www.alberttimea.hu
Albert Tímea
Gipsz égbolt
www.alberttimea.hu
Prológus Magamat megtaláltam, de abban a pillanatban hirtelen újra el is veszítettem. Talán szüntelen meg kell találnom, hogy mikor elveszítem, újra legyen mit keresnem. Persze mindig más. Mindig minden egészen más, csak egyetlen sejt az állandó. Hajlékony kis középpont. Nem tudom, hogy mekkora utat tettem meg az elmúlt évek alatt. Lehet, csak én érzem nehéznek a lábaimat és közben mindig a négy fal volt a társam. Vándorolunk, évezredeket utazunk, pedig igazából azt keressük, ahonnan elindultunk. Csak abból a pontból soha nem látjuk magunkat. Nem hiszem, hogy sokat változtam, vagy hogy bölcsebb lettem. A sebeket nem viselem büszkén, bár megtehetném. De már nem mérem végig a bőröm esténként. Nem hiszem, hogy közelebb kerültem magamhoz, hiszen igazán távol sem voltam soha. Nem hiszem, hogy kevésbé merek álmodni. Néha bátortalanul mondom ki, de belül folyton hiszek. Hiszek a sorsban, az előre leírt sakklépésekben. Hiszek abban, hogy Isten mindent lát, és tud, és hogy én, a kis porszem, nem igazán választhatok. Amit teszek, ösztönösen teszem. Akit keresek, azt a vérem kutatja. A hangokat miatta hallom. Egy terv részei vagyunk, és a tervet véghez kell vinni. Katonák vagyunk, ólom vagy plasztik, egészen mindegy. És hogy mennyi emberrel találkoztam az utam során? Kevésre emlékszem. Kevés ember lenyomata feszül bennem. A nagy horderejű változások elsöpörnek minden régit. Talán hálásabbnak illene lennem mindenkiért. Soha nem értett meg senki igazán. Volt, akiknél szándékosan nem akartam, vagy éppen nem érdekelt. Megszokások alapján beszéltem, meséltem, éltem. Tudtam, hogy kinek, mikor és mit kell mondanom, hogy azt értse, amit én akarok, hogy értsen. Aztán egyszer jött valaki, aki azt érti, aki vagyok. Mintha plazmák lennénk, a testünk kristályos, a hangok pedig patakként nyaldosnak minket. Azóta tudom, hogy rengeteg felesleges emberrel is találkoztam. Mindenkitől tanultam, de már nem akarok mindenkire emlékezni. Talán gyávaságból. Kerülöm az esetleges találkozások helyszínét. De különösebben nem érdekel. A valóság egyre távolabb kerül tőlem. A világom mesterkélt, mégis a sajátom. A húsommá lett. www.alberttimea.hu
Cukor és cián survive Akkor ömlött keresztül rajtam a nap először ebben az évben. Háttal ültem neki, és a tarkómon csorgott végig, majd a pad alá fészkelte be magát. Hajnal volt, és most volt először üres a váróterem. Talán már senki nem vár senki érkezésére. Senki sem készül indulásra. Felkavart porba rajzoltam az este képeit. Borcseppek a sárga harisnyán. Kékké vált ujjnyomok. Csak a körmök végén az az éjjeli mocsok. Füstpára a ruhák szövetén. Szóval várakozom. Néha keresztezett lábakkal, néha nem. Néha megvizsgálom közelebbről a cipőm orrát. Lökdösöm tovább a perceket. Ha most nem én lennék, rágyújtanék. De csak hangosabbra veszem az mp3-mam. Egyetlen dal ismétlődik, már órák óta. Survive, vagy hasonló. Valóban mindig szívtájékon bukunk el, vagy már hamarabb? Esélyeket latolgatok. Talán még a szakadék szélét sem láttam soha, nemhogy beleesni. Biztonságosan távol tartom magam. Le is ülök a földre és a pad vas részébe kapaszkodom. Mert hát tényleg, hogy egyszer úgy szeressek, hogy mondjuk viszont. Emberek érkeznek. Rohannak keresztül a világon. Rohannak keresztül egymáson. Én pedig csak félek. Félek, ezen a túl biztonságos helyen. Egyszer majd szembejössz, tudom. Egyszer már nem csak ülsz velem szemben, hanem be is fejezel minden érintést. túlfeszített Nem tudom, hogy veszíthetünk-e? Vagy, hogy fáj-e a fának, mikor levelet növeszt? Volt-e valami valaha is a birtokunkban? Nem tudom, hogy valóban elrontottam-e most valami fontosat. Vagy csak elkerüljük ezentúl egymást. Pont úgy, ahogy szoktam, nem kötődöm hozzám közelálló emberekhez. A távoliak elől pedig könnyen el tudok rejtőzni. Nem látlak majd, nem látsz majd. Feledünk. Megérte? Lehetett volna máshogy? A nevetséges determinizmus.
www.alberttimea.hu
torztükör Azt hiszem, kettétéptek. Ott maradtam valahol abban a pillanatban. Illetve a peremén. Talán egy részem még most is zuhan. Éljen a sablonosság, hajtsunk fejet a klisék előtt. Hát nem. Viszont, valaki markolja egy részem. Olyan konokul, hogy sajog gyomortájon. Mindig mondtam, hogy milyen dolog az, hogy a szívem minden szeretetével, mikor én a gyomromban is érzem. Szóval megtörtént. Megkötözték a legszebb részem. Lélek, vagy afféle. Keserű légyott. Ott sem voltál. Közhelyek ömlenek belőlem, hogy olcsó húsnak, híg a leve. Mit ér az, amiért nem küzdünk meg? Kit keresek én ebben az agyonprovokált szerelemben? Versenyt futok régi rémálmokkal. Szeretni hívtalak. Igen, csak ennyit kértem. Valakire szükségem volt, akit… Hát most megtörtént, és a boldogság meg valahol félúton úgy gondolta, ő ebben nem vesz részt. Még csak meg sem vagyok lepve. Kíváncsi vagyok a boldogság arcára, mikor belép az ajtón, és köszönés helyett ilyet szól, hogy: Bocs, lekéstem a csatlakozást! Hol is kellene már tartanunk? Ja, hogy előjáték. Kimondta már valaki, hogy szeretlek? Nem? Hát akkor jó. És ő meg hozzálát. De nem. Kinek kell ilyen jelmezbálosdi? Remegek, hallod? Te meg csak ott álltál, és kiabáltál velem. Én meg inkább elfutottam, hogy ne sérüljek. Másra nem emlékszem. Nem ismerem a szemed. Falakat látok. De a falak mögött magamat érzem. Ott lakom benned. És ez nem egy szokásos tévképzet. Elborult agyszülemény. Monoton monológ. Talán nincs is mit veszítenem, ezért nem félek beléd nézni. Nem félek kimondani, hogy érzem rajtad a titok szagát. Hogy bőrödön át áramlik felém az, amit száddal tagadsz. igazság Továbbra is az egyetlen ember, akire semmilyen hatással sem vagyok. Végtelen történetek helyett vég nélküli történetek. Azt keresem folyton, akibe bele lehet halni. hintalógalopp Ólmokat mostak ki belőlem, és sebeket forrasztottak. Erősebb volt a szívem, mint hittem. És most valóban lebegek. Ha lenézek, a semmi erőtlen karmai nyúlnának utánam. Ha leesnék. Persze nem fogok. Érzek fentről erős karokat. Az arcok még nehezen kivehetők. De mesélték, hogy léteznek. Persze soha nem volt könnyű az átállás. Az alagút végén www.alberttimea.hu
mindig hunyorogni kell. Mindig nehézkes a légzés. Néhol pedig felszakadt, fekete cafatok. Tépett felhőfoszlányok. Aztán átölel, átfolyik és befogad. Mindig is része voltál, csak csukott szemmel jártál. Sós. Valami sós. Néha elered a könnyem. Mikor azt mondják, már minden rendben lesz. Borzasztó elfogadni a világ tökéletességét. Útpadkák szélén ülök. Mitől is féltem ennyire, hogy tüdőmből fagyott lélegzet áramlik még a legnagyobb hőségben is. Fogják már a kezem. Talán otthont is leltem. Talán minden jó elkezdődik egyszer. Talán a véget ért dolgokkal eleget játszottam már. Velő és hús volt, mit az éhező kutyáknak magamból földre vetettem. Mindenről azt gondoltam, oly szükségtelen már. Pedig ahol padka van, út is van. S az utat járják rendesen. Összegyűjtött virágszirmok kezemben. Arra jártam, ahol hiányoznak a fák alól az elhullajtott szirmok. Zsebemet tömöm meg velük. Ott jártam hajnalban, ahol nem szól madárdal. Táskámba rejtettem mind. De csak azokat, amit úgysem hallott volna senki. széttépsz Én kettőt lépek hátrálva. Át a küszöbön. Aztán vádlimnak feszül az ágy széle. Tényleg vágyom, betegesen vágyom a tökéletességre. Sorvadt kis vesztem ez, tudom jól. De most majd megtörténik. Nevetségesen sokat késik az első csók. Annyiszor eljátszottam már, annyi változatban. És másokkal annyira könnyen megy, egyszerűen csak megtörténik. Mi pedig állunk. Ő nem tudja mire vár. Észre sem veszi, hogy mindvégig rám várt. Minden lépésben ott hordozott magában. Hogy a tavalyi szerelme sem a nagy ő volt, hanem. És én ezt nem árulom el neki, mert akkor a mindene lennék. Egy megrögzött keresés végeredménye. Ahol beleeshetnénk a semmibe, átbillenve ebből a hatalmas bizonytalanságból. És nem lenne többet pánik. A félelem pedig feloldaná magát a boldogságban. Inkább lesütöm a szemem. Ő meg belefagy. Mindig belefagy a mozdulatba, mindig ott van az a törés. Pedig tényleg akarja. És akkor megfogom a kezét. Hát mi ez a játék? Sodródhatnánk könnyedén, de szögletesek ezek a precízzé érlelt mozdulatok. Én készülök rád, s ez olyan helytelen. Szándékosan jobbra kellene lépnem, mikor te balra gondolsz engem. És akkor miközben szemedbe szeretnék nézni, feszítem állam. De aztán csak belecsöppenünk abba, hogy megtörtént minden. És ugye nem is fájt. Félek majd az üres pillanatoktól. Tudod, mennyire képes vagyok a www.alberttimea.hu
semmitől való rettegésre. Hogy majd akkor percekre meghal bennem minden. És felébredek, és nem én leszek én. Belőled akarom kinyelni a holnapom. Azt akarom, hogy omoljon le minden míves fal, minden fényesre csiszolt kerítés. Nézz rám édesem, ez itt valami különleges most. Semmit nem akarok, mi már ne lenne a miénk. Feszült inak és izmok támasztják egymást. Támasztanak el tőlem. És felbosszant, hogy nem egyesülhet két test úgy igazán. Hiszen ellenáll a csont, a hús. És nehéz, nagyon nehéz lesz velem. Pedig azt gondolod, te vagy, akivel ez lehetetlen. Én meg, hogy mindez mennyire halhatatlan. Aztán szándékosan lecsókolom a füstöt a szádról, mert már valóban könnyen megy az, hogy érintelek. Annyi idő után. Először. Annyi idő után. Újra. Benned én lüktetek. Én vagyok a párnád. Én vagyok a súly a szendergő pillákon. Én vagyok talán az egyetlen leküzdhetetlen félelmed. hernyó Észrevétlenül csúsztak elő a tévképzetekkel a függőségek. Bármit megteszek, csak ne kelljen komoly dolgokra gondolnom. Vagy hogy legyen erőm még elhinni bármit. Nappal nem hat már a kávé, éjjel sem a nyugtató. Érzem, ahogy peregnének a percek, de képtelenek, mert helyettük megteszem én. A részekből nem lesz egész. És forró, és ég a testem. Újra lerúgom a takarót. Hernyó, báb, pillangó. Csak múlna már. És lenne az, hogy megint nem gondolok semmire. Csak várom éjjel a reggelt, reggel pedig siettetem a napot. Régi, hibás rendszer ez bennem. Talán menekülök. Mindentől. Válogatás nélkül. A boldogság maszatos lehetőségétől, a félelem fagyos ölelésétől. Kopásig ismételt anekdoták. Remegek némi elcsendesülésért. Megadnék most úgy nagyjából mindent, még ha ez egy elég dísztelen felajánlás is. Én tényleg próbáltam. Elé mentem a boldogságnak, s arcomba nevetett. Mit várok? Ostoba, felesleges szavak. Idetapadt, kitéphetetlen lapok. Valahogy másképp kellene hinnem. Talán másképp kellene szeretnem. Hogy a végén ne titkoljam magam elől sem, hogy hiba volt. Próbálok változtatni a lehetetlenen, és ebbe őrülök bele. Mind tudjuk ezt jól. Csak vannak, akik jobban hazudnak. vízi lepkék Hullámokban vonaglik ki olyan mérföld messzi gondolatkép, hogy talán mégis el lehetett rontani. Veszett búgócsigát ütlegelek egy letört bodzafa www.alberttimea.hu
ággal. Szivacsossá törik kezemben. S a csiga meg tétován tekereg. Megtorpan, majd új helyen méltósággal folytatja. Távol tőlem. Messze visz a szél. Áradok. Most hömpölyög ki belőlem a bűn fonala. Átok ez talán, mit én szőttem ide. Karmikus köröket homokba rajzolunk. Elsöpröd, de már semmi sem a régi. Ostorozom magam. Ha akkor máshogy döntök. Ha körmöm szakadtával kapaszkodhatnék abba a pillanatba, mikor. Csak a mocskos tornacipőm orrát markolod. Tűz nélküli rögtönzött tábortűz. Körtánc. Részeg fecsegés. Osztatlan, megosztott öröm. Közelebb, még közelebb vágyok. Mégis én vagyok az, akit egy laza mozdulat képes volt eltávolítani onnan. Messze mentem. Még magamtól is. A vágy vezetett, s a vágyat vezető alkohol. Megannyi ellenség. Ellenem szegültek, s én melléjük álltam. Keservesen fogok még hetekig a romok fölött térdelni. Elemzem majd, van-e még, mi menthető. És hol vannak a társak? Mikor szakadtak le? Mikor kezdtem azt válaszolni, hogy igen, már jól vagyok. Mikor kezdtem el nem megérteni azt a nyelvet, ahogyan egymás között beszélnek? És ki volt az első a sorban, aki elfelejtett miattam aggódni? Ki volt az, aki nem figyelmeztetett, hogy vigyázzak magamra? A legdühösebb pedig arra vagyok, aki nem ordibált velem, hogy a kincsek veszendők. Hogy ellenőrizzem a zsebem minden varrását. Hogy az üveggolyók nem pótolhatók. Hogy nincs két egyforma, ahogyan ember sem. Sem pedig az a veszettül gúnyos szempár. Ahogyan megsemmisített. Éppen hogy csak azt nem mondta – vagy talán mondta is, de már képtelen voltam hallgatni –, hogy csalódtam benned. Ilyen halkuló hangnemben, hiszen az úgy a legfájdalmasabb. Végül pedig, így utolsó szó jogán sem, mert ugye nem hallhatod: neked is köszönöm. Mindenkinek köszönöm, aki kicsit megölt engem. Létkérdés ez, afféle művészártalom. A szavak a halál pillanatában indulnak meg. A boldogság béklyó, áfonya illatú teher. Te pedig csend vagy most. Talán mind közül az egyik legédesebb. De majd felülír téged is a jövő. Apró koccanások. Esések. Botlások. Betűmintás félelmek. Ajkad cserepesre fújta a szél. Nem felelsz. Kívánhatnám, hogy legyen máshogy. De nem teszem. egybeírtszerelmivallomások Előfordul, hogy nem vagyok elég bátor. Sőt az esetek többségében általában ez fordul elő. Tisztában vagyok vele, hogy mi történt, illetve hogy mi nem történt. Nagyjából úgy terveztem, hogy most majd www.alberttimea.hu
mindent elmondok, kezdve attól, hogy zokniban alszom. Valóban nem ismerlek. Közben meg olyan hideg van, hogy folyton melléütöm a billentyűket. Nem ismerlek. De kedvelem azt, ahogyan éled a világot. Hogy van ennek a sokszor elviselhetetlen létnek egy olyan része, amit szívesen csinálsz. Nem ismerlek. De kedvelem azt, ahogy képes vagy hosszasan komolyan nézni, hogy aztán elnevesd magad. Persze soha nem ismer meg senki senkit. De kedvelem azt, hogy még most is látom az ujjaid nyomát a combomon. Vagy, hogy reggel hétkor mentem haza. És nem szeretem, hogy senkinek nem jelent ez semmit. reszelék Tudtam én, hogy a hét hetedik napjára kiheverem. Mindig így van ez. Mindig. Minden. Ugyanaz. Ugyanott. Legvégül. Zárul és nem kezdődik. hollárihó Valamikor elindultam a boldogság felé, de félúton meghaltam vagy ilyesmi. Bár az is lehet, hogy ő adta fel. Egyetlen örömforrás az elfogyasztott tejeskávé. Olyan rég volt már, hogy ennyire fájt minden belül. Hát mi ez? De tényleg, mi ez a szörnyű mocskos semmi, ahol vagyok? Foghatnám bármire, attól még nem lesz jobb. Valami kiütött. Talán a szerelem lehetősége mérgezett meg. De persze valahogy úgyis lesz. Csak késik az a valahogy. persze hajnal van megint Kimegyek, tejet forralok. A filmekben az mindig segít. Mi lehet velem? Egy vonagló massza van a lelkem helyén. Megoldhatatlan, kibogozhatatlan. Már azt sem tudom, hogy hova tartok. De főleg minek. Csak apránként veszítem el magam. Csak békülnénk ki. Ez az egy nyomaszt. Bármit megtennék ezért. Ez az egy kívánságom maradt. Csak látnám a szemében, hogy feloldoz. Nem mintha tettem volna bármit is. De elszántan csak ezt, csak ennyit szeretnék. Nem tudom ki ő. És mi ez a törés bennem. De valami maradandó sérülés. Évek múlva is látszó heg lesz ez a szívemen. Tudom, neki mindegy, hogy neki nem fáj. Akkora harag van bennem, magam iránt. Múlik a csend. Ezt is átvészeltük. Ezt is. Túlélem. Túl. Nélküle. Elveszítettem valakit, akit nem ismertem. Aki közel sem volt olyan tökéletes. Aki alig adott valamit. Akihez belül kötődök. Akit nem tudok elengedni. www.alberttimea.hu
semmi érdemleges Néha megfogható érzésekre vágyok. Átlagos, hétköznapi dolgokra. Mert akkor elhiszem, hogy majd minden a helyére kerül. Ha majd felnőtt féle életet alakítok ki, ha majd lejárok bevásárolni a sarki boltba, akkor majd talán. Akkor majd nekem is megy, ami szemmel láthatólag mindenkinek egészen egyszerű. Akkor majd szépen eljárok dolgozni, majd biztos gyűjtök is valamit, csak azért, hogy normálisan éljek. Néha tényleg elhiszem ezt, hogy csupán ennyin múlik. belém ragasztott lélek Akkor sem tudok kevésbé szeretni. Még ha a vesztembe rohanok is. lazúros azúr Fényekre foszlott a világ. A felhőkből pedig festék folyt. Szivárványos pocsolyák. Arcéleken szerelmeskedő esőcseppek. Apró pontok olvadnak egy nagyobb, teltebb egésszé. Majd gördülnek egymás hátán tovább. A világ rohan. De vannak pontjai, amiben még megpihenhetünk. Csendben szemléljük az óceánt. Hogy valójában falakat bámulunk, az mellékes. Nekem ez az óceán kékje. Nekem ez a dallam a világ zenéje. Beleszeretek az élet görbe íveibe, ahogyan a tökéletlenség kilóg a sorból. Ahogy az előttem haladó férfi ingének sarka kibújik a kabátja alól. Egy fél pár hózentróger keresi elveszett társát. A felrobbanó léggömbök, melyek után könnyes gyermekszemek bámulnak. Viszem magamban a pillanatok törékeny történéseit, hogy legyen belőlük egy holnap. Segítek nekik tovább érlelődni. Egy alternatív világban, mondjuk, szembejön valaki, akinek van egy felesleges léggömbje, még a sírás pillanata előtt. Vagy egy könnyed nyári szoknyás nő megigazítja a férfi ingét. Nem látja senki. Nem figyel senki. Ez az én valóságom. Zebrákon szerelmesek beszélnek meg randevút. Elszaladt harisnyaszemek helyére újak rohannak. Zivatar után, szivaccsal kezükben érkeznek az unatkozó emberek. Mosolyokkal fizetnek a buszsofőrök, hogy velük tartunk a mai úton. A mozgólépcső sosem látott fele, pont olyan mintás, mint a hold hátulja. A metróban, mikor sötét helyre érkezünk, ott szégyenlős trollok laknak. Csak senki nem figyel. Mindenki a jegyét szorongatja, mert a kijáratnál ellenőrizhetik. Senki nem figyel. Senki. www.alberttimea.hu
végső Diagnózis: szeretet-penész. Mondhatnám, hogy már csak jóleső társítások a képzeteim. Még álmomban is. Az ellenszer tiszta vér. Átnyúlok magamon, hogy értsem. Hogy meg tudjam határozni a világom atomrácsos szerkezetét. Olvadt vaj tölti ki a teret. Keserűvé nyalta a köd a fákat. Még most is látszik, ahogy a mohás részeken megborzonganak. Itt élek most. Kettéharapott valóságszirteken. Remegtet a villámlások közötti váratlan csend. Ostobán nézem arcod. Ez most valaminek a kezdete, vagy valami, ami már megint nélkülem ért véget? Én pedig nem fogom fel. Szeretnék felébredni. Néha. Hogy valóságosabbnak lássam az igazságokat. De én vagyok az, aki ül, és azt várja, hogy talán most a két világ harca végre máshogy dől el. Áztatja ruhám a hajnali pára és harmat keveréke. Én még mindig nem tudom, hogyan kellene jobban elhinnem azt, ami van, és felejteni, ami nincs. őszinte Messze vitt. De most tényleg. Szárnya volt, mégsem mart belém. Csak legbelül érzek valami hasadást. Apró szív-rés talán. Zavartan markolom a térdem, nehogy váratlanul odakapjak. Nehogy leleplezzem, hogy nekem bizony fáj a veszteség. De hát mindenem megvan. Még. Látom végigfolyni a jövőmet az alkaromon. Lassan csordogál, képlékeny, testmeleg. Pont, mint a vér. De betűk szaladnak benne. Képek. Én magam. Te. Már most félelmetesen fáj, hogy nem leszel. Nem is az, akik ketten lehettünk volna. Vagy nem azok a mesék, amikben sose lesz helyed. Hanem azok a percek, melyek nem folytatódnak. Hogy csak így elakadt. Hogy nem lesz olyan, hogy majd. Mennyire menekülök a majdoktól, s most még azzal is beérném. Vagy akár egy véletlen találkozással. De nem vagyok elég erős ezekhez. Nem szaladnék vissza a mozgólépcsőn. Soha nem merném megtenni. Vállalni valami feledhetetlent, ez minden vágyam. És minden vágyam elől inkább átmegyek szépen lassan az út túloldalára. Szétnézek. Olyan nincs, hogy csak szaladjak, bele a világba. Nincs hozzá mersze. Mondogatják majd. A lány, aki soha nem mert megtenni semmit. Csak mesélt.
www.alberttimea.hu
például akkor este Azt mondják, mindig a győztes csaták előtt a legsötétebbek az éjszakák. Apró megkezdett, tépett dallamok. Csonkok. Lábuk a tánc szélén hagyja abba a mozgást. Széllel szemben állok. Akkor sem fogom lecsukni a szemem. Mar. Éget. Most nézz a szemembe. Most. Mikor itt állok előtted. Emlékszel? Rezzenéstelen arccal vártuk, hogy majd valamelyikünket legyőzi az idő. Vagy a szél. Vagy egyetlen parányi homokszem. De nem. Én nem adom fel. Ha az összes izmom meg is hal félúton, akkor is ki fogom bírni. Lehet, nem veled. Senki nem lesz ott a régiek közül. Senki nem lesz olyan, akit valaha szerettem. De lehet akár olyan, akit szeretni fogok. Valakinek végre meg kell értenie. Valakinek végre elégnek kell lennie ahhoz, hogy elég legyek számára. Csendesen fordulok el ettől a torz világtól, a világ arcától, amiben minden olyan másképp történik, mint ahogyan lehetne. Kiesünk egymásból. Ledobott, megunt cipők. Kiégett vágyak a sarokban. Álmok, melyet soha nem mertünk végig álmodni. Szúrj kést szívembe, mikor boldogan dédelgetek egy újat. Remeg a vakolat, ez nem én vagyok. Álmodni jöttem és csodákat találni. Valahogy megoldom. Valahogy lesz majd holnap. Kialszom magamból a bánatot. Hogy megint nem voltam elég. Hozzád. Sem. couldn’t get no sleep Köd volt, mikor mindent megtalált. És a tűző nap hevében veszítette el. De azt is tudta, hogy az idő soha nem ellene dolgozik. Hogy annak mindig el kell romlania, aminek még nem érkezett el az ideje. Olyan reggel volt, mikor az utolsó csepp kávé a szoknyájára borult, de nem volt idő már átöltözni. A kapuban kihullott kezéből a kulcs, és vadul ugattak rá a szomszéd kutyái. De volt valami szokatlan a levegőben, mely könnyeddé mosta lépteit. Valahol a város másik pontján éppen ekkor tért nyugovóra valaki. De nem ebben a történetben. Inkább a földön heverő kulcsokat figyeljük. Nem az a kéz nyúlt értük, melyből kicsúsztak. Dallam volt a szemükben. Remegés. Tompa elfogadás. Hát te lennél az? Részletek halmazát vizsgálták egymáson. Néha zaklatottan ugrálva. Haj, vállak, szemek, térd, kabát, zöld szalag, szemek. Aztán együtt folytatták tovább az utat, amit külön kezdtek el. És amit együtt fejeznek majd be. Majd. De még nem most. Előtte még lezajlik millió csata fejben és szívben. Veled akarok lenni. De az idő elkezdett ostobán www.alberttimea.hu
telni. Most hogyan is kellene folytatni azt, amire mindig várt. A keresés végére érkezett. Nem is gondolta, hogy most jön a neheze. Az egy helyben várakozás. A valós utáni vágyakozás. Távol. Szavak. Sorskeringők. Szaladok a mérhetetlenbe. Varázs az, s kihívás. Próbálkozás. Szünetek. Holnap majd ott leszel. Vagy megpillantod a vállam, mikor nem is látlak. Áramlunk. Rezgünk. Pulzál bennünk valami sors-szövet. Hártyák. Palánkok. Anyag és lélek. Üres sorok. Átlényegült emlékek. Hozol. Viszel. Ragadunk. Benned minden, ami bennem is. Valahova érkeztünk. kábult darvak Zajlik a csend, mely velünk történik. Szüntelen zokogása közben sem adja meg magát. Csak a félelem fogja a kezed. Kimart kis égbolt darabok. Hanyatlás, eszmélés, remegés. Parányi sóhajok. Csillagközi kálvária. Foglya vagy az életnek. Kerítésen át tört utak. Végső valóságok közötti állomások. Szívcafatok. Elgurult, meg nem talált könnyek. Opálfényű retinák. Karcolt fatörzsek. Zajlik a csend, és végtelen az idő. Nélküled. Inak pattannak. Feszültség. Drótkötél. Zaj. Csendes közöny. Részeg sétány. Kábult darvak. Honnan jöttél, s mi végre érkeztél? Jöttödre ki várt? Befogadlak, de át kell lépned magad. Magunkból egy könnyed részt teremtsünk. Eufória halmaz. Nyakon felejtett csók. S a száj, mi tapad. Vörös rúzs, vörös szemhéj. Olvadó ostya. Lebegés. Tudat felett. Kéz a kézben. Három törött pohár. Álomszeletelők. sphinx Fényt kenünk egymás szájára. Én belőled merem ki, vagy ilyesmi. Képkockák csúsznak. Azt hiszem, már nem pörgetem őket újra meg újra. Akaratlanul is benne élsz a fejemben. A zenében. A hajnalszagú buszmegállóban. Érzem, hogy tompul valami. Szinte eltakar. De egy szétnyílt seb tátong. Nem kezdem elölről a kérdéseket, hogy honnan jöttél, és minek. Nem. Elfogadtam, hogy nyilván okkal érkeztél. Hátat fordítok a napfelkeltének, belélegzem a várost. Benne laksz. Bennem laksz. S hogy mennyire nehéz veled véletlen találkozni, ez egészen őrjítő. Percenként nézem az ajtót. Lépj be, kérlek. Élet ez. S a küszöb érintetlen. Lépj be, és nem kell, hogy mást is adj. Már megint butaságokat beszélek. Naivan hívtam életre a szerelmet. Felelőtlen belső www.alberttimea.hu
képek mágiája. Kiönteném egy vad folyóba minden kincsét lelkemnek, csak vinne messze téged tőlem. De hajamba tapadt. Álmok szövevénye. Részeg az éjjel, s én mindent tisztán látok. Hullámzik a forróság. Patakban ömlik az emberekről a szenvedély. S én járok köztük. Némi megvetés ízt keverek az utánam érkező fuvallatba. Idős párok ölelik egymást. Kiéhezett ujjak kutatnak sosem látott nők szoknyáinak ráncai közt. Szándékosan nem gyorsítom lépteimet. Gúnyosan figyelnek. Könnyes szemmel haladok el mindig a térfigyelő kamerák alatt. Csak ti láthatjátok, mit érez a szívem. Elérkeztem abba a pontjába a világnak, ahol már megint gyenge vagyok a boldogsághoz. (Ha nem vagy itt). Remeg a kezem, és festem a mosolyokat. Fogynak a nevetések. Döntenem kellene. Talán még van idő. Akár megmenthetném magam. Vagy el is veszhetnék benned. Valami tompán ég. Feszül. Teret engedhetnék a reménynek, de életveszélyes. Napok óta emészt. Döntésképtelenség. Senki nem maradt azokból a napokból. A félelem se a régi. Csak melletted akarok lenni. Pedig annyira képtelenség. Felfaltuk egymást elevenen. Zaj. Zuhanás. Virágtenger, zöld föveny. Érintetlen ajkak. Forró kezek. Eltitkolt érzelmek. Kifordult vágyak. Belenyugvás. Remegés. Valaki fél. Monoton kattogás. Valaki fél. neked is van szárnyad Emlékszem, régen minden más volt. Valami ismeretlen fűszerillat, és ragyogás a szemben. És egyáltalán nem mart, a be nem teljesült álom. Még megkockáztatom, hogy boldogabbá is tett, mint a jelenlegi semmi közti lebegés. Talán ez megint egy mesterkélt függés. Feledni valakit, függéssel. Megszokásból. Mindig elé állok a boldogságomnak. Mikor éppen szabad lennék, rálépek a szárnyamra. A szemem elé tolok egy abszurd álomképet. Most nem vagyok boldog, mert várok. Rád. Ugyanaz a lemez. Lecserélhetném igazán. Úgy élem az életemet, hogy elfelejtek boldog lenni. Nem iszom a szabadság poharából. Görcsösek és fehérek az ujjaim. Álommá növesztelek. Létezhetetlen csodává. Aztán aláhullunk. Ki avarra, ki kőre, sziklára. Csak a kezem marad üres. puzzle Felcsinált szerelem ez. Keserű dallam, preparált bábok. Nem te vagy, s én nyilván nem én vagyok. A felszín közeli hús, az talán, mi valóság. Láttam belőled pár mozaikot. Négy napon érkeztél, talán ennyi csak, mi www.alberttimea.hu
kell. Mindig a kerettel kezdünk, a sarkok a meghatározó részek. Talán a kék az égbolt, vagy a szemed színe. Vagy pont fordítva kellene nézni, és az az óceán. Addig pótoltam, míg a nekem tetszőből egészen elragadó, már-már ideális, nélkülözhetetlen lett. Egy kép. Szívem falán. Most ebbe kapaszkodok. S hogy a négy sarokból nem is tetszik mind, lényegtelen. Annyi felesleges dolog van a világon, hogy erre is csak megrántom a vállam. Melyik az a szerelem, ami eleve kirakott puzzle darabkákból indul? Volt egy pont, mikor azt hittem, kimosott belőlem az ár. A tömeg. A katarzis. Amikor már megy a nélküled lélegzés. Aztán mégiscsak hiányzik ez a kirakós játék. Már azzal is megelégednék, ha egyetlen sarkát őrizhetném szívem felett. kérdőjelek Pihenni akarok. Megpihenni. Világot ölelni. Valamit, ami nem ez. Valamit, ami tömény szeretet. Ez meg csak zajos magányban ledobált vért. Szívem helyén van-e még valami? Érdekel-e engem, vagy bárkit? szóismétlés Mindig csak az van, ami nem kell. Képtelen vagyok beérni vele, mert ő kell, akinek a kezére házikót rajzoltam. Ő kell, akit talán soha nem látok újra. És már olyan gyötrelmesen kiüresedve fáj ez a világ nekem, hogy a szép szavak is messze mentek. Képtelen vagyok megmagyarázni, mitől valóságosabb álom ő, mint bárki más. Csak üresedek. Álmok nélkül ébredek. Kényszerítem magam félálomban, hogy gondoljak rá, az majd megnyugtat. Annyira beteges és gyenge tánc már ez, egy képzelt szakadék felett. Bele fogok marni, valami valóságosba, kísértem azt, amit nem is kívánok. Hamarabb bánom meg, mint hogy megtegyem. De annyira szükséges valami szilárd. Ha legalább megtarthatnék valamit abból az éjjelből. Egy mosolyt. Egy hangot. De csak szétrágott üres szótagok. Egyik részem még elhiszi, hogy az álmokban vetett hit nincs hiába. Míg a másik. A másik az tudja jól, hogy nem létezik rendszer. Két rossz lap után jöhet még öt másik. feledékeny tűnések Minden túl csöndes, vagy éppen erőtlenül zajos. Rejtőzködöm. Terelek. Vágyak bújnak minden szétdobált papír alatt. Én itt, te ott. Minden olyan mosott szélű. Annyira hajlott a tökéletességbe az egész www.alberttimea.hu
univerzum. De csak ráz a hideg. Sosem voltak érzések, melyek mertek volna egyedül is állni. Egyedül is lenni valakik. Csak kézben fogott, kézen fogott, lusta, feledékeny tűnések. Valahogy más lesz majd minden, és én néha ebbe beleremegek. Fenntart a hit a víz felszínén. Apró üvegcserepek. Tépdeső világ. Helytállás. Meg efféle félelmet keltő szavak. A kincsek meg olyan nehezen állnak össze egyetlen töltekező csodává. Van valami a markomban. Kell, hogy tudjam ezt, még ha nagyon sokáig nem is nézhetem meg. Rohanunk. Egymás arcát szemünkkel karcoljuk csak. Fáj a feledés. Kámforosan múlnak az emlékek. Legalább tudom, hogy a harag is gyengül majd. Benned. Valamiért küzdenem kell. Valakiért. the destructors Aztán lomhává tette a vágyakat a forróság. Párolgó beton, porrá morzsolódó házfalak. És még annak is örülni tudtunk, hogy arcunkba és hajunkba fújta a szél a záport. És belül csend volt, meg kellemes üresség. Hogy most akár maradhatna minden így. Ilyen egyszerű képletekben. Ilyen váltakozó hőmérsékletű széltakarókban. Ázott embereket bámultunk, meg régi taxikat. És minden annyira megfogható volt. Akár még létezni is képes lennék ebben az életben. Színes lampionok. Vagy színes holdak. Narancs hold, halványkék hold. Házak keretezik az égboltot. Pillanatkép. Aztán már éppen nem gondolok rád. Megy ez nélküled is. Színekkel telek meg. Játékokkal, hihető életképességgel. Olyan jól mennek a nevetések, hogy még magam is elhiszem. Érzed? Lebegek. De olyan szépen és könnyedén, hogy minden félelmem vékony szálakra foszlik. Felkap a szél és megölel. Rendellenesen vidám vagyok. Rendellenesen nyaldossa a lelkem a boldogság suta szélét. Talán már egy óra is eltelik, hogy így ülök, magányom tejfehér, kellemes csöndjében. Aztán egy láthatatlan zsinór egyszerre rántja meg a lelkem, a szívem. Tudhattam volna. Nincsenek véletlenek. Ott ülsz mögöttem. Ízekre szedjük a világot, és még így is sikerül egy térbe keverednem veled. Remegés a kézben, gyomorban, térdben. El fogok bukni. Markolom mások poharát, hogy jobb legyen. De persze nem lesz. Tudtál rólam? Megéreztél? Vagy a zsinór másik végén nincs is semmi, csupán a képzeletem. Még húsz percet bírok így ki. Aztán menekülök. Nedves házfalak. Harmatos virágfejek. Fodros árnyéka alatt a megkönnyebbült fáknak. Menekülök. Sodródok. Hát itt www.alberttimea.hu
vagy. És talán ennek éppen így kellett lennie, hogy támasztod hátad és közben lopva engem nézel. Talán. Talán érzed ezt a beteges vonzalom köteget, ami belőlem árad feléd. Vagy belőled, felém? Vergődök nélkületek. Rátok várok. Rátok. Szívtörők. Hamis szeretők. takard el előlem a napot Lila égbolt, zöld falak. Szürreális szerelemmé rágott szívdarabkák. Menekülök a sorsom elől, s közben hátrálva szeretnék mégis benned végződni. Érzem, hogy akkora a repedés a szívemen, ami már visszafordíthatatlan. Hasad tovább, végig a gyomromig. Innen már nincs menekvés. Pedig annyira naivság lenne azt feltételezni, hogy két tökéletesen egyforma véletlen is létezik. De talán most a fájdalom jegyében inkább eldobnék mindent. Félek, hogy kisemmizel, hogy nem lesz többé nyugtom, hogy több a rettegés, mint a jó vagy a szép. Hogy most szétfeszít és bár robbanna már, de az utolsó pillanatban sem adja meg magát. Hogy jobb lett volna, ha. Nem tudom mi ez, ami remegtet. Ami inkább sebez, mint töltene. Csak a fémes szagú félelem. Az, ahogyan először elhittem, hogy lehetne. Az, ahogyan vége lett. Vagy csak megszakadt. Kerüljük el egymást, kérlek.
www.alberttimea.hu
