BIATORBÁGYI KRÓNIKA
11
2006. ÜNNEPI KÜLÖNSZÁM
NÁNÁSI TAMÁS
„Aki magyar, velünk tart!” Az 1956-os forradalom eseményei Bián és Torbágyon Nehéz megkülönböztetni egymástól a szóbeszéd által „költött”, illetve a valóságos eseményeket, ha azt vizsgáljuk, miképp érintette Biát és Torbágyot az 1956-os forradalom. A negyvenhat esztendõvel ezelõtt történtek felidézésében elsõsorban az emberi emlékezetre támaszkodhatunk. Márpedig elménk közismert tulajdonsága, hogy hajlamos a felejtésre, a valóság szépítésére, és a múltbéli tények között is legszívesebben a kedvére valók között válogat. Ezért akkor járunk el helyesen, ha minél többeket hallgatunk meg az események tanúi közül. Így azon állítás kerülhet közelebb a valósághoz, amit mások is alátámasztanak. Ugyanakkor fokozottabb óvatossággal kezelendõk azok a történetek, melyek csak egy-egy forrásból származnak. E kutatási szempontok alapján készült az alábbi írás, mely kísérletet tesz az 1956-os forradalom heteiben történt biai és torbágyi események összefoglalására. Ezen belül is azokat az ismereteket összegzi, melyek eddig közkinccsé váltak. Forrásként többek visszaemlékezéseit, feljegyzéseit, illetve Ébner György perének általa rendelkezésemre bocsátott iratanyagait használtam fel. A forradalom helyi eseményeinek rekonstruálásával kapcsolatos gyûjtõmunka még korántsem ért véget. Több forrás feldolgozása, emlék rögzítése várat még magára. Sok újdonság kerülhet a jövõben napvilágra, melyek nagymértékben befolyásolhatják a jelen összefoglalóban leírtakat.
Szentháromság téren. Elénekelték a Himnuszt. Ezt hallván, sokan csatlakoztak hozzájuk. Az így kialakult csoport elhatározta, hogy végigjárja a települést. „Tudatjuk mindenkivel, aki még nem kapott hírt errõl, hogy kitört a forradalom, és szabadok vagyunk” – idézte fel a megmozdulás célját a forradalmi bizottság késõbbi titkára. A menet késõ este érkezett hazafias dalokat énekelve az akkori vasútállomás – ma Faluház – elé. Kun László, aki az ottani iparcikkbolttal egy épületben lakott, így idézi fel a történteket: „A kapuban álltunk. Akkor érkezett a menet a vasútállomás elé. Élen Bucsi Jenõ nemzeti zászlóval, mögötte több száz fellelkesült ünneplõ: Szász doktor a fiával, Hernádi Sanyi, Kecskés Laci, a felnõttek gyér számát a fiatalok ellensúlyozták. […] Megálltak. Szavalókórus: »Aki magyar, velünk tart! Aki magyar, velünk tart!« Az ismétlések után megint dalba kezdtek, és elindultak visszafelé.” Szabó Ildikó édesanyja a vasútállomás épületébõl látta az eseményt. Személyes ismerõsük volt Szász doktor fia, Szász Lóránt. Az õ alakját is megörökíti, mikor emlékezik: „Kihajoltunk az ablakon. A lámpafény megvilágította a fiatalember arcát. Az izgalomtól, a boldogságtól sápadtan állt a tömeg elõtt. Kezében nemzeti színû zászló. […] Az emberek kezében gyertya. Még sohasem szólt ilyen ünnepélyesen a Himnusz.” A felvonulás éjfél felé a biai Hõsök szobránál, a Széchenyi utca elején érhetett véget. A résztvevõk a 5 Szózat eléneklése után szétszéledtek .
A „lámpás” felvonulás
Harckocsi a Szentháromság téren
Alapvetõen két forrásból értesülhettek 1956. október 23-án a fõvárosi megmozdulásokról a biai és torbágyi polgárok. Az elsõ tájékozódási lehetõség a rádiókészülék volt. A budapesti adó mellett többen hallgatták a Szabad Európa Rádiót. Ennél is jóval több információt, hallomást és valós tapasztalatot „vittek haza” késõ délután, este a vonattal bejáró munkások, diákok. Volt, ahol a napi munka végeztével a kerületi párttitkár számukra „eligazítást” tar1 tott. Ebbõl tudták meg, hogy valami nincs rendjén a városban. Hazafele már röplapokat osztogató diákokkal találkoztak. Mindemellett többen személyesen is résztvevõi voltak a budapesti 2 megmozdulásoknak . Vállalkozóbb kedvû biaiak és torbágyiak pedig a két hét során többször belátogattak a fõvárosba, és hazatérve harcokról, halottakról, felfordulásról számoltak be családtagjaiknak. Október 24-én Bia – ahogy emlékirataiban Vladár Gábor említi – „szokatlan képet mutatott”. Ezen a szép, verõfényes õszi napon a Kutyahegyre számûzött volt igazságügyi miniszter a faluba látogatva lépten-nyomon élénken vitatkozó csoportokkal találkozott. A termelõszövetkezet udvarán – mint írja -, a közös egyben tartásá3 ról, vagy szétosztásáról folyt az éles polémia . Az iskolánál tanácstalan pedagógusok álltak, az igazgatót nem találták. A Vöröshadsereg útján – ma Nagy utca – népes gyermeksereg vonult, a nebulók ’48-as indulót énekeltek. Élükön nemzeti színû zászlóval egy „nagyobb fiú” haladt, „aki Pestre járt gimnáziumba”. Kun László arról számol be naplójában, hogy a községben felvásárlási láz kezdõdött. Vélhetõen e nap estéjén került sor az elsõ megmozdulásra is, 4 amit az emlékezõk „lámpás felvonulásként” emlegetnek . Id. Kecskés László elmondása szerint sötétedéskor öt-tíz fiatal találkozott a
Szinte mindegyik forrás és visszaemlékezés részletes beszámolót tartalmaz a harckocsi által drámaian félbeszakított Szentháromság téri ünnepi gyûlésrõl. Ez az esemény mára az ’56-os forradalom helyi szimbólumává vált. Kétségkívül a leginkább közismert megmozdulásról van szó. Talán ennek is köszönhetõ, hogy a gyûlés több részletét illetõen meglehetõsen bizonytalan és egymásnak ellentmondó állításokkal rendelkezünk. Nem tudjuk pontosan azt sem, hogy melyik napon került sor az ünnepségre. A téren most látható emléktáblán október 25-e szerepel, ami a legkevésbé tûnik valószínûnek. Erre az idõpontra csak egy adatközlõ emlékezik, minden más forrás késõbbre teszi az eseményt. Ébner György például legkorábban október 31-re datálja a gyûlés napját. Mivel úgy tudja, a biai megmozdulás terve csak azután született meg, amikor már a forradalom gyõzelmérõl, fegyvernyugvásról szóltak a budapesti hírek. Október 26-a délutánja mellett „tör lándzsát” Kun László. Állítása azért elgondolkoztató, mert szokásához híven a forradalom heteiben is napra pontos, részletes naplót vezetett, amit késõbb önéletrajzi írásban dolgozott fel. Azt, hogy a gyûlésre délután három-négy óra körül kerülhetett sor, többen alátámasztják. Bizonytalanság van akörül is, hogy ki szervezte a rendezvényt. Kun László például – mások elmondásából – úgy értesült, hogy egy fiatalokból álló csoport állt a háttérben, akik délelõtt 11-kor találkoztak az Iharosban azzal a céllal, hogy elindítsák a demonstrációt. Zászlóval, énekszóval, jelszavakat skandálva vonultak végig a falun a Szentháromság térig. Útközben a hozzájuk csatlakozók száma egyre nõtt. Id. Kecskés László is úgy emlékszik, aznap délelõtt 6 döntöttek arról, hogy délutánra gyûlést szerveznek . A megmozdulás híre szájról-szájra terjedt. Az ünnepség rendjét elõre nem
BIATORBÁGYI KRÓNIKA szervezték meg, azok szólaltak fel, akik akartak. Mások viszont a frissen megalakult községi forradalmi, vagy nemzeti bizottságnak tulajdonítják a rendezvényt. Andorfer Béla szerint e bizottság elõ7 zõ nap este döntött arról, hogy másnap hivatalos ünnepségre kerül sor. Ébner György úgy emlékszik, minderrõl a hangosbemondón keresztül is tájékoztatták a lakosságot. Az ünnepségen történtek fõbb vonalakban – az egymással egybevágó adatközlésekre támaszkodva – már összefoglalhatók. Az eseményen több százan vehettek részt. A teret a mostani Petõfi közig, a Szabadság úton a plébániakert végéig, Etyek felé pedig a katolikus templomig tölthette meg a tömeg. (Ez ezres nagyságrendû tömeget feltételezne, de szinte minden forrás néhány száz emberrõl szól, amely az országzászlónál gyûlt egybe.) A bevezetõ beszédet az országzászlónál a források egybehangzó állítása szerint – a budapesti forradalom jelentõségét méltatva – id. Kecskés László tartotta. Majd elszavalta Ady Endre: Fölszállott a páva címû versét. Szász Lóránt a Nemzeti dalt adta elõ. Harczi József – saját közlése szerint – épp Petõfi Sándor: A szabadsághoz címû költeményét mondta, mikor egyre erõsödõ dübörgés hallatszott. Ekkor gördült be a tank, mely véget vetett az 8 ünnepségnek . A harckocsi Torbágy felõl érkezett. Elõzõleg „belátogatott” a vasútállomáshoz is, ahol láttára ijedten futottak el az emberek. Kun László pedig, mint naplójában rögzítette, sietve lehúzta az iparcikküzlet rolóit. ”A nagy dübörgéssel érkezett T–34-es megállt az állomás elõtt, aztán felzúgott a motor, csikorogva megfordult, és ahonnan jött, abba az irányba elment” – írja. Mikor a Szabadság utcán a biai központ közelébe ért, mivel nem nyitott neki utat a tömeg, befordult a Bajcsy-Zsilinszky utcába, és ott végighaladt. A ma is ebben az utcában élõ Szeszler Márton idézi fel, hogy pár esztendõs kisfiát – mikor a harckocsi után szaladt –, a szomszédasszony miképp bíztatta arra, hogy kiáltsa: „ruszkik haza!” A mai Szent István utca végén fordult vissza a központ felé a monstrum. Herceghalom felõl érkezve a térre, valószínûleg a kései fékezés miatt, csövével a szövetkezeti áruház – ma Kastély ABC – Szabadság utcai kirakatába is beleszaladt. Lánctalpai állítólag egy Bethlen Gábor utcai lakos falhoz támasztott kerékpárját is összezúzták. Ugyanakkor több fiatal az áruház udvarából, vagy a kapualjból elõszedett hasábfákkal próbálta mozgásképtelenné tenni a harckocsit, ami nem sikerült. A páncélos a hasábfákat pozdorjává aprította. Kun László a bátor fiatalok közül Lajkó Tamás, Bucsi Jenõ, Ritecz József nevét említi. A két utóbbiról azt is állítja, hogy felugrottak a tank tetejére, és amikor az lõni kezdett, eltakarták az irányzónyílást. Többen emlékeznek Éhmann Mátyásra, aki a mozgó ágyúcsõbe kapaszkodott, és Szabó Gézára, aki a lövegtorony tetejét ütötte, és kiabálva követelte a 9 bent ülõktõl, hogy jöjjenek ki a tank belsejébõl . Ébner György König Jánost is említi, akirõl úgy tudja, benzinnel töltött üveget akart dobni a tankra. A térre hátramenetben visszakanyarodó, és az országzászlóval szembe álló harckocsit rendkívül nagy felháborodás, kiáltozás fogadta. Id. Kecskés László a párttitkárról, Kun László, Andorfer Béla pedig Sztraka István rendõrrõl állítja, hogy fennhangon követelte: 10 gurítsanak ki egy hordó benzint a téeszbõl . Bárhogyan is történt, tény, hogy a tank némi forgolódás, iránykeresés után lõni kezdett. Hogy elõször a löveget sütötte el, vagy a gépfegyvert, arról megoszlanak a vélemények. Ami biztosnak látszik, hogy mindkettõt használta. Többek beszámolója szerint a gépfegyver-lövedékek ütötte lyukak még jó ideig ott éktelenkedtek – 80–90 centiméter magasságban – a plébánia Szabadság utca felé esõ falán. A lövegbõl a magasba lõtt lövedékek egyike pedig súrolta a kastély épülete elõtt álló jegenyesort. A földre ágak estek és rengeteg fafor11 gács . A megrémült emberek a környékbeli házakban, a Szentháromság-szobor mögötti árokban kerestek menedéket, sokan egybõl hazafelé vették az irányt.
12
2006. ÜNNEPI KÜLÖNSZÁM A tank, miután kiürült a tér, megfordult, és a Szabadság utcán elindult felfelé. A vakmerõ fiataloknak csak üggyel-bajjal sikerült leugraniuk a felgyorsult páncélosról. Ma sem tisztázott, valójában milyen szándékkal jelent meg az ünnepségen ez a harckocsi, és hogy ki vezette azt. Valóban a gyûlés szétzavarása volt-e a célja, vagy egyszerûen eltévedt, és késõbb riasztólövésekkel próbált kijutni a kutyaszorítóból? A faluban elterjedt közvélekedés szerint magyar vezette a T–34-est, mégpedig helybéli. Mármarosi Tamás szerint a tank is hazai „használatban” volt, mert hiányzott róla a vörös csillag. Adatközlõnk biztos abban, hogy egy tányérsapkás tiszt felcsapta a páncélos fedelét, és magyarul szólt a körülötte állókhoz. Sokan tudni vélik a tank vezetõjének nevét. Környei István 12 egyik kéziratában a tankból csúfondárosan ”kikiáltó” ávósról, Szalai Sándorról ír. Van, aki Rátay János rendõrt említi. A legtöbben azonban a késõbbi tanácselnök, Bányai József páncélos kiképzésben is részesült testvérét emlegetik. Egyik név sem bizonyított.
Forradalmi bizottság a tanács helyén Fentebb már idéztük Vladár Gábort, aki október 24-én ügyes-bajos dolgainak intézése végett a faluba – Biára – látogatott. Felszabadultan vitatkozó, politizáló emberekkel találkozott a kisipari szövetkezet telepén is, ahol üvegtáblákat vágatott. Az irodában beszédbe elegyedett a szövetkezet elnökével, az iparosokkal és az anyagbeszerzõvel. „Izgatottan tárgyalták az eseményeket, a fõvárosból érkezõ újabb és újabb híreket. A hangulat igen bizakodó volt” – emlékezik rájuk a forradalom esélyeit akkor jóval óvatosabban megítélõ volt miniszter. A szövetkezeti elnököt Várnai Györgynek hívták. A kátéesz telephelye pedig – többek elmondása szerint – az egykori Krammer-féle ecetgyárban, most a takarékszövetkezet Szabadság utcai fiókjával szemben lévõ terjedelmes épületben volt. Várnai György irodája hamarosan a helyi események egyik központjává változott. A frissen megalakult községi – kezdetben biztos, hogy biatorbágyi – forradalmi nemzeti bizottság tagjai szinte minden este találkoztak itt. A vita pedig a budapesti kilátások megítélésén túl már a település helyzetérõl, a szükséges tennivalókról is szólt. A bizottság elnöki tisztét az iroda házigazdája, Várnai György töltötte be. Titkára id. Kecskés László, alelnöke id. Andrész Mátyás volt. Tagjai közül jelenleg Czimer Gyula, Ébner György, Ébner László, Andorfer Béla, Hernádi Sándor, Szász Lóránt, Mármarosi András, Németh Sándor neve ismeretes. Amennyiben az id. Kecskés László által megjelölt 12 fõs bizottsági létszám a helyes, a felsoroltakból már csak egy fõ hiányzik. Lehet, hogy Schröder Gyula, Angeli András plébános káplánja a keresett személy, akirõl többfelé feljegyezték, hogy aktívan segítette – nem tudni, hogy tagként-e – a forradalmi vezetés munkáját. Ortodox kommunista vélemények szerint az „események szellemi irányítójának” egyenesen õ 13 tekinthetõ . Ugyanakkor Ébner György késõbbi perének tárgyalásán – mint ahogy a jegyzõkönyvben olvasható – jóval nagyobb bizottságot említ, melynek Biáról 22, Torbágyról pedig 11 tagja volt. Meglehet, Ébner György e nagyobb létszámon ugyanazt értette, amit késõbb Andorfer Béla említ, hogy a nemzeti bizottság munkáját – mely tulajdonképpen az akkori községi végrehajtó bizottság helyébe lépett – 43 tanácstag is segítette. Több forrás is október 26-ra teszi a község forradalmi vezetésé14 nek megalakítását . Egy biztos: nem valószínû, hogy ez az esemény egy napon lett volna a Szentháromság téri ünnepséggel. A bizottság felállítását az is indokolta, hogy a biatorbágyi tanács nem mûködött, Szeitz Rókus tanácselnök visszavonult. A közös tanácsháza akkor a Szabadság utca felsõ részén, az úgynevezett Karlo15 vitz-féle házban, volt fûszerüzletben kapott helyet . Itt tartották meg a forradalmi nemzeti bizottság alakuló ülését. Ezen, több visszaemlékezés szerint sokan vettek részt, 100–200 fõ is megje-
BIATORBÁGYI KRÓNIKA lent. Az egybegyûltek megválasztották a bizottság tagjait és vezetõit. Ugyanakkor Ébner György a fentebb már idézett tárgyalási jegyzõkönyvben azt is említi, hogy az elnököt késõbb jelölték ki maguk közül a bizottsági tagok. Szintén a periratokban olvashatunk arról az állításról, hogy elõször a Hunyadi János utcában lakó Kovács János volt az elnök, pár nappal késõbb váltotta fel õt Várnai György. A szövetkezeti irodában folytatott eszmecseréken túl a bizottság és vezetõje hivatalos munkát is végzett, amirõl még keveset tudunk. A periratok a forradalom napjaiban három – vélhetõen a tanácsházán megtartott – ülést említenek. Ébner György visszaemlékezésében beszámol arról, hogy Várnai György rendszeres ügyfélfogadást tartott, és járta a falut. Nem tudjuk, a bizottság hivatalos mûködésérõl maradt-e fenn iratanyag, és ha igen, hol lelhetõ fel. Környei István például említ egy Várnai és Kecskés aláírásával keletkezett dokumentumot, mely szerint a nemzeti bizottság a tófarki dûlõben épített tavat (mostani Pecató) a helyi sporthorgászoknak adományozta. A forradalom alatt a helyi vezetés legfõbb feladatának – a közbiztonság mellett – a közellátás zavartalanságának biztosítását tartotta. Kun Lászlót, naplója szerint, például az október 29-én, délután két órakor a tanácsházán megtartott bizottsági ülésen választották meg közellátási felelõsnek. A forradalmi „hangulatot” jelzi, hogy a beszámoló szerint a tanácskozást határozottan vezetõ Várnai György „polgártársaknak” szólította a jelenlévõket. Kun László az árubeszerzés érdekében meg is tett minden tõle telhetõt. Budapest, Tatabánya felé többedmagával merész utakra is vállalkozott. Ébner György szerint a közellátással kapcsolatban szinte mindegyik bizottsági tagnak volt feladata, akik azt rendben teljesítették. Id. Andrész Mátyás is elmondta, mint péknek, különösen az üzem folyamatos mûködésére kellett ügyelnie. De idézzük ezzel kapcsolatban újra Vladár Gábort, aki szintén nyugalomról számol be: „Az õsz csaknem minden falusi háztartás kamráját, pincéjét, padlását megtölti. A falu két pékmûhelyében zavartalanul dolgoztak, sok parasztasszony is lehozta padlásáról a nyugalomba helyezett kenyérdagasztó-teknõjét. A mészárszék nem nyitott ki, de hát ezt nem tekintettük a rendkívüli helyzet okozta hiányosságnak, mert a hústalanság állapota szinte már normális volt egyébként is.”
Kommunisták a présházban Miként a tanácsvezetésnek, úgy a rendõrségnek is „nyoma ve16 szett” a forradalom napjaiban . Az egyik változat szerint külön jött létre, a másik szerint a nemzeti bizottság alakuló ülésén állította fel a község a közbiztonságért felelõs (biai, vagy biatorbágyi) nemzetõrséget. Vezetõjére, Békeffy Ferencre, a Horthy-idõszak hadseregének egykori tisztjére, ezen a tanácskozáson – emlékei szerint – Ébner György tett javaslatot, amit a jelenlévõk elfogadtak. A nemzetõrségben szintén vezetõ szerepet betöltõ Andorfer Béla 32 sze17 mély felesketésérõl számolt be, akik zömében fiatalok voltak . Az emlékezõk eddig nemzetõrként a következõ személyek nevét említették: Petõcz Lajos, Szatay László, Csányi János, Éhmann Mátyás, Felwágner(?) János, Szász Lóránt, Kecskés László, Harczi József, Nagyházy Dezsõ, Tarjáni István (õk ketten korábban állítólag csendõrök is voltak), Hegedûs Béla, Grampsch Lajos, Kollár Kálmán, Szabó Géza. Milyen felszereléssel rendelkeztek nemzetõreink? Andorfer Bélát idézve: „Mindenki kapott egy esõköpenyt nemzetiszín karszalaggal, fegyverünk a rendõrségen õrzött karabély volt”. Harczi József is említi, édesanyjában elõször milyen ijedelmet keltett, hogy a fia és a hozzá hasonló „sihederek” ilyen „puskákkal” mászkálnak. A nemzetõrség célja és feladata a közrend fenntartása volt, hogy vér ne folyjon, még „egy pofon se csattanjon el” a községben. A községet vezetõ nemzeti bizottság azt a felfogást vallotta, hogy az önbíráskodás nem helyénvaló, a bûnösök megbüntetése a forradalom
13
2006. ÜNNEPI KÜLÖNSZÁM 18
gyõzelme után a bíróság dolga lesz . Az idõszakról szóló beszámolók egybehangzó megállapítása, hogy a nemzetõrség maradéktalanul teljesítette megbízatását. A járõrözéssel, a középületek, korábbi kommunista vezetõk házának õrzésével sikerült megõrizni a község nyugalmát. Pedig akadt egy-egy érdekes eset, melyek közszájon forgó történetekként maradtak fenn. Többen emlegetik például a Tatabánya–Oroszlány felõl érkezõ teherautónyi kiszabadult rabot, akik az összetört kirakatú szövetkezeti üzletben cserélték le a „csíkos ruhát” öltönyre. Van, aki szerint abból válogattak, ami az utcára kihullott, mások szerint fizetségként kézigránátot adtak át az eladó19 nak . A másik, sokak által emlegetett história szerint egyes kommunista vezetõk a forradalom napjaiban elbújtak a határban lévõ kunyhóikba, présházukba, vadászházba. Andorfer Béla és id. Kecskés László úgy emlékeznek, ezek a személyek be akartak jönni a faluba, rajtaütésre, rendbontásra készültek. Ezt megelõzendõ – meséli id. Kecskés László – három nemzetõr és a parancsnok kimentek a szõlõhegyre, Németh István téesz-párttitkár présházába. 20 Összegyûjtötték az ott lévõ „társaság” vadászfegyvereit. A „zsákmányt” hazavitték, és a nemzetõrség helyiségében letétbe helyezték. Andorfer Béla szerint a kommunisták terveirõl úgy szereztek tudomást, hogy a présház szellõzõnyílásán át hallgatták le beszélgetésüket. A biztonság kedvéért egy éjszakára a Vörös-pince tájékán is felállt egy nemzetõr-csapat, ám szerencsére váratlan eseményre nem került sor.
A Viadukt védelme országos érdek volt A forradalom helyi eseményeinek kutatása során sokáig „fehér foltnak” számított Torbágy, és ma sem tudunk eleget az itt történtekrõl. Jelenleg elsõsorban Mármarosi Miklós és Tamás visszaemlékezésére támaszkodhatunk, akik édesapjuk – Mármarosi András – tevékenységét elevenítették fel. Ami a legérdekesebb, és amire még nincs válasz, hogy Bia és Torbágy együtt, vagy külön élte át a forradalom napjait? Vagy az is lehet, hogy a két településre, településrészre egyszerre mindkét állapot jellemzõ volt? Tudjuk, hogy a Bián megalakult forradalmi bizottság két tagját Torbágyon a nemzeti bizottmány vezetõinek választották. Talán delegáltként vettek részt egy közös biatorbágyi vezetõtestület munkájában, vagy valami ok folytán ezekben a napokban szakításra került sor a két település(rész) között? Az elõbbit erõsíti Kun László közlése, aki szerint az október 29-i forradalmi bizottsági ülésen Mármarosi András is aktívan részt vett. Ugyanakkor Andorfer Béla arról számol be, hogy „néhány torbágyi ember pedig a falu kettéválasztását szerette volna, még a kályhacsövet is el akarták vinni a közös biatorbágyi községházáról”. A Mármarosi-testvérek egyszerûbbnek látják a kérdést. Mint mondják, akkoriban Bia és Torbágy a 21 mindennapokban még egymástól külön élte az életét . Október 24-én már szünetelt a rendszeres vasúti közlekedés. Részben ennek köszönhetõ, hogy a fõvárosban dolgozó torbágyiak is otthon maradtak. Megélénkült a közélet, a mai Öntöde és a Fõ utcák sarkán lévõ volt kommunista pártházban – ahogy a népnyelv nevezte: a „kompártban” – szinte szünet nélkül zajlott a lel22 kesült politizálás . A Mármarosi-testvérek emlékei szerint már október 25-én felmerült, hogy létre kellene hozni a torbágyi nemzeti bizottmányt. Nem kizárt, hogy az ötlethez egy erre vonatkozó országos rádiófelhívás is hozzájárult. A „kompártban” közfelkiáltással megválasztott bizottmány elnöke Németh Sándor, korábbi csend23 õr volt. Helyettese Mármarosi András, aki kalauzként dolgozott . Tagjai közül Harmat Tibor és Török Henrik tanár urak ismertek. A legfontosabb közfeladatnak hamarosan a hazánk és a nyugat közötti vasúti kapcsolatban kulcsszerepet betöltõ Viadukt védelme bizonyult. Ezt akkoriban az úgynevezett „kéksapkás” ÁVH-s karhatalmisták vigyázták. Ám a forradalom kitörése után õk is eltûntek. A magára maradt híd õrzésére az eddigi információk szerint Czipri
BIATORBÁGYI KRÓNIKA
14
2006. ÜNNEPI KÜLÖNSZÁM 27
1. kép: A Sándor–Metternich-kastély timpanonjára festett szocreál kép
József parancsnoksága alatt tucatnyi nemzetõrnek állt fiatal vállalkozott. Szeszler Márton úgy tudja, elsõsorban a biai és torbágyi labdarúgók vállalták a szolgálatot, köztük két biai, Éhmann Mátyás és Felwágner(?) János. Ugyanakkor Nyíri Sándor is az egység tagja volt, a további névsort még nem sikerült összeállí24 tanom . A váltott szolgálat éjjel-nappal tartott, fegyvereket a biai rendõrségrõl kapott a csapat. A közügyek megvitatása Mármarosi Tamás és Miklós elmondása szerint a szinte mindennap sorra kerülõ falugyûléseken zajlott. Legtöbbször egyszerû, praktikus kérdések kerültek napirendre, például, hogy mikor jár újra a vonat. A közellátás biztosítása Torbágyon is fontos feladat volt, a só utánpótlását egy ízben Tatabánya térségébõl kellett – nem kis nehézségek árán – megoldani. Némi izgalmat okozott, mikor október utolsó napjaiban egy szovjet tiszt jelent meg a faluban. Mármarosi Andrással közölte, hogy a mostani Vendel-parkon át, a torbágyi katolikus temetõ felett, a pátyi határ felé kiépített akkori távíróvezetéket ismeretlen személyek megrongálták. Ha ez még egyszer elõfordul, annak következménye lesz. A bizottmány fórumon, falragaszokon és megafonon is figyelmeztette a lakosságot, a károkozás hiábavaló és értelmetlen cselekedet. „Szovjet kapcsolata” egyébként Biának is volt, Andorfer Béla a gazdagréti parancsnok sûrû érdeklõdésérõl számolt be. Állítólag október 30-án a két községen keresztül egy 72 páncélosból, te25 herautóból álló szovjet katonai konvoj is átvonult .
„Nem vagyunk mi rablógyilkosok!” Kár lenne elhallgatni, hogy községünk is azokhoz a vidéki településekhez tartozik, melyek a forradalom két hete alatt az élelmiszerhiánnyal küszködõ budapestiek segítségére siettek. Id. Kecskés Lászlótól és Andorfer Bélától tudjuk, hogy a biai Dózsa termelõszövetkezet vontatóit az áldozatkész emberek zöldséggel, gyümölccsel, liszttel, zsírral, szárnyas jószágokkal rakták meg. A küldeményt, az egyik legtöbbet szenvedett városrészbe, a Corvin-köz mellé, a Futó és a Práter utcákba vitték, ahol hamar szétkapkodták az ott lakók az élelmiszert. Ugyancsak e két adatközlõ idézi fel a fõvárosi orvostanhallgatók látogatását, akik a mezõgazdasági szakiskolába szerették volna elhelyezni a budapesti sebesülteket. Id. Kecskés László úgy emlékezik, Rákosi Mátyás egyik páncélozott autójával érkeztek hozzánk a fiatalok. Érdemes még megemlíteni, hogy Andorfer Béla szerint a forradalmi bizottság tervbe vette egy járási tanácskozás megtartását is, melyet november 4-én, a biai 26 mozi épületében rendeztek volna meg . Ám ezt az elképzelést, számtalan másikkal együtt a fõváros szovjet megszállása, a forradalom leverése romba döntötte. November 3-án este emiatt térségünkben is komolyabb csapatmozgásokra
került sor . Másnapra a két falura csend borult. A torbágyi nemzeti bizottmány és a nemzetõrség feloszlott. Harczi József szovjet katonákra emlékszik, akik járõröztek a Szentháromság téren. „Fel-alá sétáltak ... én a kertek alatt siettem haza, a sötétben.” Vladár Gábor arról ír, hogy Budapest felé pusztító tüzek vörös lángjától piroslott az ég. A forradalom után pedig fáradt, éhes, bujkáló honvédek kopogtattak be kettesével-hármasával a kutya-hegyi présházba. A nyugati országhatár felé kérdezgették az utat... Mindezek ellenére téved az, aki azt hiszi, november 4-én nálunk is véget ér az ’56-os forradalom. Nem így történt. A Várnai György vezette bizottság – vagy annak vezetése – nem adta fel, még jó darabig kitartott. „Úgy gondoltuk: nem vagyunk mi rablógyilkosok! Nem akartunk mi soha, semmiféle rosszat! Ezért elhatároztuk, hogy míg erõszakkal nem kényszerítenek, nem mondunk le, és nem hagyjuk ott a község irányítását” – idézte fel a bizottság döntésének mozgatórugóit id. Kecskés László. Az akkori titkár a helytállás végsõ dátumának 1956. december 20-át jelöli meg. Más idõponttal e tekintetben még nem rendelkezünk. Az viszont több forrásból is megerõsítést nyert, hogy a bizottság tagjainak egy része közremûködött a Nagy-budapesti Munkástanács által meghirdetett ellenállás, az általános sztrájk helyi megszervezésében.
„Ne légy áruló!” A forradalom vívmányainak megtartásán fáradozó munkástanáccsal többféle kapcsolata is volt a bizottságnak. Id. Kecskés László szerint Rácz Sándort, e szervezet legendás vezetõjét községünkbõl többen személyesen ismerték. Szász Lóránt a munkástanácsban helyi küldöttünk lehetett, hiszen mint elmondja, késõbb az errõl szóló delegáló okirat alapján tartoztatták le. A munkástanács felhívására Várnaiék falugyûlést és két, vagy három napos sztrájkot is szerveztek. Erre ’56 decemberében kerülhetett sor. Habuda Tamás, a mezõgazdasági szakiskola akkori igazgatója – egy Ébner György perével kapcsolatos tanúkihallgatáson – idõpontként december 9-ét jelölte meg. E napon az általa vezetett intézmény udvarán 80–100 fõ elõtt tartott – elmondása szerint – Várnai György beszédet, emellett mások is felszólaltak. Az igazgató vallomásában arról is szól, hogy az összejövetelen a forradalmi eseményeket éltetõ röplapokat osztottak szét. A gyûlés célja az volt, hogy a lakosság a Kádár-kormány törekvéseivel szemben a nemzeti bizottságot mûködésében erõsítse meg. A sztrájk kevésbé lehetett sikeres. Id. Kecskés László úgy emlékezik, lényegében csak a Várnai György vezette, amúgy is feloszlóban lévõ kisipari szövetkezet szüntette be a munkát. Azért is alakulhatott így, mert a mezõgazdaságban tél elején nem nagyon akad tennivaló, az állatok takarmányozásánál pedig egy nap sem ma28 radhat ki . Harczi József említi, hogy hangszóróval járta Várnai György ezekben a napokban a falut, buzdítva az embereket: tartsatok ki, nekünk van igazunk! A sztrájk érdekes és tragikus színfoltja volt Nagy András esete. Andorfer Béla szerint a szobafestõ már forradalom napjaiban is vállalkozott arra, hogy lemázolja a kastélyiskola tornatermének homlokzatára festett kommunista propaganda képet, és hogy a járdára, plébánia falára fesse: ruszki damoj! (Magyarul: oroszok, menjetek haza!) Ezért állítólag Pesten, az Aradi utcában késõbb megverték a rendõrök. Lehet, hogy ekkor született az a vallomása, melyet szintén Ébner György peréhez rögzítettek. Nagy András ebben alátámasztja, hogy – így nevezi – a „Biatorbágyi Forradalmi Bizottság” a káté-
BIATORBÁGYI KRÓNIKA
2. kép: Az 1956-os biai megmozdulás központi helyszíne, a Szentháromság tér
esz-irodában a forradalom leverése után is rendszeresen találkozott. Így volt ez a sztrájk elõtti estén is. Nagy András ekkor a jelenlévõ Várnai Györgynek és Ébner Györgynek felajánlotta, hogy jelszavak festésével segít. Várnai azt kérte, a „gyilkos” és a „halál” szót ne használja, mivel felvetõdött, hogy azt írja ki: „halál Kádárra”. Végül az alábbi jelszavakat festette Nagy András: „Sztrájk”, „Ne légy áruló!”, „Vesszen Kádár!”, „Ne légy sztrájktörõ”.
Epilógus A helyi forradalmi események utóhatása és következményei széleskörûek. Ez a téma megérdemel egy önálló feldolgozást. Izgalmas történet például, hogy miként váltak ki a három szövetkezetbõl 1952-ben egyesített Dózsa-téeszbõl az oda bekényszerített gazdák. Méghozzá 1956. december 28-án, mikor az új hatalom 29 már berendezkedett az országban . Tanulságos az is, hogy e szétválás során milyen agrárrétegek álltak egymással szemben. Amibõl kiviláglik, hogy az ötvenes évek diktatúrája ellenére a helyi társadalom felépítése – egészen a hatvanas évek kezdetéig – nem so30 kat változott . A forradalom napjaiban történtek is szolgálnak hasonló tanulsággal. Minden jelszó, erõszakos cselekmény, ideológiai kényszer ellenére eleven maradt Biatorbágyon a polgári öntudat. Különösen ott, ahol a történelem viharai – például a kitelepítés – a faluközösség „szövetében” nem okoztak akkora változást. Meg is torolta ezt a szovjet katonai támogatással a forradalom után újra magára talált kurzus. 1957 márciusában, talán tartva a MUK (Márciusban Újra Kezdjük) jelszó valóra válásától – majd ez év nyarán is – lecsapott a karhatalom. Meghurcolták – megverték, rövidebb-hosszabb idõre börtönbe zárták – Ébner Györgyöt, id. Kecskés Lászlót, Mármarosi Andrást, Szász Lórántot, Várnai Györgyöt. A névsor valószínûleg nem teljes. Ezen öt személy kálváriájáról rendelkezem részletesebb, ám korántsem elegendõ információval. E téma – a késõbb disszidáltak sorsával együtt – további kutatást igényel, amit segíthetnek az esetlegesen fennmaradt további bírósági és más hatósági iratanyagok. Végezetül reménykedem abban, hogy az eddig összegyûlt ismeretek rögzítése valamilyen mértékben hozzájárul 1956 õszének, helytörténetünk izgalmas fejezetének közismertebbé tételéhez. Köszönettel tartozom mindazoknak, akik munkámhoz az elmúlt évek során segítséget nyújtottak. (Helytörténeti olvasókönyv I.) JEGYZETEK 1. Elõbbit id. Kecskés László és Mármarosi Miklós is kiemeli visszaemlékezésében, az „eligazításról” Andorfer Béla – aki akkor egy lágymányosi asztalosipari vállalatnál dolgozott – számol be. 2. Közéjük tartozik a késõbb nyugatra emigrált két diák, Harczi József és Szász Lóránt is.
15
2006. ÜNNEPI KÜLÖNSZÁM 3. Ez a vita bõ két hónappal késõbb a Dózsa-téesz szétválásához vezet. A forradalom napjaiban fõként fiatalok hagyták ott a termelõszövetkezetet. November 1-én a téesz vezetõségét is újraválasztották, többségbe kerültek a korábbi középparasztság képviselõi. (Forrás: Ébner György periratai.) 4. Id. Kecskés László a felvonulás idõpontját október 23-ra teszi. Kun László viszont másnapra, ami azért valószínûbb, mert a községnek a fõvárosban történtek „feldolgozásához” egy napra mindenképpen szüksége lehetett. 5. E kései eseményt is id. Kecskés László közlésébõl vettem át. Ébner György ugyanakkor azt állítja, hogy munkahelyérõl, a téeszbõl hazafelé tartva találkozott a Hõsök szobra elõtt ünneplõkkel. 6. Ez az „aznap” id. Kecskés László elmondása szerint október 25-e. 7. Andorfer Béla e döntés idõpontját október 26-ra datálja. Ezek szerint a gyûlésre október 27-én került volna sor. 8. Többen úgy emlékeznek, hogy Szász Lóránt szavalt a harckocsi érkezésének pillanatában. Ugyanakkor az érintett egy korábbi interjúban erre nem tér ki. 9. Vagy hogy „nyissátok ki a tank fedelét” – miként arra id. Kecskés László emlékezett. 10. Kun László úgy tudja, hogy a tank távozása után a hordó benzin meg is érkezett. Szeszler Márton pedig Békeffy Ferencrõl meséli, hogy fegyverekért rohant volna Budaörsre. 11. Faforgács, törmelék Mármarosi Miklós köré is bõven hullott, aki a Szentháromság-szobor mögötti vizesárokban várta az események végét. Ébner György is oda menekült. Elmondásuk szerint nagyon sokan tettek még így. 12. Környei István: „Biatorbágyi horgászkrónika I.” címû, helytörténeti krónikaíró pályázatra készült pályamunkájáról van szó. 13. Az is lehet, hogy az Ébner György perirataiban a forradalmi bizottság elsõ elnökének megjelölt Kovács János a hiányzó személy. Schröder Gyulát többen „kispapként” emlegették. 14. A „leghivatalosabb” forrás ezek közül a Pestvidéki Járásbíróságon 1957. október 31-én Ébner Györggyel szemben született vádirat. 15. Van, aki szerint a mostani biai (Szabadság utcai) orvosi rendelõk épületében volt akkor is a tanácsháza. A forradalom alatt le is vették róla a vörös csillagot. 16. Harczi József szerint viszont a rendõrparancsnokot a nemzetõrség váltotta le: „Elõször a rettegett rendõrségre mentünk, hogy »átvegyük« a parancsnokságot. Fegyvertelenek voltunk. Kértük a parancsnoktól, vegye le a vörös csillagot. Felkiáltott: »szívesen, akár az égrõl is!«” 17. Andorfer Béla ugyanakkor önmagát jelöli meg a nemzetõrség parancsnokának, Békeffyt pedig helyettesének. Ezt eddig más forrás nem erõsítette meg. 18. Kun László naplója szerint ezt többek között az október 29-i bizottsági ülésen szögezte le Várnai György, mikor Mármarosi András a „nép ellenségeinek összeszedését” követelte. Ugyanakkor jómagam a Mármarosi-fivérek elbeszélése alapján józan és béketûrõ apjuk részérõl ilyesféle kifakadást nehezen tudok elképzelni. 19. Andorfer Béla arról is beszámol, hogy a volt rabok a budapesti harcokhoz toboroztak résztvevõket. Sikertelenül, mert nem tartott velük senki. A rabok feltûnését Torbágyon a Mármarosi-testvérek is említik. 20. A helyi vezetõk az ötvenes években állítólag mind vadásztársasági tagok voltak. 21. Az iratokból, beszámolókból olyasmi is kikövetkeztethetõ, hogy az 1956-ban egy irányítás alatt lévõ két község a forradalom után tíz esztendõre újra különválik. Ezt más forrásoknak is meg kellene még erõsíteniük. 22. „Aki máskor sem tette ki a lábát Torbágyról, esetleg odahaza gazdálkodott, nem annyira örült a felfordulásnak” – teszi hozzá Mármarosi Tamás és Miklós. 23. Emlékeztetõül: Németh Sándor és Mármarosi Miklós biai beszámolók szerint tagjai voltak az ottani (biatorbágyi?) forradalmi bizottságnak is. 24. Nyíri Sándor említi Czipri József parancsnokot. Adatközlõnk segítségével várhatóan hamarosan bõvül az ismert torbágyi nemzetõrök névsora. 25. Andorfer Béla szerint a konvoj súlya alatt a Szentháromság tér aszfaltja is megsüllyedt. Szabó Géza állítólag az esemény után el akarta aknásítani a Halastó mellett vezetõ országutat. 26. Szintén Andorfer Béla állítja, hogy a forradalmi bizottság nem titkolt célja ezzel a találkozóval az volt, hogy Biát újra járásközponttá tegye. 27. Újabb konvoj haladt át a falun, és a volt ISG mellett is állomásozott egyes közlések szerint a hajnali támadás elõtt egy szovjet egység. 28. Vladár Gábor azt írja: „Az általános sztrájk nem jelentkezett elviselhetetlennek a falu mindennapi életében.” 29. ’57-ben a kilépõk új, egyes típusú téeszt alakítottak, Szabadság néven. Az állatállományt nem kell a közösbe adniuk, a földet pedig tulajdoni arány szerint mûvelték. Úgy tudom, ez a szövetkezet még évekig fennállt. 30. Az ellentét kibékíthetetlen volt az egykori „agrárproletariátus” és a volt középparasztság képviselõi között.
