Á
lmosan pislogtam körbe a szobámban, aztán furcsa nyugalom fészkelte be magát egyenesen a gyomrom közepébe. Puha volt, és finom, és mégis elég éberré tett ahhoz, hogy meginduljanak az életfunkcióim. Rögtön az első: a mosoly. „Itthon vagyok” – gondoltam. Végre. A furcsa az volt, hogy oly sok érzés közül pont a nyugalom volt az, amit betakart. Nagy általánosságban nem sok időt töltöttem a házban, azt is leginkább a szobámban magnózva. Éjszaka fülhallgatóval és elemlámpával a takaró alatt. Amikor úgy csináltam, mintha aludnék, vagy csak éppen ahhoz volt kedvem, hogy hagyjon békén a család. Akkor most meg mi ez a vigyor? És mi ez a fény? Az ágy mellett álló tiktakoló órára meredtem. Alig múlt nyolc. Ezt mégis mire véljem? Korán kelés a nyári vakáció idején? Mi a franc? Letöröltem egy izzadságcseppet a homlokomról. „Ma me gint nagy lesz a forróság.” A műanyag roló megszűrte a kint tomboló napot, hiába nyúltam az ágy mellé előző éjjel odakészített vízhez, olyan meleg volt, hogy nem volt gusztusom belekortyolni. 15
Az ágyam fölött Kim Basinger kacér mosolya keveredett némi rémülettel. Ő meredt rám a hónapokkal ezelőtt megjelent Ifjúsági Magazin közepéről kitépett, némi cellux segítségével poszterré avanzsált lapokról. Mindenképpen ő a legszebb nő ezen a világon. Ezt egyszer és mindenkorra eldöntöttem. Még ha Nicholson Jokerként a háttérben vigyorgott is, és ha ez a pofa anyámra minden egyes alkalommal a frászt hozta, amikor belépett a szobámba, akkor is azt gondoltam: ilyen egy nő. Nehéz harcok árán tudhattam csak még mindig a falamon. Vagy talán a szép színésznő nem ettől rémült halálra, hanem a polcokra lerakódott porréteg és az akvárium falát ellepő algaszőnyeg az oka. Mintha puding úszkált volna a víz felszínén. Jellemző, pedig megkértem a családot, takarítsák ki, mielőtt hazajövök. Persze nem. El voltak foglalva magukkal, mint rendesen. Szokásos: mindenki melózott, nyilván a lábukat sem tették be privát hajlékomba. Minden ugyanúgy volt, ahogy hagytam. Élnek még a halak? Franc tudja. Annyira nem is érdekelt, a húgom gyűjtötte ezeket a színes úszkáló bigyókat, még akkor, amikor az akvarisztikába volt szerelmes. Meg a helyi búvárbolt tulajába. Gyereklogikával? Megvan? Na, ugye hogy! Nem volt szokásom ilyen korán kelni, pláne nem a vakáció idején. Csend és nyugalom honolt. Résnyire nyitott szemmel botorkáltam le az emeletről a konyhába. A hideg kő üdítően hatott ebben a hőségben, lábtól fejig. Amikor ránéztem a hűtőszekrényre, még kellemetlenebb érzéssel töltött el a felismerés: éhes vagyok. Talán ezért a hajnali kukorékolás. Világos: enni és csak enni akarok most. Élettel tölteni fel magamat és közben nem beszélni senkivel. Semmi nyüzsi. Csak én és a lekváros kenyér. Vizet löktem a tűzhelyre, és kentem magamnak egy sárgabarackosat. Tányért vettem elő, poharat, amit jéghideg tejjel löt�tyintettem tele, és ki is ittam azzal a lendülettel. A legegyszerűbbnek az a megoldás tűnt, hogy a következő zacskót a számmal téptem fel, és a műanyag fecnit a mosogatóba köptem. Hangosan 16
és mohón szívtam ki a következő adag jéghideg tejet, nem érdekelt, hogy nem éppen higiénikus módja ez az ivásnak, annyira szomjas voltam, hogy nem volt időm kitölteni a pohárba. Legalább harmincöt fok van. Meggyulladok. A maradékot visszabűvészkedtem a frigóba, és vad kutatásba kezdtem a neszkávé után. A szekrényt a legaljáig túrtam fel, mert anyám reformkonyhája mellőz minden koffeintartalmú készítményt. Kivéve a kólát. Mert valami löket azért még neki is kell a működéshez. Szerencsére apám húsevő volt. A vasárnapi közös ebédek menüje erőlevesből és rántott bordából állt, szinte mindig. Kivétel nélkül. Nyilván csörömpöltem, mert egyre inkább kilátástalannak tűnt, hogy kedvenc drogomat, a kávét megtalálom, pedig anélkül már nem igazán megy az ébredés, még akkor se, ha erről a szüleimnek fogalmuk sincs. Hogy is lenne? Évek óta egyedül kelek, én készítem a húgomnak a reggelit, én viszem iskolába a szokásos balhé után. Nehéz neki elmagyaráznom a miértjét, amikor még én sem értem. Aztán azért durcázik, hogy miért kísérem el, amikor ő már felnőtt! Ciki, nem ciki, minden reggel megsétáltatom magamat a sulijáig, ami szerencsére csak néhány sarokra van a gimitől: a kisváros előnye. Minden ötpercnyi járásra van. Nem is értem, miért van autónk. Mert megengedhetjük magunknak? Annyira semmi szükség erre! Mondom, kisvárosban élünk, éppen csak az nincs, hogy a fizetésszalagokat kiragasztják az ajtóra. Nálunk mi van? Az örök gyakorlatias anyám még időben vette át a jogi praxist nagyapámtól, aki kicsit megkattant a rendszerváltással járó hacá rétól, és nem igazán találta a helyét a posztkomcsi bányászvárosban, ahol néhány hónappal ezelőtt még mindenki elvtárs volt, aztán most meg mindenki kisvállalkozik. Apámnak ennél sokkal egyszerűbb volt a helyzete: mióta az eszemet tudom, egyetlen dolog érdekelte, a kosárlabda. Én a pálya 17
melletti kispadon nőttem fel, a játékosfeleségeknek fenntartott kispadon tanultam meg beszélni, a csarnok szertárában kaptam életem első csókját. Minden szombaton meccs volt, és apám volt a legjobb játékos. A menő a városban. Magában hordozta a sikert és a veretlenséget. Ilyen volt, született mázlista, aki mindezek ellenére szerette a kemény munkát. Így nevelték. Átlag húsz–huszonöt pont mérkőzésenként… Igazi menő volt. Én meg a lánya. Kivételezett helyzet. Ebben a városban pedig még inkább, mint bárhol máshol. Két sör minden edzés után, a nyertes estéken pedig buli, buli és buli. A szüleim fiatalon lettek szülők. Anyám huszonkettő volt, apám huszonnégy. Két kézzel zsonglőrködtek a munka és a gyereknevelés között. Délelőtt apámmal voltam edzeni, délután anyámmal ültem a parkban, miközben a jogi tételeket biflázta. Igazából tökéletesen csinálták. Mindkettő az álmát élte. A diplomaosztó éjszakáján, amikor anyám megkapta a doktori címet, megfogant a húgom. Sikeresek voltak, fiatalok és gyönyörűek. Keveseknek adatott ez meg a nyolcvanas években. Az sem volt elhanyagolható, hogy a nagyapám köztiszteletben álló tagja volt a városi elitnek, így a második gyerek már egy kertes házba érkezett. Hitelből, az igaz, de legalább új építésű volt, friss, tiszta és steril. Ment minden a maga útján. Amíg apám le nem sérült. Egy térdműtét kiszakította az álmából. Egy porcleválás pedig simán kispadra küldte. Másfél év depresszió és vergődés után elvállalta a városi ifik edzését. De soha többet nem volt már a régi. Így lettem én az Edző Lánya. Nagy E-vel és nagy L-lel. Ez nyerő szériában király, amikor viszont a nagy fővárosi csapatok elgyepáltak bennünket, nos, akkor nagy szívás. Alapjában véve kényelmes volt a helyzetem. Menő szüleimnek köszönhettem, hogy az egész város tudta, ki vagyok, ami több előnnyel járt, mint hátránnyal. 18
Színlelés. Ez azért hozzátartozott a mindennapjaimhoz. Nincs részegen fetrengés, sörözés a haverokkal, dohányzás, kávézás a bulik másnapján. Illetve de, csak ezekről mély hallgatás van. Az kellene még, hogy apám megtudja. Vagy pláne anyám… Többé-kevésbé úgy éltem, mint bármelyik tizenöt éves a világ bármelyik táján. Miközben olyan dolgok vártak rám, amelyek néhány hét alatt örökre megváltoztattak mindent, amit tudtam a világról. – Háhá! – sikkantottam. – Tudtam én, hogy van valahol vésztartalék. Szevasz! – köszöntem a konyharuhába csomagolt üveges kávénak, a nyelvemet kitolva a számból. A félig üres dobozt még én dugtam el a szekrény legaljába, mielőtt elutaztam. Csörömpöltem összevissza, de valahogy egyáltalán nem érdekelt. Azt hittem, hogy egyedül vagyok itthon, különben már régen megjelent volna kis családom valamelyik tagja. – Mondjuk, terád pont nem számítottam – mondtam a hatalmas rottweilernek, miközben megvakartam a fülét. – Szevasz Abdul! Nevesítve Kareem Abdul-Jabbar, a Los Angeles Lakers játékosa után. Faterom hőse. Felforrt a víz a fazékban, ami olyan hülyeségre indított, amit még két nap múlva is bántam: puszta kézzel húztam le a gázról. Az ordítást követte az egy helyben ugrálás, amit a kutya nyüszítve követett le. Utálom az égési sebeket, azok fájnak a legtovább. Miközben helyi érzéstelenítéssel próbálkoztam, vagyis hideg vízzel, a könyökömmel levertem a gyümölcsöskosarat a kredencről. – A mozdulataid leginkább egy kapkodó idegbeteg orrszarvúéhoz hasonlítanak. – Gyereklogikával? Nos, összeáll a kép. A húgom meg az ajtóban. Áll. – Még az emeleten is hallani mindent. Egyszer akarok aludni, és akkor se hagysz. Félelmetes, hogy mit tudsz rendezni! Nem fejeznéd be?! Mondatról mondatra húzta fel magát egyre jobban. A kiscsajnak olyan vörös volt a feje, hogy azt hittem, perceken belül 19
felrobban, vagy elszáll a nyakáról, mint a lufi, amikor kiengeded belőle a levegőt. Kivételesen nem tudtam rá haragudni. Mosolygós áldühösen dorgáltam meg: – Hát ide figyelj! – mondtam csípőre tett kézzel. – Nekem is kell ennem valamit! Akarsz egy állast? Auuu… a francba… rohadtul fáj a kezem! – Adtál enni a kutyának? – hepciáskodott. – Nem. De mivel én fogni sem bírok, igazán hasznossá tehetnéd magad! Itt tobzódik szegény! És vegyél fel egy papucsot, mert ha anya megtudja, hogy mezítláb vagy, be fog rágni! Már nem a homokos tengerparton vagy! – Sajnos… – dünnyögte, és elindult a spájzba a kutyakajáért. Útközben lehajolt Abdulhoz, és cuppanós puszit nyomott az orrára. Klaffogás közben a válla fölött rám vigyorgott. – És ahhoz mit szólna anya, ha tudná, hogy kávét iszol? Vagy hogy bagózol? Meg iszol? És fiúzol? Meg hogy szoktál a bulikban csókolózni? – De nem fogja megtudni, igaz, hugicám? – A legundokabb mosolyomat vettem elő. De utáltam, amikor a gyermeki ártatlanság álcája mögé bújva fenyegetőzött! – Szokásos? – Szokásos – mondta vigyorogva. – Mint mindig, Nyakigláb… hehe. Ez azt jelentette, hogy adnom kell neki egy tízest a zsebpénzemből fagyira. Mindig ez volt a kotta, amikor én lebuktam, ő pedig rajtakapott… – Ha még egyszer, csak egyszer azt mondod nekem, hogy Nyakigláb, esküszöm, hogy megfojtalak! – Hát ettől nem félek – mondta vigyorogva, és egy félliteres zacskós tejjel meg egy doboz keksszel a hóna alatt eltűnt a folyosó végén. – Ja, és hagyd szabadon a vonalat, mert telefonálni fogok! – Hah, csak szeretnél – mondtam halkan, még mindig a hideg vizet folyatva a kezemre. – Mi van? – Semmi! Dugulj el! – Dugulj el te! 20
– Jó lenne, ha nem kekszet reggeliznél – raktam össze kicsit később a képet. – Egyáltalán nem egészséges. – Te dumálsz egészségről? Gyárkémény. – Mondtam, hogy dugulj el! – Dugulj el te! Nyakigláb… Jézusom! Tízéves. Alighogy Anna húgom eltűnt, megszólalt a telefon. Persze engem kerestek. A legjobb barátnőm volt, Tünde. – Cső! – ordította, mintha tudta volna, hogy én veszem fel a kagylót. Nyilván rá akartam hozni a frászt. Imádtam szívni a vérét, ezért kettővel lejjebb raktam a hangom. – Halló. – Ööö… halló – hőkölt vissza. – Halló, ki az? – utánoztam anyám hangját. – Csókolom. Tünde vagyok. Vera ott van? – válaszolt illedelmesen. – Én vagyok, te birka, nem hiszem el, hogy mindig beszívod! – Hülye… – nyávogott. – Mi van már? Hazajössz, és fel se hívsz?! – Most akartalak. Mi van veled? – Velem?! Tisztára dilis vagy! Agyadra ment a nap? Hazajössz Görögből, és engem faggatsz? Veled mi van? Szóval? – folyamatosan ordított. De valami olyan magas frekvencián, hogy el kellett tartanom a fülemtől a nagyon ronda, zöld színű műanyag kagylót. (Kincstári darab, anyám szerezte, amikor kiárusították a cuccokat a városi Munkásőr Székházban.) Tünde frankón tud lelkesedni, néha annyira, hogy túlzásba is viszi. Mint például most. De azért nagyon jó érzés volt, hogy örült nekem. Barátságunk előtt pusztán két ember nem állt értetlenül. Ő meg én. Szűcs Tünde és Kovács Vera. A szűcs meg a kovács. Jókat kac cantunk ezen. A többiek (nagyjából az egész város, de szüleink mindenképp) furcsa szemeket meresztettek ránk: ugyanis semmi közös nem volt bennünk. Tünde a város szélén néhány éve sebté21
ben felhúzott „lengyel tízesben” élt anyukájával. Apa nélkül. Mióta az eszemet tudom, nem lehetett erről beszélni vele. Talán azért, mert egy gyors numera folyományaként került erre a világra, talán azért, mert a nem tudás bizonytalanságát romantikus képzelgésekkel helyettesítette, vagy talán éppen azért, mert pontosan tudta, hogy ki az apja. És inkább nem szerette volna tudni. Mindegy, én nem faggattam, mert az már nagyon az elején kiderült, hogy ez az ő érzékeny pontja. Én pedig soha nem tettem volna semmi olyat, amivel bántom őt. Ami a kedves mamát illeti, hát arról sem dumáltunk órákat. Tünde talán nem is tudta, amit a városban mindenki más: a mama esténként nem csak egy-egy bonbonmeggy kedvéért ment le a sarki presszóba, hanem azért is, hogy a városban élő lengyel vendégmunkások ne érezzék olyan távolinak az otthont meg az otthoni ölek puha melegét. Igazából de. Tudta. A kisváros titkai: mindenki tudja, csak éppen senki nem beszél róla. Emlékszem, amikor apám dúvadként tépett fel az emeletre dzsörzémelegítőjében (amit többnyire úgy viselt, mint mindenki más a nadrágot és a zakót, lévén ez volt az ő munkaruhája), majd kopogtatás nélkül törte rám a szobám ajtaját, és kirántotta a képzeletbeli fiókból a szót: prostituált. Húsz percig üvöltött velem, mint az állat, mire anyám leállította, hogy nem a gyerek a kurva, hanem a nő, akinek a lánya történetesen az én legjobb barátnőm. El akart tiltani Tündétől. Mintha a világvége jött volna el, olyan zokogás tört ki rajtam, hogy nem bírtam abbahagyni órákon keresztül. Amikor már fájt a fejem és a kiszáradás jelei mutatkoztak rajtam, néhány percre képes voltam abbahagyni a szipogást. Hallottam, hogy a szüleim egymással üvöltenek. – Most borítékolom neked, és le is pecsételheted, hogy az én lányomból nem lesz prosti! – ordította anyám, hiszen ő volt az egyetlen, aki apámon felül tudott kerekedni. Igaz, ritkán élt a női 22
fegyvereivel, mert a kétméteres, két lábon járó, öntudatos vezető, akinek egy köhintésétől vigyázzba állt az egész kosárcsapat (pedig ott volt azért egy-két durva arc), remegő kocsonyává változott, ahogy anyámnak megrebbent a szeme. Hogy miért? Mert olyan nagyon szerette. Durvábbat mondok: szerelemes volt belé, és mint évekkel később megtudtam, felnőtt élete nagy részét az tette ki, hogy azon recegett, nehogy anyám összepakoljon és elhagyja egy másikért. De erről még később sokkal többet mesélek. – Nem engedhetem, hogy barátkozzon ezzel a lánnyal, értsd meg! Egyszerűen nem. Nincs rá jó hatással. – folyt tovább az ordítás dzsörzémelegítő és fekete kiskosztüm között. – Észre se vetted, hogy mióta Tünde a legjobb barátnője, azóta javultak a jegyei, és két új szakkörbe is beiratkozott?! – vágott vissza az ügyvédnő. Ez így igaz. Tünde jó tanuló volt, a tanárok kedvence. Apró termete és mosolygós arca miatt mindenki kedvelte, azonnal bizalmat ébresztett mindenkiben. Engem persze utáltak. Én voltam az edző lánya, a kivételezett, a magas, vékony, szőke lány, akit a fiúk megbámultak a folyosón, és aki erre rásegítendő szűk farmerban és szűk pólóban járt. Apámnak inkább amiatt kellett volna aggódnia, hogy a csapatában lévő összes fiú engem akart gerincre vágni, mint amiatt, hogy Tünde anyja merre járkál éjszakánként. De szerencsére a tilalmat feloldották, miután egy szombati ebédre átcibáltam hozzánk Tündét, aki olyan volt, amilyen mindig: okos, kedves, szerény, illemtudó, barátságos. Mondom, egyáltalán semmiben nem hasonlított rám. Ha ő volt a fehér, akkor én voltam a fekete. Vagy inkább: ő volt a kék, én pedig a bordó. – Görögország klassz hely. Nem csodálom, hogy apám öc�cse szépen lelépett – foglaltam össze két mondatban a helyzetet. – Hát ja. Én még soha nem láttam a tengert – mondta szomorúan, mire beindult a szokásos reakcióm: el akartam terelni a figyelmét. 23
