Alexandre Duclos
Kirekesztett konformizmus
Diszkriminatív jellegű megjelölés vagy esély a kisebbségi emancipációra? Továbbra is vita tárgya, hogy az etnikai adatok regisztrálása egy konzervatív biztonságpolitikáknak ágyaz-e meg vagy éppen ellenkezőleg, a hátrányos helyzetű csoportok szabad érvényesüléséhez járul-e hozzá. Mindkét forgatókönyv mellett szólnak ésszerű érvek, a történelmi példák is legalább két irányba mutatnak. Mi történik azonban, ha nem a kisebbséget jelölik meg, hanem az etnikai különbségeket figyelmen kívül hagyva maga a kisebbség „jelöli meg” a többségi társadalmat? Az alábbiakban egy rendhagyónak tetsző esetet vizsgálunk, amelyben a túlzásba vitt konformizmus vezet diszkriminációhoz, és nem a másság pozitív vagy negatív hangsúlyozása. Egyes elnyomott csoportok kirekesztésének számos oka van, ezeket csak nehezen tudjuk egymástól függetlenül elemezni. Rosszindulatú-e a többségi társadalom? Netán ostobaságból rekeszt-e ki? E megközelítések vonzónak tűnhetnek, tudományos szempontból azonban irrelevánsak. A kirekesztést különböző indokokra vezethetjük vissza, követve a Max Weber által azonosított, elnyomást legitimáló formákat. Történelmi és antropológiai szempontból érdekesek ezek a formák, bennünket azonban a kirekesztés egy elementárisabb formája érdekel: amikor az a tökéletlen utánzás, a többségi társadalom parodizálásának következménye. A hátrányos helyzetű csoport megfigyeli és elsajátítja azokat a viselkedésmódokat, amelyek a szemében sikert, hatalmat, illetve befolyást jelképeznek a többségi társadalomban, a többség azonban az imitációt illegitimnek tekinti. Az alábbiakban vizsgált helyzetekben az utánzás nem vezet sem asszimilációhoz, sem integrációhoz, éppen ellenkezőleg a kirekesztettséget fokozza. Észrevételeink alapjául egy politikai-szociológiai terepmunka szolgál, amely 2010 óta zajlik egy, a Párizs melletti Montreuil-ben található befogadó központban,amely a valóságban táborként működik. A létesítményben 185 roma él, célja pedig, hogy elősegítse integrációjukat hároméves franciaországi tartózkodásuk idejére. Legtöbben egy Arad melletti faluból, Covăsânţ-ból érkeztek. Az alábbiakban az „integráló” és az „integrálandó” csoportok közötti viszony egy sajátos aspektusával foglalkozunk, amelyet kirekesztett konformizmusnak nevezünk.
Konformista elemek A terepmunkában résztvevő román állampolgárok elutasítják a „roma” megnevezést, önmagukat elsősorban románnak nevezik, mellékesen cigánynak. Francia beszélgetőtárs jelenlétében „francia romának” is titulálják magukat, e mögött azonban valószínűleg a következőt kell érteni: „a franciák romája vagyok, itt ebbe a mezőbe kerültem”. A román cigányok évente többször hazalátogatnak Romániába, és – néhány kivételtől eltekintve – a vendégmunkából felhalmozott tőkéből ott szeretnének egy kényelmesebb életnek megágyazni. Covăsânţ-ban, otthoni környezetükben a kivándorolt romák feltűnően konformisták, legalábbis első ránézésre. A kizárólag televíziós reklámokból ismert boldog fogyasztó valamennyi kellékével rendelkeznek. A családnak, amelynél a faluban laktunk, van egy kamionja, szép autója, a házban modern gáztűzhely, milói Vénusz-szobor, mobiltelefonok, kétszer kétméteres plazmatévé. A család bioélelmiszereket fogyaszt, tagjai nem isznak, nem dohányoznak (két éve csatlakoztak a pünkösdista egyházhoz, előtte görögkeleti ortodoxokhoz tartoztak). A több mint impozáns házat felmenőik szülőföldjén építették fel. Kifogástalan, fiatal, dinamikus nyertesek benyomását keltik, életvitelük mintha a „nemzetközi mobilitás” és a „szakmai rugalmasság” jegyében zajlana. Olyan kellékeket használnak, amelyeket a centrumnak tulajdonítanak. A valóságban azonban imitációval, paródiával van dolgunk: a plazmatévék nem működnek, nincsen gázvezeték, a mobilok üres tokok, a telefon sincs bevezetve, a mosógépek díszként szolgálnak, az autót egy közeli telepen vették, ahol hétszáz euróért árulják a használt Mercedeseket, a kamion kormánya jobboldalon van, és ezért nem lehet eladni. Ami a három nappalis házat illeti, a családtagok „dobták össze” a legolcsóbb anyagokból. E „kellékeken” a csoport tagjai egyenlően osztoznak, és a falu többi lakosát sem zavarja a jelenség, hiszen pontosan tudják, hogy mű az egész, ráadásul a roma kisebbség rendkívül jól integrált a faluban. A tilalmak (dohány és alkohol), valamint az élelmiszerek „bio” minőségének hangoztatása konformizmusra utalnak, ez lényegében a centrumot igyekszik közelebb varázsolni. Nem egy esetben a konformizmus egyben vallásos meggyőződésekre is visszavezethető. A „nyugatias” kellékek regionális hagyományokkal ötvöződnek. Ez a helyzet a fiúkra és lányokra egyszerre használt „közkeresztnevekkel”, a szakmákra és megbecsült pozíciókra utaló becenevekkel (miniszter, bíró, orvos), illetve a divatos nevekkel (Elvis,
Fernando): ezek a centrumból és annak médiájából csent nevek „megvédik” az egyént és sorsát különböző mágikus-vallásos manipulációkkal szemben, ez a babonás névvariálás a román paraszti kultúrában a mai napig jelen van.1 A nyugatias siker és minőség paródiája tehát a regionális hagyományokkal elegyül, és „indokoltan” épül be a csoport sajátos élményvilágába, amelyben román és cigány között egyébként nem érzékelhető markáns különbség. Felmerül a kérdés, hogy népszámláláskor regisztrálható-e egyáltalán olyan önazonosság, amely alkalomadtán megkerüli az individualitás mértékegységét.
A paródia mint bűn Románia és Franciaország között ingázva a roma csoport számára számos „centrumbéli” norma áll rendelkezésre, amelyek utánzásával a csoport úgymond optimális integrációban reménykedhet. Közben azonban ennek fordítottja következik be: konformizmusuk kirekeszti őket. Amikor észak-afrikai származású külvárosi fiatalok parádéznak luxuskocsikban, aligha hisszük el, hogy becsületesen jutottak hozzá az autóhoz; a centrum kellékeivel élő cigányt szintén gyanúsnak tekintjük. Azt feltételezzük róla, hogy kifigurázza a társadalom magját, tehát identitását. Minden úgy zajlik, mintha a többségi társadalom (jelen esetben a francia) a normák imitációját, mint integrációs erőfeszítést – ellentétben a normák követésével – illegitim paródiának, más szóval bitorlásnak tekintené. Évszázadokon keresztül ez a vád volt a színészek osztályrésze. Tudjuk, hogy Molière-ig (bezárólag) mire voltak képesek az európai társadalmak a „komédiásokkal” szemben: ők tökéletesen tudták utánozni a társadalmat, amely viszonzásul temetőiben sem volt hajlandó közösséget vállalni a színésztársadalommal. Az imitálót nem tekintették tisztának – ahogyan ma a bevándorlókat sem tekintjük szalonképesnek. Külvárosi fiatalok, cigányok és komédiások között a paródia bűne a közös nevező. A „bűn” abban rejlik, hogy e csoportok publikusan használják a centrum kellékeit, a hatalom és a jólét külső jeleit viselik, miközben nem töltik be azokat a társadalmi pozíciókat, amelyek legitim módon igazolják azokat. A paródia láttán zsigerből feltételezzük a lopást, az abnormalitást, az őszintétlenséget: a paródia mindennél gyanúsabb színben tünteti fel az integrálódni igyekvő „komédiást”. 1
Paul Henri Stahl: „Soi-même et les autres, quelques exemples balkaniques” in Claude Lévi-Strauss
(szerk.) : L’identité, séminaire interdisciplinaire, Grasset, 1977.
Az elutasítás és a vele járó fajgyűlölet jelenti (mint ok és igazolás) az egyenlőtlenségek fenntartásának alapját az alapvető jogok – az oktatás, az egészségügy, a lakás és munka – terén. Az egyenlőtlenséget fokozza Franciaországban az embertelen kitoloncolások politikája, az indokolatlan igazoltatások gyakorlata, az adminisztrációs küzdelmek tömkelege, a hétköznapokban elszenvedett rosszindulatú megjegyzések sorozata, a menekülttáborbeli elhelyezés – mint az általunk látogatott montreuil-i csoport esetében, nem beszélve a pogrom élményéből merítő politikai akciókról. Az elutasítás és a rasszizmus az ilyen és ehhez hasonló csoportokat kevésbé tehetős európai munkásokból kevésbé méltóságteljes polgárokká degradálja. Mivel magyarázható, hogy a centralizált, stabilizált társadalmak, amelyek egyébként rendszeresen megszervezik saját paródiájukat (ez eredetileg a farsangok lényege), ilyen rosszul viselik kódjaik említett eltérítését? Miért látunk ebben illegitim, törvényellenes tevékenységet, és nem pusztán haszontalanságot, ügyetlenséget, tudatlanságot vagy egyszerűen játékot? Miként tekintsünk a kirekesztett konformizmus visszatérő motívumára? A vallások és mítoszok története segítségünkre lehet e kérdéskörben. Nem szükséges a Jung és Eliade által kidolgozott archetípus fogalmához nyúlnunk, elég megemlítenünk egy Eliade által azonosított elemet, amely a nagy nyugati mitológiák közös motívuma: a centrum szimbolikája.2 Eliade szerint centralizált társadalmainkban jelképesen azonosíthatunk határokat, határvidéket és egy központot, amely a fővárosban ölt testet. Ez a főváros is egy központ köré épül, amely jelképesen templom, trón, trón a templomban. A templom szívében újabb tárgyak bukkannak fel, amelyek biztosítják a kapcsolatot az isteni és az emberi világ között: oszlopok, szobrok, szent fák és oltárok, amelyek közvetlen átjárót biztosítanak az emberi és az égi város, a profán és a szent között. Figyelemre méltó, hogy az átjárók kizárólag néhány kiváltságos méltóság számára nyitottak.3 A nyugati mítoszokban ők a két világ közvetítői a centrum centrumában. A nyugati mitológiák eredettörténeteiben, amikor az emberi világ az égi város képére jön létre, központi szerepet tölt be a plágium, a paródia, az illegitim. Prométheusz ellopja a tüzet, Ádám bitorolja a jó és a rossz tudásának isteni jogát. Az utánzásra, illetve magára a paródiára tekinthetünk akár úgy is, mint az „eredendő társadalmi bűnre”. Egy társadalmi csoport koherenciáját az imitáció biztosítja; az utánzás az első számú társadalmi „torna”, amelynek lényegét és természetét elhallgatjuk, hogy az identitás ne tűnjön ké2 3
Mircea Eliade: Képek és jelképek, Európa, 1997. Georges Balandier: Anthropologie politique, PUF, 1967.
részéletű fikciónak, futólagos viccnek, a szó szoros értelmében mulatságnak. A covăsânţi cigányok akaratlanul „elárulják” a többségi társadalmat, viselkedésükkel megvilágítják, hogy mi valójában a társadalom és az identitás: relatív, időben korlátolt konstrukciók. Eljátsszák a társadalmi szerepek játékát, azonban nem tartják be e játék alapvető szabályát: elfelejteni, hogy az egész csak egy játék. Mintha nem vennék komolyan a társadalmat, miközben ha valakik, akkor ők bizony elszenvedik a centrum hatalmának önkényes gyakorlatait. A centrumot pedig irritálja a paródia, mivel önmagát ismeri fel benne. Amikor a periféria jelöli meg a centrumot, és nem fordítva, a centrum zavarba esik.
Kirekesztett konformizmus: a radikális kiközösítés Hipotézisem a következő: valamennyi centralizált társadalom előidéz ilyen típusú viselkedéseket a perifériáján. Ebből az következik, hogy saját határvidékeiken a centralizált társadalmak önmagukat leplezik le: önmagukat, mint társadalmi fikciókat, konstrukciókat. A periférián megrekedt csoportok, amelyek túl összetartóak ahhoz, hogy eltűnjenek, túl erősek ahhoz, hogy belenyugodjanak hátrányos helyzetükbe, ugyanakkor túl gyengék ahhoz, hogy valóban megközelítsék a társadalmi centrumot, kifigurázzák ez utóbbit – és ezt nem szándékosan teszik. Az öntudatlanul leleplező csoportokat a társadalom ennek következtében kiközösíti, mivel ezek nem a „normális” útvonalakon közelítenek a centrumhoz. A paródia lényege, hogy nem veszi figyelembe a társadalmi lépcsőfokokat. A politikai küzdelmeket megkerülve sajátítja ki a központi szerepek kellékeit, miközben a centrum megítélésében a politikai küzdelem elfogadhatóbb lenne, mint e kétes konformizmus. A fennálló rend kétségbe vonását nem előzi meg a rend átmeneti elfogadása: a kirekesztett konformizmus azzal kezdi a centrum megkörnyékezését, hogy alapvetően játéknak, viccnek, profán komédiának tekinti a fennálló rendet. A rend szabályait mellőzve utánozza a „rendet”. Az imitáció megfosztja a cigányokat a társadalom „szegényeinek” minimális, de egyben kölcsönösségi viszonyt teremtő státuszától. A társadalom szeretheti szegényeit, ha azok felvállalják a társadalom szegényeinek szerepét. Lehet úgy tenni, mintha gazdagok és sikeresek lennénk, és ez már közvetlenül arról szól, hogy mit utánoz maga a többségi társadalom, és hogyan. Amint ez utóbbit a periférián élő csoportok konformizmusból „megjelölik”, láthatóvá válik, hogy a centrum is pusztán szerepek együttese.
Miből következik, hogy egyes csoportok, akár tudatosan, akár nem, inkább a kirekesztett konformizmus útját választják, semmint a politikai küzdelmet, vagy a belenyugvást saját helyzetükbe? A montreuil-i cigány csoport nem azonosul semmiféle roma „nemzettel”, nem tájékozódik a nemzetközi roma szervezetek politikai történetében.4 Voksai semmilyen választási szinten nem döntőek, szakmailag csupán elvétve szembesülnek a konkurencia logikájával. A média nem jeleníti meg őket, és vendégmunkásként sem örvendenek különösebb népszerűségnek. Politikai küzdelmek kezdeményezése ezért aligha tűnik hasznosnak, illetve hatékonynak, sem Franciaországban, sem Romániában. Egy olyan politikai-társadalmi rendszerben, amelyben lehetséges és egyben jövedelmező lenne a cigányok számára tanulmányokat folytatni, minden bizonnyal többen tennének így, illetve gyakrabban számolnának ezzel a járható úttal. A montreuil-i csoportnak azonban nem áll közvetlenül érdekében betartani a nyugati társadalom kódjait. Koldusnak öltöznek, ha úgy könnyebb a kéregetés. Luxus termékeket vesznek és fogyasztanak, mivel úgy látják, erre kell a tőkét fordítani. A befektetés különböző formái számukra társadalmi tőke híján nem nyitottak. A csoport tagjai ezekből kifolyólag játszanak a normákkal és kódokkal. A kirekesztés diszkvalifikálás eredménye: a többségi társadalom úgy dönt, hogy ezek az emberek nem szocializálhatóak. A kirekesztés nem faji alapon történik (a csoport fele nem is roma), nem is gazdasági, hanem elsősorban társadalmi. A vád úgymond a csoport „autentikusságát” érinti. Nem lehetnek igazi franciák, igazi románok, illetve igazi európai polgárok, mivel nem képesek/nem hajlandók betartani annak a szerepnek a szabályait, amelyet a többségi társadalom nekik szán. Mivel nincsen esélyük a társadalmi felemelkedésre, gúnyt űznek a társadalom hierarchiájából. Ezért közösítik ki őket. A cigányok elutasítása nem éppen tiszteletre méltó hagyomány, és hazafias szokásnak sem nevezhető. E tanulmányban úgy tekintettünk a kirekesztésre, mint egy pánikba esett hívő reakciójára, aki attól fél, hogy nemzeti bálványa zavaros és hiteltelen bálványimádók kezébe kerül. A felek egyikét sem áll szándékunkban megvádolni, egyes cigány csoportok kirekesztésének egy lehetséges okát azonban azonosítottuk: az ok a politika egy olyan koncepciója, amelyből hiányzik a humorérzék, adott esetben a leleményesség. Egy olyan társadalom, amely nem képes elviselni saját paródiáját, nem látja be, hogy önmaga – lényegében – nem tiszta és természetes képződmény, hanem konstrukció. A
4
Jean-Pierre Liégeois: Roms et Tsiganes, Repères/La Découverte, 2009.
sokszínűség jó értelemben vett komédiáját egykönnyen leválthatja a megrögzött azonosság pátosza. Egy ilyen társadalom könnyen megmerevedik, képtelenné válik saját hibái felismerésére, és ami még rosszabb, idővel nevetni is elfelejt – ám ez legyen az öszszetöpörödött nemzetek baja.
A szerző szociológus, egyetemi tanár, a Paris I Panthéon-Sorbonne kutatója
