www.alberttimea.hu
Albert Tímea
Csillagánizs
www.alberttimea.hu
Előszó az új kiadáshoz A legnehezebb az életben: megállni. A jelentőségteljes pillanatok felett, vagy éppen a boldogság közepén. Valami mindig tovább húz. Arra késztet, hogy többet akarj, ne pont ezt, hanem valami egészen mást. Annyi építőkocka és annyi erőfeszítés után ismét menekülnék. Mindegy merre és mindegy mi okból. Pillanatok alatt rombolok le félkész várakat és hiszem, hogy ez így van megírva. Pontosabban, elhitetem magammal. Azt hiszem mi már soha nem leszünk készen. Mi akik ilyen lélekkel születtünk, mi mindig csak menekülnénk. A tükrök elől, ahol végre megérthetnénk magunkat. Vagy a városokból, ahol lakni akartunk. Egyetlen pillanat alatt minden idegenné válik, és arra gondolok, hogy van ilyen. Kell, hogy legyen olyan, hogy ahonnan menekültél vonzóbbá válik, mint bármi a világon. Elharapom a szám, mert kell az a fájdalom, kell az a pofon amire ráfoghatjuk, hogy pontosan mi elől menekülünk ismét. Azon a fülledt éjjel suttogtam bele a vastag paplanba, hogy akár boldogok is lehetnénk. Te pedig csak annyit mondtál, hogy igen. Ennyi. Az élet ennyire egyszerű is lehetne, ha hagynánk. Ha nem borítanánk ki éjjelente az út széli kukákat, ha a félig tele poharakból nem mernénk ki mindig egy aprócska kanál vizet. Mi lehetnénk azok, akik elérik a horizontot. A lát-tó-ha-tárt. Betűzöm le neked, hogy még inkább érezd a nyomatékot. Mert ebben benne van minden. Hallod? Ebben benne van egy élet. És közben felforrt a vérünk. Elvesztünk. Aztán a hőségtől kábán feküdtünk két teljes napig és csak vizet inni keltünk fel. Meg nem beszélni. Mert csak egyformák voltak a gondolataink, amit felesleges is lett volna kiönteni. Kiszabadítani. Lábuk lesz és messze mennek, fészket építenek és mindenhol ott lesznek már. Egyetlen gyufával konkrétan fel lehet égetni bármit. És ezeknek a történeteknek a végén valahogy mindig én vagyok az, akinek kormos a mutatóujja. Mindent elértünk. A kikötőt megtaláltuk, és ki is kötöttünk. Kockás pléden reggeliztünk. Akkor még nem tudtad, hogy szeretni fogod-e az itteni deleket. Most pedig éjjel van. És a levegő itt ilyenkor sem hűl le. Emberek jönnek, akiknek az arca sokkal kevesebb ráncot rejt mint a mienk. A szemük pedig egészen más. Nem ilyen. Tudod, mint ahogy mi egymásra nézünk. Nem két barna szín bukik egymásba, csak úgy némán. A plédet www.alberttimea.hu
összehajtogattam, mert én akartam ide elhozni. És ahogy követted minden mozdulatomat, igyekeztem úgy tartani az ujjam, hogy ne lásd, hogy kormos-e már. Vagy ez is csak egy olyan mondvacsinált veszély. Mint mikor azt játszottam, hogy ez nélküled is menni fog. Bár tudnám, hogy milyen iránytű vezet engem. * Azóta már tudom, hogy az életben soha nincs olyan, hogy végállomás. És azt is megértettem, hogy ha az az iránytű megszólal bennünk, akkor követnünk kell. Akkor is, ha először nem értjük, és akkor is, ha azt érezzük, hogy most tökéletesen az ellenkező irányba szólít minket. A Csillagánizs egy kapcsolat története. Egy utazásé. Döntéseké. Útkereszteződéseké.
www.alberttimea.hu
veled minden nap nyár van könnyedén Vitethetném magam a zenével, a mámorral. A felhőben érkező pillangókkal. Lehetnék hanyag. Omolhatnék könnyedén karokba. Számolhatnám a csillagokat, ahogy a fejem a levegőben lóg és a testem nem markolja senki. Pöröghetnék régi hinta játékokkal. Vitethetném ezt az egész rendszert, amit életnek nevezek. De valami megállít, megragadja a karom, kiránt ebből a könnyedségből, a lebegésből, az el nem kezdett álmok nem létező fogságából. Kibújok a karmai közül és visszatáncolok. Elhiszem, hogy az is lehet, amit még magam sem látok. A dolgok lehetnek egyszerűek. Az élet lehet működőképes. Aztán üresen nézek a semmibe, számolom a pince mennyezetének sarkait. Kerülöm a tekinteted, mert meglátod, hogy elfogy a hitem. És csöndben várom, hogy ki lesz a következő, aki ránt rajtam egyet. Akkor most ti haraptok belőlem, vagy kivételesen enyém lesz minden? hangyák járnak felettünk A választás még mindig az enyém. Hallom magam, ahogy esetlenül ejtem ki a számon. Ennél rosszabbul akkor sem hangozhatna, ha egy panellakás tetejéről dobálnám le ezeket a zuhanásra képtelen szótagokat. Nem tartok semerre. Most már tényleg bevallottan hagyom, hogy átfújjon rajtam a szél. Hátamon kopogtat valaki, aki lehetőségnek hívja magát. Nekem meg már nincs erőm válaszolni. Intek csak, hogy gyere. Bár nem értem, hogy mire jó ez neked? Nézünk ki az éjszakai ablakon, te a te szobádból, én meg a szomszédból. Kérdezgetsz, én pedig folyton azt felelem, hogy nincs értelme, értsd meg. És ha így végig gondolom, már képtelen vagyok követni, hogy ez miért nem felel meg nekem. Mi végre kell az értelem? Miért vágyok valakire, aki miatt elcsuklik a hangom? Akinek lenne erőm válaszolni, ha kopogtatna. Igazából csak könyörögni van erőm, hogy kopogtasson már végre. A szituációk tárháza végtelen. De belül minden mozdulatlan. Én kivárom a saját www.alberttimea.hu
időmet. Kivárom azt, hogy újabb idegenek jönnek. Hogy majd rám lesznek kíváncsiak, nem pedig olcsó ember utánzatokra. Hiszek ezekben a szavaimban, és érzem, ahogy kimondom, az ólmok mélyre rántanak. Szemem megtelik vízzel, mert a húsom alatt, amit senki nem láthat, tudom, hogy ez a tagadás, ez a legszentségtelenebb önpusztítás, mit ember elkövethet önmaga ellen. Nem leszek boldog veled. Nem leszek boldog, mert így nincs értelme. Néha elönt valami melegség baloldalt, valahol a mellkasom felső részében. De letagadom. Nincs értelme. Mindig az kell, aki a világ végén van éppen. Aki nem akar magával vinni. Akivel egyetlen nap alatt elpusztítanánk egymást. De mégis. Félelmetesen gyönyörűnek találnám azt a pusztulást. A világom üres, törékeny és olyan lábakon áll, amiről senki nem is értheti, hogy egyáltalán hogyan létezhet. Még én sem. talán ragyogunk Egy tükör vagy. Az a fajta, ami percenként szembesít magammal. A hibáimmal. A félelmeimmel. Soha nem voltam ennyire üres, a legpozitívabb értelemben. Nem is tudod pontosan, de rámutatsz arra, akinek nem kellene lennem. Eldobatod velem a jelmezeket, az álcákat. Mert a rengeteg festéktől, máztól, giccses ruháktól nem látszott belőlem semmi. Féltettem magam mindentől. De mikor ülök melletted, rájövök, hogy lehet élni így is. Szentül hiszem, hogy valójában mindig így kellett volna. Bonyolult ponthálók nélkül, egyszerűen, üresen. És közben valóra váltod a legapróbb, legtitkosabb álmaimat. Úgy, hogy nem is azért teszed, hogy én legyek a világon a legboldogabb, hanem mert jólesik ezt tenned. oltalom Aki már egyszer veszített valami fontosat, az mindig félni fog. Mindig ott lappang, ott lesz a levegőben, mint egy kialakulni készülő rozsda. Belülről marja a boldogságot. Onnantól már semmiben nem lehetsz elég biztos. Attól félsz, hogy ez is csak idő kérdése és elillan. Félsz, hogy csak a szerencsén múlik. Hogy a napokat valaki számolja, és sajnos gyorsabban, mint te. Minél tovább vagy boldog, annál inkább rettegsz, hogy majd jön egy tolvaj, aki ellopja tőled. Vagy összetöri, meggyalázza. És mondogathatod, hogy most az egyszer nem így lesz. Hogy léteznek kivételek, de a múlt, az nem szakad le rólad. A sebeidet www.alberttimea.hu
időnként feltépi valami, és a rozsda átüt a szíved falán. Megfertőz. Megmérgez. Mitől lenne ez más? Mitől lenne ez kevésbé romlandóbb, mint bármi más ezelőtt? Az örökre soha nem tartott még mostanáig sem, nemhogy életed végéig. Félsz, leplezed. Aztán már lassan nem is tudod. Ott ül az arcodon, a szemed alatt. Meglátják benned. Megijednek. Végül közösen töritek össze a boldogságot. Addig kapargatjátok kívülről, hogy végérvényesen kikezditek. De most jó. Most minden túl biztonságos. Tudom, hogy holnap is leszünk mind a ketten. És ezért hálás vagyok neked. Hogy nem félsz, hogy nem féltesz. Hogy bízol bennem. Már lassan az sem zavar, hogy ennyire ismersz. Nem tudom, hogy hogyan csinálod, de hamarabb kapsz el, mint ahogy zuhanni kezdenék. kit keresel, kit látsz? Mi lehet a jó döntés? Én a sok rossz döntéssel csak egy hatalmas ólomfalat vontam magam köré, amiből azt gondoltam, hogy soha nem lesz kiút. Hogy csak rossz emberek léteznek. Ha újrakezdeném, inkább nem építeném fel. Hanem kivárnám azt, aki ha a szemembe néz, engem lát. És nem is akar attól kezdve mást látni. Azt hiszem, ez a helyes út. De én általában nem ezt választottam. Hagytam, hogy megalázzanak olyanok, akik a szememben más valakit kerestek. szombat mozaik Vannak dolgok, amik csak úgy változnak, mert te is tudod, hogy változniuk kell. Az idő törékeny vonalán haladunk előre. Míg más dolgokat talán észre sem veszel. Aztán ahogy megszokásból keresnéd, a táskád aljából kotornád elő, mégsem látod. Már nem is az az élet van körülötted, amiről azt hitted, hogy ez talán örökre így marad. Nem tudod, hová lettek az emberek. Nem tudod, hol vannak azok, akiket szerettél. Akikért mindent megtettél volna, mégis hitvány kifogásokkal inkább elfelejtettek. Néha nem tudom, hogy miről szól ez a világ. Mindenkinek el kellene fogadni a változásokat, mert okkal történnek. Kitárjuk a szívünket valami újnak, és bármilyen hihetetlen, az mindig meg is érkezik. Persze a türelem az senkinek nem az erőssége. De ha befelé figyelsz, a szívedre, akkor kopogtatni fog. Tényleg ott áll az ajtódban, csak túl gyáva vagy. És túl sok a kifogás, hogy ma éppen miért ne nyisd ki. Aztán mikor folyik ettől az egész torz világtól a könnyem, akkor te, aki több ezer kilométerre vagy, írsz egy sort, és megoldod www.alberttimea.hu
minden problémám. A félelemnek már nyoma sincs. És fél szavakból is tudom, hogy valójában a világunkban, ami csak a miénk, abban minden rendben. Mert mi építettük színes kis kockákból, és megdolgozunk érte rendesen. De valamilyen varázslatos módon, egyszerűen, sallangok nélkül, félelem nélkül működik. És jó. És semmi sem több annál, minthogy tudom, hogy holnap is elhoz téged a reggel. * És az a szeretet, amit akkor kaptam, egy éjjel alatt meggyógyította a szívem. kalicka Az emberek fogságba ejtik társukat, majd ezzel egy időben saját magukat is. Aztán már képtelenek menekülni. Leáll a légzés. Pedig a szabadság létezik. Ha ezt elfogadod és megadod, akkor olyan szárnyaid lesznek, mint még azelőtt sohasem. veled minden nap nyár van Mindig túl kevés leszek hozzá, hogy megértsem. Hogy hol maradtál ilyen sokáig. Hogy miért mentünk el számtalanszor egymás mellett. Hogy hogyan szédülhettünk bele ilyen könnyen egymás karjába. Mitől tűnik ez végérvényesnek. Miért nem menekülök. Mitől lett a világ ilyen nyugodt hely. Miért kellett ennyit várni, és azt a sok sebet megszerezni. Megszerezni, átélni, mégsem feldolgozni. És már attól sem félek, hogy ha kicsit távolabb kell menned, akkor majd minden újra félelmetes lesz. Mert tudom, hogy mi csak így létezni fogunk, ilyen egyszerűen, ilyen csodásan. Percenként várom, hogy átölelj. És csak órákon át fogom a kezed. Mikor alszunk, mikor filmet nézünk, mikor taxit várva hajnalban mekis kaját eszünk. Mikor kényelmetlen már, még akkor is. És mikor lehunyom a szemem, várom, hogy elaludjunk, akkor is csak mosolygok. Forróság van bennünk, ami ahelyett, hogy égetne, vagy túl sok lenne, életet ad. És határtalan fényt. egyszerűen Eladtam mindent. Elvittek mindent. Üres belsővel itt állok. Butaság volt mesélni. Butaság volt szebben élni, mint ahogyan azt hihetnénk, hogy lehetséges. Üres a bőröm. Lelkem repedezett. Szántások karjaimon. A vértől nem látszik a szemem. Nincs védelem, de falak sincsenek. www.alberttimea.hu
Csordogálunk, megállunk. Veszni hagyjuk magunkat, pedig egyébként még nem lenne késő megálljt parancsolni. Még nem lenne késő újra ragyogni, a napból töltekezni. Fognyomok a gerincen. Tépett hajcsomók. Nem küzdök. Volt idő, mikor még bármiért bármit megtettem volna. De már mindent későnek érzek mindenhez képest. Ülök a szobámban, az idegen színeket nézem. Nem ismerem fel őket. Nem tudom, hogy a fény a falakból jön-e, vagy valahonnan egészen máshonnan. Szétrágott remény. Azt hiszem, néha erős voltam. Néha. Bár a történetekre nem emlékszem. Ha beleejtek véletlen valamit a patakba, már nem ugrok utána. Nézem ahogy távolodik tőlem, vagy én távolodok mindentől. Nem ismerem fel magam a víztükörben. A ráncok kettétörnek egy rosszkor érkező hullámon. Eladtam mindent. Vagy lehet, csak elhagytam, elveszítettem, mert fizetséget nem kaptam cserébe. Zsebeim üresek. Nincs is több álmom. Álmodok, de álmomban a szobámban ülök, és a fényeket nézem. Vajon a falakból érkeznek? Arcomon a magány veti meg lábát. Nem mozdulok, feleslegesnek érzem. Szétszedtek, szétmartak észrevétlen. Nincs semmim, s ha kérhetnék valamit, se lenne hangom. Nem látnak, nem hallanak. A félelem növekszik velem szemben, a víztükörben, a szememben. Elhagytam mindent, amim csak volt, hogy hol és mikor, arról fogalmam sincs. Felébredtem, és egyszerűen már nem volt semmim. méz Már egyet biztosan tudok, hogy semmi, de semmi nem fontosabb annál, mikor találsz valakit, akivel egy plafont bámulva és semmit nem csinálva is azt érzed, hogy bárcsak mindig ebben a pillanatban lehetnénk. Vagy találsz valakit, aki lemegy veled a játszótérre, hogy egy hintán üljön. Meg hogy egy Kínából rendelt gyűrűt vesz neked, mert az mennyire vicces dolog. És igazából senki nem is fogja érteni rajtam kívül, hogy ez mennyire csodálatos. Ezerszer csodálatosabb, mint bármilyen gyémánt. Mert még most is, mikor ránézek, csak nevetek, hogy ez tényleg igaz? És pont ezekért a dolgokért bármi megéri. És nem érdekel, hogy valaha lesz-e olyan, hogy a mi lakásunk, de azt tudom, hogy lesznek pöttyös bögréink, akárhol is leszünk. Én hiszek abban, hogy a mi világunk létezik. Az a világ, amit csak mi látunk. És abban is hiszek, hogy tényleg jók vagyunk még mindig. Hogy tényleg az a fontos, hogy amíg öt percet beszélünk telefonon, addig végig nevetünk. www.alberttimea.hu
És ezt semmiért nem cserélném el. Mert rengetegszer voltam szomorú és magányos. Nagyon ritkán találtam valamit, amire azt gondoltam, hogy boldogság. De mindig megszakad, kikopott, elfelejtettek, kidobtak. Így, hogy őszinte legyek, soha nem volt olyan, hogy valaki minden egyes nap gondolt rám. De pontosan ezek miatt a dolgok miatt fogok még nagyon sokáig félni, hogy egyetlen óvatlan mozdulattal összetörik ez az egész. Még ha te biztos is vagy bennem és én is benned. Annyi sok rossz dolog van a világban, hogy csak egyszer nem figyelek, és majd véletlen elveszítem mindezt. Ezért félek, hogy majd megunsz, hogy majd túl sok leszek, vagy bármi. Lehet, olyan dolog történik, amire egyikünk sem gondol. * Én ebben az életben már csak boldog akarok lenni, és semmi más nem érdekel. Én nem véletlen lettem ilyen. Annyi rossz dologban volt részem, hogy már csak olyan akarok lenni, ami jólesik. Csak élvezni akarom ezt a maradék életet, és semmi olyat nem akarok elvenni, ami nem illet engem. Talán nincs is semmi a birtokomban. De ha ránézek a gyűrűkre, akkor eszembe jutsz, és akkor tudom, hogy mégis megéri. Még nem látjuk az utat, de engem nem is annyira érdekel. Megtaláltalak, és ez elég nekem. csokoládé Néha minden csak esetlen. Vagy csak egyszerűen semmi nem akar sikerülni. Megállunk. Elbukunk. Meghátrálunk. Azt hisszük, így a könnyebb. Takarók alá bújva várunk egy új lehetőségre. Mintha a lehetőség csak úgy beléphetne az életünkbe. Mintha egy tőlünk független dolog lenne. Az igazság az, hogy mi irányítunk. De olyan könnyű gyengének lenni. Elrejtőzni az ágy alá. Világgá menni. Mindent a félelemre, a sorozatos veszteségekre fogni. A múltunk tükrei vagyunk, valljuk. Pedig csak ki kell tartani. Erősnek kell lenni. Mint a fáknak. Átvészelni a telet. Majdnem megsemmisülni a fagyban. És mikor már minden olyan távolinak és lehetetlennek tűnik, akkor virágot bontani. Pedig nekünk nem is kellene várni tavaszig. * Ahogy ott feküdtem órákon át, a plafon egyszerűen nem akart mozdulni. Minden annyira üressé vált. És a falakból csak azok a hangok préselődtek ki, melyek azt suttogták, hogy nem is lesz soha értelme www.alberttimea.hu
semminek. Hogy a lapokat, ha egymásra pakoljuk, soha nem épül belőle vár. S ha lenne egy váram, vajon lenne-e kedvem beleköltözni. Ha beleköltöznék, vajon lenne-e olyan ebben a parányi univerzumban, aki képes lenne velem élni. Órákon át soroltam, rendezgettem ezt a képletet. Kivontam belőle, majd hozzá tettem. Nem lett teljes. Nem lett véges. Illetve, amikor a végére érek, akkor már nem értem. Ha csak egy egyszerű zsákutcába rohanunk, akkor miért hajtjuk szét ennyire magunkat. Az én életem vége is ugyanaz, mint a tiéd. Valóban érdekelni fog a minőség? Abban az utolsó pillanatban számít majd egyáltalán, hogy én hány órán át bámultam a plafont? Addig feküdtem ott, míg már nem éreztem a testem. Talán egy kicsit már nem is léteztem akkor. És nem értettem, hogy miért szükségszerű a változás, a mozdulás. Miért is kell felkenem. Miért kellene bármit is tennem. Nincstelennek éreztem magam. Mert amim van, egyszer már úgysem ér semmit. Az anyag elporlad, az emlék szétfoszlik. Vártam valamire, ami megfejti ezt az egészet. Ami élhetővé teszi ezt a rendszert. Birtokossá tesz. És boldoggá is. Tartós boldogságra vágyok. * És aztán másnap reggel, ott az üres játszótéren ülve értettem meg. Ahogy a párát töröltük le a padról. Ahogy a pocsolyák megtörték az első napsugarakat. Ahogy átjárt minket a fény. És a kesernyés félelem, hogy van mit veszítenünk. És nem akartam. Mindennél jobban meg akartalak tartani. Bármit megtettem volna, csak ne mondj egyetlen olyan szót se, ami késként érkezne, a gyógyulófélben lévő szívembe. És nem mondtál. Nem is akartál. Ekkor értettem meg, hogy mégis szükségünk van valamire ebben a világban. Egy társra, olyan igazira. Aki néha nem úgy működik, mint szeretnénk, pontosan attól, mert igazi. És éppen ezért csodás. Hogy lélegzik, hogy fogod a kezét, és önálló életet él. Nem olyat, amit te elvárnál tőle. És aztán már tudtam, hogy minden a helyén van. Minden a saját kis medrében folyik. És persze nem mindig könnyű, de pont ettől szép. Hogy képes vagy remegni, hogy most akkor tényleg megmentjük egymást és magunkat. És nem enged el, bármennyire benned van a folytonos félelem. Mindig lesznek üres napok. De mindig el kell indulni az álmainkért, mert ez az egy számít. Meg, hogy gyerekek leszünk egymás mellett. Minden annyira új, minden annyira különös színű.
www.alberttimea.hu
szokások és megszokások Nem tudom, hogy mennyi jogunk van más életéhez hozzátenni, elvenni. Vajon elvehetjük-e azt, amit önként ad? Vagy az is csupán azért történik, mert jelen vagyunk? Kifoszthatjuk-e úgy a másikat, hogy nekünk talán nem is kell minden? A világon semmi sem a miénk. Felvesszük, felpróbáljuk, megunjuk, tovább megyünk. Elkönyvelhetjük hibás lépésként azt, ha vége szakad? Az élet is véget ér egyszer. Beleszólásunk csak ritkán van. A kapcsolatokat is hagyni kellene. Élt, virágzott, elmúlt. De ezt általában lehetetlen felfogni. Feldolgozni. Ragaszkodunk. A megszokások karmokat növesztenek ujjaink végére. És minél erősebben érezzük, hogy hasztalan, annál inkább hajlik magunk felé az a karom. Felelőtlenség bizonytalan talajra várat építeni? Vagy csak ki kell élvezni a percét annak amink van, és nem pedig arra várni, amink lehetne. vér Az ajkunk üres volt, mert már nem mondhattunk el egyetlen mesét sem. Csak álltunk, és fogalmunk sem volt, hogy mikor is veszítettünk el minden értékeset. Mikor lett rozsdás a bőrünk. Sótlanok a könnyeink. A szél pedig szokás szerint marta a szemem. Úgy éreztem, hogy ez már az ezredik alkalom, hogy saját kezemmel akarom kitépni a saját szívem. Csak lenne már könnyebb. Ha egyszer végre megint megtehetném, soha senkinek nem engedném, hogy visszarakja. Vagy örökké azt figyelném, nehogy magától beköltözzön. Berendezkedjen. Otthonosan mozogjon bennem. Otthont találjunk egymásban. Két ölelés között csak szédülnénk örökké. Igen, már én is szív nélkül szeretnék élni. Hogy ne legyenek napok, amikor túl sok, amikor túl hangosan lüktet, amikor kipréseli megállás nélkül a könnyeimet. Nem is értem, hiszen én erős vagyok, és annyi mindent megéltem. Egy újabb veszteség, csak a szokásos kis opció azon a sárgult papírlapon, amit folyton magamnál hordok. Felírlak téged is, és akkor talán csendesül a fájdalom. De semmi nem csendesül. Dörömböl ezermillió ki nem mondott gondolat, számtalan hamisan befejezett, kitalált történet. Nincs semmim. És lehet, soha nem is volt. A betűk véreznek, ahogy egymás után újra leírom őket. A név más, az arc más, de a történet mindig azonos. A történet mindig végtelen. Veszítünk. El. Magunkat. Szüntelen.
www.alberttimea.hu
üres szívek kereskedői Csak a varjak hangját hallottam. Üres szívek kereskedői voltak. A nyár minden örömét magukkal vitték. Nincs már semmid. Mondták. S mi azt önként magunkkal vinnénk. Nem sajnál már senki. Az ágy vetetlen. A rét üres. Nincs avar. Nincs semmi. Fekete földön térdelnek emberek. Ajkuk önkéntelen felel valamit az egymásnak fel nem tett kérdésekre. Magányosak vagyunk mind. Fulladozunk. A remény lehetőségével tömik tele a szánkat. Bár szajhája lehetnék az életnek, vagy vigyen valaki egészen messze. Erre a pontra mindig önként zarándokolok el. Senki nem hívott. Nem volt ígéret arra, hogy tartsak veled. Én akartam menni. Magamnak akartam mindent. Azt játszottam, hogy talán ez boldogság lesz. Talán megérkezik veled együtt a tavasz is, ami persze örökké tart. Mint a mesékben. Csontig lerágott ujjak közül figyelnek a fák. Lélegeznek. Helyettünk. Háttal a sötétségnek. Mindennek háttal. Úgy veszítettük el egymást, hogy észre sem vettük. Nem volt semmink. Nincs emlékünk. Meséltek rólunk altatót gyermekeknek. De csak kitalálták. Tenyerünk nyoma nem maradt ott sehol a lágy aszfaltban. Csak a fájdalmat őrizgetem a mellkasomban. Maradj velem, legyél a társam. A fájdalom soha nem hagy el. A fájdalom hűséges. És esténként nőttön-nő. Túlnő a szíveken. Túl a torkokon. Árad. Betölti az ágyban az üres helyet melletted. Ahová már szándékosan nem fekszel. Betölti a szobád. Ahol már nem tudsz lélegezni. Messze futnék a világomból, ha elég bátor lennék. Ha lenne bennem dac. Ha maradt volna még belőlem valami. Ha maradt volna még valami abból a lányból, aki valaha melletted voltam. Aki ragyogott. Aki talán kivételesen boldog is volt. Hát minden világnak vége lesz egyszer. pótlék Minden csak pótlék. Benned keresem azt, aki nem lehetek. Kívül akarom megtalálni az igazságokat. Annyira képes vagyok elhagyni magam, hogy már mindenből merítkeznék. Mindent a világom alkotóelemévé tennék. Bármit mondanék sajátomnak. Bármire rábólintanék és mondanám, hogy szeretem. Menekülök. Ölelésekbe. Pedig csak magammal kellene kibékülnöm, hogy erős lehessek. Támasz nélkül gyengének tartom magam. És ebbe a támaszba rendszeresen inkább beleszeretek, mint sem erőt vennék magamon, és alkotnék valami sajátot. Valami új világot. Valami érdemlegeset. A semmire www.alberttimea.hu
ráfogom, hogy ez a legmélyebb szakadék. Vagy, hogy a legszükségesebb érintés. Naponta hibázok és égek el. áfonya Nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el. Hogy éjfél óta próbáltam lehunyni a szemem, és csak az óra kattogásából lett volna esélyem összeszámolni, hogy ez pontosan hányadik ébren töltött óra. Ha az ember olyan sokáig boldogtalan, akkor képtelen belealudni a boldogságba. Azt éreztem, hogy nem lenne szabad most álmosnak lennem, mégis már kezdtem szédülni a karácsonyi fényektől. A barátságos hangoktól, amik a laptop sokadjára újraindult filmjéből szűrődtek felém. A fényeket néztem, ahogy új körvonalat rajzoltak percenként körénk. Az árnyékok mozogtak a rendszertelen villogástól. Néztem a mozdulatlan boldogságot, ami ránk telepedett. Mintha közénk fészkelte volna magát. Mintha éppen annyi hely lett volna kettőnk között, amennyire neki szüksége van. Nem tudom, hogy éppen hány óra volt. De a mutatók egyre gyorsabban kattogtak. A boldogság falja a perceket, meg néha csalfa is. Nem tudhatod, hogy meddig marad. Próbáltam lassabban lélegezni, hogy senki ne vegye észre, hogy én még nem alszom. Nehogy túl sok legyek a világnak, nehogy feltűnjön valakinek, hogy ez rendellenes. Egyre ritkábban nyitottam ki a szemem. Csak a szürke pólódra emlékszem. Meg, hogy még mindig nem alszok. És önző módon azt vártam, hogy ébredj fel. Hogy tudjam, ez nem csak álom. Ez ilyen boldogság illat. Ez most tényleg megtörténik. ánizs Hogyan szerethetünk valakit a birtoklás vágya nélkül? Hogyan értékelhetjük igazán, ha nem félünk a veszteségtől? Hogyan élhetjük túl a veszteséget? Ha igazán szeretünk, fogjuk valaha azt érezni, hogy ez biztosan örökre így marad? Aki nem veszített, az alaptalanul bátor. Az nem is bátor, csak szerencsés. De szerencsének nevezzük-e azt, ha még bele sem kóstolt valaki a veszendőségbe? Nem sokkal értékesebb, ha tudatában vagy annak, hogy most valami különlegesre találtál? A különleges pedig ritka. A félelem mindenhova követ. Nem tudok elbújni, nem vághatom arcon. Nem kiabálhatok vele. Nem csukhatom be a szemem. Bár néha csak ennyi jut. Érzem ezt a forróságot a
www.alberttimea.hu
szívemben, ami belőled terem. Ami miattad van. Akkor percekig nem félek. nyár volt Honnan áramlik ez az egész. Mikor kezdődött. És miért pont akkor. Hogy lehetett, hogy akkor még nem is éreztem, mikor a fűben feküdtünk, és miénk lehetett volna az éjszaka, a világ. Látok minden mozdulatot, hallom a nevetést. Hallom magam. Csak akkor még nem fulladoztam a szeretettől. Könnyű voltam. Vagy talán be kellett tölteni azt a helyet, amit az évek kimartak belőlem. Lehet a dolgok nem nulláról indultak, hanem egyszerűen fel kellett töltődnöm. Fel kellett ébrednem. Néha egészen képtelen vagyok ahhoz, hogy irányítsam, hogy ne legyen ez az egész túl sok. Néha látom magunkat, ahogy belefulladunk egy kanál mézbe. Képtelen vagyok levezetni, átadni. Túl sok ez az egész és túlságosan éget. Nem tudom, hogy merre tart és meddig tart ki. Az örökkében még én magam sem tudok hinni. Hol fogok megállni, megrémülni, elbukni. Mikor lesz neked elég. Mikor választjuk majd a könnyebbik utat. Látom az estéket, és nem értem. Hogy ott ülsz a szobában, és beszélgetünk órákon át. Mégsem emlékszem, hogy miről volt szó. Hogy inkább aludni akartam. Aztán minden felborult. Semmibe kapaszkodom. A képeket akarom megint megérteni. A logikát keresem, pedig annyira felesleges. Ott ültünk a medence szélén, és néha szándékosan megérintettelek. Csak, hogy érezzem, jelent-e neked ez valamit. Bár szerintem még most is szüntelen ezt teszem. Hogy mindig érezzelek, hogy létezel, hogy itt vagy. Hogy szürreális ez az egész. mézeskalács Éveken át készültem a hálára. Hogy majd megérkezel, és legyen mit cserébe adnom. Hogy rám találtál, hogy elfogadtál. Mégis túlságosan nincstelennek érzem magam belül. Nem tudok adni semmit, ami igazán kifejezhetné ezt az egészet. Gondolom, ilyenkor szoktak ostoba költői túlzásokba bocsátkozni. Hogy a szeretetet valami határtalanhoz hasonlítják. Az érzést, valami soha nem volt érzéshez. Hogy ez csak most van, és most először. De egyébként tényleg, én is beleesek ebbe a hibába. Mert minden apróságot begyűjtök, és felragasztok a falamra, és csak bámulom csillogó szemekkel. De azt is tudom, hogy ha ennyi www.alberttimea.hu
lenne, ha ennyi jutott volna nekünk, azért is ugyanannyira hálás tudnék lenni, mintha mégis örökké egymásnak szántak volna. A félelmet minden nap felváltja valami apró csoda. Mikor már nincs mibe kapaszkodnom, mikor a legnagyobb vihar tombol, akkor is tartogatsz számomra egy titkos menedéket, egy kedves szót. Ami a folytonos biztonságban nem jelenthetne ennyit. Hát így élünk mi. hamis történetek Éveket töltünk a kereséssel. A kifogások gyártásával. Meg azzal, hogy csukott szemmel megtanulunk járni. Energiát fektetünk a hamis történeteinkbe. Átlépünk embereken. Ellökjük őket, ha belénk szeretnének karolni. Aztán magányosak maradunk. Nézegetjük a régi képeket, keressük az egykori magunkban a hitet, a reményt. Azt hisszük, hogy akkor már itt a vége. Hogy soha nem történik velünk semmi jó. Beletörődünk. Feladjuk. Haragszunk a világra, ami nem volt elég jó hozzánk. Pedig csak mi nem voltunk elég nyitottak. * Félünk, ha egyedül vagyunk. Félünk akkor is, ha emberek vesznek körül. Kevés dolog nyugtat meg, főleg tartósan. Pillanatok alatt elillan a biztonság. Sokszor olyan kevés idő alatt, míg felemeled a bögréd az asztalról. Nem látunk bele a másik szívébe. Én, bevallom, mivel menekülés függő vagyok, sokszor talán nem is akarok. Az igazság annyira megsebezhet, hogy képtelen lennék élni ezekkel. Aztán idővel kiderül, hogy ez is csak egy mese. Olyan elcseszett, mint a gyermekkori mumusok meséje. Vagy mint a felnőttkori történetek, hogy neked úgysem sikerülhet, mert gyenge vagy. Keveset hallani már azok közül, melyeknek szép a vége. Biztatókról. Csodákról. Szeretetről. * Ha egyszer is feladtam volna, nem lennék most itt. Mindig elmentem a végsőkig, mikor én magam is jól tudtam, hogy az égvilágon semmi értelme sincs. És ha az sem jött össze? Újraterveztem. A végén egyszer sikerülnie kell, egyszer én is lehetek boldog. Mindegy, hogy hitnek neveztem, vagy szerencsének. Mindegy, hogy titokként óvtam az álmaimat. Mindegy. Csak az számított, hogy soha nem adtam fel. És aztán csak ott volt. A semmiből jött. Látszólag. De tulajdonképpen a kitartásomból.
www.alberttimea.hu
törékeny Valami meghatározhatatlan csodának kellett történnie, hogy megmeneküljünk. Vagy csak az egész ahhoz kellett, hogy veszendőnek érezzük egymást. Hogy szembesüljünk vele, mennyire nem érdemes máshogy. És hogy a szeretlek, ne csak egy szó legyen, hanem valódi tartalmat kapjon. A boldogság reggelre összetört, és én nem ragaszthatom meg. Nem tudom visszafordítani az időt. Nem tudom megváltoztatni az eseményeket. Ha a jövőben bármit is teszek, az soha nem fog már hatni a múltamra. Nem kívántam semmit. Mozdulatlan akartam maradni örökre. A mobilomból egyetlen dal szólt. Néha kizökkentett az egészből, mikor csend lett. És tudatosult, hogy újra kell indítanom. Ahogy az életem is. Mindennek mennie kell tovább, hiába nem akar a test mozdulni. Soha nem volt ennyire kiszámíthatatlan az életem. Nem tudom, hogy mihez kezdjek nélküled. Ha mindenki elhagy. Ha már csak én leszek. Ha nem lesznek olyanok, akik megmentenek. Nincs varázsszó ez ellen. Nincs olyan csoda, ami meg nem történtté tenné az egészet. El kell tűrnöm, de arról még fogalmam sem volt, hogy hogyan. Csak a mobilomhoz értek. Az élethez nem. Hozzád sem. Nem ismerlek. Még magamat sem. Aztán végül rájöttem, hogy valóban nincs nálam a megoldás. Nem tudom jobban átgondolni. Vannak dolgok, amik csak megtörténnek. Nem rajtam, vagy rajtad múlik. Az élet megfoszt a boldogságtól, ha akarod, ha nem. Kitépi a szívedből tövestől. Pontosabban néhány szikrát hagy, hogy még jobban fájjon. Hogy voltál boldog is.
www.alberttimea.hu
