ÁLNEVES MŰVÉSZEK* Monty Cantsin levelei és saját jegyzetei alapján köziéteszi ART
LOVER
Amikor első ízben próbáltam felvetni az álnevet használó művészek problematikáját, s jegyzeteimet Marcel Duchamp, illetve Rrose Sélavy esetével igyekeztem bevezetni, még csak nem is sejtettem, hogy a zajló élet egyik eseménye új dimenziót ad majd Duchamp névhasználatának. A való véletlennek köszönhető, hogy a balkáni események sodrása olyan újabb művészettörténeti adalékot vetett napvilágra, amilyet még Desnos sem volt képes megálmodni, holott az a mendemonda terjedt el ró la, hogy álmában másokkal azonosította magát: „Leggyakoribb »mása« a New Yorkban élő első dadaista-szürrealista festő, sakkmester, tréfacsi náló és szójátékfaragó, Marcel Duchamp. Desnos annyira »azonosul« képzeletbeili másával, hogy nevében — álnevén: Rrose Sélavy — nyilat kozik, s az eredetihez némileg hasonló szójátékokat álmodik (Duchamp gyakran szignálta műveit e szójátékálnéven: Rrose Sélavy — olvasva. Eros c'est la vie, tehát: Érosz az élet) .'^Erőteljes álombeli aktivitása ellenére Desnos minden bizonnyal megfeledkezett a Rrose Sélavy álnév eredeti viselőjének, Marcel Duchamp polgári nevének egy csupán mi nimális korrekciót igénylő, a délszláv kultúra kontextusához idomuló változatáról, melynek egyik fonetikai előnye, hogy a szláv ajkú mű vészetkedvelők számára jóval megkönnyíti Duchamp elő- és utónevé nek helyes kiejtését olyankor, amikor az eredeti ortográfiai változatá ban jelenik meg: „Marcel Duchamp." Bár a szerfahorvát helyesírási sza bályok értelmében az idegen név megtarthatja kiírásának eredeti for máját is — ilyenkor okoz bajt a beavatatlannak a helyek kiejtés —, a gyakorlatban mégis a fonetikus kiírás az elterjedtebb, jórészt a cirill írásmód túltengésének köszönve. Marcel Duchamp ilyenkor Marséi Di* Első része megjelent az Üj Symposion 183—184/1980 számában. Román József: Max Ernst, Gondolat, Budapest, 1978, 90. oldal
1
Innen...
. . . idáig
sáriként jelenik meg, lévén, hogy a szerbhorváí az „ü" hangot „i"-vel helyettesíti. A Marséi Dišan fonetikus változat plusz egydimenziós alakja egy ta valyi decemberi délutánon született meg az éterben, a leghallgatottabb belgrádi rádióállomás hullámhosszán. Egy kiállítás előkészületeinek szü netében ugyanis mikrofonhoz kérték Alan Fordot, aki az interjú közben említést tett egyik, a Mona Lisa-jelenséget tematizáló vizuális költe ményéről. Ezen a munkán tudniillik Mona Lisa ajkai közül szóbuborék tör elő: „ J a volim Dišana", illetve: „Szeretem Duchamp-t". Ennek a kedves alkotásnak nem is annyira az értelmi vetülete s a hangulatát belengő enyhe iróniája okozta a félreértést, hanem az interjúalany, Alan Ford kiejtésében, beszédmodorában bekövetkezett eltorzulás, amely na gyon könnyen Dusánként hangozhatott a délutáni közönybe merült fő városi rádióhallgatók, munkások, tanulók és értelmiségiek fülében. Itt azonban a Dusán még nern volt oly egyértelmű, talán csak a művészeti kérdésekben járatlanoknak tűnhetett annak. Ám az történt, hogy az események rádupláztak, s immár félremagyarázhatatlanul és visszavon hatatlanul a szerbiai Marséi Dusánná keresztelték át a kozmopolita Marcel Duchamp-t. E z már nem is elhangzott, az éterben szertefosz lott, hanem leírt, ólomba öntött, félkövér betűkkel nyomatékosított
változata volt a Dusánnak, s a Student című egyetemista lapnak a kér déses kiállításáról szóló beszámolójában látott napvilágot. S hogy nem nyomdahibáról van szó, bizonyítja az eset ismétlődése egy sorral alább, summa summarum: „Szeretem Dusánt". Vagy fél év telt el azóta, hogy az álnevesek első része megjelent. Egyrészt a Dusan-história, másrészt Monty Cantsin újabb felbuzdulása, levéláradata késztetett most arra, hogy ismét rendszerezzem a dolgokat, hogy hírül adjam, ne pedig önzőn magamnak tartogassam az álneves művészekről szóló történeteket. Harmadsorban pedig Alan Ford is rá döbbent önmaga kilétére, amit hozzám intézett, végtelenül őszinte val lomása is bizonyít. Levelét szintúgy beépítettem e szövegszövet szálai közé: 2
„Kedves Art Lover! Roppant érdekelnek ia Monty Cantsin körüli dolgok, többek között Kosznovszki Márton halálának pontos ideje is. Ha 1976 márciusának első felére esik, úgy időben összevág egy akkoriban kipattant, egészen más tematikájú regény ötletének létrejöttével. 1976. március 13-án, úgy emlékszem, felhős és meleg volt a reggel, ötletem támadt egy, }a Sza badka városához, a családomhoz és őseimhez fűződő eposzi terjedelmű történelmi regény megírásához, melynek stílusát 'a dokumentális-fantasz tikus realizmus határozta volna meg. Ezenkívül szándékomban volt, hogy a műbe beépítsem azokat a tapasztalatokat is, melyeket 1970-től idáig, az új művészetek területén végzett tevékenységem $orán szereztem. A regénynek ez eddig csupán az első fejezete készült el, s néhány töre déke Analema címen meg is jelent a Rukovet egyik számában. A kö zölt részben azonban nyoma sincs az új művészeti eszközök kamatoz tatásának, ami bizonyos értelemben útját állja a rendelkezésemre álló hatalmas forrásanyag végső megmunkálásának. így feküdt ez az egész sikertelen próbálkozás már jó ideje, egészen addig a pillanatig, amikor elolvastam a szövegedhez csatolt Monty Cantsin-leveleket, felfogván: ez az, amit én is prózámba szerettem volna építeni. A közölt anyag iránt megnyilvánuló fokozott érdeklődésem tehát innen ered, s most nagyobb lélegzetű prózai mű megírására készülök pont erre \a dokumentaritásra és erre a sci-fi-re épülő, az általam is megélt, valóságos világűri vib rációkkal határos fantasztikumra támaszkodva. A Monty Cantsinekről szóló szerzeményt is meg szeretném hallgatni, esetleg szalagra venni. A művészek álneveivel kapcsolatos munkálkodásod olyan anyagot je lent számomra, amellyel kitölthetem a sikertelen regényemben támadt hézagokat. Miközben olvastam, úgy éreztem: a szöveg kizárólag nekem íródott. Eszembe jutottak azok az álmatlan éjszakák, melyeknek üres óráiban messzi tájakról jövő, ismeretlen egyénektől származó különle2
Marta Vukotić—Slobodanka Ilié: Bosch + Bosch = Hieronimus Bosch, Stu dent, no. 21, Beograd, 1980
ges üzeneteket, képeket, hangokat és árnyrajzokat véltem felfogni, ami ket egyszerűen lehetetlen volt ésszerűen megmagyarázni. Most úgy ér zem, hogy távoli országok Monty Canstinjei próbáltak velem kapcso latot teremteni. Mivel azonosítóképességem rendkívül fejlett és erős, úgy érzem, ez az egyedüli dolog, ami életben tart. Életem párhuzamos világait talán nem is olvaszthatnánk egyetlen Monty Cantsinbe. Egyidejűleg vagyok Slavko Matkovic iés Leonid Idas Matković, az ő apja és nagyapám, Nikola Matković, aztán sokan, akik az első világháború árkaiban vesz tették életüket; fiaim is, de nem mai tudatállapotukban, hanem mondjuk húsz év múlva, továbbá A. Vukov és Monty Cantsin, Duchamp és Voltaire stb., stb., az alakok végtelen láncolata, akik csak általam, raj tam keresztül tudnak egymásról, ugyanis én vagyok az a mentális köz vetítő, aki összeköti ezeket a relációkat. Valójában olyan mentális kalandornak érzem magam, aki tulajdon [sorsát hívja ki maga ellen, aki valamit nagyon határozottan érez, ám nincs megfelelő médiuma a dol gok közléséhez, 6 viszont maga is médium — mások fnédiuma. Rémlá tás, mágia, mondom gyakran magamnak, azonban »lelkem* vibrálása és pislogása lenne mindez* Monty Cantsin tehát mindenekelőtt ezért tű nik számomra érthető, logikus és mélyen személyes élménynek. Ő az én Alan Fordom, Art Loverem, Billy Piligrimem, az én Kafkám, akiről merem állítani, hogy valamikor járt Szabadkán. Emellett létezik még több olyan nem azonosított személy, akiknek kisugárzása џ város építé szetében, ambientusában, légkörében és »image«-ában valahogy ma is érezhető. Ki a meghatározója, mely emberekkel találkozunk az életben, kiket fogunk megismerni, kiket megszeretni, kiket megérteni és kiket azonnal eltaszítani? Úgy hiszem, mindez nem a véletlenen múlik, mint ahogy a szólás tartja. Egyezel velem? Alan Ford*, a Brutális Szervezet, a Nagy * Gábriellé Privát, Ostara Bluid, Comtesse Baby Maskarádé.'
Vandái,
New
Maszturbátor Yorker
Solo,
Alan Ford csatlakozása az eseményekhez kissé váratlanul történt, mert bár tudtam, hogy ő is lényegében antihős, illetve „másmilyensztár", s hogy katonáskodása idején, egy nehéz életszakaszban vette fel az Alan Ford álnevet, kezdte magát azonosítani Magnus és Bunker — e két képregényszerző neve is álnév — főhősével, nem sejtettem, hová vezet majd mindez. Slavko Matkovic ugyanis, a gyalogságban teljesítve szolgálatot, miniatűr lképregénysorozat gyártásába fogott a menekülés egyetlen lehetséges megoldásaként: a képregényhős Alan Ford álarcát vette magára, akihez — ez is az igazsághoz tartozik — arcban is, al katilag is roppant hasonlít. Jómagam is vagy egy tucat ilyen alkalmi képregényt kaptam tőle levélben, amikor is Alan Fordnak képzelve
magát korlátlanul mozoghatott térben és időben: egyidejűleg szerettei között, de valamelyik orbitális állomáson is jelen lehetett. Alan Ford ilyképp átsegítette a vele azonosuló Slavko Matkoviéot életének egy ne héz és válságos szakaszán, s vele maradt később is, talán mindörökre. Ennyit Alan Fordról, hogy a következő álneves művész jellemrajzát immár Monty Cantsin villantsa fel: „Kedves Art Lover! Zuhog az eső, éjjeli kettő felé jár. A Rising Sun nevű blues bárból jöttem, ahol egy elefántcsont-fogsorú gyerek énekelt: »Gyere haza, bébi, mielőtt meghalok, látni akarlak, gyere és rázz meg.* Előkapott egy szájharmonikát, és halálosan felsírt, csak úgy néztem, mást nem is tehet tem. A terem zsúfolt volt, de azért Florance nekiállt táncolni. Aranyos csaj, mást nem lehet mondani. Jelenleg illegálisan tartózkodik Kanadá ban, nálam kapott menedékjogot, s a nevét is gyorsan megváltoztatta Florance L a Folie-re. Még fogsz hallani róla, ha mástól nem, akkor tő lem. Délután csináltunk egy videót Róbert Filliou-val, és aztán megit tunk néhány sört a Gaspesien bárban, arról beszélgetve, hogyan lehet nagy hírverést csinálni egy koncert vagy más előadás körül, hogy az tán ne jöjjön el senki, senki, senki. Plakátok, meghívók, cikkek és aztán mégis üres marad a helyiség. Mit gondolsz, hogyan lehet ezt megszer vezni? Róbertnek Ben Vautier-vel és Dick Higginsszel van itt egy kiál lítása, és tegnap este volt a megnyitó egy Fluxus-koncerttel. De most tulajdonképpen Reinhartról akarok írni, Reinhart U SevolróZ (baromi, hogy még mennyi álneves barátom van, írnom kell mindegyikről?). An na Banana jön ide november végén, akivel először Ukaih-ben találkoz tam az Inter-Dada 80-on. Ügy emlékszem, hogy írtam egy levelet erről a fesztiválról, és eléggé lebaszó stílusban, nemde? Anna Bananát min denki ismeri, művészetének kulcsa mindjárt a nevében van, csak a ba nán érdekli. Az idén megrendezte a Banán-Olimpiát Vancouverben. Félelmetesen egykedvű leleményességgel kreált egy banánvilágot: a ba nán mindenre jó, a banán mindent megmagyaráz, a banán az élet, a banán a halál, éppúgy, mint a dió, de ez egy másik művész: Oz. Dávid Zack írja alá így egyes leveleit. A Nut Art (dióművészet) egy egész szép kis mozgalom volt a hetvenes évek elején. Dávid barátai közé tartozik Irene Dogmatic, neki is a nevében van a kulcs, »kutyaművészetéu való színűleg jól ismered. Irene sosem volt otthon, mikor Friszkóban voltam, máskor meg nem voltam, így aztán sohasem találkoztunk. A Szépség Gyilkosai nevű punk rock bandája eléggé népszerű arrafelé, és ha már itt tartunk, miért ne említsem meg Lady Brute, 1175 X Agent, Kory Pon, Pally Esther Nation, Princess Kropotkin vagy Pamela Romé ne vét, valamennyien álneves csajok, írjak mindegyikről? Az igazság az, hogy ezekből a felszínes leírásokból sohasem fogod megismerni őket. Ha többet akarsz tudni, akkor szervezz egy álneves találkozót és hívj meg
mindenkit, de ne feledkezz meg Abdadáró/, illetve Le Clairről, akitol biztosan eredetibb sztorikat fogsz kapni, mint tőlem, ö végigjárta a nagy pszichedelikus beatnik és hippi időket, ő találkozott Duchamp-nal is, tőle megtudhatsz mindent, én meg most visszatérek Reinharthoz. Ez év áprilisában történt, hogy az áruló stúdiótulajdonos Milánnál tervezett eseményeket áthelyeztük az én lakásomba, amit ebből az alka lomból No-Galérónak neveztünk el. Egy este jött két manusz, és el se mentek hajnalig, baromira akartak beszélni a művészetről, és halálosan sok kérdést tettek fel. Egyikük volt Reinhart U Sevol, eredeti nevén Carlos Ferreiro, Angliába emigrált spanyol szülők szürrealizmusra hajló gyermeke, aki akkor még Míke-ként mutatkozott be. Betéve tudta az összes szürrealista manifesztum szövegét, és arra volt kíváncsi, hogy mi a fene ez a neoizmus. Mivel én magam sem tudtam, abban maradtunk, hogy ezt a dolgot majd később egyeztetjük. Szerencsére, ez még máig sem sikerült. Reinhartnak akkor még dalis bajusza és Don Quijoté-s kecskeszakálla volt. Elmesélte néhány maszkos-véres utcai akcióját, amik már a montreali rendőrség érdeklődését is felkeltették; megvitattuk a harmadik világháborút és a világvégét, söröztünk, szívtunk, Reinhart Breton kiáltványait elemezte. »Én egy tiszta és született szürrealista va gyok*, szokta mondani, ezenkívül nadaistának vallja magát. Nada spa nyol szó, azt jelenti, hogy semmi. Nada, Nada, Nada, ismételgeti Rein hart újra és újra, és mázolja a házak falára zöld festékkel. Tíz évvel ez előtt tizennégy éves volt, amikor a szüleivel Montrealba érkezett, ké sőbb szülei visszamentek, ő itt maradt tanulni. A művészeti iskolákból kikerülve elhatározta, hogy idejét a szürrealizmusnak áldozza. Apró szobákat bérelt a legolcsóbb hotelokban, étkezését pedig úgy állította be, hogy a havi 125 dollár szociális segélyből fenntarthassa magát, bele merült egy nagy álomba, vitamininjekciókkal ébresztették, csonttá-bőrré fogyott, ő meg csak írta: »Art must be revolutionary, or will not be at alU beállítású cikkeit és tanulmányait. Néhányat a Blow Up nevű mont reali revü, egy new wave forma magazin közölt. Aztán megálmodott egy Nadja-típusú csajt, és leveleket kezdett írni egy ismeretlen, soha nem látott lánynak egy misztikus kapcsolat kibontakoztatása érdekében, és itt jön egy sztori, ez már idén szeptemberben történt. Megrendeztük az APT 80 (International Apartment Festival) nevű szemlét a lakásomban, erre ér kezett ide Diels Lomholt Dániából, Alain Snyers Párizsból; kívülük az ausztrál származású Kiki Bonbon, a Chiléből idevándorolt Napóleon Moffat, valamint Lion Lazer, Reinhart és én vettünk benne részt. Küld tem neked erről egy levelet meg egy cikket, úgyhogy nem részletezem. Egy este, lehetett már éjfél is, egyszer csak zörögnek. Már csak hármas ban voltunk Fráter Neóval és Lomholttal, miután lezajlott Lazer performansza és az emberek elhúzták a csíkot. Reinhart is elment a hotel ba, hogy elhozza a másnapi előadásához szükséges kellékeket. Szóval zörögtek, és lementem, hát két baromi csinos csaj az ajtóban. Az egyik
fekete volt, a másik vörösesszőke, mindkettőbe azonnal bele lehetett sze retni. A konyhában ültünk le, már se ital, se cigi, se kávé, semmi nem maradt, feltettem egy videót. A vörösesszőke elmondta, hogy kapott egy meghívót Reinharttól, és azért jött, hogy találkozzon vele. ő volt Reinhart véletlenül/akarattal választott ismeretlen szerelme. Azonnal bele estem, néztük a videót, és vártuk Reinhartot, a csajok meséltek; Van couver, Toronto, filmek, zenekarok. Heather, mert így hívták, körül akart nézni a lakásban, így átmentünk a hálószobába, ültünk az ágyon, ő pedig faggatott: »Nem hiszem, hogy ez mind igaz és valóban enynyire őrültek vagytok*, mondta suttogva, aztán azt mondta, hogy most már mennie kell. »Nem várom meg, így a jobb*, akkor gyerünk, igyunk valamit, menjünk a Glace-be. Taxiba ültünk, aztán félúton a csajok ki jelentették, hogy kiszállnak, mert be kell menniük valahova, de majd látjuk egymást. »Nem tudtam hamarabb visszaérni*, sajnálkozott Reinhart, bőröndök és dobozok halmazait hozta magával, majd nekikezdett az installációhoz. Kábé tíz nappal később Lomholt tartott egy videobemutatót a Vehicule-nél; megjelent Heather: »Űgy érzem, mintha már régi barátok lennénk*, mondta. Az lett a vége, hogy együtt töltöttünk egy éjszakát, megnéztünk egy new wave bandát. A szünetben kezembe nyomott egy zöld borítós naplót, hogy olvassak bele. Gyönyörű napló volt, tele szerelemmel, buja betűkkel, városi romantikával, művész álmokkal, hétköznapokkal, híres nevekkel, barátokkal, filozofálással, Reinharttal, és benne voltam én is. »Át akarok menni New Yorkba megnézni Dávid Bowie-t, átjössz?*, kérdezte. Átmentünk a lakására, már eléggé egymásba égtünk, aztán majdnem nem hittem a szememnek, szo bája falát beborították a Reinhart által küldött levelek és képeslapok: »Legyél az extraterrestrial feleségem*, »Meg kell szöknünk a harmadik világháború eveben«, »Kill Kantor Inform*, s egy Montreal-térképen megjelölve a menekülési zóna, ahonnan Reinhart és Heather még idejé ben elhagyhatják a Földet. Megittunk egy kisüveg pezsgőt, s én úgy éreztem, hogy Reinhart figyel bennünket, minden pillanatban beállít hat, és mindkettőnket agyonlő, aztán kiszedi véres testünket az ágyból, és jobb vállán Heatherrel, bal vállán pedig velem elrepül. Másnap dél körül Heathertől mentem a Vehicule-be, Lomholttal volt randevúm, és természetesen mindjárt Reinhartba futottam, mintha csak várt volna, kezemben egy húszoldalas írás — Heather kézirata — és egy Heatherfotó volt. Reinhart halálfáradtnak látszott, a lakásfesztivál óta alig ta lálkoztunk, alább leírt performansza mindkettőnket jócskán kikészített. Reinhart egy fekete plasztikus függönnyel leválasztotta az egyik szo bát, és aztán belekezdett egy tizenkét órás őrületakcióba. Egy darabig humorosnak tűnt a dolog, csilingelések, majd vinnyogások hallatszot tak, aztán ordítás, dühödt testdobálás, őrjöngés, dörömbölés, röhögés, törés-zúzás, szövegek magnóról, szürrealista idézetek, okádás, lövés,
csend, aztán mindez elölről újra és ú)ra. Vasárnap délben kezdte, és egyedül voltam a lakásban mint »közönség*, és megkért, hogy ha egymás иЦап ötször ugyanazt a csilingelést hallom, akkor nyissam szét a füg gönyt, de egy másik jelre csukjam be újra. A függöny mögül ollót csattog tatva kinyúlt egy kéz, eszeveszett sírás, majd kacaj következett, nem tudtam beleilleszkedni, leültem az írógéphez dolgozni, miközben hallot tam Reinhart nesztelen lépéseit. Megfordultam, ó ott állt vörös maszkvsakban. »Figyelj, Mike, semmi értelme, hogy engem itt rémisztgess és fárassz, miért nem beszélgetünk és sörözünk inkább?*, kérdeztem, mire az erkélyhez rohant, kinézett, fájdalmas hangon felnyögött, tárgyakat dobált szét maga körül, majd a földre vetve magát visszakúszott a sö tét szobába. Egy szöveget motyogott, amelyben többször is előfordult a Monty Cantsin-név, aztán néhány lövés dördült, és csend, síri csend. Ez lett volna az előadás hatása? Mindenesetre felötlött bennem a gondolat, hogy valóban öngyilkos lett, már vagy fél órája csend volt, amikor zö rögtek. Lazer és Yana jött (Yana is egy álneves csaj), s megkértem őket, nézzenek már be a függöny mögé, mi van Reinharttal. Furcsán néztek rám, de benéztek. »A sarokban fekszik*, mondta Lazer, »Él?«, kérdez tem. Ezen persze röhögtünk, és elmeséltem az eddigi akciókat. Nem írom le az összes további akciót, tény, hogy néhány óra múlva Reinhart fel kapcsolta a villanyt, kijött, leszedte a függönyt, előkapott egy borot vát, és leborotválta a szakállát és a bajuszát, megfürdött, átöltözött. Bejelentette, hogy most majd ad néhány magyarázatot, közben többen is érkeztek, Reinhart eléggé zavarosan beszélt, megpróbálta, de nem tudta elhagyni megkezdett szerepét, ezt már nem kellett megjátszania, most már valóban hadakozott önmagával. »Feladom*, mondta, »az elő adásnak vége*. Aztán elmentünk egy délutáni koktélpartira, melyet egy mexikói művész adott egy galériában. Ilyen alkalmakkor mindig sokat és ingyen lehet enni, így aztán ilyen meghívásokat mindig elfogadunk. Az ivás új erőt töltött Reinhartba, és hazatérve újból belekezdett az ak cióba. Látszott rajta, hogy kívánja, vágyakozik rá. őrjöngött éjfélig, aztán valóban elaludt, mint egy hulla. Mindent róla sem mondhatok el, akkor már nem maradna semmi izgalom. Továbbra is hadakozik velem meg önmagával; most állítottuk ki az utolsó öt évben készült kollázsait a Production Roomban. Tegnap levelet kaptam tőle. Meglepett, hogy ír, miközben két-háromnaponként találkozunk, de ott a telefon is. Többek között ezt írja: »Amikor felnőttem, érett szürrealista akartam lenni. Le het, hogy most egy neoista vagyok, vagy inkább nadaista, nem tu dom. Inkább te találd ki. Tudod jól, hogy mennyire fontos számomra a történelem ... Miért nem engeded, hogy azt az utat csináljam, amit én akarok? Amit az APT 80 után akartam csinálni. El akarom égetni a munkáimat, ez minden. Én jobban szeretem nadát, mert ott igazán nincs mit megmagyarázni, nincs fejfájás, nincs gyomorbaj, köhögés.*
És te hogy vagy? Jön a gyerek? Ne is próbáld majd néven nevezni, adj neki mindjárt egy álnevet. Van valahol forradalom? Írjál, ha szükséged van ránk, és itt van Reinhart címe is: B. R. S. L., C634H Montreal, II3G 2M6, s ne töprengj, hogy mit jelent ez a sok betű és szám, tény, hogy ha ezeket felírod egy levélborítékra, akkor az eljut Reinhart U Sevolhoz. Ne dolgozz, csak a szórakozásnak van értéke, ciao Monty Canlbin."
Reinhart U Sevol, egy próbababa és Monty Cantsin 1980-ban E z volt hát Reinhart U Sevol közelről és távolról, de ha már Duohamp-ról is szó esett, véletlenül sem hallgatható el egyik kor- és baj társának, Johann Herzfeldének az esete sem, aki fivérével, Weilanddal közösen jelentette meg 1916-ban a Neuve Jugend című irodalmi és poli tikai kiadvány első számát. Romantikus Amerika-víziójából merítve erőt Johann Hercfelde felvette a John Heartfield tökör-, illetve álnevet, s a fotómontázs egyik úttörője ezen a néven került be a művészettörténetbe. A szilaj verekedő és öklöző hírében álló George Grosz szintúgy kedvelt mindent, ami amerikai volt. Amerikanizmusának egyik megnyilvánulá saként például a háború alatt angolul értekezett a berlini környezettel. Az ő szokása volt továbbá, hogy barátainak gúny- és beceneveket oszto gatott. Míg Walter Mehringet az amerikai hangzású Walt Merin álnévvel látta el, addig John Heartfíeldet f i i n a k , annak fivérét, Weiland Herzfeldét Vfzenek, tulajdon sógorát, Dr. Schmalhausent, Dada Óznak, Dr.
O. Bruckhardtot, az 1920-as Dada Fair anyagi támogatóját Finanz Dadának, míg jómagát Böffnék. keresztelte el. Ide kívánkozik, hogy a kis né met városkából, Gothából Berlinbe felkerülő Hanna Hoech Kurt Schwittersszel megismerkedve „h" betűt ragasztott keresztnevének vé gére, s így Anna (Blume)-hez hasonlóan egy oda-vissza (Hannah-ot ka pott. A dadaista ellenművészek álnevei rendszerint szójátékokra épültek, a Rrose Sélavyhez hasonlóan, ám tudni kell, hogy Duchamp-nál ez a névhasználat sokkal többre utal, s egyenesen a húgához, Suzanne-hez, később Jean Crotti feleségéhez fűződő érzelmi kapcsolatra vezethető viszsza. E z a kapcsolat pedig szakvélemények szerint meghatározó jelleggel bír Duchamp néhány kulcsfontosságú műve — például a Fiatal férfi és nő tavasszal, a Gyógyszertár, és a Boldogtalan ready-made — evolúciós folyamatának szemszögéből. Álnevének felvételére talán az eddigiektől eltérő oka lehetett annak az alkotónak, akiről Monty Cantsin következő levele számol be: „Kedves Art Lover, tegnap Ben aludt a Musée d'Art contamporain-ben. Kitett egy céludált, hogy ne ébressze fel senki, mert Duchamp óta mar nincs semmi dolga, de azért eléggé forgolódott, hát hagytam neki egy üzenetet: »Ben, te már öreg vagy és fáradt, de miért ne lehetnél egy Monty Cantsin? A neoizmus adhatna neked egy új életet.* A Fluxus-kiállítás december tizedikéig tart, gyere, nézd meg, én eléggé elkésve ismertem meg ezt a mozgalmat, már benne jártunk a hetvenesekben rendesen. Hatvanki lenc óta csináltunk ugyan egy csomó Fluxus-koncertnek is nevezhető ak ciót, de tudatlanul. Azt hiszem, Szentjóby volt, aki behozta a Fluxust Magyarba úgy hatvanöt körül, és még behozott ezer más dolgot, és be hozott egy csomó lemaradást, de ezt te is nagyon jól tudod, erről majd még egy csomó könyvet fognak írni, ami persze nem tudom mennyiben fog segíteni Tamáson. Legutoljára hónapokkal ezelőtt írt, máig sem tu dom, hogy csak sokkolni akart vagy minden szava »igaz« volt, minden esetre reménykedek, hogy a tetű svájciakat már lerázta és útban van New York felé. Magyarban talán csak néhány szót ha váltottunk; már Emmy Grant volt Genfben, amikor valóban összeismerkedtünk. Bécsből stoppal mentünk Párizs felé, és megálltunk jó néhány helyen — Zsuzsa, Bögre (fekete puli) és én —, hát ahogy sétálunk Genfben, Zsuzsa felki ált: »Nézd, ott biciklizik a Szentjóby«, mire elkezdtünk kiabálni utána. Volt nálunk egy értékesnek tartott, az Osztrák—Magyar Monarchiából származó nemesi adománykönyv vagy hogy hívják, szóval egy kézzel írott, festett és rajzolt, uralkodói aláírással ellátott könyv, ezt akartuk jó pénzért elpasszolni. Tamás elvitt bennünket néhány kereskedőhöz, de az érdeklődés nem volt túl nagy, úgyhogy aztán vettünk néhány üveg sört. Tamás ajánlotta, hogy azonnal kezdjek hozzá az utcai zenéléshez,
ha gazdag akarok lenni. Példaként Chobót hozta fel, akivel később Pá rizsban ismerkedtem meg, néhányszor közös koncertünk is volt. Eredeti neve, ami most nem jut eszembe, ott szerepel a magyar fotóművészetben mint újító, nagy tehetség. Hát Chobo ezen is újított, vándor utcai ze nész lett — egyszemélyes zenekar. Így járta be Nyugat-Európát és vált mindenütt ismertté. Tamás mondta, hogy látott a kirakatban egy gi tárt fillérekért, vegyem meg és kezdjem el, dől majd a lóvé, és lesz majd hírnév. Párizsba érkezve el is kezdtem az utcai zenélést, majdnem egy éven keresztül ez volt a foglalkozásom. Tamással még néhányszor ta lálkoztam Genfben, megettünk egy lábas lecsót, elmentünk néhány klubba, aztán mi húztuk tovább a csíkot Párizs felé, baromira oda akar tunk érni. Tamás nemsokára szintén átjött, a Select kávéházban talál koztunk, ahol összehozott Chobóval. Chobo összetákolt egy szerkezetet, amit lábbal mozgat és ami így pengeti a gitárt, kezei tehát szabadok, különböző fúvós hangszereken is játszik, lábára szerelt csörgők bővítik még a zenekart. Atlantisz-zenét ad elő, ő nevezte el így, a legvirtuózabb furulyás, akit valaha láttam. Valaki, aki jól ismerte őt mint fotóst, később ezt mondta: »Óriási tehet-: ség volt, és most elbassza magát ezzel a bohóckodással.« Ez a szöveg baromi ismerősen hangzott, biztos te is ismered, ismerned kell, ha va laha is szándékodban volt valamit csinálni, változtatni, változni: élet módot, környezetet, eszmét, országot, szívet, ágyat stb. Semmi érték különbség sincs fotóművészet és utcai zenélés között, görkorcsolyázás és nyelvtanulás vagy mit tudom én mi között, a szándék a fontos és a meg valósítás vagy meg nem valósítás. Az embernek ezer lehetősége van, hogy változtasson az életén, csak különböző helyzetek és társadalmi rendszerek léteznek. Amerika tele van forradalmárokkal, akik soha nem fognak forradalmat csinálni, de nap mint nap megcsinálják a maguk magán forradalmát. Európai viszonyok között viszont az egyéni forrada lom lehetősége korlátozott, éppen ezért születnek társadalmi forradal mak. A huszadik század végének multiszkizofréniás magánforradalmá rai a jövő új embertípusának az előnemzedéke, de ez más lapra tartozik, és nekem most mennem kell, csao. Két nappal később: a forradalmaknál hagytuk abba és Emmy Grantről akartam írni, aki maga is egy forradalmár. »Én sosem csináltam semmit«, mondta, amikor magyarországi dolgokról volt szó. Pálinkát it tunk, ez már majdnem egy éve volt, hogy eljöttem Európából, de aztán egy fontosnak tűnt szerelem miatt visszarepültem. Rájöttem, hogy feles leges volt, és tettem egy kört ráadásnak. Ez persze nem volt felesleges, utazni és találkozni, nincs is ennél fontosabb dolgunk. Tamással való mindegyik találkozásom életbe vágó volt. Kora reggel érkeztem Genfbe, és a vasútállomásról mindjárt hozzá mentem, leültünk a konyhában, és pálinkáztunk, reggelit csináltunk. A lakás világháború utáni állapotban volt, Tamás lefogyott a régi alakjára, és formában volt, mint mindig. Az
ablakban marihuána zöldellt, a felesége elköltözött, és magával vitte a gyereket, amiért kurvára pipa volt. Főleg a gyerek miatt, akibe halálo san szerelmes volt, akire halálosan féltékeny volt. Közben Mutáns című nagy projektumán dolgozott, de erről nem nagyon akart beszélni. Meg is kért, hogy még véletlenül se olvassak bele kézirataiba. Rengeteget írt, miközben már ki akarták tenni a lakásból, mert tele volt adóssággal. Azt mondta, hogy majd összeszed annyi pénzt, hogy vehessen egy fényképe zőgépet, egy miniatűr magnót, és akkor elhúzza a csíkot New Yorkba, San Franciscóba. Azt is mondta, hogy várja egyik barátját, mert ha meg jön, akkor elmennek egy olyan helyre, ahová azért nem ment el eddig, mert csak akkor akar oda menni, ha megjött a barátja. Megmutatta az ólomharangot, amit egy ólomcsőből kalapált haranggá a Subsistence Levél Standard projektum egy darabjaként. Csináltunk egy csomó fotót, elmentünk az Ecart-hoz, kimentünk a strandra, csajóztunk. »Ha semmi sem jön be, akkor majd furulyázok a sarkon«, mondta. Ezenkívül renge teg dolgot megbeszéltünk, dolgokat, amiket megbeszéltünk, amikor ta lálkozunk, dolgokat, amikről már beszéltünk, de nem eleget, dolgokat, amikről még sosem beszéltünk, és még van egy csomó variáció, te is szok tál találkozni, tudod jól, akkor meg minek írok ennyi felesleges dolgot? Emmy Grantről valószínűleg te is tudsz sok mindent, akarsz még többet? Könnyítek a helyzetemen, egyszerűen kimásolok néhány részle tet a leveleiből: »szivj sok marihuánát, hogy túléld a bolgár szuronyrohamot, egyébként ne dőlj be magadnak, ha a kutya kan, ne feledjétek, hogy az is ember, ha szuka, akkor meg embert kell csinálni belőle mondja a női felszabadító front a kormos tükör előtt háttal, nézzétek meg az oranzseriben monet nymphiát, ha jót akartok magatoknak — persze, ha elszívjátok előtte a barátságos dzsointot akkor másnak is jó. 18/9/76, Етту«. »néhány hete tettem egy frankfurt—kassel—hamburg— kassel—ddorf—paris—genf körutat, párizsban felhívtalak, de valami zűr zavar válaszolt, aztán valaki mondta, hogy két napja elrepültél vagy mi. kár, kedves fiú voltál európában, nem? nincs mit írnom, mert nem tudom kiválogatni, mondjam, hogy kasselban bejelentettem a free Inter national university-ben a subsistence levél standard projektet meg hogy itt genfben csináltam egy press-show-t a napokban hozzá? kicsit fakó a világ, vagy részletezzem a magánéletem sajátosságait, amit egyébként szemügyre vehetsz az andy warhoVs bad-ban? ha még nem láttad, azon nal nézd meg, nem fikció, nem utópia: egyszerű helyzetjelentés... vagy hogy tervezz meg néhány hangos fülbevalót acidból? vagy hogy mi a büdös kurva anyjukat akarnak a kereskedők folyton? vagy hogy a matt írógép nem vakít? vagy mit... montrealba asszem nem megyek mosta nában, hacsak az usa-turné nem teszi lehetővé, tudod, a kislányomhoz való viszonyom egyelőre rendkívül befolyásol, nagyjából összenőttem vele baromi jó így összenőve, de szar, amikor jön egy bírósebész és letépi, mondhatom, én erőlködöm, erőlködöm, majd meglátjuk, mi lesz. lehet,
hogy vadhús vagyok nélküle, aztamindenit. 17 aout 1984, Етту«. »hi, most egy nagyon rövid... számos párizsi út után újból itthon bameg, nem fog az írógép, annyi levelet írtam már, ugyanakkor egyet sem tud tam feladni, de mivel most kaptam egy kis pénzt ma mind elmegy, es küszöm, hónapokig egy vasam sem volt rá. megkaptam a lemezed, thanx, bravó, örülök, hogy jól megy, nincs mese. most mindjárt vége ennek az évnek, januárban végkielégítés, nagy mágikus akció, a korábbi levélben említett tüntetés a pszichológusommal, nagyon jó a contakt usa. írj, és ha nem válaszolok, az csak azért lehetséges, mert nem tudom feladni, ne haragudj, alles oké. mi a viszonyszám, csa asha, 17 aout 1984«. »amikor itt voltál, akkor még nem tudatosodott annyira, hogy beszélhettem volna róla: átmentem spiritiszta médiumba. SENKINEK NEM BESZÉLNI RÓLA! a kapcsolat a 67-ben befagyasztott amerikai pszi chológus, a vétel egyre tisztább, gyakran meglep, ilyenkor a paranoia-rá ció-transz-művelethez szükséges tenyérnyi kazettásom rögzíti amesszidzst, a mutáns egyik mellékterméke, párhuzamosan megrendezem utolsó euró pai tüntetésemet, ez már amerikai lesz, az ensz előtt, a távközlési világcentrum előtt, az idea alapja szlogenben: newton-hitler (tájékoztatá sul: a tömegvonzás), párhuzamosan felépítem a távközi. vilcent. előtt az ólomkamrámat, teljes izoláció, tökéletes kontakt a jégkamralakóval, be indítjuk a feltámadási müveletet, s veszik majd, mint a cukrot, kentaur ruhatáram egyre bővül, most készülök a bőrnadrágos svájci paraszt + hálóköntös-dresz beszerelésére, az úszósapka kéznél, gyerünk.. .17 aout 1984 asha: Етту«. »пет azért nem írtam, mert el akarod hasz nálni az agyamat, hanem azért nem, mert nem értem rá és mert hetekig egyetlen korpám sem volt. január 11-én bemutattam james „H"-t elektroenkefalogrammal és amerikai tüntetéssel, később videóval kiléptem az egyházból, készül egy másik egyórás videó, -egyelőre nem megyek az usába, csak ha visznek, még van két csaj, akit nem basztam meg, mert folyton rejszolok helyette, a jobb öklömbe már beette magát a kokain, elég megszagolni, s máris elhagyom a startpadot, kűggy pinaszőrt. csa. 17 aout 1984, W.« az utolsó levelet fekete keretes lapokra írta, és már a megszólítás is nagyon meglepett, mert így kezdte: »kedves pista!« gondolom te is érzed, ha úgy szólít meg valaki, ahogy nem illik össze a kapcsolatotokkal, ilyenkor az ember mindjárt viccre számít, a dologban most már az a szomorú, hogy most már én se tudom mit gondoljak: »a végrehajtók egymásnak adják a kilincset, három hetet töltöttem az ősz szel az adósok börtönében (fűtés, koszt, kollégák), december 18-án újabb per, ügyvédet nem tudok fogadni, biztos most néhány hónapot kapok, közben összebarátkoztam egy lánnyal, de aztán abból sem lett semmi, (üres zsebbel nem lehet baszni, mondta angolul, mert még mindig nem tanultam meg franciául, és otthagyott a kávéházban a számlával.) jú liusban beadtam a hazatelepedési kérelmet. A berni követségen először kedvesek voltak, de aztán mikor rájöttek, ki kér hazatelepedési enge-
Emmy Grant 1978-ban, Genfben (Monty Cantsin felvétele) délyt, nem sok jóval biztattak, mondtam, hogy otthon vannak a bará taim, itt nagyon idegennek érzem magam stb., azt mondták, hogy nem tudnak egyelőre semmit mondani, várjak, remélem, mire kijövök a bör tönből, addigra történik valami ez ügyben, biztos nagyon csodálkozol azon\t hogy így alakultak a dolgok, de nem ez az első eset a történe kemben, te sohasem gondoltál arra, hogy talán egyszer visszamész ma gyar országra? s a művészet? hát nem mondhatom, hogy itt sokkal jobb a helyzet, magyar országon legalább volt visszhang, csináltam egy vizs gafeladatot a főiskolán, volt akinek tetszett, de ez nem minden, közben levonták az adósságok fejében majdnem a felét minden hónapban, aztán dolgoztam kb. hét hónapot a rolex-gyárban, viszonylag jól fizettek, de kidobtak 1200 más munkással, nagy botrány volt, de nem vettek viszsza, csak 31-et. azt hiszem otthon meg tudok élni, talán még jobban is, joa visszaköltözöm anyámhoz, aki egyébként is nagyon hív. ja, én köz ben bevettem egyszer még tavasszal egy Isd-t és állati volt a hatás, va lami három napig gyalogoltam egy erdőben, míg végre elfogtak, még sze rencse, mert közben elvesztettem az összes ruhámat, csak az egyik cipőm maradt meg, de adtak a kórházban, csak hat hétig voltam benn, állító lag nem elektrosokkoltak, de tudod, hogy van ezeknél (ezután dobtak ki a gyárból), a halászékkal mi van? azok sem írnak, biztos jól megy ne kik, most ne haragudj, nem írok többet, légy szíves írj magadról, mit csi nálsz, kikkel barátkozol, mik a terveid, a mielőbbi viszontlátásra bará tod. Tamás* Ez a levél 79 decemberében érkezett, most meg már majd-
nem megint december van, és hideg, még jó, hogy van kályha, és ha most úgy fejezem be, hogy »kedves bálintom, ügyelj magadra, óvd az egészséged, remélem hamarosan eljön találkozásunk ideje, hü barátod pityu«, akkor meglepődsz? 1980. nov. 12. Monty Cantsin." (Befejező
része a következő
számunkban)
