másik oldalán magánhangzó van, és ezzel ugyancsak megsérti a szabályt. Ezzel szemben két különösen gyakori és helytelen választ szoktak a vizsgálat résztvevői adni: vagy csak az E-t fordítják meg, elmulasztva a 7-es megfordítását, vagy pedig megfordítanák a 4-est is, holott az nem szükséges, hiszen ha a másik oldalon magánhangzó van, akkor az megfelel a szabálynak, míg ha mássalhangzó, akkor szintén nem sérti meg a szabályt. A feladat számos egyéb változata és az azokhoz tartozó különböző megoldási mintázatok miatt lett ismert. Az egyik legismertebb variáció szerint a kártyákon italokat és életkorokat látunk. A szabály úgy szól, hogy ha egy ember alkoholt iszik, akkor 18 évesnél idősebbnek kell lennie. Ez utóbbi feladatot szinte tökéletesen meg tudják oldani a résztvevők, és tudják, hogy a 18 éven aluli, illetve az alkoholos italt mutató kártyát kell megfordítani, míg a kólát és a 18 évnél idősebbet mutató kártyát érintetlenül hagyják. Ez azért nagyon meglepő, mert a két feladat logikailag izomorf, vagyis ugyanaz a logikai szerkezetük. Másként fogalmazva, ha az első feladatban szereplő „magánhangzókat” kicseréljük „alkoholos italra”, a „páros számokat” pedig „18 évnél idősebbre”, akkor megkapjuk a második feladatot. Ennek megfelelően a megoldásuk is ugyanaz, de az egyik változatban a személyek a feladatot helyesen szokták megoldani, míg a másikban nem. Két további változata a feladatnak: Utazós változat (13.5. ábra): vannak kártyáink, amelyeknek az egyik oldalán az szerepel, hogy egy adott ember hová utazik, míg a másik oldalán az, hogy mivel. Egy szabály szerint, ha ez az ember Visegrádra megy, akkor mindig autóval utazik. Az ábra kártyái közül melyek azok, amelyek megfelelnek az állításnak, és melyek azok, amelyek nem? Izzós változat (13.6. ábra): vannak kártyáink, amelyeknek az egyik oldalán az szerepel, hogy egy adott égő összetört-e vagy sem, míg a másik oldalán az, hogy a gyártás során az égőt hány fokra hevítették fel. Egy szabály szerint, ha egy égőt 500 fok fölé hevítenek, akkor az összetörik. Az ábra kártyái közül melyek azok, amelyek megfelelnek a szabálynak, és melyek azok, amelyek nem? A probléma azért hozta lázba a kutatókat, mert a feladat szövegezésétől függően a személyek más-más megoldást adtak. Más kártyákat tartottak fontosnak megfordítani az alkoholos változatban, mint az utazós variációban, és így tovább. A kérdés természetesen ismét az, hogy miért oldunk meg logikailag izomorfnak gondolt feladatokat különböző pontossággal? Miért könnyű ugyanannak a logikai feladatnak az egyik változata, és mitől nehéz a másik?

13.5. ábra. A négykártya-feladat utazós változata

13.6. ábra. A négykártya-feladat izzós változata

3.4.1. Magyarázatok a négykártya-feladatra 231 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

13. FEJEZET – Általános gondolkodási folyamatok A vizsgálatok szerint tehát bizonyos változatok esetében meg tudjuk oldani a feladatot, míg más esetekben nem. A legkülönfélébb magyarázatok születtek, amelyekből röviden bemutatunk néhányat. A magyarázatok részben a fentebb bemutatott három logikai következtetési modell konkrét esetei, részben pedig alternatív megoldást kínálnak (pl. a megértést hangsúlyozva): 1. A konkrét feladatot könnyebb megoldanunk, mint az absztrakt feladatot. Vagyis a kártyás változat absztrakt, míg az alkoholos konkrét, és az utóbbival ezért könnyebben boldogulunk. 2. Az ismerős feladatot könnyebb megoldanunk, mint az ismeretlent. A kártyás helyzettel sosem találkoztunk előtte, a magyarázat szerint ezért okozna nehézséget a feladat. 3. A személyek azokat a kártyákatfordítják meg, amelyek szerepelnek a szabályban (pl. magánhangzó és páros szám), nem törődve azzal, hogy az milyen logikai struktúrát takar (Evans, 1972). 4. A feladat megoldását úgynevezett pragmatikus sémák vezérlik, amelyek egy cél köré csoportosulnak, és konkrét helyzettípusokban aktiválódnak (Cheng-Holyoak, 1985). Ilyen séma többek között az oknyomozó következtetési séma, mint például a következő: „Ha A állapot fennáll, akkor B előfeltételnek kielégítettnek kell lennie.” A sémák produkciós szabályok, amelyek a megfelelő helyzetben aktiválódnak. 5. Cosmides szociálisszerző'dés-elmélete szerint az evolúció során olyan feladatspecifikus következtetési mechanizmusok jöttek létre, amelyek a túlélési esélyeket növelik. Ilyen mechanizmus például a csalásdetekció (Cosmides, 1989). Eszerint az alkoholos problémában azért teljesítünk jobban, mert ott egy szociális helyzetet kell ellenőriznünk, amire az evolúció felkészített bennünket. Cosmides elképzelése komoly hasonlóságot mutat az imént ismertetett pragmatikus következtetési séma elméletével. A fő különbség kettejük közt abban van, hogy az evolúciós elképzelés szerint a következtetési eljárások veleszületettek, míg a pragmatikus sémák tanultak. (Ez az elképzelés szolgáltatta a kiindulópontot A megismerő elme átfogó modelljei című fejezetben tárgyalt radikálisan moduláris „svájci bicska”-modellhez.) A Wason-feladatra tehát számos megoldást javasoltak. A probléma egyik gyökerét azonban a feltételes állítások logikai értelmezése körül kereshetjük. Először bemutatjuk, hogy a ha-akkor mondatok értelmezése miért nem kézenfekvő, majd megvizsgáljuk, hogy hogyan befolyásolja ez a probléma a Wason-feladatmagyarázatát.

3.4.2. A feltételes állítások értelmezésének problémája Nem kézenfekvő az, hogy a nyelvi mondatokat hogyan fordítsuk le logikai szerkezetekre. A Wason-feladatban is központi szerepet játszó feltételes (ha-akkor alakú) állítások pontos jelentése nem teljesen egyértelmű, és ez a formális logika hosszú történetében is számos vitát váltott ki (Kneale- Kneale, 1987; Ruzsa-Máté, 1997). Az állítások elemzésének kulcsmozzanata a formális logikában és a következtetés kutatásban is azok igazságtáblázatának megállapítása, vagyis annak rögzítése, hogy egy mondat milyen körülmények között igaz. Ezt egy olyan táblázattal szokás szemléltetni, ahol megadjuk az első, illetve a második tagmondat igazságértékét, majd megállapítjuk, hogy az adott kombinációban a feltételes mondat igaz-e vagy sem. Egy ilyen igazságtáblázatot mutat a 13.1. táblázat.

16.1. táblázat - 13.1. táblázat. A feltételes állítás hiányos igazságtáblázata p

q

Ha p, akkor q

Igaz

Igaz

Igaz

Igaz

Hamis

Hamis

Hamis

Igaz

Nem értelmezett

Hamis

Hamis

Nem értelmezett

Ezt a táblázatot a feltételes állítás hiányos igazságtáblázatának nevezzük, mivel az utolsó két sora nincsen értelmezve. Vagyis az egész állítás csak akkor igaz, ha mindkét tagmondata igaz. Kártyás példánkban, ha magánhangzót látunk (p), akkor lehet, hogy az megsérti a szabályt, mert a másik oldalon lehet páratlan szám 232 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

13. FEJEZET – Általános gondolkodási folyamatok (nem q), és a p-nem q kombináció a táblázat második sora szerint hamis. Ha viszont a betűoldalon mássalhangzót látunk, akkor elbizonytalanodunk, hiszen az állítás erről a helyzetről nem mond semmit. Bizonyos értelemben ez az igazságtábla áll a legközelebb a hétköznapi értelmezéshez, azonban a formális logikában ilyet nem használhatunk, mivel a logika terminológiája szerint ezek az exten- zionális funktorok (mint amilyen jelen esetben az „és”, a „vagy”, illetve a „ha-akkor”) függvények, amelyek a bemenetek (jelen esetben p, illetve q) igazságértékéből kiszámítják az összetett állítás (jelen esetben „ha p, akkor q”) igazságértékét. Mivel függvényről van szó, és egy kerek rendszerről, emiatt a logikai jelek pontos jelentése nem maradhat meghatározatlan. Ez a kissé technikai megfogalmazás praktikusan azt jelenti, hogy a táblázatunk utolsó oszlopában csak „igaz” vagy „hamis” érték szerepelhet, és a „nem értelmezett” nem. A kijelentéslogika szerint egy ha-akkor típusú mondatot kondicionálisként (vagy más néven implikációként) értelmezünk, amelynek igazságtáblázata a 13.2. táblázat. Ez azt jelenti, hogy ha azt állítom, hogy „ha p, akkor q”, ez csak akkor lehet igaz, ha nem áll fenn az az eset, hogy p igaz, de q hamis. Az eredeti kártyás feladatban ez azt jelenti, hogy csak a „magánhangzó / páratlan szám” kártya sérti meg a szabályt. Ebben az a meglepő, hogy mássalhangzó bármilyen számmal előfordulhat. Ez kissé természetellenesen hangozhat, de a logika kerekségének követelménye miatt elfogadható. A feltételes állítást még egy módon lehet értelmezni a kijelentéslogika szerint, mégpedig bikon- dicionálisként (13.3. táblázat). A bikondicionális állítást mondatként pontosabban úgy fogalmazhatjuk meg, hogy „q akkor és csak akkor, ha p”. Azonban ezt a kifejezésmódot szinte csak matematikaórán és különféle tudományos fogalmazványokban használjuk, a hétköznapi nyelvhasználatban sokszor ezt is a ha-akkor nyelvi formával fejezzük ki.

16.2. táblázat - 13.2. táblázat. A kondicionális állítás igazságtáblázata p

q

ha p, akkor q

Igaz

Igaz

Igaz

Igaz

hamis

hamis

Hamis

Igaz

Igaz

hamis

hamis

Igaz

16.3. táblázat - 13.3. táblázat. A bikondicionális állítás igazságtáblázata p

q

ha p, akkor q

Igaz

Igaz

Igaz

Igaz

hamis

hamis

hamis

Igaz

hamis

hamis

hamis

Igaz

Azt, hogy az adott mondatot bikondicionálisként vagy kondicionálisként kell-e értelmezni, a mondat kontextusa, jelentése dönti el. így például hajlamosabbak vagyunk úgynevezett bináris helyzeteket bikondicionálisként értelmezni, vagyis amikor p és q is csak két értéket (nem igazságértéket!) vehet fel. Ilyen bináris kijelentés például az, hogy „A kapcsoló fel van kapcsolva”, ugyanis egy átlagos kapcsolónak két állása van. Nem bináris kijelentés azonban az, hogy „A tárgy kék színű”, ugyanis nemcsak két szín létezik, hanem sok más is. Ily módon a „Ha a kapcsoló fel van kapcsolva, akkor a villany ég” állítás bikondicionálisként értelmezhető. (Jelen esetben ebbe az értelmezésbe a mondat konkrét jelentése is besegített.) A fenti táblázatokkal még csak az extenzionális


13. FEJEZET – Általános gondolkodási folyamatok logika kor- látain belül értelmeztük a ha-akkor mondat szerkezetét, azonban az intenzionális logikára kibővítve a vizsgálatunk körét, még több értelmezési lehetőséget találnánk, amelyeket itt nem taglalunk. Természetesen annak függvényében, hogy hogyan értelmezünk egy feltételes állítást, más-más következtetéseket vonhatunk le, így igazán nem mindegy, hogy egy ha-akkor mondatot minek gondolunk. A legtöbb vizsgálatban a kísérlet tervezői a feltételes állítást kondicionálisként értelmezik (13.2. táblázat), és ennek megfelelően tartanak egy következtetést helyesnek vagy helytelennek. Ha a kísérlet résztvevői a feltételes állítást nem kondicionálisként értelmezik, akkor a következtetések is sok esetben másmilyenek lehetnek, mint amit a kísérletvezető elvár, és azok így hibának tűnhetnek számára. Wason négykártya-problémájának különböző változatai e gondolatmenet szerint tehát valójában rosszul definiált feladatok, és nem izomorfak. A személyek ezzel a bizonytalansággal próbálnak megküzdeni, és próbálják megtalálni a ha-akkor kifejezések logikai szerkezetét. A feladatban nyújtott teljesítmény az értelmezésnek megfelelően fog majd alakulni. Ahn és Graham (1999) egy olyan eljárással vizsgálták a Wasonfeladatot, amelyben a feladathelyzetet részletesebben írták le, mint ahogyan az a többi kísérletben szerepel. A személyeknek a feladat részletesebb leírásával pontosabban megadták a feltételes állítás jelentését, vagyis az eredetileg kissé homályos feladatot egyértelműbbé tették. Azt találták, hogy ebben az esetben a feladat típusától függetlenül mindig helyesen oldják meg a feladatot a személyek, vagyis eltűnik a misztikus tartalomhatás. Sperber és munkatársai (1995) az általuk megalkotott relevanciaelmélet kereteiben feltételezik, hogy létezik a fejünkben egy a diskurzusok követésére specializálódott szándéktulajdonítási és következtetési modul, amely gazdaságos módon keresi azokat az információkat, amelyek a már meglévő nézeteket, attitűdöket módosíthatják (relevanciaelv; lásd kötetünkben a kommunikációt tárgyaló fejezetben). A relevancia maximalizálása irányítaná a Wason-feladat megoldása közben azt, hogy hogyan értelmezzék a személyek a problémát. Sperberék is azt állítják, hogy a megértés problémáján kívül nincs semmi más, ami érdekes lenne a Wason-feladatban. Saját vizsgálataink is ezt az elképzelést erősítik meg (Krajcsi, 2003): a vizsgálatban a személyek ugyanazt a feladatszöveget kapták, mint a klasszikus eljárásban, azonban a ha-akkor mondatok igazságtáblázatát kellett kifejteniük, illetve azt, hogy mennyire bizonyosak az értelmezésükben. Az eredmények szerint a „köny- nyű” változatoknak egyértelműen megállapítható az igazságtáblázata, míg a „nehéz” változatok azért nehezek, mert nem könnyű megállapítani, hogy a ha-akkor mondatot hogyan értelmezzük. Egy mondat logikai szerkezetét tehát nem a nyelvi formája dönti el egyértelműen, hanem a használata és a helyzetről alkotott egyéb ismereteink. A nyelvi formától függetlenül a kontextus nyújt segítséget abban, hogy az adott feltételes állítást kondicionálisként, bikondicionálisként vagy valami másként értelmezzük, ha egyáltalán találunk benne értelmet, és nem találjuk túl bizonytalannak vagy homályosnak. A Wason-feladat azért misztikus probléma, mert a kutatók többnyire feltételezik, hogy a feladat különböző variációi logikailag azonos szerkezetűek, ez a feltevés azonban nem megalapozott. Az evolúciós magyarázatról, az értelmezés jelentőségéről és az értelmezést befolyásoló konkrét tényezőkről további részletek találhatóak Krajcsi Attila (2001, 2003) írásaiban. A Wason-feladat nemcsak azért érdekes, mert a következtetés kutatóinak a legtöbb fejtörést okozta, hanem azért is, mert rámutat a következtetés kutatásának korlátaira is.

3.5. A következtetés kutatásának összegzése A következtetés kutatása valójában két problémát vizsgál. Az egyik téma a megértés: hogyan építünk fel konzisztens szemantikus reprezentációt az elhangzott mondatokból? A másik probléma a már elérhető jelentés kibontása, vagyis újabb állítások megtalálása. Az előbbi tűnik nehezebb problémának. Ez a kutatási téma felmerül a nyelvi szövegmegértés kérdéskörében (valójában ugyanaz) és a szemantikus emlékezet komplex struktúráiban is, mint amilyen például a forgatókönyvek használata. Egyelőre nincsenek olyan modelljeink, amelyek a komplex jelentés reprezentációját használható módon magyaráznák. A következtetés kutatásában az egyik legjobb próbálkozás Johnson-Laird (1983) korábban ismertetett mentális modellje, azonban ez is csak a problématípusok szűk halmazára alkalmazható. A jelentés megragadásának a nehézsége az oka annak is, hogy a belátásos problémamegoldásra sincsen egyelőre megfelelő modellünk. Ez a megoldatlan probléma nemcsak a pszichológiának és általában a kognitív tudománynak okoz fejtörést, hanem számos alkalmazott területen is nehézséget okoz. Így például a szövegszerkesztők helyesírás-ellenőrzői azért javasolnak időnként hajmeresztő módosításokat, mert leginkább csak a szavak alakját, és nem a jelentését veszik figyelembe (mint például a jelen fejezet írásakor a szövegszerkesztő által javasolt „valószínűs égszámítás”). A következtetés vizsgálata tehát részben a megértés vizsgálata, ahol az áttörés még mindig várat magára. A másik probléma a következtetés kutatásával, hogy nem olyan témát vizsgál, amely egy-egy jól meghatározott modulhoz kapcsolódik, vagy legalábbis a mai kutatások még kevéssé ismerik fel ezeket a potenciális 234 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

13. FEJEZET – Általános gondolkodási folyamatok rendszereket, bár a kettős folyamat elmélete egy ígéretes lépés ebbe az irányba. Ezt a problémát részletesebben megvizsgáljuk az intuitív ismeretekről szóló részben. A harmadik probléma a következtetés kutatásával, hogy a kezdetektől fogva a formális logikát tekinti normatív elméletnek. Az a kutatók kérdése, hogy az emberek hogyan térnek el a formális logika által diktált következtetésektől. Azonban a logikusok a formális logikát más szempontok alapján dolgozták ki, mint amilyen szempontok alapján az evolúció alakította az emberi elmét, emiatt számos ponton nehezen hangolható össze a két szempontrendszer. Láthattuk például, hogy a Wason-feladatban a probléma kulcsmozzanata a nyelvi formula logikai formulára fordítása. A formális logika természetesen nem szól arról, hogy a nyelvi egységek (morfémák, mondatok) rendkívül bonyolult szabályokkal leírható jelentését (amelyet a nyelvészek és pszichológusok mindmáig sem tudtak teljesen explicitté tenni) hogyan fordíthatjuk logikai szerkezetté. Sőt a formális logika szintaxisát és szemantikáját éppen arra találták ki, hogy a nyelv komplexitásától és többértelműségeitől megszabaduljanak. További probléma, hogy a klasszikus logikai rendszerek csak igaz és hamis igazságértékeket kezelnek, míg a bizonytalanságot nem képesek formalizálni. A logikai rendszerekben nem használhatunk rosszul definiált fogalmakat sem, ezek azonban az emberi gondolkodásban tipikusak. Mindezek miatt a kognitív tudomány kutatói nehéz helyzetbe kerülnek, hiszen egy olyan rendszerrel hasonlítják össze az emberi teljesítményt, amely nehezen egyeztethető össze a hétköznapi helyzetek igényeivel. A formális logika korlátairól izgalmas olvasmány Mérő László (1997) könyve. A probléma a döntéshozatal kapcsán is felmerül majd, ahol egy megoldási javaslattal is fogunk találkozni.

4. Döntéshozatal A valószínűségszámítás és a statisztika formális alapokat nyújt ahhoz, hogy egyes eseményeket vagy választási lehetőségeket értékelhessünk, és ezek alapján döntéseket hozhassunk. A kutatókat, mint a következtetés esetében, itt is az izgatta, hogy vajon az emberek hogyan és mennyire térnek el a normatív elmélettől. Az eredmények fontosak a gyakorlat szempontjából is. Segítségükkel magyarázatot kaphatunk egyes termékek kiválasztásának mikéntjére, a párválasztás egyes mechanizmusaira vagy éppen a szerencsejátékosok egyes gondolatmeneteire. Ebben a részben először áttekintjük a normatív rendszer néhány egyszerű alaptételét, azután bemutatunk néhány szisztematikus eltérést a normatív modellhez képest, és magyarázatot adunk arra, hogy milyen mechanizmusok dolgozhatnak a torzítások mögött. Végül bemutatunk egy újabb modellt, amely a döntéshozatal alternatív szemléletét nyújtja a környezeti információ elemzése révén.

4.1. A normatív rendszer A matematikai elmélet szerint a döntés meghozatalakor kiszámítjuk a különböző lehetőségek várható értékét. Egy választási lehetőségnek különböző következményei vannak. Minden következmény esetében megbecsüljük a következmény értékét és valószínűségét, amelyet összeszorzunk, majd a különböző következmények szorzatait összeadjuk. Az így kapott szám lesz az adott választási lehetőség várható értéke. Formálisan megfogalmazva: VÉ = v1 x é1 + v2 x é2+ ... + vn x én, ahol VÉ a várható érték, v. a következmény valószínűsége és é. a következmény értéke. Egy egyszerű példával világossá válhat a fenti elv. Ha két parti közül kell választanunk, akkor mindkét esetben kiszámoljuk, hogy vélhetően milyen zene lesz, milyen valószínűséggel kik lesznek ott az ismerőseink közül, milyen hangulatú maga a hely, milyenek az árak, stb., és ez alapján fogjuk eldönteni, hogy végül hová induljunk. A valószínűségszámítás szerint egy objektumnak nagyobb esélye van arra, hogy egy osztályba tartozzon, ha abban több elem van, mint más osztályokban. Például ha egy fiókban 8 pár fekete zokni van, és 3 pár kék, akkor nagyobb a valószínűsége annak, hogy egy véletlenszerűen kihúzott zokni fekete lesz. Ez egyfajta valószínűségi alapszint.

4.2. Tipikus torzítások és heurisztikák A hetvenes és nyolcvanas években Amos Tversky és Daniel Kahneman a döntéshozatallal kapcsolatos úttörő kutatásaikban számos tipikus torzítást és az azok mögött meghúzódó három heurisztikát írtak le (TverskyKahneman, 1974). Az alábbiakban bemutatjuk a heurisztikákat és néhány tipikus torzítást.


13. FEJEZET – Általános gondolkodási folyamatok Ha egy pénzérmét ötször feldobva ötször esik írásra, akkor a hatodik feldobásnál vajon fej lesz vagy írás? A sorozatos írás miatt az emberek hajlamosak a fejnek nagyobb esélyt adni, holott az érmének nincsen emlékezete. A szerencsejátékos torzítása nem veszi figyelembe, hogy ezek a véletlen események függetlenek egymástól. A jelenség egyik magyarázata az lehet, hogy egy írás-írás-írás-írás-írás-fej sorozat jobban hasonlít egy véletlen sorozathoz, mint egy hat elemből álló írás sorozat. A reprezentativitásheurisztika szerint a valószínűségeket az alapján becsüljük meg, hogy egy eset mennyire hasonlít egy osztályhoz, így a szerencsejátékos torzítása is ezzel az elvvel magyarázható. Próbáljuk meg eldönteni, hogy a következő személy milyen szakmájú: „István nagyon félénk és visszahúzódó, mindig segítőkész, ám az emberek vagy a valóság világa kevésbé izgatja. Szelíd és rendszerető ember, szüksége van a rendre és az összefüggésekre, és a részletek megszállottja.” Egy választható listából a megkérdezettek inkább gondolják a személyt könyvtárosnak, mint például mezőgazdásznak, holott utóbbiból több van. Az emberek az alapszint figyelmen kívül hagyásával alapvető valószínűségszámítási elveket rúgnak fel, ismét a reprezentativitási heurisztika miatt. Angol anyanyelvű vizsgálati személyeknek azt kellett megbecsülniük, hogy azok a szavak gyakoribbak-e a nyelvükben, amelyek r betűvel kezdődnek, vagy azok, amelyeknek a harmadik betűje r. A megkérdezettek szerint az r betűvel kezdődő szavak a gyakoribbak, holott a valóságban ez épp fordítva van. Az eredményt azzal magyarázzák, hogy a szótári keresés képes a kezdőbetű szerinti keresésre, ám nem képes egy meghatározott pozíció betűje szerint keresni. A keresés torzítása miatt azok a szavak, amelyek egy adott betűvel kezdődnek, könnyebben előhívhatóak, mint azok, amelyekben a betű egy adott- de nem kezdő – pozícióban van. Mivel a halmaz egyes tagjai könnyebben elérhetőek, úgy becsülik, hogy azok többen is vannak. Az elérhetőségi heurisztika szerint tehát az esélyek és a hasznosság súlyozását az elérhetőség kedvezőtlenül befolyásolhatja. Ez a mechanizmus más jelenségeket is megmagyaráz. Az emberek hajlamosabbak a repülőutakat veszélyesebbnek gondolni, mint az autós utazást, holott a statisztikák szerint az autóval elszenvedett halálos balesetek sokkal gyakoribbak. Ám mivel a híradások autós szerencsétlenségekről arányait tekintve kevesebbszer számolnak be, és a repülőkatasztrófák könnyebben felidézhetőek, az előhívási torzítás miatt azok valószínűbbnek tűnnek az emberek számára. Próbáljuk nagyjából megbecsülni, hogy mennyi 8 x 7 x 6 x 5 x 4 x 3 x 2 x 1? Most próbáljuk kigondolni, hogy mennyi 1 x 2 x 3 x 4 x 5 x 6 x 7 x 8? Világos, hogy a két szorzás azonos, de érdemes az előző eredménytől függetlenül egy újabb becslést adni, már amennyire lehetséges ez az azonosság tudatában. Az első feladatra a megkérdezettek leginkább 2000 feletti számokat adnak, míg a második megfogalmazásmódra 500 körülit. Amint az előbb említettük, a két feladat ugyanaz, csak az operandusok más sorrendben következnek. A fenti hiányos számolás nemcsak arra mutat rá, hogy a két feladatnál az eredményt befolyásolja az operandusok sorrendje, hanem arra is, hogy az emberek jelentősen alulbecsülik az eredményt: a helyes végeredmény 40 320. A lehorgonyzási és igazítási heurisztika lehet felelős a fenti hibáért: a végeredmény függ az első operandus értékétől, amelyhez lehorgonyozzuk a számításainkat, míg az igazítás, amellyel az eredményt korrigáljuk, gyakran elégtelen. Tversky és Kahneman a felsorolt reprezentativitási, elérhetőségi és a lehorgonyzási és igazítási heurisztikával magyarázta a torzítási hatásokat. A fenti eredményeket úgy értelmezik, hogy az emberek rendre megsértik a normatív szabályokat. A racionális eszközök helyett pontatlan heurisztikákat használnak, amelyek időnként helyes eredményre vezetnek, ám túl gyakran mondanak csődöt. Mivel a személyek képtelenek pontos eszközöket használni, ezért fordulnak a heurisztikákhoz, amelyek így jól megjósolható hibákhoz vezetnek. Ez az elképzelés uralkodó volt a kilencvenes évekig, míg Gerd Gigerenzer és munkatársai egy alternatívával elő nem álltak.

4.3. Gyors és takarékos heurisztikák A döntéshozatal klasszikus normatív elmélete szerint a döntésnél számos tényezőt figyelembe veszünk, súlyozzuk a tényezőket, és a kiszámított értékek alapján meghozzuk a döntésünket. Ha el kell döntenünk, hogy egy szívinfarktusra hajlamos beteg valóban nagy kockázatnak van-e kitéve, akkor figyelembe vehetünk számos tényezőt, és azok súlyozásával kapunk egy értéket, amely a kockázatot jelzi. A történet szerint egy filozófus azon gondolkodott, hogy a Columbia Egyetemen maradjon-e vagy pedig elfogadjon egy másik ajánlatot a rivális egyetemtől. A kollégája azt javasolta, hogy ha nehezen tud dönteni, akkor csak használja azt a módszert, amiről állandóan beszél, és amit tanít is, nevezetesen: számolja ki az elvárt hasznosságokat, és döntsön ez alapján. Mire a filozófus ingerülten csattant fel: „Ugyan már! Ez most komoly!” Képzeljünk el tehát egy másik mechanizmust. A 13.7. ábra egy döntési fát ábrázol, ami a klasszikus döntési mechanizmusokhoz képest sokkal egyszerűbb, ugyanis 1. a prediktorok jelentős részét figyelmen kívül hagyja, 2. figyelmen kívül hagyja a kvantitatív információt is, és csak igen/nem válaszokat használ, 3. lépésenként halad, ezért akár az első lépésnél is véget 236 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

13. FEJEZET – Általános gondolkodási folyamatok érhet, de nem lesz három lépésnél hosszabb. Talán elkezdünk aggódni, és arra gondolunk, hogy az orvosunk valóban csak ilyen mechanizmus segítségével dönt az állapotunkról. Azonban a mérések azt mutatják, hogy a módszer meglepően pontos, időnként pontosabb, mint egyes komplex statisztikai eljárások. Gerd Gigerenzer és munkatársai, többek közt Peter Todd, a fentiek alapján egy újabb döntéshozatali modellt állítottak fel (Todd-Gigerenzer, 2000). A gyors és takarékos heurisztikák elmélete szerint a döntéshozatalnál nem kell komplex számításokkal, sok információ együttes figyelembevételével hozni a döntéseket, hanem mentális erőforrásainkkal takarékosabban bánó, egyszerű döntési folyamatok használhatók.

13.7. ábra. Szívinfarktus kockázatának elemzése döntési fával Lássunk néhány példát, hogy milyen gyors és takarékos heurisztikák alkalmazhatóak a döntéshozatalban! Olyan feladatokban, ahol két lehetőség közül egyet kell kiválasztani, az egyik legegyszerűbb mechanizmus szerint azt választjuk, amelyikkel már találkoztunk. A felismerési heurisztika arra épít, hogy sok helyzetben a lehetőségek előfordulási aránya korrelál a rangsorukkal. Ilyen alapon választhatunk például ételt: azt választjuk, amit már ismerünk. Itt nemcsak az számít, hogy mi már ettünk-e egy adott ételt, hanem hogy mások ettek-e már, vagyis ez nem zárja ki azt, hogy az étteremben olyan ételt válasszunk, amit még nem kóstoltunk. A felismerési heurisztika alkalmas arra is, hogy döntsünk arról, hogy például két város közül melyik a nagyobb. Ugyanis a nagyobb városokról jobb eséllyel hallottunk már. A gyors és takarékos heurisztikák elmélete a döntési eljáráshoz kapcsolódó heurisztikákat pontosabban írja le, mint a korábbi modellek. A döntések során az információ nem áll készen a feladatokhoz (kivéve például a pszichológiai kísérletek nagy részében), emiatt arról is határozni kell, hogy milyen információt kell megkeresni, és hogy mikor elégséges a beszerzett információ a döntéshez, azaz mikor kell leállítani a keresést. Az elmélet leírásában így nemcsak a döntési, hanem a keresési és a keresést leállító heurisztikákat is meg kell fogalmazni. Lássunk utóbbiakra is néhány példát. Ha több információ áll a rendelkezésünkre, mint egyszerűen az, hogy találkoztunk-e már a választható lehetőségekkel, akkor komplexebb eljárásokat is használhatunk (amelyek még mindig elég egyszerűek a klasszikus elmélethez képest). Ha például azt kell megmondani, hogy két város közül melyik a nagyobb, akkor nemcsak az alapján lehet válaszolni, hogy melyik ismertebb, hanem más információk is előkerülnek. Így például dönthetünk az alapján, hogy van-e a városnak metrója, futballcsapata, egyeteme, művészeti galériái stb. Az egyetlen szempontú döntéshozatali típusban keresünk egy szempontot, amely alapján a két választási lehetőség megkülönböztethető, és ha e szempont szerint valóban van különbség a két lehetőség közt, akkor ez alapján döntést is hozhatunk. Vehetjük például először azt, hogy van-e metrója a két kiválasztott városnak. Ha az egyiknek van, míg a másiknak nincs, akkor már el is döntöttük a kérdést. Ha ez nem segít, akkor meggondoljuk, hogy van-e egyeteme a városoknak, és ha valamelyiknek igen, míg a másiknak nem, akkor ismét eldőlhet a kérdés. Mindezt addig csináljuk, amíg a kérdés el nem dől valamelyik város javára. A döntési heurisztika itt egyszerű: melyik lehetőség kap több pontot az adott szempont szerint. A keresésleállítási heurisztika ugyancsak egyszerű: addig keresi az újabb szempontokat, amíg nem talál egy olyan szempontot, ami különbséget tesz a két lehetőség között. Az csak a kérdés, hogy mi legyen a keresési heurisztika, vagyis hogyan lehet kiválasztani az összehasonlítás szempontjait? Három eljárás is használható. A vedd a legjobbat keresés a szempont érvényessége alapján válogat, vagyis aszerint, hogy korábban az adott szempont milyen gyakran eredményezett helyes választást. A vedd az utolsót keresés azt a szempontot veszi elő, amelyik a legutóbbi keresés során a döntést eredményezte, a minimalista keresés pedig véletlenszerűen válogat a lehetséges szempontok közül. Ismét azt gondolhatnánk, hogy egy ilyen döntési mechanizmus nem elég pontos 237 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

13. FEJEZET – Általános gondolkodási folyamatok azokhoz az eljárásokhoz képest, amelyek komplexebben kezelik az adatokat. A különböző eljárások tesztelhetőek, és meg lehet nézni, hogy milyen hatékonyak mondjuk két város méretének összehasonlításakor. A mérések azt mutatják, hogy a gyors és takarékos heurisztikák hasonló vagy időnként jobb teljesítményt nyújtanak, mint például a statisztikai többszörös regressziós eljárások. Különösnek tűnhet, hogy ilyen egyszerű eljárások képesek ugyanolyan hatékony döntéseket hozni, mint a komplex eljárások. (Ez azt is jelenthetné, hogy a pszichológusoknak nem is kellene bonyolult matematikai statisztikát tanulniuk, mert elég lenne gyors és takarékos szabályokkal eldönteni a kérdéseinket. Mindjárt látni fogjuk, hogy ennyire nem rózsás a helyzet.) A trükk abban van, hogy a külvilágban lévő információ nem véletlenszerű, hanem bizonyos szempontból szisztematikus. A sztenderd statisztikai eljárások a lehető legáltalánosabbak, így mindenféle helyzetre felkészülnek, vagyis csak kevés feltevéssel élnek az adatok természetét illetően. A gyors és takarékos heurisztikák azonban azt használják ki, hogy bizonyos helyzetekre nem kell felkészülni, így az eljárásokat le lehet egyszerűsíteni. Például a vedd a legjobbat keresés akkor hatékony, amikor a döntésnél az újabb bevont szempontok potenciális hozzájárulása a döntéshez meredeken esik. Ilyenkor a vedd a legjobbat keresés rendre jobban működik, mint a lineáris döntési mechanizmusok. Ez azt is jelenti, hogy ezek a heurisztikák nem alkalmazhatóak minden helyzetben, ugyanis nem elég általánosak és nem hatékonyak más jellegű információ feldolgozására (ha például a vedd a legjobbat keresés esetében az újabb szempontok hasonlóan fontosak lennének, mint a korábbi szempontok). Ez a trükk nemcsak azt teszi lehetővé, hogy a döntési mechanizmusok gyorsabbak legyenek, és kevesebb erőforrást igényeljenek, hanem még pontosabbak is lehetnek. Az elme másutt is felhasználja azt a trükköt, hogy figyelembe veszi a környezet információinak szabályosságát. így például a látórendszer azt feltételezi, hogy a fény felülről jön. Természetes környezetünkben a fény valóban legtöbbször felülről jött, így a feltevés megszabadítja a látórendszert azoktól a számításoktól, amelyek a fény irányát állapítanák meg, és amely irányt aztán komplexebb módon kellene kivonni a látott képből. A fenti elv, miszerint a mentális eljárások bekalkulálják a működésbe a külső információ szabályosságait, a racionalitás egy újabb rétegét világítja meg. Herbert Simon a korlátlan racionalitás helyett a korlátozott racionalitás fogalmát javasolta, amely szerint a modelljeinkben figyelembe kell venni azt, hogy a feldolgozás rendszerei korlátozott kapacitással rendelkeznek, így például a munkamemória kapacitása korlátot szab a feldolgozás hatékonyságának. Ennek megfelelően működnek azok a keresési heurisztikák is, amelyeket a problématér-elmélet kapcsán már megtárgyaltunk. Gigerenzer és Todd azt mondja, hogy a racionalitásról a környezeti feltételek ismeretében van csak értelme beszélni, ugyanis az eljárásoknak az élőlény környezetében kell hatékony megoldást találniuk. Az ökológiai racionalitás a korlátozott racionalitáshoz képest tehát a környezeti feltételeket is figyelembe veszi a teljesítmény megítélésekor. Gigerenzer és Todd szerint a heurisztikák alapvetően nem az emberi irracionalitást tükrözik, hanem a környezet tulajdonságaira támaszkodó hatékony és racionális mechanizmusok. A korábbi elképzelésekhez képest tehát az ökológiai racionalitás fogalma figyelembe veszi a környezeti adottságokat, és nem várja el, hogy a mentális mechanizmusok olyan helyzeteket is kezelni tudjanak, amelyek az élőlény környezetében igen ritkák. A szerencsejátékos torzítása így például arra a feltevésre épít, hogy az egymás utáni események függnek egymástól, amely meg is felelhet a legtöbb hétköznapi helyzetnek, ám a szerencsejátékokat épp arra tervezték, hogy az emberi elme szokásos stratégiáit megkerüljék. Ahogyan Steven Pinker fogalmaz, olyan ez, mintha az emberi kezet rosszul tervezettnek gondolnánk, mert nehezen tud megszabadulni a bilincstől (Pinker, 2002). A formális elméletek nem számolnak azokkal a tényezőkkel, amelyek az élőlények környezetében tipikusak, így a normatívnak gondolt elméleteket valójában hiba lenne jelenlegi formájukban normatívnak gondolni. (A racionalitás izgalmas elemzését magyarul lásd még Mérő László [1996] könyvében; a valószínűségszámítás és a hétköznapok eltérő előfeltevéseiről pedig lásd Pinker [2002] írását.) Hasonló problémával küzd a következtetés kutatása is, amely ugyancsak egy normatív elméletből indul ki a kutatások során. Ahogyan az előző részben bemutattuk, a formális logika és a hétköznapi helyzetek előfeltevései sem mindig egyeztethetőek össze, emiatt nehéz a formális logikától való eltérést valóban hibás és irracionális válasznak minősíteni. Az ökológiai racionalitás fogalma ebből a dilemmából is kiutat nyújthat.

5. Intuitív ismeretek A nyolcvanas évektől egyre gyakrabban kerül előtérbe a gondolkodás-lélektanban is az az elképzelés, hogy az emberi elme az egyes feladatokra specifikus modulokat alakít ki, amelyek egy-egy részfeladat megoldására jönnek létre (lásd e kötet A megismerő elme átfogó modelljei című fejezetében a modularitást tárgyaló


13. FEJEZET – Általános gondolkodási folyamatok részeket). Az intuitív ismeretek koncepciója a területspecifikus megismerést hangsúlyozza. Olyan ismeretekről van szó, mint például az intuitív fizika, amely többek közt magában foglalja a háromdimenziós fizikai világ tulajdonságainak az ismeretét (pl. egy helyen nem lehet két tömör tárgy egyszerre), vagy az intuitív pszichológia, amelynek segítségével következtetünk mások vágyaira és vélekedéseire, stb. (ez a képességünk a Mások viselkedésének megértése és az éntudatosság című fejezet tárgya). Az intuitív ismereteket szokás naiv vagy népi ismereteknek is nevezni. Mindegyik elnevezés valójában arra utal, hogy olyan ismeretekről van szó, amelyek nem igényelnek formális oktatást, és amelyeket a gyerekek viszonylag gyorsan és hatékonyan elsajátítanak. Az alábbiakban az intuitív ismeretek néhány általános tulajdonságát vesszük sorra, míg a tankönyv további fejezetei részletesen tárgyalnak egyes intuitív ismeretterületeket, például a matematikai gondolkodást, a kauzalitást és a mások elméjéről való tudást.

5.1. Az intuitív ismeretek tulajdonságai Az intuitív ismereteknek számos közös jellegzetessége van. Az intuitív ismeretek veleszületett ismeretek, ami nem feltétlenül azt jelenti, hogy maga az ismeret a génekben kódolva van. A veleszü- letettség itt leginkább azt takarja, hogy az ismeretek elsajátítását gyors, beépített tanulási mechanizmusok segítik. Az emberi nyelv elsajátítása során a gyerekek elképesztő ütemben tanulják meg az új szavakat. Általában egy szó egyszeri vagy kétszeri ismétlése is elég ahhoz, hogy megtanulják az új fonémasorozatot a jelentés egy részével együtt. Ez különösen látványos tabuszavak esetén, melyeket a környezet szokatlan reakcióját látva a gyerekek még nagyobb lelkesedéssel sajátítanak el. Ezt az ütemet felnőttkorunkban már nem tudjuk tartani. Gondoljunk a nyelvórák leckéire, amikor a szótár fölött görnyedve próbáljuk tizedjére is megjegyezni ugyanazt a szót. Ugyanerre a bravúrra az állatok sem képesek: a legtehetségesebb szótanuló emberszabásúak szótára is legfeljebb százas nagyságrendű. A nyelv fejlődésére lásd a további példákat a tankönyvünk nyelvtanulással foglalkozó részeiben vagy magyarul Gopnik, illetve Pinker könyveiben (Gopnik-Meltzoff-Kuhl, 2001; Pinker, 1999a). A másik speciális jellegzetesség, hogy a környezet segíti a tanulást. A nyelv esetében ilyen segítő mechanizmus a dajkanyelv. Amikor egy kisgyerekhez beszélünk, az intonáció erősebben váltakozik, a beszéd tempója lelassul, a hangmagasság megemelkedik, és olyasmiket mondunk, hogy „Igeen, ott a kuutyuuus..., szépen simogasd meg..., üügyeees...” Ez a mechanizmus hozzájárulhat ahhoz, hogy a gyerekek könnyebben értsék meg a beszélt nyelvet, s így a nyelvet is tanítjuk. Ugyanez a környezeti tanító mechanizmus figyelhető meg például egyes készségek megtanulásakor. A kovács lassabban végzi a műveleteket, amikor egy kovácstanonc van mellette. Utóbbi példánk nem túl időszerű, de hasonló figyelhető meg technikaórán, amikor a tanár egy-egy gyereknek segíteni próbál. Ezt nem azért teszi, mert a tanárképzés során jól megtanították neki, hogy a gyerekeknek lassan kell mutatni a műveleteket, hogy követni tudják, hanem mert egy beépített mechanizmus erre készteti. Ez a mechanizmus azért különösen érdekes, mert az evolúció által nem a tanulóba lett beépítve, hanem a tanítóba (lásd a humán pedagógia elméletéről magyarul Csibra Gergely és Gergely György [2007] írását). David Geary a biológiailag elsődleges és másodlagos ismeretek fogalmát vezeti be az intuitív ismeretek hátterében meghúzódó modulok és az azokra ráépülő kulturális jelenségek magyarázatára (Geary, 2001). A kétféle ismeret megkülönböztetésében fontos a motiváció. Az elsődleges ismeretek megfelelnek az általunk eddig tárgyalt intuitív ismereteknek. Ezekhez beépített motivációk is kapcsolódnak. A játék, az exploráció, a kíváncsiság, a társas helyzetek keresése mind olyan mechanizmusok, amelyek a fizikai és társas világ szabályainak megismerését segítik. A gyereket nem kell biztatni, hogy menjen egy kicsit játszani a homokozóba, mert ott megtanulhatja, hogy a szilárd anyagok hogyan viselkednek, és közben a motoros koordinációját is fejlesztheti, hanem a gyerek elmegy játszani, mert attól jól érzi magát. A másodlagos ismeretek olyan ismeretek, amelyeket az elménk be tud fogadni, ám az evolúció során nem az adott ismeret feldolgozására jöttek létre a feldolgozásért felelős modulok. Ilyen például az olvasás (lásd kötetünkben a Csépe Valéria által írt fejezetet az olvasásról). Olvasni általában gyorsabban szoktunk, mint ahogyan beszélünk. Ez önmagában nem tűnik túl izgalmasnak, ám ha végiggondoljuk, hogy a vizuálisan rögzített szimbólumokat gyorsabban dolgozzuk fel, mint amilyen sebesség elég lenne, hogy az evolúció során előkészített auditoros bemenetet feldolgozzuk, akkor az olvasást valóban meglepő jelenségnek láthatjuk. Az agyunk nagyságrendileg olyan gyorsan tudja ezt a kultúráink által létrehozott különleges jelrendszert kezelni, mintha az evolúció külön erre a funkcióra hozta volna létre. Ez egyrészt úgy lehetséges, hogy léteznek olyan, más feladatra kifejlődött agyi rendszereink, amelyek képesek a vizuális alakzatok gyors felismerésére, másrészt léteznek olyan rendszerek, amelyek a fonémák (beszédhangok) feldolgozását teszik lehetővé. Mindezek további rendszerekkel együtt lehetővé teszik, hogy az olvasás roppant hatékony mechanizmus lehessen. Egy másik példa a másodlagos ismeretekre az iskolában tanult geometria. Ugyan a természet nem a Thalész-tétel elsajátítására alakította ki az emberi elmét, legtöbbünk mégis képes ezt megtanulni. Geary szerint ez megint csak úgy 239 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

13. FEJEZET – Általános gondolkodási folyamatok lehetséges, hogy a geometriai ismereteket részben „ráültetjük” a téri ismereteket feldolgozó elsődleges rendszereinkre. Míg az elsődleges ismeretek elsajátítására léteznek beépített motivációink, addig a másodlagos ismeretek elsajátítása erőfeszítést igényel. Ez komoly következményekkel jár az oktatás szempontjából is. Az óvodás gyerekeket nem kell biztatni, hogy ma is tanuljanak meg tíz szót, ám a középiskolákban (ahol a tanulási mechanizmus gyors szakasza már elmúlt) ezt jegyekkel, tanári rábeszéléssel, szülői üzenetekkel próbálják megoldani. A gyerekek hasonlóképp nem szeretnek olvasást tanulni sem. Ilyenkor egy általános trükkhöz lehet folyamodni: a másodlagos ismereteket elsődleges ismeretek segítségével tanítjuk. Az olvasás esetében ez azt jelenti, hogy ugyan a gyerekek nem szeretik a vizuális tárgyfeldolgozó- és fonémadiszkriminációs rendszereiket gyakoroltatni a hatékony olvasási teljesítmény elérése érdekében, ám szeretik dolgoztatni a szociális kapcsolatokat feldolgozó rendszereiket. így a gyerekekkel történeteket olvastatunk, amit már élveznek, tehát nem magát az olvasást szeretik, hanem a történet eseményeit. Emiatt nem Jókai tájleírásai a legnépszerűbbek a kötelező olvasmányok közül sem, ugyanis a tájleírásokban nincsenek ágensek, nincs történet, vagyis nem mond semmit a társas világról. A másodlagos ismeretek erőltetése tehát nem feltétlenül a kelleténél hangosabban beszélő pedagógust, sarokba állítást vagy az ellenőrzőbe beírt intőt jelenti, hanem olyan trükköket, ahol a másodlagos ismeret elsajátítását elsődleges ismerethez kapcsolódó motivációra építjük. A gyors tanulás és a beépített motivációs mechanizmusok egy alapvető dilemmát oldanak fel. A természet egyik trükkje a túlélésért az, hogy a megszületett egyed számos eszközzel van felvértezve, amelyek az élelemszerzéshez, a ragadozók elkerüléséhez, a párválasztáshoz stb. szükségesek. Az egyed viselkedését a természet nem bízza a véletlenre, hanem az evolúció során hatékonynak bizonyult ismeretekkel vértezi fel. A hátránya az ilyen stratégiának a rugalmatlanság. Az egyedek kevésbé képesek a környezettől függően alakítani a viselkedésüket. A rugalmasabb mentális rendszerekkel az egyed a szükséges ismereteket részben megtanulja, és nem örökli, így a tudása jobban idomulhat a közvetlen környezetéhez. A tanulásnak is vannak azonban veszélyei. (Persze a túlélés és az utódnemzés szempontjából; az általánospszichológia-vizsgák más szempontból kockázatosak.) Ha a természet nem huzalozza be előre az ismeretet, akkor az egyed a tanulásig nem rendelkezik az ismerettel. Embergyerekek meglehetősen sokáig tanulnak, míg önálló életképes egyedek lesznek. Általában nem szoktuk az ötéves gyerekeket útnak ereszteni, hogy most már legyenek a maguk urai. A tanulás tehát részben veszélyes az átmeneti időszak miatt, másrészt a természet nem bízhatja a véletlenre, hogy az élőlény valóban megtanulja az adott ismeretet, ezért az intuitív ismeretek esetében is számos mechanizmus (motiváció, gyors tanulási rendszer, a környezet segítsége stb.) biztosítja a hatékony tanulást. Természetesen szükség van még embereknél a szülői gondoskodásra is, ami a kiszolgáltatott korai életszakaszban külön védelmet biztosít. Az intuitív ismeretek hátterében álló általános elvekről olvashatunk és számos további példát találhatunk Pinker és Gopnik könyveiben (Gopnik et al., 2001; Pinker, 2002).

5.2. Tanulás és öröklődés Az intuitív ismeretek szerinti kutatás alapjaiban változtatta meg a tanulásról és a veleszületett ismeretekről alkotott elképzeléseinket. A szemlélettel megváltozott az öröklés-környezet vita lényege is. Korábban az volt a kérdés, hogy melyek azok az ismeretek, amelyek a génekben kódolódnak, és melyek azok, amelyeket elménk a környezetből szabadon felvehet. Az öröklött ismereteket szembeállították a tanultakkal: egy viselkedésről vagy azt tartották, hogy veleszületett ösztönök irányítják, vagy azt, hogy tanult, sokszor kulturális eredetű ismeretek. Ma már felismertük, hogy bármiféle tanulás csak öröklött tanulási rendszerek meglétével működhet. Azért vagyunk képesek nyelvet, eszközhasználatot és komplex szociális szabályokat megtanulni, mert rendelkezünk gyors tanulási mechanizmusokkal, motivációval és a környezet felől tanítási mechanizmusokkal. Ezek ugyanolyan veleszületett mechanizmusok, mint amilyenek az ösztönök. Másként megfogalmazva: nem azért vagyunk okosak, mert kevesebb ösztönnel rendelkezünk, hanem azért, mert több ösztönünk van.

5.3. ÖSSZEFOGLALÁS 1. A gondolkodás mai nézeteink szerint magas szintű folyamat, amely a feldolgozás korábbi szakaszaira támaszkodik. A behavioristák szerint a gondolkodás korábban megtanult reflexek alkalmazása. A gondolkodás szerintük belső beszédként ragadható meg. Az alaklélektan szerint a gondolkodás új ötletek produktív és belátásra épülő értelmes konstrukciója.


13. FEJEZET – Általános gondolkodási folyamatok 2. A számítógépek megjelenése a pszichológiában megmutatta, hogy az ember információfeldolgozó lény. A problématér-elmélet a kiinduló állapottól a célállapotig vezető keresést írja le, ezzel modellálva jól definiált problémák kezdeti megoldását. 3. A következtetés kutatása a formális logika mint normatív elmélet alapján állapít meg tipikus következtetési hibákat. A kettős folyamat elmélete szerint a következtetéseinket egy ősi, gyors, tartalomspecifikus rendszer és egy humánspecifikus, lassú, hipotetikus modelleket is kezelő rendszer oldja meg. 4. A döntéshozatal során számos torzítás figyelhető meg, amelyek jól megmagyarázhatóak heurisztikus eljárásokkal. A gyors és takarékos heurisztikák a környezeti információk felhasználásával képesek a matematikai modellnél hatékonyabb megoldásokat nyújtani. A korlátozott racionalitás fogalma figyelembe veszi az emberi megismerőrendszerek korlátait: az ember annyira lehet racionális, amennyire a kogníció kapacitásai megengedik. Az ökológiai racionalitás figyelembe veszi a környezet tulajdonságait is, így a természetes környezetben számos egyszerű kognitív mechanizmus hatékony lehet. 5. Az intuitív ismeretek olyan ismeretek, amelyek modulokba szerveződve gyors tanulási mechanizmusokkal, motivációval és a szociális környezet részéről érkező segítséggel biztosítják a hatékony tanulást és problémamegoldást. A hatékony viselkedést a veleszületett tanulási mechanizmusok teszik lehetővé, így az öröklődés nem a tanulás ellentéte, hanem annak előfeltétele.

5.4. KULCSFOGALMAK gondolkodás, gyors és takarékos heurisztikák, heurisztika, intuitív ismeretek, következtetés, ökológiai racionalitás, problémamegoldás, problématér-elmélet, területáltalános ismeretek és eljárások

5.5. ELLENŐRZŐ KÉRDÉSEK 1. A behaviorista és a Gestalt-iskolák mely pontokon tértek el a gondolkodás természetéről alkotott nézeteikben? 2. Milyen különbségek és hasonlóságok vannak a problématér, illetve a gyors és takarékos heurisztikák elméletének keresési eljárásai között? 3. A Wason-feladat egyes magyarázatai a következtetés általánosabb modelljei közül melyekbe tartoznak? 4. Milyen különbségek és hasonlóságok vannak a problématér keretében, a döntéshozatali torzítások (Tversky és Kahneman), valamint a gyors és takarékos heurisztikák elméletének heurisztikái között? 5. Milyen közös problémák adódnak a következtetés és a döntéshozatal kutatásában abból, hogy normatív formális rendszerekből indul ki a kutatás? 6. Milyen jelentései lehetnek a racionalitásnak? 7. Hogyan illeszthető az intuitív ismeretek keretébe a következtetés és a döntéshozatal?

5.6. AJÁNLOTT OLVASMÁNYOK Diamond, J. 2001. Háborúk, járványok, technikák.Typotex, Budapest. – A gondolkodás és kultúra környezeti meghatározottságáról. A történelem természettudományos (nem módszertani értelemben) magyarázatai. Kötelező könyv. Futó Iván (szerk.) 1999. Mesterséges Intelligencia. Aula Kiadó, Budapest. – A mesterséges intelligencia technikai részleteivel ismerkedhetünk meg. Némi matematikai és számítástechnikai előismeret szükséges hozzá. Számos magyar vonatkozásra is kitér. Gopnik, A. – Meltzoff, A. N. – Kuhl, P. K. 2001. Bölcsek a bölcsőben. Typotex, Budapest. – Az intuitív ismereteket és fejlődésüket taglalja. Hauser, M. D. 2002. Vad elmék. Mit gondolnak az állatok? Vince Kiadó, Budapest. – Átfogó könyv az állatok intuitív ismereteiről.


13. FEJEZET – Általános gondolkodási folyamatok Mérő László 1996. Mindenki másképp egyforma. Tericum, Budapest. – A játékelméletet és pszichológiai aspektusait mutatja be az olvasmányos könyv. Mérő László 1997. Észjárások. Tericum Kiadó, Budapest. – A mesterséges intelligencia korlátairól ad igen szórakoztató és olvasmányos képet. Kitűnő kedvcsináló, kezdetnek bátran ajánlható. Pinker, S. 2002. Hogyan működik az elme? Osiris, Budapest. – Az evolúciós és komputációs szemlélet szellemes bemutatása. Külön fejezet mutatja be a gondolkodást. Pléh Csaba (szerk.) 1996. Kognitív tudomány. Osiris Kiadó – Láthatatlan Kollégium, Budapest. – A szöveggyűjteményben olvasható például Searle „kínai szoba”-érvelése.

5.7. AJÁNLOTT HONLAPOK http://www.mazeworks.com/hanoi/ – A Hanoi-torony játszható változata. http://www.loebner.net/Prizef/loebner-prize.html – Loebner-díj, ahol a Turing-tesztet ki is próbálhatjuk. http://www.loebner.net/Prizef/TuringArticle.html – Turing eredeti, angol nyelvű cikke (Computing machinery and Intelligence). http://www.fallacyfiles.org/afthecon.html – Számos következtetéssel kapcsolatos torzítás. http://psychclassics.yorku.ca/ – Klasszikus pszichológiai írások. Némelyike kapcsolódik a gondolkodáslélektanhoz is.


17. fejezet - 14. FEJEZET – Matematikai gondolkodás, mentális aritmetika A számok, számosság mentális reprezentációjának kutatása a kognitív pszichológia és kognitív idegtudomány jelentős területévé nőtte ki magát az elmúlt években. A legújabb kutatások jó része a számreprezentáció alapvető szintjére fókuszál, s azzal foglalkozik, hogy miképpen képes az emberi elme a számosság jelentésének megragadására. A következőkben az erre vonatkozó ismereteket vesszük szemügyre.

1. Csecsemők számdiszkriminációs képességeinek vizsgálata Az utóbbi időben számos, a csecsemők számolási képességeivel foglalkozó tudományos publikáció látott napvilágot. Miképpen lehet mérni a csecsemők számolási képességeit? A számdiszkriminációs kísérletekben azt vizsgálják, hogy a csecsemők képesek-e megkülönböztetni egymástól két, különböző mennyiségű elemet (pl. pontot) tartalmazó ábrát. E kísérletekben általában az úgynevezett habituációs kísérleti elrendezést használják (Starkey-Cooper, 1980). Ennek során a csecsemőknek először is egy bizonyos számú elemet tartalmazó ábrát mutatnak. A babák veleszületett tendenciája, hogy az új inger felkelti érdeklődésüket: megszemlélik az ábrát. Ha azonban az ábrát hosszasan a képernyőn tartjuk, egy idő után elvesztik érdeklődésüket, s ez abban nyilvánul meg, hogy a korábbinál kevesebbet fognak nézni az ábrára, mintegy „megunják” azt. Ezt a folyamatot nevezik habi- tuációnak: a csecsemő hozzászokik az ingerhez. A kutatók pontosan mérik, hogy a csecsemők mennyi időt töltenek az ábra szemlélésével, s ez az idő képezi a kísérlet függő változóját. A következő lépésben a babáknak egy új, a korábbitól eltérő számosságú elemet tartalmazó ábrát mutatnak. Amennyiben a csecsemők észreveszik, hogy valami megváltozott az ábrán, újra érdekesnek fogják találni azt, s ismét több figyelemre méltatják. Ezt a jelenséget nevezik diszhabituációnak. Mire következtethetünk a diszhabituáció jelenségéből? Arra, hogy a csecsemők észreveszik a változást az ábrán. Amennyiben pedig az ábrán csakis az elemek száma változott meg, a további következtetés az lehet, hogy a csecsemők észrevették, hogy az ábrán lévő elemek száma megváltozott, tehát meg tudják különböztetni egymástól a két mennyiséget. Sajnálatos módon azonban nem lehet olyan ingereket tervezni, amikor pusztán az elemek száma különbözik a két ábrán. Bizonyos perceptuális változók mindig együtt változnak a számossággal (14.1. ábra). Például amikor az elemek száma megváltozik, megváltozik az elemek együttes kerületének hossza, az általuk kitöltött terület vagy az általuk visszavert fény mennyisége is. Amennyiben a kutatók a babák számdiszkriminációs képességeire kíváncsiak, akkor biztosnak kell lenniük abban, hogy a csecsemők valóban a számosságra, s nem az azzal korreláló perceptuális változókra reagálnak (Clearfield-Mix, 1999). A legkorábbi csecsemővizsgálatok (pl. Starkey-Cooper, 1980; Wynn, 1992) nem vették figyelembe a számossággal együtt változó perceptuális változókat. Ennek következtében nem is tekinthetők megbízhatóaknak. Ezzel szemben az 1999 után végzett vizsgálatok nagyobb része számos módon próbálta ellenőrzés alatt tartani a perceptuális változók hatását, s a korábbiaknál jóval megbízhatóbb eredményeket produkáltak. Ezen újabb vizsgálatok egységesen arra mutatnak, hogy a csecsemők akkor képesek két ponthalmaz számossága között különbséget tenni, ha a két halmaz elemeinek a száma legalább 1: 2 arányban különbözik egymástól. Azaz, a babák meg tudnak különböztetni 8 pontot 16 ponttól (Xu-Spelke, 2000), illetve 16 pontot 32 ponttól (Xu et al., 2005), nem képesek azonban megkülönböztetni 8-at 12-től (Xu-Spelke, 2000), illetve 16-ot 24-től (Xu et al., 2005). Úgy tűnik tehát, hogy a babák számdiszkriminációs képessége attól függően alakul, hogy milyen arányban különböznek egymástól a megkülönböztetendő elemek. Ez a szabályosság az egész állatvilágban is megfigyelhető.


14. FEJEZET – Matematikai gondolkodás, mentális aritmetika 14.1. ábra. Ha az ábrán látható elemek számát kettőről háromra növeljük, nemcsak az elemek számossága változik meg, hanem például az általuk lefedett terület, az általuk visszavert fény mennyisége, az elemek összesített kerülete és a mező sűrűsége is. A kifejezetten a számosságot vizsgáló kísérletekben mindezen változókat kontrollálni kell (Clearfield–Mix, 1999 nyomán)

2. Állatok számdiszkriminációs képességei A csecsemőkhöz hasonlóan az állatok is nehezebben tesznek különbséget két mennyiség között akkor, ha azok kismértékben különböznek, mint ha nagyobb mértékben különböznek. Ez akkor is így van, ha expliciten összehasonlítanak két mennyiséget, és akkor is, ha arra tanítják őket, hogy egy bizonyos számú választ produkáljanak (utóbbi esetben a saját maguk által generált válaszok számát kell egy fix célszámhoz hasonlítani). Mechner (1958) klasszikus kísérletében például patkányok akkor kaptak jutalmat, ha egy pedál adott számú (célszám) megnyomása után áttértek egy másik pedál nyomkodására. Ha túl hamar hagyták abba a pedálnyomkodást, akkor büntetést kaptak. A patkányok bizonyos mértékben megtanulták a feladatot, teljesítményük azonban nem volt tökéletes. Általánosságban az volt megfigyelhető, hogy a pedálnyomások kb. normális eloszlást követve a célszám körül szóródtak (14.2. ábra). Tehát, ha nyolcszor kellett megnyomni a pedált, akkor a patkányok igen gyakran 8 alkalommal nyomták meg a pedált, számos alkalommal azonban 6, 7 vagy 12 pedálnyomást produkáltak. A hibázások száma és a célszám körüli szóródás mértéke a célszám méretével együtt növekedett. Másképpen kifejezve, a patkányok a nagy számokat kevésbé találták el, mint a kisebb számokat, de általában a megfelelő szám körüli értékkel válaszoltak, s minél nagyobb volt egy szám, a helyes értéktől annál távolabbi válaszokat is adtak. Gibbon (1977) ezt a jelenséget skaláris variabilitásnak nevezte el. Az egyre növekedő szórás és az átlagos pedálnyomások számának aránya (variációs koefficiens) minden célszámra kb. ugyanannyi volt (szórás/átlag = 0,5). A fenti eredményeket számos további tanulmányban megerősítették és bővítették (pl. Platt-John- son, 1971). Mechner és Guevrekian (1962) kizárta azt a lehetőséget, hogy a patkányok pusztán az idő múlását követnék figyelemmel. Azt a jelenséget, hogy a számdiszkriminációs képesség a célszámok nagyságával egyre romlik, nagysághatásnak nevezzük. Vegyük észre, hogy a nagysághatás tulajdonképpen az aránytörvény kifejeződése. Amikor egy célszám kicsi (pl. 4), a célszám és a szomszédos számok eltérésének aránya egytől viszonylag mesz- sze esik (pl. 2/4 = 0,5). A két szám közötti nagyarányú eltérés következtében a két mennyiséget könnyen meg lehet egymástól különböztetni. Ezzel szemben, amikor egy célszám nagyobb (pl. 12), akkor a célszám és a szomszédos számok aránya egyhez közelebb fog esni (pl. 10/12 = 5/6 = 0,83). Mivel tehát a szomszédos nagyobb számok relatíve szorosabb arányban különböznek egymástól, nehezebb őket megkülönböztetni, s az állatok többet fognak hibázni. Az aránytörvény másik kifejeződése az úgynevezett számtani távolsági hatás. Ez azt jelenti, hogy a számdiszkrimináció annál nehezebb, minél kisebb a megkülönböztetendő mennyiségek közötti számtani távolság. Ha például majmok választhatnak két csokoládéhalom közül, s a két halomban található csokoládédarabok száma nagyobb mértékben különbözik (pl. 8 darab az egyik halomban, 2 darab a másik halomban), akkor többnyire azt a halmot választják, amelyikben több csokoládédarab van. Ezzel szemben, amikor a két halomban található csokoládédarabok száma csak kismértékben különbözik (pl. 8 darab az egyik halomban, 7 darab a másik halomban), akkor elbizonytalanodnak, s gyakran a kisebb mennyiséget választják (Washburn-Rumbaugh, 1991).

3. Felnőtt emberek számdiszkriminációs képességei A méret- és távolsági hatás felnőtt emberekben is kimutatható. Whalen, Gallistel és Gelman (1999) emberekhez adaptált két, általában állatok esetében használt kísérleti elrendezést (Platt-Johnson, 1971; Meck-Church, 1983). A kutatók célja az volt, hogy a verbális számolás kizárásával vizsgálják meg az emberek számdiszkriminációs képességeit. Az egyik kísérletben azt a helyzetet modellezték, amikor az állatoknak megadott alkalommal kell megnyomniuk egy pedált: a vizsgálati személyek először egy arab számot láttak, s ezután annyiszor kellett megnyomniuk egy válaszgombot, amilyen számot mutattak nekik. A gombot olyan gyorsan kellett nyomkodni, amilyen gyorsan csak tudták, mégpedig azért, hogy ne jusson idejük verbális számlálásra. A második kísérletben azt a helyzetet modellezték, amikor az állatoknak megadott számosságú ingerfelvillanásra kell válaszolniuk. A kísérletben részt vevőknek meg kellett számolniuk, hogy hány alkalommal (7-25) villant fel egy pont. A felvillanások véletlenszerűségét gondosan kontrollálták (14.2. c ábra). Mindkét kísérletben az állatokkal végzett hasonló kutatások során tapasztaltakkal megegyező eredményeket mértek. Minél nagyobbak voltak a célszámok, annál nagyobb lett a hibázások száma, s a választevékenység 244 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

14. FEJEZET – Matematikai gondolkodás, mentális aritmetika szórása a megkívánt válasznagyság függvényében növekedett. A variációs koefficiens megközelítőleg változatlan maradt (szórás/átlag = 0,15). A kísérletet megismételték a rejtett számolás kizárásának gondosabb ellenőrzése mellett, amikor is a vizsgálati személyeknek mondókát vagy egyszerűen a the szót kellett mondogatniuk a feladat végrehajtása közben (Gallis- tel-Gelman, 2000).

14.2. ábra. Gallistel és Gelman (2000, 1. ábra, 60. o.) összefoglaló írásának ábrája magyarítva. a) A patkányok válaszadási mintázata Meck és Church (1958) kísérletében. N = célszám: ennyi alkalommal kellett megnyomniuk a patkányoknak az A pedált a B pedálra való áttérés előtt. A tényleges válaszok a célszám körül szóródnak. Az ábrán az is látható, hogy ha például 8 volt a célszám, akkor a 8, 9 és 10 válaszok egyforma gyakran fordultak elő. Ez az alkalmazott megerősítési technika miatt van így. b) A fenti eloszlások átlagai (bal tengely, körök) és a szórásai (jobb tengely, négyzetek). Lent a variációs koefficiens (VK) látható, ami a szórás és az átlag hányadosa. c) Whalen, Gallistel és Gelman (1999) kísérletében (emberekhez adaptálva két, általában állatok vizsgálatánál használt kíséleti elrendezést) egy személynél mért átlag- (bal tengely) és szórásértékek (jobb tengely). Lent a varianciakoefficiens értékei láthatóak

4. Szimbolikus számjelek feldolgozása Mi a helyzet akkor, ha nem fényfelvillanásokról, hanem szimbolikusan jelölt számokról van szó? Az aránytörvény szimbolikus számokra is érvényes. Moyer és Landauer (1967) klasszikus kísérletében a vizsgálati személyek két egyjegyű arab számot láttak, és azt kellett gombnyomással jelezniük, hogy melyik szám nagyobb, mint a másik (programozni tudók könnyedén replikálhatják a kísérletet). A reakcióidők és a hibaszámok annál nagyobbak voltak, minél kisebb volt a két szám közötti számtani távolság. Ezt a jelenséget szimbolikus távolsági hatásnak nevezzük. A szimbolikus távolsági hatás kétjegyű számok esetén is megmutatkozik, s a szimbolikus számokra is érvényes a nagysághatás (Hinrichs-Yurko, 1981). A szimbolikus távolsági és mérethatás egyetemisták, s akár matematikusok körében is mérhető, akik pedig oktatási előtörténetük miatt óriási gyakorlattal rendelkeznek számok manipulációjában (Dehaene, 1997). Magyar egyetemisták és főiskolások körében magunk is számos alkalommal kimutattuk (Szűcs-Csépe, 2004a, b, 2005a, b).

5. Analóg nagyságreprezentáció


14. FEJEZET – Matematikai gondolkodás, mentális aritmetika A fentebb ismertetett kísérleti eredmények arra utalnak, hogy a számnagyság reprezentációja csecsemőkben, felnőttekben, s állatokban is hasonlóképpen szerveződik: valamennyi fajra és életkorra érvényes az aránytörvény. Mi állhat az aránytörvény mögött? Érdekes módon az aránytörvény a pszichofizika klasszikus törvényére, a Weber-törvényre vezethető vissza (a Weber-törvényről lásd tankönyvünk első kötetének Pszichofizika fejezetét, Csépe-Győri-Ragó, 2007a). E törvény szerint valamely összehasonlítási (teszt)ingertől való eltérés észlelése a tesztinger nagyságának növekedésével egyre romlik: éppen észrevehető különbség / összehasonlítandó mennyiség = állandó. Az éppen észrevehető különbség tehát annál nagyobb lesz, minél nagyobb az összehasonlítási érték. Ez a képlet pontosan tükrözi a számdiszkrimináció törvényszerűségeit is. A jelenlegi legelfogadottabb elmélet szerint az aránytörvény annak következménye, hogy a számosságot az emberi agy éppúgy reprezentálja, mint a világ más fizikai tényezőit, például a fizikai nagyságot vagy fényességet (Dehaene, 1997), s így pontosan ugyanazok a szabályszerűségek érvényesek a számdiszkriminációra, mint a fizikai mennyiségek megkülönböztetésére (14.3. ábra). Az elmélet szerint a számdiszkriminációs képesség alapját egyfajta evolúciósan kifejlődött „számérzék” képezi. Ez a számérzék a mennyiségeket nem diszkrét módon, hanem egyfajta analóg módon képezi le, ezért gyakorta analóg nagyságreprezentációnak nevezik. A számérzék vagy mennyiségérzék egyéb alapképességekhez hasonlóan a faj túlélését szolgálja: egyértelmű evolúciós haszna van annak, ha az állat el tudja dönteni, hogy hol talál több táplálékot, vagy, hogy hol kell szembenéznie több ellenféllel. Természetesen mindezt nem úgy kell érteni, hogy a csecsemők tökéletes számfogalommal jönnek a világra, vagy hogy az állatok képesek bonyolult műveletek végrehajtására. A számérzék csak igen elnagyolt mennyiségi megkülönböztetéseket s a mennyiségek reprezentációja révén talán egyszerű műveletek (pl. kevés tárgy + kevés tárgy < sok tárgy) elvégzését teszi lehetővé, s az emberi matematikának csak egyik alapképességét képezi. Mindenesetre a szimbolikus távolsági és nagysághatás arra utal, hogy felnőtt emberek az ősi számérzék alapján hasonlítják össze a szimbolikus számjeleket: a számérzék mintegy jelentéssel, a számnagyság érzésével „tölti fel” a számok szimbólumait, amelyek önmagukban semmit sem árulnak el az általuk jelölt mennyiségekről.

14.3. ábra. Az a) és a b) ábrán látható két vonal hosszának különbsége egyaránt 1 százalék. Mindazonáltal sokkal könnyebb megkülönböztetni az a), mint a b) ábrán látható vonalakat Dehaene és Changeaux (1993) modellje azt feltételezi, hogy a nagyságreprezentáció abból a velünk született képességünkből fejlődik ki, hogy képesek vagyunk reprezentálni a körülöttünk lévő teret s annak objektumait. Egyfajta velünk született hajlam lenne az, hogy mennyiségek szerint is kategorizáljuk a körülöttünk lévő világot. Az utóbbi évtizedben számos funkcionális mágneses re- zonanciás (fMRI) képalkotó eljárással végzett vizsgálat kimutatta, hogy a nagyságreprezentáció feltehetően a parietális kéreg egy bizonyos területére, az úgynevezett horizontális intraparietális sulcusba (HIPS) lokalizálható. Az agy e területének fMRI által mért aktivitása (Pinel et al., 2001, 2004; Fias et al., 2003; Piazza et al., 2004; Kaufmann et al., 2005), illetve a parietális kéreg fölé helyezett elektródákon mért eseményhez kötött potenciálok (EKP) amplitúdója (Dehaene, 1996; Temple-Posner, 1998; Pinel et al., 2001; Szűcs-Csépe, 2004a, b, 2005a, b) korrelációt mutat a menynyiségi összehasonlítás során mért távolsági hatással. Ez az agyterület továbbá szelektíven érzékeny a számossági információra akkor is, ha a kísérleti személyek nem végeznek számtani műveleteket (Eger et al., 2003). Miképpen reprezentálja a HIPS a mennyiségeket, illetve a számnagyságot? Az általános elképzelés az, hogy a parietális kéreg egyes idegsejtcsoportjai különösen érzékenyek bizonyos mennyiségekre, számosságokra, mintegy „rá vannak hangolva” egyes mennyiségek észlelésére. Ez azt jelenti, hogy az egyes idegsejcsoportok maximális kisülési gyakorisággal reagálnak arra a számosságra, amelyre leginkább érzékenyek. Mindemellett ezek az idegsejtcsoportok más számosságokra is reagálnak, csak éppen nem maximális kisülési gyakorisággal, hanem annál alacsonyabb frekvenciával. Azt, hogy az illető idegsejtcsoportok milyen választ adnak bizonyos számosságokra, az adott idegsejtcsoportok hangolási görbéjével jellemezhetjük. Az aránytörvény szerint a számdiszkriminációs képesség a számnagyság 246 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

14. FEJEZET – Matematikai gondolkodás, mentális aritmetika növekedésével egyre romlik. Ez arra utal, hogy a számok reprezentációja a számnagyság növekedésével egyre elmosódottabbá válik. Egy bizonyos elmélet szerint ez azért van így, mert a nagyobb számokra reagáló idegsejtek hangolási görbéje egyre szélesebbé válik (Gallistel-Gelman, 2000). Egy másik elképzelés szerint a számnagyság alapvetően logaritmikus skála szerint reprezentálódik, s logaritmikus skálán ábrázolva a hangolási görbék szélessége változatlan (Dehaene, 1992). A két elképzelés között viselkedéses mérésekkel nem lehet egyértelmű különbséget tenni, majmokon végzett egysejtes intrakraniális vizsgálatok tanúsága szerint azonban a logaritmikus szerveződés valószínűbb (Nieder et al., 2002; összefoglalásul: Nieder, 2005). A nagyságreprezentáció számnagysággal egyre kevésbé pontos voltának spekulatív magyarázata az lehet, hogy a nagyobb számokkal életünk, illetve evolúciós fejlődésünk során kevésbé találkozunk/találkoztunk, mint a kisebb számokkal, s így agyunk a gazdaságosság elvét követve kisebb felbontással reprezentálja a nagyobb, mint a kisebb számokat (Dehaene, 1997). Az állatok és emberek számérzéke közötti különbség abban mutatkozik meg, hogy a variációs koefficiens emberek esetében kisebb, mint állatok esetében. (A fenti példákban: 0,15 embernél és 0,5 állatnál [lásd 14.2. b-c ábra]. Vegyük észre, hogy a variációs koefficiens tulajdonképpen nem más, mint a Weber-törvényben szereplő állandó.) Ez azt jelenti, hogy emberek esetén a számnagyság növekedésével kevésbé növekszik együtt a válaszok (vagy a reakcióidő) szórása, ami arra utal, hogy az emberek számreprezentációja pontosabb, mint az állatoké. Az emberek állatokénál pontosabb számreprezentációs képessége akképp is megfogalmazható, hogy az emberi agy idegsejtjei pontosabb hangolási görbékkel reprezentálják a számokat, mint az állati agy megfelelő idegsejtjei. Mindamellett, hogy az állati és emberi számdiszkrimináció törvényszerűségeinek hasonlósága alapján a nagyságreprezentációt általában evolúciósan megalapozottnak tartják, Dehaene és Changeaux (1993) modellje legalábbis implicite nagy szerepet tulajdonít a látásnak a parietális lebenybeli számreprezentáció egyedfejlődés során történő finomodásában, mivel a látás az a modalitás, ami a legtöbb téri-vizuális alapanyagot szállítja a körülöttünk lévő térben található objektumokkal kapcsolatosan. E kérdés szempontjából nagy jelentőségű, hogy milyen mértékben hasonlít a született vakok és a látó személyek által mutatott viselkedéses és fiziológiai távolsági hatás. Amennyiben ugyanis a született vakok a látó személyektől nagymértékben eltérő távolságihatás-mintázatot mutatnának, akkor vagy a látásnak a számreprezentáció kialakulásában játszott fontossága, vagy egyenesen a nagyságreprezentáció evolúciósan megalapozott volta kérdőjeleződnék meg. Egyik, a Vakok Országos Intézetének közreműködésével végzett vizsgálatunkban azt találtuk, hogy született vakok pontosan ugyanolyan viselkedéses távolsági hatást mutatnak, mint a hozzájuk életkorban, nemben, műveltségben illesztett látó személyek. Ez a megfigyelés arra utal, hogy a vakok a látó személyekhez fenomenológiailag hasonló számreprezentációval rendelkeznek. A távolsági hatás EKP-kor- relátumait is megvizsgáltuk, s azt találtuk, hogy a vakok által mutatott EKP távolsági hatás részlegesen hasonló volt a látó személyek által mutatott EKP távolsági hatáshoz. Ez a megfigyelés arra utal, hogy a vakok részben a normál nagyságreprezentációra, részben pedig kompenzációs mechanizmusokra alapozzák nagyságdöntéseiket. Mivel a látás teljes hiánya mellett is kialakulhat egy normálisan funkcionáló nagyságreprezentáció, úgy tűnik, a látás szerepe pótolható, s a térrel kapcsolatos általános tudásra is lehetséges ráépíteni a nagyságreprezentációt.

6. A számok jelentésének megragadása automatikus folyamat A szimbolikus távolsági hatás olyan feladatokban is mérhető, melyek egyáltalán nem igénylik a számok jelentésének feldolgozását. Dehaene és Akhavein kísérletében (1995, 2. kísérlet) számpárok villantak fel a képernyőn. A számpárok elemei lehettek azonos számok (pl. 1-1, 2-2), egymáshoz számtanilag közeli számok (1-2, 8-9), illetve egymástól számtanilag távoli számok (1-8, 2-9). Azt kellett eldönteni, hogy a bemutatott két szám fizikailag azonos-e egymással vagy sem, vagyis elvileg a számjelentés semmiféle meghatározására nem volt szükség. Ennek ellenére a kísérletben továbbra is jelentkezett a távolsági hatás. Mire utal ez? Arra, hogy számok jelentése öntudatlanul akkor is kiértékelődött, ha erre a feladatban semmi szükség nem volt. Hasonló eredmények születtek a számtani Stroop-kísérleti elrendezésben is, ahol szintén számpárok villannak fel. A párok tagjainak számtani és fizikai viszonya változó. Bizonyos esetekben a számok relatív fizikai nagysága és számtani jelentése összhangban van egymással (pl. 2 4). Más esetekben a számok relatív fizikai nagysága és számtani jelentése konfliktusban áll egymással (pl. 2 4). Az egyik kísérleti feladatban arról kell dönteni, hogy a pár melyik eleme nagyobb számtanilag, mint a másik. A másik feladatban arról kell döntést hozni, hogy a pár melyik eleme nagyobb fizikailag, mint a másik. A fizikai döntési feltételben ismét csak nincs szükség a számjelentés kiértékelésére. Mégis, amennyiben konfliktus van az ingerek fizikai és a feladat szempontjából irreleváns számjelentésbeli dimenziója között, akkor megnőnek a reakcióidők, interferencia


14. FEJEZET – Matematikai gondolkodás, mentális aritmetika mutatkozik (He- nik-Tzelgov, 1982). Az interferencia jelensége ismét csak arra utal, hogy a számjelentés akkor is automatikusan kiértékelődik, ha erre a feladat szempontjából nincs szükség. Ugyancsak a számjelentés automatikus kiértékelését támasztja alá Dehaene és munkatársai (1998) vizsgálata, amely kimutatta, hogy a számjelentés akkor is kiértékelődik, ha a számokat tudatosan nem is észleljük. A kísérlet egyes próbáiban először 71 ms-ig egy értelmetlen karaktersorozatot villantottak fel. Ezt követte egy 43 ms hosszan bemutatott előfeszítő száminger, amit újabb 71 ms-ig egy másik értelmetlen karaktersorozat követett. Az ilyen módon bemutatott, az értelmetlen karaktersorozatok által úgymond elfedett (maszkolt) előfeszítő ingert tudatosan nem lehet észlelni, mivel bemutatási sebessége túl gyors, s az általa kiváltott észlelési aktivitással nagyon erősen interferál az elfedő ingerek (itt az értelmetlen karakterek) hatása. Az elfedett inger és az elfedő ingerek után 200 ms hosszan egy újabb száminger volt látható. A kísérletben azt vizsgálták, hogy a tudatosan nem látható (előfeszítő hatású) száminger hatással van-e a látható számokkal kapcsolatos feladatra. A vizsgálati személyeknek azt kellett eldönteniük és gombnyomással jelezniük, hogy a látható egyjegyű számok (ezek az 1, 4, 6 és 9 lehettek) kisebbek vagy nagyobbak voltak-e, mint 5. Mind az előfeszítő, mind a látható száminger (célinger) arab számként, és betűvel írott számként is megjelenhetett. Az egyik kritikus esetben az előfeszítő inger és a célinger egyaránt kisebb vagy nagyobb volt, mint 5. A másik esetben az előfeszítő és a célinger 5-höz való viszonya eltért (például az előfeszítő inger kisebb volt, mint 5, a látható inger pedig nagyobb volt, mint 5). Amennyiben az előfeszítő és a célinger 5-höz való viszonya megegyezett, akkor a vizsgálati személyek gyorsabban nyomták meg a válaszgombot, mint ha a két inger az 5 különböző oldalára esett. Az előfeszítési hatásból arra lehet következtetni, hogy a tudatosan láthatatlan inger hatást gyakorolt a viselkedésre, azaz az előfeszítő szám jelentése akkor is kiértékelődött, ha tudatosan nem volt észlelhető. Nem találtak különbséget az előfeszítési hatásban akkor, ha az előfeszítő és a célinger modalitása (arab szám vs. írott szám) eltérő volt, ami arra utal, hogy a jelentés az ingerbemutatás modalitásától függetlenül értékelődött ki.

7. A számok erős téri asszociációkkal rendelkeznek A számreprezentációkra vonatkozó további fontos megfigyelés, hogy a számok téri asszociációkkal rendelkeznek. Dehaene és munkatársai (1990) kísérletében kétjegyű számokról kellett eldönteni, hogy kisebbek vagy nagyobbak-e, mint 65. A nagyobb válaszokat hol a jobb, hol pedig a bal kézzel kellett jelezni. A feladatot gyorsabban lehetett megoldani akkor, ha a kisebb számokra bal, a nagyobb számokra pedig jobb kézzel kellett válaszolni, mint fordított válaszkiosztás esetén (kisebb: jobb kéz, nagyobb: bal kéz). Ezt a jelenséget SNARChatásnak nevezték el (spatial-numerical association of response codes – a válaszkódok téri-numerikus asszociációja). További vizsgálatok kimutatták, hogy a SNARC-hatás akkor is megjelenik, ha nem kell kisebb/nagyobb döntést hozni, s például csak az 1-9 számok páros/páratlan voltáról kell dönteni (DehaeneBossini-Giraux, 1993). Ez esetben az egyik kísérleti feltételben a vizsgálati személyek bal kézzel nyomtak meg egy gombot, ha a szám páratlan volt, s jobb kézzel nyomtak meg egy gombot, ha a szám páros volt. A másik kísérleti feltételben a vizsgálati személyek fordítva nyomtak gombot (bal kéz: páros, jobb kéz: páratlan). A vizsgálati személyek a számok páros/páratlan voltától függetlenül a kis számokra (1-5) gyorsabban nyomták meg a bal oldali gombot, mint a jobb oldalit, míg a nagy számokra (6-9) gyorsabban nyomták meg a jobb oldali gombot, mint a bal oldalit. Ez a tény arra utal, hogy a számokhoz kapcsolódó téri asszociációk nem csupán kisebb/nagyobb döntések esetén jelentkeznek, hanem mintegy a számok automatikusan aktiválódó részét képezik. Azt is kimutatták, hogy a SNARC-hatás nem a számok abszolút értékétől, hanem a számoknak a tesztelésre használt intervallumban elfoglalt viszonylagos helyzetétől függ (Dehaene-Bossini-Gi- raux, 1993). Ez azt jelenti, hogy ha például a 0-5 tartományban kellett döntést hozni a számokról, akkor a tartományban legnagyobb, a 4 és az 5 számokra jobb kézzel gyorsabban lehetett válaszolni, mint a ballal. Ellenben, ha a 4-9 tartományt tesztelték, amelyben a 4 és az 5 számok a legkisebbek voltak, akkor a két számra a bal kézzel gyorsabban lehetett válaszolni, mint a jobbal. Ez a megfigyelés felveti annak lehetőségét, hogy a számok eseti reprezentációja térbeli elrendezést követ, a mindenkori kontextus szerinti kisebb számok a bal, míg a nagyobbak a jobb oldalhoz asszociáltak. Az is kiderült, hogy a SNARC-hatás feltehetően kulturális befolyás hatására alakul ki. Dehae- ne, Bossini és Giraux (1993, 7. kísérlet) az európaiakhoz képest fordítva, jobbról balra író iráni vizsgálati személyeknél mért SNRAC-hatást a francia személyeknél mért SNARC-hatáshoz hasonlította. Az irániaknál csoportszinten nem mutatkozott SNARC-hatás, amikor azonban egyénenként is megvizsgálták az adatokat, azt találták, hogy a SNARC-hatás iránya korrelál a Franciaországban eltöltött idő tartamával: azok az iráni személyek, akik már régebb óta Franciaországban éltek, a franciákhoz hasonló SNARC-hatást mutattak. Ezzel ellentétben azoknál a 248 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

14. FEJEZET – Matematikai gondolkodás, mentális aritmetika személyeknél, akik csak nemrég érkeztek Franciaországba, a franciákkal ellentétes SNARC-hatást tapasztaltak. Úgy tűnik tehát, hogy a SNARC-hatást, s így a számokhoz kapcsolódó téri asszociációt a kultúra, például az írás iránya vagy az iskolai oktatás befolyásolja. Arra is vannak adatok, hogy egyesek rendhagyó számasszociációkkal rendelkeznek. Van, akik saját „mentális számegyenesüket” girbegurba vonalként, spirálként, töréseket tartalmazó reprezentációként élik meg, például időnként lépcsők vannak benne, vagy akár vissza-visszafordul. A rendhagyó asszociációk nemcsak a számegyenesre lehetnek érvényesek, hanem más sorba rendezett dolgok reprezentációira is, például napok, hónapok neveire. Emellett a szinesztézia egyik formájaként az is előfordulhat, hogy egyes számok nemcsak téri, hanem például színbeli asszociációkat is kiváltanak (összefoglalásul lásd Seron-Pesenti-Noel, 1992). A fenti jelenségek arra utalnak, hogy a számokkal kapcsolatos téri és egyéb asszociációk akár egyedi változatosságot is mutathatnak.

8. A számreprezentáció fejlődése Korábban szóba került, hogy a csecsemők akkor tudnak megkülönböztetni két számosságot, ha azok aránya 1 : 2 körül van. Az egyedfejlődés folyamán egyre javul a megkülönböztethető mennyiségek aránya. Kettő- és ötéves kor között a gyerekek egyre inkább képessé válnak a diszkriminációs feladatok megoldására akkor is, ha a megkülönböztetendő mennyiségek aránya 2 : 3 körüli (Starkey- Cooper, 1995; Huntley-Fenner-Cannon, 2000). Továbbá, öt-hét éves kor között egyre pontosabbá válnak a gyerekek 5-11 elemet tartalmazó ponthalmazok számosságára vonatkozó becslései (Hunt- ley-Fenner, 2001). Fejlődés tapasztalható a szimbolikus távolsági hatás mintázatában is (14.4. ábra): a gyerekek által mutatott távolsági hatás lejtése meredekebb, mint a felnőtteké (Sekuler-Mierkiewitz, 1977; Shen-Szűcs, 2006). Sekuler és Mierkiewitz (1977) magyarázata szerint a gyerekek által mutatott távolsági hatás azért meredekebb, mint a felnőttek esetén mért görbe, mert a fiatalabb gyerekek kisebb szubjektív különbséget tapasztalnak az egyes nagyságértékek között, mint a felnőttek. Később az egyedfejlődés és az iskoláztatás során a nagyságreprezentáció egyre finomodik: kiéleződik az egyes nagyságértékek közötti szubjektív eltérés érzete.

14.4. ábra A szimbolikus távolsági hatás mintázatában tapasztalható fejlődés. Az a) ábrán három különböző gyerekcsoport, a b) ábrán két különböző felnőttcsoport adatai láthatók (Forrás: Shen-Szűcs, 2006, publikálatlan adat) A kutatás egy másik iránya azt vizsgálja, hogy miképpen fejlődik az analóg nagyságreprezentáció és a szimbolikus számjelek kapcsolata. Korábban láttuk, hogy a számok jelentésének megragadása automatikus folyamat (Henik-Tzelgov, 1982; Dehaene-Akhavein, 1995; Dehaene et al., 1998). A számjelentés automatikus aktivációját lehetséges a nagyságreprezentáció és a szimbolikus számjelek közötti asszociációs kapcsolat mértékeként használni. Duncan és McFarland (1980) kísérletében gyerekeknek és felnőtteknek azt kellett eldönteniük, hogy két, egyidejűleg bemutatott arab szám fizikailag azonos volt-e egymással, vagy sem. A kísérletben négy gyermekcsoport vett részt: óvodás korúak, illetve általános iskola első, harmadik és ötödik osztályába járók. A fizikai összemérési feladat sikeres végrehajtásához egyáltalán nem volt szükség a számjelentés figyelembevételére. Ezzel szemben, amikor a két számjegy különbözött egymástól, a reakcióidők a távolsági hatásnak megfelelően alakultak valamennyi életkori csoportban. Ez arra utal, hogy már hatéves gyermekek is automatikusan feldolgozták a számok jelentését akkor is, ha az a feladat szempontjából irreleváns volt. Duncan és McFarland (1980) eredményeit megerősítették a numerikus Stroop-hatást gyermekeknél tanulmányozó kísérletek is. Girelli és munkatársai (2000), valamint Rubinstein és munkatársai (2002) azt vizsgálták meg, hogy milyen életkorban mutatkozik interferencia a numerikus Stroop-kísérleti elrendezés fizikai 249 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

14. FEJEZET – Matematikai gondolkodás, mentális aritmetika összemérési feladatában, ha a fizikai és a feladat szempontjából irreleváns számossági ingerdimenzió konfliktusban áll egymással (pl. 2 8). A kutatók azt találták, hogy az interferencia még nem mutatkozik az első iskolai év elején, azonban már megjelenik az első iskolai év végén, s kimutatható marad harmadik és ötödik osztályos gyerekeknél is. A fenti eredmények arra utalnak, hogy a nagyságreprezentáció és a szimbolikus számjelek közötti kapcsolat igen korán, már hatéves kor táján kialakulhat. A fenti viselkedéses eredmények mellett elektrofiziológiai adatok is alátámasztják a nagyságreprezentáció és a szimbolikus számjelek közötti kapcsolat korai megszilárdulását. Temple és Pos- ner (1998) kísérletében ötéves gyerekek és felnőttek azt döntötték el, hogy egy egyjegyű szám kisebb vagy nagyobb-e, mint 5. Bizonyos számok (4 és 6) 5-höz közel estek, más számok (1 és 9) az 5-től távolabb helyezkedtek el. A kísérlet során regisztrálták a vizsgálati személyek agyi elektromos kiváltott potenciáljait (EKP). A távolsági hatás mintázata hasonló volt mind a gyerekeknél, mind a felnőtteknél, ami arra utal, hogy a nagyságreprezentáció fenomenológiailag hasonló volt mindkét csoport esetében. A gyerekek és a felnőttek közötti legszembetűnőbb különbség az volt, hogy a felnőttek kb. 500 ms alatt nyomták meg a válaszgombot, míg a gyerekek átlagos reakcióideje kb. 1500 ms volt. Mit jelent ez? Két feltevésünk lehet. Az egyik szerint a gyerekek azért voltak lassabbak, mert lassabban fértek hozzá a számok jelentéséhez (a nagyságreprezentációhoz), talán mert kevésbé erős kapcsolat állt fenn a nagyságreprezentáció és a szimbolikus számjelek között. A másik feltevés szerint a különbség oka abban kereshető, hogy a gyerekek általában véve lassabbak, mint a felnőttek. Az EKP-adatok az utóbbi feltevést erősítették meg: a parietális kéreg fölé helyezett elektródákon mért EKP-ok amplitúdója mind a felnőttek, mind a gyerekek esetén a távolsági hatással korreláló változásokat mutatott az egyes arab számok megjelenése után kb. 200 ms-mal. Ez a megfigyelés arra utal, hogy a számjelek feldolgozása hasonló gyorsasággal zajlott le a felnőttekben és a gyerekekben. Ennélfogva ismét csak arra lehet következtetni, hogy a nagyságreprezentáció és a szimbolikus számjelek között fennálló kapcsolat hasonló erősségű volt gyerekeknél és felnőtteknél. Saját munkánkban a kézmozgások EKP-korrelátumainak elemzése révén közvetlen bizonyítékot szolgáltattunk arra, hogy a mozgásszerveződés gyerekekben lassabban történik meg, mint felnőttekben (Szűcs et al., 2007).

9. Nyelv és számreprezentáció A fentiekben a feltehetően evolúciósan megalapozott nagyságreprezentáció állt vizsgálódásunk középpontjában. Nyilvánvaló, hogy az emberek nemcsak az állatokéhoz hasonló „durva” nagyságreprezentációval rendelkeznek. A legszembetűnőbb különbség az állatokhoz képest, hogy az emberek tudnak számolni: számszavakat használnak. A gyermekek még iskolázásuk előtt, már három-négy éves koruk körül el tudnak számolni 4-ig, 5ig, egy évvel később már akár 15-ig is. Kezdetben a gyerekek csak azt értik meg, hogy a számok bizonyos mennyiségeket jelölnek, azt azonban még nem tudják pontosan, hogy melyik szám melyik mennyiséghez tartozik. Az egyes számszavak jelentését folyamatosan értik meg (Wynn, 1992). A két és fél éves gyerekek általában pontosan egy elemet nyújtanak át, ha arra kérjük őket, hogy adjanak nekünk egy darab valamilyen tárgyat. Ezzel szemben, ha azt kérjük, hogy adjanak nekünk 2, 3, 4 vagy több tárgyat, akkor nem pontosan a megadott számú tárgyat nyújtják át. Az idősebb gyerekek fokozatosan megtanulják a 2, 3 stb. szavakat is pontos értelemben használni, és körülbelül négyéves korukra már értik a számlálás és a mennyiségek közötti kapcsolatot. Ötéves korukra a gyerekek már explicit számolási eljárásokat is kifejlesztenek (Mehler-Bever, 1967). A számszavak s később a számtani szimbólumok használatának nyilvánvaló előnye, hogy a számlálás vagy a számítások során nem körülbelüli mennyiségeket jelölnek, hanem egészen pontosan megjelölnek bizonyos értékeket. Mindemellett a szimbolikus távolsági hatással kapcsolatban azt is láttuk, hogy a számjeleket továbbra is az analóg nagyságreprezentáció segítségével értelmezzük, ez a reprezentáció adja a számok jelentését. A számolás elsajátítása során a gyermekek bizonyos számszimbólumokat (pl. arab számokat vagy számszavakat) társítanak az analóg nagyságreprezentációhoz. Egyrészről, továbbra is az ősi nagyságreprezentáció kódolja a számok jelentését. Másrészről azonban a pontos számszimbólumok használata új távlatokat nyit meg az emberi matematikai képességek előtt (Dehaene, 1997). A számszimbólumokat bizonyos szabályok szerint lehet manipulálni, s ezek a manipulációk hatékony számítások végrehajtását teszik lehetővé. A legkorábban feltehetően a nyelven alapuló szimbólummanipuláció teszi lehetővé a magasabb szintű emberi matematika kialakulását. Mi történik akkor, ha valaki nem tanul meg számolni? Az állatokéhoz hasonlatosak maradnak-e a számolási képességei? Ezt a kísérletet talán elvégezte néhány mondabeli uralkodó. A kutatók persze nem folyamodhattak drasztikus módszerekhez, csupán szerencséjükre hagyatkozhattak – ami nem hagyta cserben őket. Nemrégiben két független kutatócsoportnak is alkalma nyílt tanulmányozni olyan, az Amazonas mélyén élő népek számtani 250 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

14. FEJEZET – Matematikai gondolkodás, mentális aritmetika képességeit, akik csak igen korlátozott számszókészlettel rendelkeztek. A munduruku törzsnek 1-től 5-ig terjedtek a számszavai, s 5 fölött csupán csekély konzisztenciát mutatva használták a „néhány”, „sok”, „kis mennyiség” számszavakat (Pica et al., 2004). A munduruku törzs tagjai valamennyi számszót körülbelüli értelemben használtak, kivéve az „egy” és „kettő” szavakat. A piraha nevű törzsnél meg furcsább volt a helyzet (Gordon, 1. . Ők csak az „egy”, „kettő” és „sok” számszavakat használták, s még az „egy” szót sem alkalmazták konzekvensen. „Egy” alatt néha egyet értettek, néha viszont kettőt vagy hármat. Mindkét törzs felnőtt és gyermek tagjai az aránytörvénynek megfelelően oldottak meg egyszerű műveleteket, ami arra utal, hogy részletesebb matematikai „nyelv” hiányában az analóg nagyságreprezentációra alapozták számításaikat. Általában igen nehéznek találjuk, hogy idegen nyelven számoljunk. Ez a verbális folyamatok számolásban játszott szerepére utal. Mi a kétnyelvű emberek élménye ezzel kapcsolatban? Ugyanolyan jól számolnak mindkét nyelven? A kétnyelvűek különleges lehetőséget nyújtanak a számtani reprezentációk adott nyelvhez kötöttségének kutatására. Spelke és Tviskin (2001) orosz-angol kétnyelvűeket (eredeti nyelv: orosz) három kísérletben új számtani műveletekre, új számtani egyenletekre és új földrajzi és történelmi tényekre tanított meg. Az új ismeretek vagy pontos, vagy megközelítő jellegűek voltak, s tanulás után mindkét nyelven tesztelték az elsajátított tudást. A vizsgálati személyek a pontos tényeket a tanulás nyelvén jobban fel tudták idézni, s ezen a nyelven a már tanult problémákat hamarabb oldották meg, mint újabbakat. Ezzel szemben a megközelítő értékeket megkívánó feladatokat mindkét nyelven egyforma hatékonysággal oldották meg, s az ismeretek újabb hasonló feladatokra is generalizálódtak. Úgy tűnik tehát, hogy a nyelvifeldolgozás elsősorban a pontos számtani ismeretek elsajátításában játszik szerepet. A pontos és megközelítő számolás közötti disszociációt (elkülönülést) támasztja alá Dehaene és munkatársai (1999) fMRI-kísérlete is. Hasonlóan az előbb vázolt kísérlethez, orosz-angol kétnyel- vűek pontos, illetve megközelítő eredményű számítási feladatokat tanultak meg megoldani. A pontos számítási feladatokban a bal inferior frontális agykéreg aktivációja volt meghatározó. E terület szerepét korábban olyan feladatokban mutatták ki, amelyekben szavak közötti asszociációkat kellett generálniuk a kísérleti személyeknek. Ezzel ellentétben, a megközelítő számítási feladatokban a kétoldali HIPS aktivitása dominált. Ez pedig pontosan az az agyterület, amelyben az analóg számreprezentáció ölt testet. Az fMRI módszerrel párhuzamosan rögzített EKPok arra utaltak, hogy az aktivitáskülönbség már az ingerek bemutatása után 220-270 ms körül jelentkezett, tehát az nem a két feladatban esetlegesen eltérő viselkedéses válaszadás következménye volt. A végkövetkeztetés szerint a pontos számításokat inkább a nyelvi területekre támaszkodó, főleg bal féltekei folyamatok végzik, míg a megközelítő számításokban az analóg nagyságreprezentációnak otthont adó, mindkét féltekében fellelhető parietális területek aktivitása dominált. A nyelvi reprezentációk és a nagyságreprezentáció matematikai feldolgozásban betöltött szerepe közötti egyértelmű különbséget agysérülteken végzett neuropszichológiai vizsgálatok is alátámasztották. Dehaene és Cohen (1997) két agysérült beteget (nevezzük őket „A”-nak és „B”-nek) vizsgált meg, akik markánsan különböző kettős disszociációt mutattak. Az „A” beteg jobb oldali parietális lebenysérülést szenvedett, a „B” betegben pedig a bal félteke beszéddel kapcsolatos területei sérültek meg. A betegeknek különböző számtani feladatokat kellett megoldaniuk. Egyes feladatokban egyjegyű számításokat kellett pontosan végrehajtaniuk (pl. 5 + 4 = ?). E feladatokban az „A” beteg 27, 32, 54 és 75 százaléknyi hibát vétett szorzási, összeadási, osztási és kivonási feladatokban (sorra). A „B” beteg ugyanezekben a feladatokban 28, 6, 9 és 6 százaléknyi hibát vétett. Egy másik feladatsorban a betegeknek két szám közül a nagyobbat kellett kiválasztaniuk, illetve egyszerű számtani feladatok eredményeit kellett megbecsülniük. E feladatokban az „A” beteg 16 százalék (melyik nagyobb?) és 25 százalék (becslés) hibát vétett. Ezzel szemben a „B” beteg mindössze 4 százalékot hibázott az első feladatban, és egyetlen hibát sem követett el a becslési feladatban. Látható, hogy az „A” beteg igen rosszul tudott becsülni, s általában rosszul számolt. Ezzel szemben a „B” beteg becslési képességei jók voltak, s szorzási képessége aránytalanul erőteljesebben károsodott, mint más képességei. A „B” beteg sajátossága volt még, hogy verbális képességei is messzemenően romlottak, például bajosan tudta felidézni az ábécé egyes részeit (agyvérzése előtt tanárnő volt), s elfelejtett általa korábban jól ismert verseket, imákat. Az „A” beteg semmi ilyen jellegű problémát nem mutatott. A kutatók arra következtettek, hogy az „A” betegben a parietális lebenyre lokalizálható nagyságreprezentáció sérült meg, míg a „B” betegben feltehetően az agy nyelvi területeire épülő számolási képességek, például a szorzótábla felidézésének képessége károsodott. Felmerül a kérdés, hogy miképpen járulhatnak hozzá a nyelvi kódok egyes speciális matematikai ismeretekhez, például a szorzótábla ismeretéhez?

10. Nyelvi kódokon alapuló emlékezeti keresés 251 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

14. FEJEZET – Matematikai gondolkodás, mentális aritmetika Az asszociatív hálózatos modellek szerint az egyszerű, gyakorta ismételt számtani tényeket verbális emlékezetünkben tároljuk, s szükség esetén innen hívjuk elő (Ashcraft-Battaglia, 1978; Ashc- raft-Stazyk, 1981). Az egyszerű számolás során tapasztalt számos jelenség alátámasztja ezt a modellt. Például a szorzások során elkövetett hibák több mint 90 százaléka úgynevezett táblahiba, vagyis valamely más lehetséges szorzási feladatra adott válasz, ami ugyancsak a szorzótábla valamely elemének felel meg (Miller-Perlmutter-Keating, 1984; Campbell-Graham, 1985; Campbell, 1987). Mindemellett a szorzási hibák kb. 79 százaléka olyan helytelen eredmény, ami a feladatban szereplő operandusok többszöröseinek felel meg (pl. feladat: 4 x 6 = ?; válasz: 32; mert: 4 x 8 = 32). Másfajta lehetséges táblahibák körülbelül 13 százalékban fordulnak elő. Azt a jelenséget, hogy valamely szorzási feladatra más operandusoknak megfelelő eredménnyel válaszolunk, operandusbetörési hatásnak nevezzük. Ugyancsak az emlékezeti felidézés modellje mellett szól az a megfigyelés, hogy lassabban lehetett eldönteni, hogy helyes-e például valamely összeadás eredménye, ha az szorzás esetén helyes lett volna (pl. feladat: 5 + 4 = ?; válasz: 20; mert: 5 x 4 = 20; Winkelman-Schmidt, 1974). Az ilyesfajta hibákat asszociatív hibáknak nevezik. Asszociatív hibák esetén kb. 50 ms-mal lassabban lehet eldönteni, hogy valamely összeadás vagy szorzás eredménye helyes-e, mint nem asszociatív hibák esetén. A hatás kimutatható kivonás és összeadás viszonylatában (pl. feladat: 6 + 1 = ?; válasz: 5; mert: 6 – 1 = 5), de magán a szorzáson „belül” is (pl. feladat 7 x 4 = 21 vagy 35; mert: 7 x 3 = 21 és 7 x 5 = 35; Stazyk-Ashcraft-Hamann, 1982). A hálózatos asszociatív modellek szerint a számok és a lehetséges műveletek eredményei között különböző erősségű asszociációs kapcsolatok léteznek. Ezek függenek a számok tulajdonságaitól, a kapcsolatok tanításának módjától és a hálózat egyéni tanulási történetétől. Campbell és Oliphant (1992) „hálózatos interferencia”modellje szerint például a 6 x 5 feladat megoldásánál nemcsak a 1. tal és 5-tel asszociatív kapcsolatban álló valamennyi példa, illetve eredmény aktiválódik, hanem mivel a 6 igen hasonlít a 9-re, ezért a 9-cel kapcsolatos példák inkább aktiváltak lesznek, mint más, semlegesebb feladványok. Ezenkívül az operandusok tényleges formátuma (hallott, látott) is formátumspecifikus asszociációkhoz vezethet (Blankenberger-Vorberg, 1997). Az operandusok és operátorok alapján végbemenő aktiváció létrehoz egy valószínű válaszhalmazt, amiből aztán a végleges válasz kikerül. A közvetlen emlékezeti előhívás sikertelensége esetén folyamodunk számítási stratégiákhoz (Groen-Parkman, 1972).

10.1. ÖSSZEFOGLALÁS 1. A fejezetben bemutattuk, hogy a matematikai tudás számos különböző mentális reprezentációra épül, amelyek az agy bizonyos területeire lokalizálhatóak. Az egyik ilyen reprezentáció a feltehetően evolúciósan megalapozott nagyságreprezentáció, amely a mennyiségeket a fizikai világ jelenségeihez hasonlóan reprezentálja. A számolásban ezenkívül nagy szerepet játszanak a nyelvi reprezentációk, melyek feltehetően a pontos számításokat teszik lehetővé, s a fontos tények emlékezeti tárolását segítik elő. A harmadik, a matematika szempontjából fontos mentális reprezentáció a tér, illetve annak számokkal kapcsolatos asszociációi. 2. A jelenleg leginkább elfogadott matematikai reprezentációs modell, az úgynevezett háromkódos modell feltételezése szerint az emberi matematikai képességek a nagyságreprezentáció, a verbális reprezentációk és a téri-vizuális kódok együttes alkalmazásán nyugszanak. Természetesen ez a modell is igen leegyszerűsített, s messze nem taglalja a magasabb matematikai képességekhez szükséges valamennyi részképességet, illetőleg azok reprezentációs mivoltát. 3. A matematikai képességekhez szükséges mentális reprezentációk sérülése szerzett vagy fejlődési (fejlődési diszkalkulia) képességzavarokhoz vezethet. 4. A matematikai képességek komolyabb kognitív pszichológiai és kognitív idegtudományi kutatása csak mintegy 10-15 éve indult el. A következő 10-20 évben minden bizonnyal jelentős új ismeretekre teszünk szert e téren. Ez a fejezet a terjedelmi korlátok miatt és a tanulhatóság érdekében tett egyszerűsítéseket tartalmaz. A komolyan érdeklődő olvasónak ajánlatos az eredeti közleményeket, illetve a bővebb szakirodalmat tanulmányoznia.

10.2. KULCSFOGALMAK aránytörvény, nagysághatás, távolsági hatás, skaláris variabilitás, operandusbetörési hatás


14. FEJEZET – Matematikai gondolkodás, mentális aritmetika

10.3. ELLENŐRZŐ KERDESEK 1. Definiálja a következő fogalmakat: távolsági hatás, nagysághatás, aránytörvény, skaláris variabi litás, nagyságreprezentáció, habituáció, variációs koefficiens, számdiszkrimináció, SNARc-hatás, EKP távolsági hatás, táblahiba, asszociatív hiba! 1. Miképpen vizsgálható a csecsemők számdiszkriminációs képessége? 2. Miért fontos a perceptuális változók hatásának kontroll alatt tartása a csecsemők számdiszkrimi nációs képességének vizsgálata során? 1. Ismertesse a számreprezentáció lineáris és logaritmikus modelljeit! 2. Milyen kapcsolatban állhat egymással az álltoknál és embereknél mért variációs koefficiens és a Sekuler és Mierkiewitz (1977) által kimutatott gyermekkori fejlődés a távolsági hatásban? 1. Miként fejlődik a nagyságreprezentáció? 2. Mi lehet a nyelv szerepe az emberi matematikában? 3. Ismertesse a pontos és megközelítő számítások elkülönülését bemutató kísérleteket! 4. Miként számolnak az igen korlátozott számszókészlettel rendelkező népcsoportok? 10. Mik az úgynevezett hálózati asszociációs számolási modellek?

10.4. AJÁNLOTT OLVASMÁNYOK Dehaene, S. 2003. A számérzék. Osiris, Budapest. Márkus Attila 2007. Számok, számolás, számolászavarok. Pro Die, Budapest.


18. fejezet - 15. FEJEZET – Intelligencia A pszichológia intelligenciával foglalkozó része bizonyos értelemben kakukktojás. A kognitív pszichológia főáramával szemben nem a megismerés egyetemes vonatkozásaira összpontosít, hanem éppen az emberek közti különbségekre. Így, bár számos különböző terület használja az intelligencia fogalmát, a kognitív tudománytól az összehasonlító pszichológiáig, a továbbiakban azokról a kérdésekről lesz szó, amelyek a megismerés egyéni különbségeivel kapcsolatosak. Először az intelligencia mérésének történetéről és az IQ fogalmáról lesz szó, ezt követően a képességek statisztikai és kísérleti pszichológiai elemzéséről, majd pedig az öröklés-környezet vitával kapcsolatos kérdésekről. Végezetül szó esik a nemek közti különbségekről is, valamint az IQ-teszteket ért bírálatokról.

1. Az IQ-tesztek és az intelligencia mérése Az értelmi képességek egyéni különbségeinek kutatásával elsőként Sir Francis Galton foglalkozott. Galtonra, aki egyébként Charles Darwin unokatestvére volt, nagy hatással volt az evolúcióelmélet, és úgy vélte, az emberi fajon belül is kell, hogy legyen örökletes változatosság, amely az evolúció nyersanyagát szolgáltatja. Galton az örökletesség vizsgálatát családfaelemzéssel kezdte, és felfedezte, hogy néhány híres családban minden nemzedékben akadnak olyanok, akik valamiben kiemelkedő teljesítményt nyújtanak (Galton, 1869). Ez azonban nem volt elég számára az örökletességi hipotézis igazolásához, hiszen egyazon családon belül szétválaszthatatlanok az egyéni különbségeket okozó örökletes és környezeti tényezők. Ezért Galton kialakította a klasszikus magatartásgenetika mai napig használt módszereit, az ikervizsgálatokat és az örökbefogadási vizsgálatokat, amelyekről később még szó esik. Szintén Galton fektette le az egyéni különbségek kutatásában rendszerint használt korrelációszámítás alapjait is. Galton kísérelte meg először mérni az intelligencia egyéni különbségeit: az 1884-es londoni Egészségügyi Világkiállításon felállított egy laboratóriumot, amelyben az emberek megmérethették a képességeiket. Ezek a módszerek azonban kevésbé bizonyultak maradandónak, mint az ikervizsgálatok. Galton ugyanis, feltétel nélkül elfogadva a kor asszociacionista filozófiáját, hitt a tabula rasa elvben, ezzel pedig az egyéni különbségek örökletes felfogása csak úgy volt összeegyeztethető, hogy feltételezte, az örökletes különbségek az érzékszervek pontosságában jelennek meg – vagyis abban, hogy az „üres lapunkat” milyen gyorsan és pontosan „írjuk tele”. Ezért Galton laboratóriumában a személyek a látásuk és hallásuk élességét, a szemmértékük pontosságát, a reakcióidejüket és hasonlókat mérethettek meg (Pléh, 2000a; Horváth, 1991). Galton elvei alapján alkotta meg James McKeen Cattell* a világ első „mentális tesztjét” (Cattell, 1890), amely nagyrészt szintén az érzékelés pontosságát mérte. Cattell egyik tanítványa azonban felvette a teszteket a columbia Egyetem hallgatóival, és kiderült, hogy azok nem korrelálnak a diákok teljesítményével (Fancher, 1985). És bár az egyetemi teljesítmény nyilvánvalóan nem tükrözi közvetlenül az intelligenciát, legalább mérsékelten korrelálnia kell egy olyan teszttel, amely szándéka szerint az intelligenciát méri. Ennél is nagyobb gond volt, hogy a feladatok egymással sem korreláltak, vagyis nem is ugyanazt a dolgot mérték: így még ha valamelyik tényleg az intelligenciát mérte volna, a többi akkor sem (Mackintosh, 1998). A mai értelemben vett intelligenciateszteket Alfred Binet alkotta meg. Őt azonban Galtonnal szemben nem a tudományos érdeklődés hajtotta, hanem egy nagyon is gyakorlati probléma. Az általános tankötelezettség bevezetését követően a francia oktatási kormányzat kénytelen volt szembesülni azzal, hogy vannak gyerekek, akik nem képesek lépést tartani a többiekkel, és hamar kialakultak a legrosszabbak számára fenntartott külön osztályok. Azt pedig a tanárok döntötték el, hogy ki kerül ezekbe az osztályokba. Binet-t azzal bízta meg a Francia Közoktatási Minisztérium, hogy készítsen olyan pszichológiai eszközt, amely alapján objektíven megállapítható a gyerekek iskolaalkalmassága. Binet feladatai a hétköznapi ítéletalkotásra épültek. „Mire jó a gyufa?”, „Milyen napszak van, amikor a nap lenyugszik?” – ehhez hasonló kérdésekből állt a világ első, 1905ben elkészült valódi intelligenciatesztje. Cattell tesztjei az intelligencia külső kritériumával, vagyis az egyetemi érdemjegyekkel való korreláció hiányán buktak meg. Binet viszont pont ezen a téren érte el a legnagyobb sikert: képes volt olyan változót találni, amely megmutatta, hogy a feladatai valóban az intelligenciát mérik, azaz aki a feladatokon jobban teljesít, az valóban intelligensebbnek tekinthető, mint aki rosszabbul. Ez a kritérium pedig az életkor volt. Az idősebb gyerekek


15. FEJEZET – Intelligencia

ugyanis átlagosan előrébb járnak az értelmi fejlődésben, mint a fiatalabbak. Binet megvizsgálta, hogy az egyes feladatokat átlagosan hány éves korban tudják megoldani a gyerekek, és így a feladatok megfeleltethetők voltak egy adott életkorra jellemző átlagos teljesítményszintnek, amelyet Binet mentális kornak nevezett. Például egy gyereknek, aki az átlagosan 8 évesek által megoldott feladatokat még meg tudja oldani, de a 9 évesekét már nem, a mentális kora 8 év. Binet ezek után összehasonlította a mentális kort az életkorral, hogy kiderüljön, a gyerek értelmi fejlődése megelőzi-e a kortársaiét, vagy pedig lemaradásban van. Ha például zoli 10 éves, de a 8 évesek átlagos teljesítményszintjét éri el, vagyis a mentális kora 8 év, akkor kétévnyi lemaradást mutat, akárcsak peti, aki 6 éves, és az átlagos 4 éves szintjén teljesít.

18.1. táblázat AZ INTELLIGENCIA DEFINÍCIÓI Kevés olyan fogalom lehetett a tudománytörténetben, amelynek csupán a definiálására tudományos szimpóziumot hívnak össze. Az intelligencia fogalmának meghatározása érdekében azonban ez kétszer is megtörtént, 1921-ben és 1986-ban. Ráadásul egyik sem vezetett átfogó konszenzushoz: bár a kutatók többsége egyetértett abban, hogy bizonyos tényezők (mint például a problémamegoldó gondolkodás vagy a környezethez való kognitív alkalmazkodás) szorosan kapcsolódnak az emberi intelligenciához, átfogó definíció egyik esetben sem született (Sternberg-Detterman, 1986). A különböző definíciók sokszínűségét jól jellemzi az alábbi válogatás: • „Veleszületett általános kognitív hatékonyság.” (C. Burt) • „Az új követelményekhez való szellemi alkalmazkodóképesség.” (W. Stern) • „Az egyén összegződött vagy globális képessége arra, hogy célszerűen gondolkodjék, és hatékonyan viszonyuljon a környezetéhez.” (D. Wechsler) • „Az a képességünk, amelyet akkor használunk, amikor nem tudjuk, mit tegyünk.” (J. Piaget) • „Az értelem, minden érzékenységi, érzelmi és akarati jelenségtől függetlenül tekintve, mindenekelőtt megismerőképesség, amely a külső világ felé irányul, és azon dolgozik, hogy a róla kapott kis töredék segítségével azt egészében újraalkossa.” (A. Binet) • „Olyan szó, amelynek annyi a jelentése, hogy végül is nem jelent semmit.” (C. Spearman) • „Az, amit az IQ-tesztek mérnek.” (E. Boring) Átfogó, mindenki által elfogadott definíció megszületésére ma már a korábbiaknál is kisebb az esély. Egyrészt a meghatározások közti különbségek hátterében döntően az emberi elméről vallott különböző felfogások állnak, tehát az elméletalkotók közti különbség mély elméleti elköteleződésekben gyökerezik (Sternberg, 1990). Másrészt az intelligencia fogalmát egyre inkább tágítják, és kezdik a mentális képességek körén kívül is használni. így például egyes szerzők gyakorlati, mozgási, szociális vagy épp érzelmi képességekre is használják az intelligencia kifejezést. Mások éppen ezért úgy gondolják, az intelligencia szó jelentése már annyira megfoghatatlanná vált, hogy a tudományos diskurzusból teljes egészében száműzni kellene, meghagyva a laikus közvéleménynek és a médiának. Mindenesetre a mentális képességek egyéni különbségeinek tanulmányozásához nem is feltétlenül szükséges, hogy kiinduló definícióval rendelkezzünk az intelligenciáról (Mackintosh, 1998). Helyette apszichometrikus intelligencia fogalmát érdemes használni, amely valójában nem nagyon tér el Boring meghatározásától: a személy IQ-teszten elért eredményét jelenti (Deary, 2000). Binet megközelítése számos tekintetben eltért a Galtonétól és követőiétől. Nem hitt egyrészt abban, hogy az intelligencia örökletes és megváltoztathatatlan tulajdonság. Galtonnal szemben nem támaszkodott sem a kor filozófiai vívmányaira, sem a kísérleti pszichológia módszereire. A feladatai teljes egészében a véletlen gyakorlati próbálkozás eredményei voltak – semmiféle elméletből nem vezethető le például, hogy egy négyzet lemásolása egy papírlapon már egy átlagos 4 éves számára is megoldható, míg a rombusz lemásolása csak az átlagos 6 évesnek sikerül, tehát további kétévnyi értelmi fejlődést igényel (Mackintosh, 1998). Továbbá Galton és Cattell „tesztjeivel” szemben a Binet-féle teszt nem abszolút mértékkel (pl. reakcióidővel) méri az



intelligenciát, hanem relatív módon: a mentális kor csak mások eredményéhez, az egyes korcsoportok átlagához viszonyítva ad eredményt. Binet számítási módja azonban problémákat vetett fel. A fenti példában peti ugyanannyival van elmaradva a korától, mint amennyivel zoli: a különbség mindkét esetben két év. A tapasztalatok azonban azt mutatják, hogy Peti hátrébb jár az értelmi fejlődésben, mint Zoli. Wilhelm Stern mutatta meg, hogy ha a mentális korból nem kivonjuk az életkort, hanem elosztjuk vele, akkor a különböző gyerekek összehasonlításakor a tapasztalatokkal sokkal inkább megegyező eredményt kapunk. Vagyis zoli esetében az eredmény 8 / 10 = 0,8, míg peti esetében 4 / 6 = 0,66. így született meg az intelligenciahányados (intelligenciakvóciens), vagyis az IQ fogalma (Stern, 1912). Binet tesztjeit Lewis Terman adaptálta angolra, az új változat Stanford-Binet néven vált ismertté, és rövid idő alatt hatalmas népszerűségre tett szert az Egyesült Államokban. (Magyarországon Éltes Mátyás munkája nyomán 1914-ben jelent meg a Binet-teszt első adaptációja; Éltes, 1914.) Terman továbbfejlesztette Stern számítási módját, és az eredményt megszorozta százzal, hogy köny- nyebben kezelhető értéket kapjon (Terman, 1916). Ebből adódott az IQ = (mentális kor / életkor) x 100 képlet, ami alapján Zoli IQ-ja 80, Petié pedig 66. Terman nagy gondot fordított arra, hogy a tesztet nagy mintán vegyék fel, és így minél pontosabb átlagos eredményeket kapjanak az egyes életkori csoportokra – vagyis az eredeti teszttel szemben a Stanford-Binet-t nagy, reprezentatív mintán sztenderdi- zálták. Felnőttek számára készült intelligenciateszt azonban továbbra sem állt rendelkezésre, ahogy az IQ fenti számítási módja sem alkalmazható felnőttekre. Ha ugyanis egy 6 éves gyerek 60 éves nagyapjának azt mondjuk, hogy a gyereknek 150-es az IQ-ja, ami azt jelenti, hogy már most olyan okos, mint egy 9 éves, akkor repesni fog az örömtől. Kevésbé lesz viszont boldog, ha azt mondjuk neki, hogy az ő IQ-ja 150-es, ugyanis már most sikerült elérnie egy 90 éves értelmi szintjét. De ennek nem is lenne értelme: a mentális kor és az életkor hányadosára épülő számítási mód nem használható felnőttekre, az ő esetükben ugyanis már nem igaz, hogy az idősebbek általában mentálisan fejlettebbek, márpedig Binet az egész elgondolást erre építette. A felnőttek számára készült első IQ-tesztet Donald Wechsler alkotta meg, akárcsak annak a de- viációs IQ-nak a fogalmát, amely azóta is azonos a felnőttek esetében használt IQ-val (Wechsler, 1939, 1958). A deviációs IQ a mentális képességek normális eloszlásából indul ki, és lényegében nem jelent semmi mást, mint azt, hogy az átlaghoz 100-as IQ-t rendelünk, az egységnyi szóráshoz pedig 15-öt. Ha van például egy tesztünk, amely 60 feladatból áll, és a saját korosztályunkba tartozó emberek átlagosan 40 feladatot oldanak meg helyesen, az egységnyi szórás pedig 5 pont, akkor a 40-es pontszám 100-as IQ-t fog eredményezni, a 35 pont 85-öset, az 50 pont 130-asat, és így tovább. Normális eloszlásról lévén szó, azt is pontosan tudjuk, hogy az átlagtól adott szórásnyira lévők eredményénél a népesség hány százaléka teljesít jobban. így például tudjuk, hogy az átlag felett 2 szórás- nyi eredménynél (vagyis 50 pontnál, és ebből következően 130-as IQ-nál) a népesség nagyjából 2 százaléka szerepel jobban, aki pedig az átlag alatt 1 szórásnyival teljesít (azaz 35 pontot, illetve 85-ös IQ-t ér el), annál az emberek nagyjából 84 százaléka ér el jobb eredményt (lásd a 15.1. ábrát). A százalékban kifejezett eredményt centilisnek is nevezik. Tehát a normális eloszlás alapján minden nyerspontszám megfeleltethető egy IQ-, illetve egy centilisértéknek.

15.1. ábra. A mentális képességek normál eloszlása. Az átlagos teszteredménynek 100-as IQ felel meg, az átlagtól egy-egy szórásnyi eltérésnek pedig 15 IQ-pont. Az ábrán látható, hogy az egyes IQ-értékeknél a népesség hány százaléka ér el jobb, illetve rosszabb eredményt Vagyis az IQ felnőttek esetében a nevével ellentétben nem egy hányados, és nem is egy abszolút értelemben vett tulajdonság, mint például a testmagasság. Relatív mutató, amely azt fejezi ki, hogy a személy milyen eredményt 256 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


ért a saját országában a saját korcsoportja átlagához képest. (Wechsler ennek ellenére megtartotta az időközben bevetté vált ,JQ” elnevezést és a gyerekkori IQ számítási módjából következő 100-as átlagot.) A Stanford-Binet- és a Wechsler-teszteket egyénileg veszik fel minden egyes személlyel, és a teszt felvétele szakértelmet igényel. Az első csoportosan is felvehető tesztek az első világháború során jelentek meg Army Alpha és Army Beta néven, az Egyesült Államok hadserege használta őket a tisztek kiválasztásakor. Az IQtesztek az ehhez hasonló, egyszerre sok emberrel, egyszerűen és gyorsan kitöltethető tesztek megszületése nyomán váltak igazán elterjedtté. A napjainkban legtöbbet használt csoportosan is felvehető teszt a Ravenprogresszív mátrixok (lásd a 15.2. ábrát).

15.2. ábra. Mátrixfeladat. A fenti 3 × 3-as mátrixban a jobb alsó elem hiányzik, az alatta lévő 8 közül kell kiválasztani, hogy melyik illik oda. Ehhez hasonló feladatokból állnak a Raven-tesztek

2. A faktoranalízis és a képességek statisztikai elemzése Az intelligencia egyéni különbségeivel foglalkozó pszichológusok a faktoranalízis módszeréhez folyamodtak, amikor fel akarták tárni, hogy a különféle mentális teszteken nyújtott teljesítményért milyenfajta képességek felelősek. A faktoranalízis egy leíró jellegű statisztikai módszer, amellyel nagyméretű adathalmazok, például a rengeteg különféle teszt egymás közti korrelációit tartalmazó korrelációs mátrixok leegyszerűsíthetők, feltételezve, hogy az egyes tesztek egymás között mért korrelációt valójában a teszteknek egy közvetlenül nem mért, „latens változóval” való korrelációja magyarázza. A faktoranalízis során használt statisztikai eljárásokkal nem fontos e helyütt megismerkedni, a későbbiek megértéséhez azonban az eljárás legfontosabb jellemzőjéről szót kell ejteni. A faktorok tehát latens változók, amelyekkel az eredeti tesztek korrelálnak, ennek a korrelációnak a nagyságát pedig a teszteknek az adott faktorra adott töltésének nevezzük. Két teszt (a és b) közti korreláció pedig egyenlő a teszteknek az f) faktorra adott töltésének a szorzatával: r(a,b) = r(a,f) x r(b,f). Vagyis a faktoroknak az a lényege, hogy 1. megmagyarázzák a tesztek egymással való korrelációját, 2. a segítségükkel reprodukálható a teljes korrelációs mátrix – vagyis az áttekinthetetlen korrelációkat le tudjuk egyszerűsíteni. Mindez még érthetőbbé válik, ha egy konkrét példát tekintünk. Képzeljük el, hogy egy állatfajtól származó, de számos különböző csontváz áll rendelkezésünkre, amelyeken megmérjük az összes csont hosszát. Tegyük fel, hogy 150 csontról van szó, ezért ha az összes csont hosszának az összes többivel való korrelációját vizsgáljuk, áttekinthetetlen méretű (150 x 150-es) korrelációs mátrixot fogunk kapni. Ekkor alkalmazzuk a faktoranalízist. Az egyszerűség kedvéért tegyük fel, hogy a faktoranalízis eredményeként egyetlen általános faktort kapunk, amely megmagyarázza az összes csont hosszának az összes többivel való korrelációját. Mit jelent ez? Azt, hogy ez az általános faktor különböző mértékben, de az összes csont hosszával korrelál, a csontok hossza közti korreláció pedig a fenti képlet segítségével reprodukálható (tegyük fel például, hogy a felkarcsont és a sípcsont hosz- sza közti korreláció 0,63, és az előbbi 0,90-es, az utóbbi pedig 0,70-es töltést [korrelációt] ad az általános 257 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


faktorra). Az így kapott faktor segítségével tehát leegyszerűsíthető a változatosság. Ez eddig nem nagy művészet. De hogyan értelmezzük ezt a faktort? Mivel az összes csont hossza korrelál vele, okkal feltételezhetjük, hogy egy általános növekedési tényezőről, mondjuk a növekedési hormonokról van szó. Mint látni fogjuk, az értelmi képességek vizsgálata kapcsán pontosan a faktorok magyarázata az, ahol a spekuláció olykor indokolatlanul nagy teret kap.

2.1. A faktoranalízis kétféle módszere: g-faktor vs. elsődleges mentális képességek Térjünk is vissza ennek a fejezetnek az eredeti témájához. A faktoranalízis módszerét Charles Spe- arman ugyanis éppen annak a bizonyítására fejlesztette ki, hogy az összes fajta mentális teszt egymással való korrelációjáért egyetlen faktor felelős. Spearman azt a galtoni tételt akarta igazolni, hogy nincsenek különálló nyelvi, matematikai, téri-vizuális stb. képességek, hanem egyetlen általános intelligencia felelős mindenfajta területen nyújtott teljesítményért. Valaki vagy mindenben okos, vagy pedig mindenben buta. Spearman a mentális tesztek faktoranalízisének nyomán valóban azt találta, hogy aki az egyik teszten jobb eredményt ér el, az a többin is, és fordítva, ezért létezik egyetlen általános faktor, amely megmagyarázza a teljes változatosságot. Ezt a faktort Spearman g-faktornak nevezte el (Spearman, 1 904, 1 92 3, 1 927 ). A 15.1. táblázatban öt teszt egymással való korrelációit bemutató korrelációs mátrix látható. Ebben a korrelációs mátrixban valóban leírható a változatosság egyetlen faktorral, vagyis az összes látható korreláció egyenlő a tesztek g-re adott töltésének szorzatával. Mint látható, a tesztek közti korrelációk teljes egészében megmagyarázhatók az általános faktorral (pl. a B teszt g-re adott töltése 0,80, a D teszté 0,60, a B és D tesztek közti korreláció pedig 0,48). Viszont egyes tesztek nagyobb, mások kisebb töltést adnak a g-re, vagyis a tesztek különböző mértékben, de mást is mérnek, mint az általános faktort.

18.2. táblázat - 15.1. táblázat. A Spearman elképzeléseinek ideálisan megfelelô korrelációs mátrix Tesztek

A

B

C

D

E

A

-

B

0,72

-

C

0,63

0,56

-

D

0,54

0,48

0,42

-

E

0,45

0,40

0,35

0,30

-

A tesztek g-re 0,90 adott töltése

0,80

0,70

0,60

0,50

Spearman s-faktoroknak nevezte azokat a faktorokat, amelyek az egyes tesztek eredményében talált változatosságnak azért a részéért felelősek, amelyeket nem magyaráz meg a g-faktor. Ezek azonban kizárólag az adott tesztre jellemzőek, tesztek fajtáira (pl. téri, nyelvi stb.) nem, ezért speciális, a g-faktortól független képességek Spearman szerint nincsenek. Ezt fogalmazta meg a „mérőeszköz közömbösségének” elvében: teljesen mindegy, hogy milyenfajta specifikus tesztet használunk, például nyelvi feladatokat kell megoldani, vagy fejben számolni, valójában mindegyik ugyanazt az egyetlen mögöttes képességet méri. Spearman felfogásával elsőként Lewis Thurstone (1938) szállt vitába. Ő másfajta faktoranalitikus módszert használt, mint Spearman: nem az egyetlen faktor által megmagyarázott változatosságot próbálta maximalizálni, hanem több, egymástól teljesen független faktort keresett, amelyek együttesen képesek a lehető legtöbbet megmagyarázni a teljes varianciából. A faktorok függetlensége, amelyre az általa használt módszer épül, azt jelenti, hogy minden egyes teszt csak egyetlen faktorra ad töltést. A 15.2. táblázat egy, az előzőhöz képest módosított, de még mindig hipotetikus korrelációs mátrixot mutat, amely ideálisan megfelel Thurstone elképzeléseinek. 258 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


Ez a korrelációs mátrix nem magyarázható egyetlen faktorral, csak kettővel. A tesztek közti korreláció viszont továbbra is megmagyarázható a teszteknek az egyes faktorokra adott töltésének szorzatával (pl. az A teszt töltése az 1. faktorra 0,90, a C-é 0,60, az A és C közti korreláció pedig 0,63). Vagyis Thurstone kritériuma, miszerint mindegyik teszt csak egyetlen faktorra adjon töltést, csak a fentihez hasonló ideális mátrix esetében képzelhető el, ahol a közös, úgynevezett csoportfaktorra töltést adó tesztek korrelálnak egymással, de azokkal a tesztekkel, amelyek egy másik csoportfaktorra adnak töltést, egyáltalán nem. (A táblázatban például az A, B és C tesztek korrelálnak egymással, de a D és E tesztekkel nem, és fordítva.) Ebből pedig az következik, hogy maguk a csoportfaktorok sem korrelálnak egymással.

18.3. táblázat - 15.2. táblázat. A Thurstone elképzeléseinek ideálisan megfelelő korrelációs mátrix Tesztek

A

B

C

D

E

A

-

B

0,63

-

C

0,54

0,42

-

D

0,00

0,00

0,00

-

E

0,00

0,00

0,00

0,72

-

A teszteknek az 0,90 1. faktorra adott töltése

0,70

0,60

0,00

0,00

A teszteknek a 0,00 2. faktorra adott töltése

0,00

0,00

0,90

0,80

Thurstone hét különálló faktort talált, amelyeket elsődleges mentális képességeknek nevezett el. Ő tehát épp az ellenkezőjét mondta annak, amit Spearman: szerinte éppen általános intelligencia nem létezik, csakis egymástól független képességek. Mint említettem, Thurstone másfajta módszert használt, mint Spearman, és a faktoranalízisnek valóban rengeteg különféle változata létezik. A legnagyobb különbség a különféle eljárások között az, hogy 1. először egy általános faktort keresnek-e, és csak utána csoportfaktorokat, vagy pedig fordítva; 2. megengedik-e, hogy maguk a faktorok is korreláljanak egymással, vagy sem. A különböző eljárások pedig nem egyforma eredményre vezetnek. Ezt még a faktoranalízis mellett leginkább elkötelezett pszichometrikusok is elismerik: „Nyilvánvaló, hogy (...) végtelen sokfajta megoldás létezik [a faktorok számára és egymással való korrelációjára]. Mivel (...) ezek matematikai szempontból ekvivalensek, ezért matematikai alapon nem lehet választani közülük.” (Kline, 1993, 61. o.) Ez alapján sokan, mindenekelőtt Gould (1998), bizonyítottnak vélték, hogy az emberi képességekről semmit sem fogunk megtudni a faktoranalízis segítségével. Ez azonban hibás következtetés: abból, hogy végtelen számú faktoriális megoldás létezik, még nem következik, hogy bármilyen megoldás lehetséges. A pozitív egész számok halmaza is végtelen, ettől azonban még sem a -1, sem a 0,5 nem része ennek a halmaznak. Vagyis egy adott korrelációs mátrixra nem alkalmazható akármilyen megoldás. Attól, hogy elvben végtelen számú faktormegoldás létezik, még könnyedén meg lehet mutatni egy-egy konkrét elképzelésről, hogy téves. Pontosan ez történt mind Spearman, mind Thurstone modelljével. A fenti korrelációs mátrixok ugyanis szándékosan csak illusztrációk az egyes elképzelések alátámasztására. A valóságban a kellően nagy számú vizsgálat eredményének összegzése nyomán kiderült, hogy sem Spearmannek, sem Thurstone-nak nincs igaza. A valódi korrelációs mátrixok nem hasonlítanak a fentiekre: nem igaz, hogy egyetlen faktor megmagyarázza az összes változatosságot, mert tesztek olyan csoportjait (pl. téri, nyelvi stb.) találjuk, amelyek egymással jobban korrelálnak, mint más csoportba tartozó tesztekkel, de nem igaz az sem, 259 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


hogy minden teszt csak egyetlen csoportfaktorra ad töltést. Vagyis a bizonyítékok mind az általános, mind a csoportfaktorok létezését megerősítik: a változatosság egy jelentős része megmagyarázható egyetlen faktorral, ugyanakkor vannak azonos csoportba tartozó tesztek, amelyek egymással jobban korrelálnak, mint más csoportba tartozó tesztekkel, tehát csoportfaktorok is léteznek.

2.2. A hierarchikus modell és a fluid-kristályos modell A valaha végzett legnagyobb szabású faktoranalitikus munka, amely rengeteg különféle vizsgálat eredményeit összesíti, megerősíti a fentieket (Carroll, 1993). Az eredményeket Carroll úgynevezett hierarchikus modellje (15.3. ábra) foglalja össze, amely elismeri mind a g-faktor, mind a csoportfaktorok létezését. Ma már a g-faktor legelkötelezettebb hívei is elfogadják ezt a modellt, és azt, hogy a g-faktor a változatosságnak nagyjából 50 százalékát magyarázza (Jensen, 1998).

15.3. ábra. Carroll hierarchikus modelljében a csoportfaktorok ún. másodrendű faktorok, amelyek a tesztek közti korrelációs mátrixból nyerhető elsődleges faktorok faktoranalízisének eredményei. A másodrendű faktorok további faktoranalízise pedig az általános faktort, a g-t eredményezi Egy másik, nagyméretű adathalmazok faktoranalízisére épülő összefoglaló rendszerezés Ray- mond Cattell modellje a fluid és kristályos intelligenciáról. Cattell (1971; Cattell-Horn, 1978; horn, 1994) több, különálló csoportfaktort kapott, amelyek közül a legfontosabb a Gf (fluid) és a Gc (kristályos) faktor. A Gf-re a nemverbális, absztrakt, az iskolában elsajátított tudáshoz képest szokatlan anyagokból felépülő, újszerű problémák megoldását igénylő tesztek adnak töltést, mindenekelőtt a Raven progresszív mátrixok (lásd korábban). A Gc-re ezzel szemben a korábban elsajátított ismeretanyagot mérő tesztek adnak töltést, leginkább azok, amelyek a szókincset vagy az olvasás utáni megértést mérik. A további fontosabb faktorok a Gv (térivizuális), a Gs (sebesség) és a Gr (emlékezeti felidézés). A 15.4. ábra (Snow et al., 1984 nyomán) nem faktoranalízis, hanem úgynevezett kétdimenziós skálázás segítségével mutatja a fluid-kristályos megközelítést. Az ábrán az egyes pontok teszteket jelölnek, a pontok közti távolság pedig fordítottan arányos a két teszt közti korrelációval, vagyis minél távolabb van egymástól két teszt, annál kevésbé korrelálnak. Az ábrán láthatók a faktorok is, és hogy mely tesztek adják rájuk a legnagyobb töltést. Látható, hogy a fluid faktor található középen, vagyis a Gf és az azt mérő tesztek jobban korrelálnak az összes többi faktorral, mint azok egymással. Ezért a Gf központi szerepet tölt be a modellben. Volt, aki amellett érvelt, hogy a g és a Gf pszichometriai szempontból azonosak (Gustafsson, 1 984, 1 988).



15.4. ábra. Snow és munkatársai (1984) kétdimenziós skálázása. Az egyes pontok a teszteket jelölik, a köztük lévő korreláció pedig fordítottan arányos a pontok közti távolsággal – vagyis minél közelebb van egymáshoz két pont, a hozzájuk tartozó tesztek annál jobban korrelálnak. A középen lévő tesztek jobban korrelálnak egymással, mint a széleken lévők. A bekeretezett tesztek határozzák meg a Cattell-féle faktorokat (Gf, Gc stb.) (A W jelentése: a Wechsler-teszt megfelelő próbája) Még egy fontos dolgot meg kell jegyezni a fluid-kristályos modell kapcsán. Korábban már szó esett arról, hogy nem egyszerű dolog a faktorokat az alapján elnevezni, hogy milyen tesztek adnak rájuk töltést. Cattell a fluidkristályos elnevezést azt látván vezette be, hogy az absztrakt, nemverbális tesztek a Gf-re, az iskolában tanult tudást mérők pedig a Gc-re adnak töltést. Ezért úgy gondolta, a Gf egyfajta „fluid”, vagyis képlékeny, velünk született, míg a Gc kristályos, vagyis a környezet által alakított, tanult képesség. Ez alapján azonban azt várhatnánk, hogy a Gf örökletessége nagyobb lesz, mint a Gc-é, valamint azt, hogy a környezet jobban befolyásolja a Gc-t, mint a Gf-et. Azonban egyik sem igaz (Mackintosh, 1998). Ezért is kell különösen óvatosnak lenni a faktorok elnevezésekor, a valódi megértésükhöz ugyanis kognitív-kísérleti pszichológiai vizsgálódásra van szükség, a statisztikai elemzés nem elég.

2.3. A faktorok természete A faktorok természete is vita tárgya. Gould (1998) szerint a faktorok pusztán absztrakt statisztikai termékek, amelyek a valóságban nem léteznek, és aki biológiai vagy pszichológiai realitást tulajdonít nekik, az a „tárgyiasítás” hibájába esik. Továbbá, mivel a faktorok is csak korrelációkból jönnek létre, a korrelációkból pedig nem vonhatunk le oksági következtetést, ezért a faktorok sem játszhatnak oksági szerepet. Ez utóbbi mindenképpen félreértés: ha azt állítjuk, hogy F-faktornak, amelyre A és B teszt töltést ad, oksági szerepe van, ezzel nem azt mondjuk, hogy A okozza B-t, vagy B okozza A-t, hanem azt, hogy az f-faktor okozza az a és b közti korrelációt. A másik szélsőséges nézet szerint viszont a g-faktornak közvetlen biológiai realitása van, amit az örökletesség bizonyít (Jensen, 1998). Az örökletesség azonban semmilyen módon nem bizonyítja, hogy egy tulajdonság biológiai jellegű (lásd alább, Az IQ örökletessége cím alatt). A legelfogadhatóbb megközelítés valahol a kettő között található: a faktorok valóban statisztikai termékek, amelyek segítségével azonban jól rendszerezhető a változatosság, és amelyek ezért lehetséges kiindulópontjai a további pszichológiai vizsgálódásnak. Önmagukban azonban valóban nem magyaráznak semmit, csupán taxonómiai leírást képesek adni. Egy pszichometrikusnak, akit az egyéni különbségek mérése és rendszerezése érdekel, ennyi talán elég is. Egy pszichológus azonban nem csupán rendszerezni szeretné a kognitív képességekben meglévő változatosságot, hanem meg is akarja magyarázni azt. Ezért lélektani szempontból a fő kérdés az, hogy a faktorok megfeleltethetők-e pszichológiaifolyamatoknak, és ha igen, melyeknek. Ehhez azonban először azt a kérdést kell megválaszolni, hogy a faktor pszichológiai szempontból egységes dolog-e vagy sem.



A g-faktor egységessége már a pszichometriai megközelítésen belül is megkérdőjeleződött. Godf- rey Thomson (1938) megmutatta, hogy az általános faktor megmagyarázható egyetlen általános képesség feltételezése nélkül is. Thomson elképzelésének a lényege a következő: tegyük fel, hogy nagyszámú, egymástól teljesen független mentális folyamat létezik, ám az egyes tesztek megoldásához több folyamatra is szükség van, és vannak olyan folyamatok, amelyeket többfajta teszt megoldásakor is használunk. Vagyis a különféle tesztekhez szükséges folyamatok között átfedés van. Thomson megmutatta, hogy a tesztek közti korreláció annak a függvénye is lehet, hogy az egyes tesztek megoldásakor használt folyamatok között mekkora az átfedés. Vagyis a tesztek eredménye még akkor is korrelál, ha maguk a folyamatok egyáltalán nem korrelálnak egymással (ő maga kockával dobta ki az egyes folyamatokhoz tartozó értékeket, hogy garantáltan ne legyen korreláció). Vagyis a gfaktor nemcsak egyetlen, átfogó képesség eredménye lehet, hanem számos, egymástól teljesen független folyamaté is. Thomson ráadásul azt is megmutatta, hogy még akkor is kaphatunk általános faktort, ha egyetlenegy olyan folyamat sincs, amelyet az összes, az általános faktorra töltést adó teszt megoldása során használnánk. Fontos kiemelni, hogy ebből nem az következik, hogy a g semmiképp sem egységes: vagy az, vagy nem, de ezt önmagában a statisztikai elemzés nem képes eldönteni. Egy utolsó eredményt érdemes még megemlíteni a faktorok természetével kapcsolatban: azt, hogy a különféle képességeket mérő tesztek eredményei jobban korrelálnak a jobb, mint a rosszabb képességűek esetében, vagyis a normális eloszlás felső, mint alsó részein (lásd a 15.1. ábrát). Ezért a g-faktor többet magyaráz a változatosságból az alacsony IQ-júak esetében, míg a magasabb IQ-jú- ak esetében erősebbek a csoportfaktorok. Így inkább igaz az, hogy „aki az egyik teszten rosszul teljesít, az a többin is”, mint az, hogy „aki az egyik teszten jól teljesít, az a többin is”. Vagyis a g-faktor éppúgy nevezhető az általános butaság, mint az általános intelligencia faktorának (Detter- man-Daniel, 1989). Összefoglalásul: 1. A faktorok statisztikai termékek, nem pedig „kézzelfogható” dolgok. A faktoranalízis önmagában nem alkalmas annak eldöntésére, hogy az általános faktor mögött egyetlen területáltalános képesség áll-e, vagy pedig több különálló képesség. 2. A pszichometrikusok azt szokták feltételezni, hogy ha két teszt korrelál, akkor ugyanazt a „dolgot” mérik. Ez azonban csak akkor igaz, ha „dolog” alatt faktort értünk. Előfordulhat, hogy két különböző teszt (pl. egy téri és egy nyelvi) eredménye korrelál, és mégis jobb, ha úgy gondoljuk, hogy pszichológiai értelemben különböző tulajdonságokat mérnek. 3. A faktorok elnevezése problematikus. A pszichometriában az alapján neveznek el egy faktort, hogy milyenfajta tesztek adnak rá töltést, az ilyen elnevezés azonban szükségszerűen önkényes.

3. Az egyéni különbségek magyarázata 3.1. Biológiai alapú magyarázatok Galton egyszerre hitt az általános értelmi képességben és abban, hogy azt az agy általános hatékonysága határozza meg, utóbbi pedig mérhető az érzékelés pontosságán. Ez a kapcsolat később is megmaradt: akik úgy vélik, hogy a g-t egyetlen tényező okozza, azok ezt többnyire az idegrendszer valamely elemi tulajdonságában vélik megtalálni. A g-faktor egységességének hívei a legtöbbször közvetlen, biológiai magyarázatot próbáltak adni az egyéni különbségekre, Eysenck (1982) és Jen- sen (1999) például hangsúlyozták, hogy a faktorok magyarázatában a pszichológiai szintű magyarázatokat végül biológiaiaknak kell felváltaniuk. A legelső idegrendszeri tulajdonság, amelyet már a 19. században is összefüggésbe hoztak az intelligenciával, az agy mérete. Ezek a korai vizsgálatok módszertanilag rendkívül pontatlanok voltak, és maguk a kutatók sem voltak elfogultságtól mentesek (az „elméricskélések” olvasmányos történetéről lásd Gould, 1998). Ugyanakkor az újabb módszerek, mindenekelőtt a mágneses rezonanciára épülő képalkotás (MRI) lehetővé tette az in vivo agyméret mérését, vagyis élő személyeken, közvetlenül is megmérhetővé vált az agytérfogat, nem csak közvetetten, a halottak koponyamérete alapján lehetett rá következtetni, mint korábban. Az újabb vizsgálatokban az agyméretet gondosan súlyozták a testtömeg arányában. Mackintosh (1998) öt vizsgálat eredményét tekinti át, amelyekben 0,35 és 0,48 közti korrelációt találtak az agy mérete és az IQ között. Ezek nem elhanyagolható korrelációk, ezért Gould állításával szemben úgy tűnik, valóban van kapcsolat az intelligencia és az agyméret között.



Több gond is van azonban ezzel az eredménnyel. Egyrészt nem rendelkezünk elfogadott elméleti magyarázattal arról, hogy a nagyobb agyméret miért és hogyan okozna magasabb intelligenciát. Másrészt tudjuk, hogy patkányok esetében azoknak az egyedeknek, amelyek ingerekben gazdag környezetben nőttek fel, szignifikánsan nagyobb méretű volt az agya, mint az ingerszegény környezetben felnőtt kontrollállatoknak (Rosenzweig et al., 1962). Ez egyúttal arra is felhívja a figyelmet, hogy az agyméret önmagában nem feltétlenül tükröz „erős biológiai” hatást: pusztán az agyméret és az IQ közti korreláció nem zárja ki, hogy mindkettőt teljes egészében a környezet befolyásolja.

3.1.1. A mentális sebesség elmélete A g-t idegrendszeri paraméterekkel magyarázó elképzelések közül a legtöbb kutatást a mentális sebesség elmélete szülte. E szerint az IQ egyéni különbségeit az információfeldolgozás gyorsasága határozza meg, ami pedig az idegrendszeri feldolgozás sebességétől, végső soron pedig a neuronok szinaptikus jelátviteli gyorsaságától függ. A mentális sebesség elméletét támogatók úgynevezett elemi kognitív feladatokkal próbálták mérni az információfeldolgozás gyorsaságát. A két legtöbbet használt elemi kognitív feladat a reakcióidőt (15.5. ábra) és a megfigyelési időt (15.6. ábra) méri.

15.5. ábra. Választásos reakcióidő (RI) mérése. A feladatban a személy kezdetben az ujját a kiinduló gombra helyezi, majd a lehető leggyorsabban meg kell nyomnia azt a gombot, amelyik a felvillanó lámpához tartozik. A reakcióidő döntési időből (a lámpa felvillanásától addig, ameddig a személy felemeli az ujját) és mozgási időből (az ujj felemelésétől a gomb megnyomásáig) tevődik össze Számos különböző vizsgálat megerősítette, hogy valóban létezik negatív korreláció az IQ és a reakcióidő között. Ez azonban elég alacsony, ritkán nagyobb, mint -0,20 körüli. Egy átfogó elemzésben, amelyben 26 vizsgálatot tekintettek át, a reakcióidő-átlag és az IQ közti korrelációk súlyozott átlaga éppen -0,20 volt. A vizsgálatok közül a legtöbb azonban egyetemi hallgatókkal készült, akik szűkebb intelligenciatartományt fednek le, mint a teljes népesség, és ezért az ő eredményük alábecsüli a valódi korrelációt. Ha ezt is figyelembe veszik, akkor a valódi korreláció -0,30 körüli (Jensen, 1987). A 26 vizsgálat közül a legnagyobb léptékűben, amelyben átlagos intelligenciájú középiskolások vettek részt, az IQ és a reakcióidő átlaga közti korreláció -0,32 volt (Detterman, A korreláció tehát szignifikáns, de nem túl magas, önmagában semmiképpen sem elégséges az IQ egyéni különbségeinek magyarázatához.

15.6. ábra. Megfigyelési idő (MI) mérése. A feladatban a személynek a rövid ideig felvillanó (a), majd maszkolt ábráról (b) kell eldöntenie, hogy melyik fele a hosszabb A megfigyelési idő előnye a reakcióidővel szemben, hogy nem a viselkedéses válasz sebességét méri, hanem közvetlenül a percepció gyorsaságát. A kísérletvezető ugyanis csak az ingerek felvillanási idejét változtatja, és 263 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


azt méri, hogy mennyi az a legkisebb felvillanási idő, amelynél a személy még képes megkülönböztetni a kétfajta ingert (Nettelback-Lally, 1976; Deary, 2001). Egy, az 1980- as évek végén készült metaanalízis 31 vizsgálat eredményét összegzi, eszerint a megfigyelési idő és az IQ közti korreláció átlaga felnőtteknél -0,30. Ugyanakkor az is kiderült, hogy ez az átlag csalóka: a megfigyelési idő sokkal jobban korrelál a nemverbális, mint a verbális IQ-val, az előbbivel -0,45, az utóbbival -0,18 a korreláció (Kranzler-Jensen, 1989). Fontos megjegyezni, hogy a fenti korrelációk nem függnek attól, hogy a vizsgált tesztek időkorlátosak-e, vagyis nem csupán arról van szó, hogy aki általában gyorsabb, az az elemi kognitív feladatokban is jobban teljesít, és az időkorlátos teszteken is több feladatot old meg. A kapcsolat akkor is fennmarad, ha olyan IQ-teszteket használnak, amelyek megoldására korlátlan idő áll rendelkezésre (Jensen, 1998). Más szempontból viszont ezek az eredmények korántsem váltják be azokat a reményeket, amelyeket a mentális sebesség elméletének hívei fűznek hozzájuk. Először is, az elmélet szerint az elemi kognitív feladatok az információfeldolgozás gyorsaságát hivatottak mérni. De még ha nem is pontosan azt mérik, az mindenképpen elvárás, hogy ugyanazt a dolgot mérjék, vagyis a reakcióidő- és a megfigyelésiidő-feladatok eredménye korreláljon egymással. Ez azonban nincs így. Mackintosh négy vizsgálatot tekint át, a megfigyelési idő és a reakcióidő közti legalacsonyabb korreláció 0,09, a legmagasabb 0,29. Márpedig még ez utóbbi eredmény is nagyon lehangoló, ha azt akarjuk állítani, hogy a két feladat ugyanazt a dolgot méri. Ráadásul a megfigyelésiidő-feladatnak létezik hallási változata is, ez azonban 0,17 és 0,39 között korrelál a sztenderd vizuális változattal, vagyis még a feladat két különböző szenzoros modalitású változata sem ugyanazt méri (Mackintosh, 1998). Másodszor, ha a reakcióidő-feladatok eredményét jobban megvizsgáljuk, akkor kiderül, hogy az IQ-val való korrelációt a személyek leglassabb, nem pedig leggyorsabb válaszai okozzák. Vagyis azért van korreláció, mert az alacsony IQ-júaknak a sok száz próba közül van néhány nagyon lassú válasza, míg a magas IQ-júaknak nincs – a magas és alacsony IQ-júak leggyorsabb válaszai között viszont nincs ekkora különbség (Larson-Alderton, 1990; Mackintosh, 1998). Ez pedig aligha igazolja az IQ mentálissebesség-elméletét. Harmadszor pedig, a megfigyelési idő nem is magával az átlagos IQ-val, hanem leginkább a perceptuális sebességet mérő tesztekkel korrelál (Mackintosh- Bennett, 2002). A mentálissebesség-elmélet hívei az IQ és az EEG-n regisztrálható eseményhez kötött agyi potenciál (EKP) egyes jellemzői közti korrelációt szokták felhozni további bizonyítékként. (Az EKP-technikáról tankönyvünk első kötetében talál részletesebb információs az olvasó; Csépe-Győri-Ragó, 2007a.) A leggyakrabban vizsgált jellemzők az EKP latenciája, „komplexitása” és a hullámok amplitúdója. A vizuális ingerre adott EKP latenciája és az IQ között először 1969-ben találtak korrelációt (Ertl-Schafer, 1969). Az EKP különböző komponensei és az IQ között azóta számos vizsgálatban általában -0,35 és -0,50 közti nagyságrendbe tartozó korrelációt mértek, más vizsgálatokban azonban nem sikerült megerősíteni a kapcsolatot (Deary-Caryl, 1993; Deary, 2000). A különféle vizsgálatok összehasonlítását megnehezíti, hogy lényegesen eltérő módszereket használtak, ráadásul a különböző vizsgálatokban eltérő feladatok által kiváltott potenciálokat regisztráltak, és sokszor különböző EKP-komponensek latenciáját korreláltatták az IQ-val. Ezért, bár logikus a feltevés, hogy az EKP latenciája valóban tükrözheti a feldolgozás gyorsaságát, úgy tűnik, a feldolgozás általános gyorsaságánál specifikusabb hipotézisekre volna szükség, hiszen ma már egyre többet tudunk arról, hogy az egyes EKP-komponensek milyen kognitív funkciókat tükröznek. Kevésbé volt sikeres az EKP komplexitását mérni hivatott, úgynevezett „zsinórhosszúság”, amely egyszerűen az EKP-hullám teljes hosszát jelenti (a zsinórhosszúság elnevezés azt takarja, hogy amit mérünk, az egyszerűen olyan, mintha egy zsinórt illesztenénk a hullámra, és utána megmérnénk a hosszát). A zsinórhosszúságot számos kritika érte, egyrészt azért, mert az EKP többféle különböző tulajdonságát ötvözi egyszerre, másrészt pedig azért, mert – bár a komplexitás tetszetősen hangzik – valójában fogalmunk sincs, mit is mér (Burns et al., 1997). Az első vizsgálatokban azt találták, hogy a zsinórhosszúság 0,72-es korrelációt ad az IQ-val, ami nagyon lelkesítő eredmény (A. E. Hendrickson, 1982; D. E. Hendrickson, 1982). A későbbi eredmények már kevésbé azok. Mackintosh (1999) áttekint 13 vizsgálatot, ezek közül 5-ben találtak mérsékelt vagy erős pozitív korrelációt, 7.-ben (ezek közé tartozik a legnagyobb elemszámú vizsgálat is) nulla körüli korrelációt, 1 vizsgálatban pedig szignifikáns negatív korrelációt. Mackintosh áttekint 28, az EKP amplitúdója és az IQ közti kapcsolatot feltárni igyekvő vizsgálatot is, amelyek közül 17-ben találtak kismértékű pozitív korrelációt, 11-ben pedig kismértékű negatív korrelációt. Az eredmények összevisszaságát enyhíti valamelyest, ha figyelembe vesszük az egyes vizsgálatok során használt 264 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


feladatokat: ha a személyek passzívak voltak (mondjuk egy vizuális ingert kellett figyelniük egy sötét szobában), akkor a fenti sokféleséget találjuk, míg ha aktívak voltak (például megfigyelésiidő- vagy fejszámolási feladatot oldottak meg), akkor a korreláció mindig negatív, vagyis a magasabb IQ-júakra a kisebb amplitúdó (és ebből következően kisebb zsinórhossz) volt jellemző. A mentális sebesség elméletének hívei szerint az IQ egyéni különbségeit az idegrendszer gyorsasága okozza. Ezért a különféle elemi kognitív feladatoknál hasznosabbnak tűnik, ha közvetlenül mérjük meg az axonokon és a dendriteken áthaladó ingerek gyorsaságát, amelyet az idegi vezetés sebességének szokás nevezni. A legtöbb ilyen vizsgálatban a perifériás idegrendszer vezetési sebessége és az IQ közti kapcsolatot vizsgálták, és a korai vizsgálatokban nem találtak korrelációt (Barrett et al., 1990; Reed-Jensen, 1991). Egy másik vizsgálatban (Vernon-Mori, 1992) a reakcióidőt is bevették a vizsgált változók közé, és két vizsgálat során azt találták, hogy az IQ és a reakcióidő között -0,44 és -0,45, az IQ és az idegi vezetés sebessége között pedig 0,42 és 0,48 volt a korreláció. Fontos azonban, hogy a reakcióidő és az idegi vezetés sebessége közti korreláció csak 0,28 és -0,18 volt. Ráadásul amikor parciális korreláció segítségével kiküszöbölték az idegi vezetés sebességében meglévő egyéni különbségek hatását, ez szinte egyáltalán nem csökkentette a reakcióidő és az IQ közti kapcsolatot. Ez újabb intő jelként kell, hogy szolgáljon: a reakcióidő nem az idegrendszer gyorsaságát méri, legalábbis nem ugyanazt, amit az idegi vezetés sebessége. Ráadásul egy másik vizsgálatban (Wickett-Vernon, 1994) nem sikerült megismételni a fenti eredményeket, a korábbi adatok újraelemzése során viszont kiderült, hogy az idegi vezetés sebessége és az IQ közti kapcsolat csak férfiak esetében szignifikáns, nőknél viszont nem, sőt van, aki szerint nőknél a kapcsolat fordított (Tan, 1996). Egy elemzésben, amelyben 12 vizsgálatot tekintettek át, azt találták, hogy férfiak esetében a korreláció 0,33, nők esetében 0,00 volt (Vernon et al., 2000). Más vizsgálatok pedig, amelyekben csak férfiak vettek részt, és az idegi vezetés sebességét nem a perifériás idegrendszerben, hanem az agykéregben mérték, szintén ellentmondásos eredményre jutottak: bizonyos agyterületek vezetési sebessége nem korrelált az IQ-val, más esetekben pedig 0,15 és 0,26 közti korrelációkat kaptak. A központi idegrendszerben mért idegi vezetés sebessége azonban egyszer sem korrelált a reakcióidővel, ismét csak megerősítve, hogy két különböző válto- z ó r ó l van szó (Reed-Jensen, 1992, 1993a, b). A mentális sebesség elmélete szempontjából tehát gondot jelent, hogy 1. nem sikerült elég magas korrelációkat találni az IQ-val, 2. a különböző elemi kognitív feladatok és idegrendszeri tulajdonságok, amelyek elvben mind az idegrendszeri információfeldolgozás gyorsaságát hivatottak mérni, nem korrelálnak egymással, így valójában nem is ugyanazt a dolgot mérik.

3.1.2. A mentális hatékonyság elmélete A másik nagy hatású biológiai elmélet az IQ egyéni különbségeinek magyarázatára a mentális hatékonyság elmélete, amely egyrészt az idegrendszeri jelátvitelnek, vagyis az információfeldolgozásnak a pontosságára helyezi a hangsúlyt (s nem a gyorsaságára), másrészt arra, hogy a jobb képességűeknek ugyanannak a feladatnak a megoldásához kevesebb erőforrásra van szükségük. A mentális hatékonyság elmélete mellett szóló bizonyítékok egy része a fentebb már áttekintett vizsgálatok egy további eredményéből származik. Az IQ ugyanis az elemi kognitív feladatok eredményének, az EKP egyes jellemzőinek és az idegi vezetés sebességének nemcsak az átlagával, hanem szórásával is korrelál. Vagyis az IQ nemcsak az egyéni különbségekkel, hanem az egyes személyek válaszain belül található változatossággal is korrelál, méghozzá negatívan: a magasabb IQ-jú személyek a számos (sokszor több száz) próba során konzisztensebb válaszokat adnak, vagyis az egyes válaszaik kevésbé térnek el a saját átlaguktól. A fentebb már tárgyalt, 20 vizsgálatot átfogó áttekintés szerint a reakcióidő szórása és az IQ közti korreláció -0,21 (Jensen, 1987), egy másik vizsgálatban pedig az idegi vezetés sebességében talált, egyéneken belüli különbségek és az IQ között találtak korrelációt (Barrett et al., 1990). Az EKP zsinórmértékében talált szórás és az IQ között már a legkorábbi vizsgálatok is találtak korrelációt, amely a zsinórmérték átlaga és az IQ közti korrelációval éppen azonos mértékű, -0,72 volt (A. E. Hendrickson, 1982; D. E. Hendrickson, 1982). Ezt azóta számos újabb vizsgálat eredménye megerősítette: a későbbi kutatások során kapott korrelációk mérsékeltebbek ugyan, -0,37 és -0,45 közöttiek (Barrett-Eysenck, 1992). Eysenck (1998) elmélete szerint pontosan az egyénen belüli variancia jelentősége mutatja, hogy a magas és az alacsony IQ-júak közti különbség oka az idegrendszeri jelátvitel pontosságában és megbízhatóságában keresendő. Ugyanakkor, bár a fenti elemi kognitív feladatok és biológiai jellemzők esetében a variancia fontosabbnak tűnhet, mint az átlagok, itt sem szabad elfeledni, hogy a különböző feladatok valószínűleg nem ugyanazt a dolgot mérik. 265 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


A mentális hatékonyság mellett szóló másik bizonyíték egy agyi képalkotó eljárással, a pozitronemissziós tomográfiával (PET) végzett vizsgálatokból származik. Kiderült, hogy a Raven-teszten magasabb pontszámot elérő személyek kevesebb erőforrást (glükózt) használnak a feladatok megoldásakor, mint a rosszabb eredményt elérők (Haier, 1993). Vagyis úgy tűnik, a magasabb IQ-júak agya hatékonyabban működik kognitív problémák megoldása közben. Nem tudjuk ugyanakkor biztosan, hogy az okság milyen irányú: valóban az alacsony glükózfogyasztásban is megnyilvánuló hatékonyság okozza-e a magas IQ-t, vagy pedig azok, akiknek magas az IQ-ja (bármi legyen is ennek az oka), könnyebben oldják meg az adott feladatot, és ezért kevesebb glükózt fogyasztanak.

4. Kognitív pszichológiai alapú magyarázatok Láthattuk, hogy a reakcióidő és az IQ közti, nem túl magas korrelációt nem írhatjuk az idegrendszer gyorsaságának a számlájára. De akkor mi magyarázhatja? Lehet, hogy valójában a reakcióidő nem pusztán a gyorsaságot méri, hanem valami sokkal „kognitívabb dolgot”? Conway és munkatársai arra hívják fel a figyelmet, hogy a reakcióidő és az IQ közti korreláció nagymértékben csökken, ha a személyek addig gyakorolják a feladatot, ameddig a megoldása automatikussá nem válik. Ez pedig arra utal, hogy a reakcióidő és az IQ közti korrelációt figyelmi hatás okozza (Conway et al., 1999). Azt is tudjuk, hogy a reakcióidő és az IQ közti korreláció nő, ha több feladatot kell párhuzamosan végezni (lásd Mackintosh, 1998). Ez, akárcsak az imént említett eredmény, a munkamemória, és különösen a végrehajtó funkciók szerepét hangsúlyozza (Baddeley-ffitch, 1974). (A munkamemória kapcsán lásd tankönyvünk második kötetét, Csépe-Győri-Ragó, 2007b; a végrehajtó funkciókról pedig a Viselkedéskontroll: végrehajtó működések című fejezetet a jelen kötetben.)

4.1. Komponenciális megközelítés Már az intelligencia egyik legkorábbi kognitív elmélete is (Sternberg, 1977, 1980; lásd még 1985, 1990) a végrehajtó funkciók szerepére mutat rá. Robert Sternberg komponenciális megközelítésének az volt a célja, hogy az IQ-tesztekben található feladatok elemzésének segítségével meghatározza azokat a kognitív komponenseket, amelyekre a feladat megoldásához szükség van. Sternberg szerint „a komponens egy elemi információs folyamat, amely tárgyak vagy szimbólumok belső reprezentációján végez műveleteket” (Sternberg, 1980, 574. o.). A program nem volt átütően sikeres, és ezt ma már Sternberg is így látja (Sternberg, 2001). A legnagyobb gond az elemzéssel az, hogy nem helyez kiemelt hangsúlyt az egyéni különbségekre (Mackintosh, 1998). Sternberg számos különböző problémamegoldási komponenst azonosított, tekintsünk most ezek közül egyet, a kódolást, amely a problémában található egyes elemek tulajdonságainak a feldolgozását jelenti. Kiderült, hogy ha a Raven progresszív mátrixokban szereplő, absztrakt ábrákból álló feladatok elemeit kicserélik hétköznapi tárgyakra, akkor a feladat könnyebbé válik ugyan, de mindenki számára egyforma mértékben. Vagyis a kódolás leegyszerűsítésével mind a jobb, mind a rosszabb képességűek számára könnyebbek lettek a feladatok, az egyéni különbségeket azonban ez nem befolyásolta: a „könnyített” tesztben a többiekhez képest mindenki ugyanolyan eredményt ért el, mint az eredetiben (Vodegel-Matzen, 1994). A kódolás valóban fontos kognitív művelet a teszt megoldása szempontjából, de lehet, hogy az emberek közti különbségekben nincs szerepe. Sternberg elmélete ugyanakkor előremutató: szerinte az összes fajta komponens közül a meta- komponensek játsszák a legfontosabb szerepet, amelyek „magasabb rendű végrehajtó folyamatok, a cselekvés megtervezésében, nyomon követésében és végül az értékelésében játszanak szerepet” (Sternberg, 1990, 268. o.). Ez a meghatározás pedig már nagyban megelőlegezi a végrehajtó funkciók fontosságát.

4.2. A munkamemória szerepe A munkamemória 1990-ben vált jelentőssé a g-faktor egyéni különbségeinek magyarázatában, amikor Kyllonen és Christal egy vizsgálatban számos munkamemória-feladatból kapott egy általános faktort, majd 0,80 és 0,88 közti korrelációkat talált az általános munkamemória-kapacitás (MMK) és a g között. Ez alapján még az is megfogalmazódott, hogy az általános faktort teljes egészében a MMK magyarázza (Kyllonen-Christal, 1990; Kyllonen, 1996). A későbbi kutatások azonban némileg árnyalták a képet. Egyrészt a MMK és a g közti korrelációk valójában kisebbek, azonban még így is kiemelkedően magasak, négy különböző vizsgálatban szinte azonos, 0,58 és 0,65 közti korrelációkat kaptak (Engle et al., 1999; Süss et al., 2002; Ackerman et al., 2002; Conway et al., 2002). Bár van, aki továbbra is amellett érvel, hogy a MMK és a g lényegében azonos (pl. Colom 266 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


et al., 2004; Colom et al., 2005b), egy 86 minta összevetésével végzett metaanalízis azt mutatja, hogy a kettő között szoros ugyan a korreláció, de nagyságrendekkel kisebb az azonosságnál (Ackerman et al., 2005). Ma már a legtöbben azt sem gondolják, hogy a munkamemória-kapacitás teljes egészében megmagyarázná a g-ben talált varianciát: a munkamemória-kapacitásban talált változatosság a g egyéni különbségeinek nagyjából a harmadátfelét magyarázza (Conway et al., 2003). Másrészt kiderült, hogy ha nagyszámú rövid távú emlékezeti feladatot és munkamemória-feladatot is bevesznek az elemzésbe, akkor két faktort kapnak, és a munkamemória-feladatok és a hagyományos rövid távú emlékezeti feladatok külön faktorra adnak töltést (lásd Conway et al., 2003; Colom et al., 2005b). Ráadásul több vizsgálat alapján is úgy tűnik, a g-faktorral csak a munkame- mória-faktor korrelál, a rövid távú emlékezeti faktor egyáltalán nem (pl. Engle et al., 1999; Conway et al., 2002). Tehát nem önmagában az emlékezeti terjedelem az, ami fontos, hanem a végrehajtó szabályozás és a – sokszor zavaró ingerek ellenére – fenntartott figyelem. A g-vel való korreláció magasabb akkor, ha az információt nemcsak passzívan tárolni kell, hanem közben műveleteket is kell végezni rajta. Vannak ugyanakkor olyan eredmények is, amelyek magának a tárolási kapacitásnak a fontosságára mutatnak rá (pl. Colom et al., 2005a). Végül, ahogy az elemi kognitív feladatok esetében, itt is felmerül a kérdés: vajon a különböző munkamemóriafeladatok ugyanazt mérik, és egységes alapját képezik az általános faktornak, vagy pedig különböző munkamemória-komponensek léteznek, amelyek különböző faktorokra adnak töltést? Vannak olyan bizonyítékok, amelyek az utóbbi mellett szólnak. Egy vizsgálatban (Shah-Miyake, 1996) a verbális és téri munkamemória-feladatok, valamint a verbális és téri képességet mérőpszichometriai tesztek közti korrelációt vizsgálták, és azt találták, hogy a verbális munkamemória a verbális IQ-val (Cattell terminológiájában Gc, lásd fent, 431-433. o.) magasan, a téri IQ-val (Gv) alacsonyan korrelál (0,45, szemben a 0,07-tel). A téri munkamemória pedig éppen fordítva, a téri IQ-val (Gv) magasan, a verbális IQ-val (Gc) alacsonyan korrelál (0,66, szemben a 0,12-vel). Egy másik vizsgálatban pedig, amelyben munkamemória-feladatokat és pszichometriai teszteket együttesen faktoranalízisnek vetettek alá, három különálló faktort kaptak: az egyikre a téri munkamemória és a téri IQ (Gv) adott töltést, a másikra a verbális munkamemória és a verbális IQ (Gc), a harmadikra pedig a fluid intelligencia (Gf) és egy területáltalános, de nagy végrehajtó kapacitást igénylő munkamemória-feladat (Mackintosh-Bennett, 2003). Itt is vannak ugyanakkor ellentmondó eredmények, amelyek szerint a munkamemória-feladatokban talált változatosságot egyetlen általános faktorral is le lehet írni (pl. colom-Shih, 2004). Az ellentmondó eredmények első látásra elkeserítőnek tűnhetnek ugyan, de nem szabad elfelej – teni, hogy viszonylag új kutatási területről van szó, ahol ráadásul az egyes vizsgálatokban – bár a szerzők állítása szerint minden esetben a munkamemóriát mérték – valójában nagyon különböző feladatokat használtak (erről bővebben lásd Conway et al., 2003). Lehetséges, hogy a fenti kérdésekre adott ellentmondásos válaszok azzal magyarázhatók, hogy a különböző feladatok megoldásához eltérő mértékben volt szükség végrehajtó funkciókra, szemben az egyszerű területspecifikus tárolással. Vagyis az, hogy 1. egységes munkamemóriafaktort kapunk-e, vagy sem; hogy 2. csak a végrehajtó funkciók magyarázzák-e a g-t, vagy a tárolási kapacitás is; illetve az, hogy 3. a munkamemória egyéni különbségei az általános faktort magyarázzák-e, vagy pedig az egyes területspecifikus munkamemória-komponensek a nekik megfelelő intelligenciafaktorokat – mind attól függhet, hogy a vizsgálatban használt feladatok mennyire valóban munkamemória-feladatok, vagyis menynyire van szükség egyidejű tárolásra és feldolgozásra. Az egyidejű tárolást és feldolgozást nagyobb mértékben igénylő feladatok vélhetően inkább az egységes, a tárolástól független és a g-t nagymértékben magyarázó faktort adnak eredményül; míg azok a feladatok, amelyekben nem annyira hangsúlyos a párhuzamos feldolgozás a területspecifikus információ tárolásához képest, a tárolás szerepének fontosságára mutatnak rá, és specifikus intelligenciafaktorokkal korrelálnak. Fontos kiemelni, hogy a végrehajtó funkciót igénylőfeladatok a Cattell-féle fluid-kristályos felosztásban a fluidfaktorra (Gf) adnak töltést. Számos neuropszichológiai és idegtudományi bizonyíték szól amellett, hogy a végrehajtó funkciókért, vagyis a célvezérelt viselkedésért, a hosszú távú tervezésért, a fókuszált figyelem fenntartásáért és az oda nem illő vagy már nem szükséges gondolatok gátlásáért a prefrontális kéreg a felelős (lásd a végrehajtó működésekről szóló fejezetet e kötetben). Ezért azt várhatjuk, hogy a fluid intelligencia elsősorban a prefrontális kéreg funkciója, és valóban számos különböző bizonyíték megerősíti ezt. Egy vizsgálatban -0,77-es korrelációt találtak a Gf-et mérő Raven progresszív mátrixok teszt és a Hanoi-torony, az egyik legismertebb exekutív funkciót igénylő feladat megoldása közben vétett hibák száma között (Carpenter et al., 1990; újabb megerősítő eredményeket közöl Zook et al., 2004). Egészséges személyeken végzett agyi képalkotó vizsgálatok is megerősítik, hogy az általános – fluid – faktoron nagyobb töltést adó feladatok megoldása közben elsősorban a prefrontális kéreg aktív (Duncan et al., 2000; Gray et al., 2003).



A prefrontális kéreg sérülésében szenvedő betegek vizsgálata is megerősíti a fenti képet. A korai klasszikus neuropszichológiai vizsgálatok szerint a prefrontális funkciók nem az intelligenciától függnek, mivel prefrontális sérülés esetén a végrehajtó funkciók sérülnek, de az intelligencia nem romlik. Ez a megközelítés azonban nem veszi figyelembe a fluid és kristályos képességek közti különbséget: valójában prefrontális sérülést szenvedett betegeknél a Gc-t, tehát a már elsajátított tudást (szókincs, általános műveltség stb.) mérő tesztek eredménye nem romlik, a Gf-et mérőké azonban igen. így például a Wisconsin kártyaszortírozó teszten nyújtott teljesítmény romlása, amely a végrehajtó funkció zavarának egyik alapvető jele, együtt jár a fluid teszteken elért eredmény hanyatlásával, akárcsak egy sor további prefrontális tünet (Duncan, 1995; Duncan et al., 1995, 1996). Valójában éppen a prefrontális sérültek mutatják, hogy a fluid-kristályos megkülönböztetésnek a statisztikai elemzés világán kívül is van létjogosultsága. A Gf és a Gc kettős disszociációja (az, hogy az egyik szelektíven sérülhet, miközben a másik ép marad) azt mutatja, hogy hiába korrelál a kettő a normális tartományban, kognitív szempontból mindenképpen két külön képességről van szó. Ugyanilyen bizonyítékok alapján a kognitív pszichológiában elkülönítjük a Gc és a Gv alapjául szolgáló téri és nyelvi képességeket is.

4.2.1. Az elme modularitása és az általános faktor Részben éppen a kettős disszociációra épülő bizonyítékok alapján érvelnek a kognitív tudományban sokan amellett, hogy az elme területspecifikus mechanizmusokból, úgynevezett modulokból épül fel, és nem létezik egy területáltalános problémamegoldó képesség vagy általános intelligencia (lásd A megismerő elme átfogó modelljei című fejezetet e kötetben). Hasonlóképp, a kísérleti pszichológusok például az interferencia hiányával (vagyis az egyik működése nem akadályozza a másik párhuzamos működését) igyekeznek megmutatni, ha két kognitív funkció egymástól független. A moduláriselme-felfogás és a g-faktor összeegyeztetésére tett kísérletet Anderson (1998), aki szerint a területspecifikus modulok egyetemesek, vagyis azokban nincsenek egyéni különbségek, viszont a modulok „összehangolását” végző általános feldolgozó mechanizmus sebességében igen, és ez utóbbi volna a g-faktor forrása. Ugyanakkor az elmélet nem képes elszámolni számos empirikus eredménnyel: egyrészt láthattuk, hogy a g-faktor forrása nem lehet kizárólag az információfeldolgozás gyorsasága, másrészt pedig a változatosság nem magyarázható meg egyetlen általános faktorral, a csoportfaktortok létezésének pedig Anderson modellje nem hagy helyet. Egy további fontos dologra azonban mindenképp rámutat a modell: arra, hogy az elme moduláris felfogása nem összeegyeztethetetlen a változatosságot leíró általános faktorral. Nem szabad elfelejteni, hogy a kettős disszociáció és az interferencia hiánya alapján elkülönített kognitív képességek korrelálhatnak egymással a normális tartományban. Ez jól megmutatható egy analógiával: tegyük fel, hogy megmérjük számos ember esetében a négy végtagjának az erősségét, és azt találjuk, hogy ezek korrelálnak egymással, a változatosság pedig egyetlen közös faktor segítségével leírható, amely az általános izmosságnak felel meg. Az általános faktor létjogosultságát nem vonják kétségbe azok a további eredmények, amelyek szerint az egyes végtagok különkülön is elszenvedhetnek teljesítményromlást okozó fizikai sérülést (ez felel meg a kettős disszociációnak), vagy hogy egyszerre tudunk csinálni valamit a bal és a jobb kezünkkel (ez pedig az interferencia hiányának) (Kovács et al., 2006). Fentebb, A faktoranalízis és a képességek statisztikai elemzése cím alatt szó volt arról, hogy tévedés azt hinni, hogy a g-faktor megfeleltethető egyetlen általános mentális képességnek, mivel a változatosság leírható lehet egyetlen általános faktorral akkor is, ha a különböző tesztek megoldásához nagyszámú, független képességre van szükség. Most viszont ennek az ellenkezőjére is fontos felhívni a figyelmet: még ha el is fogadjuk, hogy az elme kizárólag területspecifikus modulokból áll, ettől még lehet, hogy az egyéni különbségek forrása sokkal területáltalánosabb, mint maguk a képességek, amelyekben az egyéni különbségek megjelennek. Összefoglalásul: 1. A g-faktor nem azonos az „általános intelligenciával”, vagyis egy területáltalános feldolgozó mechanizmussal. 2. A modulok sem azonosak a csoportfaktorokkal. 3. Ebből következően az elme területspecifikusságára vonatkozó kognitív pszichológiai elméletek önmagukban nem magyarázzák meg, hogy mi okozza a képességekben megjelenő változatosságot, és fordítva, tévedés azt



hinni, hogy a változatosság forrását jelentő faktorok szükségszerűen megfeleltethetők volnának konkrét képességeknek (lásd Kovács, 2003). Az IQ tehát nem felel meg egyetlen létező kognitív képességnek sem. Ennélfogva általános intelligencia és az IQ szinonim használata, noha meglehetősen elterjedt és helyenként lényegében elkerülhetetlen, valójában nem helyes. A faktoranalitikus vizsgálatok tanúsága szerint a változatosságnak létezik egy általános forrása, így az egyéni különbségek is leírhatók egy általános dimenzó mentén, ebből azonban nem következik, hogy létezne egyetlen, általános mentális képesség, amelyben az emberek különböznek.

5. Az intelligencia örökletessége Az IQ egyéni különbségeivel kapcsolatos egyik legnagyobb érdeklődést kiváltó kérdés az, hogy az emberek közti különbségek vajon a géneknek vagy a környezetnek tulajdoníthatók? Azért vagyunk okosabbak valakinél, mert már a szüleink is okosabbak voltak az ő szüleinél, vagy mondjuk azért, mert jobb iskolába jártunk? Ezeknek a kérdéseknek letagadhatatlan politikai és társadalmi vetületei is vannak, ezért a vita sokszor hevesebb és kevésbé objektív volt, mint amit tudományos kérdések kapcsán megszokhattunk. Mindenekelőtt néhány félreértést kell tisztázni. Először is, az egyéni különbségek örökletessé- gének a kérdése teljesen független attól, hogy egy adott személy adott tulajdonságának kialakulásában a géneknek vagy a környezetnek volt nagyobb szerepe. Van, aki szerint ez utóbbi kérdésnek nincs is értelme: olyan, mintha azt kérdeznénk, hogy egy téglalap területét inkább az a vagy a b oldal hossza okozza-e (hebb, 1995). Pont ez az analógia segíthet azonban rávilágítani, hogy miért van értelme az öröklés-környezet kérdésnek az emberek közti különbségekkel kapcsolatban. ha nem egyetlen téglalapról van szó, hanem sokról, amelyeknek különböző a területe, ám az egyik oldala mindegyiknek egyforma hosszú, akkor a területek közti különbséget kizárólag a másik oldal hosz- szában meglévő különbségek okozhatják. Ha pedig mind a két oldal hosszában vannak különbségek, de nem egyforma mértékben, akkor ki lehet számolni, hogy a terület különbségeit milyen arányban okozzák az egyes oldalak különbségei. Ilyesmivel próbálkoznak azok is, akik az IQ örökletességét igyekeznek feltárni.

5.1. Az örökletesség fogalma Az örökletesség (amely egy 0 és 1 közti szám) tehát azt adja meg, hogy egy adott tulajdonságban az adott populációban található teljes változatosság mekkora hányada magyarázható a populáció tagjai közti genetikai különbségekkel. A változatosságnak azt a részét pedig, amelyet nem magyarázhatunk genetikus különbségekkel, a populáció tagjainak környezeti különbségei okozzák. ha tehát egy tulajdonság örökletessége magas, az nem azt jelenti, hogy az adott tulajdonság „velünk született”, hanem azt, hogy az emberek közti különbségekért nagyrészt a génjeik közti különbségek felelősek. Vagyis ha például azt mondjuk, hogy az IQ örökletessége 0,5, akkor az nem azt jelenti, hogy egy adott személy IQ-jának a fele a génjeiből, a fele pedig a környezetéből származik. Ahogy ha a testmagasság örökletessége mondjuk 0,9, az sem azt jelenti, hogy ha valaki 180 cm magas, akkor ebből 162 cm-t köszönhet a génjeinek, és 18 cm-t a környezetének. Néhány további, gyakori tévedésre szintén fel kell hívni a figyelmet. Először is, a magas örökletesség nem azt jelenti, hogy az adott tulajdonság megváltoztathatatlan. Egyrészt a testmagasságnak jóval nagyobb az örökletessége, mint az IQ-nak, ettől függetlenül a nyugati országokban az átlagos testmagasság néhány nemzedék alatt számottevő mértékben nőtt, kizárólag környezeti tényezők, mindenekelőtt a jobb táplálkozás hatására (lásd Mackintosh, 1998). De egy tulajdonság örökletessége még csak azt sem jelenti, hogy generációkat kellene várni arra, hogy meg tudjuk változtatni: a rövidlátás örökletessége is elég magas, de ettől egy szemüveg segítségével ezek a genetikai különbségek eltüntethetők (Gould, 1998). Másodszor pedig, egy tulajdonság örökletessége mindig populációfüggő, hiszen azt adja meg, hogy egy adott populációban található összes változatosság mekkora hányada tulajdonítható genetikai különbségeknek. Ezért például minél egyformább lesz egy populáció környezete, annál magasabb lesz az örökletesség, hiszen környezeti különbségek híján kizárólag a gének okozhatják a feno- típusos különbségeket. ha létezne olyan utópisztikus társadalom, amelyben nincsenek különbségek az emberek környezeti feltételei között, akkor azoknak a tulajdonságoknak az örökletessége, amelyekben továbbra is léteznek egyéni különbségek, maximális (1,0) lenne (herrnstein, 1973; Mackintosh, 1998). Egy másik utópisztikus társadalomban viszont, amelyben a természetes szaporodást felváltja a klónozás, és mindenki ugyanattól az egyedtől származik, egyéni különbségeket kizárólag a környezet hozhatna létre, és ezeknek a különbségeknek az örökletessége 0 volna.



Az egyes tulajdonságok örökletességének vizsgálatával a magatartás-genetika foglalkozik. A magatartásgenetikai vizsgálatok során a populációban egy adott tulajdonságban található teljes fenotípusos változatosságot igyekeznek genetikus és környezeti forrásokra bontani. A környezeti tényezőkön belül pedig megkülönböztetik a közös (családon belül egyforma) és egyedi (családon belül is különböző) környezetet. Előbbi alatt olyan tényezőket értünk, amelyek az azonos családban élők számára egyformák (mint például a szülők vagyoni helyzete, attitűdjei), egyedi környezet alatt pedig olyanokat, amelyek különböznek (mint például az iskolai tanárok, kortárscsoportok vagy a születési sorrendben elfoglalt hely).

5.2. Az örökletesség vizsgálata Az örökletesség vizsgálatakor a legegyszerűbb, amit tehetünk, az, hogy megnézzük, a családtagok jobban hasonlítanak-e egymásra, mint az idegenek. Csakhogy a családtagoknak nemcsak a génjeik közösek, hanem a környezetük is. Az állatokkal végzett magatartás-genetikai vizsgálatokban el lehet különíteni a testvéreket, így különféle környezetekben nevelhetők fel, emberekkel azonban ilyesmit szerencsére nem lehet csinálni. Viszont éppen ezért a magatartás-genetikusoknak nehezebb dolguk van, amikor megpróbálják szétválasztani ezeket a tényezőket. Ezt egyrészt úgy szokták tenni, hogy megnézik, ugyanazon a családon belül jobban hasonlítanak-e egymásra azok, akik genetikailag hasonlóbbak (pl. az egypetéjű ikrek), mint azok, akik kevésbé (pl. a kétpetéjü ikrek). Másrészt emberek esetében is előfordul, hogy genetikai rokonságban álló egyedek külön, illetve egymással genetikai rokonságban nem álló személyek együtt nőnek fel – ezért a magatartás-genetikusok másik fő vizsgálati terepét az örökbe fogadó családok szolgáltatják. A 15.3. táblázatban különféle, együtt, illetve külön felnőtt rokonok IQ-ja közti korrelációk láthatók (Mackintosh, 1998 alapján), valamint az, hogy az úgynevezett „egyszerű modell” szerint az egyes pároknak mennyire közös a genotípusa, illetve a környezete.

18.4. táblázat - 15.3. táblázat. Örökletesség: különböző rokonok IQ-ja közti korreláció, valamint a genetikus hasonlóság és a közös környezet mértéke Rokonság

Vizsgált párok száma Korreláció (IQ)

Genetikus hasonlóság

Közös környezet

Együtt nevelt 4 672 egypetéjű ikrek

0,86

1,0

1,0

Külön nevelt 162 egypetéjű ikrek

0,75

1,0

0,0

Együtt nevelt 5 546 kétpetéjű ikrek

0,60

0,5

1,0

Külön nevelt 73 kétpetéjű ikrek

0,38

0,5

0,0

Együtt testvérek

nevelt 26 473

0,47

0,5

1,0

Külön testvérek

nevelt 203

0,24

0,5

0,0

Együtt féltestvérek

nevelt 200

0,31

0,25

1,0

Külön nevelt 1 176 unokatestvérek

0,15

0,125

0,0

Együtt élő szülők és 8 433 gyerekeik

0,39

0,5

1,0



Külön élő (örökbe 814 adó) szülők és (örökbe adott) gyerekeik

0,22

0,5

0,0

Együtt nevelt 689 (örökbe fogadott) nem rokonok (gyerekként)

0,28

0,0

1,0

Együtt nevelt 398 (örökbe fogadott) nem rokonok (felnőttként)

0,04

0,0

1,0

Az együtt nevelt egypetéjű ikrek közti 0,86-os korrelációt például a teljesen közös gének és az egyforma környezet hozza létre, míg a külön nevelt egypetéjű ikrek közti 0,75-ös korrelációt kizárólag a közös gének. Az együtt nevelt testvérek közti hasonlóságot (0,47) viszont a felerészben közös gének és a teljesen közös környezet, míg az egy családban felnövő, örökbe fogadott gyerekek közti hasonlóság (0,28) kizárólag a közös környezet számlájára írható, és így tovább. Ezeknek a korrelációknak az alapján állapítják meg az örökletességet, valamint a környezet szerepét. Közvetlen becslést mindkettőről csak egyféleképp adhatunk: a külön nevelt egypetéjű ikrek közti hasonlóságot kizárólag a teljesen egyforma genotípus, míg az együtt felnőtt örökbe fogadott gyerekek közti hasonlóságot kizárólag a teljesen közös környezet okozza. (Viszonylag ritkán fordul azonban elő, hogy egypetéjű ikrek külön családban nőnek fel.) De a 15.3. táblázat alapján további, közvetett módokon is megbecsülhetjük az örökletességet, például ha a külön nevelt testvérek közti korreláció kétszeresét vesszük (hiszen a köztük lévő hasonlóságot a felerészben közös gének okozzák). Továbbá különféle rokonok közti korrelációk összehasonlítása révén is megbecsülhetjük az öröklés és a környezet szerepét. ha például külön, illetve együtt nevelt egypetéjű ikerpárokat hasonlítunk össze, akkor a köztük talált különbségek szükségképpen kizárólag környezeti tényezőkre vezethetők vissza, hiszen az egypetéjű ikrek génállománya teljesen megegyező. Az együtt nevelt egy-, illetve kétpetéjű ikerpárok közti korrelációk különbségének kétszerese viszont az örökletességről ad becslést (mivel a korrelációk közti különbséget a felerészben különböző gének okozzák, hiszen a környezet egyforma, és az egypetéjű ikrek génjei teljesen, míg a kétpetéjűeké csak felerészben egyformák). Ezzel szemben az együtt, illetve külön nevelt testvérek közti korrelációk különbsége a környezet jelentőségéről ad indirekt becslést (hiszen itt a genetikai hasonlóság mértéke egyforma, a különbséget a különböző környezet okozza). Az 15.4. és 15.5. táblázat számos különböző számítási módot ábrázol az örökletesség, illetve a környezet szerepének a becslésére, és láthatók az egyes módszerekkel számított értékek is.

18.5. táblázat - 15.4. táblázat. Különbözô lehetôségek az örökletesség becslésére Rokonság

Az örökletesség becslésének módja G (örökletesség)

Külön nevelt egypetéjű ikrek (EI-k) G = EI-k

0,75

Külön nevelt kétpetéjű ikrek (KI-k) G = 2(KI-k)

0,76

Külön nevelt testvérek (T-k)

0,48

G = 2(T-k)

Külön élő (örökbe adó) szülők és G = 2(SZ-GY-k) (örökbe adott) gyerekeik (SZ-GYk)

0,44

Együtt nevelt egypetéjű ikrek vs. G = 2(EI-e – KI-e) együtt nevelt kétpetéjű ikrek (EI-e – KI-e)

0,52



Együtt nevelt testvérek vs. együtt G = 4(T-e – FT-e) nevelt féltestvérek (T-e – FT-e)

0,64

Együtt nevelt testvérek vs. együtt G = 2(T-e – NR-e) nevelt nem rokonok (örökbefogadottak) (T-e – NR-e)

0,38

18.6. táblázat - 15.5. táblázat. Különböző lehetőségek a közös környezet szerepének becslésére Rokonság

Közös módja

környezet

becslésének KK (közös környezet)

Együtt nevelt egypetéjű ikrek vs. KK = (EI-e – EI-k) külön nevelt egypetéjű ikrek

0,11

Együtt nevelt kétpetéjű ikrek vs. KK = (KI-e – KI-k) külön nevelt kétpetéjű ikrek

0,22

Együtt nevelt testvérek vs. külön KK = (T-e – T-k) nevelt testvérek

0,23

Együtt élő szülők és gyerekek vs. KK = (Sz-Gy-e – Sz-Gy-k) külön élő szülők és gyerekek

0,17

Együtt nevelt (gyerekként)

nem

rokonok KK = NR-e

0,28

Együtt nevelt (felnőttként)

nem

rokonok KK = NR-e

0,04

A két táblázat legszembeötlőbb tulajdonsága, hogy a különféle módokon kiszámított örökletes- ségi, illetve a környezet szerepéről adott becslések nagyon különböznek egymástól. Ráadásul az elvileg azonos genetikai és környezeti hasonlóságban osztozó rokonok – például kétpetéjű ikrek, testvérek, illetve szülők és gyerekek – között is nagyon eltérő korrelációkat találtak.

5.3. Szűken vs. tágan értelmezett örökletesség A fenti módon kiszámítható örökletességet szűken értelmezett örökletességnek nevezik, és kizárólag az additív genetikai tényezőket veszi figyelembe, vagyis azokat a géneket, amelyeknek a hatása egyszerűen összeadódik egy adott fenotípus kialakításakor. A 15.3. táblázatban látható feltételezések arról, hogy az egyes rokonok közti korrelációkat milyen arányban okozzák a közös gének, illetve a közös környezet (vagyis az egyszerű modell), szintén problematikus. Először is, a modell abból indul ki, hogy az egy családban élők környezete minden esetben egyforma. Látható a 15.3. táblázatban, hogy a modell éppúgy egyformának tekinti a szülők és a gyerekek által megosztott közös környezetet, mint a testvérekét, illetve az egy- és kétpetéjű ikrekét. Ez pedig minden bizonnyal téves feltevés: az egypetéjű ikrekkel hasonlóbban bánhatnak a szüleik, mint a testvérekkel, és az sem biztos, hogy minden gyerek számára pontosan azonos környezetet biztosítanak, beleértve az örökbe fogadott gyerekeket is. Továbbá, feltéve, hogy az IQ-t valóban a korai családi környezet befolyásolja, valójában a szülők gyerekkori környezete az, ami befolyásolta az IQ-jukat, márpedig semmi okunk arra, hogy a szülők és a gyerekeik gyerekkori környezetét egyformának tekintsük, még akkor sem, ha a szülők felnőttkori és a gyerekeik gyerekkori környezetét azonosnak tartjuk (Mackintosh, 1998). A modell nem tesz különbséget közös és egyedi környezet között sem, pedig az intelligencia fejlődését az iskolai körülmények, a kortárs barátok, illetve az érdeklődési kör is befolyásolhatják, ezek pedig különböznek az eltérő életkorú testvérek esetében. A szűken értelmezett örökletesség továbbá nem veszi figyelembe a nem additív genetikai hatásokat, mint például a domináns és recesszív allélek hatását (amelyeknél az adott fenotípust 272 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


egy adott génhely két alléljának interakciója határozza meg) vagy az episztázist (amelynél a fenotípust különböző génhelyeken lévő gének interakciója határozza meg). Végül pedig az egyszerű modell nem fordít figyelmet a szelektív párosodásra, vagyis arra, hogy az emberek elsöprő többsége nem lottón nyeri a párját, hanem tudatosan választja, és a választásban nagy szerepet játszik az, hogy a párok különböző pszichológiai tulajdonságokban hasonlítanak egymásra, beleértve az intelligenciát is. Márpedig az egyszerű modellben az egyes rokonok közti genetikai hasonlóság mértéke abból a feltételezésből indul ki, hogy a szülők között nincsen genetikai hasonlóság. Ezzel szemben a házaspárok mindfenotípusosan, mindgenotípusosan hasonlóbbak, mint a véletlenszerűen válogatott párok, sőt azok között a párok között, akiknek sikerül gyereket nemzeniük, nagyobb a genetikai hasonlóság, mint azok között, akiknek nem (Rushton, 1989). Egy tanulmány, amely 16 vizsgálatot és 3817 pár eredményét tekinti át, azt találta, hogy a „szelektív párosodási együttható”, vagyis a párok IQ-ja közti korreláció 0,37 (Bouchard-McGue, 1981). Ez meglehetősen magas, és azt jelenti, hogy ha az IQ valamennyire örökletes, akkor a párok közti ge- notípusos hasonlóság nem nulla, és így például a testvérek közti genetikai hasonlóság sem 0,5 lesz, hanem több (a szülők közti 0,2-es hasonlóságot feltételezve például 0,6 stb.). Ebből pedig az következik, hogy a 15.4. és 15.5. táblázatban látható egyenletek sok helyütt hibásak: a külön nevelt testvérek közti korrelációk kétszerese például túlbecsüli az örökletességet, ha a testvérek közti hasonlóság nem 0,5, és így tovább. Chipeur és munkatársai (1990) az úgynevezett tágan értelmezett örökletesség becslésekor figyelembe vették a nem additív tényezőket, a közös és egyedi környezet közti különbséget. Vannak azonban további problémák is, amelyeket a tágan értelmezett örökletességi modell sem tud kiküszöbölni. Nem veszi figyelembe a szelektív elhelyezés hatását, vagyis azt, hogy az örökbefogadást intéző hivatalok általában ahhoz hasonló környezetet igyekeznek találni, mint amilyet a biológiai szülők biztosítottak. Emiatt lehet, hogy alábecsülik az örökletesség mértékét, és túlbecsülik a környezet szerepét, mivel az örökbe fogadó szülők hasonlítanak a biológiai szülőkre, és ezt a közös génjeik is okozhatják (Mackintosh, 1998). Másrészt viszont nem számol azzal, hogy az ikreknek a magzati környezete is egyforma: a terhesség alatti közös hatások az örökbefogadási vizsgálatok logikája szerint az örökletességet növelik, nem pedig a környezet szerepét, hiszen a külön nevelt ikrek közti hasonlóságot a géneknek szokás betudni. Végül pedig a tágan értelmezett örökletességi modell is figyelmen kívül hagyja, hogy az örökbe fogadó családok nem reprezentatívak a teljes népességre, hanem a teljes változatosságnak csak egy részét fedik le, mivel – az örökbefogadást intéző ügynökségeknek köszönhetően – nincsenek köztük olyanok, amelyek kimondottan nagyon rossz körülményeket biztosítanának. Ebből következően pedig az átlagot tekintve az örökbe fogadó szülők körülményei jobbak, mint az átlagos szőlőké. Az örökbefogadási vizsgálatok eredményei ezért figyelmen kívül hagyhatják, hogy a nagyon rossz környezeti (anyagi, higiéniai stb.) körülmények rendkívül károsak lehetnek az intelligenciára, függetlenül attól, hogy egy bizonyos küszöbszint felett ezek a körülmények kevésbé befolyásolják a változatosságot, és nagyobb szerep jut a genetikai különbségeknek.

5.4. Az örökletesség korlátai Az újabb vizsgálatok alapján konszenzus alakult ki a 0,50-es érték körül az intelligencia (IQ) örök- letességét illetően. Nem szabad azonban azt várnunk, hogy egyetlen, végső értéket kapunk: „A legelfogadhatóbb következtetés (...) az, hogy az IQ tág értelemben vett örökletessége a modern ipari társadalmakban valahol 0,30 és 0,75 között van, és sem az adatok, sem a modellek nem tesznek lehetővé ennél pontosabb becslést.” (Mackintosh, 1998, 93. o.) Ez nem túl derűlátó megállapítás. Azonban ahogy a faktoranalízis, úgy az örökletességi modell alapján is képesek vagyunk arra, hogy kizárjuk a legszélsőségesebb hipotéziseket, vagyis a tisztán környezeti és a teljesen genetikai hipotézist is elvethetjük. Az adatok alapján nyilvánvaló, hogy az IQ egyéni különbségeit részben környezeti különbségek okozzák. Ugyanakkor az a tény, hogy a külön felnőtt egypetéjű ikrek jobban hasonlítanak egymásra, mint az együtt felnőtt kétpetéjűek, valamint az, hogy az örökbe fogadott gyerekek számottevő mértékben hasonlítanak a biológiai szüleikre, sőt felnőttként jobban, mint az örökbe fogadó családra (lásd a 15.3. táblázatot), nem növeli a teljesen környezetelvű magyarázat hitelét: az egyéni különbségek kialakításában genetikai különbségek is szerepet játszanak. Érdemes észrevenni, hogy a fenti idézetben „modern ipari társadalmakról” esik szó. Korábban már tisztáztuk, hogy az örökletesség mindig csak egy aktuális populációra vonatkozóan adja meg, hogy a teljes változatosság mekkora hányadát magyarázzák genetikai különbségek. Vagyis ahogy a környezeti körülmények változnak, úgy változik az örökletesség is, és az alacsony örökletesség nem jelent igazságosabb társadalmat, hanem éppen ellenkezőleg, azt mutatja, hogy az emberek közti intellektuális különbségek igen nagy részben a környezeti egyenlőtlenségeknek köszönhetők.



Az, hogy az örökletesség csak egy adott populációra érvényes, nem is csak a meghatározásából következik. Valóban eltérő örökletességet találtak gyermek- és felnőttkorban (Plomin-Petrill, 1997), alacsony és magas IQjú csoportoknál (Detterman et al., 1990), illetve fiúknál és lányoknál (Pet- rill-Thompson, 1994). Ezért nem létezik olyan egyetemes mutató, hogy „az IQ örökletessége”, a kapott eredmények mindig a vizsgált populáció körülményeiről is árulkodnak. Az úgynevezett interakcionista nézőpont azonban nem elégszik meg ennyivel, és azt hangsúlyozza, hogy az örökletes és környezeti tényezők nem választhatók külön, mivel egyik sem tudja a másik nélkül kifejteni a hatását (Szokolszky, 2002; Mérő, 1985). Valóban van bizonyíték arra, hogy az IQ örökletes tényezői a környezeten keresztül nyilvánulnak meg. Amikor például külön nevelt egypetéjű ikrek felnőttkorban beszámolnak a gyerekkori környezetükről, kiderül, hogy a szüleik hasonlóbban bántak velük, mint a külön nevelt kétpetéjű ikrekkel az ő nevelőszüleik (Plomin et al., 1. . Ebből arra következtethetünk, hogy az egypetéjű ikrek genetikai egyformasága részben azért vezetett hasonló IQ-hoz, mert a szülőkből hasonlóbb válaszokat váltott ki. így viszont lehet, hogy az a tényező, amely örökletes, valójában nem is közvetlenül az intellektust, hanem például a temperamentumot befolyásolja, és a hasonlóbb temperamentumú gyerekekkel hasonlóbban bánnak a – teljesen különböző – nevelőszülők (Mackintosh, 1998). Volt, aki amellett érvelt, hogy a g-faktor örökletessége bizonyítja, hogy az IQ egyéni különbségeinek forrása szükségszerűen biológiai jellegű, és vélhetően az agy veleszületett különbségeiben keresendő (Jensen, 2000). Az eddigiek alapján azonban jó okunk van arra, hogy kétkedve fogadjuk az ilyen érveket. Az örökletesség nem igazolja egy tulajdonság biológiai meghatározottságát, sem azt, hogy léteznek az adott tulajdonságot kódoló gének. Tudjuk például, hogy a jövedelem is jelentős mértékben örökletes – vagyis a jövedelmi különbségek egy része genetikai, nem pedig környezeti különbségekkel magyarázható (Rowe et al., 1998). Ez azonban csak azt jelenti, hogy van olyan örökletes tulajdonság, amely – közvetve vagy közvetlenül – befolyásolja a jövedelmet, nem pedig azt, hogy létezne „jövedelemgén”. Ugyanakkor az 1990-es évektől egyre több olyan vizsgálatot végeztek, amelyekben molekuláris genetikai módszerekkel közvetlenül is próbáltak olyan genetikai változatokat találni, amelyek korrelálnak az IQ-ban talált fenotípusos változatossággal. Ezek a vizsgálatok olykor sikerre vezettek (lásd Plomin, 1997; Plomin et al., 1994, 1995; Petrill et al., 1996; Chorney et al., 1998; Gervai-La- katos, 2002), ugyanakkor az eredmények jelentős részét nem sikerült megismételni (lásd Petrill et al., 1997; Hill et al., 2002). Ez egyrészt azért van, mert az intelligenciapoligénes öröklődésű, vagyis számos gén hatása révén alakul ki. Ezért az egyes gének hatása nagyon alacsony, és szélsőségesen eltérő (nagyon alacsony és nagyon magas IQ-jú személyekből álló) mintákra van szükség ahhoz, hogy bármilyen hatást ki lehessen mutatni. így sem sikerült azonban olyan génhelyet találni, amely önmagában a különbségeknek több mint 0,5 százalékát magyarázná, de a hatás sokszor ennél is kisebb, 0,1 százalék nagyságrendű (Plomin, in press). Ráadásul még a patológiák sem feltétlenül segítenek: ismerünk olyan génhelyet, amelynek egyes változatai fogyatékosságot okoznak, a normális tartományba eső változatok viszont nem korrelálnak az IQ-val (Mazzocco-Reiss, 1999).

6. A Flynn-hatás és az IQ-ra ható környezeti tényezők Az intelligencia öröklés-környezet vitájában a genetikai kutatások elsöprő túlsúlyban vannak. Valójában azt, hogy az IQ egyéni különbségeinek kialakulásában a környezetnek is szerepe van, elsősorban nem is környezeti vizsgálatokból tudjuk. James R. Flynn 1984-ben publikált egy közleményt arról, hogy a tesztek újrasztenderdizálásakor kapott adatok tanúsága szerint az amerikaiak átlagos IQ-ja legalább 1932 óta folyamatosan növekszik, vagyis ugyanazon a teszten egyre jobb eredményt kell elérni a 100-as IQ-értékhez. Ezt 1987- ben 13 további országból nyert adatokkal is megerősítették (Flynn, 1987), így ma már megbízható adataink vannak az IQ-növekedésről Ausztráliától Brazílián és Izraelen át Svédországig. A jelenséget 1994-ben nevezeték el Flynn-hatásnak (Herrnstein-Murray, 1994), és minden nyugati típusú társadalomban megfigyelhető, amelyben valaha IQ-t mértek. A Flynn-hatás nem egyformán jelentkezik a különféle típusú IQ-teszteknél. A Gc-t (kristályos intelligencia) illetően, vagyis a tanult és verbális képességeket mérő teszteken például jóval kisebb, mint a fluid képességek tesztjein, a legkisebb pedig a tisztán iskolai tudást mérő teszteken. A Gf-et mérő Raven progresszív mátrixok teszten például sokkal nagyobb, mint a Wechsler-teszten. Az átlagos növekedés meglehetősen nagy mértékű, egyes generációk között akár egyegységnyi szórásnak megfelelő eltérést is eredményez. Ez pedig azt jelenti,



hogy egy 1930-as években készült teszten ma 120-130-as átlag jönne ki, vagyis a várt kb. 2 százalék helyett a népesség 35-50 százaléka tartozna a „kimagaslóan intelligens” kategóriába. hasonlóképp: ha a mai sztenderdet töltenék ki az 1930-ban élt emberek, az átlag 70-80-as IQ-érték lenne, tehát a fenti arányban találnánk köztük olyanokat, akiket ma értelmi fogyatékossággal élőként azonosítanánk.

6.1. A Flynn-hatás magyarázatai A Flynn-hatás magyarázatára számos hipotézis látott már napvilágot (lásd Neisser, 1998). A tudományos vizsgálatot azonban megnehezíti, hogy lényegében történeti jelenségről van szó, amely egyszeri, nem megismételhető, és nem tudjuk beavatkozó módszerekkel vizsgálni, vagyis megnézni, hogy ha egyes tényezőket megváltoztatunk, az hogyan befolyásolja az IQ-növekedést. A hipotézisek között ezért olyan kérdésekre adott válaszok alapján kell választanunk, mint: 1. A növekedés milyen IQ-tartományban jelenik meg? 2. Milyen országokban? 3. Milyenfajta teszteken jobban, és melyeken kevésbé? 4. Milyen más változással jár együtt, és mivel nem? 5. Megállt-e? A Flynn-hatás értelmezésekor a legelső kérdés az, hogy az IQ-pontokban tapasztalható növekedés az emberiség átlagos intelligenciaszintjének valódi növekedését tükrözi, vagy pedig egyszerű mérési műtermékkel állunk szemben, és csak a teszteredmények javulnak, az intelligencia nem? Akik az utóbbi mellett teszik le a voksukat, azok szerint az IQ-növekedés túl nagy léptékű ahhoz, hogy valódi intelligenciaváltozást tükrözzön. Maga Flynn (1987) is így gondolja, és a növekedés alapján amellett érvel, hogy az IQ-tesztek nem is mérik az intelligenciát. hiszen ha a generációk közti IQ-különbségeket ugyanúgy értelmezzük, mint az adott generáción belülieket, akkor nagy- szüleink felét értelmi fogyatékossággal küzdőként kellene kezelnünk – az öregedés hatásaitól függetlenül. De további problémát jelentenek a történelmi személyiségek is: ha a Flynn-hatást szó szerint vesszük, akkor Shakespeare, Newton vagy Arisztotelész IQértékeit 0 és -1000 között kellene elhelyeznünk, ami nem csak matematikailag értelmetlenség. Ez azonban csak akkor van így, ha úgy képzeljük, hogy a növekedés az idők kezdete óta tart, és kizárjuk, hogy esetleg nem sokkal az IQ-tesztek feltalálása előtt kezdődött. Mint arra Raven (2002) felhívja a figyelmet, ha a 20. században tapasztalt testmagasság-növekedést is visszavetítjük a régi görögökig, az abszurd eredményt fog adni: a legjobb esetben is a térdünkig érhettek. Brand (1987, 1990) szerint szintén nincs szó valódi intelligencianövekedésől, az IQ-teszteken elért eredmény javulását a tesztekhez való hozzászokás, a megnövekedett tesztrutin okozza. Ez a magyarázat azonban nem túl meggyőző, mivel a Flynn-hatás nem nagyobb azokban az országokban, amelyekben a gyerekek gyakrabban találkoznak az iskolában IQ-tesztekkel (elsősorban az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában). Számos elméletalkotó vélekedik úgy, hogy a Flynn-hatás valódi intelligencianövekedést tükröz. Az egyik magyarázat szerint a növekedést az iskolai oktatás színvonalának fejlődése okozza (pl. Husén-Tuijnman, 1991). Ennek ellentmondani látszik, hogy a növekedés éppen az iskolai tudást mérő teszteken a legkisebb, és az általános fluid gondolkodást mérőkön a legnagyobb. Ugyanakkor az elmúlt évtizedekben az iskolai oktatás hangsúlya a magolásról egyre inkább az önállóbb, problémamegoldó gondolkodásra helyeződött át, ami javíthatta a fluid képességeket (Mackintosh, 1998). Azonban az iskolarendszerek konzervativizmusát tekintve is komoly különbségek vannak az egyes országok között (illetve az egyes országokon belüli iskolák között is), és nincs arról szóló bizonyíték, hogy ez befolyásolná az IQ-növekedés mértékét. Egy másik magyarázat szerint az IQ-növekedést az okozza, hogy egyre kisebb a családok mérete (ZajoncMullally, 1997) – márpedig a családok mérete negatívan korrelál az IQ-val (lásd később). Az egyre komplexebb technikai, mindenekelőtt vizuális környezet IQ-növelő szerepét is felvetették már (Greenfield, 1998). Ez ígéretes kiinduló feltételezés lehet, mert a növekedés a nemverbális és vizuális jellegű tesztekben a legnagyobb. Végezetül biológiai tényezőket is felhoztak a jelenség magyarázatára, mindenekelőtt a jobb és a fejlődés szempontjából fontos tápanyagok, vitaminok könnyebb hozzáférhetőségét (Lynn, 1989, 1990, 1998). E mellett a hipotézis mellett több bizonyíték is szól. Egyrészt a hasonlóan nagy léptékű átlagos testmagasság-növekedés is



feltételezhetően a jobb táplálkozásra vezethető vissza. Másrészt, a testmagasság-növekedéshez hasonlóan a Flynn-hatás is megállni látszik, noha ezt egyelőre csak dán és norvég sorkötelesek (tehát fiatal férfiak) adatai mutatják (Sundet et al., 2004; Teasda- le-Owen, 2005). Harmadrészt pedig úgy tűnik, a növekedés elsősorban a normális eloszlás alsó felén jelentkezik (Colom et al., 2005c), vagyis az IQ átlaga nem azért növekszik, mert egyre több nagyon magas, hanem mert egyre kevesebb nagyon alacsony intelligenciájú embert találunk – a magyarázat szerint azért, mert egyre kevesebben szenvednek súlyos alultápláltságban.

6.2. Az IQ-t befolyásoló környezeti tényezők Nem fontos áttekinteni a Flynn-hatásra adott összes magyarázatot, azt azonban érdemes észrevenni, hogy egykét kivételtől eltekintve (pl. Storfer, 1999; Mingroni, 2004) az összes magyarázat környezeti okot jelöl meg. Tehát, még ha nem is tudjuk biztosan, hogy mi okozza a Flynn-hatást, annyit mindenképp tanulhatunk belőle, hogy környezeti tényezők nagyon komoly hatást gyakorolhatnak az IQ-ra. Számos más környezeti tényezőről is tudjuk, hogy befolyásolja az IQ-t, mint például a légszennyezettség és az ólomszint, ezek azonban meglehetősen kis hatást gyakorolnak. A méhen belüli környezeti állapotokat tükröző születési súly ugyanakkor csak a nagyon kis súlyú csecsemők esetében korrelál az IQ-val, ami azt jelezheti, hogy egy bizonyos küszöbszint alatt a rossz méhen belüli körülmények nagyon károsak az intelligencia fejlődésére, egy bizonyos szint felett azonban már nem befolyásolják döntően az IQ egyéni különbségeit (Mackintosh, 1998). Nagyon régóta ismert eredmény az is, hogy az IQ korrelál a társadalmi helyzettel, és ezt már a kezdetektől sokan genetikus tényezőkkel magyarázták: vagyis az IQ örökletes, és meghatározza, hogy ki milyen foglalkozású lesz, ami pedig döntően befolyásolja a jövedelmi viszonyokat és a társadalmi hierarchiában elfoglalt helyet. Vagyis az érvelés szerint közvetve maga a társadalmi berendezkedés az, ami örökletes, hiszen a gyerekek megöröklik a szüleiktől azokat az intellektuális képességeket, amelyek meghatározzák a társadalmi helyzetüket és az abból fakadó környezeti tényezőket. Az elmélet szerint szociális mobilitás is csak azért lehetséges, mert az öröklődés szabályainak megfelelően sokaknak magasabb lesz az IQ-ja, mint a szüleiknek (az érvelés történeti összefoglalását lásd Kovács, 2001, 2002). A hipotézist nagyon nehéz vizsgálni, mivel ehhez olyan örökbefogadási vizsgálatokra volna szükség, amelyekben nagyon alacsony státusú gyerekeket fogadnak örökbe magas státusú szülők, és fordítva. Nagyon kevés ilyen vizsgálatot végeztek, ezek eredményei azonban nem támasztják alá az örökletes hipotézist: az alacsony státusú szülőktől származó, magas státusú családok által örökbe fogadott gyerekek IQ-jára jótékony hatással van a környezetük (Mac- kintosh, 1998). Ugyanakkor úgy tűnik, valamilyen mértékig valóban befolyásolhatják örökletes tényezők is a társadalmi helyzetet, noha nem feltétlenül csak az IQ-n keresztül; számos, például az iskolai vagy a munkahelyi sikerességet befolyásoló személyiségvonás is lehet részben örökletes. A társadalmi helyzet által meghatározott környezeti tényezők és az IQ közti kapcsolat feltárását nehezíti, hogy a rengeteg, egymással is korreláló változó (társadalmi helyzet, anyagi helyzet, szülők jövedelme, szőlők iskolai végzettsége, szülők foglalkozásának státusa, lakóhely, testvérek száma, szülők életkora a gyerekek születésekor stb.) alapján szinte lehetetlen kibogozni, hogy pontosan melyiknek is van oksági szerepe az IQ egyéni különbségeinek alakításában.

18.7. táblázat EUGENIKA Az eugenika kifejezés Galtontól származik, eredetileg az emberi faj „fejlesztését” célozta a jobb képességűek szaporodásának támogatásán keresztül. Az IQ-tesztelés korai szakaszában sokan használták a teszteket az eredetinél sokkal radikálisabb eugenikai megfontolásokból. Az Egyesült Alla- mokban az 1920-as évektől bevándorlókkal kitöltetett IQ-tesztek eredményei alapján sokan attól tartottak, hogy genetikailag egyre alacsonyabb rendű emberek érkeznek az országba, és ezt is felhasználták érvként a bevándorlási szabályok szigorítása érdekében. Nagy-Britanniában az iskolai szelekció során használtak IQ-teszteket, amelyek alapján 11 éves korban eldöntötték a gyerekekről, hogy milyenfajta középiskolába járhatnak, ami döntően kihatott az egyetemi továbbtanulás lehetőségére, és így közvetve a gyerek majdani foglalkozására és társadalmi helyzetére is. Sokan aggódtak amiatt, hogy mivel az alacsonyabb IQ-jú szülőknek több gyereke születik, mint a magasabb IQ-júaknak, ez a trend végül szükségszerűen a „nemzeti intelligencia” hanyatlásához vezet (lásd pl. Cattell, 1937). Ez is szerepet játszott abban, hogy az Egyesült államokban az alacsony IQ-júakat, az 1960-as évekig összesen több tízezer embert kötelező sterilizációnak vetettek alá. Az először az Egyesült államokban



bevezetett sterilizációs törvények inspirálták a náci Németország vezetőit is, akik kb. 300 ezer embert tettek terméketlenné, majd később nagyjából 200 ezret méreginjekciókkal meg is gyilkoltak (lásd Gould, 1998; Kamin, 1974). Ugyanakkor túlzás azt állítani, hogy a fentiek közül bármelyiket is az IQ-tesztek vagy a készítőik okozták volna. Bevándorlásellenes, rasszista vagy bigottan konzervatív társadalmi nézetek már korábban is léteztek, az IQ-tesztek eredménye csak ürügy volt ezek megerősítéséhez. Ami pedig az iskolai szelekciót illeti, kiderült, hogy amikor eltörölték az IQ-teszteket, és visszaállították a korábbi felvételi rendszert (ami a gyerekekkel és a szüleikkel való elbeszélgetésből állt), akkor ugrásszerűen megnőtt a középosztálybeli származású gyerekek száma az iskolákban, és ezzel együtt csökkent a munkásosztálybeli szülők gyerekeinek a felvételi sikeressége (Mackintosh, 1998). Ezért, amikor azt állítjuk, hogy az IQ-teszt használata igazságtalan bármilyen kiválasztási helyzetben, akkor érdemes figyelembe venni azt is, hogy milyen alternatívák vannak helyette, és azok igazságosabbak-e. Mindenesetre a fentiek komoly szerepet játszanak abban, hogy az IQ-tesztek, és közvetve a kognitív képességek egyéni különbségeinek a kutatása – különösen az örökletesség vizsgálata – rossz hírnévre tett szert. Amellett is szólnak bizonyítékok, hogy az iskolai oktatás is jó hatással van az IQ-ra. Tudjuk például, hogy a nyári szünet után a gyerekek IQ-ja egy kicsit alacsonyabb, mint az iskolaév végén. Továbbá az iskolákban az évvesztes gyerekek az életkoruknál átlagosan fiatalabb gyerekekkel járnak egy osztályba, így előfordulhat, hogy Aladár, aki szeptember közepén született, nem jár egy osztályba Bélával, akinél egy hónappal idősebb, egy osztályba jár viszont Cecillel, akinél nyolc hónappal fitalabb. A vizsgálatok azt mutatják, hogy Aladár mentális kora közelebb áll a Ceciléhez, mint a Béláéhoz, vagyis a gyerek mentális kora jobban függ attól, hogy hányadik osztályba jár, mint attól, hogy hány éves (Ceci, 1990). Ez azt mutatja, hogy az iskola komoly hatást gyakorol az IQ-ra, legalábbis az iskoláskor végéig. A legtöbbet vizsgált környezeti változó, amely hatással van az IQ-ra, a családok mérete és a születési sorrend. Tudjuk, hogy gyerekek száma szignifikáns negatív korrelációt (kb. -0,30) mutat az IQ-val; ez alapján sokan azt a következtetést vontak le, hogy az alacsonyabb IQ-júaknak több gyerekük születik, ami a társadalom átlagos intelligenciájának hanyatlásához fog vezetni (lásd az Eu- genika című szövegdobozt). A helyzet azonban az, hogy a családok mérete, valamint a születési sorrend által az IQ-ra gyakorolt hatás összefügg, és úgy tűnik, nem az egy családban felnövő gyerekek száma, hanem a születési sorrend az, ami perdöntő. Tudjuk, hogy minden később született gyereknek alacsonyabb az IQ-ja, mint az idősebb testvéreinek. Ha minden újabb gyerek IQ-ja csak 1 ponttal alacsonyabb, mint az előzőé, akkor egy hatgyerekes család átlagos IQ-ja 2 ponttal alacso nyabb lesz, mint a kétgyerekeseké, még akkor is, ha az első két gyerek IQ-ja mindkét családban egyforma (Mackintosh, 1998). A születési sorrend magyarázatára több elmélet is született, ezek részleteikben különböznek, de mindegyik arra épül, hogy a később született gyerekekre a szülőknek egyre kevesebb ideje és erőforrása jut (Zajonc, 1976, 2001; Zajonc-Markus, 1975; Blake, 1981; Downey, 2001). Ugyanakkor az is igaz, hogy a születési sorrendben adott helyet elfoglaló gyerekek IQ-ja különbözik annak függvényében, hogy összesen hány gyerek van a családban, így egy háromgyerekes család második gyerekének alacsonyabb az IQja, mint egy négygyerekes család második gyerekének, akinek viszont az ötgyerekes családok második gyerekénél magasabb az IQ-ja, és így tovább (Belmont-Marolla, 1973).

7. A nemek közötti különbségek Az emberi intelligencia irodalmában kevés kérdés tart számot nagyobb érdeklődésre és váltott ki dühödtebb vitákat, mint az, hogy vannak-e különbségek a férfiak és a nők intellektuális képességei között. Nem is önmagában az az állítás vált ki indulatokat, hogy léteznek effajta különbségek, hanem az a feltevés, hogy ezek a különbségek biológiai jellegűek, s nem a nemek közti társadalmi különbségek alakították ki őket. A vita heve és a nem-pszichológusok bevonódása – noha aligha segíti elő a vizsgált jelenségek alaposabb megértését – bizonyos szempontból teljesen érthető. A nők elnyomása elleni küzdelem az elmúlt évtizedek egyik legfontosabb társadalmi változása volt, amely a látható sikerek ellenére sok tekintetben ma sem ért véget. Sokak számára a küzdelem végső célja a férfiak és nők közti, egyes foglalkozásokban, a jövedelmekben stb. megjelenő különbségek teljes felszámolása. Ezt az ideált veszélyezteti az az állítás, hogy a férfiak és a nők képességei között biológiai különbségek is vannak. A műszaki és a természettudományos egyetemi képzésben például ma világszerte sokkal több férfi vesz részt, mint nő. Ezt sokan a női szerepek sztereotip felfogásának tudják be (pl. Davies-Spen- cer, 2005), ha azonban feltételezzük, hogy ebben a férfiak és a nők közötti biológiai különbségek is szerepet játszanak, akkor a fentebb vázolt végcél módosul. Az igazságosságot ugyanis így már nem az jelenti, hogy az effajta képzésben fele-fele arányban (pontosabban a teljes népességen belüli nemi 277 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


arányokat tükrözve) vegyenek részt férfiak és nők, hanem az, hogy az arányok kizárólag a két nem közti biológiai különbségeket tükrözzék, és ne „rakódjanak rá” társadalmi különbségek, vagyis a társadalom ne növelje a már meglévő különbségeket. Sőt, ha valóban vannak veleszületett különbségek, akkor akár még amellett is lehet érvelni, hogy a teljesen egyenlő arány éppenséggel igazságtalan, mivel a felvételi rendszer előnyben részesítené a rosszabb képességűeket. A vitában részt vevő felek ráadásul sokszor nem egymás érveit és bizonyítékait, hanem a motivációit és a szakértelmét támadják. Az egyik oldal rendszerint azzal vádolja a másikat, hogy – mégoly jó szándékú – politikai motivációi miatt figyelmen kívül hagyja az empirikus eredményeket (lásd pl. Kimura, 2003), míg a másik oldal időnként azzal érvel, hogy akik a nemi különbségek biológiai alapjait kutatják, azok nem objektív tudományos munkát végeznek, hanem az uralkodó férfisovi- niszta társadalmi status quo fenntartásában érdekeltek, „kutatásuk” pedig csak ennek az eszköze. Mielőtt azonban elköteleznénk magunkat valamelyik álláspont mellett, érdemes figyelemre méltatni magukat a pszichometriai tesztek eredményében talált nemi különbségeket. Ki fog derülni ugyanis, hogy a képességek jelentős részében, ha nem a többségében, átlagosan a nők teljesítenek jobban, nem pedig a férfiak. A konkrét különbségek tárgyalása előtt azonban még egy dolgot fontos kiemelni. Ez a fajta kutatás nemcsak a férfiak és a nők eredménye között található különbségek önmagában és önmagáért való vizsgálatát célozza, hanem segíthet megérteni az intelligencia természetét is. Tudjuk ugyanis, hogy különféle tesztek eredményei korrelálnak, és ez alapján vannak, akik azt feltételezik, hogy ezek egyetlen mögöttes képességet mérnek. ha viszont azt találjuk, hogy bizonyos fajta teszteken a férfiak, másokon a nők jobbak, akkor okkal érvelhetünk amellett, hogy valójában különböző kognitív képességekről van szó – hasonlón ahhoz, mint amikor kettős disszociációt találunk (lásd fent, Az egyéni különbségek magyarázata cím alatt). Ez a kérdés azt is érinti, hogy mit értsünk egyáltalán az általános IQ fogalmán. Az egyik konkrét javaslat szerint a téri, a verbális és az absztrakt gondolkodási IQ átlagát (Lynn, 1999). Mások ugyanakkor – éppen a nemi különbségekre hivatkozva – amellett érvelnek, hogy három láthatóan különböző képesség átlaga nem lesz értelmes dolog, ezért helyesebb, ha általános IQ alatt kizárólag a nemverbális gondolkodási tesztek (mint pl. a Raven progresszív mátrixok) átlagát értjük (pl. Mackintosh, 1996).

7.1. Különbségek a speciális képességekben Tekintsük tehát magukat a nemi különbségeket. A 15.6. táblázat (Mackintosh, 1998 alapján) összegzi hét különféle képességet mérő teszten, valamint a DAT (Differenciális képességteszt) ötféle al- tesztjén talált nemi különbségeket. A pozitív érték férfi-, a negatív női előnyt mutat (sajnálatos módon ez a szexista írásmód honosodott meg a szakirodalomban).

18.8. táblázat - 15.6. táblázat. Nemi ülönbségek küönféle tesztekben Teszt

Különbség IQ-ban

egységnyi szórásban

Szókincs

0,3

0,02

DAT nyelv

-6,75

-0,45

Olvasás

-1,35

-0,09

DAT helyesírás

-6,0

-0,40

Perceptuális sebesség

-3,45

-0,23

DAT sebesség

-5,1

-0,34

Téri

2,85

0,19



DAT téri viszonyok

2,25

0,15

Mechanikus gondolkodás

11,55

0,77

DAT mechanikus gondolkodás

11,4

0,76

Emlékezet

-3,9

-0,26

Matematikai gondolkodás

2,55

0,17

Látható, hogy a szókincsben nincs különbség, a nők jobban teljesítenek az olvasás utáni megértést, a perceptuális sebességet és az emlékezetet mérő teszteken, míg a férfiak a matematikai, a téri és a mechanikus gondolkodást mérő teszteken szerepelnek jobban. A legnagyobb különbséget a mechanikus gondolkodást mérő teszteken találták a férfiak javára, ezen a fajta teszten általában fogaskerekekből vagy más részekből felépült mozgó rendszerekről kell megmondani, hogy ha egyes részeket adott irányba elmozdítunk, akkor egy másik rész milyen irányba mozdul el. Ezek a tesztek azonban egyrészt nem szerepelnek mindegyik nagyobb IQtesztcsomagban, másrészt szinte semmit sem tudunk a specifikusan ezeken a teszteken megjelenő egyéni vagy nemi különbségek okairól. Szintén a férfiak teljesítenek jobban a matematikai teszteken. Vannak, akik szerint a különbség a táblázatban szereplőnek nagyjából a kétszerese, tehát kb. egyharmad szórásnyi, vagyis 5 IQ-pontnyi, ugyanakkor – legalábbis az Egyesült Államokban – az iskolai matematikai érdemjegyekben nincsenek nemi különbségek, sőt volt, hogy kismértékű női előnyt találtak (lásd Gallagher-Kaufman, 2005). Ugyanakkor többen is azt találták, hogy a matematikai képességtesztek nem tudják előre jelezni az egészen kiemelkedő matematikai teljesítményt, mivel ezekben a tesztekben néhány perc alatt megoldható problémák szerepelnek, míg a matematikusok rendszerint legalább órákig, de inkább napokig vagy hetekig gondolkodnak egy-egy problémán, és ezért a kétfajta probléma és a megoldásuk is nagyon különböző (Kessel-Linn, 1996; Caplan-Caplan, 2005). A nők verbális teszteken talált előnye jól ismert eredmény, és már egészen fiatal korban megnyilvánul, így a lányok például a nyelvelsajátításban is rendszerint előbb járnak, mint a fiúk (lásd pl. Kimura, 2003). A perceptuális sebességben (Gs) talált jobb női eredmények magyarázatával ugyanakkor igen keveset foglalkoztak, annak ellenére, hogy a különbség meglehetősen nagy, és a legutóbbi eredmények is megerősítették a létezését (lásd van der Sluis et al., 2006; Camarata-Wood- cock, 2006). Ráadásul érdekes, hogy miközben a megfigyelési idő (lásd korábban) elsősorban a sebességet mérő tesztekkel korrelál (Mackintosh-Bennett, 2002), a perceptuális sebességet mérő pszichometriai tesztek eredményében vannak nemi különbségek, a megfigyelési időben viszont nincsenek (Burns-Nettelbeck, 2005). A nemi különbségek közül a legalaposabban valószínűleg a téri képességben található férfielőnyt vizsgálták. A legnagyobb nemi különbségek az úgynevezett téri forgatásos feladatokban vannak, amelyekben egy adott alakzat különböző változatairól kell eldönteni, hogy csak elforgatással visszanyerhető-e az eredeti alakzat, vagy pedig annak a tükörképét kapjuk (15.7. ábra). A bevezetőben említett kérdésre, miszerint a nemi különbségeket vajon a nemek közti társadalmi vagy biológiai különbségek okozzák-e, itt tudjuk a legalaposabb választ adni.

15.7. ábra. Téri forgatásos feladat. Azt kell eldönteni, hogy az elsô alakzat elforgatható-e úgy, hogy a másodikat kapjuk, vagy nem Úgy tűnik, hogy a téri képesség nemi különbségeit elsősorban biológiai, mindenekelőtt hormonális tényezők okozzák. Tudjuk például, hogy nők rosszabb eredményt érnek el a téri emlékezetet mérő teszteken a menstruáció alatt, mint egyébként (Potsma et al., 1999), ami az ösztrogén és a progeszteron szerepére utalhat. Ennél is több bizonyíték van arra, hogy a téri képesség összefügg a férfi nemi hormonok, vagyis az androgének szintjével. Tudjuk, hogy azok a nők, akik kongenitális adrenális hiperpláziában szenvednek, vagyis magzati 279 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


korban abnormálisan magas androgénszintnek vannak kitéve (aminek számos testi jele is van, például a rendkívül erős testszőrzet), a női átlagnál sokkal jobb eredményt érnek el a téri teszteken, míg a Turnerszindrómás nők, akiknek viszont nagyon alacsony az androgénszintje, rosszabbat. Továbbá azoknak az idős férfiaknak, akik orvosi okokból tesztoszteronkezelésen esnek át, javul a téri feladatokban nyújtott teljesítménye. Végezetül patkánykísérletek is bizonyítják, hogy tesztoszteroninjekció hatására javul a téri tájékozódás (Mackintosh, 1996, 1998; Kimura, 2003). Ezek az eredmények valóban nemigen magyarázhatók a nemek közti társadalmi különbségekkel. Ugyanakkor nem tudjuk, a hormonális tényezők hogyan hatnak a téri képességekre. Végezetül érdemes megemlíteni, hogy a téri és verbális képességekben talált nemi különbségekről végzett vizsgálatok is megerősítették a mentális hatékonysággal (lásd Az egyéni különbségek magyarázata cím alatt) kapcsolatos eredményeket. Azt találták, hogy a férfiak agya a téri, a nők agya pedig a verbális feladatok megoldása közben használ kevesebb glükózt – vagyis éppen azokban, amelyekben jobban teljesítenek (Neubauer et al., 2002, 2005; Neubauer-Fink, 2003).

7.2. Különbségek az általános intelligenciában A speciális képességek tárgyalása után érdemes rátérni arra, hogy az általános, nemverbális, elvont gondolkodást mérő teszteken – mint például a Raven progresszív mátrixok – vannak-e nemi különbségek. Egészen a legutóbbi évekig konszenzus volt a tekintetben, hogy a g-ben nincsenek nemi különbségek, vagy pedig elhanyagolható (1-2 IQ-pontnyi) mértékűek (pl. Brody, 1992; Cattell, 1971; Jensen, 1998; Mackintosh, 1996; Spearman, 1923; Terman, 1916). Újabban Richard Lynn állt elő azzal, hogy 14-15 éves korig nincsenek nemi különbségek az általános intelligenciában, 15-16 éves kortól azonban a férfiak előnye 5 IQ-pontnyi. Ezt ő az intelligencia nemi különbségeinek fejlődési elméletével magyarázza, amelynek a lényege a következő: 1. az agyméret korrelál az IQ-val, 2. a férfiaknak nagyobb az agya, mint a nőknek (akkor is, ha a testsúlyban talált különbséget is figyelembe veszik), 3. a lányok hamarabb serdülnek, ezért az agyméretbeli különbségek csak 15-16 éves kortól válnak véglegessé, tehát: 15 éves kor előtt nincsenek különbségek az általános intelligenciában, 15 éves kor után viszont vannak (Lynn, 1994, 1998, 1999; Lynn-Irwing, 2004; Irwing-Lynn, 2005). Láthattuk, hogy Lynn megközelítése, amely szerint az általános IQ a téri, a verbális, valamint a nemverbális gondolkodási IQ átlaga, önmagában is problematikus, mivel mind a neuropszicholó- giai adatok, mind a nemi különbségek azt mutatják, hogy külön képességekről van szó, amelyeket oly módon átlagolni, ahogy Lynn teszi, fogalmi értelmetlenség. Valójában a férfielőny leginkább a téri IQ-ban mutatkozik meg. Irwing és Lynn (2005) azon eredményeit pedig, amelyek szerint a Raven progresszív mátrixokon, vagyis önmagában egy nemverbális gondolkodási teszten is 4,6 pontos férfielőnyt találtak, komoly módszertani kritikák érték (Blinkhorn, 2005). De még ha igaz is lenne, hogy a felnőtt férfiaknak egyharmad szórásnyi előnyük van az általános faktoron, az erre adott elméleti magyarázat akkor sem állná meg a helyét. Egyrészt, pusztán a felnőtt férfi- és női agy méretbeli különbségei alapján nem 5 pontnyi, hanem 15 pontnál is jóval nagyobb különbséget kellene várnunk (Mackintosh, 1998). Másrészt, Lynn saját hivatkozásai szerint is a nők agya minden fejlődési ponton kisebb, mint a férfiaké, ezért azt kellene várnunk, hogy az IQ-különb- ség kisebb 15 éves kor előtt, és nagyobb utána, nem pedig azt, hogy gyerekkorban nincs, felnőttkorban pedig van – arról nem is beszélve, hogy Lynn szerint 12 éves korban a lányok előnye mutatható ki. Végül pedig Lynn elképzelése, amely szerint a nagyobb agy okozza a jobb „általános intelligenciát”, meglehetősen anakronisztikus az agyműködésről való jelenlegi ismereteink fényében. Egyfelől, ha el is fogadjuk ezt a magyarázatot, az IQ-eredmények alapján akkor is azt kellene várnunk, hogy a férfiaknak nem az egész agya nagyobb, hanem elsősorban azok a területek, amelyek például a téri megismerésért felelősek, és az egyes agyi területek annyival nagyobbak, mint amekkora az IQ-különbség. Másfelől pedig, ha a férfiak egész agya nagyobb, és nem csak annak egyes részei, akkor miért nincs a férfiaknak ugyanekkora előnyük például empátiában és más emocionális vonásokban, mikor az érzelmekért felelős agyi területeik is „nagyobbak”? Végezetül szót kell ejteni arról is, hogy a férfiak és a nők teszteredményeinek nemcsak az átlaga, hanem a szórása között is lehet különbség. A bevett nézet szerint a nők és a férfiak IQ-eloszlási görbéje nem egyforma: a szórás a férfiaknál valamivel nagyobb, mint a nőknél (pl. Geary, 1998; Herrnstein-Murray, 1994; Jensen, 1998). Ez azt jelenti, hogy mind a legjobb, mind a legrosszabb képességűek között nagyobb számban vannak férfiak, mint nők. Mások ugyanakkor kizárólag a matematikai képességben találtak ilyen különbséget (Feingold, 1992; Mackintosh, 1998; Irwing- Lynn, 2005). Így elképzelhető, hogy a szórás különbsége is magyarázó tényező lehet abban, hogy miért találunk nagyobb számban férfiakat a műszaki és matematikai pályákon – függetlenül attól, hogy a nemek átlaga között van különbség, vagy nincs.



De ahol van is különbség a férfiak és nők között, az eredmények ott is különböző átlagú, esetleg különböző szórású, de egymást érintő normál eloszlást adnak, nem pedig két, távoli normális eloszlást, ahol az egyik populáció legmagasabb értékei is elmaradnak a másik populáció legalacsonyabb értékeitől. Ebből pedig az következik, hogy még azokban a tulajdonságokban is, amelyekben a nők átlaga rosszabb, nagy számban találunk olyan nőket, akik a férfiak átlagánál jobb eredményt érnek el, és olyan férfiakat, akik a női átlagnál rosszabbul teljesítenek (persze ennek a fordítottja érvényes azokra a tulajdonságokra, amelyekben átlagosan a nők mutatkoznak jobbnak). Ezért függetlenül attól, hogy a különbségek kialakításában szerepet játszanak-e biológiai tényezők vagy sem, az egészen biztosan kijelenthető, hogy aki bármely egyént nem a saját, hanem a nemének az átlagos teljesítménye alapján ítél meg, az előítéletekre, nem pedig tényekre alapozza a véleményét.

8. Az IQ-tesztek bírálata Az IQ-tesztekkel szemben talán leggyakrabban elhangzó ellenérvek szerint az IQ-tesztek nem az intelligenciát mérik. Ebben a tesztek bírálói egyet is szoktak érteni. Ahhoz azonban, hogy megmondjuk, miért is nem az intelligenciát mérik az IQ-tesztek, vagy hogyan lehetne jobban mérni az intelligenciát, mint IQ-tesztekkel, azt is meg kellene tudni mondani, hogy mi is az intelligencia. Ezért a legtöbb szerző, aki az IQ-teszteket bírálja, újradefiniálja az intelligenciát is, ezt pedig az egyes elméletalkotók meglehetősen különböző módon teszik. Lényegében ahányféle dolgot hiányolnak az IQtesztekből, annyiféle új, alternatív intelligenciafelfogás született már. Az egyes felfogások különböznek a tekintetben, hogy melyek azok a tulajdonságok, amelyeket fontosnak vagy az intelligencia részének tartanak, de amelyet nem mérnek a hagyományos IQ-tesztek.

8.1. Kreativitás Először 1957-ben, a Szputnyik űrhajó fellövését követően kérdőjelezték meg, hogy az IQ-tesztek képesek-e mérni a legfontosabb mentális képességeket. Az amerikai társadalmat sokkolta, hogy a Szovjetunió hogyan tehetett szert előnyre az űrkutatásban. Ez vezetett el a divergens gondolkodás, a kreativitás kutatása felé. A konvergens és divergens gondolkodás elmélete a problémamegoldó gondolkodásnak két alaptípusát különbözteti meg. Ha egy probléma jól definiált, és csak egy lehetséges jó megoldása van (ahogy az IQtesztekben szereplő feladatok esetében is), és a gondolkodás célja ennek az egy megoldásnak a megtalálása, azt konvergens gondolkodásnak nevezik. Ha viszont egy probléma rosszul definiált, és sok lehetséges megoldása van, vagyis nem önmagában a megoldás megtalálása a cél, hanem az, hogy rájöjjünk, hogyan is kell hozzákezdeni a megoldáshoz, akkor a probléma divergens gondolkodást igényel. Az elmélet szerint a konvergens gondolkodás képessége az intelligenciával, a divergens gondolkodásé a kreativitással hozható összefüggésbe (Guilford, 1966, 1967). Az alkotó gondolkodásra való képesség mérésére számos tesztet alkottak, amelyek alapján megszületett a pszichometriai kreativitás fogalma. Ezekben a tesztekben rendszerint különféle tárgyakról kell megmondani, hogyan lehetne őket nem szokványos módon használni, vagy éppen egy üres körökkel teli lapra kell szabadon rajzolni. A pszichometriai kreativitással azonban több gond is van. Egyrészt nem biztos, hogy a pszichometriai kreativitástesztek ugyanazt a képességet mérik, mint ami a legnagyobb tudósokra és művészekre jellemző (sőt az sem biztos, hogy a tudományban és a művészetben használt „kreativitás” is ugyanaz a dolog). Azt a fajta rendkívüli kreativitást, amely Mozartra vagy Shakespeare-re jellemző, viszont nem tudjuk laboratóriumban tanulmányozni, éppen azért, mert annyira ritka. Másrészt az is kérdés, hogy ez a fajta, valóban zseniális kreativitás egyáltalán számszerűsíthető-e oly módon, ahogy azt a tesztek teszik. Végezetül pedig, a pszichometriai kreativitástesztek pontozása is számos problémát vet fel, mivel egy válasz rendszerint attól ér magasabb pontszámot, hogy kevesen írták, vagyis a pszichometriai kreativitás műveleti meghatározása itt egyszerűen a többségtől való eltérés. A kreativitás kutatása ugyanakkor érdekes eredményekkel is szolgált. Kiderült, hogy az intelligencia és a kreativitás alacsony IQ-júak esetében korrelál, magas IQ-júak esetében viszont nem. Vagyis akinek alacsony az IQ-ja, az általában a pszichometriai kreativitásteszteken is rosszabb eredményt ér el, míg a magas IQ-júak között éppúgy akadnak jobban, mint kevésbé kreatívak. Hasonló eredményt kaptak a tesztek világán kívül, Nobeldíjasokkal végzett kutatások is: a vizsgált tudósok IQ-ja minden esetben 130 felett volt, de az a fölötti különbségek már nem jelezték előre, hogy ki lesz Nobel-díjas, és ki nem (MacKinnon, 1962).

8.2. A sikerességet meghatározó IQ-n kívüli tényezők



A hagyományos IQ-tesztekkel kapcsolatos gyakori bírálat szerint azok csak olyan képességeket mérnek, amelyeknek elsősorban az iskolapadban vesszük hasznát. Ezt hangsúlyozza a praktikus intelligencia elmélete is, amely szerint a korábban általános intelligenciának nevezett és az IQ-tesztek által mért képesség az emberi gondolkodásnak csak egy szűk tartományát fedi le: azt, amelyre az iskolai sikerességhez szükség van, különösen a hagyományos, akadémikus ismeretek átadását célzó oktatásban. Az elmélet szerint azonban amint kikerülünk az iskolából, sem a hagyományos IQ-teszten elért eredményünk, sem az iskolai teljesítményünk nem sokat számít. Ezzel szemben a praktikus intelligenciának nevezett képesség segít bejósolni az életben elért sikereket (Sternberg- Wagner, 1986; Wagner, 1994, 2000; Sternberg et al., 2000). A praktikus intelligencia elméletével párhuzamosan a munkapszichológiában is kritika érte az IQ-tesztek érvényességét. David McClelland (1973) tanulmánya óta ugyanis a munkahelyi alkalmasság pszichológiája is egyre inkább az intelligenciától független személyes készségekre irányult, amelyeket Mcclelland nyomán kompetenciáknak nevezünk. Azóta számos munka (lásd Boyatzis, 1982; Spencer-Spencer, 1993) igyekezett bizonyítani, hogy a munkahelyi sikeresség szempontjából a kompetenciák fontosabbak, mint az intelligencia. A kompetencia fokozatosan a vezetéssel és az alkalmasságvizsgálattal foglalkozó pszichológia egyik legnépszerűbb fogalmává vált (lásd Klein, 1998). Sokan ugyanakkor továbbra is amellett érvelnek, hogy az összes ismert pszichológiai változó közül az IQ jelzi legjobban előre a munka státusát és a munkahelyi sikerességet (lásd Jensen, 1998; Gottfredson, 1986, 1997; Schmidt-Ones-Hunter, 1992; Schmidt-Hunter, 1998). Valójában azonban a kompetencia elmélete, csakúgy, mint Sternberg (1996, 1999) „sikeres intelligencia”elmélete, megfordítja a kérdést: nem az a fontos, hogy az ismert pszichológiai változók mennyire jósolják be a munkahelyi sikerességet, hanem induljunk ki abból, hogy mi kell ahhoz, hogy az adott munkát valaki sikeresen tudja végezni. A kompetenciának azonban éppen ezért részét képezi számos motivációs változó és személyiségvonás is. Lehetséges, hogy nem ugyanazokból a változókból kell kiindulni az egyéni különbségek okainak megértéséhez, illetve ahhoz, hogy az egyéni különbségek alapján a lehető leghatékonyabban tudjunk előre jelezni olyasmiket, mint például a munkahelyi sikeresség. Láthattuk, hogy az IQ megértéséhez érdemes azt különféle specifikusabb faktorokra bontani, miközben úgy tűnik, a puszta előrejelzés szempontjából éppen az a megoldás hatékonyabb, ha ötvözzük nem kognitív változókkal is. A kompetencia mellett a területspecifikus szakértelmet (Ceci, 1991; Ceci-Liker, 1986; Ceci- Roazzi, 1994) vagy burkolt tudást (Sternberg et al., 2000) is sokat vizsgálták. Ennek a fajta tudásnak vagy szakértelemnek az a lényege, hogy nem tudjuk explicit formában kifejezni. Kiderült, hogy fanatikus lóversenyfogadók rendkívül sok tényező közti bonyolult összefüggések alapján számítják ki a lovak esélyeit, anélkül hogy pontosan meg tudnák mondani, hogyan is számolnak. Gyümölcsöt áruló brazil utcagyerekek pedig könnyedén megoldottak bonyolult számítási feladatokat, ha életszerű vásárlásként fogalmazták meg őket, de nem tudták megoldani ugyanazokat a feladatokat el- vontabb formában. Mackintosh (1998) szerint az effajta tanulásért egy implicit asszociatív rendszer felelős, amely az IQ-tól független, és valójában a külvilágról való tudásunk jelentős részét ennek a segítségével sajátítjuk el. A hagyományos IQ-teszteket bíráló elméletek közül az egyik legismertebb howard Gardner többszörösintelligencia-elmélete (Gardner, 1983, 1993, 1999). Gardner szerint az, amit az IQ-tesztek mérnek, az emberi képességeknek csak nagyon szűk tartományát fedi le. Ezért bevezet hétfajta intelligenciát, amelyek a következők: nyelvi intelligencia, logikai-matematikai intelligencia, téri intelligencia, zenei intelligencia, testi-mozgásos intelligencia (Gardner megfogalmazásában: „problémamegoldó és termékalkotó képesség a test vagy valamely testrész használatával” – Gardner, 1997, 45. o.), személyes intelligencia (önismeret) és személyközi intelligencia (társas készségek, mások megértésére való képesség). Gardner később egy nyolcadik formával, a természeti intelligenciával is gazdagította a képet, valamint fontolgatta, de végül elvetette a morális intelligencia bevezetését (Gardner, 1999). Gardner azonban nem alakított ki új mérőeszközöket az intelligenciái mérésére, mivel nemcsak a meglévő elméletekkel, de magával a teszteléssel sem ért egyet. Annak eldöntésekor, hogy egy adott „dolgot” lehet-e intelligenciának nevezni, Gardner nyolc kritériumot sorol fel, amelyeket együttesen szubjektív faktoranalízisnek nevez. Ezek közé tartozik az agyi sérülés következtében beálló disszociáció (az egyik intelligencia agysérülés következtében romlik, míg a többit ez nem érinti), a kísérleti interferencia hiánya (párhuzamosan tudunk műveleteket végezni a különféle intelligenciákkal), a rendkívüli tehetségek (akiknek csak az egyikfajta intelligenciája kimagasló, a többi átlagos), és így tovább. Gardner elmélete részben azért is lett népszerű, mert a kognitív és kísérleti pszichológiában bevett módszerekre is támaszkodik, a puszta statisztikai elemzés helyett. Ugyanakkor, mint arról fentebb (435-440. o.) szó volt, attól, hogy különböző képességeket (vagy modulokat) lehet azonosítani neuropszichológiai és kísérleti 282 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


pszichológiai módszerek segítségével, ezek még korrelálhatnak a normális tartományban, és lehet, hogy az ezek mérésére kialakított tesztek ugyanarra a faktorra adnak töltést. Vagyis Gardner lényegében azt próbálja bizonyítani, hogy nem létezik „általános intelligencia”, csak specifikus képességek: „az emberi elme egy sor, viszonylag független képességből áll, amelyek csak laza és nem bejósolható módon kapcsolódnak egymáshoz, nem pedig egyetlen, általános célú mechanizmusból, amely mindig egy adott teljesítményszinten üzemel, függetlenül a tartalomtól és a kontextustól” (Gardner, 1999, 32. o.), illetve: „véget ért azoknak az egyeduralma, akik egyetlen, általános intelligenciában hisznek” (Gardner, 1999, 203. o.). Gardner intelligencia-„fajtái” közül valójában csak négy tartozik a kognitív képességek közé, és ezek közül három, a nyelvi, a logikai-matematikai és a téri intelligencia meglehetősen hasonlít a fluid-kristályos modell faktoraira (ott Gc, Gf és Gv, lásd fent, 431-433. o.), tehát nem előzmények nélküli. Az pedig, hogy a legkiemelkedőbb teljesítmény specifikus területeken jelenik meg, szintén nem meglepő, hiszen tudjuk, hogy magasabb képességszinten kevesebbet magyaráz a változatosságból az általános faktor (szintén lásd 434. o.). Gardnert valójában jobban érdeklik az intelligenciával kapcsolatos oktatási, pedagógiai kérdések, mint az egyéni különbségek megértése (lásd Gardner, 1993). Ebből a szempontból viszont az elméletnek van egy pozitív üzenete: a tanulók sokszínűségét emeli ki az egy szempontú értékeléssel szemben. Az általános intelligencia egytényezős felfogása mindig is együtt járt egy értékelő szemlélettel, amely szerint az emberek az intellektusuk alapján, egyetlen dimenzió mentén rangsorolhatók (lásd Pléh, 1998c). Az egyes emberek képességeinek felmérésekor valóban helyesebb, ha nem egyetlen számra támaszkodunk. Az, hogy aki az egyik teszten jobban teljesít, az általában a másikon is, csupán statisztikai trend, az egyes emberek képességei ettől eltérő mintázatot mutathatnak.

8.3. Érzelmi intelligencia Szintén nagyon divatos az érzelmi intelligencia elmélete, amely arra hívja fel a figyelmet, hogy az életben, és különösen a munkahelyen való sikeresség egy sor olyan képességen múlik, amely a magunk és mások érzelmi állapotainak objektív felismerését és kezelését igényli. Az érzelmi intelligencia valójában a társas intelligencia egy fajtája, és valóban kognitív jellegű abban az értelemben, hogy nemcsak magukat az érzelmeket, hanem leginkább az érzelmekről való tudást és az érzelmek szabályozását jelenti. Ezek a képességek ugyanakkor különösen a magas kognitív követelményeket támasztó foglalkozásoknál számítanak, amelyekhez kiemelkedő intelligenciára van szükség. Az érzelmi intelligencia elmélete – a félreértelmezésekkel szemben – tehát nem azt mondja, hogy a hagyományos intelligencia hiányában is lehetünk sikeresek: az okosságot a siker szükséges, de nem elégséges feltételének tartja (Goleman, 1997, 2002; Salovey-Mayer, 1990; Bar-On, 1997; Mayer- SaloveyCaruso, 2001). Viszont újabban a legkülönfélébb tulajdonságokra is előszeretettel használják az „intelligencia” kifejezést. Így például már azon sem lepődünk meg, ha „erkölcsi intelligenciával” találkozunk, ami azt jelenti, hogy meg tudjuk-e különböztetni a helyest a helytelentől. A „magas erkölcsi intelligenciájú” ember pedig az, aki a döntései meghozatalakor nemcsak a saját, hanem a környezete érdekeit is figyelembe veszi (Coles, 1997; Hass, 1998).

8.4. Az intelligencia mint kulturális termék Az IQ-tesztek bírálói végül arra is szeretik felhívni a figyelmet, hogy az intelligencia alapvetően egy kulturális termék, amely egy adott közösség szokásait, életmódját tükrözi (lásd Irvine-Berry, 1988). Ez kétségkívül így is van, néha azonban túl erős következtetéseket vonnak le ebből. Így például vannak, akik úgy vélik, hogy mivel a teszteket középosztálybeli fehérek készítik, így szükségszerűen méltánytalanok mindenki mással szemben, amit mi sem bizonyít jobban, mint az, hogy egyes etnikumok vagy egyes országok lakói rosszabb eredményt érnek el. Önmagában a csoportok közti különbségek megléte azonban nem bizonyítja, hogy egy teszt méltánytalan, hiszen ilyen alapon a testmagasságot mérő mérőszalagot is okkal nevezhetnénk a nőkkel szemben diszkriminatív mérőeszköznek (Jensen, 1980), abba pedig még belegondolni is szörnyű, hogy a mérőszalagot esetleg férfiak találták ki. Azonban az empirikus eredmények is megerősítik, hogy az IQ-tesztek eredményét befolyásolja a nyugati kultúra ismerete. így például indiai bevándorlók esetében sikerült megmutatni, hogy minél régebb óta élnek Nagy-Britanniában, annál jobb eredményt érnek el az IQ-teszteken, és nem is csak a verbális teszteken, hanem az olyan nemverbális teszteken is, mint a Raven progresszív mátrixok (Mackintosh, 1998). Azt is tudjuk, hogy számos, nem nyugati típusú társadalomban a Pia- get-féle kategorizációs feladatokban is nagyon eltérő eredményt kaptak, és számos más tényező is nehezíti, hogy az IQ-tesztet úgy vigyük magunkkal egyik



kultúrából a másikba, ahogy mondjuk a mérőszalagot (lásd Greenfield, 1997). Nem szabad elfelejteni, hogy az IQ-teszteket eredetileg a nyugati típusú társadalmak oktatási rendszerében való sikeresség előrejelzésére tervezték. Ezért érdemes komoly fenntartással kezelni azokat a vizsgálatokat, amelyekben harmadik világbeli és nyugati országok IQ-ját hasonlítják össze (pl. Lynn-Vanhanen, 2002; Lynn, 2006).

8.5. ÖSSZEFOGLALÁS 1. A modern értelemben vett intelligenciatesztek nagyjából százéves múltra tekintenek vissza, eredetileg azért tervezték őket, hogy objektíven meg lehessen ítélni az iskolai alkalmasságot. Az IQ-tesztekkel kapcsolatos legtöbbet megismételt eredmény szerint a különböző tesztek eredménye közti korreláció mindig pozitív, tehát aki az egyikfajta teszten jobban teljesít, az jobban teljesít a másikfajtán is. 2. A pszichometrikusok a faktoranalízis segítségével igyekeztek megtalálni azokat a latens változókat, amelyek segítségével meg lehet magyarázni a tesztek közti közös változatosság forrásait. A faktoranalízis azonban önmagában nem képes oksági magyarázatot adni az egyéni különbségekre, csupán rendszerezésre, modellezésre lehet alkalmas. Kísérleti módszerek segítségével igyekeztek megmutatni, hogy az intelligencia egyéni különbségeiért az idegrendszeri információfeldolgozás gyorsasága, illetve hatékonysága felelős. Úgy tűnik azonban, hogy nincs olyan egyetlen változó, amellyel önmagában a gyorsaságot mérni lehetne. A munkamemória-kapacitás, illetve a végrehajtó funkció egyéni különbségeivel is próbálták magyarázni az intelligenciatesztek eredményében talált különbségeket. Ezek a kutatások ígéretesek, azonban még meglehetősen újak, és az egyes konstruk- tumokat nagyon sokféle feladattal mérik, ezért is lehet, hogy sokszor eltérő eredményeket találunk. 3. Az intelligencia örökletessége azt jelenti, hogy a népességben talált változatosság mekkora hányada magyarázható a népesség tagjai közti genetikai különbségekkel. Erre a kérdésre örökbefogadási és ikervizsgálatok segítségével igyekeztek megtalálni a választ, az eredmények szerint nagyjából 0,50 körüli az örökletesség. Ez azonban nem azt jelenti, hogy az intelligencia „biológiai tulajdonság”. Az örökletesség ráadásul nem egy állandó, hanem egy populációfüggő statisztikai mutató, és különböző populációkban sokszor valóban eltérő örökletességi értéket találnak. 4. Úgy tűnik, hogy a nyugati típusú országokban az átlagos IQ a korai intelligenciatesztek megalkotása óta folyamatosan nő. Ezt a jelenséget valószínűleg környezeti hatások magyarázzák, azonban nagyon sokféle konkrét magyarázat született már, amelyek közül csak közvetett tényezők alapján válogathatunk, mivel a jelenség nem tanulmányozható laboratóriumi keretek között. Valószínű, hogy számos környezeti tényező hat az IQ-ra, így például a társadalmi helyzet vagy a születési sorrendben elfoglalt hely. 5. Az egyes specifikus képességekben számos nemi különbséget találtak: a nők jobbak a verbális és a perceptuális sebességet mérő teszteken, míg a férfiak a matematikai, a téri és a mechanikai gondolkodást mérő feladatokban szerepelnek jobban. Úgy tűnik, hogy a téri képesség nemi különbségeiben hormonális tényezők is szerepet játszanak. Az eltérő irányú nemi különbségek kétségessé teszik, hogy a különböző specifikus tesztek eredményének átlagolásaként kapott általános IQ értelmes fogalom-e. A fluid képességekben ugyanakkor nincsenek számottevő nemi különbségek. 6. Az IQ-teszteket számos kritika érte, nagyrészt amiatt, hogy nem az intelligenciát mérik. Azonban az egyes bírálók nagyon különböző dolgokat hiányolnak az intelligenciatesztekből, nagyrészt attól függően, hogy ők maguk mit értenek intelligencia alatt. Számos alternatív intelligenciafelfogás született, ezek azonban sokszor nem kognitív jellegű változókat is besorolnak az intelligencia fogalma alá, továbbá az egyes új képességek mérésére jóval kevesebb és megbízhatóbb teszt áll rendelkezésre, mint a hagyományos IQ-összetevők mérésére.

8.6. KULCSFOGALMAK csoportfaktor, deviációs IQ, divergens gondolkodás, elsődleges mentális képességek, érzelmi intelligencia, faktorra adott töltés, fluid és kristályos intelligencia, g-faktor, idegi vezetés sebessége, IQ, kompetenciák, komponenciális megközelítés, konvergens gondolkodás, kreativitás, magatartás-genetika, mentális hatékonyság elmélete, mentális kor, örökletesség, praktikus intelligencia, pszichometriai kreativitás, többszörös intelligencia elmélete

8.7. ELLENŐRZŐ KÉRDÉSEK 284 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


1. Mit jelent a deviációs IQ, és felnőttek esetében miért nem használható az IQ = (mentális kor / életkor) x 100 képlet? 2. Mire alkalmazható a faktoranalízis, és mik a korlátai? 3. Mit jelent és mit nem jelent az IQ örökletessége? 4. Milyenfajta bírálatok érték az IQ-teszteket? Mennyire megalapozottak ezek? 5. Milyen következtetéseket vonhatunk le abból, hogy a 20. század során folyamatosan emelkedett az IQteszteken elért átlagos eredmény? 6. Milyenfajta környezeti tényezők hatnak az IQ-ra? Miért nehéz pontosan megmondani, hogy ezek közül mi okoz mit? 7. Milyenfajta faktoranalitikus leírások léteznek, miben hasonlítanak, miben különböznek? 8. Milyenfajta teszteken van előnye a nőknek, illetve a férfiaknak? Milyen következtetéseket vonhatunk le ebből? 9. Milyen alternatív elképzelések léteznek, amelyek bővíteni próbálják a hagyományos intelligenciafelfogást?

8.8. AJÁNLOTT OLVASMÁNYOK Anderson, M. 1998. Intelligencia és fejlődés. Kulturtrade, Budapest. Deary, I. J. 2003 . Az intelligencia. Magyar Világ Kiadó, Budapest. Eysenck, H. J. 1996. Ismerd meg az IQ-dat. Akadémiai Kiadó, Budapest. Gardner, H. 1998. Rendkívüliek. Kulturtrade, Budapest. Gould, S. J. 1999. Az elméricskélt ember. Typotex, Budapest. Horváth György 1991. Az értelem mérése. Tankönyvkiadó, Budapest. Kimura, D. 2003. Férfi agy, női agy. Kairosz, Budapest. Kun Miklós – Szegedi Márton 1971. Az intelligencia mérése. Akadémiai Kiadó, Budapest. Mackintosh, N. J. 2006. IQ és emberi intelligencia. Kairosz, Budapest. Vajda Zsuzsanna (szerk.) 2002. Az intelligencia és az IQ-vita. Magyar Pszichológiai Szemle, Különszám, 1.

8.9. AJÁNLOTT HONLAPOK http://www.indiana.edu/~intell/ – Általános forrás az IQ-mérés történetéről és az aktuális vitatott kérdésekről, a legfontosabb kutatók profiljával. http://www.iapsych.com/CHCPP/CHCPP.HTML – Nagyon alapos forrás a fluid-kristályos modellről. http://intelligencetesting.blogspot.com/ – Általános honlap az IQ-teszteléssel kapcsolatos hírekről.


19. fejezet - ÉRZELEM ÉS MEGISMERÉS

Egy nyomorék robot ült a sötétség mély kútjában. Egy ideje már csendben volt a fémes sötétségben. A levegő hideg és dohos volt, de robot lévén feltételezhetően képtelen volt ilyen dolgokat észrevenni. Akaratának óriási megfeszítésével azonban mégiscsak sikerült észrevennie őket. Agyát befogták a krikketi Hadikomputer intelligenciamagjába. Nem élvezte ezt, miként a krikketi Hadikomputer intelligenciamagja sem. A krikketi robotok, akik kimentették ezt a szánalomra méltó fémlényt a Squornshellus Zéta mocsaraiból, azért tették ezt, mert szinte azonnal feltűnt nekik gigantikus intelligenciája, és hogy milyen hasznos lehet ez a számukra. Nem gondoltak az ezzel járó személyiségzavarokkal, amelyeket a hideg, a sötétség, a nyirkos és szűk hely és a magány sem tudott csökkenteni. Nem volt elégedett a feladatával. Minden mástól eltekintve, egy teljes bolygó harci stratégiájának koordinálása csak egy apró részét vette igénybe félelmetes kapacitású agyának, a többi része szörnyen unatkozott. Miután egymás után háromszor megoldotta a Világmindenségben fellelhető összes főbb matematikai, fizikai, kémiai, biológiai, szociológiai, filozófiai, etimológiai, meteorológiai és pszichológiai problémát, a sajátját kivéve, komolyan vágyni kezdett arra, hogy csináljon valamit, és hangsúlytalan, vagy inkább dallamtalan, rövid, bús dalocskák komponálásába fogott. Az utolsó egy altatódal volt, Marvin épp ezt zümmögte: - A fél világ most ágyba mén De hiába huny ki a fény, Infravörösben látok én, Gyűlölöm az éjt. Megállt művészi és érzelmi erejét összegyűjteni, hogy megbirkózzék a következő versszakkal is. 1 Számlálhatok éjhosszokat Elektromos bárányokat, Ne is kívánj Szép álmokat, Gyűlölöm az éjt. • Marvin! – sziszegte egy hang. A robot felkapta a fejét, s így majdnem kiszakította a helyéből a szövevényes elektródhálózatot, amely őt a központi krikketi Hadikomputerhez kapcsolta.


ÉRZELEM ÉS MEGISMERÉS

Kinyílt egy megfigyelőnyílás, és egy rakoncátlan fejpár egyike nézett be rajta, míg a másik végtelenül idegesen, folyamatosan piszkálta, hogy erre vagy arra nézzen. • Ó, hát te vagy az – morgott a robot. – Gondolhattam volna. • Hé, öcskös – mondta döbbenten Zaphod –, te énekeltél az imént? • Én – ismerte be keserűen Marvin. – Pillanatnyilag éppen sziporkázó formában vagyok. Zaphod bedugta a fejét a nyíláson és körülnézett. • Egyedül vagy? – kérdezte. • Igen – felelte Marvin. – Itt ülök unottan, a fájdalom és a boldogtalanság az egyetlen társam. És persze hihetetlenül nagy intelligencia. És végtelen bánat. És... • Igen – mondta Zaphod. – Hé, mi kapcsol téged ehhez az izéhez? • Ez, ni – mondta Marvin, és megmutatta kevésbé roncsolt karjával az összes elektródát, amelyek a krikketi komputerhez kapcsolták. • Akkor – mondta félszegen Zaphod –, azt hiszem, alighanem te mentetted meg az életem. Kétszer is. • Háromszor – helyesbített Marvin. Zaphod körbecsavarta fejét (a másik mint a sasé kémlelt a teljességgel rossz irányba), éppen időben, hogy lássa, amint a halált hozó krikketi robot közvetlenül mögötte besül és füstölni kezd. A robot hátratántorodott, és egy falnak csapódott. Lecsúszott. Az oldalára dőlt, hátrahajtotta fejét, és szívetté- pő zokogásba kezdett. Zaphod Marvinra nézett. • Szörnyűnek találhatod az életet – mondta. • Ne is kérdezd – mondta Marvin. • Jó – egyezett bele Zaphod, és nem is kérdezte. Douglas Adams: Az élet, a világmindenség meg minden. In: Galaxis Útikalauz stopposoknak. Gabo Könyvkiadó, Budapest, é. n., 393-394. o. (Eredeti kiadás: The UltimateHitchhiker’s Guide to the Ga- laxy. Del Rey, 2002.) Marvin, a paranoid android az ember alkotta technológia hihetetlen példája: intelligenciája elképesztő. S noha egy gép kapcsán nem szoktuk megkérdezni, mert értelmetlen kérdésnek tartjuk, boldog-e, Marvin esetében a válasz egyértelmű. A világegyetem egyik legintelligensebb lénye a világegyetem egyik legboldogtalanabb lénye is, aki állandó, letargikus siránkozásával keseríti meg – ahogy ő fogalmaz – a szerves életformákhoz tartozó társai életét (s mint az idézetből láttuk, időnként meg is menti azt). Bár vonzó téma volna, mégsem állhat egy, a tudományos megismerés alapvető eredményeit bemutató tankönyv fejezeteinek fókuszában egy képzeletbeli szerkezet pszichológiája – az, vajon Marvin hihetetlen intelligenciájával szükségszerűen együtt járnak-e az érzelmek, s különösen ezek a szívbe markoló, lehangoló, irritáló érzelmek. (Mindenestre reméljük, hogy nem.) Az azonban, hogy miféle kapcsolat van az emberi megismerés, a kognícióra való képességünk és az érzelmeink között, évezredes filozófiai kérdés, és évszázados kérdés az empirikus tudományokban is. Sok filozófus számára kétszeresen is fontos kérdés, mert – mint az 1500-as évek elején René Descartes is – nemcsak az emberi természet egy fontos mozzanatát szeretné ezzel tisztázni, hanem egyben életreceptet, életfilozófiát is vár a választól. Aki az igazságot kutatja, annak fontos tudnia, hogy érzelmei közelebb viszik-e céljához, vagy éppen akadályként térítik el attól. Descartes válasza, s ezt ismerhetjük filozófiai tanulmányainkból, meglehetősen egyértelmű: az érzelmek, s általában a „lélek szenvedélyei”, eredendően testi jelenségek, akadályozzák a megismerést, s így az arra törekvő bölcs igyekszik megszabadulni ezektől. Descartes felfogásával számos filozófus sem értett egyet, ám azzal, hogy a 19. század második felében az érzelmek a tapasztalati kutatás, elsősorban az élettan és a pszichológia tárgyaivá váltak, egy teljesen új nézőpont jelent meg. A vizsgálódások így eltávolodtak az életfilozófiai kérdésektől, s egyben jóval összetettebb, 287 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

ÉRZELEM ÉS MEGISMERÉS

árnyaltabb, finomabb magyarázatokat eredményeztek, nagyon erőteljesen építve a természettudományok, mindenekelőtt az élettan és az idegtudományok eredményeire. Az érzelmek és a megismerés viszonyának kérdését számos részletében érintették már kötetünk korábbi fejezetei s tankönyvünk korábbi kötetei is. Most, az utolsó panelt alkotó fejezetben a szerzők átfogó képet kínálnak arról, hogyan látja a modern természettudományos lélektan megismerés és érzelmek bonyolult kapcsolatait. (A panelt bevezető kép megint csak Stanley Kubrick sok szempontból korszakalkotó filmjéből, az Arthur C. Clark azonos című regénye alapján készült 2001 Urodüsszeia című moziból való. Azt a jelenetet látjuk, amikor HAL, az űrhajó szuperintelligens számítógépe arra kéri az egyik űrhajóst, mutassa meg neki a rajzát. Az űrhajós megteszi, s mi HAL szemével láthatjuk a rajzot és alkotóját. HAL komolynak tűnő érdeklődése a rajz iránt és elismerő szavai erősen azt sugallják a nézőnek, hogy HAL-nak olyan bonyolult érzelmei vannak, mint a kíváncsiság és az empátia.)


20. fejezet - 16. FEJEZET– Érzelem és megismerési folyamatok A pszichológia tárgyát hagyományosan három, az egyes irányzatokban, iskolákban eltérő súllyal szereplő témában szokták megjelölni (Hilgard, 1980): 1. kogníció: a gondolkodás, emlékezés és egyéb racionális működések területe; 2. konáció: a motivációval, szándékokkal, célorientált viselkedéssel, akarattal – újabb szakkifejezéssel élve: az intencionalitással (vö. Dennett, 1998/1991) – kapcsolatos funkciók köre; 3. affekció: az érzelmi, hangulati, motivációs jelenségek területe. A pszichológia történetében a három működés vizsgálata többnyire elkülönülten és különböző hangsúlyokkal jelentkezett.

1. Az érzelmekkel kapcsolatos nézetek alakulása a pszichológiában Érdekes, hogy az affektusok kutatása – eltérő hangsúlyokkal – tulajdonképpen végigkísérte a pszichológia történetét, de annak ellenére, hogy a kutatók és elméletalkotók sok kísérletet tettek a kog- níció-konációaffekció összefüggéseinek feltérképezésére, végül általában vagy arra a következtetésre jutottak, hogy az érzelem és a kogníció elkülönült funkciók, vagy valamelyik folyamat elsődlegességét emelték ki (lásd alább, A Zajonc-Lazarus-vita: Melyik van előbb: az érzelem vagy a kogníció? című részt). A 20. századi pszichológia empirikus kutatásainak tárgyául – némi leegyszerűsítéssel – eleinte elsősorban a konáció (főleg a behaviorizmus célorientált, motivált viselkedésre irányuló kutatásai), illetve a hatvanas évektől a kogníció (kognitív pszichológia) szolgált. Hamilton (1983) szerint például a kognitív funkció az elsődleges, a motiváció, az akarat és az érzelem alapjában kognitív természetűek. Modernebb elgondolások is gyakran emelték ki, hogy „Az érzelem nemcsak befolyásolja a kogníció egyéb vonatkozásait, hanem ténylegesen, »saját jogán« is kognitív természetűnek tartjuk, mivel reprezentációkkal, konkrétan a szervezet testi állapotainak reprezentációival való műveleteket jelent.” (Adolphs-Damasio, 2003) Már a nyolcvanas években megjelentek azonban – mintegy ellenpontként – azok az elképzelések, amelyek szerint az affekció az elsődleges: Scherer (1989/1984) komponenselméletében például mind a motivációs állapotokat, mind az információs rendszereket az affektív állapot alrendszerein- ként tárgyalja. Egy példa erre: a másik egyed felé irányuló düh (érzelem) velejárója a sokszoros idegi-mentális feltérképezés, amely során kialakul a külső inger (a másik látványa), a szervezet saját testi állapota (harckészültség) és e két tényező viszonyának (a látvány váltotta ki az állapotot, vagy az állapot miatt vette észre a másikat a dühös egyed) értelmező reprezentációja. A reprezentációk ilyen értelmező készletének központi állapota a „düh”, ami összetett módon bontakozik ki. Az érzelmifeldolgozás tehát azon túlmenően, hogy tükrözi a szervezet egészleges állapotának változásait, jellemzően megjeleníti a test állapotainak módosulásai és a külső érzékleti ingerek közötti kapcsolatot is. Ezeknek az integráló elméleteknek a felbukkanása ellenére azonban egészen a 20. század végéig nem alakult ki a témában egységes, összerendezett tudományterület; ennek többek között az is oka volt, hogy addig viszonylag kevéssé vizsgálták a kutatók a kogníció-konáció-affekció közös mintázatának pszichofiziológiai hátterét. Az emóció mint összetett jelenség „viszonylag új vendég a kognitív idegtudományban” (Adolphs- Damasio, 2003). A modern elképzelések szerint az érzelmek lényegileg járulnak hozzá a széles értelemben vett homeosztázishoz. Panksepp (1998) beszámol például két vizsgálatról: az egyikben patkányok hangadásait magas frekvencián rögzítve kimutatták, hogy az állatok nevetnek, amikor csiklandozzák őket, és utána keresik ezeket a helyzeteket. Panksepp másik vizsgálatában kiderült, hogy a félelem erőssége meghatározta, hogy nyulak fenyegetésre adott válasza megdermedési reakció vagy menekülés lesz-e. Az összehasonlító idegtudományi kutatások rávilágítottak arra, hogy a hagyományos érvelés – miszerint: mivel az emberek és az állatok érzelmi szabályozórendszere sok tekintetben hasonló (lásd alább, Az érzelmek centrális elmélete és a neurofiziológiai tradíció cím alatt), az érzelem minden hatásának primitívnek és válaszolónak kell lennie – megfordítható úgy, hogy ha szubjektív élmények közvetítik az érzelmi hatásokat, akkor ezek az élmények nem kizárólag emberekre jellemzőek. Eszerint az érzelmek élményjellegének fontos információfeldolgozási következményei vannak embereknél és állatoknál egyaránt. Az integrációs törekvések eredményeként az 1990-es évektől egyre több empirikus eredmény halmozódott fel az affektív jelenségekkel kapcsolatban, erősen alapozva azokra a gyökerekre, amelyek az érzelem témában átszövik a lélektan történetét a klasszikus pszichológiai érzelemelméletektől az affektív állapotok gondolkodást 289 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

16. FEJEZET– Érzelem és megismerési folyamatok és viselkedést befolyásoló hatásain át az evolúciós pszichológiai gondolkodásig vagy az úgynevezett affektív idegtudomány (Panksepp, 1998) megjelenéséig. Ezeket az eredményeket foglalja össze Az affektív tudomány kézikönyve (Handbook of affective sciences, Davidson et al., 2003), amelynek megjelenése óta sokan egy új integráló lélektani terület, az affektív pszichológia (vagy gyakrabban: affektív tudomány) körvonalazódásáról beszélnek.

2. Emóció és kogníció összefüggése az affektív tudomány nézőpontjából Az affektív tudomány nem pusztán az érzelmek tudománya, annál szélesebb jelenségkört fed le. A leggyakrabban vizsgált affektív jelenségkörök a következők (Davidson-Scherer-Goldsmith, 2003): • érzelmek (emóció): agyi, vegetatív és viselkedéses válaszok összehangolt, viszonylag rövid epizódjai, amelyek serkentik az organizmus válaszát egy külső vagy belső jelentős eseményre; • érzések (feeling): az érzelmek szubjektív megjelenítései, reprezentációi; • hangulat: diffúz affektív állapot, amely az érzelemnél gyakran kisebb intenzitású, ám hosszabb ideig tart; rendszerint nem kapcsolódik koherens mintázatba szerveződő érzelemkifejezésekkel, és néha nyilvánvaló ok nélkül jelenik meg; • attitűdök: viszonylag tartós, affektív színezetű vélekedések, érzelmi előjellel bíró fogékonyság vagy preferencia tárgyak, személyek iránt; • affektív stílus: viszonylag stabil diszpozíciók, amelyek arra indítják a személyt, hogy adott tárgyakat, személyeket, jelenségeket bizonyos érzelmi minőségek szerint és/vagy affektív dimenziók mentén észleljen és válaszoljon rájuk; - temperamentum: a korai életszakaszban megnyilvánuló, feltehetően genetikailag meghatározott affektívstílusmintázat. Davidson és munkatársai hangsúlyozzák, hogy egyrészt ezek a jelenségek átfedhetnek (például ellenséges hangulatban nagy a düh átélésének valószínűsége), így megkülönböztetésük nem vezethet olyan túlzó feltételezésekhez, hogy mondjuk ezeknek a konstruktumoknak feltétlenül önálló idegi háttérfolyamataik volnának (például a félelem szabályozásának alapjául szolgáló neurális mechanizmus [részletesebben lásd alább] részben a szorongásos hangulat vagy affektív stílus hátterében is áll) (Davidson et al., 2003). A modern szemlélet szerint az affektívjelenségek és a kognitívfolyamatok között – részben sajátosan mintázott, szorosan összefüggő agyi szabályozásuk miatt – bonyolult és kontextusérzékeny interakció áll fenn. Az affektusok és a kogníció összetett kapcsolatának jellemzésére érdemes megkülönböztetni érzelmi ingert, érzelmi feladatot, érzelmi taktikát, érzelmi stratégiát és érzelmi célt (Stemmler, 2003). Röviden összefoglalva: egy érzelmi inger (pl. a szülő dühös arca) elindít egy feldolgozófolyamatot, ami az érzelmi feladat (pl. az érzelem pontos felismerése) azonosításához és megoldásához vezet az érintkezés másik résztvevőjében (pl. a gyerekben). Az érzelmi feladatok készítik elő a szervezetet az érzelmi cél (menekülés) elérésére – ennek teljes lépéssorozata az érzelmi stratégia, amelynek egyes részmegnyilvánulásai az érzelmi taktika (válaszként dühös arc, sírás, távozás) elemei. Az eddigiekben arra alapoztunk, hogy mindenki, még a hétköznapi ember is „tisztában van vele”, hogy mi az érzelem. Azonban az érzelemkutatásra jellemző, hogy „a pszichológusok kivételével mindenki tudja, hogy mi az érzelem” (Young, 1973, idézi Barkóczi-Séra, 1989, 5. o.). Kevésbé vit- riolosan fogalmazva, a pszichológia egyik legnehezebb elméleti és gyakorlati problémája az érzelmek, hangulatok, vagyis az affektusok meghatározása – a definícióknak ugyanis, ahogy ez a pszichológiai jelenségek esetében lenni szokott, messzire ható módszertani és elméleti következményeik vannak.

2.1. Az érzelem meghatározása és az érzelemmel kapcsolatos alapfogalmak A pszichológiában és a társtudományokban jelentős erőfeszítést tesznek azért, hogy az érzelmeket megértsék, megmagyarázzák. A feladat nehézségét mutatja, hogy a szakirodalomban nagyszámú, majdnem száz


16. FEJEZET– Érzelem és megismerési folyamatok érzelemmeghatározás található. Az érzelem választott definíciója kritikus, hiszen befolyásolja azt, hogy milyen módon közelítünk vizsgálatunk tárgyához. Éppen ezért a jelen fejezetben olyan meghatározást választottunk, amely megfelelően tág, és lehetővé teszi, hogy itt bemutassuk az érzelmek kutatásának változatosságát és színességét. P. R. Kleinginna és A. M. Kleinginna (1981) például összegyűjtötték a pszichológiában addig ismert 92 érzelemmeghatározást, és ezek alapján egy integrált definíciót javasoltak. Szerintük első megközelítésben az érzelmek a szubjektív és objektív tényezők összjátékának bonyolult halmazai, amelyeket idegi és hormonális rendszerek közvetítenek. Ez az összjáték növelheti a) az érzelmi élményt (pl. az izgatottság mértékét, az öröm érzését stb.); b) kognitív folyamatokat indíthat meg azzal, hogy befolyásolja többek között az érzelmileg lényeges észlelési folyamatokat, az emlékezetet és az események értékelését; c) aktiválhatja az érzelmet kiváltó körülményekhez való fiziológiai alkalmazkodást; és végül d) olyan viselkedéshez vezethet, amely a legtöbbször kifejező, cél által irányított, és elősegíti az alkalmazkodást. Egy másik meghatározás (Fischer et al., 1990) szerint az érzelem számos tényező egységes össz- játékaként írható le. így az érzelmekben szerepet játszhatnak: • kognitív folyamatok, például a kognitív kiértékelés; • fiziológiai folyamatok jellegzetes mintázata; • cselekvéses hajlandóság; • szubjektív érzések; • instrumentális viselkedések. A felsorolt összetevők bármilyen mintázatban előfordulhatnak, vagyis az érzelem aktuális megjelenéséhez nem kötelező az összes tényező jelenléte. E meghatározás szerint az érzelmek az érzelmek fogalmi családjaiba (kategóriáiba) szerveződnek, ahol a hasonló jegyeknek és a hasonlóság mértékének van elsődleges jelentősége, és nincs az érzelmeknek olyan egyetemleges jellemzője, ami mindegyik érzelemre meghatározó lenne. A kutatók körében az érzelmek definíciói még napjainkban is sok vitára adnak alkalmat. Mindenesetre abban a legtöbben egyetértenek, hogy az érzelmek több tényező együtteséből állnak össze. Attól függően alakul az egyes kutatók által preferált elképzelés, hogy mely összetevőket hangsúlyozzák a többivel szemben. A pszichológusok számára mégis az az egyik legfontosabb kérdés, hogy az érzelem felsorolt komponensei hogyan is viszonyulnak egymáshoz. A különböző elméletek erre vonatkozóan eltérő megoldásokat nyújtanak. Ezzel a kérdéssel az Érzelemelméletek című alfejezetben foglalkozunk.

2.2. Az érzelem mint fogalmi kategória Az érzelem meghatározásának nehézségei arra vezettek néhány kutatót, hogy megvizsgálják az érzelem fogalmi szerveződésének sajátosságait. Az olvasó már találkozhatott azzal a problémával, hogy vannak olyan fogalmak, amelyeket természetüknél fogva nem tudunk pontosan meghatározni (lásd Csépe-Győri-Ragó, 2007b). A legtöbb természetes kategória ilyen. Ezek a fogalmak az úgynevezett prototípus (a legjellemzőbb esetük) köré szerveződnek, és a többi eset a prototípussal való hasonlóság (rokonság) mértékében különbözik. Gondoljunk például a madarak fogalmára. Nem nehéz belátni, hogy másképpen madár például a rigó, és másképpen madár például a strucc. Úgy tűnik, hogy a mi kultúránkban a rigó „madarabb” madár, mint a strucc. Fehr és Russell (1984) kimutatta, hogy az érzelem is ilyen természetes kategória. Azért tűnik nehéznek az érzelem kategóriáját kielégítően definiálni, mert prototípusosan szervezett, és a kategória nem rendelkezik éles definiáló határokkal. Ebből következik, hogy az emberek egy csoportja, többek között a tudósok egy adott köre is, egy jelenséget érzelemnek tekinthet, az emberek egy másik csoportja, a tudósok egy másik köre, ugyanazt a jelenséget nem tekintheti annak. Másik fontos következmény az, hogy az ilyen kategóriáknak belső szerkezetük van, annak köszönhetően, hogy a kategóriának vannak jobb és kevésbé jobb példányai. Gondoljuk meg, mennyire tipikus érzelem például a félelem, az irigység, a vágyakozás, a féltékenység vagy éppen a szeretet.

2.3. Érzelem és hangulat Az érzelmeket megkülönböztethetjük a hangulattól, bár a két fogalom között nagymértékű hasonlóság van. Gendolla (2000) szerint a hangulat elmosódottabb és hosszan tartó érzelmi állapot. A hangulat nem feltétlenül kapcsolódik közvetlenül valamely tárgyhoz, személyhez vagy eseményhez. Ráadásul annak ellenére, hogy a hangulat akár intenzív is lehet, előidéző okai nem biztos, hogy tudatosulnak. Ez annak is köszönhető, hogy a 291 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

16. FEJEZET– Érzelem és megismerési folyamatok hangulatot számos, figyelmünkön kívül eső tényező, akár testi és hormonális változás, időjárási tényező, a fizikai környezet vagy akár egy illat is befolyásolhatja. A hangulat ugyanakkor vissza is maradhat egyes érzelmek után. Ilyenkor a személy talán nem is veszi észre, hogy a hangulatáért egy korábbi érzelem a felelős. Gendolla (2000) szerint a hangulatot az érzelemtől leginkább az különbözteti meg, hogy az érzelemnek van, míg a hangulatnak nincs motiváló ereje. Míg az érzelem rövid ideig tart, addig a hangulat hosszabb időn át fennáll, és ellenáll a változásnak, mivel befolyásolja, hogy hogyan viszonyulunk a környezethez, és miképpen értékeljük a velünk történő eseményeket (Power-Dalgleish, 1997). Az érzelmek és a hangulat elkülönítése nem mindig problémamentes a kutatók számára. Gyakran az érzelmek, affektusok, hangulatok kifejezéseket felváltva, egymással felcserélhetően használják.

2.4. Állapot- és vonásérzelmek Az érzelmek kutatói megkülönböztetnek állapot- és vonásérzelmeket. Az állapotérzelmek intenzív érzelmek, de átmenetiek és viszonylag rövid ideig tartanak. Vonásjellegű érzelemről akkor beszélhetünk, ha az adott érzelmi állapot viszonylag gyakran jelenik meg látszólag kevéssé indokoltan. így például Spielberger megkülönbözteti az állapotszorongást és a szorongást mint személyiségvonást, vagy például a dühöt mint állapotot, valamint a dühöt mint vonást (lásd magyarul Sipos et al., 1988). Vannak olyan kutatók, akik általánosabb tartós érzelmi jellegű tulajdonságokról beszélnek. Így megkülönböztetik a negatív és a pozitív affektivitást is. A negatív affektivitás alatt a negatív érzelmi állapotok – többek között a levertség, a rosszkedv, a düh, az elégedetlenség, az idegesség, az undor – megtapasztalására vonatkozó tartós, vonásjellegű tendenciát értjük (Watson et al., 1988). A pozitív affektivitás alatt a pozitív érzelmek, a pozitív bevonódás, a lelkesedés, az aktivitás megtapasztalására való tartós, vonásjellegű tendenciát értjük (Watson et al., 1988). Watson és munkatársai (1999) szerint a pozitív affektivitás a megközelítés, a negatív affektivitás a visszavonulás alapvető viselkedéses tendenciájával van kapcsolatban. Ráadásul a kutatások azt is feltárták, hogy az érzelmi állapotok ilyen vonásjellegű tendenciái jól elkülöníthető kapcsolatot mutatnak a személyiség leírására használt két személyiségdimenzióval: a pozitív affektivitás az extraverzióval, a negatív affektivitás a neuroticizmussal (Watson et al., 1999). Fontos észrevennünk, hogy ezek a tartós affektivitási dimenziók nem egy kontinuumon helyezkednek el, hanem egymásra merőlegesek, ami a két dimenzió függetlenségét jelenti.

2.5. Alapérzelmek Az érzelmek megközelítésének egy további módja az érzelmeinket kisszámú, jól elkülöníthető, elemi érzelmekkel értelmezi. Az alapszínekhez hasonlóan ezeket az érzelmeket alapérzelmeknek nevezik. Az elképzelés szerint a különböző alapérzelmekből keveredik ki a mindennapi életünkben átélt érzelmek gazdagsága. Az alapérzelmek elkülönítésének gazdag filozófiai hagyománya van. Itt csak két példát említünk a kínálatból: Descartes hat alapérzelmet (alapvető szenvedélyt) ír le: a szeretetet, a gyűlöletet, az élvezetet, a szomorúságot, a csodálatot és a vágyat. Spinoza három alapaffektust különböztetett meg: az élvezetet, a szomorúságot és a vágyat. Spinoza gondolatait rokoníthatjuk a pszichológiai nézetrendszerekkel, mivel szerinte ezekből minden köznapi érzelem levezethető, például a büszkeség nem más, mint az élvezet érzelmének társulása a „túl sokat gondolok önmagamról” gondolati tartalommal. A filozófiai nézetek közös vonása, hogy – bár sok esetben jó leírásoknak tűnnek – tisztán gondolati termékek, teljesen híján vannak az empirikus igazolásnak. Mikor alapvető egy érzelem? Az érzelemkutató pszichológusok – általában empirikus vizsgálatok talaján – alapvagy primer érzelemnek tekintenek egy érzelmet akkor, ha az „elemi”, azaz nem lehet további komponensekre bontani, az egyedfejlődésben korán megjelenik (nem feltétele a tanulás), a fajfejlődés különböző szintjein is megmutatkozik, kultúrától független, biológiailag adaptív folyamatokhoz kapcsolódik, és meghatározása nem függ kizárólagosan az introspekciótól, hanem célirányított viselkedéses adatokon alapul (Plutchik, 1980; Ekman, 1992). Ekman és Davidson (1994) más kritériumrendszert fogalmaztak meg ahhoz, hogy mikor tekintsünk egy érzelmet alapérzelemnek: 1. ha sokkal inkább tekinthető veleszületettnek, mint a tapasztalatok vagy a szocializáció révén elsajátítottnak vagy tanultnak; 2. ha ugyanaz a helyzet, esemény, inger ugyanazt az érzelmet váltja ki; 292 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

16. FEJEZET– Érzelem és megismerési folyamatok 3. ha jól megkülönböztethetően és jellemzően fejeződik ki, például univerzális arckifejezésekkel; 4. ha megkülönböztethető és jelentős mértékben megjósolható fiziológiai válaszmintázatot mutat. Annak a kérdésnek az empirikus kutatása, hogy melyek az alapérzelmek, Woodworth és Schlossberg (1986/1961) úttörő vizsgálataival indult meg. Woodworth kísérleteiben a résztvevők feladata például az volt, hogy fotókon látott érzelmeket hasonlóság alapján kategóriákba soroljanak. Ez alapján hat kategória rajzolódott ki: félelem, düh, undor, megvetés, öröm, meglepetés. Schlossberg később ezeket az érzelmeket dimenziók (pl. kellemesség-kellemetlenség) mentén helyezte el – ezzel egyúttal lerakta az érzelmek dimenzionális megközelítésének (lásd alább) alapjait is. A korai vizsgálatok nyomán számos kutatás zajlott le, nagyon különböző kutatási technikákat (képek, rajzok megítélése, csoportosítása, érzelemkifejező szavak faktoranalízise, prototípus-elemzés stb.) alkalmazva. Egy másik irány az alapérzelmek felismerését és kifejezését kutatta kultúrközi összehasonlításban (lásd Ekman és munkatársai vizsgálatait). Bár az alapérzelmek elképzelésével sokan egyetértenek, az alapérzelmek típusaival és számával kapcsolatban azonban sok érzelemkutató eltérő álláspontot foglal el. Mivel a legtöbb kutató eltérő kritériumrendszert fogalmaz meg az alapérzelmekkel kapcsolatban (lásd 16.1. táblázat), attól függően, hogy az érzelem mely összetevőjét hangsúlyozza, Ortony és Turner (1990) megkérdőjelezte az alapérzelmek fogalmának tarthatóságát. Ugyanakkor, ha áttekintjük a 16.1. táblázat példáit, megállapíthatjuk, hogy lényegében nem sokban térnek el a különböző szerzők ebben a kérdésben, és viszonylag könnyen összeállíthatunk egy listát az olyan alapérzelmekről, amelyeket az elméletek többsége tartalmaz. Így a félelmet, a dühöt, az undort, a szomorúságot, az örömöt, a meglepődést és az érdeklődést a legtöbben alapérzelemnek tekintik.

20.1. táblázat - 16.1. táblázat. Néhány lista az alapérzelmekrôl Ortony és Turner (1990) nyomán Elméletalkotó

Alapérzelmek

A kiválasztás szempontja

Arnold

Düh, utálat, bátorság, elkeseredés, Cselekvéses hajlandóság vágy, reménytelenség, félelem, gyűlölet, remény, szeretet, szomorúság

Ekman, Friesen és Ellsworth

Düh, undor, félelem, szomorúság, meglepődés

Gray

Düh, rémület, szorongás, öröm

Izard

Düh, megvetés, undor, aggodalom, Idegrendszeri megalapozottság félelem, bűntudat, érdeklődés, öröm, szégyen, csodálkozás

McDougall

Düh, undor, lelkesedés, félelem, Feltételezett önalávetés, kíváncsiság, ösztönökkel gondoskodással kapcsolatos érzelem

Mowrer

Fájdalom és öröm

Oatley és John- son-Laird

Düh, undor, szorongás, boldogság, Nem szükséges szomorúság tartalom

Panksepp

Elvárás, félelem, düh, pánik

Plutchik

Elfogadás, düh, anticipáció, undor, Az adaptív biológiai folyamatokkal öröm, félelem, szomorúság, kapcsolatos meglepődés

öröm, Univerzális arckifejezések


Idegrendszeri megalapozottság

kapcsolat

Tanulás nélküli mechanizmusok

az

érzelmi

propozicionális

Idegrendszeri megalapozottság

16. FEJEZET– Érzelem és megismerési folyamatok

Tomkins

Düh, érdeklődés, megvetés, undor, Idegrendszeri működés aggodalom, félelem, öröm, szégyen, meglepődés

2.6. Az érzelmek dimenzionális megközelítései Számosan kritizálták a diszkrét alapérzelmek elkülönítését, mivel különböző elméletek más-más érzelmeket soroltak az alapérzelmek kategóriájába. Ennek alternatívájaként fogalmazódtak meg azok az elképzelések, amelyek néhány főbb dimenzió mentén írják le az érzelmi élmények tárházát. Az érzelmek dimenzionális leírása során a leggyakrabban használt dimenziók az aktiváció, a valencia vagy töltés, a potencia és az intenzitás (Russell, 1980; Smith-Ellsworth, 1985). Az aktiváció az inger által keltett szubjektív aktivitásváltozást jelenti. A valencia a pozitív-negatív vagy kellemes-kellemetlen dimenziót öleli fel. A potencia dimenzió a helyzettel való egyéni megküzdés vagy kontroll értékelésére vonatkozik az adott érzelemmel kapcsolatban. Végül az intenzitás az érzelem erősségét jellemzi. Laukka és munkatársai (2005) például azt vizsgálták, hogy ezek a dimenziók képesek-e elkülöníteni az érzelmek vokális kifejezését egymástól. Vokális érzelemkifejezéseket pontoztattak a négy előbb leírt dimenzió mentén. Az eltérő érzelmek vokális kifejezése a jellemzők eltérő mintázatát mutatta. Ugyanakkor természetesen nem lehetünk abban biztosak, hogy a vokális érzelemkifejezések felismerésénél a hétköznapokban is ezeket a dimenziókat használjuk (JuslinScherer, 2005). Az érzelmek dimenzionális megközelítésének egyik további iránya az úgynevezett körmodellek (circumplex) alkalmazása. A körmodellt már Schlossberg (1941, 1952, idézi Woodworth-Schloss- berg, 1986/1961) is alkalmazta rajzos érzelmi arckifejezésekkel kapcsolatban (Frois-Wittman-féle képek): ugyanazon férfiarc 72féle érzelemkifejezését értékeltette a vizsgálati személyeivel különböző jellemző mentén. A kapott adatok alapján az érzelmek a színkörhöz hasonlóan cirkulárisan rendeződnek el (lásd 16.1. ábra). Ebben az elrendezésben a kört meghatározó két dimenzió a kellemes-kellemetlen, valamint a figyelem-elutasítás voltak. A rendszert Schlossberg később a nyugalom-feszültség dimenzióval egészítette ki.

16.1. ábra. A 72 Frois-Wittman-kép helye a körmodellben (Schlossberg, 1952, idézi Woodworth–Schlossberg, 1986). A példaként kiemelt 10-es számú kép a kellemes meglepetésnek felel meg, és a kellemesség– kellemetlenség tengelyen +7 értéknél, a figyelem–elutasítás tengelyen is +7 értéknél van (a vizsgálatban használt képekbôl számosat bemutat Woodworth–Schlossberg, 1986/1961, 166. o.)


16. FEJEZET– Érzelem és megismerési folyamatok A körmodelleket az érzelmek dimenzióinak meghatározásához napjainkban újra felfedezték. Russell (1980) immár klasszikusnak számító munkájában az érzelmeket leíró szavak empirikus vizsgálatok alapján két tengely meghatározásával körbe rendeződnek. A kör két, egymásra merőleges tengelye itt is két független dimenziót jelöl. Russell (1980) három különböző módszerrel is nagyon hasonló körmodellre jutott 28 érzelmet leíró szó vizsgálatával (lásd az egyik megoldást a 16.2. ábrán). A két dimenzió az arousal vagy az aktiváció szintje, valamint a kellemes-kellemetlen volt. A körmodell érvényességét az angoltól eltérő nyelvekben, így az észtben, a görögben és a lengyelben is sikerült igazolni, sőt érzelmi arckifejezésekre is igazoldódott a körmodell görög és kínai vizsgálati személyek körében (Russell et al., 1989). Ha összevetjük Schlossberg korai és Russell hozzánk időben közelebbi kutatásait, akkor világos, hogy a kapott két dimenzió nagyon hasonlít egymáshoz. Más kutatásokban érzelmeket kiváltó képi ingeranyagok (pl. megcsonkított fej, temető, mosolygó baba, síugrás stb., összesen 60 darab) skáláztatása során is az arousal és a kellemesség dimenziók adódtak (Lang, 1995). Fontos azonban megjegyezni, hogy ezek a dimenziók az érzelmek kognitív reprezentációit képezik le, lévén az adatok az önbeszámolókból, skálázásokból származtak. Watson és Tellegen (1985) az előzőektől eltérően a hangulatok két másik dimenzióját azonosította, nevezetesen a pozitív és a negatív affektusokét. Ezek azonban nem mondanak ellent egymásnak, mivel feltehetően mind a kellemesség és az aktivitás, mind a pozitív és negatív affektusok egyaránt érvényes dimenziók lehetnek, mivel más-más lényegét ragadják meg az affektusokat leíró kifejezéseknek (Watson et al., 1999).

3. Az érzelmek kutatásának módszerei Az érzelmek bizonyítottan befolyásolják a kognitív működéseket: az észlelést, a figyelmet, az emlékezést, a gondolkodás, az ítéletalkotást, a döntéseket stb. (lásd Oatley-Jenkins, 2001/1996). Az érzelmek és a kogníció kapcsolatának kutatásában két irányt érdemes elkülönítenünk: 1. vizsgálják az érzelmek hatását a mentális működésekre, illetve a mindennapi pszichológiai folyamatokra, és 2. kutatják magukat az affektív állapotokat (összetevőiket és ezek viszonyát).

16.2. ábra. Az érzelmeket leíró angol szavak multidimenzionális skálázással két dimenzióba rendeződnek (Russell, 1980, 7. o.)

3.1. Az érzelem/hangulat hatásának vizsgálata a kognitív folyamatokra: az érzelmek és a kognitív működés Az érzelem és a kogníció összefüggését vizsgáló kutatásokban a legtöbb esetben nem intenzív, rövid idejű érzelmeket, hanem a hosszabb-rövidebb ideig tartó, pozitív vagy negatív hangulati állapotokat és ezek kognitív teljesítményekre gyakorolt hatását vizsgálták A kutatások az érzelmekkel szemben inkább a hangulatokat preferálták, ugyanis ezek tovább tartanak, gyakrabban jelennek meg, és kevésbé könnyen tudatosíthatók a vizsgálati személyek számára. A hangulat és kogníció összefüggését vizsgáló egyik eljárás, amikor a vizsgálati személyeket mindennapi, spontán hangulat- vagy érzelemkiváltó helyzetekben (pl. vizsga) figyelik meg, vagy egyéb módon tesztelik. A természetes módon megjelenő hangulati szituációk ökológiai érvényessége nagyobbnak tűnik, de mindenképp


16. FEJEZET– Érzelem és megismerési folyamatok hátrány, hogy nagyon sok ellenőrizhetetlen tényező befolyásolja őket (kiváltó körülmények, időjárás stb.). Ezért gyakori, hogy a vizsgálatokban a hangulati állapotokat kísérletileg ellenőrzött feltételek váltják ki. A vizsgálatokban gyakran használt eljárás például a hipnózis, ami megfelelően motivált, hipnábilis személyeknél jól alkalmazható az érzelem kiváltására, kontrollálására és az érzelemmel kapcsolatos hatások aktiválására (McConkey, 1989). A hipnotizőr adhat 1. közvetlen szuggesztiót az adott érzelem átélésére, vagy 2. felidéztethet egy bizonyos jellemző érzelmi színezetű emléket, aztán leválasztják az érzelmi színezetet az emlékről, vagy 3. elképzeltethet valami érzelmi tartalmú jelenséget. A hipnózison kívül sokféle hangulat- vagy érzelemindukciós eljárást (16.2. táblázat) használnak, amelyek közül mindegyiknek vannak előnyei és hátrányai. 16.2. táblázat. Hangulatkiváltásra alkalmazott különbözô kísérleti eljárások áttekintése (Fiedler, 2003, 166. o., kiegészítve)

20.2. táblázat Hangulatkiváltó eljárás típusa Vizsgálatvezető szuggesztió

által

Módszer (operacionalizálás)

Korlátok, lehetséges hátrány

adott Hipnózis

Csak hipnotizálható alkalmazható

emberen

Autoszuggesztió

Kellemes vagy emlékek felidézése

Fotók, szimulációk

Érzelemkifejező Erős követelményhatások léphetnek arcokról/testhelyzetekről fotókat / fel számítógéppel előállított sematikus arckifejezéseket mutatnak a résztvevőknek, és megkérik őket, hogy vegyék fel a látott arckifejezést, vagy beállítják az adott testhelyzetbe fotók nélkül

Hamis szajelentés

kellemetlen A kiváltott hangulatot megzavarhatja az adott memóriatartalom előfeszítő hatása

teljesítmény-visz- A résztvevőnek szóbeli Etikai normák megsértése intelligenciatesztben elért eredményéről hamisan magas vagy alacsony értékelést adnak

Hangulatkiváltás segítségével Hangulatkiváltás segítségével Mindennapi jutalmak

szövegek Újsághírstílusú beszámolók Az adott tartalmak előfeszítő hatása olvasása szomorú eseményekről filmek Pl. jelenetek komédiasorozatokból, Egyéni különbségek a filmre adott film egy rákos halálesetről válaszban Ingyenes ajándék bevásárlóközpontban

egy Csak pozitív hangulat kiváltására alkalmazható, túl gyenge lehet

A hipnotikus eljárás előnyei például, hogy az így kiváltott érzelmet a résztvevők valódinak, „vegytisztának” érzik, úgy tűnik, hogy az így kiváltott hangulatok intenzívebbek, mint azok, amelyek például szomorú vagy vidám szövegek olvasása nyomán keletkeznek, és az indukált érzelemhez kapcsolódó fiziológiai változások is hosszabb ideig tartanak, mint más feltételek esetén. Hátrány viszont, hogy a hipnózis csak az arra fogékony emberen alkalmazható (McConkey, 1989), és az is elképzelhető, hogy a hipnózissal kiváltott érzelmek tulajdonképpen nem is magából a hipnózisból erednek, hanem a helyzet követelményjellemzőiből (Orne, 1962), ugyanis a hipnózis maga is hat a kognitív folyamatokra, és nem csak hangulatot indukál (Bryant-McConkey, 1989). Mára azonban bizonyítottnak tekinthető, hogy a sokféle hangulatkiváltási eljárással nagyon hasonló hatások érhetők el (Fiedler, 2003).



16.3. ábra. A megtartás aránya a tanulási és a felidézési helyzetek hangulat szerinti illeszkedése alapján (Bower, 1981, 132. o.) Az affektus-kogníció kapcsolat vizsgálatában a leggyakrabban használt független változók a közvetlen memóriafeladatok (jellemzően a kötetlen felidézés) és a közvetett emlékezeti működések, például előzetesen bemutatott ingerinformáción alapuló ítéletek, döntések (Loewenstein-Lerner, 2003), a figyelmi működések vagy társas helyzetekben a meggyőző kommunikációból eredő attitűdváltozások mérése (Forgács, 1989; Forgas, 2003). Egyéb, letisztultabb, a kognitív folyamatokat közvetlenül felmérő méréseket (pl. válaszkésés, osztályozó feladatok, előfeszítési hatások, asszociációs vizsgálatok) csak nagyon ritkán alkalmaztak a kutatók (Fiedler, 2003). Az alábbi áttekintésben az affektusok és az emlékezet, valamint az érzelmek és a figyelem viszonyát feltérképező vizsgálatokból mutatunk be néhányat.

3.1.1. Az érzelmek és az emlékezet kapcsolatának két példája Az érzelmek és emlékezet kutatásának két alapvető kérdésköre jelenik meg, nevezetesen a hangulati állapottólfüggő emlékezet és a hangulattal kongruens emlékezet. (A témát érinti tankönyvünk második kötetének az emlékezetet tárgyaló része is; Csépe-Győri-Ragó, 2007b.) Az érzelem és az emlékezet kapcsolatát vizsgáló kutatások leggyakoribb kérdése, hogy hogyan emlékezünk érzelmileg telített eseményekre. Ennek a kérdésnek a megértése sem tudományosan, sem pedig a hétköznapi élet szempontjából nem érdektelen. Fontos lenne megértenünk például, hogy hogyan lehetséges, hogy az egyik ember számos megterhelő negatív életesemény (pl. halálesetek, válás, munkahely elvesztése, háború) után hamar talpra áll, míg másokat kisebb kellemetlenségek is tartósan megviselnek. Ebben az érzelmi folyamatok feldolgozásának nyilván szerepe van. Megjegyezzük, hogy a témának gazdag személyiség- és egészségpszichológiai kutatása, valamint számos gyakorlati (terápiás, tanácsadási stb.) vonatkozása is van. A hangulati állapottólfüggő emlékezet jelenségkörét megfigyelésekből és klinikai anekdotákból is ismerjük. A jelenség arra vonatkozik, hogy az ingerekre vagy eseményekre való emlékezés jobb akkor, ha a felidézés ugyanabban a hangulatban vagy érzelmi állapotban történik, amiben a személy az ingerrel vagy eseménnyel való találkozás idején volt. A jelenség tulajdonképpen a kontextusfüggő emlékezet tágabb körébe tartozik. Bower ezt a jelenséget tudományos tesztelésnek vetette alá (Bower et al., 1978, idézi Bower, 1981). A szerzők viszonylag bonyolult kísérleti elrendezést alkalmaztak, amit itt az érthetőség miatt leegyszerűsítve mutatunk be. A szerzők hipnózissal indukáltak boldog vagy szomorú állapotot, és a résztvevők ebben az állapotban tanultak meg szólistákat. A felidézés előtt ismét hangulatot indukáltak, aminek eredményeként az egyik vizsgálati csoport tagjai a felidézéskor a tanulási helyzet hangulatával azonos hangulatban (boldog-boldog, illetve szomorú-szomorú) voltak, a másik csoportban részt vevőknek viszont eltérő hangulatban kellett felidézniük a megtanultakat (pl. szomorú helyzetben tanulták a szavakat, de boldog érzelmi állapotban kellett felidézniük). A felidézés teljesítményei a 16.3. ábrán láthatók. Világos, hogy azok, akik esetében a hangulat nem változott a vizsgálat során (tehát szomorú-szomorú, illetve boldog-boldog), sokkal jobb teljesítményt mutattak, mint azok, akik boldog tanulási helyzetben, de szomorú felidézési helyzetben voltak, vagy fordítva. A hangulatiállapot-függő emlékezet jelenségének kimutatása azonban nem egyöntetűen volt sikeres, voltak olyan kutatások, amelyekben ki tudták mutatni, és voltak olyanok, amelyekben nem találtak ilyen hatást. Úgy tűnik, hogy az állapotfüggő emlékezet korlátozott jelenség: a hatások kedvezőbbek, ha 1. szabad felidézéses helyzetről van szó, 2. a személyek több szólistát kapnak, 3. értelmetlen szótagok felidézését kérik tőlük, és 4. a 297 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

16. FEJEZET– Érzelem és megismerési folyamatok szavaknak alacsonyabb a képkiváltó értékük (Leventhal-Tomarken, 1992/1986). A terület kutatói még napjainkig is adósak azzal az átfogó meta- elemzéssel, ami megvilágítaná, hogy pontosan milyen mértékű hatásról van szó. Ez a hatás jelentőségét is megmutatná, és feltárná az eredmények közötti heterogenitást. A hangulattal megfelelő (kongruens) tanulás és emlékezet jelenségkörét Bower (1993/1981) klasszikus vizsgálataiban mutatta ki. A hangulati megfelelés vagy kongruitás már a tanulás folyamán is megfigyelhető. A klasszikus, sokat idézett kísérletet a szerző saját szavaival mutatjuk be: „Az egyik kísérletben (...) a személyeket poszthipnotikus szuggesztióval boldoggá vagy szomorúvá tettük, majd elolvastak két barátságosan teniszező egyetemistáról szóló történetet. André jókedvű – minden jól megy neki, Jack pedig rosszkedvű – semmi sem sikerül neki. A sztori harmadik személyben meséli a két férfi életének eseményeit és az emocionális reakcióikat, mindkettőjükről azonos terjedelemben. Amikor kísérleti személyeink befejezték a történet olvasását, megkérdeztük, hogy kit gondolnak a történet központi szereplőjének, és kivel azonosultak. Azt tapasztaltuk, hogy a jókedvű személyek a boldog szereplővel azonosultak, úgy vélték, ő a központi figura, és az elbeszélés többet foglalkozik vele. A rosszkedvű olvasók a szomorú szereplővel azonosultak, és úgy vélték, vele foglalkozik többet a történet.” (Bower, 1993/1981, 296. o. – Somorjai Dezső ford.) Másnap megkérték a személyeket, hogy idézzék fel a szöveget. A felidézés aránya a boldog és a szomorú teniszezővel kapcsolatban függött az indukált hangulat típusától. Azaz statisztikai interakciót tapasztaltak a szereplők, valamint az indukált hangulat között a felidézés mértékében. Egyszerűbben, a szomorú olvasók által felidézett események 80 százalékla a szomorú szereplőhöz kapcsolódott, míg a boldog olvasó által felidézett események 55 százaléka a boldog szereplőhöz fűződött (lásd 16.4. ábra). Fontos, hogy ne feledjük: a felidézés pillanatában a résztvevők már semleges hangulatban voltak, tehát nem hangulattól függő előhívásról, visszakeresési folyamatról van szó, hanem feltehetően az indukált hangulat és a szöveg egyes tartalmi elemei közötti kongruencia segítette elő ezeknek a tartalmaknak a kódolását. A kérdés továbbra is fennmarad, hogy miért kódolható jobban a hangulattal kongruens információ, mint a nem kongruens. Az egyik lehetőség Bower (1993/1981) szerint az, hogy szelektíven figyelünk ezekre az információkra, amelyek egyébként is jobban tudnak kapcsolódni a hangulat által aktivált hasonló tónusú régi emlékekhez. Ezt Bower (1993/1981) a szelektív emlékeztetés hipotézisének nevezi. A másik lehetőség az ingeranyag által kiváltott érzelmi intenzitás. Ha az ingeranyag azonos emocionális tónusú a személy érzelmi állapotával, akkor ez erősíti az érzelem intenzitását, míg ha eltérő, akkor gyengíti. Általános tapasztalat, hogy az intenzívebb érzelmekkel járó ingerekre jobban emlékszünk.

16.4. ábra. A boldog, illetve szomorú szereplőkkel kapcsolatos események felidézése a boldog vagy szomorú olvasók által Bower (1993/1981) a szemantikusháló-elméletet javasolja az érzelmek és emlékezet kapcsolatának tárgyalására. Ebben az emlékezet hálózatmodelljét egészíti ki az érzelmek bevonásával. A hálózatmodell szerint az emberi emlékezet modellezhető az eseményeket leíró fogalmak, csomópontok és sémák asszociációs hálózatával. A szemantikus háló elméletében az érzelmeknek is vannak ilyen csomópontjaik, amelyek összekapcsolódnak az érzelmet kiváltó helyzetekkel, tipikus szerepekkel, fiziológiai reakciókkal, kifejező viselkedésekkel (lásd 16.5. ábra). De ezek a csomópontok összekapcsolódnak az egyén életében az adott érzelmet kiváltó eseményekkel is. Amikor például egy érzelmi csomópont energizálódik, akkor ez a serkentés továbbterjedhet más, az aktiválttal


16. FEJEZET– Érzelem és megismerési folyamatok kapcsolatban lévő emlékezeti csomópontokra, és már rég elfelejtett emlékek aktivációját idézheti elő. Ugyanakkor a régi emlékek felidézése is aktiválhatja a hozzá kapcsolódó érzelmi állapotot.

16.5. ábra. Az emóció-csomópontokat körülvevő kapcsolatok egy része. A kétirányú nyilak a csomópontok közti aktivációs kölcsönhatásra utalnak. A 1-es és a 2-es emóció között gátló pálya látható (Bower, 1981, 135. o., valamint Bower, 1993/1981, 280. o. részben módosítva)

16.6. ábra. A primingarány a pozitív, a semleges és a negatív szavakra (Watkins et al., 1996, 39. o.) A hangulattal kongruens tanulást gyakran emlékezeti torzításra egyszerűsítik le. A klinikai pszichológiában az ilyen torzítást gyakran vizsgálják depresszióban szenvedő személyeknél. Explicit emlékezeti vizsgálatokban kimutatható, hogy a depressziós személyek határozottabban negatív hangulattal kongruens emlékezeti torzítást mutattak (Watkins et al., 1992). Újabban az implicit tanulási paradigma keretében is vizsgálják az emlékezeti torzításokat depressziós betegek körében (Watkins et al., 1996; illetve lásd részletesebben tankönyvünk második kötetét: Csépe-Győri-Ragó, 2007b). A számunkra legérdekesebb hipotézisük az volt, hogy a depresszióban szenvedő személyek a negatív töltetű információkat jobban feldolgozzák, ennek során a negatív információk és asszociációs hálózatuk aktívabb lesz, sőt régebbi emlékeket is aktiválnak. Azaz a depresszióban szenvedőknek több asszociációjuk lesz a negatív szavakra, és kevesebb a pozitív szavakra, mint a nem depressziós személyeknek. Előfeszítéses (priming-) helyzetben mutattak be pozitív, semleges és negatív töltésű szavakat, természetesen fedőtörténettel együtt. Majd kulcsingerekre adott szabad asszociációs helyzetben vizsgálták az előfeszítési hatást. A sikeres előfeszítési arányt a 16.6. ábrán mutatjuk be. Világosan látható, hogy a depressziós személyek jobban feldolgozták a negatív jelentésű szavakat, mint a nem depressziós személyek. A kontrollcsoport a pozitív tartalmú szavakat dolgozta fel jobban, és kevésbé dolgozta fel a negatív tartalmúakat. A semleges szavakban nem volt lényeges különbség, ami arra utal, hogy a depressziós csoportban nem volt kimutatható implicit- memória-deficit. Mivel a különböző kísérleti eljárások más-más eredményre vezetnek, így a szakirodalomban még mindig vita tárgya, hogy mi a jelentősége az implicit memóriában fellépő ilyen torzításnak magában a depresszió problémájában.

3.1.2. Érzelmek és figyelem


16. FEJEZET– Érzelem és megismerési folyamatok Az érzelmek és a figyelem kapcsolatát több oldalról is megközelíthetjük. Jellemző, hogy az érzelmi szabályozó stratégiák – emlékezést módosító hatásukon túl – befolyásolják a figyelmi folyamatokat is. Gyakori jelenség például, hogy markánsan negatívnak értékelt ingerek automatikusan magukra vonják a figyelmet. Alább ezeket a jelenségeket tárgyaljuk. Az érzelmi jelentésű ingerek a figyelmi folyamatok során kiugranak • Úgy tűnik, hogy a fajfejlődés során jelentőséget kapott félelemteli ingerek – például kígyók, pókok, mérges arcok – szinte automatikusan megragadják a figyelmet, és az ingerek által közvetített információfeldolgozás alaposabb lesz (Öhman et al., 2001). Amikor például valami „kígyószerűt” vélünk felfedezni, akkor többnyire először megijedünk, és csak később azonosítjuk, hogy mit is láttunk: tényleg kígyót, vagy csak egy locsolócsövet. A félelemteli ingerek már a figyelem előtti (preattentív) szakaszban is kiválthatják a félelmet. A dühöt kifejező arcok látványa a boldogságot kommunikáló arcokkal ellentétben akkor is pszichofiziológiai válaszokat vált ki, ha ezeket az arcokat semleges arcokkal elfedik, azaz maszkolják (Hansen-Hansen, 1988; Para et al., 1997). Egy kutatásban (Öhman et al., 2001) azt vizsgálták, hogy összetett ingermintázat esetében is megjelenik-e a kígyó- vagy pókszerű ingerek automatikus feldolgozása függetlenül az irreleváns, elterelő ingerek számától. A vizsgálati személyeknek 3 x 3-as mátrixban mutattak képeket, amelyek ingeranyagként kígyókat (vagy pókokat), virágokat és gombákat ábrázoltak. Két elrendezés volt: az egyikben a kígyót (pókot) kellett megtalálni a virágok és gombák között, a másikban fordítva, a virágot vagy gombát kellett megtalálni a kígyók (pókok) között. A szerzők hipotézise szerint a kísérleti személyek gyorsabban megtalálják a kígyót vagy pókot a semleges ingerek között, mint a semleges ingert a kígyók/pókok között. A vizsgálat során reakcióidőket mértek. A kapott eredmények alátámasztották a szerzők hipotézisét, azaz a 3 x 3-as mátrix bármely pozíciójában gyorsabban felismerték a kígyókat és a pókokat, mint a virágokat és a gombákat. Ugyanebben a munkájukban a szerzők egy másik kísérletről is beszámolnak, amelynek során az irreleváns, elterelő ingerek számát manipulálták az előzőhöz hasonló elrendezésben 2 x 2-es, illetve 3 x 3-as mátrixokat alkalmazva. A kutatók nem találtak szignifikáns különbséget a két helyzetben a félelmet kiváltó ingerek azonosításának reakcióidejében. Ez alátámasztja azt a feltételezést, hogy ezeknek az ingereknek a feldolgozása automatikusan történik. A jövőbeni kutatások számára érdekes és fontos kérdés lehet annak tisztázása, hogy ez az automatikus ingerfeldolgozás csak a félelmet kiváltó ingerekre igaz, vagy más, például a többi alapérzelemhez kapcsolódó ingerek esetében is kimutatható-e. A képet tovább színezi az úgynevezett érzelmi Stroop-hatás. Érzelmi Stroop-jelenség • A szelektív figyelmi folyamatok klasszikus Stroop-jelenségét – mely számos alkalommal említésre került korábbi köteteinkben és a jelen kötetben is – a kutatók analógiaként kezdték alkalmazni az érzelmi folyamatokkal kapcsolatban is. (Emlékeztetőül: az eredeti, jól ismert Stroopteszthelyzetben színes betűkkel írt színneveket mutatnak a résztvevőknek. A színeket jelölő szavak jelentése és színe vagy megegyezik [pl. a szó „piros” és piros színnel is van írva], vagy eltér [a szó „piros”, de kék színnel van írva]. A feladat a látott szín megnevezése a szó jelentésének figyelmen kívül hagyásával. Általános tapasztalat, hogy a betűszín és a jelentés össze nem illése esetén hosszabb a reakcióidő. A találati arányokból és a reakcióidőkből következtethetünk a szelektív figyelem [figyelmi gátlás] működésére [Stroop, 1935, lásd Czigler, 1994].) Érzelmi Stroop-helyzetben a szóingerek nem színnevek, hanem emocionálisan nagy töltésű, például fenyegető vagy patológiára utaló szavak és semleges szavak. A feladat itt is a látott szó színének megnevezése. Az általános tapasztalat az, hogy a megterhelő szavak esetében megnő a válaszidő, ami – a színekhez hasonlóan – arra utal, hogy az olvasás szemantikus folyamatával interferál az érzelmi feldolgozás. A jelenséget pszichopatológiai problémák esetén is kimutatták (Williams et al., 1996): klinikai problémákkal küzdő páciensek (fóbiások, depressziósok, szorongók) a saját problémáikat kifejező vagy ahhoz közel álló jelentésű, színes betűkkel írt szavak esetében megnyúlt reakcióidővel tudták azonosítani a szavak színét. Újabb elképzelések szerint azonban az érzelmi Stroop-hatás nem tekinthető ténylegesen Stroop-ef- fektusnak (Algom et al., 2004), vagyis nem a szelektív figyelmen belüli (érzelmi) interferenciáról van szó, hanem elképzelhető, hogy érzelmi hatásra lelassul a szemantikus feldolgozás – így nem szelektív figyelmi jelenségről volna szó, hanem „fenyegetésvezérelt lelassulásról” (Algom et al.,2004). Torzítások a negatív érzelmek irányába (negativitási torzítás) • A félelemmel kapcsolatosan felvázolt kutatások összhangban vannak azzal a felismeréssel, hogy a negatív töltésű (valenciájú) érzelmi ingerek feldolgozása gyorsabb, mint a semleges vagy pozitív töltésű ingereké. Ennek neuro- fiziológiai bizonyítékát adják azok a kutatások, amelyekben különböző töltésű érzelmi ingerek feldolgozását kísérő kiváltott potenciálokat vizsgáltak (Carretié et al., 2001). A negatív töltetű ingerek esetében a kiváltott potenciálok közül az úgynevezett P200-as 300 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

16. FEJEZET– Érzelem és megismerési folyamatok amplitúdója nagyobb, a latenciája pedig kisebb volt a pozitívokhoz képest. Eszerint a negatív érzelmi töltetű ingerek nagyobb mértékben és gyorsabban aktiválják a figyelmi folyamatokat. Részletesebb vizsgálat azt is feltárta, hogy a P200-as hullámnak nem a latenciája, hanem az amplitúdója tűnik lényegesebbnek a negatív érzelmek irányába történő torzítással kapcsolatban. Felmerült az a kutatási kérdés, hogy a magas szorongással jellemezhető személyek negativitási torzítása megjelenik-e a korai figyelmi folyamatokat követő kiváltott potenciálokban, és ez vajon függ-e a szorongástól mint vonástól. Az előbb ismertetett vizsgálatot elvégezték magas vonásszorongással jellemezhető egyetemi hallgatóknál is (Mercado et al., 2006), és kimutatták, hogy fenyegető, negatív érzelmi helyzetben az auditoros kiváltott potenciál (P2) magasabb amplitúdójú és rövidebb latenciájú volt. A torzítás mértéke nem függött a vonásszorongástól, összefüggött azonban az állapotszorongással. A fent bemutatott kísérletek a konkrét eredményeken kívül azért is izgalmasak, mert arra is rávilágítanak, hogy a kognitív pszichológiában használatos információfeldolgozási szemlélet érvényes az érzelemmel kapcsolatos témák megközelítésére is (vö. Dalgleish, 2003).

3.2. Az affektusok összetevőinek vizsgálata Azokban a kutatásokban, amelyek magukat az affektív jelenségeket vizsgálják (és kevésbé lényeges azok hatása valamilyen kognitív vagy egyéb folyamatra), mérhetik az érzelem/hangulat összetevőit, illetve az érzelem kommunikációs aspektusait (ezt alább részletesen tárgyaljuk például az Érzelemkifejezés és kommunikáció cím alatt). Az érzelmek összetevői (Frijda et al., 1989 nyomán) a következők: • szubjektív élmény, • testi válaszok, fiziológiai változások (vegetatív reakciók, az aktivációs szint módosulásai, agyi elektromos aktivitás), • gondolatok, kognitív tartalmak a helyzetről és az érzelemről, • arckifejezések, • általános érzelmi reakciók (pl. negatív hangulatban mindent rosszabbnak észlelhet a személy), • viselkedéses tendenciák (pl. az öröm megközelítést, a düh agressziót vált ki). Az összetevők vizsgálatai módszereit a 16.3. táblázatban foglaltuk össze, a 16.4. táblázatban pedig az érzelmek vizsgálatában leggyakrabban alkalmazott fiziológiai technikákat mutatjuk be. Ezek az eljárások természetesen kombinálhatok: a kutatók például megfigyelhetik, hogy hogyan változik az állat viselkedése bizonyos agyterületeinek roncsolása után, és ezt skálázhatják is. Embernél lehetőség van például agyműtétek előtt és után (sőt: közben) a beteg érzelmi élményének, viselkedésének és gondolati tartalmainak összehasonlító elemzésére a fentiek közül több módszer kombinálásával.

20.3. táblázat - 16.3. táblázat. Érzelem-összetevők vizsgálatára alkalmazott kutatási módszerek Érzelem-összetevő

Vizsgálati módszer

Előny

Szubjektív élmény

Önbeszámolási Közvetlen hozzáférés módszerek: introspekció: személy élményeihez saját élmény megítélése pszichológiai skálákon

Testi válaszok, fiziológiai Fiziológiai mérés: változások (vegetatív reakciók, az aktivációs 1. Nem invazív eljárások szint módosulásai, agyi - megfigyelés (szabad

Hátrány a Szubjektivitás, érzelmek nehéz verbális kifejezhetősége (vö. alább, privát-publikus probléma)

Feltárható az affektus biológiai bázisa, vizsgálható az affektus és a fiziológiai struktúra és


Erős függés egyéb hatásoktól (pl. a GBRmérés függ a hőmérséklettől)

16. FEJEZET– Érzelem és megismerési folyamatok elektromos aktivitás)

szemmel is látható működés kapcsolata A változások, pl. izzadás) kutatási eredmények közvetlenül hasznot - pl. EKG, GBR-mérés hozhatnak a gyógyító, pszichofarmakológiai - EEG beavatkozásokban - Képalkotó fMRI, PET

eljárások:

A beavatkozó módszereket elsősorban állatkísérletekben alkalmazzák - kérdéses az emberekre való általánosíthatóság - etikai problémák

2. Megfigyelés (pl. emberi balesetekben bekövetkező sérülések esetén hogyan változnak az érzelmek)

A beavatkozás megváltoztathatja az egész struktúra működését, nehéz a változás célzott követése Erős a függés a technikai színvonaltól

3. Beavatkozó eljárások: képletek sértése, struktúrák átmetszése, irtás, gyógyszeres beavatkozás stb.

Gondolatok, kognitív Introspekció, szabad asz- Közvetlen hozzáférés a Verbalizálási és tartalmak a helyzetről és szociációs technikák, személy belső kommunikációs az érzelemről szóasszociációs tartalmaihoz nehézségek, szubjektivitás vizsgálatok (pl. reakcióidő-méréssel összekötve), strukturált vagy kötetlen szóbeli kikérdezés, interjú Érzelemkifejezés (pl. Spontán vagy kiváltott arckifejezések, testtartás érzelmi helyzetekben stb.) mutatott érzelemkifejezés vizsgálata (megfigyelés, önbeszámoló, külső skálázás stb.) Az érzelemkifejezés csatornái (pl. mimika, gesztusok) kongruenciájának a megítéltetése Kultúrközi vizsgálatok Vélekedések, attitűdök vagy diszpozi- cionális érzelmek önbeszámolós/ önjellemzős módszerei

Hangulatvizsgáló módszerek, tartós diszpozíciókat vizsgáló eljárások pl. a személyiségpszichológia eszköztárából, attitűdmérő módszerek

A helyzetekben mutatott viselkedések összevethetők Az érzelemkifejezés folyamata követhető Különböző kultúrák összehasonlíthatók

A „spontán” és az indukált érzelemkifejezést nagyban befolyásolja a kultúra, a szocializáció, az életkor és számos kontextuális változó, és erősek lehetnek a követelményjellemző hatások is

Feltárhatók a mögöttes érzelmi tényezők, a tartós állapotok – összevethetők a gyors lefolyású érzelmekkel

Erős a kontextuális függés mind a külső, környezeti tényezőktől, mind a belső, pszichológiai állapotoktól

20.4. táblázat - 16.4. táblázat. Az érzelemkutatásban leggyakrabban használt fiziológiai módszerek áttekintése Megnevezés

Rövidítése

Mért jellemző(k)

Perifériás és autonóm idegrendszer


16. FEJEZET– Érzelem és megismerési folyamatok közvetlen vagy közvetett mérése Elektrokardiográfia

EKG

A szívműködés szabályozásával együtt járó elektromos változások

Elektromiográfia

EMG

Az izomaktivitásokkal és azok idegi szabályozásával együtt járó elektromos változások

Elektrookulográfia

EOG

A szemmozgás követése

Galvanikus bőrreflex / galvános GBR bőrellenállás mérése

A bőr és a verejtékmirigyek működésével kapcsolatos elektromos jelenségek

Pulzusfrekvencia mérése

A pulzus gyakorisága/perc

Vérnyomásmérés

A szisztolés vérnyomás

Légzésfrekvencia mérése

A levegővételek gyakorisága/perc

és

a

diasztolés

Agyi elektromos aktivitás mérése Elektroencefalográfia

Az agyi aktivitással együtt járó elektromos változások

EEG

Kérgi kiváltott potenciál mérése

Az agyi aktivitások vizsgálata konkrét ingerekkel (vizuális, hallási stb.) konkrét idegi pályákon

Modern képalkotó eljárások Pozitronemissziós tomográfia

PET

Az idegrendszer glükózmetabolizmusának aktivitása

Magmágneses rezonancián alapuló MRI képalkotó eljárás

Háromdimenziós statikus kép különböző agyi struktúrákról

Funkcionális rezonancián eljárás

A különböző idegrendszeri területek eltérő aktivitásával együtt járó véráramlás-különbségek

magmágneses fMRI alapuló képalkotó

a

4. Érzelemelméletek Az affektusokkal foglalkozó pszichológusok az érzelem definícióján kívül sokat vitatkoznak arról is, hogy az érzelmek működése milyen egységes elméleti keretben írható le. A problémának szintén vannak filozófiai előzményei. Egyetlen példaként Arisztotelész elgondolását említjük, amely nagy vonalakban mai terminológiával is értelmezhető – ezt jelzik a zárójelbe tett kifejezések. Arisztotelész szerint az érzelem olyan élmény, amelyben együtt van jelen a szellem (az elme) és a test (fiziológia) működése. Akkor keletkezik érzelem, ha valami jó vagy rossz hatással van a személyre (értékelés) – aki ekkor a jó dologra, a gyönyörre vágyik (megközelítés), a rossztól, a fájdalomtól (fiziológia) pedig menekülni igyekszik (elkerülés). Már ebben a nézetben is – többé-kevésbé expliciten – megfogalmazódik számos ma is érvényes probléma az érzelmek természetét illetően, amelyek azonban részletesen a pszichológiai érzelemelméletekben kerülnek kifejtésre.

4.1. Az érzelmek perifériás elmélete (James-Lange-elmélet) 303 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

16. FEJEZET– Érzelem és megismerési folyamatok Az érzelem elméleti megközelítésének egyik korai kérdése az úgynevezett szekvenciaprobléma volt, vagyis az, hogy az érzelem összetevői, jelen esetben az esemény, annak észlelése és a testi válasz, milyen sorrendben követik egymást az érzelem élményének kialakulásában. A válasz a hétköznapi okoskodásunk szerint egyértelműnek tűnhet: észlelünk egy eseményt, amely érzelmi reakciót, illetve élményt vált ki belőlünk, és ez testi változásokhoz vezet. Ezzel a magától értetődőnek tűnő elgondolással szemben az érzelem pszichológiai vizsgálatának kezdetén alternatív szekvencia rajzolódott ki. Az egyik leghíresebb teóriát a kiváló pszichológus, William James (1884) és egy dán fiziológus, Carl Lange (1885) egymástól függetlenül javasolta. A két elképzelést az utókor összekapcsolta, és manapság csak James-Lange-teóriaként emlegeti. A James-Lange-teória azt hangsúlyozza, hogy a tárgy vagy esemény érzékelését követően az idegrendszeri közvetítéssel viselkedésesen és/vagy vegetatívan válaszolunk az eseményre, majd az érzelmi élmény ennek a válasznak az észlelése során alakul ki. Az események sorrendje tehát a következőképpen alakul: INGER → INTERPRETÁCIÓ → TESTI VÁLASZ → ÉRZELEM (Ellsworth, 1994). Az érzelmi élmény tehát a külső eseményre adott válasz észleléséből származik, ezért hívják ezt az elméletet az érzelmek perifériás elméletének is. Az eseményre adott válasz lehet a viselkedés, a testi változások és az általános idegrendszeri aktivációs állapotban bekövetkező változás egyaránt. Vegyük észre az elmélet egy sajátosságát, éspedig azt, hogy a környezet nem közvetlenül, hanem a testi változásokon keresztül váltja ki az érzelmi élményt. A James-Langeelméletnek éppen az az egyik legfontosabb eleme, hogy a testi folyamatok az érzelem lényegi részét képezik. James megfogalmazásában: „A testi változások közvetlenül követik az izgató tény észlelését, és az érzelem ugyanezeknek a változásoknak az átélése, ahogy azok megjelennek az érzelemben.” (James, 1884, idézi plutchik, 1980, 81. o.) Ha például az utcán sétálva figyelmetlenül lelépünk a járdáról, és egy autó hirtelen ránk dudál, először ledermedünk, majd gyorsan visszaugrunk a védelmet nyújtó járdára, elkezdjük kapkodni a levegőt, heves szívdobogást érzünk, és megállapítjuk, hogy megijedtünk. Klasszikusabb példát idézve: a hegyeket járva elibénk toppan egy medve, aminek hatására fejvesztve szaladunk el, és félelmet élünk át. Az elmélet szerint nem azért rohanunk el, mert félünk, hanem azért félünk, mert elrohanunk. Az események sorának ilyen szegmentációja azonban mesterséges, és csak az elképzelés megértését szolgálja. Ugyanakkor félrevezető lehet ez a leírás akkor, ha az események ilyen láncolatához azt tételezzük fel, hogy az egyik lépésnek be kell fejeződnie ahhoz, hogy a másik elkezdődjön. Az inger észlelése, az interpretáció, a testi válasz és az érzelem kialakulása folytonos mozgásban vannak (Ellsworth, 1994). Azt mondhatjuk, hogy a James-Lange-elmélet Descartes-nak az emberről kialakított dualista elképzelését is tükrözi, tulajdonképpen a descartes-i elképzelések pszichologizálásáról van szó (Power-Dalgleish, 1997). Descartes, a filozófus, az embert testből és lélekből állónak képzelte el, ahol a test és a lélek egymástól függetlenül, de egymással kölcsönhatásban működik. Manapság ezt a modellt nem tekintjük elfogadhatónak, ugyanakkor a test és a lélek ilyen mesterséges szétválasztása nagy hatással volt a pszichológia útjaira (vö. Pléh, 2000a), sokszor tévútjaira, gyakran szinte megoldhatatlan problémát okozva a pszichológusoknak. Gyakorlati példával is szemléltethetjük James és Lange talán kissé teoretikusnak tűnő meggondolásait. Enyhe megterhelésre adott fiziológiai válaszok, például a felfokozott légzés következtében a vér kémiai összetételében előálló változások észlelése arra érzékeny személyek esetében súlyos félelmi, úgynevezett pánikrohamokat válthat ki. Itt tulajdonképpen egy enyhe testi változás veszélyként, valamilyen közelgő katasztrófa előjelévé való minősítése váltja ki és tartja fenn a szélsőséges érzelmi állapotot jelentő pánikrohamot (Kopp-Fóris, 1993). A James-Lange-elmélet (függetlenül attól, hogy az elképzelés helyesen írja-e le a valóságot) jelentős érdeme, hogy megtermékenyítően hatott az érzelmekről való gondolkodásra. Az elméletből következő egyik jelentős probléma és ma is fennálló vita, hogy a különböző érzelmekkel mennyiben jár együtt mintázott vegetatív reakció. Az elméletből az következik, hogy a különböző érzelmekkel más-más mintázatú testi válaszok járnak együtt (erre a problémára Az érzelmek és az arousal című alfejezetben visszatérünk). A James-Lange-elmélet alkalmazása jelen van a faciális feedback hipotézisében is, amivel az Érzelemkifejezés és kommunikáció című alfejezetben foglalkozunk majd.

4.2. Az érzelmek centrális elmélete és a neurofiziológiai tradíció: klasszikus elképzelések A James-Lange-elmélet legnevesebb kritikusa, Walter B. Cannon (1989/1927) számos olyan empirikus tapasztalaton alapuló érvet hozott fel az elképzeléssel szemben, amelyek elsősorban a vegetatív reakciók észlelésének az érzelmi élményben betöltött szerepét kérdőjelezték meg:


16. FEJEZET– Érzelem és megismerési folyamatok • A vegetatív változások túl lassúak ahhoz, hogy az érzelmek forrásai legyenek. • A zsigerek viszonylag érzéketlenek, mivel érzőidegekkel való ellátottságuk alacsony. • A belső szervi változások mesterséges előidézése nem eredményez érzelmeket. • A zsigerek és a központi idegrendszer kapcsolatának megszüntetése nem okoz változást az érzelmi viselkedésben. • A nagyon különböző érzelmi és nem érzelmi állapotokban hasonló viszcerális reakciók vesznek részt. Cannon nemcsak kritizálta az elméletet, hanem alternatív elgondolást is bemutatott. Szerinte az érzelmi élményt a talamusz aktivitása határozza meg, és feltételezte, hogy az érzelmi élmény a testi változásokkal közel azonos időben jelenik meg. Érdemes idézni Cannon megfogalmazásában, hogy hogyan alakul ki az érzelmi élmény: . .egy külső helyzet ingerli a receptorokat, és az ennek következtében létrejövő ingerület impulzusokat bocsát a kéregbe. Az impulzusok kéregbe érkezéséhez kondicionált folyamatok kapcsolódnak, melyek meghatározzák a válasz irányát. A talamikus neuronok serkentett, kisülésre kész állapotba kerülnek, vagy azért, mert a válasz bizonyos módon, illetve formában indítódik, és ezért a kérgi idegsejtek serkentik a talamikus folyamatokat, vagy azért, mert a receptorból jövő centripetális impulzusok keltenek talamikus folyamatokat. (...) Feltételezhetjük tehát, hogy amikor e neuronok sajátos kombinációban kisülnek, nemcsak az izmokat és zsigereket hozzák ingerületbe, hanem a kéreghez vezető afferens pályákat is serkentik direkt összeköttetés vagy irradiáció útján. A magától adódó elmélet szerint az érzelmek sajátos minősége akkor adódik hozzá az egyszerű érzékletekhez, amikor a talamikus folyamatok felgerjesztődnek. (...) A talamikus kisülés megjelenésekor a testi változások majdnem egyszerre lépnek föl az érzelmi élménnyel.” (Cannon, 1989/1927, 31. o. – Tremkó Mariann ford.) Vegyük észre Cannon elméletének sajátosságait: az érzelmi élmények és a testi változások egyidejűleg jelennek meg, valamint az érzelmek minőségét a talamusz neuronjai kisülésének mintázata befolyásolja. Mivel Cannon az érzelmeket a központi idegrendszer által meghatározottnak tartja, az elképzelést – más, hasonló elveket valló teóriákkal együtt – centrális elméletnek is hívják. Még egy fontos jellegzetessége van cannon álláspontjának – függetlenül attól, hogy melyik idegrendszeri struktúra jelentőségét hangsúlyozza –, éspedig az, hogy számára az érzelmi élmény csupán velejárója a testi változásoknak. Konkrétabban: veszélyhelyzet esetén a testi változások (a menekülés vagy a harc) szerepet játszanak a túlélésben, míg az érzelmi élmények nem, ez utóbbiak csak kísérik a megfelelő választ. Cannon követői és az utókor előszeretettel hangsúlyozzák az érzelmek centrális eredetét, ugyanakkor az érzelmek központi idegrendszert hangsúlyozó elméletei nagyon rövid idő alatt jelentős változásokon mentek keresztül, és nagymértékű variabilitást mutatnak. Már 1937-ben Papez más idegrendszeri struktúrákat javasolt az érzelmek agyi meghatározóiként. A Papez-körként ismertetett anatómiai rendszer számos struktúrát fog át a talamusztól az agykéregig. így része a hippokampusz, az amygdala, a parahippokampális gyrus, a cinguláris gyrus, az elülső talamikus magvak, a mam- miláris test, a talamusz és a hipotalamusz. Az elméletet azok a tapasztalatok támasztották alá, hogy az említett struktúrák aktiválása erős érzelmi válaszokat vált ki, valamint a mamilláris test irtása érzelemmentességet eredményezett majmoknál. Papez kifejti, hogy „a filogenetikusan ősi kéreg és a vele kapcsolatos struktúrák, a rhinencephalon (szaglókéreg) képezi az emocionális működés anatómiai alapját” (MacLean, 1972/1968, 293. o.). Az elméletet továbbfejlesztve később MacLean ezeknek a struktúráknak a rendszerét limbikus rendszernek nevezte el. Érdemes itt elidőzni egy kicsit. MacLean anatómiai vizsgálódásai nyomán az idegrendszer fejlődésében azt találta, hogy a limbikus rendszer minden emlős agyában megtalálható, sőt a struktúra az emlősfejlődés során gyakorlatilag változatlan fejlettségi szinten maradt, ugyanakkor az agykéreg a törzsfejlődés során fokozatosan egyre kiterjedtebbé vált. A limbikus rendszer tehát az agytörzset körülölelő ősi struktúrának (allokortex) tekinthető, szemben az agykéreggel, ami a törzsfejlődés során fejlődött egyre nagyobbá, azaz új filogenetikai eredmény (neokortex). Ezzel tulajdonképpen MacLean arra is utal, hogy a biológiai szabályozást illetően az érzelmek az ősi struktúrákhoz kapcsolódnak. Az érzelem biológiai elméletei gyakran érvelnek azzal, hogy az érzelmek ősi természetűek, és az állatoknál is megfigyelhetők. Az érzelmekkel kapcsolatos idegrendszeri szabályozó rendszerekről az Érzelmi végrehajtó körök az agyban című szövegdobozban talál további ismereteket az olvasó.

4.3. Az érzelmek kéttényezős elmélete


16. FEJEZET– Érzelem és megismerési folyamatok Az érzelmek magyarázatában a fiziológiai megközelítések alternatívájaként jöttek létre a kogníciót hangsúlyozó elgondolások. Schachter és Singer (1962) javasolta az egyik legkorábbi ilyen elméletet. Az érzelmek kéttényezős elmélete az érzelmekben a vegetatív aktivációs állapot (arousal) kognitív magyarázatát hangsúlyozza. Eszerint az érzelmek az általános vegetatív aktivációs szint (lásd részletesen később) megváltozásával járnak. Az átélt érzelmek minőségét az határozza meg, hogy hogyan magyarázzuk, címkézzük ezt a vegetatív változást. Az oki magyarázat tulajdonításában (az attribúcióban) szerepet kapnak az aktuális helyzet jellemzői és a korábbi tapasztalatok, illetve ismeretek. Az elmélet két sajátossága, hogy 1. az arousal érzelmekre nem specifikus jellegét tételezi fel, valamint 2. azt mondja, hogy a megnövekedett arousal magyarázati igényt indukál, és javasolja, hogy amennyiben nincs kielégítő magyarázat, akkor a környezetben keressük azt. Ez azt jelenti, hogy valamilyen, a környezetből származtatható címkével látjuk el a megnövekedett arousalt. Ebből az is következik, hogy ha van megfelelő magyarázat, például azért dobog hevesebben a szívünk, mert futottunk, akkor nem címkézzük az állapotot érzelemnek.

20.5. táblázat ÉRZELMI VÉGREHAJTÓ KÖRÖK AZ AGYBAN Panskepp elmélete A kezdeti kutatások óta a biológiai nézőpontú pszichológusok számos modellt vázoltak fel az érzelmek agyi struktúrákkal való kapcsolatáról. Az egyik legátfogóbb Panksepp (1982) elképzelése. Eszerint az érzelmek az emlősagy veleszületett agyi végrehajtó köreinek aktivitásait tükrözik, amelyek a környezeti kihívásokra adandó adaptív válaszokat segítik elő. Bár az alapvető érzelmi végrehajtó körök száma korlátozott (lásd az Alapérzelmek című alfejezetet), de keveredésük, kölcsönhatásuk és a szociális tanulás révén az érzelmek sokkal nagyobb változatosságot mutatnak, mint maguk a végrehajtó körök. Panksepp elméletében megfogalmazza az érzelmi végrehajtó körök működési elveit (Panksepp, 1982, 1992), eszerint a végrehajtó körök: • genetikailag meghatározottak, és feltétel nélkül aktiválódnak jelentősebb kihívást jelentő helyzetekben; • aktiválják vagy gátolják a megfelelő viselkedéseket; • visszacsatolási folyamatokon keresztül befolyásolják a releváns szenzoros rendszerek érzékenységét; • neurális aktivitásuk tovább tarthat a kiváltó körülményeknél; • aktivitásuk az érzelmileg semleges ingerekkel kapcsolatos kondicionálási mechanizmusok révén kontroll alá is kerülhet; • kapcsolatban állnak a tudatosságot és a komplex döntési folyamatokat meghatározó agyi mechanizmusokkal, s ezáltal hozzájárulnak a viselkedések közötti szelekcióhoz. A fenti meggondolások alapján Panksepp négy érzelmi végrehajtó kört feltételezett: 1. Az elvárással kapcsolatos végrehajtó kör, amelynek legfontosabb összetevője a mediális előagyi köteg. Ennek a rendszernek a működése során a pozitív ösztönzők az emlősben anticipációs megközelítő (appetitív) viselkedést indítanak be, amelyek anticipációt, reményt vagy vágyat keltenek. 2. A dühvel kapcsolatos végrehajtó kör fő adaptív funkciója a viselkedés serkentése akkor, ha az elvárással kapcsolatos végrehajtó kör működése hirtelen lecsökken, ha a testfelszínt irritálják, illetve ha az organizmust korlátozzák vagy frusztrálják. A dühöt közvetítő hipotalamikus érzelmi rendszer volt az első, amit azonosítottak. A végrehajtó kör részei többek között a hipotalamusz és az amygdala egyes területei, valamint a központi szürke terület. A dührendszerrel kapcsolódó érzelmek a gyűlölet és a harag. 3. A félelemmel kapcsolatos végrehajtó kör a menekülő viselkedést irányítja. Működése még kevéssé ismert. A rendszert olyan ingerek aktiválják, amelyek fájdalommal vagy destrukcióval való fenyegetéssel kapcsolódnak össze. A rendszer részei a hipotalamusz egyes területei (anteroventrális, anterior laterális) és az amygdalához való kapcsolódása. A félelemrendszerrel kapcsolatos további érzelem a szorongás, amit Panksepp a félelem kevésbé intenzív formájának tekint. U 306 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


1. A pánikkal kapcsolatos végrehajtó kör az elmélet legellentmondásosabb összetevője. Legfontosabb funkciója a társas kohézió fenntartása. Ez a végrehajtó kör például a fiatal állatok distressz- vokalizációjával is kapcsolatos, ami kétségtelenül a felnőtt állatok gondozó viselkedését váltja ki, hasonlóan ahhoz, amikor a felnőttek a szomorú személyhez odafordulnak, és megpróbálják felvidítani. A pániknak Panksepp szerint kevésbé intenzív formája a bánat, amelynek kiváltója a szociális 2. veszteség, a magány és a gyász. A végrehajtó körhöz kapcsolódó agyi struktúrák a dorzomediális hipotalamusz, a stria terminális ágymagja, a ventrális szeptális terület és az anterior cinguláris terület. A rendszer aktivitása distresszvokalizációval és lobbanékony viselkedéssel jár együtt. Panksepp immár klasszikussá vált tanulmánya számos kritikát kapott. Ezekkel kapcsolatban Pank- sepp maga is elismeri, hogy vannak olyan érzelmek, amelyek nem értelmezhetők a szubkortikális végrehajtó körök működésével. Ezek az érzelmek (pl. az irigység vagy a büszkeség) a személyes tapasztalat talaján, társas modellálás során és adott kulturális kontextusban alakulnak ki. A félelem és kondicionálhatósága: az amygdala központi szerepe LeDoux (1995, 2000), valamint más neurofiziológusok komolyan kétségbe vonták „a limbikus rendszer mint az érzelmek idegrendszeri háttere” koncepció tarthatóságát, és az emóciók neurofiziológiai hátterének más mechanizmusai után kutattak. LeDoux kutatásaiban a félelem és annak kondicionálható- sága került a fókuszba, mivel a félelmet kifejezetten megfelelőnek tartotta a vizsgálódás számára. Ez az érzelem ugyanis kultúrától függetlenül az életünk része, ráadásul az emlősöknél is könnyen megfigyelhető és tanulmányozható. LeDoux kutatásaiban a félelem kondicionálásával és ennek neurofizio- lógiai hátterével foglalkozik. A félelmi válasz akkor kondicionálható, ha a kellemetlen feltételen ingert (pl. áramütés, erős zaj) semleges ingerrel párosítják. Kellő számú társítás után a semleges inger kiváltja a félelmi választ. A kutatások feltárták, hogy a kondicionált félelem esetében az információ a feltétlen és a feltételes ingerről az amygdala közvetítésével jut el az agytörzsben található viselkedéses, autonóm és endokrin kontrollrendszerekhez (LeDoux, 2000). Az amygdala központi szerepet játszik tehát a félelemben. Az amygdala maga is meglehetősen összetett struktúra, és nem minden része vesz részt a félelem kondicionálásában. Laterális és bazolaterális területei kapnak inputot agykérgi szomatoszenzoros területekről és kéreg alatti struktúrákból, például a talamuszból és a hippokampuszból. A kéreg alatti struktúráknak eltérő szerepük lehet a kondicionálás folyamatában. Míg a közvetlen talamusz-amygdala kapcsolat a szenzoros input (pl. erős hang), azaz a feltételes inger közvetítésében játszik szerepet, addig a kontextuális kondicionáláshoz az amygdala mellett a hippokampális kapcsolatra is szükség van. A feltétlen inger által hordozott információ szintén vagy az agykéreg közvetítésével, vagy közvetlenül a talamuszon át jut el az amygdalába. Ez a két feltétel támogatja azt a hipotézist, hogy a félelmet kiváltó feltétlen és feltételes inger közötti kapcsolat kialakulásának idegrendszeri helyszíne az amygdala. A félel- mi válasz közvetítésében az amygdala központi magjának van fontos szerepe, mivel ennek irtása a fé- lelmi viselkedés elmaradását eredményezi. A központi magnak kimutatható kapcsolatai vannak az agytörzsnek azon rendszereivel, amelyek a félelmi válasz különböző összetevőit (pl. vérnyomás-emelkedés, reszketés, hormonális válaszok) kontrollálják. Az amygdala szerepe a félelemmel kapcsolatban LeDoux (2000) nyomán tehát a következő (lásd az ábrát): az amygdala szenzoros inputot kap az agykéreg különböző szenzoros területeiről vagy a tala- muszból, ugyanakkor az amygdala maga is befolyásolja az agykérgi információfeldolgozási folyamatokat, azaz az agykérgi vagy talamikus input nyomán aktiválódva maga is befolyásolja, hogy milyen input érkezzen hozzá az agykéregből, így képes meghatározni, hogy van-e valami veszély a külvilágban. Mindezen túl képes nemspecifikusan is befolyásolni a szenzoros kérgi területek működését azáltal, hogy aktiválja az agytörzsi arousalrendszerek egy részét. Amikor tehát az amygdala veszélyt detektál, akkor aktiválja ezt a nemspecifikus arousalrendszert, és ezzel képes növelni az információfeldolgozás hatékonyságát akkor is, ha a veszélyt jelző inger elkerüli a figyelmi fókuszt. LeDoux és más neurofiziológusok munkái a félelem példáján azt mutatják, hogy nem elégedhetünk meg azzal az elnagyolt magyarázattal, hogy az érzelmek biológiai hátterében az általában vett limbikus rendszer áll, hanem precíz idegtudományi vizsgálódások szükségesek ahhoz, hogy megértsük az egyes érzelmek hátterében álló pontos biológiai mechanizmusokat.



A hangingerrel kiváltott félelmi kondicionálás anatómiája LeDoux (2000, 163. o.) nyomán Az elmélet igazolására tervezett vizsgálat immár a pszichológia klasszikus kísérletévé vált, ezért erre kissé részletesebben is kitérünk. A kísérlet abból indul ki, hogy amennyiben az érzelem két fontos összetevője a vegetatív arousal és annak címkézése, akkor ezek az összetevők egymástól függetlenül is befolyásolhatók, és az egyiket befolyásolva változást idézhetünk elő a másikban. A kutatók „vitamininjekciót” adtak be egyetemi hallgatóknak. Az injekció vagy adrenalin hatóanyagot vagy placebót (hatóanyag nélküli sóoldat) tartalmazott. Az előbbi a kísérleti, az utóbbi a kontrollcsoport volt. Az adrenalin szimpatikus izgalmi állapotot idéz elő a szervezetben (pl. gyorsabb szívdobogás, gyakoribb légzés stb.). így tehát van egy olyan csoport, ahol lesz vegetatív arousalváltozás, és egy olyan, ahol ilyet nem várhatunk. A kísérleti csoport további alcsoportokra oszlott. Az egyik csoport tagjait tájékoztatták a szer hatásáról, a másik két csoport résztvevőit pedig vagy nem tájékoztatták, vagy félreinformálták. Tehát egy csoport tagjainak volt magyarázata arra, hogy mit érez, a többieknek nem. A kísérlet további részében egy kísérleti személynek álcázott beépített személy viselkedésével manipulálta az aktuális környezetet: a csoportok egy részében pozitív érzelmet (eufória) mutatott, vidám volt, játékot kezdeményezett, és például papírgalacsinokkal dobálódzott. A csoportok másik részében dühös volt, csapkodott, elégedetlenkedett a kísérletvezető viselkedésével és kérdéseivel kapcsolatban. A vizsgálati személyek érzelmi állapotát megfigyeléssel, valamint ön- jellemzős kérdőívvel mérték. Az eredmények azt mutatják, hogy a szer hatásairól nem tájékoztatott, illetve félreinformált csoport nagyobb mértékben számolt be pozitív, illetve negatív érzelemről, illetve nagyobb mértékben mutatott pozitív vagy negatív érzelmekre utaló viselkedéses jegyeket – mindkét esetben a megfigyelt modell viselkedésének megfelelően. Az érzelmek kéttényezős elméletének későbbi vizsgálataiban sokféle módszert alkalmaztak. Az egyik ilyen módszer a kémiai anyagok által kiváltott izgalmi hatások és az erre vonatkozó információk vagy kontextuális ingerek manipulálására épült. Ezek a vizsgálatok gyakorlatilag azt kutatták, hogy a téves oki tulajdonítások felerősíthetik-e az érzelmi élményt. A kutatások egy része nem támasztotta alá egyértelműen az elméletet, míg a vizsgálatok másik része az elméletet egy-egy aspektusból támogatta, de sohasem teljesen (Leventhal-Tomarken, 1989/1986). Egyéb vizsgálatok más következtetést teszteltek, nevezetesen azt, hogy ha az érzelmi izgalmat tévesen nem érzelmi forrásoknak tulajdonítják, akkor csökken-e vagy teljesen megszűnik az érzelem élménye. Az előbbiekhez hasonlóan ebben a tekintetben is igen vegyes az elmélet támogatottsága (Leventhal-Tomarken, 1989/1986). Az érzelmek kéttényezős elméletével szoros kapcsolatban álló más elméleti következtetések is születtek. így például Zillman (1971, idézi Leventhal-Tomarken, 1989/1986) izgalomátvitel-elmé- letének az a lényege, hogy a szimpatikus izgalmi állapot nem szűnik meg hirtelen, hanem valamilyen intenzitással hosszabban is fennmaradhat (pl. intenzív testmozgás során). így a fennmaradt izgalmi aktivitás átvihető más helyzetbe, ahol összeadódhat a helyzet által kiváltott izgalmi állapottal, és felerősítheti az újabb helyzetben az érzelmi élményt és az érzelmi viselkedést (pl. agresszió), mert a személyek rendszerint nem képesek egynél több oknak tulajdonítani érzelmi állapotukat. Az érzelmek kéttényezős elméletét Stuart Valins (1966, idézi Leventhal-Tomarken, 1989/1986) a hamis fiziológiai visszajelzés paradigmán belül vizsgálta. Abból indult ki, hogy nem is maga az arousal tényleges észlelése a lényeges, hanem annak tudata, illetve az abban való hit, hogy izgatottak vagyunk. Ha ez így van, akkor szétválasztható a tényleges izgalmi állapot és az arról való tudás vagy ismeret. Valins eredeti vizsgálatában egyetemista férfiaknak valós vagy hamis visszajelzést adott a saját szívverésükről, miközben a 308 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

16. FEJEZET– Érzelem és megismerési folyamatok Playboy lapjain látható félmeztelen nőket nézték. Azok a vizsgálati személyek, akik a szívritmusukról hamis visszajelzést kaptak (úgy tudták, hogy jobban dobogott a szívük bizonyos képeknél), az adott fotókon látható nőket szexuálisan vonzóbbnak találták, szemben azokkal, akik valós visszajelzést kaptak. Az ezt követő nagyszámú vizsgálat (lásd Parkinson, 1989/1985) nyomán megállapítható, hogy a belső állapotok hamis visszajelzése módosíthatja számos érzelmi inger értékelését és az érzelmi válaszokat abban az esetben, ha az izgalmi állapot nem túl erős, és a vizsgálati személyeknek kevés tapasztalatuk van az ilyen vizsgálati helyzettel kapcsolatban (Leventhal-Tomarken, 1989/1986). Annak ellenére, hogy a klasszikus vizsgálattal és annak eredményeivel kapcsolatban igen komoly kritikák merültek fel, ráadásul az eredeti kísérletet megismételve az eredmények nem voltak egyértelműek, Schachter és Singer munkája mégis sokáig jelentős hatást gyakorolt az érzelmek kutatására. Néhány „tisztán” kognitív nézetet valló követőjük (részben a fent tárgyalt Valins-hatás nyomán is) teljesen kiiktatta az érzelmek magyarázatából a vegetatív arousalt, a kognitív tényezők jelentőségét hangsúlyozva.

4.4. Az érzelmek kognitívkiértékelés-elméletei 4.4.1. A korai elméletek: Arnold és Lazarus A kognitív tényezők érzelmek kialakulásában betöltött jelentőségének vizsgálata során számos pszichológus odáig ment, hogy a kognitív folyamatokkal értelmezi az érzelmek kialakulását. A kiértékeléselméletek szerint az érzelmek alakulásában a helyzetre vonatkozó ismeretek és hiedelmek értékelése játszik jelentős szerepet. Eszerint az érzelmeket az határozza meg, hogy a helyzet, ahogyan azt észleljük, mennyiben és hogyan befolyásolja, illetve befolyásolhatja személyes életünket. Ezt a kognitív folyamatot (ki)értékelésnek nevezzük. Legkorábban Magda Arnold (1960, 1970) használta a (ki)értékelés fogalmát arra, hogy az érzelmek közötti minőségbeli különbségeket értelmezze. Arnold szerint az emberek az ingereket és eseményeket pozitívként vagy negatívként kategorizálják: „az érzelem... átélt tendencia valami felé, amit az egyén jónak értékel, és valamitől eltávolító, amit rossznak ítél” (Arnold, 1970, 196. o.). Az ingerek jelentőségének eldöntésében szerinte a limbikus rendszer játszik fontos szerepet. Emellett az ingerek agykérgi szintű feldolgozása és kiértékelése is lezajlik, amelynek révén az elvárások, az emlékezet, a hiedelmek, az oki attribúciók sora is hozzájárul az inger vagy esemény teljes kiértékeléséhez. Arnold bizonyos értelemben tulajdonképpen visszatér a szekvenciaproblémához (lásd Az érzelmek perifériás elmélete című részben), vagyis ahhoz a kérdéshez, hogy az érzelem keletkezésében az egyes tényezők milyen sorrendi-oki sorozatban követik egymást. Az ő javaslata az érzelem keletkezésének mechanizmusára: INGER → ÉRTÉKELÉS → AKCIÓTENDENCIA → ÉRZÉS (Arnold, 1970). Vegyük észre az érdekes párhuzamot a James-féle érzelemelmélettel, amely szerint „az érzelmekre jellemző testi változások közvetlenül követik a létező tény percepcióját’ (James, 1890, idézi Roseman, 1 9 84,1 5. o. – kiemelés a tanulmányban). A „percepció” már James elméletében olyan összetett kognitív folyamatokat foglal magában, mint a felismerés, következtetés, nyelvhasználat (Roseman, 1984). Arnold a hatvanas években kifejti, hogy az inger észlelése értelmezhető értékelésként. A kiértékelés talaján az ingertárgy irányába cselekvési tendenciák (megközelítés vagy visszahúzódás) ébrednek, amik érzelmeket (kedvelés – nem kedvelés) keltenek. Megjegyezzük, hogy bizonyos értelemben az elmélet kognitív motivációteóriaként is felfogható (a motivációs problémára Az érzelmek és az arousal című részben érintőlegesen visszatérünk). Szomorúság például akkor jön létre, ha ártalmas tárgy van a közelben, viszont amikor ezt a közelben lévő káros dolgot le kell küzdeni, megjelenik a düh. A kiértékelést hangsúlyozó másik jelentős korai elmélet megalkotója Richard Lazarus (1966, 1993) volt, aki elmélete első megfogalmazását követően többször is átdolgozta elképzelését. Lazarus már összetett kiértékelési folyamatokat írt le: megkülönböztetett elsődleges és másodlagos értékelési folyamatokat. Az elsődleges értékelési folyamatok során a helyzet személyes jelentőségét értékeljük, illetve azt mérjük fel, hogy az adott szituáció mennyire kongruens személyes céljainkkal, azaz gátol vagy éppen segít a vágyaink elérésében. Ez az értékelési folyamat minden érzelem esetében jelen van, mert fontos abban, hogy meghatározza a szükséges bevonódás mértékét, és regisztrálja a lehetséges veszélyeket vagy éppen a felmerülő előnyöket. Ugyanakkor az elsődleges értékelés még nem alkalmas arra, hogy az érzelmi élmények között finom különbségeket tegyen. Az elsődleges értékelési folyamatok során dől el például egy helyzetről, hogy fenyegetőnek, ártalmasnak vagy kihívásnak értelmezzük (Lazarus, 1993). Vegyük példának azt az iskolai helyzetet, hogy a tanár felelni hív ki három tanulót. Az egyik diák első pillanatban arra gondol, hogy éppen ma nem készült, és a rossz felelet elrontja a bizonyítványát (ártalom), a másik tanuló ugyanezt a helyzetet úgy értékeli, hogy a rossz jegy miatt eltiltják 309 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

16. FEJEZET– Érzelem és megismerési folyamatok majd otthon a tévénézéstől (fenyegetés). A harmadik gyerek ugyanebben a helyzetben arra gondol, hogy próbáljuk meg, hátha emlékszünk valamire a múlt óráról (kihívás). Ugyanazt a helyzetet képesek vagyunk másmás módon értékelni, ami viszont befolyásolja, hogy hogyan viselkedünk, és milyen érzelmet élünk át. így lehetséges az is, hogy ugyanolyan helyzetben a három tanuló másként viselkedik. A másodlagos értékelésifolyamatok során alaposabb elemzésnek vetjük alá a szituációt aszerint, hogy kinek tulajdonítható a helyzet (pl. magunknak vagy másoknak), milyen lehetőségeink vannak a nem kívánatos helyzet javítására, illetve a kívánatos fenntartására, és milyenek a jövőbeni kilátások. A másodlagos értékelési folyamatok alapján dől el az, hogy milyen érzelmet tapasztalunk, és hogyan cselekszünk az adott helyzetben. Az értékelési folyamatok egyrészt szerepet játszanak abban, hogy a személy milyen megküzdési módot választ az adott helyzetben, ugyanakkor hozzájárulnak a személy és a környezet közötti viszony jelentésének kimunkálásához. Ez arra utal, hogy a személy és a környezetének érintkezése során kidolgozzuk, de feltehetően nem mindig tudatosítjuk az érzelem kognitív, motivációs és kapcsolati jelentését. Egyes érzelmek kapcsolati témáját a 16.5. táblázatban foglaltuk össze. A másodlagos értékelési folyamat során alakul ki az érzelmek változatossága.

20.6. táblázat - 16.5. táblázat. Az érzelmek és az alapvető kapcsolati témák (Lazarus, 1993, 13. o.) Érzelem

Alapvető kapcsolati téma

Düh

Megalázó támadás ellenem vagy a hozzám tartozók ellen

Szorongás

A bizonytalansággal való szembesülés, egzisztenciális veszély

Rémület

Azonnali, konkrét és elsöprő fizikai veszély

Bűnösségérzet

Morális előírások megszegése

Szégyen

Az énideálnak való megfelelés sikertelensége

Irigység

Valaminek az akarása, ami másnak van

Féltékenység

Neheztelés egy harmadik félre mások érzelmeinek és jóindulatának elvesztésért vagy annak veszélyeztetéséért

Undor

Megemészthetetlen tárgyak, (átvitt értelemben) gondolatok elfogyasztása vagy ezek közelébe kerülés

Boldogság

Jelentős előrehaladás a célok megvalósítása felé

Büszkeség

Az énidentitás fejlődése értékes tárgy vagy teljesítmény önmagának vagy saját csoportjának tulajdonítása révén

Megkönnyebbülés

Kellemetlen, a céljainkkal össze nem egyeztethető helyzet jobbra fordulása vagy megszűnése

Remény

Félelem a legrosszabbtól, de várakozás a jobbra

Szeretet

A másik személlyel való érzelmi viszonyba kerülés, ami rendszerint, de nem mindig viszonzott



Együttérzés

Másik személy, illetve személyek szenvedése és a segítségre való törekvés

megindító

Az elmélet illusztrálására nézzük meg, hogyan értelmezhetjük az értékelési folyamatokkal például a dühöt. A düh esetében a helyzetet úgy értékeljük, hogy a személy számára fontos, de céljaival nem kongruens, amelynek kialakulásáért ráadásul más tehető felelőssé. Például a vizsgázó dühös lesz, ha egy számára fontos tárgyból (személyes fontosság) rossz jegyet kap a vizsgáztatótól (inkongruencia), annak ellenére, hogy tanult (a tanár hibáztatása). Az elmélet fontos feltevése, hogy ahol érzelem van, ott kogníció is van, hiszen az érzelmek lényege a kognitív kiértékelés. Ezzel a szemlélettel azonban sokan nem értenek egyet. Az elmélet ezen és korábbi változatainak hatására jelentős, a pszichológia számára mindenképpen megtermékenyítő vita alakult ki abban a kérdésben, hogy vajon hogyan viszonyul a kogníció és az érzelem egymáshoz. Erre a kérdésre a későbbiekben még visszatérünk a Zajonc-Lazarus-vita kapcsán.

4.4.2. Újabb kiértékeléselméletek: a kiértékelés dimenziói Az értékelési folyamatok Lazarus-féle elsődleges és másodlagos felosztását az újabb kiértékeléselméletek többségében már nem találjuk meg, ugyanakkor a legtöbben számos szempontból egyetértenek Lazarusszal (Ellsworth-Scherer, 2003): 1. Mivel a kogníció révén az emberek képesek finom különbségeket tenni az értékelési folyamatok során, ezért az érzelmek nagy változatosságát tapasztaljuk meg, ami nehezen összeegyeztethető azokkal az elképzelésekkel, amelyek korlátozott számú, jól elkülöníthető alapérzelmeket hangsúlyoznak. Világosan látszik, hogy az értékeléselméletek szemben állnak azokkal az elméletekkel, amelyek az érzelmi élmények kemény neurofiziológiai huzalo- zottságát tételezik fel, hiszen az érzelmeket az értékelési folyamatok eredményeként fogják fel. 2. A kiértékeléselméletek szerint az érzelmi élmény sokkal inkább folytonos folyamat, mint valamilyen esemény által kiváltott egyszeri eredmény. Gondoljuk meg, hogy az esemény és saját magunk viselkedése is folyamatos újraértékelésen mehet keresztül. Scherer (2003) például amellett érvel, hogy a kogníció és az érzelmi folyamatok között visszacsatolások zajlanak le. Az értékeléselméletek elsősorban az egyirányú folyamatot hangsúlyozzák (vö. szekvenciaprobléma), nevezetesen: az észlelés, az emlékezet és az értékelés előidézi az érzelmi reakciót, ami maga is befolyásolja a figyelmet, az ítéleteket, a döntéseket vagy éppen a problémamegoldást. Scherer arra mutat rá, hogy teoretikusan elképzelhető, hogy az érzelmek hatására megváltozott percepciók, kognitív reprezentációk, valamint a figyelmi és más kognitív folyamatok visszahatnak az értékelési folyamatra és az érzelmi reakcióra egyaránt, egyfajta visszacsatolási mechanizmusként módosítva azt. Továbbá visszacsatolást nyújthatnak az érzelmi reakció által kiváltott döntési folyamatok és viselkedések is. Az ilyen rekurzív folyamatok részletes empirikus vizsgálata azonban még várat magára. Az újabb kiértékeléselméletek azokra az értékelési dimenziókra fókuszáltak, amelyek alapve- tőek az érzelmek kiváltásában és megkülönböztetésében. A leggyakrabban alkalmazott értékelési dimenziók csoportjait Ellsworth és Scherer (2003) nyomán ismertetjük: Újdonság. Az egyik legalapvetőbb ingerjellemző. Az új ingerek megragadják a figyelmet, és olyan folyamatokat indukálnak, amelyek az inger értékelését eredményezik. Ennek az egyik alaposan tanulmányozott formája az orientációs reflex, ahol a primitívebb mechanizmusok mellett olyan értékelőfolyamatok is szerepet kaphatnak, amelyek az újdonság vagy az ismerősség felismerésével kapcsolatosak, ez utóbbi a szenzoros input és az emlékezetben tárolt sémák közötti összeillés következtében áll elő. Valencia vagy kellemesség. Az inger valenciája vagy kellemessége meghatározza, hogy megközelítő vagy eltávolító választ mutatunk. Nagyon korai kutatások az inger intenzitását összekapcsolták a kellemességkellemetlenség jellemzővel vagy az inger hedonikus tónusával (Berlyne, 1960). A valencia azonban túlmutat az inger intenzitásán: az egyszerű szenzomotoros folyamatokon túl az inger kellemességének észlelése magában foglalja a korábbi kondicionálási folyamatokat, tanult preferenciákat és averziókat is. Motivációs relevancia. Az inger relevanciáját számos tényező határozza meg, beleértve az organizmus céljait, szükségleteit, valamint ezek hierarchiáját. Például az életet fenyegető eseményt jelző inger fontosabb lehet minden más ingernél. Különböző kiértékeléselméletek jelentősen eltérhetnek az ingerek motivációs relevanciájának tárgyalásában. Az erő és a megküzdés értékelése. Több értékelési folyamatot is idesorolhatunk, beleértve az oki attribúciót, az erő, a kontrollálhatóság és a hatóképesség észlelését. Fontos, hogy elkülönítsük az erő és a kontrollálhatóság 311 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

16. FEJEZET– Érzelem és megismerési folyamatok fogalmát. Az erő arra utal, hogy az egyénnek egyedül vagy akár mások segítségével módjában áll az események menetét megváltoztatni. A kontrollálhatóság ezzel szemben arra utal, hogy az események egyáltalán megváltoztathatók-e. Egy súlyos földrengés például nem kontrollálható, a személynek nincs módjában megakadályozni a földrengés bekövetkezését. Társas kontextus. Az érzelmi válaszok társas következményeinek értékelése fontos lépés az érzelmi válaszok kivitelezésében. A kiértékeléselméletek éppen ezért hangsúlyoznak olyan dimenziókat is, amelyek a viselkedés társas normákkal való összeegyeztethetőségével, a saját vagy mások viselkedésének értékelésével kapcsolatosak.

16.7. ábra. Roseman modellje szerint kisszámú, azaz 6 értékelési dimenzió mentén viszonylag nagyszámú, 17 érzelmet értelmezhetünk (Roseman et al., 1996, 269. o.) A kiértékeléselméletekre példaként a 16.7. ábrán Roseman (1984, újabb változata Roseman et al., 1996) modelljét mutatjuk be. Ebben a modellben 6 értékelési dimenzió mentén 17 különböző érzelmet különíthetünk el. Az ábrán bemutatott modellben az értékelés dimenziói a következők: 1. a veszélybe került célok/szükségletek: motivációval konzisztens vagy inkonzisztens, 2. felelősség: a körülmények, mások vagy saját maga, 3. elvárás: váratlan, bizonytalan, biztos, 4. kellemesség: vonzó (appetitív) vagy taszító (averzív), 5. megküzdési lehetőség: alacsony vagy magas kontrollpotenciál, 6. az averzív esemény forrása: karakterológiai vagy nem karakterológiai, azaz személyhez kötött vagy nem személyhez kötött. A kiértékelési dimenziók döntési algoritmust, képletesen szólva döntési fát képezhetnek. A különböző kiértékeléselméletek által felvázolt döntési fák természetesen nem mindig jelzik előre a kiváltott érzelmet. A kiértékelés elméleteinek megalkotói úgy becsülik, hogy a kiértékelés dimenzióinak ismeretében 65-70 százalékos pontossággal lehet előre jelezni érzelmeket (Reisenzein-Hoff- man, 1993, idézi Reeve, 2005).

4.5. A Zajonc-Lazarus-vita: Melyik van előbb: az érzelem vagy a kogníció? Az alábbiakban bemutatásra kerülő híres vita az érzelem vagy a kogníció elsőbbségéről példa arra is, hogy a tudomány fejlődése során természetes, hogy a különböző nézőpontokat képviselők szenvedélyes szakmai vitákat folytatnak egymással. Ennek a nevezetes polémiának a két résztvevője Robert Zajonc és Richard Lazarus volt. Zajonc (1980, 1989/1984) komoly kritikával illette a kiértékelési elméletnek azt az elemét, miszerint az érzelmek mindenképpen a kognitív folyamatok eredményei, azaz az érzelmek mindig posztkognitívak. Zajonc (1989/1984) számos érvet hozott fel annak alátámasztására, hogy előállhatnak érzelmek kognitív kiértékelés nélkül is, azaz lehetséges olyan érzelem, ami prekognitív: • Az érzelmi reakciók a törzsfejlődésben és az egyedfejlődésben elsőbbséget mutatnak. • Az érzelem és a kogníció külön neuro anatómiai struktúrákkal azonosíthatók. 312 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

16. FEJEZET– Érzelem és megismerési folyamatok • Az értékelés és az érzelem gyakran nem felelnek meg egymásnak. • Az értékelés és a kogníció nélkül új érzelmi reakciók alakíthatók ki. • Érzelmi állapotok idézhetők elő nem kognitív és nem perceptuális eljárásokkal is.

4.6. Zajonc álláspontja, saját szavaival összefoglalva: „Az érzelmek a szervezet érzelmi állapotában egy adott időben bekövetkező változásokban nyilvánulnak meg. Mi az első lépés az egyik emocionális állapotból egy másik állapotba történő váltásban? Világos, hogy az egyik ilyen feltétel a kognitív tevékenység. Eszünkbe juthat egy szomorú esemény, vagy emlékezhetünk egy közeli kellemetlen kötelességünkre. Hangulatunk változása lesz az eredmény. Azonban vannak más reakciók, amelyek következtében az ember hirtelen megváltoztathatja figyelme irányulását, vagy általánosan élénk lesz. (...) Az, ami a béka figyelmét a vízililiom leveléről a kígyóra átirányítja, nem csak magának a kígyónak az észlelése. Ami átváltja a béka figyelmét, az a változás egy bizonyos formája a környezetben. Talán a fénymintázat változása, amelyet a vízililiom szárának mozgása okozott, amely különbözik a néhány perccel korábbi mintázattól. Lehet természetesen a víz hullámzásának pillanatnyi változása vagy a periferiális látásban érzékelt tükröződés. Aktiválódik egy szenzomotoros program, az izmok megfeszülnek, és ez már a menekülésre való készenlét. E minimális szenzoros jel eredményeként, anélkül hogy jelentéssel bíró információvá kellene átalakítani, radikális érzelmi állapotváltozás következik be.” (Zajonc, 1989/1984, 205-206. o. – Séra László ford.) A fenti idézetből is kitűnik a Zajonc által felvetett, kognícióra vonatkozó egyik fontos probléma. Nevezetesen, szükséges annak tisztázása, hogy mit is értünk kogníció alatt, és hogy milyen meny- nyiségű információ kell az érzelmi válasz kiváltásához: azaz, elegendő egy szenzoros inger, vagy összetettebb információfeldolgozási folyamatok is feltétlenül szükségesek? Lazarus (1989/1984) válaszában hangsúlyozta, hogy az érzelmek forrásai az organizmus és a környezet közötti folyamatos tranzakciók, és ehhez az organizmusnak értékelnie kell a környezeti eseményeket a saját jóllétével kapcsolatban. így Lazarus szerint a vita egyik lényegi pontja annak pontos meghatározása, hogy mi érzelem, és mi nem az (vö. Az érzelem meghatározása és az érzelemmel kapcsolatos alapfogalmak című alfejezet). Így például a megrezzenési reakciót Lazarus nem tekinti érzelemnek, míg mások, például Zajonc is, hajlamos érzelemként meghatározni. Ezzel kapcsolatban idézzük Lazarus megfogalmazását: „.egy érzelem nem határozható meg pusztán a viselkedés, a szubjektív közlés vagy a fiziológiai válaszok szerint; azonosításához mind a három összetevő szükséges, minthogy mindegyik létrehozható olyan feltételekkel, amelyek nem szükségszerűen váltanak ki érzelmet, mint. a testgyakorlással keltett arousal. Egy érzelemkutatónak gondot kell fordítani arra, hogy milyen válaszállapotok vagy folyamatok nevezhetők érzelemnek, és milyenek nem; egy vagy akár két válaszkritérium teljesülése nem elég.” (Lazarus, 1989/1984, 215. o. – Barkóczi Ilona ford.) Lazarus további érvelése arra vonatkozott, hogy a kogníció befolyásolása megváltoztatja az érzelmi mintákat. Illusztrációként egyik kísérletét (Lazarus, 1982, idézi Lazarus, 1993) mutatjuk be. A vizsgálat során szorongást kiváltó filmeket mutattak be a résztvevőknek, például egy kőkorszaki körülmetélési rituálét. A film bemutatása alatt hangfelvételen tájékoztatták a kísérleti személyeket, manipulálva ezzel a kognitív kiértékelést. A „tagadás” feltételben arról tájékoztatták a nézőket, hogy a film szereplői színészek, és a bemutatott rituálé során senki nem élt át fájdalmat. Az „intellektua- lizáció” helyzetben pedig a rituálé antropológiai jelentőségét emelték ki, és azt furcsa bennszülöttszokásként mutatták be. A kontrollhelyzetben nem volt semmilyen tájékoztatás. A film megtekintése alatt folyamatosan mértek néhány fiziológiai mutatót (pl. galvános bőrreakciót, szívritmust). A kísérlet eredménye az volt, hogy a módosított kognitív kiértékelési helyzetben szignifikánsan mérsékeltebb érzelmi választ mértek, mint a kontrollhelyzetben. Ez a vizsgálat arra mindenképpen bizonyíték, hogy a kognitív kiértékelés képes módosítani az érzelmi élményt, de nem feltétlenül győzhet meg bennünket arról, hogy a kogníció megelőzi az érzelmeket. A vita nem dőlt el egyik fél javára sem, sőt – ahogy ezt tudományos vitáktól elvárjuk – inkább további kérdéseket inspirált. Egyik lehetséges feloldásához a korábban ismertetett LeDoux-féle félelemmel kapcsolatos tanulási folyamatokra utalhatunk vissza (lásd a szövegdobozban, A félelem és kondicionálhatósága cím alatt). LeDoux munkái nyomán azt láttuk, hogy a félelem szabályozásában szerepet játszó amygdala kaphat inputot a talamusz-agykéreg-amygdala úton, de kaphat a kéreg (evolúciós szempontból újabb struktúra) kihagyásával, közvetlenül a talamusztól (evolúciósan régebbi képlet) is. így a már kialakult félelemkondicionálás a kéreg


16. FEJEZET– Érzelem és megismerési folyamatok kihagyásával, vagyis akár az inger magasabb szintű feldolgozása nélkül is előállhat, tehát ezeket az érzéseket akárprekognitív- nak is nevezhetjük. Ugyanakkor azt sem szabad elfelejteni, hogy a kogníció-érzelem sorrend kérdése – bár a vita generálója volt – igazából csak másodlagos fontosságú: ha felismerjük azt, hogy az érzelmi folyamatok egymásra hatással alakulnak, akkor a kérdés, hogy a kogníció vagy az érzelem van-e előbb, eléggé mesterségesnek tűnik.

4.7. Biológiai vagy kognitív meghatározottságú az érzelem? A Zajonc-Lazarus-vita referál arra a kérdésre is, hogy az érzelmek biológiailag meghatározottak, vagy inkább kognitívak. A válasz: az emóció nem biológiai vagy kognitív, hanem inkább biológiai és kognitív. Érdemes segítségül hívni Bucknak (1984, 1999) az érzelmek kettős rendszerére vonatkozó elképzelését. Eszerint az érzelmek egy része biológiai, mivel kéreg alatti struktúrákhoz, neuronális körökhöz kapcsolódik. Ezek az érzelmek automatikusak, és nem tudatosan váltódnak ki szenzoros jellemzők és ingerek hatására. Az érzelmek egy másik csoportja, a magasabb rendű érzelmek viszont társadalmi-kulturális és tanulási folyamatok révén meghatározottak, és a kérgi struktúrákkal és mechanizmusokkal vannak kapcsolatban. Ezek az érzelmek viszont az esemény és az esemény jelentésének értékelésével állnak kapcsolatban. Buck (1999) újabb teoretikus meggondolása szerint a biológiai érzelmek képezik az alapját a magasabb rendű érzelmek kialakulásának is, amihez a külső hatások, a társas-társadalmi kihívások, a kognitív fejlődés és az egyéni tapasztalatok járulnak hozzá. Az áttekintett emócióelméleteket Az érzelmek és az arousal című alfejezetben még kiegészítjük az arousalra alapozó érzelemkoncepciók vázlatos bemutatásával. Az Érzelemelméletek alfejezet lezárásaként megjegyezzük, hogy a téma teljes áttekintése a jelen fejezetben a létező teóriák hihetetlen nagy száma és sokfélesége miatt gyakorlatilag lehetetlen. A megismeréstudomány szemléletváltása (Séra, 1997/1998), illetve az affektív tudomány kialakulása nyomán azonban előrevetíthető, hogy az elméletek további gyarapodása, alakulása mellett – új tendenciaként – integrálódásuk is várható.

5. Az érzelmek és az arousal 5.1. Dinamikus hajtóerők a szervezetben Ha az aktivitás hátterében nem áll nyilvánvaló vagy rejtett külső kiváltó inger, akkor a manifeszt viselkedés okait a szervezeten belüli tényezőkben kell keresni. A viselkedés tehát energizált, ami azt jelenti, hogy specifikus (azaz adott célra irányuló) és nem specifikus (azaz háttérként ható) hajtóerőknek kell működniük a szervezetben. Ezek a dinamikus hajtóerők a szervezetben az érzelmek, a motiváció és az aktiváció. E három konstruktum viszonyával szintén számos kutató és elméletalkotó foglalkozik, ugyanis az aktiváció, az arousal, valamint idegélettani szubsztrátumuk felfedezése számos módszertani nehézség megoldásával kecsegtette a pszichológusokat.

5.2. Az arousal és viszonya a motivációval és az érzelemmel Nagy és sajátos irányú lendületet adott az érzelemelméleteknek, amikor 1949-ben Moruzzi és Ma- goun leírták a formáció retikulárist (FR – agytörzsi hálózatos rendszer) és működését. A formáció retikuláris egyrészt az alsó agytörzstől a talamuszig terjed, másrészt az agytörzs nagy részét is behálózza. Moruzzi és Magoun feltárták, hogy 1. a külvilág szenzoros ingerei a megfelelő specifikus agykérgi területek felé tartva a formáció retikuláris felszálló pályáin haladnak át, és 2. ugyanitt, de a formáció retikuláris nemspecifikus pályáin alakul ki – a szintén az érzékszervi információkból eredő – az egész agykérget ébren tartó arousal, vagyis az általános izgalmiéberségi szint. Az aktuális agyi aktivációs szint (vagyis az arousal) nem azonos az éberséggel (vigilancia), bár mindkettő aktivációs jelenség. Az arousal nemspecifikus háttéraktivitás, ami tehát ilyen értelemben nem irányul semmire, míg vigilancia áll az olyan célzott figyelmi folyamatok hátterében, amikor például a személynek viszonylag monoton helyzetben egyféle ingerlésre kell kitartóan figyelnie (lásd részletesen Csépe-Győri-Ragó, 2007a). Említettük, hogy az arousal leírása sajátos és erős impulzust adott az érzelem- és motivációelméleteknek. Kezdve az utóbbival, a formáció retikuláris leírásakor – főleg eleinte – az arousalt sokan általános motivációs állapotként értelmezték, vagyis feltételezték, hogy 1. az arousal és a késztetés (drive) nagyon szoros rokonságban állnak, azaz a drive növekedése/csökkenése a háttéraktivitás fokozódását/csökkenését vonja maga után (Bindra, 1978), vagy 2. gyakorlatilag azonosíthatók egymással (Olds, 1972/1955). Mivel a formáció


16. FEJEZET– Érzelem és megismerési folyamatok retikulárisnak szerepe van az ébrenlét-alvás szabályozásában, illetve ingerszűrőként hat az aktuális tudatállapotra is, számos kutató az átlagos arousalállapotot a normál éberséggel (másképp fogalmazva a tudattal) azonosította. Ez az álláspont egyébként tükrözi Moruzzi és Magoun eredeti elképzelését, ők ugyanis egységes arousalrendszerről, és így egységes általános izgalmi-éberségi szintről beszéltek, aminek a viselkedésre gyakorolt hatása is egyirányú: az ingereredetű arousal kiváltja és fenntartja a viselkedést (Marton, 1983). Mindebből egyenesen következik, hogy az aktiváció mértéke leírható egy kontinuumon, aminek egyik végpontja az erős gátoltság (aktivációhiány), a másik pedig a maximális izgalom. Az aktiváció kontinuumelméleteinek egyik klasszikus példáját alkotta meg Lindsley (1952, idézi Czigler, 1994, továbbá lásd még részletesen magyarul Lykken, 1 9 82/ 1968). Az elképzelés rendszerbe foglalja az egyes aktivitásszintekhez tartozó agyi elektromos változásokat, figyelmi, és viselkedéses jellemzőket (16.6. táblázat).

20.7. táblázat - 16.6. táblázat. A viselkedés és az éberség-aktivitás kapcsolata (Lindsley, 1952, idézi Czigler, 1994, 122. o.) Viselkedés

Éberségi szint

EEG

Hatékonyság

Erősen emocionális Deszinkronizáció: Korlátozott: megosztott Gyenge, a állapotok (félelem, alacsonytól közepes figyelem, diffúz, kevéssé szorongás, düh) amplitúdó, gyors kevert összezavart állapot szervezetlen frekvencia

viselkedés ellenőrzött,

Élénk éberség

Részleges szinkronizá- Szelektív figyelem, de a Jó, szelektív, gyors ció, főként gyors, kis figyelem válthat reakciók, szervezett amplitúdójú hullámok Koncentráció, válaszok beállítódások

Oldott, ellazult éberség

Szinkronizált: alfa-ritmus

Álmosság

Redukált alfa- és időnként Határhelyzet, kis amplitúdójú lassú hatékonyság hullámok állapotok

Felületes alvás

Orsók és lassú hullámok, Jelentősen az alfa elvész tudatosság

Mély alvás

Nagy, igen lassú A tudatosság teljességgel Hiányzik hullámok, rövid elvész szinkronizált, illetve véletlenszerű, szabálytalan minta

optimális A figyelem vándorol, nem Jó, rutinakciók és kreatív akaratlagos Az gondolkodás asszociációk szabadok részleges Gyenge, összerendezetÁlomszerű len, időben koordinálatlan válaszszervezés redukálódott Hiányzik

Lindsley kontinuumelméletéhez egy érzelemelképzelés is kapcsolódik: eszerint a közepes arou- salállapotokat éljük meg kellemesnek, optimálisnak. Ez a megközelítés általában véve az arousal úgynevezett optimumelméletei körébe tartozik. Az optimumteória szerint: ha az arousal nagyobb a kívánatosnál, akkor csökkenteni, ha alacsonyabb, növelni igyekszünk. Ezt akár homeosztatikus működésként is értelmezhetjük, ami egy újabb utalás az arousal és a motiváció szoros kapcsolatára. Természetesen nemcsak csökkenteni igyekszünk a késztetéseket és az aktivációs szintet (drive-re- dukció), hanem sokszor (például játék esetén) növeljük is (drive-indukció). A pszichológiai vizsgálatok kimutatták, hogy tanulási helyzetben a drive/arousal mértékét változtatva a tanulási teljesítmény egy közepes, azaz optimális izgalmi-aktivációs szintig nő, utána viszont csökken. Ezt az összefüggést írja le a pszichológia egyik klasszikus törvénye, a fordított U alakú görbe. Érdekes azonban, hogy minél nehezebb a feladat, annál alacsonyabb a motiváció optimális szintje – ez a Yerkes-Dodsontör- vény (1908, idézi Barkóczi-Putnoky, 1980). A klasszikus érzelemelméletek tárgyalása során az olvasó észrevehette, hogy a fiziológiai reakciókat illetően két különböző tradíció különíthető el. Az egyik hagyomány szerint a vegetatív fiziológiai mintázat, vagyis az arousal egységes, nem érzelemspecifikus, vagyis az érzelmek minőségét elsősorban a kiértékelő folyamatok 315 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

16. FEJEZET– Érzelem és megismerési folyamatok határozzák meg. Ezek szerint például a jókedvvel és a haraggal járó aktivitás ugyanaz az arousal – ezen alapul például az érzelmek Schachter-Singer-féle elmélete is. Más szavakkal, az érzelmek megkülönböztetése elsősorban kognitív folyamatoktól függ. Ugyanakkor ez a nézet azt is tükrözi, hogy az arousal kötelező velejárója az érzelemnek. Innen már csak egy lépés, hogy az objektíven nehezen mérhető, nehézkesen verbalizálható, nehezen hozzáférhető szubjektív élménnyel jellemezhető érzelmeket (továbbá a késztetéseket) kiváltsuk a fiziológiai módszerekkel viszonylag objektíven mérhető arousalra. Duffy (1962, idézi Gross, 1998) például azt javasolja, hogy az érzelem egészét iktassuk ki a pszichológiából, ugyanis ezt a szubjektív konstruktumot jól helyettesíthetjük a motiváció két komponensével: a valenciával (kellemesség – lásd korábban pl. Az érzelmek dimenzionális megközelítései című részben) és az arousallal. Grastyán Endre (1988/1974) szintén osztotta ezt a vélekedést: szerinte az emóció nem önálló pszichikus tényező, hanem inkább energia – nem választható el a motivációtól, ugyanakkor a motivált viselkedésnek nincs „nem emocionális mozzanata” sem. Az érzelem tehát felkészülés az ingerre, a szervezet energiaszintjének változása, amelyben a szubjektív élménykomponens az alkalmazkodás tudatos oldalának felel meg. A modernebb vizsgálatokban azonban kiderült, hogy a formáció retikuláris látszólag diffúz, lazán összefüggőnek tűnő hálózatos neuronkapcsolatai valójában sokkal strukturáltabbak, és több specifikus funkciójuk van, mint ahogy a kutatók kezdetben gondolták. Ráadásul legalább négy különböző neurotranszmitter (noradrenalin, acetilkolin, szerotonin, hisztamin) is érintett az arousal hatásaiban (Ashby et al., 2002). így, annak ellenére, hogy nagyon elterjedt az arousalt általános aktivá- ciónak tekintő nézet, ma már sem a pszichológusok, sem az idegtudomány művelői nem tartják az arousalt valamiféle egyszerű, egységes folyamatnak (Neiss, 1988; Robbins-Everitt, 1995), hanem különböző felosztások szerint eltérő arousaltípusokról (pl. Lacey, 1982/1967) beszélnek: 1. vegetatív arousal, 2. kérgi arousal, ami a központi idegrendszer, pontosabban a kéreg aktivációja, valamint 3. a viselkedéses arousal, ami a szervezet általános viselkedéses aktivációjának mértéke. Ezek az arousaltípusok egymással legtöbbször mérsékelt összhangban vannak, bizonyos esetekben azonban nagymértékben disszociálódhatnak egymástól. Az egyik például magas aktivitást mutat, míg a másik ennek az ellenkezőjét. Ilyen esetek iskolapéldája az alvás gyors szemmozgásokkal jellemezhető REM-fázisa, amikor a magas kérgi arousal (ami éberségre utal) alacsony viselkedéses arousallal jár együtt (az alvó nem mozog, sőt nehéz felébreszteni ebben az időszakban). A vegetatív arousal sem tekinthető egységesnek: kimutatták, hogy mérhető mutatói, például a szívritmus, bőrvezetés stb. együttjárása nagymértékben függ az egyén kognitív aktivitásától. Ameny- nyiben például valamilyen külső inger megfigyelése zajlik, akkor a szívritmus csökken, míg a vegetatív arousal összes többi mutatója az arousal növekedésének irányában változik (pl. Lacey, 1982/1967). Tipikus példa erre az orientációs reakció, amely odafordulási válasz váratlan és szokatlan ingerek felbukkanása esetén. Ebben az esetben megnövekedett arousal mellett a személy szívritmusa csökken. Ide, az arousal specificitásához kapcsolódik a fent említett hagyományok közül a második, miszerint a fiziológiai aktivitás, vagyis az arousal az érzelmek lényegi összetevője, és azok minőségét is befolyásolja. Ebből következik az a feltevés, hogy a különböző érzelmekkel különböző vegetatív reakciómintázat jár együtt. Az érzelmek kiváltásakor előálló vegetatív idegrendszeri reakciók mintázatának vizsgálata arra utal, hogy kiváltott érzelmek esetén eltérő aktivitásmintázat mutatható ki, vagyis vannak olyan mutatók, amelyek mentén bizonyos érzelmek elkülöníthetők. Ekman, Levenson és Friesen (1983) kísérletükben színészeket kértek arra, hogy mesterségesen idézzék elő magukban a meglepetés, az undor, a szomorúság, a düh, a félelem és a boldogság érzését. Két módszert használtak erre: a személyeknek vagy korábbi érzelmeiket kellett felidézniük, vagy az adott érzelemhez tartozó arckifejezést kellett produkálniuk. A kísérlet alatt mérték a vegetatív arousal mutatóit (szívritmus és bőrhőmérséklet). A vizsgálat leginkább meglepő eredménye az volt, hogy a hat alapérzelemhez a vegetatív arousal eltérő mintázata társult, ami az érzelemkifejezés arcon való előidézése során volt a leghangsúlyozottabb. Ennek alapján az érzelmek között három csoportot lehetett elkülöníteni: • A szívritmus nagyobb mértékben növekedett, de a bőrhőmérséklet változása alacsony mértékű volt a félelem és a szomorúság esetében. • A szívritmus nagyobb mértékben növekedett, de a bőrhőmérséklet nagyobb mértékben növekedett a harag esetében. • A szívritmus kisebb mértékben növekedett a boldogság, az undor és a meglepetés esetében.


16. FEJEZET– Érzelem és megismerési folyamatok A pszichológusok nem látják még tisztán, hogy ezek a változások mennyiben játszanak szerepet az érzelem minőségének kialakításában. A fiziológiai mintázat, ha nem is dönti el az érzelem minőségét, feltehetően módosítani képes az érzelmi élményt (Erdmann – van Lindern, 1980).

6. Érzelemkifejezés és kommunikáció 6.1. Az érzelemkifejezés biológiai és kulturális meghatározói Az érzelmeknek jelentős szerepük van a társas érintkezésekben. Buck (1985) többek között hangsúlyozza, hogy az érzelmek egyrészt saját belső állapotainkat jelzik, másrészt fontos információkat szolgáltatnak a velünk érintkezésben lévők belső állapotáról is. Ez az érzelmek kommunikációs aspektusa. A téma vizsgálata nem könnyű, elsősorban az úgynevezett privát-publikus megfelelési probléma miatt, vagyis komoly kutatási nehézséget jelent, hogy az érzelem élménye (privát szint) mennyire felel meg ténylegesen az arcon, az egyéb testtájakon, a vokális csatornán és más kommunikációs szinteken a többiek felé küldött érzelmi üzeneteknek (publikus szint). Egyszerűen megfogalmazva ez azt jelenti, hogy egyebek mellett a nem és az életkor, a neveltetés és a kultúra jelentősen meghatározza, hogy az egyén érzéseit milyen módon, kinek, mikor stb. juttatja kifejezésre – gondoljunk csak arra, hogy például hány éves korig elfogadott egy kultúrában, hogy egy fiú sír. A privát-publikus érzelemkifejezés megfelelési problematika általában véve és az érzelemkifejezés tekintetében is szorosan kapcsolódik a kommunikáció hatékonyságának témájához: mennyire értik meg egymást a felek, ha mást fejeznek ki nyilvánosan (mert például az illemszabályok tiltják abban a helyzetben a vonzalom vagy éppen az ellenszenv kifejezését), mint amit éreznek. Ugyanakkor a pszichológia egyik alapvető koncepciója, hogy a társas kapcsolatokban kiemelten lényeges az a sokféle terminussal lefedett készség (társas érzékenység, empátia, személyészlelés pontossága, szociális intelligencia stb.), hogy másoktól és másokról pontos információkat szerezzünk, ami a túlélés és a hétköznapi társas érintkezések szempontjából nyilvánvalóan alapvető. Ezt a készséget gyakran mérik a nem verbális érzelmi küldő- és fogadóképesség (Buck, 1979) vizsgálatával (a módszerek egy részét áttekinti Buck, 1983; lásd még Dúll-Varga, 1993): azaz mennyire képes valaki pontosan kódolni és dekódolni saját maga és mások nem verbális jelzéseit. A küldő pontosság a kutatások szerint stabil, biológiai alapokhoz köthető vonásnak tekinthető. A jelenségben mutatkozó nemi különbségek (a nők általában jobban kifejezik érzelmeiket) részben szocializációs okaira mutat rá azonban, hogy óvodáskorban a két nem között még nincs különbség ebben a tekintetben. A fogadóképesség egyéni vonásjellegét (szemben a küldési pontossággal) nem tudták egyértelműen bizonyítani (Buck, 1983). Az első kutató, aki szisztematikusan foglalkozott az érzelemkifejezéssel, maga Darwin volt, aki 1872-ben Az ember és az állat érzelmeinek kifejezése című könyvében foglalta össze megfigyeléseit és elképzeléseit. Darwin az érzelemkifejezésre összpontosított, és nem foglalkozott az érzelmek szubjektív élményével. Gondolkodásában központi szerepet kapott a környezethez való alkalmazkodás és ennek szerepe a fajok fejlődésében. Szerinte az érzelemkifejezésnek elsődleges szerepe a cselekvésre (pl. menekülés, támadás stb.) való felkészülés jelzése. így az érzelemkifejezéssel az egyedek a lehetséges történésekről információt adnak át egymásnak, például egy ragadozó veszélyes közeledéséről vagy egy védekező támadás megindításának lehetőségéről. Ezek az információk befolyásolják az egyed és végső soron a faj túlélésének esélyét. Darwin szerint az érzelemkifejezések kialakulása ennek az előnynek tudható be, és a fajok folyamatos fejlődésének köszönhető az, hogy az érzelemkifejezések egy köre hasonlóságot mutat a fajfejlődés különböző fokán álló állatok, valamint az ember között. Klasszikus példa a szőrzet és a tollazat vagy más bőrfüggelék akaratlan merevedése. Ez a jelenség a gerinces fajok legalább három osztályában megfigyelhető düh vagy félelem izgalmi helyzetében, különösen, amikor ezek együtt, egymást váltva vannak jelen. Funkciója az, hogy a méret látszólagos megnövelésével a rivális vagy az ellenség számára az egyed félelmetesebbé váljon. Bár az ember esetében ennek funkciója gyakorlatilag megszűnt, ugyanakkor a jelenséget magát mindenképpen ismerjük, ahogy az a „feláll a szőr a hátamon” nyelvi megfogalmazásban is megjelenik. Darwin feltevése azzal is együtt jár, hogy az érzelmek, illetve bizonyos érzelemkifejezések belső, öröklött tendenciák, a tanulásnak ebben nincs szerepe. E gondolatok egyik fontos bizonyítéka például az, hogy bizonyos érzelemkifejezések már a csecsemőknél, újszülötteknél, sőt vakon született csecsemőknél is megjelennek, még mielőtt bármilyen tanulás létrejöhetett volna. Darwin megfigyelései és a későbbi kutatások azt is igazolták, hogy bizonyos érzelemkifejezések hasonlóak nagyon eltérő, egymással alig-alig vagy egyáltalán nem érintkező népcsoportokban is. A hasonlóság mellett legalább annyira fontos, hogy az eltérő kultúrából (amerikai diákok és új-guineai törzsek) származó személyek viszonylag nagy pontossággal tudtak azonosítani más kultúrából származó arckifejezéseket. Egy vizsgálat (Ekman-Friesen, 1971) során például a törzs tagjainak történetet olvastak fel, és több, boldogságot, szomorúságot, dühöt, undort, meglepődést és félelmet kifejező arcképet 317 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

16. FEJEZET– Érzelem és megismerési folyamatok mutattak be egyszerre, a résztvevőknek pedig ki kellett választaniuk, hogy a történethez melyik kép tartozik. Az új-guineaiak például a szomorú történethez 79 százalékban a megfelelő arckifejezést társították. Bizonyos érzelmek felismerése tehát többé-kevésbé egyetemlegesnek tűnik (vö. Alapérzelmek című rész), ahogy a fenti kísérleti helyzetben a pózolt érzelmet ábrázoló képekkel ki lehetett mutatni. Vajon ez az univerzalitás a hétköznapi életben előálló érzelemkifejezésre is igaz? Nem feltétlenül, mivel – mint fentebb már utaltunk rá – az érzelemkifejezés kulturálisan is szabályozott, ahogy ezt a következő híres kísérlet is demonstrálta. Friesen (1972, ismerteti Friedlund-Duchaine, 1996) amerikai és japán egyetemi hallgatókkal egy semleges, valamint három erős negatív érzelmet kiváltó filmet nézetett meg, hol egyedül, hol egy interjúkészítő jelenlétében. A résztvevők úgy tudták, hogy pszichofiziológiai vizsgálatban vesznek részt, és arról nem volt tudomásuk, hogy közben az arckifejezéseiket videóra veszik. Az „egyedüli” helyzetben az arckifejezések nagyon hasonlóak voltak mind az amerikaiaknál, mind a japánoknál. Az azonos kultúrából származó interjúkészítő jelenlétében azonban különbségek adódtak. Az amerikai hallgatók több negatív érzelemkifejezést mutattak, mint a japánok, míg a japánok érdekes módon több pozitív érzést fejeztek ki az arcukon. Az eredeti magyarázat szerint a kísérlet kimutatta, hogy az érzelmek kifejezésének kulturális szabályai vannak, amelyeket kimutatási szabályoknak neveztek el. A kultúra befolyásolja, hogy tagjai milyen érzelmeket és milyen helyzetben mutathatnak ki. A kimutatási szabályok feltételezésével a szerzők úgy magyarázzák a kísérlet eredményeit, hogy a japán hallgatók a film nézése közben mások jelenlétében elfedik igazi érzelmeiket. újabban számos kritika és egy alternatív magyarázat is született a kísérlettel szemben. A japán szokások megkövetelik az udvariasságot, sőt mosolygást írnak elő följebbvaló (tekintélyszemély) jelenlétében. Így elképzelhető, hogy a kísérlet társas helyzetében a mosolygás és a visszafogottság nem a megmutatott filmmel volt kapcsolatos, hanem az interjút készítőnek szólhatott (Friedlund-Duchaine, 1996). Az érzelmek kommunikációja számos csatornán zajlik: verbálisan, tartalmi formában és az ezt minősítő metakommunikációs formában, illetve az utóbbi formával részben átfedően, nem verbális módon. A bonyolult érzelmi információcserében az arc alapvető jelentőségű, kitüntetett vizuális inger, ezért a számos csatorna közül alább ezt tárgyaljuk részletesebben.

6.2. Arckifejezések Az érzelmek kifejezéséhez leginkább az arckifejezés kapcsolódik (Izard, 1990). Biológiai magyarázata lehet annak, hogy az érzelmek a testben sehol máshol nem különülnek el annyira tisztán egymástól, mint az arcizmok összehangolt működésében (Rinn, 1989/1984). A 16.7. táblázat példákat mutat be arra, hogy az arckifejezések milyen belső állapotokat, viselkedéses készenléteket tükrözhetnek a mindennapi életben.

20.8. táblázat - 16.7. táblázat. Az érzelmi arckifejezések kommunikációs jelentése (Friedlund, 1997, 107. o. nyomán) Érzelmi arckifejezés

Készenlét vagy szándék jelzése

Öröm

Kapcsolattartásra (affiliáció) vagy játékra való készenlét („Legyünk barátok!” vagy „Játsszunk [folytassuk a játékot]!”)

Erőltetett öröm

Készenlét a megbékítésre („Bármit mondasz...” vagy „Elismerem”)

Szomorú arc

Segítség, támasz begyűjtése („Gondoskodj rólam!” vagy „Vigyázz rám!”)

Dühös arc

Készenlét a támadásra („Vissza, vagy támadok!”)

Elfojtott düh

Támadás körüli konfliktus („Akarok is támadni, meg nem is”)

Félelmet mutató arc

Alárendelődésre vagy menekülésre való készenlét („Ne bánts!”) 318 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


Elégedettséget mutató arc

Készenlét az eddigi érintkezés további folytatására („Minden rendben van”)

Megvető arc

Felsőbbrendűség kifejezése („Még csak nem is törődöm veled”)

Pókerarc (elnyomott érzelem)

Semlegesség kifejezése („Nem foglalok állást abban, amit teszel vagy mondasz”)

6.3. Az érzelemkifejezés visszajelentési hipotézisei Vannak kutatók, akik az arckifejezést az érzelmek szubjektív élményének átélésében is jelentős tényezőnek tartják. Eszerint az érzelem kifejezése erősíti az érzelem élményét, a kifejezés elnyomása pedig csillapítja. Bár a gondolat nem új, még Darwinig nyúlik vissza, és összhangban van a korábban már tárgyalt James-Langeelmélettel is, az arckifejezés jelentőségét kiemelő elképzelés az arckifejezési visszajelentés hipotéziseként viszonylag önálló elméleti és kutatási keretet nyert. Az arckifejezési visszajelentés (faciális feedback) hipotézise arra utal, hogy az érzelmi élmény kialakulásában a szubjektív élmény, a neurális aktivitás mellett az akaratlagos izomaktivitás, elsősorban az arcizmok aktivitása játszik szerepet (Izard, 1971, 1990). Az arckifejezésből érkező visszajelentés érzelmi élményre gyakorolt hatását vizsgáló kísérletek három csoportba sorolhatók: 1. A résztvevőket arra kérik, hogy fokozzák vagy gátolják érzelmi kifejezéseiket, és ennek hatását vizsgálják az érzelem szubjektív élményére, illetve a vegetatív mutatókra. Egy vizsgálatban (Lanzetta et al., 1976) például fájdalmas sokkra való várakozást és ennek átélését vizsgálták két kísérleti csoportban. Az egyik feltételben azt kérték a vizsgálati személyektől, hogy ne mutassák ki, illetve titkolják el az érzelmeiket az arcukon, a másik csoportnál pedig azt kérték, hogy határozottan, eltúlozva fejezzék ki. Mind a két csoportnál vizsgálták az érzelem szubjektív élményét, valamint a bőrvezetést mint fiziológiai mutatót. Abban a csoportban, ahol el kellett titkolni az érzéseket, mind a szubjektív élmény, mind bőrvezetés kisebb volt, mint a másik csoportban. Az érzelmek arckifejezésének gátlása, azaz az érzelmek nem kifejezése a hétköznapi együttérzésre is hatással lehet. Fájdalmas sokknak kitett személlyel való együttérzés például szubjektív és fiziológiai mutatókban mérhetően csökken, ha a megfigyelő személy az érzelmeinek kifejezését gátolja (Vaughan-Lanzet- ta, 1981). 2. Más kísérleti helyzetben észrevétlenül manipulálják az arckifejezést, és követik az érzelem élményét és/vagy a vegetatív válaszokat. James D. Laird olyan vizsgálati paradigmát dolgozott ki, amelyben a kísérleti személyeket olyan kontextusba helyezi fedőtörténetek és meghatározott benyomást keltő vizsgálati berendezések (pl. poligráf) alkalmazásával, ami nem sugallja azt, hogy a vizsgálat az érzelmek arckifejezésével van kapcsolatban. A kísérlet során arra kéri a személyeket, hogy a különböző arcizmaikat feszítsék meg egy rövid időre, például hat másodpercre. A résztvevők természetesen nincsenek tudatában annak, hogy ilyenkor az egyes érzelmek arckifejezéseit állítják elő. Majd a kísérleti személyeknek az aktuális érzelmeikről kell beszámolniuk pontozó skálákon. Laird és tanítványai számos érdekes vizsgálatot végeztek ezzel a kísérleti elrendezéssel, például a harag, a félelem, az undor és a szomorúság arckifejezéseit állíttatták elő a kísérleti személyekkel, és azt tapasztalták, hogy a résztvevők az érzelmekről való beszámolóban nagyobb mértékben számoltak be az arckifejezésnek megfelelő érzelmekről, mint más érzelmekről (Duclos et al., 1989). Ugyanezt a kísérletet a testtartással kapcsolatban is elvégezték, hasonló eredménnyel. Később ezt a vizsgálatot némi módosítással megismételték (Flack et al., 1999): az arckifejezést és a testtartást külön-külön, illetve együtt is manipulálták. Abból a hipotézisből indultak ki, hogy ha az érzelemkifejezés különböző formái együtt jelennek meg, az erősebb hatással lesz az érzelmi élményre, mint az érzelmi kifejezések külön-külön. Az eredmények világosan alátámasztották, hogy az arckifejezés és a testtartás együtt erősebb hatással volt specifikusan az adott érzelemre, mint az arckifejezés és a testtartás külön-külön. A kutatók az észrevétlen manipulációnak más módjait is alkalmazták. Strack és munkatársai (1988) például meglepő és újszerű módszert dolgoztak ki az arckifejezés manipulálására. Kísérleti személyeiknek az ajkuk, illetve a foguk között vagy a kezükben (kontrollhelyzet) kellett tartaniuk egy tollat (lásd 16.8. ábra), miközben 319 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

16. FEJEZET– Érzelem és megismerési folyamatok különböző feladatokat végeztek, többek között vicces rajzokat pontoztak aszerint, hogy mennyire találják humorosnak azokat. Abban a helyzetben, amikor a személynek az ajkai között kellett tartania a tollat, az arcizmok feszülése miatt nem volt módja mosolyogni, míg a fogak között tartott toll elősegítette a mosolygást. A képek viccességének pontértékei alacsonyabbak voltak akkor, ha a kísérleti személy azokat a mosolyt akadályozó helyzetben (a toll az ajkak között) értékelte, és akkor voltak a legmagasabbak, ha a mosolyt indukáló helyzetben látta. E kísérlet eredménye erős összhangban van az arckifejezési visszajelentési hipotézissel. 1. Más vizsgálatokban az érzelmek átvételét vizsgálják. Ennek hátterében az a feltevés húzódik, hogy miközben az embereket figyeljük, akaratlanul átvesszük és utánozzuk arckifejezéseiket. Kevés ilyen vizsgálati helyzetet dolgoztak ki a kutatók, talán azért, mert a kísérleti helyzet módszertanilag nagyon összetett. Bush és munkatársai (1989) érdekes vizsgálati helyzetet állítottak fel. A vizsgálati személyeknek kabaréműsort kellett megnézniük. A manipuláció egyik tárgya az volt, hogy a személyek egy csoportjának úgy módosították a filmet, hogy bevágtak időnként közeli képeket egy-egy hevesen nevető emberről, a másik csoport pedig ilyen bevágások nélkül nézte meg a filmet. A kísérlet másik manipulációja az volt, hogy a résztvevők egy részét úgy instruálták, hogy az arcukra helyezett elektródák nagyon érzékenyek a mozgásra, ezért nekik erősen kontrollálniuk kell arcizmaik mozgását. A kísérleti személyek másik csoportjának ilyen instrukciót nem adtak, ők szabadon kifejezhették érzelmeiket az arcukon.

16.8. ábra. Az arcizmok feszülésének manipulációja a ceruza ajkak között, illetve fogak között tartásával (Strack et al., 1988, 771. o.) A filmnézés közben elektromiográfiai adatokat is gyűjtöttek az arckifejezésekről, és a film megtekintése után a szubjektív élményekről is kikérdezték a résztvevőket. Az eredmények azt mutatták, hogy akik a bevágásokkal tarkított filmet látták, jobban élvezték a helyzetet, ráadásul nagyobb izomaktivitást mutattak az orca és a szem körüli izmok esetében. Ez az eredmény támogatta a szerzők azon hipotézisét, miszerint a szabad arckifejezéses helyzetben a másik ember érzelemkifejezését a saját arcunkon is utánozzuk. Ez az érzelmi mimikri hipotézise. Elsősorban a mimika észlelésével, de egyéb érzelemkifejezési csatornákkal kapcsolatban is elképzelhető, hogy a másik ember érzelmeinek felismerése úgy történik, hogy a másik arcának vizuális észlelete összehasonlítódik a saját arcjátékot vezérlő agyi mimikai sémákkal (vö. újszülött csecsemő képes utánozni mimikai megnyilvánulásokat, Meltzoff-Moore, 1977). Így a saját tapasztalat automatikus működése talaján könnyebb a másik arckifejezése mögött lévő érzelmi állapot megértése és az arra való válaszadás. Sajnos ezzel kapcsolatosan elég kevés adat és kísérlet áll a rendelkezésünkre (lásd pl. Zuckerman et al., 1989/1981). Az arckifejezési visszajelentési hipotézis jelentős mennyiségű kutatást indukált. Tizennyolc vizsgálat összefoglaló metaelemzése mérsékelt erősségű hatást tudott kimutatni, ez az egyszerűség kedvéért a korrelációs együttható mértékében kifejezve 0,343. Ez azt jelenti, másképp kifejezve, hogy az arckifejezési visszajelentési manipuláció az önjellemzős érzelmi állapotról való beszámolás va- rianciájának 11-12 százalékát magyarázza (Matsumoto, 1989). A hatás tehát kimutatható, de mérsékelt erősségű. Vannak kutatók, akik feltételezik, hogy más kifejezési módok, mint például a hangadással és a testtartássalkapcsolatos érzelemkifejezésekből érkező visszajelentések is befolyásolják az érzelem élményét (Hatfield et al., 1994).

7. Az érzelmek funkciói Az érzelmek számos funkciót tölthetnek be (Rolls, 2000; Plutchik, 1994), ezeket az alábbiakban három csoportba soroljuk: 1. Az érzelmek növelik a faj és az egyed túlélési valószínűségét (evolúciós szemlélet):


16. FEJEZET– Érzelem és megismerési folyamatok • Az érzelmek felkészítik a szervezetet a válaszra azáltal, hogy egyrészt kiváltják a szervezet fiziológiai aktiválását a cselekvésre, például fenyegetés esetén a harcra, másrészt a kritikus helyzetekben kész, feltehetően adaptív választ hívnak elő. • Az érzelmek fontos szerepet játszanak a fajtársak közötti kommunikációban, mint azt már korábban is bemutattuk. • Az érzelmek erősítik és szabályozzák a társas kapcsolatokat. 1. Az érzelmek befolyást gyakorolnak a kognitív folyamatokra azáltal, hogy elősegíthetik és támogathatják az észlelési, tanulási és emlékezeti folyamatokat. 2. Az érzelmek fontos szerepet töltenek be a viselkedés szabályozásában: • Az érzelmek szerepet játszanak az inger-válasz mechanisztikus kapcsolat lazításában, és irányítják, illetve kiválasztják az egyed számára kedvezőbb cselekvéseket. • Az érzelmek cselekvésre késztetnek, azaz motiválnak. • Az érzelmek szerepet játszanak a viselkedés fenntartásában, a kitartásban és a célok elérésében.

7.1. Az érzelmek kettős evolúciós funkciója 1. Az érzelmek adaptív válaszokkal kapcsolódnak össze. Plutchik (1994) az érzelem evolúciós elméletének összefoglalásában az emóció két funkcióját hangsúlyozza. Az egyik, hogy növeli az egyén túlélési esélyét azáltal, hogy a környezetben megjelenő eseményekre feltehetően a legmegfelelőbb választ hívja elő. A másik, hogy az érzelemkifejezésen keresztül – amint azt az Érzelemkifejezés és kommunikáció című részben tárgyaltuk – jelzést szolgáltat a jövőbeni cselekvésre vonatkozó szándékról. Plutchik szerint az egyes érzelmek által kiváltott összetett eseményfolyamat érzelmenként különböző viselkedéseket eredményez, amelyek eltérő alkalmazkodási előnnyel járnak. Ezeket a 16.8. táblázat tekinti át.

20.9. táblázat - 16.8. táblázat. Az érzelmek és funkcióik Plutchik (1994) nyomán Helyzet

Érzelem

Viselkedés

Funkció

Fenyegetés

Félelem

Menekülés

Védelem

Akadály

Harag

Támadás

Az akadály elpusztítása

Lehetséges társ

Öröm

Párosodás

Reprodukció

Fontos személy elvesztése Szomorúság

Sírás

Reintegráció

Csoporttag megjelenése

Elfogadás

Kurkászás, simogatás

Gusztustalan tárgy

Undor

Hányás

Visszautasítás

Új territórium

Elvárás

Körbejárás

Exploráció

Váratlan tárgy

Meglepődés

Megállás

Orientáció

elhárítása,

érintés, Befogadás

Az érzelmeknek az alkalmazkodást és a túlélést elősegítő válaszként való értelmezését leginkább a félelem példájával szemléltethetjük. A félelemmel kapcsolatos fontos megfigyelés, hogy bizonyos ingerek (pl. kígyók, pókok és más állatok, magasság, villám, tűz, mély víz stb.) nagyobb valószínűséggel váltanak ki félelmet, mint mások (Davey, 1995). Továbbá a félelmi válasz könnyen összekapcsolódhat az ilyen ingerekkel. Azaz a szokásos tanulási folyamattal szemben az adott ingerrel való akár már egyszeri találkozás is elegendő ahhoz, 321 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

16. FEJEZET– Érzelem és megismerési folyamatok hogy fellépjen a félelem az inger későbbi megjelenésekor még akkor is, amikor ez a félelmi válasz esetleg irracionálisnak tűnik (Seligman, 1971). így például a mérges kígyótól való félelem az ártalmatlan siklóra is kiterjedhet. A félelem kialakulásának ilyen jellegzetességei okán a kutatók a félelem biológiai előkészítettségének hipotézisét fogalmazták meg (vö. LeDoux korábban bemutatott elképzelése), és többen elfogadták azt a nézetet is, hogy a félelem biológiailag meghatározott bennünk, hiszen jelentős szerepe lehetett a fajok, és így az emberi faj túlélésében. Fontos azonban megjegyezni, hogy a félelem ilyen szemléletével szemben alternatív elképzelések is megfogalmazódtak (lásd áttekintés gyanánt McNally, 1987; Da- vey, 1995). 1. Az érzelmek szerepet játszanak a társas kapcsolatok szabályozásában. Az érzelmek társas kapcsolatokban betöltött szerepére a csecsemők társas érzelmi viselkedésének vizsgálata nyújt példát. A csecsemők társas érzelmi viselkedésével kapcsolatban a kutatóknak nehézséget okoz, hogy a nagyon kicsi gyerekek verbális módszerekkel nem közelíthetők meg. Mivel nem tudjuk tőlük megkérdezni, hogy mit éreznek, mit tapasztalnak, ezért esetükben a fiziológiai mutatók mérései és a viselkedés megfigyelése az alkalmazható módszerek. A megfigyelések alapján a csecsemők érzelmi viselkedése fontos szerepet játszik a gondozógyerek kapcsolatban. A gyermek viselkedésével befolyásolja a gondozó viselkedését és érzelmi állapotát. A csecsemők a sírással és a mosollyal a szülőkből eltérő fiziológiai és érzelmi reakciókat váltanak ki. A csecsemő sírása kellemetlen, és arra készteti a gondozót, hogy megszüntesse ezt a kellemetlen ingert. Ugyanakkor a csecsemő mosolygása kellemes érzéseket kelt. Mind a két érzelmi viselkedés a gondozó közeledését váltja ki, az egyik esetben azért, hogy megszüntesse, a másik esetben, hogy fenntartsa az adott viselkedést. Hasonló tapasztalatokról számoltak be egészséges és koraszülött csecsemők esetében egyaránt (Frodi et al., 1978). A csecsemők érzelmi viselkedésének az ad elméleti jelentőséget, hogy ezek a viselkedések olyan korán jelennek meg, hogy ott tanulási folyamatokat nem tételezhetünk fel. Ez az érzelmi viselkedés veleszületett, mert fontos tényezője a túlélésnek azáltal, hogy módosítja a gondozó viselkedését a közelség elérése és fenntartása érdekében, ami a csecsemő biztonsága szempontjából létfontosságú (Bowlby, 1973). Azt is érdemes figyelembe venni, hogy a csecsemő sírásának, illetve mosolygásának önmagában nincs jelentősége, funkciója éppen abban rejlik, hogy ezekkel az érzelmi magatartásokkal a csecsemő befolyásolhatja a környezetének viselkedését. Ez a példa rámutat arra, hogy az érzelmi kifejezések legtöbbször tudatos vagy kevésbé tudatos kontrollt gyakorolnak a társas környezet felett. A csecsemő által kiváltott társas szabályozás csak azért lehetséges, mert a másik oldalon, a gondozókban is vannak olyan beépített érzelmi mechanizmusok, amelyek a csecsemő jelzéseire válaszolnak. Gondoljunk csak arra, amikor a felnőttekből egy csecsemő látványa gondozó jellegű viselkedést vált ki. Figyeljük meg, hogy a felnőttek hogyan próbálnak meg kontaktust teremteni vele (gügyögnek hozzá, megérintik stb.), és ez akkor is kiváltódik, amikor más csecsemőjéről van szó. Az úgynevezett dajkanyelv (éneklő hanghordozás, magasabb hangfekvés, lassúbb tempó, változatos hangsúlyok stb. – lásd Ferguson, 1977) automatikus használata például azonkívül, hogy megköny- nyíti a csecsemő beszédészlelését, bármely felnőtt (tehát nemcsak az anya) részéről sajátos érzelmi szeretetkifejezést is jelent, amit a csecsemő biológiai készletei alapján ért, és reagálni képes rá. Az érzelmek e két evolúciós funkciója eltérő mértékben jelenik meg a különböző érzelmek esetében. Éppen ezért A. H. Buss (1997) az érzelmek két csoportját, az arousalérzelmeket és a kapcsolati érzelmeket különíti el. Az arousalérzelmek közé sorolja azokat az érzelmeket, amelyek erős szimpatikus vegetatív reakcióval járnak. Ilyen érzelmek például a félelem és a düh. Ez az érzelemcsoport minden emlősfaj esetében megfigyelhető. Ezzel szemben az érzelmek másik csoportja, a kapcsolati érzelmek nem társulnak ilyen erős szimpatikus vegetatív reakciókkal, bár a szubjektív élmény például ember esetében nagyon erős is lehet. Idesorolja a szerelmet, a féltékenységet, az örömöt és a bánatot. Ezek az érzelmek legkifejezettebben az erősen szociális emlősök esetében figyelhetők meg, és elsősorban az egyedek közötti kapcsolatok alakulásával, a csoport-összetartozás fenntartásával és a kooperációval lehetnek kapcsolatban.

7.2. Az érzelmek szerepe a kognitív folyamatokban és a viselkedésszabályozásban Az érzelmek és a hangulat szerepet játszik a környezet értékelésében, és módosíthatják a kognitív információfeldolgozást. Mint Az érzelem/hangulat hatásának vizsgálata a kognitív folyamatokra című részben láttuk, az aktuális hangulat befolyásolja a figyelmet, az észlelést, a tanulást és az emlékezetet egyaránt.

7.2.1. Az érzelmek és az inger-válasz kapcsolatok


16. FEJEZET– Érzelem és megismerési folyamatok Az érzelmeknek fontos szerepük van az inger-válasz kapcsolat rugalmasabbá tételében. Az érzelmek a magasabb idegrendszeri fejlettséggel bíró állatok és az emberek estében beékelődtek az inger-válasz merev, reflexszerű folyamatába, ezáltal biztosítva a környezethez való, finomabban szabályozott alkalmazkodást. Az érzelmek lehetővé teszik a komplex ingerek gyors feldolgozását és a válasz gyors kidolgozását. Ennek a gondolatmenetnek a nyomán mutatott rá Scherer (1989/1984, 90. o.) arra, hogy „az érzelem egyik fontos funkciója a külső és a belső ingerek folyamatos értékeléséből áll, a szervezet számára való fontosságuk, illetve azon viselkedéses reakciók előkészítése szempontjából, amelyeket adni kell válaszként ezekre az ingerekre”. Érzelmek és a célirányos viselkedés Képzeljük el, hogy valamilyen célt tűzünk ki magunk elé, például sikeres felvételi vizsga az egyetemre, vagy hogy valamilyen mértékben csökkentjük a súlyfeleslegünket. A cél sikerének és/vagy sikertelenségének elképzelése bizonyos érzelmeket vált ki, ezek az anticipátoros érzelmek (Bagoz- zi et al., 1998), például a sikerbe vetett remény vagy a kudarctól való félelem. Ebben az esetben az az érdekes, hogy ezek az érzelmek nem valós történéshez, hanem egy elképzelt, elővételezett eseményhez kapcsolódnak. Amennyiben az anticipátoros érzelmek erőssége elér egy szintet, az akarati folyamat beindul, azaz a cél elérésének irányába terveket készítünk, tisztázódik az elérendő cél, és kialakul a szándékunk a cselekvésre. Amikor az akarat megformálódott, akkor a cél eléréséhez szükséges viselkedést hajtjuk végre (beszerezzük a szükséges tankönyveket, vagy fogyókúrarecepteket keresünk, vagy éppen elkezdünk sportolni). Majd értékeljük az elért eredményeket és azt, hogy milyen mértékben értük el a kívánatos célt. Ennek felmérése végül ismét valamilyen érzelmet eredményez, amely tulajdonképpen visszajelentést ad arról, hogy mit végeztünk. Carver és Scheier (1990) is hangsúlyozza az érzelmek szerepét a célok elérésében. Gondolatmenetük illusztrálására nézzünk egy példát. Kitűzzük magunk elé azt a célt, hogy megtanulunk angolul. A jelenlegi állapotunk és a jövőbe vetett cél között esetleg jelentős különbség van, most nem tudunk angolul, de a cél például, hogy letegyük a nyelvvizsgát. A célirányos viselkedésünkkel ezt a különbséget (diszkrepanciát) akarjuk csökkenteni. Ehhez olyan tanulási menetet állítunk fel, amely szerint naponta megtanulnunk húsz szót (a cél elérésére felállított sztenderd). Carver és Sche- ier szerint akkor alakul ki valamiféle érzelem, ha ettől a sztenderdtől eltérünk, és gyorsabban vagy lassabban haladunk a kitűzött cél felé. Amennyiben a diszkrepancia csökkenése gyorsabb, mint a felállított sztenderd, akkor pozitív érzelmeket élünk át, például elégedettek vagyunk vagy örülünk. Amennyiben lassabban haladunk, vagy éppen akadályoznak bennünket a célunk elérésében, akkor negatív érzelmeket élünk át, például bosszankodunk, dühösek leszünk. Az elmélet leegyszerűsített bemutatásából is kitűnhet, hogy az érzelmek a célelérés egyfajta monitorjai, ellenőrző pontokként hozzájárulhatnak a célkövető viselkedés további fenntartásához vagy kedvezőtlenebb esetben a cél által irányított viselkedés megszüntetéséhez. A bemutatott két elképzelés szerint a célirányított, akarati cselekvés kulcsmozzanata az, hogy az elképzelt jövőbeni lehetőségekhez kapcsolódó érzelmek cselekvésre mozgósíthatnak, vagy éppen eltántoríthatnak tőle. Az eredményekkel kapcsolatos érzelmek viszont visszajelentést nyújtanak a cselekvésről és annak eredményéről, befolyásolva ezzel a későbbi viselkedést.

8. Záró gondolatok A fejezetben az affektus (elsősorban az érzelmek) és a kogníció szoros kapcsolatát kívántuk megmutatni. Az érzelmek, hangulatok és egyéb affektív folyamatok kalandos sors után ma már korántsem tekinthetők a pszichológia elhanyagolt kutatási területeinek. Dennett (1994) megfogalmazásában például a nagyon is kognitív orientációjúnak tekinthető mesterségesintelligencia-kutatásban egy tudatos robot létrehozása (ami ma már sokak szerint nem teljesen utópia) csak úgy lesz lehetséges, ha a robotnak lesz motivációs struktúrája, humora, szándékai, félni tud valamitől, vonzódni tud vagy épp képes ellenszenvesnek találni valamit vagy valakit – egyszóval a affektusok nélkü nem képzelhető el. A gondolkodás és az affektív folyamatok feltérképezése különkülön és együttműködésükben kulcsfontosságú az ember pszichológiai folyamatainak és viselkedésének megértése szempontjából.

8.1. ÖSSZEFOGLALÁS 1. Az érzelmek kutatása végigkíséri a lélektan történetét. A 21. század fordulóján rajzolódtak ki egy új terület, az affektív tudomány körvonalai. Az affektív tudomány nem pusztán az érzelmek tudománya, hanem egyaránt vizsgálja az érzelmeket, az érzéseket, a hangulatokat, az attitűdöket, az affektív stílust és a temperamentumot. A modern szemlélet szerint az affektív jelenségek és a kognitív folyamatok között –


16. FEJEZET– Érzelem és megismerési folyamatok részben sajátosan mintázott, szorosan összefüggő agyi szabályozásuk miatt – bonyolult és kontextusérzékeny interakció áll fenn. 2. Az érzelem tudományos meghatározása mind módszertani, mind tartalmi szempontból kritikusnak tekinthető. Ebben a fejezetben az érzelmeket a szubjektív és objektív tényezők összjátékának bonyolult halmazaiként határoztuk meg, amelyeket idegi és hormonális rendszerek közvetítenek. így alakul ki az érzelmi élmény, interakcióban a kognitív folyamatokkal és a fiziológiai alkalmazkodással. Ez vezet a kifejező, célvezérelt és alkalmazkodást segítő viselkedésekhez. A felsorolt összetevők bármilyen mintázatban előfordulhatnak, vagyis az érzelem aktuális megjelenéséhez nem kötelező az összes tényező jelenléte. 3. Az érzelmeket megkülönböztethetjük a hangulattól. A hangulat elmosódottabb és hosszan tartó érzelmi állapot, amely nem feltétlenül kapcsolódik közvetlenül valamely tárgyhoz, személyhez vagy eseményhez, és nincs motiváló ereje. Az állapotérzelmek intenzívek, de átmenetiek, és viszonylag rövid ideig tartanak. Vonásjellegű érzelmek esetén az adott érzelmi állapot viszonylag gyakran jelenik meg látszólag kevéssé indokoltan. Negatív affektivitás a negatív érzelmi állapotok megtapasztalására vonatkozó tartós, vonásjellegű tendencia (visszavonulás), míg pozitív affektivitás a pozitív érzelmek átélésére való tartós, vonásjellegű tendencia (megközelítés). 4. Az alapérzelmek „elemiek”, azaz nem lehet őket további összetevőkre bontani, az egyedfejlődésben korán megjelennek (nem tanultak), a fajfejlődés különböző szintjein is megmutatkoznak, kultúrától függetlenek, biológiailag adaptív folyamatokhoz kapcsolódnak, és célirányított viselkedésen alapulnak. A félelmet, a dühöt, az undort, a szomorúságot, az örömöt, a meglepődést és az érdeklődést a legtöbben alapérzelemnek tekintik. 5. Az érzelmek dimenzionális megközelítése az érzelmi élményeket néhány főbb dimenzió (aktiváció, valencia, potencia, intenzitás) mentén írja le. A körmodellek az érzelmeket a színkörhöz hasonlóan cirkulárisan rendezik el; érvényességüket számos nyelvben sikerült igazolni. 6. Az érzelmek bizonyítottan befolyásolják a kognitív működéseket (emlékezetet, figyelmet stb.). A tapasztalatok szerint a kognitív pszichológia információfeldolgozási szemlélete érvényes az érzelemmel kapcsolatos témák megközelítésére is. A kísérletekben az is bebizonyosodott, hogy sokféle hangulatkiváltási eljárással (pl. hipnózis vagy érzelmi jelentéssel bíró képek bemutatása) nagyon hasonló hatások érhetők el. 7. A hangulati állapottól függő emlékezet azt jelenti, hogy az ingerekre vagy eseményekre való emlékezés jobb akkor, ha a felidézés a bevéséskor átélt a hangulatban vagy érzelmi állapotban történik. A hangulattal megfelelő (kongruens) tanulás és emlékezet azt jelenti, hogy a hangulattal kongruens információk jobban megtanulhatók, mint a nem kongruensek. A szemantikusháló-elmélet szerint az érzelmek csomópontjai összekapcsolódnak az érzelmet kiváltó helyzetekkel, így régi emlékek felidézése és az ezekhez kapcsolódó érzelmi állapotok kölcsönösen kiválthatják egymást. 8. A figyelem és az érzelmi folyamatok összefüggésének érdekes példája az érzelmi Stroop-jelenség, ahol a színes szóingerek emocionálisan nagy töltésű (pl. fenyegető) és semleges szavak. A megterhelő szavak esetében jellemzően megnő a válaszidő, tehát az érzelmi feldolgozás interferál az olvasás szemantikus folyamatával. 9. Az érzelmek elméleti megközelítésének egyik korai kérdése az úgynevezett szekvenciaprobléma volt. A James-Lange-teória (érzelmek perifériás elmélete) szerint a tárgy vagy esemény érzékelését követően az idegrendszeri közvetítéssel viselkedésesen és/vagy vegetatívan válaszolunk az eseményre, majd az érzelmi élmény ennek a válasznak az észlelése során alakul ki. Ezzel szemben Cannon alternatív, az érzelmek centrális eredetét hangsúlyozó elmélete szerint a testi változásokkal közel egyszerre megjelenő érzelmi élményt a talamusz aktivitása határozza meg. Az érzelmek centrális elméletei más-más idegrendszeri struktúrákat javasolnak az érzelmek agyi meghatározóiként. Az érzelmek magyarázatában a fiziológiai megközelítések alternatívájaként jöttek létre a kogníciót hangsúlyozó elgondolások, például Schachter és Singer kéttényezős érzelemelmélete, amely szerint az érzelmi élmények oki tulajdonításokra vezethetők vissza. Az érzelmeket kognitív alapon magyarázó kiértékeléselméletek szerint az érzelmek alakulásában a helyzetre vonatkozó ismeretek és hiedelmek értékelése (elsődleges, másodlagos, illetve újdonság- stb. dimenziók mentén történő értékelés) játszik jelentős szerepet. 10. A pro- és posztkognitív érzelmekről szóló Zajonc-Lazarus-vita további kérdéseket inspirált például azzal kapcsolatban, hogy az érzelmek biológiailag meghatározottak, vagy inkább kognitívak. A válasz Bucknak az érzelmek kettős rendszerére vonatkozó elképzelése szerint: az emóció biológiai és kognitív.


16. FEJEZET– Érzelem és megismerési folyamatok 11. A viselkedés energizált, ami arra utal, hogy specifikus (azaz adott célra irányuló) és nemspecifikus (azaz háttérként ható) hajtóerők – érzelmek, motiváció és aktiváció – működnek a szervezetben. Az arousal az érzelmek lényegi összetevője, és azok minőségét is befolyásolja. Az arousal optimumteóriája szerint, ha az arousal nagyobb a kívánatosnál, akkor homeosztatikus módon csökkenteni, ha alacsonyabb, növelni igyekszünk. 12. Az érzelmeknek jelentős kommunikációs aspektusa van. A nem verbális érzelmi küldő- és fogadóképesség a túlélés szempontjából kiemelten fontos, bár az alapérzelmek felismerése többé-ke- vésbé egyetemlegesnek tűnik. Az érzelmek kommunikációja számos csatornán zajlik: verbálisan és az ezt minősítő metakommunikációs formában. A bonyolult érzelmi információcserében az arc alapvető jelentőségű. 13. Az érzelmek tehát fontos szerepet töltenek be a túlélésben és a mindennapi életben: növelik a faj és az egyed túlélési valószínűségét (evolúciós szemlélet), felkészítik a szervezetet a válaszra, fontos szerepet játszanak a fajtársak közötti kommunikációban, befolyást gyakorolnak a kognitív folyamatokra. Részt vesznek a viselkedés szabályozásában, motiválnak és irányítják, illetve kiválasztják az egyed számára kedvezőbb cselekvéseket, valamint szerepet játszanak a viselkedés fenntartásában, a kitartásban és a célok elérésében.

8.2. KULCSFOGALMAK affekció, alapérzelmek, arckifejezési visszajelentés (faciális feedback) hipotézise, arousal (általános izgalmiéberségi szint), érzelmek (emóció), érzelem kéttényezős elmélete, érzelmek kettős rendszere (Buck), érzelmi mimikri hipotézise, érzelmi Stroop-jelenség, érzelmi végrehajtó kör (panksepp), hamis fiziológiai visszajelzés paradigma (Valins), hangulat, kogníció, konáció, privát-publikus megfelelési probléma, szekvenciaprobléma

8.3. ELLENŐRZŐ KÉRDÉSEK 1. Hogyan értelmezi azt, hogy a kutatóknak eltérő elképzeléseik vannak arról, hogy mit értenek érzelem alatt? 2. Mik az érzelem, a hangulat, az attitűd és a temperamentum fogalmának közös elemei, és miben térnek el egymástól? 3. Miben tér el a düh a negatív affektivitástól, az öröm a pozitív affektivitástól? 4. Mi jellemzi az alapérzelmeket? Alapérzelem-e az irigység és a düh? 5. Milyen előnyei vannak a körmodellek használatának az érzelmek leírásában? 6. Sorolja fel az érzelmek és az emlékezeti folyamatok kapcsolatának vizsgálati paradigmáit! 7. Hogyan fejleszthető az emlékezet az érzelmi folyamatok révén? 8. Melyek a vizsgálati stratégiái az érzelmek figyelemre gyakorolt hatásának? 9. Hasonlítsa össze a különböző érzelemelméleteket a kogníció szerepének hangsúlyozása, illetve a fiziológiai tényezők hangsúlyozása szempontjából! 1. Milyen álláspontot foglal el a Lazarus-Zajonc-vitában? Érveljen az egyik és a másik oldal mellett egyaránt! 1. Az érzelmek adaptívak-e evolúciós szempontból? 2. Az arckifejezési visszajelentés hipotézisének vizsgálatában milyen kísérleti manipulációs mód szereket tudna elképzelni?

8.4. AJÁNLOTT OLVASMÁNYOK Barkóczi Ilona – Séra László (szerk.) 1989. Érzelmek és érzelemelméletek. I—II. Tankönyvkiadó, Budapest.


16. FEJEZET– Érzelem és megismerési folyamatok Forgács József 2003. Az érzelmek pszichológiája. Kairosz, Budapest. Oatley, K. – Jenkins, J. M. 2001/1996. Érzelmeink. Osiris, Budapest


21. fejezet - Glosszárium abszorpció Személyiségvonás, amely az élményekbe való bevonódás mértékére utal. afázia A nyelvi produkció és/vagy megértés képességének elvesztése, illetve a szűkebb értelemben vett nyelvi fakultás agysérülés miatt bekövetkező, azaz szerzett változása, zavara. affekció Az érzelmi, hangulati, motivációs jelenségek területe. affixum Olyan kötött morféma, amely a tőhöz kapcsolódva alkothat csak kijelentést. A prefixumok a tő elejéhez kapcsolódnak (pl. a magyarban az igekötő), a szuffixumok a tő végéhez (pl. a magyarban az esetragok). aktív-éber hipnózis Az extatikus állapotokhoz hasonló. A hagyományos (relaxációs) hipnózishoz hasonlít abban, hogy a hipnotizőr szuggesztiói hatására megváltoznak a hipnotizált személy élményei, észlelése, gondolkodása vagy viselkedése, de mindez a felfokozott aktivitás állapotában történik. alapérzelmek Kisszámú, jól elkülöníthető, elemi, azaz további komponensekre nem bontható érzelmek, amelyek az egyedfejlődésben korán megjelennek, a fajfejlődés különböző szintjein is megmutatkoznak, kultúrától függetlenek, és biológiailag adaptív folyamatokhoz kapcsolódnak. allofonikus variáció Az a jelenség, hogy egy fonémának több akusztikai megvalósulása is létezik. Elsősorban az okozza, hogy a beszédhangok produkcióját befolyásolja a hangot megelőző és követő többi beszédhang produkciója (koartikuláció). álszó Olyan értelmetlen szó, amely megtartja az adott nyelvre jellemző szóképzési szabályokat. általános izgalmi-éberségi szint lásd arousal amnéziás szuggesztió Az emlékezetre irányuló szuggesztiók hatására a személy képtelen felidézni jól ismert dolgokat. Lásd még hipnotikus amnézia. anticipációs (elővételezési) hiba A beszédprodukciós hibázásoknak az a típusa, amikor a mondat egy későbbi elemét előrébb hozzuk. aránytörvény Az a jelenség, hogy minél közelebb áll a megkülönböztetendő mennyiségek aránya 1-hez, annál nehezebb közöttük különbséget tenni. archaikus bevonódás A hipnotizőrhipnotizált kapcsolatban áttételszerű érzések jelennek meg. A gyerekkor fontos személyeivel kapcsolatos érzések elevenednek fel és vetülnek a másikra (a hipnotizőrre, illetve a hipnotizáltra). arckifejezési visszajelentés (faciális feedback) hipotézise Az érzelem kifejezése erősíti az érzelem élményét, a kifejezés elnyomása pedig csillapítja azt. argumentumszerkezet Az igéhez kapcsolódó tematikus szerepek halmaza, például az ad ige argumentumszerkezete: ágens, páciens, recipiens. arousal (általános izgalmi-éberségi szint) Nemspecifikus idegrendszeri háttéraktivitás, amelynek anatómiai struktúrája az agytörzsi formáció retikuláris. artikulációs partitúra A Levelt-féle beszédprodukciós modellben a szótagok kiejtéséhez szükséges információkat tartalmazó absztrakt reprezentáció, amely a szótagokkal kapcsolatos kiejtési jellemzőket tartalmazza. átvivők (transzduktorok) Fodor modularitáselméletében a kognitív rendszerek három alapvető típusa közül az egyik; funkciója az érzékszervekbe jutó fizikai energiamintázatok „átkódolása” elemi idegrendszeri kódba, amelyet aztán majd a modulok dolgoznak fel. autizmus Általában genetikai okokból és/vagy szülés körüli idegrendszeri sérülés hatására jelentkező súlyos emberi fejlődési zavar, amely rendellenes szociális és kommunikációs viselkedésmintákban, illetve repetitív viselkedésekben nyilvánul meg. behelyettesíthetőség problémája Az azonos referenciájú kifejezések felcserélhetősége nem működik olyan kifejezések esetében, amelyek intencionális attitűdökre vonatkoznak (példa a szövegben). beszédspecifikus akusztikai kulcsok A beszédhangokkal kapcsolatos akusztikai jellegzetességek reprezentációja, amely lehetővé teszi a magasabb szinteken a fonetikai osztályozást, és így a fonémareprezentáció kialakulását. csoportfaktor Olyan faktor, amelyre egymással jobban korreláló, más tesztek eredményeivel pedig kevésbé korreláló tesztek adnak töltést (pl. verbális, téri stb.). deiktikus kifejezések Olyan kifejezések, amelyek jelentése az adott pillanatban fennálló kontextustól függ (pl. személyes névmások vagy tegnap, ma, itt stb.).


Glosszárium

deklaratív/procedurális modell Steven Pinker és Michael Ullman kognitív idegtudományi modellje, amely a nyelv szabályalkalmazási, nyelvtani aspektusait a procedurális emlékezeti rendszerekhez, a mentális lexikon működtetését pedig a deklaratív emlékezeti rendszerekhez köti. derivációs morféma (képző) A szóképzésben használt affixum. A derivációs morfémák megváltoztathatják egy szó nyelvtani kategóriáját. deviációs IQ Azt adja meg, hogy egy adott személy IQ-teszten elért eredménye mennyiben különbözik saját korcsoportjának az átlagától. Az átlagnak 100-as IQ felel meg, egy sztenderd szórásnak pedig 15. difón Két beszédhangból álló, a szótaghoz hasonló reprezentációs egység, amely nyelvspecifikus módon csak az adott nyelvre jellemző hangkapcsolatokat jeleníti meg. diskurzus Hosszabb, összefüggő jelentéssel bíró nyelvi egység. disszociáció Az a jelenség, amikor valamilyen okból egy idegi-mentális rendszer működése elválik egy vagy több másik ilyen rendszer működésétől. Ez sajátos körülmények közt lehet átmeneti is (például intenzív élmények vagy hipnózis hatására tudatunk egy része leválik; emiatt bizonyos tartalmak a tudatosság számára elérhetetlenné válnak, vagy pedig úgy érezzük, hogy bizonyos folyamatokat nem tudunk kontrollálni), de többnyire tartós disszociációkra szoktunk hivatkozni, amelyek valamilyen sérülés következtében állnak elő. A szerzett disszociációk esetében egy ép idegrendszert ér szelektív sérülés, míg a fejlődési disszociációk esetében valamely idegrendszeri-mentális rendszer már fejlődésében sérült. divergens gondolkodás Olyan gondolkodásmód, amelyet akkor alkalmazunk, amikor rosszul meghatározott problémát kell megoldanunk, amelynek több helyes megoldása is van. dualizmus Az a klasszikus filozófiai és részben laikus felfogás a test-lélek, test-tudatosság viszonyról, amely a lelki-tudatos jelenségeket nem a természet részének tekinti, hanem a természettől elkülönülő, a létezés külön szférájába tartozó entitásoknak. dyshyponoia A jobb félteke sérülését követő, a pragmatikai kompetencia zavarát okozó szerzett tünetegyüttes. echolália Egy korábban hallott kifejezés visszhangszerű ismétlése, az adott helyzetben sokszor inadekvátan. egyediségi pont A kohortmodellben az az idői pillanat, amikor egy szó egyedüli elem marad a szókezdő kohortban, és ezáltal egyértelműen felismerhetővé válik. EKP Az eseményhez kötött agyi potenciál (angol: ERP – Event-Related Brain Potential) kifejezés rövidítése. Olyan idegtudományi eljárás, amellyel az ingerekhez, eseményekhez (fény, hang, szó, arc, kép stb.) szinkronizált agyi aktivitás változását mérik a fejbőrre erősített (pasztával vagy más módon) elvezető elektródák segítségével. Az EKP az EEG-jelben rejtett (egy nagyságrenddel kisebb) tranziens agyi válasz. Az ingerek által kiváltott hullámok tulajdonságait elsősorban az inger/ esemény fizikai és a megismerő, valamint érzelmi rendszer működése határozza meg. A válaszokat az ingereket megelőző alapaktivitáshoz (alapvonal) mérik, azonosításuk az alkalmazott eljárás szisztematikus változtatásával történik. eliminativizmus Az elmefilozófiában, a mentális állapotok létezéséről, státusáról folytatott vitában az eliminativizmus azt a sajátságos álláspontot képviseli, miszerint a mentális állapotok valójában nem léteznek, a naiv pszichológia olyan hamis elmélet, amit majd egy tudományosan megalapozott elmélet fog felváltani. ellenőrző figyelmi rendszer Norman és Shallice modellje a prefrontális kéreg (dorzolaterális prefrontális kéreg) viselkedést és kogníciót koordináló szerepére. Szűkebb értelemben a modell azon komponense, amely akaratlagosan, tudatos erőfeszítés révén koordinálja a cselekvéses sémákat, felülírva e sémák automatikus koordinációját (a sémaversengés-ütemezést). elméletalkalmazás lásd elmélet-elmélet elmélet-elmélet (elméletalkalmazás) Az elmélet-elmélet feltételezi, hogy a naiv pszichológiai ismeretrendszer elméletjellegű. A tudományos elméletek legfontosabb statikus és dinamikus tulajdonságait azonosítja a naiv tudatelméletben. Ez a fejlődési elképzelés a naiv tudatelmélet fejlődése mellett más kognitív funkciókról is hasonló szellemben gondolkodik. elosztott reprezentációk Olyan reprezentációs forma, amelyben a tudás egyes elemei nem lokali- zálhatóak a rendszerben, hanem a rendszer egésze hordozza a tudás egészét. 328 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Glosszárium

előfeszítés Egy célingerre adott válasz befolyásolása (serkentése vagy gátlása) egy a célingerrel valamilyen kapcsolatban lévő inger célingert megelőző bemutatásával. elővételezési hiba lásd anticipációs hiba elsődleges mentális képességek A Thurstone intelligenciamodelljében szereplő hét alapképesség. A modell nem tételez fel általános faktort, hanem kizárólag az alapképességeknek megfelelő csoportfaktorokat. elvek Chomsky felfogásában azok a nyelvtani jellemzők, amelyek minden egyes emberi természetes nyelvben jelen vannak, s vélhetően velünk születnek. emóció lásd érzelem enkapszuláltság lásd információs zártság éntudatosság Általában a tudatosság legösszetettebb formájának gondoljuk, számos aspektusa van. Jelentheti azt a képességet, hogy felismerjük saját testünket; azt, hogy felismerjük saját vizuális (perceptuális) perspektívánkat; azt a képességet, hogy felismerjük testi állapotainkat; s azt is, hogy felismerjük tudatos állapotainkat mint a saját személyes tudatosságunk állapotait; stb. epifenomenalizmus Az a felfogás, amely szerint a tudatosságot az agy folyamatai hozzák létre, ám a tudatosság már nem hat semmire, így az agyi információfeldolgozásra sem. érzelem (emóció) Agyi, vegetatív és viselkedéses válaszok összehangolt, viszonylag rövid epizódja, amely serkenti az organizmus válaszát egy külső vagy belső jelentős eseményre. érzelmek kéttényezős elmélete Az érzelmekben a vegetatív aktivációs állapot (arousal) kognitív magyarázatát hangsúlyozó teória. érzelmek kettős rendszere (Buck) Az érzelmek egy része biológiai (azaz automatikus, és nem tudatosan váltódik ki szenzoros ingerek hatására), mivel kéreg alatti struktúrákhoz kapcsolódik. A magasabb rendű érzelmek társadalmi-kulturális és tanulási folyamatok révén meghatározott, és a kérgi struktúrákkal és mechanizmusokkal vannak kapcsolatban. érzelmi intelligencia Salovey és Mayer meghatározása szerint arra való képesség, hogy tisztában legyünk a saját érzéseinkkel és érzelmeinkkel, hogy meg tudjuk különböztetni őket, és ezt a tudást figyelembe vegyük a gondolkodásunkban és cselekedeteinkben. érzelmi mimikri hipotézise Szabad arckifejezéses helyzetben a másik ember érzelemkifejezését a saját arcunkon is utánozzuk. érzelmi Stroop-jelenség A jól ismert Stroop-jelenség affektív jelenségekre érvényes változata. A szóingerek itt nagy érzelmi töltésű (pl. fenyegető) és semleges szavak. A feladat itt is a látott szó színének megnevezése. Az általános tapasztalat az, hogy a megterhelő szavak esetében – a színekhez hasonlóan – megnő a válaszidő, ami arra utal, hogy az olvasás szemantikus folyamatával interferál az érzelmi feldolgozás. érzelmi végrehajtó kör (Panksepp) Az érzelmek agyi struktúrákkal való kapcsolatának egyik strukturális értelmezése. Eszerint a végrehajtó körök az emlősagy veleszületett agyi struktúrái, amelyek a környezeti kihívásokra adandó adaptív válaszokat segítik elő. Az érzelmek a végrehajtó köreik aktivitásait tükrözik. faciális feedback hipotézis lásd arckifejezési visszajelentés hipotézise faktorra adott töltés Egy teszt korrelációja egy faktorral. A faktoranalízis módjától függően egy teszt egy vagy több faktorra is adhat töltést. felszíni kód A diskurzus legegyszerűbb reprezentációs szintje, azaz a szöveg bizonyos szavainak együttese. felszíni szerkezet A transzformációs nyelvtanban a közvetlenül észlelhető, mélyszerkezetből levezetett mondatforma. fenomenális tudatosság A tudatosság feltételezett alapvető, legelemibb szintje, amelynek lényege elemi érzetminőségek (kváliák) átélése (pl. fájdalom, színélmény stb.), amelyet nem feltétlenül kísérnek a tudatosság összetettebb aspektusai. fenomenológia Az a leírási attitűd (s egyben az ezen alapuló módszertani-filozófiai iskola), amely a tudatosság tartalmainak előzetes ítéletek és feltevések nélküli leírását helyezi előtérbe. flashback Az LSD fogyasztása után, hetekkel később, szermentes állapotban megjelenő, az eredetihez hasonló hallucinációk.


Glosszárium

fluid és kristályos intelligencia Raymond Cattell modelljében a két fő faktor. A fluid intelligencia újszerű, ismeretlen problémák megoldására való képesség, míg a kristályos intelligencia az elsajátított ismereteket jelenti. fonológiai partitúra A Levelt-féle beszédprodukciós modellben egy olyan absztrakt reprezentáció, amely tartalmazza a szót alkotó szótagokat, ezek metrikai csoportosítását (hangsúlyszerkezetét) és a szótagokat alkotó fonémákat. fonológiai szegmensek Diszkrét nyelvi egységek egymást követő sorozata. fonológiai szomszédsági hatás Az a jelenség, hogy a több hasonló hangzású szóval rendelkező szavakat nehezebb felismerni. fonotaxis Azon szabályok összessége, amelyek egyes nyelveken belül meghatározzák, hogy mely fonémasorrendek lehetségesek a morfémákban, s melyek nem. frázis Szavakból álló nyelvtani egység, amely kisebb a tagmondatnál. Általában ha egy mondatban egy szósort egyetlen szóval helyettesíteni tudunk úgy, hogy nem változtatjuk meg a mondat alapvető szerkezetét, akkor azok a szavak frázist alkotnak. g-faktor Charles Spearman modelljében az általános intelligencia faktora, amely mindenfajta teszt közti pozitív korrelációért felelős. gondolkodás Olyan magas szintű mentális folyamat, amely a feldolgozás korábbi szakaszaira támaszkodva irányítja a viselkedést. grice-i maximák A szándékokra való következtetést szolgáló vezérelvek. gyors és takarékos heurisztikák Olyan eljárások, amelyek úgynevezett döntéshozatali helyzetben a külvilág szisztematikusságára számítva egyszerű eszközökkel hoznak viszonylag pontos döntést. hamis fiziológiai visszajelzés paradigma (Valins) E paradigma szerint az érzelemben nem maga az arousal tényleges észlelése a lényeges, hanem annak tudata, illetve az abban való hit, hogy érzelmi állapot áll fenn. hangulat Az érzelemnél gyakran kisebb intenzitású, ám hosszabb ideig tartó, diffúz affektív állapot, amely rendszerint nem kapcsolódik koherens mintázatba szerveződő érzelemkifejezésekhez, és néha nyilvánvaló ok nélkül jelenik meg. helyzetmodell A diskurzus referenciáját adó történet, része a reprezentációnak. heurisztika Problémamegoldó eljárás, amely viszonylag kevés erőforrást igényel, ám a helyes megoldás nem garantált. Ellentéte az algoritmus, amely tökéletes megoldást ad (ha az létezik), ám több erőforrást igényel. hibázási korpusz A beszédprodukció során jelentkező hibázásokat tartalmazó szó-, illetve szöveggyűjtemény. hipnotikus amnézia A hipnotikus szuggesztiók hatására létrejövő emlékezeti veszteség. Az epizodikus emlékezetet érinti. hipnotikus analgézia A hipnotikus szuggesztiók hatására létrejövő állapot, melyben a hipnotizált személy nem érzékeli a fájdalmat. hipnotikus fogékonyság Vonásszerű személyiségjellemző. A szuggesztiókra való válaszolás mértéke hipnózisban, sztenderd körülmények között. hipnózis mélysége A szubjektív bevonódás, az élmények megváltozásának mértéke a hipnózisban. hipnózisindukció A hipnózis létrehozására szolgáló instrukció. hozzáférési tudatosság Ned Block által alkotott fogalom a tudatosság egy összetettebb formájáról. Akkor beszélhetünk hozzáférési tudatosságról, ha a tudatosság tárgyát 1. képesek vagyunk beemelni a gondolkodásba, 2. képesek vagyunk a viselkedésünk vezérlésére használni, és 3. képesek vagyunk nyelvileg megragadni. idegi vezetés sebessége Az ingerület továbbításának sebessége a központi vagy a perifériás idegrendszerben. ideomotoros szuggesztió A személy elképzel egy hatást, és annak megfelelő viselkedés jelenik meg, például az elképzelt léggömb felemeli a kezét.


Glosszárium

inflexiós morféma (rag) Olyan morféma, amely a szó nyelvtani tulajdonságait változtatja meg, például többes szám, tárgyeset, birtoklás. információs zártság (enkapszuláltság) Fodor modularitáselméletében a modulok egyik kulcsfontosságú tulajdonsága; a moduláris feldolgozásnak az a sajátossága, hogy nem igényel külső erőforrásokat, azaz más kognitív folyamatoktól függetlenül működik. Ez a modulok egyik olyan tulajdonsága, amely a moduláris feldolgozás gyorsaságát magyarázza Fodor szerint. informatív szándék A beszélő azon szándéka, hogy a hallgató felismerjen egy adott információt. intelligenciakvóciens lásd IQ intencionális hozzáállás Dennett szerint az intencionális hozzáállás bármely személy, állat, mesterséges tárgy viselkedésének értelmezésére szolgáló stratégia, amely úgy kezeli az adott entitást, mintha az racionális ágens volna, amelynek viselkedését elképzelései, céljai, szándékai irányítják. A mentális állapotok létezéséről folyó filozófiai vitában az intencionális hozzáállás feltételezése egy pragmatista álláspontot jelent, amikor azt hangsúlyozza, hogy bár a mentális állapotok létezése vitatható, a hozzáállás alkalmazása a viselkedés értelmezése során jól beváló, nélkülözhetetlen stratégia. intencionális realizmus Az intencionális realizmus a mentális állapotok státustáról folyó elméleti vitában amellett foglal állást, hogy a mentális állapotok ténylegesen létező belső reprezentációs állapotok. intencionalitás Franz Brentano szerint az intencionalitás segítségével megkülönböztethetők a fizikai és pszichikai jelenségek, mert csak az utóbbira jellemző az intencionalitás, vagyis hogy mindig irányulnak, vonatkoznak valamire. interferenciafeladat Olyan feladat, amelyben egyszerre több szinten vagy modalitásban mutatnak be információkat, és ezek zavarják egymás feldolgozását (pl. egy szó jelentése és színe a Stro- op-feladatban). interpretatív szakasz A mondatmegértés korai szakasza. Ebben az első nagyobb szakaszban történik a nyelvtani szerkezet kialakítása, a lexikai elemek visszakeresése, a prozódia feldolgozása. E szakasz folyamatai kevéssé tudatosak, s – felnőtteknél – nem mutatnak markáns függést a munkaemlékezettől. (Lásd a posztinterpretatív szakaszt is.) intuitív ismeretek Veleszületett, illetve korán és gyorsan megtanult területspecifikus ismeretek. IQ (intelligenciakvóciens) Eredeti jelentése (mentális kor / életkor) x 100. Ezt ma már csak a fejlődéslélektanban használják, felnőttek esetében felváltotta a deviációs IQ. kauzális szelfreferencia Filozófiai fogalom annak jelölésére, mikor egy reprezentáció saját eredetét is magában foglalja mint saját fennállásának okát. képző lásd derivációs morféma kerti ösvény modell Annak a mondatfeldolgozási modellnek a neve, amely szerint a gyakori mondatszerkezetre ráhúzott elemzés történik, azaz a várt szintaktikai szerkezetbe illesztjük a szavakat. kerti ösvény mondat Olyan, átmenetileg kétértelmű mondat, ahol a szintaktikai szerkezet félrevezet bennünket, és a mondat végére érve derül ki, hogy az elemzésünk rossz ösvényen haladt, és a mondatot újra kell értelmeznünk. készenléti potenciál A motoros kéreg fölül elvezethető elektromos jelek, amelyek mintegy 5001500 ms-mal a szándékos mozgás megindulása előtt futnak fel az agykéregben. kettős disszociáció Azok a sérülésmintázatok, amikor az esetek egyik halmazában egy „A” idegrendszeri-mentális rendszer sérült, míg egy „B” rendszer működőképes, az esetek másik halmazában pedig a fordított mintázatot látjuk. kettős vakkísérlet A droghatások vizsgálata során használatos kísérleti megoldás, amely az elvárások hatásának kontrollálására szolgál. Sem a kísérletvezető, sem a kísérleti személy nem tudja, hogy az illető hatóanyagot tartalmazó vagy hatóanyag nélküli kapszulát kapott. kód Egy olyan rendszer vagy szabály, amely összepárosítja, összekapcsolja az üzenetet a jellel. kogníció A gondolkodás, emlékezés és egyéb racionális működések területe. kognitív perspektívaváltás A személyek és belső állapotaik megkülönböztetését szolgáló megismerési rendszer.


Glosszárium

kognitív szuggesztió A szuggesztiók az észlelést, emlékezetet változtatják meg. kommunikatív szándék A beszélő azon szándéka, hogy a hallgató felismerje az ő informatív szándékát. kompetenciák Közvetlenül megfigyelhető, kontextusfüggő viselkedéses jegyek, amelyek lehetővé teszik, hogy valaki hatékonyan végezzen egy adott munkát. A kompetenciák személyiségvonásokból, képességekből, motivációs faktorokból, tudásból és tapasztalatból állnak össze. komponenciális megközelítés Robert Sternberg nevéhez köthető irányzat, amely az intelligencia magyarázatát a gondolkodási folyamatok komponensekre bontásától és azok megértésétől reméli. konáció A motivációval, szándékokkal, célorientált viselkedéssel, akarattal, intencionalitással kapcsolatos funkciók köre. koncentratív meditáció A figyelem akaratlagos beszűkítésén alapuló meditációs gyakorlat. konnekcionizmus Számos előzmény után az 1980-as évek közepén kibontakozott irányzat, amely az idegrendszer hálózatos szerveződése által ihletett matematikai modellek segítségével igyekszik megragadni a megismerési folyamatokat. konvergens gondolkodás Olyan gondolkodásmód, amelyet akkor alkalmazunk, amikor jól meghatározott problémát kell megoldanunk, amelynek egyetlen helyes megoldása van. kötött morféma Olyan morféma, amely nem fordul elő önállóan, ilyenek például a prefixumok vagy a toldalékok. következtetés Gondolkodási folyamatok, amelyek a logikából ismert feladattípusok megoldását adják. központi rendszer Fodor modularitáselméletében a kognitív rendszerek három alapvető típusa közül az egyik; olyan, a tudatossághoz szorosan kötődő, területáltalános, de jellegzetesen lassú kognitív funkciók hátterében feltételezhetőek központi rendszerek, mint a gondolkodás, a problémamegoldás, a döntéshozatal. kreativitás Új elképzelések és ötletek kialakítására vagy meglévő elképzelések közti kapcsolat meglátására való képesség. kvália Elemi érzetminőségek; lásd fenomenális tudatosság. LAN A Left Anterior Negativity (bal elülső negativitás) EKP- (lásd ott) összetevő nevének rövidítése. A LAN olyan, a mondatszintű nyelvi feldolgozást kísérő, a célszó megjelenését 300-500 ms-mal követő agyi válasz, amelynek változását a mondat felépítését sértő eltérések (inkongruenciák) és a munkamemória terhelése együtt határozza meg. lemma A mentális lexikon eleme, amely nemcsak a szó jelentésével, hanem annak nyelvtani szerepével kapcsolatban is tartalmaz információkat. lexikai hozzáférés A beszédfeldolgozás azon folyamata, amelynek során létrejön a szóforma és a mentális lexikonban tárolt elem közötti megfeleltetés. lexikális döntés Olyan feladat, amelyben a résztvevőknek meg kell mondaniuk, hogy a látott betűsor létező szóe vagy sem. A reakcióidőket elemezve kiderül, hogy a szó egyes tulajdonságai hogyan befolyásolják a döntési időket. lexikális szakasz A beszédfeldolgozás azon szakasza(i), amikor már rendelkezésre áll a szó jelentése. lexikális-szemantikai feldolgozás A szavak megértésének olyan komplex folyamata, amelynek során a mentális szótárban fellelhető szavak jelentésének feldolgozása történik. A folyamat EKP-korrelátuma az N400 (lásd ott) komponens. Minél gyakoribb egy szó egy adott nyelvben, annál kisebb az általa kiváltott N400 amplitúdója. logogén Morton elméletében egy szó jelentésével, szintaktikai szerepével, fonológiai és ortográ- fiai szerkezetével kapcsolatos információkat tartalmazó reprezentációs egység. magatartás-genetika Különféle, emberi és állati viselkedéses jegyek örökletességét vizsgáló biológiai diszciplína. makrotervezés A Levelt-féle beszédprodukciós modellben az a folyamat, amelynek során eldől, hogy mi a kommunikáció célja és szándéka. meditáció A személyiség érettségét, a spirituális fejlődést segítő gyakorlatok, amelyek az élményeken keresztül idézik elő a változásokat.


Glosszárium

megnyíló meditáció A figyelem fókuszának szélesre tárásán alapuló meditációs gyakorlat. mélyszerkezet A transzformációs nyelvtanban a mondat aktuális formájának hátterében álló és a levezetés kiindulópontjául szolgáló mögöttes forma. mentális forgatás Elsősorban Roger Shepard nevéhez kötődő kísérleti paradigma, illetve jelenség; ha a vizsgálati személyektől azonossági döntéseket kérünk olyan helyzetekben, amikor az egyik vizuális mintázat a másiknak valamilyen szögben elforgatott változata, akkor lineáris összefüggés mutatható ki a két mintázat által bezárt szög és a döntéshez szükséges idő között. Shepard szerint ez az összefüggés arra utal, hogy a döntési folyamat során egy analóg reprezentációt forgatunk el egyenletes sebességgel, amíg az fedésbe nem kerül a célmintázattal. mentális hatékonyság elmélete Az az elképzelés, amely szerint a magasabb intelligenciájú emberek hatékonyabban használják a mentális erőforrásaikat, mint a kevésbé intelligensek. mentális kor A klasszikus IQ-fogalomban adott életkorú gyerekek átlagos teljesítményszintje egy IQ-teszten. Ha egy gyerek például olyan nehézségű feladatokat tud megoldani, mint egy átlagos hatéves, akkor a mentális kora hat év. mentális kronometria A mentális jelenségek vizsgálata az egyes kísérleti helyzetekben kapott reakcióidők segítségével. mentális lexikon A nyelvet birtokló személy elméjében reprezentált rögzített nyelvi elemek (szavak és más morfémák) rendszere. metakommunikáció Olyan, többnyire nonverbális, de néha verbális kommunikációs forma, jelzés, amely befolyásolja, hogy hogyan értelmezzük azt az információt, üzenetet, ami a kommunikáció során eljutott hozzánk. mikrotervezés A Levelt-féle beszédprodukciós modellben az a folyamat, amelynek során az üzenet konkrét formába öntése történik. modalitásközi priming Olyan szemantikai priming, amelyben az előfeszítő és a célszó eltérő modalitással (pl. vizuális és akusztikus) rendelkezik. módosult tudatállapot Az élmények átmenetileg jellegzetesen és jelentős módon megváltoznak. modul Fodor modularitáselméletében a kognitív rendszerek három alapvető típusa közül az egyik; jellegzetesen a bejövő információ magasabb szintű feldolgozását végzi; szigorúan területspecifikus, s paradox sajátossága, hogy miközben bonyolult kognitív folyamatokat végez, működése igen gyors. modularizmus A modularista felfogás szerint – ahogy minden más kognitív funkció – a tudatelméleti működés is egy vagy több veleszületett modul működésének köszönhető. A kognitív tudományban kiemelkedő szerepe van a Fodor-féle modulkoncepciónak, amely szigorúan meghatározza, hogy mi jellemző a modulok működésére, és amelyből egy sajátságos kognitív fejlődésről szóló elképzelés is következik. mondatjelentés A szavak koherens jelentésbe foglalt egysége. A mondatok jelentését a mondatban szereplő kifejezések jelentése és a kifejezések mondatban elfoglalt szerepe együtt határozza meg. A mondatjelentéssel korreláló EKP-összetevő az N400 (lásd ott). Minél elfogadhatóbb egy mondat jelentése, annál kisebb amplitúdójú N400-at vált ki. mondatmegértés késői szakasza lásd posztinterpretatív szakasz mondatmegértés korai szakasza lásd interpretatív szakasz monitorozási (reflektív) tudatosság Ned Block által alkotott fogalom a tudatosság egy összetettebb formájáról. Ilyenkor a tudatosság tárgya valamilyen bennünk zajló folyamat, például valamilyen megismerőfolyamat. morféma A nyelv jelentéssel bíró legkisebb egysége. morfoszintaxis Az egyes nyelvekre jellemző nyelvtani kategóriákkal vagy egységekkel (morfémák) kapcsolatos szabály (ragozás, szóképzés). N400 A (többnyire) nyelvi ingerek megjelenését ~300-500 ms-mal követő EKP- (lásd ott) összetevő. Általában olyan, az elvezetésben centrális maximumú negatív amplitúdójú hullám, amely az ingerek jelentésével mutat összefüggést. Minél jobban beleillik (elvárt) egy szó a korábbi kontextusba (szó vagy mondat), annál kisebb az általa kiváltott N400 amplitúdója. nagysághatás Az a jelenség, hogy a számdiszkriminációs képesség a célszámok nagyságával egyre romlik.


Glosszárium

naiv tudatelmélet Az a kognitív-viselkedéses képességünk, amellyel elmeműködést feltételezünk, illetve magunknak és másoknak különböző mentális állapotokat (pl. vágy, szándék, vélekedés) tulajdonítunk úgy, hogy a mentális állapotok és a viselkedés között oki kapcsolatot feltételezünk. A mentális állapotok attribúciójával a viselkedést magyarázni, értelmezni, előre jelezni vagy akár manipulálni tudjuk. nem-szó Olyan értelmetlen szó, amely nem tartja meg az adott nyelvre jellemző szóképzési szabályokat. neologizmus Nem létező szó konzekvens használata olyan tárgy vagy fogalom megnevezésére, amely már rendelkezik verbális címkével (pl. pihe helyett „cőj”). „a nyelvem hegyén van” állapot Az a jelenség, amikor tudjuk, hogy tudunk valamit, de mégsem tudjuk felidézni. nyelvi fakultás (nyelvi modul) A Chomsky által javasolt hipotézis szerint a nyelvi rendszer nagymértékben önálló részét képezi az emberi megismerőrendszernek, s ezzel az agynak. nyelvi kompetencia Az elmében/agyban tárolt absztrakt nyelvi tudás, amellyel egy beszélő rendelkezik. nyelvi modul lásd nyelvi fakultás operandusbetörési hatás Az a jelenség, hogy valamely szorzási/összeadási feladatra más operandusoknak megfelelő eredménnyel válaszolunk. ökológiai racionalitás Elv, miszerint a racionalitás megítélésekor azt a tipikus környezetet is figyelembe kell venni, amelyben a döntési mechanizmusok működnek. örökletesség 0 és 1 közti mutató, amely azt adja meg, hogy egy adott tulajdonságban az adott populációban található teljes változatosság mekkora hányada magyarázható a populáció tagjai közti genetikai különbségekkel. P600 Olyan, a mondat szerkezetének feldolgozása szempontjából meghatározó szavak kezdetét 600-800 ms-mal követő pozitív kitérésű EKP-összetevő, amelynek mutatói (latencia, amplitúdó) a szerkezet sértésére és a mondatok komplexitására egyaránt érzékenyek. A P600 mutatói azt az időt és erőfeszítést jelölik, amelyre egy mondat reprezentációjának kiépüléséhez szükség van. Minél „könnyebb” egy mondat (egyszerű, nem tartalmaz anomáliákat vagy kétértelműségeket), annál kisebb a kulcsszóra megjelenő P600 amplitúdója. paraméterek Chomsky felfogásában azok a nyelvtani jellemzők, amelyek nyelvenként eltérőek lehetnek; feltevése szerint ezek mint lehetőségek születnek velünk, s az elsajátítás során az adott nyelvnek megfelelően választunk a lehetőségek közül. performancia A tényleges nyelvi megnyilvánulások, amelyek nem minden esetben tükrözik pontosan a kompetenciát. perszeverációs hiba A beszédprodukciós hibázásoknak az a típusa, amikor a mondat egy elemét hibásan megismételjük egy másik elem helyett. placebó A vizsgált droghoz hasonló, de hatóanyagot nem tartalmazó szer. poszthipnotikus szuggesztió A szuggesztiók a hipnózis utáni, éber helyzetben változtatják meg az észlelést, viselkedést, érzelmeket stb. posztinterpretatív szakasz A mondatmegértés késői szakasza. Ebben a második nagyobb szakaszban történik a mondat végső értelmezésének kialakítása, összevetése a háttértudással, a szövegkörnyezettel. Ez a szakasz szorosabb összefüggést mutat a tudatossággal és tudatos erőfeszítéssel, valamint a munkaemlékezettel. (Lásd az interpretatív szakaszt is.) poszturális kommunikáció A testtartás révén történő nonverbális kommunikáció. pragmatika A kommunikatív nyelvhasználathoz kapcsolódó társas és szituációhoz kötődő szabályok. praktikus intelligencia Robert Sternberg elméletében a mindennapi feladatok megoldására való mentális képesség. prelexikális szakasz A beszédfeldolgozás azon szakasza(i), amikor még nem áll rendelkezésre a szó jelentése.


Glosszárium

privát-publikus megfelelési probléma Hétköznapi és kutatási kérdés az érzelem élményének (privát szint) megfelelése a ténylegesen a kommunikációs csatornákon a többiek felé küldött érzelmi üzeneteknek (publikus szint). problémamegoldás Olyan mentális folyamat, amely az aktuális helyzetből egy célállapotot igyekszik elérni. problématér-elmélet Kognitív modell, amely a mentális állapotokat egy térben képzeli el, az állapotok közt operátorok vezetnek át, és az operátorok kiválasztásával keresési stratégiák segítségével érhető el a célállapot. prozopagnózia Az arcészlelés, arcfelismerés szelektív (szerzett) zavara, jellegzetesen a fusiform tekervény sérülésének következménye. pszichedelikus szer A tudatot kitágító, annak rejtett aspektusait felfedni segítő drog. pszichometriai kreativitás A sztenderdizált pszichometriai tesztek által mért kreativitás. rag lásd inflexiós morféma reflektív tudatosság lásd monitorozási tudatosság rejtett megfigyelő A hipnotikus szuggesztiók hatására létrejövő személyiségrész, amely képes olyan élményekről is beszámolni, amelyek a szuggesztiók következtében a tudatosság számára elérhetetlenek. rekurzió „Újraírás”, „újrafuttatás” – jellegzetes tulajdonsága az emberi nyelvek nyelvtanának; egyes szerkezetépítő szabályok újra és újra alkalmazhatóak egy mondat felépítése során, így elvben végtelenül bonyolult mondatszerkezetek kreatív építésére képes a nyelv. relaxációs hipnózis A megnevezés arra utal, hogy a hipnózis ellazulással, nyugalommal járó, alvásszerű állapot. Lásd még aktív-éber hipnózis. reprezentáció Olyan fizikai entitás, amely valamilyen önmagán túlra utaló jelentést hordoz. sémaversengésütemezés Norman és Shallice ellenőrző figyelmi rendszer modelljének része; kész- ségjellegű, automatikus, túltanult viselkedéselemek és az őket kivitelező kognitív műveletek reprezentációi, sémái „versengenek” a viselkedés vezérléséért. Ezek a sémák részben egymást aktiválják automatikusan, figyelmi kontroll és tudatos erőfeszítés nélkül is, részben környezeti ingerek váltják ki őket ugyanilyen módon. skaláris variabilitás Az a jelenség, hogy a számbeli válaszként adott értékek szórása a célszám nagyságával együtt növekszik. spoonerizmus Az egymást követő szavak első betűjének felcserélése. szabad morféma Olyan morféma, amely önállóan alkothat egy szót. szekvenciaprobléma Az érzelemelméletek lényeges, vitatott kérdése, hogy az érzelem összetevői (pl. esemény, annak észlelése és a testi válasz) milyen sorrendben követik egymást az érzelem élményének kialakulásában. Az egyes érzelemelméletek eltérően oldják meg a problémát. szemantika A nyelvi elemek jelentése, illetve az ezekkel foglalkozó tudományterület a nyelvészeten belül. szemantikai előfeszítés Az a jelenség, hogy egy szó feldolgozását megkönnyíti, ha előzetesen egy jelentésében kapcsolódó másik szót mutatnak be. szemantikai priming lásd szemantikai előfeszítés szemantikai primitíva A szavak jelentésének elemi alkotórésze, amelynek a jelentése tovább már nem bontható. szemiotika Jeltudomány. szimulációs elmélet A szimulációs elmélet szerint a naiv tudatelmélet működését az teszi lehetővé, hogy saját tapasztalataink segítségével szimuláljuk azokat a mentális állapotokat, amelyekkel akkor rendelkeznénk, ha a másik személy elméjével lennénk jelen az adott szituációban. Képzeletben azonosulunk a másikkal, és így válik lehetségessé a másik mentalizálása. Ez a működésmód azonban nem csak a naiv tudatelméletet szolgáló területspecifikus folyamat. szimulátorcsoport A hipnóziskísérletekben alkalmazott módszertani megoldás, amely az elvárások hatásának kontrollálására szolgál. Az alacsony fogékonyságú személytől azt kérik, hogy viselkedjen úgy, mintha hipnózisban lenne. szintaxis Tág értelemben a nyelvtani szabályok összessége, szorosabban azoknak a szabályoknak az összessége, amelyek a mondatok szerkezetét határozzák meg. szociális perspektíva A belső mentális állapotokra, észleletekre, szándékokra, gondolatokra is kiterjedő attribúciós rendszer. szófelismerés Az a folyamat, amelynek során a beszéddel közvetített akusztikai jelekből olyan


Glosszárium

mintázatot nyerünk ki, amely megfeleltethető a hosszú távú emlékezetben őrzött mintázatnak. szógyakorisági hatás Az a jelenség, hogy a gyakoribb szavak jelentéséhez való hozzáférés köny- nyebb és gyorsabb. szókezdő kohort A kohortmodell szerint mindazon szavak gyűjteménye, amelyek egy szó feldolgozásának kezdetén aktiválódnak a mentális lexikonban, és amelyeknek kezdete megegyezik az éppen feldolgozott szó kezdetével. szövegalap A diskurzus reprezentációjának magja, ez a témát és a tényeket egyaránt magában foglaló tartalom. távolsági hatás Az a jelenség, hogy a számdiszkrimináció annál nehezebb, minél kisebb a meg- különböztetendő mennyiségek közötti számtani távolság. tematikus nyelvtan Mondatfeldolgozási modell, amelynek lényege, hogy a mondat elemzése során a szavakat úgynevezett tematikus szerepekhez rendeljük hozzá. tematikus szerepek Jelentésbeli szerepek a mondatban, amelyek azonosítják, hogy ki kivel mit csinál (szemben a szintaktikai szerepekkel). Ilyenek például az ágens, páciens, téma, cél stb. területáltalános ismeretek és eljárások Olyan ismeretek és eljárások, amelyek a problémák egy viszonylag tág körében alkalmazhatóak. Ellentétük a területspecifikus ismeretek és eljárások, amelyek a problémák egy speciálisabb területére alkalmazhatóak. területspecificitás Bizonyos kognitív rendszerek és feldolgozási folyamatok azon jellegzetessége, hogy csak egy szorosan körülírt tudásterületre vonatkozó reprezentációkat dolgoz fel (például a nyelvi fakultás feltételezetten területspecifikus, csak nyelvi reprezentációkat képes feldolgozni, de azokat igen hatékonyan). többszörös intelligencia elmélete Howard Gardner elmélete, amely szerint a hagyományos tesztek által mért „intelligenciák” mellett létezik például zenei vagy személyközi intelligencia is. Gardner nyolc kritérium alapján azonosítja az egyes intelligenciákat, és elsősorban oktatási vonatkozásokra koncentrál. transzduktorok lásd átvivők transzformációs nyelvtan Transzformációkat, azaz az egyik nyelvtani szerkezetet a másikba átalakító nyelvtani szabályokat tartalmazó nyelvtan. tudásreprezentáció A világról való általános tudásunkat jelöli. Korábbi, főként generalista nyelvészeti elképzelések szerint a tudás elkülönült (legmagasabb) szinten reprezentálódik az elménkben. A legújabb idegtudományi eredmények arra utalnak, hogy a tudásalapú jelentésfeldolgozás párhuzamosan, a szó- és mondatmegértéssel azonos időben történik tudatosság szigorúan privát természete Az a sajátság, hogy a tudatosság jelenségeihez csak az a személy férhet hozzá közvetlenül, akinek a tudatosságáról szó van. univerzális grammatika chomsky elméletében az a tudásrendszer, amely a nyelvtan vázát képezi, s feltételezhetően velünk születik; elvekből és paraméterekből áll. üzenet (a kódmodellben) Belső reprezentáció, amely a forrástól (feladótól) indul ki, s amely a kódolási folyamatokat követően ideális esetben eljut a vevőhöz. válaszgátlás-szuggesztió A személy elképzel egy hatást, amely képtelenné teszi egy bizonyos viselkedés elvégzésére. végrehajtó működések Az a képességhalmaz, amely lehetővé teszi, hogy reprezentáljunk egy elérendő távoli (viselkedéses) célt, viselkedéses tervet alakítsunk ki e cél elérésére, majd megfelelően szervezve és kontrollálva pszichés működéseinket és viselkedéseinket, elérjük ezt a viselkedéses célt úgy, hogy közben monitorozzuk mind a környezetet, mind cselekedeteinket, s ha szükséges, rugalmasan változtatunk a cél elérésére kidolgozott terven.


22. fejezet - Hivatkozott irodalom Ackerman, P. L. – Beier, M. E. – Boyle, M. O. 2002. Individual differences in working memory within a nomological network of cognitive and perceptual speed abilities. Journal of Experimental Psychol- ogy: General, 131, 567-589. Ackerman, P. L. – Beier, M. E. – Boyle, M. O. 2005. Working memory and intelligence: The same or different constructs? Psychological Bulletin, 131, 30-60. Adolphs, R. 2001. The neurobiology of social cognition. Current Opinion in Neurobiology, 11, 231-239. Adolphs, R. – Damasio, A. R. 2003. Érzelem és gondolkodás kölcsönhatása: egy neurobiológiai elképzelés. In: Forgács József (szerk.): Az érzelmek pszichológiája. Kairosz Kiadó, Budapest, 31-52. Aftanas, L. I. – Golocheikine, S. A. 2001. Human anterior and frontal midline theta and lower alpha reflect emotionally positive state and internalised attention: High-resolution EEG investigation of meditation. Neuroscience Letter, 310, 57-60. Ahn, W.-K. – Graham, L. M. 1999. The impact of necessary and sufficiency in the Wason four-card selection task. Psychological Science, 10, 3. Aitchison, J. 1987. Words in the mind: An introduction to the mental lexicon. Blackwell Publishers, Malden. Albright, A. – Hayes, B. 2003. Rules vs. analogy in English past tenses: A computational/experimental study. Cognition, 90, 119-161. Alegre, M. – Gordon, P. 1999. Frequency effects and the representational status of regular inflections. Journal of Memory and Language, 40, 41-61. Algom, D. – Chajut, E. – Lev, S. 2004. A rational look at the emotional Stroop phenomenon: A generic slowdown, not a Stroop effect. Journal of ExperimentalPsychology: General, 113, 3, 328-338. Altmann, G. T. M. – Steedman, M. J. 1988. Interaction with context during human sentence processing. Cognition, 30, 191-238. Anderson, A. K. – Phelps, E. A. 2000. Expression without recognition: Contributions of the human amygdala to emotional communication. Psychological Science, 11, 2. Anderson, M. 1998. Intelligencia és fejlődés. Kulturtrade, Budapest. Andrews, G. – Halford, G. S. – Bunch, K. M. – Bowden, D. – Jones, T. 2003. Theory of mind and rela- tional complexity. ChildDevelopment, 74, 5, 1476-1499. Arnold, M. B. 1960. Emotion and personality. Vol. 1. Psychological aspects. Columbia University Press, New York. Arnold, M. B. 1970. Perrenial problems in the field of emotion. In: Arnold, M. B. (ed.): Feeling and emotions. Academic Press, San Diego. Ashby, F. G. – Valentin, V. V. – Turken, A. U. 2002. The effects of positive affect and arousal on working memory and executive attention. Neurobiological and computational models. In: Moore, S. – Oaks- ford, M. (eds.): Emotional cognition: From brain to behaviour. John Benjamins, Amsterdam, 245287. Ashcraft, M. H. – Battaglia, J. 1978. Cognitive arithmetic: evidence for retrieval and decision processes in mental addition. Journal of Experimental Psychology: Learning, Memory and Cognition, 4, 527538. Ashcraft, M. H. – Stazyk, J. 1981. Mental addition: a test of three verification models. Journal of Experimental Psychology: Learning, Memory and Cognition, 9, 185-196. Baars, B. 2002. The conscious access hypothesis: origins and recent evidence. Trend in Cognitive Sci- ences, 6, 1, 47-52.


Hivatkozott irodalom

Baars, B. J. – Motley, M. – MacKay, D. 1975. Output editing for lexical status in artificially elicited slips of the tongue. Journal of Verbal Learning and Verbal Behavior, 14, 382-391. Babarczy Anna 2006. Számítógépes nyelvészet. In: Kovács Ilona – Szamarasz Vera Zoé (szerk.): Látás, nyelv, emlékezet. Typotex, Budapest. Baddeley, A. D. 2001. Az emberi emlékezet. Osiris Kiadó, Budapest. Baddeley, A. – Gathercole, S. D. – Papagno, C. 1998. The phonological loop as a language learning de- vice. Psychological Review, 105, 158-173. Baddeley, A. D. – Hitch, G. 1974. Working memory. In: Bower, G. A. (ed.): The psychology of learning and motivation. Academic Press, New York, 47-89. Bagozzi, R. P. – Baumgartner, H. – Pieters, R. 1998. Goal-directed emotions, Cognition andEmotion, 12, 1-26. Bányai, É. 1991. Toward a social-psychobiological model of hypnosis. In: Lynn, S. J. – Rhue, J. W. (eds.): Theories of hypnosis: Current models andperpectives. Guilford Press, New York, 564598. Bányai Éva 1998. A belső erőforrások mozgósítása aktív-éber (dinamikus) hipnózissal. Psychiatria Hun- garica, 13, 5, 541-556. Bányai Éva 2000. A hipnózis szociál-pszichobiológiai modellje. Habilitációs dolgozat. Budapest. Bányai Éva 2006. A hipnózis a kognitív és affektív idegtudomány fényében. In: Vértes Gabriella (szerk.): Hipnózis-hipnoterápia. Medicina Könyvkiadó, Budapest, 31-62. Bányai, É. – Gősi-Greguss, A. Cs. – Vágó, P. 1990. Interactional approach to the understanding of hypnosis: Theoretical backgroung and main findings. In: Van Dyck, R. – Spinhoven, Ph. – Van der Does, A. J. W., et al. (eds.): Hypnosis: Current theory research andpractice. Free University Press, Amsterdam, 53-69. Bányai, É. – Hilgard, E. R. 1976. A comparison of active-alert hypnotic induction with traditional relaxa- tion induction. Journal of Abnormal Psychology, 85, 218-224. Bányai, É. – Mészáros, I. – Csókai, L. 1985. Interaction between hypnotist and subject: A social psychophysiological approach. (Preliminary report.) In: Waxman, D. – Misra, P. C. – Gibson, M., et al. (eds.): Modern trends in hypnosis. Plenum Press, New York – London, 97-108. Barkóczi Ilona – Putnoky Jenő 1980. Tanulás és motiváció. Tankönyvkiadó, Budapest. Bar-On, R. 1997. The Emotional Qoutient Inventory (EQ-i): Technical manual. Multi-Health Systems, Toronto. Baron-Cohen, S. 1995. Mindblindness: An essay on autism and theory of mind. MIT Press, Cambridge, MA. Baron-Cohen, S. – Bolton, P. 2000. Autizmus. Osiris, Budapest. Barrett, P. T. – Daum, I. – Eysenck, H. J. 1990. Sensory nerve conduction velocity and intelligence: a methodological study. Journal of Psychophisiology, 4, 1-13. Barrett, P. T. – Eysenck, H. J. 1992. Brain voked potentials and intelligence: The Hendrickson paradigm. Intelligence, 16, 3-4, 361-382. Bateman, A – Fonagy, P. 2004. Psychotherapy forBorderlinepersonality disorder. Mentalisation based treatment. Oxford University Press, Oxford, UK. Bates, E. – MacWhinney, B. 1989. Functionalism and the competition model. In: MacWhinney, B. Bates, E. (ed.): The crosslinguisticstudy of sentence processing. Cambridge University Press, Cambridge, 3-73. Bateson, G. 1972. Steps to an ecology of mind: Collected essays in anthropology, psychiatry, evolution, and epistemology. University of Chicago Press, Chicago. Belmont, L. – Marolla, F. A. 1973. Birth order, family size and intelligence. Science, 182, 10961101. 338 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


Bereczkei Tamás 2001. Az emberi kommunikáció etológiája. In: Béres István – Horányi Özséb (szerk.): Társadalmi kommunikáció. Osiris, Budapest. Berlyne, D. E. 1960. Conflict, arousal, andcuriosity. McGraw-Hill, New York. Besner, D. – Smith, M. C. 1992. Basic processes in reading: Is the orthographic depth hypothesis sinking? In: Frost, R. – Katz, L. (eds.): Orthography, phonology, morphology and meaning. North Holland Press, Amsterdam, 432-446. Bever, T. G. – Lackner, J. R. – Kirk, R. 1969. The underlying structure of sentences are the primary units of immediate speech processing. Perception andPsychophysics, 5, 225-231. Bianchi, L. 1922. The mechanism of the brain and the function of the frontal lobes. E. & S. Livingstone, Edinburgh. Bindra, D. 1978. How adaptive behavior is produced: A perceptual-motivational alternative to responsereinforcement. Behavioral and Brain Sciences, 1, 41-91. Bíró Szilvia 2002. A „naivpszichológiai értelmezés” kezdetei: a racionális cselekvés elvének kísérleti vizsgálata csecsemőkorban. Osiris, Budapest. Blake, J. 1981. Family size and the quality of children. Demography, 18, 421-442. Blankenberger, S. – Vorberg, D. 1997. The single format assumption in arithmetic fact retrieval. Journal of Experimental Psychology: Learning, Memory and Cognition, 23, 721-739. Blinkhorn, S. 2005. A gender bender. Nature, 438, 31-32. Block, N. 1994. Consciousness. In: Gutenplan, S. (ed.): A companion to the philosphy of mind. Black- well, Oxford, 210-219. Block, N. 2003. Consciousness. In: Nadel, L. (ed.): Encyclopedia of cognitivescience. Nature Publishing Group, New York. Bock, K. 1986. Syntactic persistence in language production. Cognitive Psychology, 18, 355-387. Bock, J. K. 1989. Closed-class immanence in sentence production. Cognitive Psychology, 18, 355-387. Bock, K. – Griffin, Z. M. 2000. The persistence of structural priming: Transient activation or implicit learning? Journal of Experimental Psychology: General, 129, 2, 177-192. Bock, K. – Loebell, H. 1990. Framing sentences. Cognition, 35, 1-39. Boland, J. E. – Tanenhaus, M. K. – Garnsey, S. M. – Carlson, G. N. 1995. Verb argument structure in parsing and interpretation: Evidence from wh-questions. Journal of Memory and Language, 34, 774806. Bouchard, T. J., Jr. – McCue, M. 1981. Familial studies of intelligence: A review. Science, 212, 1055-1059. Bower, G. H. 1993/1981. Hangulat és memória. In: Kónya Anikó (szerk.): Az emlékezés ökológiai megközelítése. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 265-310. Bowlby, J. 1973. Attachment andloss. Vol. II. Separation: anxiety and anger. Basic Books, New York. Boyatzis, R. E. 1982. The competent manager. Wiley, New York. Braid, J. 1960/1843. On hypnotism. In: Vaite, A. E. (ed.): The beginning of modern hypnosis. Julian Press, New York. (Aktualisierte Ausgabe von Braid 1843.) Braine, M. D. S. 1978. On the relation between the natural logic of reasoning and standard logic. Psychological Review, 85, 1-21. Brand, C. R. 1987. Bryter still and Bryter? Nature, 328, 110.



Brand, C. R. 1990. A gross underestimate of a massive IQ rise? A rejoinder to Flynn. Irish Journal of Psychology, 11, 52-56. Branigan, H. P. – Pickering, M. J. – Liversedge, S. P. – Stewart, A. J. – Urbach, T. P. 1995. Syntactic priming: Investigating the mental representation of language. Journal of Psycholinguistic Research, 24, 489-506. Brentano, F. 2004/1874. A pszichikai és fizikai jelenségek közötti különbségről. In: Pléh Csaba – Győri Miklós (szerk.): Olvasmányok a kísérleti pszichológia történetéhez. Osiris, Budapest, 119-123. Brody, N. 1992. Intelligence. Academic Press, New York. Brook, A. 2004. Kant’s view of the mind and consciousness of self. In: Stanford encyclopedia of philosophy. http://plato.stanford.edu/entries/kant-mind/; letöltve: 2007. december 5. Bryant, R. A. – McConkey, K. M. 1989. Hypnotic emotions and physical sensations: A real-simulating analysis. The International Journal of Clinical and Experimental Hypnosis, 37, 4, 305-319. Brysbaert, M. – Vitu, F. 1998. Word skipping: Implications for theories of eye movement control in reading In: Underwood, G. (ed.): Eyeguidance in reading andsceneperception. Elsevier, Oxford, 125147. Buck, R. 1979. Measuring individual differences in the nonverbal communication of affect: the slide- viewing paradigm. Human Communication Research, 6, 47-57. Buck, R. 1983. Nonverbal receiving ability. In: Wiemann, J. M. – Harrison, R. P. (eds.): Nonverbal interaction. Sage, Beverly Hills, 209-243. Buck, R. 1984. The communication of emotion. Guilford Press, New York. Buck, R. 1989/1985. Prím elmélet: motiváció és érzelem integrált szemlélete. In: Barkóczi Ilona – Séra László. (szerk.): Érzelmek és érzelemelméletek II. Tankönyvkiadó, Budapest, 63-95. Buck, R. 1999. The biological affects: A typology. Psychological Review, 106, 301-336. Buda Béla 1988. A közvetlen emberi kommunikáció szabályszerűségei. 3. kiadás, Tömegkommunikációs Kutatóközpont, Budapest. Burns, N. R. – Nettelbeck, T. 2005. Inspection time and speed of processing: Sex differences on perceptual speed but not IT. Personality and Individual Differences, 39, 439-446. Burns, N. R. – Nettelbeck, T. – Cooper, C. J. 1997. The string measure of the ERP: what does it measure? International Journal of Psychophysiology, 27, 43-53. Bush, L. K. – Barr, C. L. – McHugo, G. J – Lanzetta, J. T. 1989. The effects of facial control and facial mimicry on subjective reactions to comedy routines. Motivation and Emotion, 13, 31-52. Buss, A. H. 1997. Evolutionary perspectives on personality traits. In: Hogan, R. – Johnson, J. A. – Briggs, S. R. (eds.): Handbook of personality psychology. Academic Press, San Diego, CA, 345366. Bybee, J. 2001. Phonology and language use. Cambridge University Press, Cambridge. Bybee, J. L. – Moder, C. L. 1983. Morphological classes as natural categories. Language, 59, 251-270. Bybee, J. L. – Slobin, D. I. 1982. Rules and schemas in the development and use of English past tense. Language, 58, 265-289. Camarata, S. – Woodcock, R. 2006. Sex differences in processing speed: Developmental effects in males and females. Intelligence, 34, 231-252. Cambell, J. I. D. 1987. Network interference and mental multiplication. Journal of Experimental Psychology: Learning, Memory and Cognition, 13, 109-123.



Cambell, J. I. D. – Graham, D. J. 1985. Mental multiplication skill: Structure, process and acquisition. Canadian Journal of Psychology, 39, 338-366. Campbell, J. I. D. – Oliphant, M. 1992. Representation and retrieval of arithmetic facts: A network interference model and simulation. In: Campbell, J. I. D. (ed.): The nature and origines of mathematical skills. Advances in Psychology 91. North Holland Press, Amsterdam, 331-364. Cannon, W. B. 1989/1927. A James-Lange-féle érzelemelmélet: kritikai felülvizsgálat és alternatív teória. In: Barkóczi Ilona – Séra László (szerk.): Érzelmek és érzelemelméletek I. Tankönyvkiadó, Budapest, 19-36. Caplan, D. – Waters, G. S. 1999. Verbal working memory and sentence comprehension. Behavioral and Brain Sciences, 22, 1, 77-126. Caplan, J. B. – Caplan, P. J. 2005. The preseverative search for sex differences in mathematics ability. In: Gallagher, A. M. – Kaufman, J. C. (eds.): Gender differences in mathematics: An integratedpsychological approach. Cambridge University Press, Cambridge, 25-47. Capra, F. 1982. The turningpoint: Science, society and the rising culture. Bantam Books, Toronto – New York. Caramazza, A. – Laudanna, A. – Romani, C. 1988. Lexical access and inflectional morphology. Cognition, 283, 297-332. Carlson, J. G. – Hatfield, E. 1992. Psychology of emotion. Harcourt Brace Jovanovich College Publishers, New York. Carpenter, P. A. – Just, M. A. – Shell, P. 1990. What one intelligence test measures: a theoretical account of the processing in the Raven Progressive Matrices Test. Psychological Review, 97, 404-431. Carretié, L. – Martín-Loeches, M. – Hinojosa, J. A. – Mercado, F. 2001. Attention and emotion interaction studied through event-related potentials. Journal of Cognitive Neuroscience, 13, 11091128. Carrington, P. 1977. Freedom in meditation. Anchor Press – Doubleday, New York. Carrington, P. 1979. Clinically standardized meditation (CSM) instructor’s kit. Pace Educational Systems, Kendall Park, NJ. Carrington, P. 1986. Meditation as an access to altered states of consciousness. In: Wolman, B. B. – Ull- man, M. (eds.): Handbook of states of consciousness. Van Nostrand Reinhold Company, New York, 487-523. Carroll, J. B. 1993. Human cognitive abilities: A survey of factor-analyticstudies. Cambridge Univer- sity Press, Cambridge. Carruthers, P. 2002. The cognitive functions of language. Behavioral and Brain Sciences, 25, 6, 657726. Carver, C. S. – Scheier, M. F. 1990. Origins and functions of positive and negative affect: A control-process view. Psychological Review, 97, 19-35. Cattell, J. M. 1885. über die Zeit der Erkennung und Benennung von Schriftzeichen, Bildern und Farben. Philosophische Studien, 2, 50. Cattell, J. M. 1890. Mental tests and measurement. Mind, 15, 373-381. Cattell, R. B. 1937. The fight for our national intelligence. Kind and Sons, London. Cattell, R. B. 1971. Abilties: Their structure, growth andaction. Houghton-Miflin, Boston. Cattell, R. B. – Horn, J. L. 1978. A check on the theory of fluid and crystallized intelligence with descrip- tion of new subtest designs. Journal of Educational Measurement, 15, 139-164. Ceci, S. J. 1990. On intelligence – more or less: A bio-ecological treatise on intellectual development. Prentice Hall, Englewood Cliffs, NJ.



Ceci, S. J. 1991. How much does schooling influence general intelligence, and its cognitive components? A reassessment of the evidence. Developmental Psychology, 27, 703-722. Ceci, S. J. – Liker, J. K. 1986. A day at the races: A study of IQ, expertise and cognitive complexity. Journal of Experimental Psychology: General, 115, 255-266. Ceci, S. J. – Roazzi, A. 1994. The effects of context on cognition: Postcards from Brazil. In: Sternberg, R. J. – Wagner, R. K. (eds.): Mind in context. Interactionist perspectives on human development. Cambridge University Press, Cambridge, 74-103. Cheng, P. W. – Holyoak, K. J. 1985. On the relation between the natural logic of reasoning and standard logic. Psychological Review, 85, 1-21. Chipeur, H. M. – Rovine, M. J. – Plomin, R. 1990. LISREL modeling: Genetic and environmental influences in IQ revisited. Intelligence, 14, 11-29. Chomsky, N. 1959. A review of B. F. Skinner’s Verbal behavior. Language, 35, 1, 26-58. Chomsky, N. 1965. Aspects of the theory ofsyntax. MIT Press, Cambridge, MA. Chomsky, N. 1968. Language and mind. Harcourt, Brace & World, New York. Chomsky, N. 1975. Reflections on language. Pantheon, New York. Chomsky, N. 1980. Rules andrepresentations. Columbia University Press, New York. Chomsky, N. 1981. Lectures on government andbinding. Foris, Dordrecht. Chomsky, N. 1995. Nyelv és elme. In: Mondattani szerkezetek. Nyelv és elme. Osiris, Budapest, 165263. Chomsky, N. 1995/1957. Mondattani szerkezetek. Nyelv és elme. Osiris, Budapest. Chorney, M. J. – Chorney, K. – Seese, N. – Owen, M. J. – Daniels, J. – McGuffin, P. – Thompson, L. A. – Detterman, D. K. – Benbow, C. P. – Lubinski, D. – Eley, T. C. – Plomin, R. 1998. A quantitative trait locus (QTL) associated with cognitive ability in children. Psychological Science, 9, 159166. Clahsen, H. 1999. Lexical entries and rules of language: A multidisciplinary study of German inflection. Behavioral andBrain Sciences, 22, 991-1060. Clahsen, H. – Rothweiler, M. – Woest, A. – Marcus, G. 1992. Regular and irregular inflection in the acquisition of German noun plurals. Cognition, 45, 225-255. Clark, A. 1996. A megismerés építőkövei. Osiris, Budapest. Clearfield, M. W. – Mix, K. 1999. Number versus contour length in infants’ discrimination of small visual sets. Psychological Science, 10, 408-411. Coles, R. 1997. The moral intelligence of children: How to raise a moral child. NAL-Dutton, New York. Colom, R. – Rebollo, I. – Palacios, A. – Juan-Espinosa, M. – Kyllonen, P. C. 2004. Working memory is (almost) perfectly predicted by g. Intelligence, 32, 277-296. Colom, R. – Shih, P. C. 2004. Is working memory fractionated onto different components of intelligence? A reply to Mackintosh and Bennett. Intelligence, 32, 431-444. Colom, R. – Flores-Mendoza, C. – Quiroga, M. A. – Privado, J. 2005a. Working memory and general intelligence: The role of short-term storage. Personality and Individual Differences, 39, 10051014. Colom, R. – Abad, F. J. – Rebollo, I. – Shih, P. C. 2005b. Memory span and general intelligence: A latentvariable approach. Intelligence, 33, 623-642.



Colom, R. – Lluis-Font, J. M. – Andrés-Pueyo, A. 2005c. The generational intelligence gains are caused by decreasing variance in the lower half of the distribution: Supporting evidence for the nutrition hypothesis. Intelligence, 33, 83-91. Coltheart, V. – Leahy, J. 1992. Children’s and adults’ reading of non-words: Effects of regularity and consistency. Journal of Experimental Psychology: Learning, Memory and Cognition, 18, 718729. Conway, A. R. A. – Cowan, N. – Buntinga, M. F. – Therriault, D. J. – Minkoff, S. R. B. 2002. A latent variable analysis of working memory capacity, short-term memory capacity, processing speed, and general fluid intelligence. Intelligence, 30, 163-183. Conway, A. R. A. – Kane, M. J. – Engle, M. J. 1999. Is Spearman’s g determined by speed or working memory? PSYCOLOQUY, 10, 74, http://www.cogsci.soton.ac.uk/cgi/psyc/newpsy?10.074 Conway, A. R. A. – Kane, M. J. – Engle, R. W. 2003. Working memory capacity and its relation to general intelligence. Trends in Cognitive Sciences, 7, 547-552. Cooper, L. A. – Shepard, R. N. 1973. Chronometric studies of the rotation of mental images. In: Chase, W. G. (ed.): Visual information processing. Academic Press, New York. Cosmides, L. 1989. The logic of social exchange: Has natural selection shaped how humans reason? Studies with the Wason selection task. Cognition, 31, 187-276. Cosmides, L. – Tooby, J. 2001. Evolúciós pszichológia. Alapozó kurzus. In: Pléh Csaba – Csányi Vilmos – Bereczkei Tamás (szerk.): Lélek és evolúció. Osiris, Budapest, 311-335. Crain, S. – Steedman, M. 1985. On not being Led up the Garden Path: The use of context by the psychological syntax processor. In: Dowty, D. – Karttunen, L. – Zwicky, A. (eds.): Natural language parsing. Cambridge University Press, Cambridge, 320-358. Croft, R. J. – Williams, J. D. – Haenschel, C. – Gruzelier, J. H. 2002. Pain perception, 40 Hz oscillations and hypnotic analgesia. International Journal of Psychophysiology, 46, 101-108. Crystal, D. 1998. A nyelv enciklopédiája. Osiris, Budapest. Cuetos, F. – Mitchell, D. C. 1988. Cross-linguistic differences in parsing: Restrictions on the use of the late closure strategy in Spanish. Cognition, 30, 73-105. Curtiss, S. 1982. Developmental dissociations of language and cognition. In: Obler, L. K. – Menn, L. (eds.): Exceptional language and linguistics. Academic Press, New York, 285-311. Czigler István 1994. Figyelem. Scientia Humana, Budapest. Csépe Valéria 2003. A nyelvi zavarok idegtudományi elemzése. In: Pléh Csaba – Kovács Gyula – Gulyás Balázs (szerk.): Kognitív idegtudomány. Osiris, Budapest, 562-584. Csépe Valéria 2005. Kognitívfejlődés-neuropszichológia. Gondolat, Budapest. Csépe Valéria 2006. Az olvasó agy. Akadémiai Kiadó, Budapest. Csépe Valéria – Győri Miklós – Ragó Anett (szerk.) 2007a. Általános pszichológia 1. Észlelés és figyelem. Osiris Kiadó, Budapest. Csépe Valéria – Győri Miklós – Ragó Anett (szerk.) 2007b. Általános pszichológia 2. Tanulás, emlékezés, tudás. Osiris Kiadó, Budapest. Csibra Gergely 2003. A kognitív fejlődés idegrendszeri háttere csecsemőkorban. In: Pléh Csaba – Kovács Gyula – Gulyás Balázs (szerk.): Kognitív idegtudomány. Osiris, Budapest, 255-272. Csibra Gergely – Gergely György 2007. Társas tanulás és társas megismerés: a pedagógia szerepe. Magyar Pszichológiai Szemle, 62, 1, 5-26.



D’Andrade, R. 1987. The folk model of the mind. In: Holland, D. -Qiunn, N. (eds.): Cultural models in language and though. Cambridge University Press, Cambridge. D’Andrade, R. 1995. The development of cognitive anthropology. Cambridge University Press, Cambridge. Dalgleish, T. 2003. Information processing approaches to emotion. In: Davidson, R. J. – Scherer, K. R. – Goldsmith, H. H. (eds.): Handbook of affectivesciences. Oxford University Press, Oxford, 661-673. Damasio, A. R. 1996. Descartes tévedése. Érzelem, értelem és az emberi agy. Aduprint, Budapest. Damasio, A. – Maurer, R. G. 1978. A neurological model of childhood autism. Archives of Neurology, 35, 777786. Daneman, M. – Carpenter, P. 1980. Individual differences in working memory and reading. Journal of VerbalLearning VerbalBehavior, 19, 450-466. Davey, G. C. L. 1995. Preparedness and phobias: Specific evolved associations or a generalized expectancy bias? Behavioral and Brain Sciences, 18, 289-325. Davidson, R. J. – Pizzagalli, D. – Nitschke, J. B. – Kalin, N. H. 2003. Parsing the subcomponents of emotion and disorders of emotion: Perspectives from affective neuroscience. In: Davidson, R. J. – Scherer, K. R. – Goldsmith, H. H. (eds.): Handbook of affective sciences. Oxford University Press, Oxford, 8-24. Davidson, R. J. – Scherer, K. R. – Goldsmith, H. H. 2003. Introduction. In: Davidson, R. J. – Scherer, K. R. – Goldsmith, H. H. (eds.): Handbook of affective sciences. Oxford University Press, Oxford, xiii- xvii. Davies, P. G. – Spencer, S. J. 2005. The gender-gap artifact: Womens’s underperformance in qunatitative domains through the lense of stereotype therat. In: Gallagher, A. M. – Kaufman, J. C. (eds.): Gender differences in mathematics: An integratedpsychological approach. Cambridge University Press, Cambridge, 172-188. Deary, I. 2000. Looking down on human intelligence: Frompsychometrics to the brain. Oxford Psy- chology Press, Oxford. Deary, I. J. (ed.) 2001. Inspection time. Special issue of the journal Intelligence, 29, 441-541. Deary, I. J. – Caryl, P. G. 1993. Intelligence, EEG and evoked potentials. In: Vernon, P. A. (ed.): Biological approaches to the study of human intelligence. Ablex, Norwood, NJ, 259-315. Dehaene, S. 1992. Varieties of numerical abilities. Cognition, 44, 1-2, 1-42. Dehaene, S. 1996. The organization of brain activations in number comparison: Event-related potentials and the additive factors method. Journal of Cognitive Neuroscience, 8, 47-68. Dehaene, S. 1997. The number sense. Oxford University Press, New York. (Magyarul: A számérzék. Osiris, Budapest, 2003.) Dehaene, S. – Akhavein, R. 1995. Attention, automaticity and levels of representation in number processing. Journal of Experimental Psychology: Learning, Memory and Cognition, 21, 314326. Dehaene, S. – Bossini, S. – Giraux, P. 1993. The mental representation of parity and number magnitude. Journal of Experimental Psychology: General, 122, 371-396. Dehaene, S. – Changeaux, J. P. 1993. Development of elementary numerical abilities: A neuronal model. Journal of Cognitive Neuroscience, 5, 390-407. Dehaene, S. – Cohen, L. 1995. Towards an anatomical and functional model of number processing. Mathematical Cognition, 1, 83-120. Dehaene, S. – Cohen, L. 1997. Cerebral pathways for calculation: Double dissociations between Gerst- mann’s acalculia and subcortocal acalculia. Cortex, 33, 219-250. Dehaene, S. – Dehaene-Lambertz, G. – Cohen, L. 1998. Abstract representations of numbers in the animal and human brain. Trends in Neurosciences, 21, 355-361. 344 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


Dehaene, S. – Dupoux, E. – Mehler, J. 1990. Is numerical comparison digital? Analogical and symbolic effects in two-digit number comparison. Journal of Experimental Psychology: Human Perception and Performance, 16, 626-641. Dehaene, S. – Naccache, L. – Le Clec, H. G. – Koechlin, E. – Mueller, M. – Dehaene-Lambertz, G. – van de Moortele, P. F. – Le Bihan, D. 1998. Imaging unconscious semantic priming. Nature, 395, 597600. Dehaene, S. – Spelke, E. – Pinel, P. – Stanescu, R. – Tviskin, S. 1999. Sources of mathematical thinking: Behavioral and brain imaging evidence. Science, 284, 970-974. Dell, G. S. 1986. A spreading activation theory of retrieval in language production. Psychological Re- view, 93, 283-321. Dennett, D. 1991. Consciousness explained. Penguin, London. Dennett, D. C. 1994. The practical requirements for making a conscious robot. Proceedings of Royal So- ciety Meeting 349. Philosophical Transactions of the Royal Society, A. 133-146. Dennett, D. C. 1996. Micsoda elmék. Kulturtrade, Budapest. Dennett, D. C. 1998/1991. Az intencionalitás filozófiája. Osiris, Budapest. Dennett, D. C. – Kinsbourne, M. 1992. Time and the observer. Behavioral and Brain Sciences, 15 2, 183-247. Descartes, R. 1992. Értekezés a módszerről. Ikon, Budapest. Descartes, R. 1994. Elmélkedések az elsőfilozófiáról. Atlantisz, Budapest. Detterman, D. K. 1987. What does reaction time tell us about intelligence? In: Vernon, P. A. (ed.): Speed of information-processing and intelligence. Ablex, Norwood, NJ. Detterman, D. K. – Daniel, M. H. 1989. Correlations of mental tests with each other and with cognitive variables are highest for low IQ groups. Intelligence, 13, 349-359. Detterman, D. K. – Thompson, L. A. – Plomin, R. 1990. Differences in heritability accross groups differ- ing in ability. Behavior Genetics, 20, 369-384. Donald, M. 2001. A mind so rare: The evolution of human consciousness. W. W. Norton & Company, New York – London. Downey, D. B. 2001. Number of siblings and intellectual development: The resource dilution explanation. American Psychologist, 56, 497-504. Duclos, S. E. – Laird, J. D. – Schneider, E. – Sexter, M. – Stern, L. – Van Lighten, O. 1989. Emotion-specific effects of facial expressions and postures on emotional experiences. Journal of Personality and Social Psychology, 57, 100-108. Dúll Andrea – Varga Katalin 1993. Általános pszichológiai gyakorlatok II. Motiváció és érzelem, figyelem, gondolkodás és tudat. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest. Duncan, E. M. – McFarland, C. E. 1980. Isolating the effects of symbolic distance and semantic congruity in comparative judgements: An additive factors analysis. Memory and Cognition, 8, 612-622. Duncan, J. 1995. Attention, intelligence, and the frontal lobes. In: Gazzaniga, M. S. (ed.): The cognitive neurosciences. MIT Press, Cambridge, MA, 721-733. Duncan, J. – Burgess, P. – Emsliea, A. 1995. Fluid intelligence after frontal lobe lesions. Neuropsycholo- gia, 33, 261-268. Duncan, J. – Emslie, H. – Williams, P. – Johnson, R. – Freer, C. 1996. Intelligence and the frontal lobe: The organization of goal-directed behavior. Cognitive Psychology, 30, 257-303.



Duncan, J. – Owen, A. M. 2000. Common regions of the human frontal lobe recruited by diverse cognitive demands. Trends Neuroscience, 23, 10, 475-483. Duncan, J. – Seitz, R. J. – Kolodny, J. – Bor, D. – Herzog, H. – Ahmed, A. – Newell, F. N. – Emslie, H. 2000. A neural basis for general intelligence. Science, 289, 457-460. Duncker, K. 1945. On problem solving. Psychological Monographs, 58, 5. É. Kiss Katalin – Kiefer Ferenc – Siptár Péter 1998. Új magyar nyelvtan. Osiris Kiadó, Budapest. Eberhard, K. M. – Spivey-Knowlton, M. J. – Sedivy, J. C. – Tanenhaus, M. K. 1995. Eye movements as a window into real-time spoken language comprehension in natural contexts. Journal of Psycholin- guistic Research, 24, 409-436. Eger, E. – Sterzer, P. – Russ, M. O. – Giraud, A. L. – Kleinschmidt, A. 2003. A supramodal number representation in human intraparietal cortex. Neuron, 37, 719-725. Ekman, D. 1992. An argument for basic emotions. Cognition and Emotion, 6, 3-4, 169-200. Ekman, P. – Davidson, R. J. 1994. The nature of emotion. Oxford University Press, New York. Ekman, P. – Friesen, W. V. 1971. Constants across cultures in the face and emotion. Journal of Personality and Social Psychology, 17, 124-129. Ekman, P. – Levenson, R. W. – Friesen, W. V. 1983. Autonomic nervous system activity distinguishes between emotions. Science, 221, 1208-1210. Ellis, A. W. – Young, A. W. 1988. Human cognitive neuropsychology. Erlbaum, Hove. Ellsworth, P. C. 1994. William James and emotion: Is a century of fame worth a century of misunder- standing? Psychological Review, 101, 222-229. Ellsworth, P. C. – Scherer, K. R. 2003. Appraisal processes in emotion. In: Davidson, R. J. – Scherer, K. R. – Goldsmith, H. H. (eds.): Handbook of affective sciences. Oxford University Press, Oxford, 572-595. Elman, J. E. – Bates, E. A. – Johnson, M. H. – Karmiloff-Smith, A. – Parisi, D. – Plunkett, K. 1996. Rethinking innateness: A connectionistperspective on development. MIT Press, Cambridge, MA. Elman, J. L. – McClelland, J. L. 1984. Speech perception as a cognitive process: The interactive activation model. In: Lass, N. (ed ): Speech and language: Advances in basic research andpractice. Academ- ic Press, New York, 337-374. Éltes Mátyás 1914. A gyermeki intelligencia vizsgálata. Binet, Simon és mások módszerei alapján a magyar gyermekekre alkalmazva. Dr. Ranschburg Pál egy. mtan. előszavával. Atheneum Irod. és Nyomdai Rt., Budapest. Engle, R. W. – Tuholski, S. W. – Laughlin, J. E. – Conway, A. R. A. 1999. Working memory, short-term memory and general fluid intelligence: A latent variable approach. Journal of Experimental Psychology: General, 128, 309-331. Erdmann, G. – van Lindern, P. 1980. The effects of beta-adrenergic stimulation and beta-adrenergic blockade on emotional reactions. Psychophysiology, 17, 332-338. Ertl, J. – Schafer, E. 1969. Brain response correlates of psychometric intelligence. Nature, 223, 421-422. Evans, J. S. B. T. 1972. Interpretation and matching bias in a reasoning task. Quarterly Journal of Experimental Psychology, 24, 193-199. Evans, J. S. B. T. 2003. In two minds: Dual-process accounts of reasoning. Trends in Cognitive Sciences, 7, 10, 454-459. Eysenck, H. D. (ed.) 1982. A model for intelligence. Springer-Verlag, New York.



Eysenck, H. J. 1998. Intelligence: A new look. Transaction Publishers, New Brunswick, NJ. Eysenck, M. W. – Keane, M. T. 1997. Kognitív pszichológia. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest. Faber-Langendoen, K. – Morris, J. C. – Knesevich, J. W. – LaBarge, E. – Miller, J. P. – Berg, L. 1988. Aphasia in senile dementia of the Alzheimer type. Annals of Neurology, 23, 365-370. Fancher, R. E. 1985. The intelligence men: Makers of the IQ controversy. Norton, New York. Farkas Katalin – Kelemen János 2002. Nyelvfilozófia. Áron Kiadó, Budapest. Farthing, G. W. 1992. The psychology of consciousness. Englewood Cliffs, Prentice Hall, New Jersey. Fehr, B. – Russell, J. A. 1984. Az érzelem fogalmának prototipikus megközelítése. In: Kónya Anikó (szerk.): Az emlékezés ökológiai megközelítése. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 333-368. Feigenson, L. – Dehaene, S. – Spelke, E. 2004. Core systems of number. Trends in Cognitive Sciences, 8, 307314. Feingold, A. 1992. Sex differences in variability in intellectual abilities: A new look at an old controversy. Review of Educational Research, 62, 61-84. Ferguson, C. A. 1977. Baby talk as a simplified register. In: Snow, C. E. – Ferguson, C. A. (eds.): Talking to the children: Language input and acquisition. Cambridge University Press, Cambridge. Ferreira, F. – Clifton, C. 1986. The independence of syntactic processing. Journal of Memory and Language, 25, 348-368. Fias, W. – Lammertyn, J. – Reynvoet, B. – Dupont, P. – Orban, G. A. 2003. Parietal representation of symbolic and nonsymbolic magnitude. Journal of Cognitive Neuroscience, 15, 47-45. Fiedler, K. 2003. Érzelmi hatások a társas információfeldolgozásra. In: Forgács József (szerk.): Az érzelmekpszichológiája. Kairosz Kiadó, Budapest, 163-184. Fillmore, J. 1968. The case for case. In: Bach, E. – Harms, R. T. (eds.): Universals of linguisticform. Holt, Rinehart and Winston, New York, 101-190. Fischer, K. – Shaver, P. R. – Carnochran, P. 1990. How emotions develop and how they organize development. Cognition and Emotion, 4, 81-127. Flack, W. F., Jr. – Laird, J. D. – Cavallaro, L. A. 1999. Separate and combined effects of facial expressions and bodily postures on emotional feelings. European Journal of SocialPsychology, 29, 203-217. Flanagan, O. J. 1993. Consciousness reconsidered. MIT Press, Cambridge, MA. Flynn, J. R. 1984. The mean IQ of Americans: Massive gains. Psychological Bulletin, 95, 29-51. Flynn, J. R. 1987. Massive IQ gains in 14 nations: What IQ tests really measure. Psychological Bulletin, 101, 171-191. Fodor, J. A. 1975. The language of thought. MIT Press, Cambridge, MA. Fodor, J. A. 1983. Modularity of mind. MIT Press, Cambridge, MA. Fodor, J. 1992. A theory of the child’s theory of mind. Cognition, 44, 283-296. Fodor, J. A. 1996a. Fodor kalauza a mentális reprezentációhoz: az intelligens nagynéni kalauza. In: Pléh Csaba (szerk.): Kognitív tudomány. Osiris – Láthatatlan Kollégium, Budapest, 64-86. Fodor, J. A. 1996b. Összefoglalás az Elme modularitásához. In: Pléh Csaba (szerk.): Kognitív tudomány. Osiris – Láthatatlan Kollégium, Budapest, 197-206. Fodor, J. A. 2000. The mind doesn’t work that way. MIT Press, Cambridge, MA.



Fodor, J. D. – Frazier, L. 1980. Is the human sentence processing mechanism an ATN? Cognition, 8, 417-459. Forgács József 1989. Az érzelmek hatása a szociális észlelésre és az ítéletalkotásra. Pszichológia, 9, 495520. Forgas, J. P. 2003. Affective influences on attitudes and judgements. In: Davidson, R. J. – Scherer, K. R. – Goldsmith, H. H. (eds.): Handbook of affective sciences. Oxford University Press, Oxford, 596619. Forster, K. I. 1976. Accessing the mental lexicon. In: Wales, R. – Walker, E. (eds.): New approaches to language mechanisms. North Holland, Amsterdam, 270-296. Forster, K. I. 1979. Levels of processing and the structure of the language processor. In: Cooper, W. – Walker, E. (eds): Sentence processing: Psycholinguistic studies presented to Merrill Garrett. Erl- baum, Hillsdale, NJ, 27-85. Fraisse, P. 1967. Latency of different verbal responses to the same stimulus. The Quarterly Journal of Experimental Psychology, 19, 353-355. Frazier, L. – Fodor, J. 1978. The sausage machine: A new two-stage parsing model. Cognition, 6, 291-325. Frazier, L. – Rayner, K. 1982. Making and correcting errors during sentence comprehension: Eye movements in the analysis of structurally ambiguous sentences. Cognitive Psychology, 14, 178-210. Freud, S. 1986. Bevezetés a pszichoanalízisbe. Gondolat, Budapest. Freud, S. 1991. A mindennapi élet pszichopatológiája. Cserépfalvi, Budapest. Fridlund, A. J. 1997. The new ethology of facial expressions. In: Russell, J. A – Fernandez-Dols, J. M. (eds.): The psychology of facial expression. Cambridge University Press, Cambridge, 103-129. Friederici, A. D. 2002. Towards a neural basis of auditory sentence processing. Trends in Cognitive Sci- ences, 6, 678-684. Friederici, A. D. – Steinhauer, K., et al. 1998. Working memory constraints on syntactic ambiguity resolution as revealed by electrical brain responses. Biological Psychology, 47, 3, 193-221. Friedlund, A. J. – Duchaine, B. 1996. ’Facial expressions of emotions’ and the delusion of the hermetic self. In: Harré, R. – Parrott, W. G. (eds.): The emotions: social, cultural and biological dimensions. Sage, London, 259-284. Frijda, N. H. – Kuipers, P. – ter Schure, E. 1989. Relations among emotions, appraisal, and emotional action readiness. Journal of Personality and Social Psychology, 57, 212-228. Frith, C. D. 1992. The cognitive neuropsychology of schizophrenia. Lawerence Erlbaum, Hove. Frith, U. 1998. What autism teaches us about communication. Logopedics, Phoniatrics and Vocology, 23, 5158. Frodi, A. N. – Lamb, M. E. – Leavitt, L. A. – Donovan, W. L. – Neff, C. – Sherry, D. 1978. Fathers’ and mothers’ responses to the faces and cries of normal and premature infants. Developmental Psychology, 14, 190198. Fülöp Géza 1996. Az információ. ELTE Könyvtártudományi Informatikai Tanszék, Budapest. Gallagher, A. M. – Kaufman, J. C. (eds.) 2005. Gender differences in mathematics: An integratedpsychological approach. Cambridge University Press, Cambridge. Gallagher, H. L., et al. 2002. Imagining the intentional stance. Neuro-Image, 16, 814-821. Gallagher, I. 2000. Philosophical conceptions of the self: Implications for cognitive Science. Trends in Cognitive Sciences, 4, 14-21.



Gallistel, C. R. – Gelman, R. 2000. Non-verbal numerical cognition: from reals to integers. Trends in Cognitive Sciences, 4, 59-65. Galton, F. 1869. Hereditary genius: An inquiry into its laws and consequences. Macmillan, London. Gardner, H. 1983. Frames of mind: The theory of multiple intelligences. Basic Books, New York. Gardner, H. 1993. Multiple intelligences: The theory inpractice. Basic Books, New York. Gardner, H. 1997. Extraordinary minds. Basic Books, New York. Gardner, H. 1999. Intelligence reframed: Multiple intelligences for the 21 st century. Basic Books, New York. Garrett, M. F. 1975. The analysis of sentence production. In: Bower, G. (ed.): The psychology of learning and motivation: Advances in research and theory. Academic Press, New York, 27-85. Garrett, M. – Bever, T. – Fodor, J. A. 1966. The active use of grammar in speech perception. Perception and Psychophysics, 1, 30-32. Geary, D. C. 1998. Male, female: The evolution of human sex differences. American Psychological Association, Washington, DC. Geary, D. C. 2001. A Darwinian perspective on mathematics and instruction. In: Loveless, T. (ed.): The great curriculum debate: How should we teach reading and math? Brookings Institute, Washington, DC, 85-107. Geertz, C. 1994. Az értelmezés hatalma. Századvég, Budapest. Gelman, R. – Gallistel, C. R. 1978. The child’s understanding of number. Harvard University Press, Cambridge, MA. Gendolla, G. H. E. 2000. On the impact of mood on behavior: An integrative theory and a review. Review of General Psychology, 4, 378-408. Gentner, T. Q. – Fenn, K. M. – Margoliash, D. – Nusbaum, H. C. 2006. Recursive syntactic pattern learning by songbirds. Nature, 440, 1204-1207. Gergely György – Pléh Csaba 1995. Az alaktani kétértelműségek a megértés folyamatában: avagy „nyomok a hóban”. Magyar Pszichológiai Szemle, 51, 1-27. Gervai Judit – Lakatos Krisztina 2002. Új, molekuláris genetikai megközelítés az IQ öröklődésének vizsgálatában. In: Vajda Zsuzsanna (szerk.): Az intelligencia és az IQ-vita. Akadémiai Kiadó, Budapest, 155170. Gibbon, J. 1977. Scalar expectancy theory and Weber’s law in animal timing. Psychological Review, 84, 279325. Gibbs, R. W. 1986. On the psycholinguistics of sarcasm. Journal of Experimental Psychology: General, 115, 1, 3-15. Gibbs, R. W., Jr. 1994. Figurative thought and figurative language. In: Gernsbacher, M. A. (ed.): Hand- book of psycholinguistics. Academic Press, San Diego. Girelli, L. – Lucangeli, D. – Butterworth, B. 2000. The development of automaticity in accessing number magnitude. Journal of Experimental ChildPsychology, 76, 104-122. Glaser, W. R. – Düngelhoff, F. J. 1984. The time course of picture-word interference. Journal of Experimental Psychology: Human Perception andPerformance, 10, 640-654. Goldberg, A. 1995. Constructions: A construction grammar approach to argument structure. Univer- sity of Chicago Press, Chicago. Goleman, D. 1997. Érzelmi intelligencia. Háttér, Budapest.



Goleman, D. 2002. Érzelmi intelligencia a munkahelyen. SHL, Budapest. Gopnik, A. 1993. How we know our minds: The illusion of first-person knowledge of intentionality. Behavioral and Brain Sciences, 16, 1-15, 90-101. Gopnik, A. – Meltzoff, A. N. – Kuhl, P. K. 2001. Bölcsek a bölcsőben. Typotex, Budapest. Gopnik, A. – Wellmann, H. 1994. The theory theory. In: Hirschfield, L. A. -Gelman, S. A. (eds.): Map- ping the mind: Domain specificity in cognition and culture. Cambridge University Press, Cambridge, UK, 257-293. Gordon, P. 2004. Numerical cognition without words: Evidence from Amazonia. Science, 306, 496-499. Gósy Mária 1982. A [b, d, g] hangok percepciós vizsgálata. Magyar Fonetikai Füzetek, 10, 84-110. Gósy Mária 2004. Fonetika, a beszéd tudománya. Osiris, Budapest. Gósy Mária 2005. Pszicholingvisztika. Osiris, Budapest. Gottfredson, L. S. 1997. Why g matters: The complexity of everyday life. Intelligence, 24, 79-132. Gottfredson, L. S. (ed.) 1986. The g factor in employment. Special issue of the Journal of VocationalBe- havior, 29, 293-450. Gould, S. J. 1998. Az elméricskélt ember. Typotex, Budapest. Grastyán Endre 1988/1974. Az emóció. In: Oláh Attila – Pléh Csaba (szerk.): Szöveggyűjtemény az általános és a személyiségpszichológiához. Tankönyvkiadó, Budapest, 177-213. Gray, J. R. – Chabris, C. F. – Braver, T. S. 2003. Neural mechanisms of general fluid intelligence. Nature Neuroscience, 6, 316-322. Greenfield, P. M. 1997. You can’t take it with you: Why ability assessments don’t cross cultures. American Psychologist (special issue on intelligence through the lifespan, edited by R. Sternberg), 11151124. Greenfield, P. M. 1998. The cultural evolution of IQ. In: Neisser, U. (ed.): The rising curve. American Psychological Association, Washington, DC, 81-123. Grice, H. P. 1957. Meaning. The Philosophical Review, 66, 377-388. Groen, G. J. – Parkman, J. M. 1972. A chronometric analysis of simple addition. Psychological Review, 79, 329-343. Gross, J. J. 1998. Sharpening the focus: Emotion regulation, arousal and social competence. Psychological Inquiry, 9, 4, 287-290. Guilford, J. P. 1966. Intelligence: 1965 model. American Psychologist, 21, 20-26. Guilford, J. P. 1967. The nature of human intelligence. McGraw Hill, New York. Gulyás Balázs – Kovács Gyula – Vidnyánszky Zoltán 2003. A vizuális tudat. In: Pléh Csaba – Gulyás Balázs – Kovács Gyula (szerk.): Kognitív idegtudomány. Osiris, Budapest, 619-649. Gustafsson, J. E. 1984. A unifying model for the structure of intellectual abilities. Intelligence, 8, 179203. Gustafsson, J. E. 1988. Hierarchical models of individual differences in cognitive abilities. In: Sternberg, R. (ed.): Advances to the study of human intelligence. Vol. 4. Erlbaum, New York. Győri Miklós 1996. A pszichoanalízis mint tudomány: Adolf Grünbaum és a per újratárgyalása. Utószó Adolf Grünbaum: A pszichoanalízis alapjai. Filozófiai kritika című könyvéhez. Osiris, Budapest. Győri Miklós 2003. A neurokognitív fejlődés moduláris zavarai: az autizmus. In: Pléh Csaba – Kovács Gyula – Gulyás Balázs (szerk.): Kognitív idegtudomány. Osiris, Budapest, 738-759.



Győri, M. 2006. Autism and cognitive architecture: Domain specificity and psychological theorising on autism. Akadémiai Kiadó, Budapest. Haggard, P. 2005. Conscious intention and motor cognition. Trends in Cognitive Sciences, 9, 6, 290-295. Hagoort, P. – Wassenaar, M. – Brown, C. M. 2003. Syntax-related ERP-effects in Dutch. Cognitive Brain Research, 16, 38-50. Hahn Noémi – Győri Miklós – Várnai Zsuzsa – Sajó Eszter 2006. Képességmintázatok a nyelvfejlődési zavarokban: nyelv, társas kogníció, mozgás. In: Rosta Katalin (szerk.): Egy negyedszázados nevelőfejlesztő munka tapasztalatai. Logopédia Kiadó, Budapest. Haier, R. J. 1993. Celebral glucose metabolism and intelligence. In: Vernon, P. A. (ed.): Biological approaches to the study of human intelligence. Ablex, Norwood, NJ, 317-332. Hamilton, V. 1983. The cognitive structures and processes of human motivation and personality. John Wiley & Sons, Chicester. Hansen, C. H. – Hansen, R. D. 1988. Finding the face in the crowd: An anger superiority effect. Journal of Personality andSocial Psychology, 54, 917-924. Happé, F. 1993. Communicative competence and theory of mind in autism: A test of relevance theory. Cognition, 48, 101-119. Harris, P. L. 1995. From simulation to folk psychology: The case for development. In: Davies, M. – Stone, T. (eds.): Folk psychology. Vol. 3. Blackwell, Cambridge, UK, 207-221. Hass, A. 1998. Doing the right thing: Cultivatingyour moral intelligence. Hardcover, New York. Hatfield, E. – Cacioppo, J. T. – Rapson, R. L. 1994. Emotional contagion. Cambridge University Press, Cambridge. Hauser, M. D. 2002. Vad elmék. Vince, Budapest. Hauser, M. D. – Chomsky, N. – Fitch, W. T. 2002. The faculty of language: What is it, who has it, and how did it evolve? Science, 298, 1569-1579. Hebb, D. O. 1945. Man’s Frontal Lobes. Archives of Neurology andPsychiatry, 54, 10-24. Hebb, D. O. 1949. The organization of behavior: A neuropsychological theory. Wiley, New York. Hebb, D. O. 1995 A pszichológia alapkérdései. Gondolat-Trivium, Budapest. Heider, F. 2003/1958. A személyközi viszonyok pszichológiája. Osiris, Budapest. Heider, F. – Simmel, M. 1944. An experimental study of apparent behavior. American Journal of Psychology, 57, 243-259. Hendrickson, A. E. 1982. The biological basis of intelligence. Part I. Theory. In: Eysenck, H. J. (ed.): A model for intelligence. Springer-Verlag, New York. Hendrickson, D. E. 1982. The biological basis of intelligence. Part II. Measurement. In: Eysenck, H. J. (ed.): A model for intelligence. Springer-Verlag, New York. Henik, A. – Tzelgov, J. 1982. Is three greater than five: The relation between physical and semantic size in comparison tasks. Memory and Cognition, 10, 389-395. Hernád István 1996. A szimbólumlehorgonyzás problémája. In: Pléh Csaba (szerk.): Kognitív tudomány. Osiris – Láthatatlan Kollégium, Budapest, 207-222. Herrnstein, R. J. 1973. IQ in the meritocracy. Atlantic-Little, Boston. Herrnstein, R. J. – Murray, C. 1994. The bell curve: Intelligence and class structure in American life. 351 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


Free Press, New York. Hilgard, E. R. 1980. The trilogy of mind: Cognition, affection and conation. Journal of History and Behavioral Sciences, 16, 107-117. Hilgard, E. R. 1986. Divided consciousness: Multiple controls in human thought and action. John Wiley and Sons, New York. Hilgard, E. R. 1992. Dissociation and theories of hypnosis. In: Fromm, E. – Nash, M. R. (eds.): Contem- porary hypnosis research. The Guilford Press, New York – London, 69-101. Hilgard, J. R. 1970. Personality and hypnosis: A study of imaginative involvement. University of Chicago Press, Chicago. Hill, E. L. 2004. Evaluating the theory of executive dysfunction in autism. DevelopmentalReview, 24, 189-233. Hill, L. – Chorney, M. J. – Lubinski, D. – Thompson, L. A. – Plomin, R. 2002. A quantitative trait locus not associated with cognitive ability in children: A failure to replicate. Psychological Science, 13, 561-562. Hillis, A. E. – Caramazza, A. 1991. Mechanisms for accessing lexical representations for output: Evidence from a category-specific semantic deficit. Brain and Language, 40, 106-144. Hindle, D. – Rooth, M. 1993. Structural ambiguity and lexical relations. Computational Linguistics, 19, 1, 103120. Hinrichs, J. V. – Yurko, D. S. – Hu, J. M. 1981. Two-digit number comparison: Use of place information. Journal of Experimental Psychology: Human Perception andPerformance, 7, 890-901. Hofmann, A. 2003. LSD. Bajkeverő csodagyerekem. Egy „varázsszer” felfedezése. Edge 2000, Budapest. Horn, J. L. 1994. Theory of fluid and crystallized intelligence. In: Sternberg, R. J. (ed.): Encyclopedia of human intelligence. Vol. 1. Macmillan, New York, 443-451. Horváth György 1991. Az értelem mérése. Tankönyvkiadó, Budapest. Howlin, P. – Baron-Cohen, S. – Hadwin, J. 2005. Miként tanítsuk az elme olvasását autizmussal élő gyermekeknek? Gyakorlati kalauz tanároknak és szülőknek. Kapocs, Budapest. Huemer, W. 2003. Franz Brentano. In: Zalta, E. N. (ed.): TheStanford encyclopedia of philosophy. Win- ter Edition. http://plato.stanford.edu/archives/win2003/entries/brentano/ Hughes, C. – Graham, A. 2004. Executive funtions in childhood: Development and disorder. In: Oates, J. – Grayson, A. (eds ): Cognitive and language development in children. Blackwell, Oxford. Hughlings-Jackson, J. 1878. On affections of speech from disease of the brain. Brain, 1, 304-330. Huntley-Fenner, G. 2001. Children’s understanding of number is similar to adults’ and rats’: numerical estimation by 5-7-year-olds. Cognition, 78, B27-B40. Huntley-Fenner, G. – Cannon, E. 2000. Preschoolers magnitude comparisons are mediated by a preverbal analog mechanism. Psychological Science, 11, 147-152. Huoranszki Ferenc 2001. Modern metafizika. Osiris, Budapest. Husén, T. – Tuijnman, A. 1991. The contribution of formal schooling to the increase in intellectual capital. EducationalResearcher, 20, 17-25. Irvine, S. H. – Berry, J. W. 1988. Human abilities in cultural context. Cambridge University Press, Cambridge. Irwing, P. – Lynn, R. 2005. Sex differences in means and variability on the progressive matrices in university students: A meta-analysis. British Journal of Psychology, 96, 505-524.



Ivaskó Lívia 2000. Az afáziás zavarok okairól. Előadás a VIII. Magyar kognitív tudományi kongresszuson. Szeged, 2000. február 4-6. Ivaskó Lívia 2004. A pragmatikai kompetencia: nyelvelméleti érvek és neurolingvisztikai realitás. In: Ivaskó Lívia (szerk.): A kommunikáció útjai. Gondolat Kiadó – MTA-ELTE Kommunikációelméleti Kutatócsoport, Budapest, 157-179. Izard, C. E. 1971. The face of emotion. Appleton-Century-Crofts, New York. Izard, C. E. 1990. Facial expressions and the regulation of emotion. Journal of Personality and Social Psychology, 58, 3, 487-498. Jackendoff, R. S. 2002. Foundations of language: Brain, meaning, grammar, evolution. Oxford Univer- sity Press, Oxford. Jaeger, J. J. – Lockwood, A. H. – Kemmerer, D. L. – Van Valin, R. D., Jr. – Murphy, B. W. – Khalak, H. G. 1. A positron emission tomographic study of regular and irregular verb morphology in English. Language, 72, 3, 451-497. James, W. 1884. What is emotion? Mind, 9, 188-205. James, W. 1892. The stream of consciousness. In: Psychology. World, Cleveland – New York. Jensen, A. R. 1980. Bias in mental testing. Free Press, New York. Jensen, A. R. 1987. Individual differences in the Hick paradigm. In: Vernon, P. A. (ed.): Speed of informa- tionprocessing and intelligence. Ablex, Norwood, NJ, 101-175. Jensen, A. R. 1998. Thegfactor: Thescience of mentalability. Praeger, Westport, CT. Jensen, A. R. 1999. The ubiquity of mental speed and the centrality of working memory capacity. PSYCOLOQUY, 11, 38, http://www.cogsci.ecs.soton.ac.uk/cgi/psyc/newpsy?11.038 Jensen, A. R. 2000. The heritability of g proves both its biological relevance and its transcendence over specific cognitive abilities. PSYCOLOQUY, 11, 85, http://www.cogsci.soton.ac.uk/cgi/psyc/newpsy?11.085 Jescheniak, J. – Levelt, W. 1994. Word frequency effects in speech production: retrieval of syntactic information and of phonological form. Journal of Experimental Psychology: Learning, Memory, and Cognition, 20, 824-843. Johnson, M. H. – Morton, J. 1991. Biology and cognitive development. Blackwell, Oxford. Johnson-Laird, P. M. 1983. Mental models: Towards a cognitive science of language, inference, and consciousness. Harvard University Press, Cambridge, MA. Juhász Levente – Pléh Csaba 2001. Többmorfémás szavak megértése a magyarban. In: Pléh Csaba – Lukács Ágnes (szerk.): A magyar morfológia pszicholingvisztikája. Osiris, Budapest, 11-37. Juslin, P. N. – Scherer, K. R. 2005. Vocal expression of affect. In: Harrigan, J. A. – Rosenthal, R. – Scher- er, K. R. (eds.): The new handbook of methods in nonverbal behavior research. Oxford University Press, Oxford, 65136. Kálmán László 2001. Konstrukciós nyelvtan. Tinta, Budapest. Kamin, L. J. 1974. The science and politics of IQ. Lawrence Erlbaum, New York. Kardos Lajos 1970. Behaviorizmus. Gondolat, Budapest. Karmiloff-Smith, A. 1992. Beyond modularity: A developmental perspective on cognitive science. MIT Press, Cambridge, MA.



Karmiloff-Smith, A. 1996. Túl a modularitáson: a kognitív tudomány fejlődéselméleti megközelítése. In: Pléh Csaba (szerk.): Kognitív tudomány. Osiris – Láthatatlan Kollégium, Budapest, 254-282. Karmiloff-Smith, A. 1998. Development itself is the key to understanding developmental disorders. Trends in Cognitive Sciences, 2, 389-398. Kaufmann, L. – Koppelstaetter, F. – Delazer, M. – Siedentopf, C. – Rhomberg, P. – Golaszewski, S. – Fel- ber, S. – Ischebeck, A. 2005. Neural correlates of distance and congruity effects in a numerical Stroop task: An event-related fMRI study. Neuroreport, 25, 888-898. Kelemen János 1977. A nyelvfilozófia kérdései. Kossuth – Akadémiai, Budapest. Kempley, S. – Morton, J. 1982. The effects of priming with regularly and irregularly related words in auditory word recognition. British Journal of Psychology, 73, 441-454. Kertész András 2003. Az afázia rendszertana. In: Pléh Csaba – Kovács Gyula – Gulyás Balázs (szerk.): Kognitív idegtudomány. Osiris, Budapest, 585-600. Kessel, C. – Linn, M. C. 1996. Grades of scores: Predicting future college mathematics performance. EducationalMeasurement: Issues andPractice, 15, 10-14. Kiefer Ferenc 1998. Alaktan. In: É. Kiss Katalin – Kiefer Ferenc – Siptár Péter: Új magyar nyelvtan. Osiris Kiadó, Budapest, 187-293. Kihlstrom, J. F. 1985. Hypnosis. AnnualReview of Psychology, 36, 385-418. Kimball, J. 1973. Seven principles of surface structure parsing. Cognition, 2, 15-47. Kimura, D. 2003. Férfi agy, női agy. Kairosz, Budapest. King, J. W. – Kutas, M. 1995. Who did what and when? Using word and clause level ERPs to monitor working memory usage in reading. Journal of Cognitive Neuroscience, 7, 376-395. Kintsch, W. 1974. The representation of meaning in memory. Erlbaum, Hillsdale, NJ. Kiss Szabolcs 2005. Elmeolvasás. Új Mandátum Kiadó, Budapest. Kjaer, T. W. – Nowak, M. – Kjaer, K. W. – Lou, A. R. – Lou, H. C. 2001. Precuneus-prefrontal activity during aweareness of visual verbal stimuli. Consciousness and Cognition, 10, 356-365. Klatt, D. H. 1979. Speech perception: A model of acoustic-phonetic analysis and lexical access. Journal of Phonetics, 7, 279-312. Klein Sándor 1998. Munkapszichológia. SHL, Budapest. Kleinginna, P. R. – Kleinginna, A. M. 1981. A categorized list of emotion definitions with suggestions for a consensual definition. Motivation and Emotion, 5, 345-379. Kline, P. 1993. An easy guide to factor analysis. Routledge, London. Kneale, W. – Kneale, M. 1987. A logika fejlődése. Gondolat, Budapest. Kolers, P. A. – Grünau, M. von 1976. Shape and color in apparent motion. Vision Research, 16, 329-355. Kónya Anikó 1991. Az emlékezet tartalmi és idői vizsgálata. In: Bernáth László (szerk.): Kognitív pszichológiai kísérletek. Tankönyvkiadó, Budapest, 39-70. Kopp Mária – Fóris Nóra 1993. A szorongás kognitív viselkedésterápiája. Végeken, Budapest. Kornai, A. 1992. Frequency in morphology. In: Kenesei, I. (ed.): Approaches to Hungarian. Vol. IV. 246-268. Kovács Kristóf2001. Az intelligencia társadalmi és politikai jelentősége. Tudomány és Lélek, 4, 74-79.



Kovács Kristóf 2002. Arthur Jensen és az IQ-vita 30 éve. Magyar Pszichológiai Szemle, 57, 5-38. Kovács Kristóf 2003. Intelligencia és modularitás. In: Gervain Judit – Pléh Csaba (szerk.): A láthatatlan megismerés. Gondolat, Budapest, 143-161. Kovacs, K. – Plaisted, K. C. – Mackintosh, N. J. 2006. Difficulties differentiating dissociations. Behavioral and Brain Sciences, 29, 138-139. Köhler, W. 1974. Intelligenciavizsgálatok emberszabású majmokon. In: Kardos Lajos (szerk.): Alaklélektan. Gondolat, Budapest. Krajcsi Attila 2001. Velünk született csalásdetektor? In: Kampis György – Ropolyi László (szerk.): Evolúció és megismerés. Typotex, Budapest. Krajcsi Attila 2003. Feltételes állítások megértésének vizsgálata Wason szelekciós feladatában. Magyar Pszichológiai Szemle, 58, 3, 363-380. Krajcsi Attila – Racsmány Mihály – Igács János – Pléh Csaba (megjelenés alatt). Fejlődési zavarok diagnózisa reakcióidő-méréssel. In: Racsmány Mihály (szerk.): A fejlődés zavarai és vizsgálómódszerei. Neuropszichológiai diagnosztikai módszerek. Akadémiai, Budapest. Kranzler, J. H. – Jensen, A. R. 1989. Inspection time and intelligence: A meta-analysis. Intelligence, 13, 329347. Kutas, M. – Federmeier, K. D. 2000. Electrophysiology reveals semantic memory use in language comprehension. Trends in Cognitive Sciences, 4, 12, 1, 463-470. Kutas, M. – Hillyard, S. 1980. Reading senseless sentences: Brain potentials reflect semantic incongruity. Science, 207, 203-205. Kyllonen, P. C. 1996. Is working memory capacity Spearman’s g? In: Dennis, I. – Tapsfield, P. (eds.): Human abilities: Their nature and measurement. Erlbaum, Mahwah, NJ, 49-75. Kyllonen, P. C. – Christal, R. E. 1990. Reasoning ability is (little more than) working-memory capacity?! Intelligence, 14, 389-433. Lacey, J. I. 1982/1967. A szomatikus válaszok mintázódása és a stressz: kísérlet az aktivációs elmélet revíziójára. In: Kulcsár Zsuzsanna – Szakács Ferenc (szerk.): A differenciálispszichofiziológia alapjai. Tankönyvkiadó, Budapest, 212-241. Laine, M. – Niemi, J. – Koivuselka-Sallinen, P. – Hyöna, J. 1995. Morphological processing of polymorphemic nouns in a highly inflecting language. Cognitive Neuropsychology, 12, 477-502. Lang, P. 1995. The emotion probe. American Psychologist, 50, 372-385. Lange, C. 1922/1885. The emotions (I. A. Haupt, trans.). Williams & Wilkins, Baltimore. Lanzetta, J. T. – Cartwright-Smith, J. – Eleck, R. E. 1976. Effects of nonverbal dissimulation on emotional experience and autonomic arousal. Journal of Personality and Social Psychology, 33, 354370. Larson, G. E. – Alderton, D. L. 1990. Reaction time variability and intelligence: A ’worst performance’ analysis of individual differences. Intelligence, 14, 309-325. László János 2005. A történetek tudománya. Bevezetés a narratív pszichológiába. Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest. Laudanna, A. – Burani, C. 1995. Distributional properties of derivational affixes: Implications for processing. In: Feldman, L. B. (ed.): Morphological aspects of language processing: Cross-linguistic perspectives. Erlbaum, Hillsdale, NJ, 345-364. Laukka, P. – Juslin, P. N. – Bresin, R. 2005. A dimensional approach to vocal expression of emotion. Cognition and Emotion, 19, 633-653.



Lazarus, R. S. 1966. Psychologicalstress and the coping process. McGraw-Hill, New York. Lazarus, R. S. 1982. Thoughts on the relations between emotion and cognition. American Psychologist, 37, 1019-1024. Lazarus, R. S. 1989/1984. A kogníció elsőbbségéről. In: Barkóczi Ilona – Séra László (szerk.): Érzelmek és érzelemelméletek II. Tankönyvkiadó, Budapest, 213-226. Lazarus, R. S. 1993. From psychological stress to the emotions: A history of changing outlooks. Annual Review of Psychology, 44, 1-21. Leary, T. 2003. Az extázis politikája. Edge 2000, Budapest. LeDoux, J. E. 1995. Emotion: Clues from the brain. Annual Review of Psychology, 46, 209-235. LeDoux, J. E. 2000. Emotion circuits in the brain. Annual Review of Neuroscience, 23, 155-184. Leibniz, G. W. 1986. Metafizikai értekezés. In: Leibniz válogatott filozófiai írásai. Európa Könyvkiadó, Budapest. Leslie, A. 1994. ToMM, ToBy, and Agency: Core architecture and domain specificity. In: Gelman, S. (ed.): Domain specificity in cognition and culture. Cambridge University Press, New York. Levelt, W. 1999. Models of word production. Trends in Cognitive Sciences, 3, 223-232. Levelt, W. J. M. 2003. Producing spoken language: A blueprint of the speaker. In: Brown, C. – Hagoort, P. (eds.): The neurocognition of language. Oxford Univerisity Press, Oxford, 83-122. Leventhal, H. – Tomarken, A. J. 1989/1986. Az érzelemkutatás mai problémái. In: Barkóczi Ilona – Séra László (szerk.): Érzelmek és érzelemelméletekII. Tankönyvkiadó, Budapest, 275-332. Levine, J. 1983. Materialism and qualia: The explanatory gap. Pacific Philosophical Quarterly, 64, 354-361. Levinson, S. C. 1989. A review of relevance. Journal of Linguistics, 25, 455-472. Liberman, A. M. – Cooper, F. S. – Shankweiler, D. P. – Studdert-Kennedy, M. 1967. Perception of the speech code. Psychological Review, 74, 6, 431-461. Libet, B. – Gleason, C. A. – Wright, E. W. – Pearl, D. K. 1983. Time of conscious intention to act in relation to onset of cerebral activity (readiness-potential): The unconscious initiation of a freely volun- tary act. Brain, 106, 3, 623-642. Lillard, A. 1998. Ethnopsychologies: Cultural variations in theories of mind. Psychological Bulletin, 123, 3-31. Lisker, L. 1978. Rapid vs. rabid: A catalogue of acoustic features that may cue the distinction. Haskins Laboratories Status Report on Speech Research SR, 54, 127-132. Loewenstein, G. – Lerner, J. S. 2003. The role of affect in decision making. In: Davidson, R. J. – Scherer, K. R. – Goldsmith, H. H. (eds.): Handbook of affective sciences. Oxford University Press, Oxford, 619-643. Ludwig, A. M. 1975. Some general views on altered states of conciousness. In: Tart, C. T.: States of consciousness. Dutton, New York. Lukács Ágnes 2001. Szabályok és kivételek: a kettős modell érvényessége a magyarban. In: Pléh Csaba – Lukács Ágnes: A magyar morfológiapszicholingvisztikai aspektusai. Osiris, Budapest. Lukács, Á. 2005. Language abilities in Williams syndrome. Akadémiai Kiadó, Budapest. Lukács, Á. – Pléh, Cs. 1999. Hungarian cross-modal priming and treatment of nonsense words supports the dual process hypothesis. Commentary on Harald Clahsen’s Rules of Language. Behavioral and Brain Sciences, 22, 6, 1030-1031.



Lukács Ágnes – Pléh Csaba 2003. A nyelv idegrendszeri reprezentációja. In: Pléh Csaba – Kovács Gyula – Gulyás Balázs (szerk.): Kognitív idegtudomány. Osiris, Budapest, 528-560. Lukács Ágnes – Pléh Csaba – Racsmány Mihály 2005. Nyelvi képességek Williams-szindrómában. Pszichológia, 4, 309-347. Lukatela, G. – Carello, C. – Turvey, M. T. 1987. Lexical representation of regular and irregular inflected nouns. Language and Cognitive Processess, 2, 59-63. Lupker, S. J. 1979. The semantic nature of response competition in the picture-word interference task. Memory & Cognition, 7, 485-495. Lupker, S. J. 1982. The role of phonetic and orthographic similarity in picture-word interference. Cana- dian Journal of Psychology, 36, 349-367. Luria, A. R. 1966. The higher corticalfunctions of man. Basic Books, New York. Lurija, A. R. 1987. Utam a lélekhez. Gondolat, Budapest. Lutz, C. 1982. The domain of emotion words on Ifaluk. American Ethnologist, 9, 113-128. Lykken, D. T. 1982/1968. Neuropszichológia és pszichofiziológia a személyiségkutatásban. In: Kulcsár Zsuzsanna – Szakács Ferenc (szerk.): A differenciális pszichofiziológia alapjai. Tankönyvkiadó, Budapest, 8-85. Lynn, R. 1989. A nutrition theory of the secular increases in intelligence: Positive correlations between height, head size and IQ. British Journal of Educational Psychology, 59, 372-377. Lynn, R. 1990. The role of nutrition in secular increases in intelligence. Personality andIndividual Differences, 11, 273-285. Lynn, R. 1994. Sex differences in intelligence and brain size: A paradox resolved. Personality and Individual Differences, 17, 257-271. Lynn, R. 1998. In support of the nutrition theory. In: Neisser, U. (ed.): The rising curve. American Psychological Association, Washington, DC, 207-215. Lynn, R. 1999. Sex differences in intelligence and brain size: A developmental theory. Intelligence, 27, 1-12. Lynn, R. 2006. Race differences in intelligence: An evolutionary analysis. Washington Summit Pub- lishers, Washington. Lynn, R. – Irwing, P. 2004. Sex differences on the progressive matrices: A meta-analysis. Intelligence, 32, 481498. Lynn, R. – Vanhanen, T. 2002. IQ and the wealth of nations. Praeger, Westport, CT. MacKay, D. G. 1976. On the retrieval and lexical structure of verbs. Journal of Verbal Lerning and Verbal Behaviour, 15, 169-182. MacKinnon, D. W. 1962. The nature and nurture of creative talent. American Psychologist, 17, 484-495. Mackintosh, N. J. 1996. Sex differences and IQ. Journal of Biosocial Science, 28, 559-571. Mackintosh, N. J. 1998. IQ and human intelligence. Oxford University Press, Oxford. Mackintosh, N. J. 1999. Exploring component correlations rather than g. PSYCOLOQUY, 10, 75, http:// www.cogsci.soton.ac.uk/ cgi/psyc/newpsy?10.075 Mackintosh, N. J. – Bennett, E. S. 2002. IT, IQ and perceptual speed. Personality and Individual Differences, 32, 685-693. Mackintosh, N. J. – Bennett, E. S. 2003. The fractionation of working memory maps onto different components of intelligence. Intelligence, 31, 519-531. 357 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


MacLean, P. D. 1972/1968. A limbikus rendszer pszichofiziológiája. In: Ádám György (szerk.): Pszichofiziológia. Gondolat, Budapest, 288-316. MacLeod, C. M. – Hunt, E. B. – Mathews, N. N. 1978. Individual differences in the verification of sen- tencepicture relationships. Journal of Verbal Learning and Verbal Behavior, 17, 493-507. MacWhinney, B. 2003. A nyelvfejlődés epigenezise. In: Pléh Csaba – Kovács Gyula – Gulyás Balázs (szerk.): Kognitív idegtudomány. Osiris, Budapest, 505-527. MacWhinney, B. – Bates, E. (eds.) 1989. The crosslinguistic study of sentenceprocessing. Cambridge University Press, Cambridge. Magyari Lilla 2005. A morfológiai feldolgozás kísérleti vizsgálata. A képzett szavak szerveződése a mentális lexikonban. Szakdolgozat, ELTE Pszichológia Szak. Magyari Lilla – Németh Dezső 2003. Verbális munkamemória és szövegmegértés. Tudomány és Lélek, 6, 9, 519. Marcel, A. J. 1983. Conscious and unconscious perception: Experiments on visual masking and word recognition. Cognitive Psychology, 15, 197-237. Marcus, G. 2006. Startling starlings. Nature, 440, 1117 – 1118. Mareschal, D. – Johnson, M. H. – Sirois, S. – Spratling, M. – Thomas, M. – Westermann, G. 2007. Neuroconstructivism. Vol. I. How the brain constructs cognition. Oxford University Press, Oxford, UK. Márkus András 2000. A matematikai képességek zavarai. In: Illyés Sándor (szerk.): Gyógypedagógiai alapismeretek. ELTE BGGYTF, Budapest, 281-305. Marr, D. 1982. Vision. Freeman, San Francisco. Marsh, G. – Friedman, M. – Welch, V. – Desberg, P. 1981. A cognitive developmental theory of reading acquisition. In: MacKinnon, G. E. – Walker, T. G. (eds.): Readingresearch: Advances in theory and practice. Academic Press, New York. Marslen-Wilson, W. 1987. Functional parallelism in spoken word-recognition. Cognition, 25, 71-102. Marslen-Wilson, W. – Tyler, L. K. 1980. The temporal structure of spoken language understanding. Cognition, 8, 1-71. Marslen-Wilson, W. D. – Tyler, L. K. 1998. Rules, representations and the English past tense. Trends in Cognitive Sciences, 2, 428-435. Marslen-Wilson, W. D. – Tyler, L. K. – Waksler, R. – Older, L. 1994. Morphology and meaning in the English mental mexicon. Psychological Review, 101, 4, 3-33. Marton L. Magda 1983. A viselkedés szabályozásának két elve. Általános lélektani, személyiségpszichológiai és pszichopatológiai megközelítés. Pszichológia, 3, 3-42. Matin, E. 1974. Saccadic suppression: A review and ananalysis. Psychological Bulletin, 81, 899917. Matsumoto, D. 1989. The role of facial response in the experience of emotion: More methodological problems and a meta-analysis. Journal of Personality andSocial Psychology, 52, 769-774. Maxfield, M. C. 1990. Effects of rhythmic drumming on EEG and sujective experiences. Unpublished doctoral dissertation. Institue of Transpersonal Psychology, Menlo Park, CA. (Idézi: Vaitl et al. 2005.) Mayer, J. D. – Salovey, P. – Caruso, D. 2001. Models of emotional intelligence. In: Sternberg, R. J. (ed.): Handbook of intelligence. Cambridge University Press, Cambridge, 396-420. Mayer, R. E. 1992. Thinking,problemsolving, cognition. Second ed. W. H. Freeman and Company, New York.



Mayzner, M. S. – Tresselt, M. E. 1958. Anagram solution times: A function of letter-order and word frequency. Journal of Experimental Psychology, 56, 350-376. Mazzocco, M. M. M. – Reiss, A. L. 1999. Normal variation in size of the FMR2 gene is not associated with variation in intellectual performance. Intelligence, 27, 175-182. McCarthy, R. – Warrington, E. K. 1984. A two-route model of speech production: Evidence from aphasia. Brain, 107, 463-485. McClelland, D. C. 1973. Testing for competence rather than intelligence. American Psychologist, 28, 1-14. McClelland, J. L. – Elman, J. L. 1986. The TRACE model of speech perception. Cognitive Psychology, 18, 186. McClelland, J. – Rumelhart, D. (eds.) 1986. Parallel distributedprocessing: Explorations in the microstructure of cognition. MIT Press, Cambridge, MA. McCloskey, M. 1992. Cognitive mechanisms in numerical processing: Evidence from acquired dys- calculia. Cognition, 44, 1-2, 107-157. McConkey, K. M. 1989. Complexities of hypnotic mood and memory. Journal of Social Behavior and Personality, 4, 2, 53-56. McConkie, G. W. – Rayner, K. 1976. Asymmetry of the perceptual span in reading. Bulletin of the Psychonomic Society, 8, 365-368. McNally, R. J. 1987. Preparedness and phobias: A review. Psychological Bulletin, 101, 283-303. Mechner, F. 1958. Probability relations within response sequences under ratio reinforcement. Journal of the Experimental Analysis of Behavior, 1, 109-122. Mechner, F. – Guevrekian, L. 1962. Effects of deprivation upon counting and timing in rats. Journal of the Experimental Analysis of Behavior, 5, 463-466. Meck, W. H. – Church, R. M. 1983. A mode control model of counting and timing processes. Journal of Experimental Psychology: Animal Behavior Processes, 9, 320-334. Mehler, J. – Bever, T. G. 1967. Cognitive capacity of very young children. Science, 158, 157-158. Meltzoff, A. N. – Moore, M. K. 1977. Imitations of facial and manual gestures by human neonates. Science, 198, 75-78. Mercado, F. – Carrietié, L. – Tapia, M. – Gómez-Jarabo, G. 2006. The influence of emotional context on attention in anxious subjects: Neurophysiological correlates. Anxiety Disorders, 20, 72-84. Meringer, R. – Mayer, C. 1895. Versprechen und Verlesen: Einepsychologisch-linguistische Studie. John Benjamins Publishing Co., Amsterdam. Mérő László 1985. Az intelligencia örökölhetőségének mérésére kifejlesztett matematikai módszerek. In: Illyés Sándor (szerk.): Nevelhetőség és általános iskola. Oktatáskutató Intézet, Budapest, 243-294. Mérő László 1996. Mindenki másképp egyforma. Tericum, Budapest. Mérő László 1997. Észjárások. Tericum, Budapest. Mészáros, I. – Crawford, H. – Szabó, Cs. 1989. Hypnotic susceptibility and cerebral hemisphere preponderance: Verbal-imaginal discrimination task. In: Gheorghiu, V. A. – Nette, P. – Eysenck, J. J. (eds.): Suggestion andsuggestibility: Theory and research. Springer-Verlag, Berlin, 191-203. Meyer, D. E. – Schvaneveldt, R. W. 1971. Facilitation in recognizing words: Evidence of a dependence upon retrieval operations. Journal of Experimental Psychology, 90, 227-234.



Miller, G. A. 1991/1962. A nyelvtan pszichológiai vizságálata. In: Pléh Csaba (szerk.): Szöveggyűjtemény a pszicholingvisztika tanulmányozásához. Tankönyvkiadó, Budapest. Miller, G. A. – Galanter, E. – Pribram, K. H. 1960. Plans and the structure of behavior. Henry Holt, New York. Miller, G. A. – Johnson-Laird, P. N. 1976. Language and perception. Harvard University Press, Cambridge. Miller, G. A. – McKean, K. E. 1964. A chronometric study of some relations between sentences. Quar- terly Journal of Experimental Psychology, 16, 297-308. Miller, K. – Perlmutter, M. – Keating, D. 1984. Cognitive arithmetic: Comparison of operations. Journal of Experimental Psychology, 10, 46-60. Milne, R. W. 1982. Predicting garden path sentences. Cognitive Science, 6, 349-374. Mingroni, M. A. 2004. The secular rise in IQ: Giving heterosis a closer look. Intelligence, 32, 65-83. Mitchell, D. 1987. Lexical guidance in human parsing: Locus and processing characteristics. In: Colt- heart, M. (ed.): Attention andperformance 12. Lawrence Erlbaum, Hillsdale, NJ, 601-681. Mortensen, C. D. 1972. Communication: The study of human communication. Chapter 2, Communication models. McGraw-Hill Book Co., New York. Morton, J. 1964. A model for continuous language behavior. Language and Speech, 7, 40-70. Morton, J. 1969. Interaction of information in word recognition. Psychological Review, 76, 165-178. Morton, J. 1979. Word recognition. In: Morton, J. – Marshall, J. (eds.): Psycholinguistics 2. Structures and processes. MIT Press, Cambridge, MA, 27-85. Morton, J. 1982. Disintegrating the lexicon: An information processing approach. In: Mehler, J. – Walker, E. – Garrett, M. (eds.): On mental representation. Erlbaum, Hillsdale, NJ, 89-109. Mousty, P. – Bertelson, P. 1992. Finger movements in Braille reading: The effect of local ambiguity. Cognition, 43, 67-84. Moyer, R. S. – Landauer, T. 1967. The time required for judgements of numerical inequality. Nature, 215, 15191520. Müller, R.-A. 1996. Innateness, autonomy, universality? Neurobiological approaches to language. Behavioral and Brain Sciences, 19, 4, 611-675. Nagel, T. 1974. What is it like to be a bat? The Philosophical Review, 83, 4, 435-50. Nash, M. R. 1987. What, if anything is regressed about hypnotic age regression? A review of the empirical literature. Psychological Bulletin, 102, 42-52. Neiss, R. 1988. Reconceptualizing arousal: Psychobiological states in motor performance. Psychological Bulletin, 103, 345-366. Neisser, U. (ed.) 1998. Therising curve. American Psychological Association, Washington. Németh Dezső 2002. A munkamemória fejlődése és mondatmegértés. Pszichológia, 22, 3, 267-276. Németh Dezső 2006. A nyelvi folyamatok és emlékezeti rendszerek kapcsolata. Akadémiai Kiadó, Budapest. Nettelback, T. – Lally, M. 1976. Inspection time and measured intelligence. British Journal of Psychology, 67, 17-22. Neubauer, A. C. – Fink, A. 2003. Fluid intelligence and neural efficiency: Effects of task complexity and sex. Personality and Individual Differences, 35, 811-827.



Neubauer, A. C. – Fink, A. – Schrausser, D. G. 2002. Intelligence and neural efficiency: The influence of task content and sex on brain-IQ relationship. Intelligence, 30, 515-536. Neubauer, A. C. – Grabner, R. H. – Fink, A. – Neuper, C. 2005. Intelligence and neural efficiency: Further evidence of the influence of task content and sex on the brain-IQ relationship. Cognitive Brain Research, 25, 217-225. Neville, H. J. 1993. Neurobiology of cognitive and language processing: Effects of early experience. In: Johnson, M. H. (ed.): Brain development and cognition: A reader. Blackwell, Oxford, 665-678. Nieder, A. 2005. Counting on neurons: The neurobiology of numerical competence. Nature Reviews Neuroscience, 6, 177-190. Nieder, A. – Friedman, D. J. – Miller, E. K. 2002. Representation of the quantity of the visual items in the primate prefrontal cortex. Science, 297, 1708-1711. Niemi, J. – Laine, M. – Tuominen, J. 1994a. Cognitive morphology in Finnish: Foundations of a new model. Language and Cognitive Processes, 9, 423-446. Niemi, J. – Laine, M.- Koivuselka-Sallinen, P. 1994b. Mental morphology and the Finnish verb: Aphasiological and normal data. Brain and Language, 47, 509-511. Norman, D. A. – Shallice, T. 1986. Attention to action: Willed and automatic control of behaviour. In: Davidson, R. J. – Schwartz, G. E. – Shapiro, D. (eds ): Consciousness andself regulation: Advances in research. Vol. IV. Plenum Press, New York, 1-18. Oatley, K. – Jenkins, J. M. 2001/1996. Érzelmeink. Osiris, Budapest. Ochsner, K. N. – Schacter, D. L. 2003. Remembering emotional events: A social cognitive neuroscience approach. In: Davidson, R. J. – Scherer, K. R. – Goldsmith, H. H. (eds.): Handbook of affective sciences. Oxford University Press, Oxford, 643-661. Olds, J. 1972/1955. A jutalom fiziológiai mechanizmusai. In: Ádám György (szerk.): Pszichofiziológia. Gondolat, Budapest, 317-327. Orne, M. T. 1962. On the social psychology of the psychological experiment: With particular reference to demand characteristics and their implications. American Psychologist, 17, 11, 552-559. Ornstein, R. E. 1981. The psychology of consciousness. Penguin Books, Harmondsworth, Middlesex, England. Ornstein, R. 1985. Psychology: The study of human experience. Harcourt Brace Jovanovich Publishers, San Diego – Toronto. Ortony, A. – Turner, T. J. 1990. What’s basic about basic emotions? Psychological Review, 97, 315331. Öhman, A. – Flykt, A. – Esteves, F. 2001. Emotion drives attention: Detecting the snake in the grass. Journal of Experimental Psychology: General, 130, 466-478. Panksepp, J. 1982. Toward a general psychobiological theory of emotions. Behavioral and Brain Sci- ences, 5, 407-467. Panksepp, J. 1998. Affective neuroscience: The foundations of human and animal emotions. Oxford University Press, New York. Papez, J. W. 1937. A proposed mechanism of emotion. Archives of Neurology and Pathology, 38, 725743. Para, C. – Esteves, F. – Flykt, A. – Öhman, A. 1997. Pavlovian conditioning to social stimuli: Backward masking and the dissociation of implicit and explicit cognitive processes. European Psychologist, 2, 106-117. Paradis, M. 1998. The other side of language: Pragmatic competence. Journal of Neurolinguistics, 11, 1-2, 1-10. Parish, S. M. 1991. The sacred mind: Newar cultural representations of mental life and the production of moral consciousness. Ethos, 19, 313-351. 361 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


Parkinson, B. 1989/1985. A hamis vegetatív visszajelentés érzelmi hatásai. In: Barkóczi Ilona – Séra László (szerk.): Érzelmek és érzelemelméletek I. Tankönyvkiadó, Budapest, 144-184. Peirce, C. S. 1894. What is a sign? Kézirat. Forrás: http://www.iupui.edu/~peirce/ep/ep2/ep2book/ch02/ ep2ch2.htm, letöltve: 2007. december 12. Perin, D. 1983. Phonemic segmentation and spelling. British Journal of Psychology, 74, 129-144. Perner, J. – Lang, B. 2000. Theory of mind and executive function: Is there a developmental relationship? In: Baron-Cohen, S. – Tager-Flusberg, H. – Cohen, D. J. (eds.): Understanding other minds: Per- spectives from developmental cognitive neuroscience. 2nd edition. Oxford University Press, Oxford. Perner, J. 2000. Memory and theory of mind. In: Tulving, E. – Craik, F. I. M. (eds.): The Oxford handbook of memory. Oxford University Press, Oxford. Petrill, S. A. – Ball, D. – Eley, T. – Hill, L. – Plomin, R. – Mcclearn, G. E. – Smith, D. L. – Chorney, K. – Chorney, M. – Hershz, M. S. – Detterman, D. K. – Thompson, L. A. – Benbow, C. – Lubinski, D. – Daniels, J. – Owen, M. J. – McGuff, P. 1997. Failure to replicate a QTL association between a DNA marker identified by EST00083 and IQ. Intelligence, 25,179-184. Petrill, S. A. – Plomin, R. – McClearn, G. E. – Smith, D. L. – Vignetti, S. – Chorney, M. J. – Chorney, K. – Thompson, L. A. – Detterman, D. K. – Benbow, C. – Lubinski, D. – Daniels, J. – Owen, M. J. – McGuffin, P. 1996. DNA markers associated with general and specific cognitive abilities. Intelli- gence, 23, 191-203. Petrill, S. A. – Thompson, L. A. 1994. The effect of gender upon heritability and common environmental estimates in measures of scholastic achievement. Personality and Individual Differences, 16, 631641. Piazza, M. – Izard, V. – Pinel, P. – Le Bihan, D. – Dehaene, S. 2004. Tuning curves for approximate numerosity in the human intraparietal sulcus. Neuron, 44, 547-555. Pica, P. – Lemer, C. – Izard, V. – Dehaene, S. 2004. Exact and approximate arithmetic in an Amazonian indigene group. Science, 306, 499-503. Piccione, C. – Hilgard, E. R. – Zimbardo, P. G. 1989. On the stability of measured hypnotizability ove a 25 year period. Journal of Personality and Social Psychological Review, 57, 289-295. Pickering, M. J. – Branigan, H. P. 199. Syntactic priming in language production. Trends in Cognitive Science, 3, 136-141. Pickering, M. J.- Traxler, M. J. 1998. Plausibility and recovery from garden paths: An eye-tracking study. Journal of Experimental Psychology: Learning, Memory, and Cognition, 24, 940-961. Pinel, P. – Dehaene, S. – Riviere, D. – LeBihan, D. 2001. Modulation of parietal activation by semantic distance in a number comparison task. Neuroimage, 14, 1013-1026. Pinel, P. – Piazza, M. – Le Bihan, D. – Dehaene, S. 2004. Distributed and overlapping cerebral representations of number, size, and luminance during comparative judgments. Neuron, 41, 983-993. Pinker, S. 1991. Rules of language. Science, 253, 530-535. Pinker, S. 1999a. A nyelvi ösztön. Hogyan hozza létre az elme a nyelvet? Typotex, Budapest. Pinker, S. 1999b. Words and rules. Basic Books, New York. Pinker, S. 2002. Hogyan működik az elme? Osiris, Budapest. Pinker, S. – Bloom, P. 1990. Natural language and natural selection. Behavioral and Brain Sciences, 13, 4, 707784. Pinker, S. – Prince, A. 1994. Regular and irregular morphology and the psychological status of rules of grammar. In: Lima, S. D. – Corrigan, R. L. – Iverson, G. K. (eds.): The reality of linguistic rules. Benjamins, Amsterdam, 321-351.



Pinker, S. – Ullman, M. 2002. The past and future of the past tense. Trends in Cognitive Science, 6, 11, 456463. Platt, J. R – Johnson, D. M. 1971. Localization of position within a homogenous behavior chain: Effects of error contingencies. Learning andMotivation, 2, 386-414. Plaut, D. 1995. Double dissociations without modularity: Evidence from connectionist neuropsychology. Journal of Clinical ExperimentalNeuropsychology, 17, 291-331. Plaut, D. C. – McClelland, J. L. – Seidenberg, M. S. 1995. Reading exception words and pseudowords: Are two routes really necessary? In: Levy, J. P. – Bairaktaris, D. – Bullinaria, J. – Cairns, P. (eds.): Con- nectionist models of memory and language. UCL Press, London, 145-159. Plaut, D. C. – McClelland, J. L. – Seidenberg, M. S. – Patterson, K. 1996. Understanding normal and im- paired word reading: Computational principles in quasi-regular domains. Psychological Review, 103, 56-115. Pléh Csaba 1980. A pszicholingvisztika horizontja. Akadémiai Kiadó, Budapest. Pléh Csaba 1986. Az elme modularitása. Magyar Filozófiai Szemle, 30, 211-216. Pléh Csaba 1992. Pszichológiatörténet. Gondolat Kiadó, Budapest. Pléh Csaba 1998a. Bevezetés a megismeréstudományba. Typotext, Budapest. Pléh Csaba 1998b. A mondatmegértés a magyar nyelvben. Pszicholingvisztikai kísérletek és modellek. Osiris, Budapest. Pléh Csaba 1998c. A különbségek kultusza, avagy a szelekció. Értékelő szempontok a klasszikus személyiséglélektanban. In: Pléh Csaba: Hagyomány és újítás a pszichológiában. Balassi, Budapest, 3951. Pléh Csaba 2000a. A lélektan története. Osiris, Budapest. Pléh Csaba 2000b. A magyar morfológia pszicholingvisztikai aspektusai. In: Kiefer Ferenc (szerk.): Strukturális magyar nyelvtan. 3. köt. Morfológia. Akadémiai Kiadó, Budapest. Pléh Csaba 2002. Az olvasás és a megismerési architektúra. Iskolakultúra, 11, 39-45. Pléh Csaba 2003a. A természet és a lélek. Osiris, Budapest. Pléh Csaba 2003b. Hogyan vegyük komolyan az idegtudományt a pszicholingvisztikában? In: A természet és a lélek. Osiris, Budapest, 95-128. Pléh Csaba (szerk.) 1996. Kognitív tudomány. Osiris – Láthatatlan Kollégium, Budapest. Pléh Csaba – Kas Bence – Lukács Ágnes 2007. A nyelvi fejlődés zavarai. In: Kállai János – Bende István – Karádi Kázmér – Racsmány Mihály (szerk.): Bevezetés a neuropszichológiába. Medicina Kiadó, Budapest. Pléh Csaba – Lukács Ágnes 2001. A magyar morfológia pszicholingvisztikai aspektusai. Osiris, Budapest, Pléh Csaba – MacWhinney, B. 1985. Formai és szemantikai tényezők egyszerű magyar mondatok megértésében és a megértés fejlődésében. Pszichológia, 5, 321-378. Plomin, R. 1997. Identifying genes for cognitive abilities and disabilities. In: Sternberg, R. J. – Grigoren- ko, E. (eds.): Intelligence, heredity andenvironment. Cambridge University Press, Cambridge, 89104. Plomin, R. – Kennedy, J. K. J. – Craig, I. W. (in press). The quest for quantitative trait loci associated with intelligence. Intelligence. Plomin, R. – McClearn, G. E. – Pedersen, N. L. – Nesselroade, J. R. – Bergeman, C. S. 1988. Genetic influence on childhood family environment perceived retrospectively from the last half of the life span. Developmental Psychology, 24, 738-745.



Plomin, R. – McClearn, G. E. – Smith, D. L. – Skuder, P. – Vignetti, S. – Chorney, M. J. – Chorney, K. – Kasarda, S. – Thompson, L. A. – Detterman, D. K. – Petrill, S. A. – Daniels, J. – Owen, M. J. – McGuffin, P. 1995. Allelic associations between 100 DNA markers and high versus low IQ. Intelli- gence, 21, 31-48. Plomin, R. – McClearn, G. E. – Smith, D. L. – Vignetti, S. – Chorney, M. J. – Chorney, K. – Venditti, C. P. – Kasarda, S. – Thompson, L. A. – Detterman, D. K. – Daniels, J. – Owen, M. J. – McGuffin, P. 1994. DNA markers associated with high versus low IQ: The IQ quantitative trait loci (QTL) project. Behavior Genetics, 24, 107-118. Plomin, R. – Petrill, S. A. 1997. Genetics and intelligence: What’s new? Intelligence, 24, 53-77. Plutchik, R. 1980. Emotion: A psychoevolutionary synthesis. Harper & Row, New York. Plutchik, R. 1994. The psychology and biology of emotion. HarperCollins, New York. Popper, K. R. 1972. Of clocks and clouds. In: Objectiveknowledge. Clarendon Press, Oxford. Postma, A. – Winkel, J. – Tuiten, A. – van Honk, J. 1999. Sex differences and menstrual cycle effects in human spatial memory. Psychoneuroendocrinology, 24, 175-192. Power, M. – Dalgleish, T. 1997. Cognition and emotion: From order to disorder. Psychology Press, Hove. Prasada, S. – Pinker, S. – Snyder, W. 1990. Some evidence that irregular forms are retrievedfrom memory but regular forms are rule generated. Paper presented at the Thirty-first Annual Meeting of the Psychonomic Society. New Orleans, november 16-18. Premack, D. – Woodruff, G. 1978. Does the chimpanzee have a theory of mind? Behavior and Brain Science, 1, 515-526. Pylyshyn, Z. W. 1973. What the mind’s eye tells the mind’s brain: A critique of mental imagery. Psychological Bulletin, 80, 1-24. Racsmány Mihály 2004. A munkamemória szerepe a megismerésben. Akadémiai Kiadó, Budapest. Racsmány, M. – Lukács, Á. – Pléh, Cs. – Király, I. 2001. Some cognitive tools for word learning: The role of working memory and goal preference. Behavioral and Brain Sciences, 24, 6, 1115-1117. Rainville, P. – Carrier, B. – Hofbauer, R. K. – Bushnell, M. C. – Duncan, G. H. 1999. Dissociation of sensory and affective dimensions of pain usising hypnotic modulation. Pain, 82, 159-171. Raven, J. 2002. Response to Flynn: Searching for justice: The discovery of IQ gains over time. WebPsychEmpiricist. Retrieved (2006. 08. 06.) from: http://www.wpe.info/papers_table.html Rayner, K. 1998. Eye movements in reading and information processing: 20 years of research. Psycho- logical Bulletin, 124, 372-4 Rayner, K. 1999. The perceptual span and peripheral cues in reading. Cognitive Psychology, 7, 1, 65-81. Rayner, K. – Carlson, M. – Frazier, L. 1983. The interaction of syntax and semantics during sentence processing: Eye movements in the analysis of semantically biased sentences. Journal of Verbal Learning and VerbalBehaviour, 223, 358-374. Rayner, K. – Morris, R. K. 1992. Eye movement control in reading: Evidence against semantic preproc- essing. Journal of Experimental Psychology: Human Perception and Performance, 18, 1, 163-172. Reber, A. S. – Anderson, J. R. 1970. The perception of clicks in linguistic and non-linguistic messages. Perception and Psychophysics, 8, 81-89. Reed, T. E. – Jensen, A. R. 1991. Arm nerve conduction velocity (NCV), brain NCV, reaction time, and intelligence. Intelligence, 15, 33-47. Reed, T. E. – Jensen, A. R. 1992. Conduction velocity in a brain nerve pathway of normal adults correlates with intelligence level. Intelligence, 16, 259-272. 364 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


Reed, T. E. – Jensen, A. R. 1993a. Choice reaction time and visual pathway nerve conduction velocity both correlate with intelligence but appear not to correlate with each other: Implications for information processing. Intelligence, 17, 191-203. Reed, T. E. – Jensen, A. R. 1993b. A somatosensory latency between the thalamus and cortex also correlates with level of intelligence. Intelligence, 17, 443-450. Reeve, J. 2005. Understanding motivation and emotion. John Wiley & Sons, Hoboken. Rinn, W. E. 1989/1984. Az arckifejezés neuropszichológiája. Az arckifejezések neurológiai és pszichológiai mechanizmusainak áttekintése. In: Barkóczi Ilona – Séra László (szerk.): Érzelmek és érzelemelméletek I. Tankönyvkiadó, Budapest, 187-231. Rips, L. J. 1983. Cognitive processes in propositional reasoning. Psychological Review, 90, 1, 38-71. Robbins, T. V. – Everitt, B. J. 1995. Arousal systems and attention. In: Gazzaniga, M. S. (ed.): The cognitive neurosciences. MIT Press, Cambridge, 703-720. Rolls, E. T. 2000. Précis of the brain and emotion. Behavioral and Brain Sciences, 23, 177-234. Roseman, I. J. 1984. Cognitive determinants of emotion: A structural theory. In: Shaver, P. R. (ed.): Review of personality andsocial psychology. Vol. 5. Emotions, relationships, and health. Sage, Bev- erly Hills, 11-36. Roseman, I. J. – Antoniou, A. A. – Jose, P. E. 1996. Appraisal determinants of emotions: Constructing a more accurate and comprehensive theory. Cognition and Emotion, 10, 241-277. Rosenzweig, M. R. – Krech, D. – Bennett, E. – Diamond, M. C. 1962. Effects of environmental complexity and training on brain chemistry and anatomy: A replication and extension. Journal of Compara- tive andPhysiological Psychology, 55, 429-437. Rowe, D. C. – Vesterdal, W. J. – Rodgers, J. L. 1998. Herrnstein’s syllogism: Genetic and shared environmental influences on IQ, education, and income. Intelligence, 26, 405-423. Rönnberg, J. – Söderfeldt, B. – Risberg, J. 2000. The cognitive neuroscience of signed language. Acta Psychologica, 105, 237-254. Rubinstein, O. – Henik, A. – Berger, A. – Shahar-Shalev, S. 2002. The development of internal representations of magnitude and their assiciation with Arabic numerals. Journal of Experimental Child Psy- chology, 81, 7492. Rumelhart, D. – McClelland, J. 1986. On learning the past tenses of English verbs: Implicit rules or parallel disributed processing? In: McClelland, J. – Rumelhart, D. – the PDP Research Group (eds.): Parallel distributed processing: Explorations in the microstructure of cognition. MIT Press, Cambridge, MA. Rumelhart, D. E. – McClelland, J. L. – the PDP Research Group 1986. Parallel distributed processing: Explorations in the microstructure of cognition. Vol. I. Foundations. MIT Press, Cambridge, MA. Rushton, J. P. 1989. Genetic similarity, human altruism, and group selection. Behavioral and Brain Sciences, 12, 503-559. Russell, J. A. 1980. A circumplex model of affect. Journal of Personality and Social Psychology, 39, 1161-1178. Russell, J. (ed.) 1997. Autism as an executive disorder. Oxford University Press, Oxford. Russell, J. A. – Lewicka, M. – Niit, T. 1989. A cross-cultural study of a circumplex model of affect. Journal of Personality and Social Psychology, 57, 848-856. Ruzsa Imre – Máté András 1997. Bevezetés a modern logikába. Osiris, Budapest. Sachs, J. D. 1967. Recognition memory for syntactic and semantic aspects of connected discourse. Per- ception and Psychophysics, 2, 437-442. Sacks, O. 1999. Antropológus a Marson. Osiris, Budapest. 365 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


Salovey, P. – Mayer, J. D. 1990. Emotional intelligence. Imagination, Cognition, and Personality, 9, 185-211. Sanehira, N. – Katayama, J. 1995. The ERP in the semantic priming paradigm: N400 reflecting the verification process in word recognition. Japan Journal of Physiology: Psychology Psychophysiology, 13, 1-12. Schachter, S. – Singer, J. E. 1989/1962. Az érzelmi állapotok kognitív, szociális és fiziológiai meghatározói. In: Barkóczi Ilona – Séra László (szerk.): Érzelmek és érzelemelméletek I. Tankönyvkiadó, Budapest, 63-95. Scherer, K. R. 1989/1984. Az érzelem természetéről és funkciójáról. Komponens folyamat megközelítés. In: Barkóczi Ilona – Séra László (szerk.): Érzelmek és érzelemelméletek II. Tankönyvkiadó, Budapest, 87-115. Scherer, K. R. 2003. Introduction: Cognitive components of emotion. In: Davidson, R. J. – Scherer, K. R. • Goldsmith, H. H. (eds.): Handbook of affective sciences. Oxford University Press, Oxford, 563571. Schmidt, F. L. – Hunter, J. E. 1998. The validity and utility of selection methods in personnel psychology: Practical and theoretical implications of 85 years of research findings. Psychological Bulletin, 124, 262-274. Schmidt, F. L. – Ones, D. S. – Hunter, J. E. 1992. Personnel selection. Annual Review of Psychology, 43, 627671. Schreuder, R. – Baayen, R. 1995. Modeling morphological processing. In: Feldman, L. B. (ed.): Morphological aspects of language processing. Lawrence Erlbaum, Hillsdale, NJ, 131-154. Schreuder, R. – Baayen, R. H. 1997. How complex simplex words can be. Journal of Memory and Language, 37, 118-139. Schriefers, H. – Meyer, A. – Levelt, W. 1990. Exploring the time course of lexical access in language production: Picture-word interference studies. Journal of Memory and Language, 29, 86-102. Scribner, S. 1989. Gondolkodásmódok és beszédmódok. In: Pléh Csaba (szerk.): Gondolkodáslélektan. Tankönyvkiadó, Budapest. Searle, J. 1996. Az elme, az agy és a programok világa. In: Pléh Csaba (szerk.): Kognitív tudomány. Osiris Láthatatlan Kollégium, Budapest, 136-151. Seashore, R. H. – Eckerson, L. D. 1940. The measurement of individual differences in general English vocabularies. Journal of Educational Psychology, 31, 14-38. Seidenberg, M. S. – McClelland, J. L. 1989. A distributed, developmental model of word recognition and naming. Psychological Review, 96, 523-568. Sekuler, R. – Mierkiewitz, D. 1977. Children’s judgments of numerical inequality. Child Development, 48, 630-633. Seligman, M. E. P. 1971. Phobias and preparedness. Behavior Therapy, 2, 307-320. Séra László 1997/1998. Érzelem- és megismerési modellek. Magyar Pszichológiai Szemle, 37, 1-4, 261272. Seron, X. – Pesenti, M. – Noel, M. P. 1992. Images of numbers, or ’When 98 is upper left and 6 sky blue’. Cognition, 44, 159-196. Service, E. 1992. Phonology, working memory, and foreign-language learning. Quarterly Journal of Experimental Psychology, 45A, 21-50. Shah, P. – Miyake, A. 1996. The separability of working memory resources for spatial thinking and language processing: An individual differences approach. Journal of Experimental Psychology: General, 125, 4-27. Shallice, T. 1988. The allocation of processing resources: Higher-level control. In: From neuropsychology to mental structure. Chapter 14. Cambridge University Press, Cambridge.



Shallice, T. 2004. The fractionation of supervisory control. In: Gazzaniga, M. S., et al. (eds.): The cognitive neurosciences. MIT Press, Cambridge, MA, 943-956. Shannon, C. E. – Weaver, W. 1949. A mathematical model of communication. University of Illinois Press, Urbana, IL. Shen, T. – Szűcs, D. 2006. Number discrimination in 6-year-old abacus learners and adult abacus ex- perts. Submitted. Singer, M. 1980. The role of case-filling inferences in the coherence of brief passages. Discourse Processes, 3, 3, 185-201. Singer, M. 1990. Answering questions about discourse. Discourse Processes, 13, 3, 261-277. Sipos, K. – Sipos, M. – Spielberger, C. D. 1988. A State-Trait Anxiety Inventory (STAI) magyar változata. In: Mérei Ferenc – Szakács Ferenc (szerk.): Pszichodiagnosztikai vademecum. Tankönyvkiadó, Budapest. Skinner, B. F. 1957. Verbal behavior. Copley Publishing Group, Acton, MA. Slobin, D. I. 1966. Grammatical transformations and sentence comprehension in childhood and adult- hood. Journal of Verbal Learning and Verbal Behavior, 5, 219-227. Smith, C. A. – Ellsworth, P. C. 1985. Patterns of cognitive appraisal in emotion. Journal of Personality and Social Psychology, 48, 813-838. Smith, M. C. – Wheeldon, L. R. 2001. Syntactic priming in spoken sentence production: An online study. Cognition, 78, 123-164. Smolensky, P. 1996. A konnekcionizmus helyes kezeléséről. In: Pléh Csaba (szerk.): Kognitív tudomány. Osiris – Láthatatlan Kollégium, Budapest, 87-135. Sneddon, L. U. 2003. The evidence for pain in fish: The use of morphine as an analgesic. Applied Animal BehaviourScience, 83, 2, 153-162. Snow, R. E. – Kyllonen, P. C. – Marshalek, B. 1984. The topography of ability and learning correlations. In: Sterberg, R. J. (ed.): Advances in the psychology of human intelligence. Erlbaum, Hillsdale, NJ. Spanos, N. P. – Coe, W. C. 1992. Social-psychological approach to hypnosis. In: Fromm, E. – Nash, M. R. (eds.): Contemporary hypnosis research. The Guilford Press, New York – London, 102-130. Spearman, C. E. 1904. ’General intelligence’ objectively determined and measured. American Journal of Psychology, 15, 201293. Spearman, C. E. 1923. The nature of ’intelligence’ and the principles of cognition. Macmillan, London. Spearman, C. E. 1927. The abilities of man. Macmillan, London. Spelke, E. S. – Tviskin, S. 2001. Language and number: A bilingual training study. Cognition, 78, 45-88. Spencer, L. M. – Spencer, S. M. 1993. Competence at work: Models for superior performance. John Wiley Sons, New York. Sperber, D. 1996. Processing effort. E-mail to E-mail Relevance List (5-5-1996). Sperber, D. 2002. In defense of massive modularity. In: Dupoux, E. (ed.): Language, brain and cognitive development: Essays in honor of Jacques Mehler. MIT Press, Cambridge, MA, 47-57. Sperber, D. – Cara, F. – Girotto, V. 1995. Relevance theory explains the selection task. Cognition, 57, 31-95. Sperber, D. – Wilson, D. 1986. Relevance: Communication and cognition. Harvard University Press, Cambridge, MA. Sperber, D. – Wilson, D. 2002. Pragmatics, modularity and mind-reading. Mind and Language, 17, 3-23. 367 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


Sperling, G. 1960. The information available in brief visual presentations. Psychological Monographs, 74, 1-29. Spiro, M. E. 1993. Is the Western conception of the self ’peculiar ’ within the context of the world cultures? Ethos, 21, 2, 107-153. Stanners, R. F. – Neiser, J. J. – Hernon, W. P. – Hall, R. 1979. Memory representation for morphologically related words. Journal of Verbal Learning and Verbal Behavior, 18, 399-412. Starkey, P. – Cooper, R. G. 1980. Perception of numbers by human infants. Science, 210, 1033-1035. Starkey, P. – Cooper, R. G. 1995. The development of subitizing in young children. British Journal of Developmental Psychology, 13, 399. Stazyk, E. H. – Ashcraft, M. H. – Hamann, M. S. 1982. A network approach to mental multiplication. Journal of Experimental Psychology: Learning, Memory and Cognition, 8, 320-335. Stemberger, J. – MacWhinney, B. 1986a. Frequency and the lexical storage of regularly inflected forms. Memory and Cognition, 14, 17-26. Stemberger, J. – MacWhinney, B. 1986b. Form-oriented errors in language processing. Cognitive Psychology, 14, 17-26. Stemmler, G. 2003. Introduction: Autonomic psychophysiology. In: Davidson, R. J. – Scherer, K. R. – Goldsmith, H. H. (eds.): Handbook of affective sciences. Oxford University Press, Oxford, 131-134. Sterelny, K. 1986. The imagery debate. Philosophy of Science, 53, 4, 560-583. Stern, K. – McClintock, M. K. 1998. Regulation of ovulation by human pheromones. Nature, 392 (6672), 177179. Stern, W. 1912. The psychological methods of intelligence testing. Warwick and York, Baltimore. Sternberg, R. J. 1977. Intelligence, information processing, and analogical reasoning: The componential analysis of human abilities. Erlbaum, Hillsdale, NJ. Sternberg, R. J. 1980. Sketch of a componential subtheory of human intelligence. Behavioral and Brain Sciences, 3, 573-614. Sternberg, R. J. 1985. Beyond IQ: A triarchic theory of human intelligence. Cambridge University Press, Cambridge. Sternberg, R. J. 1990. Metaphors of mind: Conceptions of the nature of intelligence. Cambridge University Press, Cambridge. Sternberg, R. J. 1996. Successful intelligence. Simon and Schuster, New York. Sternberg, R. J. 1999. The theory of successful intelligence. Review of General Psychology, 3, 292316. Sternberg, R. J. 2001. How much money should one put in the cognitive parking meter? Trends in Cognitive Sciences, 5, 190. Sternberg, R. J. – Detterman, D. K. (eds.) 1986. What is intelligence? Ablex Publishing, Norwood, NJ. Sternberg, R. J. – Forsythe, G. B. – Hedlund, J. – Horvath, J. A. – Wagner, R. K. – Williams, W. M. Snook, S. A. – Grigoenko, E. L. 2000. Practical intelligence in everyday life. Cambridge University Press, New York. Sternberg, R. J. – Wagner, R. 1986. Practical intelligence: Nature and origins of competence in the everyday world. Cambridge University Press, Cambridge. Stich, S. – Nichols, S. 1995. Second thoughts on simulation. In: Davies, A. – Stone, A. (eds.): Mental simulation: Evaluations and applications. Basil Blackwell, Oxford, 87-108. 368 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


Stine, E. A. L. 1990. On-line processing of written text by zounger and older adults. Psychology andAg- ing, 86, 5, 68-78. Storfer, M. 1999. Myopia, intelligence and the expanding human neocortex: Behavioral influences and evolutionary implications. International Journal of Neuroscience, 98, 153-276. Strack, F. – Martin, L. L. – Stepper, S. 1988. Inhibiting and facilitating conditions of the human smile: A nonobtrusive test of facial feedback hypothesis. Journal of Personality and Social Psychology, 54, 5, 768-777. Stroop, J. R. 1935. Studies of interference in serial verbal reactions. Journal of Experimental Psychology, 18, 643-662. Studdert-Kennedy, M. G. 1974. The perception of speech. In: Sebeok, T. A. (ed.): Current trends in linguistics. The Hague, Mouton, 2349-2385. Sundet, J. M. – Barlaug, D. G. – Torjussen, T. M. 2004. The end of the Flynn effect? A study of secular trends in mean intelligence test scores of Norwegian conscripts during half a century. Intelligence, 32, 349-362. Süss, H.-M. – Oberauer, K. – Wittmann, W. W. – Wilhelm, O. – Schulze, R. 2002. Working-memory capacity explains reasoning ability – and a little bit more. Intelligence, 30, 261-288. Szabó Csaba 2002. Utazások az alsó világban dobbal és dob nélkül. A monoton dobolás hatása a szubjektív élményekre. Habilitációs értekezés. Debrecen. Szabó, Cs. 2005. The effects of monotonous drumming on subjective experiences. In: Fachner, J. – Aldridge, D. (eds ): Music and altered states: Consciousness, transcendence, therapy. Jessica Kingsley Publishers, London. Szabó, Cs. 2006. The effect of monotonous drumming, loudness and rhythm on subjective experiences. Paper presented on the International Conference on Music and Consciousness. Sheffield, UK. Szokolszky Ágnes 1997. A tudomány metamorfózisa és a kognitív tudomány: posztkarteziánus alternatívák. Magyar Pszichológiai Szemle, LIII (37), 1-4, 273-294. Szokolszky Ágnes 2002. Öröklés – környezet: mit is jelent az „is”? In: Vajda Zsuzsanna (szerk.): Az intelligencia és az IQ-vita. Akadémiai Kiadó, Budapest, 51-84. Szűcs, D. – Csépe, V. 2004a. Access to number representations is dependent on the modality of stimulus presentation in mental addition: A combined behavioral and ERP study. Cognitive Brain Research, 19, 1, 10-27. Szűcs, D. – Csépe, V. 2004b. Similarities and differences in the coding of numerical and alphabetical order using acoustic stimulation as revealed by event-related potentials in humans. Neuroscience Let- ters, 360, 1-2, 65-68. Szűcs, D. – Csépe, V. 2005a. The parietal distance effect appears in both the congenitally blind and matched sighted controls in an acoustic number comparison task. Neuroscience Letters, 384, 11-16. Szűcs, D. – Csépe, V. 2005b. The effect of numerical distance and stimulus probability on ERP components elicited by numerical incongruencies in mental addition. Cognitive Brain Research, 22, 282300. Szűcs, D. – Soltész, F. – Jármi, É. – Csépe, V. 2006. Immature executive functions determine cognitive processing in simple arithmetical decisions in 9 and 11-year-old children. Submitted. Szűcs, D. – Soltész, F. – Jármi, É. – Csépe, V. 2007. The speed of magnitude processing and executive functions in controlled and automatic number comparison in children: An electro-encephalography study. Behavioral and Brain Functions, 3, 23. Taft, M. 1979. Recognition of affixed words and the word-frequency effect. Memory and Cognition, 7, 263-272.



Taft, M. 1981. Prefix stripping revisited. Journal of Verbal Learning and Verbal Behavior, 203, 289297. Taft, M. – Forster, K. I. 1975. Lexical storage and retrieval of prefixed words. Journal of Verbal Learning and Verbal Behavior, 146, 638-647. Taft, M. – Forster, K. I. 1976. Lexical storage and retrieval of polymorphemic and polysyllabic words. Journal of Verbal Learning and Verbal Behavior, 156, 607-620. Tan, ü. 1996. Correlations between nonverbal intelligence and peripheral nerve conduction velocity in righthanded subjects: Sex-related differences. International Journal of Psychophysiology, 22, 123-128. Tanenhaus, M. K. – Carlson, G. – Trueswell, J. C. 1989. The role of thematic structures in interpretation and parsing. Language and Cognitive Processes, 4, 211-234. Tanenhaus, M. K. – Trueswell, J. C. 1995. Sentence comprehension. In: Miller, J. L. – Eimas, P. D. (eds.): Speech, language, and communication. Academic Press, San Diego, 217-262. Tart, C. T. 1975. States of consciousness. Dutton, New York. Teasdale, T. W. – Owen, D. R. 2005. A long-term rise and recent decline in intelligence test performance: The Flynn effect in reverse. Personality and Individual Differences, 39, 837-843. Tellegen, A. – Atkinson, G. 1974. Openess to absorbing and self-altering experiencess (’absorption ’), a trait related to hypnotic susceptibility. Journal of Abnormal Psychology, 83, 4, 268-277. Temple, E. – Posner, M. I. 1998. Brain mechanisms of quantity are similar in 5-year-old children and adults. Proceedings of the National Academy of Sciences of the USA, 95, 7836-7841. Terestyéni Tamás 2006. Kommunikációelmélet. A testbeszédtől az internetig. ORTT – AKTI – Typotex, Budapest. Terman, L. M. 1916. The measurement of intelligence. Houghton-Mifflin, Boston, MA. Thomson, G. H. 1938. The factorial analysis of human ability. University of London Press, London. Thorndike, E. L. 1906. Principles of teaching. Lemke-Buechner, New York. Thurstone, L. L. 1938. Primary mental abilities. University of Chicago Press, Chicago. Todd, P. – Gigerenzer, G. 2000. Précis of simple heuristics that make us smart. Behavioral and Brain Sciences, 23, 727-741. Tolman, E. C. 1948. Cognitive maps in rats and men. Psychological Review, 55, 189-208. Tomasello, M. 2002. Gondolkodás és kultúra. Osiris, Budapest. Trueswell, J. C. – Sekerina, I. – Hill, N. M. – Logrip, M. L. 1999. The kindergarten-path effect: Studying online sentence processing in young children. Cognition, 73, 89-134. Turing, A. M. 1950. Computing machinery and intelligence. Mind, 59, 433-460. Tversky, A. – Kahneman, D. 1974. Judgment under uncertainty: Heuristics and biases. Science, 185, 1124-1131. Ullman, M. T. 1999. Acceptability ratings of regular and irregular past tense forms: Evidence for a dual system model of language from word frequency and phonological neighborhood effects. Language and Cognitive Processes, 14, 47-67. Ullman, M. T. 2001. A neurocognitive perspective on language: The declarative/procedural model. Nature Reviews Neuroscience, 2, 717-726. Ullman, M. T. 2004. Contributions of memory circuits to language: The declarative/procedural model. Cognition, 92, 1-2, 231-270.



Ullman, M. T. – Corkin, S. – Coppola, M. – Hickok, G. – Growdon, J. H. – Koroshetz, W. J. – Pinker, S. 1. A neural dissociation within language: Evidence that the mental dictionary is part of declarative memory, and that grammatical rules are processed by the procedural system. Journal of Cognitive Neuroscience, 9,2, 266-276. Vaitl, D. – Gruzelier, J. – Jamieson, G. A. – Lehmann, D. – Ott, U. – Sammer, G. – Strehl, U. – Birbaumer, N. – Kotchoubey, B. – Kübler, A. – Miltner, W. H. R. – Pütz, P. – Strauch, I. – Wackermann, J. 2005. Psychobiology of altered states of consciousness. Psychological Bulletin, 131, 1, 98-127. Van Berkum, J. J. A. – Brown, C. M. – Hagoort, T. P. 1999a. Early referential context effects in sentence processing: Evidence from event-related brain potentials. Journal of Memory and Language, 41, 147-182. Van Berkum, J. J. A. – Hagoort, T. P. – Brown, C. M. 1999b. Semantic integration in sentences and discourse: Evidence from the N400. Journal of Cognitive Neuroscience, 11, 657-671. Van der Henst, J. B. – Sperber, D. 2004. Testing the cognitive and communicative principles of relevance. In: Noveck, I. – Sperber, D. (eds.): Experimentalpragmatics. Palgrave, Basingstoke, 141-171. van der Lely, H. K. J. 1997. Language and cognitive development in a grammatical sli boy: Modularity and innateness. Journal of Neurolinguistics, 10, 2-3, 75-107. van der Sluis, S. – Posthuma, D. – Dolan, C. V. – de Geus, E. J. C. – Colom, R. – Boomsma, D. I. 2006. Sex differences on the Dutch WAIS-III. Intelligence, 34, 273-289. van Dijk, T. A. – Kintsch, W. 1983. Strategies of discourse comprehension. Academic Press, New York. Van Gulick, R. 2004. Consciousness. In: Stanfordencyclopedia of philosophy. Letöltve 2008. január 13. http://plato.stanford.edu/entries/consciousness Van Orden, G. C. – Jansen op de Haar, M. – Bosman, A. M. T. 1997. Complex dynamic systems also pre- dict dissociations, but they do not reduce to autonomous components. Cognitive Neuropsychology, 14, 131-165 Vannest, J. – Bertram, R. – Jarvikivi, R. – Niemi, R. 2002. Counterintuitive cross-linguistic differences: More morphological computation in English than in Finnish. Journal of Psycholinguistic Research, 3, 38-106. Varga Kata 2006. Szuggesztiók módosult tudatállapotban. In: Vértes Gabriella (szerk.): Hipnózis-hipnoterápia. Medicina Könyvkiadó, Budapest, 63-84. Varga Kata – Diószegi Csaba 2001. Hütésbefizetés, avagy a szuggesztiók szerepe a mindennapi orvosi gyakorlatban. Pólya Kiadó, Budapest. Varley, R. – Siegal, M. 2000. Evidence for cognition without grammar from causal reasoning and ’theory of mind’ in an agrammatic aphasic patient. Current Biology, 10, 12, 723-726. Varley, R. – Siegal, M. – Want, S. C. 2001. Severe impairment in grammar does not preclude theory of mind. Neurocase, 7, 6, 489-493. Vaughan, K. B. – Lanzetta, J. T. 1981. The effect of modification of expressive displays on vicarious emotional arousal. Journal of Experimental Social Psychology, 17, 16-30. Vernon, P. A. – Mori, M. 1992. Intelligence, reaction times, and peripheral nerve conduction velocity. Intelligence, 16, 273-288. Vernon, P. A. – Wickett, J. C. – Bazana, P. G. – Stelmack, R. M. 2000. The neuropsychology and psychophysiology of human intelligence. In: Sternberg, R. J. (ed.): Handbook of intelligence. Cambridge University Press, Cambridge. Vigotszkij, L. Sz.1971. Gondolkodás és beszéd. Akadémia Kiadó, Budapest.



Vitevitch, M. S. – Luce, P. A. – Charles-Luce, J. – Kemmerer, D. 1997. Phonotactics and syllable stress: implications for the processing of spoken nonsense words. Language andSpeech, 40, 47-62. Vodegel-Matzen, L. B. L. 1994. Performance on Raven’s Progressive Matrices. Kiadatlan PhD-tézis, University of Amsterdam. Wagner, R. 1994. Practical intelligence. In: Sternberg, R. J. (ed.): Encyclopedia of human intelligence. Macmillan, New York, 821-828. Wagner, R. 2000. Practical intelligence. In: Sternberg, R. J. (ed.): Handbook of intelligence. Cambridge University Press, Cambridge, 380-395. Wallace, B. – Fisher, L. E. 1983. Consciousness and behavior. Allyn and Bacon, Inc., Newton, MA. Warrington, E. K. 1975. The selective impairment of semantic memory. Quarterly Journal of Experimental Psychology, 27, 635-657. Washburn, D. A. – Rumbaugh, D. M. 1991. Ordinal judgement of numerical symbols by macaques (Macaca mulatta). Psychological Science, 2, 190-193. Wason, P. C. 1972/1966. A gondolkodás. In: Foss, B. M. (szerk.): Új távlatok a pszichológiában. Gondolat, Budapest. Watkins, P. C. – Mathews, A. – Williamson, D. A. – Fuller, R. D. 1992. Mood-congruent memory in depression: Emotional priming or elaboration? Journal of Abnormal Psychology, 101, 581-586. Watkins, P. C. – Vache, K. – Verney, S. P. – Mathews, A. – Muller, S. 1996. Unconscious mood-congruent memory bias in depression. Journal of Abnormal Psychology, 105, 34-41. Watson, D. – Clark, L. A. – Tellegen, A. 1988. Development and validation of brief measures of positive and negative affect: The PANAS scales. Journal of Personality and Social Psychology, 54, 10631070. Watson, D. – Tellegen, A. 1985. Toward a consensual structure of mood. Psychological Review, 98, 219235. Watson, D. – Wiese, D. – Vaidya, J. – Tellegen, A. 1999. The two general activation systems of affect: Structural findings, evolutionary considerations, and psychobiological evidence. Journal of Personality and Social Psychology, 76, 820-838. Wechsler, D. 1939. Measuremnet of adult intelligence. Williams and Wilkins, Baltiomore. Wechsler, D. 1958. The measurement and appraisal of adult intelligence. 4 th edition. Williams & Wilkins, Baltimore. Weitzenhoffer, A. M. – Hilgard, E. R. 1962. Stanfordhypnoticsusceptibility scale: Forms A andB. Consulting Psychologists Press, Palo Alto, CA. West, M. 1982. Meditation and self awareness: Physiological and phenomenological approaches. In: Underwood, G. (ed): Aspects of consciousness. Vol. 3. Awareness and self-awareness. Academic Press, London, 199-234. Whalen, J. – Gallistel, C. R. – Gelman, R. 1999. Nonverbal counting in humans: The psychophysics of number representation. Psychological Science, 10, 130-137. Wickett, J. C. – Vernon, P. A. 1994. Peripheral nerve conduction velocity, reaction time, and intelligence: An attempt to replicate Vernon and Mori 1992. Intelligence, 18, 2, 127-131. Wierzbicka, A. 1992. Semantics, culture and cognition: Universal human concepts in culture specific configurations. Oxford University Press, Oxford. Wierzbicka, A. 1993. A conceptual basis for cultural psychology. Ethos, 21, 2, 205-231. Wikan, U. 1989. Managing the heart to brighten face and soul: Emotions in Balinese morality and health care. American Ethnologist, 16, 294-312. 372 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


Williams, J. M. G. – Mathews, A. – MacLeod, C. 1996. The emotional Stroop task and psychopathology. Psychological Bulletin, 120, 1, 3-24. Wimmer, H. – Perner, J. 1983. Beliefs about beliefs: Representation and constraining function of wrong beliefs in young children’s understanding of deception. Cognition, 13, 103-128. Winkelman, J. H. – Schmidt, J. 1974. Associative confusions in mental arithmetic. Journal of Experi- mental Psychology, 4, 734-736. Woodworth, R. S. – Schlossberg, H. 1986/1961. Kísérleti pszichológia. Akadémiai Kiadó, Budapest. Wynn, K. 1992. Addition and subtraction by human infants. Nature, 358, 749-750. Xu, F. 2003. Numerosity discrimination in infants: Evidence for two systems of representations. Cognition, 89, B15-B25. Xu, F. – Spelke, E. 2000. Large number discrimination in 6-month-old infants. Cognition, 74, B1-B11. Xu, F. – Spelke, E. – Goddard, S. 2005. Number sense in human infants. Developmental Science, 8, 88101. Zajonc, R. B. 1976. Family configuration and intelligence. Science, 19, 227-236. Zajonc, R. B. 1980. Feeling and thinking: Preferences need no inferences. American Psychologist, 35, 151-175. Zajonc, R. B. 1989/1984. Az érzelem elsőbbségéről. In: Barkóczi Ilona – Séra László (szerk.): Érzelmek és érzelemelméletekII. Tankönyvkiadó, Budapest, 197-212. Zajonc, R. B. 2001. The family dynamics of intellectual development. American Psychologist, 56, 490496. Zajonc, R. B. – Markus, G. 1975. Birth order and intellectual development. Psychological Review, 82, 74-88. Zajonc, R. B. – Mullally, P. R. 1997. Birth order: Reconciling conflicting effects. American Psychologist, 52, 685-699. Zelazo, P. D. – Müller, U. 2002. Executive function in typical and atypical development. In: Goswami, U. (ed ): Handbook of childhood cognitive development. Blackwell, Oxford, 445-469. Zook, N. A. – Davalos, D. B. – DeLosh, E. D. – Davis, H. P. 2004. Working memory, inhibition, and fluid intelligence as predictors of performance on Tower of Hanoi and London tasks. Brain and Cogni- tion, 56, 286292. Zuckerman, M. – Klorman, R. – Larrance, D. T. – Spiegel, N. M. 1989/1981. Az érzelem arckifejezési, vegetatív és szubjektív összetevői. Az arckifejezési visszajelentés hipotézis az externalizáló- internalizáló megkülönböztetéssel szemben. In: Barkóczi Ilona – Séra László (szerk.): Érzelmek és érzelemelméletek II. Tankönyvkiadó, Budapest, 231-258. Zwitserlood, P. 1989. The locus of the effects of sentential-semantic context in spoken-word processing. Cognition, 32, 25-64.


Általános pszichológia Nyelv, tudat, gondolkodás Csépe, Valéria Győri, Miklós Ragó, Anett

Recommend Documents