Akeresztgombja. A kereszt gombja PÜNKÖSTI ÁRPÁD OSIRIS

A kereszt gombja

PÜNKÖSTI ÁRPÁD

PÜNKÖSTI ÁRPÁD

A kereszt gombja

OSIRIS

PÜNKÖSTI ÁRPÁD

A kereszt gombja

!

Mag yarország felfed ezése

A KURATÓRIUM TAGJAI Andor Mihály Gombár Csaba (elnök) Letenyei László Õrszigethy Erzsébet Pótó János Pünkösti Árpád Tóth Pál Péter Végvári Imre

PÜNKÖSTI ÁRPÁD

A kereszt gombja Az ORFI esete az Istenes Szent János Betegápoló Renddel

OSIRIS KIADÓ Budapest, 2010

A kötet megjelenését az Oktatási és Kulturális Minisztérium támogatta.

© Osiris Kiadó, 2010 © Pünkösti Árpád, 2010

Tartalom

Vissza, vissza! Mit vissza?

12

A mérleg nyelve

53

Hat törpe

70

A mézesmadzag szopogatása

86

Hátrább az agarakkal!

103

Iszapbirkózás

130

Sajtó alatt a kormány

158

Újrakezdés

204

Élveboncolás

226

Vörös kámzsa

252

Rendes libikóka

272

Kitüntetés? Eltüntetés!

302

A mi atyánk

319

Búcsúszavak

354

Történeti kronológia

359

Ars poetica: Csak a tények és a szavak összhangja számít, az egyén, a hivatás, a rang nimbusza nem. P. Á.

Történetünk arról szól, hogy a Magyarországon épphogy csak létezõ irgalmas rend, teljes nevén Istenes Szent János Betegápoló Rend miképpen szerzett-kapott vissza – félig-meddig akarata ellenére – egy kórházat, becsvágyó embereknek, bal- és jobboldali kormányfõknek, valamint az elvarázsolt orvosi karnak köszönhetõen. Vagyis: miképpen fûrészelték ketté a jól mûködõ Országos Reumatológiai és Fizioterápiás Intézetet (ORFI), mivel jórészt az 1951-ben államosított rendi kórházra épült. Egy szegénybõl kettõt ugyan mért csináltak? Ez a história a rendszerváltás kétbalkezes eseteinek egyike. Egymásra talált itt a politika, a katolikus egyház és az egészségügy (az orvosi kar). Mindhárom szereplõ önmagában is magyarosan egyedi; hárman együtt csodákra képesek. Kor-házakra. Az ORFI patológus fõorvosa, Neumark Tamás indította el a lavinát. Ráérzett, hogy az 1989-es társadalmi felhorgadások kedveznek efféle zúdulásnak. Sokan ugrottak talpra akkor, hogy na, végre, eljött az idõnk! Ám a nagy idõk kevés markáns egyéniséget és gondolatot szültek. Nagy akarás, nagy nyögés; tiltott, elfojtott jobbítás alig-alig, inkább naftalinszagú álmok. Egeret szültek a hegyek. Neumark doktor elképzelése közvetve buzdítást kapott magától az egészségügyi minisztertõl, a magyar rendfõnöktõl, a katolikus egyháztól, no meg fõorvostársaitól – ennyi kísértésnek egy nála kevésbé lelkes ember sem tudott volna ellenállni. A fõorvos elõbb-utóbb szembekerült kórháza új fõigazgatójával, Bálint Gézával, majd az új minisztériummal, egy idõ után a katolikus püspöki karral, sõt az irgalmas rend római generálisával, a bécsi provinciálisával, de talán még korábbi önmagával is. Ám egyházat érintõ ügyrõl lévén szó, Neumarkot négy éven át alig-alig fékez7

ték, így szent buzgalommal és vaskos naivitással dirigálta a volt rendi kórház visszaszerzését. Õ részben magánbiztosítók és bankok segítségével mûködtetett intézményrõl álmodozott már több mint húsz évvel ezelõtt, ami Magyarországon újszerû, ismeretlen volt a szponzorok, hitelezõk számára, és idegen a gyógyításban a pénztõl, a vállalkozástól (élet)idegenkedõ egyház, a rend, és sok politikus számára is. Neumarkot négy-öt év után többé-kevésbé ráébresztették, hogy sorsszimfóniát vezényel. Miután sem az irgalmas rend római központjában és osztrák tartományában, sem a magyar katolikus püspöki karban nem talált igazán pártfogóra, azt vélte megoldásnak, hogy a kórházat a Máltai Szeretetszolgálat vegye át. Megpróbálta vezetõjét, Kozma Imre atyát az ügy mellé állítani. Bár P. Kozma Imre O. H. apostoli protonotárius kanonok1 példás alakja az elesettek gyámolításának, mindenféle humánus tettnek, eleinte mégsem mutatott nagy hajlandóságot arra, hogy ezt a keresztet is a nyakába vegye. Ám õ ezt tagadja, ahogy azt is, hogy végül az ORFI két-három fõorvosának a kérése, biztatása ébresztette rá, mennyire Istennek tetszõ cselekedet volna, ha belépne a halódó rendbe, és felvirágoztatná azt. A szeretetszolgálat mellé illene egy kórház is. Mi a különbözõ dokumentumokból mégiscsak arra következtetünk, hogy Kozma Imre fokozatosan jött rá, micsoda lehetõség, mekkora rang és hatalom egy gyógyintézet tulajdonosának, kilencszáz alkalmazott szürke (fekete?) eminenciásának lenni; a betegeken segíteni. Amikor aztán 1996-tól kezébe vette a gyeplõt, senki sem tudta vagy merte útját állni, nemcsak itthon, hanem Rómában és Bécsben sem, ahol közben az irgalmas rend reális szemléletû vezetõi helyére új, konzervatívabb perjelek léptek. Nem lenne teljes a nyitány Csilla von Boeselager (1941–1994) említése nélkül. Ez a Venezuelán, USA-n, Németországon keresztül „hazatérõ”, szívét és több milliárd forintnyi segélyt Magyarországra hozó asszony – a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alapítója,

1 A protonotárius egyházi cím (régen ítélõmester), a kanonok papi méltóság, a káptalan tagja.

8

a keletnémet menekültek 1989-es védangyala – látnoki módon azt mondta 1988 karácsonyán a Magyar Nemzetnek: „Szeretne közremûködni egy katolikus kórház és ápolórend létrehozásában. A felszerelést magára vállalná és persze pénzt is »kunyerálna« vállalatoktól, bankoktól. A kórház, amelyben kápolna is lenne, a magyar katolikus egyház kezelésében mûködne, a megújuló társadalombiztosítás közremûködésével.”2 Vajon ezek a mondatok adtak-e valamelyik szereplõnknek ötletet, felfigyelt-e közülük erre bárki is? Kozma Imrével õ szoros kapcsolatban dolgozott. Ha megéli, másként alakulhatott volna a Budai Irgalmasrendi Kórház (BIK) sorsa és alighanem szellemisége is. Amikor 1989-ben elindult a harc az elbirtokolt kórház visszaszerzéséért, hét hetven év fölötti tagja volt a magyarországi irgalmas rendi tartománynak. Mikor 2008 márciusában hozzákezdtem a történet megírásához, az akkor már mindössze háromtagú rend átlagéletkora jóval alacsonyabb volt. Egyetlenegy fiatal atya bajlódott a pécsi rendházban az idõsotthon-kórházukkal, Budapesten pedig ketten szolgáltak. Neumark, Bálint, Kozma, sõt Horn Gyula és Orbán Viktor miniszterelnökök neve mellé még százak említése kívánkozna, akik akarva-akaratlan szereplõi voltak a históriának. Közülük többen meg is jelennek az elbeszélõk sorában, de számosan említetlenül maradnak, mert – elsõsorban az orvosok – még névtelenül sem kívánták megosztani emlékeiket a nyilvánossággal, noha többségük nyugdíjas, és azt hinnénk, õk már senkitõl és semmitõl nem függnek. De van szakmai összetartás, vallási kötõdés, vagy tartózkodás a katolikus egyház és az egyházi személyek „kibeszélésétõl”. A nyudíjas korú, de még mindig aktív fõorvos így indokolja saját és kollégái szájzárát: – Tudja, háborúban hallgatnak a múzsák! – felnézek a jegyzetembõl. – A háborút úgy értse, hogy túlélésért küzd az egészségügy és azon belül a BIK még inkább, és szinte szüntelenül. 2

Kertész Péter: A bárónõ látogatásai. Magyar Nemzet, 1988. december 24.

9

A világi kórház, az ORFI mellett elkötelezett, ma is aktív fõorvos így indokolta hallgatását: – Elég visszataszító történet, különösen a szétválás utolsó évét felejteném. Egykori fõorvostársa tíz éve már csak heti két órát rendel az irgalmasoknál, beszélgetésünk után mégis felhív, hogy nem kíván szerepelni… – Milyen félnivalója van? – kérdem tõle. – Mi lenne? De annyit fáradoztam a rendi szellemiségû gyógyításért, hogy munkásságommal ellentétes lenne a részvételem egy kritikus szemléletû könyvben. Nem fordulhatok szembe azzal, amit eddig tettem. A családunk is tiszteletben tartott minden egyházat, minden papot, mert õk mindig jót akarnak. Betléri István doktor (1927), aneszteziológus fõorvos sem kívánt semmkiképp sem szerepelni. Sokatmondó vizsgáztatásom közben kétszer is fel akartam állni, szerencsémre nem tettem, mert végül kötélnek állt: – Beszélt Kozma Imrével? – kezdte a faggatásom 2008 novemberében. – Még nem, de a Budai Irgalmasrendi Kórház elsõ fõigazgatójával, Naszlady Attila professzorral megüzentem neki, hogy könyvet írok a kórház újjáalakulásáról, és késõbb jelentkezem. – Mi az ön premisszája? Elsorolom az elsõ bekezdésben írtakat. – Eszerint hiba volt a kórház visszaadása? – Az új, háromszáz ágyas, Árpád fejedelem úti ötemeletes épülettel talán már mégsem kellett volna kistafírozni õket. – Ami a rend telkére épült, és törvény szerint az irgalmasokat illette! – A Marczibányi Alapítvány telkére, ahogy eredetileg a Császár–Komjádi uszoda is. Örülnék, fõorvos úr, ha az a püspök beszélhetne most önnel, aki azt mondta nekem, hogy a volt egyházi vagyon hûbelebalázs módra történõ visszaadása több kárt okozott az egyháznak, mint amennyi haszonnal járt! – Ki volt az a püspök? – Nem szóvivõ vagyok. 10

– Felkérésre készíti a könyvet? – Sõt felbujtásra! – Megírja, hogy nincs elég pénze az irgalmas rendi kórháznak, és szüntessék meg? – Értetlenül nézek rá. – Az újságírás a legnagyobb hatalom! – Hol van ez már, fõorvos úr! Az újságíróknál kisebb hitelük csak a politikusoknak van! A bulvár, na és a kereskedelmi televíziók meg a politika úgy leértékelte a szavakat, hogy bármit világgá lehet kürtölni, visszhang nélkül. A BIK mellett lévõ virágüzletet sem tudná egy újságíró becsukatni! Célom csupán megörökíteni, ami történt, tükröt tartani az eseményeknek, hogy lássák magukat, és mi õket. – Megírja azt is, hogy a kórháznak azért nincs pénze, mert a mai ocsmány posztkommunista hatalom nem adja meg az egyháznak, amit Horn Gyula a vatikáni egyezményben vállalt? – Ha így van, miért ne? Egyelõre csak azt tudom, csupán a katolikus egyház évente nagyjából ötvenmilliárd forintot kap az adófizetõk pénzébõl különbözõ célokra. – A posztkommunista Népszabadság cikkírója bírálhatja a posztkommunizmust? – Honnan veszi, hogy posztkommunista a lap? Olvasója? – Nem, a másik komoly újság, a Magyar Nemzet az én lapom. De miért ne lenne posztkommunista, ha a nevét is megõrizte? – Magyarország is megtartotta a nevét. – Jó válasz! – mosolyodik el. – Ha én azt mondom, van Isten, ön azt, hogy nincs, nem számít, a lényeg, hogy kell elkötni a vakbelet! Súlyos beteg emberként, maga az utolsó, akire rábízom a gondolataimat – nyitja ki kérdéseim elõtt a kaput a bõ négy évtizedes orvosi tapasztalat birtokosa, Betléri fõorvos. (1958–1994 ORFI-ban, majd nyugdíjasként a BIK-ben 2007-ig, nyolcvanéves koráig készített altatási terveket.) A ritkaságszámba menõ irodalmi és filozófiai tájékozottságú orvos szavaiból, sajnos, csupán a kitérõktõl mentes szövegnek van helye. Bájos történet Surján László volt miniszteré is. A bevezetõ öt sor „meredekebb” változatával meglepve õt, kértem, találkozzunk, szánjon rám egy órát. Neki nem tetszett az „irányzékom” és to11

vábbküldte drótpostámat a rendi kórház „csodálatos kezû” orvos igazgatójának, nézné már meg! Õ fanyalogva olvasta, majd megnyomta gépe válaszgombját, és mivel én voltam az eredeti feladó, én is megkaptam a sorait, és a magamét is: „Olvasva a »felütést«, semmi jó nincs benne, csak felkavarja a dolgokat, és ez is a célja, valószínû, megrendelésre készül, és a szponzorokat sem kell sokáig keresni.” (Szóljon, kedves Tamás, ha megkerülnek!) Levelének hatására Surján László – nem tudni, milyen értesülés alapján – „feltárta”, hogy az ORFI fennmaradt részében félelemben élnek, jövõképük elhomályosult – beh szép! Az õ félelmeik lehetnek tervezett írásom hátterében, pedig ez az önérdek nem érdemes a kiszolgálásra; sokkal jobb témákat is találhatnék a hazai egészségügyben. Mégis úgy határozott, leírja, amit tud, de azzal a feltétellel járul hozzá a közléshez, hogy mindezt szó szerint beépítem az anyagba. De nem vitt rá a lélek, hogy az õ szentírása vendégszöveg legyen apokrif kéziratomban. Idézném még utolsó „karthauzimat”, akitõl nem kaptam ennyi bizalmat sem: – Nem kívánok nyilatkozni, mert a szétválasztáskor feszültség támadt még az egyetértõ emberekben is, mindkét oldalon. Hetvenévesen nekem nincs mitõl tartanom, de mind az ORFI-ban, mind a BIK-ben sok jó ismerõsöm, barátom van, nem szülne jó vért a történtek legjobb szándékú felelevenítése sem. Ennek a históriának is annyiféle változata van, ahány szereplõje; olyan ez, mint A vihar kapujában. A vihar kapujában? Vajon az ORFI feldarabolása Akutagawa novellájához hasonlóan az igazság létét kérdõjelezi meg, vagy inkább Kurosawa filmjének megfelelõen, akadhatott volna kiút a reménytelenségbõl?

Vissza, vissza! Mit vissza? A Dunába futó budai hegyek lábánál több gyógyító hatású hõforrás van; ez a hazai fürdõkultúra bölcsõje. A 12. században a mai Császár és Lukács fürdõk környékére telepedtek a betegápoló 12

Szent János lovagok, konventjükhöz templomot, kórházat és fürdõt építettek. II. Endre 1211-es oklevelében az óbudai egyházkerület határa a felfakadó hévizeknél van. Zsigmond és Mátyás királyok korából számos budai fürdõ leírása maradt fenn. A török uralom emléke nem egy ma is mûködõ fürdõ. A (gyógy)fürdõzés igazi kora mégis a 19. század második és a 20. század elsõ fele lett. Budapest – a világ legtöbb termálvízkútjának gazdája! – megkapta a fürdõváros címet az 1930-as évek elején, majd 1937-ben, az elsõ Nemzetközi Fürdõügyi Kongresszuson, a Gellért fürdõben létrejött a Nemzetközi Fürdõszövetség, amelynek örökös székhelyéül Budapestet jelölték ki… Az Istenes Szent János Rend 1571-ben alakult betegek ápolására, példaképük az irgalmas szamaritánus volt. A nevét a rendre örökítõ János barát imigyen koldult a betegeinek: „Emberek, legyetek jók magatokhoz: tegyetek jót!” A szerzetesrend önállóságát 1611-ben ismerte el a pápa. Jelképük az ezermagú gránátalma, kereszttel. Az irgalmas rend célja, hogy „szegény és elhagyott betegeket vallás és nemzetiségi különbség nélkül ingyen gyógyítson, ápoljon, testileg úgy, mint lelkileg”. A laikus rend túlnyomó többsége betegápolókból, orvosokból, gyógyszerészekbõl áll, csak a betegek lelkipásztorai papok. A török elleni háború kezdetén a pápa a seregeket könnyen szállítható tábori kórházakkal kísértette. A versengést az irgalmas rend nyerte. A jól képzett barátok fizetést nem kaptak. 1684-ben, a budai vár elsõ, sikertelen ostroma alkalmával az „elsõrangúan felszerelt tábori kórházban” hat héten át ápolták a sebesülteket. Két évvel késõbb, Buda visszafoglalásakor is itt voltak, ám a magyar rendtartomány csak 1856-ban vált önállóvá. A mecénási ténykedésben Széchenyihez mérhetõ Marczibányi István 1806-ban megvásárolta a Császár fürdõt és környékét az irgalmasok részére, hogy a „fürdõ jövedelmébõl annyi beteget és szerzetest tartsanak el”, ahányat lehet. Neki köszönhetõ a rend elsõ kórháza, valamint a Császár klasszicista épülete is. A budai kórháznak volt Marczibányi alapítványi és városi osztálya is, mivel Buda volt a kórház legnagyobb támasza. Anyagi kérdéseken mégis szüntelen vitáztak. Azt pedig, hogy az irgalmas barátok kötelezhetõk-e a nõi betegek fogadására, a királynak kellett eldön13

tenie. Eszerint kényszeríteni nem lehet õket, azonban kötelesek a város nõi kórházának betegeit élelmezni és gyógyszerrel ellátni.3 Az irgalmasok tizenhárom intézményébõl a Trianon körbevágta területen csupán öt kórház maradt (Eger, Vác, Pápa, Pécs, Budapest). 1950 nyarán internálták, szétzavarták a szerzeteseket, szeptember 7-én az Elnöki Tanács törvényerejû rendelete pedig bevonta a szerzetesrendek mûködési engedélyét. Mielõtt a magyar irgalmas rendi tartományra rácsukódott volna a sötétség, 46 tagja közt 3 orvos, 12 gyógyszerész és 4 kórházlelkész volt. A rendtartomány újjászervezésének kezdetére, 1989 õszére – mint említettem – mindössze hét aggastyán élt szétszóródva és fogyatkozóban. Ám az Istenes Szent János-szobor, és alatta a gránátalma a fõépület, az úgynevezett Nagykórház bejárata fölött túlélte a hányattatást. A rendi kórház elsõ épületét – a Kiskórházat – 1815-ben nyitották meg Budán. Mint már említettük, Marczibányi István nagylelkûségének köszönhetõen. A nevét viselõ alapítványban megfogalmazottak szerint a Császár fürdõ jövedelme szolgált az irgalmas rendi kórház szegény betegeinek az ellátására. Az alapító arról is rendelkezett: „ha Istenes Szent János ezen szent rendje redukáltatna, vagy ha ezen rend tagjai megszûnnének betegápolással foglalkozni, vagy hatósági intézkedés ezen rend tagjainak hasonló alapok kezelését meg nem engedné, ezen elõrebocsátott esetekben a Császár fürdõ családomat illeti, azzal a feltétellel, hogy családom beleegyezésével, ugyanaz vagy annak ellenértéke ismét hasonló szent és jámbor célra fordíttassék”. (Cinikus megjegyzés: ezek szerint az államosítással az alapító szándéka nem sérült – „csupán” a rendet szüntették meg, gazdátlanul maradt jószágát pedig elkonfiskálták. Az 1980-as évek végén Korondi István fõigazgató felajánlotta a Marczibányi-örökösöknek a Lukács épület egyik legszebb szobáját ellátással, gyógykezelésekkel. Egyszer állítólag éltek is a lehetõséggel.)

3 Tokaji-Nagy Tivadar: Az irgalmas rend mûködése Pesten és Budán. Budapest, 2001, Mikes Kiadó. (Az irgalmas rendi szerzetes szerzõ 1949-es doktori értekezése – a téma legjobb leírása – bõ fél évszázados késéssel jelent meg.)

14

Az irgalmas rend 1842-ben hozzáfogott a Császár fürdõ átépítéséhez. Hild József volt a tervezõ. A ma is látható klasszicista-empire stílusú, európai színvonalú, 85 kádas, a régi törökfürdõt körbeölelõ fürdõépület két év alatt készült el. Az árkádos, platános Hild-udvar a társasági és kulturális élet kedvelt helye esetenként ma is. Szemben, az Országút (ma Frankel Leó utca) túloldalán ugyanekkor épült a Szent István-kápolna, illetve a kétemeletes, ma rendházi, Budai Irgalmasrendi Kórház (Kiskórház) igazgatósági épülete. Az irgalmas rendi épületegyüttesbõl a szoborral is jelzett Nagykórház 1900-ban kezdett formálódni. Fogantatását szépen kalligrafált írás õrzi: Dicsértessék a Jézus Krisztus! Ezen rend- és kórházat a magyarországi irgalmasrend* budai rendháza építtette Isten dicsõségére ’s a szenvedõ emberiség javára. Ezen rend- és kórház építését az 1900. évben határozta el a rend ezidei fõnöke Füzy Szaniszló, királyi tanácsos, a vaskorona és a Ferencz József rend lovagja, mikoris a rend budai házának fõnöke Thuróczy Kornél, s a ház syndicusa Dr. Simonyi Semadam Sándor ügyvéd országgyûlési képviselõ volt. 1900. február 11én, hétfõn kezdették a régi rend és kórház lebontását, 1901. március 12én, kedden kezdették meg az alapásásokat, 1901. augustus 10én, szombaton volt meg a falegyen. Az új épület telke 10352.52 □méter, s a beépített terület 3407.76 □méter. A terveket Kiss István mûegyetemi magántanár készítette, azonban az építés kezdetén lemondván a mûvezetésrõl, az épületet Fligauf Károly mûépítész fejezte be. A kõmûves munkát Kauser Gyula építõmester nyerte el pályázat útján. Mai, 1902. július 8. napján a torony keresztje Kirner Károly apát, belvárosi plébános által beszenteltetvén, és feltétetvén, ezen okmány az utódok emlékezetéül a torony gombjába zárattatott. Kelt Budapest, 1902. július 8án. (* Az irgalmas rend kifejezést ettõl fogva általában egybeírják, a helyesírási szabályok ellenére.)

15

De ha gombba zárattatott az alkotó rend gyönyörû emléke, miképp kerülhetett a kezünkbe? 1948-ban az államosítás földrengésszerûen tört rá a legalább száz fõt foglalkoztató üzemekre. A kommunizálás dühe átterjedt az egyházi kórházakra is. Az 1951. májusi kisajátítási határozatra ráüttették az Irgalmasrend Közkórháza bélyegzõt is – bár a rend már nem létezett –, mert a látszatra adtak. A köztulajdonba vételkor a szegényes kórtermekkel, orvosi szobákkal, a személyzeti vécékkel azonos sorsra jutott a kórház kápolnája is… Sõt, a fátum – vagy csupán a felújítás a hatvanas években? – el is sodorta a tetõ alatt, a fõépület közepén lévõ kápolnát. A szenteltvizes (keresztelõ?) medence 1958-ban állítólag még az udvaron hevert, a szépen faragott padok talán Szentendrére kerültek, mások szerint Vácra, és minden tönkrement. A kápolnából két kórterem lett (224-es és a 225-ös), belmagassága miatt a felsõ részébe nõvéröltözõ került. Aztán már csak a fõépület fölé emelkedõ tornyocska jelezte, hajdan valami más lehetett alatta. Vagyis a „zárattatás” a kórteremmé alakításig, a kereszt eltávolításáig tartott. Szerencsére az írás nem jutott ebek harmincadjára. (A BIK megalakulása után a két kórtermet visszaalakították legalább ideiglenes misézõhellyé, mert az öltözõ maradt. Nem kerültek vissza az üvegablakok sem.) Visszatérve „a magyar birodalmi irgalmasrend budapesti kórháza és rendháza” építéséhez: két esztendõ alatt „tízmillió tégla egymásra rakódott”, és 1903. szeptember 29-én ünnepélyesen átadták az akkor még Duna-partinak számító, „gót modorban készült” új kórházat, és a déli szárnyán található konventet. Avatóbeszédében Thuróczy Kornél perjel kiemelte, hogy vallási különbség nélkül várnak minden gyógyításra szoruló szegény sorsú pácienst. A betegek nyugalma érdekében a kórtermek és a rendelõk a dunai oldalra és nem a forgalmas Zsigmond utcára néztek. Szegénykórházi luxus az is, hogy ingyenes volt a foghúzás; évente negyvenezer pácienst szabadítottak meg a gyötrelemtõl. A belgyógyászaton csak 24 ágyas kórtermekre futotta, de így is levegõsek voltak az akkor szokásos 4,5 méteres belmagasság miatt. Néhány kétágyas, négyágyas különszoba is akadt, meg bujakóros – azaz vérbajos (szifiliszes) – részleg, de nõgyógyászat, hatágyas 16

szülészet, és 69 ágyas sebészet, meg fül-gége- és torokbeteg osztály is létezett. A rendnek 1815 óta gyógyszertára is volt. A múlt században a Gránátalma patika igen népszerû lett, mivel a rászorulóknak kedvezményesen adta a gyógyszereket. Államosításkor megszûnt a patika, és csak 2003-ban nyitották meg újra ambuláns betegek számára. Ahogy elkészült a budai mintakórház, a tartományfõnökség Pozsonyból átkerült ide (a rangot csak 1906-ban kapták a rend Rómából idelátogató generálisától). A felkészült és odaadó személyzet modern eszközökkel szolgálta a betegeket. Többek között innen került egyetemi katedrára Heim Pál.4 A rendek felszámolásakor a magyar birodalmi irgalmas rend budapesti kórházából és rendházából Kunfi Zsigmond utcai Állami Kórház lett. Nem tudni, kicentizték vagy véletlenül, de napra pontosan a rend törvényi felszámolása után egy évvel, 1951. szeptember 7-én jegyeztette be a budapesti központi járásbíróság a telekkönyvbe a Marczibányi István és Mária-féle Alapítvány telkeit az állam javára: kezelõje az állami kórház.5 Maga a helyszín, az utca sem köznapi, noha méltó nevei voltak, úgy váltogatták õket, mint a fehérnemût. Az Országút, késõbb Zsigmond utca feltehetõen Luxemburgi Zsigmond (1368–1437) magyar, német és cseh király, német-római császár után kapta a nevét. De hát keresztes hadjáratot szervezõ király volt, sõt a nyugati egyházszakadás felszámolója. „Le is váltották” – stílszerûen – Kunfi Zsigmond utca lett belõle. Kunfi (1879–1929) sem akárki. Tanár, a Népszava helyettes szerkesztõje, aki Ady Endrével és a Huszadik Század polgári radikális körével barátkozott. A Károlyi-kormány tagja, a Tanácsköztársaság idején közoktatásügyi népbiztos, ám 1919 júniusában lemondott, és követelte a diktatúra felszámolását. De mivel szociáldemokrata volt, ezért 1953-ban õ is elõdje sorsára jutott.

http://www.irgalmas.hu/web/guest/history-new. MOL-XIX-C-2-a-3011-I-2-17-1951. (Magyar Országos Levéltár – Egészségügyi Minisztérium – Titkársági fõosztály.) 4 5

17

„Utóda” Frankel Leó (1844–1896), a párizsi kommün munka- és kereskedelemügyi bizottságának vezetõje. Õ a halálbüntetés elõl a kommün bukása után Londonba menekült, és ott Marx és Engels munkatársa lett. 1890-ben a Magyarországi Általános Munkáspárt egyik alapítója. Frankel Leó túlélte a rendszerváltás utáni átkeresztelési attakokat. A Kunfi Zsigmond utcai Állami Kórház viszont megúszta Frankel Leó nevének felvételét, és ez a kórház élére kinevezett miniszteri biztosnak, dr. Szántó Lászlónak is köszönhetõ. Az õ örökbecsû ötlete volt az általános kórház és az Állami Rheumakórház, valamint az ebben mûködõ Országos Balneológiai Kutatóintézet egyesítése. Így jött létre 1951. július elsején az elsõ országos gyógyintézet, az ORFI, vagyis az Országos Rheuma és Fürdõügyi Intézet. Hét épületéhez nyolcadikként 1980-ban csatlakozott az Árpád fejedelem úton épült új, ötemeletes, 300 ágyas hotelszárny. A BIK kiválása után megmaradt ORFI fõépülete a Lukács uszodával szemben található hatemeletes, hajdani Esplanade Szálloda lett, és a 19. század második felében épített Lukács fürdõ tömbjének egy része is hozzá tartozik. A nyolc épületbõl kettõ maradt. Az intézet a 20. század harmincas éveiben alapított Rheuma- és Fürdõkutató Intézetet tekinti szellemi elõdjének. Bár kényszer hatására, de a rendi és az állami intézmény története közel félszázadon át összefonódott. Érdekes lehetne a vita arról, hogy az intézet mikor élte fénykorát. Ellentétben sokakkal, a kiváló Szántó László doktor – aki mindig fõigazgató-helyettes maradt, és sohasem akart följebb kerülni – az Irgalmasrendi Kórházra így emlékezett vissza: „A kívülrõl mutatós, nagy kórházi komplexum mélyen az ötvenes évek színvonala alatt a múlt századot tükrözte mind a mûszaki ellátottság, mind az egészségügyi felkészültség tekintetében … Az elsõ, legsürgõsebb teendõ a kórház didergõ betegei számára a fûtés- és melegvíz-szolgáltatás megteremtése volt. A sürgetõ szükség leleményes megoldásra késztetett. Szocialista összeköttetés segítségével az Erzsébet királyné hajó felszínre került kazánjai segítettek ki a bajból, melyek azután hosszú ideig ellátták a fûtés- és melegvízszolgáltatást … A kórház élelmezése sem nélkülözte a romantikát. Élelmiszert magunknak kellett szállítani, de szállítóeszközünk csu18

pán egy csacsifogat volt. A csacsi csak akkor indult el, ha az Intézet birkája is a társaságában volt. A birka a Wassermann vizsgálatokhoz volt szükséges, és a csacsival jó barátságban ügettek végig a városon a járókelõk nagy örömére.”6 Az államosításkor az ún. Kiskórházzal egybeépített másik kápolna ugyancsak a leendõ ORFI-hoz került, de az Esztergom–Budapest Fõegyházmegye igazgatásával viszonylag háborítatlanul szolgálta tovább a híveket, „csupán” kórházi oldalbejáratát falazták le. Aztán az ORFI-ingatlanok 198 négyzetméterének tulajdonjogát – nem tudni miért éppen 1985 augusztusában – átruházták a Szent István Kápolnára. Az ötvenhárom éves Neumark Tamás fõorvos ekkor már a Pázmány Péter Egyetem Hittudományi Karának rendkívüli hallgatója volt… Számos esemény kínálkozna még a nyitányba, de fel a függönyt! Történetünk egyik fõszereplõjének útját követve, az egészségügyi reformvita végeláthatatlan sorából kiszemeltünk egy archimedesi pontocskát, és történetünket innen fordítjuk a papírra. Helyszín: a Parlament, az Országgyûlés Szociális és Egészségügyi Bizottságának ülése. Idõpont: 1989. február 23-a. A téma rágós: „A szociálpolitikai és egészségpolitikai reform koncepciója, az ebbõl adódó korszerûsítési feladatok.” A vitában a kívülálló Neumark Tamás a humánusabb gyógyítás érdekében javasolta a vallási szertartások engedélyezését a kórházakban és a szociális otthonokban, továbbá azt, hogy az egyházak karitatív szolgálatát, a betegek lelkipásztori gondozását vonják be az egészségügyi ellátásba. Neumark úgy említi a történteket, hogy „a Parlamentben szakértõként elmondtam, és az újságok is írtak róla”. A pontosság kedvéért tegyük hozzá, ekkor még nem volt az egészségügyi bizottság szakértõje, és felszólalását a Hitelben õ maga tette közzé.7 6 A történelmi rész a Poór Gyula szerk.: Az ORFI ötven éve, 1951–2001. Budapest, 2002, ORFI, 216 o. [a továbbiakban Az ORFI ötven éve] és a Naszlady Attila szerk.: Budai Irgalmasrendi Kórház Centenáriumi Évkönyv 1903– 2003. Budapest, 2003, Budai Irgalmasrendi Kórház Kht., 300 o. + képmelléklet [a továbbiakban Centenáriumi Évkönyv] felhasználásával készült. 7 Dr. Neumark Tamás: Hozzászólás. Hitel, 1989. 12. szám.

19

A lényeg mégiscsak az, hogy az ambiciózus fõorvos azok közé tartozott, akik sokat tettek azért, hogy az egyházak humanista elkötelezettsége újból magára találjon a gyógyításban, erõsödjék az ökumenizmus, mindenekelõtt pedig oroszlánrésze volt az irgalmas rendi kórház feltámasztásában. Egyre inkább egészségpolitikussá vált, részt vállalt – baloldaliként! – az MDF egészségügyi programjának kidolgozásában, és 1990–1994 között a szociális és egészségügyi bizottságot vezetõ, újpesti dr. Kis Gyula József mellett volt tanácsadó. Ügybuzgalma határtalan. Mindig kereste a kitörési lehetõséget, ha valamibe beleszorult a fejszéje, nyomban másba fogott. Sebész volt, de Verebély Tibor fõorvos kerek perec megmondta neki: nem áll rá a keze. Tamás gondolkodott, hogy belgyógyász vagy reumatológus legyen. Röntgenorvos lett, le is szakvizsgázott. Ám patrónusa, az intézet igazgatója, Farkas Károly felajánlott neki egy helyet az osztályán, így lett végül patológus. Szerinte itt – elméleti téren – kifutotta magát. Orvosi pályája csúcsán japán elektronmikroszkóp-felvételeivel elsõk között adta elõ a WHO 1976-os londoni reumakonferenciáján azt a feltételezést, hogy a sokízületi gyulladás vírusos eredetû. A kongresszus elõadásait közlõ vaskos kötet címlapját Neumark doktor elõadásának impresszív mikroszkópos felvétele díszíti. (Cambridge-ben járva a neves kiadó könyvesboltjában is megtalálta a „könyvét”, és büszkén mutatta a gyerekeinek. Bálint Géza szerint Neumark színes polarizációs mikroszkópos és fekete-fehér elektronmikroszkópos képei gondolatébresztõ absztrakt grafikák. Kiválasztottak jó pár képet, és ezekben közös barátjuk, Gink Károly fotómûvész is fantáziát látott, és kidolgozta õket. De az absztrakt fotókiállítás már nem jött össze.) Neumark Tamás orvos, egészségpolitikus, sõt késõbb szociológus, szociálpolitikus. Neve nemcsak a Pázmány Péter Egyetem Hittudományi Karának volt hallgatói vagy a Jeruzsálemi Szent Sír Lovagrend tagjai között, hanem az MSZP honlapján is szerepel: „Neumark Tamás, ügyvivõ (Baloldali Tömörülés Platform)”. Igazi kalandja a kórházszervezés volt. Vajon azért kevergett-kavargott ennyit, mert jámbor lélek, vagy azért, mert polihisztor? Sokszínû pályája a társadalom – az egyház? a rend? – új iránti érzéketlen20

sége, a maradiság miatt sem teljesedhetett ki. Másrészt mintha átlagosnál hosszabb életbõl sem futná ennyi mindenre. – Ambivalens emlékeim vannak Neumark Tamásról – mondja egykori fõnöke, Tanka Dezsõ (1927) professzor. – Furcsa ember volt. Elõször az MDF-ben volt benne nyakig, aztán az MSZP-ben. Szimpatikus, kedves, nyitott – önkritikára is hajló –, esendõ embernek ismertem meg õt, aki alkalmanként még saját rovására is segített a munkámban. (Második találkozásunk alkalmával pertuba is fogadott, ám ezt, a szokáshoz híven a könyvben nem jelenítem meg.) Tamás adottságai közül kiemelkedõ a magával ragadó beszédkészség. Történetünk menete során kiderül, õ egész életében saját magát kereste, az érvényesülés lehetõségeit, sokakkal ellentétben, mind a négy égtáj irányában. Három gyermek felnevelése mellett egy élet munkájával mindössze egy panellakásra futotta, no meg festékre, vászonra, mert amatõr festõ is. Zavarja, hogy becsvágyónak tartom. Pedig anélkül lyukas garast ér a lét. Ellentmondásoktól sem mentes élete ellenére Neumark neve lábjegyzetként bekerülhet a hazai egészségügy történetébe, mivel az ORFI osztályvezetõjeként az õ fejében fogant meg a gondolat, hogy – gyakorlatilag csupán államosítási papírokból – újból összerakja az irgalmas rend kórházát. A Szociális és Egészségügyi Minisztériumban Csehák Judit minisztersége idején nem beszélték le errõl. Neumark egykettõre levette a lábáról az ORFI akkori fõigazgatóját, Korondi Istvánt, majd fehér hollónyi kivétellel az egész orvosi kart meggyõzte, hogy kizárólag ekképp újíthatják meg az intézetet: ez lehet a szebb jövõ! 1989 májusában Neumark megírta az irgalmas rend magyar tartományi fõnökének, Hilár atyának – civil nevén Dömötör Lászlónak – Pécsre, hogy vissza akarják szerezni a volt rendi kórházat. Dömötör Hilár megörült az égi üzenetnek, és barátja, Cserháti József megyés püspök biztatására bécsi és római elöljáróival is tudatta, mit forgat a fejében egy hithû fõorvos. Meg is mondta Neumark Tamásnak, amikor július 12-én felkereste, hogy Isten áldása fogja kísérni munkálkodását, de mindenekelõtt a Pécsi Orvostudományi Egyetemtõl kellene visszaszerezni a korábbi rendházat, hiszen már novíciusjelöltjük is van! Egyetértettek abban, 21

hogy jó lenne meghívni Magyarországra a rend római generálisát. Neumark nem csupán ezekrõl számolt be levélben a fõnökének, a fõigazgató Korondinak, hanem arról is, hogy tájékozódó megbeszéléseket folytat a ferences rendfõnökkel és más illetékes egyházi személyekkel az ápolórendek (apácák) munkájáról az ORFI-ban. (Augusztusban például a szatmári Irgalmasnõvérek Társulat magyarországi fõnöknõjével, Csáki Margittal egyezkedett arról, hogy munkabíró tagjaik jöjjenek ápolónõnek az intézetbe. Bõ fél év múlva négy irgalmas nõvér – fityulával megkülönböztetve – kezdett dolgozni naponta 8-tól 12 óráig az ORFI-ban. Fizetésüket a rendháznak utalták.) Neumark Tamás a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének vezetõségi tagjaként hamarosan találkozik Csehák Judit miniszter asszonnyal, és mint írta Korondinak, szeretné megszerezni az õ támogatását is. – Emlékszik Neumark Tamásra? – kérdem Csehák Judittól (1940). – Óh, hogyne! Tamás ötezerszer elõfordult a környezetemben, 1990 után négy évet lehúztam vele a parlament szociális és egészségügyi bizottságában, és mivel reggeltõl estig mindig valami rettentõen fontos ügyet akart elintézni, aminek aztán a fõ vezetõje, felelõse természetesen õ lett volna, felejthetetlen maradt. Tamás – aki az MDF-es dr. Kis Gyula József mellett volt tanácsadó – még a jó ügyet is el tudta rontani azzal, hogy túlaktivizálta magát. Ha nem is mindig a saját érdekében intézte a dolgokat, hanem csupán a szereplésért; bizonyos távolságtartás volt bennem vele szemben, nem tudtam pártolni az ügyeit. A pazar süteményekkel körített nyitott üléseinknek bukolikus varázsa volt, és Tamás mindig ott volt – megjelent uzsonnázni. Ezt a bizottsági hangulatot, a közös kávézásokat a harag meg a szembenállás aztán teljesen kiirtotta. *** Bár Hófehérkének is több a törpéje, mint amennyi rendtag élt Pécsett, ha Neumark kórházat akart, vissza kellett szereznie a rendházukat, hogy legalább postai címük legyen. Nem mese ez: 22

levélpapír, bélyegzõ kellett a rend jelképével, a számlálhatatlan magvú gránátalmával. Induláskor még Csehák Judit is biztatta a Pécsi Orvostudományi Egyetemet, hogy belgyógyászati, illetve sebészeti klinikájuk érintett részét adják vissza a rendnek. Noha lényegi vita nem volt errõl, közel egy év ment el a bizarr feladatra – félszázados jogtalansághoz mérve semmi –, így aztán a pécsi konventavatásra már csak a rendszerváltás után került sor, új államformában, új miniszterrel (Surján László), új minisztériummal (Népjóléti). – Hogy biztattam-e a pécsieket? – keresgél az emlékei között Csehák Judit. – Lehetséges, mivel az intézményeink felújítására, felszerelésére nem tudtunk pénzt adni. Ha valaki ezeket a feladatokat átvállalja, tegye. Már akkor is az volt az álláspontom, hogy az egészségügynek vegyes tulajdonúnak kell lennie. – Itt még nem az irgalmas rend pécsi kórháza, hanem csak a rendház visszaadásáról volt szó… – Mivel ateista vagyok, nem a pietizmus (kegyes vallási buzgóság) miatt támogattam akár ezt is. De kanyarodjunk vissza oda, hogy Neumark Tamás hazajött Dömötör László Hilártól, és meghívta Brian O’Donnell generálist Rómából az ORFI-ba – „amelynek egy része korábban az irgalmas rendhez tartozott”. Kérte a fõperjelt, tartson elõadást a rendrõl, vagy tevékenységének egészségügyi, orvosi, erkölcsi és vallási vonatkozásairól. Látogatása alkalmával találkozhat a Szociális és Egészségügyi Minisztérium képviselõivel is. Kiemelte, „katolikus orvosként” megtisztelõ számára, hogy elsõ kézbõl tájékozódhat a rendrõl. Aláírás: „T. Neumark MD, PhD, DSc.” Kész rejtvény! (A megfejtés: Medical Doctor, Philosophiae Doctor, Doctor of Scientiarum, ami angol levélben hivalkodás nélkül használható, bár N. T. nem volt DSc.) A fõperjel, O’Donnell, külföldi útja miatt csak két hónap múlva fogadta el a meghívást december elsõ hetére. A „modest” (szerény) ágyat Neumark már az intézet fõigazgatóval együtt ajánlotta fel, és ebben a levélben egyúttal tudatták a vendéggel, hogy jövetelérõl értesítették Várszegi Asztrikot, a Magyar Katolikus 23

Püspöki Konferencia (MKPK) titkárát is. Végül a fõperjel és egykét kísérõje nem a kórházban, hanem a központi szemináriumban szállt meg. – A nyolcvanas évek végén lehetett tudni, hogy változás jön. Úgy gondoltam, ha a kórházi rend visszakapná az intézményt, akkor nemzetközi támogatást is lehetne szerezni, így felgyorsíthatnánk a korszerûsítést – idézi fel Neumark Tamás (1932). – Nem a kegyesség lebegett a szemem elõtt, nem az, hogy akár az egyháznak, akár a rendnek kórháza legyen, hanem egy modern, európai szintû gyógyintézetet szerettem volna létrehozni. Sokat jártam külföldön, láttam magas színvonalú rendi kórházakat is. Akkor támadt az a gondolatom, hogy itt a lehetõség, hiszen számítani lehetett az egyházi vagyon visszaadására. A magyar egészségügyet akartam gazdagítani egy olyan kórházzal, amilyen még nem volt. Ma sem sajnálom, hogy belekezdtem. – Tamás önálló akciója volt az irgalmas rendi kórház feltámasztása; így kívánta felépíteni a karrierjét – mondta ki kertelés nélkül Bálint Géza fõorvos (1935), aki 1991-ben vette át az ORFI fõigazgatói tisztségét, és majdnem egy évtizeden át küzdött azért, hogy a kecske is jóllakjon, és a káposzta is megmaradjon, vagyis tisztességesen, az alig létezõ tagság teherbírásának megfelelõen kártalanítsák a rendet, és közben az országos intézet gyógyítási lehetõségei se csorbuljanak. – A fõorvosi karnak tetszett Tamás ötlete – folytatta Bálint doktor –, mondván, biztosan lesz pénz. Katolikus vagyok, tudom, hogy az irgalmas szerzetesrend nem vagyonos és nem is a magyar katolikus egyház része, anyagi támogatásra tõlük sem lehetett számítani. Ábrándokat kergettek. 1989 augusztusában a szemfüles Neumark Tamás javasolta Korondi István fõigazgatónak, hogy a társadalmat átható változások jegyében és „az intézet hírneve és tradíciója érdekében” a vezetõi munka támogatására hozzanak létre orvosi tanácsadó testületet. A fõorvosi kar „tárt karokkal” demokratizált, egy évre megválasztotta a legtekintélyesebb fõorvosokból álló elsõ tanácsot. Tagok: Gerencsér Ferenc fül-orr-gégész osztályvezetõ fõorvos; prof. Gömör Béla, az Orvostovábbképzõ Egyetem Reumatológiai Tanszékének vezetõje; Kisida Elek sebész osztályvezetõ fõorvos; prof. Ne24

mesánszky Elemér belgyógyász osztályvezetõ fõorvos és Neumark Tamás. (Nincs köztük a szakma ásza, a majdani fõigazgató, dr. Bálint Géza – aki a „rendszerváltási” választást nyeri.) – Nem gittegylet volt a fõorvosi tanács: belgyógyász, sebész, reumatológus, gégész – sorolja az egyik „néma” fõorvos, aki utólag visszavonta nevét a szerepléstõl. – És Neumark? Õ kakukkfióka! – Egészségügyi szervezõi szerepe volt az átalakításban, talán érezte, hogy a kutatás sem fekszik neki, váltott hát. – Nélküle aligha lett volna valami az irgalmas rendi kórházból – provokálom. – Biztos, de ezt érdemnek is be lehet tudni. Hõsünk olyasvalakiként került a kiemelt ötök közé, aki szívén viseli az ORFI sorsát, aki azt álmodta, hogy a rendi kórházzal elhozza nekik a Kánaánt, amibõl neki is jut. Mikor is járt 1956 után Magyarországon római perjel? Már tudjuk, hogy 1989. december másodikától kezdve öt napot töltött itt. Az ORFI-ban érdeklõdéssel kísért elõadást tartott az irgalmas rend szociális gondoskodásban és egészségügyben betöltött történelmi szerepérõl. Tõle várták a megváltó mondatot, amit végül, bármilyen meglepõ is, a miniszter Csehák Judit mondott ki, méghozzá a vendégnek: „Tisztelt Brian atya, ha át tudják venni, már holnap visszaadhatjuk önöknek a volt budai irgalmas rendi kórházat.” A generálist elkísérõ Neumark Tamás szerint a válasz az volt, hogy „Magyarországon a rend még nincs abban az állapotban, hogy felelõsséggel átvegyen egy kórházat.” Majd látni fogjuk, hogy Neumark doktornak magával a renddel, legalábbis annak római generálisával is harcolnia kell az irgalmasok kórházának visszaállításáért. Sebaj, Róma messze van! – Csehák Judit mondata nem szép dolog – lep meg a véleményével majdnem két évtizeddel késõbb a vagyon visszaadását messzemenõen pártoló prof. Gömör Béla (1938), aki a Budai Irgalmasrendi Kórházból ment nyugdíjba, és ott hetente pár órát ma is rendel. Véleményébõl sejthetõ, hogy a miniszter asszony kijelentése annak idején nem került nyilvánosságra. Neumark Tamásnak nyilván nem volt érdeke közhírré tenni, hogy a rend 25

generálisa nem osztja a vágyát. Gömör professzor meg azt gondolhatta, hát akkor kár volt a sok csata? – Valóban felajánlottam az irgalmas rend generálisának, hogy megkaphatják akár az egész ORFI-t is – erõsítette meg Csehák Judit Neumark Tamás szavait. – Az egészségügyre sosem volt elég pénz. Segítséget jelentett volna, ha az egyház vagy a rend tõkét hoz ide. Ám O’Donnell úr tisztában volt a helyzettel, és nem kapott az alkalmon. – Na, de hát az ORFI országos intézet, amit ördögi tett akár csak megérinteni is, és maga elpasszolta volna „ingyér”? – Az, hogy egyházi vagy önkormányzati, netán magántulajdonú kórház nem lehet országos intézmény, tévedés, babona. Dániában éves szakmai értékelés alapján az az „országos intézet”, ahol a legjobban dolgoznak. – Nem hiszem Csehák Judit O’Donnellnek mondott szavait – kommentálja Németh Miklós (1948), volt kormányfõ. – Semmi alapja, semmi joga nem volt arra, hogy 1989-ben ezt mondja. Tulajdont vissza? Netán egyházi birtokot is? – Bár vizuális típus vagyok, egyáltalán nem emlékszem a találkozásra a perjellel – döbbent meg egy évvel a 2008-as beszélgetésünk után Csehák Judit. – Ha Neumark Tamás úgy emlékszik, hogy voltak nálam, biztos úgy van. Németh Miklóssal nem egyeztettem errõl, nem kértem kormányzati állásfoglalást a saját véleményemrõl. A zsidó hitközségnek is volt kórháza. Mivel arra az álláspontra helyezkedtünk, hogy nem akarjuk az állami tulajdont intézményesen megõrizni, hanem csak a szolgáltatás felelõsségét kézben tartani, és mivel az önkormányzatok is megkapták a kórházakat, természetes volt, hogy az egyházakat sem lehet kizárni ebbõl a körbõl. A minisztérium nem akart kórházakat mûködtetni, mert az állammal együtt a legalkalmatlanabb erre (ennek ellenére, véres viták után ma is gazdája az országos intézeteknek – P. Á.). Ha valaki pénzzel tud beszállni egy egyébként nem túl jó helyzetben lévõ kórház feljavításába, és betartja az általános játékszabályokat, mondjuk, nem csak a katolikusokat akarja gyógyítani, miért ne kaphatna meg egy kórházat? 26

A miniszter asszony feledékenysége végül magánügy maradt, mivel a Németh Miklóst megrendítõ kijelentésének nem lett semmiféle következménye, hiszen az ajánlatot a perjel elhárította. *** Hazatérve O’Donnell, kísérete nevében is, köszönetet mondott Neumarknak a meleg fogadtatásért, és a különbözõ állami és egyházi személyiségekkel megszervezett találkozókért. Ám az udvariassági tiszteletkörök után következett a lényeg, amelybõl már 1989-ben kiderült, hogy a generális komolyabb feladatra, alkalmatlannak tartja a parányi magyar rendet. „Bármiféle segítséget, amit mi adhatunk ebben a helyzetben, a német és az osztrák tartományokon keresztül fogjuk nyújtani.” Az ausztrál származású generális magyarországi tapasztalatairól szóló 21 oldalas útijelentését, noha a pestiekkel angolul levelezett, német nyelven küldte az ORFI-ba, feltehetõen már az említett két tartomány miatt. De mintha a tartományfõnök Hilár atya sem tudott volna a perjel véleményérõl – vagy nem akarta tudomásul venni? Három hónappal a látogatás után, 1990 februárjában meghatalmazta Neumark Tamást, hogy „a jelenleg ORFI – volt Irgalmas-kórház – renddel kapcsolatos ügyeit lebonyolítsa, és véglegesítés céljából hozzám továbbítsa”. A katolikus püspöki kartól pedig a fõorvos úr még jelentõsebb meghatalmazást kapott, de csupán egy évvel késõbb. Az egyház nagy ívû tervének kidolgozását megelõzte az Ichtys (görögül ’hal’) Alapítvány 1990. májusi bejegyzése, amelynek ugyancsak Neumark volt a spiritusz rektora: a négy történelmi egyház összefogásának fõ szervezõje. – Az Ichtys saját ötlet volt? – kérdem tõle. – Igen. Mikor felmerült a kórház visszaadása, felvetõdött az is, hogy a mûködtetéséhez valami alapítványféle kellene. Várszegi Asztrik akkor nemcsak a püspöki kar titkára volt, hanem a papi szeminárium rektora is. Felkerestem, és elmondtam neki, hogy az irgalmas rendi kórház reformátusokat, zsidókat, mindenkit befogadott, gyógyított. Akkor került szóba, hogy a négy történelmi egyház hozza létre közösen az alapítványt, de az ötlet tõlem szár27

mazott. Asztrik azt mondta, próbáljam meg. Jól ismertem Frenkl Robit, az evangélikusok országos felügyelõjét. Õk benne voltak. A barátom bátyja volt a református zsinati iroda egyik vezetõje, tehát már csak a zsidókat kellett meggyõzni. Schöner fõrabbi kifogásolta a nevet, hogy a hal keresztény jelkép… Mondtam, hogy biztosan a zsidó hagyományban is fellelhetõ a hal, ebbe ne kössenek már bele. Így sikerült a négy történelmi egyházat összehozni. Amikor az egyházi vezetõk Asztrik papi szemináriumi szobájában összejöttek az alapító okirat aláírására, nagyon boldog voltam. – Ki fogalmazta az alapító okiratot, amelybe minden elképzelhetõ cél belekerült? – Jávor András államtitkár ügyvéd öccse, Jávor Béla az egyházak számára is dolgozott, így lett a kuratórium tagja, és mint jogász õ volt a megfogalmazó. A Nemzeti Egészségvédelmi Intézet keretében mûködõ alapítvány „jegyzõi”: Várszegi Asztrik katolikus püspök, Kocsis Elemér református püspök, Harmati Béla evangélikus püspök és Schöner Alfréd fõrabbi. Céljuk az egyházak karitatív és egészségügyi tevékenységének és intézményeik mûködésének segítése, új egészségügyi intézmények létrehozása, különös tekintettel az idõsek, rokkantak és más hátrányos helyzetûek életfeltételeinek javítására. Továbbá, az ökumenizmus szellemében az egyházi közösségek diakóniai tevékenységének serkentése, a magyar lakosság megbetegedési, halálozási és elszegényedési trendjének fékezése, egészségügyi állapota és általános életkörülményei felmérésének támogatása… Szóval minden, ami szép és jó. Többek között ezek voltak egy rendszerváltás lázában égõ ország egyházainak megfogalmazott céljai, vágyai. – Milyen tevékenységet fejtett ki végül is az Ichtys? – Vagy 35-40 millió forintnyi segélyt osztottunk szét – mondja Neumark Tamás. – Az alapításkor a KHB-tõl kaptunk alaptõkét, amelynek a kamatait használhattuk fel. Az OEP-tõl8 is kaptunk pénzt, miniszter korában Mikola István 3-4 milliót adott… Kü8 1963–1993 között Országos Társadalombiztosítási Fõigazgatóság, azt követõen pedig az Országos Egészségbiztosítási Pénztár.

28

lönbözõ egészségügyi berendezések vételétõl kezdve, gyerekek táborozásáig sok mindent támogattunk és nem csak egyházi intézményeket; az ORFI-nak is jutott belõle. Bécsbõl a Boltzman Intézet segítségével érkeztek leselejtezett osztrák altatógépek. De évek óta egyetlen szponzor sincs már mögötte, jobb lenne megszüntetni, mert a 7 milliós alaptõke kamata semmi, és csak rengeteg gond, adóbevallás, adminisztráció van vele. – Hogyan álmodtak ekkorát? – kérdeztem 2008-ban Várszegi Asztrik (1946) fõapáttól. – Az egyházi intézmények szegények voltak, az alapítvány célja az volt, hogy toborozzunk, anyagi eszközöket gyûjtsünk, és a felekezetek között szétosszuk. A szerteágazó célokat szakemberek fogalmazták meg úgy, hogy a mûködés során az alapító okiratot ne kelljen állandóan módosítani. Az evangélikusoknak és a reformátusoknak több szociális intézményük volt akkoron, mint a katolikusoknak. Neumark Tamás javaslatára még egy osztrák ágát is létrehoztuk az Ictysnek. Ha Ausztriában valahol lecserélték a kórházi garnitúrákat, azokat próbáltuk megszerezni. Bankok támogatását is élveztük, szép munkát végeztünk az elsõ években. Érdekes, hogy a rendszerváltás elõtt a katolikusok, de mindenki aktívabb, együttmûködõbb volt, és ahogy a felekezetek megerõsödtek, úgy csökkent a lelkesedés. Az alapítvány azért betöltötte a küldetését. Az Ichtys örökös elnöke én maradtam, és most Jávor Bélát kértük meg a felszámolásra, mivel három éve nem mûködik. Bizonytalan, akár zárójelben is, helye van-e itt a fõapát úrral való kapcsolatom történetének. De ha valaki nem ismerné Várszegi Asztrik püspök emberi arcát, annak talán ebbõl felvillanhat nyitottsága, humanitása, kedvessége. Több helyen nem is említem, hogy az õ tanácsa is segítségemre volt e könyv írásában. E-mailben kerestem fel 2008 áprilisának végén: „Tisztelt Fõapát Úr! Büntetésbõl, vagy kegybõl könyvet kívánok írni a Magyarország felfedezése szociográfiai sorozatban az ORFI/BIK történetérõl. Többen emlegették Önt, és látom hivatalos leveleibõl is, hogy püspökkari titkárként aktív szerepet játszott a történet kezdetén. Örülnék, ha sok elfoglaltsága mellett valamikor megosztaná velem az em29

lékeit.” Május elején kaptam tõle választ: „Tisztelt Pünkösti Úr! Kedves Árpád! Megértését kérem, hogy csak most válaszolok, rengeteg gondom és munkám volt a közelmúltban. Rövid és érdemi választ az alábbiakban tudok Önnek írni: l990 júniusától 1993. március elejéig a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia titkára voltam. Az egyházi ingatlanigények összeírása, benyújtása, majd visszaadása ekkor kezdõdött. E témában többször tárgyaltam az illetékes (mûvelõdési, ill. egészségügyi) minisztériumokban, sõt katonaügyekben még a honvédelemmel is. Az ORFI kérdését akkor az irgalmasok Pécsett élõ elöljárója, Hilár atya, valamint az ORFI-ból Neumark Tamás fõorvos úr mozgatták. Hivatalból nem maradhattam ki az ügyek intézésébõl… Ha Árpádnak még további kérdése van, vagy más anyagra is bukkant, ahol nevem szerepel, kérdezzen és válaszolok. Dokumentumok nincsenek a birtokomban, és azóta másfél évtized eltelt. Tisztelettel köszöntöm Rómából, itt vagyok a püspöki karral ad limina látogatáson. Várszegi Asztrik.” Nyomban válaszoltam: „Tisztelt Fõapát Úr! Kedves Asztrik! Megtisztelõ, hogy Rómából… Szóval köszönöm. Félõ, hogy ilyen odaadással sem úszhatja meg a személyes találkozást. Fenyegetõzésem enyhítendõ: van idõnk. A részletek többsége persze, ha kicsit nyögvenyelõsen is, de levélváltással is tisztázható – személyes emlékek, benyomások, véleménycsere kevésbé… Bálint Gézának olyan világosan fejtette ki levélben, hogy mit jelent egy kórház katolikus volta, amivel megnyugvást keltett – ami »asztriki« volt (közölni kívánom). Szíves segítségét köszönve, tisztelettel üdvözli…” Engem ezután sorban utasított el a rendi kórház több fõorvosa, elsõ fõigazgatója stb. Megijedtem, hogy a fõapát urat is beállították a sorba, júliusban rákérdeztem hát: „Nem tudom, ki vagy mi ijesztette el tõlem, hogy májusban küldött levelemre nem érkezett válasz, holott elõtte Rómából is írt. Elküldöm az elkészült elsõ fejezetet, nem azért, hogy rengeteg munkája mellett ezzel bíbelõdjön, hanem hogy belekukkanthasson, nézze meg eddigi szerepeltetését, és ez alapján döntsön arról, hogy el tud-e fecsérelni rám egy-két órát. Örülnék, ha így döntene.” 30

Rossz érzéseimet augusztusban megcáfolta: „Kedves Árpád, a változatosság kedvéért most nem Rómából, hanem São Paulóból válaszolok. Másutt mindig több nyugalmam és idõm van, mint otthon, saját monostorunkban. Itt most rendtársaimat vizitálom hivatalból, mint fõapát. A monostort pannonhalmi bencések alapították 1954-ben. Megértését kérem, de az a mondat, hogy idõnk még van, teljesen megnyugtatott, sõt ennek örömében ezek szerint nem is válaszoltam. Bocsánatot kérek. A teljesebb írást viszont csak legutóbbi leveléhez csatolta, és meg kell vallanom, ennyi idõ távlatából, lebilincselõ, érdekes olvasmány volt még úgy is, hogy magam is tudom, fájdalmas a történet. Rész-újdonságokat találtam, és az események sorrendisége is érdekes – így messzirõl. Szeptember 10- vagy 11-tõl püspökkari konferencián leszek Budapesten három napig, ezen napok egyikén, késõ délután nyélbe lehetne ütni találkozásunkat. Kérem, hogy augusztus 25-e után keressük egymást, ill. akkor már konkrét idõben is megegyezhetünk. (Pedig azt hittem, hogy ezek után rám már nem is lesz szükség.) Tisztelettel köszöntöm: Várszegi Asztrik.” „Kedves Asztrik! Köszönöm szíves sorait, és ha már rendre »világ körüli« utazásai helyszíneirõl kapok híradást, engedje meg, hogy egy São Paulóhoz kötõdõ szeretett emlékem felidézzem Az alsó fiók címû családtörténetembõl (mélyvénás trombózissal kerültem kórházba az 1989-es brazíliai apalátogatóból hazatérve, ugyanis apám – a hajdani nyilas fõispán – ott kapott menedéket). Az idézet: »Kórházi látogatóim között feltûntek drága volt szerelmeim. Utólag tudtam meg: búcsúzni jöttek. Ugyanis Eszter (a feleségem – P. Á.) nekik megsúgta, májdaganatom van, de vigyázat, nem tudok róla! Nem is sejtettem, hogy a végzet szele legyezget, és én, az átokfajzat, fel is nyúltam a halálos ágyam mellett szavakat keresgélõ sudár lány szoknyája alá, és megsimogattam. Húsz évvel volt fiatalabb, és nemrég vitte el az istentelen rák. Meglátogatott maga az Úristen is. Mozdulatlansághoz, kórházhoz gyötrötten egy téli szürkületkor elnyomott az álom. Eszter kérdésére – Na, ki van itt? – észrevettem, hogy valaki áll az ágyam végében hófe31

hér hajjal, szelíd mosollyal az arcán. Megismertem, és elöntött a belõle sugárzó békesség. – Látod, ki van itt? – szakította félbe Eszter az áhítatot. – Hát mégsem álmodom? – csodálkoztam magamban, hiszen ott állt Õ teljes valójában. – Imre páter, São Paulóból! Felébredtem. Júliusban dr. Gácser Imre vendégei voltunk São Paulo Szent Imre utcájában egy bõ délutánra a brazíliai magyar bencés kolostorban és a hozzá tartozó Szent Imre Gimnáziumban. Írtam róla, róluk, a hazalátogató Imre páter telefonon keresett, és eljött, hogy gyors gyógyulást kívánjon.« Ha még nem volt a sírjánál, hajtson fejet az én nevemben is. Jaj, még valami bugyuta kérés, ha nem kellemetlen. Apám, Pünkösti Mihály, barátja, a néhai Zolcsák István gyáros levéltárára hagyta a levelezését Nyírõ Józseffel, de a Lakitelekre került hagyatékban csak az Erdélyi Világszövetség anyaga található. Nem keveredett ez a pár levél véletlenségbõl – okosan – a rendház könyvtárába? Keresem, augusztus 25-e után, és jó munkálkodást. Tisztelettel köszöntöm…” Válasz tõle még aznap: „Itt még kora reggel van. Úgy látom, hogy majdnem éjféli levelem telitalálat volt Árpádnak! Még ma lemegyek Imre atya sírjához és a többiekéhez, akiket még ismerhettem, és nagyon szerettem. Megkérdezem a levelezést is. Árpád hányas évjárat? Melyik évben született? Tisztelettel köszöntöm. Asztrik” Nyomban: „Kedves Asztrik, telitalálat, igen. Tíz évvel vagyok idõsebb – ami borban igen jó. Csoda lenne, ha a levelekre bukkannának, egy megtért nyilas író (közepes író, a madridi rendházból) és a nagyon közepes képességû apám, mirõl tudtak irkálni egymásnak az ’50-es évek elején? Köszönettel…” Személyes találkozásunkkor kiderült, hogy a fõapát úr felforgattatta egész São Paulót – a Magyar Ház Könyvtárát, a rendét – apám levelei után, sajnos hiába, és ott az Óperencián túl felolvasta az övéinek azt a könyvrészletet, amit küldtem. Illetve az odaillõ lényeget, szóval nem az egészet… *** 32

Alig száradt meg a tinta a „hal” alapítvány okiratán, Korondi István fõigazgató már érdeklõdött Várszegi Asztriknál, hogy a leromlott, csak külföldi segéllyel felújítható kórházzal mi az egyház szándéka. A püspök válasza szerint Surján László népjóléti miniszter közölte vele, hogy „az ORFI egyházi kézbe való visszaadása komoly gondokat okoz, egyelõre nincs szó róla”. Bõ fél év telt el, amikor a Magyar Katolikus Püspöki Kar az Ichtys Alapítványban is körvonalazott teendõit Neumark Tamásra, és az õ elképzeléseiben fantáziát látó prof. dr. Josef Dézsyre, egy bécsi magánklinika ügyvezetõ igazgatójára bízta. A tandem tekerhetett: „…anyagi kötelezettség vállalása nélkül tárgyalásokat kezdjenek el egy Budapesten, majd vidéken is felállítandó katolikus kórház létrehozására. Ennek érdekében: – Akár önálló pályázóként, akár versenytárgyalás keretén belül tegyenek szándéknyilatkozatot, vagy ajánlásokat a fentiekre vonatkozóan… – Terjesszenek be javaslatot a volt budapesti, majd vidéki irgalmas rendi kórház felújítására, illetve újjászervezésére. – Folytassanak tárgyalásokat fentiek megvalósításához vállalatokkal, pénzügyi csoportokkal, illetve intézményekkel. Az említett és létrehozandó kórházban a szegények karitatív ellátását napi 1200 ÖS külföldi hozzájárulásból fedezze. A Caritas Hungarica keretében ehhez 20-30 ágyat biztosítson. A Magyar Katolikus Egyház ezt a megbízását egyelõre 1992. január 31-ig tartja érvényesnek. A meghatalmazás érvénybe lépésével dr. Dézsy és dr. Neumark az MKPK bizalmát élvezik, és egyben az MKPK tulajdonosi érdekeit képviselik. Dr. Várszegi Asztrik püspök, az MKPK titkára.”9

A jelen és az összes említett irat vagy levél másolata a szerzõ birtokában van. Ennek a dátuma: Budapest, 1991. január 8. 9

33

– Minden lépésemet, amelyet az irgalmas rendi kórház megvalósítása érdekében tettem, a rendfõnök, illetve elöljáróinak egyetértésével és megbízása szerint végeztem – erõsíti meg Neumark. – Tudtam én is, hogy a magyar rend alkalmatlan kórházvezetésre, -fenntartásra, ezért kezdtem el Dézsyvel, az osztrákokkal tárgyalni. Nem véletlenül jártam ki a bécsi tartományi rendfõnökhöz, Langthalerhez, és voltam jóban Várszegi Asztrikkal. – Egy fõorvos miért adja kórházszervezésre a fejét? – Reméltem, hogy valami értelmeset, nagyon jót sikerül létrehozni. – Neumark Tamás túlment önmagán – fogalmazza meg lényeglátón Betléri István fõorvos. – Olyan volt, mint Mohamed koporsója; lebegett, sehová sem tartozott, és mindenhová. Neumarkék megbízása szerint a katolikus egyház saját jussaként is kezelte az irgalmas rend mind az öt hajdani kórházát. Nem kapzsiságból, inkább a rend tehetetlensége miatt. Dömötör Hilár perjel például – már díszes, fejléces papíron – Várszegi Asztrikot kérte meg, hogy szíveskedne visszaigényelni a Kiskórházban néhány szobát a rendtagok számára… Neki panaszolta el: „A kápolna még nincs helyreállítva, bár a perjelnek a fõigazgató úr ezt megígérte. A pécsi rendházból egynyolcad részt visszakaptunk. Igen magas összegért helyreállítják, így karácsonyra a noviciátus megindulhat.” Várszegi Asztrik elegánsan kitért a kijáró szerep elõl. Amikor aktuális kérdésére 1990 decemberében Korondi István azt válaszolta: „tudomásom szerint az egyháznak, azon belül az irgalmas rendnek nincs terve egykori kórházát illetõen”, elküldte az ORFI fõigazgatójának Hilár atya levelének a másolatát is. Korondi visszakérdezett: milyen elhelyezésre tart igényt az egyház, hogy „azt a lehetõségeinkkel összevetve, megfelelõen teljesíthessük”. Szolgálatkészségében talán ott munkálhatott az is, hogy lejáróban volt a fõigazgatói megbízása. Megkérdezte hát Dömötör Hiláriustól is, mit kívánnak. A tartományfõnök „Kedves Pistám!” megszólítással írt válaszában meg is írta, hogy három idõs rendtársa – egyik közülük pap –, „szívesen laknának a régi rendházba [sic] – vagy az ún. kiskórházba [sic!], a Csaszival [Császár uszoda – P. Á.] szemben”. 34

Folytatás: „Az elgondolásunk az, hogy újak jelentkezése esetén lassan benépesítjük elsõsorban a központi kórházunkat – a jelenlegi ORFI-t. Belátható idõn belül ez nehezen valósul meg, de – és ez fontos a jövõ számára – lesz egy kialakított rész, ami klauzúra, vagyis a rendtagok lakóhelye és egy-két vendégszoba … mintegy öt szobáról és egy kis ebédlõrõl lenne szó. Nem vagyok nagyétvágyú, ugye Pistám? Mivel pápalátogatás is lesz ez évben – a Szentatyát az irgalmasok ápolták, mikor meglõtték, azóta különös szeretettel gondoskodik rólunk, ahol tud –, bizonyára ország-világ tudomást szerezne errõl a gesztusodról. Itt szeretném megemlíteni, hogy nem szeretnélek elveszíteni a kórház élérõl; Te olyan elegáns és úri magatartást tanúsítottál ottlétünkkor, hogy én halvány visszfényét sem tudtam kimutatni. Itt ezekben a napokban folyik a visszakapott 7 szoba takarítása így én már benn is lakom… Ennyi egyenlõre [sic!]. Úgy van, hogy még e hónapban az ügyvédünkkel úgyis fel kell mennem Bp.-re, akkor jelezni fogom, hogy hervadó barátságunk újra felvirágozzék… Ugye nem haragszol, hogy egy hivatalos levélre baráti hangot ütöttem meg … szeretnélek biztosítani, hogy ezután is számítok Rád, és szeretnélek magam mellett »arkangyalnak«…”10 Ha a rendfõnök ilyen viszonyban volt Korondival, minek sündörgött a püspöki kar titkára körül is? Egyébként a budapesti útja elmaradt. A történet a következõ. A Magyar Katolikus Püspökkari Konferencia titkársága azt kérte a minisztériumtól, hogy az ORFI Frankel Leó utca 17–19. szám alatti fõépületében mûködõ budai irgalmas rendi kórházat adják vissza eredeti tulajdonosának. Ennek a megbeszélésére Jávor András, a Népjóléti Minisztérium (NM) közigazgatási államtitkára 1991. január 15-ei keltezéssel hívta össze az érintetteket az irodájába. Noha Hilár atya már tíz nappal korábban úgy tudta (Neumark Tamástól), hogy neki a rend ügyvédjével Budapestre kell utaznia, az a cifraság történt, hogy magát a tartomány fõ-

10

Pécs, 1991. január 5.

35

nökét nem invitálta, hiszen volt egy megbízottja (Neumark) és ügyvédje is… Korondi István fõigazgató a megbeszélésrõl azt híresztelte, hogy Várszegi Asztrik, illetve Neumark felajánlotta: cserébe az ORFI-ért lemondanak az egri és pápai volt irgalmas rendi kórházakról. Ám Neumark errõl nem tudott, a püspöki kar (Várszegi) nem nyilatkozhatott a rend nevében. Korondi végül Hilárhoz fordult („Igen tisztelt Laci Bátyám!”), ugyan mondja már el, mi a szándékuk. Ugyanakkor sajnálkozott, hogy „nem volt lehetõségünk személyesen is megbeszélni rendtársaid visszatérését a régi rendházba, mivel a Népjóléti Minisztérium január 24-én tartott megbeszélésén nem vettél részt.” Ám a minisztérium és õ maga is egyetért a konventre vonatkozó kérésükkel. „Úgy gondolom, nem lesz akadálya annak sem, hogy a Szent István Kápolna és a Kiskórház között helyreálljon az összeköttetés [említettük, hogy lefalazták az átjárót – P. Á.], és a rendtagok elhelyezést nyerjenek, és a Szentatya látogatásakor az Irgalmas Rend már budapesti otthonnal is rendelkezzen. Ezúton szeretném megköszönni a számomra megtisztelõ invitációd a kórház élére. Azonban Miniszter Úr úgy döntött, hogy 1991. június 30-án lejáró vezetõi megbízásom – megköszönve eddigi eredményes munkámat – nem kívánja meghosszabbítani, így csupán reménykedhetem abban, hogy a rekonstrukció mégis megvalósul, és közös céljainkat fogja szolgálni” – írta a távozó fõigazgató.11 A múlt század utolsó évtizedeiben Bálint Géza és Gömör Béla volt az ORFI két legismertebb reumatológusa. Kínálkozott, hogy közülük kerüljön ki az intézet vezetõje. – Nem akartam fõigazgató lenni – mondja Gömör Béla profeszszor –, már 1983-ban agitáltak a II. kerületi pártbizottságon, de akkor sem vállaltam. (Így került akkor az ORFI élére a Tétényi úti Kórház igazgatói székébõl a két éve még a minisztériumban dolgozó szemész szakorvos, dr. Korondi István.)

11

36

Budapest, 1991. február 5.

– 1990-ben, tudva, hogy Korondi megbízatása lejár, Bálint Gézát beszéltem rá – folytatja a professzor. – Lehet, hogy Gömör is ajánlott – idézi fel Bálint Géza. – 1990ben egy kongresszusról az õ kocsijával jöttem haza, és útközben mondta, a legjobb megoldás az lenne, ha elvállalnám az ORFI vezetését. Gondolkodom rajta, válaszoltam, de akkor Korondi még két lábon állt. – Õ megbukott? – Kelemen András helyettes államtitkár eljött az intézet diplomásainak 1991. januári értekezletére. Akkor a kórházakban is lehetett szavazni az igazgatókra. Korondi alkalmassága volt a téma. Érvek hangzottak el mellette és ellene, de igazából nem nagyon támadta senki. Azt én is elmondtam, a reumatológiát mint szakmát nem tartotta sokra, nemigen pártfogolta. Jó minisztériumi kapcsolatai voltak, az ORFI mégsem lett modellkórház, mint például a Tétényi úti vagy a Dél-pesti, ahol felújítások, építkezések folytak, és emelték a fizetéseket. Mi azt gondoltuk, hogy Korondinak is meg lett volna a puvoárja, hogy többet tegyen az ORFI-ért. Emiatt volt marginális a támogatottsága: a többség – tizenöt szavazattal – alkalmatlannak tartotta. Engem viszont a legtöbb szavazattal választottak meg az új orvosi tanács tagjának, így automatikusan én lettem az elnök. Ez után várható volt, hogy engem bíznak meg az intézet vezetésével, hiszen mindkét oldal elfogad. Soha, semmi közöm nem volt az állampárthoz, KISZ-tagsággal sem vádolhattak; közismert volt katolikus elkötelezettségem, hogy a piaristákhoz jártam az államosításig, és a gyerekeimet is egyházi iskolába írattam. A megbízatást elnökké választásomnak és Jávor András államtitkárnak köszönhettem. Õt ismertem, az édesanyját kezeltem is, és õ volt a reformtitkárság vezetõje. Fel is kértek. Nyugodtan mondtam igent. Surján 1991. március elsejével megbízott a fõigazgatói teendõk ellátásával. Egyértelmû volt számomra, hogy az ORFI-t jobbá, korszerûbbé, európaibbá kell tenni. Biztató volt, hogy Jávor és Surján is kifejtette, nincs realitása, hogy az irgalmas rend mûködtesse a kórházat, de jó szándékunk jeleként adjunk helyet a rendi konventnek, hogy a szerzetesek újra közösségben élhessenek. Ezek után nyugodtan 37

gondolhattam, ha valaki tud valamit tenni, akkor én tudok: a mérleg nyelve lehetek. – Mielõtt Bálint megbízott igazgató lett, nem ismertem – reagál dr. Jávor András (1947), volt államtitkár, az Egészségügyi Informatikai Intézet igazgatója. – Édesanyámat Gömör Béla kezelte, Bálinthoz csak fõigazgatói kinevezése után került anyám. Nincs jelentõsége a dolognak, neki a felemelkedéshez nem volt szüksége az én segítségemre. Bálint Géza megbízása elõtt két héttel „Újból irgalmas rendi kórház lesz az ORFI-ban” címmel közölte a Népszabadság Neumark Tamás nyilatkozatát. Ebben hangsúlyozta, hogy csak az ORFI egy részérõl van szó, és „valójában a közös rendi-állami kórházvezetés és kórház-finanszírozás új modelljét szeretnénk kialakítani, ami precedensként szolgálhatna más kórházak és más felekezetek számára… Természetesen továbbra is világi, szakmai vezetés lesz. A legkevésbé sem a gyógyítás szakmai részét próbálnánk kegyeskedéssel pótolni, a kórház szándékaink szerint az európai orvoslás csúcsszínvonalán fog mûködni. Az irgalmas rend mindehhez a szellemi vezérfonalat fogja nyújtani. Azt a szemléletet, hogy a test és a lélek gyógyítására egyforma súlyt helyezünk. A kórház »keresztény« volta nem fog mást jelenteni, mint az emberi élet mindkét dimenziójának tiszteletét, így például abortuszt nem lehet majd itt végeztetni, és a személyzettõl sem várják el a vallásosságot.” (Az ORFI-nak a 80-as évek elejéig volt nõgyógyászata, ahol terhességmegszakítást is végeztek – P. Á.) Arra a kérdésre, hogy ki finanszírozza a kórházat, a fõorvos azt válaszolta: „Részletekrõl nem szívesen nyilatkozom, hiszen a tárgyalások kellõs közepén vagyunk. Várjuk hazai magán-betegbiztosítók megjelenését, alapítványok, segélyek is szóba kerültek. Az egyház általános elvét követjük, hogy csak annyit kívánunk reprivatizálni, amennyit funkciójában fenn tudunk tartani.” Záró mondat: „Szeretnénk még ebben az évben tetõ alá hozni a megállapodást”12 – ám erre kilenc esztendõ múlva került sor: kormányhatározattal. 12

38

Népszabadság, 1991. február 19. (Bethlenfalvy).

A cikk után az ÁB Generali Budapesti Biztosító Rt. levelet írt Neumark Tamás „professzornak”, hogy részt kívánnak venni a magán-betegségbiztosítási rendszer magyarországi kiépítésében, „amely várhatóan a biztosítók fontos és jelentõs üzletága lesz”. A lelkes Neumark Tamás pár hasonló jelzéssel együtt ezt a levelet is úgy könyvelte el, mintha bármiféle anyagi elkötelezettséget vállaltak volna. Az állandóan nyüzsgõ, reményteli Neumark doktor „bemutatkozó látogatáson” járt Angelo Acerbi érsek, budapesti nunciusnál is. A Jávor András államtitkárnál tartott megbeszélés után frissiben értesítette a vatikáni követet, hogy megegyezett a magyar püspöki kar és a Népjóléti Minisztérium arról, hogy a korábbi irgalmas rendi kórházat katolikus kórházként szervezik újjá… A fõorvos angol nyelvû levelében a tanácskozás résztvevõinek protokoll-listájára név szerint felkerült a rend pécsi ügyvédje, és a helyettes államtitkár is, de az ORFI-t csak „jelenlegi igazgatója és helyettes igazgatója” képviselte. Noha Neumark szerint sínen van az ügy, mégis azt írja: „Kedves Monsignor Acerbi, muszáj kérni, segítse törekvésünket, és közvetítsen ebben az ügyben. Elõre is köszönöm erõfeszítését, remélem, újból találkozom Önnel.” – A Szentszékkel leveleztünk! A nuncius Acerbi is támogatta a dolgot – büszkélkedett Neumark doktor. A Szentszéket Fiorenzo Angelini bíboros személyesítette meg, akinek az egyik beosztottja nem is angolul, Neumark beszámolójának nyelvén, hanem franciául köszönte meg az Egészségügyben Dolgozók Pápai Tanácsának elnöke nevében a kitûnõ hírt, hogy „az Istenes Szent János által alapított Betegápoló Irgalmas Rend visszakapja a kórházat, amelyet a kommunizmus alatt elveszített”. P. José L. Redrado, O. H. így fejezte be sorait: „Még egyszer fogadja hálánkat az erõfeszítésért, amit az ügy érdekében tesz, és kívánom, hogy sikerüljön véghezvinni vállalkozását.” Ám ez valaki másnak sikerült, nyolc év múlva. – Ön nem kérte a pápai nuncius segítségét, aki állítólag „támogatta” Neumarkot? – érdeklõdtem Bálint Gézánál. – 1993-ban, amikor nem tudtunk Tamással megegyezni, jártam Acerbinél, aki azt mondta, semmit sem tud tenni. Késõbb Rauber, 39

az új nuncius megismételte, ahogyan elõdje, és a püspöki kar is reagált, hogy ez nem tartozik a kompetenciájukba. Kérésünket elküldheti a kongregációnak – a rend „minisztériumának” –, de mire õk megemésztik, sem õ, sem én nem leszünk az élõk sorában… Visszatérve 1991-be dr. Szinnyai Attila, a pár hónappal korábban megalakult Szülészek az Életért Társaság elnöke, felkereste az mb. fõigazgatót, hogy hozzanak létre egy olyan szülészet-nõgyógyászati osztályt, amely deklarálja, hogy nem végez mûvi abortuszt. Bálint dr. ugyan számtalan ellenérvet sorolt fel, elmondva, a zsúfolt volt rendi épületbe lehetetlen egy új osztályt belepréselni; ha az irgalmas rend vissza is kapja a kórházat, szakorvosi gondba ütközik a nõgyógyászat mûködése, mivel országos intézetként, elsõsorban reumás betegek terhességével kellene foglalkozniuk; a gyulladásos reumás betegek terhessége és a szülés komoly gondokkal járhat, nem beszélve arról, hogy bizonyos reumás betegségek esetén ajánlott megszakítani a terhességet. Szinnyai doktort azonban nem ingatták meg sem a szakmai érvek, sem Bálint Géza ellenérvei, remélte, más kerül majd a helyére. Õsszel levélben fordult a miniszterhez, hogy társaságuknak tudomása van az irgalmas rendi kórház újraindításáról szóló tárgyalásokról, és emlékeztette Surján Lászlót, hogy korábban azt írta: abortuszmentes nõgyógyászati osztály mûködhetne az egyházi intézményben. „Ugyancsak tudomásunk van arról, hogy pályázatot írtak ki a kórház igazgatói posztjának betöltésére [az ORFI vezetésére – de errõl még lesz szó – P. Á.]. Társaságunk számára a keresztény szemléletû szülészeti-nõgyógyászati ellátás tárgyi feltételeit jelen pillanatban csak az irgalmas rendi kórház tudná biztosítani. Tisztelettel kérjük a Miniszter Urat, hogy a kórház vezetésében az irgalmas rend képviselõi kapjanak helyet, akikkel együttmûködve az alapvetõen keresztény értékrenden álló, felekezetek feletti szemlélettel bíró szülészeti, nõgyógyászati tevékenységünket meg tudnánk valósítani.” Surján László azzal továbbította a levelet Bálint Gézának, hogy „az abban foglaltak határozott támogatásomban részesülnek anélkül, hogy az ORFI helyi viszonyait ismerném”. Ezzel a kör bezárult. Annyira, hogy bár 2000-ben felkerült a homlokzatra a gránátal40

ma, a Budai Irgalmasrendi Kórházban máig sincs nõgyógyászati osztály, nem is tervezik a létrehozását. Bár a Dézsy–Neumark tandem csak 1991. január elején kapta a megbízását, két hónap alatt elkészült „Az irgalmas rendi testvérek budapesti kórházának terve”, hogy a kormány még abban az évben visszaadhassa a rendnek a tulajdont. A cél: harmonikus együttmûködés a megmaradó állami kórházzal, illeszkedés az állami egészségügyi programhoz, és hogy a költségvetést ne terheljék „tetemesen”. Az alapállás: az ORFI-nak továbbra is egészségügyi centrumnak kell maradnia. A rendi kórház leendõ hightech(!) felszereléseinek az ORFI mellett a többi kórház betegeit, sõt külföldieket is el kell látniuk. A politikai és gazdasági élet átrendezõdése következtében különösen Budapesten van szükség korszerû betegellátásra. A Frankel Leó utca 17–19 sz. alatti kórház újjáélesztése ugyanakkor egy lehetõség, hogy ez legyen a Magyarországon kiépítendõ katolikus kórházhálózat elsõ láncszeme. A tanulmányírók szerint a fõvárosban a külföldi cégek mintegy tízezer embert foglalkoztatnak, akik nem részesülnek komfortos magánorvosi ellátásban. Ez önmagában is a magánbiztosítók gyors alapítása mellett szól, amelyek a saját érdekükben is részt vesznek majd az elsõ privátkórház finanszírozásában. 1991-ben az ORFI 1408 ágyon fogadott betegeket (ebbõl 1008 a „reumaágy”), továbbá kialakult az ambuláns ellátás. Az egyháznak készített terv szerint a reumatológia összes ágya, plusz a kezelés, a kutatás, az oktatás, továbbá az iskola (az Orvostovábbképzõ Egyetem Fõiskolai Kara, Fizioterápiai Tanszéke, ahol gyógytornászokat képeztek, aminek az ORFI csak helyet adott) vagyis – az említett fõépület kivételével – minden az államé maradna, noha a Frankel Leó utca 29–31. (Hild-épület) szintén az irgalmas rendet szolgálta. (Mint említettük, a Marczibányi Alapítvány volt a tulajdonos és a fürdõ bevételét a betegek gyógyítására fordították – P. Á.) A Hild-épületet az államnak meg kellene váltania, az 54. szám alatti egykori kolostort (a benne lévõ 100 ágyat) pedig kivennék a kórházrészlegbõl, és ott újra kolostor lenne, valamint szociális részleg. 41

A rend leendõ kórházának négyszáz ágyát az állam százzal csökkenti, ami gond nélkül megoldható, mivel az új diagnosztikai berendezések lerövidítik az ápolási idõt. Az új kórházban nem lesznek osztályok (belgyógyászat, sebészet stb.); az ágyak kihasználása optimális lesz. Az osztályvezetõ fõorvosokat törzsorvosként alkalmaznák, és betegeik beutalásakor elõnyt élveznének. Úgy tervezték, hogy összesen heten lesznek (sebész, belgyógyász, ortopédus, szemész, urológus, fül-orr-gégész és nõgyógyász), és honoráriumuk egy részének ellenében konzultációs helyiséget kapnak a földszinten. A fõépületet teljes egészében fel kell újítani és át kell alakítani. Az U-alakú épületegyüttes Dunára nyitott részét lezárnák egy új szárnnyal, és ez az „A épület adna helyet a szükséges új egységeknek is, és régi részei felújításával komfortos 1, 2 és 3 ágyas szobákat alakítanának ki” (a harmadik emeleten tetõteraszos szobákkal). A kórház mellett fel kell építeni egy „B épületet a diagnosztikai és operatív berendezéseknek”. A képalkotó diagnosztikai intézet (röntgen, ultrahang, CT, MR) mellett helyet kapna még benne a nukleáris orvoslás, az EEG, EKG, az elektronmikroszkópia, összesen öt mûtõ, és a különféle laboratóriumok. 1991-ben – idestova két évtizeddel ezelõtt – úgy tervezték, hogy a törzsorvosok és tíz háziorvosuk is csak alapfizetést kapna, a befogadott szakorvosok pedig saját „szakállukra” dolgoznának, maguk hoznák a pácienseket, és bérelnék a kórház eszközeit. Az Irgalmas Testvérek Kórháza (ITK) hosszú lejáratú szerzõdést köt majd egy létesítési és üzemeltetési kft.-vel, az finanszírozná is az építkezést. A kórházat német/osztrák érdekeltségû menedzsment vezetné, õk szerzõdnének a magánbiztosítókkal. „A finanszírozás (lizingbank) Ausztriából történik. A következõ részesedésekre gondoltunk: Victoria – Versicherungen, Németország 10% Ausztria – biztosító Magyarországon alapított részlege 5% Generali – 5% Arge Holzmann – Macuto építési vállalkozók 10% OKHB Budapest – 5-10% társadalombiztosító – 10-15% 42

Keresni kell még további tagokat is, vagy a részesedéseket kell megemelni, hogy a folyamatos kiadásokat csökkentsük. A szállítócégek gépeket és a berendezéseket hosszúlejáratú hitelre adnák az elsõ csúcstechnológiával mûködõ magyarországi magánkórháznak.” A vakmerõ, és Magyarországon azóta is csak néhány magánkórházban, és ott sem teljesen megvalósított elképzelésnek a leggyengébb pontja a finanszírozás terve volt. Merészet gondolva is csak fantomhitelezõkre futotta, és az is, mint kiderül a számok összeadásából, csupán az elképzelések 50 százalékára. A felsorolt cégek közül vajon hányan hallottak az Irgalmas Testvérek Kórházáról? Közülük egy sem nyilatkozott írásban, hogy részesedést kíván szerezni az elsõ korszerû magyar magánkórházban. Az angolszász országokban mûködõ osztályok nélküli, úgynevezett mátrix kórház, vagy akár csak mátrix osztály, Bálint Géza szerint, nálunk még ma is illúzió. Egy ilyen osztály vezetésére magasan kvalifikált, fõiskolai végzettségû nõvérre van szükség, és jól képzett beosztott nõvérekre, akik el tudják látni akár a mélyvénás trombózisos, akár a gerincsérvvel operált betegeket. A törzsorvos csak saját pácienseit viziteli, és írásban megadja a nõvérnek a gyógyszerelési, ápolási teendõket. Ennek ma sincsenek meg a feltételei Magyarországon. (Kár, hogy Bálint dr. ezeket a súlyos szakmai kifogásokat csak majdnem két évtizeddel a gyilkos viták után fogalmazta meg, és akkor is csupán a szerzõ számára.) Visszatérve az utópisztikus elképzeléshez: az ITK igazgatótanácsában az irgalmas rendet kórházi szakemberként prof. Dézsy, a magyar püspöki konferenciát pedig orvosi tanácsadójuk, dr. Neumark képviselte volna kiegészítve még a társadalombiztosító képviselõjével, plusz a kórház vezetésével – „keresztény-katolikus elvek alapján”. Mivel Magyarországon a betegek kezelési költsége lényegesen kisebb a nyugat-európainál, esély van arra, hogy külföldi biztosítókkal is szerzõdéseket kötnek. Tervezték, hogy a magas színvonalú laboratórium nyugati – elsõsorban osztrák – kórházakat is ellátna (ezt „szerény mértékben beépítettük a bevételbecslésbe”), 43

a dialízisosztály pedig szerzõdést kötne európai dialízistársaságokkal, hogy elláthassák a Magyarországon üdülõket. A költségbecslés többek között az ORFI adataira épült, illetõleg arra az (állítólagos) állami ígéretre, hogy a rendi kórház ápolási naponként 1 500 forint támogatást kap. Kiragadunk néhány érdekesebb adatot: kihasználtság 75%; átlagos tartózkodás: 8 nap; az ápolószemélyzet évi bruttó bére 70 ezer osztrák schilling, az adminisztrátoroké és a segédmunkaerõké 50 ezer, a vezetõség tagjainak és a háziorvosoknak 100-100 ezer ATS/év. (Ez akkor 640 ezer forint lett volna, most elmaradna az évi kétmilliótól – P. Á.) A törzsorvosok és az orvosok jövedelmüket a biztosítóktól kapják, amibõl 10%-ot leadnak a kórháznak, újabb 10% az ún. „háziorvosi gyûjtõbe” kerül az asszisztencia költségeire. A finanszírozás formája lízingelés, mivel sem a katolikus egyház, sem az irgalmas rend nem tud hitelt felvenni. A tandem remélte, hogy a minisztérium is támogatja a tervet. Közben az ORFI frissen megbízott fõigazgatója kemény kérdéseket szögezett minisztériumi fõnökei mellének. Nemhogy a kórház visszaadásának, hanem a minisztérium által sürgetett rendház kialakításának is firtatta a jogi alapjait. „A magyar jog szerint az irgalmas rendnek milyen jogi feltételeknek kell megfelelnie, hogy számukra állami tulajdon megnyugtató módon átadható legyen?” És mindehhez hozzátette, hogy osztrák rendi vélemény szerint a magyar rend jelenleg nem alkalmas kórház fenntartására, irányítására. Sejthetõ már, hogy mire ment el tíz év? De a katolikus egyház és a rendek is hosszú távú játékosok. A püspöki kar azzal a kéréssel fordult Surján László népjóléti miniszterhez, hogy szeretnék, ha az ORFI területén mûködhetne ismét a magyar irgalmas rend, és bejelentették, várható, hogy a törvényi rendezés során a rend igényt tart a korábbi ingatlanaira is. Az ORFI Orvosi Tanácsa szerint az irgalmas rend szerepvállalása csak emeli a gyógyító munka és betegápolás színvonalát a kórházban, kedvezõ feltételeket teremt a kórház esetleges rekonstrukciójához, sõt a fejlesztéséhez is. Nem tudni, hogy egy rakás okos ember mire alapozta ezt a véleményét. 44

Surján László ismételten kérte az mb. fõigazgató Bálint Gézát, hogy segítse a konvent megalakulását. „A jogi és egyéb feltételek tisztázásában munkatársaim készséggel állnak rendelkezésére.” Célszerû lenne, ha a rend mûködésének feltételei megteremtõdnének „még az egyházi ingatlanok tulajdonjogát rendezõ törvény hatályba lépése elõtt, de a törvényjavaslat szellemének megfelelõen”. (1991. április.) Bálint Géza már ezelõtt eszmecserét kezdett az egyházzal, és Várszegi Asztrik jó partner volt. Találkozójuk után a fõapát-püspök írásban is rögzítette álláspontjukat. „A katolikus egyház szeretne a magyar egészségügy segítségére sietni erkölcsi, lelki-szellemi tartalékaival és természetesen anyagiakkal is. Ez utóbbival azonban – mint ma hazánkban sokan – nem rendelkezünk. Ezért, amennyiben külföldi segélyszervek, nemzetközi segélyalapok, a minisztérium mellett, az egyház garanciáját elfogadva anyagi feltételeket biztosítanak, konkrétabb lépéseket tehetünk katolikus kórház irányában. Mitõl katolikus egy kórház? Mindenekelõtt szellemétõl, és azoktól a vezetési feltételektõl, amelyek ezt a szellemet biztosítják. Továbbá attól, hogy valamilyen módon a katolikus egyház szervezetéhez, pl. egy szerzetesrendjéhez tartozik. A katolikus szellemiséget sokféle módon lehet biztosítani, mindenekelõtt az ápolók képzésével, nevelésével, lelkipásztori szolgálattal a kórházban… Az ORFI egy része hagyományosan katolikus kórház volt, az Irgalmas Rend tevékenykedett ott. Kézenfekvõ, hogy itt gondoltunk katolikus kórházra azért is, hogy hosszabb távon megteremtsük az irgalmasok újjáéledésének feltételeit. Ez történnék egyrészt olyan módon, hogy keressük a feltételeket, miként tudunk egyházi segítséggel kórházat teremteni, másrészt az irgalmasok letelepítésével, hogy növendékeket felvéve elindulhassanak, fejlõdhessenek. Ez azonban idõigényes, és majd csak évek múltán válik el, hogy a katolikus kórház milyen alternatívája realizálódik; rendi kórház-e, vagy általános katolikus kórház a fentebb vázolt feltételrendszerben. Nos, erre a távlatra vonatkozik Seregély érsek úr megbízása, amelyet rajtam keresztül közölt Neumark fõorvos úrral és Dézsy József professzor úrral. Minden lépéshez további döntés 45

szükséges a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia, illetve az Irgalmas Rend részérõl. Amit eddig katolikus kórház irányában léptünk, szándék és tájékozódás. Támogatjuk az Irgalmas Rend azon kérését, hogy a kórház területén letelepedhessenek, és életüket közösségben alakíthassák. Mindezen szándékunkat azok figyelembevételével fejeztük ki, hogy a kórház funkcionális egységét, mûködését megbontani, akadályozni semmi esetre sem akarjuk. Szakkérdések szakemberekre tartoznak, velük kell konzultálnunk, ez meghaladja az egyházi szándékot és hatásköröket. Továbbá úgy gondoltuk, hogy mindenki a helyén marad, a fejlõdés, átalakulás hosszú távon realizálódnék. Amennyiben az egyház garanciájával nem sikerül külön anyagi forrásokat biztosítani, akkor is kész szellemi, lelki, erkölcsi támogatással jelen lenni. Ennek a módozatairól is készségesen tárgyalunk.” Bálint Géza fõorvosi értekezleten felolvasta a püspöki kar titkárának a levelét, és azt írta Várszegi Asztriknak: „bízvást mondhatom, hogy tárgyilagos hangneme, megállapításai sok félreértést oszlattak el”. Részben. Noha a püspök úr a levele másolatát elküldte Neumark Tamásnak is, õ annak lényeges megállapítását, miszerint: „a kórház funkcionális egységét, mûködését megbontani, akadályozni semmi esetre sem akarjuk” elengedte a füle mellett. Bálint Géza megírta a püspöki kar titkárának azt is, hogy „A majdani irgalmas rendi konvent végleges kijelölése még sok tárgyalást igényel, hisz kórházon belüli érdekekkel kell megküzdeni. Ebben a szívós meggyõzést jobb politikának tartom, mint az esetleg ellenreakciót kiváltó adminisztratív intézkedést. Több alternatív lehetõséget is megbeszéltünk a minisztérium és a rend illetékeseivel. Püspök Úr tanácsa szerint okvetlen felveszem a kapcsolatot Dömötör László Hilár atyával, a Rendtartomány fõnökével.” Az orvosi tanáccsal egyetértésben javasolta, hogy az intézet legyen a katolikus nõvérképzés bázisa. Kérte, a püspöki kar vizsgálja meg ennek a lehetõségeit. (Utólag látható, hogy a fõigazgatót is elragadta a hév, hiszen a rendszerváltás után az egyház pozícióinak idõleges erõsödését stagnálás, vegetálás, majd elsõsorban a 46

szerzetes- és apácarendek fogyása, gyöngülése követte. Az elmúlt húsz esztendõben számos magyar szerzetesközösség idegenbõl hozott tartományi elöljárót; ez az utolsó szalmaszál volt, amelybe próbáltak megkapaszkodni, hogy talpra álljanak. Ez az egyház tragédiája. Az idõs nõvérek is kihalnak és maga a klérus is vészesen öregszik.) Áprilisban egy minisztériumi tárgyaláson, ahol a konvent elhelyezése volt a téma, Bálint Géza – a gyakorlati együttmûködés próbájaként? – felajánlotta, hogy szervezzenek a renddel közösen ingyenes reumatológia rendelést. Neumark elfogadta a javaslatot, és nyomban el is felejtõdött. Hiszen ingyenes volt a gyógyítás minden állampolgárnak, az irgalmasok pedig legfeljebb egy keresztet tudtak volna adni a rendelõbe. Az új ország gründolása, a nagy szabadság (és szabadosság) mintha elkapta volna prof. Gömör Bélát is, aki szerepet vállalt abban, hogy az ún. Kiskórháznak legalább egy részét „privatizálják”, bár ezt õ tagadja. Pedig vitathatatlan tény, hogy az osztálya rovására lemondott 300 négyzetméternyi területrõl, és az izraeli International Medical Services Kft. éppen ennyit kívánt bérelni. Erre fel az irgalmasok éppen ennyit kértek (vissza) rendházuk számára. Gömör prof. állítására egyesek azt mondják: lárifári, akkor minek költöztette át az osztályát – az erõsebb jogán – a Kiskórházba? – Ott Koó Éva vezette a reumatológiai osztályt, és a jó szimatú Gömör Béla kifúrta onnan, mert így az Árpád fejedelem úti ötemeletes épületbõl, még Korondi idejében, átkerült a jobb pozíciót ígérõ irgalmas rend hóna alá – súgja meg egy fõorvos. – Semmi köze az osztály átköltözésének az izraeli kft.-hez – mondja a professzor úr. – Mániákus rendpárti vagyok, a reuma-fõépületben pedig a klinikai osztály átjáróház volt, ahol sem a gyógyítás, sem az oktatás nem ment zavartalanul, ezért kértem a cserét. Attól kezdve marha rend volt. Bálint Géza az izraeli kft. ajánlatát elutasító levelében azt írta Gömör Bélának: „Természetes, hogy nem a bérleti szándék keltette fel a Rend érdeklõdését az épület iránt, legfeljebb sürgetõvé tette, hogy a korábban kezelésében lévõ épületet visszakérje.” Az elutasítás indoka: „Nem tartottuk helyesnek, hogy a kórház 47

bármely volt épületén belül külsõ, magáncég általános betegellátó (diagnosztikus és terápiás) mûködést fejtsen ki… [Ezen morfondírozhatnánk – P. Á.] Nem találtuk megfelelõnek a tervezett bérleti szerzõdés feltételeit sem – a javasolt évi 50 000 DM bérleti öszszeget, nem igazán elegendõ akkor sem, ha a kft. az épület homlokzatának felújítását, a C osztály számítógépekkel való felszerelését, illetve a C osztály részére a kft. komputer tomográfiájának és ultrahang diagnosztikus berendezéseinek díjtalan használatát is felajánlotta … Végezetül tudomásul vettem, hogy a Frankel Leó út 54. sz. alatti épület homlokzatát fel kellene újítani … de nem gondolom, hogy a bérleti szerzõdés ellenzõinek kellene a pénzrõl gondoskodnia. Szeretném azonban megjegyezni, hogy amikor néhány hónapja osztálya átköltözését kérelmezte, semmiféle kifogása nem volt az épület állapotával kapcsolatban.” – A kiskórház „privatizációja” Váradi András filmrendezõ ügye – állítja dr. Gömör Béla. – Neki mániája volt, hogy privát egészségügyet valósítson meg, ne szocialista stigmát hordozó rendelõt… Idejöttek, ha kapnának két szobát, itt rendelnének. A felesége orvosnõ, és ma is van valahol rendelõjük. Tatarozásra nem volt pénz, õk vállalták volna, én felterjesztettem a kérésüket, a fõorvosi kar egy orvos kivételével egyöntetûen elutasította. Nekem semmi elõnyöm nem lett volna a kft. betelepedésébõl. – Csak névtelenül írhatja meg – mondja egy reumatológus fõorvos. – Az izraeli buli csupán próbajárat volt. Gömör a privatizáció lehetõsége miatt ment át a Kiskórházba. Szûkebb körben nem titkolta, ha a magánosítás elkezdõdik, õ ezt kikapja magának. Az irgalmas rend is csábította. Mikor megkérdeztem tõle: Béla, minek ez a nagy virbli, azt felelte: Nézd meg, hány éves a pápa! A rendnél sincs nyugdíjkorhatár! Az irgalmasoknál egy nyolcvanéves is osztályvezetõ lehet. Más kérdés, hogy nem így alakult a helyzet, valamiért önként elment nyugdíjba, sõt az osztályvezetést is átadta. Abban reménykedett volna, hogy fõigazgató, de legalább helyettes lesz az irgalmasoknál? Hókon vághatta, hogy az osztálya bejelentette, õk átmentek az ORFI-ba. De neki annyi vasa van a tûzben, hogy maga sem tudja, melyiket húzza ki. Csillogó-villogó pasas, ám talán egy hajszállal gyöngébb a szakmában, 48

mint a hangyaszorgalmú, és jóval szerényebb Bálint Géza, de ezt rajtuk kívül csak páran tudjuk. Õk tisztában vannak vele, jó, ha a másik dudás is ott fújja a csárdában: „dana, dana, dan”. 1989-ben ketten írták, szerkesztették a Reumatológia szakkönyvet. Nekünk kétszeresen is szemet szúrt a szerzõk sorrendje.13 Több író, szerkesztõ felsorolása ugye ábécé szerint megy, ezen a borítón mégis Gömör Béla neve van elõre írva, nem Bálint Gézáé. Géza nem is szerepelteti ezt a kötetet a mûvei között a Ki kicsodában: nem cipeli magával Bélát. Mellesleg a tartalomjegyzékbõl is kiderül, hogy Gézának több munkája fekszik a kötetben, mint Bélának. A sorrendcserét a minden hájjal megkent Gömör az utolsó pillanatban, a nyomdában bulizhatta ki. Hiúság! De akkor a fõigazgatói címért miért nem szállt ringbe? Ráadásul lehet, hogy jobb menedzser lett volna, mint a naiv Bálint Géza. És milyen az élet? A professzor kandidátus maradt – nem is került be a Ki kicsodába –, a fõigazgató meg akadémiai doktor. Elõször kételkedtem abban, hogy két ilyen kiváló orvosról egyáltalán felvethetõ, melyikük jobb. Ám igaz, az újságírók, az írók, a költõk is ugyancsak tisztában vannak azzal, közülük ki mit ér. A félreértések elkerülése végett, a szerzõ a világért sem szeretné bármiben elmarasztalni Gömör Béla emeritus professzort. Már azért sem, mert kitûnõ tollú író, publicista, szerkesztõ kolléga is. Vagy húsz könyv fedelén szerepel a neve, és a többségük nem orvostudományi témájú, hanem mûvészeti, vagy ismeretterjesztõ mû, sõt riportkötet – például huszonkét élsportoló orvosról készült portrékötet. („Sok mindent tanultam tõlük” – nyilatkozta.) A kis fotótéka, vagy a Bäck Manciról, az elfeledett szegedi fotográfusról írott könyve után nyugodtan nevezhetõ akár fotóesztétának, fotótörténésznek is. Noha gyûjteményébõl több kiállítást láthatott a közönség, õ mégis inkább mûbarátnak, nem mûgyûjtõnek tartja magát; kalandként éli meg az egészet. Könyveinek jó részét a fiával együtt alapított saját kiadójuk jelentette meg. Polihisztori sokoldalúsága is cáfolja, hogy õ nyolcvanéves koráig kí-

13

Gömör Béla – Bálint Géza: Reumatológia. Budapest, 1989, Medicina.

49

vánt volna osztályvezetõ maradni. 2000-ben, 62 éves korában nyugdíjba vonult, de vezette tovább az osztályát, majd két évvel késõbb átadta egy 25 éven át vele együtt dolgozó fiatalabb fõorvosnak, mert „kiérdemli a vezetõi munkakört”, ám az ambulanciát megtartotta, és ott még 2010-ben is rendelt. *** Az izraeli kft. ügye felkavarta a rendieket. 1991 nyarán Dömötör Hilár azt írta Bálint Gézának: „Ha kft-nek az Irgalmas Kórház egy része felszabadítható lett volna, nem tudom, hogy az Irgalmas szerzetesek részére ugyanez miért nem szabadítható fel.” A perjelt elkeserítette a május 29-én nélküle megtartott minisztériumi tárgyalás is. Nem tudni, hogy ezt miért Bálint Géza szemére veti, hiszen Jávor András államtitkár hívta össze a megbeszélést. Bár ennek eredményét nem ismerte Hilár atya, nem értette, miért keresnek többfelé helyet nekik, hiszen „a régi konvent egy részének helyreállításával oldható meg a legkisebb összegbõl a pár szerzetes elhelyezése”. 1991. június közepén az irgalmas rend két képviselõje – a leendõ konvent lakói – Lovistyék Laurus kijelölt házfõnök és Schild László Richárd testvér ellátogattak az ORFI-ba. Az intézetben megtekintették a létesítendõ konvent számba jöhetõ helyszíneit. Az államtitkár elõzetesen a Frankel Leó út 17–19. szám alatti különálló épület Duna felé esõ részén, három emeleti lakás helyét ajánlotta, de ezt õk elvetették a konyha közelsége és a zaj miatt. A kiskórházbeli elhelyezés közül legjobbnak Neumark javaslatát tartották. Ez négy elsõ emeleti hatágyas kórterem átalakításával járt volna – 6-8 millió forintért. A látogatásról készült beszámolót megkapták mind az egyház, mind a rend, mind a minisztérium illetékesei. A Dömötör Hilárnak küldött levél miatt Neumark kemény „helyreigazítást” írt Bálint Gézának. „Tõled senki nem várja el, hogy egyházjogi kérdésekben illetékes légy, azért vannak a rendi megbízottak, hogy tudják mik a feltételei egy konvent felállításának és egy rendi kórház vezetésének!” Az „ügyintézés” õt a rendszerváltás elõtti idõkre emlékezteti. Szakértõik számításai szerint az átalakítás költsége alig haladja meg az egymillió forintot. 50

Végül Bálintra hárította a felelõsséget azért, hogy egy helyben topognak a tárgyalások a konventrõl és a rendi kórházról. A parlament már javában tárgyalt a volt egyházi ingatlanok visszaadásáról és 1991 nyarán törvénybe iktatta.14 Az Országgyûlés még a rendszerváltás elõtt deklarálta, hogy az egyházak kulturális, nevelési-oktatási, szociális, egészségügyi tevékenységükkel is jelentõs szerepet töltenek be, ám az államosítással elkövetett jogsértéseket akkor még nem tudták orvosolni. A XXXII. törvény óvatos és meggondolatlan. Az 1948 után kártérítés nélkül elvett, beépített ingatlanok (!) igénylés után kerülhetnek a volt tulajdonos birtokába „az egyház tényleges tevékenysége szerint szükséges mértékben és idõben” – de a lényegrõl nem esik szó. Ki mondja meg, mi a szükséges? A gyakorlatban ezt maga az egyház állapította meg, nem igazán átgondoltan és semmiképpen sem szûkmarkúan. Megállapodás alapján csereingatlant vagy pénzbeli kártalanítást is kaphattak. A rendezésre egyházanként egyeztetõ bizottság alakult, feladata „az átadásra javasolt ingatlanok jegyzékének összeállítása. Az a leghelyesebb, ha az ingatlan kezelõje és az egyház közvetlenül megállapodik. Ha ez nem sikerül, akkor a bizottság dönt. Mindenképp rögzíteni kell „a birtokba adás idõpontját, a használó elhelyezésére, a felmerülõ költségekre és azok viselésére vonatkozó rendelkezéseket”. Végül: „A jegyzékbe felvett ingatlanokat – évenkénti egyenletes, értékarányos ütemezésben – 2001. december 31-ig kell az egyháznak átadni.” Ám az „Adj Uramisten, de mindjárt!” ledarálta a határidõt is, az 1997-es országgyûlési határozattal, majd az 1999. évi LXX. törvény révén a tíz évbõl húsz lett: 2011.15 – Fõképpen a kisgazdák sürgették a föld privatizációját – idézA törvényt az Országgyûlés az 1991. július 10-ei ülésnapján fogadta el. Megjelent a Magyar Közlöny 1991. július 22-ei számában. 15 Az 109/1997. (XII. 8.) OGY. határozat megerõsítette a Magyar Köztársaság és az Apostoli Szentszék között 1997. június 20-án aláírt megállapodást. Az 1999. évi LXX. törvény kihirdetve 1999. július 5. In Egyházakra vonatkozó hatályos jogszabályok gyûjteménye 2002. Kiadja a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, 2002. 14

51

te fel a kezdeti idõket dr. Fedor Tibor (1962), aki példa nélküli módon az egyházi ügyekkel foglalkozó fõosztály vezetõje vagy helyettese tizenhat éve, találkozásunkkor éppen az Oktatási és Kulturális Minisztériumban. – Végül a téma az Alkotmánybíróság elé került, és az úgy döntött, hogy tulajdoni formák között nem szabad különbséget tenni, minden formát azonosan kell kezelni, nem lehet semmit kiemelgetni. Felvetõdött, miképp lehetne az egyházaknak mégiscsak visszaadni valamit. A törvény-elõkészítõ Isépy Tamás, kiváló jogász volt. A szûk lehetõségek között született konstrukció szerint alapvetõen az egyház hitéleti és közéleti tevékenységét kell támogatni. Formálisan nem reprivatizáció, ám mégiscsak voltak reprivatív elemei. Csak beépített ingatlanokat kaphattak vissza: hitélet és a közfeladat ellátására (oktatás, nevelés, szociális és egészségügyi funkciójú ingatlanok). Kizárólag állami vagy önkormányzati tulajdonban lévõ egyházi javak jöhettek szóba, privatizált egyházi vagyon nem járt vissza. Semmiféle felmérés nem készült arról – folytatja Fedor –, hogy mennyibe fog mindez a költségvetésnek kerülni. A magyarországi megoldás a környezõ országokénál sokkal költségesebb, ám méltányosabb. Szlovákiában, Romániában átírják az egyház nevére a volt ingatlanát, csak éppen nem adják át. Egyezkedjenek a használójával. Ez tele van feszültséggel. Szlovákiában, Erdélyben ellentétek keletkezhetnek a kisebbségi egyház és a többségi felhasználó között. A közfeladat ellátása igen költséges. Magyar specifikum, hogy ezeket majdnem teljes egészében az állam finanszírozza… Számításaim szerint ’91-tõl körülbelül 200 milliárd forintot fordított az állami költségvetés az egyházi ingatlan rendezésére. – Csak az általam vizsgált példa alapján gondolom úgy, hogy az egyházak nyakló nélkül igényeltek vissza sok olyan ingatlant, amivel nem igazán tudnak mit kezdeni, és az állam visszaadott neki mindent – mondom dr. Fedornak. – Kilencven százalékban eredményesnek tartom az egyházi vagyon visszaszármaztatását és szerintem a privatizációnál jobban sikerült. Pálos Miklós, az Antall-kormány egyházi kárpótlásért felelõs államtitkára 1992-ben – habár októberre elfogyott a költségve52

tési keret –, az elsõ év tapasztalatai alapján ezt nyilatkozta: „Lehet, hogy ez a törvény nem a magyar jogalkotás csúcsa, de hogy végrehajtható, abban biztos vagyok … A probléma az, hogy a költségvetésbõl kapott évi egymilliárd forint nagyon kevés az önkormányzatok kártalanítására, hiszen néha az egyes ingatlanok értéke önmagában is több ennél … A katolikus egyház 3120, a református 2423, az evangélikus 450 ingatlanra jelentette be az igényét, míg a többiek a listán összesen csak mintegy 170 ingatlant szerepeltetnek. Ez a 6170 körüli lista gyakorlatilag végleges, miután az igénybejelentés idõszaka lezárult.” Öt évvel a vatikáni egyezmény megkötése elõtt, fõképp az új egyházakkal kapcsolatban azt mondta: „Azt szeretnénk, ha az egyházak nem a költségvetésen csüngenének, hanem a hívõ közösségek tartanák el õket, illetve jövedelmezõ gazdálkodást folytathatnának.” A riporter megkérdezte: valóban készül egy második egyházi kárpótlási törvény, amely földtulajdonhoz, szabad rendelkezésû ingatlanokhoz juttatja majd a felekezeteket?… Pálos (KDNP) válasza: „Nem errõl van szó, bár azért az ön által említett megoldás elvi lehetõségét sem lehet kizárni.”16

A mérleg nyelve Nem túl békés idõpontban került sor a vezetõváltásra az ORFIban. A fõigazgató tisztségére kiírt pályázatnak Bálint Géza volt az egyetlen esélyese. Megbízottként öt hónapon át bizonyította vezetõi, szakmai, emberi rátermettségét. A kollégái körében legnépszerûbb fõorvos 55 éves korában állt a kihívás elé. Érdemes megismételni, miért vállalta ezt a posztot: – Azt gondoltam, ha valaki tud valamit tenni, akkor én tudok: a mérleg nyelve lehetek.

16 Tömöry Ákos: „Szeretnénk, ha az egyházak nem a költségvetésen csüngenének.” Válaszol az egyházi kárpótlás kormányfelelõse, Pálos Miklós. HVG, 1992. november 7.

53

Bálint Géza apja és a keresztapja is orvos volt, ám neki esze ágában sem volt hivatásukat követni. Mit ér az a szakma, amelyik sem a vasárnapra, sem az éjszakára, sem a családra nincs tekintettel? Gézát, a három Bálint gyermek legidõsebbjét meglepõen kora gyermekkorától fogva vonzotta a könyv, az irodalom, a történelem, a mûvészetek, a vallás, a filozófia – az élet értelme. Sem az emberi szervezet, sem annak a mûködése nem érdekelte különösebben, sõt a motorok, az autók, vasutak, repülõk szerkezete sem. Zakatolnak és kész. Tizennégy évesen szellemi olimpiát nyer a Szent László életérõl írt tanulmányával és verseivel. Magyar történelembõl szaktekintély az osztályban. Szorgalmasan olvassa a világirodalmat otthon és a könyvtárakban, a görögöktõl Thomas Mannig, Teilhard de Chardinig. Sokféle hatás formálta kiváló, nyitott emberré, mély felelõsségtudat pedig kiváló orvossá. Mint minden tisztességes magyar családfa a Bálintoké is ágas-bogas. Akadnak rajta svábok, elzászlotaringiaiak, morvák, õsei között volt pénzügyi fõtanácsos, ám mesteremberek is – több ács meg asztalos, vagy például kertész, akit hol ide, hol oda sodort az élet. Felmenõi közül az egyik emlékezetes sors a hûség-nagynénié, aki 17 éves korától, 1909-tõl kezdve negyven esztendõn át volt a mindenkori földmûvelési miniszter titkárnõje, és 95. születésnapján még elsorolta összes miniszterét. (Harmincas a lista, és micsoda színskála! Például nagyatádi Szabó István, Kállay Miklós, Teleki Mihály gróf, Jurcsek Béla, Nagy Imre, Kovács Béla, Dobi István.) – Hol laktak? – A Damjanich utcában, ahol mindenféle kultúrával találkozott az ember. Szervezett munkástól tisztviselõig, egyetemi tanárig mindenki elõfordult már a kétudvaros házban is. Itt a vicéné megpofozhatta a bárónõ kisfiát, ha úgy adódott, és nem szólt miatta senki. – Miképp lett végül mégis orvos? – A szüleim mindenáron rá akartak beszélni az orvosegyetemre. Azzal érveltek, hogy értelmiségi származásom miatt biztosan nem engednek tanári pályára, meg miképp akarok tanári fizetés54

bõl családot fenntartani, gyerekeket nevelni? Más se hal éhen, érveltem. Orvosként gyorsabban lábra állhatok, a családnak még két fiút kell kitaníttatnia, nem tudnak segíteni, mondták. Végeláthatatlan viták mentek. Legyek csak orvos, amellett foglalkozhatok irodalommal, történelemmel, hiszen hány orvos író volt akár Magyarországon is! Igaz, de én szabad életet akartam, nem a kötelesség rabszolgaságát. Anyám leány korában, a Földtani Hivatalban dolgozott, és nagyra tartotta a szakmát. Az érettségi évében kitaláltam, hogy geológus leszek. Ugyan keveset tudtam az egészrõl, de azt gondoltam, sokat van a szabadban, ez csak jobb, mint kiszolgáltatva lenni a betegeknek. Választásomba a család is beleegyezett. Azonban a felvételim nem sikerült. Hiába voltam kitûnõ, nem voltam igazán jó fizikából, és matematikából sem. Mindez 1954-ben történt, Nagy Imre elsõ miniszterelnöksége idején, amikor enyhébb szelek fújtak, utólag is lehetett jelentkezni más helyre. A kudarc után beadtam a derekam, és mivel a pesti létszám már betelt, irány Szeged. Ott voltak apámnak ismerõsei, és ezért, vagy a bizonyítványom alapján felvettek orvostanhallgatónak. Öröm és bánat, hiszen én magyar szakos szerettem volna lenni. Gondoltam, majd írok az orvosi hivatás mellett, ám ez nem sikerült. De az irodalomból megismert rengeteg jellem, viselkedésmód, konfliktus segített az orvosi pályán. Az olvasás elmélyítette a magyartudásomat, szabatossá tette gondolkodásomat, beszédemet, írásomat. Ahol Bálinték laktak, a VII. kerületi Damjanich utcában volt a Regnum Marianum katolikus kongregáció, a 10-18 éves fiúk iskolán kívüli nevelõje. Tizennégy éves korában Bálint Géza náluk nyert szellemi olimpiát. A Regnum Marianumot – Mária országát – hittant oktató világi papok szervezték a 19. század végén. Különösen a szegény gyerekekre fordítottak figyelmet. A Mária-kongregációt 1902-ben jegyezték be Rómában. 1950-ben a szerzetesrendeket betiltották, ám a Regnum Marianum megúszta. Mivel Magyarországon nem volt jogi személyiség, nem lehetett betiltani. Házukat „önként” átadták az államnak. És a Regnum egyedüli katolikus ifjúsági szervezetként titokban tovább élt, szervezte csoportjai – „népei” – ta55

lálkozóját, táborozását stb. Papjai és laikus vezetõi ellen három koncepciós per folyt (1961, 1965 és 1971). Napjainkban a Regnum papok és a legfiatalabbtól az idõs korosztályig terjedõ laikus hívek közössége; terület nélküli plébánia. – A Regnum nagyszerû szervezet – erõsíti meg Bálint Géza. – Rengeteg tehetséges gyereket mentett meg az elkallódástól. Teljesen nyitott társaság. 16 éves koromban vittem a kicsiket táborozni, Zánkát mi „találtuk fel”. 18-20 évesen mi, regnumi fiatalok családoknál összegyûlve oktattuk 8-12 fõs gyermekcsoportjainkat, vasárnaponként kirándulni, nyaranta táborba vittük õket. Ez keresztény életre nevelés és nem politikai ellenállás volt. Tudtuk persze, hogy elõbb-utóbb lebukunk. Elõször 1961-ben szedték öszsze az atyákat és néhány idõsebb tisztet, és a bíróság több év börtönre ítélte õket. Sokunkat beidéztek a Gyorskocsi utcába. Engem reggel 8-tól délután 3-ig hallgattak ki, minden erõszak nélkül. Sikerült a csapdákat elkerülnöm, senkit nem mártottam be. Nagy megkönnyebbülésemre a végén kiengedtek. Volt barátom, akit az ország minden egyetemérõl kitiltottak. Kihallgatásom után jóval, két civil jelent meg nyomorúságos diákotthoni társbérletünkben és a feleségemet kifaggatták a barátaimról, errõl-arról. Aztán ez, vagy két másik ember közölte az ORFI nagyon tisztességes párttitkár asszonyával, ne csodálkozzanak, ha a fiatal orvosok a rendszer ellenségei, amikor ilyen körülmények között laknak. Azt hiszem, nekik is köszönhetõ, hogy amikor az ORFI három szövetkezeti lakást kapott a Fazekas utcában, az egyiket nekünk utalták ki. A Regnum-ügy még növelte is a renomémat. Soha nem próbáltak beszervezni a pártba, soha nem maceráltak, hogy a gyerekeimet miért írattam a ferencesekhez Szentendrére. Bálint Géza bizalmából elolvashattam a családja számára írt „Orvosságom története” címû közel tizenötíves visszaemlékezését. Minden hivatás ráüti a bélyegét mûvelõje stílusára, az õ szilárd nyelvi alapjait az orvosi szakzsargon alig tudta kikezdeni. Külön élmény, hogy a zárt szakmai összetartáson felülemelkedve kritikusan és kemény önkritikával ír; kisebb-nagyobb esettanulmányok sorával értékeli a saját, a kollégái, a fõnökei munkáját. Megelevenítõen ír érdekesebb betegeirõl, ismerõseirõl, külföldi tanulmányútjairól, 56

ott megismert kollégákról, helyszínekrõl és eseményekrõl is. Néhány mondatos portréiban karakteresen jeleníti meg az arra érdemesnek tartottak alakját. Óhatatlanul felmerül az emberben: vajon pályája éppen olyan sikeres lett volna íróként is, mint orvosként? – Kézzel-lábbal tiltakozott az „orvosság” ellen, én pedig azt hallom a betegeitõl, a kollégáitól – akik önre bízzák a famíliájukat –, hogy „Bálint Géza született orvos”. – Pályám elején azt gondoltam, ha az ember meghallgatja a betegeket, megfelelõ empátiával viseltetik irántuk, igyekszik pszichés problémáik megoldásában is segíteni, ezzel meggyógyíthatja õket. Ma már tudom, hogy a gyógyuláshoz életük kedvezõ fordulatára is szükség van. Szerencsére, mindig érdekeltek az emberek, a sorsuk, a gondjaik, mindenkivel meg tudtam találni a megfelelõ hangot. Nagy névrokonomtól, Bálint Mihálytól megtanultam, hogy az orvos maga is gyógyszer, és ezt a kezdetektõl fogva szem elõtt tartottam. Négy évtizeden át szolgálta az ORFI-t, itt lett reumaszakorvos, majd 1976-tól osztályvezetõ, 1987-tõl pedig az OTE Fõiskolai Kara Fizioterápiás Tanszékének vezetõje. 1991 augusztusában Surján László miniszternek címezve beadja pályázatát: „Az Országos Reumatológiai és Fizioterápiás Intézet meghirdetett fõigazgató fõorvosi állását ezennel megpályázom.” Leírta, hogy klinikai balneológiával foglalkozik. „A világon elsõnek szerveztem kettõs vak, kontrollált balneológiai kísérleteket, számos külföldi elõadásomban a hazai balneológiát népszerûsítettem.” (Bár rendszeresen megmerítkezett a kutatásban, mint említettem, több eredményt nem publikált, és hosszú éveken át szándékosan nem állt be a tudományos babérokért munkálkodók sorába. Végül hozzá közel állók rábeszélésére mégis ringbe szállt, méghozzá nem is a kandidátusi, hanem egybõl az akadémiai doktori címért, és ezt 1996-ban sikerrel meg is szerezte.) A pályázathoz mellékelte önéletrajzát, könyvei, tudományos munkái jegyzékét, továbbá szakmai programját, és ennek kommentárját. Megerõsítette, hogy az ORFI egyedülálló, hiszen a világ legnagyobb ágyszámú reumakórháza, ugyanakkor kutatólaborokkal felszerelt általános kórház is. Fontos szerepet játszik a 57

nõvér-, a masszõr-, asszisztens-, a gyógytornász-, még az orvosképzésben is, valamint a továbbképzésben. Tehát kicsiny hazánk reuma-nagyhatalom volt, itt-ott alig elmaradva a világszínvonaltól. Vagy húsz éve még lehetett abban reménykedni, hogy ez pénzt hozhat az országnak. Bálint Géza a gyors megtérülésre hivatkozva kérte, hogy az egészségügy és a társadalombiztosítás karolja fel az intézet fejlesztését. „Örvendetes lenne a külföldi tõke részvétele a rekonstrukcióban. Elképzelhetõ profitorientált vállalkozás gyorsdiagnosztikai központtal; 100-150 ágyas amerikai típusú kórházzal fizetõ betegek vagy plusz-biztosítottak részére [ez az általa megkérdõjelezett realitású mátrix kórház, ami állítása szerint a személyzet tisztességes díjazásával mégis kivitelezhetõ – P. Á.]; nyugdíjas ház reumás és mozgásszervi rokkantak számára; fogászati ellátás külföldi és fizetõ betegeknek; kórházi és szanatóriumi ellátás, fizetõvendég-szolgálat külföldi betegeknek.” Óvott attól, hogy „a pénzes és a mezei betegek nagyon különbözõ ellátásban részesüljenek”. A fizetõsök elhelyezése lehetne lényegesen jobb, ám a diagnosztika azonos, és nem lehet túl nagy eltérés az õket ellátó személyzet keresetében sem. „…a paraszolvenciát az intézet egész területén meg kellene szüntetni” (akarta õ már ekkor, amit az irgalmas rendi kórház 2000-ben). Bármilyen fejlesztés, privatizáció elõtt rendezni kell az ORFI és az irgalmas rend viszonyát. Bálint dr. a következõ lehetõségeket ajánlotta: 1. A rend visszakapja a Kiskórházat (Frankel Leó u. 54. sz.). 2. A rend lemond igényeirõl, illetve másutt kap kárpótlást. 3. A rend tõkével is részt vesz az intézet mûködtetésében és fejlesztésében. 4. A rend visszatelepül, és részt vesz a keresztény elkötelezettségû nõvérek képzésében, és az intézet irányításában is. Megismételte, hogy szerinte a reumatológia képes visszatéríteni a gyógy-idegenforgalmi befektetéseket; a bevételük ebbõl az egész magyar egészségügy hasznára lehetne. Mindennek elõfeltétele a megegyezés a renddel. „A pályázat elnyerése esetén legelõször is azt kérném, ebben vesse latba tekintélyét” – írta Surján László miniszternek. 58

Látható, hogy a Bálint Géza nevével fémjelzett csapatnak a Neumark–Dézsy-tervre emlékeztetõ, bár kevésbé merész – realistább? – elképzelése volt a fejlesztésrõl. Lényegében, sajnos, egyikébõl sem lett semmi, csak az ORFI kétharmadára új cégtábla került, és sok pénz elfolyt az intézet szétvágásával. Noha e sommás kijelentés túlzásnak tûnhet, de a nagyszerû elképzelésekhez képest mégis ez áll legközelebb az igazsághoz. – Nyáron beadtam a pályázatot, és bár lejárt a határidõ, nem válaszoltak – idézi fel Bálint Géza. – Szeptemberben másodszor is megjelent a pályázat a Népjóléti Közlönyben, de ekkor már nem volt feltétel a reumatológus szakorvosi képesítés. Úgy gondoltam, a mór megtette kötelességét: nem engem akarnak fõigazgatónak. Az ORFI-ból legfeljebb Gömör Béla professzornak lehetett volna még esélye a fõnöki székre, de miatta abszolút nem kellett volna a szakképesítést törölni a pályázatból. Õ túlságosan is szerénykedik: – Legyen tisztában az ember azzal, hol van a kompetenciahatára – és viccesen hozzáteszi –, nálam a határ az a terület, amit még körül lehet pisilni. Vajon a minisztérium hol talált nagyobb területre illetékes jelöltet? A saját kádereibõl akart valakit az ORFI élére ejtõernyõzni, vagy akadt volna az egyháznak Bálintnál kedvesebb gyermeke? Akárhogy is gondolták, verseny közben lejjebb tenni a lécet tisztességtelen. „Tisztelt Miniszter Úr! A Népjóléti Közlöny 1991. szeptember 12-én megjelent hirdetménye alapján megpályázom az Országos Reumatológiai és Fizioterápiás Intézet fõigazgatói állását. Az alábbiakban szeretném röviden összefoglalni az irgalmas renddel egyeztetett és a Magyar Katolikus Püspökkar Titkárságától kapott megbízásom alapján kialakított szakmai tevékenységre és irányításra, valamint az Intézet rekonstrukciójára és átszervezésére vonatkozó elképzeléseimet. Kérem ehhez Miniszter Úr támogatását. Tisztelettel: Neumark Tamás.” 59

Neumark Tamás is „beleszületett az egészségügybe”, az apja kiváló orvosi mûszerész volt, a fia miatta is választotta az orvosi hívatást. Szegedi diplomázás után, 1957-ben, az ORFI legendás igazgatója, Farkas Károly örömmel vette fel a kis Neumarkot az intézetbe (Tamás szerint nem volt más pályázó). Családjuk újpesti házától három sarokra volt az iskola, ahová õ már másodikba is egyedül járt. Minden szerda hittanórával kezdõdött, közben a hat-nyolc zsidó gyereknek szabadfoglalkozása volt. Tamásnak többször megfordult a fejében, vajon milyen izgalmas titkokból zárják ki õket. Családjuk annyira belesimult a keresztény környezetbe, hogy a kisfiúcska együtt zsidózott a társaival, amíg a gyors kézjárású anyja pár pofonnal helyre nem billentette a fejét. A Neumark família a 40-es évek elején úgy döntött, hogy kikeresztelkedik. Anyjával, öccsével, két nagynénjével és az unokaöccsével beiratkoztak egy pár hetes katekézisre. Miután megtanulták legalább a Miatyánkot és a Hiszekegyet, a Terézvárosi templom sekrestyéjében gyülekeztek, sorba állították õket és egyesével kellett az oltár elé vonulni és ott letérdelni. A díszes barokk templom oltárához közeledve a tinédzser gyerek egyre kényelmetlenebbül érezte magát, és mielõtt rájuk került volna a sor, megfordult, hogy õ erre képtelen, és elindult kifelé. A család követte. Bár a kikeresztelkedés nem hozott volna alapvetõ változást megbélyegzettségükben, a família a szerencse kegyeltje volt. Megúszták a deportálást. Amikor Újpesten, 1944 tavaszán a zsidókat gettóba költöztették, a munkaszolgálatból éppen otthon tartózkodó apja átmenekítette õket a szüleihez Pestre, egy Király utcai bérházba, ahol novemberig együtt volt a család. Az anyja és nagynénje vöröskeresztes ápolóként elhagyott gyermekeket és idõs embereket gondozott. Csoportjuk végül átköltözött a Sztehlo Gábor evangélikus lelkész védnöksége alatt álló fasori evangélikus gimnázium pincéjébe; itt élték meg a felszabadulást. Az apja, útban Mauthausenbe, Sopronkõhidán megszökött, civil ruhát szerzett, és egy német katonai autó hozta vissza Budapestre; így 1944 karácsonyán mindnyájan együtt voltak a pincében. A szülõk, praktikusan gondolkodva, a nyári szünetekben orvosi 60

mûszerésszé taníttatták a gimnazista fiukat. A nyugtalan ifjú a friss segédlevél birtokában otthagyta a gimnáziumot és elszegõdött a Budapesti Orvostudományi Egyetem mûszerjavító mûhelyébe. Ám hamar rájött, hogy a gimnáziumi pad kényelmesebb és a felnõtté válás két éve után leérettségizett, majd sikeresen felvételizett a Szegedi Orvostudományi Egyetemre. Végzéskor elvette egy mélyen katolikus kolléganõjét, aztán kikeresztelkedett. A zsidóságot ért szörnyûségek miatt nincs jelentõsége, hogy a felesége vagy a gyerekek miatt szánta el magát erre a lépésre, a riasztó indok így szól: – Áttértem, hogy késõbb ebbõl ne legyen probléma. – Milyen orvos volt Neumark Tamás? – kérdeztem a fõnökétõl, Tanka Dezsõ professzortól. – Orvosként nem tudom megítélni, gyakorló patológus nem volt, de kutatóként, mint a buldog. Elektronmikroszkópia elõtt polarizációs optikai munkából, szubmikroszkópiából kandidált. Farkas Károly segítségével az ország második, vagy harmadik elektronmikroszkópját kapta. A szakirodalomba világviszonylatban is beírta a nevét. A reumatoid artritisz víruseredetekor Tamás neve mindig felmerül. – De a Farkas Károllyal közös felfedezése a tankönyvekbe már nem került át! – Más irányt vett a kutatás. Gondolja, hogy az én eredményeimre emlékszik még valaki? Az egerek rágják a disszertációinkat. Tamás nem volt rossz szakember, de konoksága miatt nagyon nehéz volt vele együtt dolgozni. Kedves volt, amíg az ember nem akart az elektronmikroszkópjához ülni. Hiába kértem, nem engedte, hogy a fiatal kollégák megtanulják a kezelését. Neumark Tamás extravagáns lépése volt, hogy 1982-ben beiratkozott a Hittudományi Fõiskolára. Bár nekem azt mondta, hogy tíz szemesztert végzett és csak a licenturája nincs meg, a kar nyilvántartása szerint négy féléven át szerepel a beiratkozott tanulók között. Persze lehet, hogy késõbb is bejárt pár órára. Kiruccanását nemigen propagálta, kollégái közül kevesen tudtak róla, késõbb pedig már arról beszélt, hogy elvégezte a teológiát. – Mit keres egy fõorvos a Hittudományi Fõiskolán? 61

– Beiratkoztam a teológiára rendkívüli tanulóként, mert semmit nem tudtam az egyházról. Rendi kórházat akartam szervezni, de jóformán azzal sem voltam tisztában, mi fán terem a katolicizmus. Meg akartam ismerni a világ másik oldalát is. Addig csak a marxista filozófiát hallgattam. Nem tudtam, hogy ki volt Arisztotelész vagy Kant. Rengeteg érdekes dolgot tanultam krisztológiától kezdve egyházjogig. Ez utóbbiból Erdõ Péternél vizsgáztam, Nyíri Tamást hallgattam filozófiából. Egy új világ nyílt meg elõttem. Jöttek persze olyan tantárgyak, amelyek kevésbé érdekeltek. Muszáj volt valami alapot szerezzek ahhoz, hogy egyházi kórházat tudjak szervezni. Sok egészségügyi, szervezési dolgot még külön kellett elsajátítanom. – De hiszen az irgalmas rendi kórház csak hét évvel késõbb, 1989-ben került terítékre! – Valóban… Ezek a negyedszázados történetek már összemosódnak. Egyik asszisztensnõje emléke szerint: – Egy budapesti munkáskerület papja, Arató Miklós íratta be a fõorvos urat a hittudományi fakultásra. Dr. Arató Miklós Orbán O. Cist. (1923–2003) jeles tagja volt egyházának. Francia fogságban ébredt föl benne az elhivatottság, de szülõi intésre elõbb befejezte jogi tanulmányait, majd jelentkezett Zircre a ciszterciekhez. A rendek feloszlatása után végezte el a szemináriumot, aztán huszonhét évig a XXII. kerületi Baross Gábor telep plébánosa volt. Hittanóráira egyetemisták, értelmiségiek százai jártak. Arató a Magyar Katolikus Püspöki Kar Egyházmûvészeti Tanácsának vezetõje, a Liturgikus lexikon társszerzõje is volt. Hetvenéves korában elöljárói rábízták a Pécsi Ciszterci Rendház vezetését, így tetõzte be életmûvét a rend pécsi Nagy Lajos Gimnáziumának újraindításával. – Az én döntésem volt, hogy beiratkozom a fõiskolára – mondja Tamás. – Arató révén ismertem meg Várszegi Asztrikot, aki akkor dékán volt, így könnyebb volt eligazodnom. – Egy fõorvosnak hogy volt ideje akárcsak a tantárgyak egy részének a hallgatására is? 62

– Fõorvosként nem kellett elszámolni a munkaidõmmel, ami reggel 6-tól este 10-ig tartott. Mivel a feleségem sokat mondogatta a három gyereknek, nem tudom, apátok mikor jön már haza, otthon õk csak úgy hívtak: „apátok”. A hittudományi akadémián jóban voltam a professzorokkal, és arra gondoltam, hogy megírom a Medicina Pastoralist, az egyházi orvoslás könyvét. Hozzá is kezdtem. Jó kapcsolatba kerültem a MP bécsi professzorával, aki többek között a Jeruzsálemi Szent Sír Lovagrend tagja is volt. Õ javasolt az újjászervezett magyarországi lovagrend tagjának, a bíboros úr kardütéssel avatott föl. – Mintha a bizonyítási vágy hajtaná, neofita buzgóság. Feledtetni akarta a zsidóságát? – Nagy fába vágtam a fejszémet, de soha nem akartam kibújni a zsidó mivoltomból, nem akartam bizonyítani, hogy nagyobb keresztény vagyok akár a pápánál is. – Az ördög ügyvédjeként megkérdezem, miért tüsténkedett mégis a Keresztény Értelmiségiek Szövetségében, miért szervezte meg a Magyar Kórházszövetség Egyházi Kórházak Szövetségének Szekcióját, vagy miért írta O’Donnellnek, hogy mint „katolikus szellemû ember” vesz részt a rendi kórház feltámasztásában? – Az embert néha elkapja a gépszíj, hatással volt rám a környezet is. – Mégiscsak küldetéstudat vezéreli folyamatosan! – Persze. Szerettem volna a magyar egészségügy részére egy olyan kórházat létrehozni, amilyen még nem létezett, amilyennek napjainkban egy modern európai szintû egészségügyi intézmény elképzelhetõ. Az ORFI az ország egyik legjobb intézete volt. Jó lett volna ezt nemzetközi támogatással korszerûsíteni, fejleszteni. Ehhez az irgalmas rendi cégér jónak ígérkezett, csak megfelelõ gazdasági és pénzügyi hátteret kellett találni mögé. Úgy gondoltam, ha a kórházat visszaadják a rendnek, a korszerûsítés nemzetközi támogatással felgyorsítható. Los Angeles rendi kórháza, de Rómából, a rendi kórházak központi gyógyszerellátója is hajlandó lett volna segíteni bennünket. A megvalósíthatósági tervünk a karitatív tevékenység mellett egy nonprofit, ám mégis gazdasági érdekeltségû 63

intézmény mûködésérõl szólt. Úgy képzeltük, hogy behozzuk ide a körzeti orvosokat is, akik fizetnek valami bérleti díjat, de a kórház eszközeit és lehetõségeit, felszerelését használhatják, vagy a sebészek bejárnak mûteni. Menedzsment irányított volna alapítványi háttérrel. Én sosem akartam vezetõ lenni. – Azért megpályázta az ORFI fõigazgatói székét, hátha… – De meg kell nézni, mivel: az irgalmas rendi kórház tervével. Min folyik a vita ma az egészségügyben: a magántõke bevonásán! Mi ezt tizenhét évvel ezelõtt akartuk megcsinálni. – Elnézést, a pályázatnál nem stimmelt valami. Nem tudom, ön mozgatta-e szálakat, vagy egy jóakarója, netán a rend jóakarója. Az elsõ pályázatot nem zárták le, Bálint Gézát nem utasították el, ám kiírtak egy új pályázatot, mondjam, hogy Neumark Tamásra szabva, mert a reumatológus szakvizsga és gyakorlat már nem volt feltétel! – Ez ma így néz ki, de akkor Bálint Géza volt az egyértelmû favorit. Soha fel nem merült bennem, hogy én igazgató legyek. A rendiek ötlete volt. Az irgalmas rendi kórház megvalósítására pályáztam, a Bécsben készített anyagot adtam be. – De hát eleve tisztességtelen volt a második pályázat kiírása. Ki állt a háttérben, ki mozgatta a szálakat? – Volt más erkölcstelenség is! Az én személyem ebben semmi szerepet nem játszott. Azt tudom, hogy Hilár is írt egy levelet Surjánnak. Nem az én érdekemben, hanem, hogy végig kellene gondolni, ki lesz a kórház vezetõje. Még a miniszter válasza is megvan, hogy nem érti a kérdést, hiszen a legjobb szakembert sikerült megtalálniuk a posztra. Surján azt is megírta Hilárnak, hogy tulajdonképpen miért szól bele? Mivel nem volt csak egyetlen pályázó, bõvíteni akarták a kört. – Egy kisebb szakképzettségû emberrel? És ha fel sem merült önben, hogy fõigazgató legyen, miért pályázott? – Az elsõ pillanattól fogva tudtam, semmi remény, hogy megkapjam ezt az állást. Én sem tartottam magam alkalmasnak rá, inkább elméleti ember vagyok. – Így akarta kiugrasztani a nyulat a bokorból, megtudni a véleményt a kórházi tervükrõl? – segítem a magyarázkodásban. 64

– Igen. Kaptam is róla egy papírt, hogy nem ez a pályázati anyag nyert… Nekem az volt a fontos, hogy errõl hivatalos állásfoglalás legyen. Akkor én Surjánnal már rossz viszonyban voltam, mivel az Esti Hírlapban vízfejnek neveztem a minisztériumát. Pedig ezt megelõzõen a miniszter állítólag még azt mondta neki: „Tamás, ha sikerül a renddel kapcsolatos terved, márványtáblát kapsz az ORFI bejáratánál!” Nemesánszky Elemér (1942) professzor így vélekedett hajdani kollégájáról: – Tamás volt az elsõ, aki kidugta a fejét, mint valami forradalmár jött, de az egyénisége nem olyan, hogy maga mögé csapatot tudna fölsorakoztatni. Az aláírásainkat megkapta a kórházhoz, de azt, hogy õ legyen a fõigazgató, nemigen szavazta volna meg senki; habitusa miatt nem volt alkalmas erre. Neumark a fõigazgatói pályázatra az ismert, kicsinosított tervet nyújtotta be. Ennek a gerince: „l. A volt budai irgalmas rendi kórház újjászervezése és mûködtetése egy közös rendi-állami egység keretein belül, vegyes helybiztosítású általános kórház formájában. 2. A súlyos problémákkal küzdõ magyar egészségügy számára, valamint az egyházak és felekezetek karitatív szolgálatának támogatásához magas szintû szakmai színvonalon mûködõ, oktatási feladatokat is ellátó kórházegység létrehozása. 3. Az ORFI reumatológiai fekvõbeteg és járóbeteg-ellátásának korszerûsítése, valamint profitorientált gyógy-idegenforgalmi központ felállítása. A kórház több önálló költség-elszámolású, egymásnak is szolgáltatásokat nyújtó szerkezeti egységbõl áll. Az egyes egységek a karitatív feladatok ellátása mellett vegyesen végeznének profit és non-profit jellegû tevékenységet.” Az összefoglalás szerint a tervhez már megvannak a befektetõk szándéknyilatkozatai. Ezek közül csak a Generali fentebb ismertetett érdeklõdését láttam. – Miért fektetett Neumark Tamás ilyen sziszifuszi munkát az irgalmas rendi kórházba? – kérdeztem Gömör professzortól. – Biztos valami vezetést involvált magának. Honnan tudjuk, hogy az õ biztosítós-bankos elképzelésébõl mi lett volna? – Onnan, hogy egyetlen hivatalos szándéknyilatkozat sem ke65

rült elõ. Lehet, hogy mondták a biztosítók, hogy nagyszerû, vagy azt, hogy jelentkezzenek, ha meglesz. Továbbá a biztosítók és bankok telefonkönyvbõl is kiírhatók. Egy héttel Neumark Tamás pályázatának benyújtása után Bálint Géza levelet írt a mélyen tisztelt Surján László miniszter úrnak: „Meglepõdve olvastam a Népjóléti Közlöny szeptember 12-i számában, hogy a minisztérium újra meghirdette az Országos Reumatológiai és Fizioterápiás Intézet fõigazgató fõorvosi állását. A pályázati feltételek az elõzõ kiírástól teljesen különböznek, sõt országos intézeti fõigazgatói állások pályázatnál eleddig szokatlan kiírás szerepel, ti. a szakképesítés és a szakmai gyakorlat nincs meghatározva. Ebbõl a magam részére azt a következtetést vontam le, hogy Miniszter Úr nem talált megfelelõ jelöltet a szakmából. [? – P. Á.]. Kérem, ha ez így van, tekintse 1991. augusztus 14-én benyújtott pályázatomat semmisnek. Amennyiben tévedtem kérem, hogy a levelemet tekintse tárgytalannak.” – Október közepén benn voltam a minisztériumban, és Jávor mondta, hogy kineveznek – idézi fel Bálint doktor. – De akkor miért írtatok ki új pályázatot? Nem akarta elhinni. Elõvette a közlönyt. Tamás intéztette el Jávor távollétében az új pályázatot (állítja – P. Á.), és annak rendje-módja szerint be is nyújtotta az anyagát, elvégre neki írták ki az állást. Jávor feje elvörösödött a méregtõl, mert az õ megkerülésével csinálták ezt a virblit. Nem sokkal késõbb Surján kijött és átadta a megbízólevelemet. Nem suttyomban, hanem az intézet dolgozói elõtt rövid, frappáns beszéd kíséretében. Az idõsebbeknek eszükbe is jutott, hogy bezzeg 1980-ban Schultheisz Emil miniszter nem volt hajlandó részt venni az Árpád fejedelem úti új, háromszáz ágyas, ötemeletes kórházépület átadásán. Okkal, mert az eredetileg gyógyszállónak tervezet épület maga a tömény szerencsétlenség. Az olajválság idején öt évig állt az építkezés, késõbb átkeresztelték kórházépületnek, csak éppen a terveken nem változtattak. A szûk, háromágyas szobák keskeny mûanyag ajtóin kerekes kórházi ágyak nem férnek be. Kevés a kiszolgálóhelyiség, az orvosi szobák is túl szûkek. Az alacsony, keskeny, sötét folyosók börtönhangulatot árasz66

tanak. Mellékhelyiség, raktár sincs elég, tornaterem, betegvizsgáló helyiség sem. Schultheisz Emil „klozetmániájáról” is ismert volt, ha ebbõl sincs elég, õ nem avat! Aztán az „ORFI-Hilton”-ban kórtermeket és betegtársalgókat alakítottak át tornateremmé, orvosi szobává. *** A bizarr kettõs pályázat történetérõl elõször dr. Jávor András volt államtitkárnál érdeklõdtem. – Olyan aranyos ez az ügy, de passz. Tizenhat év távlatából nem emlékszem rá, nem tudom mi történt. Ha lett volna felelõsségre vonás, biztos eszembe ötlene. Annak idején statisztikát készítettünk, hogy az államtitkár hány ügyben dönt óránként, az átlag tizenkettõre jött ki, ezek zöme akták aláírása. 2008 végén az Egészségügyi Minisztériumban próbáltam megtudni, ki haverkodta össze ezt a gazemberséget. Nem jártam sikerrel, noha az eset nem a bal-, hanem a jobboldali kormány idején történt. Hiába segített a szakállamtitkár is, a beosztottai válogatott kifogásokat találtak. Elõkerült a csaló személyiségi joga (!), majd kiderítették rólam, hogy nem tartozom a pályázat elbírálói közé… Oly elánnal védték a mundér becsületét, hogy arra gondoltam: eltûnhettek a papírok. Mivel az államtitkár asszony is beletörõdött, hogy ilyen tehetséges tehetetlenséggel van körülvéve, hónapok multán feladtam én is a küzdelmet. Égi jelnek is lehetne tekinteni, hogy a fondorlatos pályázat lezárásával egy idõben az új fõigazgató bejelenthette, hogy végre megoldódott a konvent elhelyezése. A rend és a minisztérium is elfogadta, hogy a szerzetestelep a kiskórházba kerüljön, de nem a kórtermek ominózus 300 négyzetméterére, hanem a beépítendõ tetõtérbe. Ott a betegellátás csorbulása nélkül akár tánctermet is nyithatnak. Noha az építkezésre a minisztérium adott tízmillió forintot, a tetõteret csak a rend húzatta fel 2006-ban. (Húszszobás panzió, és egy klubhelyiség is található ezen a 700 m2-en.) Vagyis – mint annyiszor, és annyi helyen – az ideiglenes megoldás állandósult addig, amíg ketté nem vágták az ORFI-t. A konvent „átmenetileg az intézet jól elkülöníthetõ négy egyágyas vendég67

szobájába került a Lukács uszoda fõbejáratával szemben lévõ épületbe, a hajdani Esplanade Hotel (Frankel Leó út 38–40.) VI. emeletére”. Éppen egy hete iktatták be Bálint Gézát, mikor ezen a helyen találkozott O’Donnell generális, és Langthaler, az osztrák rendtartományi provinciális társaságában azzal a négy budapesti szerzetessel, akik az új otthonukra vártak. A generális megállapította: egyelõre ez a hely a legjobb megoldás. De két szerzetes nem fogadta el az ajánlatot, ám Lovistyék István Laurus atya és Schield Richárd testvér örömmel kapott a lehetõségen, és november végén be is költöztek. Negyven év szünet után 1991. december 1-jén „újranyitottak”, de a felszentelésre csak fél évvel késõbb került sor, akkor azonban maga Paskai László bíboros prímás, esztergomi érsek kért áldást a munkájukra. (A konvent mellett volt dr. Saád Judit szobája. Akkor még létezett az Újságírók Szanatóriumi Egyesülete, és õ annak is a reumatológusa volt. Soromra várva többször láttam Laurus atyát. Nem sejtettem, hogy valaha írni fogok errõl a szelíd tekintetû emberrõl.) A rend egykori betegszállítóját, Fráter Laurust szép ívû élet röpítette a mennybolt közelébe. A feloszlatás után Dunakeszin élt a sógorával, Richárd testvérrel, és vele települt a konventbe, ahol rögtön meleg ételt kaptak. Az atya túlkorosan érettségizett és végezte el a papi szemináriumot; éveken át õ volt a budai irgalmas rendi perjel. A beteghordóból megbecsült kórházi lelkész lett, a Szent István-kápolna „gazdája”, és hamarosan az állami kórház állományába került káplánként! Késõbb pedig Richárd testvér az ORFI sekrestyése lett. Mindketten odaadóan szolgáltak, a betegek is, és az orfis kollégák is hálásak voltak áldozatkészségükért. (Bálint Géza felhívta az orvosok – elsõsorban a szomszédos Saád Juditék figyelmét –, hogy vigyázzanak csetlõ-botló kisöregjeikre.) Laurus atya 1997-ben – orvosi óvatosságból – már karácsony elõtt az intenzív osztályon feküdt, de az ünnepen a tiltás ellenére háromszor átbotorkált a százméternyire lévõ kápolnába misézni, mert elképzelhetetlennek tartotta, hogy éppen karácsonykor nem látja el lelkészi feladatát. Talán ez volt az utolsó csepp a pohárban, december 27-én távozott az élõk sorából. Richárd testvér több mint egy évvel elõtte. 68

Visszatérve 1991-re: Pécsett megegyezett a rend az egyetemmel, és a szerzõdést elküldték az ORFI-ba is mintának. Bálint Géza megírta Várszegi Asztrik fõapátnak, hogy nekik – ellentétben a Pécsi Orvostudományi Egyetemmel – nem jó a tíz évre szóló szerzõdés. „Nyilvánvaló, hogy a POTE tíz éven belül máshol fogja elhelyezni a II. sz. Belgyógyászati, illetve II. sz. Sebészeti Klinikáját, és addig nem fog komoly összeget invesztálni az épületbe. Nekünk mihamarabb fel kellene újítanunk a Frankel Leó út 17–19 sz. épületet, de bizonytalan tulajdonviszonyok mellett erre aligha vállalkozhatunk. Kórházunk olyan területen fekszik, melyet a városrendezés a budapesti, sõt magyarországi gyógy-idegenforgalom lehetséges központjának tekint. Gyógyszállókat, gyógyászati intézmények sorát szeretnék itt vállalkozók megépíteni, legtöbben az ORFI szakmai kompetenciájára számítva. Az ilyen fejlesztés rendkívül elõnyös lenne. Addig azonban nem vesznek komolyan bennünket, amíg a tulajdonviszonyok nem tisztázottak. Kérjük ezért Püspökfõapát Urat, vesse latba tekintélyét, hogy a megegyezés az irgalmas renddel mielõbb létrejöhessen. Kórházunk, az Irgalmas Rend és a magyar katolikus egyház érdeke egyaránt ezt követeli meg.” Minisztériumi érdeklõdésre a fõigazgató közölte, bár több külföldi céggel tárgyalnak az intézet jobb hasznosításáról, a bevételek növelésérõl, de az egyházi igények kielégítéséig semmit sem visznek társaságokba. Ám ezekrõl az érdeklõdésekrõl emlékeztetõt sem találni. A másik táborban, Neumark zászlaja alatt is hasonló elképzelések keringtek, Tamás így beszélt ezekrõl: – A tervek szerint a kórháznak lett volna egy kétszáz ágyas profitorientált részlege, amire a biztosítóknak volt igénye külföldiek és hazaiak számára egyaránt. Ennek a bevételébõl akartunk egy százágyas karitatív részleget fenntartani, ahol az arra rászorulókat ingyen gyógyítottuk volna. Ennek érdekében részletes osztrák–magyar terv készült a régi épület átépítésére. A Generali be akart szállni az ORFI rekonstrukciójába. Maszlag, hogy az egyház vagy a rend meg a pénz nem férnek össze. Visszakanyarodva a perjel második látogatásához: feltételezhetõ, nem azért jött Budapestre, hogy megtekintse az ORFI konvent69

té elõléptetett vendégszobáit. O’Donnell atya és a nála két évvel fiatalabb Bálint Géza fõigazgató között bensõséges viszony alakult ki. Megbeszélésükön mindketten úgy vélték, az a cél, hogy a rend visszakapja jogos tulajdonát, és a kórház maradjon egyben.

Hat törpe 1991 decemberében a tévékamerák elõtt vitázott Bálint Géza és Neumark Tamás. Kiderült, az egyház és az ORFI álláspontja azonos: a hazai irgalmas rend megerõsödése hosszú folyamat, amihez együttmûködésre van szükség. A rend pillanatnyilag nem alkalmas a kórházvezetésre, „jogosítványa elsõsorban karitatív gondozási, testi és lelki ápolásra szól”. Az ORFI-elképzeléssel szemben Neumark azt javasolta, hogy az irgalmas rend tulajdonát egy vállalkozó cég mûködtesse, a hasznot pedig a rászorulók ingyenes gyógyítására, illetve felújításra fordítsák. Dr. Bálint: Mi a biztosíték arra, hogy egy magyar kórház képes hasznot hozni, és ha nem, veszélybe kerül a léte? Továbbá hogy fogadná a közvélemény, ha az egyház ahelyett, hogy használná a visszaigényelt ingatlant, vállalkozásba adja? Az ORFI-koncepció szerint az állami és egyházi tulajdonú rész egyben, modellkórházként dolgozna, továbbra is állami támogatással. A kooperáció alapítványi formában is történhetne, akár a hajdan irgalmas rendi kórházat mûködtetõ Marczibányi Alapítvány néven, és ebbe kerülhetne minden vagyon. Az állam közvetlenül, vagy az alapítványon keresztül folyósítaná a támogatást. Az ORFI gyógy-idegenforgalmi szolgáltatása mûködhetne vállalkozásként, de a haszna a kórházé lenne. Neumark Tamás azzal érvelt, hogy õk teljes felújítással, vadonatúj, európai színvonalú, menedzserek vezette kórházat teremtenének. A mibõl kérdésre azt felelte, hogy elsõsorban a Közös Piac 250 millió dollárjából, és biztosítók és más cégek is beszállnának, egy egész nemzetközi társaság. Bálint Géza kétségbe vonta, hogy a grandiózus tervnek van anyagi fedezete. A vita hevében Neumark lehazugozta a fõigazgatót. 70

– Én ezután kirúgtam, netán nyugdíjaztam volna – jegyeztem meg Bálint Gézának. – Fát lehet vágni az én hátamon – legyintett a volt fõigazgató. Utána Neumark Tamásnak is megismételtem, hogy én kirúgtam volna. – Kicsit provokált Bálint és én süket voltam, ezt ma nem tenném meg. De nem beosztottként kerültem vele szembe, hanem az irgalmas rend megbízottjaként, és õ tudott disztingválni. – Hogy ajánlott a Közös Piac 250 millió dollárt? – Egy Markovits nevû magyar–olasz fickó felhívta a figyelmet, hogy Afrikából visszamaradt pénz. Megvádoltak, hogy ezt az öszszeget levonnák Magyarország támogatásából, a külügytõl kellett igazolás, hogy ez nem igaz. Surján így is ellenezte, meg kellett várni, amíg elmegy külföldre, csak akkor kaptuk meg a minisztériumi támogatást. Aztán itt volt Laszló Horvath Amerikából és miután megnézte a kórházat, nyilatkozott, hogy támogatja az elképzelést. Mindegyiket felvittem a minisztériumba! Tessék, itt van a nyilatkozatban, hogy Markovits minek az elnöke. Günther Behrents is hajlandó lett volna befektetni, vele sokat leveleztem. Betûhíven másolom ide Laszló Horvath fejléc és pecsét nélküli papírra írott Szándéknyilatkozatát, és Markovits de Spizza Ferenc Budapestre címzett fejléces papírra gépelt levelét: Szándéknyilatkozat Alulírott László Horváth, dr Neumark Tamás, a Magyar Püspökkari Konferencia megbízottja jelenlétében, az alábbi szándéknyilatkozatot teszem. Mint a Contraction Company Elnöke, vezérigazgatója, valamint az USA kormányzat kelet-európai befektetések vezérigazgatója, egy amerikai–magyar segélyprogram keretében a Budapest-i Irgalmasrendi Kórház újjáépítéséhez, felszereléséhez, müködtetéséhez kivánok támogatást nyújtani. Mindezt az amerikai kormány 101. sz. törvénye alapján, amelyet 1991-92-re szavazott meg a magyar egészségügy megsegítésére. [Sem a Contraction Company, sem az említett törvény, sem az amerikai–magyar segélyprogram nem létezett – P. Á.] Az amerikai törvény által kinevezett Kutató Intézet a Cassidy and Associates teljesjogú meghatalmazással bír, hogy az említett segélyt a 71

különbözõ magyarországi kórházak között szétoszthassa. Ennek a Kutató Intézetnek adaminisztratív költsége a felhasználásra kerülõ teljes segélyösszeg kb. 1%-a. [A Cassidy & Associates nem kutatóintézet, hanem a legbefolyásosabb washingtoni lobbicég, a nevét az elnökérõl, a lobbiguru Gerald Cassidyrõl kapta – P. Á.] Én, László Horváth elnök, a segélyprogram elosztásának kelet-európai megbízottja és tanácsadója részvényesként, vagy valamilyen szerzõdéses megbízás formájában kívánok részt venni. A fenti nyilatkozatban foglaltakat a Magyar Püspöki; Konferencia titkárságával összhangban kívánom megvalósítani. László Horváth Budapest, 1991. január 23. Associazione Italo-Ungherese di Medicina Chirurgia e Odontoiatria Olasz–magyar Orvosi és Fogorvosi Egyesület Róma, 1991. április 24. Tisztelt Tanár Urak! Kiegészítésként a következõ felvilágosítást kaptam verbálisan az illetékes fórumtól. Az Európa-i Közös Piactól a Consorziumtól megszerzett összeg nem folyásolja be az egyéb más financialis lehetõséget, amely a Magyar Állam számára rendelkezésére bocsátottak vagy bocsátanak. Ez csak elõnyt jelenthet a Misericordia számára az állam felé. – A Consorzium meg fogja keresni azt a módot, amelyen keresztül Prof. Dézsy és Prof Neumark mint konszulensek szerepelnek a Consorziumnál. – A munka kivitelre képes vállalatokat a haszonélvezõ (Misericordia+Állam) jelöli meg. – Amennyiben a munkálatok teljes kivitelezésére szükséges teljes összeg nem állna rendelkezésre a Consorzium a fennmaradó összeget alacsony kamatú kölcsönnel pótolja (erre való megegyezés tárgyalásos alapján.) Budapesti konkretizációig kedves családjaikkal mindannyiukat üdvözli: Markovits de Spizza Ferenc 72

– Miután a fõperjel O’Donnell kifejezte, hogy nincs magyar rend, nem kell a kórház, mit akart még? – kérdeztem Neumark Tamástól. – Bálint Géza tûzzel-vassal harcolt az irgalmas rendi kórház ellen – felelte. – Elnézést, ez nem így van! A rend nem adhatta a nevét profitorientált vállalkozáshoz! – A grazi vagy a Los Angeles-i kórházat sem a levegõbõl tartják fenn! – Más adományokból, mint bevételbõl mûködtetni – kötekedtem. – Mi ezt elsõsorban az Európai Gazdasági Közösségtõl kapott 250 millió dollárból akartuk csinálni. – A Közös Piac, a Magyar–olasz, olasz–magyar Orvosi és Fogorvosi Egyesület, egy amerikai nem tudni kicsoda. Ezek komolytalan dolgok! – Mondtam már, hogy Kelemen András államtitkár is tárgyalt velük. Vajon hány emberrel tárgyalt az államtitkár úr, és mennyi pénz dõlt ezek után az államkasszába? 1992 elején Bálint Géza a püspöki kar három tagjához fordult segítségért: „Intézetünk vezetése és munkatársai mindig tudatában voltak, hogy az ORFI-t túlnyomórészt az irgalmas rendi kórház javaira alapozva hozták létre. Ez a tény, az Irgalmas-rendet ért igazságtalanság mellett azonban azt is eredményezte, hogy intézetünk sokat megõrzött a rend szellemiségébõl. A tárgyalások három lépcsõben folynak: a) a konvent elhelyezése az ORFI-ban; b) a rend egykori tulajdonának jogi tisztázása; c) a tulajdon visszaadásának módja.” A fõigazgató idézte Várszegi Asztrikot, aki „az irgalmas rend konventjének újragyökerezõdését és megerõsödését hosszabb folyamatnak tekinti, ennek során válhat el, hogy a rend milyen mértékben vállalhatja fel egy ekkora méretû egészségügyi intézmény irányításában való részvételét”. Valamennyi érintett fél egyetértett ugyanis abban, hogy az ORFI-ban megtestesülõ szellemi és anyagi kincs a jövõben is egységes keretek között és szellemben kell, hogy 73

szolgálja az egészségügyi kötelezettségbõl fakadó állami és egyházi feladatokat. Az intézet felelõs a magyar reumatológiai és fizioterápiás betegellátásért, az orvos- és nõvérképzésért, valamint saját dolgozóik sorsáért: „kötelezettségeit új, megváltozott tulajdoni viszonyok között is teljesítenie kell”. Kéri, legyenek segítségükre abban, hogy az állami bizottság esetleg hosszú ideig elhúzódó tárgyalásai helyett közös megegyezéssel rendezzék az ORFI tulajdoni megosztását. Õk készek az irgalmas rend és a katolikus egyház szellemében vezetni és mûködtetni a kórházat, és bíznak abban, hogy az egyház is átérzi a tulajdonnal járó kötelezettségét és felelõsségét. Válaszában Gyulai Endre, szeged-csanádi megyés püspök is úgy vélekedett, hogy a rend „jelen létszáma és korállapota miatt az ellátásra nem képes, de ha az alapok biztosítva vannak, megindulhat az új tagokkal való gyarapodásuk, s hosszú távon valóban sok minden megoldódhat”. Tájékoztatást kért a fejleményekrõl, hiszen a tárgyalásokat neki kell majd vezetnie a minisztériumban. 1992. január 28-án O’Donnell atya, a rend római generálisa, az ORFI-ban értekezett a lehetséges megállapodásról, Laurus atyáék jelenlétében. Nem hiszem, hogy az egyház ne értesült volna O’Donnell látogatásáról; a kívülálló számára meglepõ hát, hogy nem képviseltették magukat a megbeszélésen, ám annak sincs nyoma, hogy a fõperjel vagy Bálint Géza hívta volna õket. A „Curia Generalis Ordinis Hospitalarii S. Ioannis De Deo. Via Della Nocetta, 263-00164 Roma” fejléces papíron írott, angol nyelvû feljegyzést O’Donnell atya így kezdi: az alábbiak az „említett ülésen megtárgyalt fontosabb ügyeket tartalmazzák, ahogy azokra emlékszem”. „A Rend helyzete: 1. A Rend jelenleg nem képes átvenni és használni azokat az ingatlanokat, amelyekre a vonatkozó (XXXII.) törvény értelmében jogot formálhat. A Rend azért van ebben a helyzetben, mert: tagsága Magyarországon nagyon kicsi (hat, átlagéletkor 78 és fél év); a tagság növekedése a Rend által toborzott új tagoktól függ, akiknek a képzése normálisan hat vagy hét évet vesz igénybe, 74

mielõtt képesek lennének az apostoli hivatást a Rendben aktívan gyakorolni (hároméves elõzetes vallási képzés, majd három-négy év szakmai oktatás). A magyarországi Rend anyagi helyzete korlátozott, a Rendtõl, mint autonóm tartományokból álló nemzetközi testülettõl csak minimális pénzügyi támogatást várhat. 2. A Rend a Frankel Leó u. 54. és Frankel Leó u. 17–19. ingatlan tulajdonjogára tart igényt, mivel ezek a Rend és a magyarországi egyház vagyonának részét képezik, és a Rend jövõje az országban attól is függhet, hogy rendelkezik-e ingatlanvagyonnal. 3. Nem szándékszik visszakövetelni a Császár-épület tulajdonjogát az államtól, de az épületért kártérítésre tart igényt. A kártérítés lehetõvé tenné a Rend számára, hogy mind területileg, mind pénzügyileg hozzájáruljon az ORFI-val való bármilyen jövõbeni kapcsolathoz. 4. A Rend miután jogilag is elismertette a Frankel Leó u. 54. és Frankel Leó u. 17–19. cím alatti ingatlanokban való tulajdonjogát, kész arra, hogy azokat korlátlan idõre átadja az ORFI-nak egészségügyi szolgáltatások céljára. Az ORFI helyzete: Ahogy én értettem, az ORFI helyzete az alábbi elemeket tartalmazza: 1. Az ORFI fenn kívánja tartani a jelenlegi épületegyüttes egységét, és az intézet szolgáltatásait. 2. Az ORFI-nak szüksége van arra, hogy az intézetet alkotó épületek tulajdonjogát tisztázza… és arra, hogy a Rend tisztázza, milyen jogokat és milyen feltételekkel kíván adni az intézetnek. 3. Az ORFI vezetõségének szüksége van arra, hogy olyan szervezetekkel kerüljön kapcsolatba, amelyek segítségére lennének a rendkívül szükséges további alaptõke és befektetések megszerzésében. 4. Az ORFI a Rendet és a katolikus egyházat megfelelõ testületeknek tartja arra, hogy az intézmény vezetésében együttmûködjenek. Néhány lehetséges intézkedés: 1. Megállapodás a Rend, mint a nevezett ingatlanok tulajdonosa és az ORFI, mint az ingatlanok hosszú távú használója között. 75

Ebben a) törvényesen elismerik a Rend tulajdonjogát; b) a Rend által a Császár-épületért kézhez vett kártérítést az ORFI rendelkezésére bocsátja jóhiszemû cselekedetként, tekintettel arra, hogy a minisztérium hozzájárult a Rend állandó elhelyezéséhez a Frankel Leó u. 54. szám alatt; c) A Rend fenntartja a jelenlegi épületegyüttes és az intézetet alkotó szolgáltatások egységét azzal, hogy egészségügyi szolgáltatások nyújtására korlátlan idõre az ORFI rendelkezésére bocsátja a Frankel Leó u. 54 sz. és Frankel Leó u. 17–19. sz. alatt lévõ ingatlanait. 2. Az ORFI jövõbeni igazgatására és vezetésére igazgatóság felállítása. A Rendet és az egyházat fel lehet kérni az intézet együttes szponzorálására. Az együttes szponzorálás új dimenziót nyitna az ORFI életében, lehetõvé tenné, hogy külföldi, egyházi vonatkozású pénzügyi támogatásra támaszkodjon. Befejezés: A fent említett tárgyalásokkal kapcsolatban két központi kérdés merül fel: 1. A tulajdonjog tisztázása és az ORFI egységének fenntartása… 2. Az ORFI olyan vezetésének létrehozása, amely lehetõvé teszi számára anyagi helyzetének megszilárdítását és további pénzügyi támogatás szerzését. (A Rend elfogadhatja az ORFI igazgatósági tagságát, és az egyháznak is javaslatot tehetne erre. Akkor az egyháznak módjában állna, hogy külföldi anyagi támogatást szerezzen.) Meg kell azonban jegyezni, hogy a Rend és az egyház csak akkor tudja elfogadni az igazgatóságbeli tagságát, ha az intézet politikája és vezetése tiszteletben tartja a római katolikus egyház etikai és morális elveit. Brian P. O’Donnell O. H., fõperjel 1992. január 30.” Neumark Tamás tiltakozott Bálint Gézánál: „ismert megbízásaim ellenére megint személyem bevonása nélkül történnek az intézetben az irgalmas renddel kapcsolatos döntések, ill. állásfoglalások”. Mellõzésének számtalan oka lehetett, a tárgyaláson Laurus atyáék 76

képviselték a rendet, de nem Neumark és Dömötör Hilár rendfõnök álláspontját. – Miképp lehet az, hogy semmiféle összhang nem volt a római irgalmas rendi prior és a magyar püspöki kar között a rendi kórház sorsát illetõen? – kérdeztem Várszegi Asztriktól 2008-ban. – Más vonalon futottak ezek a dolgok. A püspöki kar véleménye az volt a ferences rendiek Széher úti kórházával és az irgalmas rendi kórházzal kapcsolatban is, ha a szerzetesrend tudja és bírja, semmi kifogásunk, ha visszaveszi az intézményeit, de mi (püspöki karként) sem erkölcsi, fõképp anyagi felelõsséget nem vállalunk. A koncepciót tekintve a püspöki kar nem szólt bele a dolgokba, de óva intett a túlzó vállalás ellen akkor is, amikor ostromolták emiatt. A kar végig kitartott abbéli nézete mellett, hogy nem tud felelõsséget vállalni. Várszegi Asztrikot kinevezték pannonhalmi fõapátnak, ezért 1991 decemberében lemondott a püspökkari titkárságról. Nekem küldött késõbbi levelében azt írta: „Egy kísérletem volt az ügy rendezésére, ez már elég késõi, talán 1992 tavaszán lehetett, meghívtam Pannonhalmára az osztrák irgalmas rend tartományfõnökét és megkérdeztem, tudnak-e a magyar tartomány, ill. kórházuk talpra állításában segíteni. A legegyszerûbben megvallotta: nem tudnak. Magam ezután hivatalból is lezártnak láttam közremûködésemet.” Elgondolkodhatunk rajta, vajon a kérdés hibázik-e, vagy a válasz. Talpra kell-e, és lehet-e állítani a budapesti rendi kórházat? Egyáltalán hol a talpa? Az már az eddigiekbõl kitûnt, hogy a római rendfõnök a realitást, az MKPK inkább a távoltartást képviselte. A hazai katolikus egyház vezetése sem egységes, sem következetes nem volt ebben. Maga Várszegi Asztrik is azt írta már idézett korábbi levelében Bálint Gézának: „majd csak évek múltán válik el, hogy a katolikus kórház milyen alternatívája realizálódik; rendi kórház-e, vagy általános katolikus kórház… Minden lépéshez további döntés szükséges a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia, illetve az Irgalmas Rend részérõl.” Úgy tûnik, hogy a katolikus egyházat – a püspökök zömét – a szabadság és az azzal együtt járó terhek, új lehetõségeik meglepték, 77

csak kapkodták a fejüket. Nem volt egységes koncepciójuk. Elõre kevesen gondolkodtak, a többség mintha 1938 felé, a diadalmas katolikus év egyébként tiszteletre méltó eseményei felé fordult volna, félszázadnyival vissza – akárcsak a politikusok jó része. Az egyházi férfiak közül többnek kényelmes is volt az ilyetén fordulat, mert ily módon zárójelbe kerülhetett a Kádár-rendszerben betöltött szerepük. A különféle dokumentumok elárulják – elég például csak Gyulai és Várszegi püspökök fentebb idézett leveleire utalnunk –, hogy koncepcionális hiányosságok és meghatározó különbözõségek voltak a karban, amit az egyház jól palástolt. A Neumark–Dézsy tandem egy éves püspökkari megbízása sejteni engedte, hogy annak lejártakor, 1992-ben mérleget kívánnak készíteni. Ám a páros változatlan tartalmú és meghatározatlan idejû felhatalmazása – hónapokkal az elsõ megbízás lejárta után – arra mutat, hogy kitértek ez elõl, feltehetõen azért is, mert a püspöki kar nem értett egyet a reprivatizáció részleteiben, elsõsorban abban, hogy kimazsolázzák, szétszedjék-e az ORFI-t vagy sem. Az állammal történõ korábbi kényszerközösködésekre többször ráfizettek, bizalmatlanok lettek hát az együttmûködéssel szemben. Annál inkább, mert a törvény adta joguk alapján õk diktálhattak. (Felidéznénk még egy mondatot O’Donnell atya feljegyzésébõl. Szerinte megegyezés esetén „A Rendet és az egyházat fel lehet kérni az intézet együttes szponzorálására.” Ez naivitás volt a részérõl.) Ahogy elutazott a fõperjel, Bálint Géza nyomban értesítette Surján Lászlót a történtekrõl és kérte a minisztert, hogy fogadja, mert személyesen kíván neki beszámolni az ORFI jövõjével kapcsolatos elképzelésekrõl, és tanácsát is szeretné kérni. Három héttel késõbb a miniszteri kabinetbõl egy hölgy azt válaszolta, hogy a miniszter úr szeretett volna idõpontot megjelölni, „de sajnos jelenleg zsúfolt naptárában nem találtunk erre lehetõséget” – majd jelentkeznek. Surján ugyan biztatott a gyors megegyezésre, de mintha nem gondolt volna arra, hogy az ORFI sorsáért a minisztérium is felelõs, és netán õ is tehetne valamit. Noha Bálint Géza fõigazgatói kinevezésekor – mint azt már említettük, Jávor András 78

államtitkárral együtt – kifejtette: nincs realitása, hogy az irgalmas rend mûködtesse a kórházat; ám nem tett e „realitás” érdekében semmit. – Több alkalommal voltunk Neumark Tamással együtt is Jávor Andrásnál, Surjánnál, aki jó gyerek volt, csak semmit nem csinált – idézi fel az ügyben járatos püspök. – Egy ekkora kórház ügyeivel, ilyen drága intézettel miért akarom az egyházat tönkretenni, kérdezte tõlem Surján – állítja Neumark Tamás. Mikor tizenöt évvel késõbb elmondtam Jávor Andrásnak, hogy a miniszter sorsdöntõnek tûnõ pillanatban sem volt hajlandó fogadni Bálint Gézát, kurtán csak annyit felelt: – Hozzám Bálint Géza mindig bejutott. Akárcsak a népjóléti tárca vezetõi, valószínûleg Antall József miniszterelnök sem érzékelte, hogy veszély fenyegetheti az ORFI-t, hiszen hat aggastyán mihez kezdene egy ekkora intézménnyel? Hihetetlennek tûnt, hogy az irgalmas rendi kórháznak lenne bármiféle realitása – pedig már létezett a nem igazán szerencsés megoldásokat prejudikáló törvény az államosított egyházi vagyon viszszaszolgáltatásáról. Mesélik, hogy Dömötör Hilár atya fel is kereste a katolikus egyházi iskola volt diákját, Antall Józsefet, hogy közbenjárását kérje a rend egri, váci, pécsi, pápai és budai kórházának a visszaszerzéséhez. – Hányan is vagytok, Hilár atya? – kérdezte a miniszterelnök. – Hatan – hangzott a válasz. – Nagyszerû. Mindenkinek jut egy kórház, te pedig folyamatosan körbelátogatod õket! – élcelõdött állítólag Antall, annyira komolytalannak tartotta az egészet. Egyébként a miniszterelnök korábban „tiszteletbeli” orfis volt. Ugyanis 1951-ben az államosított Irgalmasrendi Kórház könyvanyagára alapították – a leendõ ORFI-val szervezeti egységben – az Országos Orvostörténeti Könyvtárat. 1968-ban a könyvtárat egyesítették a Semmelweis Orvostörténeti Múzeummal. A két különálló intézetbõl jött létre a Semmelweis Orvostörténeti Mú79

zeum, Könyvtár és Levéltár17 – itt lett Antall József elõbb kutató, végül fõigazgató –, de az intézmény gazdasági ügyeit továbbra is az ORFI intézte, ezért „tõlük kapta” miniszterelnöksége elõtti utolsó fizetését is. – Szervusz-szervusz viszonyban voltunk a hajdani kollégával – idézte fel Neumark Tamás. – Az irgalmas rendi kórház ügyében neki címzett segélykérõ levelemet átküldte Surjánnak. Az MDFkongresszuson – az egészségügyi bizottságuk tagja voltam – elkaptam, hogy szeretnék vele a kórházról beszélni, ám orfis múltja ellenére nyomban azt mondta: forduljak Surjánhoz. Az Antall-anekdota újdonság számomra. Nem is hiszem, hogy Hilár járt nála, mert jó viszonyunk alapján, õ ezt megemlítette volna nekem. A kitûnõ viszony vitán felüli, de nem lehet, hogy a kudarcával nem akarta az ügy legbuzgóbb hívének a kedvét szegni? Töretlenül kizárólag csak Neumark fõorvos képviselte az ORFI visszaegyházasítását. Eltökéltebben az egész püspöki karnál, a rend hazai, bécsi, római fõnökeinél; magánál a realitás istenénél is. Neumark Tamás Bálint Gézánál, Dömötör Hilár – ügyvédjükkel és a fõorvossal együtt – Surján László miniszternél sürgette az állításuk szerint egy éve félbeszakadt tárgyalások folytatását. „A Rend részérõl teljes az egyetértés a Miniszter Úr álláspontjával; a visszavétel nem zavarhatja az ORFI folyamatos betegellátását. Ismerve az ország, ezen belül a minisztérium gazdasági helyzetét, kérem támogatni a már korábban benyújtott Dézsy–Neumark-féle tervezetet, mely külföldi anyagi hozzájárulást tesz lehetõvé.” Ez a két mondat nem békíthetõ össze; hiszen a feje levágása mégiscsak zavarná az ORFI-t. Surján László is átlátott a szitán, és azt írta – „baráti üdvözlettel”, ám magázva – Neumarknak: „Az általam ismert dokumentumok, amelyek a Rend generálisától származnak egészen más hangvételûek, mint az Ön levele.”

Dr. Antall József – Dr. R. Harkó Viola: A Semmelweis Orvostörténeti Múzeum és Könyvtár. In Országos Reumatológiai és Fizioterápiás Intézet Jubileumi Évkönyv, 1951–1971. Budapest, 1971, Interpress, 456 o. + képmelléklet (365–369. o.). 17

80

„A négy évtizedes mûködés és a fejlesztések az ORFI-t hatalmas méretû, egységes kórház-konglomerátummá, tudományos és oktató mûhellyé formálták” – írta dr. Bálint Géza a csanádi megyéspüspöknek. A fõigazgató Gyulay Endre kérését messze túlteljesítve az 1951-es megalakulástól kezdve összefoglalta az ORFI történetét (még alaprajzi vázlatot is mellékelt a rendházról és kórházépületrõl, a Nagykórházról), majd így folytatta: „Az Intézet jelenlegi összértékét csupán becsülni lehet. A mûködtetés költségei jelenleg évente mintegy 800 millió Ft-ot tesznek ki, amelyet túlnyomórészt a társadalombiztosítás, kisebb részben a felügyelõ Népjóléti Minisztérium folyósít. Ez az összeg azonban a megfelelõ mûködéshez elégtelen. Az utóbbi tíz évben az Intézet mûszaki állaga jelentõsen leromlott, a vállalt feladatokhoz az eredeti épületek elégtelenek, a költségvetés az értékvesztés folytán még a szinten tartáshoz is csak jelentõs megszorításokkal elegendõ. Mindezek miatt az Intézet vezetése elõtt álló legsürgetõbb feladat: olyan szolgáltatások nyújtása, melyek az Intézet felújítását és mûködését fedezõ befektetõt és finanszírozót vonzanak. Jelenleg a tulajdonos állam és finanszírozó társadalombiztosítás e szerepet csak korlátozottan, és elégtelenül tudja betölteni. Tekintetbe véve, hogy az irgalmas rend és a mögötte álló magyar katolikus egyház igényt tart a rendi tulajdonban volt kórházrészekre – és a vonatkozó törvény alapján vállalnia kell, hogy az ingatlan továbbra is egészségügyi célokat szolgál –, szükségesnek érzem, hogy Püspök Urat és a Püspöki Kart tájékoztassam az ORFI valós helyzetérõl. Az Intézet vezetésének szándékai szerint az irgalmas rendnek helyet kell kapnia az Intézet életében: a gyógyítás és betegápolás lelki-szellemi támogatásában, a gyógyító-ápoló személyzet attitûdjének alakításában. Ezen kívül folyamatosan tájékoztatni kívánom a Rend képviselõit az Intézet helyzetérõl és a Rend által vállalt közös felelõsség arányában fokozatosan be kívánom õket vonni a vezetõi döntéshozatalba. Mindez – akár a rendi konvent kialakítása – független a rend tulajdonjogaival kapcsolatos tárgyalásoktól és a helyzet jövõbeni alakulásától… 81

E tartós együttmûködés elengedhetetlen feltételének érzem az irgalmas rend tulajdoni arányának pontos, egyértelmû körülhatárolását. Szeretném hangsúlyozni azt a már többször kinyilvánított és eddig egyetértéssel fogadott véleményünket, hogy az ORFI egységének megbontása pótolhatatlan kárt jelentene a reumatológiai és fizioterápiás szakmának és a gyógyászati idegenforgalomnak. Ezért bízom abban, hogy az irgalmas rend és a Magyar Katolikus Egyház és Püspöki Kara átérzi annak jelentõségét, ha egy ekkora intézetben valósul meg az állami és egyházi egészségügy együttmûködése. …Fõtisztelendõ Püspök Úrtól azt kéri az ORFI, hogy nyújtson segítséget megegyezés kimunkálásában, amelyben – az irgalmas rend és az ORFI kötelezi magát, hogy a tulajdonában (használatában) lévõ ingatlanok gyógyítási, szociális és oktatási célokat szolgálnak, ezen belül az ORFI gyógyítási feladatai elõnyt élveznek; – az irgalmas rend és az ORFI egyeztetett módon, közösen gondoskodnak az ingatlanaik fenntartásáról és a bennük folyó tevékenységek finanszírozásáról, – az irgalmas rend és az ORFI – a tulajdonosi jogokkal bíró magyar állam, a felügyelõ Népjóléti Minisztérium és a magyar katolikus egyház egyetértésével és részvételével – olyan felügyelõi testületet alakítanak, amely ellenõrzi és biztosítja az intézet egységes, a jellemzett elvek szerinti mûködését.” A fõigazgató minden szalmaszálba belekapaszkodott. Még négy esztendõ volt hátra a majd semmibe hulló Bécs–Budapest Világkiállításig, de õ arra hívta fel a „Mélyen tisztelt Miniszterelnök Úr” figyelmét, hogy legyen a felkészülés része a gyógy-idegenforgalom újjászervezése. Antall József a Semmelweis Orvostörténeti Múzeumban kutatta ennek magyar hagyományait, és többször hangoztatta, mekkora része lehetne hazánk imázsában, sõt a gazdasági fellendülésben. Bálint szerint a múlt rendszer érthetetlen bûne a szakmai háttér elhanyagolása. A hazai termálvízkincsre alapozva „elsõsorban a mozgásszervi betegségek kezelésében, esetleg a kardiológiai rehabilitációban lehetne a külföldiek részére megfelelõ szolgáltatásokat nyújtani”. E stratégia lehetne a világkiállí82

tás egyik célja. Az idõ rövidsége miatt is szükséges lenne, hogy a gyógy-idegenforgalom bevételeit részben a szakma támogatására fordítsák… Nemcsak ez, hanem maga a budapesti világkiállítás is elmaradt. Ha valami mérlegfélét kívánunk készíteni az ORFI reprivatizálásának helyzetérõl, akkor 1992 elején O’Donnell kiállása és Bálint Géza állhatatossága és rugalmassága miatt 60-40-re az õ javukra állt a mérkõzés Neumark Tamás „hipp-hopp” tervével szemben. Nem tudunk arról, hogy Neumark álláspontját, a Dézsyvel közösen készített, két évtizeddel késõbb is impozáns – ám gazdaságilag irreális – tervüket akár a magyar rend, akár a püspöki kar magáénak vallotta volna. Egyedül Hilár atya támogatta. Bár a terv kidolgozására a püspöki kar adott megbízást, noha még a kórházalapítvány létrehozását sem pártolták, mégis megújították dr. Neumark Tamás és dr. Josef Dézsy megbízását. Mintha másfél év alatt semmi sem történt volna, a szövegen – a célon – vesszõnyit sem módosítottak („Terjesszenek be javaslatot a volt budapesti, majd a vidéki irgalmas rendi kórház felújítására, illetve újjászervezésére.”). A változás mindössze annyi, hogy 1991-ben az MKPK titkára volt az aláíró, 1992-ben pedig az elnök, dr. Seregély István érsek – és a megbízás már nem csupán egy esztendõre szólt! – Mi az irgalmas rend döntésére bíztuk az egész ügyet – idézte fel 2010-ben Seregély István (1931) nyugdíjas egri érsek. – Mert a rend nem az egyházé, az egy autonóm társaság. Neumark Tamást abszolút egyenes embernek ismertem meg. Ha megvan az anyagi háttér, akkor egy ilyen emberre, nyugodtan rá lehetett volna bízni a kórház sorsát. Az év közepére Neumark Dömötör László Hilárt, a Magyarországi Irgalmas Rend tartományfõnökét, is rábeszélte, hogy újítsa meg, sõt bõvítse is a meghatalmazását. Feladata immár, hogy „a Rend Budai Házának (kórház és gyógyszertár, Bp. Frankel L. u. 17–19., Frankel L. u. 54., »Császárfürdõ«) a Rend szellemében történõ újjászervezését mindenre kiterjedõen végezze”. A bizalom Neumark Tamásnak azt jelentette, hogy álláspontjából jottányit sem kell engednie, így az ORFI vezetõ testületeinek 83

ülésén folytatódó kétoldalú megbeszélés – Dömötör Hilár rendfõnök jelenlétében! – állóháborúvá alakult. Bálint Gézáék Neumark elképzelésének két elemét kockázatosnak és az irgalmas rend szellemiségével ellentétesnek tartották. Szerintük túlzott a kórházfinanszírozó tõkés konzorciummal szemben az elkötelezettség, és túl nagy profitot remélnek. A fõigazgató Seregély István érsekhez, az MKPK elnökéhez fordult: „Intézetünknek elvi érdeke, hogy az irgalmas renddel, tulajdona visszaállítása ügyében, mielõbb megegyezzünk. Az elmúlt esztendõben mindent meg is tettünk ezért, mint azt mellékelt levelezésünk bizonyítja.” A fenti okok miatt Neumark szándékát egy évvel elõbb a népjóléti miniszter, és a püspöki kart képviselõ Várszegi Asztrik is elvetette. „Mi úgy látjuk – írta Bálint Géza –, hogy dr. Neumark Tamás tervei szerint felveendõ 700 millió ATS hitel visszafizetését, a kórház korszerû mûködtetését, a 20-40 karitatív ágy fenntartását, a diagnosztika és a 100 fizetõ ágy mûködtetése nem biztosítja.” – Neumark szerint azért kifogásolhatják a tevékenységét, mert õ zsidó. Ha jól emlékszem, nem is õ írta ezt nekem, hanem a felesége – mondta Seregély érsek úr. – De Jézus Krisztus is zsidó volt, az édesanyja is az volt! Egyébként Várszegi Asztrikkal egyetértésben én sem tartottam elfogadhatónak, hogy egy külföldi rend helyt tud állni egy magyar kórházért. Az irgalmas rendnek nincs meg az a gazdasági háttere, ami egy ilyen intézmény fenntartásához szükséges, a rendi kórház hosszú távon is a külföldi támogatásra számít. Visszatérve Bálint Géza leveléhez: „Intézetünk egyetért azzal, hogy a Frankel Leó u. 17–19., 54., és a Hild udvar-Császár fürdõkomplexum tulajdonjoga az irgalmas rendet illeti. Ezeken az ingatlanokon azonban az elmúlt évtizedekben jelentõs állami fejlesztés, építkezés zajlott és az intézet profilja, szellemi tõkéje, a kórházi mûködés az ingatlanoktól elválaszthatatlan értéket képvisel. Legjobb megoldásként épp ezért javasoljuk, hogy az egyház és a magyar állam hozzon létre közalapítványi formában mûködõ kórházat, és a Frankel Leó u. 17–19., vagy az 54. sz. alatti volt rendházban mûködjön a rend konventje. E javaslatunkat az alább érvekkel támasztjuk alá: 84

– Az alapítványnak hagyományai vannak a kórház történetében. – Az alapítvány egyházi és világi erõforrásokat is egyesíthetne. – Megoldódnának az irgalmas rend által igényelt ingatlanok és a hátramaradó állami kórház kapcsolatából fakadó problémák. – Az irgalmas rend állami (társadalombiztosítási) garanciát szerezhetne a kórház mûködtetési költségeinek biztosítására. – Az irgalmas rend szellemisége és az ORFI szellemi kapacitása koncentrálódhatna. – Az alapítványba való invesztíció esetleg tõkeerõs magánvállalkozókat, biztosítókat vonzhatna az adókedvezmények miatt. – Az alapítvány egyesítené az eddigi külön adminisztrációt igénylõ különféle, a kórházat támogató kisebb alapítványi felajánlásokat. Van két másik megoldási javaslatunk is. Az egyik, amelyet O’Donnell perjel generális úrral munkáltunk ki ez év januárjában, s melyrõl készült memorandumot mellékelten küldjük. A másik, hogy a Neumark–Dézsy-féle koncepció az eredetinél elõször sokkal kisebb tõkét vonjon be, s azt a leghamarabb visszatérülõ tevékenységekbe, a diagnosztikába, s a reumatológiai-fizioterápiás ellátásba, gyógy-idegenforgalomba fektesse be… Javaslatainkat Neumark dr. elvetette, saját alternatívával nem állt elõ, így félõ, hogy tárgyalásaink megrekednek. Kérjük az Érsek Urat, hogy a püspöki karral egyetemben tanulmányozza javaslatunkat, s tegye lehetõvé, hogy elgondolásunkat a püspöki kar elõtt kifejthessük.” Itt a vége. „Minden körül lett járva, minden el lett mondva.” Csak egy bátor ember kell, aki a-t mond, vagy b-t, és felkerülhet a pont az I-re. Miképp lehetett ezzel az üggyel még nyolc évet bajlódni? De ha már ennyit elszöszmötöltek, miért elégedtek meg a legbénítóbb megoldással, és végül miért kapkodtak? Hiszen hol volt még 2011, amíg a végére kell járni az elbirtokolt vagyon viszszaadásának? Nem a szerzõ a bugyuta, ilyen ellentmondásokkal teli ez a história. Seregély István egri érsek, az MKPK elnöke jelen esetben kitért a „koordináló szerep” elõl is: „Sajnálom, hogy nincs módomban 85

levelére egyértelmû állásfoglalással válaszolni. Az egyházi tulajdon visszaigénylése illetékességi körök feladata, így az Irgalmasok kórháza ügye az Irgalmas Rend jelenlegi tartományi fõnöke, esetleg az Esztergomi Egyházmegye ordináriusa, dr. Paskai László illetékességi körébe tartozik. A püspöki kar elnöke csupán koordináló szerepet tölt be a magyar egyházvezetésben. Mindenesetre valamennyi illetékes személyes találkozójára, s a felmerülõ kérdések aktuális tisztázására kellene sort keríteni egy ilyen kiemelten kezelendõ ügy érdekében. Eger, 1992. május 8.” Ilyen találkozóra nem került sor. – Én nem voltam illetékes az ügyben – erõsíti meg tizennyolc év múltán az érsek úr. – Az érintett feleknek és a minisztériumnak kellett volna a koordinálást elvégeznie. A világegyház jogrendje nem ad lehetõséget arra, hogy ez ügyben a katolikus egyház bármit is vállaljon.

A mézesmadzag szopogatása Az ORFI-nak 1992 áprilisára már három alternatív javaslata volt a kettõs tulajdonú kórházegyüttes kialakítására, az intézet fõorvosainak többsége – fõleg a volt irgalmas rendi épületekben dolgozó fõorvosok, és egy-két egyházhoz húzó reumatológus fõorvos – mégis az „irgalmas rend világi igényei magyarországi megbízottjának” hittérítõ kampányában bízott. A reumatológusok zöme látta, hogy madzag sincs, nemhogy méz, de hallgattak, végtére is elsõsorban nem róluk szólt a történet. A fõorvosi értekezleten Neumark persze a saját ábrándját adta elõ a fantom irgalmas rend elképzelése gyanánt. Csurgatta a mézet: „A rend kifejezésre juttatta azt a szándékát, hogy az irgalmasrendi kórház újjászervezésére és mûködtetésére vonatkozó tárgyalások eredményeirõl a jelenlévõ, illetve meghívott osztályvezetõ fõorvosokat és részlegvezetõket folyamatosan tájékoztatni fogja és kikéri szakmai véleményüket és javaslataikat.” Oszd meg és uralkodj ilyen semmi ajánlattal? Ám az intézet vezetése még ilyen semmit sem ígért. A fõigazgató he86

lyettese szárazon közölte: „a tárgyalások elkezdõdtek, de az átadás tárgyi, anyagi és együttmûködési feltételeinek kidolgozása még hosszabb idõt vesz igénybe”. Leszögezte, hogy az igazgatóság is egyetért a kórház átadásával úgy, hogy az intézet szakmai mûködése biztosított legyen. De melyik lobogó alatt? Legalább megkérdezték volna: nem mennénk többre együtt? Ha összefog ez a nagyszerû csapat és a rend, huzavonák és gyûlölködések nélkül övék a világ! Ehelyett: „A jelenlévõk felszólították az irgalmas rend képviselõit és az ORFI fõigazgatóját, mint a szóban forgó ingatlanok kezelõjét, hogy haladéktalanul folytassák tárgyalásaikat a tulajdonjogi rendezésrõl és az irgalmas rendi kórház újramûködtetésérõl.” Ez utóbbi kifejezést Neumark használta elõszeretettel, és sikeresen! Követelését a fõorvosok aláírásukkal is megerõsítették. – Orvosi értekezleten felálltam és ismertettem, hogy szeretnénk európai színtû irgalmas rendi kórházat létrehozni, egyetértetek? – idézte fel a történteket Neumark dr. – Ez vonzó elképzelés volt! Aztán az egyik asszisztensnõm ment sorba aláíratni. A korábbi párttitkár, Vígh Jóska hezitált, aztán õ is alákanyarította a nevét. Bár az ORFI szakmai és gazdasági vezetése féltette a dilettáns és fedezet nélküli „egyházi elképzelésektõl” az intézetet, hiszen kaotikus bizonytalanságba ránthatják a reumatológia bázisát, de mit tettek, hogy ezt a veszélyt elhárítsák? Az, hogy a fõorvosi kar flottatüntetése elfogadta Neumark javaslatát kórházuk jövõjének – és saját sorsuknak! – a meghatározására, azt eredményezte, hogy az ORFI-vezetés vereséget szenvedett. A tévévita elfelejtõdött; az intézet vezetõi elmulasztották kifejteni a terv buktatóit, nyilvánosságra hozni a minisztérium, vagy a római perjel véleményét a magyar irgalmas rendi tartomány lehetõségeirõl, végül, bár nem utolsósorban, részletesen ismertetni a saját javaslataikat az ORFI egyben tartására. Azt nem mondhatjuk, hogy itt veszett el a csata – hiszen nyolc év múlva hirdettek eredményt –, ám deklaráltan ekkor tûnt el a vezetés mögül a hátország. A menedzsment egyik meghatározó tagja szerint pontatlan a fogalmazás: hátország nem is létezett soha, csak õrlõdõ – egyházi és rendi ügyekben, lehetõségekben abszolút tájékozatlan – fõorvosi kar. Maradjunk akkor 87

annyiban, hogy felszínre került a belsõ megosztottság. És ne feledjük, hogy e küzdelem kimenetelében mekkora szerepe lehetett volna a fõorvosi kar – és külön Bálint Géza – érdekérvényesítõ képességének! Ennek ereje az egyházéval vetekedett, hiszen az orvosok személyesen és a pácienseken („elkötelezett híveiken”) keresztül is képesek közhangulatot teremteni, eljutni a legfelsõ régiókba – az egyházban és a politikában is. A fõorvosok által aláírt ív sejteti, hogy az intézet létezõnek látszó egységének vége. – A három reális alternatív javaslatot végül megtoldottuk azzal, hogy az irgalmas rendi kórház teljes autonómiát élvez az ORFI-n belül, személyzeti ügyekben is, és az õ javukra befolyó összegekkel szabadon gazdálkodhat – idézte fel Bálint Géza. – Ez volt a minisztérium, a rend és az ORFI közötti utolsó háromoldalú tárgyalás témája. Dr. Gerinczy András ügyvéd – aki Surján László javaslatára képviselte a rendet –, igyekezett Neumarkot rábeszélni: fogadja el, ez korrekt, tisztességes ajánlat. Õ háromnapi gondolkodás után nemet mondott. Bálint Géza szerint a fõorvosi kar tudott errõl az ajánlatról, fõorvosi értekezleten ez téma volt, és a nagyházbeliek (sebészet, belgyógyászat, ortopédia, szemészet, fül-orr-gégészet, urológia) mégis kizárólag a rendtõl várták a megváltást: szétváláspártiak voltak. A reumatológusok között is akadtak irgalmaspártiak – például a nagy tekintélyû Gömör Béla –, a túlnyomó többség azonban közömbös volt, úgy érezték, a vita nem róluk szól. A reumatológusoknak – ha a Császár–Hild épület az intézeté marad – nemigen volt esélyük arra, hogy õk is a rendi kórházba kerüljenek. A Nagykórház viszont erõsebbnek, fontosabbnak érezte magát, szinte egyetemi klinikának. A reumatológusok kicsit még örülhettek is, hogy kiszabadulnak a Nagykórház dominanciája alól, amott pedig azt hihették, ha megszabadulnak a reumatológia névtõl, önmagában elég ahhoz, hogy szárnyra kapjanak. – A Nagyház – tisztelet a kivételnek – utálta Bálint Gézát, elõször, mert kitûnt a fõorvosi karból, másodszor meg azért, mert azt hitték, elõnyben részesíti a reumatológiát – mondja Saád Judit (1941) reumatológus fõorvos. – Az általános osztályok vezetõi közül többen sértve érezték magukat, hogy mindent a szakmai osztályok kapnak, közben mi is éppen olyan szegények voltunk, mint 88

õk. A nagyházbeli csapat dolce vitát várt a rendtõl. Nem egy vagy két fõorvos bokázott a püspökök, na meg Kozma atya körül. Ám végül az irgalmasokkal sem jött el a Kánaán. – Valóban nem fogadta el Bálint Gézát a Nagyház fõorvosi gárdája? – kérdem Nemere Gyulát (1940), az urológiai osztály volt vezetõjét. – Reumacentrikussá tette az egész intézetet. Ez volt Bálinttal a baj. Késõbb ugyanezt követte el Naszlady a kardiológiával. – De hát ez mégiscsak reumatológiai intézet volt! – Volt azért itt minden. Elmondom a holmiumlézer példáját. Az ára miatt keveseknek adatik meg, hogy dolgozhatnak vele, még világviszonylatban is. Megvették, hogy térdkezelésre fogják használni, csak erre nem volt alkalmas. Orvoskongresszuson láttam, hogy ezzel a lézerrel veseköveket zúznak! Hazajöttem és a sarokban álló mûszerrel országos hírnévre tettem szert. 1997-ben már az orvoskongresszuson is bemutattam. Üvegszállal rámegyek a kõre, bekapcsolom és szétrobbantja a követ! – Ilyesmivel lehet hangulatot kelteni – mondja Bálint Géza. – Elõször is nem vettük, hanem kaptuk, nekünk egy vasunkba sem került a 22 millió forintos készülék, állami pályázaton nyertük artroszkópos meniszkusz és térdmûtétek végzésére. Másodsorban alkalmas volt erre a célra, csak az ortopédeket nemigen érdekelte az artroszkópia, mert a protézis sokkal egyszerûbb és mutatósabb dolog, mint piszmogni a térdekkel. Arról szó sincs, hogy a sarokban állt volna, az intézet profiljába illõ mûszer volt, de miután Nemere rászállt, sterilizálási gondok miatt nem tudtuk az eredeti célra használni, mert nem lehetett a végbélbe dugni, utána meg a térdbe. Az ortopédia veszni hagyta. Az ORFI kisebb-nagyobb részéért folytatott harcban, egyre elõnyösebb helyzetbe kerültek a keresztes vitézek, az irgalmas párti „támadók”, noha õk is megosztottak voltak. Pécs messze esett Rómától; a püspöki kar távolságtartó volt. Neumark elfogadtatta Hilár atyával, hogy az egyetlen út a földi üdvözüléshez a „mindent vissza!”, majd foggal-körömmel védte a saját, a magyar árnyrend állásponjaként elõadott nézetét, még püspökkari megbízóival szemben is. 89

1992. június elsején a pécsi perjel, Neumark és az ügyvédjük aláírásával együttmûködési tervet küldtek az ORFI-nak. (Egyedül ebben az iratban szerepel a rendtagok kórházi státusa. Eszerint õk a kórház alkalmazottai, „fizetésüket viszont a perjel jogosult egy személyben felvenni és az csak a rendház közös kiadásaira fordítható, rendtagnak (beleértve jelöltet, novíciust és a fogadalmasokat is) saját jövedelme a rendi elõírásokra tekintettel nem lehet”. Ebbõl az írásból értesülhettünk arról is, hogy a rend jogi személyiségét a Komárom Megyei Bíróság jegyezte be 1990-ben, mert az Esztergomi Egyházmegye vezetõje, Paskai László bíboros hatáskörébe tartozott az ilyen jellegû egyházi kérelmek elõterjesztése.) Leírták, hogy a rend tudomásul veszi minden „állami tulajdonba tett ingatlan visszaadását”. Ráadásul: a jelenlegi ORFI egységes egészségügyi intézmény, amit a tulajdonjog változása nem befolyásol – ugyanis „az átvevõ Irgalmas Rendnek is az a szándéka, hogy a kialakult egészségügyi tevékenység egységes maradjon, az átadással tehát az ingatlanokból az átadónak nem kell kiköltöznie”. Az ORFI mindössze „szektorsemleges rendi-állami katolikus kórházként mûködik tovább”. A bukfenc vége: „A rendi kórház az ORFI részére államilag biztosított költségvetésbõl és egyéb támogatásból a megfelelõ hányad arányában részesül, az állami részhez szervesen illeszkedik.” Vagyis az ORFI úgy „marad egységes”, hogy két részre oszlik? De nézzük tovább: a tulajdonlási forma alapítványi, biztosítói és magántulajdoni lesz, és „Az így egységesen maradó ORFI egészét, tulajdonosi irányítását és képviseletét közös rendi-állami Felügyelõ Bizottság látja el.” Az ORFI irgalmas rendi kórházának (? – P. Á.) mûködésére „a Katolikus Egészségszolgáltatások Etikai és Vallási Direktívája, valamint az általános egyházi, rendi elõírásai vonatkoznak” és „az állami vezetéstõl független igazgatóság vezeti”. Bálint Géza a zavaros megfogalmazások ellenére remélte, hogy végre tárgyalhatnak valamirõl. Kérte, Neumark végre küldje el neki a katolikus kórház ismérveinek konkrét leírását… Cserébe eljuttatta hozzájuk a három ismert javaslatát. Neumark ezeket csípõbõl elutasította a rendiség megõrzésére hivatkozva. „A kórház keresztény szellemiségû mûködését ugyanis csak az illetékes 90

egyházi szervek által jóváhagyott Szervezeti és Mûködési Alapszabályzatban lefektetett elvek szigorú betartásával lehet biztosítani úgy, hogy elkerülhetõ legyen a rendi kórház keresztény integritásának és küldetésének torzulása az adott társadalom erkölcsi, gazdasági és politikai légkörének kényszerhelyzetében.” A rend – fogalmazzunk pontosan, Neumark Tamás – a következõ tulajdonjog-rendezési és együttmûködési megállapodást már aláírásra készen küldte, de a formai bûvészkedés mögött semmiféle engedmény nem volt: „az Egyház a mai világban sem térhet ki gyógyító tevékenységének kétezer éves apostoli küldetése elõl”. A megoldás: önálló rendi kórház. Pont. Másik megközelítésben: „az intézet érintett fõorvosainak egyhangú állásfoglalása szerint is adottak már az újramûködtetés feltételei…” Az intézet kevésbé magasröptû elvei: 1. A rend tulajdonjogi és karitatív mûködési igénye jogos. 2. Az ORFI egységét fenn kell tartani. 3. Garanciák kellenek a kórházi feladatok ellátására, finanszírozására. A fa-vaskarika elgurult a miniszterig – de tudtunkkal õ nem reagált. Az ORFI Igazgató Tanácsa úgy vélte, partnerük olyan mértékben eltér a közösen elfogadott elképzelésektõl, hogy nem tudható, mirõl lehetne tárgyalni. Bálint Géza válasza szerint a korábbi status quo helyreállítása nem válhat újabb igazságtalanság forrásává, vagyis az intézet megszüntetésévé. Ugyanis, ha a rendi kórház kiválna, elengedhetetlen az intézeti infrastruktúra – élelmezés, energia, mûszak; diagnosztika: röntgen, laboratórium, patológia –, és a nélkülözhetetlen klinikai osztályok – akut belgyógyászat, sebészet, ortopéd sebészet, ambulanciák – pótlása. Ez irreálisan nagy költségvetési terhet jelentene. De egyáltalán. Mi lenne a status quo? Tudni kellene a minisztérium és a társadalombiztosítás álláspontját: az irgalmas rendi kórház ORFI-n belül, vagy önállóan mûködve is vállalhatja az országos intézet – többek között egyetemi oktatási – feladatait, és azokhoz milyen költségvetési és társadalombiztosítási támogatást kap? A katolikus egyház elfogadja, vagy nem, hogy a rendi kórház egy állami intézmény keretében mûködjön? A tárcaközi bizottság hozzájárul-e, hogy az irgalmas rend a visszaigényelt in91

gatlanjait az ORFI keretei között mûködtesse, vagy csupán önálló kórházként? Felkérik a rendet, vizsgáltassa meg, hogy a visszaigényelt ingatlanok kerülhetnek-e alapítványi tulajdonba, és egy alapítványi kórház megkaphatja-e az állami és egyházi jogosítványokat? Noha ez de facto ellentmond a törvénynek, hiszen az ingatlant az egyháznak kell visszaadni, az intézet különös helyzetében az alapítványi forma jelenthetné a megoldást. Megvalósíthatná az egyház igényét, és az intézet is elláthatná állami szakmai feladatait. A Kiskórház átadása lenne a legegyszerûbb. Az ORFI az itt lévõ energiaközpontjának használata fejében kész fizetni az épület fenntartását és közüzemi díjait. A Hild–Császár mûemlék komplexum, ideiglenesen sem vonható ki az állami tulajdonból. (Akár véglegesen is kivonható parlamenti jóváhagyással és a védettség fenntartásával – P. Á.) Egyébként is ott folyik az ORFI reumatológiai, fizioterápiás és rehabilitációs tevékenysége, amit „ismereteink szerint a rend szakmailag nem képes és nem is óhajt mûködtetni”, ezért errõl csak a késõbbiekben tárgyaljanak. (Az idézett mondat után óhatatlanul felmerül kérdés, a sebészetet vagy a belgyógyászatot mitõl képes a rend mûködtetni? – P. Á.) Bálint Géza egyszerûen azt hitte, hogy a minisztérium, a társadalombiztosítási fõigazgatóság az egyházzal – a törvényi kötelezettséggel! – szemben is az állam érdekét – vagyis az õ javaslataikat! – fogja védeni. Ám most is, mint húsz éve folyamatosan, a kormány zavarba jön egyházi ügyekben, és kiszámíthatatlan döntések születnek. A fõigazgató ekkor már csak egy alternatívát, azaz két megoldást javasolt a rendnek. Az alapítványi változat szerint a rend és az ORFI felkéri az államot az alapítvány létrehozására. Az alapító okirat leszögezné: ezeken az ingatlanokon kizárólag az ORFI és ezen belül az irgalmas rendi kórház mûködhet egységes intézményként. Az alapítvány kuratóriumában az állam és az egyház, a rend képviselõi csak teljes egyetértéssel dönthetnének. Az irgalmas rendi kórház önállósága az ORFI-n belül így nézne ki: a rendi kórház osztályai, részlegei a tevékenységükkel arányos elkülönített költségvetéssel dolgoznának. Autonómia egyes szer92

vezeti kérdésekben: önálló testület, választott vagy az egyház által kijelölt vezetõvel, aki egyben az ORFI fõigazgató-helyettese. Az autonóm irgalmas rendi kórház a Nagykórház és a Kiskórház épületeiben mûködne, a Hild–Császár komplexumban pedig az ORFI szakmai munkája folytatódna a régi szervezeti rendben, nem alapítványi formában. (Hajdan ez volt egyedül alapítványi tulajdon – P. Á.) A másik ajánlat a Nagykórház és a Kiskórház átadása a rendnek, az értéknövekedés – állami? – megtérítésével. (Ezt a törvény nem tette lehetõvé.) Továbbá az ORFI kérte a mûködéséhez nélkülözhetetlen és már felsorolt egységek megváltását költségvetési pénzbõl, sõt azok felszerelésérõl sem akart lemondani. Bálint Géza végül felkérte a rendet, hogy a Mûvelõdési és Közoktatási, valamint a Népjóléti Minisztérium illetékeseivel tisztázzák elképzeléseik realitását és jogszerûségét. Az alkudozás taktikázás is. Bálint dr. ekkor például sebészetet is igényelt, amire a reumásoknak kevésbé van szüksége. Ám az egyházak ingatlanigényeivel foglalkozó kormánybizottság ülésén Pálos Miklós a Miniszterelnöki Hivatal államtitkára bejelentette, hogy a költségvetési keret nem elegendõ az igények fedezésére.18 Az ORFI pedig rájött, az egyik vasa elolvadt a tûzben: az alapítványi forma a kórház számára hátrányos. Az átalakításhoz több tízmillióért kellene teljes vagyonleltárt készíttetni és megszüntetni az ORFI-t, mint költségvetési szervet, ezzel annullálni a megszokott pénzügyi-számviteli rendszert. A dolgozók elestek volna a közalkalmazotti kedvezményektõl, a 13. havi bértõl, a jubileumi jutalomtól. Bár az állam sosem öntötte a beruházási pénzeket, szponzoroktól ennek a töredéke sem teremthetõ elõ. (Az irgalmas rendi kórháznak máig ez az egyik gondja). Noha Neumark Tamásnak a javaslatok elbírálásához nem állt a rendelkezésére apparátus, két héten belül válaszolt Bálint Géza levelére. Hangsúlyozta, a rendi kórház visszakérésével nem ve-

18 T. A.: Kormányrendelet – titokban. Módosítják az egyháziingatlan-törvényt? Népszabadság, 1992. október 11.

93

szélyeztetik az ORFI mûködését. Sõt. Például a közös felügyelõbizottság harmonikus együttmûködést teremtene a felek között. A szolgáltatásokról, illetve a közös infrastruktúráról is megegyezhetnek. De meg kell szüntetni a tulajdonviszonyok bizonytalanságát. A rend a „feladattal együtt kívánja átvenni a kórházát, így elõítélet nélküli együttmûködés alakulhat ki”. Annak a vizsgálata pedig, hogy a rend alkalmas-e kórházának átvételére, Neumark szerint, beavatkozás a belügyeikbe. Állította, hogy „a rend birtokában van azoknak a feltételeknek és eszközöknek, amelyek kórházának mûködtetéséhez szükségesek!” – ennek ellenére nem zárkóznak el, hogy a használatbavétel fokozatos legyen. De minden tárgyalás elõfeltétele a tulajdonjogi rendezés! Ez elõtt közalapítványról vagy bármirõl beszélni nincs értelme. Ami pedig a kórház teljes átadását illeti: ez lehetõséget adna a tárgyalások eredményes folytatására. Egy hét múlva „Tamás” bejelentette „Kedves Gézá”-nak, hogy meddig lesz szabadságon, de elõbb még egy másik levélben terjedelmesen felvázolta, hogy az ORFI két önálló szervezetbõl fog állni: a Budai Irgalmasrendi Kórházból, és az állami intézetbõl – közös felügyelõbizottsággal. A rendi kórház meglehetõsen magyartalanul megfogalmazott, helyenként faramuci szervezeti és mûködési szabályzatát részletesen vázolta is. „Külsõ kapcsolatokban a Rendet választott és kinevezett elöljárói (generális, provinciális, perjel) képviselik. A nevezettek felebaráti szereteten alapuló hatásköre kiterjed azokra is, akik intézeteiben a betegeket ápolják, és gondozzák – akár egyházi, akár világi személyek … A Rend kórháza a keresztény erkölcs és vallás eszméjét vallja filozófiájának. Ennek alapjai: Fogékony érzékenység megkövetelése az emberi szenvedés iránt. Tisztelet az emberi személyiség integritása, méltósága és szentsége iránt. Könyörületes törõdés a szenvedõ ember iránt. Állandó és következetes figyelem a beteg ember teljessége, egésze iránt, beleértve magasabb rendû szellemi és testi jólétet is. 94

A kórház szolgáltatásait és mûködését azok az eszmények határozzák meg, amelyek értelmében az egészségügyi ellátás és gondozás a teljes ember szellemi, lelki, pszichológiai, szociális, emocionális jólétét kell hogy szolgálja az alábbi elvek szerint: 1. Valljuk, hogy minden ember Isten képére teremtetett és így Isten adta joga van az élethez fogantatása pillanatától egész életén keresztül haláláig.(…) 3. Valljuk, hogy tevékenységünkkel elõ kell segítenünk mindazokat a folyamatokat, amelyek az adott társadalom szükségleteinek kielégítésére irányulnak.(…) 5. Mindazokat, akik a Rend bármely intézményével munkavállalóként kapcsolatban állnak munkatársainknak tekinthetjük, velük szemben tisztelettel, megbecsüléssel és igazságosan járunk el. Vonatkozik ez minden munkatársunk hozzátartozóira, a Rend barátaira, jótevõire és gondjainkra bízott betegek hozzátartozóira is. (…) 7. Valljuk, hogy minden embernek, akit befogad a keresztény egészségügyi szolgálat, biztosítani kell személyi értékrendjének elfogadását, személyi fejlõdésének lehetõségét, és ha szükséges a megfelelõ anyagi kártalanítást. (? – P. Á.) 8. …Intézményünkben csak akkor alkalmazunk újabb diagnosztikai és terápiás módszereket, ha azok nincsenek ellentétben a Rend küldetésének alapelveivel… (? – P. Á.) 10. Betartjuk az Egyház erkölcsi utasításait és támogatjuk az irgalmas rendi testvérek magyarországi területét (sic!). 11. Valljuk, hogy mindazok az értékek és elvek, amelyeket magunkévá teszünk, a társadalom javát szolgálják, és el vagyunk kötelezve, hogy megtegyük mindazokat a lépéseket, amelyekkel a kórház identitását megvédjük. 12. Kijelentjük, hogy senki sem különböztethetõ meg – akár alkalmazottja, betege vagy hozzátartozója a kórház személyzetének –, kora, neme, vallása, világnézete, hátrányos helyzete, nemzeti és etnikai hovatartozása, ill. betegsége alapján.” Neumarkék már ekkor leírták, hogy a kórház neve: Budai Irgalmasrendi Kórház, tulajdonosa a magyarországi irgalmas rend, és nyolc évvel késõbb így is lett, noha, maga Neumark Tamás gyakorlatilag persona non grata lett a BIK-ben. 95

Szusszanjunk egyet. – 1989-ben kerültem az ORFI-ba – idézi fel egy, az intézetbõl régen elkerült, fõorvos, akit 1990-ben osztályvezetõ-helyettesként beválasztottak az ORFI második orvosi tanácsába. – Azt hiszem, a politikai nézet is befolyásolta kinek-kinek a véleményét az intézet jövõjérõl. Akik jobb felé húztak, azok inkább a szétválást, akik bal felé, azok inkább az egyben maradást pártolták; ez utóbbiak voltunk kevesebben, de én nem voltam párttag soha. 1989-ben egy kolléga a beteghordóval küldte vissza a párttagkönyvét, hogy ez neki már nem kell, aztán MDF-es lett majd MIÉP-es. Elvtársai közül páran kirakatták osztályuk ajtajára: „Istenben áldott boldog karácsonyi ünnepeket kívánunk!” – ez a fordulat elég visszataszító volt. Azt nem tudom, hogy Neumark jogosan akarta-e, amit akart, igaza volt-e, vagy csak a helyét kereste, és neofitaként pápább volt a pápánál. Fiatal voltam, elsõsorban a szakma érdekelt. Nem láttam át a dolgokat, befolyásom sem lehetett rá, de Bálint Gézát nagyra becsültem. Tárgyalási alap híján Bálint Géza sokadszor is megpróbálta megértetni az ügyet Neumarkkal. „Az Ön tervezete szerint a leendõ irgalmas rendi kórház és az ORFI megmaradó része két különbözõ igazgatás alatt, két különbözõ szervezeti mûködési szabályzat alapján dolgozna… Ez az ORFI szétválását jelenti, és ellentétben áll mind a Népjóléti Minisztérium mind a Magyar Püspöki Kar 1991. évi állásfoglalásával, mely szerint olyan megoldást kell keresni, mely megõrzi az ORFI egységét. A Rend tervezete [pontosabban: Neumark ábrándja – P. Á.] nem ilyen, annak dacára, hogy az ORFI igazgatása több alternatívát is felvetett… Sajnos, az ORFI számára a kormány aligha tudja biztosítani a mûködéshez szükséges infrastruktúrát, diagnosztikát, ortopédiai osztályt és szakambulanciákat. Ezek nélkül a világ legnagyobb, igen jó nemzetközi reputációjú, reumatológiai kórháza mûködésképtelen.” Érdeke ez a magyar egészségügynek, a Magyar Köztársaságnak, vagy a magyar katolikus egyháznak? A közalapítványi formát Bálint Géza még mindig az egyetlen lehetséges megoldásnak nevezte, szerinte ezen belül mûködhet a rendi kórház. Hozzák tetõ alá egyszerre a tulajdonjog átadását és az alapítványt! 96

Neumark Tamás, mintha tapasztalt menedzser lenne, válaszában taglalni kezdte az ORFI felépítését, szakmai programját, sõt kérte, egyeztessék vele is a fõorvosok kinevezését, nyugdíjaztatását és a gazdasági-pénzügyi kérdéseket. A fõigazgató felvilágosította: ezek nem témái a megbeszéléseiknek. Kérte Neumarkot, ne csak emlegesse, adja jelét is kompromisszumkészségének, mert eddig egyetlen alternatív javaslatot sem kaptak tõle. Az 1992. szeptember elsejei egyeztetõ tárgyaláson az ORFI-tól nyolcan, a rend képviseletében hatan gyürkõztek neki a zongorának, kétévi küszködés után, hátha meg tudják legalább mozdítani. Neumark úgy érezte, mit neki páncéltõke, kiviszi õ egyedül is, hiszen az övék! És a hit csodákra képes! Vagy nem. Megszámlálhatatlan levél- és szóváltás után ez már a második hivatalos egyeztetõ tárgyalás volt. Ha három nekifutásra sem lesznek képesek megegyezni, jön az állami-egyházi döntõbizottság. Imamalmuk mégiscsak ábrándokat õrölt, a jegyzõkönyv tizenhat oldalas lett.19 Bálint Géza megadta a hangot: az átadásnál figyelembe kell venni, hogy az irgalmas rend tudná-e mûködtetni a kórházat. Szükségesnek tartotta megemlíteni, hogy mindhárom igazgatójuk elkötelezett az egyház iránt, mintha arról lett volna szó, hogy beléphetnek-e a rendbe. Neumark: Tudni kell, hogy 1989 februárjában volt az elsõ parlamenti felszólalásom a rendi kórház és a pécsi rendház visszaállítása érdekében. (Az ismert „parlamenti felszólalás” szövegében nem szerepel sem az irgalmas rend, sem a Pécs, sem a rendház szó – P. Á.) Felidézte a római perjel válaszát Csehák Judit miniszter ajánlatára: „Magyarországon a rend még nincs abban az állapotban, hogy felelõsséggel átvegyen egy kórházat.” Ám az intézet nem kérdõjelezte meg soha a rend tulajdonjogát. Vita a mûködtetésrõl, és a fenntartásról van, de ezekre õ nem kívánt kitérni. Minden csak a tulajdonjog tisztázása után jöhet szóba! Bálint: Az én feladatom az ORFI-t mûködõképes állapotban tartani. A külön igazgatás, külön szervezeti szabályzat elfogadha-

19

A jegyzõkönyveket erõsen rövidítve, szerkesztve közöljük.

97

tatlan. Az lenne a jó, ha az egyház megkapná a tulajdonát, ám a mûködési egység megmaradna. Majd ismertette a három alternatív javaslatot. Dr. Gerinczy András, az irgalmas rend ügyvédje: Az alapítványi kórház nem jó, mert összeköti az államot és az egyházat, ami negatív megítélés alá esik. Neumark: Anakronisztikus lenne, ha Magyarországon most újra összekötnénk az államot és az egyházat. Az irgalmas rend jövõje azon múlik, lesz-e saját kórháza. Semmilyen világi beleszólást nem lehet elfogadni, ezért kénytelenek vagyunk a teljes szétválást kérni. Dr. Balla Miklós, az ORFI ügyvédje: Miért kötné össze az alapítvány az államot és az egyházat? Neumark: Magyarországon az egyház jövõjének alapja a tiszta tulajdonjog. Dr. Hodinka László, az ORFI fõigazgató-helyettese: A rend szándéka a teljes önállóság, és ezzel a céllal valóban összeegyeztethetetlen az alapítványi forma is. Én a törvény félreértésének tartom, hogy elõször a tulajdonjogról rendelkezzünk, utána jön minden más. Ha a tulajdonjogot szigorúan vesszük, akkor nem négyszáz ágyról van szó, hanem mintegy ezerkétszázról, vagyis az intézet négyötödrésze elvész. Más megoldást kell találnunk, mert felelõs állami vezetés ebbe nem mehet bele. A törvény szerint a vegyes bizottság is mérlegelni fogja, hogy az állami feladattal mi lesz. Az nem megy, hogy egyezzünk meg a tulajdonjogról, aztán az ORFI igényelje, amire szüksége van. A megállapodáshoz költségvetési garancia kellene. De nem hisszük, hogy az állam képes kiváltani az intézet négyötödét. Neumark: Jegyzõkönyvet írunk alá, hogy a rend, tekintettel a kompenzációra lemond az ORFI javára a Császár-épületrõl. A jelenlegi tárgyalás csak a Nagy- és a Kiskórházat érinti. A Rend nem fog semmiféle állami kompenzációt kérni. Saját erõbõl képes gondjait megoldani. Bálint: A rend semmilyen együttmûködést nem akar a megmaradó ORFI-val. Mivel az országos intézet önálló infrastruktúra, saját igazgatás, saját diagnosztika, továbbá ortopédiai osztály nélkül 98

nem képzelhetõ el, kikötjük, hogy ennek a pótlására szükségünk van a rendtõl vagy a kormánytól. Dr. Temesi Tibor, az irgalmas rend jogi megbízottja: Az államnak nincs arra pénze, hogy két ORFI-t csináljon, nincs is rá szükség. Bálint: Javaslom, lépésenként hajtsuk végre az átadást. A Kiskórházban van az ORFI energetikai központja és az OTE Reumatológiai és Fizioterápiás Tanszéke. Ezt kivonjuk, felszabadítjuk az épületet a rendnek. Megegyezünk, hogy az energiaközpont továbbra is ellátja az egész ORFI-t. Temesi: Miért nem maradhat ott a tanszék? Bálint: Mert ez is az állam és egyház „nem kívánatos” együttmûködése lenne. Temesi: Pécsett szerzõdéssel átvettük a tulajdonjogot, és a klinikák maradtak, de a rend biztosítva van. Ha tisztességes szerzõdéssel csak a tulajdonjogot rendezzük, az ORFI miért nem dolgozhat tovább, ahogy kezdettõl mondtuk? Bálint: Semmi akadálya, ha elfogadjuk a generális atya javaslatát, hogy visszakapják a tulajdont és kilencvenkilenc évre az ORFI mûködteti az intézetet. Ezt azonnal aláírom. Neumark: Ha a tulajdonjogot tisztáztuk, lehet ütemtervet készíteni, hogy rend miként veszi használatba a kórházát. Akkor lehet beszélni, hogy elõször a Kiskórházat, vagy az ortopédiát intézzük-e. A rendnek idõ kell ahhoz, hogy képes legyen üzemeltetni a kórházat. Bálint: Már nyilvánvaló, hogy a rendnek nem érdeke az együttmûködés. Neumark: Ha a tulajdonjogokat nem tisztázzuk, az intézet nem fog pénzhez jutni. Célunk az intézet személyi állományának megmentése, nemzetközi reputációjának megtartása. Bálint: A rend ebben a pillanatban átveheti a Kiskórházat. Amint az ORFI-nak lesz konyhája, infrastruktúrája, megkapja a Nagykórházat is. Temesi: Nem értem, miért kell két konyha? Bálint: Azért, mert más konyhájában nem ugyanazt fõzik, mint a sajátban. 99

Neumark: Ha módomban fog állni, azon leszek, hogy a dél-budai kórházaknak – a Margitnak, a Jánosnak, az ORFI-nak – egy mosodája, egy konyhája legyen. Ha nincs tulajdonjogom, nem tudok megegyezni a Világbankkal kölcsön ügyben. Bálint: A Világbank szándéknyilatkozatot tehet, hogy a rendi tulajdonba ennyit és ennyit hajlandó beruházni ilyen és ilyen célra. Dr. Vincze László, az ORFI gazdasági tanácsadója: Ha a tulajdonjogot visszaadjuk, de a kórház egy ideig az ORFI használatában marad, nem lehet rá felvenni egy fillért sem. Ha az enyém a használati jog, milyen alapon veszel föl rá te hitelt? Neumark: A tulajdonjogot tisztázzuk, és megállapodunk, hogy a rend milyen ütemben kapja meg a használatot. Nem öt-hat év múlva, hanem még ebben az évben tisztázni kívánjuk a tulajdonjogot, különben elveszítjük a tárgyalási pozícióinkat, sok millió dollárral együtt. Egyszer már elvesztettünk hétszázmilliót (? – P. Á.), többé nem fogunk kockáztatni. Bálint: Ennek a hétszázmilliónak semmi bizonyítékát nem láttuk. Vincze: Megkérdezném, a Tamás által vázolt rekonstrukció alatt hogy képzelik el az ORFI mûködését; a kórszövettan, a diagnosztika, a konyha, a mûszaki részleg, a mosoda hogy mûködik? Hova vigyük az 540 négyzetméteres ügyvitelt, szervezést, az ORFI igazgatását? Temesi: Az ezernégyszáz ágyból nyolcszáz átmegy a rendhez. Nyilvánvaló hogy a kisebb ORFI nem fog továbbra is ennyi embert alkalmazni, egy részüket átveszi a rend. Gerinczy: A fõigazgató úr javasolta a lépcsõzetes megállapodást. Kérnék egypár napot, hogy átgondolhassuk. Csak akkor van értelme a további tárgyalásnak, ha két dologban meg tudunk egyezni. Az egyik a közalapítvány, a másik, hány évre kapna használatot az ORFI. Neumark: Ha a tulajdonjog tisztázott, a rend hajlandó tárgyalni arról, hogy milyen ütemben veszi át az épületeket. Kompenzálásként lemondunk a Császár-épületrõl. Ám az ügyet nem lehet szeptember 21-énél tovább húzni, mert akkor az egyeztetõ bizottság dönt. 100

Bálint: A tulajdonjogot soha nem vitattuk, de a továbbmûködés feltétele tisztázatlan. Neumark: Hajlandók vagytok összeírni a feltételeiteket? Ha ezeket megkaptuk, az ügyvéd urak összeülnek. Szeretném, ha a fõigazgató úr hozzájárulna, hogy létrehozzunk egy öttagú irgalmas rendi orvosi tanácsot, hogy a jövõben ne csak rám háruljanak a szakmai problémák. Hodinka: Én is fenntartom, hogy az alapítvány jelentené mindkét félnek a legnagyobb anyagi biztonságot. Ha az egyház megengedi, az ORFI változatlanul marad állami intézmény. Az ORFI-n belül a tulajdon nem állami, és nem egyházi, hanem közös. Föl lehet sorolni, hogy a fõigazgató úr milyen jogköröket ad le az irgalmas rendi kórház igazgatójának. Megoldható az állami költségvetésbõl, támogatásokból folyó összegek elosztása. Bálint: Sokkal hamarabb, mint bármi más. Neumark: Április 21-ei tárgyalásunkon megállapodtunk a közös rendi, állami felügyeleti bizottság felállításában. Ehelyett be lehet tenni a közalapítványt vagy bármit. Nem azt mondom, hogy meg akarunk egyezni, csak azt, hogy április 21-én ezzel keltünk fel ettõl az asztaltól, de nem történt semmi. Ahhoz, hogy ebbõl az intézetbõl irgalmas rendi kórház legyen, megvalósítási projekteket kell összeállítanom. Kérem, hogy bizonyos egységek mûködési tervezéséhez kapjak segítséget. Bálint: Mindenben tájékoztattunk, mindig szót kaptál. Közölni fogom, mibe nézhetsz bele, attól függõen, hogy meg fogunk-e állapodni, vagy sem. Az irgalmas rendi kórház mûködtetésére az intézeten belül természetesen semmiféle fõorvosi tanács nem jöhet létre. A felek megállapodtak, hogy 1992. szeptember 16-án újból öszszeülnek. Aztán azon az ülésen csak abban egyeztek meg, hogy ügyvédeik közös ajánlást dolgoznak ki, és szeptember 28-án tartják a harmadik egyeztetõ tárgyalást. Balla ügyvéd úr (ORFI) a közalapítványi okiratba be is építette az irgalmas rend alapszabályát. Csakhogy Gerinczy ügyvéd úr szerint az alapítványi forma mégsem felel meg a rendi kórház önállósági követelményeinek. Fél év alatt adtak az ügynek egy újabb pofont. Bálint: Tudtommal az ügyvéd urak megegyeztek. 101

Neumark: Csak tárgyaltak. Az alapítvány elfogadhatatlan az irgalmas rend számára. Mi azért ültünk le, hogy a tulajdonjogot tisztázzuk. Ha folytatjuk az eszmecserét, a rend elveszti minden hazai és külföldi támogatóját. Tisztelettel bejelentem, hogy a rend nem folytatja a kétoldalú tárgyalásokat. Bálint: Ez meglepõ, mert korábban arról beszélt Neumark dr., hogy a rend akár tíz alkalommal is meghosszabbítja a tárgyalásokat. Az alternatívákat szeretném még egyszer felsorolni… Gerinczy: Nekünk a tulajdonjog visszaadása a lényeg. Bálint: A Kiskórház tulajdonjogáról használatbavétellel együtt aláírhatjuk a megállapodást. Ha a Nagykórház tulajdonjogát aláírnánk úgy, hogy semmi garanciát nem kapunk a diagnosztika, ortopédia és az infrastruktúra pótlására, leállhatna az intézet. Neumark: Felajánljuk az infrastruktúra használatát. Bálint: Ha az ORFI a rend tulajdonában mûködne, még több konfliktus lenne. Neumark: Ha ma aláírjátok a tulajdonrendezési megállapodást, nyomban aláírunk mindent. Balla: Tehát visszakapjuk a használati jogot? Temesi: Az ORFI mûködne tovább, mint állami kórház. Neumark: Így már tudunk tárgyalni a külföldi beruházókkal. Tehát még egyszer: a tulajdonjogot kell aláírni, kikötve, hogy a használatbavételt megtárgyaljuk a kölcsönös érdekek szem elõtt tartásával. Bálint: A használatbavétel feltételeinek kidolgozása elõtt nem tudjuk átírni a tulajdonjogot. Nem vagyok följogosítva, hogy aláírjam az országos intézet szétszedését. Neumark: A rend ezt a tárgyalást befejezettnek tekinti. De hajlandó négy-öt héten belül valamilyen megállapodás lehetõségét kidolgozni; a tárgyalásokat visszahozni erre a szintre. Bálint: Akkor most folytatjuk, vagy nem? Neumark: Tudatjuk a kormánnyal, de ha közben megegyeznénk, visszalépünk. Bálint Géza bejelenti: Az ORFI és az irgalmas rend tárgyalásai megegyezés nélkül befejezõdtek, a résztvevõk a döntést a kormánybizottság elé terjesztik. 102

– Vajon honnan vette Neumark Tamás a bátorságot, és a fõperjel állásfoglalásaival teljesen ellentétes érvanyagot? – kérdeztem Bálint Gézától. – Tudta, hogy Róma messze van. Neki kevés volt a Kiskórház. Nyilvánvaló volt Tamás törekvése az igazgatói székre. Végül semmire sem jutott.

Hátrább az agarakkal! E huzakodás közben Brian O’Donnell atya válaszolt Neumark Tamásnak. A „filozófia és a tudományok doktora” (szólt a címzés) 1992 augusztusában javasolta az „Isteni Szent János Irgalmas Testvérek Kórház” felállítását. A rend generálisának gondolatfûzése megerõsíti, hogy a szerzetesi buzgalmú Neumark a tárgyalásokon leginkább önmagát képviselte. A saját akaratát vitte át – erõszakolta rá? – Hilár atyára is, orvoskollégáira is, a munkahelyére is, az ORFI-ra is. De lássuk a Rómából érkezett levelet: „Megkönnyebbüléssel olvastam, tisztában van azzal, hogy Magyarországon a rend sem jelenleg, és úgy tûnik, hosszú távon sem képes a tervezetet finanszírozni vagy igazgatni … A rend feladatának és kötelességének tartja az 1950-es államosítás elõtt tulajdonát képezõ telkek, épületek és berendezési tárgyak feletti tulajdonjogának elismertetését, mert felelõs azért, hogy ezek a javak a nép javára egyházi feladatukban maradjanak. Valószínû, az ezekbe fektetett tõke lehet az egyetlen forrása a rend karitatív tevékenységének, ebbõl lehet új vallási és szakmai hivatások képzését finanszírozni, és az idõs, ápolásra szoruló testvérekrõl gondoskodni. Jelenleg és a közeljövõben nem lesz a rendnek Magyarországon elég testvére egy kórház személyzetének felállításához, sem egy rendtagokból és világiakból álló személyzet felállításának megszervezéséhez. A testvérek nem rendelkeznek elég tapasztalattal ahhoz, hogy hatékonyan igazgassanak és vezessenek egy kórházat (hasonlóképpen nem rendelkeznek egy kórház berendezéséhez és fenntartásához szükséges gazdasági eszközökkel sem). 103

A dolgok mai állása szerint rendünk Magyarországon a jövõben valószínûleg más irányban fog tevékenykedni, mint a múltban, és elõrelátható, hogy nem fogja átvenni kórházak irányítását. A rideg valóság, hogy a hozzánk hasonló, hagyományosan a gyógyításban tevékenykedõ rendeknek, nincsenek már erre a munkára elhivatott tagjai. Nem is jutnak ehhez elég adományhoz… A rend mindig gondolt arra, hogy az egyház vagy tagjai egyesületet alapítanak a rend egykori egészségügyi intézményei igazgatására. A rend kész együttmûködni ilyen egyesülettel, és szívesen delegálná képviselõjét az igazgatótanácsba. A magyarországi körülmények között azonban a rend nincs abban a helyzetben, hogy kezdeményezze egy ilyen egyesület alapítását. Ez inkább az illetékes egyházi hatóságoktól vagy a világiak olyan csoportjától induljon el, akik igénylik az egyház hatásos tevékenységét az egészségügyben, és hajlandók is ennek szellemében cselekedni. Tegyük fel, hogy elismerik a rendet egykori budapesti javai tulajdonosának. Ha az egyház (én abból indulok ki, hogy a bíboros egyetért és támogatja kezdeményezését) Budapesten egy katolikus kórház felállítását kívánja, akkor rendünk természetesen kész együttmûködni e terv megvalósításában, és rendelkezésre bocsátaná tulajdonát. Ehhez a következõket jegyezném meg: 1. A tervezett kórházat ne az Irgalmas Testvérek Kórházának nevezzék, hanem inkább Budapesti Katolikus Kórháznak, vagy valami hasonlónak. 2. A tervezett alapítványt ne az Irgalmas Testvérek Kórház Alapítványának nevezzék, hanem inkább a Budapesti Kórház Alapítványnak, vagy valami hasonlónak. 3. Az épületek maradjanak továbbra is a rend tulajdonában, de a kórház (azaz a tevékenység, amelyet ezekben az épületekben végeznek), ahhoz a testülethez tartozzon, amely vezeti a kórházat. 4. A rend kész delegálni képviselõjét a kórház igazgatótanácsába (a nevezett képviseletet egy vagy több az osztrák vagy más német nyelvû tartománybeli testvér láthatná el). Mint ahogyan ezekbõl a megjegyzésekbõl kiveheti, különböznek a nézeteink arról, hogyan lehetne az Ön által kezdeményezett 104

tervet megvalósítani. Ön azt ajánlja, hogy a rend, természetesen az összes lehetséges segítséggel és támogatással vegye át a budapesti kórház irányítását. Én azt ajánlom, hogy a kezdeményezés és a felelõsség egy olyan csoporttól származzon, amely egy ilyen kórházat óhajt vezetni. A rend hozzájárulása abból állna, hogy tulajdonát átadná erre a célra. Októberben találkozom Rómában Dömötör Hilár atyával. Ekkor beszélni fogok vele errõl a tervrõl, és meg fogom kérni Emerich Steigerwald testvért, hogy a továbbiakban foglalkozzon az üggyel. Nekem erre a kényes dologra egyszerûen nincs annyi idõm, amennyi szükséges lenne. A legjobb kívánságokkal üdvözli önt Brian O’Donnell testvér, fõperjel.” A generális levele óvatosabb, mint amit januári ORFI-s látogatása után írt. Ebben nem kerül szóba az intézet sorsa (egyszerûen nem ez a téma, ám a Neumarknak írott levelét elküldte Bálint Gézának is). Bár O’Donnell „feltételezi”, hogy Paskai László bíboros támogatja a fõorvost, véleménye mégis ellentétes Neumark álláspontjával. Látjuk, a kórház irányítását csak valamiféle egyházi, esetleg civil kezdeményezésû egyesületre bízná, de az sem viselhetné a rend nevét, de még igazgatótanácsi képviselõjük sem Neumark Tamás lenne. A fõorvos szerepérõl (jövõjérõl) nem ejt szót, nem biztatja, sõt, határozottan visszafogja. Ez után Neumark Tamás – a fõigazgató javaslatával egyetértve „elsõ lépésként és haladéktalanul” visszakéri a Kiskórházat. Indítványozza, rendeljenek tanulmányt egy független szakértõ cégtõl az állami és rendi kórház együttmûködésérõl. – Az elsõ pillanattól kezdve tudtam, hogy a magyar irgalmas rend nem alkalmas egy kórház kormányzására – állítja Neumark dr. – A második pofon az volt, amikor kiderült, hogy az osztrákok sem vállalják a rendi kórház mûködtetésének a terheit. Akkor találtuk ki, hogy csináljunk alapítványt, próbáltunk befektetõket keresni. A fõorvos sebbel-lobbal összehozza a Magyar Irgalmasrendi Kórház Alapítványt. Dömötör Hilár perjel az aláíró, de az alapítványi székhely már nem Pécsett, hanem kézközelben, a budai 105

konventben van. Alapításának célja a „magyar irgalmas rendi kórházak és gyógyszertárak mûködtetése és szervezése”. Továbbá mindaz, amit addig Neumark Tamástól hallani és olvasni lehetett, sõt még több. Például: „Egyházi és világi személyek spirituális, egészségügyi, mentálhigiénés és gondozói oktatásának, képzésének graduális és postgraduális szintû támogatása [sic!]. Külföldi és belföldi ösztöndíjak és tanulmányutak elõsegítése és támogatása.” Az alapítvány induló vagyona kettõszázezer forint – ezzel lehetett volna vállalni feladatokat, ha az alapító Hilár atya, mármint a rend, valaha is befizette volna. A vállalt tevékenység ellátásáról 11 tagú „kezelõ szerv” gondoskodik. Az alapítvány képviselõje Laurus atya és az egész masinériát mozgató, uraló Neumark dr. – aki „kezelõnek” megnyerte Kozma Imre atyát, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat elnökét. – Az én tervem az volt, hogy mind az öt volt irgalmas rendi kórházat visszaigényeljük – mondta Neumark Tamás –, és létrehozzuk a katolikus kórházak hálózatát, még ha nem is kórház lett volna mindegyik, hanem szociális otthon is. – 1993 környékén Neumark Tamás azzal jelentkezett Kozma atyánál, hogy a váci kórházat a máltai szeretetszolgálatnak kellene megszereznie – idézi fel Schumicky András (1962), az MMSZ volt fõtitkára. – Aztán Tamás azt is pedzegette, hogy elmegy nyugdíjba és megmutatja, hogyan kell egy kórházat üzemeltetni. Õ nem akar igazgató lenni, de teljes felhatalmazást kér, és azt, hogy Kozma atya nevezze meg azt a fiatal embert, akit õ betaníthat. – Még in floribus (virágjában) csináltam a rendi kórházat, már az járt az eszemben, hogy legyen egy egyházi személy a háttérben, végül Kozma Imrére akadtam – folytatja Neumark dr. – Már 1991ben írtam neki, hogy találkozzunk. A Máltai Szeretetszolgálatnak bázisa volt, de Kozmának nem jutott eszébe, hogy kórházzal is foglalkozzon. Csak késõbb döbbent rá, hogy számára ez egy másik karrierlehetõség. Tamás „ráakadása” Kozma Imrére nem lehetett túl bonyolult, hiszen a rászorulók istápolójaként már külföldön is ismert volt, másrészt említett elsõ levelét így zárta: „Sok szeretettel ölel: Neumark Tamás”. Nyomaték kedvéért azért mellékelte a püspöki kar 106

per „Asztrik” által aláírt megbízólevelét… Az ezredfordulón aztán Kozma atya volt az, aki „egy szál hittel” megvalósította Neumark ábrándjait: neki köszönhetõ – ha… –, hogy végül is amputálták az ORFI-t, és létrehozták a Budai Irgalmasrendi Korházat. De ez még odébb van. A „budaiak” – Laurus atya, a budai konvent vezetõje, és Neumark Tamás, az MKPK Titkárság és az irgalmas rend megbízottja értesítették a kormány egyeztetõ bizottságát, hogy „a rend kórházának mûködtetését és rekonstrukcióját rendi alapítvány formájában kívánja megvalósítani, oly módon, hogy a rendi korház is garantáltan a magyar irgalmas rend tulajdonában marad. Az ORFI állami részének zavartalan mûködése érdekében a rend tulajdonjogának rendezése után az ún. Császár fürdõ területére épített sportuszodát, a jelenleg lebontott egykori Császár fürdõ területét, valamint az államosítás után a Császár fürdõ területére épített modern, hatszintes épületet nem kéri vissza… a rendi kórház mûködtetéséhez és rekonstrukciójához már eddig is jelentõs anyagi és dologi támogatási szándéknyilatkozattal rendelkezünk.” A vízilabda tehát kimaradt a programból – ebbe késõbb Kozma atya is belenyugodott, ám a Császár fürdõvel szinte egybeépített hatszintes kórházépületet megszerezte. A tárgyalások kátyúba jutása után Bálint Géza küldött néhány (több hónapos) fényképet Rómába a fõperjelnek konventjük felszentelésérõl, ahol Paskai bíboros volt a celebritás, ám Hilár atya nem vett részt az ünnepségen. Az öt- vagy hattagú rend már elég „nagy” lett, hogy többfelé húzzon. A felszentelés ürügyén a fõigazgató beszámolt a tárgyalások gyászos végérõl, hogy Neumark még a generális januári javaslatát is elutasította. Bálint Géza igazgatóként és az egyház egyszerû tagjaként is sokra tartja O’Donnell világos és ésszerû okfejtését, örülne véleményének, tanácsának. Bár a rend nevében véres csata folyt tulajdonuk visszaszerzéséért, a magyar tartományt Róma ugyan törvényesítette, de elismerésükért csak 1992 októberében fordultak O’Donnell atyához. „Arra a fontos felismerésre jutottunk, hogy az Istenes Szt. János Rend a magyar provinciában tovább tud élni és mûködni. Konk107

rétan megvizsgáltuk a mi rendi és aktuálisan lehetséges apostoli életünket. Szándékunkban áll kiképezni olyan fiatal embereket, akik utódai és fiai lesznek az Istenes Szt. János Rendnek. A Rend kiképzési programja alapján irgalmas rendi testvérekké vállnak. Megkérjük önt és a Generaldefinitorokat, hogy megfontolásuk után minket a Rend jogilag érvényes közösségének tekintsen, és mint magyar provinciát, vagy mint az osztrák provincia vice provinciáját soroljon be.” A kérelmet már csupán öt barát írta alá. A fõperjelnek elege lehetett a magyar ügyekbõl. Bálint Gézának küldött nem konvencionális karácsonyi üdvözlõ levelébe belerakta a Neumark Tamásnak írt fenti levelét. Ez „egyértelmûvé teszi az álláspontját” – írta neki válaszában a fõigazgató, majd így folytatta: „Noha a viták nem csitulnak, én optimista vagyok, és remélem, közel a megoldás. A két napja tartott püspöki konferencián dr. Neumark javasolta egy kórházi alapítvány létrehozását. A püspökök ugyan több támogatást ígértek, de az alapítványszervezéstõl elzárkóztak, és attól is, hogy bármiféle pénzügyi támogatást adjanak. Takács püspök és Paskai bíboros felszólaltak kórházunk felosztása ellen. Nagyon hálás vagyok interveniálásért. Pálos Miklós államtitkár, a volt egyházi tulajdonok reprivatizálási bizottságának elnöke meglátogatta kórházunkat. Õ ugyancsak ellene van az ORFI feldarabolásának, és annak is, hogy az esetleg leválasztott részek – ortopédia, laboratóriumok, radiológia, patológia, mûhelyek stb. – helyett épüljenek nekünk újak az öreg monostorépület melletti üres telken, a domboldalon. Remélem, sikerül mindkét félnek megfelelõ megoldást találni, ami viszonylag gyorsan meg is valósítható.” Búcsú: szeretné a fõperjelt ismét Budapesten üdvözölni. Itt-ott közben csatácskák tüze villant. A fõigazgató figyelmeztette Neumark Tamást, ne hívogassa magához az intézet vezetõit. „A napokban Andóczy Csaba, az anyaggazdálkodási osztály vezetõje számolt be nekem arról, hogy Ön két ízben hívta telefonon, hogy látogassa meg, mert ön, mint a leendõ Irgalmas Kórház vezetõje beszélgetni szeretne vele. Eljárása megengedhetetlen, és figyelmeztetem, tartózkodjék a hasonló lépésektõl. Többször közöltem Önnel, amennyiben adatokra van szüksége, azokat ki108

zárólag rajtam keresztül kaphatja meg.” Neumark kikérte magának a gyanúsítást, mire a fõigazgató azt válaszolta: „Készséggel hiszek Önnek, és mivel Andóczy Csaba igazmondásában sincs okom kételkedni, csak gondolhatom, hogy beszélgetésük során valamit félreértett” – és visszavonta a figyelmeztetést. Befejezés: „Remélem, a köztünk lévõ eddigi jó viszonyt ez az incidens nem árnyékolja be.” Az ORFI nyilatkozatot adott ki az irgalmas rendi tulajdon rendezésérõl. A közleménybõl kiderül, hogy hajdan a rend kórháza – a Frankel Leó u. 17–19. sz. alatti Nagykórház – egy-egy bel- és sebészeti osztályból, ezen belül egy-egy kis szemészeti és fül-orrgégészeti részlegbõl, kis kapacitású röntgenbõl és laboratóriumból állt (a fogászatot, a nõgyógyászatot nem említik – P. Á.), a Császár fürdõ épületében, illetve a Kiskórházban (Frankel Leó u. 54.) egyegy reumaosztály mûködött. 1951-ben ezek is bekerültek a létrehozott Országos Reuma és Fürdõügyi Intézetbe, a késõbbi ORFIba. Negyven év alatt a nemzetközi elismerést szerzett intézetben önálló fül-orr-gégészeti, szemészeti és felvételi osztály, urológia, ortopédia, patológia, kardiológia, laboratórium, immunlaboratórium, molekuláris biológiai laboratórium, elektronmikroszkópos laboratórium alakult. A Nagykórházat felújították, a tetõteret beépítették, új patológia is készült (pepitaház). Harmadik szint került a Kiskórházra, a ’70-es években ezt is felújították (itt épült fel az intézet energiaközpontja), és alagúttal kötötték össze a Császár fürdõ épületével, hogy a betegeknek ne kelljen az úttesten botorkálniuk. A fürdõ klasszicista, és romos állapotban átvett mûemlék épületét helyreállították. Az ingatlan be nem épített részén készült el 1980-ra a kórház Árpád fejedelem út 7. sz. alatti hatszintes modern épülete. Ugyanekkor az ORFI felvirágoztatta és európai szintre emelte a reumatológiát és a fizioterápiát. A nyilatkozat a továbbiakban a megegyezés ismert alternatíváit foglalja össze. Az iratot Bálint dr. azzal a megjegyzéssel küldte el a minisztériumba: „Magam, a fõigazgatói állásra való pályázatomban foglaltakhoz híven mindent elkövettem, hogy olyan megoldást találjunk, mely az irgalmas rend jogos igényeit kielégíti, ugyanakkor az Or109

szágos Reumatológiai és Fizioterápiás Intézetet nem vágja ketté. Az ORFI ugyanis szellemi kapacitása, külföldi elismertsége révén a gyógy-idegenforgalom szakmai bázisa lehet, és ezért a magyar egészségügy egyik ígéretes intézménye.” Miután Charles Robert Webster kanadai egészségügyi tanácsadó két hónap alatt az ORFI minden zegét-zugát bejárta, sõt az összehasonlítás kedvéért ellátogatott más magyar kórházakba is, azt állította: az ORFI Magyarország legjobb kórháza. Elégedett volt a külföldi betegek elhelyezésének lehetõségeivel. Az északamerikai tanácsadó inkognitóban, egy régi térdsérülésével jelentkezett kezelésre is. „Érdekesnek találtam, hogy noha csak a térdemnek volt baja, komplett kezelésben részesítették minden ízületemet.” A külföldi beteg azt is mondta: „ha bármilyen oknál fogva úgy döntenének az illetékesek, hogy az ORFI egyes részlegeit külön-külön kell mûködtetni, az nagy veszteség lenne mind Budapest, mind egész Magyarország számára”.20 „Megalapozatlan és szakszerûtlen” nyilatkozata miatt Neumark Tamás följelentette õt a kanadaiaknál, akik a volt európai szocialista országokba, átfogó program keretében, különféle szakembereket küldtek – Magyarországra ez esetben hiába. Neumark Tamás a széttrancsírozandó intézete számára a következõ nyilatkozatot prezentálta a Nagykórház 22 fõorvosától: „Alulírottak az ORFI általános kórházrészlegének fõorvosai ismételten azon véleményünket nyilvánítjuk ki, hogy az államosított irgalmas rendi kórház a XXXII/91 törvény értelmében a Magyar Irgalmas rend tulajdonába, és a rend által megjelölt alapítvány kezelésébe kerüljön vissza. A több évtizedes szakmai együttmûködés (?) fenntartását az ORFI-val mindkét fél szempontjából továbbra is kívánatosnak tartjuk.” Ez a karácsonyi ajándékuk 1992-ben önmaguknak, a hazának. – Mi bolondította meg a fõorvosi kart? Miért dõltek be Neumarknak? – kérdeztem kortársaitól.

20 Csontos János: Jobb, ha az ORFI egyben marad… Esti Hírlap, 1992. december 9.

110

– Nem tudom, bedõltünk-e – felelte Vogt Ferenc (1937) nyugdíjas fõorvos. – Változás volt, el lehetett hinni a kedvezõ dolgokat, hogy bejön a modern technika, eredményesebben gyógyíthatunk, és annak megfelelõen alakul majd a jövedelmünk is. – Furcsa idõszak volt, nemcsak a kórházban, az egész országban. Két dologgal tudom magyarázni a történteket – mondta Tanka prof. – 1991-ben voltak a fõigazgató-választások. Bálint Géza kiváló klinikus volt, az egyik legjobb reumatológus, jó kolléga, de kinevezése után ahelyett, hogy maga mellé állította volna az embereket, magára haragította õket, mint például engemet. (Szerzõdést szegve nyugdíjazták, a bíróság visszahelyezte – P. Á.) A Nagyház nemigen kedvelte õt, mert akarnok lett. Farkas Károly is az volt, Bálint próbálta utánozni, de nemigen ment neki. És a másik oldal mindent ígért. Tamás mutogatta a tervrajzokat, hogy ide ezt építik, oda azt. Arra gondoltam, ha az osztrák irgalmas rendi kórháznak csak a selejtjét kapjuk meg, akkor is európai színvonalú kórház leszünk. Érkeztek is ágyak. De utána nem volt semmi. Neumark Tamás hitelét javította, hogy elhozta a római priort. Asztrikkal is pertuban volt. Elõttem beszélt vele telefonon! – Az aláíráskor mi nem tudtunk a kórházalapítványról, azt a Tamás magának csinálta – állította Nemere Gyula fõorvos. – Mi irgalmas rendi kórházat akartunk, csak a rend kebelében láttuk biztosítottnak a kórház jövõjét, különösen az általános osztályokét. Az egész Egyesült Államokban nem volt ennyi reumaágy, mint itt! Egy kollégám kinn volt az USA-ban, és egy fél-Magyarországot ellátó kórházban három reumaágy volt különbözõ belosztályokon. Ilyen komplex reumakórház nem volt a világon, még a reuma tanszéket is megkaptuk! Volt itt egy kanadai szaktanácsadó és a kórház átvilágításáról szóló beszámolóját úgy kezdte: „Az önök betegeinek a háromnegyede Kanadában nem fekszik kórházban, többsége betegnek sem számít.” Ilyen helyzetben az ember csak arra következtethet, hogy ez a kórház hosszú távon nem maradhat fenn. Azért, mert Juli nénit meleg vízbe kell rakni, vagy nem tudják otthon ellátni, nem kell kórházba fektetni. Vigyék inkább a Hiltonba, az olcsóbb, mert londinernek nincs orvosi diplomája! A világ legdrágább szállodája a kórház. Visszatérve az aláíráshoz, 111

nyilvánvaló volt, hogy csökkenteni kell az ágyak számát, és nem tudtuk, mi lesz a jövõ, Bécsben viszont az egyik legjobb kórház az irgalmas rendi. (A gyengébbek között – P. Á.) Praktikus oka volt, hogy kiálltunk a rendi mûködés mellett. Neumark kiváló ember. Azt mondta, elvégezte a teológiát, és mi ezt nem vontuk kétségbe. Õ kezdte el az irgalmas rendi ügyet, de õ maga nem volt karizmatikus, szakmai bakugrásai miatt igazán hiteles sem. Elõször a sebészetre került, ahol nem állta meg a helyét, aztán a röntgenbe, ott sem állta meg a helyét, majd jött az elektronmikroszkóp. Nem bíztunk benne igazán. A magyar rend valóban nem volt alkalmas a kórház ügyeinek vitelére. Ezen is akart Tamás változtatni. Õ belépett volna a rendbe. Beszéltem vele errõl, de nem direktben, csak homályosan. Azt hiszem, végzettsége alapján akár vezethette volna is a magyar rendet. Egy nõs, családos ember? És a felesége, három gyermeke, unokái látogatták volna a konventben? – Eszembe nem ötlött, hogy rendtag lehetnék – mosolyog az ötleten Tamás. – Neumarkot sokan segítették, mert mindig azt mondta, amit hallani akartak – minõsített Polgár József (1942) fõorvos –, erõfeszítéseit mégis sokszor kinevették, legalábbis a háta mögött. – Aztán még hozzáteszi: – Belülrõl bomlott meg az egység. Az volt a vélemény, hogy szabaduljunk meg a reumatológiai béklyótól. A béklyó: rabság. Kötélbõl, lószõrbõl font kettõs hurok; futás ellen a legelõ ló két elsõ lábára, vagy két egymás mellett legelõ ló egy-egy lábára csatolják. Pegazusoknál nem használatos. – Elég bizarr reumatológiai béklyóról beszélni az országos reumatológiai intézetben, hiszen ebbõl éltek! – szögezi le Bálint Géza. – Az általános osztályok betegeinek tekintélyes része a reumások közül került ki, két-három hetes kúrájuk közben ugyanis kiszûrték és gyógyították ilyen-olyan betegségeiket is. A Nagyházban igen ügyes, jó sebészek, jó urológusok, jó belgyógyászok, nagyon jó orvosok voltak, de egy reumatológiai és fizioterápiás intézetben. Sose mérték föl, milyen elõnyös, hogy ennek a kórháznak a tagjai. Mindig a reumatológiától akartak megszabadulni, és mélységesen lenézték. Nekik kedvezett Farkas Károly és késõbb Korondi is. Azt 112

hitték, meg tudnak élni egyedül. Fantasztikus beteganyagot kaptak az ország minden részébõl fölvett reumás betegek között. Az ORFI-ban elküldték õket a szemészetre, az urológiára, ide, oda, és a szûrés során sokan fönnakadtak, és akkor kezelték, megoperálták. Egy közkórházban sose jutottak volna ilyen beteganyaghoz. De a tudományos munkájuk gyakorlatilag nulla volt. Egyetemi klinikákkal mérték magukat, ám se oktatási, se tudományos eredményük nem volt. Kitûnõ klinikusok voltak, de sosem értették meg, hogy nekik ezt a lehetõséget az országos intézet biztosította. Eladták magukat egy tál lencséért. Téves következtetés Neumark Tamást tenni bûnbakká az aláírások, az el- vagy „visszavágyódás” miatt. Ma már kideríthetetlen, hogy miképp oszlott meg az intézet orvosi karának a véleménye a rendi kórház visszaállításáról. Sokan leegyszerûsítik a dolgot a reumatológusok – „tisztességes fürdõorvosok” – és a többi szakorvos közötti szakmai ellentétre. A nagy tekintélyû Farkas Károly patológust az 1956 õszén nekibátorodott orvosi kar hívta meg igazgatónak, és már õ is csak úgy emlegette, hogy vannak gyógyító osztályok és van reumatológia… – A régi ORFI óriási elõnye volt, hogy majdnem az összes orvosi szakma képviselve volt, és ez lehetõvé tette a betegségek komplex kezelését – szögezi le Vogt Ferenc dr., de így folytatja: – Külön „klubja” volt a reumatológusoknak és a nem reumatológusoknak. Nagyon erõs ellentét alakult ki. Bálint Géza megõrizhette volna az ORFI-t, ha nem válik két táborra a hátországa. A nem reumatológusok el akartak szakadni a reumatológusoktól. – Mindig volt lappangó ellentét a két csoport között – deklarálja Neumark Tamás. – Végül kivétel nélkül az egész fõorvosi kar aláírta, hogy egyetért az új kórház létrehozásával. És Bálint Géza, vagy Gömör Béla, meg a többi reumatológus fõorvos? De ehhez a nyilatkozathoz már Vígh József hajdani párttitkár sem adta a nevét, és László András fiatal belgyógyász másodfõorvos sem. A szakmai megosztottság nyilván rontotta az intézet megtartásának esélyét. Bár ez jó pár csepp lehetett a pohárban, nem ez 113

volt az utolsó. Kívülállóként és ennyi év távlatából úgy sejtjük, hogy a rendpárti fõorvosok csoportja volt a legerõsebb, a legbefolyásosabb és – bocsánat! – feltehetõen a legfanatikusabb is. Hitvallásukat Betléri István dr. így fogalmazta meg: – Nem pietizmus, nem antikommunizmus miatt akartuk visszaállítani a rendi kórházat. Az irgalmasok óriási tapasztalatra tettek szert az ápolásban. Elkötelezettjük vagyok, mert idõtlen erkölcsiséget akarnak megvalósítani: ötszáz év óta a jobbik Európát képviselik. Magot kívántunk vetni, hogy a szétzüllött egészségügyben megmutassuk: így is lehet! Nézze meg a történelmet, nekünk csak mocskos keresztény Európánk volt. Mi a kétezer éves egyház lassú, partot mosó tevékenységében bíztunk, amikor kiálltunk az irgalmas rendi kórházért. Az igazságérzet is amellett szól, hogy a kommunista diktatúra által elvett vagyont vissza kell adni jogos tulajdonosának. Csoportjában vezéregyéniség volt még: Nemere Gyula, Nemesánszky Elemér és Kisida Elek (a fõigazgató egyik helyettese, aki tisztességgel lemondott arra hivatkozva, hogy a másik oldalon áll). A rendszerváltás idején nem csupán a politikai vagy az egyházi élet sok szereplõje, hanem egyes szakmai csoportok is a múlt felé fordulva keresték a megújulást. A rendi kórház egyedisége, erkölcsisége vonzerõ volt ott is, ahol az orfis félszázad dacára még a falakból is valami idilli világ sugárzott. Kérdés persze, hogy egy „posztkommunista” jelenben mi idézhetõ vissza ebbõl. (Egy idõs fõorvos szerint az 1950-es irgalmas rendi kórház korszerûbb volt, mint amit 2000-ben visszakaptak…!) – Ilyen érdekes kórházban én még nem dolgoztam – idézte fel Krokovay András (1953), a Nemzetközi Petõ Intézet gazdasági igazgatója, aki 2001 után három évig volt a BIK gazdasági vezetõje. – Érdekes, mert bár más formában, más szellemiségben dolgozott évtizedeken át, az irgalmas rendi szemlélet mégis megmaradt. Noha az orvosoknak már életkoruk miatt sem volt közük a rendi elõdökhöz, nekik a beteg nem munkadarab volt. Bármely más kórházétól eltérõ volt a légkör és a szemlélet. Elmondhatom saját példámat. Bevittem az édesanyámat a kórházba. Egy gazdasági igazgató nem mehet úgy végig a folyosón, hogy ne szólítsák le 114

százan, ezért lemaradtam tõle, és csak azt láttam, hogy egy orvos odament hozzá, leültette egy padra, elvette tõle a nem megfelelõ magasságú botját, és elvitte beállítani. Az ismeretlen nénit istápolni kezdte egy tehetséges fiatal fõorvos. Ilyet én még nem tapasztaltam más kórházban. Errõl az embercentrikus, holisztikus szemléletrõl csak jót tudok mondani. Nemesánszky meg Kisida profok is erõsítgették nekem, hogy az ORFI-ban más volt a légkör. Azt hittem hazabeszélnek, de Krokovay András eloszlatta a kétkedésem. Nyilvánvaló, hogy a cégtáblacsere, hogy egy inkább csak formailag létezõ betegápoló rend lesz a tulajdonos, egy-két esztendõ alatt nem hoz ilyen fordulatot. Az irgalmas szellemiség – az elkötelezett hivatástudat? – megõrzéséhez hozzájárult, hogy a rend betiltása után sok orvos – a fogász, a szemész, a bõrgyógyász, a radiológus, három vagy négy vezetõ reumatológus, a sebész –, gyógyszerész, egészségügyi dolgozó maradt az intézetben. Apácák lettek nõvérek, együtt béreltek lakást és kitûnõen dolgoztak a sebészeten egészen a kilencvenes évekig. A betegszállítás sosem volt olyan magas színvonalú, mint a hatvanas években, amikor egy bencés szerzetes pap, egy báró és volt minisztériumi fõosztályvezetõk tologatták a betegeket a Frankel Leó utcán. Remekül megszervezték, hogy milyen sorrendben viszik õket a szemészetre, az urológiára stb. Közülük Placid atya – világi nevén dr. Olofsson Károly – a mosoda megbecsült vezetõjeként vonult nyugdíjba. (E sorok írásakor, 2010 húsvétján, 94 évesen még lelkészi szolgálatban volt.) Visszatérve az irgalmas kórház visszaalakításához: talán a rendpárti fõorvosoknál is többen voltak a reménykedõk. Vogt dr. úgy fogalmazott: „el lehetett hinni a kedvezõ dolgokat, hogy bejön a modern technika, eredményesebben gyógyíthatunk, és annak megfelelõen alakul majd a jövedelmünk is”. Lehet, hogy meglepõ, én ebbe a csoportba sorolom Neumark Tamást is. Õt sem a rendiség vonzotta, hanem a kiugrás lehetõsége; az álomkórház, amit õ fog létrehozni – noha néhány kollégája a háta mögött fumigálja. Emlékeztetek bemutatásakor felidézett néhány mondatára: – Nem a kegyesség motivált, nem vagyok igazán vallásos ember. Nem az lebegett a szemem elõtt, hogy az egyháznak, vagy a rend115

nek legyen egy intézete, hanem egy modern, európai szintû kórház létrehozása. Sokat jártam külföldön, láttam több magas színvonalú rendi kórházat, és akkor támadt az ötlet, hogy meg kellene próbálni itthon is, hiszen már olyan volt a széljárás, hogy lehetett számítani a vagyon visszaadására. Szerettem volna létrehozni a magyar egészségügyben egy olyan kórházat, amilyen még nem volt. A széthúzás okait tarkította más motívum is. Emlékeztetek mit mondott a névtelenséget kérõ javakorabeli fõorvos: – Lehet, hogy az embereket befolyásolta a politikai nézetük is. Akik jobb felé húztak, azok inkább a szétválást pártolták, akik bal felé – és ezek voltunk kevesebben –, inkább az egyben maradás hívei voltak. Abszurddá teszi az ellentéteket, hogy mindhárom csoport olyan korszerû kórházat kívánt teremteni, amilyen még nem volt. A BIK megalakulását Betléri és Neumark sikernek tartja, pedig az eredmény szinte ugyanaz, ami volt, csak két darabban: egy kórházból, két „kárház” lett, és igazán egyik sem jobb annál, ami idestova húsz esztendeje volt, csak az idõ javított-rontott rajtuk. Ha lett volna komoly egészségpolitika ebben az országban, akkor például a fürdõépítésekre oly vakmerõen áldozó Orbán-kormány néhány szûzterület reménytelen „élményfürdõsítése” mellett az ORFI-ra alapozott, szakmailag nívós, gyógy-idegenforgalomra is áldoz. Ide nem kell „fürdõorvosokat” toborozni; itt millió-egy terv vár megvalósításra; a felesleges ágyak igényes szállodai férõhelyekké alakíthatók; az istenadta víz után sem kell furkálni, itt minden adottság megvolt – (megvan?) –, ahogyan ezt Bálint dr. fõigazgatói pályázatában leírta. De mindezt, miért az Orbán-kormánynak veti a szemére a szerzõ? Alapvetõen azért, mert mint szamáron a fül, rajtuk maradt az ámen kimondása, az ORFI feldarabolása. Az esztelenséget minden porcikámmal ellenzem, azt, hogy egy élõ testbe belevágtak, és úgy tûnik, nem igazán ésszerûen (nem is túl jogszerûen). Tulajdonképpen itt is befejezhetõ lenne a történet, ám még elõttünk a „java”! 1993 januárjában fordulatot vett a magyar irgalmas rend sorsa. Errõl maga Brian P. O’Donnell tájékoztatta Bálint doktort. „Magyar hittestvéreink kérésére, akik a korábbi magyar provin116

ciánk maradékát képviselik, átmenetileg, meghatározatlan idõre az osztrák provincia felügyelete alá tartozó tartományi bizottsággá alakult. Az osztrák tartományi rendfõnök beiktatása azt jelenti, hogy most õ lesz közvetlenül a felelõs bármilyen döntésért korábbi magyarországi tulajdonaink visszaigénylésével és használatával kapcsolatban. Korábban már elég világosan jeleztem, hogyan gondolkodom errõl a kérdésrõl.” – Régebben elmondta már nekem O’Donnell, hogy az irgalmas rend szegény, Ausztrián és Németországon kívül Spanyolországban van kórháza, másutt leányanyákkal, alkoholistákkal, drogosokkal foglalkozik, a valóban elesetteket, szegényeket karolja fel. Õk a pár magyar szerzetessel nem akarják, és nem is tudnák mûködtetni a kórházat, kizárt annak az átvétele – idézte fel Bálint Géza. – Amikor Neumark ennek dacára Hilár és Kozma atyával mindenféle manõverrel megpróbálkozott, akkor a rend generálisa, az osztrák provincia alá rendelte a magyart, hogy megkösse Tamás kezét. Ez lett a sok tüsténkedés vége. Az osztrák prior már nagyon normálisan állt az ügyhöz. Nem Neumark megfékezése, hanem inkább a magyar rendtagok kérése miatt történt, ami történt. Még a rendtagok levele elõtt, 1992 tavaszán vagy kora nyarán, O’Donnell és Langthaler meghívta Grazba Hilárt, Neumarkot és Temesi ügyvéd urat a kórházügyrõl tárgyalni, de semmire sem jutottak. Aztán O’Donnell egyszerre értesítette a döntésérõl a fõigazgatót és Neumarkot. – O’Donnell már 1991-ben közölte, csak az osztrák provincián keresztül tud a magyar rendnek segítséget adni. Azt mondtam Hilárnak, ha úgy is minden Bécsbõl jön, próbáljunk meg az õ segítségükkel egy gyönyörû kórházat teremteni. Tessék, itt az összes magyar rendtag által aláírt kérelem O’Donnellhez, hogy a magyar provinciát ideiglenesen rendeljék az osztrák provincia alá – mutatta meg levelüket Neumark Tamás. – A döntésben benne is van, hogy átmenetileg! – viszont a rend illetékessége minden ügyben megmarad… Utólag azért nem vagyok benne biztos, hogy ez jó húzás volt a részemrõl. Egy hónap múlva Bálint Géza Budapesten tárta fel Florentin Langthaler osztrák perjel elõtt a Neumark Tamással folytatott tár117

gyalások történetét. Elmondta, milyen alternatívákat igyekezett kidolgozni, hogy kielégítsék a rend tulajdonigényét, ugyanakkor megõrizzék a kórház egységét, mert az ORFI szétszakítása káros lenne. Florentin Langthaler kifejtette, hogy a rend magyarországi jövõje bizonytalan. Egy leendõ irgalmas rendi kórház mûködéséért a rend sem erkölcsi, sem anyagi felelõsséget nem tud vállalni. Dézsy professzor már kérte a felelõsségvállalásukat kb. 700 millió ATS kölcsönért. Õk sem ekkora, sem sokkal kisebb összegért nem tudnak, nem akarnak kezességet vállalni. Azt javasolta, hogy a Kis- és a Nagykórház tulajdonjoga szálljon vissza a rendre, a rend delegáltja kerüljön be a kórház igazgatótanácsába, de az ORFI-t ne nyilvánítsák irgalmas rendi kórházzá. A rend részt vesz az irányításban, elvégzi a betegek lelki gondozását, a kórház pedig vállalja a konvent mûködésének, illetve a katolikus nõvérek képzésének a támogatását, amikor aktuális. Bálint Géza kijelentette, hogy ez az ajánlat megfelel nekik. A fõigazgató, a provinciális kérésére, le is fordíttatta a Neumark Tamással folytatott tárgyalások fontosabb dokumentumait és a kormánybizottsághoz eljuttatott állásfoglalásukat, és kiküldte õket Langthalernek. Tudatta vele, hogy felvetõdött a nagykórházi osztályok bizonyos autonómiája. E részlegek külön igazgatóhelyettesének szabad keze lenne a személyzeti ügyekben, és a rend részére befolyt adományokat azoknak az osztályoknak a fejlesztésére használhatná. „Ön és a generális atya is tulajdonképpen ezt a megoldást ajánlotta: így a rend visszakapja tulajdonát, képviselteti magát az igazgatótanácsban, és az intézet egységes marad.” Bár Neumark dr. eddig hevesen elutasította ezt a megoldást, hirtelen beleegyezett, hogy a jogászok tárgyaljanak róla. Márciusban, Bécsben szándéknyilatkozatot írtak alá a rendi tulajdon jövõjérõl. Itt már a minisztérium is képviseltette magát. Sikerült megegyezni abban, hogy az egyházi tulajdont mielõbb visszaadják, és 1993 végéig elkészül a végrehajtási szerzõdés. Az ORFI továbbra is nonprofit vállalkozás marad. Megállapodtak, hogy a rend és az intézet a szerzõdéskötés elõkészítéseként megbíznak egy tanácsadó céget a leltárfelvétellel, valamint az intézmény további mûködésének rövid, közép-, és hosszú távú tervének elkészítésé118

vel, hogy év végén aláírhassák a szerzõdést. A kórház irányítását az ORFI és a rend szakértõi közösen kidolgozott szerzõdésben szabályozzák. A szakértõket április 15-ig megnevezik, felhatalmazzák. A rend kikötötte, hogy a szerzõdés csak akkor jöhet létre, ha megvalósíthatja saját intencióit (a kórházi pasztorációt, a rend céljait és filozófiáját) és a római katolikus egyház orvosetikai alapelveit. Biztosítani kell, hogy a kórháznak az új rendszerben is az állami kórházakkal megegyezõ pénzellátás járjon. – Miért nem a bécsi tárgyalásukon lefektetett elveknek megfelelõen alakult az ORFI sorsa? – kérdeztem dr. Jávor András volt államtitkárt, az Egészségügyi Informatikai Intézet igazgatóját. – Nem tudom. Amíg az Antall-kormány mûködött, az osztrák rendfõnökkel egyeztetett álláspont az volt, hogy a tulajdont a kormányzati szándéknak megfelelõen visszaadjuk, és az intézetet közösen mûködtetjük. Abban maradtunk, hogy a részletekrõl technikai tárgyalásokat kezdünk. Amikor én hazajöttem Bécsbõl, felállítottam a tárgyalócsapatot és errõl értesítettem Langthalert. Arra már nem emlékszem, hogy jött-e válasz vagy sem, de mint tudjuk, nem ment elõre az ügy, aztán 1994-ben kormányváltozás következett. – Pedig a római generális is az elképzelésük mellett volt, ha egy kicsit meglökik a szekeret, lezárhatták volna az árnyékbokszolást! – Azt vártam, hogy a prior is összeállítja a saját csapatát. Engem is érdekelne, miért nem történt semmi, hiszen Langthalert nagyon rendes embernek ismertem meg. És ez a rendes ember még öt éven át, 1998-ig volt a döntõ helyzetben lévõ osztrák rend provinciálisa! Ennyi idõ alatt eldõlhetett volna a Budai Rendi Kórház sorsa a józan egyezség szerint. Vagy más szelek kezdtek fújni Rómából, ahol a pragmatista Brian O’Donnell generális megbízatása 1993-ban lejárt. Vajon ezzel szökött ki az ésszerûség, emiatt vált iszapbirkózássá a tárgyalás? – Surján utasította Gerinczy Andrást, hogy vegyen részt a bécsi tárgyaláson, mert rendezni akarják az irgalmas rendi kórház ügyét. Mikor én ezt megtudtam, írtam Hilárnak, hogy ez felháborító és akkor Gerinczy megbízását visszavonta – állítja Neumark Tamás. 119

– Gerinczyt én választottam, mivel Surjánhoz jó kapcsolat fûzte, és én mentettem fel. A visszahívó levelet én írtam, Dömötör csak átfogalmazta. Hilár azt tette, amit mi Temesivel, a pécsi ügyvéddel megbeszéltünk. – Akkor Hilár az ön megbízott rendfõnöke volt? – Hát igen. Nehéz ezt kimondani, de a lényeg ez volt. – Fájdalmas volt látni, hogy Hilár atya helyett mindig mások cselekedtek – mesélte késõbb a perjelt, és az ügyet ismerõ katolikus püspök. Nem tudjuk hát, hogy az irgalmas rend magyar tartományi fõnöke fejléces papíron írott tiltakozó levelét ki fogalmazta, de Pécsrõl Hilár atya postáztatta Surján László miniszternek, Jávor András államtitkárnak, Bálint Géza fõigazgatónak és – vajh mi okból? – Neumark Tamásnak is. „Tudomásomra jutott, hogy az államtitkár úr és a fõigazgató úr az én megkerülésemmel tárgyalást folytattak az osztrák provincia fõnökével … Különösen érthetetlen számomra a megkerülésemmel tartott tárgyalás akkor, amikor az ORFI egy olyan megállapodás tervezetet készített, mely merõben más, mint a korábbi. Az sem titok, hogy a Magyar Máltai Szeretetszolgálat is hajlandóságot mutat az együttmûködésre…” De miért nem az osztrák rendtársakat kérdezte, miért ütik bele az orrukat „más ügyébe”? Bálint Géza elküldte Hilárnak Brian P. O’Donnell hozzá írott levelét, amelybõl kiderül, hogy az osztrák provinciális közvetlen felelõs a rend magyarországi tulajdonával kapcsolatos bármilyen döntésért. „A tárgyalások nem az Ön tudta nélkül zajlottak, hisz Gerinczy ügyvéd urat, a rend hivatalos jogi képviselõjét a tárgyalások tervérõl tájékoztattuk, és õt e tárgyalásra államtitkár úr meghívta. Sajnálatos, hogy a tárgyalásra nem jött el … A továbbiak sem az Ön megkerülésével történnek, hiszen Langthaler provinciális úr Önt jelölte ki a tartományvezetés képviseletére.” A bizarr események szaporodtak. 1993. március 19-én Neumark dr. expressz levélben értesítette a fõigazgatót, hogy a 22-i osztályvezetõi értekezleten a kórház jövõjét érintõ bejelentést kíván tenni. Vajon át akarta írni a bécsi megállapodást? Ki tudja. Ám tény, hogy bõ hét múlva valóban tett egy fontos nyilatkoza120

tot, de levélben, és Bálint doktornak: „Ezúton kívánom tájékoztatni, hogy a jövõben irgalmas rendi ügyekkel nem foglalkozom. Minden ez irányú megbízásomat érvénytelennek tekintem. Dr. Gerinczy András ügyvéd úr megbízását a rend visszavonta.” – Bálint kiment Jávorral Bécsbe, és ott fúrtak meg – feleli érdeklõdésemre Neumark dr. – Az osztrákok idejöttek, és kényszerítették Dömötör Hilár magyar rendfõnököt, hogy távolítson el, mert Jávorral és Bálinttal – itt a jegyzõkönyv! – megállapodtak ebben is. A fentebb olvasott dokumentumban szó sincs ilyesmirõl. Sõt, mintha a Neumark-tárgyalások jegyzõkönyvei késztették volna az osztrák rendet arra, hogy a második tanácskozáson kikösse: „a szerzõdés csak akkor jöhet létre, ha saját intencióit (a kórházi pasztorációt, a rend céljait és filozófiáját és a római katolikus egyház orvosetikai alapelveit) megvalósíthatja”. Neumark dr., igazának bizonyítékaként, elém teszi Dömötör Hilár 1993. március 29-i kézzel írott levelét: „Kedves Tamás! Ne lepõdj meg, de az a papírtömeg, melyet volt szerencsém most Florentinnál megtekinteni, amelyben különbözõ dolgokat kértél, arra kényszerítenek, hogy bevonjam minden megbízásodat addig, amíg nem tisztázódnak.” – Postán kapta? – Miközben a laboromban az ügyvéd Temesi Tiborral fogalmaztam, Hilár Langthalerékkel tanácskozott, hogy milyen lépéseket fogunk tenni. Aztán felhívtak bennünket, és Dömötör a kezembe nyomta ezt a sajtpapírt, hogy mehetek a fenébe. Hidegzuhanyként ért az egész. – A cetlin Hilár meggyanúsította valamivel. Minek kellett tisztázódnia? – Egyedül voltam, mint a kisujjam. Senki sem mondta, hogy így kellene, úgy kellene. Támogatást kértem a kórháznak. Ekkor szembesítettek ezekkel a levelekkel… Egyetlen dolog: kértem a rendnek egy kocsit. Öt kórháza volt a rendnek, és arra gondoltam, elfekvõként, utógondozóként fenntartjuk ezeket. És a bécsi rend esetleg adhat egy használt autót ehhez a munkához. Kértem gyógyszereket, kórházi berendezéseket… Jellemzõ, hogy az addigi 121

munkámért nyolcvanezer schillinges csekket küldtek, amit azonnal visszaküldtem, de megvan a csekk másolata. – A megbízását akkor nem ön, hanem Hilár atya tekintette érvénytelennek! – Nem vagyok elragadtatva magamtól! Egy idealista pasi, akiben túlteng az ügybuzgalom. Mai fejjel biztos, hogy meg tudtam volna egyezni Bálinttal, de akkor nincs irgalmas rendi kórház! Bálint felajánlotta, hogy legyek az irgalmasok kórházának a vezetõje a Kiskórházban. Rákérdeztem. – Ez nem az én kompetenciám. De ha Tamás elfogadja ezt az alternatívát, valószínû, õ lett volna az igazgató – felelte Bálint dr. Neumark Tamás felmentése negyedik napján Brian O’Donnellnek tett szemrehányást, amiért nem figyelmeztette, hogy nincs rá szükség: „Mikor 1988-ban meghívtam [1989. júl. 17-én kelt a meghívó levél – P. Á.], nem gondoltam volna, hogy lehetetlen és kínos helyzetbe hoz a magyar rend és a kórház revitalizációs ügyeivel kapcsolatban. Nem értem, miért nem közölte velem nyomban és világosan, hogy nincs szükség a segítségemre. Persze senki sem kért rá, hogy részt vegyek ezekben a dolgokban. De cselekedtem, mert reméltem, hogy jó cél vezérel. Sajnos erõfeszítésemet ön soha nem pártfogolta az elvárható módon. Annak ellenére, hogy hitelesen tájékoztattam a helyzetrõl, ön a szemben álló oldalt támogatta, akik valójában nem érdekeltek a katolikus kórház, vagy a rend ügyeiben, és ahogy korábban megírtam: álnokok. Ez a hozzáállás erkölcsileg nem fér össze az én mentalitásommal és professzionális elkötelezettségemmel! Az Isten áldását kérem önre, és fontos jótékony munkájára. Tisztelettel: Neumark Tamás. A levél másolatát elküldöm Langthaler atyának.” A fõperjel válasza „Kedves Neumark doktor!”-nak: „Nagyon sajnálom, hogy úgy érzi, korábbi meghívásom miatt került lehetetlen helyzetbe. Szintén bánt, hogy azt gondolja, magyarországi levelezésemmel bajt okoztam. Szeretném biztosítani, szándékomban sem volt soha önt okolni bármiféle nehézségért vagy zavarért. Sorai arra ösztönöztek, hogy átnézzem azokat a leveleket, jelenté122

seket és feljegyzéseket, amelyeket a magyar renddel kapcsolatban írtam. Azt kell mondanom, semmikor sem tettem egyebet, mint próbáltam tisztázni a rend politikáját és kívánságait a magyar tartomány újraélesztésével kapcsolatban. Nem tudok arról, hogy támogattam volna egyetlen ORFI pozícióját érintõ oldalt, azt sem tudtam, hogy ebben az ügyben oldalak voltak. Azokra az érzésekre tekintettel, amelyeket felemlített a levelében, úgy gondolom, a legjobb, amit tehetek, hogy viszonozva a kívánságát, az Isten áldását kérem Önre. Maradok tisztelettel: Brian P. O’Donnell O. H. Prior General”21 1993. június végén egyeztetést tartottak az osztrák és a magyar illetékesek. Az emlékeztetõ sajnálkozik, hogy nem állt fel a magyar irgalmas rend tárgyalóküldöttsége, hiszen kívánatos lenne az érdemi tárgyalások után a kölcsönösen kielégítõ megállapodás aláírása, lehetõleg októberben, Szent Lukács napján, Brian O’Donnell prior jelenlétében… „A tárgyalások elõkészítése érdekében az osztrák rendtartomány jogászaival elkészítteti és az ORFI-nak, valamint a magyarországi rendtartománynak megküldi a megállapodás tervezetét.” Az irgalmas rend az ingatlanokat kórházi célra veszi tulajdonba. Saját kórházszervezetet nem kíván felállítani és mûködtetni, hanem az ORFI útján kíván megfelelni a törvény által elõírt célnak cca. 80 évre. A kórház esetleges nyeresége „nem képezhet magánjövedelmet, azok a kórház fenntartását és mûködtetését kell, hogy szolgálják”. Tudomásul vették a Dömötör Hilár atya, mint magánszemély által alapított „Irgalmasrendi Kórház Alapítvány” létezését, azonban „ez az alapítvány az irgalmas rendtõl és az ORFI-tól független, a támogatás esetleges mértékétõl függetlenül, nem jogosult részt venni a kórház irányításában”. Hogy ennyi szent akarat, miképp sorvadozhatott és milyen átoksúly alatt? Lukas Lanzerstorfer tanácsos már másnap válaszolt az ORFI emlékeztetõjére, és egy szóval sem cáfolta magyar partnereit. Kiemelte, hogy a saját feljegyzéseibe utalásokat írt a jogászuk szá-

21

Angolból fordított, lényeget nem érintve rövidített levelek.

123

mára a szerzõdés szövegezéséhez. Megemlítette, hogy július 1-jén elfaxolta feljegyzéseit Kozma Imre atyának is, hogy sürgõsen adjon idõpontot budapesti tárgyalásukra, de kérésére öt nap alatt nem kapott választ. Mellbe vágta volna a hír, hogy még sem lesz kórháza? Az udvarias barát szívélyesen üdvözölte tárgyaló partnerei mellett még a jegyzõkönyvvezetõ titkárnõt is. Feljegyzésében megerõsíti, hogy a kórházi ingatlanokat az ORFI fogja igazgatni, kezelni. Bérbeadásuk közhasznú kórház céljaira „50-80 év között kívánatos ?…forint éves bérleti díjért, értékbiztosítással (index)”. A rend lelki-gondozói …forint havi díjazásban részesülnek; és az ORFI átépíti a Kiskórházat konventté. Tervezgetésük közben Neumark Tamás újból elõadta régi sirámát az elvesztegetett milliókról; ekkor az Új Magyarországban (Bálint dr. ezért nevezte õt bajkeverõnek az osztrák perjelnek). Neumark szerint az irgalmas rendi kórház rekonstrukciójához 4,5 milliárd forintnyi hosszú lejáratú, kedvezõ kamatozású hitelt nyújtottak volna osztrák bankok, az Európai Közösség pedig több százmillió dollárnyi egészségügyi segélyt ígért. A rekonstrukció és finanszírozás tervei megvalósulatlan álomként a Népjóléti Minisztériumban pihennek, minthogy az ORFI fõigazgatójával folytatott tárgyalások során a tulajdonjog rendezésérõl nem született döntés. A rend a kormány egyeztetõ bizottságához fordult, mert ha nem kap pozitív választ, a pénz elvész. A lap egy héten belül úgy igazította helyre önmagát, hogy teret adott a tiltakozó minisztérium képviselõje – Fehér Miklós, egészségpolitikai fõosztályvezetõ – és Bálint Géza véleményének. Elöljáróban a fõigazgató leszögezte, mindketten szívükön viselik az ORFI jövõjét, õ 33 éve dolgozik itt, Fehér Miklós hét évig gyógyított az ágyszám alapján a világ legnagyobb reumatológiai kórházában. Való igaz, hogy Neumark Tamás bemutatta tervezetét a minisztériumban, mondta Fehér Miklós, ám amikor ezt meglátta Surján László miniszter, Jávor András államtitkár és Várszegi Asztrik, a Püspökkari Konferencia akkori titkára, egyöntetû volt a véleményük, hogy megvalósíthatatlan. Szerepelt benne egy nyolcszázmillió schillinges tétel, amit osztrák bankok, biztosítók kölcsönként folyósítanának, de errõl semmiféle ajánlat, szándék124

nyilatkozat nem volt. Ráadásul egy kórház mibõl lett volna képes visszafizetni a kölcsönt, különösen, mivel egy karitatív rend esetében erkölcsi, etikai képtelenség a profitorientált mûködés. Bálint Géza ismertette a szakmai kifogásaikat, tárgyalásaik menetét, Neumark gáncsoskodását, a magyar rend státusának a megváltozását, és azt, hogy az osztrák priorral megállapodtak, év végéig az irgalmas rend visszakapja volt budai kórházát, ugyanakkor annak igazgatását átadja az ORFI-nak. Az ORFI neve is megmarad, mivel a rend nem adhatja a nevét annak a kórháznak, amely ugyan az õ tulajdona, de nem õ mûködteti, közölte Fehér Miklós. Az intézetet a hazai gyógy-idegenforgalom bázisává kívánják fejleszteni. De erre még hosszú ideig nem lesz akkora kereslet, ami eltarthatná a kórházat, így költségeit zömmel ezen túl is a társadalombiztosítás fedezi.22 Neumark vádjait a Magyar Orvos novemberi elsõ száma újból leközölte. Szeptember elején Bálint Géza felhívta az osztrák perjel figyelmét: „hamarosan meg kellene kezdeni tárgyalásainkat, hogy ez évben alá tudjuk írni az egyezményt”. Mintha a nyakába szakadt bolhacirkusz elriasztotta volna a priort; a füle botját sem mozdította. Szeptember végi levelében Bálint dr. sajnálattal állapította meg, hogy ügyük jottányit sem haladt elõre. Pedig nagy szükség lett volna a megegyezésre, mert Pálos Miklós, a Miniszterelnöki Hivatal politikai államtitkára, a kormány egyeztetõ bizottságának vezetõje 1993. október 14-ére megbeszélésre hívta az irgalmas rendi ingatlanügyben érintetteket, mivel bejelentették, hogy nem tudnak egymással zöld ágra vergõdni. Noha a rend képviseletében Kozma Imre elsõ fellépésére számíthattunk, hogy, hogy nem Neumark Tamás támadt fel „haló poraiból”. Elõterjesztést küldött a kormány egyeztetõ bizottságának, és ebben a Kis- és Nagykórház mellett a Frankel Leó u. 31–33. sz. alatti kórházat is visszakéri, plusz a rend igényt tart egyéb ingatlanokra is, de egyelõre azokról nem kíván tárgyalni.

22 Faggyas Katalin: Az Irgalmasrend visszakapja volt budai kórházát. Nincsenek elvesztegetett milliók. Új Magyarország, 1993. augusztus 23.

125

(A Császár–Komjádi uszodáról a Magyarországi Irgalmasrend Tartományfõnöke bõ egy éve már lemondott, a nem napirendi tételek között mégis szerepelt – ütõkártyaként az alkudozásban.) Neumark szerint, mivel az irgalmas rendi kórház továbbra is a magyar egészségügy szerves részét képezi, az államosítás után létesített felépítmények, berendezések és felszerelések az ingatlannal együtt kerülnek vissza rendi tulajdonba… Megismétli teóriáját: miután az ORFI-nak nem kell kiköltöznie, ezért a rendi kórház létrehozása nem jár kiadással! „A tulajdonjog rendezése után az ORFI két különálló intézetre válik szét … a rendi kórház neve: Országos Reumatológiai és Fizioterápiás Intézet irgalmas rendi kórháza.” (És ha a „férj” nem engedi bitorolni a nevét?) – Pár nappal korábban kaptam csak a meghívót – idézi fel Bálint Géza. – Rögtön hívtam Langthalert, akinek fogalma sem volt semmirõl, nem hívták meg. Jávort csak az utolsó elõtti nap értem el azzal, hogy puccs készül: az osztrák provinciálist nem értesítették! Jávor aztán értesítette államtitkár kollégáját, Pálos Miklóst, aki aznap éjjel érkezett meg Rómából. Õ is egy normális ember volt, és rendkívül karakán. Én egyedül mentem. Kozma atyával és Neumarkkal együtt vártunk a folyosón. (Az ülésen, az említetteken kívül, Gyulai Endre és Takács Nándor püspök, és a rend képviseletében Temesi Tibor vettek részt.) A történtekrõl a fõigazgató így számolt be a bécsi perjelnek: „Pálos államtitkár úr ismertette az ön faxának tartalmát és az ön kérésére a megbeszélést elnapolta. Neumark dr. vitatta a döntés jogosságát, mondva, hogy az Osztrák Irgalmas Rendtartomány nem jogi személy Magyarországon. Pálos Miklós kijelentette: ez a rend belügye, tény, hogy a magyar irgalmas rendi delegáció az osztrák provinciális alá van rendelve, ezért a döntést elnapolja. Én felolvastam O’Donnell prior generális januári levelét, és elmondtam, hogy annak alapján kezdtünk tárgyalásokat és írtunk alá szándéknyilatkozatot Bécsben. Erre válaszolva Kozma atya kijelentette, hogy kb. egy hónapja olyan levelet kapott öntõl, amelybõl arra lehet következtetni, hogy megváltoztatta álláspontját. Azt válaszoltam, hogy mi ilyen irányú jelzést nem kaptunk. 126

Holnap valószínûleg alkalmam lesz Surján miniszter úrral, Kozma atyával, Jávor államtitkár úrral négyesben informális beszélgetést folytatni a megoldás lehetõségeirõl.” – Neumark Tamás ingerült volt, hogy a magyar rend önálló, de Kozma is vörös fejjel kiabált, Temesi, az ügyvéd sem hallgatott, de hiába – említette még Bálint dr. Bár megbízásának rendi felfüggesztése után Neumark bejelentette, nem foglalkozik többé az irgalmasok ügyeivel, mégis beadvánnyal, meg kiabálással jelentkezett. „Visszafüggesztették” volna? – Csupán az történt, hogy Pálosék meghívtak az egyeztetõ tárgyalásra, és úgy gondoltam, hogy elmegyek – válaszolta. Sem „utódja”, Kozma atya, sem a rend ügyvédje, Temesi, sem Bálint Géza nem vetette fel, hogy mit keres ott. Az osztrák perjelnek írottak folytatása: „Ma nagyon termékeny, informális megbeszélést folytattunk … Kozma atya félreértése abból származott, hogy a szándéknyilatkozatunkat õ nem látta. [Hm! Pedig elküldték neki! – P. Á.] Egyetértettünk, hogy a kórház mûködtetését közösen kell megoldanunk, és ez kezd körvonalazódni. Kozma atya hamarosan megkeresi önt.” – Miért volt más a római és az osztrák perjel elképzelése az irgalmas rendi kórház jövõjérõl, mint az ön elgondolása? – kérdeztem Kozma Imrétõl (1940). – Mert becsapták õket. Az 1993-as tárgyaláson felmutatták Langthaler osztrák perjel telefaxát, hogy nem érvényes a megbízásom, miközben az én felhatalmazásom tõle származott. Mikor az osztrákok tárgyaltak a magyar rend sorsáról, akkor már csak két öreg atya élt a rendtagok közül (hatan éltek, de nem ez a döntõ – P. Á.). Így nem mondhattak mást, minthogy visszakérik a tulajdont, de mûködtesse 80 vagy 100 évig az ORFI… Mikor a kormánybizottság elõtt minden tiltakozásom ellenére érvénytelennek tekintették a megbízásomat, otthagytam õket, de amikor az ajtónál jártam, utánam szóltak, hogy jön a váci kórház ügye. Nem különös, hogy csak a budai kórházat nem képviselhettem, a vácit már igen, arra érvényes lett volna a megbízólevelem? Ebbõl 127

is látszik, hogy az a két ember, aki kint járt Langthalernél Bécsben, félrevezette õt. – Jávor András államtitkár és Bálint Géza volt az a két ember és a kórház közös mûködtetésérõl tárgyaltak vele, nem az ön megbízásáról! – Ezt persze hogy nem írták le! Elájultam, hogy nem érvényes Langthaler megbízólevele, amit nekem Bécsben az elõzõ héten adott. Kozma Imre ugyanazt állította, amit Neumark, hogy Jávor és Bálint becsapták Langhtalerékat és „megfúrták” õt. Az atya csúsztat azzal, hogy az ORFI-ra nem, ám Vácra mégiscsak érvényes volt a megbízólevél. Semmiféle megbízásról nem esett szó! Az ORFI esetében a rendet képviselte volna, amire (akkor még) nem volt jogosítványa, a váci kórházat viszont a Szeretetszolgálat vette át, és annak õ volt az elnöke. Az osztrák rend tanácsosa, Lanzerstorfer megerõsítette, hogy a visszakapott budai ingatlanokat az ORFI fogja igazgatni, a bérbeadás „50-80 év között kívánatos”. Errõl szóló feljegyzéseit július 1-jén elfaxolta Kozma Imre atyának is. Vagyis a tárgyalás idején õ csak Vác-ügyében volt kopetens! Kozma atya csak késõbb fordította meg feltehetõen elõbb az új római, majd a bécsi prior véleményét a budai kórház jövõjérõl. Kezére játszott, hogy O’Donnell megbízatása lejárt. Évekkel késõbb Langthaleré is. Az új vezetõk nem voltak elkötelezettek – tájékozottak! – az ügyben; ezért is tudta az agilis Kozma Imre elvarázsolni õket, és visszájára fordítani a rend álláspontját. A nevezett budapesti tárgyalás idejére Kozma Imre annyira beleélte magát a kórház-tulajdonosi szerepbe, hogy terve megfeneklése, elhallgattatása miatt úgy elkapta az indulat, hogy amikor jött kifele, a jelen lévõ – és a történtekben ártatlan – két püspöknek is „beszólt”, amiért nem álltak ki mellette. – Mit mondott a püspök uraknak? – Nem árulom el. De miért kell nekem errõl beszélni? Írja meg ellenem a könyvét, nem óhajtok védekezni sem. Nem kívánok részt venni ebben a könyvben, nem akarok senkit sem megbántani, nem óhajtok gyûlölködni. – Miért kellene gyûlölködnie? 128

– Mert ha az ember kimondja az igazságot, azzal másokat sérthet. Különben is nagyon rossz véleménnyel vagyok az újságírókról, nem tisztességesek, kivétel nélkül mindegyik átvert. – Az önrõl igen pozitív portrét író népszabadságos Romhányi Tamás is becsapta?23 – Õ nem, õ kiváló újságíró. Egyébként tegnap (2009. március 19.) nyílt a Sajtófotó és az 1989-es határnyitásról szóló kiállítás a Magyar Nemzeti Múzeumban. Spiró György útszéli módon beszélt az újságírókról, nem is értettem, hogy jött ez oda. Amikor meg én a határnyitás történetérõl emlékeztem, elém toltak egy papírt, hogy hagyjam abba… – Nem azért figyelmeztették, mert túllépte a megszabott idõt? Kozma Imre mosolya szerint naiv vagyok. Bizonyára neki van igaza, bár a beköszöntõt mondó házigazda, múzeum-fõigazgató mondókáját is három percre korlátozták a közel harminc díj átadása, Spiró megnyitója és Kozma Imre köszöntõje miatt. Nem vehette észre, hogy a Horn Gyulának jobbulás, hozzátartozóinak az ápolásban türelmet kívánó beszéde közben a vendégek kezdtek elszállingózni, ezért is dugta a rendezõ elébe a papírt: „Kérem, fejezze be.” Mikor másodszor is figyelmeztették, meg is jegyezte: rögtön végzek! (Egyébként Spiró gondolatgazdag beszédében nincs egy szál „útszéli” megjegyzés sem.24) Kozma Imre másfél évtized alatt sem bocsátotta meg, hogy a kormánybizottság elõtt nem hallgatták meg, hogy nem szerezhette meg már akkor a kórházat. Utólag nem is titkolja. Úgy tesz, mintha már 1993-as elsõ fellépésekor is a kórház különválását képviselte volna (ellentétben Béccsel és Rómával). Holott, az 1994. májusi szándéknyilatkozatban – Bálint Gézával együtt! – közös intézményt javasolt. Kozma atya nemcsak a jövõt, a múltat és képes megváltoztatni. 1993 a kétszer is elszalasztott történelmi pillanat esztendeje. Talán már akkor is aláírhatták volna a megegyezést, amikor Jávor András és Bálint Géza Bécsben felkereste Langthaler provin23 24

Romhányi Tamás: A hívó szó ereje. Népszabadság, 2008. július 15. Spiró György: Sajtófotó kiállítás, 2009. Népszabadság, 2009. március 20.

129

ciálist. Langthaler – az általa elfogadott O’Donnell-intenciónak megfelelõ alapokon – pontot tehetett volna az ügy végére. Maga a generális ezt közvetlenül nem tehette: a provinciák döntéseikben is, anyagilag is teljesen függetlenek. 1993 nyarán, amikor Kozma Imre került képbe, Bálint Géza rögtön tudta, sokkal nehezebb dolguk lesz. Ha a kormány egyeztetõ bizottsága még 1993 tavaszán összeül, vagy októberben idejében értesítik a résztvevõket, és Langthaler eljön a budapesti tárgyalásra, talán még kiállt volna O’Donnell javaslata mellett, és ennek megfelelõ megállapodás aláírására veszi rá a magyar irgalmasrend képviselõinek delegációját. De nem ez történt.

Iszapbirkózás Az ORFI felkérésére a Creditum Pénzügyi Tanácsadó Kft. megállapította: „a rend, sõt maga az intézet sincs teljesen tisztában az ingatlanátadás jogi- és pénzügyi követelményeivel, ráadásul elõfordul kifejezetten téves, vagy elõnytelen jogértelmezés is”. Tudni kellene pontosan, mit akar a rend. Ha a tulajdonába visszakerült ingatlanokat az ORFI veszi használatba, meg kell határozni az átadott vagyon értékét, az elvégzett beruházásokat és gondosan ki kell dolgozni a használatbavétel feltételeit. Ha a két fél közhasznú társaságot alapít, ki kell dolgozni az együttmûködés feltételeit. Biztosítékok szükségesek a társaság vagyonának megõrzésére, és a szükséges fejlesztések finanszírozására. Lehetséges az is, hogy a kormány közalapítványt hoz létre, amelyhez csatlakozik a rend alapítványa az ingatlanokkal, és a közalapítvány kezelõjének az ORFI-t jelölik ki. A Creditum kész részt venni egy mindkét fél számára elõnyös és hatékony szervezet kialakításában. Sajnos, az általuk vázolt megoldások egyike sem valósult meg. A Magyar Katolikus Püspöki Kar 1994 elején – feladva tartózkodását – kérte, hogy a kormány egyeztetõ bizottsága, lehetõleg, még abban az évben rendezze az irgalmasok tulajdonát. Az ügy elõadója pedig azt, hogy tisztázzák végre, ki jogosult a rend képviseletére. (Nocsak, és Kozma atya bécsi megbízólevele?) 130

– Az egyház hátrasorolta az irgalmas kórház ügyét – idézi fel hajdani értesülését az ORFI-ba Szegedrõl kerülõ Polgár József dr., aki a püspöki kar tagjaival, elsõsorban Gyulai Endre szeged-csanádi püspökkel jó viszonyt ápolt –, személyesen jártam Gyulainál, Seregélynél és több püspöknél, hogy tegyék a sorban elõre az irgalmasokat. Kérdésük az volt, jó lesz, ha egyházi tulajdonba kerül a kórház? Bár most is tudunk létezni, feleltem, de ha csak egy fillérrel több lesz, már megérte. Ebben nagyot tévedtem. És elsõsorban nem is a püspökökön múlott a BIK megalakulása: Kozma Imre rámenõssége, agresszióig menõ kitartó harca nélkül ez elhúzódott volna. – Szóval nem volt hozadéka a szétválásnak? – Semmi értelme nem volt. A püspökök többször rákérdeztek: most jobb? Hát én nem tudtam azt mondani, hogy igen. Kár volt ezt a jó gárdát szétugrasztani. Jó munkatársakat választottak el egymástól. Szinte örültünk, amikor sikerült! Szurkoltunk, hogy a reumásoknak ne menjen jól. Ez nem a vezetõk hibája? Milyen vezetõké? Miniszterelnököké? Fõorvosoké? Kozma Imréé? – Tud róla, hogy Polgár fõorvos lobbizott a püspököknél? – kérdeztem Bálint Gézától. – Ennek nem lehetett döntõ szerepe – felelte. – Takácsnál jártam Székesfehérváron – õt gyakran kezeltük az ORFI-ban –, Seregélynél is voltam. Nagyjából ugyanazt az álláspontot képviselték. A püspöki karnak nem kell kórház, de az irgalmas rendet nem tudják visszatartani, rendi dolgokba a püspöki kar nem szól, és nem szólhat bele, erre nincs hatáskörük. Amikor Seregélynél legutoljára a Ligeti fasorban jártam – ott volt a püspöki kar budapesti székhelye –, ugyanezt mondta: egy külföldi szerzetesrend nem a magyar katolikus egyház része, mint egy plébánia. A püspöki karnak ilyen hatásköre nincs. És ugyanezt mondta nekem késõbb a rendrõl mind a két nuncius is. Amikor 2000-ben megszületett a döntés a szétválasztásról, a püspöki kar közleményt adott ki, amelyben mosták a kezüket… Felidéznénk azért itt az MKPK 1992 tavaszi nyilatkozatát, amelyben megbízták Neumark és Dézsy urakat, hogy „a Magyar 131

Katolikus Egyház anyagi kötelezettség vállalása nélkül tárgyalásokat kezdjenek el, úgy Budapesten, majd vidéken is felállítható katolikus kórház létrehozására”. Aláíró: dr. Seregély István érsek MKPK elnöke. Másrészt az nem beleszólás a rendi dolgokba, ha arra kérik az állam képviselõit, hogy gyorsan adják vissza a rend vagyonát? Nem kérhették volna meg hittársukat, Kozma Imrét is, hogy maradjon a realitások talaján? Az ORFI is küzdött az „egy fillér többletért” ugyancsak gazdag fejlesztési programjához. Említik is, az ilyen-olyan pénzszerzõ akciókat, de – akárcsak Neumark esetében – még ígérvényük sincs komoly, de õk legalább nem föstöttek százmillió dolláros szivárványokat. – Nagyon jól ismerem Göncz Árpádot – említi Bálint Géza –, õ küldött mindenféle szakértõt, ilyen-olyan bankot, de a tisztázatlan tulajdonviszony miatt konkrét ajánlatig sem jutottunk el. Paskainál jelentkezett egy olasz kamilliánus szerzetes – ez is egy ápoló rend –, hogy kórházat szeretne alapítani. Nálam is járt, a volt Esplanade Hotel is megfelelt volna neki (ez a Lukács uszoda ivócsarnokával szemközti, hatemeletes, ma is orfis épület – P. Á.), ajánlottam is valakinek, hogy fogadja. Nagyon jól játszotta a szerepét, a bíborost is becsapta, de szélhámos volt. Végül azon bukott le, hogy kölcsönkért még tõle is. Talán az Esti Hírlap le is leplezte. Göncz Árpád ismerte Kozma Imrét is. Majd én elhívlak, összehozlak titeket, mondta, rendbe rakom ezt a dolgot. Árpád, ebbõl nem lesz semmi, figyelmeztettem, ha Imre azt mondja, hogy nem, akkor, minden megáll! Talán februárban találkoztunk hármasban Árpád szobájában, a Parlamentben. Én hamarabb voltam ott. Mikor megjött Imre, Árpád azzal kezdte: itt van két barátom, két kiváló ember, lehetetlen, hogy nem tudnak megegyezni! Imre kisiklott, mivel nem engedhet abban, amit kötelessége védelmezni. Mikor elment, mi csak néztünk egymásra. Május elején, pár nappal a választások elõtt, Göncz Árpád – nem tudom, kinek a javaslatára – egybegyûjtött mindenkit az ORFI-ügyben, még a Komjádi uszoda igazgatója is ott volt, de hiába – mondta Bálint Géza. 132

„Feljegyzés a Köztársaság Elnök Úr által 1994. május 3-án öszszehívott, az ORFI fejlesztésének lehetõségeit megvitató jószolgálati értekezlet ajánlásairól.” Jelen volt: Göncz Árpád, a Magyar Köztársaság elnöke, dr. Fehér Miklós, a Népjóléti Minisztérium helyettes államtitkára, Fejes László, az Országos Egészségbiztosítási Pénztár fõigazgatója, Gallov Rezsõ, az Országos Testnevelési és Sporthivatal elnöke, Horváth Gábor, a Fõvárosi Fürdõigazgatóság igazgatója… dr. Szolnoki Andrea, a Fõvárosi Önkormányzat Egészségügyi és Sportbizottságának elnöke, Téglássy Tamás, az Országos Idegenforgalmi Hivatal elnöke, Alan I. Godsave, a World Travel Tourism Council konzultánsa, dr. Bálint Géza. (Kozma Imre kimentette magát…) Göncz Árpád: cél az ORFI helyzetének feltárása, a rekonstrukció és fejlesztés igényének bemutatása, az intézet lehetséges tulajdonosainak, igénybevevõinek és finanszírozóinak és a kitörés lehetséges módozatainak vázolása. Bálint Géza: az ORFI 43 éve jelenlegi szervezeti formájában fennálló országos intézet. Egyesíti magában a világ legnagyobb – és mára nemzetközi elismerést kivívott – reumatológiai és fizioterápiás szakkórházát, a Szentendre–Dunakanyar általános kórházát, diagnosztikai központot, a Haynal Imre Egészségtudományi Egyetem Reumatológiai Fizioterápiás és Ortopédiai Tanszékét és egyúttal a reumatológiai-mozgásszervi gyógy-idegenforgalom egyik bázisa. Mindezen funkciók ellenére az ORFI az ország egyik legalacsonyabb szinten finanszírozott intézete, amely a beruházási, fejlesztési források elapadása következtében, a magas színvonalú szakmai munka ellenére mûszaki tekintetben a mûködõképesség határára jutott. Javasolja, hogy az értekezlet a vita során a tulajdoni, szervezeti formák elemzése mellett két témakört tárgyaljon meg: a „gerinc-centrum”, azaz a gerincbetegségek konzervatív, sebészi és rehabilitációs kezelését komplexen végzõ egység létesítésének lehetõségét az ORFl-ban és mozgásszervi szanatórium létrehozását a Lukács-hotelszárny rekonstrukciójával. Fehér Miklós: a Népjóléti Minisztérium elképzelhetõnek tartja gerinc-centrum létrehozását, azonban a szükséges ágyszámot az ORFI-nak kell adnia. 133

Fejes László: Az ORFI alkalmas bázis, de ehhez rendezni kell a tulajdonviszonyokat. Kívánatos lenne a közös egyházi-állami-fõvárosi alapítású vagy tulajdonú egységes intézet. Gallov Rezsõ: Az ORFI-val szomszédos OTSH-ingatlanon rövidesen szállodát építenek. A Budai Gyógy-idegenforgalmi Negyed tervei kissé irreálisak, a hotelkapacitások és közmûigények miatt. Bálint Géza: a gerinc-centrum megvalósítható az ORFI beépítetlen ingatlanán. Szakértelmünk, szellemi kapacitásunk alkalmassá tesz bennünket az együttmûködésre a rehabilitáció mellett a rekreációs programokban is, ám terveink zöme csak a tulajdoni helyzet rendezésével oldható meg. Fehér Miklós: A minisztérium elfogadná az alapítvány vagy közhasznú társaság létrehozását. Szolnoki Andrea: Ezen tulajdonformák nem idegenek a fõvárostól, ám pénzünk nincs rá. Alan I. Godsave: Európában egyre kelendõbbek a gyógyfürdõszolgáltatások. Az ORFI jó adottságokkal rendelkezik. A marketingterv készítéséhez felajánlja szervezete segítségét. Bálint Géza: Az egészségbiztosítás szerint megkezdhetik a tervezést? Sándor László: Igen. Fejes László: az ORFI fejlesztéséhez politikai döntés szükséges. A többmilliárdos igényrõl a költségvetés keretében kell dönteni. Az OEP támogatná a tervet. Véletlen, hogy Hilár atya épp a tárgyalás napján bízta meg – „a rendi elöljárókkal egyetértve”, a Göncznél magát kimentõ – Kozma Imrét a rend képviseletével: „szerzetesi ingatlanaink tulajdoni helyzetének rendezésével kapcsolatos tárgyalásokon”. Ha a megbízás valóban ekkor íródott Pécsen, akkor valakinek fel kellett hoznia Budapestre, hogy az egyeztetõ bizottság ugyanezen a napon tartott ülésén Kozma Imre majd bemutathassa. Nem tudni, miért ez a kapkodás, hiszen jó elõre ismert volt, hogy május 3-án délelõtt a Göncz-féle tárgyalás, délután pedig kormánybizottsági ülés esedékes. Mégsem lett volna érvényes a bécsi megbízólevél (ha egyáltalán volt)? 134

Pár nappal korábban találkozhatott Bálint Géza és Kozma Imre. Bálint legalábbis a következõ levelet küldte a Máltai Szeretetszolgálat elnökének április 29-én: „Kedves Imre! A mellékelt szándéknyilatkozatot fogalmaztuk meg. Kérlek, ha javításokat gondolsz, azokat tedd meg és juttasd vissza hozzám, ha lehet, hétfõn [május 2-án – P. Á.] reggel 9 óráig. Fontos lenne, hogy mind az Elnök úrnál, mind a keddi kormánybizottsági tárgyaláson már hivatkozhassunk közös nyilatkozatunkra. Biztos vagyok benne, hogy ezen az úton elindulva hamarosan végleges megállapodást írhatunk alá.” Naiv dolog volt ezt hinni. Bálint Géza Göncz Árpáddal együtt elkövetett egy apró hibát. A hármas találkozó alkalmával együtt fogadták Kozma Imrét, és amikor elbúcsúzott, ismét kettesben maradtak. Távozás közben eszébe juthatott, hogy ezek összejátszanak, és a májusi tanácskozáskor már ki is mentette magát. Csak az egyeztetõ bizottságban bízott, és nem a közvetlen megegyezésben, akárcsak Neumark Tamás. Hozzá hasonlóan kitért a közös szándéknyilatkozat elõl is: „Tisztelt Igazgató Úr! [Nem fõigazgató! – P. Á.] Az elõzetes megbeszélések legfontosabb mozzanatai – lehetséges, hogy azokat én nem értettem jól, avagy? – hiányoznak a nekem eljuttatott szándéknyilatkozatból. Egyre inkább úgy tûnik, hogy csak a tulajdonjog bejegyzése után folytathatunk építõ megbeszéléseket az ORFI-nak, mint egységes intézetnek a jövõjét illetõen.” Ez a taktika szintén ismert Neumarktól: elõbb ide a vagyont, aztán jöhet a szöveg! A nyakatekert levél dátumozva sincs, hogy szándékosan, vagy sem, nem változtat a dolgon. Az egyeztetõ bizottság délutáni tanácskozásán jelen volt, ám az átigazított, és általa, sõt már a tanúk által is aláírt szándéknyilatkozatot csak késve, másnap, vagyis május 4-én juttatta vissza Bálint Gézának, nem valami elegáns módon: „Az eredeti három példányt aláírás végett eljuttatjuk Önhöz” – közölte a titkára. Bálinték szándéknyilatkozata szerint „a tulajdon rendezése során el kell kerülni, hogy az ORFI, mint jól bevált és jól mûködõ egységes intézmény több részre váljék”. Kozma Imre ezt módosította, hogy „a törvény által elõírt egészségügyi célok egy közös in135

tézmény mûködtetésével valósuljanak meg”. A kivitelezést mindketten alapítványi vagy közhasznú társasági formában képzelték el. Bálint szerint „meghatározott szavazási eljárással döntenek az intézményt érintõ alapvetõ gazdasági és irányítási kérdésekben”, Kozma szerint „50%-50%-os” arányban. – Az egyeztetõ bizottság második tárgyalásán Pálosnál újból jelen voltak a püspökök, a három érdekelt minisztérium stb. – idézi fel Bálint Géza – Elsoroltam, milyen megegyezési lehetõségek vannak, mire Pálos Miklós azt mondta, tessék tovább tárgyalni, mert ez sincs tisztázva és az sem. Ott volt velem Hodinka Laci, a helyettesem, Szinai Jóska, a gazdasági igazgató, és nem gyõztek gratulálni, hogy sikerült kivédeni a kemény támadásokat, mert Kozma Imre mindenáron ki akarta csikarni a bizottság döntését. A siker az ORFI felkészültségének is köszönhetõ. A tárgyalásra készített nyilatkozat leszögezi, már a törvény megjelenése elõtt elismerték, hogy jogos az irgalmas rend igénye a tulajdonjogú, illetve az általa fõkegyúri, alapítványi jogon kezelt ingatlanokra. Ennek kielégítése során az ORFI, a Népjóléti Minisztérium által ismételten megerõsített álláspontot képviseli: a nemzetközi hírû országos intézmény esetében a tulajdonrendezés olyan módját kell megtalálni, amely segíti a további mûködést és a fejlesztést. A tárgyalások során a rend ragaszkodott mindenestõl a két kórházi épülethez. Az ORFI viszont egyben maradást, egyházi és állami alapítású alapítványt ajánlott. A tárgyaláson készült feljegyzés megemlíti, hogy a rend fõperjele és az osztrák rendtartomány perjele ugyancsak az ORFI egyben tartásával képzelte a tulajdonrendezést – többféle szerzõdéssel kiegészítve, hogy a rend intenciói, filozófiája és kórházfenntartási kötelezettségei is megvalósulhassanak. A tárgyalások folytatására mind az állami, mind az egyházi félnek 30 napon belül kell megnevezniük, megbízottaikat, ám az irgalmas rendi delegáció tíz hónap alatt sem állt fel. „Ezért kérjük az egyeztetõ bizottságot, tekintélyével hasson oda, hogy a szándéknyilatkozatnak megfelelõ tárgyalások folytatódhassanak, és a szakértõk kidolgozhassák javaslataikat az ajánlott modell megvalósítására.” 136

Ugyanitt olvasható az is, hogy az egyeztetõ bizottság elnöke, Gyulay Endre püspök is javasolta készítsék el a tulajdonviszonyt rendezõ és az alapítványi okiratot. A Népjóléti Minisztérium az alapítvány létrehozásához rögzítse a volt rendi tulajdonok állapotát államosítás idején és mai értékét. Végül a tárgyalást elnapolták. A restitúció végkifejletének ismeretében, ha idõben megérkezik Kozma Imre fentebbi javaslata, talán megállapodhattak volna, mivel ennyire engedékeny soha többé nem volt. De a tervezetét ugye nem küldte el, és a tartalmát szóban nem ismertette. Az orfis vezetésnek ekkor még rémálmában sem jött elõ az, amivel aztán hat év múlva szembesült. – Néha van némi lelkifurdalásom, hogy Jávor vagy Surján nyakára kellett volna járnom, hátha õk el tudtak volna fogadtatni Neumarkkal valami normális megoldást – meditál Bálint Géza. – Talán még rugalmasabbnak kellett volna lennem. Sajnálom, hogy nem sikerült Tamással megegyezni. Ha mi dûlõre jutunk, akkor Kozma Imre nem kerül a képbe soha. Paradox, hogy O’Donnell rendelte az osztrákok alá a magyar tartományt és Langthaler mondta, hogy Tamás helyett inkább Kozma Imrét választja képviselõnek. Soha nem fogom megtudni, ki adta neki a tippet. Én akkor megijedtem, mert jól ismertem Imrét, nagyon féltem, hogy rossz irányba viszi a dolgokat. Paradox? Különösen annak tudatában, hogy valójában Neumark Tamás ötlete volt, kérjék a magyar szerzetesek a fõperjelt, rendelje õket átmenetileg az osztrák tartomány alá. Mint említettük, késõbb õ maga is megkérdõjelezte ennek helyességét. És nem csak azért, mert ezzel a saját nyakára tette a kést. Ezzel megnyílt az út az irgalmas rendi kórház visszaállítása elõtt, mivel Kozma Imre érdekérvényesítõ képessége jóval erõsebb volt, mint az övé. A protonotárius elsõdleges célja a visszaszerzés volt, a modernizálás nem annyira. Pragmatistább volt Neumarknál, nem lévén orvos, nem lehettek szakmai álmai. Egyébként Langthalernek nem volt szüksége tippre ahhoz, hogy Kozma Imrét válassza. Neki mindegy volt ki a képviselõ, csak ne Neumark legyen, akibõl kérincsélése miatt kiábrándult. Kozma atya ráadásul külföldön is ismert személyiség volt, no meg kolléga, „a mi kutyánk kölyke”. 137

Hogyan húzódhatott az ORFI/Irgalmas Rend osztozkodás Kozma Imre belépése után is még hat évig (összesen egy évtizedig), amikor a tulajdon jogosságáról nem is volt vita? Miért vált a szócsata süketek párbeszédévé? Gátolta a megegyezést, hogy sokaknak, a fõperjelhez hasonlóan, az volt a meggyõzõdése, hogy a törpe magyar rend alkalmatlan ilyen horderejû feladatra, ugyanakkor a nagy tét is fékezte a megoldást: a milliárdos érték, az ORFI szakmai tekintélye. A kormány illetékesei is olyan fajsúlyúnak tekintették ezt az ügyet, mint például a Mátyás-templom visszaadását.25 Nem az volt az akadály, hogy az egészségügy különleges státusú lenne, hiszen a Szeretetkórház, Közép-Európa egyetlen zsidó kórháza már 1993-ban a felekezet kezelésébe került.26 A Magyarországi Református Egyház Bethesda Gyermekkórháza, a korábbi diakonissza kórház, pedig egy évvel korábban. (Egy pillanatra megállok a diakonissza jelmondatnál: „Jutalmam, hogy tehetem.”) Kozma Imre csak 1994-ben lépett színre. És akkor sem állt rögtön kötésig az ügybe. Horn Gyula – Kozma „társa a keletnémetek menekítésében” – csak ekkor került kormányra, és miniszterelnökként elõbb a gazdaság sínre tétele kötötte le minden erejét, amihez képest a „rendes-vita” mégiscsak kisebb horderejû volt. Sok mindent megtudtunk már a történetrõl és szereplõirõl, de a sok visszaadási ügy között vajon mi vált nyilvánossá ebbõl a hosszadalmas párharcból?

Dr. Fedor Tibor: Tájékoztató a volt egyházi ingatlanok tulajdoni helyzetének rendezésérõl. In Magyarországi egyházak, felekezetek, vallási közösségek 2007. Oktatási és Kulturális Minisztérium, 2007, 254 o. 26 „A Szeretetkórház melléképületei a Chevra Chadisa menedékháza és Vakok Intézete 1914-ben épültek. A Menedékház részt nem államosították, hanem a vallási tevékenység folytatására és a kóserságra való hivatkozással meghagyták a zsidó közösségnek. Itt mûködik azóta is a Szeretetkórház. A Vakok Intézetét államosították és az épületben a 90-es évek elejéig az Uzsoki utcai Kórház Tüdõ és Ideg osztálya mûködött. 1993 – az egyházi javak visszaadására hozott törvény alapján, több mint 40 évi használat után az Uzsoki utcai kórház felekezetnek visszaadta.” http://www.cylex-tudakozo.hu/ceginfo/mazsihisz-szeretetk%C3%B3rh%C3%A1z-94445.html. 25

138

A katolikus hetilap Kunszabó Zoltán tollából riportot közölt a betegápoló irgalmas rend jelenérõl.27 „Amikor becsöngetek a pécsi Fõtér sarkán álló csinos kis rendház ajtaján, kissé hajlott hátú, de erõs kézfogású, fehér köpenyes, idõs férfi nyit ajtót. »Ne haragudjon, hogy olyan soká értem ide, de most nagyon kevesen vagyunk a házban« – mentegetõzik. Miért, hol vannak a többiek? – kérdezem gyanútlanul. Fürkészõn az arcomba néz, néhány pillanatig hallgat, majd széles mozdulattal a plafon fele mutat: »Ezt odafentrõl tessék megkérdezni!«” Hilár atya megjárta a kistarcsai internálótábort. Harmincöt éves fejjel kezdhetett teológiát tanulni, de egy évre rá a szemináriumot is el kellett hagynia szerzetesi múltja miatt. Püspöke szívéhez szabott helyre irányította: huszonhatodik éve igazgatja az irgalmasok templomát a pécsi fõtéren. 1991 nyarán sikerült visszaszerezni a hozzá csatlakozó rendház, kórház, és három régi patika tulajdonjogát. Vácon is visszakapják a kórházukat a Máltai Szeretetszolgálat segítségével. Az egri és a pápai kórházat is visszaigényelték, de szerzeteshiány miatt egyelõre nem tervezik átvételüket. Fájó pont az ORFI sorsa. Az Új Ember március 13-i számában Bálint Géza ünnepi beszédére hivatkozva azt írták, hogy küszöbön áll a megállapodás a kórház jövõjérõl. Dömötör László Hilár tartományfõnök szerint megállapodásról egyelõre szó sincs. Az egy szál ifjú novíciust bemutatása így szólt: „Három ilyen emberrel meg tudnám forgatni egész Pécset! Annyi jót tudnánk tenni…” A kibontakozást a magyar tartomány tisztázatlan helyzete is hátráltatja. Hilár atya hiába kérte a rend generálisát, hogy küldjön Magyarországra egy újoncmestert, az utasítás szerint a fiataloknak Grazba kell eltölteni novíciusidejüket. „Ezalatt megszakad velük a kapcsolatunk, és egészen másra készítik fel õket, mint amilyen viszonyokra itthon számíthatnak.” A tartományfõnök abban reménykedik, hogy 1995-re, a rend alapításának ötszázadik évfordulójára sikerül fiatalokat toborozni „egyelõre a pécsi és a budai házba”.

27

Kunszabó Zoltán: Annyi jót tudnánk tenni… Új Ember, 1994. június 12.

139

A cikk megjelenése óta már az 515. évfordulón is túl vagyunk, és a rend hazai konventjei (is) üresebbek, mint Hilár atya életében. Témánkkal 1994-ben leginkább az egyházi és a múlékony másodvonalú sajtó foglalkozott. Ómolnár Miklós egyenesen „kutatta” az ötesztendõs huzavona okait.28 Az indítás hamis: „Miért nem kerülhetett vissza az egyház határozott kívánsága ellenére eredeti tulajdonosához, az irgalmas rendhez az Országos Reumatológiai és Fizikoterápiás Intézet (ORFI)?” – holott az egész ORFI soha nem volt a rend tulajdonában. „Már a Németh-kormányzat idején tárgyalások kezdõdnek Csehák Judit egészségügyi miniszterrel arról, hogy az eredetileg a magyar irgalmas rend tulajdonában álló legnagyobb kórház, az ORFI legalább részben – a rend teherbírásához mérten – újra ökumenikus szellemû kórházként mûködhessen.” Tárgyalások? Láttuk, hogy mit is mondott a miniszter asszony a nála tisztelgõ látogatást tevõ fõperjelnek. Odaadják az egészet, ha akarják. Azt is tudjuk mit válaszolt O’Donnell atya. Neumark Tamástól értesültünk arról, hogy a kórház egyházi része vállalná a rá háruló egészségbiztosítási feladatokat, „ugyanakkor lehetõség nyílna olyan szociális kórházközpont létrehozására, amely alapja lehetne az egyházi egészségügy magyarországi újjászervezésének”. Nézzük tovább: „Már a kezdet kezdetén több neves osztrák cég és biztosítótársaság ad szándéknyilatkozatot az egyházi egészségügyi intézmény rekonstrukciójának, felszerelésének és mûködésének támogatásáról. Még az Európai Közös Piac egészségügyi célokra igénybe vehetõ hitelére is komoly az esély … Egymást érik a szándéknyilatkozatok, sõt az érintettek már szerzõdések tervezeteit küldik egymásnak, amikor az ügy hirtelen megtorpan … elképesztõen éles érdekharc kezdõdik Budapest talán legértékesebb kórházának ügyében. Az intézmény fõigazgatója, dr. Bálint Géza az iratok egyértelmû tanúsága szerint nem akarja, hogy a vezetése alatt álló intézmény az általa támasztott feltéte-

28 Ómolnár Miklós: Kórházkálvária. Lehet-e az egyházé az ORFI? Respublika, 1994. július 22.

140

lek híján, akár részben egyházi tulajdonba kerüljön … Tanulságos látni, hogyan kezdenek mûködni a kis magyar érdekérvényesítés sok évtizedes, akár dzsentroidnak is nevezhetõ módszerei. Az egyházi ingatlanok visszaadását lehetõvé tevõ törvény megszületése, a hivatalos visszaigénylés benyújtása után a népjóléti miniszter a magyar irgalmas rend tartományfõnökének leghatározottabb írásbeli tiltakozása ellenére véglegesíti az ORFI élén dr. Bálint Gézát.” Nos, mi köze bármiféle egyházi szervezetnek ahhoz, hogy egy állami intézetnek ki a vezetõje? „S a történetben felbukkan maga a miniszterelnök: Antall József … Bár mellékkörülmény, mégis tény: az Orvostörténeti Múzeum igazgatójaként kapott fizetését is az ORFI-ban veszi fel. Talán ezért is engedélyezi személyesen, egy szigorúan titkosított kormányhatározatban egészségügyi intézmények egyes részlegeinek, telekrészeinek privatizációját vagy magánvállalkozásokba történõ apportálását. Többek között az ORFI területének egy részét. A kormányhatározatból ekkor már kiderül, hogy mûködik egy bizonyos ORFI-Mithra Kft., amely a reumatológiai intézet területén nem egészségügyi célokat szolgáló irodaház felépítéséhez kezd. Minderrõl dr. Bálint nem tájékoztatta a rendfõnököt annak ellenére, hogy tudta, ez a telek is az irgalmas-rendiek tulajdona volt.” – 1991 márciusában, vagyis a megbízásomkor kiderült – idézi fel Bálint Géza –, hogy a vezetõi interregnumot kihasználva a gazdasági igazgató a Kisbuda étterem mellett lévõ garázsunkat és szerelõmûhelyünket átadta az osztrák érdekeltségû Mithra Kft.-nek. Tudta, hogy szabálytalanságot követett el, vette is a kalapját és távozott. Az osztrák tulajdonos egymillió schillinget ajánlott nekem… Ugyanakkor a minisztériumban úgy vélekedtek, ha már így történt, jobb, ha benne maradunk a vállalkozásban, hozzunk létre közös kft.-t a Mithrával. Megegyeztünk, 700 négyzetméter telekért kapunk 400 négyzetméter irodát a jelenlegi CEU épületének elsõ emeletén és a garázsban nyolc helyet. Felértékeltettük, és kiderült, a telek árának négy-ötszörösét éri a járandóságunk, 80-100 milliót. Ez nem rossz üzlet, ugye. Rongyrázás lett volna oda 141

irodát költöztetnünk. Végül a minisztérium államtitkára, dr. Pordán Endre húsz-egynéhány millió forintért adta el… A szerzõdést nem akartam aláírni. De hát volt 1998-ban egyéb bajunk is, így a pénzt végül megkapta az intézet. Az Ómolnár szerint szigorúan titkosított kormányhatározat két hónappal az MDF vezette kormány bukása, másfél évvel a nem valami ízlésesen iderángatott Antall József halála után a szerzõ kezébe került. A Népjóléti Minisztérium néhány intézményét a vagyonzárlati moratórium alól mentesítõ 3112/1992. kormányhatározat 55 példányban készült és nyoma sincs rajta a titkosításnak, de dátuma szerint (1992. március 19.) utólag szentesítette az ORFI telkével történteket. De térjünk vissza Ómolnár cikkéhez: „Kommentárok nélkül is nyilvánvaló, hogy … az ütközetben a szerény lehetõségekkel rendelkezõ irgalmas rend csak a rövidebbet húzhatja. Számít-e, hogy törvény adta joga egykori tulajdonának visszaigénylése? Amire egyébként a legszabályosabb keretek között sor is kerül. Például már 1992 nyarán bejegyzik a rend javára az elidegenítési és terhelési tilalmat. Mindhiába … Az idõhúzó taktika és Bálint dr. elismerést érdemlõen ügyes háttér-diplomáciája meghozza az eredményt, nem születik döntés… A katolikus egyház látván, hogy minisztériumi és kormányzati potentátok is részesei a döntés elodázásnak, háttérbe húzódik … Azt senki sem vizsgálja, hogy a rend által benyújtott rekonstrukciós és üzemeltetési tanulmány milyen anyagi hátteret nyújtana az egyházi kórház mûködtetéséhez. Sõt ezen elképzelések miatt Bálint Géza fõigazgató »tõkés konzorciumnak« való, »a rend szellemiségével össze nem férõ« elképzelésekkel vádolja a szerzeteseket, miközben õ maga gyógy-idegenforgalomban, gyógyszállók megépítésében bízik… …Bálint doktornak sikerül vendégül látnia az ORFI-ban az irgalmas rend római generálisát, akivel feljegyzést készítenek a kórház sorsáról. Ebben a rend csupán papírforma-tulajdonjogra tartana igényt, míg a kórházat ténylegesen jelenlegi kezelõjénél hagyja [hagyná – P. Á.] … Mivel a leggyakrabban hangoztatott 142

kifogás a tulajdon tényleges visszaadása ellen az, hogy a rend szegény, és a hatalmas kórház mûködtetésére nem volna képes, egyes vélemények szerint jobb lenne, ha egyházjogilag a tekintélyes és tehetõs osztrák tartományfõnökség »gyámsága« alá helyezné magát… Bálint fõigazgató, egy magas rangú minisztériumi tisztviselõ társaságában (aki ma már nevének határozott mellõzését kéri) Bécsbe utazik, hogy az osztrák rendfõnököt meggyõzze: az ORFI visszaigénylése [a kórház fenntartása! – P. Á.] még az õ provinciálisa [provinciája – P. Á.] számára is beláthatatlan terhekkel járna. Mivel nem sikerült megállapodni, a rend a törvénynek megfelelõen az egyeztetõ bizottság összehívását kérte. Pompásan idõzítve, az ülés kezdetére faxüzenet érkezik Bécsbõl: az osztrák rendfõnökség, mely a tulajdon visszaigénylése terén semmiféle jogosítvánnyal nem rendelkezik [? – P. Á.], az ülés elhalasztását kéri. S a minden jogalapot nélkülözõ kérésnek helyt ad a kormány képviselõje… De az irgalmas rend nem tétlenkedik … a nemes cél érdekében egyfajta szövetségre léptek a tekintélyes Máltai Szeretetszolgálattal, melynek vezetõje, Kozma Imre atya korrekt és talpraesett egyház-diplomáciai tevékenységérõl is nevezetes.” Szükségesnek láttam a hosszú idézetet, hiszen mi már dokumentumokból ismerjük a történetet, és torzított másának olvasása közben érezzük a pokoli „médiabûzt”, amit a kicsit is jobb szaglásúak az Istennek sem akarnak megszokni. És még hátravan a földbe döngölõ vállalkozás java! A trükkös mellékcikk címe: „Látok esélyt a megegyezésre.” Szövege: „Fenti címmel szerettük volna megjelentetni azt az interjút, amelyet dr. Bálint Gézával, az ORFI fõigazgatójával készítettünk. Õ azonban végül nem járult hozzá ennek megjelentetéséhez … »Én egy állami intézet fõigazgatója vagyok, és nem kizárólag a saját intencióim alapján cselekszem. Szem elõtt kell tartanom a Magyar Köztársaság érdekeit és a költségvetési törvény elõírásait.« Kérte a fõorvos úr azt is, hogy a Mithra Kft.-vel ne foglalkozzunk, mert annak semmi köze a témához.” 143

A letiltott interjúban az újságíró, Marosvári Árpád elõször afelõl érdeklõdött, hogy a törvény megjelenése óta eltelt három év alatt miért nem született megegyezés?29 „– Miért gondolja, hogy nem született? Szeretném megmutatni Önnek az irgalmas rend generálisával, itt az ORFI épületében született memorandumot. – A kórház kezelõjének az igényjogosulttal, a magyar irgalmas renddel kell megállapodnia. A generális legfeljebb kánonjogilag, de nem a hazai jog szempontjából felettese a magyar rendnek. – A generális ugyanakkor e memorandumban elismeri, hogy a magyar rend, jelenlegi helyzetében – a szerzetesek magas átlagéletkora, szerény anyagi körülmények miatt – nem képes mûködtetni a kórházat. Értse meg, a hazai egészségügy egyik alapintézményérõl van szó, ezt nem lehet felelõtlenül feldarabolni, netán mûködésképtelenné tenni. Ezt az álláspontot osztotta a rend osztrák vezetõje is, aki alá a magyarországi irgalmas rendet besorolták… – Többen úgy nyilatkoztak, hogy személy szerint önben látják a megegyezés akadályát. – Miért lennék az? Mindössze garanciákat szeretnék kapni az ORFI mûködõképességére. Erre személy szerint a közalapítványi formát látom a legmegfelelõbbnek. – Ma már az irgalmas rend is az alapítványi formát részesíti elõnyben. Csak hogy a rendezés alapfeltételének a tulajdonjog átírását tartják. – Amennyiben erre kerül sor elõször, nincs lehetõség a kezünkben a garanciák megszerzésére. Vagy közösen mûködtetjük e garanciákkal az intézményt, vagy elválunk. Ez utóbbi esetben azonban valakinek állnia kell a számlát, biztosítani az ORFI mûködéséhez szükséges és rend tulajdonába átkerülõ gyógyító intézményeket.” Ómolnár Miklós cikkével együtt megjelent még egy összefoglaló a rend történetérõl, valamint Hilár atya „Fogyatkozóban a türelem” címû erélyes nyilatkozata: „Bálint doktor és még többen

29

144

A letiltott interjú szövegét a szerzõ Bálint Gézától kapta meg.

a nyilvánvaló törvényi helyzet dacára akadályozzák, hogy a rend jogos tulajdonához jusson, de lassan fogyatkozóban a türelem. Ki a civilekkel a pályáról! Gyors döntés szükséges olyanok közremûködésével, akik valódi jogosítványokkal rendelkeznek. Nem hittem volna, hogy az egyházi ingatlanok visszaadásáról szóló törvény megszületése után ilyen magatartással kerülünk szembe.” A csinos összeállításra Bálint Géza a lap címe adta lehetõséggel élve válaszolt: „Úgy gondolom, a köz dolga – res publica –, a köz érdeke megtudni” a tárgyalásokról az igazat. A „kérdés, hogy szét kell-e vágni a gyermeket? … A különbözõ épületekben mûködõ osztályok, ambulanciák, diagnosztikus és fizioterápiás részlegek, köztük a gyógyfürdõk, az infrastruktúra (konyha, mosoda, hõközpont) olyan egységes testté forrtak össze, amelyet szétoperálni csak az elvérzés veszélyével lehet.” Végül kifejezte azt a reményt, hogy „az egyház és az állam közösen valósítja meg az ORFI, mint egyúttal rendi kórház feladatait, azok szépségeivel és gondjaival együtt”. Ómolnár mondatai egyértelmûen tudatják, hogy õ kizárólag Neumark Tamásnál „kutatott”: – Frenkl Robi (egyetemi tanár, az evangélikus egyház világi képviselõje – P. Á.) – az Ichtys Alapítványból ismertem – ajánlotta, hogy keressem meg Ómolnárt. A cikket egyébként nekem sem mutatták meg. (De interjúalanyként Neumark Tamás nem is szerepelt benne – P. Á.) Az orvoskollégákban csalódott Bálint dr. 1994-ben fiatalításba kezdett. – Neumark és mások nyugdíjazása a kormányváltás alatt történt. Nyugdíjaztam a volt párttitkárunkat, aki évfolyamtársam volt, és egy piarista iskolatársamat is, mindkettõjükhöz szoros szálak fûztek. Összesen öt kollégát küldtem nyugállományba, mert úgy gondoltam fiatalítani kell. Korábban kellett volna, de naivan azt hittem, hogy a stabil gárdával többre megyünk, mint a fiatalokkal, ám nem állt az ORFI ügye mellé közülük senki. Neumark Tamás tiltakozott a nyugdíjazás ellen. – Kozma Imrének is írtam, hogy segítsen, mert ezzel vége a karrieremnek. Tudományos pályám elég komolyan volt jegyezve és 145

mindezt feláldoztam ezért a hülyeségért, bár lehet, még egyszer megtenném, legfeljebb másként. Világhírû tudós voltam, és csak 61 és fél éves (akkor 60 év volt a nyugdíjkorhatár – P. Á.), továbbá nagydoktorit szerettem volna írni. – Hiszen a tudományok doktora címe mintha már meg lett volna! A fõnöke, Tanka professzor említette is, hogy a szobája falán függött a külföldi doktori oklevél. – Igen, Malagában egy természetgyógyász-kongresszuson tartottam elõadást a reumatikus betegségekrõl és ott kaptam a természettudományok doktora címet – idézte fel a történetet. – Én nem vettem ezt a címet: elõadást tartottam, és 50 dollár postaköltséget fizettem ezért a hitelesített oklevélért. Kértem az Akadémiát, hogy ismerjék el, de nem válaszoltak, majd két-három évvel késõbb az MTA Köztestületi tagok kötetben megjelent, hogy „Neumark Tamás a tudományok doktora”. (Ide mindenki maga jelentkezik be, adatait senki nem ellenõrzi. „Az MTA doktorai” hivatalos listában Neumark Tamás nem szerepel – P. Á.) Mivel a havi juttatást nem utalták, mondhatnám, hogy a pénzért akartam nagydoktor lenni. Bálint dr. válasza Neumark tiltakozására: „Nyugdíjaztatását az igazgatótanács jóváhagyta, és én azt nem óhajtom megváltoztatni, mert nem találom indokoltnak. Ön az elmúlt három évben kutató munkáját társadalmi tevékenységei érdekében elhanyagolta. Ön az elmúlt két évben fel nem mérhetõ erkölcsi kárt okozott az intézetnek, igyekezett a fõorvosi és orvosi kart megosztani. Mint az irgalmas rend képviselõje akadályozta, hogy a renddel megegyezhessünk. Az Ön tevékenysége nélkül ez a megegyezés legalább másfél évvel ezelõtt létrejöhetett volna.” – Miért kézzel írta Neumark Tamás nyugdíjazásának indoklását? – kérdeztem Bálint Gézától. – Nem emlékszem. Vagy kézirat, ami hozzá került, vagy azt akartam, hogy baráti legyen. Hát az utóbbi nem sikerült. A nyugdíjazása után Neumark röntgenorvosként zakatolt tovább. Majd angliai tapasztalatai alapján foglalkozni kezdett az integrált jóléti programokkal. 1998-ban meghívták elõadónak a 146

debreceni egyetem szociológia tanszékére, ahol minisztériumi támogatással 18 kistérségre – 250 településre, köztük Kecskemétre, Mátészalkára – készült jóléti program. 2008-ban már csak Kispesten vajúdtak vele, pedig õ elnyûhetetlen. 2009-ben iskolaorvos lett egy hátrányos helyzetû, vagyis jobbára cigány gyermekeket oktató pesti iskolában. – 1995-ben segítettem Kozma Imrének, hogy visszaszerezze a rendnek a váci kórházat. A munka dandárját õ végezte – idézi fel nyugdíjas jócselekedetét. A volt egyházi ingatlan 1995. november 4-én került a rend tulajdonába, de a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Alapítványa mûködteti. Vácon simán ment, ami Budapesten csak kacskaringózott. Igaz, Vácon nem a rend, hanem a nagyon is létezõ Szeretetszolgálat az „ügyvivõ”. Egy idézet a kórház honlapjáról: „A korábbi »elfekvõ-utókezelõ« funkciót próbáljuk új tartalommal megtölteni, így a beletörõdve megboldogulást várók kórháza a remény és esély kórházává változott.” Ámen. A történet fonákja csupa élet. Errõl faggatom Neumark Tamást: – Kézzel-lábbal tiltakozott a nyugdíjazása ellen, pedig elõtte már közölte Kozma Imrével, hogy nyugdíjba vonul, ha visszaigényli Vácot, és ad ön mellé egy fiatalembert, akibõl igazgatót faraghat. – Így történt. Bálint Géza mellett a fejem felett lebegett Damoklesz kardja. Kozma Imrétõl nem kértem, hogy én vezessem a váci kórházat, mégis volt egy meghallgatásom Zugligetben. Ezen részt vett Kozma is, de elment, és Vecseiék30 kérdezgettek. Megcsináltuk a rekonstrukciós tervet – a vejem építész –, de végül nem lettem igazgató. 1995 májusában az atyával együtt hatan tárgyaltak a váci kórház átvételérõl, többek között Neumark Tamás és a mindkettõjükkel jó viszonyt ápoló Szenzenstein Antal, az Egészségügyi Ön-

30 Vecsei Miklós pedagógus, teológus, szociálpolitikus, 1989 óta a Magyar Máltai Szeretetszolgálat tagja, ekkor budapesti vezetõje volt.

147

kormányzat tagja.31 Kozma Imre elmondta, a német máltai segélyszolgálat kilátásba helyezte, hogy háromszázezer német márkát ad a rekonstrukcióra, ha az Ungarischer Malteser Caritas-Dienst „besegít” félmillióval. A kettõ együtt mintegy hetvenmillió forint. Szenzenstein Antal közölte, hogy a váci polgármester támogatja elképzeléseiket, akárcsak az OEP – õk eddig ágyanként mintegy napi két és fél ezer forinttal finanszírozták a krónikus belosztályt (száztíz ágy esetében ez évente majdnem százmillió forint). Ám a kórház felújítása kétszázmilliónál többe kerülne. Megállapodtak, hogy a kórház neve Máltai Szeretetkórház lesz. Felvetõdött, hogy Neumark kb. százezer forintért tervet készíttetne a kórház gazdasági és pénzügyi mûködtetésére. Kozma Imre elmondta, hogy jelentkezett egy friss nyugdíjas tapolcai orvos, aki eljönne Vácra ingyen dolgozni, ha a kórházban lakhatna, ami részben megoldaná az ügyeletet is. – A már nem élõ Szenzenstein Antal, aki rendkívül jóban volt Tamással, megkérdezte Kozma atyától: miért nem nevezed már ki Tamást igazgatónak Vácra, nem látod, hogy ezt szeretné? – idézte fel Schumiczky András, Kozma Imre hajdani jobbkeze. – Imre atya azt válaszolta: csak nem fogok egy zsidót odarakni! Tóni ezt elmondta Tamásnak. Ezt még elviselte volna, hiszen sosem tagadta, hogy kikeresztelkedett, de Kozma Imre és Vecsei Miklós levélben megvádolta, hogy a Jeruzsálemi Szent Sír Lovagrend tagjai szerint együttmûködésre képtelen, és a váci igazgató, Szõnyi Mihály professzor szükségtelennek tartja Tamás közremûködését, ezzel nyilvánvalóvá vált, hogy Kozma atya meg akar szabadulni tõle. – Már nem tudom, ki közölte, hogy azért nem lettem igazgató, mert a meghallgatáson nem voltam elég meggyõzõ – idézte fel Tamás, mint aki ezt el is hiszi, sõt tódított is rajta: – Kozma nem antiszemitaként mondta, amit mondott, hanem, hogy csak katolikust akar kinevezni. Megjegyzése csak bosszantott, mert igyekeztem mindenkinek elõre elmondani, hogy kikeresztelkedtem, nehogy

31

148

A május 26-i megbeszélés emlékeztetõje a szerzõ birtokában.

õk olvassák a fejemre. A szemináriumban is elsõ dolgom volt tudatni, hogy én máshonnan jövök. Kozmának kemény levelet írtam: „hadd mondjam meg neked, nagyon büszke vagyok rá, hogy zsidónak születtem…” Erre õ nem válaszolt. – A váci kórházat tényleg együtt szerezték vissza Neumark Tamással – kérdeztem meg Kozma atyától –, és úgy volt, hogy õ lesz ott az igazgató? De ön azt mondta, egy katolikus kórház élére nem fog zsidót kinevezni. – Neumark Tamás úgy gondolta, hogy igazgató lesz, de én nem gondoltam úgy. Semmi köze nem volt a származásának ahhoz, hogy nem õ lett a vezetõ – felelte, nem cáfolva a kijelentését. – Ezután Neumark kemény hangú levelet írt önnek… – A feleségétõl kaptam a csúnya levelet. Négyszemközt ezt megtárgyaltuk Neumarkkal – mondta és váratlan fordulattal így folytatta: – Nyugdíjazáskor õ mûszereket tört össze az ORFI-ban. – Kétkedõ mosolyom látva hozzátette: – Legalábbis mi összetörve találtuk. – Tamást ’94-ben küldték nyugdíjba, és önök csak hat évvel késõbb kerültek be a laborba! – Lehet, hogy nem õ tette. Egyenes ember vagyok, senkit nem akarok megbántani. Miután a volt fõigazgató, meg a patológia korábbi és mai vezetõje is tudott az esetrõl, megkérdeztem Tamástól, igaz-e a vád. – Eljövetelemkor lezártam az elektronmikroszkópot és leadtam a kulcsát a titkárságon. Bálint Géza feljelentést tett a II. kerületi Rendõrkapitányságon, hogy készakarva tönkretettem a mikroszkópot. Behívtak a kapitányságra, és annyira összebarátkoztunk a kihallgató tiszttel, hogy megmutatta drága munkatársaim vallomását is, aztán lezárta az ügyet. Bálint Gézával hamarosan normalizálódott a kapcsolatunk, és egy-két évig tanácsadóként dolgoztam az elekromikroszkóp-laborban. – Tamás, a páter azt állítja, hogy nem ön, hanem a felesége írt neki egy csúnya levelet. – A feleségem nem ismeri a csúnya nyelvezetet; apácák nevelték. Itt már Ariadné fonala is elfogyott. 149

A váci szeretetkórház felújítására tíz év alatt sem került sor. Gondoltam, azért, mert Csilla von Boeselager az 1995-ös átvételkor már nem élt, és nem volt, aki összegyûjtse a pénzt. – Csilla halála ellenére megvolt a félmillió márka is, és az egész összeg – állítja Schumiczky András –, de Kozma Imre nem fogadta el Tamás tervét. Erre fel a németek küldtek egy tervezõcsoportot, de az atya valamiért az õ tervüket sem hagyta jóvá, így a pénzt vissza kellett utalni az adományozóknak: az ország elesett hetvenmillió forinttól. *** Az ORFI-ban 1994-ben csitult a csata. Az intézet és a rend képviselõi még májusban meghatározták az átadandó és maradó ingatlanok körét és értékét. Bálint Géza és Kozma Imre együtt kérte a minisztériumtól, hogy az „átfogó vagyonleltár és a rövid-, közép- és hosszú távú terv elkészítéséhez” szükséges pénzt ne csupán az ORFI kapja meg, elõlegezzenek ötmillió forintot a rendnek is, mivel „csak a tulajdonjog megszerzése után tud” pénzhez jutni. Örvendetes közös fellépés, és meglepõ a rend részérõl, százmillió dolláros „ígéretekkel” a zsebben. Kérésüket a minisztérium a központi tartalék zárolása miatt elutasította. Különben is mi szükség az ingatlanok felértékelésére? – amiben igazuk is volt. Szeptember végén Bálint Géza mégis arról értesíti Kozma Imrét, hogy megkapják a tízmilliót, és a vagyonfelmérésre tendert írnak ki: nekik együtt kell majd kiválasztaniuk a legalkalmasabb céget a munkára. És láss csodát: a fõigazgató nyert – de csak 1994 utolsó napján dõlt el, hogy megkapják a pénzt. – Milyen végeredményre jutott a vagyonfelmérés? – kérdeztem Bálint Gézát. – Egy profi cég alapos, fényképes, térképes értékbecslést készített. Azt akartuk dokumentálni, hogy mi történt 1950–1995 között a Nagy- és a Kiskórházban. Az emeletráépítés, a konyha, a tálaló, a kórbonctan, a teljes átépítés. – Mégis az járta, hogy az ORFI és az állam rossz gazdaként elhanyagolták a rend „örökségét”! 150

– Tagadhatatlan, nem volt jó állapotban egyik kórházépület sem, de most sincs abban. Budapesten mindössze három-négy modern kórház volt. Látogatóként emlékszem, annak idején a rendi kórház sem volt valami modern. Nem is mindegyik 12-14 ágyas kórteremnek volt ajtaja a folyosóra, hanem úgy kellett átmenni az egyikbõl a másikba. Összegyûjtöttük a háború utáni képeket a Császárról és a Nagykórházról. Átépült minden, rengeteg pénz és munka volt benne. A felelet persze: „ha nem államosítják, akkor is fejlõdött volna!” – csak nem közpénzbõl. Emeletráépítések, tetõtér-beépítések: rögzítve lett, hogy az állam mit rakott bele. Tetõtõl talpig átépült a Kis- és a Nagykórház is. Tízszer ilyen részletes fölmérés sem mozdított volna szemernyit sem a megegyezésen. Csak alkuképtelenebb lett a helyzet: ez nem fért bele a törvénybe. Az ORFI kérésére a Creditum Pénzügyi Tanácsadó Kft. is beható, nyolcoldalas tanulmányt készített az intézeti és rendi kórházalapítvány, közalapítvány és a közhasznú társaság lehetõségérõl, elõnyeirõl és hátrányairól, taglalták a szervezeti felépítést, az alkalmazottak jogállását, a mûködés és a fejlesztés finanszírozását. Dolgozatukat Bálint azzal továbbította Kozmának, cserébe küldje el az õ szakértõinek a javaslatait. De ilyen nem volt, nem is válaszolt a páter. 1994 végén a fõigazgató tájékoztatja a Nagykórház leendõ tulajdonosát az épületben tervezett változtatásokról, például az intenzív osztály létrehozásáról. A világkiállítás rendezéséhez kapcsolódó pályázaton az ORFI korszerû ambulanciákra 8 milliót nyert. Noha a kormány lemondta az Expót, a pénzt felhasználhatták. Úgy tervezték, az igazgatás mégis átköltözik az ORFI–Mithra-ház irodáiba, és a helyükre kerülnének az új ambulanciák. Bálint Géza még a beruházási program javaslatát, sõt a mûszaki rajzokat is elküldte a fõtisztelendõ protonotárius úrnak: „Amennyiben elképzeléseinkkel egyetért, s ezek nem keresztezik a rend elképzeléseit, kérjük, támogassa ezek megvalósítását.” Se köszönet, se dörmögés, semmi válasz. (Legfeljebb talán kézdörzsölés: „Nekem nõsz nagyra, szentem!”) Különben is a „rendnek” csak egyetlenegy elképzelése volt. 151

1995 februárjában a fõigazgató ismételten kérte a kanonok urat, hogy levelére „fogalmazza meg az irgalmas rend alternatíváit”. Három hónappal késõbb Bálint Géza újabb levélre fakadt: „Szabó György miniszter úrtól értesültem arról, hogy az ORFI kezelésében lévõ volt irgalmas rendi tulajdon visszaszármaztatása ügyében Protonotárius úrnak új felvetései és javaslatai vannak … Kérem, ezeket mielõbb juttassa el hozzám, hogy munkatársaimmal és szakértõimmel megtárgyalhassam, majd önnel mielõbb megbeszélhessük õket.” Végül a fõigazgató az összes megválaszolatlan levelét elküldte a miniszter kabinetfõnökének, de hát milyen eszközhöz tudtak volna nyúlni egy pap esetében? – Sok esetben Ön udvariatlanul nem válaszolt Bálint Géza, az osztrákok és mások leveleire sem – jegyeztem meg az atyának. – Önkéntesként vettem részt ebben a munkában – felelte Kozma Imre –, nem voltam az osztrákok alkalmazottja. Annyi dolgom volt, mint a patkánynak a gyerekágyban. A nagyanyám mondogatta ezt, mert a patkánynak nagyon sok kölke van. Válasz helyett a Magyar Máltai Szeretetszolgálat – mint az Osztrák és a Magyar Irgalmas Rend által a hazai kórházügyekben teljes jogkörrel felhatalmazott szervezet (?) – megújította igényét a Nagy- és a Kiskórházra, valamint a Frankel Leó u. 31–33. szám alatt lévõ, a hajdani Császár fürdõ épületében található kórházra. Hét további rendi ingatlan „korábban benyújtott visszaigénylésétõl egyelõre eltekintünk … Mivel az érdekelt felek az állami költségvetésbõl kártalanítást nem igényelnek, a törvény értelmében közvetlen tárgyalások során megegyezhetnek a tulajdonjog rendezésében.” Ám mindez felesleges farizeuskodás. Bejelentkezett egyszer csak az irgalmas rend magyar tartományi fõnöke is, hogy a XXXII. törvény, valamint a katolikus egyházra vonatkozó „Canon jog” eltér egymástól, hisz a törvény korlátokat szab az államosított egyházi ingatlanok visszaadásában, ám a kánonjog nem teszi lehetõvé, hogy az egyházi vezetõk, a szerzetesi elöljárók lemondjanak az egyházi vagyonról… Szerinte nem szorul bizonyításra, hogy egy kórházat fenntartó rend a bázisa nélkül mûködésképtelen. Fûteni, világítani, bért fizetni kell, gyógyászati eszközökre van szükség, a betegek etetése, 152

tisztántartása stb. nélkül nem megy, ezek megteremtésére volt a hizlalda (pl. Pécsett, Pápán), a szõlõk, a bérházak stb. stb. Tekintettel a törvény szûk lehetõségeire, nem kérnek döntést az államosításra került, és a rend mûködésének bázisát jelentõ ingatlanok ügyében. (Ezen bejelentésrõl a T. Címnek nem kell elutasító határozatot hoznia, ugyanakkor joglemondás sincs a Rend részérõl.) Micsoda gondolatfutam! Ugyanakkor hiánypótlást jelentenek be egy csopaki ingatlanra. Ez valójában nem kórház volt, hanem „pihenõház”. Mai kifejezéssel: utókezelõ, illetve munkaterápiás elfekvõ. „Az eredeti betétbõl kitûnik, hogy hihetetlen nagy szõlõ, nádas part, és csónakkiemelõ tartozott a rendi birtokhoz, ahol a kórházban már nem gyógyíthatók, ill. zárt elmeosztályi kezelést nem igénylõk dolgoztak a szõlõben (gyakorlatilag életük végéig). Erre tekintettel a jelenleg is állami tulajdonban lévõ csopaki ingatlanaink, beletartoznak a XXXII. törvény alkalmazási körébe. Az esetleges pénzbeli kártérítést egyeztetjük a Máltai Szeretetszolgálattal, és ha változik az igény (tulajdonba adás helyett pénzbeli kártérítés), azt nyomban bejelentjük.” „Vácon a kórház átadása megtörtént, Egerben és Pápán egyeztetés folyik az esetleges pénzbeli kártérítésrõl, a »háttéringatlanok« vonatkozásában egyik helyen sem kérnek döntést” – írta P. Dömötör László Hilár Pécsett, 1995 októberében. (Annak idején az irgalmasok csopakija volt a misebor). Ugyanekkor Platthy Iván, a Mûvelõdési és Közoktatási Minisztérium címzetes államtitkára „egyeztetõ megbeszélésre” hívott minden érintettet az ORFI/Irgalmas Rend-ügyben, mivel „a tulajdoni rendezésrõl évek óta eredménytelen tárgyalásokat folynak”. Ugorjunk! Hektikus lehetett a Horn-kormány (1994–1998) egészségpolitikája, mivel egyik ciklusban sem fogyott ennyi (népjóléti) miniszter. Kovács Pál az egy évet sem várta ki, mert nem értett egyet a gazdálkodást szigorító Bokros-csomaggal. Utóda, Szabó György is kevesellte tárcája költségvetését, meg szembe is került a kórházak153

kal, ezért másfél év múlva lemondott. Kökény Mihály már a ciklus végéig maradt miniszter, és azóta is az MSZP egészségpolitikusa. – Szabó György is jó magyarosan belekapott a kórházak összevonásába, bezárásába – idézi fel Bálint Géza. – Az 1996-os Semmelweis-napon, június 25-én az intézetben bejelentette: összevonják az ORFI-t a Sportkórházzal meg a Rehabilitációs Intézettel, amivel felszabadul a delikát budakeszi telek, a Sportkórházat pedig megkapja az irgalmas rend. Kollégáimmal rohammunkában elkészítettük a tervet a párhuzamos osztályok megszüntetésétõl kezdve egészen addig, hogy egy új épülettel meg az üresen álló SZOT-szállóval miképp tudunk adottságainkkal élni. Mindent beleadtunk, hiszen elhárult a fejünk felõl a vész, nekünk ez maga a túlélés! Mondani sem kell, a lelkes tervezéssel szereztem pár ellenséget; az adott intézetek vezetõit biztos. Ugyanekkor, függetlenül az összevonásoktól, a kanadai szakértõ, Edgar Sarton három hónapos munkával felvázolta, hogyan lehet ütõképes intézetet összehozni az ORFI-ból. (Már említettük a programot, amelynek keretében Sartont a kanadai nagykövetség ajánlotta és fizette; az ORFI-ban lakott és étkezett.) Jelentését a Népjóléti, a Pénzügyi és Gazdasági Minisztériumnak is elküldte. Ebben leírta: nincs még egy ilyen világváros, amelynek a közepén, egy négyzetkilométeren belül a gyógy-idegenforgalom minden formája megvalósítható. A professzionális kórházban minden mozgásszervi kezelést megkaphat. A rászorulókat megmûtik, mikor az intenzívrõl kijön, a sikló felviszi a „SZOT szanatóriumba”, és ott rehabilitálják. A Frankel Leó utcában a forgalmat meg kell szüntetni az Üstökös utcától a Zsigmond térig, vagy a Kavics utcáig, a rakpartot kiszélesíteni, a forgalmat le kell vinni a föld alá, fahidat építeni a Margit-szigetre… Lett volna itt ötcsillagos szálló, beteg- és rokkantotthon, akadálymentesített rehabilitációs lakótelep a munkaképeseknek stb. stb. A harmincas évekbeli fürdõvárosi idea Budapest szociális, kulturális és gazdasági hátterével teljesíthetõ ki igazán. Bele kell vágni, az induláshoz ötvenmillió dollár elég, az egész belekerül legalább ötvenmilliárdba, de ha egyszer elkezdik, akkor húsz év múlva meglesz. Nem pusztán állami pénzbõl, hanem privát vállalkozóktól, biztosítók tõkéjébõl, uniós 154

támogatásból. A szabad mozgást kihasználva ortopédiai mûtétre jönnek Nyugatról, de Keletrõl is. Ez a tanulmány nem az ORFI cégére alatt készült – a Pénzügyminisztérium irattárában található. De a messzelátó nem magyar találmány. A Kossuth rádióban az érintetteket megszólaltató mûsor riportere kórház-amputációnak nevezte a minisztérium intézmény-összevonási tervét. Noha az ORFI-ra az irgalmas rend is igényt tart, mégis a Frankel Leó utcába költözne a másik két intézmény. Elhangzott, hogy a felszabaduló két budai telek ára nem fedezné az átszervezés költségeit sem, amit hét-, illetve húszmilliárd forintra is taksáltak, ám a háromszoros különbség komolytalanná teszi az érvelést. Felkonferálás: „Látlelet következik az egészségügy Bõs–Nagymarosáról.” Jákó Péter, a Sportkórház fõigazgatója nem ért egyet az összevonással, ha úgy adódik, a Sportkórház közalapítványként mûködik tovább, és a korszerûsítést megoldják más forrásokból. Bálint Géza állítja: nem összevonásról van szó. A három intézet egymás mellett dolgozna, csak bizonyos gazdasági ügyek lennének közösek: ez „az egyetlen pont, amelyben nem tudtunk megegyezni”. Pedig jó lenne, ha a sportegészségügy és a mozgásszervi rehabilitáció együttmûködne. Kulmann Lajos, az Országos Rehabilitációs Intézet fõigazgatója: ehhez nem kell összeköltözni. Reméli, nem erõszakos lépésrõl van szó. Bálint Géza szerint az ésszerûsítés nem okvetlenül jár ágyszámcsökkentéssel. Európában egy kórházi ágyra minimálisan kettõ, de inkább három-négy egészségügyi dolgozó jut. Az ORFI-nak 1300 ágya és 1450 dolgozója van, és azt gondolja, a másik két intézet sem áll sokkal jobban. Európában egy orvosnak hét-nyolc nõvér „társa” van, nálunk kettõ-három. A kórházösszevonások miniszteri biztosa Veér András lett. Nem végrehajtásra, hanem elemzésére szólt a felhatalmazása. Az érintettek mellett kikéri a három szakmai kollégium véleményét is. Ha helyeslik, akkor a lehetõségeket kell megteremteni. (Ugyan már! A fõigazgatók és a kollégáik nem kerülnek szembe egymással, hiszen akkor elõbb-utóbb rájuk is lecsaphat a bárd.) „Nincs kényszerhelyzet, garanciát adok arra, hogy csak szakmailag helyes 155

döntést fogok a miniszter úr elé terjeszteni, amivel az érintett intézetek igazgatói, dolgozói is egyetértenek.” Kár volt ekkora feneket keríteni, fõképp miután a negyedik szereplõ, Kozma Imre közölte: a rend ragaszkodik a volt ingatlanához. „Mi a betegek oldalán állunk, és azt szeretnénk, hogy ebben a kórházban betegeket gyógyítsanak [! – P. Á.], és azt szeretnénk, hogy újra jelen legyen az a szellemiség, amely meghatározta az irgalmas rendi kórházakat. Megvan bennünk minden készség arra, hogy mindazokkal együttmûködjünk, akiknek a számára a legfontosabb az emberek segítése.”32 Ámen! A hónap végére annak rendje-módja szerint elvetették a tervet, az ORFI lezuhant a fellegekbõl. Bálint Géza nyomban feljajdult a miniszterhez, hogy az õ két (nem irgalmas rendi) épületük felújítása semmiképp sem halasztható. Ráadásul az intézet az öszszevonás érdekében vállalta, hogy 270 helyett 370 ággyal, vagyis a negyedénél is többel csökkenti az ágyszámot. Mert ha például még két ortopédiai jellegû osztály települt volna hozzájuk vagy rehabilitációs osztályok, akkor nem kellett volna annyi ágy. „Mivel ez nem valósul meg, ezen ágyakról lemondani nem tudunk, sem szakmai, sem gazdasági okokból … Megfelelõ idõpontban személyesen is készségesen vázolnám a miniszter úrnak az intézet jövõbeli mûködésérõl alkotott elképzeléseinket.” De pár hét múlva távozott a miniszter. – Elõre megmondtam Szabónak, hogy a kormány nem fogadja el az összevonást – említi még Bálint dr. – A sportlobbi erõsebb volt akkor is. De készen álltak a tervek, és úgy gondoltuk, tíz év alatt meg lehet valósítani. Nem is lett volna butaság. – Mennyire volt komoly a Szabó-terv a három intézmény összevonására? – kérdeztem dr. Kökény Mihály (1950) volt népjóléti minisztert (1996–1998). – A szükségtelen kapacitásleépítésére valóban volt ilyen elképzelés. ’96 végén, amikor én lettem a miniszter, akkora volt

32 Indri Gyula: Látlelet az egészségügy Bõs–Nagymarosáról. Kossuth rádió, Napközben, 1996. szeptember 27.

156

az ellenállás, mintha nem lett volna racionális magja a tervnek, az országos intézetek, a nagy presztízsû fõorvosok, professzorok mind ellene voltak. Úgy elmérgesedett a helyzet, hogy jobbnak láttam levenni a napirendrõl a javaslatot. Komoly feszültség volt a kórház-átalakítások miatt, nem is történt aztán ebben semmi. A kezdet kezdetén az volt az elképzelésem, hogy a Rehabilitációs Intézetet, mint egy speciális centrumot hagyjuk úgy, ahogy van, a Sportkórházat – egyébként ez mai napig téma – át kéne adni a sportnak, az élsport teremtse meg a maga külön sportbiztosítását, mert nem hiszem, hogy ezt a társadalombiztosítás keretében kellene mûködtetni. Ezt sem tudtam, sem én, sem az utódaim keresztülvinni. Az ORFI-ról azt gondoltam, hogy át kéne adni a fõvárosnak – ebben is voltak vitáim Bálint doktorral. A minisztérium jogszabály-elõkészítéssel, szakpolitikával foglakozik, és nem azzal, hogy mondjuk valahol hány csõtörés van; a minisztériumnak nem kell ennyi intézet! Bár ez a fenntartó szerep folyamatosan szûkült, de ami az ORFI-ból megmaradt még mindig a minisztérium intézménye. Nem emlékszem a háttéralkura arról, hogy az irgalmas rend megkapja a Sportkórházat. De lehet, hogy ez is felmerült. Eljátszhatunk a kérdéssel: ha mégis megkapják azt, vajon a felbuzdult irgalmas párti orvosok felmondtak volna a Sportkórházban újraéledõ rendi kórházért? – Fordítva is tehették volna, odaadják az egészet a rendnek, ahogy azt Kozma atya akarta, és az intézetet kárpótolják máshol – reflektál Nemere dr. – Ha az ORFI-t hagyták volna itt, megszüntetik a kórházleépítések során. Ezek kapós telkek, ide lehetett volna drága szállodákat építeni. Mi a bezárástól is félve kapaszkodtunk a rendbe. Egy fürdõkórház léte bizonytalan. Eddig nem sikerült kórházi alapon gyógy-idegenforgalmat teremteni. Tervezték, hogy idehozzuk a norvégokat, a németeket, volt külön osztály a külföldieknek, de a balneoterápiát a világ nem ismeri el kuratív tevékenységnek, a biztosítók nem fizetik: fürödjön mindenki a saját zsebére. – Nem szívesen igazoltam volna át egy másik kórházba – mondja Polgár József dr. – Nem az egyházi kórház volt a lényege a tö157

rekvéseinknek. Az ördöggel is szövetkeztünk volna a jobb körülményekért, és ebbe egy másféle, nem csupán a reumaosztályokat pártoló vezetés is beleértendõ. Az egyház nem olyan szent, mint elképzelik. Vallásos nevelést kaptam, piaristákhoz jártam, közelrõl láttam a kapzsiságukat és sok minden mást. Szakmai elhivatottságból tettük, amit tettünk, és nem csupán a fõorvosok, orvosok, hanem a nõvérek is, akik még kevesebb pénzért dolgoztak önfeláldozón. – Nem mentünk volna – feleli Nemesánszky prof. – Nem hiszem, hogy a hozzám hasonlóan gondolkodó orvosok elhagyták volna mûködési területüket azért, hogy mondjuk a Sportkórházba telepített irgalmasok szolgálatába álljanak! – Azt hiszem, a kollégáim többsége maradt volna az ORFIban – közli Vogt Ferenc. – Én nagyon jól éreztem magam a kórházban, máig sajnálom, hogy nem lehetett folytatni a munkát. Az irgalmas rend a szegényellátásban tevékenykedett, például a foghúzásban volt nagyszerû, az ORFI viszont közel világszínvonalú intézmény volt. – Nehéz erre a kérdésre válaszolni, mert soha nem foglalkoztam vele – töpreng Saád Judit dr. – A kórházátszervezéseket nézve, úgy látom, a saját egzisztenciáját nehezen adja fel az ember. Nem hiszem, hogy tömegesen átmentek volna egy másik kórházba. Nekem legalábbis nem jutott volna eszembe, igaz reumatológusként nem is írtam alá a fõorvosi nyilatkozatokat.

Sajtó alatt a kormány Jó lenne belelátni Kozma atya fejébe, megtudni, mi vitte 1996ban, 56 évesen a sikeres papot, a szeretetszolgálat elnökét az irgalmas rendbe? Három aggastyán rendtárs mellett nyilvánvaló volt, hogy hamarosan õ maga lesz a rend. Azzal pedig, aki csak ismerte õt, tisztában volt, hogy belépése azt jelenti, ha cigánygyerekek potyognak az égbõl, akkor is lesz irgalmas rendi kórház Budán. Gyorstalpaló novíciusként kezdte, autós, azaz Bécsbe „bejáró” – kijáró? – szerzetesnövendékként szívta magába a rend 158

auráját33 – közben továbbépítette a karrierjét. Bécs volt az a hely, ahol „finomítani” tudta a rend elképzelését a budai kórház jövõjérõl. Még csak „irgalmas-jelölt” volt, amikor 1996 októberében elvetették a kórház közös mûködtetését, maradt a teljes és végleges elválás az ORFI-tól. 1997-ben mégis szinte síri csend volt mindkét térfélen – mintha edzõtáborba vonultak volna –, hogy aztán 1998-ban jöjjön a döntõ ütközet. Csak az eredményhirdetés maradt el ekkor is. A pontosabb megértés érdekében érdemes a folyamat mélyére nézni, hiszen ez szülte témánkat, ez alatt dõlt el az ORFI sorsa is. 1997-nek volt egy meglepetése. A szocialista Horn-kormány, hosszú elõkészületek után megpróbálta anyagilag rendezni a volt katolikus egyházi ingatlanok sorsát: június 20-án megállapodást kötött az Apostoli Szentszékkel a magyar egyház közszolgálati és hitéleti tevékenységének finanszírozásáról. Ez a lépés bõkezûsége és szûkmarkúsága miatt tovagyûrûzõ vitákat váltott ki. Az igazságérzeten túl a politika 1991-ben és 1997-ben is remélte, hogy a hajdan államosított egyházi vagyon restitúciójával népszerûséget szerez; zsákmányul ejti a klérust, meg a hívõket. Erre az Antallkormánynak kevésbé volt szüksége, és nyilván, nem emiatt bukott meg a választáson mindkét koalíció. Hornék esetében a vereségben – sok fontosabb tényezõ mellett – szerepe volt a klérus és a hívõk nyílt ellenagitációjának. A rendszerváltás után hosszú ideig ocsúdott a papság, ám Hornékon már jó részük igyekezett leverni a „szocializmus” minden bûnét. Ahogy tudós pap segítõm mondja: „egy jóérzésû katolikus rosszul lesz a kommunizmus szótól, mivel ennek jegyében elvéreztünk”. Nem kezdenék vitát ilyen-olyan árnyalgatással azért sem, mert inkább nála az igazság. – Hibát követett el Horn Gyula az 1997-es szentszéki megállapodással – állítja Donáth László (1955) evangélikus lelkész. – Ahogyan Kádár, õ is rosszul becsülte fel a katolikus egyház súlyát. A 208 fõs MSZP-frakcióból egyedül én szavaztam nemmel a

33 Zimányi Ágnes: A Vigilia beszélgetése Kozma Imrével. Vigilia, 2006. március 10.

159

megállapodásra, mert tudtam, ettõl kezdve minden lehetségessé válik, és nekem nem lesz sem elég erõm, sem tehetségem megóvni az embereket attól, hogy azon az úton menjenek, amerre a hatalom, az állam és a nagy egyházak viszik õket. Nem véletlen, hogy késõbb Horn megkövetett. Okos ember volt, ha késõn is, de belátta, hogy hibázott. Nem védekezett, mint az önmaguk létét valamilyen szekuláris katolicizmussal jóvátenni próbáló tanácsadói. – Mi a baj a szentszéki megállapodással? – Az, hogy egy felekezetet emelt ki az összes többi közül, és számára olyan privilégiumot biztosít, amellyel senki más sem rendelkezik. A megállapodást nem kiterjesztették a többi egyházra, hanem az alá rendelték. Nem mindegy, hogy ki kivel tárgyal. Más az, ha az elsõ számú tárgyalást a mindenkori nuncius az erre a célra kijelölt államtitkárral, miniszterrel folytatja, majd kinyitják az ajtót, behívják a többieket, aztán a sajtónak elõadják, hogy a magyar egyházak miben állapodtak meg az állammal. Mert egészen más dolog, ha Iványi Gábor ugyanazzal az eséllyel szólal meg, mint Várszegi Asztrik. (Lássuk az arányokat: ha a katolikus egyházat tekintjük száz százaléknak, akkor ennek a harminc százaléka a református, a reformátusnak a harminc százaléka az evangélikus, és az evangélikusnak a harminc százaléka az összes többi együttvéve. Ez a speciális helyzet eltérõ kezelési módot igényel, különben az esélyegyenlõtlenség teremtõdik újra.) Hibátlan és teljes kárpótlás nem létezik, mert a rendszerváltásra hivatkozva sem lehet a történelemben évtizedeket visszasaszszézni. (Csupán a magyar mezõgazdasággal történtekre utalnánk.) Az egyházak kárpótlását formálissá tette, hogy ingatlanjaik hátterében a háború elõtt az ország leghatalmasabb földbirtoka állt – protestánsoknál bérházak is –; ezek jövedelmébõl tartották fenn intézményeiket. Nem csoda, hogy a kárpótlás olyan igazságtevéssé vált, amely mindenkit sértett: mert kevesebbet kapott, mert késve és romosan, vagy azért, hogy másnak adtak, neki nem. De vajh hogy viselkedtek volna földbirtokosként? Az egyik idõs, nyugdíjas fõpap megkeresésünkkor azt a dodonai szöveget mondta: az államosítás történt, amikor történt, és történt, ahogy történt. Alapjában mindenki elismerte, hogy igazság160

talan, amit egy másik igazságtalansággal nem lehet jóvátenni. Az új törvényt a parlament hozta, nem tárgyalva az egyházzal. Antall Józseffel találkoztam és kifejtette, azért ilyen a törvény, mert ha nem szavazza meg a parlament, lehet, hogy rosszabb lesz a helyzet. Attól, hogy a miniszterelnököt a Demokrata Fórum adta, a parlamentben volt más beállítottság is. Antall József a meglévõ nehézségek közt kereste az elfogadható megoldást –, ismétlem: nem az egyházzal együtt. – Azért is igazságtalanság, mert nem adták vissza az egyházak 900 ezer kataszteri holdját? – Nem. Arról szó se volt, hogy visszaigényeljük. Nem is volt téma, hogy a termõföldet visszaadják – felelte, majd pár hónapi hezitálás, többszöri levélváltás után közölte, nem kíván névvel szerepelni. – Nem egészen az egyház megkérdezése nélkül hozták a törvényt – mondta Seregély István, aki annak idején a katolikus egyház második embere volt. – A rendszerváltás után megjelent egy cikk a Magyar Hírlapban, hogy az egyház azonnali és teljes kárpótlást kér. Behívtak a televízióba, és ott elmondtam, hogy ennek épp az ellenkezõje igaz: sem azonnali, sem teljes kárpótlást nem kérünk. A püspöki konferencia arra az elhatározásra jutott, hogy jövedelemszerzõ tulajdont nem kérünk vissza. Nem minden országban volt így. Nem kértünk vissza erdõket, bányákat, földet, mert ezekhez a plébánosok nem értenek. Amelyik országban viszszaadták õket, ott is rossz tapasztalatok születtek. Magyarországon, egy gazdaságilag tönkrement országban nem állhattunk elõ azzal, hogy most fizessetek! Én vállalom a szolidaritást a népemmel; mi reálisan fölmértük a lehetõségeket. Hitéleti tulajdont kértünk vissza: templomokat, szerzetesházakat, iskolákat, egészségügyi intézményeket. Hivatalosan ugyan nem kérdeztek meg bennünket, de az elsõ kormánnyal meglehetõsen jó volt a kapcsolatunk. Én állítottam össze a sajtónyilatkozatot, amit elmondtam a televízióban is, ezért vállalom a felelõsséget. A vatikáni szerzõdés ugyanezt tartalmazza, tehát ez ma is érvényes. Nincs kizárva, hogy késõbbi tárgyalások során szóba lehet hozni még valamit, ami a hitélethez szükséges. 161

Csehák Judittól is megkérdeztem, mi a véleménye, hogy az Antall-kormány egyházi konzultáció nélkül döntött a vagyon visszaadásáról. A volt miniszter elnevette magát: – Józsinak templomjáró emberként személyes emlékei lehettek az egyházról… Bálint Géza még kiegészítette: – Az egyházi hierarchiát, az egyház mûködését csak az Antall-kormány ismerte igazán, és minden elkötelezettségük dacára sem Surján, sem Pálos, sem Antall nem támogatta a BIK feltámasztását. Donáth László nagyobb összefüggésekbe helyezte a témát: – Az egyházak az utóbbi százötven évben újra és újra rákényszerültek, hogy meghatározzák önmagukat. A katolikus egyháznak a rendszerváltáskor alig akadt politikailag, erkölcsileg nem kompromittálódott vezetõje. Antall József pontosan tudta, hogy velük nincs mirõl tárgyalni. Sem politikai múltjukkal, sem teológiai felfogásukkal, sem erkölcsi értékrendjükkel nem értett egyet! Az egyházak egyformára szabva, szakrális hazafias népfrontba tömörítve léteztek. Az evangélikus vezetés ugyanolyan volt, mint a katolikus. A D nem tudom hányas számú tisztek azt hitték, majd fentrõl megmondják nekik, mit tegyenek. Megzavarodtak, amikor senki nem mondott semmit, és elkezdtek kitalálni ezt-azt. – Rossz a törvény? – A valóság rossz. Az Úristenre is lehet azt mondani, hogy rossz, mert rászakasztotta erre a szerencsétlen magyar világra a friss levegõt, a demokráciát, a szabad gondolkodást, a jogegyenlõséget, valamint a kapitalizmust. Ez a valóság, az összes többi nyekergés. Most, majdnem húsz évvel késõbb mondható, hogy a törvény nem adott jó megoldást. Ha ez az állam köztársaság: az államot az egyháztól elválasztott lényegnek tekinthetjük. Annak az elképzelésnek, amelyet Magyarországon a kádárizmus konzervált – mint Lenin tetemét a balzsam –, vége. Nincs tovább balzsamozás! Várszegi Asztrik pannonhalmi fõapát: – Antall József és kormánya eszményien és elméletien, a többpárti parlamentben a mások véleményét is szem elõtt tartva, a legjobb szándékkal egyensúlyozva hozta meg a törvényeket, de az egyház helyzetét nem ismerve – amit akkor persze egyikünk 162

sem tudott még felmérni. Menet közben láttuk a részmegoldás fonákságát, ellenmondásosságát. Az egyháznak szüksége volt és van anyagi bázisra – folytatja –, e nélkül sem saját közösségeit, sem intézményeit nem képes mûködtetni. A létezõ szocializmus 1945-tel kezdõdõen minden gazdasági erejétõl megfosztotta. Az új törvény nem vette figyelembe, hogy az egyházat ismét kiszolgáltatják a mindenkori hatalomnak. A visszaadás módja hosszú és népszerûtlen, máig sem lezárult folyamat. A rendezés metódusával visszacsatolták az egyházat háború végi állapotához, sok erejét lekötötték, és mint említettem, népszerûtlenné tették a társadalom elõtt. Számos ingatlanát visszakapta, de azt, amibõl ingatlanjait újjá tudta volna építeni, és hosszabb távon fenntartani, ehhez igazán nem kapott segítséget. Ezt zömében külföldi forrásokból, meg pályázatokból próbálja megszerezni, ha ez utóbbi egyáltalán sikerül. Ma már látjuk, hogy nem ez az út volt a legszerencsésebb megoldás. – Nemzetközi kritika tárgya, hogy 1990-ben a rendszerváltással hogyan állt helyre a jogállamiság – állítja Tomka Miklós (1941) szociológus. – Egy demokráciában alapkövetelmény valamiféle igazságszolgáltatás a korábban államosított vagyonok ügyében. Magyarországot úgy emlegetik, hogy az egyetlen európai ország, ahol nem történt meg az egyházi vagyon visszaadása, de hozzáteszik, egyedülállók vagyunk abban is, hogy 1945 elõtt érdemleges földreform nem volt, és a katolikus egyház fantasztikus földvagyonnal rendelkezett. A rendszerváltás után minden nagy egyház úgy foglalt állást, hogy a földvagyon visszaadását szóba sem szabad hozni. A vagyon javának a visszaadása nélkül az intézményrendszer nem jött volna létre. Ám különös helyzet alakult ki azzal, hogy az egyházak – és elsõsorban a legnagyobb és leggazdagabb katolikus egyház – úgy kaptak vissza ingatlanaikkal együtt funkciókat, feladatokat, hogy az azok ellátására szolgáló alapokat nem kapták meg. Sok leromlott épület került a birtokukba. A hazai restitúció képéhez tartozik, hogy az arisztokratákat sem kárpótolták, de a sarki szatócsokat sem. Megfontoltabban kellett volna az egyházi vagyont visszaszolgáltatni, azt is el tudom képzel163

ni, hogy néhány egyedi esettõl eltekintve az ágas-bogas üzemmé váló kórházakat nem adták volna vissza, hiszen a Bethesda, és a félig-meddig korábban is egyházi kezelésben lévõ Széher úti Szent Ferenc Kórház kivételével a többirõl nem hallani igazán jó híreket. Bálint Géza így summázta a véleményét: – A rendszerváltók át akartak nyargalni az ügyeken, gyártották a törvényeket, óránként tizenkettõt. – Eredetileg úgy gondolták a törvényalkotók, anélkül hogy felmérték volna a teendõket, hogy 2002-ig be lehet fejezni a vagyon visszaadását, de az egyházak annyi igényt adtak be, hogy az állami költségvetés ezt nemigen bírta – idézi fel a téma egyik legavatottabb szakértõje, dr. Fedor Tibor. – Talán ez is vezetett ahhoz, hogy a szentszékkel már ’96-ban megindultak a tárgyalások. A ’97-es vatikáni megállapodásban a szentszék a magyar katolikus egyház nevében jelentõs ingatlanvagyonról mondott le úgy, hogy ezekért az állam örökjáradékot fizet. Ez az ingatlanok felbecsült értékének évi 5 százaléka, ami meghatározott képlet szerint folyamatosan felértékelõdik, tehát jelenleg az 1997-es járadéknak már körülbelül a dupláját fizeti az állam. A megállapodáshoz a többi egyház is csatlakozhatott, amelynek államosított ingatlana volt, így a járadék most évente körülbelül 10 milliárd, és folyamatosan nõ. Az összegbõl körülbelül 6 milliárd forint a katolikus egyháznak jár. De a járadékosok között nem szereplõ ingatlanok száma is akkora volt, hogy a vatikáni megállapodásba bekerült, hogy ezeket 2001 helyett 2011-ig kell rendezni. – Mennyi lehet az összes egyházi támogatás? – Nehéz megmondani. Amit a legszûkebb értelemben egyházi támogatásnak tekintünk, az körülbelül évi 26 milliárd forint, és ebben benne van például az állampolgárok által felajánlott egy százalék személyi jövedelemadó és ennek az állami kiegészítése, benne van a járadék, az egyházi közgyûjtemények, a hitoktatók, a kistelepülési lelkészek támogatása, egyházi ingatlanrekonstrukció… Teljesen elkülönített pénzügyi keret az egyházi ingatlanrendezés, és az egyházi közfeladatot ellátó intézmények támogatása. Az állam évente körülbelül 50 milliárd forinttal támogatja az egyházi iskolákat. Ez jóval több, mint a teljes egyházi támogatás. 164

– A kórházakat bele kellett ebbe a rendezésbe venni? – Miután a hitélet és a közfeladat az a két szféra, amit az egyház legitim módon folytathat, nem tudom, hogy lehetett volna az egészségügyet kihagyni. Az iskolák ügye fontosabb, hiszen az 1948-as államosítás elõtt a magyar iskolarendszer körülbelül 60 százaléka egyházi kézben volt. Többségüket vissza is igényelték az egyházak, de inkább pénzbeli kártalanítást kértek. Jelenleg (2009) a magyar iskolarendszernek körülbelül 5 százaléka van egyházi kezelésben, ez durván azt jelenti, hogy egyházi közoktatási intézménybe mintegy 90 ezer gyerek jár. Ennek a nagysága lényegesen nem fog változni. – Egy kis ellenzéki párt, a Fidesz egyházügyi tanácsadója voltam a törvény elõterjesztésekor 1991-ben – idézte fel Balog Zoltán (1958); romaintegrációs államtitkár, Orbán Viktor egyház-politikai fõtanácsadója. – Mi megfogalmaztuk akkor, hogy az MDF-kormány egyházi „kárpótlási” törvénye miért nem jó. Az õ alapelvük a funkcionalitás volt. Nem adnak mindent vissza, hanem csak azt, amit az egyház hitéleti vagy közösségi célra használni tud. Ez álságosság, képmutatás. Az egyházakat is arra kényszeríti, hogy a közszolgálatra vagy hitéletre visszakapott épületek egy részét mégis vagyonként mûködtesse. Abban a Fidesz is egyetértett, hogy az egyházak kiéheztetett és kivérzett állapotban értek el a rendszerváltáshoz. Õket helyzetbe kellett hozni, a kérdés, hogyan. Olyan alapon-e, hogy mijük volt, és mennyi, vagy hogy mit kívánnak tenni most. A kormány véleménye: döntsék el az egyházak, hogy mit akarnak. Csakhogy válság adódik abból, ha egy feladatra megkapott épülettel felújítás nélkül nem lehet mit kezdeni. Ki fogja ehhez a pénzt adni és mibõl? Úgy kellett volna a vagyont visszaadni, hogy egyszerre lehessen hitéleti/közszolgálati célra használni meg fenntartani. Ez az ellentmondás a mai napig nincs rendezve. A mi javaslatunk az volt – és lesz még ennek aktualitása! – mondta az 2010-es választások elõtt –, hogy hozzuk létre az iskola- és vallásalapot a 19. századi Eötvös-alaphoz hasonlóan, amelyben lehet pénz, ingatlan, tõke, értékpapír, bármi, aminek a kamataiból egy állami és egyházi közös szervezetnél lehet ingatlan fenntartására, felújítására vagy új intézmény alapítására pénzt kérni. 165

– Az egyházi vagyon visszaadása azért kedvezõ tapasztalatokkal is járt! – Az egyházi iskolák újra alapítása pozitív tapasztalatokat hozott, bár annak idején magam elég szkeptikus voltam. A Baár– Madas Református Gimnáziumban hittantanárként csodálatos élmény volt együtt tanítani azokkal a tanárokkal, akik 1948-tól 1951-ig, az államosításig még oktathattak az iskolában. Jelképes a negyven év pusztai vándorlás! Eddig tartott a kommunizmus. Rövid idõre még elkaptuk azt a generációt, amelyik aktív volt már a háború elõtt is. Ilyen tudásra szerzetes nõvéreknél, orvosoknál is lehetett még építeni egy-két évig. Kiderült, van olyan oktatási tradíció – betegápolási kevésbé, mert a szerzetesrendeket teljesen szétverték –, mely alternatív kínálatot jelent. Ehhez úgy kellett volna „egyházi kárpótlást” adni, hogy ugyanakkor megteremtik a funkcionalitás, a rehabilitáció, és a fejlesztés alapjait. Ez volt a Fidesz-bírálat lényege. Érdekes, hogy ezt az egész frakció elfogadta, bár akkor, mint ismeretes, a Fideszben komoly egyházellenes hangok is voltak. A szakpolitikusok – Fodor Gábor és a gazdasági ügyek felelõse, Ungár Klára – úgy gondolták, hogy ebbe az alapba beleteszünk vagy ötvenmilliót, mi Németh Zsolttal azt mondtuk, erre több milliárd kell. – A mai napig amondó vagyok, hogy egyszeri generális rendezés lett volna a legjobb megoldás – folytatja Donáth László. – Feltéve, ha az egyházak úgy állapodtak volna meg az állammal, hogy az ingatlanjaik visszaadása elõtt felállítanak valami vagyongazdálkodási intézményt. – A volt egyházi vagyon visszaadása, az egyházak állami támogatása idõrõl idõre szikrákat szór. 2009 végén egy református püspök felvetette: elõ kellene venni a volt egyházi földbirtokok ügyét – idézem fel beszélgetés közben. – 1945 és ’47 között a földosztó bizottság vezetõjeként apám (Donáth Ferenc – P. Á.) számolta föl az egyházi nagybirtokot is, és én mind a mai napig helyeslem ezt. A tulajdon és az egyház semmilyen összekapcsolásával nem értek egyet. Aki a Szentírást ismeri, pontosan tudja, hogy az õstörténet szerint a bûnnek hármas gyökere van. Az elsõ gyökér az anyagi javak. A második gyökér 166

az érzékiség vagy általában a nemiség, és a harmadik gyökér ebbõl a kettõbõl következik: a hatalom. Ez a három les az emberre, újra és újra elragadja és tönkreteszi. Érvényes ez a közösségekre is. Ha nekem számít mindaz, amit a zsidó-keresztény vallás és kultúra háromezer év óta õriz, és újra meg újra fölragyogtat, akkor azt kell mondani: hála Istennek, hogy az apám megszabadította a magyar egyházakat attól a kísértéstõl, hogy újra pénzben mérjék az értéküket. A föld rabul ejt. A föld megköti az embert. És azt is tudjuk, hogy a kereszténység kezdettõl fogva városi vallás volt, Jeruzsálemtõl Rómán, Athénon át New Yorkig és Budapestig. Ezt el lehet népiesíteni, ettõl még megmarad az urbs relígiójának, ahol mások a normák. A magyar földet törvény védi a privatizációtól. Mikor az általam nagyra becsült Bogárdi-Szabó István református püspök – aki a legliberálisabb teológus Ravasz László halála óta a magyarországi reformátusok között – felvetette ezt a témát, az jutott eszembe, hogy vidéki emberként nyilván másképp gondolkodik a földrõl, mint én. Ha a föld az államé, akkor teljesen mindegy, hogy kinek magánosítja, magyaroknak, külföldieknek, intézménynek, netán az egyháznak. Vagy elvi kérdés, hogy a termõföld nem magánosítható, és ebben az esetben mindenkit ki kell zárni a földtulajdonlásból, vagy szabad prédává kell tenni. Azé a föld, aki többet fizet, többet adózik érte, aki jobban gondozza, sõt ahogy régen szólt: azé a föld, aki megmûveli. Világosan látszik, hogy nem lesz többé olyan világ Magyarországon, ahol a pap úrhatnám szolgaként – de nem az Örökkévaló úr, hanem e világi urak szolgájaként – megvalósíthat ilyen posztfeudális szisztémát. Lehet ez után sóvárogni, de végre komolyan kell venni, hogy akármilyen töredékesen, itt-ott hamis módon, de mégiscsak polgári demokrácia van, amely elvileg kizárja az ilyen szemléletet és tulajdonviszonyt. Ha a tulajdonviszonyt visszahozom, megteremtem a materiális alapját annak, hogy az ehhez tartozó szemlélet is elõbb-utóbb újratermelje önmagát. A feudalizmus csak a tulajdonosokat szolgálta, és jobbágyot csinált az emberbõl. Ma már senki sem gondolhatja azt, hogy bizalma horgonyát a kapitalizmusba veti, mert semmibe veszi õt. Végigéltük e rendszer többszöri csõdjét. Az erre 167

adott marxi válasz sem állja meg többé a helyét. Ezért van krízisben az egész világon a kapitalizmus is, meg a szociáldemokrácia is. Ilyen helyzetben az egyház ne akarjon tulajdonolni: ez tévút. Annak örüljön, hogy szolgálatához elég egy táska is. Az egyháznak a társadalomléptékû tanítás és gyógyítás, a klasszikus evangéliumi szolgálat a kötelessége, az emberi, közösségi vagy társadalmi ínség szabja meg, mit tegyen. *** – Arra nem vállalkoznék, hogy a törvényt értékeljem – kezdi dr. Oberfrank Ferenc (1960), az „ORFI-ügyet” végül levezénylõ volt közigazgatási államtitkár (1999–2000), az MTA Kísérleti Orvostudományi Kutató Intézet ügyvezetõ igazgatója –, inkább megpróbálom elmondani, mit látok ebben fontosnak, miért gondolom azt, hogy vannak elõremutató elemei. A hagyományok, és külföldi tapasztalataim szerint is hasznos, ha a szociális szférában, oktatásban, egészségügyben is megjelennek nem állami, nonprofit kezdeményezések, intézmények. Nem vallási meggyõzõdésbõl, hanem etikai okokból, hogy ez különösen jó az egészségügyben. De, ha közfeladatokat adunk az egyháznak, ahhoz meg kell teremteni a feltételeket. Ezek egy része a közfinanszírozás, egy másik pedig lehetne az is, hogy bizonyos javakkal õk gazdálkodnak. Aztán rájöttem, erre nincs átfogó stratégia. De Magyarországon – különösen az elmúlt húsz-egynéhány évben – általában semmi sem történik átfogó koncepciók alapján, közmegegyezésre törekedve, hanem túlpolitizálva, improvizálva, ami teljesen torz dolgokat eredményez. Például egy olyan vatikáni megállapodást köt a Horn-kormány, ami szóba sem jöhetett volna az Antall-kormány idején. Az egyházakat nem hiba helyzetbe hozni olyan területeken, ahol küldetésük van. Ezt el tudják látni. A profitorientált szervezeteknél jobbnak láttam a nonprofit szervezetek megjelenését, és itt az egyházi szerepvállalás valamifajta garanciát jelentett a semmibõl keletkezett civilszervezetekhez képest, amelyek Magyarországon nem tudtak megerõsödni. – Az egyházi vagyon visszaszolgáltatásáról szóló törvényt én a kárpótlási törvénnyel egy kategóriába sorolom – mondja dr. Kö168

kény Mihály. – A rendszerváltást követõ egy-két év forgatagában sok olyan intézkedés született, ami nem volt végiggondolt, utólag nem is bizonyult szerencsésnek. Ebben az idõszakban és lendületben sokan azt gondolták, hogy az egyház visszavesz néhány egészségügyi intézményt is, és gondos gazda módjára, megfelelõ személyzettel, és háttérrel, esetleg nemzetközi pénzekkel komoly fejlesztést hajt végre. Az irgalmas rendi kórház kialakításánál ez nem így volt. A végkifejlet, ahogy erre a törvényre hivatkozva az ORFI-t szétválasztották, megítélésem szerint nem volt szerencsés. Biztos, hogy lehetett volna az adott törvény szellemében is jobb megoldást találni, amire korábban voltak is javaslatok. – Az egyházak vagyonának visszaadását szolgáló törvény új szakaszt nyitott – mondja dr. Gógl Árpád (1939) képviselõ, volt egészségügyi miniszter (1998–2002). – A magyar egészségügy állami vagy tanácsi tulajdonban mûködött, társadalombiztosítási pénzbõl. Kakukktojás volt a rendszerben az izraelita hitközség tulajdonában meghagyott otthon. Az egyházi intézmények személyzete hivatásrendként mûködött, ezzel alapozta meg a hírnevét. Volt is nosztalgia irántuk. Sokan azt gondolták, ha korrigálják a több évtizedes jogsérelmeket, ugyanott folytatódik minden, ahol megszakadt. De nagyot változott a világ, más lett az egyház helyzete is. Az egészségügy átalakult, a hetvenes évektõl kezdõdõ technológiai megújulás óta majdnem annyit fejlõdött, mint a bakteriológia felfedezése után. Azt gondolom, a 21. század, akár a 19. század végi, szolidaritáselvû közösségi egészségügyet igényel. A rendszert az államnak kell garantálnia, intézményfönntartó lehet bármelyik egyház. Önmagában ezt jónak tartom. Megvolt rá az igény, jó fölkészültségû, jó szemléletû emberek mûködtek ott már az elején. (Utolsó mondatát nem vitattam, mivel nem lehet elég helyismerete.) Horn Gyula a vatikáni megállapodás engedményeivel senkit nem hatott meg. Paskai László (1927) sincs elragadtatva tõle: – Az élet sok területén megtörténik, hogy nem tudjuk a tökéleteset elérni. Amit sikerül létrehozni, azzal kell megelégedni. De ilyen megállapodásra van szükség ahhoz, hogy az egyház szabadon tudjon mûködni? Ez haladás lenne? Az egyház minden lépését törvényileg kell szabályozni? 169

– Bíboros úr szerint a baloldal nem jobban támogatta az egyházat, mint a jobboldal? – Beleértve, hogy az Antall-kormány idején tudtunk dolgozni? A megállapodást Horn hozta elõ. Mivel tudott elmenni a pápához? Hát egy konkordátummal. De ma már nem kötnek konkordátumot, mert azok hosszú idõre valók, és a körülmények változhatnak, ezért is mentek nehezen a tárgyalások. Akad több konkordátum, amelyeknek manapság negatív következményei is vannak. Ma a Vatikán részleges megállapodást köt. Ebben bizonyos dolgokat lefektettek, de a parlament elé nem úgy került, ahogy ezt megtárgyalták, ezért nem mondhatom, hogy nagy elõrelépés volt. A szentszéki megállapodás mellékletében, a visszaadandó egyházi ingatlanok sorában szerepelt a budai irgalmas rendi kórház két korábbi ingatlana, a Császár fürdõ Hild József építette mûemlék épülete és az egész megosztott telek, az ORFI új ötemeletes épületével. (Megint emlékeztetünk: Marczibányi István azért vásárolta ezt az ingatlant, hogy a fürdõ bevételébõl tartsák fenn a kórházat, de a Császár-fürdõ az alapítványa, nem a rend tulajdonában volt.) Térjünk vissza a tetthelyre. Kozma Imréék már az 1998. februári tárgyaláson egyértelmûvé tették, hogy minden rendi vagyont viszszakérnek; azt is, ami közéjük keveredett. A Császár–Hild épület is kellett, de az 1980-ban arra épített ötemeletes új szárnyat ekkor még szerényen 99 évre az intézet használatában hagyták volna. Kozma szerint a tartomány fõnöke, és a rend római központja is ragaszkodik eredeti kórházához, „mert az ORFI területén található egy templom”! Bálint Géza: Méltányosnak és igazságosnak tartjuk, hogy a rend visszakapja a Nagy- és Kiskórházat. Nem tartjuk viszont annak a Hild–Császár fürdõ épület visszaadását; fürdõ- és fizioterápia nem szükséges része az irgalmas kórháznak, ugyanakkor az ORFI mûködésének lételeme. Értékét az elmúlt 37 év alatt a többi ingatlanon végzett beruházások kompenzálják. Az ezen a telken felépített ötemeletes kórházépületet valószínûleg a rend sem kívánja tulajdonának. (Dehogynem. Csak elõbb körülhuncutkodta – P. Á.) Bálint dr. úgy képzelte, hogy a Rózsadomb oldalában lévõ két 170

üres telkük sem kell az irgalmas kórház mûködéséhez, így ott felépíthetik az ortopédia, az immunológia, a laboratórium és a radiológiai osztály közös épületét, hogy a mintegy kétmillió reumás ne szenvedjen pótolhatatlan kárt. „A szükséges osztályok pótlása jelentõs összegbe kerül, megfontolandó, nem elõnyösebb-e mind a kormány, mind az irgalmas rend számára a pénzbeli kompenzáció. Ezt azonban én nem ajánlhatom meg a rendnek. Nem hivatalosan megtettem, de nem fogadták kedvezõen. Kérjük a miniszter urat, hogy a fentieket szem elõtt tartva alakítsa ki álláspontját.” És a minisztérium az amúgy is túl nagy hazai kórházvilágban nem engedte egymás szomszédságában megduplázni az említett osztályok többségét. Március közepén folytatták a táncot, amit hét éve ugyanazon a parketten jártak, csak a zene változott. Bár ismerték már a partner verejtékének szagát is, az új szereplõk és helyzetek mégis hoztak némi változást egymás lábának tapodásában. Kozma atya hangsúlyozta: csak elvi kérdésekben tud állást foglalni, ezért magával hozta prof dr. Naszlady Attilát (a leendõ fõigazgatót), és dr. Kolumbán György ügyvédet. Bálint Géza 1991 óta folyamatosan azt ismétli, hogy közös kórház kellene a rend megfelelõ beruházási és humánpolitikai önállóssága mellett. Mikor errõl közösen tárgyaltak a köztársasági elnök úr álláspontja az volt, hogy ketté kell választani a rendi kórházat és az ORFI-t. Göncz Árpád szerint az ehhez szükséges milliárdokat a kormányzat fedezné… Naszlady prof nem érti, miért nem tud a két intézmény olyan szerzõdést kötni, hogy a mûködés ne változzon. Az adományokkal javulna a betegellátás. Bálint: vannak feladatok, amelyeket nem lehet a rendtõl szolgáltatásként igénybe venni, pl. az ortopédiát, amely oktatási feladatot is ellát. Az ORFI-nak önálló laborra is szüksége van, mert idegen helyen nem lehet tudományos kutatást végezni. Kozma Imre: az irgalmas rendi kórházban is mûködhet az ORFI-labor, csak az energia-, a víz- és a csatornadíjat fizetné. Bálint Géza: Mi lenne, ha az ORFI adná a laborszolgáltatást a rend részére? Naszlady: Az épületeket funkcióival együtt kell visszaadni. 171

Bálint: A rendi kórház nem is kíván ortopédiát fenntartani! Naszlady: Az osztály is mûködhet a rendi kórházban, amíg az ORFI-é el nem készül. Bálint: Nem jó, ha egy épületben kétféle az irányítás. Kozma: Tökéletes megoldás soha sem lesz. Bálint kijátssza a végsõ tromfot: Budapest ellátásához nincs szükség a Nagykórházra, csak azzal tudták megmenteni, hogy a reuma szakmának kell. Kozma: Cser Ágnes fõigazgató (OEP – P. Á.) megígérte, hogy szerzõdést köt az irgalmas rendi kórházzal, amit a katolikus egyház is a sajátjának tekint, ez az egyetlen kórháza, a vatikáni szerzõdésnek is kiemelt része. (A Széher úti is katolikus kórház, és a vatikáni megállapodás melléklete kiemelés nélkül felsorol minden 2011-ig visszaadandó ingatlant – P. Á.) Bár mindkét fél számára jobb lenne, ha szakmai és nem politikai döntés születne, de mivel minél nagyobb részt akarnak megszerezni, megtartani, mindkét fél politikus hívek, volt betegek, ismerõsök körében keresett pártfogókat – szigorúan szakmai alapon. Bálint Géza: A fizioterápiához sebészetre és urológiára is szükség lenne, az ORFI mégis csak az ortopédiára, a diagnosztikára és a kisegítõ tevékenységre tart igényt. Naszlady: Az irgalmas rend is visszakérhetné az ORFI 80 százalékát, de nem kívánjuk tönkretenni a reuma szakmát. Sõt, a nyugati eszközök révén az ORFI is jobb helyzetbe juthat. Kozma Imre: A rendezés 2010-ig is elhúzódhat, de akkor elindul a lavina. Tûrhetetlen, hogy a rendbe belépõ fiatalok nem kaphatnak itthon megfelelõ oktatást, és elhelyezést, csak Grazban, emiatt nagy a lemorzsolódás. Elfogadja, hogy az intézet jelenleg nem tud újabb helyiségeket adni, de ez végképp lehetetlenné teszi az irgalmas rend fejlõdését. A megállapodás hiánya hátrányos helyzetbe hozhatja az intézetet is. Az egyházzal kötött szerzõdéseket sohasem az egyház szegte meg, és a már visszaadott intézmények jobban mûködnek, mint állami tulajdonban. Ha nincs megállapodás, megkeresheti a médiákat, bár eddig egyetlenegy újságnak, tévének sem nyilatkozott. Leszögezi, hogy a katolikus püspöki kar katolikus kórházat akar (?), a kormány és a Vatikán is ezt támogatja. Naszlady: A visszaadás jogi oldala vitathatatlan. Mondhatnánk, hogy az ORFI orgazda, olyan tulajdona van, ami nem az övé. Miért kéne az intézet szempont172

jait is figyelembe venni? Bálint Géza: Nem az intézet államosított, de kialakult egy olyan páratlan funkció, amit meg kellene tartani. Megérti, hogy a közvéleménynek hiányzik az irgalmas kórház, de az ORFI-ra is szükség van. Közös érdek az önuralom. Pozitív, hogy megalakulhatott az irgalmas rendi konvent, de ott több helyet nem tudnak adni, mert a vendégszobákra szerzõdésük van. Miért nem igényelte vissza a rend a Frankel Leó utca 52-t, oda visszaköltözhetne a konvent. Kozma: abban az épületben lakások vannak. Bálint: Két alternatívát vigyünk a bizottság elé, közös mûködést közalapítvány, vagy kht. formában, illetve a szétválást. Naszlady: Mi lenne, ha a rend privatizálná az egész ORFI-t? (Mibõl? – P. Á.) Kozma: Ez már Szabó György miniszter úrral történt megbeszélés során is felmerült. Bálint Géza: Kérem, fontolják meg az 1996-ig elfogadott közös mûködést. Ha csak a szétválás marad, az pénzbe kerül, amire várni kell. Kozma: Ez a megoldás nem jó a rendnek, felvetõdik, hogy ilyen feltételek mellett ragaszkodjunk-e a kórházhoz. Bálint: Három megoldásra váró kérdés merült fel. Egy: van-e realitása a közös üzemeltetésnek; kettõ: melyek a szétválás feltételei; három: a rend hogyan privatizálhatná az ORFI-t? Kolumbán: Már nincs idõ a szükséges szerzõdések kidolgozására. Bálint: Akkor mást nem lehet tenni, mint benyújtani a kettõs alternatívát. Kolumbán: Sürget az OEP-pel kötendõ szerzõdés, a vatikáni konkordátum szerint is csak március végéig van idõ. (Ezt honnan szedte az ügyvéd úr? – P. Á.) Bálint vállalja, hogy az ORFI alternatíváit kidolgozza, hogy március 30-ig benyújthassák. Az irgalmas rendi delegáció szerint ezek az alternatívák nem tartalmazzák az õ álláspontjukat (?). Ekkor az ülést közös akarattal berekesztik. Az ORFI és a rend tárgyalásainak stílusa, hangneme – egy ügyvéd hamis hivatkozása a vatikáni megállapodásra,34 a leorgazdázás 34 1999. évi LXX. törvény a Magyar Köztársaság és az Apostoli Szentszék között a Katolikus Egyház magyarországi közszolgálati és hitéleti tevékenységének finanszírozásáról, valamint néhány vagyoni természetû kérdésrõl 1997. június 20-án, Vatikánvárosban aláírt Megállapodás kihirdetésérõl. II. 1. Cikk: „A Magyar Állam tudomásul veszi a Megállapodás 2. számú mellékletében felsorolt volt egyházi ingatlanok átadására vonatkozó igényt. Az

173

– megelõzte korát. Jogosan félt Bálint Géza, hogy egy mozdulattal kirántják alóla az egész intézetet. (Ekkor jegyezhette meg az ülés végén Dizsery Tamás a BIK elsõ fõmérnökének, Mocsáry Pálnak [1944]: „Most mondd, mit csináljunk ezekkel?”) A pénteken zárult egyezkedésen Kozma atya talán azért volt a szokásosnál is keményebb, mert már beszélt Horn Gyula miniszterelnökkel, vagy megállapodtak a találkozásban. Szerdán Kozma Imre már Kökény Mihály népjóléti miniszterrel tárgyalt, aki a következõ feljegyzést készítette errõl Horn Gyulának: „Egyetértettünk abban, hogy a korábbi irgalmas rendi tulajdont, amely az ORFI egyes épületeit és beépítetlen telkeit érinti, vissza kell adni az egyház tulajdonába. Az ORFI-ban kialakított egészségügyi ellátási struktúrát mindenképpen meg kell õrizni … Az irgalmas rend átvállalja teljes mértékben az állami feladatokat és az egész ORFI-t mûködteti” – ami lényegét tekintve az intézet privatizációját jelenti. A népjóléti miniszter szerint tulajdonosi jogaik gyakorlása nem sérül, a minisztériumnak kellõ befolyása marad a kórházirányításban, az intézmény fejlesztésében, a kiemelt állami feladatok elvégzésében. Úgy tervezték, hogy „1999 januárjában az OEP már az irgalmas renddel kösse a szerzõdést.” Az utolsó mondat: „A vázolt megoldás a korábban kialakított elvi megoldási lehetõségek egyik változata, amelyet mindkét fél megnyugtatónak lát.” A mindkét fél ez esetben a minisztérium és a rend. A feljegyzés tetején kézírással: „Lássanak hozzá! Horn.” Ezzel mintha minden eldõlt volna. Szerencsére elõször a sajtó látott neki. A Népszava harmadnap világgá kürtölte: „Az irgalmasoké lesz az ORFI. A reumatológiai intézet lesz a legnagyobb egyházi kórház.”35 „Kökény Mihály, népingatlanokat az 1991. évi XXXII. törvény rendelkezéseinek megfelelõen 1998–2011 között, évenkénti egyenletes, értékarányos ütemezésben adja át az Egyház tulajdonába.” 35 Tinnyei Mária: Az irgalmasoké lesz az ORFI. A reumatológiai intézet lesz a legnagyobb egyházi kórház. Népszava, 1998. március 21. (Mivel az ORFI sorsáról folyó viták elõzményei az olvasók elõtt ismertek, a cikkeket erõsen rövidítve, többnyire saját szavainkkal ismertetjük.)

174

jóléti miniszter szerint elképzelhetetlen, hogy egy intézményt két tulajdonos üzemeltessen, ezért úgy döntöttek, hogy a jövõben az irgalmas rend mûködteti az intézményt a Máltai Szeretetszolgálat segítségével. A betegellátást nem befolyásolja az intézmény tulajdonlásában történõ változás, ez alapvetõ feltétele volt az egyezségnek.” „Kozma atya elmondta, még folyik az egyeztetés a minisztérium és a rend között, ám várhatóan pár hónapon belül a kormány és a rend megállapodást köthet egymással.” Bálint Géza nyomban levelet írt Kökény Mihálynak. „Megdöbbenéssel olvastuk a március 21-i újságokban a hírt, miszerint a tárca az ORFI egészének mûködtetését az irgalmas rendnek, illetve a Magyar Máltai Szeretetszolgálatnak kívánja átadni, amirõl néhány nappal korábbi megbeszéléseinken nem kaptunk tájékoztatást. Az irgalmas rend jogos igényét az intézet vezetése 1991-tõl kezdve elismerte, ugyanakkor mindig hangsúlyozta, hogy az országos intézet státusából adódó feladatköre nem csorbulhat, s az intézetnek ezt az elvét az egészségügyi kormányzat dr. Surján László miniszter úrtól kezdve eddig mindig egyértelmûen támogatta. Az országos intézet progresszív betegellátási, szervezési, módszertani, oktatási és kutatási feladata állami teendõ, mely véleményünk szerint nem privatizálható a reumatológiai és fizioterápiás szakma ellátási körébe tartozó betegek sérelme nélkül akkor sem, ha az irgalmas rend magasabb színvonalú betegellátást nyújt. Az országos intézetnek ugyanis munkája révén olyan nagy szakmai tekintélye és befolyása van, ami egy társadalmi szervezet mûködtette rendi kórháznak természetszerûleg nem lehet.” (?) „A reumatológia és fizioterápia két olyan szakma, melynek orvosi, szociális és gazdasági jelentõsége igen nagy. A reumatológiai betegségek a fejlett országok GDP-jének 1-2,5%-ába kerülnek, s ez a költség 25-30 évvel ezelõtt csak 0,4-0,7% volt. A rheumetoid arthritis a civilizált világ legtöbb rokkantságot okozó betegsége, és a betegek 10 évvel rövidebb ideig élnek. A népesség 1%-át érintõ rheumatoid arthritis az USA-ban alig kerül kevesebbe, mint az ischaemiás szívbetegségek. A degeneratív gerinc és ízületi beteg175

ségek az USA-ban és hazánkban is 2. helyen állnak a korai nyugdíjaztatás okai között a szív- és érrendszeri betegségek mögött. Mindez indokolja e két szakma jelentõségét. A reumatológia és fizioterápia hazai mûvelése ezért elképzelhetetlen fekvõbeteg-háttérrel rendelkezõ országos intézet nélkül… Kérjük a miniszter urat, fontolja meg, hogy miként lehet az intézet mûködését garantálni az irgalmas rend jogos igényeinek kielégítése mellett.” Az irgalmas rendi kórház útja még a minisztériumban sem volt virággal kirakva. Pár nappal korábban Bálint Géza megegyezett Kereszty Éva helyettes államtitkárral, hogy elküldi neki a volt irgalmas rendi tulajdon visszaadásának orfis alternatíváit, illetve a rend képviselõivel folytatott utolsó tárgyalásuk jegyzõkönyvét. A paksamétát a miniszteri levéllel egyszerre postázták, feljajdulva, hogy a „néhány nappal korábbi tájékoztatásával ellentétben a tárca véleménye gyökeresen megváltozott”. Mi kanyarodjunk vissza a Népszavához. Egy hónap sem telt el a „minden eldõlt” cikkük után, mikor ugyanaz a szerzõ arról adott hírt, hogy csak a hónap végén kerül a kormány elé az elõterjesztés, az ORFI átadásának feltételeirõl. „Egyházi garanciát kér a tárca az ORFI-ért”36 – szólt a cím, mert elképzelhetõ, hogy az irgalmas rend csak a katolikus egyház garanciavállalása (?) esetén veheti át az ORFI-t. A népjóléti tárca ragaszkodik ahhoz, hogy a reumatológiai szakkórház igazgatóinak a kinevezése az egyetértésével történhessen. Garanciát kérnek a dolgozók továbbfoglalkoztatására is. „Információink szerint a döntést elõkészítõ szakértõk kételkednek benne, hogy a rend képes a közel ezerágyas speciális intézmény irányítására.” Ragaszkodik a minisztérium ahhoz is, hogy az irgalmas rend anyagi felelõsséget vállaljon az intézmény mûködtetése során esetleg felhalmozódó tartozásért. Mivel a magyarországi irgalmas rend az osztrák tartományhoz tartozik, a szaktárca munkatársai azt is elképzelhetõnek tartják, hogy a magyar katolikus

36 Tinnyei Mária: Egyházi garanciát kér a tárca az ORFI-ért. Népszava, 1998. április 18.

176

egyháztól, vagy Rómától kérnek garanciát a rend tevékenységéért. Seregély István egri érsek szerint: „Semmit nem vállal a katolikus egyház, hiszen a világegyház jogrendje erre nem ad semmiféle lehetõséget.” Vagyis a minisztérium és az újság egyaránt járatlan volt az egyházi és a rendi életben. 1998 márciusában, áprilisában jóformán minden sajtóorgánum foglalkozott az ORFI/irgalmas rend üggyel. Próbáljuk követni milyen, esetenként mennyire torz kép került a nyilvánosság elé. Elfogadható megállapodás vagy kapituláció?37 – kérdezte a Népszabadság. Öt évvel ezelõtt úgy tûnt, hogy létrejöhet egy elfogadható kompromisszum: a bécsi irgalmas rendi tartományfõnök aláírásával szándéknyilatkozat született arról, hogy az ORFI egységét nem szabad megbontani, inkább közösen kell mûködtetni. Kozma atya – aki a tavalyi évig a zugligeti plébániát vezette, majd lemondva errõl, novíciusként belépett az irgalmas rendbe, ma már a rend magyarországi megbízottjaként dolgozik – 1994-ben már kitért a közös mûködtetés elõl. A tárgyalások ettõl kezdve a múlt hétig nem vezettek eredményre. Akkor a népjóléti miniszter váratlanul közölte, hogy egyezségre jutottak a renddel. Kereszty Éva helyettes államtitkár úgy véli, az ORFI kettéválasztása lett volna a legrosszabb megoldás, mert a két intézmény nehezen osztozott volna meg például az ortopédián és a diagnosztikán. – Az irgalmas rend változatlan profillal venné át az országos intézet feladatait, leegyszerûsítve úgy mondhatnám, hogy a minisztérium kiadja mûködtetésre az ORFI-t a rendnek, ám a szakmai irányításba a tárca is beleszól majd. Megállapodás csak ezzel a feltétellel és megfelelõ garanciákkal jöhet létre. Szó sincs arról, hogy a rendi emberek operálnának ezen túl, és arról sem, hogy az ORFI katolikus kórházzá alakulna át (?). Ellenben a rend nemzetközi kapcsolatai révén lehetõség nyílhat új, nálunk eddig még be nem vezetett gondozási módszerek alkalmazására, például az ott-

37 Féderer Ágnes: Elfogadható megállapodás vagy kapituláció? A kormányé a végsõ szó az ORFI ügyében. Népszabadság, 1998. március 26.

177

honi ápolásra, sõt pénzügyi segítséghez is könnyebben hozzájuthat majd az intézmény – véli a helyettes államtitkár. Már három hét múlva másképpen fogalmazott Dr. Kereszty Éva (1963), a Szegedi Tudományegyetem Igazságügyi Orvostani Intézet mb. vezetõje, volt helyettes államtitkár (1997–1998), tíz év távlatából pedig ezt mondja: – Mi is elcsodálkoztunk, milyen megállapodást kötött Kökény Mihály Kozma Imrével, mert az elõkészítõ iratokban sokkal óvatosabban fogalmaztunk. Sok dolog tisztázatlan volt jogilag is. Némi szabotálás is akadt, mindenki kereste a kákán a csomót, hogy ne kelljen végrehajtani. Hornnak nem volt aktív szerepe a döntésben. Õ mondhatta Kozmának: „Hát látod Imrém, munkabizottságot hoztunk létre, és hetente üléseztek!” A titkárnõm meg azt kérdezte: „Meddig fognak ezek itt zsúrozni?” Magyar Nemzet írásának a címe: „Halálos sebet kaphat a reumatológia”38 – ha valóra válik a népjóléti miniszter ígérete – állítja a cikkben Bálint Géza. Az 1991 óta folyó tárgyalásokban fordulatot hozott a népjóléti miniszter közelmúltbeli nyilatkozata. Bálint Géza szerint példa nélkül álló lenne a világ legnagyobb, jelentõs állami feladatokat ellátó reumatológiai szakintézményének a privatizálása. Az országos intézeti feladatok, így az oktatás és a kutatás nem adhatók át egy szerzetesrendnek. A fõigazgató szerint nem megalapozott a miniszter érvelése, hogy a felügyelõbizottságban a minisztérium képviselõje garantálja az állami feladatok ellátását. Az fb-nek csak véleményezési és tanácsadói joga van. A fõigazgató leszögezte, nem pozícióféltésbõl ellenzi a körvonalazódó megállapodást. Az országos ágyleépítések során az egyik legjobban megcsonkított terület a reumatológia volt. Az ország megmaradt szakágyainak 30 százaléka (948 ágy) az ORFI-ban van. Az intézetnek nincs adóssága, szakmai munkájukat minõsíti, hogy betegeik egy-két hónapi várakozás után kerülhetnek a reumatológiai osztályokra.

38 (élõ): Halálos sebet kaphat a reumatológia. Ma egyeztetnek az ORFI átadásáról az irgalmasokkal. Magyar Nemzet, 1998. március 30.

178

Kozma Imre atya a hétfõi tárgyalásokat megelõzõen nem kívánt nyilatkozni a Magyar Nemzetnek. Az egyeztetõ bizottság elismerte, hogy az államosítást követõen az ORFI-ban több új gyógyászati célú épület létesült. Mivel a Császár fürdõ és Hild-udvar szerepel az állami tulajdonból ki nem adható mûemlékek jegyzékén, az Országos Mûemlékvédelmi Hivatal nem járult hozzá az egyházi tulajdonláshoz. (Ám, ha a parlament jóváhagyja, hozzá kell járulnia – P. Á.) Kozma Imre bejelentette: a rend a teljes intézetet kívánja átvenni. A minisztérium zordan lesöpörte az ORFI aggályait. Ám a Pénzügyminisztérium képviselõje firtatni kezdte: megszûnik-e az állami fenntartású ORFI; ha igen, jogutóddal, vagy anélkül; egy külföldi irányítású szerzetesrend elláthat-e országos egészségügyi feladatokat? Szerintük meg kellene vizsgálni a rend igényének kielégítését pénzbeli kártalanítással, járadékkal stb. Már a bizottság elé a különbözõ lehetõségeket tartalmazó részletes elõterjesztést kellett volna hozni. Az ORFI megmaradó részeinek koncesszióba adása pályáztatási kötelezettséggel járna, ahol a legtöbbet ajánló nyer. A Belügyminisztérium képviselõje szerint az érdekelteknek szerzõdést kellene kötniük, figyelembe véve a volt rendi tulajdonon végzett értéknövelõ beruházásokat is. A bizottság elnöke javasolta, hogy a témában készüljön külön kormány-elõterjesztés a MEH, az NM és a PM együttmûködésével. Tárcaközi egyeztetés után április végéig kellene a kormány elé terjeszteni a javaslatot. Az ORFI kérte, hogy az elõterjesztésben szerepeljen az õ álláspontjuk is. A javaslatok ellen szavazott a PM, tartózkodott a szavazástól a Mûvelõdési Minisztérium képviselõje. Az ORFI szemszögébõl mintha még a magát mindenbõl kihúzó egyház is eszesebbnek tûnt volna, mint az intézet cselekvésre kényszerített gazdája, a Népjóléti Minisztérium. A tárgyalás másnapján a Magyar Nemzet már arról adott hírt: „Az Irgalmas rend megkapja az ORFI-t. Garantálják a színvonal megõrzését.”39 A tervezet májusban kerül a kormány elé. Kozma 39 (élõ–szõnyi): Az Irgalmas rend megkapja az ORFI-t. Garantálják a színvonal megõrzését. Magyar Nemzet, 1998. március 31.

179

Imre úgy nyilatkozott, hogy a régi-új tulajdonos alapvetõ fontosságúnak tartja az intézmény egységének megõrzését és a szakmai színvonal fenntartását, ezért kötelezettséget vállaltak, hogy a munkatársi gárdát teljes egészében megtartják. A kórház egyházi kézbe kerülését megkérdõjelezõ fõigazgató további sorsáról még nem tárgyaltak, Kozma szerint Bálint Géza nyilatkozatai meggondolatlanok. Az öttagú bizottságból mindössze a Pénzügyminisztérium képviselõje nem támogatta az elképzelést, finanszírozási aggályai miatt. Mint megtudták, Magyarországon csupán négy irgalmas rendi szerzetes él, Európában azonban kiterjedt egészségügyi hálózatuk létezik. A Népszabadság „Az Irgalmas Rendé lehet az ORFI”40 – címmel tudósított. – Egyedi kormányjelentést készítünk az ügyrõl április végéig – nyilatkozta a lapnak Platthy Iván, a Miniszterelnöki Hivatal címzetes államtitkára, a kormánybizottság vezetõje –, ebben rögzítjük majd a tulajdon-, és mûködtetési jog átadásának feltételeit, és az Irgalmas Rend kötelezettségeit, hogy semmiféle jogsérelem ne érhesse az ORFI betegeit és dolgozóit. Kozma Imre azt mondja: csak ez a döntés õrizhette meg az ORFI egységét. – Mi is tudunk gazdálkodni a pénzzel – vélekedett, és a betegek megfelelõ ellátása a legfontosabb. Szeretnék rendezni például a hálapénz ügyét, és törekvésük az Irgalmas Rend szellemiségének megjelenítése a kórházban. Megemlítette, hogy a Magyar Máltai Szeretetszolgálat is részt kíván venni az ORFI támogatásában és irányításában. „A szakmát félti az ORFI-ért harcoló fõigazgató” – írta a Blikk.41 „Az átadás még nem tény, csak annyi biztos, hogy a kormánybizottság ezt terjeszti majd be a minisztereknek” – mondta Bálint doktor, aki nem kétli, ha a rend megkapja az ORFI-t, a betegellátás változatlanul színvonalas lesz, de itt a szakma forog kockán:

Az Irgalmas Rendé lehet az ORFI. Népszabadság, 1998. március 31. Szirmay Dávid: Az irgalmasoké lehet a reumások kórháza. A szakmát félti az ORFI-ért harcoló fõigazgató. Blikk, 1998. április 1. 40 41

180

a reumatológiát és fizioterápiát csak az ORFI-ban tanítják. E két szakma irányítása és szakembereinek képzése állami feladat, nem adható teljesen egy rend kezébe. – Bálint doktor 38 éve dolgozik az ORFI-ban, és reménykedik: „Látok esélyt arra, hogy a kormány végül a szakma számára kedvezõen dönt.” „Rend a lelke mindennek”42 – írta a Hetek. Dr. Hodinka László, az ORFI igazgatóhelyettese több vitatható részletre hívta fel a figyelmet: a megállapodás nem számol az államosítás óta történt értéknövekedéssel, vagyis az állam sokkal többet ad vissza az irgalmasoknak, mint amennyit elvett tõle. A törvény az államosításkor üresen álló telkekre nem ír elõ kárpótlást, most mégis vonatkoztatják arra a területre is, amelyre az állam emelt épületet 1981ben. Kétségeket ébreszt az is, hogy ezentúl a szerzetesek látják el a hazánkban mûködõ hasonló kórházak szakfelügyeletét. Dr. Kereszty Éva, a Népjóléti Minisztérium helyettes államtitkára azt nyilatkozta: Magyarország jól jár azzal, hogy külföldi tõkebevonással fejleszti a hazai egészségügyet, és a renddel kötendõ megállapodás jogi garanciákat fog tartalmazni az ORFI szakirányú mûködtetésérõl. A minisztérium tudatában van, hogy nem a magyar irgalmas rend finanszírozza és menedzseli majd az évi 2,2 milliárd forint költségvetéssel mûködõ intézetet, de mint mondta: „A MÁV Kórházat sem bakterek vezetik.” Egy magát megnevezni nem kívánó népjóléti minisztériumi tisztségviselõ pedig kifejtette: a római katolikus egyház ma már inkább multinacionális cég, mint hitéletet folytató szervezet. Véleménye szerint az ORFI esetében a Vatikánhoz tartozó bécsi irgalmas rendfõnök fedõszervként használta a Magyarországon élõ idõs rendtársait, akik a magyar állam tárgyalópartnerei lehettek. Õk terjesztették be kárpótlási igényüket, amellyel valójában egy idegen állam, a Vatikán érdekeit képviselik. Informátorunk szerint az osztrák irgalmasok nem önzetlenül fektetnek pénzt az ORFI fejlesztésébe: jól megfontolt üzleti érdekek vezérlik õket. A cikkbõl kiderül, négytagú a rend, vagyis Kozma Imre belé-

42

Szlazsánszky Ferenc: Rend a lelke mindennek. Hetek, 1998. április 4.

181

pése óta erõteljes – 33 százalékos – a fejlõdés. A rend megbízottja kifejtette: az ORFI-ban nem megfelelõ a betegellátás minõsége (?), ezért ragaszkodtak az intézmény átvételéhez. A színvonalemelésrõl elmondta: „Ne gondolják, hogy áldással vagy kézrátétellel fogunk gyógyítani, megvannak a jól képzett szakembereink.” Az írásban a névtelen tisztviselõ szinte minden mondata badarság: az idegen állam, a Vatikán érdekeitõl kezdve a fedõszerven át az állítólagos üzleti érdekig. Egyébként közel egy évtized alatt sem lett a rendi kórház gazdaságos vállalkozás. Újdonság az atya „szakvéleménye”, hogy a rossz betegellátás miatt ragaszkodnak az ORFI átvételéhez. – Elvadult tervek futottak; lézeres számítógépes kapcsolattartás az egyes osztályok és az intézet különbözõ épületei között – idézi fel névtelenül a fiatal sebészorvos – vagy, hogy a bejövõ óriási pénzeket bankban fogják tartani, és csak a kamatait használják fel. Chipkártyás betegnyilvántartással az Egyesült Államokban sem találkoztam. Amikor én kezdtem, még nem kellett figyelni a költségekre. Most spórolás folyik, ami nem is árt, amíg nem megy a betegek rovására, de egyre nagyobb hatással van az ellátásra. Ennek ellenére Angliában vagy az Egyesült Államokban csak a gazdag emberek jutnak jobb ellátáshoz; nálunk az átlagpolgár több mindent megkap, mint ott. A csúcsellátásban persze más a helyzet. A cikkek kavalkádjában a legjobb címmel a HVG (Molnár Patrícia) rukkolt ki: „Csúzrajáratás.”43 A jelek szerint hiábavalónak bizonyul az ORFI vezetésének minden erõfeszítése, a csaknem ezerágyas egészségügyi intézménynél alighanem nemcsak a tulajdonlást, hanem a szakmai irányítást is az irgalmas rend veszi át. A végsõ – vagyis a kormányzati – áldás még hiányzik az aktusról, mindenesetre a Népjóléti Minisztérium eltökéltnek látszik az ORFI átadása ügyében. „A kórházak társadalombiztosítási (tb) finanszírozása szektor semleges: a tb-vel szerzõdött intézményeknek jutó pénz attól sem43 Molnár Patrícia: Csúzrajáratás. Irgalmasoké az ORFI? HVG, 1998. április 4.

182

miképpen sem függ, hogy a tulajdonos, a mûködtetõ a települési önkormányzat-e, vagy esetleg valamelyik egyház – tájékoztatta a HVG-t Székely Tamás, az OEP fõosztályvezetõje. – A tb kizárólag a mûködés költségeit állja, a fejlesztések, a beruházások, az állagmegóvások terhei a tulajdonosra hárulnak.” Eleinte pusztán arról volt szó, hogy az irgalmasok visszakapják 1951 elõtti – az intézmény mintegy háromötödét kitevõ – tulajdonukat, míg a szakmai irányítás továbbra is világi lett volna, az utóbbi átvételét csak 1994 óta hangoztatja a rend. Spanyolországban 110, Ausztriában 11, de más európai országban is számos kórházat mûködtetnek – állítja Kozma atya, aki tavaly óta novíciusa a rendnek, amely egyébként Magyarország jelenlegi határain belül az ORFl-n és a pécsi klinikán kívül az egri és a pápai kórháznak volt a tulajdonosa. [A pécsi klinikának csak egy osztálya, és a már átvett régi váci kórház is az övék volt – P. Á.] „A rend, a mögötte álló nemzetközi háttér révén, valamennyi funkcióban képes lesz helytállni, folytatjuk az intézmény jelenlegi szakmai profilját, és megtartjuk az 1400 fõs személyzetet is” – igyekezett eloszlatni az aggályokat Kozma Imre. A nemzetközi megerõsítésre vitathatatlanul szükség lesz, a rend ugyanis jelenleg mindössze négy magyarországi tagot számlál, akik híján vannak az egészségügyi, illetve a kórház irányításához szükséges menedzseri ismereteknek. A nemzetközi háttér azért is elengedhetetlen, mivel az ORFIban jelentõs felújításra, fejlesztésre lenne szükség. Bálint Géza több százmillió forintra taksálja ezt az összeget. Kérdés, mekkora bevételt képes majd produkálni az új tulajdonos. Kozma Imre nem kételkedett abban (valóban? – P. Á.), hogy a rend külföldi szervezetei elegendõ forrást teremtenek majd a felújításokhoz, beruházásokhoz. Viszont a kórház átvétele nélkül szerinte „legalább száz évre keresztet lehetne vetni” a magyar rendre. „Katolikus szakkórház lesz az ORFI-ból?”44 – kérdi a Népszabadság. Nem érti, hogyan születhetett a gyors megállapodás a mi44 Az ORFI és az Irgalmas Rend. Katolikus szakkórház lesz az ORFI-ból? Népszabadság, 1998. április 6.

183

nisztérium és a rend között a pontos részletek és feltételek kidolgozása nélkül? Képes lesz-e Kozma atya a több mint kétmilliárd forintos éves költségvetésbõl gazdálkodó, jelenleg senkinek sem adós szakintézmény irányítására? Mi lesz a kórház dolgozóinak a sorsa (állásukat ugyan nem, ám a közalkalmazotti státusukat és az ezzel járó illetményeiket elveszítik)? Két nappal késõbb a lap már Bécsben firtatta: „Veszélyben Budapest reumatológiai ellátása?” Paulus Kohler atya, akit a rend múlt heti tanácsülésén választottak tartományfõnökké, kijelentette: a kormánydöntés után (? – P. Á.) ülnek majd le a magyar kabinet képviselõivel és megvitatják a felmerült kérdéseket. A Fõvárosi Közgyûlés egészségügyi bizottságának elnöke nem támogatja, hogy az ORFI a rendhez kerüljön. Gerõ Gábornak nincs kifogása az ellen, hogy a rend visszakapja az egykori épületeit, valószínûleg jelentõs segítséget nyújthatnának a krónikus betegek ápolásában. Ám azzal nem ért egyet, hogy az állam által épített ingatlanok is hozzájuk kerüljenek. „Az irgalmasok nem osztoznak” – állította a Vasárnapi Hírek.45 A lap úgy véli, a végleges és megnyugtató döntést (?) a kormánynak kell meghoznia. Dr. Hodinka László, az ORFI fõigazgató-helyettese szerint a képviselõjüket meghallgatták ugyan, de a javaslataikat nem vitatták meg. A tárgyalás alapja a népjóléti tárca és a rend elõzetes megállapodása volt. Az intézmény vezetõinek nincs tudomása arról, ki készíti majd a kormány-elõterjesztést, de ebben szeretnének részt venni. Kozma atya elmondta: a rend elutasítja az ORFI vezetõinek javaslatát, hogy mûködtessék közösen a kórházkomplexumot, mert elriasztaná a külföldi adományozókat. (Vajon honnan származtak ezek az egy irányba húzó és hamisnak bizonyuló ismeretek? – P. Á.) A betegek azt érzékelik majd, hogy megváltozik a gyógyítás szelleme. Betegcentrikus elvek szerint kívánnak dolgozni. A személyzet szemléletének átformálásáért minél több apácát szeretnének beállítani nõvérszolgálatra. 45 Lóránth Ida: Az irgalmasok nem osztoznak. Csak a hónap végén dönt a kormány az ORFI szakmai irányításáról. Vasárnapi Hírek, 1998. április 5.

184

Április 8-án fellázadt tíz országos intézet fõigazgatója – túlnyomórészt szakmájuk professzorai –, és többek között azt írták Kökény Mihály miniszternek: „Nem tartjuk kivihetõnek, hogy egy országos intézetet, szerzõdésben vállalt kötelezettségként, bármely civil szervezet mûködtessen”, egyetlen egyház sem láthat el országos feladatot az egészségügyben – függetlenül a jó szándéktól. „Attól tartunk, hogy amennyiben a most ismeretes változat valósul meg, nehezen korrigálható szakmai károk keletkeznek, és az egyházi tulajdon visszaadásának ügye is jóvátehetetlen erkölcsi kárt szenvedhet.” „Nincs végleges döntés az ORFI-ról”46 – közölte a felbolydulás közepén a Népszabadság Kereszty Éva helyettes államtitkárt idézve. Az ORFI dolgozói elõtt azt is kijelentette, hogy a tárca és a rend közötti megállapodás csupán elméleti és politikai döntés. A jövõ év elejéig semmilyen konkrét változás nem várható, és az április végéig elkészülõ kormányjelentésben még minden lehetséges megoldás helyet kaphat. A rendnek szavatolnia kell, hogy az alkalmazottak juttatásai nem csökkennek. Felhívta a figyelmet, az egyháznak anyagilag teljes felelõsséget kell vállalnia azért, ha a késõbbiekben – például mûködtetési problémák miatt – vissza akarná adni az államnak az intézetet. Kökény Mihály miniszter fogadta az ORFI vezetõit, így újra kifejthették: az állam az országos intézeti feladatokat nem ruházhatja át másra. Ennél a kettéválasztása is jobb megoldás lenne. „Továbbra is döntésre vár az ORFI”47 – írja a Népszabadság, napokon belül a kormány elé kerül a téma. A kormánybizottság javaslatában várhatóan az szerepel majd, hogy az irgalmas rendé legyen minden mûködtetési jog. Kereszty Éva szerint, ha az irgalmas rend mindössze néhány szerzetesbõl álló magyarországi delegációja nem tud megfelelõ jogi és anyagi garanciát adni az ORFI változatlan szintû mûködtetésére, és ha ezzel kapcsolatban a bécsi rendtartomány sem nyilatko-

46 47

Nincs végleges döntés az ORFI-ról. Népszabadság, 1998. április 9. Továbbra is döntésre vár az ORFI. Népszabadság, 1998. április 22.

185

zik határozottan, akkor a Magyar Katolikus Egyháznak kellene a szükséges garanciákat megadnia. A bécsi rendtartomány vezetõje úgy gondolja, hogy elõbb a magyar kormánynak kell határoznia, azután lehet a garanciákról tárgyalni. Az ORFI vezetõi levélben fordultak a kormány tagjaihoz. Ebben azt is hangsúlyozzák, hogy olyan állami tulajdonú épületekben történik a járó- és fekvõbeteg-ellátás túlnyomó része, amelyek sohasem voltak egyházi tulajdonban. A Horn Gyula miniszterelnökhöz március végén eljuttatott, az ORFI megmentését kérõ levelükre nem kaptak választ. „Ismét vitatéma az ORFI tulajdonlása”48 – közölte a Napi Magyarország. Eszerint az ORFI fõigazgatója, Bálint György (sic! – róla talán az újságíró-iskolán hallhatott a szerzõ – P. Á.), majd az SZDSZ is kétségeit fejezte ki, hogy a rend képes lesz a mai színvonalon megõrízni az intézményt. Kozma Imre közölte: fölöslegesek az aggodalmak, a rend megalakulása óta a gyógyítás szolgálatában áll, olyan fejlett technológiájú és szakembergárdájú és olyan kiterjedt kórházhálózata van a világban, amely garancia az eddiginél eredményesebb munkára. Közeledett „a pillanat”. A Kökény Mihály és a kormánybizottságot vezetõ Platthy Iván által jegyzett kormány-elõterjesztés szerint „az irgalmas rend kezdettõl fogva vállalta és igényelte a funkcióval együtt történõ átvételt”. (Vajon hol volt ez a kezdet? – P. Á.) A továbbiakban arról írnak, hogy a döntés nem halasztható az ingatlanrendezés befejezéséig, mivel a kérdés kapcsolódik az egészségügy reformjához is. A Népjóléti Minisztérium részletes feladatátadási szerzõdéssel az ORFI mûködtetési jogát átadja az irgalmas rendnek. Ez lényegében az állami feladat funkcionális privatizációját jelenti. Az irgalmas rend az ellátási profilt bõvíti (például otthoni szakápolással). Egyidejûleg javasolják a mûemlékvédelmi hatóságnak, hogy kezdeményezze a Hild-féle Császár fürdõ épület törlését az állami tulajdonból ki nem adható mûem-

48 – SZÕKE –: Ismét vitatéma az ORFI tulajdonlása. Napi Magyarország, 1998. április 22.

186

lékek jegyzékérõl, mivel az ingatlan szerepel a vatikáni megállapodás mellékletében. „A körülményekre tekintettel javasoljuk az elõterjesztés egyeztetés nélküli, soron kívüli tárgyalását. Budapest, 1998. április” Ez rendpárti, Kozma-párti elõterjesztés volt. Biztonsági javaslat lett volna a közös kórház, ORFI-párti pedig, a korábbi római generális által is képviselt álláspont, az orfis mûködtetés. Április huszonharmadikán azonban a Magyar Hírlap már arról adott hírt, hogy a kormány a tisztázásra váró jogi problémák, a tulajdonváltás visszhangja, a nyitott kérdések sokasága miatt õszre halasztotta a döntést.49 Kozma Imre ezt tudomásul veszi és várja a következõ lépéseket. – A történet a vatikáni megállapodás kapcsán gyorsult fel, és az én elsõ miniszterségem végén, közvetlenül a ’98-as választások elõtt foglalkozott ezzel a kormány, de akkor már nem született döntés – idézi fel Kökény Mihály. – Ha én viszem végig, biztos nem támogattam volna az elválást ágytól-asztaltól – ami bekövetkezett. Kezdettõl fogva az volt a véleményem, hogy olyan megoldást kell találni, ami megõrzi az egységet. Vagy úgy, hogy az épületet visszakapja a rend, de az állam mûködteti tovább bizonyos egyházi szempontokat érvényesítve, vagy közösen létrehoznak egy alapítványt, vagy közalapítványt, de mindenképpen egyben tartjuk az intézményt. Akkor kisebb a feszültség, nincs, hogy ki hova megy, nem kellett volna kiszolgálórészlegeket megduplázni egymás szomszédságában stb. Nem örültem az Orbán-kormány ismert döntésének. Miniszterségem idején az egyház nem mutatkozott gálánsnak a beruházás, befektetés tekintetében, nem derült ki, hogy mi mindent akarnak a kórházzal, a kórházért tenni. Mondok ellenpéldát: egyházi intézményként mûködik a Bethesda gyermekkórház. Abba a református egyház invesztált, de van olyan katolikus egyház által fenntartott intézmény is, a Széher úti

49 Komornik Vera: Õsszel visszatérnek az ORFI-ra. Magyar Hírlap, 1998. április 23.

187

kórház, ahol hasonló a helyzet, de említhetném a hitközség által fenntartott intézményeket is. – A püspöki kar több ízben leszögezte, hogy õk anyagi felelõsséget nem tudnak vállalni. – Kezdetben voltak olyan illúziók, hogy jön valamilyen nemzetközi rend, a katolikus egyház más egyéb forrásokból majd részt vesz a kórház fejlesztésében. Olyan várakozás is volt, hogy Kozma Imre máltai és egyéb adományokból meg külföldi befektetésekbõl szépen felvirágoztatja a kórházat. Késõbb ez már nemigen került szóba, vagyis nem annyira elegáns ez a történet. – Döntõ szerepe lehetett az ügyben Horn Gyula miniszterelnök és Kozma atya jó kapcsolatának, aki „felkereste Horn Gyulát, és az odaígérte neki az ORFI-t”. Feltételezem, hogy Horn utasítására jött létre az ön tárgyalása Kozma Imrével. – Horn Gyula kétségkívül nagyon jó viszonyban volt Kozma atyával, nagyra becsülte õt. – Utasította önt, hogy tárgyaljon Kozmával? – De nem azt mondta, hogy ezt vagy azt tegyem. „Megoldás kell!” Õ gyors megoldást akart. Sajnos nincs meg nekem a ’98. áprilisi kormányülés anyaga, az elõterjesztés… – Nekem megvan. – A Horn-kormány nagyon gyorsan mûködött. Horn nem szerette a kormányülésen a vitákat, mindent elõre el kellett rendezni. Vagyis az embernek nagyon meg kellett fontolni, hogy nyit-e vitát, mert azt õ pillanatok alatt keményen leverte. De ebben a kérdésben a kormányülésen újabb alternatívák vetõdtek fel, tehát nem csak én vélekedtem úgy – függetlenül az elõterjesztés tartalmától –, hogy ezt alaposan meg kell gondolni. A pénzügyminisztérium – már nem emlékszem, hogy Medgyessy, vagy csak az államtitkára volt ott a kormányülésen – szóba hozta, hogy nincs ezzel minden rendben. Hosszan persze errõl sem tárgyaltunk, Horn Gyula pragmatikus volt, neki az volt a lényeg, hogy zárjuk már le ezt az ügyet, és ne járjon emiatt Kozma atya a nyakára. Végül azzal lett elnapolva a döntés, hogy a választások után majd visszatérünk rá. Áprilisban még olyan hangulat volt, hogy jó, jó, nyomul a Fidesz, de Horn marad a miniszterelnök. Horn is 188

azt mondta, rendben, majd a választások után megnézzük, addig dolgozzanak még rajta. – Ez azt jelenti, hogy Horn nem kötelezte el magát Kozmával szemben? – Nem, nem. Õ megoldást akart. Nem emlékszem, hogy Horn Gyula azt mondta volna, hogy tessék szétválasztani az ORFI-t eddig vagy addig. Nem kötelezte el magát semmiféle megoldás mellett. Csak azt szorgalmazta, hogy intézzük el, zárjuk le, fõképp a vatikáni megállapodás után szerette volna, ha a végére járunk. Úgy emlékszem, mi ugyanazt mondtuk Medgyessyvel. Tehát ha õsszel mi vagyunk ott, és visszatérünk rá, biztos, hogy olyan megállapodás született volna, miszerint az intézet egyben marad, akár alapítványi formában. Ha a dolog teljesen tiszta, nyilván egybõl átment volna. Azért ez nem egy politikai rizikót tartalmazó téma volt, hogy errõl a választás elõtt nem lehetett volna dönteni. Ráadásul egy korábban vállalt kötelezettségrõl volt szó, a korábbi törvénnyel, a vatikáni megállapodással egybevágó egyházi igény kielégítésérõl. Akármi lett volna a döntés, feltételezem, Orbánék nem változtattak volna rajta. Hogy az õ döntésük miért tartott majd’ egy évig, nem tudom. – Mi a véleménye, Kozma atya nélkül is így alakult volna a történet? – Õ nagyon határozottan és szívósan képviselte az irgalmas rendet, hogy aztán ezt egyházon belül, hogy ítélték meg, nem tudom. Azt határozottan állítom, hogy ebben az ügyben másvalaki nem interveniált, más egyházi méltóság, akár a magyar püspöki konferencia vagy más szervezet, senki: õ egy személyben járt el. Ha nem Kozma Imre képviseli az irgalmasokat, aki rendszerváltás körül szerzett nagy presztízst, valószínû, nem ilyen megoldás született volna. Õ nagyon sok baloldali politikussal jó kapcsolatokat ápolt. – De a ’98-as választás után nyomban hátat fordított Hornnak, és kijelentette, hogy az új kormánytól inkább várható a döntés, mint a leköszönõtõl. – Jó politikus. Egyébként érdekes, hogy az Orbán-kormány idején ez az ügy nem került elõ sem a parlamentben, sem az egészségügyi bizottságban. 189

– Néhány nappal a Kozmával való egyezkedés elõtt állítólag ön még biztatta Bálint Gézát, hogy keményen álljon ellen. Utána meg széttárta a karját, hogy Horn ezt akarta, nem tudott mit tenni, sõt bocsánatot is kért tõle. – Nem emlékszem rá, hogy Canossát jártam volna ebben az ügyben. Nyilván beszélgettünk többször, az ember a kemény, éles dolgokat általában nem felejti, de miután ez nem ragadt meg bennem, biztos, hogy nem folyt köztünk különleges, érzelmekkel telített beszélgetés. Bálint Géza szerint Horn miatt fordult meg egyik napról a másikra Kökény véleménye: – Amikor már közel voltak a választások, a ’94-es ciklus vége felé mintha Kökénnyel beszéltem volna, talán Lépes Péter helyettes államtitkár is ott volt, aki közvetítette az ügyet. Lehet, hogy Lépes mondta, hogy tartsak ki a végsõkig, ebben már nem vagyok biztos, de Misi is mondott ilyesmit, egy darabig lelkiismeret-furdalása is volt. Amikor késõbb csúnyán néztem rá, meg nem igazán akartam vele szóba állni, akkor azt mondta: igazad van, megértem, ne haragudj, nem tudtam mást tenni… Talán kedden lehetett Kökénnyel vagy csak Lépessel a beszélgetés és csütörtökön vagy pénteken jelent meg a Népszavában az a bizonyos cikk. (’94. március 21-én, csütörtökön – P. Á.) Rögtön elkezdtünk telefonálni jobbra-balra. Mondták, hogy Kökény külföldön van, akkor kerestem Kellert, a politikai államtitkárt, és mondta: nem, nem, ez csak a miniszterelnök úr véleménye. Aztán kedden már azt mondta, hát ugye a kormány, illetve a miniszterelnök úr így döntött, ránk telefonált satöbbi. Akkor mentem Göncz Árpádhoz, õ szólt az ombudsman Gönczöl Katalinnak, az szólt Kökénynek, õt Árpád is felhívta, és csak az utolsó pillanatban tudtuk megbuktatni ezt az elképzelést. – Említette, hogy állítólag Medgyessy is benne volt – emlékeztetem. – Medgyessy Akar Lászlón, az államtitkárán keresztül volt benne, meg a titokvédelmi miniszterünk, Nikolits István. Miattuk halasztották õszre a döntést, és mivel elvesztették a választást, nem tudtak visszatérni a témára. 190

– Én el tudom képzelni Kökény igazát is Horn Gyuláról. Ha õ tûzön-vízen át Kozmának akarta volna adni az ORFI-t, nem megy bele a halasztásba. – Az még belefér, de mi lett a levelünkkel, aminek az átadására Kiss Elemért kértük meg? Sose kaptunk rá választ Horntól. – Bevallom fõorvos úr, egyre inkább hajlok arra, hogy vagy az ORFI-nak, vagy a rendnek kellett volna mûködtetni az egész intézetet, és semmiképp sem szétvágni… – De akkor úgy volt, hogy az egészet a rend kapja tulajdonba, meg mûködtetésre. *** Május közepén a Népszava Tinnyei Mária tollából teljes oldalas páros interjút közölt Kozma Imrével és Bálint Gézával.50 Alcímek: „Harminc apáca Indiából – Hálapénz helyett fizetésemelés – Az országos intézet feladatainak ellátása nem adható át.” Bevezetõ: „A bevallott hálapénz összegével növelt bérnek megfelelõ javadalmazást, chipkártyás beteg-nyilvántartási rendszert, indiai apácák segítségével jobb betegápolást szeretne megvalósítani az irgalmas rend, ha megkapja az ORFI-t. Bálint Géza szerint, ahogy a kardiológiai és az onkológiai ellátás is állami feladat, a reumatológiai szakma felügyeletét, irányítását sem adhatja át a kormány az egyháznak. A tárgyalások során nem derült ki, hogy az irgalmasok mennyi pénzt költenének a kórházra. Az is kérdéses, hogy mitõl változna a kórház szellemisége, ha ugyanazok az orvosok, nõvérek dolgoznának benne, akik ma.” „Kozma Imre, az irgalmas rend képviselõje: – Egyre kevesebb az esély a januári átvételre, hiszen októberben alá kellene írni a szerzõdést az egészségpénztárral. Erre nem látok reményt. Évek óta megpróbáltunk konstruktívan tárgyalni az ORFI vezetésével, ám az orvosszakma részérõl akkora ellenállást tapasztalunk, ami a kormányt is elbizonytalanította. Sok függ

50 Tinnyei Mária: Folytatódik a vita az ORFI sorsáról. Népszava, 1998. május 18.

191

attól is, hogy milyen kormány lesz a választások után, de nincs olyan illúzióm, hogy az elsõ dolga lesz ezt az ügyet rendezni. – Ön tavaly augusztusig egy egyházközség vezetõje volt és a máltai szeretetszolgálat elnöke. Milyen gyakori, hogy egy világi pap szerzetesnek áll? – Szokatlan, de nem példa nélküli. Az egyházi jog nem tiltja, hogy papjai szerzetesi közösségbe lépjenek. Engem a fõpásztorom elengedett, hiszen tudta, mindig is szerzetes akartam lenni. (? – P. Á.) – Ki választott kit: az irgalmasok önt vagy ön az irgalmasokat? – Nem véletlen, hogy ebbe a rendbe léptem be, hiszen ez gyógyító rend. A máltai szeretetszolgálat is a szegény emberek nyomorúságán próbál enyhíteni. Az ingatlanok visszaadásával kapcsolatos tárgyalásokon 1993 óta képviselem a rendet. – Ha a kormány rábízza az irgalmasokra a reumatológiai szakkórházat, akkor közel ezer kórházi ágyon történõ gyógyításért kell felelõsséget vállalniuk. – Míg meg nem erõsödik a szerzetesközösség, a nyugati testvérszervezetek segítenek. Ausztriában 11 kórházat mûködtetnek az irgalmasok, a világon több mint négyszáz egészségügyi intézményük van, így nem maradunk magunkra. Csak az intézmény gazdája lenne a rend, szakmai tanácsadóként sok külföldön dolgozó rendtárs, orvos, nõvér segíti majd a munkánkat. Arról nem is szólva, hogy vállaltuk a dolgozók további foglalkoztatását, így ugyanazok az orvosok, nõvérek gyógyítanának az intézményben, akik ma. – Az ORFI épületeinek 70 százaléka a rend tulajdonában lesz. Kaptak-e ígéretet a rendfõnöktõl az épületek rekonstrukciójára? Mennyi tõkét akar a rend invesztálni a kórházba? – Azt senki sem firtatja, hogy a népjóléti tárca eddig milyen gazdája volt a lepusztult épületekben mûködõ országos intézetnek. A szaktárca adatai szerint az évi két és fél milliárdos mûködési költséghez csak nyolcvanmillió forinttal járul hozzá a minisztérium, a többit az egészségpénztár fizeti. Ki kéri számon a lepusztult infrastruktúrát, az elavult eszközöket a minisztériumtól? Bántó, hogy mindenkit csak a pénzünk érdekel. Azt, hogy a rend mennyit 192

akar erre az intézményre fordítani, nem tudom. (?) De annyival biztos hozzájárul a kórház kiadásaihoz, mint amennyivel korábban a szaktárca. Ám ha csak ennyi pénz állna rendelkezésünkre, akkor felelõtlenség lenne ezt a feladatot elvállalni. – Mit csinálnának elõször? – Több dolgot kell párhuzamosan elindítanunk. Az intézmény teljes átalakításához, nyugat-európai színvonalra való fejlesztéséhez legkevesebb öt év szükséges. Az orvoscentrikus betegellátást meg szeretnénk szüntetni. A hozzánk kerülõ betegek kivétel nélkül egy alapos, minden panaszt és tünetet figyelembe vevõ, csaknem egy órát igénylõ teljes vizsgálaton esnének át. Korszerû számítástechnikai chipkártyás rendszerrel minden betegrõl szerzett adatot, leletet nyilvántartana a kórház. Az ORFI poliklinikai fõépületét olyan szintre szeretnénk fejleszteni, hogy a ma Pest megyében – a Duna jobb oldalán – élõ, kerepestarcsai kórházhoz tartozó betegeket is el tudjuk látni. – Egy alapos kivizsgálás nagyon sok idõt vesz igénybe. A mai teljesítmény alapján finanszírozott egészségügyi rendszerben erre nincs sok esély. – Ma az orvosok döntõ többsége az esetet és nem a beteget látja. Ezért nem lehet sem az orvosokat, sem a nõvéreket hibáztatni. Ám egy modellkísérlet alapján bebizonyosodott, hogy nem kerül több munkába, ha alapos kivizsgálás után veszik fel a beteget. – Ha ennyire kiemelkedõ intézményt terveznek, mi az oka az orvosszakma ellenállásának? – Féltik a jelenlegi pozícióikat. – Megtartaná például a jelenlegi fõigazgatót? – Korai ezt a kérdést föltenni. – Az ápolás színvonalának emeléséhez honnan lesz több ápolójuk? – Nem több kell, hanem mentesíteni kell õket a nem nekik való mûveletektõl. Ha ehhez több személyzet kell, jönnek Indiából. Még januárban megállapodtam egy apácarenddel, hogy harminc nõvért küldenek hazánkba. Higgyék el, az önként, ingyen szolgáló indiai nõk odaadása sokat javít majd az itthoni ápolók szemléletén. 193

– Mennyire egyeztethetõ össze a hálapénz rendszere az irgalmas rendi tulajdonlással. – Semmiképpen. A mi kórházainkban nem létezik hálapénz. A tulajdonváltással megszûnik az orvosok közalkalmazotti státusa, ám a közalkalmazotti béreknél nem lenne kevesebb a fizetésük. A Vácon mûködõ ápolóotthonunkban megkérdeztük az összes orvost, nõvért, szakdolgozót mennyi hálapénzt kap a betegektõl, majd annyival emeltük meg a fizetésüket, amennyit bevallottak. Ezt követõen természetesen megtiltottuk a hálapénz elfogadását, és ellenõrizzük is a dolgozóinkat. Ám aki nagyon elégedett az ellátással, a kórházban elhelyezett perselybe dobhatja hozzájárulását. A rendszer mûködik, sõt az egészségpénztártól kapott finanszírozásból még meg is tudunk takarítani valamennyit. – Ki vállal felelõsséget az esetleges hiányért? – A rend és a kormány közötti megállapodás erre is kitér majd. De velünk nem fordulhat elõ, hogy adósságot halmozzunk fel (!). Jobb gazdája lennénk a kórháznak, mint a szaktárca. – Mennyi esélyt lát arra, hogy szeptemberben a kórház átadása mellett dönt a kormány? – Esélyt latolgatni nem tudok. Ez nem politikai, hanem szakmai kérdés. Remélem, hogy a következõ kormány is szakmai elvek alapján dönt majd. Bálint Géza jelenlegi fõigazgató – A rend szerint az ön által hangoztatott szakmai kifogások nem helytállóak. – A szakmai ellenzés nem pozícióféltésbõl ered. Az országos intézeti funkcióknak világnézettõl, vallástól függetlenül kell mûködniük. Mikor 1991-ben Surján László megbízott az ORFI vezetésével, elsõ dolgunk volt, hogy a püspöki karnak levelet írtunk, melyben elismertük az irgalmas rend jogos követelését. Ugyanakkor hangsúlyoztuk, szeretnénk olyan megoldást találni, hogy ezt a páratlan intézményt ne kelljen szétszedni. Javasoltuk a közös mûködtetést. A rend római generálisa is egyetértett ezzel. 1993 elején Bécsben a rend tartományfõnökével aláírtuk a közös mûködtetésre vonatkozó szándéknyilatkozatot. Vállaltuk, hogy az 194

év végéig elõkészítjük a kórház mûködtetését szabályozó javaslatainkat. – Mikor kezdtek Kozma Imrével tárgyalni? – 1993 márciusában a rend úgy döntött, hogy Neumark Tamás helyett Kozma Imre képviselje az érdekeiket. 1996-ban megváltozott a rend „politikája”, és Kozma atya már az elválást szorgalmazta. – Az állam kezében maradó 30-40 százalékba belezsúfolhatók az országos feladatok? – Erre is volt javaslatunk. Visszaadtuk volna a Császár fürdõ épületét is, de ezt az országos intézet visszakapta volna mûködtetésre. Az országos feladatok ellátásához szükséges osztályok, a labor, a röntgen pedig az állami részben maradt volna négymilliárd forintba kerülõ átalakítás révén. – Mi kell ahhoz, hogy egy országos feladatokat ellátó kórházat átadhassanak egy rendnek? – Számomra ez elképzelhetetlen. Egy rendi kórháznak mások a prioritásai, mint egy állami tulajdonban lévõ országos intézetnek. Egy rend nem szervezheti az egész szakmát, hiszen ezt a szakma nem fogadná, illetve nem is fogadhatja el. – Az eddigi tárgyalások során voltak-e olyan konfliktusaik, amelyek szükségszerûvé teszik, hogy önnek távoznia kellene az intézmény élérõl? – Nem, de ha a kormány az országos feladatok átadása mellett dönt, én semmiképp nem vezetem tovább a kórházat. Hét év amúgy is elegendõ volt az igazgatásból, és a csaknem egy évtizede velem dolgozó csapatom nélkül nem vállalnék már semmit. Van annyi szakmai múltam, hogy életemben megélnék belõle, ám az osztályos munkám szívesen megtartanám. – Ön szerint mennyi hálapénzt kap ma egy orvos az ORFI-ban? – Változó. Ha a magánszférában és az állami szférában dolgozók keresetének különbségét veszem alapul, egy „hálapénz-mentes” kórház mûködtetéséhez legalább 20-30 százalékos béremelést kellene végrehajtani. Ez évente kétszáz-háromszáz millió forint többletköltséget jelenthet. Erre az egészségpénztár által utalt támogatásban nincs fedezet.” 195

A Magyar Hírlap késõbb ismertette,51 a Lege Artis Medicinae orvosi havilap kerekasztal-beszélgetésén elhangzottakat: az ORFI és a rend vezetõi szerint, ha megegyezési javaslattal állnának az új kormány elé, még befolyásolhatnák a határozatot. Ám kiderült, hogy egyik korábban felvetõdött megoldás sem kielégítõ. A két fél ma is megegyezne a szétválásban, azaz, a rend az eredeti épületeiben 550 ágyon közkórházat mûködtetne és azokat a szolgáltatásokat nyújtaná az ORFI-nak, amelyek nála maradnának. Az ORFI az állami épületekben, 650 ágyon folytatná az országos intézet munkáját, és viszontszolgáltatásként adná a labor és egyéb diagnosztikai, valamint az ortopédiai ellátást a közkórház betegeinek. Az egyházak 2002-ig jelenthetik be tulajdon iránti új igényüket, két feltétellel: ha bizonyítani tudják a tulajdonjogot, és ha arra az egyházi mûködéshez van szükség – mondta a kerekasztalbeszélgetés során Mihályi Péter, a PM helyettes államtitkára. Ismeretei szerint a négy irgalmas szerzetesnek a rend mûködéséhez nincs szüksége egy 900 ágyas kórházra. Kozma Imre úgy véli, hogy az ORFI esetében nem privatizációról van szó, mert a rend nonprofit szervezet, a keletkezõ hasznot köteles a kórházi mûködésre fordítani. Szerinte nem csupán négy szerzetesrõl van szó, a hagyományosan kórházi rend csak kórház mûködtetésével tudja fejleszteni önmagát. Hamis beállítás, hogy a mûködtetést vagy a gyógyítást ez a négy barát végezné, ugyanis a hazai rend mögött ott állnak a külföldi rendtagok és a negyvenezres Magyar Máltai Szeretetszolgálat. Gerõ Gábor, a fõvárosi önkormányzat egészségügyi bizottságának elnöke úgy véli, hogy a kórház-privatizációt aggályos egy országos feladatokat ellátó szakkórházon kipróbálni. Veszélyesnek látja a mûködtetés megváltoztatásának kísérletét addig, amíg nem tisztázottak a jogi és anyagi feltételek, mivel ez a csõd és az erkölcsi bukás kockázatát is magában hordja. Hozzá tette még, hogy a fõvárosnak egyedül az ORFI reumatológiai ágyaira van szüksége,

51 Komornik Vera: A közalapítványi mûködtetés már elbukott. Magyar Hírlap, 1998. június 2.

196

mivel az intézet kapacitása miatt a fõvárosi kórházak leépítették a reumatológiai ellátást. Félõ, ha egy újabb regionális elosztás során az általános sebészeti, fül-orr-gégészeti és urológiai osztály megszûnne, a rend feladat nélkül maradna… Kozma Imre kijelentette, a rend ráér. Õ úgy véli, az új kormánytól inkább várható a döntés, mint a most leköszönõtõl. Kozma Imre novíciussága rövid másfél év alatt véget ért – a rend római generálisa kinyilvánította: Imre atyának az eddigi papi élete volt a noviciátusa –, és a páter 1998. június 4-én a Hild-udvarban, ünnepélyes keretek között letette elsõ fogadalmát: a Betegápoló Irgalmas Rend tagja lett. Az avatás után nyomban kérte, hogy folytathassa a máltai munkát.52 A spanyol fõperjel is tisztában volt vele, hogy testvére a gránátalma budai ékkövének visszaszerzésére készül. Egyetértett vele abban is, hogy a szociális munka és a gyógyítás kiegészítik egymást. Az ünnepi beszédet Naszlady Attila tartotta. Beleadott apait, anyait, egész valóját (valójukat) az „59-ik valódi, és ugyanakkor elsõ jelképes születésnapját” ünneplõ elnökük köszöntésébe. „Az õsi egyházi szertartás szerint itt most a Te Deum laudamus csendülne fel, hogy dicsérjük, akit Úrnak ismerünk – Te Dominum confitemur. Majd így folytatódik a szöveg: Te per orbem terrarum sancta confitetur Ecclesia, azaz Vall Tégedet világszerte Szentegyházad ezerszerte.” A szónoklat többek között végigment a Te deum verssorain, és ekképp zárult: „kérjük a Mindenhatótól – a Te Deum befejezõ szavaival: – In Te Domine speravi non confundar in aeternum, azaz: Te vagy Uram én reményem, ne hagyj soha szégyent érnem”.53 Ez mintha nem nyert volna meghallgatást. Az öt évvel késõbb megjelent szöveg alatt a szerzõ Naszlady Attila (szerkesztõ és kiadó) titulusai is megjelentek: „Prof. dr. med., a Budai Irgalmas Rendi Kórház kht. fõigazgató fõorvosa, belgyó-

Zimányi: i. m. „Investitura [az egyházi személyiség ünnepélyes beiktatása – P. Á.] köszöntõ.” In Centenáriumi Évkönyv. 52 53

197

gyász, Európai Cardiologus (sic!); Kiváló orvos, Kiváló oktató; a MTA doktora; a Római Pápai Akadémia (Pontificia Accademia Tiberina) r. tagja; a Szt. István Akadémia r. tagja; Gábor Dénes díjas; a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Máltai Arany Kereszttel kitüntetett országos orvos-vezetõje; a European Federation for Medical Informatics (EFMI) elnöke 1998–2000, a Nemzetközi Orvosinformatikai Társaságok Szövetsége (IMIA) alelnöke 2000–2002.” Tódítsuk másfélével is: „Közéleti publikáció: 2 portrait film, 70 média riport, újságcikk.” Végül 71 és 75 éves korában Vízi E. Szilveszterrel, az Akadémia akkori elnökével párosban harmadikok lettek a 65 év fölötti orvosok teniszbajnokságán. Elõször 65 éves korában, 1996-ban a Korányi Intézet fõigazgatói állásából vonult nyugdíjba. Kozma Imre kérésére lett a Magyar Máltai Szeretetszolgálat fizetés nélküli vezetõ orvosa. Az atya mégsem õt kívánta az irgalmas kórház élére, hanem az „esküdt ellenséget”, Bálint Gézát. Mi több: Naszlady Attilára bízta a felkérést, noha jelen volt õ is! A szerzõnek a prof azt mondta: „úgy gondolta” (!), ha egyben marad az intézet, a legszerencsésebb, ha a régi menedzsment viszi tovább. Ám Bálint Géza elutasította a felkérést. Úgy hírlik Kisida Elek, majd Lakatos Tamás fõorvosok sem vállalták a vezetõi posztot. Végül Budakeszi után Budán is Naszlady Attila lett a fõigazgató. Az õsz hajú, immár nyolcvanadik évébe lépõ, enyhén bicegõ, de még mindig rendszeresen teniszezõ professzort egy szóval úgy jellemezném: csokornyakkendõ. 2007-ben a SOTE rubin, vas, gyémánt, arany díszokleveles orvosai nevében õ szónokolt; csokornyakkendõje alatt a Jeruzsálemi Szent Sír Lovagrend jelvénye szerénykedett. (Õ a Budapesti Tiszti Kerület vezetõ tisztje.) – Dumagép – jellemzi egyik professzortársa a nem egyszer nagyotmondásba csapó szereplésvágya miatt. Esetében jogos „nehéz gyermekkor”-ról beszélni. Szülei gombamérgezésben meghaltak, hétéves korától árvaházban, illetve a nagynénjénél nevelkedett. Már az iskolában kitûnt szerepléseivel, remek szavalásával. 2008 tavaszán hívtam elõször, hogy beszélgessünk. Ehelyett – amint már megírtam: engedélyt kért Kozma Imrétõl. Állította, van szólásszabadsága, és elkezdte firtatni milyen minõségben aka198

rok írni? És irgalmasrend-ellenes éllel? Mondtam, nem köszörülni akarok, a társadalmi mozgások, csaták érdekelnek. – Beszélek Kozma atyával! – mondta, én pedig megkérdeztem, Kozma Imre vajon kinek a jóváhagyását fogja kérni, hogy szóba állhasson velem? Idõ elõtti bejelentkezésem az „udvarba” felfedte a csillagok állását. Motoszkál bennem, vajon miképp formálódik a történet, ha a rend hazai helytartójánál kezdem? Az biztos, hogy nem kaptam volna kulcsot a szájbilincsekhez, szabad bejárást a történetbe. Hiszen Kozma Imre alatt a magyar irgalmas rendi tartomány áttért a karthauzi barátok némaságára, világi (harcos)társaik egy része is zárkózott és bizalmatlan; csak dicsõségüket lehet zengeni. – Gondolja, hogy az ön említése nélkül megírható a történet? – mondtam búcsúzóul Naszlady profnak (1931). – Még most sem látom, mi a célja az írással! – Mi a célja egy történelemkönyvnek, egy szociográfiának? – Hogy az utókor okuljon a hibákból. Ezek szerint itt a hibák domináltak? Ennyi volt a legtöbb, amit akkor elértem. Két évvel késõbb, 2010 tavaszán mégis felhívtam. Egy másik ember válaszolt. Õ jött el a lakásomra, jóváhagyta beszélgetésünk szövegét, amelyben így is egymást érik a hamisságok. De nem mindennapi személyiséggel van dolgunk. A törekvése sem mindennapi. Megannyi siker és cím birtokában is az ellentmondásosság a fõ jellemzõje. Diadalait elsõsorban nem gyakorló orvosként érte el – a betegek simogatására nem áll a keze –, ám a BIK új kardiológiájának létrehozásával – a túlhabzás ellenére, és hetvenen felül is – maradandót alkotott. Pedig elsõsorban orvos-informatikus. A csúcsokat kerülgette, de összes akadémikusságát odaadná az MTA levelezõ tagságáért. Az hozzá hasonló szenvedélyes, fanatikus lelkûek általában képtelenek szembenézni azzal, hogy nem valósult meg, amit anynyira akartak. Kozma atya is ilyen. Fogadalmuk, a viruló irgalmas kórház, annak hányattatása – ne szépítsünk: csõdje – egymásra kopírozta õket. Kifelé mégis elégedettek! Az atya többet szerzett vissza, mint ami józan ésszel elképzelhetõ, Naszlady profnak pedig oroszlánrésze volt abban, hogy Krokovay András gazdasági igaz199

gatóval – az akkor (ijedtében?) visszafogott Kozma Imrével hármasban – talpra tudták állítani a gyorsan hanyatló kórházat, a sikerkovács Krokovayt mégis kirúgták. Ki volt az úr a házban? – kérdésemre mellébeszél, de végül kiböki: „A személyi ügyekben Kozma atya döntött, a többi témában én.” (A BIK szervezeti és mûködési szabályzata: „A fõigazgató fõorvos a Budai Irgalmasrendi Kórház Kht. egyszemélyi szakmai felelõse … A diplomás személyzetre vonatkozóan a munkáltatói jogkör gyakorlója.”54 – P. Á.). A bécsiek is õt és a gazdasági igazgatókat okolták veszteségekért. Menesztésükkel a prof vállalta, hogy az elbocsátásért õt teszik felelõssé, de „a Rend jobban ért ezekhez, mint én”… (Bevezették a „fekete segélyt”. Naszlady Attila öt év alatt több mint hárommillió forint vezetõi pótlékot nem vett fel. Zsebbõl kifizetett egymilliót számítástechnikára is. Istennek tetszõ cselekedetnek számíthatott ez a módi: az ápolási igazgatónõ kétmilliót hagyott a kasszában, 63 orvos fél éven át, a radiológia évekig díjtalanul ügyelt, több mint hatmilliót „ajándékozva” a kórháznak.) – Kozma atya beleszólt a szakmai kérdésekbe? – Nem, de a beruházásokról a tulajdonos képviseletében õ döntött. Vagyis szakismeret híján is, minden alapvetõ kérdésben az övé az utolsó szó! A csalhatatlan Rendben az orvosoknál kisebb presztízsû gazdasági igazgatók, jogi képviselõk jöttek-mentek. (Az egészségügy gazdasági igazgatói, ha összejönnek, mindig elõkerül egy-két veretes történet a BIK-bõl.) A rövid lejáratú emberek többségét szeretetszolgálati ismeretségei révén Kozma Imre hozta az ország különféle szegleteibõl, és amilyen gyorsan rájuk talál, oly sebesen el is zavarja õket. Többen állítják – a felmondólevelük aláírása miatt? –, hogy Naszlady elõbb-utóbb rossz viszonyba keveredett mindegyikkel. Krokovay biztos kivétel: – Naszlady Attila talpig becsületes, jó volt vele dolgozni – állítja a legsikeresebb gazdasági igazgató. – Jó szívvel tudok rágondol-

54

200

Gránátalma, 2000. július 19.

ni, fõképp kifinomult szellemességére. Munkámat segítette az a tisztelet és megbecsülés, amelyet õ és Kozma atya iránt éreztem és érzek ma is. Az együtt töltött három év alatt sokat tanultam tõlük, az irgalmas kórház jó erkölcsi iskola. Hitvallását így folytatta: – Kozma atya, ahelyett, hogy megvédett volna a rágalmaktól, azt mondta: útjaink elválnak, amire azt feleltem: a mi útjaink nem tudnak elválni, legfeljebb nem fogunk együtt dolgozni. Igen, Kozma Imre ilyen szuggesztív egyéniség: elbûvölte Csilla von Boeselagert, levette a lábáról a tapasztalt Horn Gyulát, Surjánt, Naszladyt, újságírók egész csapatát. Vajon miért nem tûnt és tûnik fel ájtatoskodása, legalább az, hogy nem néz partnere szemébe? Naszlady Attila mániákusan szeret írni is. Elõszóban, utószóban, elõ zárszóban, köszöntésekben igen erõs, de tudósítást is vállal. Fõigazgató létére õ szerkesztette a BIK „idõleges hírlevelét”, a Gránátalma címû csalamádét, aminek a 2003 szeptemberéig megjelent számai változatlanul belekerültek az irgalmas rend már idézett Centenáriumi Évkönyvébe. Naszlady Attila a kötet maradék helyét is teleírta. Kedvence a fogalmi tisztázás, a folyamatábra, a diagram – az írás látványos, tudományos elemei. Az A4-es formátumú évkönyv 17 oldalán írta meg a kórház újratervezésének és újraindulásának históriáját (két szimpla helyesírási hibával a címben). Hét forrásmûvet sorol fel, amibõl hatnak õ – vagy õ is – a szerzõje, a hetedik kéziratnak pedig a barátja. A szövegben a miniszter szemére veti, hogy intenzív osztályukról „utólag is elkobzott milliókat érõ mûszereket, mi viszont irgalomból milliós ráfizetéssel kötöttünk velük szerzõdéseket betegeik ellátására”. Betegeik? Hát mégsem egyforma minden beteg? „Kapunk tárva, szívünk még inkább”? A cikk végén kijár a köszönetnyilvánítás majdnem mindenkinek, akik a BIK feltámasztásához „nélkülözhetetlen, pótolhatatlan” segítséget nyújtottak. A szerzõ hálálkodik még a tolmácsnak is. – Neumark Tamás hol maradt? – kérdem. Elismeri, N. T. nagyon buzgólkodott, hogy a rend visszakapja a kórházát. Azért nem 201

köszönte meg a munkáját, mert nem dolgozott irgalmas alkalmazottként… Megkérdeztem Neumarkot, milyen a viszonyuk. – Említettem, hogy a Medicina Pastoralis bécsi professzora javaslatára a Jeruzsálemi Szent Sír Lovagrend tagja lettem. Mikor Naszlady jelentkezett, véleményt kértek róla, és én nem szóltam ellene. Egy találkozónkon azért szóba hoztam: sosem lett volna belõled igazgató, ha nem kövezem ki elõtted az utat! Azóta nem beszéltünk. A prof számtalan fellépése között akadt egy visszhangos magánéleti szereplés is. 1998-ban az MTV bemutatta róla a Pulzusszáma ’5655 hangzatos címû portréfilmet. Az ’56-os események egyik legjobb ismerõje, Eörsi László történész felfigyelt a „Kilián-rejtély” megfejtésére vállalkozó jó elõadó-készségû, megnyerõ professzor szigorló orvos korából származó fabulájára. A hatodéves hallgató már a forradalom elsõ napjaiban elment a Kilián laktanyába segíteni a sebesültek ellátásában. De „rossz helyre került”. Szerinte Maléter Pál ezredes naponta informálta a honvédelmi minisztert (Bata Imrére emlékezett Janza Károly helyett), többek között a Corvin közi felkelõkrõl. Hollmann Gábor százados pedig arról számolt be Maléternek, hogy hány felkelõt lõtt le a laktanya felsõ emeleti ablakából. Naszlady: „Én nem ide akartam jönni, nem olyan helyre, ahol a felkelõk ellen és az oroszok mellett kollaboránsként együtt dolgoznak, a magyar nép pusztításán, elnyomásán”. Eörsi: „Naszlady [egy „orvos”! – P. Á.] Kilián-beli tartózkodásáról eddig semmilyen forrás nem került elõ” – noha a téma jól adatolt. A film alkotói a volt medikus elbeszélését meg sem próbálták igazolni. Szomorú konklúzió: „semmilyen forrás nem utal arra, ami alátámasztaná Naszlady professzor rendkívül súlyos vádjait. Maléter és Hollmann gyáva tömeggyilkosként való beállítása minden valós alapot nélkülöz”. A rendezõ, és társai talán féltek, hogy nem lesz a szponzorált filmbõl semmi, ha szakértõt hívnak? Eörsi késõbb ezt a portréfilmet is az utóbbi években szaporodó

55 Rendezõ: Nagy György. Készítette a Video-Plan Stúdió a Soros Alapítvány támogatásával.

202

„tudománytalan, otromba rágalmak” közé sorolta.56 Naszlady egy évfolyamtársa ’56 októberében az egyetemen – talán az ösztöndíj felvételekor – találkozott vele, és elmondta neki, hogy járt a Kilián laktanyában, ott kezelt egy vesegyulladásos orosz katonát… Eörsi elemzésére Naszlady professzor nekem azt válaszolta: – Csakhogy Eörsi nem volt az Üllõi úti laktanyában, én igen! – Sõt fenyegetõzött is: – Ez meg fog jelenni még többször, ilyen gazemberséget, hogy Maléter tudtával fejvadásznak a gyerekekre, ez vérlázító! Szóval már nem is felnõttekrõl, hanem a „pesti srácokról” van szó! – Miért hallgatott a történelmi jelentõségû eseményrõl 42 éven át? – kérdeztem a profot. – Mert ekkor jöttek a filmesek! *** 1998 júniusában az állampolgári jogok országgyûlési biztosa a Miniszterelnöki Hivatal Egyházi Kapcsolatok Titkárságához fordult Bálint Géza bejelentése ügyében. (A fõigazgató eredetileg Göncz Árpád, õ pedig Gönczöl Katalin segítségét kérte.) A fõigazgató arra hívta fel a figyelmet, hogy az ORFI tervezett vagyon- és feladatátadásának módja veszélyeztetheti az állami feladatok ellátását. Gönczöl Katalin számára a rendelkezésére álló iratok nem voltak elegendõek, ezért tájékoztatást kért a kormány-elõterjesztés tartalmáról. Platthy Iván azzal a kísérõszöveggel küldte át az iratok másolatát, hogy a kormány a döntést április 23-án szeptemberre halasztotta. Kérte az ügy bizalmas kezelését. Megjegyezte, hogy a vizsgálat jelenleg idõ elõtti lenne. Egyébként az egyházi ingatlanrendezés ellen bírósághoz lehet fordulni. Tudták ezt az orfisok is. Ügyvédjük elmondta, a per indítása nem akadályozza meg a határozat végrehajtását. Az eljárás hosszú

56 Eörsi László: Dokumentumfilmek ’56 (1988–2003). Metropolis, 2004/2, illetve Eörsi László: Corvin köz 1956. Beszélõ, 2000. szeptember–október.

203

lesz, és ha az ítélet ki is mondja, hogy nekik van igazuk, a helyzeten ez már nem fog változtatni. – Az Árpád fejedelem úti épületet perelték volna vissza, vagy az egészet? – kérdeztem Bálint doktort. – Erre nem emlékszem pontosan, szerintem az egészet, de fõleg az Árpád fejedelem úti és a Császár–Hild épületet. Az ötemeletes hotelrészt nehéz szétválasztani a Császártól, ezek gyakorlatilag össze vannak építve. Le lehet választani persze… De talán, mind a kettõt pereltük volna, ám a helyettesem, Hodinka és a gazdasági igazgató is lebeszéltek róla.

Újrakezdés 1998. július 6-án az Orbán-kormány letette az esküt. – 1998-ban az egyházi ügyek helyettes államtitkára, Semjén Zsolt megbízott, írjak alternatívákat az irgalmas rendi tulajdon visszaszolgáltatására – idézte fel Neumark Tamás. Fel kellett mérnie, hogy a korábbi kormány-elõterjesztésnek megfelelõen rendezzék-e az irgalmasok igényét, vagy csak a volt rendi tulajdonú ingatlanokat adják vissza, illetve az összes ingatlant hagyják-e állami tulajdonban, és az irgalmas rend igényét az egyházi törvény más rendelkezései alapján elégítsék ki (pl. pénzbeli kártalanítás, csereingatlan stb.). A szétválasztás bajnoka, Neumark Tamás – aki öt évvel ezelõtt a rend nevében azt követelte: „ide nekem az oroszlánt is”, ekkor egész litániát írt a tisztázandó szempontokról. Néhány ezek közül szöges ellentétben volt korábbi álláspontjával: „A magyar irgalmas rend saját erejébõl kórházat fenntartani jelenleg, de még hosszú éveken át nem tud. Ki lesz a tulajdonjog rendezése után a kórház fenntartója és üzemeltetõje? Mind a mai napig nem ismeretes érvényes megállapodás a magyar irgalmas rend és a visszaigényelt kórház vezetésére alkalmas szervezet (pl. Magyar Máltai Szeretetszolgálat) között… Kire hárul a szükséges beruházások, ill. felújítások terhe? Van-e rá fedezet? Milyen kapacitást kíván finanszírozni az OEP? Nincs írásos szándéknyilatkozat a kórház 204

személyzetének további alkalmazásáról. Információk szerint a rendi kórház sem a MKPK-tól, sem a Máltai Lovagok Szövetségétõl nem számíthat számottevõ támogatásra. Az osztrák irgalmas rend sem fejezte ki szándékát, hogy támogatni kívánja a kórházat.” – Azt tanácsoltam, ne terheljük túl a rendet és az egyházat, ezért a Kiskórház váljon ki elõször – foglalja össze számomra az új álláspontját. – Ezzel egységet képez a kápolna, oda kerülhetett volna a rendház is, és lépésenként lehetett volna átvenni az újabb és újabb részlegeket. A pontok között ott van, hogy a fõigazgató már ne vegyen részt a tárgyalások lezárásában… Géza is betöltötte akkor már a hatvanat. De ez mellékes volt. – Korábban a rend csapatában játszott, ekkor átállt a kormány oldalára, folyamatosan itt is, ott is feltûnt – szegezem neki értetlenségemet. – Ez kétségtelen. De pontosan úgy rendezõdtek a dolgok, ahogy én leírtam és elgondoltam, egy a betû sem hiányzik belõle. Közhasznú alapítványként képzeltük el, szóról szóra így lett. Minden bejött! A második beszélgetés: – Volt egy fixa ideám, amiért az ördöggel is összefogtam volna. Csalódás, hogy a Horn-kormány nem támogatta. Nagy kaland volt. Igazán nem bántam meg, a mai fejemmel persze okosabb lennék. A harmadik beszélgetés: – Egyedül voltam, mint a kisujjam. Senki sem mondta, hogy így kellene, úgy kellene. Van, amit ma is sikernek tartok. Megvan az irgalmas rendi kórház. Lehet vitatkozni, hogy okos volt-e, vagy sem… Tizenhét év után azt mondom, sikerült. A negyedik beszélgetés: – Nem pozitív a szaldó, mert mégsem úgy alakult a dolog, ahogy szerettem volna. Valóban két torzó jött létre. Nem mértem fel jól a magyar viszonyokat. Nemcsak politikailag, mert ahhoz én Móricka vagyok. Akkor komolyabb emberek foglalkoztak ezzel. Az ötödik beszélgetés: – Valóban nem valósult meg semmi, csak a cégtábla lett kicserélve. Modernizálás? Az ember elhiteti magával. Naiv voltam, 205

észre kellett volna vennem, hogy nincs hátterem. Nem állt mögöttem senki, legfeljebb a vállamat veregették. Az ellenzékem három emberbõl állt (három ellenfelem volt): Géza, Surján, Kozma. Ma már tudom, a házon belül, Bálint Gézával kellett volna megegyeznem. A hatodik beszélgetés: – Vannak sikeres és vesztes életek, mindkettõ lehet értékes, nem tudom, melyik maradandóbb. Persze a siker jobb, de nagyon sokat tanultam a kudarcból: nem sajnálom. Számomra kudarc volt az irgalmas rendi kórházügy. Jóllehet, van újra irgalmas rendi kórház, amit én kezdtem megvalósítani, szinte a semmibõl, de nem úgy sikerült, ahogy elterveztem. Persze ma már tudom, hogy az adott körülmények között ez az ügy eleve kudarcra volt ítélve, ezt a tudatom mélyén akkor is sejtettem. Frusztrált azért nem lettem. Az átélt élmények, események sokasága adta életem egyik legszínesebb periódusát. Szegényebb lennék nélkülük, és voltak a történetnek napos oldalai is. Tapasztalatait, jóval késõbb, „Nem eszkimó ne menjen a jégre”, illetve „Álom és valóság” címmel ironikusan, csalódottan megírta magának. Neumark megbízása szerint elképzelhetõ volt, hogy az Orbánkormány tényleg újragombolja a mellényt. Ám ez csak a kirakat; Semjén tetõtõl talpig egyházpolitikusból áll. Nem elhanyagolható az ORFI, a fáradhatatlan Bálint Géza-lobbi ereje sem. Õ képtelen volt belenyugodni, hogy egy élet munkáját megtestesítõ intézet elillanjon, mint a cigarettafüst. Már szeptemberben azt pedzegette a Népszabadság, hogy egyeztetés lesz arról, milyen koncepció alapján kerülhet vissza az irgalmas rend tulajdonába az ORFI kétharmadát kitevõ ingatlanvagyon. Kökényék arra kérték mindkét felet, hogy nyáron dolgozzanak ki alternatív megoldásokat. De semmi olyasmi nem volt, amit ne zongoráztak volna már végig. És Kozmának önálló királyság kellett. A háromoldalú tárgyalásokat akadályozta, hogy a Horn-kormány elõterjesztését nem vonták vissza… Ekkor Bálint Géza már a szétválást is elfogadta volna. A rend eredeti épületeiben 350 ágyas közkórház lenne, és étkeztetné, mûszakilag ellátná a munkáját 650 ágyon folytató ORFI-t, 206

ahonnan viszont labor- és egyéb diagnosztikai szolgáltatást kapnának. Ehhez „mindössze” négymilliárd hiányzott. A közalapítványi vagy közhasznú társasági forma nem felelt meg az irgalmasoknak, mert ebben nem jelenik meg markánsan a tulajdonosi jog – mondta Kozma Imre. Ha a kórház kettéválik, akkor a kormánynak garanciákat kell adnia, hogy a rendi kórház megmarad akkor is, ha a fõváros ellátásához nem volna szükség rá.57 (? – P. Á.) Öt hónappal kinevezése után Gógl Árpád, az új miniszter nyilvánosságra hozta, hogy négy országos intézetbõl egyetemi tanszék lesz!58 Az ORFI, az Országos Pszichiátriai Intézet, a kardiológiai intézet és az Amerikai úti idegsebészeti intézet is a SOTE tanszékévé válik – jelentette be. Csupán azokat a formális intézeteket számolják fel, amelyek csak egy-egy professzorból és titkárnõbõl állnak. A tényleges gyógyító helyek megmaradnak, és az egyetem átveszi a dolgozókat. Ez is félelmet keltett az országos intézetek vezetõi – az „orvospápák” – körében. Bálint Géza felkereste a Fidesz két prominens vezetõjét, Pokorni Zoltánt és Szájer Józsefet. Miért ilyen késõn – kérdezte Szájer –, Kozma Imre és Semjén Zsolt már telesírták a miniszterelnök úr fülét, hogy amit a szocialisták ígértek, azt adja meg õ is. A miniszterelnök úrral már nem lehet errõl tárgyalni. Végül azt ajánlotta, keresse fel Orbán egyházügyi fõtanácsadóját, Balog Zoltánt, rá hallgat a miniszterelnök úr. Balog igazat adott Bálintnak, csak hát õ protestáns, nehéz neki katolikusok ügyében bármit is lépnie. Végül decemberben mégis azt közölte a fõigazgatóval, hogy a miniszterelnök úr azt mondta, miért adjunk vissza mindent Kozma Imrének, kapja meg, ami jár neki, a többi maradjon állami tulajdonban! Utána Bálint Géza próbálta Balog Zoltánt meg Semjén Zsoltot meggyõzni, hogy legalább még az új épületet

N. N.: Új tárgyalások az ORFI sorsáról. Népszabadság, 1998. szeptember 23. 58 (é. a.): Egyetemi tanszék lesz az ORFI és az idegsebészet? Magyar Nemzet, 1998. október 16. 57

207

hagyják meg nekik, az csupán alapítványi telekre épült… Azt a választ kapta, nem lehet, az egyház és az állam közötti egyezség így szól… (?) Állítólag az egri és a pápai kórház fejében kapták meg az új ötemeletes épületet – bár késõbb az egriért kárpótlást is felvettek. Decemberben derült ki, hogy 1998-ban már nem tárgyal a kormány az ORFI/BIK témáról.59 A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma egyházi fõosztályának vezetõje, Fedor Tibor elmondta, több variációt vizsgálnak, de annak a kimunkálása áll a középpontban, miszerint a rend visszakapná eredeti tulajdonát, ám az egész intézet mûködtetéséért vállalna felelõsséget. Kozma Imre közölte, hogy a tavaszi kormányülés óta semmiféle megbeszélésre nem hívták, ezért nem foglalkoznak más variációval, az elõzõ terv elfogadását várják. Bálint Géza javaslatot nyújtott be az intézmény kettéválasztására, de arra még nem reagáltak. – Miért húzódott ilyen hosszú ideig a döntés az irgalmas rendi tulajdon ügyében? – kérdeztem dr. Gógl Árpád volt egészségügyi minisztertõl. – Mert a Horn-kormány nem merte fölvállalni: tárgyalás, tárgyalást követett, már majdnem aláírták, aztán mégsem. Tovább viszont már nem lehetett halasztani. – Én a Fidesz-kormány idejére kérdeztem. – Már bocsánat, 2000-re meglett! Aki ’98 júliusában lesz miniszter, azt már köti a költségvetés. ’99-re már nem lehetett betenni, mert ennek más vonzata is volt, csak 2000-ben lehetett meglépni. Szóval õk is hezitáltak, hogy az „egyházi” vagy az „állami” ujjukat harapják-e. Az akkor intézetpárti Népszabadság majdnem egy évvel az új kormány megalakulása után feltette a kérdést: „ORFI: ki kapja a nagyobbik részt? Nem mindegy, hogy két vagy három ingatlan

59 N. N.: Az idén már nem születik döntés az ORFI-ról. Népszabadság, 1998. december 7.

208

kerül az egyházhoz.”60 Ha az irgalmas rendé lesz az intézet két ingatlana, tekintélyes állami támogatás kell az ORFI mûködõképességének megõrzéséhez. Ha három ingatlant kap vissza a rend, veszélybe kerülhet az intézet léte. A lap szerint már határozott a kormány a Kis- és a Nagykórház visszaadásáról. Vita tárgya a Császár–Hild mûemlék együttes, és a nyolcvanas években épült ötemeletes, háromszáz ágyas kórházi épület, „amelyre a rend igénye vitatható”. Kozma Imre szerint mivel a külföldi befektetõk már nagyon türelmetlenek, úgy véli, nemzetközi következményei lehetnek, ha nem teljesül a Szentszék és a magyar kormány közötti megállapodás. Az egészségügyi tárca csak azt közölte: „még semmi sincs eldöntve, az egyházi ingatlanok átadásának végsõ idõpontja pedig 2011”. Neumark után Kozma atya is az ajtó elõtt toporgó külföldi befektetõkkel revolverezett. De ez csak blöff volt: amint kinyílt az ajtó, senki sem állt elõtte. Fenyegetõztek a vatikáni megállapodással is, pedig az nem foglalkozott a visszaszármaztatás részleteivel. Továbbmegyek: az ingatlan igényét a rend nyújtotta be az államnak még 1992-ben. – Ingatlanügyben minden kormányhoz és püspöki karhoz küldött felterjesztésen rajta van az aláírásom, én kerestem elõ a három helyrajzi számot – állítja Neumark dr. Az egyeztetõ bizottság 1999. májusi ülésén Bálint Géza kemény „védõbeszédében” felelõtlen gazdának nevezte az államot, amivel kivívta Gyulay Endre rosszallását. A püspök úr ki is fejezte az Egészségügyi Minisztérium jelen lévõ illetékeseinek, ha az õ beosztottja használna ilyen hangot vele szemben, megnézhetné magát. Az ORFI meg is nézhette magát. 1999 nyarán Kozma atya a Népszabadságban elmondta, hogy a kórházukat várhatóan õsszel nyitják, még pedig abban a három ingatlanban, amely az államosítás elõtt az irgalmasoké volt.61 Neki

60 F. Á.: „ORFI: ki kapja a nagyobbik részt? Nem mindegy, hogy két vagy három ingatlan kerül az egyházhoz.” Népszabadság, 1999. május 20. 61 Név nélkül: Három ORFI-épület… Népszabadság, 1999. július 15.

209

lett igaza. A lap augusztusban is terjedelmes cikkben tért ki erre.62 A szerzõ, Féderer Ágnes szerint: a végeláthatatlan történet jellemzõ a kilencvenes évek Magyarországára. „Szakmai döntést kellene hozni gazdasági megfontolásokkal arról: a világ legnagyobb állami reumakórházának mely részeit, milyen feltételekkel kaphatja vissza az irgalmas rend. De immár a harmadik kormányzat habozik kimondani a végsõ szót. Mert ha a szakmai érvek kerekednek felül, egyházellenesnek, a Vatikánnal kötött egyezménnyel ellenesnek tûnhet a döntés. Ha viszont a politikai szempontok gyõznek, lehet, hogy fel kell áldozni egy nemzetközi hírû oktató és kutató egészségügyi intézményt.” A cikk vitatja, hogy a rend jogosult a hajdan alapítványi tulajdonú Császár–Hild épületre. Ennek ingatlanán épült fel az ötemeletes hotelszárny, és ide került a szakkórház fizioterápiás és oszteoporózis centruma is. „Ha ragaszkodunk a tulajdonrendezési törvény passzusaihoz: ennek az ingatlannak egészségügyi célokat kellett volna szolgálnia az állami tulajdonba vételkor [1951-ben – P. Á.], hogy most jogszerûen visszaadható legyen. Csakhogy ez nyilvános fürdõ volt, szálláshelyekkel meg étteremmel, és az irgalmas kórház csak a bevételeibõl részesült. A késõbbi évtizedek beruházásaihoz pedig végképp nem volt semmi köze” [a rendnek]. Féderer úgy fogalmaz, hogy a rend egy éve „az ORFI egységének megõrzése érdekében” hajlandó lett volna átvenni az országos intézet mûködtetését, amit az egyeztetõ bizottság megkönnyebbülve jóváhagyott. Ám a Horn-kormány elhalasztotta a döntést. Tetézi a nehézségeket a mindössze két tagot számláló irgalmas rend élére került Kozma Imre atya magabiztossága. Betegközpontú, hálapénz nélküli kórházat képzel el, amelynek a kapui minden szegény ember elõtt nyitva állnak. Bár Kozma Imre szerint a rend nemzetközi szervezetei támogatást ígértek, eddig sem a magyar katolikus egyház, sem a rend bécsi tartománya, sem egyéb szervezet nem kötelezte el magát. Az

62 Féderer Ágnes: Egy igazi és egy elképzelt kórház. Nyolc év alatt sem oldódott meg az ORFI ügye. Népszabadság, 1999. augusztus 25.

210

ORFI iránt elfogult szerzõ (lap) jelzi, hogy nem lehet olyan döntést hozni, amellyel mindkét fél elégedett lesz. „Milyen garanciák vannak arra, hogy a méreteiben óriási, szervezetében, kapcsolataiban bonyolult intézmény szétválasztása megvalósítható súlyos veszteségek nélkül? Mi biztosítja, hogy a rendi kórház fenntartható, mûködtethetõ? Eközben pedig nem válik mûködésképtelenné az ORFI is? Idáig jutottak nyolc év alatt. Mintha most kezdenék.” Noha e szociográfia írója maga is a Népszabadság munkatársa volt, és nyugdíjasként is odatartozónak vallja magát, mindez nem akadályozza abban, hogy észrevegye: ezzel a témával foglalkozók elõször ellenezték az intézet szétszedését egy fantom rend kedvéért, így vélekedett Féderer Ágnes is. Aztán az ORFI/BIK-ügy eldõlt, és megjelent a lapban Romhányi Tamás Kozma atyát felmagasztaló portréja. Olvasója válogatja, hogy az én szociográfiám hova sorolódik, noha a rend korábbi bécsi és római vezetõinek az álláspontja lett a sorvezetõm. Már említettem, az ORFI kontra irgalmas rend egyre inkább csatába forduló vitája elõtt is az intézet betege voltam, és annak ellenére, hogy orvosaimtól, barátaimtól hallottam ezt-azt, nyilvánosan nem foglalkoztam az üggyel. Bárhogy köntörfalazok, a maga idején süket voltam erre a történetre, pedig mint látható, tekintélyes hullámokat vetett. *** Kozma atyát és Bálint Gézát vendégszereplésre hívták a Katolikus Orvosok Szent Lukács Egyesületébe, és a Regnumba is, ahol a páter után a fõigazgató is kifejthette a véleményét, ami mindkét közösségben zavart hallgatáshoz vezetett. Állást foglalni nem mert senki sem. A torontói Magyar Házban Vinczer Péter a Máltai Szolgálat kanadai elnöke nyilvánosan elmondta, hogy a Kanadába látogató Kozma Imre arról beszélt, hogy a kommunista Bálint Géza akadályozza, hogy az irgalmas rend visszakaphassa tulajdonát. *** – Számomra úgy indult a történet, hogy Gógl Árpád közölte velem, a közigazgatási államtitkárral: a miniszterelnök megbízta a 211

tárcát az irgalmas rendi ügy megoldásával – idézi fel Oberfrank Ferenc. – Érdeklõdtem, mennyire komoly a döntés, és gyorsan eljutottam a Balog Zoltánhoz, Orbán Viktor egyházügyi tanácsadójához, akit ekkor ismertem meg közelebbrõl. Balog meg volt ijedve, mert nem tudta, mit lehet tenni. Összehozott egy találkozót az egyházi ügyek felelõsével, a koalíciós partner erõs emberével, Semjén Zsolt helyettes államtitkárral. Zsolt elmondta, hogy a püspöki kar nincs oda ezért az egészért, õket elsõsorban az érdekli, hogy ne legyen belõle botrány. Átadhattam volna az ügyet egy fõosztályvezetõnek – és néha ránézek –, de az volt a véleményem, ezt vagy el kell szabotálni, vagy nagyon gondosan megcsinálni. Akkor kell hozzá egy fõmegbízott. Balog Zoli Dizseri Tamást, a Bethesda tisztességes és tapasztalt orvos vezetõjét ajánlotta, aki református volt, de nem elõítéletes a pápistákkal szemben. Zoltánnal megállapodtunk, hogy két önálló intézetet hozzunk létre, és ha megakad az ügy, összeülünk. Dizseri az elsõ hívásra jött, hosszú beszélgetéssel megegyeztünk az elõkészítés részleteiben. Hamar megkedveltem õt, barátok lettünk. Úgy véltem, jó, ha az egészségügyben kialakul az egyházi szektor. Dizseri Tamás rögtön vette a lapot, hogy ebbõl kifejlõdhet egy nonprofit közfeladatokat ellátó csoport, kidolgozható bizonyos modell, ami segítheti a magánszféra térhódítását, az egészségügyben. (Ez a modell tíz év után is csak azt sugallja, mit nem lett volna szabad tenni – P. Á.) Dizseri megkapta tõlünk a fõbiztosi kinevezést – folytatja Oberfrank – és megkezdte a bizalomépítõ kapcsolatteremtést, én pedig a minisztériumi oldalról dolgoztam ki a menetet. Hétéves elõzménye volt már a történetnek. Föltérképeztem, ki volt benne, kire van szükség. Mindenkivel fölvettem a kapcsolatot, meghallgattam az összes elképzelést, kimentem Bécsbe és találkoztam az irgalmas rendiekkel. Velük csaknem konspiratív módon igyekeztem felvenni a kapcsolatot, mert föl akartam mérni Kozma atya hátterét, mivel egyfolytában arról beszélt, hogy mi mindent fognak kapni Bécsbõl. Balog Zoli szervezte az utat, és õ tolmácsolt. Meglepetésemre Kozma atya fogadott bennünket. Nem tudtam megkerülni. A bécsiek demonstrálták, hogy azonosulnak vele, õ pedig biztosan mosolygott magában, hogy túljárt az eszemen. Bemutatták profi 212

kórházukat. Szóba hoztam, hogy az atyának nincsen tapasztalata a kórházvezetésben, tehát támogatniuk kell a menedzsmentet. A pénz nem elsõdleges, mert közfeladatot fognak ellátni, és ehhez megkapják a mûködési költségeket. A fejlesztések forrásai viszont kérdésesek. Nekünk azt kell bizonyítani a közvéleménynek, hogy ez nem egy kalandorvállalkozás, hogy hiteles dolog az egyházi szerepvállalás az egészségügyben, noha nem profitért, hanem társadalmi, szociális elkötelezettségbõl dolgoznak. A kudarc lejáratná az egészet. A rendtõl szóbeli garanciákat kaptam, nem milliárdokra, azt nem is kértem. Ez ’98–99-ben volt, õ elõttük nem beszéltünk mással. Mielõtt még bármi kiszivárgott volna a sajtóba, összehívtam az összes kormányszervet, tárcát, az atyát, az ORFI-t és a fõbiztost, hogy beszéljük meg, mit is akarunk, és hogyan – folytatja Oberfrank dr. – Ez bizalomgerjesztés és hangulatépítés is volt, mert a „felek” finoman szólva utálták egymást, még a mellüket verõ katolikusok is. Átvettük az egész forgatókönyvet. 1999. szeptember 8-án a kormány egyeztetõ bizottsága – elnöke dr. Semjén Zsolt egyházügyi helyettes államtitkár (Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma) – úgy dönt, hogy az irgalmas rend által visszaigényelt három ingatlan a tulajdoni helyzet rendezésérõl szóló „1991. évi XXXII. törvény (Etv.) hatálya alá tartoznak”.63 Az irgalmas rend több ingatlanra jelentette be igényét, de azokra nem vonatkozott az Etv. Az ORFI-ügyrõl több háttértárgyalás is zajlott, amelyen Semjén Zsolt mellett részt vett dr. Oberfrank Ferenc közigazgatási államtitkár (Egészségügyi Minisztérium), valamint az érdekelt felek képviselõi. Az Egészségügyi Minisztérium és az Irgalmas Rend között szóbeli megállapodás jött létre, hogy 2000. január elsején a rend tulajdonába és birtokába adja a Kis- és Nagykórházat, a „harmadik” ingatlan is a tulajdonába kerül, de birtokába csak egy évvel késõbb. Az átadással kapcsolatos részletes megállapodást – amely az új intézmények mûkö-

63

Az ülésrõl készült Emlékeztetõ a szerzõ birtokában van.

213

dését és együttmûködését is érinti – a minisztérium és a rend köti meg. A Pénzügyminisztérium képviselõje bejelentette, csak akkor szavazhatja meg ezt a javaslatot, ha az ORFI mûködése a továbbiakban is garantált. Bálint Géza elõadja, hogy a volt irgalmas rendi kórházépületek átadására hajlandó. A Császár–Hild ingatlan esetében azonban – több ízben írásban is jelzett – elvi problémái vannak. Ez az ingatlan nem tartozott az Irgalmas Rendi Kórházhoz, csak a bevételei segítették a mûködését, ugyanakkor az ORFI szerves részét képezi, és ezen az ingatlanon áll az új, többemeletes kórházépület is, amely semmiképpen sem adható át a rend részére. Szerinte errõl további vizsgálatra és egyeztetésre lenne szükség. Semjén Zsolt mégis három ingatlanról beszélt. A mûemlékesek úgy nyilatkoztak, hogy az épületegyüttes az állami tulajdonból ki nem vonható mûemlékek jegyzékérõl megfelelõ kormánydöntés esetén levehetõ, noha ez az Országgyûlés hatáskörébe tartozik, nekik nincs elvi kifogásuk. A bizottság úgy dönt, hogy a fentiek alapján készül a kormány-elõterjesztés. „Szavazás: egyhangú (egy ellenszavazat: ORFI).” – Ön azt mondja, hogy a legkisebb veszteséggel kellett megoldani az irgalmas rend kártalanítását. Nem közkár, hogy az Árpád fejedelem úti ötszintes, új épületet is odaadták a rendnek? – kérdem Gógl Árpádtól, az akkori egészségügyi minisztertõl. – A szakmai megosztást az ottani szakemberekre bíztuk, ebbe nem szólt bele a kormányzat, a minisztérium. A cél az volt, hogy mind a két rész mûködõképes legyen. – De hát ez egy reumatológus épület, a rendi kórháznak nem is volt reumatológiája! – Õk megegyeztek… – Nem volt megegyezés. A kormánybizottság döntött így. – Akkor egész biztos, hogy még a Horn-kormány idején. – De Hornék az állami részt is odaadták volna a rendnek, hogy igazgassa, egyben tartották volna az ORFI-t! – Elnézést, biztos, hogy mi nem minisztériumi, vagy kormányszinten döntöttünk errõl. Ezt állítom. – Semjén Zsolt azt mondta Bálint Gézának, van úgy, hogy az egyház jár rosszabbul, van úgy, hogy az állam… 214

– Mégiscsak nekem van igazam, nem az Egészségügyi Minisztérium döntött. Semjén Zsolt a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma egyházügyi kérdésekkel foglalkozó helyettes államtitkára volt, õk nem szakmai döntést hoztak. Balog Zoltántól afelõl érdeklõdtem, befolyásolta-e az Orbánkormány döntését, hogy Hornék az egész intézet visszaadására készültek? – Befolyásolhatta pozitívan és negatívan is. Elhangzott az is Orbán Viktor szájából, hogy „Azért nem adhatunk kevesebbet, mint a baloldal!” – De a végén állítólag olyasmit mondott, hogy azért nem kell odaadni mindent Kozma atyának! – és ebben tudtommal önnek fontos szerepe volt. – Azért ezt ne túlozzuk el! – Bálint Géza így emlékszik. – Õ egy rendes ember, mégsem értékelném túl a szerepemet. Kezdetben úgy volt, hogy menjen ez a dolog, ahogy van, nincs ezzel semmi probléma. A szaporodó jelzések mégis azt mutatták, hogy nem ilyen egyszerû a képlet, ami óvatossá tette Orbán Viktort. Van, aki úgy tudja, hogy a nyugati határnyitás tizedik évfordulójának eseményei ejtették gondolkodóba Orbán Viktort. A Fidesz-kormányzás idejére esõ ünnepség elõtt folyt a találgatás, vajon kit fognak meginvitálni. Horn Gyulát? Németh Miklóst? Gerhard Schrödert? Horn volt az elsõ, aki megköszönte Orbánnak a meghívást, mert elõtte állítólag a német kancellár is kétségesnek tartotta, hogy ott lesznek. Ám a köszönet után pár nappal Horn nyilvánosan nehezményezte, hogy egyetlen olyan személy sem szerepel az évforduló alkalmával kitüntetettek között, akik komoly szerepet játszottak a tíz évvel korábbi eseményekben. Nem azt várta volna, hogy politikusokat tüntessenek ki, hiányolta viszont Kozma Imre, a határõrség akkori vezetõi, vagy az újságírók elismerését.64 Egyesek szerint ez verte ki a biztosítékot. A Fidesz-körök-

64 Szigetváry Zsolt: Horn sérelmezi a kitüntetettek listáját. Magyar Hírlap, 1999. szeptember 11.

215

ben mindenki tudott Kozma atya kiváló baloldali kapcsolatairól, a volt miniszterelnök kritikája ezt nyomatékosította. „Hornnak volt négy éve Kozma Imre kitüntetésére, és most minket cseszeget?” – csipkelõdtek. Lehet, hogy az atya nagy barátja, Horn Gyula csapta le a kezérõl az egész ORFI-t? Balog Zoltán árnyalt megfogalmazása szerint Hornék szándéka, hogy az egész ORFI-t a rendnek juttatják, „befolyásolhatta pozitívan és negatívan is” a döntést. De folytassuk az õ visszaemlékezését: – Orbán Viktor megbízott azzal, hogy vizsgáljam meg az irgalmas rendi ügyet. Informálisan, mindenféle államigazgatási elkötelezettség, felelõsségvállalás, intézkedési jog nélkül tájékozódtam, majd tájékoztattam õt. Ez volt a feladatom, semmi több. Leírtam a pro és kontra érveket mindhárom lehetõségre, ha az egyház kapja az egész intézetet, ha csupán a volt tulajdont, vagy a kompromisszumos megoldást. Világos volt, hogy jogilag problematikus a dolog, mert milyen alapon adnánk oda az egész ORFI-t? Azért, mert Kozma atya rendes ember? De kizárólag a volt tulajdon viszszaadása sem volt jó megoldás – ha jól emlékszem tíz év távlatából –, mert szétszakítva mûködésképtelennek tûnt mind a két kórház, emiatt meg kellett kettõzni több részleget is. Megnéztem közelebbrõl a rend helyzetét is, õk akkor gyengén álltak Magyarországon, viszont Bécsben volt egy szuperkórházuk. – A magyar viszonyokhoz képest szuper! – Bécsben is a jobbak közé tartozik. Itt léptem be a képbe: kíváncsi voltam, hogy az osztrákok egyáltalán mit tudnak az egészrõl, és az államtitkár Oberfrank Ferivel kimentem Bécsbe. – És ott várt önökre Kozma atya! – Igen, de amirõl talán a mai napig nem tud õ sem, elõtte én kimentem egyedül. A második látogatás elõtt a rendfõnök megkérdezte, nem zavar-e bennünket, ha Kozma Imre is ott lesz. Ezt õk kezdeményezték. Már az elsõ látogatáskor elmondtam a perjelnek, hogy ebbõl a dologból közügy lett, és az egyház elemi érdeke, hogy a kórház ne valljon csõdöt, mert ez nem csupán a rendre, hanem az egész egyházra rossz fényt vetne. Képesek-e teljesen az ügy mögé állni? Mikor visszamentünk, kölcsönös garanciákat vál216

laltunk. Mi garantáltuk, hogy megkapják az állami kórházaknak járó támogatást, õk pedig azt, hogy nem engedik csõdbe jutni a kórházat, támogatják õket saját anyagi eszközeikkel, szakmai, erkölcsi tekintélyükkel. – Kozma atya járt Orbán Viktornál is? – Legfeljebb állami fogadáson, pezsgõspohárral a kézben ejtettek szót. Orbán Viktor nem akart az ORFI-üggyel foglalkozni. Azt mondta nekem, meg Gógl Árpádnak: oldjátok meg, hogy ne legyen ebbõl feszültség. Ami jár, az jár, tisztességesen adjátok oda, én nem szeretném, ha ez a döntés felcsúszna hozzám. Kérte, hogy folyamatosan referáljak neki, hogy képben legyen, de nem õ akarja kimondani a döntést, ez legyen a minisztérium és az egyházügyi titkárság dolga. – Oberfrank szerint Orbán Viktort az vezérelhette, hogy ne legyen botrány az ügybõl. „Vele nem beszéltem errõl sosem, közvetlen iránymutatást Balog Zolitól sem kaptam arra, hogy ez technikailag miképp menjen.” – Így volt. – Bécsben nem került szóba, hogy 180 fokot fordult a rend véleménye az ORFI jövõjérõl az új priorok megválasztásával? Ebben szerepe lehet a Bécsbe „ki-be járó” novícius Kozma Imrének is! – Ezt nem említették, de azt hangsúlyozták, hogy most ugyan gyönge a magyar irgalmas rend, de higgyem el, hogy majd megerõsödik. Erre a minden realitást nélkülözõ hitre építették az egyházi törvényt is. Emiatt tarthatott igényt egy fantomrend két gyöngécske kórházépület fejében egy jó nevû, félig-meddig korszerû kórházkombinátra. Az egyházi szervezetek, majd a rendek betiltása, az egyházi vagyon államosítása gerincét törte a háború reménytelenségébõl éledõ, fellendülõ egyházi életnek. Bõ negyven év múlva a törvénytelenségek sorát úgy próbálta az állam jóvátenni, hogy a részben elõdje bûnei miatt is leépülõben lévõ egyházaknak és rendeknek válogatás nélkül a nyakába zúdította, az esetek jó részében leromlott, egykori létesítményeit, és velük az új feladatba belesimult intézményeket, elégedetlenséget keltve mind a kárpótlandók, mind 217

az új megfosztottak körében. Zömében egyedi elbírálásra lett volna szükség, sokkal több pénzbeli kártérítésre, és hosszabb idõre. Esetünkben, ha egy buzgó pap nem lép be számításból az irgalmas rendbe, nem lett volna kinek visszaadni a többmilliárdos vagyont. Ez egyszerre nevetséges és siralmas. Még valamit. Mint tudjuk, Balog Zoltán elmondta, hogy az osztrák rendnél tett látogatásukon megállapodtak: „Mi garantáltuk, hogy megkapják az állami kórházaknak járó támogatást, õk pedig azt, hogy nem engedik csõdbe jutni a kórházat, támogatják õket saját anyagi eszközeikkel, szakmai, erkölcsi tekintélyükkel.” Csak hát errõl nem született írásbeli megállapodás – és ezt a törvény nem is követelte meg. Magyarországon a kórházak mûködését (fizetések, gyógyszerek, vegyi- és más fogyóanyag, karbantartás) az OEP finanszírozza. Az amortizáció, a felújítás, az új beruházás költségeit a tulajdonos (állam, önkormányzat, egyház, magáncég). Ebbõl adódóan az állam, alighanem csak olyan tulajdonosnak adhatta volna át a tulajdonjogot, amely az utóbbira szerzõdéses kötelezettséget vállal. Errõl a törvényi helyzetrõl legalább a vezetõk tudhattak volna; Bálinték milliószor elmondták. A fõorvosoknak is megvolt a lehetõsége, hogy eszerint mérlegeljenek. Hogy is állunk akkor a törvény, a megosztás, a felelõsség kérdésével? *** Szeptember 13-án az ORFI dolgozóinak munkamegbeszélésén Oberfrank Ferenc államtitkár azzal kezdte a tájékoztatóját a döntésrõl, hogy az erõszakos kórház-államosítás több évtizedes bûne soha nem lesz teljes egészében jóvátehetõ.65 Az ORFI ügyét mégis rendbe kell tenni, ezt támogassák. Kihirdette a fent említett „politikai megállapodást”, hogy január 1-jén az irgalmas rend visszakapja mindhárom igényelt ingatlanát. Az átadás-átvételt intézõ munkabizottság életképes utódintézmények létrehozásán fog fáradozni. Szakmai megállapodásra kell jutni, hogy tisztázódjon, miként mûködik együtt a két intézmény, például a szolgáltatásokban, 65 Forrás a megbeszélésen készült magnófelvétel leírt, szerkesztett változata. (A szerzõ birtokában.)

218

amelyeket indokolatlan vagy lehetetlen megkettõzni. Ebben a különleges helyzetben fontos a szakmaiság, a méltányosság, egymás tisztelete. Mindenki érdekelt abban, hogy bebizonyítsuk, képesek vagyunk a múlt súlyos örökségét kulturáltan, civilizáltan kezelni. Ehhez közbizalom kell, pontos tájékoztatás. Kérdezzenek bátran, bár sok kérdésre csak késõbb fogunk tudni válaszolni. Az intézményben lesz több olyan postaláda, ahova be lehet dobni a kérdéseket. A bizonytalanság a felelõsségvállalókat is sújtja, de erõs a szolidaritásérzésünk. Az ORFI kettéválására rávetül az egyetemi integráció, amely legfontosabb szakképzési partnerük volt. Nem szükségszerû, hogy egyetemi tanszék a maradék ORFI-ban mûködjön. Ez döntõen az integrált egyetem álláspontjától függ, illetve a két intézmény megállapodásától. A hatékonyság érdekében ésszerûsítések várhatók az ORFI-ban, de szó sincs a hatalmas vagyon privatizációjáról, és elsõdlegesen nem létszám-leépítési szándékok mûködnek. Tudatában vagyunk annak az egyedülálló értéknek, ami megtestesül az ORFI-ban. Szeretnénk megõrizni ezeket az értékeket. Tudjuk, hogy a január elsejei váltás nehezen valósítható meg. Mi nem akarjuk sorsára hagyni egyik intézményt sem. Az egyházi sem érezheti, hogy az állam leveszi róla a szemét. A rend és a magyar katolikus egyház súlyos felelõsséget vesz át, fontos, hogy meg tudjon felelni a vállalt feladatának. Bálint Géza: a harmadik ingatlan tulajdonba adása nem jogszerû, igazságtalan és méltánytalan. (Közbeszólás: „Így van!”) „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és az istennek, ami az istené!” Az elsõ három épületre Szent János neve van írva, de a Császárra a császáré, amely ma a Magyar Köztársaság, tehát a közé! (Taps. „Így van!”) Remélem, ahogy az elõzõ kormány, a polgári kormány sem fogadja el ezt az elõterjesztést. Nem volna tisztességes egy olyan kórházépületet átadni, amely soha nem volt az irgalmas rendi kórház része, amit egy évvel korábban államosítottak, mint a kórházat. Mi indokolja ennek az ingatlannak, fõleg az új kórházépületnek az átadását? Oberfrank Ferenc: Mivel az érintettek nem tudtak megállapodni, a bizottságnak kellett döntenie, ami az 1991-es törvénnyel, és 219

az 1999-es kormányhatározattal összhangban történt. A kormány nem vette le a visszaigényelt ingatlanok listájáról a Császár-komplexumot, amit korábban a mai ellenzéki koalíció képviselõi szintén ezen a listán szerepeltettek. Az volt a kérdés, hogy a korábbi, széles parlamenti konszenzuson alapuló döntést hogyan valósítjuk meg. Több variáció közül ez a megoldás született. Ezt fõigazgató úr végig ellenezte, de túl vagyunk már ezen. Ám a tulajdon kérdésében nem a minisztériumnál kell reklamálni. Én elfogadom ezt a döntést, bár sokan nem. (Tudjuk, az ORFI 1992-ben nem fellebbezett az említett lista ellen – P. Á.) Kozma Imre: Önök csodálatos lehetõséghez jutottak. (Derültség.) 1950-ben nem kérdezték meg az irgalmas rendet, hogy a birtokában lévõ kórházzal milyen tervei vannak. Egyszerûen elnémították, teherautóra rakták és kizsuppolták õket a kórházból. (1951-ben államosították – P. Á.) Önök viszont együttgondolkodhatnak velünk, hogy ez az intézmény valóban mûködõképes legyen. A törvények értelmében az irgalmas rend azt kérte vissza, amit a jog megengedett neki. Sok birtokát nem kérhette vissza: a Komjádi uszodát, a Mithra-ügy kapcsán elhíresült házat, mert a törvény nem tette lehetõvé. Nem is akartuk egyébként, arra utaltam mindössze, hogy ezek is irgalmas rendi területre épültek… Az irgalmas rend egy nagycsalád, a jóléti államokban több mint hatszáz kórháza van, a harmadik világban további kétszáz. [Egy éve Tinnyei Máriának (lásd 192. oldal) még feleennyi, azaz összesen csak négyszáz kórházról beszélt – P. Á.] A budai kórház ennek a nagy szervezetnek lesz a tagja. A rend elvállalta a kórház minden gondját és baját. Jelenleg ez a kórház a legszegényebb ebben a hatalmas hálózatban. Ide pénz fog érkezni, és nem befektetésként, a haszon kivételéért. Mikor elõterjesztettük igényünket, megszabták, hogy csak azokat az intézményeket kérhetjük vissza, amelyiknek átvesszük a funkcióit, és a dolgozóit. Együtt kell mûködnünk, egyetértésben, az ügy szolgálatában. Bálint Géza: Kérem Kozma atyát, hogy a konkrét kérdésekre válaszoljon. Garantálja-e az irgalmas rend ugyanazokat a jogokat szabadságban, felmondásban, amelyet az állami kórház? Ha igaz, 220

hogy tilos lesz a paraszolvencia, milyen mértékû fizetésemelés lesz, vagy ezt csak fokozatosan vezetik be? Kozma Imre: A jogok természetesen ugyanazok, mint eddig voltak. A fizetés kicsit bonyolultabb, hiszen önök áldatlan és kiszolgáltatott helyzetben vannak. Az önök világában nem az a norma, ami máshol. Önöknek van fizetése, meg borítékokat is kapnak. Gondolom, hogy ez az orvos, a kisegítõ személyzet és a beteg számára is megalázó. Ilyen légkörben alig alakulhat ki õszinte kapcsolat orvos és beteg között, a beteg kiszolgáltatottsága elfogadhatatlanul megnõ. Én még jobban sajnálom önöket, mint a betegeket, mert valamibe belekényszerültek. A megoldásra sok alternatívánk van, de ezeket nem e hatalmas fórum elõtt óhajtjuk elõterjeszteni, hanem minden egyes közösség képviselõjével megbeszéljük, miképp szeretnénk õket ebbõl a megalázottságból kiemelni. Lehet, van, aki szívesen bennmaradna, azt sajnálom. Ezt az egyébként alig kezelhetõ kérdést elõbb-utóbb Magyarországon is meg kell oldani. Tehát új fizetési rendszer lesz, mert ezen változtatni kell, mi ebben is együtt akarunk mûködni önökkel. Dr. Dizseri Tamás: Nagyon fontos, hogy ezekrõl az ügyekrõl beszéljünk. Ez nem politika, hanem munkatársi beszélgetés, vita, gyötrõdés, együtt gondolkodás. Amennyiben mind a szaktárca, mind a jelenlegi és a jövendõ mûködtetõ igényt tart a segítségemre, azon leszek, hogy az általam ismert kérdéseket sürgõsen megválaszoljuk. A legfontosabb teendõ az átadás-átvételt elõkészítõ csapat felállítása, mert rendkívül kevés az idõ. Csak egyetlen példa: a munkaügyi kérdések rendezéséhez október végéig tisztázni kell minden munkavállalóról, hogy maradni vagy menni akar, végkielégítés lesz, nem lesz. A Bethesda kórházban annak idején a menedzsment vállalta, hogy ugyanazokat a juttatásokat és jogokat nyújtja a munkatársaknak, amelyeket az állami intézményekben kaptak. Rossz úton járunk, ha csupán azon gondolkodunk, hogyan lehet szétválasztani az intézményt, és nem azon, hogy ezután a két külön élõ, de jó testvér hogyan mûködhet együtt. Szerzõdések tömkelegét kell újragondolni. Az egyházi kórházak küldetése, ráirányítani a figyelmet arra, hogy amikor valami bajunk van, megrendül az egész egzisztenciánk. A Bethesda munkatársi 221

közösségébõl senkit nem küldtünk el. Nem hallottam arról, hogy az irgalmas rend radikálisan belenyúlna a munkavállalók közösségébe. Azt bûnnek érezném, ha jól mûködõ gyógyító közösségek robbannának szét, mert ezeket nem lehet felülrõl és kívülrõl megszervezni. Naszlady Attila professzor: Kedves jövendõ munkatársak! Az elsõ kérdés, milyen típusú intézmény lesz a leendõ kórház. Mi általános, poliklinikai kórházra gondoltunk, tehát sokszakmás, hogy minél jobban ki tudja szolgálni a megmaradó állami reuma intézetet. Készséggel kötünk az egyetemmel szerzõdést, hogy a reuma tanszék a jelenlegi körülmények között folytassa a munkáját. A fizioterápiás tanszék vezetõjének is felajánlottuk, hogy szívesen adunk nekik otthont. A kórház egyházi jellegét Kozma atya kifejtette. A Budai Irgalmas Kórház felekezetre, vallásra, világnézetre való tekintet nélkül mindenkit fogad gyógykezelésre. Ugyanez vonatkozik a dolgozókra is, csak az megy el, aki akar, mi nem bocsátunk el senkit. Az elvárás minimuma a korlátozott önzés, a maximuma a korlátlan önzetlenség. Saját bevétel is lehetséges: célzott gyûjtés, ajándékozás, jótékonysági rendezvények is. Mi a jogosulatlanokat sem akarjuk kizárni az ellátásból, hiszen problémája, vagy szegénysége következtében került ebbe a helyzetbe. Õket akkor is ellátjuk, ha utánuk a tb nem tud térítést adni. Az irgalmas rend háttere a világszervezete, és ha a Máltai Szeretetszolgálat más kórházakat segít, akkor nekünk is fog segíteni, ha szükség lesz rá. Kényes feladatunk a szolidaritás. Ez most is fönnáll, hiszen az ágyak tíz százalékán termelik meg a jövedelem húsz százalékát. Az irgalmas rend jelszava: a kapunk nyitva, ami azt jelenti, hogy vendégnek tekintünk mindenkit, és egy vendégtõl illetlenség a hálapénzt elfogadni, de illetlenség ezzel támadni is a házigazdát. Kérdés: Hogy képzeli a gyógytornászképzõ intézet bevonását, hiszen az nem visszaadandó irgalmas rendi ingatlanban van? Sokat hallottunk az irgalmas rend 400 kórházat tömörítõ nemzetközi szervezetérõl. (!) Az irgalmas rendi provinciák rendkívül függetlenek. Van-e a nemzetközi szervezettõl írásos szándéknyilatkozat, hogy valóban finanszírozni is fog? 222

Naszlady: Megdöbbentem, hogy az ORFI júliusban felmondott a gyógytornász tanszéknek. Úgy éreztem, sürgõs segítségre van szükségük. Ez alapvetõen hozzátartozik az irgalmas rendi lelkülethez. Kozma: A minisztériumokból is megkerestek bennünket, hogy segítsünk. Ez máltai lelkiségünkbõl is adódik. A másik kérdés: a magyar tartomány jelenleg az osztrákhoz van csatolva, amely magáénak tekinti ezt a kórházat, és mikor majd átvesszük, néhány autóbusszal elmegyünk látogatóba, Ausztriába, hogy lássák, mit jelent a hospitalitás az irgalmas rendben. (Erre soha nem került sor – P. Á.) Velünk együtt az osztrák rend fogja aláírni a szerzõdést, õ vállal felelõsséget, de a római központban az önálló provinciák már bejelentették a támogatási szándékot. (A szerzõdések aláírásában nem vettek részt az osztrákok, és a provinciák, ha netán be is jelentették, hogy segítenek, nem tették – P. Á.) Oberfrank: Mikor értesültem arról, hogy a menedzsment fölmondja a szerzõdést a gyógytornász tanszékkel, megnyugtattam az illetékeseket, hogy semmiképpen sem kívánjuk az ellehetetlenülést, és addig függesszük föl a fölmondást, amíg nem tisztázzuk, hogyan folytatható a tevékenység. Ennek a helye az egyetem lenne, de az együttmûködhet az irgalmas renddel is, amit támogatunk. Engem a köztársasági elnök szerdán nevezett ki, pénteken már kint voltam Bécsben, megtekintettem az irgalmas rendi kórházat és hosszan tárgyaltunk az osztrák tartomány vezetõjével az ORFI sorsáról. Õ szóban határozottan állította, hogy a magyar törvény által elõírt kötelezettségeket vállalják. Az átadás nem külföldi, hanem magyar tulajdonosnak történik, de rajtuk keresztül tudja az irgalmas rend garantálni, hogy nyugodtan birtokba adhatjuk az ORFI-t. Semjén Zsolt mégsem akart kockáztatni ez ügyben, az egyházi tulajdonrendezési fõosztály jogász vezetõje, Fedor Tibor véleményét kérte,66 aki a következõket válaszolta. A hajdan rendi tulajdonban lévõ kórházépületekkel nem érdemes foglalkoznunk, azo-

66

A feljegyzés másolata a szerzõ birtokában van.

223

kat kezdettõl fogva az ORFI is vissza kívánta adni. A Marczibányi Alapítvány tulajdonáról folyt vita. Az államosítás elõtt a Császár fürdõ jövedelme a rendi kórházé volt. A Hild-udvarban komolyzenei koncerteket is tartottak, ám a kulturális tevékenység is szerepel az Etv. elõírásai között… Az államosítás után az alapítvány ingatlanát megosztották. A Császár–Hild–Török fürdõ együttese telkén a nyolcvanas években – állami beruházásban – felhúzták az ötemeletes kórházépületet (kórtermek, rendelõk, étterem) részben lebontott rendi épületek helyén. Az Etv. szerint „A volt ingatlan az idõközben végzett értéknövelõ beruházásokkal együtt átadható az egyházaknak. Ez alapvetõen összefügg az Etv. funkcionális és nem reprivatív szemléletével.” Nem reprivatizációról van szó, ezért sem terjed ki az ingatlan-visszaadás az összes államosított egyházi ingatlanra! Bár alapítványi telekre épült a Császár majd a Komjádi uszoda, ám rendeltetésük miatt sem kaphatja meg a rend. A lényeg: „indokolható az új épületszárny átadása a rend részére”. Nem helytálló az ORFI ügyvédjének álláspontja, miszerint ezzel a rend jogalap nélkül gazdagodik. Mivel az építkezést nem az ORFI, hanem az állam fizette: „az értéknövelõ beruházást senkinek nem kell megtérítenie”. Ez a logika egy szekularizált államban az üzemi szarkák felmentõ gondolkodására emlékeztet: „Ami az államé, az közös, az enyém is, nyugodtan hazavihetem!” Fedor Tibor Bálint Géza véleményével vitatkozva megemlíti, hogy 1992-ben jegyezték be az elidegenítési és terhelési tilalmat (mivel az adott épületeknek a rend a tulajdonosa – P. Á.), és az errõl szóló határozatot az ORFI is megkapta, ám nem szólalt fel ellene, nem élt jogorvoslattal, így a határozat jogerõre emelkedett. Miután a szentszéki megállapodás ingatlanjegyzékét az 1046/1999. (V. 5.) határozatával a kormány is elfogadta, és ezt elõbb országgyûlési határozattal, majd törvénnyel is kihirdette, az ORFI fõigazgatójának „felvetése elkésettnek tekinthetõ”. A rendezés módjáról az egyeztetõ bizottság döntött a három ingatlan funkcióval történõ átadásával. A kormány természetesen másként is dönthet. Az ingatlanok átadását részletes megállapodásnak kell megelõznie a rend, az ORFI és az Egészségügyi Minisztérium kö224

zött. Ennek rendelkeznie kell az átadást követõen létrejövõ irgalmas rendi kórház, valamint a megmaradó ORFI mûködésérõl, illetve a két intézmény együttmûködésérõl. (Például az ORFI összes közmûközpontja – víz, villany, gáz – a rend részére átadásra kerülõ Császár–Hild ingatlanon található.) Rendelkezni kell az átkerülõ épületekben dolgozók további sorsáról is. Rögzíteni kellene a magyar irgalmas rendi tartományon túlmenõ egyházi garanciákat is. Részletes megállapodás hiányában nincs realitása a 2000. január elsejei birtokbaadásnak. Ha a rosszul elõkészített birtokbaadás miatt akár egyik, akár mindkét intézmény mûködése ellehetetlenül, ez az egész 2011-ig tartó ingatlanrendezési folyamatnak jóvátehetetlen károkat okozna, és a kormány presztízsveszteségével is járna. – A parlamentben tíz éve, 2000 februárjában javaslatot nyújtottunk be Keller Lászlóval a mûemlékvédelemrõl szóló törvény módosítására, hogy ne adhassák az irgalmas rend kezére a Császár–Hild-udvart, mert a rend nincs abban a helyzetben, hogy a mûemlék megõrzéséért felelõsséget vállalhasson – idézte fel Donáth László. – Erre Kozma Imre levelet írt minden parlamenti képviselõnek rólam, és egyedül nekem nem küldte el. Többen kérdezték, mit tettem? A levél arról szólt, hogy én magam vagyok az Antikrisztus. Érdekei érvényesítéséhez õ nemcsak a jogi, emberi normát lépte át, hanem a keresztény értéket is oldalba rúgta. A parlament illetékes bizottságai elõtt Donáth László élesen bírálta a tervezett lépést. A viták során „kiderült, hogy a képviselõ úr a javaslatot úgy értelmezte, miszerint az a tárgyi ingatlan mûemléki védettségének megszüntetését célozza”.67 Ám ez a veszély nem áll fenn – adták értésére –, a mûemlékvédelmi szabályok a nem állami – esetünkben a leendõ egyházi – tulajdonosra is vonatkoznak. A képviselõ úr, ha nem is volt tájékozott a jogszabályokban, pontosan ráérzett a lényegre. Naszlady Attila professzor, aki hét éven át volt a BIK fõigazga-

67 A vitákat összefoglaló 2000. február 3-án kelt feljegyzés másolata a szerzõ birtokában van.

225

tója, azt írja honlapján, hogy az állam nem adja a „mûemléki-törvény által elõírt támogatásokat, azaz mulasztásos törvénysértésben van évek óta”.68 Csakhogy a törvénynek nincs ilyen passzusa. A mûemléket a tulajdonosnak kell fenntartania. (Ha elõírják például a restaurálást, arra kérhet támogatást.69) Ám a rendi kórháznak, sajnos, a mûemlékvédelemnél fontosabb dologra sincs pénze, például az orvosok fizetésére: 2010-ben – „önkéntes felajánlásukra”! – csökkentették 25 százalékkal (azon az alapon, hogy a munkaidejük napi hat óra lett nyolc helyett).

Élveboncolás 1999. szeptember 23-án elkezdõdtek az ORFI és az irgalmas rend között az átadási tárgyalások.70 (A határidõt áttették 2000. július elsejére, így a féléves csúszás miatt végül is háromnegyed évig tartó egyezkedésen általában tízen-tizenöten vettek részt. A rendtõl ötnél többen nemigen voltak, az elsõ ülésen például csupán Naszlady Attila leendõ fõigazgató és Kolumbán György ügyvéd képviselte õket. Az ORFI-tól a fõigazgató mellett részt vett a két helyettes – Hodinka és Kukán doktor –, továbbá Bánhidi Mária ápolási igazgató és dr. Szélné dr. Fecser Magdolna jogtanácsos.) A kezdés hosszú eszmecserévé fajult, mert dr. Dizseri Tamás miniszteri megbízott végigkérdezte a Nagy- és a Kiskórház összes osztályáról, részlegérõl a rendieket: „Átveszi-e az irgalmas rend az ortopédiai osztályt teljes létszámmal? Igényt tart-e a teljes osztályra, vagy szóba jöhet az áttelepítés, vagy megosztás?” Már ennél az elsõ kérdésnél kiborult a liszt, mivel az ortopédiára mindketten igényt tartottak, ráadásul az osztály egy része a hajdan felszámolt kápolna helyén volt, és azt a rend vissza kívánta állítani. Naszlady

http://naszlady.synthasite.com/. Dr. Horváth Ákos, a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal jogtanácsosának szóbeli felvilágosítása, 2010. március 10. 70 Jegyzõkönyveik, emlékeztetõik másolatai a szerzõ birtokában vannak. 68 69

226

prof szerint az ágyszámcsökkenés ellenére sem tervezik egyetlen orvos elbocsátását sem. Bálint Géza deklarálta az ORFI igényét minimum 30 ágyra és az ehhez tartozó mûszerparkra. Döntés: „Meg kell osztani az ortopédiát. Az ORFI-nak legalább 30 ágy maradjon.” Maga az amatõrség volt ez a huzakodás, hiszen a törvény a konfiskált egyházi tulajdon visszaszolgáltatásáról szólt, nem arról, hogy mondjuk a tetõtér-beépítés, vagy az új intenzív osztály nem jár vissza. Ennek ellenére a tárgyalások zöme a mellékvágányon futott. A vitában a sebészet, a belgyógyászat, az urológia, a szemészet, a klinikai-immunológia, allergológia stb. stb. könnyebben átcsúszott, bár az ORFI szinte mindegyiknél fogta az abrosz szélét, „óraszámot kért”, még a belgyógyászattól is. A központi és az immunológiai laboratórium esetében újra kitört a vihar. Az elõbbinél és az utóbbinál is a berendezések, mûszerek megosztása volt az eredeti döntés. Végül és végre Naszlady Attila megelégelte a huzakodást: „Teljes funkcióval lehetett csak igényelni, azzal is kell átadni! Ez a személyzetre és a felszerelésre is vonatkozik.” Igaza volt – kivéve a személyzetet és a felszerelést, hiszen nem volt jobbágyi röghöz kötöttség, az ingóságról pedig nem szólt paragrafus. De hol vagyunk már az eredeti értékektõl! Hiszen ha lett volna egy CT-vel, MR-rel felszerelt diagnosztikai központja az intézetnek, az egymaga annyit ért volna, mint a hajdani Kiskórház! „Szerencsére” nem volt ilyen érték, ezért csak az „elsõ vérig” gyilkolászták egymást. Az államosítás egyszerû: erõszak is elég hozzá, jobb helyeken pedig csak pénz szükséges. A jóvátétel cifrább. Némi gyöngéd kényszer ehhez is elkel, na meg annyi elõrelátás, amennyire a magyar államigazgatás sosem volt képes. De lehet, hogy csupán az volt a baj, hogy a bûnök, úgy ahogy megbocsáthatók, ám jóvátehetetlenek, fõképp évtizedek múlva. Az EKG-ra szüksége van az ORFI-nak, ezért javasolt a megosztás – a gyógyszertár raktárkészlete szintén felezõdik (?). A patológiáról például „leválasztották” az ORFI-nak az elektronmikroszkópos laboratóriumot. De ez a döntés is felesleges volt, hiszen végül a rend az épületeivel együtt mindent vitt. Elvileg azért meg227

osztották a mûszaki osztályt, vagy például a fotólaboratóriumot is. Elvileg. Dizseri doktor kérte, a rend dolgozza ki, milyen feltételekkel veszi át a közalkalmazott dolgozókat. (Õk eddig 13. havi illetményt, jubileumi jutalmat, pótlékokat és más juttatásokat kaphattak.) A rend ügyvédjének a munkaügyi adatok kellettek, ezeket az ORFI fõigazgató-helyettese nyomban átnyújtotta. Ekkor a jogtanácsos figyelmeztette, hogy a dolgozók adatai csak az illetõk hozzájárulásával adhatók ki, mire az ügyvéd visszaadta a listát. Keddenként tartották az egyeztetéseket. Szeptember 28-án terítékre került, hogy elfogadja-e a rend az ORFI alapbér plusz pótlék rendszerét? Töprengés közben felvetõdött, kihez fognak tartozni például a diétás nõvérek, a kézbesítõk, vagy a mûszermérnök? A fõbiztos felhívta a figyelmet, adjanak lehetõséget a dolgozók szabad választásának. Bálint Géza mintha megijedt volna, hogy mindenki elszelel, megjegyezte, hogy igény tartanak az arányoknak megfelelõ létszámra. Sõt valószínû, azokra is, akik változó munkahelyen dolgoznak. Naszlady Attila, majd Kolumbán ügyvéd úr mintegy válaszként megismételte Kozma Imre korábbi csábító kijelentését: ami pénz eddig járt, mind megadják, sõt többet is. Dizseri dr. figyelmeztet: mivel a rendnek nincs cégszerû bejegyzése, nem létezik. Ügyvédjük okoskodik, hogy kórházat alapítvány is mûködtethet, de az orvos felvilágosítja, hogy a tulajdont nem az alapítvány kapja, hanem a rend. Dr. Kolumbán folytatja: létezik kórházalapítvány, amely jogosult kórházat alapítani! Dizseri: Kié a tulajdon? Naszlady: Az irgalmas rendé… Szeptember 30-án a „fõbiztos” bejelenti, hogy a miniszter elküldte a megbízólevelét. (Nem ismerhettem a szelíd Dizseri Tamást, de nem rajta múlhatott, hogy miniszteri megbízottból ezekben a jegyzõkönyvekben fõbiztos lett – P. Á.) Az ORFI köztisztviselõi tanácsának (kt) elnöke, dr. Bariska János laboratóriumi szakorvos felvetette, hogy az emberek tájékozatlanok, és sorolta: ha valaki szívesen dolgozna a rendnél, felmond-e neki az ORFI? Lesz-e végkielégítés? Milyen juttatásoktól esnek el a nem közalkalmazottak? Mi alapján döntik el, hogy ki kerül ide, ki oda? Késõbb nem kell-e a dolgozónak állás után néznie? Naszlady javasolja, hogy az irgal228

mas rend egyenként tárgyaljon mindenkivel. Kolumbán György – mintha mutyiznának – nem érti, hogy a sajtó miképp juthatott információhoz. Bariska nyomban védekezett: „én nem nyilatkoztam az újságnak”! Bálint Géza szerint, a miniszter csak akkor hatalmazhatja meg Dizserit, amikor a kormány pecsétje rajta lesz az egyeztetõ bizottság javaslatán. Bánhidi Mária ápolási igazgató: ha a dolgozó megkapja a végkielégítést, átmehet-e a rendhez? Kozma atya a következõ ülésen azt válaszolja: aki a végkielégítést választja, azt az irgalmas rend nem alkalmazza. Dizseri Tamás: Bár az ORFI példás gyorsasággal létrehozta az „átadó szervezetet” (vezetõje dr. Hodinka László fõigazgató-helyettes), a kormányhatározat késése veszélyezteti az átadási határidõt, amit aggodalommal konstatál. Október 12-én ajánlja, hogy a jegyzõkönyv csak a napirendre és a döntésekre korlátozódjon, amit szerencsére nem tartottak be. Hodinka László: A rend adja nekik bérbe a labort; szeretnék a reumatológiai és a rehabilitációs profilt megtartani. A reumások kezeléséhez õrzõágyak is kellenek. Az ortopédia reumasebészetéhez mûtõkapacitás is szükséges. Kozma atya jóindulatúan mondja: szeretné megismerni az ORFI igényeit. Dizseri javasolja, hogy az eszközök megosztását külön megállapodásban rögzítsék. Hodinka: Az eszközállomány az államkincstáré, egy megállapodás segítheti a döntést. A kitûnõ címadásáról is ismert HVG jókor csinálta az „Élveboncolás”-t.71 „A tulajdonosváltás utáni mûködtetés sok eleme kidolgozott, de ki vállal garanciát azért, hogy egy egészségügyi intézmény semmiben sem fog hiányt szenvedni?” – hárította el a kérdést a miniszteri biztos. Kozma atya azt állította, hogy az ápoló rend teljes tekintélyével és anyagi erejével is hajlandó lesz támogatni régi-új szerzeményét. („Szerzemény”! Elszólás? – P. Á.) A lap is kételkedett: hiszen a rend osztrák tartománya sem dúskál a pénzben. „Igazi keresztényi szeretetet feltételez, hogy forrásaikat jó szívvel megosztják”, pedig az ORFI ötvenszázalékos állapotban

71

Gáti Júlia: Élveboncolás. HVG, 1999. október 16.

229

lévõ két épületére ráférne némi korszerûsítés. Kozma Imre erkölcsi rendet is ígért. A Máltai Szeretetszolgálat váci kórházában elérték, hogy a betegek adományait igazságosan szétosztják a személyzet valamennyi tagja között. „Ajánlásokat fogalmazunk meg, melyekben elvetjük a hálapénz intézményét, helyette fizetésemelést, és teljesítménytöbbletet honoráló bérezést kínálunk. Aki ezt nem fogadja el, mehet máshová.” Annyi fizetést azért nem tudnak adni, amennyit a „sztárok” zsebébe tesznek. A „hétfõs” rend (ekkor már négyen voltak. – P. Á.) ifjú tagjai egészségügyi menedzsmentet tanulnak Grazban és Regensburgban. Bálint Géza: „Ha [az ORFI] kénytelen is lemondani a közkórházi részlegekrõl, a reumatológiát és a fizioterápiát korszerû, országos intézményként 250 ággyal is el tudná képzelni – lenne is erre hely a jelenlegi épületek közelében –, csupán 10 milliárd forint körüli összeg kellene a felépítéséhez.” „Csupán”! A cikk szerint a hazai egészségügy általános pénzhiányát itt az évek vajúdó tulajdonlási bizonytalansága is súlyosbítja, „ami szellemileg és erkölcsileg is demoralizálta az intézményt”. Az örök kétkedõk viszont úgy vélekednek, mindig mindennél lehet még rosszabb is, legfeljebb az utolsó kenetet nagyobb szakértelemmel adják majd fel a haldoklóknak a rendi kórházban. A HVG „Atyai gondoskodás” címmel bemutatja az osztrák rendet is.72 Mivel Kozma Imre szereti takarásban tartani a lapjait, feltehetõen miatta nem valósult meg az osztrákok ígérete: „A mindössze 27 fõs osztrák »baráti kör«, amely tíz kórházat igazgat, s az ispotályok finanszírozására ingatlan vagyont mûködtet, magára kívánja venni a magyar irgalmas kórházak irányítási teendõit is.” A négyévtizedes betiltást, felszámolást nem sújtott osztrák gyógyító rendnek is csupán 27 tagja van, priorjuk szerint a szerzetesi élet szikársága miatt vannak egyre kevesebben. A barátok felügyelik tíz gyógyintézetüket – köztük hét kórházat (3300 betegágy, 3500 munkatárs). A bécsi önkormányzat szakembere elmondja az új-

72 Földvári Zsuzsa: Irgalmas rendi kórházak Ausztriában. HVG, 1999. október 16.

230

ságírónak, hogy az irgalmas kórház kisebb személyzettel dolgozik, mint az államiak, és felszereltsége is gyengébb. Míg például Bécs öt kiemelt kórházában éjjel-nappal mûködik röntgen, CT és MR, az irgalmasok nem tudnak ilyen szolgáltatást nyújtani, emiatt kevesebb pénz jut nekik. De az öregek, a mentálisan sérültek gyógyításában kiemelkedõ szerepet játszó rendi kórházak, és a korszerûbb városi kórházak között ésszerûbb kooperációra lenne szükség. „Semmivel nem gyengébb a felszereltségünk, mint más kórházaknak – mond ellent a városi tisztviselõnek Kohler rendfõnök.” Szerinte az irgalmasoknak „hátrányos politikai megkülönböztetés” (sic!) miatt kell a többi kórháznak nyújtott pénz felével beérni. Pedig évente vagy 60 ezer embert gyógyítanak ingyen, olyan rászorulókat, akiknek semmiféle biztosításuk nincs. A rend a beteggel szembeni irgalom több évszázados tradícióját akarja meghonosítani a budapesti kórházban is. Minden alkalmazottat befogadnak, nem változtatnak a kórház profilján, költségvetésén, ha szükséges, korszerûsítést, felújítást is végeznek – ígéri a perjel. Megemlíti a cikk, hogy „baráthiány” miatt a schärdingeni szanatóriumukat kis híján el kellett adniuk. „Ily módon még azt sem tudni, hogyan fogja a kis létszámú osztrák rend megoldani a visszaszerzett magyar kórházak távirányítását.” Erre nem is volt igény. Csak a pénzükre. Visszatérve az osztozkodáshoz, 1999. október 19-én szóba került, mi lesz azokkal, akik tanulnak. A rend méltányolja, hogy az ORFI költ a képzésükre, de arról hallgat, mi a szándéka. Kozma atya kifejti, hogy a funkcióval átadandóak az állami feladatok is. Dizseri ijedtében azt mondja: A funkció és a feladat nem ugyanaz. Hodinka: Sokszor az ORFI-nak sincs elég eszköze a feladataihoz. Bálint Géza közli: A vezetõk maradnak az intézetben – vagyis munkatársai sem mennek át a szomszéd várba. Október 26-án Szinai T. József (ORFI gazdasági igazgató) bejelenti: lehetetlen a dolgozókat az elõírt 60 nappal elõbb értesíteni a sorsukról – ezzel befellegzik az év végi átadásnak. Hodinka: Száztíz tanulmányi szerzõdés van. Õk elõléptetik a végzetteket, és nem kell az intézetnél maradniuk. A be nem fejezett tanulmányi szerzõdések költsége egy-kétmillió. A rendnek majd új szerzõdést 231

kell kötni velük. Hozzáteszi: a munkatársak több információt várnak (pl. jubileumi jutalom stb.) Már megkezdõdött az emberek távozása az ORFI-ból, állást keresnek, sokan kilépnek, többen betegszabadságra mennek. A bizonytalanság csökkentéséért Hodinka kéri, hogy 2000. július elsején adják át mindhárom épületegyüttest. November 3-án a fõmegbízott javasolta, hogy a most kezdõdõ dolgozói fórumon a rend világosan válaszoljon a kérdésekre. Hozzátette: a közigazgatási határozat problémái nem tartoznak a fórumra (nicht vor dem Kind, ne a gyerek elõtt – P. Á.)! Bálint Géza: Amíg nincs meg a kormányhatározat, nem tudjuk, hány dolgozóra tartsunk igényt. Szinai: Mikorra várható a határozat? Dizseri: Talán novemberre. A dolgozói fórumon Bálint Géza elmondta, a kormánydöntésig a minisztérium nem tudja kiadni az ORFI átalakulási okiratát, ebbõl derül majd ki, milyen állami feladatok hárulnak rájuk. Dizseri Tamás: A kormány munkarendjétõl függ, mikor lesz a kész elõterjesztésbõl határozat. 2000. július elseje a birtokba adás új határideje Tudja, minden tulajdonosváltás megrázkódtatással jár. A folyamat fontos eleme a dolgozók tájékoztatása. Egyetlen (?) kritikus pont a paraszolvencia. Ebben a rend állásfoglalása kérlelhetetlen. Naszlady Attila: Az új intézmény neve Budai Irgalmasrendi Kórház. Az OEP bázisintézményként számít rá. Egyéb bevételi forrásuk is lesz. Vállalják, hogy a kórház mintaként fog szolgálni. Bejelenti: õk mindig megtalálják a megoldást. 40 ezer máltai önkéntes megszervezte (így, múlt idõben – P. Á.), hogy a III. kerületben az idõs egyedülálló emberek nyakában lóg majd egy olyan készülék, amely bajba kerülés esetén kéznyomás hatására jelet ad, mire egyetemista önkéntest küldenek hozzá. Nem bocsátanak el senkit, a dolgozó dönti el, akar-e az irgalmas rendnél dolgozni. Dr. Nemere Gyula: A nõvérotthon hova kerül? Naszlady: Nem tudni, de biztosított a rend dolgozóinak a helye. Járdánházyné K. Zsuzsa: Tanulmányi szerzõdésem van, ha az irgalmas rendi kórházat választom, a fennmaradó költséget vállalja-e a rend? Kozma Imre helyett Dizseri Tamás válaszol: A rend állítja, hogy a mostani juttatásokat a dolgozó ezután is megkapja. 232

Dr. Takács Sarolta: Milyen szempont alapján döntik el, hogy ki kerül a rend állományába, és ki marad az ORFI-nál? Az összes dolgozó kap értesítést, vagy csak az átadott épületekben dolgozók? Bálint Géza: Ha megszületik a kormánydöntés, az ORFI megkeresi azokat, akikre a jövõben számít. Kozma atya: A legfontosabb, hogy a betegek olyan szakemberekkel találkozzanak, akik segítik õket. Érdekünk, hogy az ORFI legalább olyan jól mûködjön, mint a Budai Irgalmasrendi Kórház. Kéri, a kollégák inkább csendesítsék, bátorítsák, mintsem hergeljék egymást. Lám, az ORFI egyik orvosa arra kérte a Magyar Televíziót (?), tiltakozzon az ellen, hogy az egyház visszakapja a tulajdonát. Az illetõ megkapta a megfelelõ választ. Nevet nem említ, mert nem akarja az illetõt kompromittálni. A páter azt állítja, hogy az 1950-ben elvett kórház magas szintûen felszerelt, felújított épület volt. Dizseri Tamás megköszöni Kozma atya zárószavait; még tartanak majd ilyen fórumokat. November 9-én az irgalmas rend képviselõi egyéb elfoglaltságuk miatt nem vettek részt a tárgyaláson. Hodinka László közölte, hogy a Hild–Császár épület korábbi átadása miatt újra kell tervezni a reumatológiai ellátást. Szerinte az embereknek joguk van arra, hogy eldöntsék állami vagy egyházi kórházba menjenek. Az államnak gondoskodnia kell arról, hogy az országos ellátás legmagasabb szintje állami intézményben legyen. (? – P. Á.) Sajnálatos a minisztérium passzivitása, pedig az õ feladatuk esélyt adni az intézetnek. Dizseri Tamás úgy véli: a magyar egészségügy morális, ideológiai, és a hozzáférés lehetõsége szempontjából rendkívül heterogén. Megkérdezte, hány reumatológiai ágyat tudna az ORFI mûködtetni. Hodinka: Legalább 360-400 ágyra volna szükség a budapesti területi és az országos feladatok ellátására. Bálint Géza – aki korábban 250 ágyról beszélt – hangsúlyozta, hogy a féléves csúszás egyik félnek sem kedvezõ. Nagyon szeretné, ha az ortopédia maradna, még akkor is, ha bérelni kellene a mûtõt. Szükséges még a laboratórium is, hiszen meg szeretnék tartani az országos feladatokat. Bánhidi Mária: Már nem lehet megakadályozni a kiváló munkatársi gárda egyre erõsödõ elszivárgását. 233

Ettõl kezdve a tárgyalások két hónapon át szüneteltek a rend képviselõinek „sztrájkja”, távolmaradása miatt. Unták volna a kormányhatározat nélküli szócséplést? November 15-én ennek ellenére bejelentették, elfogadják egyes szervezeti egységek megosztását, de az ORFI egységei nem lehetnek a rend bérlõi. Ez fából vaskarika. Pedig az intézet nem bûnös a rendet ért sérelmekért! Már a Császár–Hild épületen és telken folyó huzakodás során nyilvánvalóvá vált, hogy az annyira hangoztatott szakmaiság ellenére másfél reumakórházzá szabták át az ORFI-t: egy általános kórházzal párosított rendi, és egy lecsupaszított állami készült belõle. Az agymûtét, amihez a „beteg” talpán keresztül fogtak hozzá, sikertelen volt. De mit is akartak „gyógyítani”? Aki szerint az intézet idomtalan volt, mint egy tengeri víziló, annak az elsõ baklövést nyilván Szántó László követte el, amikor 1952-ben összerakta az intézetet. De vajon jobb lett volna, ha a rendi kórházat egyben hagyja, és összehoz egy „tiszta” reumakórházat? Annak idején divat volt megforgatni az egész világot. De Szántónak kiforrott koncepciója volt, nevezetesen, hogy az általános osztályok a reumatológiai betegek speciális igényét szolgálják a saját szakmájuk fizioterápiájának mûvelésével. Ez egyedülálló felfogás volt a világon. Egyébként azóta beköszöntött az ORFI-nál többször nagyobb egészségügyi kombinátok kora. Mintha Szántó doktornak lett volna igaza, nem az esetenként méltatlan utódoknak. A tûzön-vízen át külön kórházat akarók az igazságtevésen túl azt is hangoztatták, hogy az ORFI „vegyes-bazár”, nem szervült egységes egésszé. A hagyományos szakorvoslást mûvelõkkel szemben a kisebb presztízsû, A, B, C, D, F, G, H, E osztályokra szakajtott regimentnyi reumatológusnak még sztetoszkóp sem jutott a nyakába – legfeljebb reflexkalapács a zsebébe, mégis õk voltak az intézet keresztszülei. Megismételjük, hogy a reumásoknak nemcsak betegségük sebészetére (ortopédiájára) van szükségük, hanem olyan szemészetre, urológiára, fül-orr-gégészetre, sõt patológiára is, ahol otthonosan viszonyulnak speciális panaszaikhoz. A gerincbetegek tapasztalhatják, hogy a reumagyógyszerek elõbb-utóbb belgyógyászhoz kényszerítik az embert. (Orvos barátom évtizedeken át azzal rio234

gatott, hogy Indiában azért pusztulnak a dögkeselyûk, mert a lakosság rákapott a diclofenac-tartalmú reumagyógyszerekre.) Ha Szántó dr. hibázott volna idestova hatvan éve, akkor a 2000-es trancsírozásnál helyre kellett volna hozni, amit lehet. Csak hát az átszabás nem szakmai alapon történt, hanem paragrafusok mentén. Az egyházi ingatlanok tulajdonjogának rendezésérõl szóló 1991-es törvény, nomen est omen, természetesen kizárólag tulajdonjogi kérdésekkel foglalkozik. Mi mást lehetett volna tenni? De ha egyszer „ami visszajár, visszajár!” – akkor a termõföld is? A bérházak? A nagyapám szatócsboltja? Társadalmi ügyeknek nem lehet nekiugrani, mint bolond tehén az anyjának. A kórház, a gyógyítás technikája, szervezése, „üzemmenete”, annak mérete törzsökösen megváltozott az elmúlt évtizedekben. Hiába ismételgeti az egészségügyi államtitkár, hogy az ORFI/BIKrendezés alapelve a szakmaiság volt, a törvény az õ kezére is rákattintotta a „három ingatlan” bilincsét. Ebben a helyzetben már csak azon lehetett vitázni, hogy a térdmûtétre kapott holmiumlézert ne vesekõzúzásra használják-e inkább. (Egyébként dr. Oberfrank Ferenc szerint az ORFI gazdaságosan nem mûködtethetõ, nonszensz konstrukció volt. Pedig gazdaságosan mûködött! Egy „specializált” kórházban – mondjuk az Országos Gerincgyógyászati Központban – ha gyomorvérzése támad egy betegnek vagy infarktust kap, máshová kell szállítani, ami nem veszélytelen.) Ha az ORFI „mûtéte” valóban elkerülhetetlen volt – amit az elmúlt évtized nem igazolt –, akkor az egészségügy, sõt az egész ország számára is az lett volna a leghasznosabb és legelfogadhatóbb, ha a rendnek legfeljebb csak a Nagy- és Kiskórházat adták volna viszsza. A harmadik telek kárpótlásaként pedig kistafírozták volna pár milliárddal, és a maradékból lehetett volna egy elsõ osztályú reumakórház. De ezt is csak úgy szabadott volna elkövetni, ha egyedi ösztönzéssel együttmûködésre kényszerítik az ORFI-t és a „szent ORFI-t” Ma, miután az „aranylakodalom” alkalmából leszedték róluk a kényszerházasság bilincsét, a világra hozott két torzó viszonya csapnivaló. *** 235

1999. november 25-én döntött a kormány az ORFI kettéosztásáról, a BIK reanimációjáról. Az elõterjesztés tetejére rákerült: „NEM NYILVÁNOS 1999. november 19-tõl számított 30 évig”.73 Magyarországon, a másológépek korában, harminc példány esetén ez komikus, hiszen ráadásul ez a papír nem is tér el igazán az egyeztetõ bizottság döntésétõl. A tulajdon-visszaadás térítésmentes, így az átszervezés félmilliárdra becsült költségeit (pl. a közalkalmazottak végkielégítése) a kormány vállalta. A Kincstári Vagyon Igazgatóság figyelmeztetett, hogy az alapítványi ingatlanra épített nagy értékû kórházi szárny „átadását és annak jogi alapjait alaposabban kellene vizsgálni”. Fedor Tibor érvelését felhasználva félresöpörték az aggodalmaskodást: „a végsõ rendezés feltétele az ingatlan mielõbbi tulajdonba és birtokba adása, amellyel a betegápoló irgalmas rend közel nyolc éve húzódó kérését lehet teljesíteni”. (Bálint Géza panaszára Semjén Zsolt állítólag azt felelte: „Nem mindent kap vissza az egyház! Az egyik helyen kevesebbet, a másikon többet. Itt most többet.” Vajon mire mentek volna, ha még 1992-ben megvétózzák a bíróságon az egyház igényét az új épületre? Feltételezhetõ, hogy sajátos középeurópai miliõnkben a procedúra gordiuszi megoldása leváltani a fõigazgatót, és az utóddal visszavonatni a keresetet.) A kormány a nemzeti kulturális örökség miniszterére (Hámori Józsefre) bízta a határozat végrehajtását. 1990 óta ki mindenkihez, hány hivatalhoz tartoztak már az egyházi ügyek! Az egyik kabinet ide, a másik oda tette, azt sugallva ezzel, hogy számára az egyházak kérdése fajsúlyosabb, vagy kevésbé az, mint az elõdje számára. Valójában tisztázatlan az egyházak társadalmi szerepe, a szekularizáció felemás. Tomka Miklós szociológus szerint témánk ügyét az 1990-es egyházi törvény vitte jégre. Ez az utolsó pártállami jogszabály elsõ pillantásra liberálisnak tûnik, hiszen kimondja, hogy a vallásosság az egyéni szabadság része, és azt is, hogy minden egyház egyenrangú. Ám a politika a korántsem egyforma súlyú szereplõkkel nemigen tud mit kezdeni. (Mentségére említjük: a

73

236

1124/1999. (XII. 13.) kormányhatározat.

sorban ott van a Magyar Katolikus Egyház és a Magyarországi Csan Buddhista Közösség és a Fény Lovagjainak és Testvériségének Egyháza, hogy tovább ne soroljuk.) Szép szólamok akadnak, de a választási kampányok idejét leszámítva nem igazán fontos senkinek ez az egész ügy. Méltatlan lenne az Antall-kormányt egyházellenességgel vádolni, mint tudjuk, mégis tetõ alá hozták a vagyon restitúciójáról szóló törvényt anélkül, hogy kikérték volna az amúgy tétova egyházak véleményét, nem beszélve az elõzetes társadalmi vitáról, és némi szakmai megfontolásról. De hát nekünk, magyaroknak „adj Uramisten, de mindjárt”, hiszen ki tudja, mi lesz öt perc múlva ezen a szélfútta vidéken. Pedig jócskán vannak egyházi közremûködést áhító témák a hátrányos helyzetû emberek, csoportok, térségek gondjainak kezelésétõl kezdve a családi békítésekig! Csak az õ bevonásuk hatalmazná fel a politikát arra, hogy alkalmanként figyelmeztesse az egyházakat társadalmi kötelezettségükre. (Meglepetés, hogy az 1991 februárjában 1000 fõs reprezentatív mintán végzett kérdõíves kutatás szerint a félszázados „ateista létû” és nem igazán vallásos országban arra a kérdésre, hogy célszerûnek tartaná-e a korábban államosított kórházakat és szociális intézményeket visszaadni az egyház kezelésébe, 79,6 százalék válaszolt igennel – szinte függetlenül a párthovatartozástól –, noha az akkor második legnagyobb párt, az ellenzéki SZDSZ erõsen támadta a törvényt. Van, aki úgy értékelte az eredményt, hogy a közvélemény többet juttatott volna az egyházaknak, mint amennyit a paragrafusok lehetõvé tettek. Szerintük csupán népszerû volt az intézkedés.74) A Magyar Közlönyben kihirdették az irgalmas rendi tulajdon visszaadásáról szóló 1124/1999. (december 13.) számú kormányhatározatot.75 A kormány 2000. július elsejei (a Frankel Leó u. 31–33. esetében 2001. január elsejei) fordulónappal a betegápoló irgalmas rend tulajdonába adta az 1951 óta az ORFI vagyonkezelésében lévõ, korábban az irgalmas rend és a Marczibányi Alapít-

74 75

Tomka Miklós: A közvélemény-kutató felelõssége. Világ, 1991. május 22. Magyar Közlöny, 2000. december 13.

237

vány tulajdonát képezõ államosított vagyont. Eszerint a Nagyház, a Kiskórház és a Császár-traktus a Hild-udvarral, valamint az ezzel egy telken, az állam által 1980-ban épített 300 ágyas hotelszárny a rend tulajdonába került. Akárcsak a Semmelweis Egyetem Egészségtudományi Kar Reumatológiai és Fizioterápiás, valamint Ortopédiai Tanszéke is. Az ORFI használatában maradt az Esplanade épület, az itt mûködõ öt reumatológiai osztállyal, a Lukács épületek, amelyek a két reumatológiai rehabilitációs osztálynak, a Lukács Klubnak és az igazgatóságnak adnak otthont. Továbbá a központi ambulanciaként szolgáló Frankel Leó u. 62. számú épület, valamint a nõvérszálló (Frankel 16.), a Kavics u. 4. (volt bölcsõde), a Gülbaba utcai kiszolgálóépület, és a Frankel 56–60. sz. alatti terület, a rajta lévõ férfiszállással és teniszpályával. A nemzeti kulturális örökség minisztere a parlamentben kezdeményezi a Frankel Leó u. 31–33. szám alatti ingatlan törlését az állami tulajdonból ki nem adható mûemlékek listájáról, ezután az ingatlant, „funkcióval együtt” a betegápoló irgalmas rend tulajdonába kerül. Az egészségügyi miniszterre testálták az ORFI és az irgalmas rendi kórház mûködési feltételeinek és együttmûködésének megteremtését. Felkérték a két intézményt, hogy a birtokbaadás részleteiben úgy állapodjanak meg, hogy a folyamat 2001. január 1-jéig lezáruljon. Hodinka László így kommentálta az eseményt: sikerült elérni, amit akartunk, egyben marad az ORFI, csak Irgalmasrendi Kórháznak fogják hívni! *** – Gógl Árpád, volt egészségügyi miniszter állítja, nem õk döntöttek az ORFI sorsáról, hanem önök egyeztek meg errõl – mondom Bálint Gézának. – Ám az Árpád fejedelem úti új kórházépület „elvételét” Hámori Józsefnek, a nemzeti kulturális örökség miniszterének kellett javasolnia. – Presszió alatt, kormányhatározatra egyeztünk meg. Tulajdonképpen mindenki presszionált; a minisztérium – fõleg az államtitkár Oberfrank Feri –, Kozma atya, és mindenki, akiket fel 238

tudott használni. Hámori Jóska kitûnõ ember. Elmentem hozzá Naszladyval, és azzal kezdte: foglaljatok helyet, egy órára el kell mennem, az alatt egyezzetek meg. Mondtam: nem tudunk, Naszladynak az a véleménye, nekem ez, hiába hagysz itt minket, csak elbeszélgetünk, de nem fog semmi se történni. Így is lett. Õ megismételte, hogy nekünk kell zöld ágra vergõdnünk, õ nem akar ebbe beleszólni. Lehet, hogy Góglnak igaza van, de szerintem az egész ügyet nem Hámori, hanem Semjén menedzselte. – Ön több döntési helyzetben hangsúlyozta vallásos kötõdését. Hogy élte meg életmûve szétdúlását? – Nekem épp ezért nem voltak illúzióim az egyház felõl, mert a piaristáknál és a Regnumban nõttem fel, ahol nem rejtették véka alá az egyház, egyházi személyek hibáit, bûneit. Pontosan tudtam, hogy nekik, mint akármelyik világi társulatnak, megvannak az alapvetõ gyarlóságaik. Ilyen a világ. De a kenetességet, a kenetteljes papokat sohasem szerettem. Hála Istennek, sem a piaristáknál, sem a Regnumban nem voltak ilyenek. – Kiderült az ön számára is, hogy a püspöki kar nem lelkesedett a rend ügyeiért? – kérdeztem a politikus Balog Zoltántól. – Többször tárgyaltam Seregély érsek úrral, a püspöki konferencia elnökével, aki számtalanszor kijelentette, hogy semmi közük a rend dolgaihoz. Ugyanazt mondtam neki, amit a bécsieknek, hogy a magyar közvéleményt ez nem fogja érdekelni: ha megbukik a kórház, az a katolikus egyház csõdje is lesz, ha pedig sikeres lesz, az az egyház sikere is lesz. Bár elfogadták, a mai napig távolságtartás tapasztalható a részükrõl az egyházi egészségügyi intézményekkel szemben. Félnek az anyagi következményektõl, ami érthetõ is, hiszen állandóan harcolni kell még a jogos támogatás megszerzéséért is. – Nem bizarr, hogy a szocialista kormány rábízta volna az egész ORFI-t a rendre, a jobboldali kormány meg „kiszúrta a szemüket” egy új kórházi épülettel? – tudakoltam Oberfrank Ferenctõl. – Óriási fricska lett volna a püspöki karnak, ha az egész intézet odaadjuk Kozma Imrének. Az atya német háttere nagy hatással volt Horn Gyulára és csapatára. Többször beszéltem Seregély István érsek úrral, és másokkal is errõl (Seregély István cáfolja, hogy 239

valaha is találkoztak – P. Á.). Ezzel a gesztussal Horn bosszantotta a püspöki kart. Orbánt az vezérelhette, hogy ne legyen botrány az ügybõl, én ezt éreztem Balog Zoli szavaiból. Õ hamar megnyugodott, én meg fölvállaltam a villámhárító szerepét is, nem mutogattam másra. – Az volt a betlehemi csillag, hogy ne legyen botrány? – A fõ cél két mûködõképes részre bontani az intézetet úgy, hogy nyugodt lelkiismerettel útjára bocsátható legyen az irgalmas rendi kórház. Folyamatosan beszéltem az ORFI vezetõivel, Hodinka nem tartotta elképzelhetetlennek ezt a megoldást. Konzultáltam szaktekintélyekkel, külsõ emberekkel, engem senki sem figyelmeztetett, hogy ez perspektíva nélküli intézmény lesz. Nem is lett az. Úgy gondoltam, az ORFI-ért továbbra is tudok tenni, az irgalmas rendi kórház pedig, mivel a startpisztoly eldördült már magáért vállal felelõsséget. Fontosabbnak tartottam, hogy jó lelkiismerettel bízzuk a gazdájára a rendi kórházat, mert az ORFI-nál tudtam, hogy fenntartóként még korrigálhatunk. – Azt hiszem, az ORFI szétvágásával a legrosszabb megoldás született. – Én nem így látom. Orbán Viktorral nem beszéltem errõl sosem, közvetlen iránymutatást Balog Zolitól sem kaptam arra, hogy ez technikailag hogyan valósuljon meg. Tehát fel kell vállalnom a felelõsséget ezért a megosztásért, amit végül is a szakmai érvek alapján vettem tudomásul; Dizseri Tamás – a szétváló szakembergárdával együttmûködve – ilyen életképesnek gondolt intézményeket teremtett. Figyelembe kellett venni az elõzményeket is, de vitás esetekben az életképesség és a szakmai kompetencia döntött. Volt olyan épületrész, amit nem kapott meg az atya. Túlzó követeléseit visszaszorítottuk, mert neki semmi sem volt elég. Tudtam, hogy a katolikus egyház hivatalos képviselõi nincsenek vele jó viszonyban. Menet közben e nélkül is tisztába jöttem volna sajátos személyiségével, és olyan dolgokkal is, amelyekrõl itt nem fogok beszélni. Legyen elég annyi, hogy komplikált jelenség. Nem tápláltam illúziókat vele kapcsolatban. Keményen próbált megdolgozni, amit kihívásnak vettem, és nem sérültem, de megtörténhetett volna, ha sérülékenyebb lennék. Életem során nem õ volt a leg240

keményebb partnerem. Diplomata koromban tárgyaltam a késõbb hágai bíróság elé került hírhedt szerb politikussal is… Az atya szerepe a BIK ügyében nem volt egyértelmûen pozitív; de tanulságos volt a fantom szerzetesrend képviselõjével dolgozni. ’90 elõtt az egyházon belül nõttem fel, annak aktív tagjaként. Tudtam, hogy egy szerzetesrendnél, amelynek a fõnöksége külföldön van, nem fogok tudni a püspöki karra támaszkodni. – De önnek volt fõnöke! – Gógl gyakorlatilag csak asszisztált ebben a históriában. Viszont jóval a befejezés elõtt ki akarta rúgni Bálint Gézát, aki a harcban sajnos nem fair eszközökkel is élt, de ez sem lepett meg. Élete alkotását védte, amit nem lehet rossz néven venni. Az orvospápák erre szocializálódtak, nem õ volt az egyetlen Tartuffe76 a történetben, és nem is õ volt a legnehezebb partner. Az atya anynyira hasonló volt, hogy kioltották egymást. Õ sajnálta, hogy elfecsérelem ígéretes jövõmet, mert nem azt teszem, amit szeretne. Nem voltam hajlandó ellenfélnek tekinteni õket akkor sem, ha nagyon haragudtak rám. Nem egyszer próbáltak fölém kerekedni, de tudtam, hogyan kell az ilyen helyzeteket kezelni. – Erõvel osztották ketté az ORFI-t, utána a jogászok csak a kármentésen dolgoztak; rossz megoldás volt, hogy belevágtak – állítja a volt helyettes államtitkár, dr. Kereszty Éva. – Az Orbán-kormány idején az egészségügyben a kijárás érvényesült, ami rossz hatású volt. A Kozma–Naszlady páros erõszakkal oldott meg több dolgot. Kozma Imre bejött Góglhoz, Oberfrankhoz, és akármit kértek, aláírták nekik. Bosszant, hogy mennyire megkülönbözetett bánásmódban részesült a rend. Olyan osztályt is megkapott, amire nem volt szüksége. Olyan finanszírozási szerzõdéseket kötöttek velük, amire nincs joguk. Rossz üzenet volt az egészségügynek, hogy politikai kijárással a saját szabályainkon is átléphettek. Érdekes lenne egy asztalhoz ültetni Kereszty Évát és Oberfrank Ferencet. Nem tudom, ki gyõzné meg a másikat…

76 A Molière-vígjáték címszereplõje a vallásos jámborságot megjátszó ember szimbóluma.

241

Maradt még egy kérdésem a volt államtitkárhoz: – Egyedül ön emelt erkölcsi kifogást Bálint Gézával szemben. Én igen tisztességes embernek ismertem meg õt. – Sajnálom, csak a saját tapasztalataimat mondhatom. Úgy éreztem – ezt nem kell feljegyeznie –, hogy mind az atya, mind õ olyan eszközöket is bevetettek, amiket én nemtelennek tartottam. Bántott, hogy nem tehettem Géza bácsi kedvére – a fia csoporttársam volt az egyetemen –, reméltem, hogy Gézát jobb belátásra bírhatom. Góglnak erõs törekvése volt az országos intézetek rendbetétele. Nagy csatáim voltak vele emiatt. A bécsi kórházholding mintájára kidolgoztam, hogyan lehetne az országos intézeteket irányítani. Bálint Géza abszolút nem volt fair, rám küldött egy szörnyûséges újságírót, könyvet íratott arról, hogy tönkre akarjuk tenni az országos intézeteket. Ezt a könyvet77 az országos intézetek vezetõi „dobták össze” a Fidesz-kormány idején. – Az országos intézetek vezetõi már két évvel korábban „kiáltványt” írtak az ORFI-ért!78 – Féltek, hogy ez az õ királyságuk lebontásának a kezdete. Géza is úgy gondolta, hogy az intézet az õ hitbizománya… Ha én vagyok az egyetlen, aki erkölcsi kifogást támasztott vele szemben, vállalom, hogy bármennyire igyekeztem tárgyilagos maradni, nem sikerült. Nem akarom bizonygatni az állításomat, én ezt így éltem meg. Bizonyos esetekben gyomorforgató volt, ahogy egymással hadakoztak. Akadt olyan köztiszteletben álló, szakmailag rangos ember, aki fölajánlotta, segít börtönbe juttatni Bálint Gézát. Természetesen elutasítottam, hiszen bárkit meg lehet hurcolni. Magamban azt gondoltam, Géza helyzete tarthatatlan, de minden befolyásomat latba vetettem azért, hogy ne mentsük fel a váltás pillanatáig, az nagyon rosszul nézett volna ki. Eldöntöttem, nem

B. Király Györgyi – Krasznai Éva: Végjáték? Budapest, 2000, Animula, 173 o. 78 A Kökény Mihály népjóléti miniszternek az ORFI melletti, 1998. április 8-i keltezésû „kiáltványát” tíz országos intézet vezetõje írta alá, túlnyomó többségük professzor. 77

242

hagyom kinyírni, védtem a miniszterrel és másokkal szemben is: majd ha az osztozás lezárul, nyugdíjazzuk. – Elõször Kovács Pál miniszter állt elõ azzal az ötlettel 1994ben, hogy meg kell szüntetni az országos intézeteket, mert ezek szocialista képzõdmények – mondja Bálint Géza. – Erre a hírre összeállt az országos intézetek vezérkara. Jó együttmûködés alakult ki közöttünk, hetenként összejöttünk. Végül elhívtam Kovácsot és meggyõztük, hogy szükség van ránk… Gógl is hasonló programmal jött. Ekkor B. Király Györgyi és Krasznai Éva Végjáték? címmel gyorsan tetõ alá hoztak egy könyvet. Én biztos nem kértem õket erre, és azt hiszem, egyik fõigazgatótól sem kaptak ösztönzést, de megfelelõ anyagot mindnyájan adtunk, hiszen az összes intézet sorsa forgott kockán. Az ORFI fõigazgatója a Kozma Imrével folytatott csetepaté során belekapaszkodott az utolsó utáni szalmaszálba is. A 17 tagú Reumatológiai és Fizioterápiás Szakmai Kollégium – amelynek Bálint Géza volt az elnöke, és utóda, a mai fõigazgató, Poór Gyula volt a titkára – a miniszter Gógl Árpádnak címezte szakmai sirámát. „Az ORFI mûködtetésében maradó épületek állaga, területe, felszereltsége nem elegendõ a feladatok megfelelõ színvonalú ellátásához.” A szakma krémje egytõl egyig aláírta a levelet, kivéve Gömör Bélát, akinek a neve csak gépírással szerepel a listán: Véletlen? A miniszter azt válaszolta a kollégiumnak (a kormányhatározat után): „az országos intézet mûködõképességét minden eszközzel biztosítani fogjuk”. 2000. január 4. – Dizseri Tamás az újévi jókívánság után kéri a kormánydöntés végrehajtását. Hodinka figyelmeztet, hogy a minisztérium nem rendelkezett az intézet feladatairól, szervezetérõl, pedig ezek nélkül nem lehet megállapodni. Dizseri: A határozatban megfogalmazott elsõ határidõ, a 180. nap június 17-re esik… Bravó! A rend hozzájárul a dátum módosításához július 1-jére. Bálint Géza – csodában bízva? – javasolja, ne rögzítsék még a harmadik ingatlan átadásának határidejét… Szerinte az aktív ellátás zömének, bizonyos alapvetõ szakmai feladatoknak az ORFI-ban kell maradnia (Nemzeti Osteoporosis Centrum, szakmai diagnosztika, Reumatológiai Tanszék). 243

Január 11. – Szinai T. József: A túlfeszített munka miatt külsõ segítségre van szükség. Hodinka: A legfontosabb feladat a dolgozók értesítése. Írásban nyilatkozzon a rend, hogy milyen feltételekkel vállalja az érintettek foglalkoztatását. Január 18. – a munkaügyi kérdéseké. Január 25. – Dizseri: Az ORFI kb. 350 fõvel gazdálkodhat – a korábbi negyedével. Fájdalomdíj: a Lukács épület. A BIK gazdasági igazgatója: Ha a dolgozó a rendnél kíván dolgozni, kötelesek alkalmazni? Dizseri: Igen. Február 1. – Gömör Béla megforgatja a tõrt az orfisok szívében: a reumatológiai orvoskari megbeszélés után a fõmegbízott úr engedélyezte, hogy bárkivel konzultálhat „a csapatösszeállítás jegyében”… Február 8. – Dizseri újból sürgeti a BIK bírósági bejegyzését. Február 14. – Újabb dolgozói értekezlet. Bálint Géza – hathetes álláspontját cáfolva – bejelenti, hogy a kormányhatározattal ellentétben már július elsején átadják a rendnek a Császár–Hild épületet is. A Munkaügyi Minisztérium szakértõje szerint egyedülálló egy állami intézmény ilyen mérvû megosztása. Az ORFI az átruházott épületekben 100 reumatológiai, 50 rehabilitációs, és 40 kardiológiai ágyat kíván használni. Dr. Nemere Gyula: Ha valakit az ORFI nem tud foglalkoztatni, viszont lelkiismereti okok miatt az irgalmas rendnél sem óhajt maradni, mi történik? Bálint Géza: Felmondási idõ nem, de végkielégítés jár. Bejelenti, hogy június 30-ig az éves szabadság elsõ félévi részét minden dolgozónak ki kell vennie; elsõsorban azoknak, akik az irgalmas rendnél kívánnak dolgozni. Február 15. – Hodinka László: Kérik a minisztérium állásfoglalását a jogutódlásról, és útmutatását az ingó vagyon és a pénzeszközök megosztására. Dizseri Tamás: A minisztérium az ORFI tervének megfelelõen jóváhagyta az intézet számára a Lukács, az Esplanade és a Frankel L. u 62. sz. alatti épületeket. Február 22. – A rend végre bemutatja a BIK bejegyzéséhez benyújtott bírósági kérelmet, gazdasági társaság így már mûködhet. A reumatológiai tanszék ügyében még nincs döntés. Sok érv szól amellett is, hogy a tanszék az állami intézetben maradjon. 244

Február 29. – Dizseri Tamás ismerteti, hogy az ORFI várhatóan 290 aktív és 100 krónikus-rehabilitációs ágyon dolgozhat. Kéri a rendet, hogy minden vezetõi posztra jelölje ki emberét. Hodinka László: Mivel a rendi és az állami kórházban is van oktatásra képes szellemi kapacitás, mindkét félnek szerepet kellene kapnia az egyetemi tanszék munkájában. Dizseri Tamás: Nincs akadálya, hogy a tanszék rendi kórházban legyen. Hodinka: A tanszék fekvõbeteg-bázisa 1971 óta az ORFI-ban van, a szerzõdésünk 2002 végéig érvényes. Dr. Dinnyés Gyuláné, a BIK mb. gazdasági vezetõje: Át kell-e venniük az élelmezési osztály minden adminisztrátorát, mert kevesebb ember is elég lenne. Elvi kérdés is, hogy minden ORFI dolgozót át kell-e venni? Varjú Elek az ORFI megbízott gazdasági igazgatója: Kozma atya korábban kijelentette, hogy az irgalmas rend átveszi a dolgozókat. Persze az átadás-átvétel után mindkét fél átszervezést hajthat végre. Március elején „Kedves Imre” szemrehányó levelet kapott Neumark Tamástól, mert ígérete ellenére sem beszélte meg vele, mi lesz a szerepe az irgalmas rendi kórházban. Pedig rajta kívül „talán senki nincsen, aki annyi segítséget és támogatást nyújtott Neked, mint én! Ezt még Te is elismerted nem régen, sok ember elõtt a Hild udvarban.” (Az atya belépési ünnepségén megköszönte fáradozását a kórház újjászervezéséért – P. Á.) „Lehet, hogy a váci kórház visszaszerzése során felmerült nézeteltéréseink még ma is motiválnak? Már elmondhatom, felháborodásomat bizalmas barátod, Tóni79 váltotta ki (béke poraira!), aki tudomásomra hozta állásfoglalásodat: »Csak nem képzeled, hogy egy zsidót nevezek ki a kórház élére!«” Emlékezteti az atyát, hogy õ ajánlotta be maga helyett „az ügyek továbbvitelére”! Sérelmei ellenére kész továbbra is segíteni, „hiszen olyan szakmai ismerettel, szakanyaggal és lehetõségekkel rendelkezem e téren, amellyel mások nem”. És az utolsó szalmaszál: „Szeretném a korábban meghiúsított, nemzetközi szintû tudományos kutatásaimat az elektronmikroszkóp laboratóriumban tovább folytatni.” Választ nem kapott.

79

Szenzenstein Antal, lásd korábban.

245

Március 7. – Naszlady Attila átadja a Budai Irgalmasrendi Kórház Közhasznú Társaság Alapító Okiratát Dizseri Tamásnak. Hodinka: Az ORFI átszervezése után elõfordulhat, hogy valakit nem tudnak alkalmazni, de aki közülük nem kíván a rendnél dolgozni, azt próbálják megtartani. Március 14. – A rendiek miatt fulladoznak a részszerzõdésekben. Március 21. – Már húsz különféle megbízottal egyeztetnek. Március 28. – Bálint Géza figyelmeztet, egyik fél sem törekedhet teljes önellátásra. A rend szinte minden szakterületen saját ambulanciát akar. Ez ellentétes a kormányhatározat szövegével és szellemével. Április 4. – Naszlady Attila bemutatja immár a harmadik jogtanácsosukat. Bizalmi emberekben náluk sûrû a vetésforgó. Gömör Béla szakmai megbeszélést követel, és indítványozza, hogy a rend mondjon le a hematológiai, a bõrgyógyászati, és a neurológiai szakrendelésrõl. Naszlady: Igényt tart az izotóp laborra, és az oszteoporózis egységre. Bálint Géza: Az oszteoporózis centrumot csak ide telepítették, a készülékek az ORFI tulajdonában vannak. Kozma atya: Ha az izotóplabor átadandó épületben van, akkor a rendhez kell tartoznia. Elbeszéltek egymás mellett – egymás ellen. Kozma páter kéri, tegyék lehetõvé, hogy a Kiskórház felsõ emeletén kialakíthassák a menedzsment helyét. Hodinka javasolja, kérjék az átmeneti rekonstrukció finanszírozását. Kozma Imre: Gondjuk a raktározás, a nõvérszálló, a tetõ javíttatása. A problémákkal csupán az együttmûködést akarja elõmozdítani; egyébként a nõvérszállót a rend építtette. (Nem az építette – P. Á.) Az ORFI már könyörög, adjon végre továbbfoglalkoztatási nyilatkozatot a BIK, ezeket õ az érintetteknek kinyomtatja, csakhogy a BIK vezetõi aláírhassák. Április 11. – Kozma atya megdorgálja az ORFI-t, amiért olyan levelet küldött a SOTE-nak, hogy az egyházi intézményben ne legyen tanszék. Hodinka: Ilyen levél tõlünk nem ment ki. Azt javasoltuk, hogy a SOTE ossza meg a tanszéket az egyházi és az állami kórház között, és az ORFI maradjon oktató kórház. 246

Április 18. – Megegyeznek, hogy az ORFI az ezerötszáz dolgozójából maximum hatszázat tart meg. (Ez majdnem kétszerese annak, amit a miniszteri biztos január 25-én említett – P. Á.) Akit a BIK nem fogad be, annak az ORFI átszervezés miatt megszünteti a közalkalmazotti státusát. Április 25. – Hodinka: A BIK még mindig nem adott továbbfoglalkoztatási nyilatkozatot, ez veszélyezteti a július elsejei határidõ betartását. A mûszereket, eszközöket, azaz az ingó vagyont úgy osztja meg az ORFI, hogy a BIK folyamatos munkája ne kerüljön veszélybe. Az orvosi könyvtár esetében szóba jöhet a közös mûködtetés, az állomány megosztása, illetve új, jobbára elektronikus intézeti könyvtár létesítése. (Ez valósult meg.) – Mi valósult meg a közös mûködtetésbõl? – kérdeztem Bálint Gézától. – Semmi. A BIK nem szorult az ORFI szolgálataira. Mi viszont nem bírtuk fizetni az általuk megállapított labor-, fizioterápiás- és fürdõdíjakat. Új labort kellett szerezni, betegeink fürdõkúrájáról, a különbözõ (szemészeti, belgyógyászati stb.) konzíliumokról le kellett mondanunk. Az ortopéd szakorvos „feketén” (finanszírozatlanul) jön át a reumatológiai osztályra, konzíliumokra. Végül a közös tudományos ülések is abbamaradtak. *** Május 2. – Hodinka: A kincstár módosította az ORFI vagyonkezelési szerzõdését: eszerint az OEP-térítésrõl nem mondhat le. Dizseri kéri, egyeztessenek a felek a készletekrõl, általában egyhavit kellene átadni. Május 9. – Hodinka: Ötszázhuszonnyolc dolgozó munkájára számítanak. Ismét téma, kié az izotóplabor, a könyvtár, az elektronmikroszkóp-labor, a fotólabor –, de végül csak a Frankel Leó utcán osztoztak: az mindkettõjüké maradt. Tovább huzakodnak a dolgozók átvételén is. A jóságos fõmegbízott azt mondja: Akire az ORFI-nak nincs szüksége, jelentkezhet a BIK-nél, és ott érje el, hogy nyilatkozzanak a sorsa felõl… Naszlady: A könyvtár dolgozói a BIK-et választották, de azért elláthatják az ORFI-t is. 247

Május 16. – Elmarad a tárgyalás, mert az irgalmas rendiek nem értek rá. (Vajon partnereiknek ez miért nem jutott soha eszükbe? – P. Á.) Hodinka dr. levelet írt Naszlady professzornak, mert még egyetlen dolgozónak sem adtak befogadó nyilatkozatot, ezért nem tudják megszüntetni a közalkalmazotti státuszukat. Ha továbbra sem döntenek, az intézet a BIK-be vezénylésükre kényszerülhet. Mulasztásuk miatt százaknak kell végkielégítéssel megszüntetni a munkaviszonyát, ami ellentétes a feladat átadásával járó kötelezettséggel, a BIK érdekével, és terheli a költségvetést, ráadásul embertelen is. Május 23. – A tekintélyes társaság tovább csócsálja az izotóp-, a fotó-, az elektronmikroszkópos, a központi laboratórium, az orvosi könyvár és az intenzív terápiás részleg megosztását. Bálint Géza levelet is írt fõigazgatótársának. Két nap üzemidõt kért például az izotóplaborban fizetség ellenében. Mivel Naszlady Attila visszautasította ezt is, a továbbiakra nem térünk ki, hiszen akár elfogadták a megosztást, akár nem, semmi sem lett belõle. Dizseri tanácsolta, hogy Kozma Imre kérjen a minisztertõl az elsõ két hónapra elõleget, mert a májusi és júniusi teljesítmény utáni pénz az ORFI-t illeti. Gömör Béla a Kiskórházból kikerülõ nyolcvan betegágyat és éjjeliszekrényt felajánlotta az ORFI-nak. (Oda a konvent és az irodák kerülnek.) Május 30. – Hodinka dr. újból sürgeti, hogy döntsön végre a BIK azok helyzetérõl, akik nem akarnak a rendnél dolgozni, de az ORFI sem tudja õket alkalmazni. A BIK felvette fõmérnöknek Mocsáry Pált, aki orfis partnerével – a leendõ rendi osztályvezetõk jelenlétében! – elkészítette azoknak a mûszereknek a listáját, amelyekre az ORFI igényt tart. Kozma atya kijelentette, hogy a fõmérnöknek nincs meghatalmazása nagy értékû eszközökrõl megállapodni, ezt a döntést Naszlady professzornak és magának tartja fenn a „Jóisten mûszerésze”. Kozma Imre érdeklõdött, hogy az ORFI V–VI. havi teljesítménye után járó összeg õket illeti-e? Hodinka: A jogszabályok szerint az ORFI nem mondhat le a teljesítmény finanszírozásáról, mert az a költségek utólagos megtérítése, Kozma Imre felvetette még az in248

tézeti lakók elhelyezését. Dr. Szélné, az ORFI jogtanácsosa: Mivel a rend az ingatlant lakottan kapja, jogában áll eldönteni, megtartja-e a bérlõket. Írásos bérleti szerzõdés nincs velük. Június 6. – Hodinka László: 908 dolgozót értesítettek, hogy a rend továbbfoglalkoztathatja õket, közülük 649 fõ vállalta, és õket a rend fogadta is. 15 embert nem vállalt a rend, és õk sem akarnak a BIK-nél dolgozni, további 41 dolgozót vállalna a BIK, de õk nem szándékoznak oda szerzõdni, és ugyancsak 41 fõt nem kíván a BIK alkalmazni. Dizseri: Mintegy 150 dolgozóval kevesebbel indul a rendi kórház, ez hogyan érinti az egyes osztályokat? Adamkovits Sándorné, a BIK ápolási igazgatója: Kórházunk még nem utasított el senkit, de például a gondnokság néhány dolgozóját rendszeres italozás miatt nem veszi át. 2000. július 1-jétõl szétválás – és együttmûködés. Ez utóbbi területei: az élelmezés, a mosatás, a sterilizálás, a diagnosztikai, a fizioterápiás és néhány más szolgáltatás, területbérlés, és az ORFI takarítónõinek szállítása. Dizseri: A rend juttassa el az államtitkár úrnak a bírósági bejegyzést és nyilatkozzon arról, hogy július elsején nincs adóssága. Hodinka: A minisztérium 8:4 arányban javasolta a 12 intenzív ágy megosztását, ezért az ORFI 4 ágy felszerelését, valamint az EKG-t és a defibrillátort kéri. Dizseri: A rend nem járul hozzá a megosztáshoz. Bálint Géza: A szubintenzív osztályt az intézet két éve annak tudatában hozta létre, ha az épület a BIK-hez kerül is, osztoznak rajta. Ha ez a két trupp találkozott, rögtön rázendített a régi nótákra. Hodinka: Az ORFI igényt tart a Toshiba készülékre, a kromatográfia- és az elektronmikroszkóp-laborra. Naszlady refrénje: A BIK igényt tart a Toshiba készülékre, a kromatográfiára – és új variáció! –, az elektronmikroszkóp pedig mûszaki okok miatt nem is helyezhetõ át. Hozzáfûzte, a lézerkészüléket az urológia használja, ezért kell nekik. Bálint Géza: A holmiumlézert dr. Barabás Klára laborvezetõ költségvetési pénzbõl vette kutatási célra, ortopédiai mûtétekre. Aztán az urológia kezdte használni, jóváhagyás nélkül. A cég megígérte, visszaveszi, és három másik készüléket kínál helyette. Varjú Elek: Huszonegy millióba került, ma hatot ér. Dr. Kukán Ferenc, sebész fõorvos: A készülék egyedi, nálunk 249

ezt nem használják a gyógyításban, az urológián nélkülözhetetlen feladatot lát el. A huzakodások során többször kiderült, hogy az ingóságokra (mûszerekre, berendezésekre) nem vonatkozik a törvény. Ha Bálint Géza nem lett volna túl tisztességes, mivel mondjuk a fizioterápiás fejlesztések zöme a Császárban zajlott, a mûszereket, az ultrahang-berendezéseket átvitethette volna az ORFI megmaradó osztályaira, de erre õ a meddõ viták ellenére is alig volt hajlandó. Morogtak is a reumatológusok. – Az intenzívrõl sem hoztak el semmit? – kérdeztem tõle. – Onnan valamit hoztunk el. A hercehurcáról utólag Gömör Béla azt mondta: – Mindenki próbálta maga felé görbíteni a karját. Az elválás után a dolgok zöme az irgalmas rendnél maradt. Június 13. – Hodinka: Mintegy hatvan emberrõl nem tudni, hol fog dolgozni. Naszlady: Nyolcszázhuszonhárom embert vett át a BIK, huszonnégyet nem tud alkalmazni. Dizseri: Az egyeztetések nem a megállapodások szerint zajlottak, pedig a minisztérium kérte a személyi ügyek lezárását, hogy tudjuk, mennyi pénz kell a kompenzációra. Nem mernék semmiféle következtetést levonni abból, hogy a BIK-hez „rendeltek” 5–6 százaléka látatlanba, tapasztalat nélkül nem szegõdött hozzájuk. Csábítást jelenthetett a végkielégítés is (ha nem is volt milliós nagyságú sem). Egy osztályvezetõ fõorvos szerint helyettese, a tehetséges másodfõorvos volt az egyedüli, aki azonnal kijelentette, hogy a renddel nem közösködik és kilépett. Utánamentem új kórházába, ahol természetesen osztályvezetõ, ám õ nem kívánt névvel szerepelni (az én hibámból, mert figyelmetlenségbõl kényelmetlen helyzetbe hoztam). – Semmi bajom nem volt az egyházzal, azzal inkább, hogy 1989–90-ben hányan fedezték fel a vallásosságukat. Akkor sem voltam párttag, azóta sem, csak a szabadgondolkodású intellektuel pártpreferenciái élnek bennem. Fiatalon elkészítettem a PhDmet, szerettem volna osztályt vezetni. Hívtak ebbe a kórházba. Ez a pozitív oldal. A negatív, hogy az ORFI-ban volt egy kis szobám, amit az 1998-as nyaralásom alatt elvettek tõlem – ebbõl lett az 250

osztályvezetõi szoba –, és beraktak két kolléganõ mellé egy hodályba, ahol még szellenteni sem lehetett. A PhD-m idején a fõnököm nagyon rendesen viselkedett velem, ezért hálás vagyok. Õ nagy tudású, de kimért ember, én meg közvetlen, vidám fickó vagyok, akit sokan szerettek, õt meg nem annyian. Talán féltékeny is volt rám. Eljöttem hát. Számon tartják azt is, hogy a stikliket kedvelõ Gömör professzor egész osztálya az ORFI-ban kívánt maradni, noha a fõnökük elõzõleg átrángatta õket a tûz közelébe, a Kiskórházba, hogy biztosan a rend kebelébe kerüljenek. Ám Kozma Imre elsõ dolga volt visszazavarni a profot az új épületbe és a Kiskórházban alakították ki az igazgatóságot, meg az atya hivatalát, szobáját. Egy-két gyógytornász és fizioterápiás is vándorolt onnan ide, innen oda (talán a hálapénz miatt). Nagy kivételként tartják számon a röntgenosztályt, amely a BIK-hez került, de õk osztályvezetõstõl együtt az ORFI-t választották. Két radiológus orvos maradt a BIK-ben, és asszisztens is. Kiderült, hogy évtizeddel a rajt után és kéthétnyire a cél elõtt tisztázatlan a három ingatlan „visszteher nélküli ideiglenes használatba adása és az ingó vagyon ellentételezés nélküli átadása”. Ez olyasmit jelent, hogy „ingyér” fityiszt neked! Igaz, hogy csupán kilenc éve kelt az egyházi törvény, és csupán nyolc éve adogatták vissza nekik a konfiskált vagyont, de visszteher még mindig nyomta a Kincstár agyát. Kozma atya bõvebb információt kért. Végül egy „másféle jogász”, dr. Szélné (ORFI) elmondta, hogy a törvény szerint õk a vagyonkezelõk és a Pénzügyminisztérium jóváhagyása nélkül semmit sem adhatnak át ingyen, és megállapodás hiányában nem módosítható a vagyonkezelési szerzõdés. Dizseri kifakadt: március 31-e volt a határidõ! Hodinka: A minisztérium nem mond, sem át, sem bét. A visszterhen csak az Isten segíthet! Dizseri: Kozma atya keresse meg a Kincstár vezetõit. Június 16. – A terítéken ismét a meg nem állapodások. A zseniális Egészségügyi Minisztérium is bolondozott velük: az ORFI szerezzen be kétheti készletet, és számlával együtt adja át a rendnek, õk pedig fizessék ki. Végre aláírták az átadás-átvételi, együttmûködési és vagyonkezelési megállapodást. De az utóhuzakodásokat kétszer ennyi megegyezés sem tudta volna megakadályozni, hiszen 251

adott volt egy kárpótlandó sértett fél és egy védekezõ sértett fél. Mindkettõ fájdalma, küzdelme érthetõ, mint az is, hogy az egyiknek semmi sem volt elég – a mi atyánk öt évtizedes gyötrelme enyhítésére –, a másik pedig ártatlan volt az elrekviráló állam bûnében, mégis rajta verték el a port. A frontvonalban lévõk szerint az utolsó pillanatokban szánalmas volt a kicsinyességek tobzódása, ilyesmi a többéves történet során soha nem fordult elõ.

Vörös kámzsa A Budai Irgalmasrendi Kórház „július elsejétõl visszakapta régi épületeinek egy részét (sic!) az Országos Reumatológiai és Fizioterápiás Intézettõl” – írta a Magyar Nemzet. „Kilenc évig tartó egyeztetési sorozat végére került pont … Naszlady Attila professzor, fõigazgató fõorvos a nem minden feszültség és gond nélkül zajló átmenetrõl lapunknak elmondta …: a gazdálkodás okoz gondot, mert a funkcióátadás fogalmát eltérõen értelmezi a két kórház, és az eszközök egy részére mindkét fél igényt tart, emiatt az Egészségügyi Minisztérium segítségét kérték.” Oberfrank Ferenc, a tárca közigazgatási államtitkára átmenetileg úgy rendelkezett, hogy amelyik készülék sorsáról nem tudtak megegyezni, az a helyén marad, és közösen kell használni. Naszlady professzor szerint az ORFI új fõigazgatójával, Poór Gyulával harmonikusabb az együttmûködés (mint gyerekkori barátjával – P. Á.). Az átállás során három betegellátó osztályt kellett átköltöztetni, a többi páciens nem vett észre semmit a változásokból. A rendi kórház öt tonna ágynemût és munkaruhát kapott gyorssegélyként. Kevesebb, mint nyolcszáz dolgozó ment át a rendi kórházhoz, ami elmarad az optimálistól. Munkatársaik 30-40 százalékos bruttó béremelésben részesültek – közölte a fõigazgató.80 – Rossz megoldás volt az ORFI-t kettévágni – vallja dr. Kereszty Éva. – Ha az intézet funkcionális egységet alkot, akkor abból nem

80

252

É. A.: Költöztek az irgalmasok. Magyar Nemzet, 2000. július 4.

lehet két új intézetet létesíteni. Fölösleges párhuzamosságok létrehozására kényszerültek. Miközben Kilényi Géza miniszteri biztos azon dolgozott, miképp lehetne egyetlen közhasznú társaságba összehozni az összes országos intézetet, közülük a legelsõt kettévágták. Ez a mentalitás egy vasúti pályát hosszába osztana meg. – Egy idõ után megkérdezték a barátaim, más lett-e, jobb lett-e – idézi fel Vogt Ferenc fõorvos. – Három dolog változott. 1. Nyugati kórházaktól kaptunk levetett ágyakat. Külön lehetett mozgatni a fejrészt, a lábrészt: jobb volt. 2. Kaptunk mûtõruhát is. Vöröset, valami mûanyagból, kámzsanyakkal. Az állami kórházban nem volt vörös, ekkor az lett, ami kicsit furcsa volt. A nõvérek meg hosszanti csíkos kék-fehér ruhát kaptak. A harmadik dolog pedig: megszûnt a vasárnapi szentmise. Addig a budai ferencesek jártak az ORFI-ba misézni, a betegeknek lelki vigaszt nyújtani, utolsó kenetet adni, de õk nem jöttek többet. – Milyen emlékeket õriz az ORFI-ról és a BIK-rõl? – 2002-ben, hatvanöt éves koromban, éltem a jogszabály adta lehetõséggel, hogy nyugdíjba mehetek, és tovább dolgozhatok. Két és fél év múlva az intézeti kézbesítõ hozta az értesítést, hogy vége. Dühös voltam a felmondás módja miatt. Bejelentkeztem a fõigazgatóhoz, Naszlady kicsit engesztelt. Harminchárom évet dolgoztam az osztályon. Ennyi idõ után járt volna valami plusz szabadság is, de hétfõtõl ki kellett venni minden napot, amíg tartott a felmondás. Megértem, hogy a gazdasági helyzet miatt el kell küldeni a nyugdíjast, de egy rendi kórházban irgalmasabban, személyesen kellett volna a felmondást közölni. Nagy elégtétel volt, hogy az ORFI fogadást rendezett a számomra, aranygyûrûvel búcsúztatott el. A fõigazgató helyettese beszélt, mert a fõigazgató nem akart a szomszéd várral ütközni. Kozma atya egyedül az õ esetében vállalta a felelõsséget, ómagyarul mondva, önkritikát gyakorolt: – Vogt búcsúztatása lehet, hogy az én saram, mert késõn tájékoztattak. Emiatt dühös voltam, szebben kellett volna megoldani, ez valóban méltatlan volt. De legkevésbé sem egyedi. 253

– Mikor szétváltunk, Kozmáék mindenáron azt akarták, hogy adjuk át nekik az utolsó háromhavi finanszírozásunkat – idézi fel Bálint Géza, amiben a szerzõ némiképp kételkedne, ha nem került volna szóba az egyeztetések során is, hogy kinek jár az utólag kifizetett teljesítménybér. – Az indok az volt, ha jogutód nélkül szûnik meg egy intézmény, akkor ez a követendõ példa. Egyrészt az ORFI nem szûnt meg, másrészt nem utalhattam át nekik, amiért megdolgoztunk. Oberfrank Ferenc fölszólított, hogy mondjak le errõl a 300 millió forintról, de én nem voltam hajlandó. Végül az ORFI-tól elvették háromhavi OEP támogatását, de mivel mindig volt valami tartalékunk, nem álltunk fejre. Az aláírás megtagadása után, másnap, 2000. június 29-én, csütörtökön, Gógl Árpád behívatott a minisztériumba, és közölte, hogy a fõigazgatói székben Poór Gyula az utódom. Nem nyugdíjazott, 2005. december 31-ig osztályvezetõ fõorvosként dolgozhattam, ezért hálás vagyok. Felmentésemkor a miniszter meghívott a hétfõi Semmelweis-napi minisztériumi ünnepségre, ahol, gondolom, „kárpótlásként” megkaptam a Batthyány-Strattmann-díjat. – Nem bánta meg, hogy nem adta oda a pénzt? – Nem. – Mese az egész – állítja Oberfrank Ferenc. – Szó esett már arról, hogy a felmentése szempontjából teljesen érdektelen volt, mit írt alá, mit nem. Az igazgatók szeretnek abban a szerepben tetszelegni, hogy minden rajtuk múlik, de a fenntartó minisztérium az OEP-pel együtt az õ egyetértése nélkül is dönthet, sõt az OEP egymaga is. Sok mindenben presszionáltam Bálint Gézát, aki végletekig nem értett egyet azzal, ami történik, de ez ügyben ennek már nem volt jelentõsége. Mivel Gógl Árpád dicsérte Bálint Gézát, megkérdeztem tõle, miért váltotta le mégis? – Õt nem kellett leváltani, mert elérte a nyugdíjkorhatárt. – Ám hatvankét évesen még három évig lehetett volna fõigazgató! – mondtam. – Nagyra becsülöm Bálint Gézát, de egy új intézmény élére hosszú távra kell vezetõ. 254

– De itt a háttérben az is történt, hogy a minisztérium utasította, adjon át háromszáz OEP-es milliót a BIK-nek, de õ ezt megtagadta, és a következõ pillanatban leváltották. – Nincs emlékképem errõl, de amit át kellett neki adni, azt jogszerûen kellett átadni. Pedig a kórházigazgató miniszteri biztos, Dizseri dr. is kijelentette: a pénz az ORFI-é, a BIK kérjen elõleget! A kincstár sem tudta mi jogszerû, hiszen megtiltotta, hogy az ORFI lemondjon errõl a pénzrõl! Ám ekkor ugyanaz történt, mint az ORFI-Hilton esetében – ami odaadható volt. A feladatok megosztásakor kiderítették, hogy az OEP-támogatás is megosztható a feladatátadás arányában… Az OEP-et a pénz átutalására Gógl Árpád utasította, levelét valószínû, nem õ fogalmazta. Bálint Géza fõigazgatói megbízatása 1991. március elsejétõl a BIK kiválásáig, 2000. június harmincadikáig tartott, utána fõorvosként dolgozott, de nyugdíjasként ma is rendel hetente egyszer pár órát az ORFI ambulanciáján, meg a magánrendelõjében. Utóda, mint említettük az ambiciózus Poór Gyula prof lett. – Az intézet jobban járt Poór Gyulával, mintha Bálint Gézát hagyták volna a helyén, vagy a helyettesét, Hodinka Lászlót választják – állítja egy más kórházba átszökõtt, mégis „névtelen” orvos. – Mindhárman céltudatosak, de Bálint Géza határozatlan, Hodinka pedig lusta. Poór célratörõ fiú, alkalmatos védõszárny alatt építette a pályáját. Õ nem örülne, ha valaki errõl akarna írni. Fõleg egy új kormány idején nem akar az életével játszani, hiszen kényükre-kedvükre kirugdalnak bárkit. Semjén Zsolt könyékig benne volt az ORFI szétnyirbálásában, most miniszterelnök-helyettes. Folytassam? Bolond lenne Gyuszi, ha kepesztene, hogy bekerüljön ebbe a múltat birizgáló könyvbe. Neki úgy hiányzik a nyilvánosság, mint ablakos tótnak a hanyatt esés. Látnivaló, milyen szerepet kap az egyház, a rendkívüli támogatást elnyert kórházak között már ott vannak az Irgalmasok is, szóval meg fogják menteni Kozma atyát. Nem Poór az egyetlen, aki alámerül. Próbálkozott Poór helyettesével, Hodinkával?… Na, látja! Szüleim mélyen tisztelt barátja volt a liturgia tudós bencés professzora, Radó Polikárp, 255

Poli bácsi, akinek abban az átkosban kedvenc mondása volt: „Itt élned, nyalnod kell!” Poór és vezetõtársai ezt szégyellnék, fõképp nyilvánosan. Ne bélyegezze meg õket. Re-a-lis-ták! Realistábbak önnél, aki azt kívánja bizonyítani, hogy egyben kellett volna tartani Jugoszláviát. Azért kinevetnék, ezért megkövezik azokat is, akik ismerik a „kiszerkesztõ urat”! És ha már Jugoszláviát említettem, azt hiszi, hogy az ORFI gyötörtetésének nyolcadik-kilencedik évében, csak a Nagykórház orvosai akarták végre a válópört? Szerencséje a maradék ORFI-nak, hogy voltak olyan vezetõi – ne kérjen neveket! –, akik a csehekhez hasonlóan rájöttek, könnyebb lesz a szlovákok nélkül! 2000-ben az orfisok értelmesebbje örült, hogy na végre, nem a mi nyakunkon nyüglõdnek. Mi, akik az egyház kebelére borultunk, még inkább vertük a fenekünket a földhöz, és Kozma atyával dalolva vágtunk az átláthatatlan sûrûbe. Hamar kiderült, csak az Isten iránytûje vezet minket – és egyre kevesebb a betegünk… Jaj, máris bánom, hogy mit fecsegtem össze, így kiadni magunkat! Az ORFI fõigazgatója valóban nem kapott utánam. Titkárnõjével udvariasan áltatott, de elfelejtett visszahívni, vagy válaszolni a 2010. március 10-én elküldött levelemre. („Kedves Fõigazgató Úr! Sok keresgélésembõl értesülhetett róla, hogy két éve gyûjtöm az anyagot és írom a BIK újjáalakulásának, az ORFI szétvágásának a szociográfiáját. Szívesen elbeszélgetnék a témáról Önnel is, de annyira kerülte a találkozást, hogy megelégednék azzal is, ha két és fél kérdésemre válaszolna. Ezek: 1. Mi haszna volt az országnak, az egészségügynek, az egyháznak a BIK 2000. július elsejei újraindításából, az ORFI kettévágásából? /Nyilván tudja, hogy 1995-ig a római és bécsi perjel véleménye az volt, hogy a tulajdont ugyan visszakérik, de 80-100 évre az ORFI menedzselje – rendi együttmûködéssel, katolikus szellemiségben!/ 2. Mire jutottak tíz év alatt? Eldönthetõ-e, hogy melyik fél vitte többre, gazdálkodott jobban visszakapott, meghagyott talentumaival?”) A fõigazgatóhelyettes, Hodinka László közölte õ továbbra is állami alkalmazott, és nem kíván a történtekrõl nyilatkozni. A BIK jelenlegi, második fõigazgatója, Kozma atya „keresztgyermeke” (õ keresztelte – ha Krisztiánnak talán nem is, fõigaz256

gatónak biztos), Bene Krisztián szintén elengedte a komputere mellett a kérdéseimet. De õ csak szelektív, azaz utasításos némaságban szenved: másoknak nyilatkozik. A néma barátok rendi bûvköre tekintélyes. Õk úgy fáznak ennek az ötven plusz tíz éves történetnek a felelevenítésétõl, mintha gyilkosság, vérfertõzés, pedofília, vagy istentagadás lenne mögötte. Kozma Imre és hasonlóan tisztes kórházi famulusa, Naszlady Attila professzor végighamiskodta szinte az egész beszélgetésünket. Mi rontás van ezen a histórián, ami képes befogni szájakat és eltorzítani alapvetõen jó lelkeket is? Már jócskán benne voltam a történetben, amikor a Magyar Máltai Lovagok Szövetségének egyik vezetõje – mivel õk nem szoktak újságírókkal tárgyalni! – egy megbízható civillel azt üzente: ha lehet, a Máltával ne foglalkozzak, inkább csak a kórházzal, és ehhez összehoznak a BIK egyik korábbi vezetõjével meg egy rakás bizonylattal. Pogány úton járnék? Vagy csak a tõlük is függetlenkedõ Kozma Imrét nem kedvelik? *** – Tényleg határozatlan? – kérdezem Bálint Gézát. – Sajátos hazai felfogás, hogy aki nem üt az asztalra, nem ragaszkodik konokul akár egy tévedéséhez is, ha meggondoltan hajlandó saját álláspontján is változtatni, az határozatlan… – Csõdbe fulladt fõigazgatói pályafutása? – Egyáltalán nem érzem úgy. Borzasztó volt az a tíz évem. Reggeltõl estig, estétõl reggelig nyomás alatt tartottak. Komolyan vettem a feladatomat, minden hajszálnyi lehetõséget megragadtam. Végül olyan formában, amilyenben, de mégis csak létezik az ORFI, és ebben döntõ szerepem van. Közben persze felmerült bennem a gondolat, hogy nem lenne-e jobb odaadni az egészet? De a máltai szerencselovagot nem lehetett volna kikerülni. Felelõtlen kezekbe önként nemhogy az egészet, egy részét sem adhattam, az még nagyobb bukás lett volna. Egy normális országban ez az egész nem történhetett volna meg. Az ORFI az ország vagyona. Ha mellém állnak, és nem húzzák be fülüket, farkukat, meg lehetett volna 257

menteni. Hogy az intézetnek ez a kis csücske is megmaradt, az kéthárom szocialista politikusnak és Balog Zoltánnak köszönhetõ. – De a honoráriumot azért még nem kaptam meg! – nevetett a fõigazgató mondatán a Fidesz-vezetõ Balog Zoltán. – Egyébként az én „módszerem” az volt, hogy szakmailag nem merültem bele a dologba, mert ahhoz úgysem értek. Azokra a pontokra koncentráltam, ahol feszültségek voltak, hogy minél hamarabb nyugvópontra jusson. Oberfrankék jól megcsinálták, én csak az õ hátát védtem. – Nehéz megítélni, hogy a restitúció az ORFI-ban inkább káros volt, mint hasznos – mondja Bálint Géza. – Kétségtelen, hogy nagyon gyorsan akarták ezt is tetõ alá hozni. Ma is azt gondolom, olyan ütemet kellett volna tartani, amit a rend képes vállalni. Felesleges kapkodni, nem hajt a tatár, kezdjék el, ahogy tudják. Azt gondoltam akkor is, ma is, hogy a Nagykórházat nem kellett volna visszaadni. A rend inkább szociális gondozást végezzen, szociális otthont, szegényházat tartson fenn… Igaz, a Bethesda jól mûködik. – Bécsben az irgalmas kórház közepes, és a világban szinte mindenütt léteznek egyházi kórházak! – Milyen múlttal? – és nem ötven év kihagyással! A magyar egészségügy, az ország, de az egyház sem járt jól a BIK-kel. Tény, abban a formában nem maradhatott volna meg az ORFI. Csökkentettük 2000-ig is az ágyszámot, de az most is sok mindkét helyen. Kozma és Naszlady ígértek mindent, nem tudni, milyen alapon. A paraszolvencia is maradt. Az ORFI még csonkán is jobban fejlõdött szakmailag és tudományosan, mint a BIK. Hivatalosan a szomszéd vár természetesen az ellenkezõjét állítja. De nem ápolási, betegforgalmi, halálozási, gazdálkodási adatokra hivatkozva, hanem indirekten. Elõszeretettel emlegetik, hogy intézményük „az 1950-es államosításig a fõváros legjobban felszerelt kórháza volt”.81 Értsd: ma is az lenne, ha… Emlékszünk

Vágner Mária – Farkas Erika: A hely. A Budai Irgalmasrendi Kórház múltja és jelene. MR1 Kossuth rádió, 2010. március 19. 11.40. 81

258

még ugye az élelmiszert szállító intézeti csacsira, és hû társára, a „Wassermann-birkára”? Az ORFI-t világra segítõ kor- és szemtanú dr. Szántó azt írta errõl akkor: „A kívülrõl mutatós nagy kórházi komplexum mélyen az akkori ötvenes évek színvonala alatt a múlt századot tükrözte mind a mûszaki ellátottság, mind az egészségügyi felkészültség tekintetében.” A gondlepte BIK-hívek és vezetõk szidják az egészségbiztosítót, a minisztériumot, a baloldali kormányt, sõt „gazdájukat”, az osztrák irgalmas rendi tartományt is. Mindenki hibás, csak õk nem. De hol vannak a beígért adományok, hiszen küldõik csak arra vártak, hogy a kórház végre önálló legyen! Egy 1990-ben megtért, nyugdíjas „karthauzi” fõrvos annyit megsúg: – Az ORFI-t koncként szétcincálták, levágták a fejét, fürdõ nélküli fürdõkórházzá degradálták, mégis többet produkál, mint a BIK. Annyival jobb az ORFI, amennyivel hosszabb a neve! Az ORFI és a BIK egészségpénztári támogatása 1998–2010 év 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009 2010

ORFI

BIK

ezer forint 2 066 917 2 354 446 1 890 781 611 921 1 154 375 1 718 149 1 213 950 2 571 698 1 558 858 3 359 306 1 583 170 3 391 959 1 703 711 3 530 329 1 705 401 3 618 130 1 774 705 3 436 718 1 881 811 3 120 003 1 765 665 2 889 536 1 938 986 3 170 311

Forrás: OEP 2000: A BIK-nél csak fél év, ezt egészítette ki az ORFI-tól elvett 300 M Ft 2010: várható

259

Az inflációs hatások kiszûrése nélkül is úgy tûnik az elõzõ oldali táblázatból, hogy a harmadára visszavágott ORFI és a BIK mintha többet teljesítene a vártnál. A „szent ORFI” adatsorán rajta hagyta a kézjegyét Krokovay András gazdasági igazgató: 2002–2003ban Naszlady professzor álmának megvalósítása miatt ugrott meg a támogatásuk. A kettõbe vágott intézmény több munkát végez – többe is kerül az adófizetõknek – mint egyben. Az egészségügy költségeinek csökkentése mintha jobban érintené a BIK-et, mint az ORFI maradékát – az utóbbi a jóval szûkebb mozgástere ellenére sikeresebbnek tûnik. De az egyházi személyek, a katolikus papok, még Paskai László bíboros is elégedett volt a BIK-beli ellátással, kezeléssel, örült, hogy „saját körben” lehetett. (Általában azok is jobban érzik magukat a kórházban, akik annak idején nemigen támogatták Kozma Imre törekvéseit, de például a püspöki kar volt elnökének, Seregély Istvánnak nyugdíjas kori lakhelye, Nyíregyháza a „saját kör”.) Egy évtized után látni, hogy a „vízilóból” kemény munkával sikerült két torzót fabrikálni. Az ORFI egykarú óriás, a kétszer akkora BIK haldokló törpe. Viszont a világnak talán csak ez a két kórháza van, amelyben villamos közlekedik! *** Az olvasó tapasztalhatta, hogy a kívülálló szerzõ véleménye miképp formálódott az események és a különféle vélemények hatására. Szimpatikus volt O’Donnell generális és osztrák társának a realitásokhoz, a magyar rend helyzetéhez igazodó álláspontja. Az, hogy kapják vissza a tulajdonukat, de hagyják akár egy évszázadra is az ORFI igazgatása alatt, ha az intézet munkájában érvényesíthetõ a rend szellemisége. Jó lett volna bármiféle szoros együttmûködés, közös irányítás, amelyik nem vesztegette volna el a vezetési, szakmai tapasztalatokat, és nem okozott volna annyi stresszt, fájdalmat, nem követelt volna annyi ráfordítást pénzben, idõben, energiában. Értelmetlen volt az intézet szétvágása. A meddõ vitával eltöltött évek órabéreibõl már-már új kórházat lehetett volna építeni az ORFI-nak, vagy az irgalmasoknak. De ha semmiképp 260

sem tudták/lehetett egyben tartani, inkább adták volna az egészet a rend kezére, ahogy a Horn-kormány tervezgette. Ehelyett véresen vágtak. Elkerülhetetlen volt ez a mûtét? – Az irgalmas rendi kórház ügyérõl az én környezetem tudta, hogy a szétválás szerencsétlen dolog, iszonyú baklövés ilyet tenni egy szerencsétlen kórházzal – mondja Kulka Janina (1957), a SOTE patológus professzora. – Mi ezért, vagy másért, egymás között csak irgalmatlanként emlegetjük õket. – Érzésem szerint nagyon sikertelen dolog ez a szétválasztás – véli Kiss János (1941–2010) sebész professzor, az Állami Egészségügyi Központ szaktanácsadója, hangsúlyozva, hogy a szakmai különbség és a távolság miatt elsõsorban az orfis kollégáktól hallottak alapján értékeli a történteket. – Kozma Imre és Naszlady Attila módszerével sosem tudtam egyetérteni. Egy jól mûködõ budapesti kórházból lett két kevésbé kvalitásos intézmény? – Mondtam, tegyünk ki egy táblát: „ORFI–Irgalmasrendi Kórház”, csak maradjon együtt, de ezt nem lehetett – sajnálkozott a nyolcvankét éves Tanka Dezsõ professzor. – Félkarú óriás lett mindkettõ, egy fokkal jobb helyzetben a BIK, mert õ kapott két reumatológiai osztályt. De az ORFI-nak nem maradt „gyógyító osztálya”. – Az általános helyzetrõl beszélnék – kezdte a választ a református teológus végzettségû politikus, Balog Zoltán. – Jól ismerem a Széher úti Szent Ferenc Kórház és a református Bethesda kórház helyzetét, mindkettõ sikertörténet. Szerintem a magyar egészségügybõl hiányzik az a fajta ápolási és beteg-orvos viszony, ami a háború elõtt az egyházi kórházakban létezett. Kár érte. Ezzel kellett volna foglalkozni és nem azzal, hogy ki mit stoppol le magának. A BIK-rõl szinte semmit nem tudok, örültem, hogy minden baj nélkül lezajlott a váltás, és talán önvédelembõl a tájára sem néztem. Az embernek tudnia kell, hogy egy történet hol kezdõdik, és hol végzõdik. Belebolondulnék, ha vég nélkül tovább foglalkoztatna az összes dolog, ami rám volt bízva. A megállapodás után azonnal kiszálltam, azt sem tudom, volt-e valami ünnepélyes átvétel, átadás. 261

Legfeljebb egy autodaféra jöhettek volna össze. – Az egészségpolitika sokkal árnyaltabb dolog a kórház fölötti diszpozíciónál – állítja Donáth László evangélikus lelkész. – A kórházfönntartás meghalad mindenfajta egyéni hóbortot. Csak az vállalkozzék erre, akinek vagyona van. De pénzt kérni arra, hogy kórházat mûködtessen, abszurdnak tûnik, hiszen ez nem tartozik az egyház legsajátabb feladatai közé. A másik álság abban van, hogy az állam nem azt mondja: nincs szükség ekkora egészségügyi hálózatra, hanem azt, ha az egyház visszaköveteli, hát visszaadom neki, majd kiderül, mire megy vele. Tönkremegy bele. – Semmi értelme nem volt a szétválásnak – állítja Polgár József nyugdíjas fõorvos. – Nagy kár volt az egymáshoz szokott munkatársakat szétugrasztani. Szinte örültünk, hogy na, sikerült! Majdhogynem szurkoltunk, hogy a reumásoknak ne menjen jól. Ez a vezetõk hibája. Püspök ismerõseim többször rákérdeztek: most jobb? Hát nem tudom azt mondani, hogy igen. – Mindenképpen elhibázott dolog volt mûködõ kórházat feldarabolni. Akár állami, akár egyházi fennhatóság alatt egyben kellett volna tartani – vallja Vogt Ferenc nyugdíjas fõorvos is. – A régi ORFI óriási elõnye volt az egyéb reumatológiákkal szemben, hogy majdnem az összes orvosi szakma képviselve volt, és ez elõsegítette a betegségek komplex, interdiszciplináris kezelését. (Õ a szem reumás megbetegedéseirõl írt kandidátusi értekezést.) – Csak diktatúrákban, például a Szovjetunióban volt az ORFIhoz hasonló monstrum – vélekedik Betléri István nyugdíjas aneszteziológus fõorvos. – Idomtalan volt, mint egy tengeri víziló. – Szerintem a szétválással letisztult az ORFI profilja, ami hasznos – állítja Gógl Árpád dr. – Az örökölt irgalmas rendi kórház teljes spektrumú intézmény volt, nem a nevének megfelelõ funkciót látta el. Hasznos volt a döntés az egyháznak is, mert viszonylag nagyobb intézményt kapott. Az elsõ fõigazgató, Naszlady Attila jó rendszerszemléletû ember, kár, hogy nem mindent valósítottak meg az elképzeléseibõl (az adathordozó betegkártya modellkísérleteit õ végezte el). Olyan vezetés került a BIK élére, amely alapja lehet a katolikus egyház egészségügyi intézményrendszerének. A Máltai Szeretetszolgálatot vezetõ Kozma Imre 262

agilis harcossága révén biztosnak látszik, hogy ez bázis lesz, ahol újraépül egy közösség. Ebben a hányattatott világban ma se roszszabb az ORFI-maradvány és az irgalmas kórház tevékenysége, olyan, mint az átlag. – Számomra a BIK szinte egyetlen hozománya a lelki gondozás, ami példás dolog – jegyzem meg. – Olyan többlet, amit máshol nem tanítanak, nem is gyakorolnak, nem kapnak meg a betegek. Pedig a gyógyításban fontos a lelki elem. A 21. századi egészségügyben nemcsak a technológiai forradalom fontos, hanem az is, miképpen oldjuk meg az utolsó mérföld lefutását, hogyan visszük el az embert a szemléletének megfelelõ befejezésig. – A szétválasztás többletköltséggel járt, bizonyos funkciókat meg kellett kettõzni, a korábbi közalkalmazottaknak végkielégítést kellett fizetni, és belsõ feszültséget is okozott – mondja Kökény Mihály, a szintén orvos képzettségû volt népjóléti miniszter. – Szerintem Budapestnek nem igazán volt szüksége egy önálló új kórházra. Az egészségügyben ezt a pénzt bárhol sokkal jobban el lehetett volna költeni. – Salamoni ítélet született! – állítja a szétszabdalásról egy hivatalnok orvos (1976). De akkor a mi Salamon királyunkat Magyarországon elhagyta a bölcsessége. Mikor Izrael uralkodója volt, két asszony járult elé, akik újszülötteikkel együtt laktak, és éjszaka az egyik csecsemõ meghalt. Salamon elõtt mindkét asszony azt állította, hogy az élõ gyermek az övé! A király úgy ítélt, hogy felezzék el a gyereket. Az egyik asszony elfogadta a döntést, ám a másik kérte, ne vágják ketté, inkább legyen a másik asszonyé. Salamon ennek az asszonynak ítélte a kicsit, mert egy igazi anya inkább elfogadja, hogy másé legyen a gyermeke, semhogy megöljék. Nem tudni, hogy király tényt állapított-e meg, de bölcsen döntött, ezért õrizte meg az esetet az emlékezet. Az ORFI/BIK esetében ki akarta mindenáron kettévágni a gyereket, és ki kívánta inkább életben hagyni (közösen nevelni)? Hol volt itt Salamon? – Mindenáron egy kézben kellett volna tartani ezt a csodát, én nyilván azt mondom, hogy irgalmas kézben – fogalmaz Krokovay András, a BIK volt gazdasági igazgatója. – Az ORFI szét263

választásával sok szamárság történt, két csonka intézményt hoztak létre, amibe mindkét félnek bele kellett ölni egy csomó pénzt, hogy mûködõképes legyen. Minden megduplázódott már, csak a proszektúra nem, ahelyett, hogy rákényszerítették volna a Frankel Leó utca két oldalára az egységet. Minden szereplõ hibás volt, aki elzárkózott a megegyezés elõl az irgalmas rend és az állam részérõl is. Az ORFI kettévágásának az egyetlen nyeresége, hogy létrejött az irgalmas rendi kórház, de anyagi haszonról nem beszélhetünk. A ráfordított zsáknyi pénzhez képest csekély az eredmény. – Mindennek örülök, ami nem állami – kezdi Füredi János (1937) pszichiáter professzor. – Csak hát az egyházi kórháznak sem nagyobb a felelõssége, mint az államinak vagy egy önkormányzatinak, ezért nemigen lehetett javára senkinek, hogy kettévágták az ORFI-t. Nagy bûne Csehák Juditnak, hogy eltörölte a „Mikola-törvényt”, amely közhasznú társaságokká alakította volna a kórházakat elsõsorban az ott dolgozók gazdálkodásával! Sem az állami, sem az önkormányzati, sem az egyházi kórháznál nem világos a felelõsségvállalás. Most, hogy megbuktak a Hospinvestkórházak, a cégé a kár. Különben nem tudom, egy szekularizált államban milyen alapon támogat az állam egyházi intézményeket. Ha az a felelet, hogy iskoláik, kórházaik fenntartásához az egyházi birtokokat nem kapták vissza, akkor eljutunk oda, hogy mindenki újra tizedet fizet az egyháznak. Hm! Hogyan lehetséges, hogy az állam, vagyis az ország érdekeit az ORFI és a rend osztozkodásakor csupán az intézet fõigazgatója képviselte? Még akkor is, ha a helyzet némileg skizofrén, hiszen az állam maga hozott egy, a korábbi korszak bûneit jóváteendõ, tán tisztességnövelõ, ám állami vagyon elleni, végiggondolatlan törvényt. Hiszen éppen a fogyatékosságai miatt kellett volna az állam hivatalnokainak észnél lenniök. Ismét bebizonyosodott, hogy a majdnem két emberöltõnyivel korábban történt igazságtalanságokat nem lehet nem megtörténtté tenni, a dolgokat kiegyenesíteni, a változások, az idõ múlásának figyelembevétele nélkül. És némi elcsámborgás Füredi professzor szavai okán. A meg264

dicsért ún. „Mikola-törvény”82 elsõsorban azt szabályozta, hogy egészségügyi intézményeket miként lehet egy felelõsebb gazdálkodás reményében közhasznú társasággá alakítani. Bár a Fidesz, és maga Mikola is a profitérdekelt társaságok szerepvállalása ellen érvelt, kórháztörvényük nem tiltotta, hogy a kht.-k tulajdonosai anyagilag érdekelt befektetõk legyenek, de kizárta az ingatlanok privatizálásának lehetõségét. Az ún. „Csehák-törvény”83 lehetõvé tette a befektetõk számára a kórházi épületek megvásárlását is. – János nem jól tudja, fenét lett volna a közhasznú társaság a dolgozók „tulajdona” – száll vitába Csehák Judit Füredi doktorral –; az is az önkormányzaté! A „Mikola-törvény” sem a pénztelenséget, sem a felelõsséget nem oldotta volna meg. Máig az a meggyõzõdésem, hogy az egészségügynek vegyes tulajdonúnak kell lennie. Ezt kívántuk a 2003-as egészségügyi törvényben érvényesíteni. Az egészségügyi ellátás szempontjából nem az a lényeg, ki mûködteti, hanem az, hogy az állam milyen szolgáltatást vásárol a betegeknek. Mi a „Mikola-törvényt” kiszélesítettük. Az új tulajdonos csak tõkeemeléssel válhatott volna többségi tulajdonossá, legalább százmilliós befektetéssel. Nemcsak a többségi tulajdonlást tettük volna lehetõvé, hanem két másik törvénnyel megváltoztattuk volna a dolgozók jogállását is, megszûnt volna a kivételezett közszolgálati viszony. Az egészségügyi dolgozó Mikola szerint sem közszolga. Szerintem jó törvényünk volt. Mádl Ferenc köztársasági elnök tövétõl hegyéig kikérdezett és kijelentette: ez egy korrekt jogszabály, mégis visszaküldte megfontolásra a parlamentnek, amely aznap dafke újra megszavazta, így július elsején életbe lépett, ám év végén az Alkotmánybíróság az elfogadás módja miatt eltörölte. A kormány nem terjesztette be újból; a minisztert ekkor már Kökény Mihálynak hívták.

2001. évi CVII. törvény az egészségügyi közszolgáltatások nyújtásáról, valamint az orvosi tevékenység végzésének formáiról. http://www.medimagister.hu/data/upload/docstore/TV01.CVII.pdf. 83 2003. évi XLIII. törvény az egészségügyi szolgáltatókról és az egészségügyi közszolgáltatások szervezésérõl. 82

265

– A „Mikola-törvény” a nonprofit rendszer mögött megengedte volna, hogy részekre szedjék a kórházat – egészíti ki Csehák Judit szavait Kökény Mihály. – Az AB megsemmisítõ döntése után, 2004 elején úgy gondoltam, vissza kellene hozni a törvényt, de a kormány nem támogatta. Annyi minden volt napirenden – folyt a gyógyszerár-háború is –, ráadásul a törvény több részlete szerepelt más jogszabályokban. Végül a minisztérium kiadott egy körlevelet, hogy milyen esetben, hogyan kell eljárni. Megkérdeztem Csehák Judittól is, vajon nem túl sokrétû üzem volt már a kórház ahhoz, hogy egy fantomrend kezére adják, még ha hajdan az övé volt is? – Miért, a minisztérium ért hozzá? – nézett rám. – A menedzsmentnek kell irányítania a kórházat. – Az ORFI fõigazgatóját, Bálint Gézát kétszer kérték fel a BIK vezetésére, végül Kozma Imre a hatvankilenc éves, nyugdíjas fõigazgatóra, Naszlady professzorra bízta az irányítást, de az atya benne volt és van minden döntésben. Õ a „menedzsment”. Szerencsés volt tehát pusztán tulajdonjogi kérdésként kezelni a restitúciót? – Nem tudom, hogyan osztották fel az intézetet, de mintha a gesztus, a jogi és politikai taktika, nem hozott volna életképes megoldást. Az is rosszul járt, aki elkerült, az is, aki ottmaradt, a beteg pedig végképp ráfizetett. A politikai átmenet idején nem sikerült az egyház és az állam kapcsolatrendszerét nyíltan, bátran, tisztességesen rendezni. Horn Gyula idejében úgy gondolták, hogy bizonyos engedmények árán a szociálisan kicsit is érzékeny emberek majd balra is fognak tekingetni. Káros illúzió volt. 2003 végén a kínok kínját álltam ki, amikor azzal kellett „szórakoznom”, hogy Veres András püspök militáns, rosszindulatú szövegeit hallgassam, aki azt bizonygatta, hogy kétszer annyi állami támogatást kell kapniuk az egyházi intézményeknek, mint az államiaknak. Napokig rágódtunk, és össze kellett szorítani a fogam, hogy betartsam a tárgyalások udvariassági szabályait. Az eredmény ismert: az önkormányzatok igyekeznek megszabadulni a szociális intézményeiktõl, mert az egyház kebelében több állami támogatást kapnak. Ennek ellenére meggyõzõdésem, hogy a szociális funkció alapvetõen hoz266

zátartozik mindegyik vallási szervezet mûködéséhez. Elemi érdeke az államnak, minden hivatalnak, szakembernek, hogy az összes külsõ szervezet, köztük az egyház erõforrásait is kihasználja annak érdekében, hogy minél többet tegyünk a betegekért, elesettekért, a rászorulókért. – Nekem nem okozott semmiféle gondot, hogy kettévált az ORFI, mert tudtam, hogy ez így nem maradhat, az egyharmadáról úgyis le kellett volna mondani – válaszolta Nemere Gyula nyugdíjas urológus fõorvos. – A magyar egészségügyet az elmúlt két évtizedben meg kellett volna reformálni, de aki ezzel foglalkozott, az is hûbelebalázs módjára nyúlt hozzá. Attól még nem modern, hogy pontokra játsszuk. – Nem túl bonyolult már a kórház ahhoz, hogy egy árnyrend kezére adják? – kérdem tõle is. – A katolikus egyháznak három funkciója van: pasztoráció (lelkipásztori gondozás), az oktatás és az elesett betegek felkarolása. A történelem folyamán az orvoslás, a kórház, részben az egyházból nõtt ki. Amerikában is sok egyházi kórház van. Az egyháznak ez alapfeladata! – A gyógyítás vagy a gondozás? – Nekünk irgalmas rendi kórház kellett, ezt is írtuk alá. A szerzetesek nem akartak rosszat! – De hol vannak a szerzetesek? – Csinálni kell! Tessék helyreállítani. – De papnak sem mennek, uram! – Tessék a cölibátust megszüntetni, bevonni a nõket is! Figyelj, Róma! Bár az apácakolostorok is sorvadnak, de a cölibátus azért… Ám errõl jobb hallgatni, mert a szentszéki kongregáció állásfoglalása értelmében a nõi papszentelés ugyanolyan súlyos bûn, mint a pedofília.84 Ám függetlenül a Vatikán több agyborzoló álláspontjától (pl. a gumi óvszer tiltása), a tapasztalat az, hogy egy rendet nem lehet füttyszóra újrateremteni, még ha egy kórházat tesznek mellé karóul, akkor sem. 84 Czene Gábor: Súlyos egyházi bûnök: pedofília és nõi papszentelés. Népszabadság, 2010. augusztus 9.

267

– A szétváláskor mindenki a saját érdekét nézte: mi lesz velem, jó lesz-e nekem? – idézte fel Gömör Béla reumatológus professzor. – Olyan volt ez, mint a trianoni határ: ki melyik épületben volt, odacsatolták. Egy szemész vagy urológus nem tudott átmenni az ORFI-ba, a reumatológus még igen. A gyógytornásznõm elment, mert Kozma atya mellett nem lesz hálapénz. – Büszkélkedett is a páter azzal, hogy megszüntetik a hálapénzt, az osztályokon ki is írták! – A pártkórházban sem tudták betiltani, a zsidó kórházban, vagy a Bethesdában sem sikerült. A szocializmus operettje volt, amikor az egészségügyi kormányzat szólt, hogy mondjuk meg, mennyi a hálapénz, és majd azután adózunk. A fõorvosi értekezleten egy kolléganõ sápítozott, hogy mennyit mondjunk? Menynyit?… Egy pillanatig sem kell az ilyesmit komolyan venni. Ez is elmúlt, és nem történt semmi. – Vagyis a rendi kórházban is épp úgy dúl a paraszolvencia, mint máshol? – Én mondjam ki? Nem mondom, hogy dúl vagy nem dúl. – Az átalakulás elõnyös volt-e az intézet, vagy az ön osztálya számára? – Nem tudom, hogy gazdagabb lett-e az intézet. Az osztály a máltaiaktól vagy honnan kapott egy csomó új széket. Ezzel most gazdagabb lett? WC-papírt viszont õk sem adnak. Ez így van mindenhol. Gömör Béla különleges elbánásban részesült professzori rangján túl talán azért is, mert mindenki másnál többet járt Kozma atyával külföldön, a bécsi tartománynál, és máshol is, egyrészt státusa miatt, másrészt kiválóan beszél németül, angolul. – Lehet, szép lenne azt mondani, mennyi ígéret volt, és mekkora csalódás lett. A névtáblacsere valami változást csak jelentett. A papok által irányított kórházak csendesebbek. Hangulatilag más. Nem kiabálják a folyosón: „Mancika, gyere már!” Az is számít, hogy nem a tízgyermekes cigányasszony jön ide, hanem rengeteg idõs asszony, külföldiek is, mert ez irgalmas rendi kórház. Az alapszabályban benne van, hogy a BIK származásra, felekezetre tekintet nélkül mindenkit fogad, mindenkin segít. Lelkisegély-szol268

gálat van, ez hallatlanul nagyszerû dolog. Amerikából átjött egy megszállott orvos, gyászba esetteket, mûtét elõttieket õ és társai készítik fel. – És az orvos Gömör Béla hogy érzi magát? – 2002-ben adtam át az osztályvezetést. Ma is rendelek, csupa boldogság! Boldog, pedig nem járt a délutáni vecsernyékre. Az 1998-ban rendtaggá avatott Kozma atya, az irgalmas rend helytartója, majd 2000-ben a rendi kórház mindenható fõnöke ugyan hivatalosan nem közölte, csak finoman felhívta a figyelmet, hogy minden este fél hatkor vecsernyét tart a szépen helyreállított Szent István-kápolnában, aki ráér, és úgy gondolja, azt szeretettel várja… Aki elment és ott bólogatott az elsõ sorokban, az a nyáj tagja lett. Aki nem tartozott közéjük, azoknak nehezebb volt. *** A névtelenül már megszólaló sebészorvos elismeri: – Kozma Imre elõzetes fogadkozásai miatt is pikáns kérdés a BIK-ben a hálapénz. De az atya hatása nem múlt el nyomtalanul. A paraszolvencia nagyságrenddel kisebb, mint más helyen, jó néhány orvos pénzt egyáltalán nem fogad el. Itt etikusabb a helyzet, mint a legtöbb kórházban. A törvényi szabályozást teljes mértékben betartjuk, nem hiszem, hogy bárki kikötné elõre a hálapénzt, és haldoklótól vagy a rokonaitól sem fogadnak el semmit. Nincsenek rémtörténetek, reménytelen rákbeteget biztos nem mûtenek meg százezerért. De ha egy beteg utólag erõsködik, akkor elfogadjuk, fõképp, ha valami ajándékot akar adni. Orvosok és hozzátartozóik nekem ne adjanak pénzt, ajándékot se nagyon. Ezt kiterjesztettem a közalkalmazottakra is, egy csóró fiatal rendõrtõl sem fogadok el semmit. A vizitdíj szégyenletes lenépszavazása – írom, és amikor idáig jut elõolvasó barátom, megkérdi: „Kinek volt szégyenteljes? Ez a népszavazás, mint a népszavazások oly gyakorta, nem megjelölt tárgyáról, hanem a regnáló kormányról mondott véleményt. Tehát?” Szégyenteljes volt elsõsorban az Alkotmánybíróságra nézve. A kormány népszerûtlenségével maga a kormány is tisztában le269

hetett a közvélemény-kutatásokból, de a megbízásuk négy évre szólt. Az AB fals döntése segített a Gyurcsány-kormány megbuktatásában, és azt a képzetet is keltette, hogy a háromszáz forintos vizitdíj, vagy a vele párhuzamba állított hálapénz megszüntetése a reform. Pedig az jóval több ezeknél, akkor is, ha a paraszolvencia az egyik legnagyobb falatja. Szomorú tény, hogy lepergett húsz év érdemleges egészségügyi törvény, valódi reform nélkül. Dr. Repa Imre professzor szerint az „orvosok állnak minden változtatás meggátlása mögött … a szakma egyéni érdekeltségrendszereken keresztül mûködik, s ha neki a változtatás nem jó, akkor azzal szembemegy. Megtalálja a politikus barátot, megtalálja a politikus beteget, és elkezdi adjusztálni, hogy ezt ne így, ne úgy.”85 A nagy rendszerek – az egészségügy is – csak hosszú távú stratégia kidolgozásával reformálhatóak, ám két évtized kevés volt ahhoz, hogy a különféle kormányok – és ellenzékek! – erre ráébredjenek, és az ügyért együtt mûködjenek. Ráadásul akadt egy kóbor 300 Ft-os szikra, amellyel sikerült még milliókat bûntárssá tenni ebben az egész elrettentõ, és összességében szomorú históriában. – Ha a magyar orvosok többsége kiállt volna, mert emberiszakmai tisztessége azt kívánja, hogy gyógyító tevékenysége az új társadalomhoz illeszkedõ egészségpolitikai intézményrendszerben helyeztessék el, akkor a magyar egészségügy reformja már az Antall-kormány idején megtörtént volna – állítja 2010-ben Donáth László. Aztán a „szakmai ügyet” õ is társadalmivá bõvíti: – A reform nem kórház-privatizációt vagy az egészségbiztosítási rendszer átalakítását jelenti csupán, hanem azt a felelõs döntést, amely nélkülözhetetlen az egész társadalom morális megújításához. Az én drága szabad demokrata barátaimnak sem szívük, sem eszük, sem politikai érzékük nem volt ahhoz, hogy ezt fölismerjék. Persze a szocialisták között sem akadt senki, aki ellenpontozni tudta volna a koalíciós partner „hamis realizmusát”; és ez ennek a pártnak a szégyene. Nem hiszem, hogy ez százéves program. Inkább

Zivkovics Natália: Csõd szélén az egészségügy. Repa Imre: A valódi reformhoz pénz, ha az nincs, hatalom kell. Magyar Nemzet, 2009. augusztus 15. 85

270

az a kérdés, hogy lesz-e olyan – majdnem azt mondom: „Szent István-i” erélyû – államférfi, aki kijelenti: bár elõdeim eltolták, én nekiállok, és belemetszek. Az üszkösödõ végtagot vonszolja a test, és ugyan bele nem hal, de szenved a végtelenségig. Az egyház is, ha már belekerült e történetbe, tegyen meg mindent, hogy saját spirituális eszközeivel javítsa a kórházban ápoltak életminõségét. Legyen jelen. Õrködjék az ínségbe kerültek javán, hogy senkit ne alázzanak meg elesettségében. Ez a hivatása. Nem az, hogy az orvosoknak elõírja, mit imádkozzanak mûtét elõtt. A szívátültetés sikere sem azon múlik, hogy a mûtõben kereszt függ-e. Az Örökkévaló jelenlétének nem az egyház a feltétele. A Lélek ott fúj, ahol akar, szélnél szabadabban. – Sok igazság van abban, hogy az orvosok ellenállása megtört minden reformkísérletet – ismeri el Bálint Géza. – Azonban húsz év alatt egyetlen olyan elképzelés sem született, amely megoldotta volna az orvosok, a nõvérek, általában az egészségügy problémáit. Surján László kezében volt a marsallbot; az elsõ kormánynak kellett volna ezt rendeznie, mert késõbb egyre rosszabb lett a helyzet. Tisztességes megoldást a paraszolvencia kiváltására, illetve a fizetések rendezésére senki nem ajánlott. Nem a háziorvosok szabadonbocsátásával kellett volna kezdeni a reformot. Beleöltek egy csomó pénzt, hiába. A kórházakat kellett volna helyzetbe hozni, az ambulanciáikat megerõsíteni, hogy ott végezzék a járóbeteg-ellátást, és onnan menni lefelé, a háziorvosok felé. Ha a kilencvenes évek elején elkezdtük volna, és szisztematikusan haladunk, már a vége felé tartanánk. De mi ajtóstól rontottunk neki a hbcs-rendszer,86 a kétpólusú betegellátó rendszer bevezetésének is, az ágyszámcsökkentésnek is, a kórházak bezárásának is – mindennek, aztán torzó vagy még az sem lett belõlük, mert az ellenállás miatt visszakozni kellett. Kanadában a kórházbezárást húsz év alatt valósították meg, ennek láttam egy darabkáját. Két évtizeden át gyõzködték az embereket és az önkormányzatokat, míg 2002-ben

86 Homogén betegségcsoportok. A fekvõbeteg-ellátás finanszírozásában használt betegosztályozási rendszer.

271

Torontóban bezárták az utolsó kis húszágyas önkormányzati kórházat. A fizetések rendezését már emlegetni sem merik, az rémületes összeg. 2002-ben a Medgyessy-kormány mégis esztelenül odadobta a kalapjukba a bér felét. – Nem lehetett, és nem is kellett volna gyorsan fölemelni a fizetést, hanem fokozatosan rendbe rakni – folytatja Bálint Géza. – Abba nem lehet belekötni, ha tisztességesen megfizették volna az ügyeletet. Honorálni kellett volna a szombati, a vasárnapi, az éjszakai munkát, természetesen a nõvéreknek is. Nálunk nem lehet levonni az adóalapból a továbbképzés, a kongresszusok költségét, a szakkönyvek árát. Aki pluszban tudományos munkát végez, oktat, díjazni kellett volna tisztességesen. Okos premizálás mellett nem is kellett volna nagyon megemelni a fizetést. Aztán a járandóságokat be lehetett volna építeni a bérbe, és kutya keményen ellenõrizni a paraszolvenciát. Ezt már elkéstük. Ma már az lenne a megoldás, ha olyan fizetéseket kapnának, ami megfelel, mondjuk a brit–magyar GDP arányának. Ebbe nyilván a legtöbb orvos – na meg mindenki más is – belemenne, a nagy keresetûeket pedig bele kell kényszeríteni. Keressen a magánrendelésen, ahol keres is, de meg lehetne nézni, hányan adnak számlát a tizenöt-harmincezer forintos – félórás? – vizitdíjról. Az az ország, amelynek mûködését törvények szabályozzák, javarészt mégis „törvényen kívül” él. És nem csak az egészségügyben. Ez önmagában megérne egy misét, de maradjunk a témánknál.

Rendes libikóka Hová lett az a rengeteg pénz, amely egészen a rendi kórház megnyitásáig a levegõben röpködött? Az idõsebb vezetõ orvosok, fõorvosok csak legyintenek a kérdésre, akik pedig válaszolnak, kivétel nélkül szót ejtenek a kardiológiáról. Nekem az osztály említésekor legelõször dr. Kereszty Éva története jut eszembe: 272

– Egyik kedves barátom kórházba került Pesten, ahol profi ellátást kapott, de koronáriára átvitték a „szent ORFI-ba”, ahol rettenetesen kedvesek voltak vele, mindenki mosolygott, de amikor a szeretetszolgálat önkéntesei hússzor próbáltak tõle vért venni, visszasírta a kevésbé kedves rideg professzionalizmust. A koronáriát sokan Naszlady emlékmûveként emlegetik. A fõigazgató erre költötte el „a kórház összes pénzét” – szól a tájékozatlan, mégsem téves megjegyzés. Ez így persze pontatlan, de rejtelmes, mint annyi minden a BIK-nél. – Állandóan rágták a fülünket, hogy az intézetnek adóssága van, takarékoskodni kell, közben Naszlady miatt semmi pénz nem ért el hozzánk, minden fillér a kardiológia kiépítésére ment – mondja a nyugdíjas dr. Polgár József. – Nekiugrottak anélkül, hogy beillesztették volna a fõváros és az ország ellátásába. – Megértem, ha valakinek a saját szakmája a gyengéje, de amikor magasabb pozícióba kerül, annak az érdekeit kell képviselnie – véli Vogt dr. Eláruljuk elõre: Naszlady azt tette! – Ígértek számtalan fejlesztést, és amikor kérdeztük az atyától, mi lesz már, azt felelte: várjatok, ha elkészül a kardiológia, a havi százmillió tiszta haszonból nektek is jut, de végül ráfizetéssel indult – idézi fel Nemesánszky Elemér professzor. – Azt is eltitkolták, hogy a lízingszerzõdéssel mennyi idõre kötelezték el magukat. Évek múlva, az új fõigazgató egy, a Magyar Nemzetben megjelent válaszcikkébõl derült ki, csaknem egymilliárd forint ment el a kardiológiára. Emiatt kezdõdött az én belgyógyászati osztályom mélyrepülése. Mit tudhat a kórházáról általában a BIK személyzete, ha a fõorvosok is tájékozatlanok? – A fõigazgató mégis megcsinálta az ország egyik legkorszerûbb kardiológiáját, osztrák irgalmas rendi pénzbõl, igaz, a Magyar Kardiológus Társaság ellenére – állítja Nemere Gyula dr. – Ezt a pénzt a kórház modernizálására adták, Naszlady pedig ebbõl hozta létre a kardiológiát. – Az új kardiológia fõleg osztrák schillingbõl épült, de erre adták! – szögezi le az egyik legidõsebb nyugdíjas fõorvos, Betléri István. – Kitûnõ osztály, ám nemigen lett volna szükség ekkorára. 273

Az irgalmas kórház újrainduláskor gyakran elhangzott a rend jelmondata: „Janua patet cor magis”: „Kapunk tárva, szívünk még inkább.” Ám „látjuk”: a szájuk csukva. Kozma Imre, és részben már az új fõigazgató is szájzáras. Ez a BIK-menedzsment ragálya. Terveiket nem osztották meg a vezetõgárdával sem, pedig közösen a kardiológia is más lehetett volna, a hangulatról nem is beszélve. – A félelem némítja el a rendi gárdát? – kérdezem Oberfrank Ferenctõl. – Nagyon egyszerû ennek a háttere. Ezek az emberek úgy érezték, életük nagyszerû ajándéka, hogy részt vehetnek az egyedülálló intézet kialakításában. Keserûen szembesültek olyan dolgokkal, amelyek a súlyos csalódáson túl, már-már a meghasonlásig vitték õket. De ezt nem lehetett elõre látni. A többség igen rendes, szakmailag rendkívül komoly embernek hitte a fõnököket. Elég is ennyi, mert amit sejtek, nem lenne helyes elmondani. Ám az elképzelt ideáltól az atya nagyon messzire esett. Én újra és újra megpróbáltam beszélni vele is és Attilával is, ez alapján gondolom, amit gondolok. Ezzel együtt egészen kiváló osztályaik vannak. A kardiológia az ország egyik legjobbja, kollégáimat kezelték, nyugodtan rájuk bíznám magamat. – Egy évig volt a BIK fõmérnöke Mocsáry Pál. Mikor kijelentette, hogy Kozma atya nem tudja, mi kell egy kórházhoz, egy „talpas telefon” – besúgó – elszaladt az atyához, és máris az illetõ lett a fõmérnök – idézem fel buzdításul a történetet. – Valószínûleg kialakult a besúgórendszer – feleli Oberfrank. – Nem voltak tisztázva a szerepek, az atya éjszaka bejárt és ellenõrizte, rendesen takarítanak-e. Mindennel foglalkozott. A mostani igazgató derék fiú, de komoly bajok vannak, mint szerintem mindenütt, ahol az atya csinál valamit. Látszólag zseniális szervezõ, ám ezek iszonyatos kockázatokat rejtõ dolgok. De hangsúlyozom, a bécsiek komoly garanciákat vállaltak, és amíg az atya ki nem utálta innen õket, addig próbálták is teljesíteni. – Ön meg-, sõt kiismerte Kozma Imrét. Nem sejtette, hogy õ nem fog megtûrni maga mellett egyetlen karakterisztikus egyéniséget sem, legyen akár a világ legjobb szakembere? 274

– Lehetett tudni, hogy ez lesz a helyzet. Bár Naszlady erõs lojalitása az atyával szemben nehezen magyarázható. Nagy tekintélyû szakembernek ismertük. Mondhattam volna, hogy velük nem vállalom. De vállaltam. Utólag sok minden okosabbá teszi az embert. Kozma Imre pilótajátékot játszik, és nem lehet tudni, mikor-hol lesz vége. Kivételezett helyzete is fenntartja. – És ekkor az orvosdiplomás, volt magas rangú közhivatalnok partnerembõl váratlanul kibújik az egyházi neveltetés, és próbálja megértetni velem Kozma Imre „varázsát”: – Egy papnak olyan funkciója és hatalma van, ami másnak nincs. Meg kell erõsíteni az emberek hitét, hogy létezik bûnbocsánat, ami alapvetõ dolog a világban. Ennek közvetítése a papokra van ruházva. De attól, hogy ezt a hatalmat megkapta még nem lesz földöntúli lény. *** A kórház honlapja is dadogós (az ORFI-é szintén): a fejlesztések címszó alatt semmi sincs.87 Odébb számok a betegtalálkozásokról, a mûtétekrõl, az infarktusokról, de az idõpont hiányzik. Az elsõ negyedévben? Tavaly? De szólaljon meg végre a legilletékesebb, Naszlady prof. – A területi ellátás lehetetlen úgy, hogy nincs kardiológiai osztály, de még szakrendelés sem, miközben a halálozások felét szív- és érbetegségek okozzák. Mikor megkaptuk az ellátandó Pest megyei területet, azonnal fölhívtuk az osztrák rend figyelmét, ebbe csak úgy vághatunk bele, ha vállalják a kardiológiai osztály és járóbeteg-rendelés létrehozását. Talán az ország legszebb és legjobban felszerelt kardiológiáját létesítettük, amely rendkívül jövedelmezõen mûködik ma is. Azért indult nehezen, mert lassan épült ki a mûszerpark (ultrahangkészülék, hemodinamikai labor stb.) – Tehát osztrák rendi támogatásból készült a kardiológia osztály, a friss szívinfarktust kezelõ hemodinamikával, de az életveszélyes szívritmuszavarokat megszüntetõ elektrofiziológiai labora-

87 http://www.irgalmas.hu/web/guest/developments (utolsó letöltés: 2010. június 29.).

275

tórium már bátor bankkölcsönbõl és túlméretezetten – mondom, hiszen ha nehezen is, ki tudtam deríteni pár „titkot”. – Állítom, hogy az osztály az ország bármelyik kardiológiájával felveszi a versenyt. – Ám a kórház nem csupán kardiológiából áll! – De tiszta bevétele többszöröse pár százalékos részesedésének. És nem mindegy, hogy a vár melyik tornyán van a zászló? – Nem, ha a túloldalon már leomlottak a bástyák. A BIK újra és újra csüdig gázol a csõdben. A bevétel már jóval kevesebb, mint, amivel ön 2006-ban otthagyta a kórházat. Nem túl tisztességes 25 százalékkal kisebb fizetésért foglalkoztatni az amúgy is alulfizetett orvosokat! – A BIK jelen pénzügyeirõl nincs információm, ha az ember végleg elment valahonnan, oda ne járjon vissza – jelenti ki, aztán mégis folytatja: – A bércsökkentésért a bécsi irgalmas rend a felelõs, meg a kormány, amelyik a GDP kb. négy százalékát fordítja az egészségügyre. (Ez erõs túlzás: a legfrissebb ismert, 2007-es OECD-adatok szerint 7,4% ez az adat,88 amely ha egyedülállóan csökkent is, nem ennyire – P. Á.) – Van aki „az ország legszebb kardiológiáját” szakszerûtlen beruházásnak nevezi, a börtönszerû ORFI-Hiltonba telepítés, továbbá a mûtõ, a röntgen, a labor duplikálása, meg a folyosóra nyíló mûtõ miatt. Ha ne adj’ Isten tényleg rákényszerülnek az Árpád fejedelem úti épület eladására, elszáll vele a kardiológia is? Vagy ez legyen Kozma Imre gondja? – Fogalmam sincs, honnan szerezte ezeket a hamis és téves állításokat: „folyosóra nyíló mûtõ”, felesleges „duplikálások”, „Árpád fejedelem úti épület eladása” – egyik sem igaz. – A röntgen megvétele hiba volt, de információhiányból is fakadt – állítja Krokovay András, akinek gazdasági igazgatóként meghatározó szerepe volt abban, hogy 2001–2004 között sikerült kimenteniük a kórházat az elsõ súlyos krízisébõl, az ötszázmilliós

88 http://www.weborvos.hu/egeszsegpolitika/egeszsegugy_lassunk_szamok _moge/143241/.

276

hiányból. – A Nagyházba és az Árpád fejedelem útra is kellett röntgen, ám közben kaptunk egyet Bécsbõl, amelyre rengeteget kellett költeni, de a rend azt is kifizette. Amikor a másikat megrendeltük, még nem tudtuk, hogy kapunk is egyet. A gépek azért voltak drágák, mert DICOM rendszerû, korszerû digitális röntgeneket telepítettünk, ám az ún. foszforkereteket már nem tudtuk megvenni hozzá, ezért továbbra is csak filmre tudtak dolgozni. Elég lett volna egyetlenegy teljesen felszerelt készülék. – Szóval lovak húzzák a Mercedest! Van a kórháznak igazi menedzsmentje? – kérdezek rá. – Olyan nincs, amilyenre én is törekedtem, de Kozma atya nem találta meg bennem a neki megfelelõ embert. Az irgalmas rendi gondolat nagyszerû Kozma atyával, de nélküle is. Szerintem minden kórháznak „irgalmasnak” kell lennie. Ha a szeretetet vagy a szerelmet pénzért adjuk, azt másképp nevezzük. A gyógyítást nem szabad teljesen pénzfüggõvé tenni. Az irgalmasság számomra azt jelenti, hogy ha tudok segíteni a rászorulton, segítek, nem pénzért, hanem mert megtehetem – azért vagyok. Az egészségügyet nem lehet túlságosan elüzletesíteni, mert akkor a gyógyításba belevisszük az üzleti élet szennyét és mocskát is. A Kozma atyától kapott egyetlen „beszélõmön”, 2009 márciusában megérdeklõdtem: hová lettek azok az ezer dollárok, amivel mindegyik irgalmas rendi kórház megajándékozta õket? – Engem is becsaptak. Magyarországon tendenciózus kórházleépítés folyik, a rend többi tartománya vagy maga az irgalmas rend is csak akkor adna támogatást, ha a minisztérium garantálná, hogy fennmarad a kórház. Keresem a tekintetét, de most sem néz a szemembe, pedig látná a csodálatomat: milyen játszi könnyedséggel vesz minden akadályt. Nyilván õ is tisztában van vele, hogy jóval kevesebb kórházat zártak be, mint kellett volna, hogy a minisztérium nem számolhat fel egy rendi kórházat, sõt a püspöki kar sem! Ilyen garanciapapírt a rend nem is kért a minisztériumtól. És miért más garantálja a fennmaradást, és miért nem az õ munkájuk? – Kiapadhatatlan ígérgetései között ön a hûséges Kisida profot új sebészeti mûtõblokkal kecsegtette! 277

– Most készült el az új mûtõ! – feleli. – Hét-nyolc év késéssel; Kisida már hetvenhárom éves! Tudható, mennyi állami és egyéb támogatást kaptak eddig? – Semmi állami pénzt nem kaptunk, csak az OEP-támogatást az elvégzett munkánk után. (A BIK elsõ teljes évi mérlegbeszámolója szerint „a minisztériumi támogatás 309 millió Ft, amelybõl 100 m Ft felújítás, 200 m Ft adósság konszolidálás és 8,6 m Ft az országosan elrendelt egyszeri bérkiegészítés címén érkezett”. Az OEP-támogatás 1,7 milliárd forint volt.89 Vagy tizenöt pályázaton is nyertek, például a törökfürdõ felújítására háromszázmillió forintot.) – Az állam állítólag hárommilliárdért váltotta meg az egri kórházukat! – jegyzem meg, mire felnevet. – Hatszázmilliót ígértek, de otthagytam a tárgyalást, végül 1,2 milliárdot adtak érte, pedig ha csak a telket adjuk el, az ötmilliárd lett volna. Sajnálom, hogy elfogadtam a kártérítést, most, amikor látom-hallom, mi folyik az egri kórház körül. (Utalás a Hospinvest csõdjére– P. Á.) Az átszervezésre sem kaptunk állami támogatást – állítja. Mire jó ez a folyamatos mellébeszélés meg titkolózás nemcsak kifelé, hanem a kórházon belül is? – írom, de rákérdezni már nem volt módom. 2007-ben a kórházi ágyak számát csökkentették, összetételét az egyházi intézményekben is megváltoztatták. A BIK-ben az aktív ágyszámot 478-ról lefaragták 292-re (61%), viszont a krónikus jelentõsen nõtt (48-ról, 185-re 385%) – az összes ágyszám csak 40-el lett kevesebb. (Eszerint a krónikus ellátásban kellene erõsnek lenniük.) *** 2001-ben, az elsõ fejre álláskor Naszlady prof Krokovay Andrást hívta gazdasági igazgatónak; a harmadiknak egy év leforgása alatt.

89 A Budai Irgalmasrendi Kórház Kht. Mérlegbeszámolója és Közhasznúságú jelentése, 2001. Gránátalma, 2002. július 1.

278

Félmilliárd forint adóság eltakarítására kérték fel. Krokovay ekkor egy cég vezérigazgatója volt, és bár tiszteletet és megbecsülést érzett mind Naszlady Attila, mind Kozma Imre iránt, nem szegõdött rögtön a BIK-hez, elõször csak külsõ tanácsadóként vállalta a súlyos mandátumot. Tudta, menekülni csak elõre lehet. – Sokat tanultam azt atyától és Naszladytól. Az irgalmas kórházi munka erkölcsi iskola. Istenes Szent János azt hirdette: „Tegyetek jót, emberek!” Ha a rossz cselekedet elkerülhetetlen is – földi halandók vagyunk! –, az ember cselekedjen sokkal több jót, mint rosszat. Az egyház életében szokatlan ez a kevésbé dogmatikus szemlélet. Nekem célom lett, hogy naponta legalább három jót tegyek. Mindenkinek, Kozma atyának is vannak bírálható tettei – egy szerzetes megítélése szigorúbb –, de figyelembe kell venni: amit õ szerez, mind a rendé, a szegényeket és a betegeket szolgálja. – Majd hozzáteszi: – Ám a jó szándék kevés egy kórház vezetéséhez. – Ausztria közepén valahol leszereltek egy rendi kórházat, és Kozma atya szakmunkásokat küldött oda, hogy hozzák el, amit tudnak! – idézi fel Mocsáry Pál. – Hoztak nyolc darab háromszárnyas ablakot. Gyönyörûek voltak, csak hát… Megyek a raktárba, és nézem, mi van a földön a sarokban. Kis táskában három ultrahangkészülék vizsgálófeje. Ma hárommillió forintba kerül darabja. Laikusnak kincsesbányák ezek a budapesti szeretetszolgálati raktárak. Volt olyan gyógyszerosztó doboz, amiben még egy kis gyógyszer is volt… Voltak barna franciaágyak, be volt csavarva a gyári papírral, hogy ne sérüljön meg a dukkó rajta. De volt ott száraztészta is. Krokovay idején a talpra álláshoz a jövedelmezõ részlegeket kezdték fejleszteni, például a hemodinamikát (véráramlástani vizsgálatok), meghonosították a navigációs ortopédiai mûtéteket: folyamatos röntgenképrõl tájékozódva kis nyíláson, vagyis kíméletesebben, a beteget kevésbé terhelve rakják be a protézist. Minden fejlesztés elõtt – például a mûszer- vagy a röntgenpark kiépítésekor is – jövedelmezõségi számítást végeztek. A Naszlady, Kozma, Krokovay trió megfontolt garasoskodása révén két év alatt egyenesbe került a kórház. Ma már sajnos a hemodinami279

ka sem fizet olyan jól, mint régebben, és azt a rémhírt terjesztik, hogy a navigációs ortopédiai mûtéteket pedig drágasága miatt már nem is támogatja az OEP. Ezzel szemben az igazság az, hogy az OEP ugyanannyi támogatást fizet az egynapos ellátásra, mint a nagymûtétért, éppen a betegek érdekében. Õk csak azt határozzák meg, hogy egy kórháznak milyen szakmákat kell mûvelnie, és összesen mennyi pénzt kap, ennek az elosztását a kórház dönti el. A szakmai kompetenciát a szakma határozza meg. Az érdekeltség bonyolultabb kérdés. Az egészségügyi rendszer a betegellátásban érdekelt, a beszállítók a nagy ráfordításban, az orvos a paraszolvenciában. Ha félóra alatt elvégeznek egy mûtétet, akkor a hálaindex alacsonyabb, mintha nyolc napra befektetik a beteget, körbevizsgálják, ajnározzák. Az sem mellékes, hogy az egynapos mûtétek speciális tudást igényelnek, amit a tehetséges fiatal orvosok hamarabb tudnak elsajátítani. Az idõsebb orvos nem fogja azt mondani, hogy kérem, én ezt nem tudom, ez már nem az én világom. – Naszlady professzort azzal vádolják, hogy a kórház az összes pénzét, közel egymilliárdot saját szakmája, a kardiológia kiépítésére fordította. – Helyesen tette – feleli Krokovay. – A bécsiek benyúltak a zsebükbe, komoly összeget áldoztak erre, de támogatásuk pár százmillió és nem egymilliárd volt.90 A hemodinamikára az elsõ idõszakban nem volt OEP-szerzõdés, azért nem hozott pénzt. Fordulatot jelentett, hogy kapcsolatai révén Naszlady prof szerzett egynapi ügyeletet a fõvárosban. A hemodinamika negyven-negyvenöt százalékos jövedelme révén gyorsan megtérült a befektetés. Nem a beruházás volt a hiba, hanem a helyszíne. Nem lett volna szabad az osztályt a Hild-udvar közelébe építeni, de a rövid távú szempontok legyõzték az ésszerûséget. Nem kórházban gondolkodtak,

„…a fenntartó irgalmas rend akkor csaknem egymilliárd forintos beruházása a kardiológiai ellátás megteremtését eredményezte” – írta dr. Bene Krisztián fõigazgató és prof. Géher Pál osztályvezetõ fõorvos. (Biztosított a mozgásszervi szakellátás. Magyar Nemzet, 2007. augusztus 10.) 90

280

hanem az Árpád fejedelem úti új épületbe is akartak egy modern klinikai részt. Oda telepítették, holott a mûtõ, és a megfelelõ háttér adott volt a Nagyházban. Emiatt végül a kardiológiának két röntgenre, két laborra volt szüksége. Igaz, a fõépületben a szerkezeti átalakítás jóval többe került volna. Viszont a barkácsolt mûtõ drágábban üzemel. Amit nyertek a réven, elvesztik a vámon. Meg kellett duplázni több szolgáltatást is, jó pár részleget pedig beerõszakolni a csodás Hild-udvarba; nézni is rossz. – Az én osztályom mellett elfért volna egy 40–50 ágyas kardiológia – kínálja a volt orvos igazgató, Nemesánszky professzor a megoldást – utólag, és jobb híján a szerzõnek… – Nem kellett volna az Árpád fejedelem útján reumaosztályokat megszüntetni, falakat szétverni. Krokovay Andrásnak arra is volt gondja, hogy mi legyen a vidéki irgalmas rendi kórházak sorsa. A pécsi és a váci után az egrit és a pápait is vissza akarta szerezni, hiszen ki fog nevelõdni a kórházak üzemeltetésére képes gárda, és akkor hálózatban mûködhetnének, ahogy ezt a kölni társkórházban is látta, ráadásul az egri és a pápai házak értéke pár milliárd forint. A BIK vesztesége távolságtartásból, idegenkedésbõl, fennhéjázásból is fakad. A beilleszkedés, a munkamegosztásba létkérdés, ennek hiányában tartós eredményt az Atyaisten kórháza sem képes elérni. Akár az ördöggel is cimborálva be kellett volna – be kellene! – tagozódniuk az ellátó rendszerbe. Egy katolikus kórház az ördöggel? Krokovay András hiába hajtogatta: menjenek el az önkormányzatokhoz, állapodjanak meg Budapesttel, szerzõdjenek Pomázzal, Szentendrével… Ahogy a kardiológiának sikerült, az egész kórháznak is jelen kellene lennie az ellátásban. Lehetetlen helyzet, hogy a BIK-nek csupán Pest megye egy kicsiny zuga a felségterülete. Bár induláskor az urológia, vagy az ortopédia a legjobbak között volt Budapesten, ebbe a „sarokba” szorítva dolgoznak ma is. Ágálniuk kellett volna minden fórumon, közhírré tenni, mit tudnak, milyen mûszereik vannak, miképp bánnak õk a betegekkel. Ám a lobbizástól nemcsak az atya idegenkedett – egy pap a fullajtárok között? –, hanem a prof is. Egy vörös kakashoz nem ült be, de a kékhez, meg a sárgához sem. Derogált neki, gyûlölettel 281

gondolt rájuk, pedig sültgalamb-járatok csak a mesében léteznek. Bezzeg a Bethesda rárajzolta magát a fõváros arcára! Naszlady Attilának más a véleménye: – A tulajdonos, az Irgalmas Rend kötelezettsége lenne, hogy fedezze a kórház beruházási amortizációs költségeit, ám a bécsiek nem ismerik el a magyar törvények és a jogrend erre vonatkozó részeit. Ahelyett, hogy ezeket az összegeket megadták volna, a gazdasági igazgatók mûködését kifogásolták, és emiatt cserélõdtek olyan gyakran. Noha az elsõ teljes év (2001) 1,7 milliárdos bevételét az ötödik évben (2005ben) 4,1 milliárdra növeltük, mindez nem lett elég ahhoz, hogy bécsi fenntartói mulasztást pótolni tudjuk. Ha megadnák többéves, immár egymilliárd forintnyi tartozásukat, százmilliós többletünk lenne. – Arra nem lehet apellálni, hogy bármit teszünk, a rend – az Isten? – majd kisegít – fûzi tovább a gondolatait Krokovay András. – Az önkormányzati kórházak sem kapták meg az amortizációt, viszont egyformán pályázhatnak a fejlesztési pénzekre. Mikor pályáztunk, nyertünk is. Csak az életképeseket érdemes támogatni: segítségre csak az méltó, aki élni tud vele. Ha egy kórház nem tarja el magát, sõt nem képes az adományok befogadására sem, azon nem lehet segíteni. De hogyan tovább? Az okos ember, ha feltápászkodik, körülnéz, mibe kapaszkodhat, hogy maradhat talpon. Mibõl tud pénzt csinálni? Abból, amije van. Jól fizetõ, „divatos” gyógykezelésekbõl (fizio-, elektro-, lézerterápia, balneológia stb.) meg adottságaiból. A szépséges, Csipkerózsika-álmú Hild-szárny létével kínálkozik valami magasztosabb célra, különösen, ha kimentik a talpa alól Budapest talán legszebb – Veli bejrõl elnevezett – törökfürdõjét. Hild József épületébõl igényes négycsillagos szálloda is születhetne, és máris tódulhatnak a fizetõ betegek. A tervpályázatot Virág Csaba építészirodája nyerte. A pincegödörben raboskodó Veli bejt kiszabadították a fogságból. (Hild József lazán ráépítette házát a fürdõ egy részére.) Kárpótlásul, az 1570–71-ben épült fürdõ üvegvitrin ruhát kapott, hadd illegesse magát, hogy visszacsempésszék a budai Duna-part hajdani hangulatát, élõvé tegyék ezt az elfeledett, leginkább parkolóként, MDF282

piacként ismert zugot. Arról is ábrándoztak, hogy a Margit hídtól a Komjádi uszodáig hangulatos gyógysétány lesz. (Volt már itt kúrpromenádról szó!) Sõt a Császár fürdõ helyén lévõ öt lefojtott gyógyvízkutat is meg kívánták nyitni. (A 17-es villamos sínje alatt – vagy hetven éve hozzáférhetetlenül – egy timsós forrás található, amely fõképp nõgyógyászati betegségek, meg állítólag kolera gyógyítására alkalmas.) Veli bej fürdõje mellé, a hajdani „vendéglõi” terasz alá háromszáz fõs konferenciaterem került volna. Az udvarra díszburkolatot terveztek, és az elpusztult platánfák újraültetését. A János-forrás vizét az udvari ivókútnál kortyolgathatnák a vendégek, a felesleg padlóvályúban folyt volna a kör alakú burkolat közepén lévõ medencébe, hidegben temperálva az udvart. Az Antal-forrás vizét rúdra erõsített vödörrel merték volna fel az ivócsarnok galériáján szorongó (!) közönségnek. Kinyitották volna a Hild-udvar eredeti bejáratát, fölé reprezentatív, Dunára nézõ erkélyes lakosztályt terveztek. A skiccen gyógyvizes csobogók sora szerepelt, reprezentatív társalgó, presszó, cukrászda, igényes büféterasz, kilátással a fõvárosi Duna-szakaszra, az Árpád fejedelem úti hotelszárny emeletráépítéssel és még egy kétszintes konferenciateremmel gazdagodna. A részletek bõségét érzékelteti, hogy az új szállodának nevet is adtak: Granada – azaz gránátalma spanyolul, utalás a spanyol gyökerekre is (Istenes Szent János), ráadásul magyarul és más nyelveken is jól ejthetõ. Olyan szolgáltatások kínálatára is gondoltak, amelyek képesek a test, a szellem és a lélek egyensúlyának megteremtésére. Például testi regenerálódást szolgáló szépségkezelések (arc, test, kéz, láb, haj), masszázsterápia (svéd, thai, siacu, lomi-lomi), fitneszprogramok, sportszolgáltatások, személyi edzõ, tanácsadás, egészséges táplálkozás, egészségügyi állapotfelmérés… „Lélek-ügyben” például meditáció, relaxáció, jóga, tajcsi, kigong, stresszmenedzsment, fengsuj, vagy mondjuk „zennis” – zen és tenisz –, a labda nélküli teniszezés. Virág Csaba építészirodája mutatós csokorba gyûjtötte a BIK erõsségeit és gyengeségeit. Erõsség a tulajdonosi szerkezet, gyöngeség az ingatlanok leromlott állapota. Továbbá: önálló gazdál283

kodás, szemben elavult berendezések; természetes gyógytényezõk versus hiányzó kiszolgálóhelyiségek; a helyszín (fõváros, Buda) vs. a személyzet alacsony bér miatti motiválatlansága; a kórház mérete vs. a környezet zajszintje, a zsúfoltság; az irgalmas rend kapcsolatrendszere vs. az erõs függés az OEP-támogatástól; a történelmi, kulturális örökség vs. a turisztikai ismeretek hiánya; fürdõkultúra vs. a költségvetési gondolkodásmód; jó közlekedés vs. a munkatársak alacsony vállalkozó kedve; szakmai munka vs. a hiányzó kapcsolat a turizmus rendszerével. A Hild-udvar és a Császár fürdõ egészségturisztikai fejlesztésének tervvázlatát 2004 októberében hagyta jóvá Kozma Imre és Naszlady Attila – témavezetõ: Krokovay András szakközgazdász. – Elfogadott Széchenyi-tervvel hagytam ott a kórházat, amikor még csak a tervezés 23 millióját kaptuk meg, aztán a törökfürdõre nyertek háromszázmillió forintot. Az én elképzelésem az volt, hogy elõször a Hild-udvarban alakítsunk ki szolgáltatóközpontot, térjünk vissza az épület eredeti szerepéhez, amit a formája is sugall. A felújításra, a szállodarész bõvítésére elkészült a terv. Én erre kértem a pénzt, nem a fürdõre; ezt tudta az atya is. A felújítás bizarra sikerült. Nem vagyok építész, mégis utánanéztem a Veli bej fürdõ múltjának. Az oszlopcsarnokos, átfolyó vizû medencés fürdõrõl több szép korabeli rajz és részletes leírás is található. A mai fürdõ szintje is feljebb van az eredetinél. Megszüntették az oszlopcsarnokot, szakszerûtlenül létrehoztak három új medencét, a teljes átépítéssel ötven évre tartósították a történelemhamisítást. A mûemlékvédelem sem lehet jártas a turkológiában, hogy mindezt engedélyezte. Persze az eredeti rekonstrukcióhoz alapos kutatásra lett volna szükség. Rengeteg megvalósítható tervünk volt. Például együttmûködés a Kapás utcai rendelõvel. A proszektúrát egészségügyi szolgáltató központtá kellett volna átépíteni, a villamosfordulónál megnyitni egy szakrendelõ tömböt, és rajtuk keresztül integrálódni a II. kerületi ellátásba. A körzeti orvosok is rábírhatók lettek volna az együttmûködésre. Elképzeléseim között szerepelt az „Irgalmas Egészség Pláza”, amelyhez kapcsolódtak volna a Hild-udvarban 284

újraindított szolgáltatások. Az atya nem hajlott erre az ötletre. Terveinkhez hozzá szerettem volna kapcsolni a volt SZOT-üdülõ épületét, és a Széchenyi-tervet beadó munkacsoport már egy lehetséges felvonót is elképzelt ehhez az épülethez. (Nem ismerõs? – P. Á.) Fontos lett volna a hosszabb távú stratégia kialakítása. Annak idején a Marczibányi Alapítvány azért adta oda a fürdõt és a kiszolgálólétesítményeket, hogy a rend abból tartsa fenn a kórházat. A nonprofit mûködés nem azt jelenti, hogy nincs profit, hanem ezt, hogy a jövedelmezõ üzletág hasznát visszaforgatom az alaptevékenységbe. Ha nincs profit, vagy más célra fordítom, sérül a nonprofit logika, értelmetlen az áldozat. Ha létrehoztuk volna a tervpályázatban szereplõ konferenciaközpontot, a szállodát, ezek bevétele fedezte volna az alaptevékenység hiányát. – Mindezek ellenére tényleg azt mondta önnek Kozma atya, hogy elválnak az útjaik? – Azt. Erre azt válaszoltam, hogy a mi útjaink nem tudnak elválni, legfeljebb nem fogunk együtt dolgozni. Továbbra is tisztelettel és jó érzéssel gondolok rá. Függetlenül attól, hogy szerintem olyan területre tévedt, amihez nem ért. Tudatlanságból is lehet nagy bajokat csinálni. Kárt okoz a rossz menedzseléssel. Eltért a véleményünk arról is, hogy a kórháznak milyen irányba kell fejlõdnie. Ezek után nyilvánvalóan közös döntés volt, hogy eljövök, hogy ezt ki mondta ki elõször, részletkérdés. – Azért nem mindennapos ez a válás a félmilliárdos veszteség eltüntetése után! – Az atya búcsúmondatához azért is jutottunk el, mert amint gazdasági igazgató lettem, kevésbé hallgattak rám. A tanácsadót arra tartották, hogy figyelembe vegyék a véleményét, de az alkalmazott az beosztott. Hiába mondtam, hogy az elektrofiziológiát nem kellene megépíteni, rá se hederítettek, pedig hatvan beavatkozásnál kevesebbel ez nem jövedelmezõ, ennyi kvótát viszont képtelenség szerezni az országos ellátásból. Ez a presztízsberuházás indította el a kórházat újra a lejtõn. (Tomcsányi János osztályvezetõ fõorvos: „az ország 16 elektrofiziológiai laborja közül egyedül ennek a keresztény kórháznak nem engedélyezik, hogy újraélesztõ 285

készülékek beültetését is vállalhassák”91). A kapzsiság pedig lökött rajta még egyet. Nem akartam pápább lenni a pápánál, nem kívántam mûteni, de közgazdászként minden technológiát ismernem kellett, hogy jól dönthessek. Megnéztem az Országos Kardiológiai Intézetben és más hemodinamikát alkalmazó kórházban, hogy milyen beültethetõ eszközöket (sztenteket) és katétereket használnak. Nálunk ezek beszerzése a fõorvosoktól függött, és nagyon egy irányba húzott. Naszlady professzor segítségével versenytárgyalást írtam ki, és nem egy esetben darabonként 30–40 ezer forinttal olcsóbban kaptuk meg õket. Ezzel bizonyos körökben ellenségeket szereztem, akik panaszkodtak rám az atyánál, õ pedig nem védett meg a rágalmak ellen. Naszlady sem védte meg. Pedig biztos, hogy nem az osztrákok kérték a sikeres gazdasági igazgató menesztését. Krokovay megcsinálta „a fõigazgató osztályát is”, de a prof számára fontosabb volt az alázatos viszony az atyával. A fõigazgató és az „áldozópap” összedolgozott. Kozma Imrének magyaráznia kellett egyik legjobb emberük menesztését. És fogyott a fekete festék! Hamarosan távozott Naszlady is. Nem váratlanul, õ elõre bejelentette az atyának, hogy 75 éves korában visszavonul. Mikor bemutatkozott az utóda – noha Naszlady 75 éves volt, az ifjú pedig 36 – fölhúzódtak a szemöldökök. Hm! Gyermekorvos? (Nem sok idõ múltán Papp Lajos profnál infarktussal feküdt egymás közelében Naszlady és Kozma.) Abban az idõben, ha nekik esetleg eszükbe sem jutott, a BIK orvosai közül néhánynak a fejében alighanem megfordult: 120 orvos között egyetlen fõigazgatói tisztségre alkalmas sem akad? Kinevelni sem lehetett volna? A távozó Naszlady, de elsõsorban Kozma Imre arcul csapta a saját gárdáját, és 2006. július elsején a Bethesda kórház orvos-közgazdász gyermekgyógyászára bízta a BIK irányítását. Azóta folyamatosan romlik a kórház. Köztudott, hogy az egészségügyben nem egyedül a BIK tántorog a csõd szélén, ennek elle-

91 Joó István: Irgalmas gyógyítás magasfokon. [sic!] Magyar Nemzet, 2010. május 27.

286

nére „önkéntes” orvosi fizetéscsökkentés rajtuk kívül talán csak még egy helyen fordult elõ. Vajon dicséretes ez az önfeláldozás? – Ha valaki nem törekszik arra, hogy anyagi egyensúlyban legyen a kórháza, akkor ötvenötször elkérheti a fizetés negyedét, akkor sem jönnek egyenesbe – szögezi le Krokovay András. Abban egyöntetû a kórház vezetõinek az álláspontja, hogy kizárólag külsõ okok miatt hanyatlanak. 2006 végén például majd’ negyedével kevesebb gyógyító munkát pénzelt az OEP, mint egy évvel korábban: „Nincs mit tenni, tovább korlátozzuk a tervezhetõ mûtéteket, amivel tovább nõnek a várólisták. Várhatóan sok beteget értesítünk … az operációt jövõre halasztjuk. Mintegy 1315 százalékos elbocsátásra is kényszerülünk” – nyilatkozta Bene Krisztián.92 (Az éves adatok nem ezt tükrözik: tessék visszalapozni az OEP-támogatás mértékét tartalmazó táblázatra – P. Á.) A Magyar Nemzetben megjelent cikk szerint 2006–2007-ben óriási sérelem érte a kórházat, „ahogy a többi felekezeti intézményt is … Míg az állami kórházakat átlagosan 20, addig az egyházi kórházakat 30 százaléknyi aktív ágyszám csökkentésre kényszerítette a liberális egészségügyi tárca. [2007-ben a betegellátás egy százalékát adó egyházi kórházak aktív ágyszáma 34 százalékkal csökkent, az országos adat 26 százalék. A krónikus ágyak száma a felekezeti intézményeknél 48 százalékkal nõtt, országosan 35 százalékkal. Az össz ágyszám az egyházi kórházakban változatlanul maradt, az államiaknál 11 százalékkal csökkent93 – P. Á.] Az »ágyszám reform« mellett az ellátási területek elvétele is sújtotta az itteni reumatológiát. A korábbi egymillió ember helyett most csak 15 ezer tartozik ide. A három osztály közül az egyiket be kellett zárni.”94 A BIK weblapján az áll, hogy az OEP az évente kb. 400 M Ft értékû „sürgõsségi szívizominfarktus ellátásra” mindössze legfeljebb 80 M Ft-ot fizet, vagyis csupán az ötödét. Ennek ellenére ellátják a betegeket. Miközben itt a 20-30 százalékok röpködnek, idézzük

http://www.diagnozis.eu/hirek/tovabb-nonek-a-korhazi-varolistak.html. Forrás: OEP közérdekû adatok. 94 Joó: i. m. 92

93

287

a korábban közölt táblázatból, hogy a BIK OEP-támogatása 2006ban 3,6, 2008-ban pedig 3,1 milliárd forint volt. 2007-ben OEP-szerzõdés híján megszüntették a szemészeti osztályt. Bene szerint mindez „az úgynevezett egészségügyi reform” következtében történt, holott a legmodernebb eszközökkel ellátott, jó hírû egységrõl van szó. „Molnár Lajos korábbi miniszter személyesen ígérte meg a fõigazgatónak, hogy felszereltségére tekintettel ez az egyházi kórház is részesül majd az egynapos szemsebészeti ellátás pályázatából. Nem így lett; ellenben olyan magáncégek is kaptak a szóban forgó ellátásra kvótát – és vele egészségpénztári finanszírozást –, amelyeknek még csak telephelyük sem volt, nem hogy technikai feltételrendszerük.”95 Felháborító, ha valóban így történt. Azt mondják, hogy a fül-, orr, gégészetre kevésbé van szükség, ám azt meghagyták. Káosz lenne mindenfelé? Igen. Az egészségügyben azért is, mert a pergõtûzben a szocialista kormány nem mert bezárni sok felesleges kórházat. Ahogy fentebb már elmondták, mivel a BIK körzetében nincs igazán szükség az önálló kórházra, közel 40 százalékkal kevesebb gyógyító munkára kaptak szerzõdést, ezért a legtöbb osztályuk ágyszáma csökkent, és a rehabilitációs és krónikus ágyak száma már 180. (A 40 százalékot az OEP adatai cáfolják – P. Á.) 2008-ban egy amerikai katolikus lap beszámolt a BIK küzdelmérõl: „Kozma atya sokszor tesz – ahogy õ nevezi – »kolduló túrákat« az európai országokban, hogy pénzt szerezzen a kórháznak. 2006 novemberében járt Kanadában, és fontolgatott ilyen utat az USA-ba is, de erre még nem került sor. Mióta a kórház szembesült évi költségvetésének több millió eurós hiányával, délibábkergetésnek tûnhet az irgalmas kórház fenntartása, de nem a hit embere számára.”96 Emlékeztetnék rá, hogy 2000 áprilisában 912 dolgozót értesítettek arról, hogy az irgalmasoknál folytathatja a munkát, de ennél Uo. Crow, Ron: A Catholic Hospital struggles to survive in modern Hungary. The Roman Catholic Diocese of Colombus, 2008. április 13. http://www. colsdioc.org/Offices/TheCatholicTimes/LivingFaith/livingfaith041308.aspx. 95 96

288

százzal kevesebb emberrel kezdhettek. Kilenc év múlva hétszázötvenen voltak, a térítések csökkenése miatt további százötven munkatársuk elbocsátására kényszerültek, elsõsorban gazdasági területrõl, bár már orvosokat, sõt nõvéreket is küldtek el. „Április óta havi hatvanmilliós veszteséggel számolunk” – nyilatkozta a fõigazgató.97 (Az utóbbi években a BIK-ben az ágyak 80 százalékos kihasználtsága 50-60 százalékra, az országos átlag alá esett98 – P. Á.) 2009 novemberében az elõzõ évihez képest 18 százalékkal csökkent a BIK teljesítményvolumen-korlátja (a tvk határozza meg, hogy maximum mennyi gyógyító munkát fizet az intézménynek az egészségbiztosító) – közölte a Magyar Nemzet munkatársával Bene Krisztián fõigazgató. „Mint mondta: megdöbbentek a számok láttán. Mostanra ugyanis egyes osztályokon már kimerült a keret, azaz a további betegellátásért egyetlen fillért sem kapnak. Ez különösen aggasztó egyes szakterületeken, például a kardiológián, ahol sürgõsségi ügyeletet ad az intézmény. Az azonnali ellátásra szorulókat nem lehet elküldeni vagy várólistára tenni. De ha itt korlátlanul engedélyezik az ellátást, akkor a többi osztályon áll le a munka – tette hozzá.” A Magyar Kórházszövetség elnöke, Varga Ferenc szerint a döbbenet abból adódhat, hogy az intézményvezetõk egy része nem volt tisztában a finanszírozási helyzettel (köztük az orvos-közgazdász Bene? – P. Á.) és azzal a megállapodással, amit a kormánynyal kötöttek, amelyben kedvezõtlen változás is szerepel. Ugyanis a kormány két lehetõséget ajánlott fel: megmaradhat a korábbi szinten a teljesítménykeret, de akkor már most megkezdõdik a 2010-es terv, hogy a beavatkozások egységéért nem 146 ezer, hanem csak 140 ezer forintot fizetnek. A másik lehetõség az volt, hogy lecsökkentik a teljesítménykeretet, és akkor megmarad a 146 ezer forintos díjazás. A két rossz közül az utóbbit választották,

97 Elmer István: Gazdasági kényszer – beteg ember. Az irgalmasok kórháza és az egészségügy krízise. Új Ember, 2009. október 11. 98 Az OEP közérdekû adatai.

289

noha tudták, hogy ez azt jelenti, hogy kevesebb beteg ellátását fizetik, azaz tovább növekednek a várólisták, és még több kórház szinte csak a sürgõs esetek ellátását vállalja, a területen kívülrõl érkezõket pedig elküldi. Rácz Jenõ, a Veszprém megyei kórház vezetõje úgy nyilatkozott, hogy körülbelül öt százalékkal csökkent a teljesítménykeret országos szinten a hamarabb megkezdett 2010es finanszírozási évvel.99 *** Noha a törökfürdõ a mûemléki, régészeti vizsgálatok miatt csak 2010 tavaszára készült el, és állítólag a pályázaton nyert 300 millió forint háromszorosába került (ebbõl az egész környezetét is átépítették) még augusztusban is üresen állt. A megnyitást halasztotta, hogy a gyógyvizet túl drágán akarták nekik adni (minden föld alatti kincs állami tulajdon) ám ebbõl sikerült valamennyit alkudniuk. De akkor már eljött a kánikula, amikor nemigen kívánkoznak az emberek egy különleges termálfürdõbe sem. Mindent egybevetve, átok ül a budai idegenforgalmi vagy fürdõnegyed álmon. Húsz év alatt ahányszor csak felszikráztak az ötletek, hogy mit lehetne tenni az egymás sarkát taposó titkos kincsekkel, hamarosan bukott angyalok, töppedt álmok borították be a ligetet. A legidealistább Neumark–Dézsy-terv dús ötlet volt csupán a Nagykórházra építve, és körömfeketényi realitás nélkül. A kanadai Edgar Sarton legalább ötvenmilliárdos, húszéves terve a Margit-szigetre vezetõ fahídjával és föld alá levitt forgalommal csupa merészség. Megvalósításához csak Kanada hiányzott. Nem a gazdagsága, hanem a szemlélete, a távlatokban gondolkodás képessége; olyan államférfi – na, jó, legalább egy szál politikus –, aki bele mer vágni akkor is, ha sejti, hogy utóda lehet, hogy galambdúcokat fog ácsoltatni a fahíd deszkáiból. A Virág építésziroda rátapintott a lényegre: az évtizedek óta befürdõ negyedbõl csak akkor lehet valami, ha az irgalmas kór-

Zivkovics Natália: Megdöbbentek a kórházvezetõk. Magyar Nemzet, 2009. november 25. 99

290

háznál nagyobb egységben gondolkodnak. A Frankel Leó utca mentén található páratlan intézmények – Budai Irgalmas Kórház, ORFI, Lukács Gyógyfürdõ, Komjádi Sportuszoda és a Császár Szálloda – érdeke hogy közösen lépjenek föl az egészségturizmus, illetve a szabadidõipar piacán. Ilyen esetben az együttmûködés jóval hatékonyabb, mint a versengés. Az utóbbi értelmetlen is lenne, hiszen a szereplõk jobbára eltérõ szolgáltatásokat nyújtanak, épp a sokszínûség az erejük, hogy mások a pácienseik, a vendégeik. Egy sportuszoda, egy szálloda, egy mûemlék-gyógyfürdõ és két egészségügyi intézmény együttese egy világváros közepén egyedi felállás. Kihívó lehetõség. *** 2005. augusztus végén a Házi Patika megnyitotta BIK-fórumát: „Ha Ön vagy hozzátartozója az intézmény betege volt, ebben a topikban értékelheti a kórházról szerzett benyomásait … értékelése is elõsegítheti a kórház hatékonyabb, színvonalasabb munkáját.”100 Két ápolónõi üzenettel indultak a bejegyzések: „Aki itt fekszik, és évek óta visszajár, az nem lehet rossz hely [sic!]. A II reuma osztály orvosai, és nõvérei kiváló munkát végeznek, és nagyon kedvesek a betegekkel. A betegek mosolyognak, és szeretnek itt feküdni.” Két hónappal késõbb „kovacs laszlo” figyelmeztette is a hölgyeket: „Nem kellene ennyire népszerûsíteni magukat…” Novemberben „somikati” felvételi megpróbáltatásait írta le. Elõször fel kellett caplatnia a III. emeleti ortopédiára. Kiakadt, hogy több hete nem mûködik a fõ lift, és állítólag jó ideig nem is fog, abban a kórházban, ahol rengeteg mozgássérült fordul meg. A felvételhez vissza kellett menniük a földszintre, onnan pár perces ügyintézés után ismét fel a harmadikra gyalog, vagy a messze lévõ másik lifttel. „A harmadikon kb. 8-an voltak, és lassan ment a sor. Mikor rendezték a papírjaimat, mehettem a II. emeletre, mert az osztály ott van. Én még jól tudok mozogni, de a többség, még a másik liftig is nehezen vonszolta el magát. Azt sem értem,

100

http://www.hazipatika.com/forums/messages?ftid=744.

291

hogy ahol tíz éve mûködnek számítógépek, miért ilyen bonyolult a bejelentkezés. Egyébként a nõvérek, orvosok jók, kedvesek, segítõkészek, de mire odaér az ember, már alig él. Ja, és azért tudom ezt most megírni, mert betegszabadság miatt elnapolták az én kis mûtétemet.” 2005. 11. 07. Orrpolipmûtét után „Carrie” elégedett az orvosával, a nõvérekkel. „A WC-ben csótány (vagy legalábbis kétkörömnyi fekete bogár, nem tom mi más lehet), WC-papír nincs. De gondolom ez máshol is így van.” „p.edit” egy napot töltött az ortopédián. A kórház tényleg „lepukkadt”, de tiszta. A személyzet kedves, mosolygós, segítõkész. „Nem éreztem magam egy pillanatig sem kiszolgáltatottnak. Ja és az orvos nem várt el pénzt. (Én meg nem adok, mert úgy gondolom, ezért kapnak fizetést. Azt megértem, hogy keveset keresnek, de nem az én gondom ezt megoldani. Én sem kapok senkitõl hálapénzt, ha kedves vagyok, vagy megteszek valamit, ami egyébként a munkakörömbe tartozik. Pénzügyes vagyok egy kft-nél.)” 2005. 12. 03. „zsuzsa-040”: „A kórház nevét Irgalmatlanra változtatnám. Apám csütörtökön bekerült a kórház belosztályára. A lepukkadt jelzõ dicséretnek számít. Pénteken 10 órakor az infúzió bekötése után 10 perccel meghalt. Én vidéken voltam, vasárnap vittem kis motyóban a szokásos ebédet. Apámat nem találtam. A nõvérek segítségét kértem, akiknek nem tetszett, hogy zavarom õket. Hümmögtek, majd találgattak, lehet, hogy hazament hétvégére, lehet, hogy sétál, lehet, hogy elvitték az érsebészetre. Kb. fél óra múlva találtak egy doktornõt, aki közölte, hogy meghalt. Telefonszámom a tárcájában, a fiókban, a bõröndben és az adatlapján megtalálható volt. És persze senki nem tudott semmit, senki nem dolgozott, amikor meghalt. Hát ennyit az irgalomról.” 2005. 12. 04. Ekkor kezdõdött „steril” pontokba szedett kórházi története. Néhány hete került be dr. Kisida Elek sebészeti osztályára egy kisebb mûtétre. „1. Az osztály dolgozói csak betegségeket gyógyítanak. A betegekkel kizárólag fizikai kontaktusba kerülnek. Csak betegség van, beteg ember nem létezik. Orvosilag ettõl még 292

kitûnõ munkát végezhetnek. Jómagam úgy érzem, gyógyultan távoztam. 2. Mûtét után a betegek órákig felügyelet nélkül hagyva, infúzió lecsöpög, a beteg magára hagyva. 3. Mûtét után néhány órával a beteg fájdalomcsillapítót kér. Csönget… a nõvér türelmet kér. Több esetben egy-két óra múlva kapja meg a fájdalomcsillapítót. 4. Az orvosok, nõvérek nem ismerik az ajtót. Az ajtó kipattan, villany felkapcsol, munkát elvégez, elvonul, az ajtó tárva nyitva, a folyosóról érdeklõdõ civilek tekingetnek. A beteg kikászálódik, ajtót csuk, villanyt olt. Késõbb kezdõdik elölrõl. 5. Mûtét után három nappal a kacsát magam vittem ki. Közben számtalan vizit fõorvos urakkal, takarításokkal, több nõvéri mûszakkal. 6. A WC, fürdõszoba ablaka állandóan nyitva (november van) a dohányzók miatt. Két fülke. Takarítás csak délelõtt. Kora délután véres lett az egyik, másnapig úgy maradt. 7. A folyosó felmosása közben ellentmondást nem tûrõ hangon: »A folyosó szélén tessék közlekedni!« 8. A fõtt ételek és teák kritikán aluliak. Kizárólag a reggeli és vacsora zsömléjét nem tudják elrontani. Még egyszer szeretném leszögezni: akikkel találkoztam, mind gyógyultan távoztak. A mûtõben kedves aranyos emberekkel találkoztam. Mindent megtettek azért, hogy gyorsan és gyógyultan távozzak a kórházból, de a körülmények KATASZTROFÁLISAK.” 2005. 12. 04. „lados”: „A II. sz. reumatológiát leszámítva az osztályzat egyes alá. Azzal, hogy visszaadták a kórházat az Irgalmas rendnek, tönkre is tették, beleértve az ORFI-t is.” Másnap ismét elõkerült az apja halála miatt elkeseredett „zsuzsa-040”: „Teljesen egyetértek az elõttem szólóval. Rozsdás, kopott, koszos, elnyûtt, igénytelen, gusztustalan minden. Szerintem a 17. században is így nézhetett ki. A nõvérek, a takarítószemélyzet gépies, durva és szinte sértésnek veszik, ha megszólítjuk õket. Az orvosok szintén. És halálszag mindenütt.” Bár a topic a betegeké, a „sebesz” nem állta meg szó nélkül: „Ez most egy nem elfogulatlan vélemény lesz, fõleg »steril«-nek szól. 1. A kérdés: mi egy kórház feladata? Szerintem a betegek gyógyítása. Amint írja, Ön meggyógyult, akikkel találkozott, azok 293

is gyógyultan távoztak. Miért hát e cinikus hang? 2. Beteg mûtét után felügyelet nélkül hagyva: sajnos nem ültethetünk minden operált beteg mellé egy nõvért (napi 5-8 beteg, nem számítva az ambuláns mûtéteket). De legyen nyugodt, minden szorosabb obszervációra szoruló betegre jut figyelem. Az infúzió magától is lecsöpög, a korszerû tasakokból nem jut levegõ a vénába, és ahogy az egy szál osztályos nõvér hozzájut, le is zárja. 3. Biztosan az is elõfordul, hogy a beteg nem azonnal kapja meg a fájdalomcsillapítót a nagy leterheltség miatt, de nem jellemzõ. 4. Ajtót nem ismerjük? Épp az elõbb hiányolta a mûtét utániak felügyeletét. A száguldó nõvér így legalább egy pillantást tud vetni a fekvõ betegre. Villany? Sötétben nehéz vizitelni, észrevenni, ki sápadtabb a kelleténél (pl. kivérzés miatt), ki sárgult be stb. 5. A kacsa-dolgot nehéz elhinni, de ha így van, sajnálom, igyekszünk erre is figyelmet szentelni. 6. WC: valós probléma. Sajnos nem tudjuk megakadályozni a dohányzást, sõt, azt sem tudjuk elérni, hogy legalább a kijelölt helyig elmenjenek. Ügyeletes takarító fizetését nem teszi lehetõvé a finanszírozás. Ha nõvérek hozzájutnak, magánszorgalomból rendbe teszik a WC-t. 7. Miért olyan nagy kérés, hogy a folyosó szélén közlekedjen? Ha pont abban a 10 percben kell a folyosón járnia, ennyit talán ki lehet bírni. 8. A tea tényleg pocsék, én 12 éve iszom. Otthon kompenzálok. Kaja? A hozzátartozók javíthatnak a beteg helyzetén. Tudom, hogy ez nem megnyugtató válasz, de a finanszírozásra kell hivatkoznom. Az OEP kb. 200-300 Ft-ra kalkulálja a napi élelmezést. Végezetül: szomorúan láttam, hogy több ilyen lesújtó vélemény mellett nem nyilatkoznak az elégedettek. Megnyugtató csak az, hogy az osztályon mindenki számára hozzáférhetõ Betegek Könyvében fordított az arány. Oda azok írnak, akik még nem tartoznak az e-generációhoz. Betegeink döntõ többsége.” (Ám a Betegek Könyve nyilvános, az internetes bejegyzés nem. A Gránátalma szívesen közli a másik bejegyzéseket. Például a sebészeten „példaértékû hivatástudattal átszõtt felkészültséget és odaadást tapasztaltam, amikor Dixon szerinti rezekciós mûtétet hajtottak végre rajtam” /Torday László/. Egy névtelen beteg javasolja, helyezzenek el minden ágyhoz „katolikus kiadású 294

/Békés–Dalos fordítású/ Újszövetséget… Döbbenetesen hiányzik a falakról a kereszt – ne fekete, az gyászos”.)101 2005. 12. 08. „lussye”: „Nagyon méltánytalannak tartom, hogy csak a rossz tapasztalatot szerzett betegek véleményét olvashattam. Édesapámat, sógoromat, barátnõmet itt operálták és mindannyian gyógyultan, megelégedetten távoztak. Remélem, az ilyen körülmények között dolgozó orvosoknak és ápolóknak nem megy el a kedvük a gyógyítástól.” „pandora27”: „Korom ellenére évek óta szívdobogásaim voltak, amelyet eddig mindenhol pániknak tudtak be. Toldy-Schedel Emil doktor úrral tudtam elõször hosszabban beszélgetni a bajomról. Itt a kardiológián vizsgáltak elõször olyan mûszerekkel, amelyek segítségével végre sikerült kideríteni állítólagos pánikom valós okát. Ezek után szívkatéteres ablatioval egy héten belül megoldották ezt a négyéves panaszt, amely azóta sem tért vissza. Bár az étel és a WC-k csapnivalóak, a nõvérek és az orvosok tudással és értéssel kezeltek engem és szobatársaimat is, akik közül többen hasonló kálvária után kerültek ide. Sok kórházban vizsgáltak már, de itt beszéltek velem elõször partnerként. Szeretném, ha több ilyen orvos lenne az országban.” 2006. 01. 12. „belabacsi”: „Kilencedikétõl voltam a Budai Irgalmasrendi Kórház Kardiológia 208/3 sz. »lakója«. Mivel komoly beavatkozás várományosa voltam, e fórumon tájékozódtam mi vár rám, kikre bízom az életemet. Bár ne tettem volna! A sok lesúlytó [sic!] vélemény valóságtartalmát vitatom és a kórtermi betegtársaim hozzájárulását is bírva, határozottan visszautasítom! Sajnálom, hogy a »sebész« védi a Kórház becsületét. Dr. Úr! Nincs rá szükség! »Betegtársaim«, akikre váratlanul szakadt a demokrácia! A szólás szabadsága az a jog, mellyel élni kell. Visszaélni vele szerintem betegemberi tulajdonság, melybõl a gyógyulás a még oly kiváló Budai Irgalmasrendi Kórháztól sem várható el.” „heeelga”: „Én még csak 15 éves vagyok és most volt életem elsõ

101

Centenáriumi Évkönyv, 168–169. o.

295

mûtéte, most feküttem [sic!] életemben elõször kórházban! Csütörtökön bekerültem, mert nagyon fájt a hasam és megvizsgáltak és mondták, h megkell [sic!] mûtsenek mert vakbélgyulladásom van. Nagyon megilyettem. [sic!] Az egyik nõvér bevitt az egyik szobába, ahova fektettek és vért vett. Nagyon kedves volt és óvatos és mindent elmagyarázott. Utána már este, bejött egy mûtõs az ággyal és õ is kedvesen mondta, h vetkõzzek le tejjesen. [sic!] Mindenki azon volt, hogy ne idegeskedjek, az altató orvos mesélt, h neki is van lánya. Picit megnyugottam. [sic!] Bevittek a mûtõbe és az infúziót rám akarták kötni, de sajnos nem találták a vénám. Kidurrant, de bocsánatot kértek. Nem izgultam elaluttam [sic!] és megmûtöttek. Utána is kedvesek voltak és segítettek mindenben. Ha hívtam a nõvért, akkor jött és segített és nem vágott fejeket. Én nagyon jól éreztem magam. Amikor el kellet jönnöm, olyan volt mintha egy táborból jönnék haza. Teljesen megszerettem ezt a kórházat, és ha valami bajom lesz biztos, h oda fogok menni. Köszönöm szépen mindenkinek. A takarítók minden nap takarítottak délelõtt. 2 szobának közös mosdója és zuhanyzója volt és tiszta. Az ennivaló az nem volt a legjobb, sõt eléggé rossz volt, de arról nem tehetnek, h nincs pénz. Én jól éreztem magam, amenynyire lehet egy kórházban. Köszönöm. Üdv: Helga.” 2006. 10. 10. „papillonia”: „Másfél éve történt, de élénken él bennem a mai napig, amit a BIK belgyógyászatán a nagymamámmal mûveltek. 91 éves korában, átmeneti gyengeséggel és zavartsággal vitettük be egy mentõs barátunk segítségével. Egy órát várattak minket, addig Õ egy tolószékben ült. Az ügyeletes orvos nem akarta felvenni, végül egy röntgen után, a szívnagyobbodásra hivatkozva mégis megtette. Három napot töltött a belgyógyászaton, kapott infúziót, gyógyszereket, szépen rendbejött. A negyedik napon már újságot olvasott az ágyon ülve. Másnapra ígérték, hogy kiengedik. Mivel az ágyak magasak, a szélén ülve nem ért le a lába. A nõvér látva ezt, odaszólt neki: »aki a lábát lógatja, az kimehet pisilni«. Õ el is indult, de mivel csak járókerettel tudott menni, az meg nem volt az ágy mellett, lecsúszott és beverte a fejét. Két napig élt még ezután, egy napot már eszméletlen állapotban, majd ott a kórházban, egy sima kórteremben, paravánnal 296

elválasztva a többi betegtõl, intubálva, de nem lélegeztetve (!!!) halt meg. A nõvér ezután elnézést kért az édesanyámtól. Kizárólag anyám kérésére nem pereltük be a kórházat – féltette az idegrendszerünket…” 2006. 10. 23. „harom_nover”: „Mint Istenekhez szólunk hozzátok politikai mindenhatók. Nézzetek le ránk, Egészségügyi szakdolgozókra. Lássátok meg nehézségeink, lássátok meg értékeink. Ne sújtsatok, reformoknak nevezett megszorításokkal. A betegellátás veszélyben van. A betegeinknek nem tudunk enni adni… A betegeinknek nem tudunk gyógyszert adni… A betegeinknek nem tudunk jó szót adni… A nõvérek munkája, értéke, becsülete elveszik. Visszaélnek az elhivatottságunkkal. A Szakdolgozói Kamara: vak, süket, néma!” 2006. 10. 26. „papillonia” ismét: „Ezt rossz helyre címezték! Ez az értékelõ és nem a panaszfal!” 2006. 10. 31. „lpdns”: „utókezelésen feküdt itt nagymamán egy nagyon nagy érmûtét után, teljesen legyengülve, egész életét szinte kórházakban töltötte, és külön kórházkasszája volt, amit a nõvéreknek és orvosoknak osztott szét a 30e. forintos nyugdíjából, de mindig mindenki kapott, aki törõdött vele. Az egyik lába szintén érszûkület miatt le volt már amputálva, nemrég mûtötték nagy fájdalmai voltak nehezen mozgott és 40 kiló volt. Az egy dolog, hogy ellopták a mobiltelefonját, de egyik este az éjjeles nõvér odahajította neki a lavórt, hogy mosdjon meg, mert van neki két keze. Eközben, tehetetlensége következtében leesett az ágyról, kifordult a csonkja, ami egész hátralévõ életére még kegyetlenebb fájdalmakat okozott. A folyosók olyan büdösek mintha egy retkes vécén lennénk, így esznek a betegek, saját ürülékükbe fekszenek, néha-néha rájuk néz egy nõvér. Egyetlenegy nõvérke, aki ugyan lassú volt, de megsimogatta a betegeket, tízszer megkérdezte jól van-e, tud-e valami segíteni. Volt, akinek felolvasott, a hozzátartozókkal is nagyon kedves volt. Majd kiderült felmondás alatt áll, mert nem elég hozzáértõ a munkájában. Legalábbis neki ezt mondták. Feküdt még itt több hozzátartozóm is, náluk sem volt más a helyzet. Az édesapám majdnem meghalt egy rutinnak számító 297

epekõmûtétbe, mert az aneszteziológiai vizsgálatok hiányosak voltak és allergiás reakciót kapott az altatókoktéltól, és leállt a szíve mûtét közben. Késõbb sikeresen megoperálták máshol…” 2006. 11. 08. „bernike79”: „Nagynénémet egy hete küldték be hólyagdaganat gyanújával az urológiára. Ez egy csütörtöki nap volt, tehát feltételeztem, hogy azon a héten már nem történik meg a mûtét, de azt mondták, majd hétfõn. Hétfõn azt mondták, majd kedden, kedden azt mondták, hogy szerdán 100%. Ma, azaz szerda reggel megkapta a beöntést, lement neki 2 zacskó infúzió, egész délelõtt várt, izgult, majd délután kettõkor közölték vele, hogy bocsi, ma sem fért bele! Lehet, csak nekem furcsa ez a helyzet, de mivel kisnyugdíjasról van szó, nem tömte senki zsebét, és nekem gyanús, hogy esetleg ezért kerül hátrányba. Megértem, hogy kevés a pénz, sok a munka, de ha nem érez felelõsséget egy orvos a betege iránt, akkor inkább ne menjen orvosnak!” 2006. 11. 09. „papillonia”: „Kifelejtettem egy »lényeges« momentumot az októberi hozzászólásomból. Mialatt a nagymamám a kórházi ágyon haldoklott, anyámmal mellette álltunk. Hozzánk lépett egy hölgy, civilben, bibliával a kezében. Azt mondta, imádkozik a haldoklóért. Valószínû, hogy nagyon randán nézhettem rá, mert gyorsan távozott. Ha addig nem kaphatott megfelelõ törõdést, a halála órájában nekem ne jöjjön oda senki sem a keresztjével, sem a bibliájával szenteskedni! Addig kellett volna vele foglalkozni, amíg volt esélye!” 2007. 02. 03. „egyzizzenet”: „A kórház betege vagyok, ma hétvégi szünet. Mindenki nagyon figyelmes és kedves. Az orvosok, nõvérek nagyon jók. Kár, hogy kevés pénzbõl gazdálkodnak (így a liftek többsége már leállított), többet érdemelnének.” 2008. 06. 02. „FrKornel”: „Én örülök annak, hogy ez az oldal létrejött, mert nem csak negatív véleményeket olvashat az ember. Ismerem az otthoni helyzetet, és ezen az úton szeretném megköszönni minden dolgozónak a munkáját. Egyébként én szerzetes vagyok, és a rendünk azon dolgozik, hogy a BETEGEK helyzete jobb legyen. Az elmúlt öt évben sok fejlesztés történt (WC és így tovább). Minden kedves betegünknek mielõbbi jobbulást és min298

den kedves dolgozónknak kitartást és sok örömet kívánok szeretettel: Fr Kornéliusz Unger.” (A Bécsbõl jött magyar rendi pap hónapokig feküdt a belgyógyászaton és nem fizetett. Végül kiállították neki a számlát, és egy év múlva törlesztették a háromszázezer forintot – P. Á.) 2008. 10. 05. „petera44”: „A kórház kardiológiai osztálya, a »második édesapám«, két éve új életet kaptam tõlük. Azt a végtelen türelmet, kedvességet, empátiát, amit ott, akkor (és azóta is) tapasztaltam, még soha, sehol nem láttam. (64 évem utolsó negyedében sajnos, sûrûn kellett egyebeket is tapasztalnom). Pár napja jöttem haza, és megint csodálattal kellett tudomásul vennem, hogy az orvosok »csúcson« vannak, mindent megtesznek értünk, a szakmájuk becsületéért! KÖSZÖNÖM! A nõvérek túlterheltsége viszont (hogy valami rosszat is mondjak) szinte katasztrofális! Nincs idejük a mozgásban korlátozott, »bénultságra« ítélt betegeknek egy kacsát behozni, a 12 órás munkaidejük alatt, szinte egyfolytában futnak, valószínû, az empatikus képességük emiatt csökkent.” 2009. 09. 18. „olgika40”: „Mikor ebbe a kórházba kerültem infarktussal, megköszöntem a jó Istennek. Meglepõdtem azon, hogy itt a beteg az elsõ, az orvosokkal lehet beszélni, kérdezni, a nõvérek mosolyognak, és minden zokszó nélkül ellátják a betegeket. Itt mindenkinek van egy jó szava az emberhez. Én azt hittem, hogy ilyen nem létezik, de hál’ Istennek van még.” Megismételném itt Betléri István dr. hitvallását: „Magot kívántunk vetni, hogy a szétzüllött egészségügyben megmutassuk: így is lehet!” Maradva a hazipatika.com weblapon 2009. október 1. és december 31. közötti szavazáson 4100 internetezõ az orvosi ellátás szempontjából a harmadik helyre sorolta a BIK-et 182 kórház között. Ám egy ilyen felmérés szakszerûtlen, a kevés szavazó miatt még pongyolább, mint a televíziós szavazások. Nem lehet reprezentatív, nem tükrözi a lakosság – a kórházban ápoltak? – összetételét, nem ismeretes, hogy milyen korúak, hány helyi tapasztalatú beteg vagy hozzátartozó stb. szavazott. Egyébként a szóban forgó 2009-es „Év kórháza” rangsorban a BIK az ötvennegyedik, 299

a Budapesti Szent Ferenc Kórház sereghajtó, a 174-dik, a zsidó Szeretetkórház az utolsó, a 182-dik – az ORFI-ra nem érkezett elég szavazat. 2008-ban a Kardiológiai Központ lett elsõ ebben a komolyan nem vehetõ szavazásban – ezerrel kevesebb személy (?) véleménye alapján –, a Bethesda kórház a második, és az Onkológiai Intézet volt a harmadik. – Elég egy istentiszteleten megemlíteni, hogy mondjanak véleményt õk és ismerõseik is a kórház munkájáról – állítja egy ifjú rezidens –, és máris pár százan klikkelnek hálából az orvosukra. De az internet magányában akár a személyzet is szavazhat a kórházára, saját szakmájára, egy-egy személy akár százszor is. Visszatérve a kritikákra: a „sebesz” próbálta védeni a mundér becsületét. Hatásosabbak lettek volna a szavai, ha beazonosítható, durva hibánál megnyugtatták volna a betegeiket, hogy elítélik a történteket, és megbüntették, elbocsátották a vétkest. Egyébként ezeknek a „jeligés” bejegyzéseknek gyaníthatóan többségében kideríthetõ a beteg és orvosainak, ápolóinak a személye. Túlságosan azért ne rázzuk az öklünket! Tragikus esetek sem csupán az „irgalmatlanoknál” fordulnak elõ. Szinte mindenhol akadnak gyönge orvosok, gondatlan ápolónõk. Kisebb-nagyobb mértékben mindenféle hazai intézményre jellemzõ a hozzá nem értés, a hanyagság, az önzés, a teszetoszaság. Szerencsére, a pártok, a politikusok, a parlament, az Alkotmánybíróság melléfogásain nemigen múlnak emberi életek – csupán a mindennapjaink, és generációk sorsa. De ne csak a betegekrõl essék szó. A „jó szellemiségû keresztény kórház” több esetben is irgalmatlan volt a saját embereivel szemben. Vogt Ferenc fõorvos nyugdíjba zavarását egy küldönc kézbesítésével már említettük, azt is, hogy ugyanakkor az ORFI aranygyûrûvel tisztelte meg. Ha ez lett volna az egyetlen eset! A sebészet vezetõinek menesztése kívülrõl tragikomédia, az érintetteknek szomorújáték. Az osztályvezetõvel és helyettesével, Kisida Elek és Kukán Ferenc fõorvosokkal egyszerre közölték, hogy hétfõtõl már nem mûthetnek, vegyék ki a szabadságukat, mert azt sem tudják kifizetni. A mûtétre elõjegyzett betegeiket táviratban értesítették, hogy a fõorvosok már nem operálhatják meg 300

õket. A megbízott osztályvezetõ rövid idõre Korpássy István lett, majd az egyetemrõl hoztak (igaz, nem K-kezdõbetûs) utódot. – Nekem sem tetszett az idõs orvosok elküldésének módszere – mondja Krokovay András –, de a rendnél sajnos még nem alakult ki, hogyan kell egy ember feladatkörét a korának megfelelõen módosítani. Szándékosan nem mondok elküldést, mert biztos vagyok benne, hogy meg lehetne teremteni a nagy múltú, kivételes tehetségû és képességû emberek továbbfoglalkoztatását valamilyen formában. Természetesen az is igaz, hogy a vezetõ szerepkörökben fiatalítani kell. Polgár József, a hatvanévesen nyugdíjazott szemészeti osztályvezetõ fõorvos esete már-már pikáns. A kórház Gránátalma címû belsõ kiadványában bírálták az osztályát, de neki elõtte nem szóltak. Szóvá is tette a fõorvosi értekezleten, vagy harminc ember elõtt, hogy csupán „a kézigránátos lapból” értesült a fõnökség kifogásáról. Kozma atya úgy ugrott fel, mint akit darázs csípett, hogy mit mond, honnan értesült? A fõorvos gyorsan kiigazította magát: hát a Gránátalma lapból… Polgár doktort rövid idõn belül nyugdíjazták. Nemesánszky tanúja volt a „kézigránátozásnak”, Polgár helyettese, Vogt dr. szerint: „Biztos, hogy megtörtént, hallottam róla és hozzájárulhatott a nyugdíjazásához” – de õ maga nem tudta/akarta feleleveníteni az esetet! Átlapoztam a kórházi híradót és a következõ mondatot találtam benne: „A veszteséges szakterületeken további teljesítményjavító intézkedések már eldöntöttek (pl.: szemészeti mûtétek számának jelentõs növelése; a költségek csökkentésére képtelen gazdálkodás vezetésében személycserék már meg is történtek).”102 Felolvasásomra Polgár fõorvos azt felelte: – Nem emlékszem, de mindig mondták a mûtétek szaporítását, csak a támogatást nem adtak hozzá… – Majd beismerõen megtoldotta szavait: – Elszólás lehetett talán. Tévedés ne essék, nem történt semmi injúria, csak hatvanéves korában, 2002. október elsejével nyugdíjazták a betegséggel is

102

Uo.

301

küszködõ fõorvost. A 71 éves fõigazgató közölte vele, hogy a felmondási idõ alatt sem tartanak igényt a munkájára, hétfõn már be se jöjjön. A betegek riadtan kérdezgették tõle, akkor most kihez menjenek? Õ a volt osztályát ajánlotta. – Amikor pakoltam, arra járt Kozma Imre, és úgy tett, mintha nem tudna semmirõl. Igaz, Naszlady nem mindent mondott el neki, de egy osztályvezetõ felmondását nyilván megbeszélték. Hát még a „fenegyerekké” váló Nemesánszky professzor feláldozását az irgalmatlanok istenének!

Kitüntetés? Eltüntetés! Mint a népmesében, három orfis osztályvezetõ lett/volt a vezéregyénisége a visszaegyházasításnak. Névsorban: Kisida Elek sebész, egyetemi magántanár, Nemesánszky Elemér belgyógyász, címzetes egyetemi tanár, Nemere Gyula urológus, társaihoz hasonlóan avatott orvos, „elõrevivõ ember”. Nemesánszky profeszszort hepatológusként külföldön is számon tartják. (2009 decemberében a májgyógyászok hawaii kongresszusáról hazatérve azt mondta: „ez volt az utolsó angol nyelvû szakmai elõadásom”. Hatvannyolc éves.) A fõorvosi karból egyedül õ állt ki nyilvánosan – az MTV-ben – a rendi kórház mellett, talán még 1995-ben: „Mi azt gondoljuk, hogy ez az országos intézet, amelyik mindig nagyon jó szakmai reputációval rendelkezett, a jelenlegi finanszírozási feltételek mellett nem mûködhet tovább. Megnyugtató számunkra, hogy az irgalmas rend, mint egészségügyi intézményt, mint kórházat kívánja mûködtetni a saját tulajdonát, mint ahogy ez korábban volt.”103 – Arról nyilatkoztam még, hogy miért félnek az ORFI vezetõi ettõl a gyógyító rendtõl. Nem lesz nõvérgond, ami miatt nem

Tévészereplésébõl csak ez a kis felvételtöredék került elõ, ám az MTV Archívumában nemhogy a mûsorra, de az adás idõpontjára sem találtunk rá. 103

302

tudom ellátni a pácienseinket: éjszaka harminc betegre jut egy ápolónõ. A rend pénzt hoz és új szemléletet. A szereplésem után Bálint Géza raportra hívott, hogy a tévényilatkozathoz fõigazgatói engedélyt kellett volna kérnem! Az irgalmas rendet úgy vártuk, mint a zsidók a Messiást. Jöjjön már! Az osztályán nem terjesztette a nézeteit, nem szervezett, kiállt. – Mi irgalmas rendi kórházat akartunk – erõsíti meg Nemere Gyula –, csak a rend kebelében láttuk biztosítottnak a kórház jövõjét, különösen az általános osztályokét. Az 1992-ben a fõorvosok által aláírt Neumark-féle állásfoglalás is „az irgalmas rendi kórház újramûködtetésérõl” szólt. A rendi kórház pártfogói arra számítottak, ha az OEP-finanszírozáshoz hozzájön az egyháztól, a rendtõl – a külföldrõl! – kapott támogatás: õk kizárólag nyertesek lehetnek. A rendszerváltás kavargásában az újvilág csábítása olyan erõs volt, hogy a köztiszteletnek örvendõ Nemesánszky profot is úgy tartják számon a kórházban, hogy 1989-ben – Kisida Elekkel együtt – látványosan ébredt rá, mennyire keresztény és nemzeti. Azért mégsem lehet egy napon említeni õket. A sebész Kisida dr. elszállt. Arról írt: „amióta a Felvilágosodás sötét éjszakája borult az emberiségre, elvesztettük a tájékozódási pontjainkat”, továbbá: „A bölcsességnek pedig neve van, úgy hívják: Jézus Krisztus.” A firkászok is megkapták tõle: „Az »intellektuálisan bûnözõ« írástudók minden pozitív tartalmat megpróbálnak negatív illeszkedõ jelzõvel hatástalanítani: így lesz a szelídbõl szellemileg visszamaradott, a tiszta, bátor – szélsõséges, a minden tekintetben gáncstalan – demagóg.”104 – Tényleg ezt írtam? – kérdi felolvasásom után. – Ugye ez kimarad a szövegbõl? De térjünk vissza napjaink Nemesánszky professzorához: – Mi szerettük volna az ORFI-t egyben tartani és a korábbi színvonalon, jó reputációjának megfelelõen mûködtetni – állítja majdnem tizenöt évvel a tv-szereplése után. – Adják vissza

104 Dr. Kisida Elek: Gyógyítás a Budai Irgalmasrendi Kórházban. In Centenáriumi Évkönyv, 48–51. o.

303

az épületeket és legyen egy állami-egyházi szuperintézet a fakuló nimbuszú ORFI-ból. Két tulajdonos, de közös cél. Ez példaértékû is lehetett volna, hiszen a mögötte álló szakmai erõ jelentõs és (viszonylag) egységes volt. Miért kellett belemenni a felosztásba? Az ORFI jó hangulatú intézet volt. Egyben kellett volna tartani, én is ennek a híve voltam. Hét-nyolc évig ment az osztozás. Kiváló társakkal munkálkodtunk azon, hogy maradjon egyben ez a csapat. Ezt annyira komolyan vettük, hogy már állítgattuk össze a felügyelõbizottságot (az „árnyékkormányt”?). Bálint Géza fõigazgatóként uralta a terepet, õ képviselte az intézetet. Vele szemben Kozma atya állt, amit õ el akar érni, azt kapcsolatrendszerével el is éri. Bálint ezt nem hitte el, és nem hívott meg bennünket partnerként. Mívesen cizellált szövegével akkor is foglalkozni kellene, ha igaz lenne. Nem az a kérdés, hogy a pásztor hagyta-e el a nyáját, vagy a nyáj a pásztorát. Érdekesebb, hogy a BIK-párti triumvirátus legtekintélyesebb tagját mi késztette arra, hogy utólag olyasmit valljon, ami e hosszú történetben legfeljebb pár óráig állta meg a helyét? Menjünk sorban. Nemcsak a restitúció élharcos triumvirátusa, hanem rajtuk kívül is meglepõen sokan vallják, hogy az államosítás után az ORFI megõrizte az irgalmas kórház ápolási hagyományait, betegbarátságát. Mindez megerõsíti, hogy a közös állami-rendi kórház lett volna a jó megoldás. De Neumark Tamásnak, hát még Kozma Imrének saját „latifundium” kellett. Az atya retorikája, verbális tehetsége, féktelen ígérgetései meggyõzték az orvoskar többségét, hogy a rend nem csupán keresztényi szándékkal jön, hanem pénzt is hoz: az egész irgalmas rend, még a Máltai Szeretetszolgálat és a katolikus egyház is támogatni fogja a kórházat. Kozma atya szívesen emlegette a „máltaiak” lehetõségeit. Az elkábított többség a katolikus egyháztól szintén hatékony támogatásra számított, mert nem ismerték az egyház óvatosságát, nem tudták, mennyire tartózkodnak az önálló rendek ügyes-bajos dolgaitól. Kozma atya azzal is kecsegtetett, hogy megalakulásakor a világon létezõ két-háromszáz irgalmas testvérintézmény szokás szerint legalább 304

ezer-ezer dollár „induló-segéllyel” fogadja a jövevényt. Ha csak háromszázezer dollár érkezik, akkor is itt zsilipes mûtõ, új épület, minden lesz. Maga Kozma Imre négy-, sõt nyolcszáz rendi intézményrõl beszélt – holott éppen csak kétszáz van –, mégis legalább négyszázezer dollárban reménykedtek. Pedig a rend hagyományos tevékenysége inkább az elmebetegek, fogyatékosok, alkoholisták, öregek, szegények gyógyítása, gondozása. Könyöradományaikból nemigen volt várható jövevényajándékul száz dollár sem. Még egy remény: gyökeres fordulatot hoz a kórház életében a szolgálatba álló – jobbára indiai – apáca, no meg az önkéntes segítõk csapata. Megdöbbentõ, hogy a rendpárti fõorvosok csapata bevette, hogy a nõvérhiány egy csapásra megoldódik, és megújulhat a betegápolás szellemisége. Senkinek sem jutott eszébe, hogy az ápolói oklevelet is honosítani kell, hogy ehhez valamennyire tudni kell magyarul. Vagy úgy gondolták, hogy az angolul nyilván perfekt indiai apácák, a hasonló nyelvtudású orvosokkal, asszisztensekkel, beteghordókkal megértik egymást. De a riasztó csengõt nyomogató János bácsi jajongásával mihez kezdenek majd? – Még az ORFI idejében szóba került, hogy mi, fõorvosok társas busszal kimegyünk Bécsbe, az irgalmas rendi kórházba, hogy ne Afrikába vagy máshová, hanem nekünk adják az elöregedett mûszereket – idézte fel Polgár József fõorvos –, hiszen mi meg tudtuk volna mondani, mire van szükség. De ez a busz sosem állt elõ. Mikor jóval késõbb megkérdeztem, miért nem megyünk már Bécsbe, Kozma atya azt válaszolta, õ mindent be tud szerezni, ne kolduljunk. (Kozma Imre ezen ígérete az ORFI 1999. szeptemberi munkaértekezletén, nem csak a fõorvosoknak szólt, hanem mindenkinek. – P. Á.) A BIK alakuló munkaértekezletén – az egyetlen nagyobb elõadóteremben, az ORFI Klubban – a rendi kórház alkalmazottainak csak a negyede fért el, a többség a szomszédos ebédlõben és a folyosón hangszórókon át hallgatta az atya ars poeticáját. Beszédében a világ minden tájáról érkezõ ezerféle adománnyal még rózsaszínûbbre festette a kórház jövõjét. Az idõsebb nõvérek könnyeztek a meghatottságtól, hiszen itt még a halálos betegek is meggyógyulnak. 305

Kozma Imre bemutatta a BIK felsõ vezetését, Naszlady Attila fõigazgatót, az általa hozott intézetvezetõ fõnõvért és a gazdasági igazgatót. Mivel az atya tisztában volt Nemesánszky Elemér buzgalmával, tudhatta róla, amit a kollégái is, hogy „Elemér igazi eminens fiú, aki igyekszik mindennek és mindenkinek megfelelni”, bejelentette, hogy õt kérik fel orvos igazgatónak. Nemesánszky pedig annyira bízott a rendben, hogy határidõ nélkül vállalta a megtiszteltetést. – Ha július elsején nyitott a BIK, lehet, hogy júniusban volt ez a gyûlés – idézi fel Nemesánszky dr. – Mivel nyáron a fél ház üres volt és a július-augusztus gyorsan és események nélkül elrepült, még az is lehetséges, hogy szeptemberben történt. Az biztos, hogy az orvos igazgatói kinevezésem szeptemberben kaptam meg. Ha az indulás idõpontja egyetlen napként van is megjelölve, hónapokig tartott, amíg az új stáb láthatóvá vált. De az alakuló értekezleten hallottakat a munkatársak sokszor idézték a fejemre. Nem volt könnyû felelni, hát még kommentálni az ünnepi beszéd és a hétköznapok közti ellentmondásokat… Jött például egy újságíró, hogy szeretne legalább egy indiai apácával beszélni, mert annyit emlegeti õket az atya, állítólag azt is mondta, már nincs nõvérgond, ám akkor nem volt még egy apáca sem. Hát lehet, hogy az atya hazudik? – kérdezte tõlem. Mondtam, fogalmazzuk finomabban: nem mindig mond igazat. Az erkölcsileg elfogadható, etikus és perspektivikus terv nagyszerûnek tûnt, de a valóság köszönõ viszonyban sem volt felfokozott vágyainkkal. Örömmel vállaltam az orvos igazgatói megbízást, de díszpinty voltam. Naszladynak senkivel sem volt kapcsolata, hozzá nem mertek menni, és mivel Kozma atya is „tárt karokkal” utasította el õket, mondva: ott a vezetés, szinte mindenki nálam kötött ki, én viszont nem voltam képben. Noha beígérték minden osztályon ilyen-olyan fejlesztés lesz, de nemhogy a kollégák osztályainak, hanem a saját osztályomnak sem tudtam semmit szerezni. Még azt a kevés pénzt is, amit a bécsi rend adott, bypassolták a kardiológia építésébe, és jöttek hozzám a kollégák, hogy nem errõl volt szó! Végül jó ideig ráfizetéses lett a kardiológia. Elködösítették elõttem ezeket a játszmákat, beleértve a nõvérhiány megol306

dását is. Kozma atya több alkalommal megígérte, hogy a sebészet zsiliprendszerrel ellátott új mûtõt fog kapni. Õ adta ki tervezésre a mûtõblokkot, ami elõzõleg szerepelt Naszlady fõigazgatói tervei között is, de hány éven át nem lett semmi belõle. Kisida Lexi csak azért hallgat még errõl is, mert megtört ember lett belõle. Szinte évenként jöttek-mentek a gazdasági igazgatók, Naszladyval mindegyik rossz viszonyban volt: játék folyt a számlákkal. Az én aláírásom orvos igazgatóként sehol nem szerepel. Tizenhárom hónapos pályafutásom végére az tett pontot, hogy az általam is hangoztatott ígéretek be nem tartását rajtam is számon kérte mindenki. Csak úgy tudtam a szemükbe nézni, hogy az orvos igazgató tisztség terhétõl megszabadulva nyíltan hangoztattam csalódásom, a tulajdonos és a szakvezetés bírálója lettem. Egyre több energiám ment el arra, hogy az osztályom és a hozzá tartozó három szakambulancia mûködéséhez pénzt szerezzek. Belefáradtam. Levélben egy évvel elõre bejelentettem Naszladynak és Kozma atyának, hogy 61 éves koromban, 2003-ban nyugdíjba megyek. Gondoskodtam osztályvezetõ utódról: Banai János, a Semmelweis Egyetem kiváló gasztroenterológus professzora. Én pedig mellette maradtam volna májbetegek tanácsadójaként. Bemutatkozó látogatásán Kozma, Naszlady és Lakatos Tamás orvos igazgató fogadta õt. Kozma atya azt mondta neki: téged, profeszszor úr nagyon jól ismerünk, ki lesz írva a pályázat az állásra, és a bécsi konvent majd dönt. Banai megkérdezte, nem akadály-e, hogy református, és négy gyermekét ebben a szellemen neveli. Kozma Imre szokása szerint széttárta a karját: ahogy mondtam, Bécs dönt. Banai köszönte, így õ nem pályázik, hiszen ha a munkahelyén bejelenti a szándékát, az szinte felmondás! Idéztük már a szervezeti és mûködési szabályzatból, hogy a diplomások esetében a munkáltatói joggal felruházott vezetõ a fõigazgató. Nyilvánvaló ferdítés, hogy a kinevezésekrõl Bécsben döntenek – õk nem olyan korlátoltak, hogy ezt felvállalják. Az elképzelhetõ, hogy az osztályvezetõket nem a fõigazgató válogatta, vagy ajánlotta, hanem a szakmai kérdésekben járatlan „tulajdonos”. – Az atya Balázs Csabát hozta ide Debrecenbõl, aki nem gasztroenterológus, hanem a pajzsmirigybetegségek szakembere. Az 307

atya senkivel, sem velem, sem valakivel tõlünk, nem konzultált – folytatja Nemesánszky prof. – Szakmai stábja mamelukok társasága. Még a kommunista diktatúra idején sem egy ember kezében volt a döntés. Õ egyeduralkodó. Mikor bemutatták Balázs doktort, még ki sem volt írva a pályázat. Egy napot sem dolgoztunk együtt, nem ismerte sem az osztályt, sem a munkatársaimat. 2003. augusztus 4-én az atyával együtt megjelent, a stáb fele szabadságon, két kórterem zárva. Ettõl kezdve én az osztályra többé be sem tettem a lábam. Balázs egyik napról a másikra fejest ugrott az ismeretlenbe. A módszer nagy csalódást keltett. Más persze nem pályázott. Nem szokás. Ha valaki elmegy bemutatkozni, és azt mondják, hogy más már pályázott, akkor visszavonul. Szakmailag nem akarom Balázs kollégát megítélni. Féltékenysége velem szemben egyre nyilvánvalóbbá vált. De hát ott volt nekem részállásban a májambulancia. A história egyik nyertese a vesztes, Banai prof, aki a BIK helyett „kénytelen” beérni az Állami Egészségügyi Központ osztályvezetõi tisztségével. Ott megfelelt. – Én a szakmai kollégiumban utánaérdeklõdtem az osztályvezetõnek javasolt dr. Banainak, és õk maximálisan a Kozma atya által javasolt dr. Balázs Csaba mellé álltak, az õ kinevezését támogatták – állítja szemrebbenés nélkül Naszlady prof, de azt legalább elismeri: – Orvosi személyi ügyekbe Bécs valóban nem szólt bele. Mivel a Gasztroenterológiai Szakkollégiumnak Banai és Nemesánszky is tagja immár tizenhat éve, nehéz felfogni, hogy a „külsõs” Balázs mellé álltak. A szakkollégium különben is pályázatokat véleményez, és Banai János nem nyújtott be pályázatot, sõt Balázs is csak amikor már benne ült az osztályvezetõi székben. Búcsúzáskor Kozma atya azt mondta Nemesánszky Elemérnek a fõigazgató jelenlétében: professzor uram, nem tudjuk eléggé megköszönni, amit a kórházunk érdekében tettél és a legmagasabb állami kitüntetésre fogunk felterjeszteni! És ebbõl sem lett semmi, mint Kozma Imre annyi más ígéretébõl. A BIK 2003-ban megjelent Centenáriumi Évkönyve „Állami, egyházi, tudományos kitüntetettjeink” névsorában a kórház egyik legjobban jegyzett fõ308

orvosa, dr. Nemesánszky Elemér professzor nem szerepel. Sem az Egészségügy Kiváló Dolgozója nem lett, nem kapta meg 1989-ig a Munka Érdemrendet, de még az ORFI Farkas Károly-emlékérmét sem.105 Ám önmagát szép számban tüntette ki tudományos cikkekkel, könyvfejezetekkel, kongresszusi szerepléssel. De a szakma 1996-ban neki ítélte a Belgyógyászati emlékérmet; õ lett az év belgyógyásza. No, meg helyettesével, László Andrással 2000-ben õk nyerték az ORFI–BIK páros teniszversenyt. Aztán, ahogy a budai irgalmasoknál szokás, két és fél évvel a nyugdíjba vonulás után lecsapott a szerzõdéssel dolgozó Nemesászky profra „a legmagasabb kitüntetés”: – A hepatológia szakambulanciát 2006. május 5-én azonnali hatállyal megszüntették. Bekopogtatott a fõigazgató, le sem akart ülni, csak az atya döntését kívánta közölni. A rendelésre váró sok várakozó beteg között Halász Jutka színésznõ és a férje is tanúja volt az egésznek. Egy órával késõbb Orosz József telefonált, hogy a Napkeltében vár… Akkor még hezitáltam, hiszen itt négy-ötezer beteg kartonja van! Elõbb az atyával akartam beszélni, õ vidéken volt, a fõigazgató kongresszuson… Végül elmentem tv-interjúra a Napkeltébe, és megjelent a Népszavában a „Botrány egy budai kórházban” címû cikk.106 Szerencsére a portás továbbra is beengedett; illegálisan folytattam a rendelést, ha mûhibát követek el, börtönbe kerülök. A velem szimpatizáló felháborodott kollégák telefonáltak, e-maileket küldtek: „Hol van már Istenes Szent János?” – kérdezte az egyikben Feri. „Az egész fõorvos kar veled együtt érez és elítéli a történteket, de mindenki néma, Kozma atya tekintélye, nimbusza és a mesterségesen felfokozott létbizonytalanság miatt tulajdonképpen mindannyian zsarolás alatt állunk… Egyszóval nincs remény, mindenki elkeseredésében csak tûr és tûr, a sok hívõ keresztény a megváltásban reménykedik. Naszlady már csak végrehajtó, már rég mennie

Centenáriumi Évkönyv, 103–104. o. Scipiades Erzsébet: Botrány egy budai kórházban. Népszava, 2006. május 15. 105 106

309

kellett volna, õ már nem vezetõ, nem is orvos, csak eszköz. Barátsággal üdvözöl: Gyula.” A Naszlady–Kozma páros meg sem próbálta, hogy épkézláb okát adja annak, miért rakták utcára a májbetegeket és orvosukat. Nekik mindenáron szükségük volt a 29-es számú szobára. „Minthogy a Rendi tulajdonos képviselõje ez idõ szerint más területi megoldást nem tud támogatni, utasításának eleget téve, azonnali hatállyal meg kell szüntetnem az Ön részállású alkalmazását 2006. május 5-ével. Prof. Dr. Naszlady Attila.”107 A felmondáson Kozma Imre kézjegye is szerepelt. – Ki találta ki, hogy okvetlen szükségük van Nemesánszky rendelõjére? – kérdeztem a fõigazgatót. – Kozma atya kezdeményezte, mert közben kaptunk egy japán ultrahang-berendezést. – Amit Nemesánszky prof szerzett a kórháznak a magyar–japán kormányközi pályázaton talán azért, hogy meneszthessék? – Ez tévedés! Kiküldtünk egy másodorvost Japánba, és ez a kolléganõ a szaktudásával elbûvölte õket, ezért kaptuk a készüléket. Az ultrahang-berendezés Naszlady-féle története visszafelé folyik, mint egy megfordított folyó! – Nemesánszky tanár úr 2000 tavaszán értesült a Japán Nemzetközi Együttmûködési Ügynökség májgyulladással foglalkozó fiatal orvosok részére kiírt ösztöndíjpályázatáról – emlékezik vissza az immár adjunktus dr. Kiss Krisztina (1972). – Nagy megtiszteltetésnek éreztem, hogy engem választott, és a segítségével megírt pályázat révén, 2000 õszén egy hónapot tölthettem Japánban. Noha még orfis orvosként pályáztunk, én már „magánkórházi” orvosként nyertem, ez nem okozott komplikációt. Hazatérve kiderült, hogy az ösztöndíjasok pályázhatnak egy nagy értékû mûszerre is. A tanár úr szakmai tanácsai alapján, az õ segítségével, egy májbetegek rákszûrésére is alkalmas ultrahanggépért folyamodtunk, és hosszas procedúra után, 2001 õszén a kórház belgyógyászati

107 A Nemesánszky-üggyel kapcsolatos iratok másolatai a szerzõ birtokában vannak, és itt is csupán értelemszerû rövidítéseket közlünk.

310

osztálya és ambulanciája el is nyerte azt. A gépet a japán nagykövet adta át, és a földszinti 31-es szobába került. – Ekkor még Nemesánszky Elemér volt az osztály és a májambulancia vezetõje, és ha jól értettem, a gépet négy és fél évvel az õ elbocsátása elõtt kapták. 2006-ban miért került át a gép a 29-es szobába? – Sosem volt ott. Oda Balázs Csaba professzor úr költözött be. Furcsa képpel nézhetek a doktornõre, mert mások helyett õ kezd magyarázkodni: – Balázs prof lett a tanár úr utóda… A gép kezdettõl fogva megkönnyítette a betegellátást, a vizsgálatok eredményeibõl számos kiadvány, pályázat és tanulmány született. Balázs prof kedvéért távolították volna el elõdjét, betegestõl, mindenestõl? *** Az elbocsátási sokkból felocsúdva Nemesánszky dr. kiírta a rendelõ ajtajára: „Intézetünk [még birtokos eset, többes szám elsõ személy! – P. Á.] vezetése a Hepatológiai Szakambulancia mûködését 2006. május 05.-én azonnali hatállyal megszüntette!!! További felvilágosítás érdekében forduljanak az Igazgatósághoz.” Ahelyett, hogy elmerült volna saját sérelme világgá kiáltásába, azon melegében a pácienseihez fordult: „Kedves Betegem! Sajnálattal értesítem, hogy a Budai Irgalmasrendi Kórház 2006. május 5.-én a 18 éve szakmai irányításommal mûködõ Hepatológiai Szakambulancia mûködését azonnali hatállyal megszüntette. Önnek készséggel ajánlom fel a lehetõséget, hogy a Szent János Kórház (1125 Budapest, Diósárok u. 1) I. Belosztályának I. emeletén lévõ májambulancián májbetegségével kapcsolatos teendõket, a szükséges kontrollvizsgálatokat elvégzem. Elõjegyzés az alábbi telefonszámokon… Sürgõs esetben elérhetõ vagyok saját mobilszámomon… 2006. május 5.” A prof. Naszlady fõigazgatónak küldött levelét három napon keresztül fogalmazta. „Negyven éve vagyok orvos, ebbõl 18 évet a Frankel Leó u. 17 szám alatt mûködõ Belosztály szervezeti keretei között dolgoztam… A fõigazgató úr május 5.-én délben átadott 311

levelébõl tudtam meg, hogy életemnek ezt a szakaszát az alábbi mondat végleg lezárja: »a Rendi tulajdonos… utasításának eleget téve, azonnali hatállyal meg kell szüntetnem az Ön részállású alkalmazását…« A fõigazgató úr is egyetértett azzal, hogy ez a verdikt megdöbbentõ, etikátlan, semmiképpen nem betegbarát, és az irgalmasrendi szellemiség arculcsapása. Kijelentette, hogy a rend képviselõje kényszerítette (igen, ezt a szót használta!) a levél megírására, és nincs több ideje, mert saját felmondólevelét is ma adta be. [Naszlady Attila sosem mondott fel, csupán bejelentette, hogy 75 éves korában nyugdíjba vonul a szerzõdéses fõigazgatóságból is, és 2006. július elsején beállt az utóda – P. Á.] Kérdéseimre, hogy mi fog történni a több ezer beteggel, ki fogja ellátni például az antivirális kezelésben részesülõket, mit kellene tenni a betegek dokumentációival – a válasz csak annyi volt: »majd az utódom intézkedik«.” Negyvenéves orvosi pályafutása megalázását néma hallgatással viselte volna, ahogy az évek óta tapasztalt egyre súlyosabb botladozásoknak sem adott az intézeten kívül sosem hangot. Felidézte, hogy nyugdíjba vonulásakor Kozma atya, illetve a fõigazgató úr gratulált, mivel „igen magas állami kitüntetésre leszek felterjesztve”. Számára ez is csak „tényként” fontos, mert azóta az igazgatóság részérõl senki, semmilyen ügyben sem kereste. A szakambulancia akkreditációja az õ nevére szól, a krónikus vírushepatitiszes betegek ellátása nem adható át másnak, hiszen az egy-egy beteg kezeléséhez szükséges évi 4,5 millió forint értékû gyógyszert csak az általa írt receptre adják ki. Egy ilyen ambulancia megszüntetése „azonnali hatállyal” betegellenes és jogi következményekkel is járhat! Mivel szerdánként a Szent János Kórházban dolgozik, a betegek jelentõs hányadát 2–3 hónap alatt folyamatosan át lehetne oda irányítani, és a rendelési idõt meghosszabbítani. Azonban a kórház vezetõi meg sem kísérelték, hogy közösen keressenek megoldást. Részállású foglalkoztatása szerint „a szerzõdés 60 napos határidõvel mondható fel”. Az „azonnali hatállyal” ok- és jogszerûségét ezért nem fogadhatja el! Sürgõs intézkedést kért a betegek érdekében. 312

Leszámolt a nagy csalódással, levelet írt a protonotárius úrnak is: „Tisztelt Imre Atya! Sokan voltunk, akik nagy reménnyel vártuk az Irgalmas Rend jogos tulajdonainak visszaadását, és a Budai Irgalmasrendi Kórház megalakulását. Azon kevesek közé tartozom, akik ennek érdekében évekig munkálkodtak. A Rend iránti elkötelezettségem többek között már 1994-ben [?], televíziós szereplésben és rádiónyilatkozatban is dokumentáltam (ennek rögzített anyagát azóta is õrzöm).108 Sajnos a remény beteljesülését követõen sok-sok egyéb remény lassan szertefoszlott… Levelem célja, hogy Intézetünk fõigazgatójának küldött írásomról kópiát küldjek. Õ az utasítást végrehajtotta, mert erre kényszerítették. Én kötelességemnek érzem, hogy az azonnali felmondás tényének következményeirõl a Rend képviselõjét is tájékoztassam. A történteket egyelõre nem tudom feldolgozni. Nem találok magyarázatot arra, hogy Kozma Atya 2003. augusztus 4.-én tett »magas állami kitüntetésem« ígéretének megvalósítása helyett most miért adott utasítást a fõigazgatónak azonnali elbocsátásomra. Még lehetõséget sem kaptam egy találkozásra, megbeszélésre vagy elköszönésre. Én most az utóbbit teszem: Isten áldja Kozma Atyát – én nem változtam, sajnos az Irgalmasrendi Kórházban sokan, sokat…” A prof a fõigazgatónak és az atyának 2006. május 8-án írta meg és adta fel levelét, de a Kozma Imrének küldött sorai alá zaklatottságában ötödiki dátumot írt. Levélírói fáradozása nem veszett kárba. Egy héten belül választ is kapott. „Rendes [sic!] felmondás a munkáltató részérõl A munkáltatónál 2003. 08. 01. napjától kezdõdõen fennálló határozatlan idejû munkaviszonyát a Munka Törvénykönyve 89. § (L, 6.) bekezdése alapján 2006. július 13-án rendes felmondással megszüntetem… Mivel utólag mást vettek a szalagra, az interjúból csak a fejezet elején idézett pár mondat maradt. 108

313

2/ Felmondási ideje az Mt. 92. § (1–2) bekezdés b. pontjára tekintettel: 60 nap. A fentiek értelmében felmondási idejének kezdõ napja: 2006. 05. 15. Munkaviszonya megszûnésének idõpontja: 2006. 07. 13. 3/ Az Mt. 93. § 1–2 bekezdése értelmében a felmondási idõ alatti munkavégzés alól teljes egészében 2006. május 15-tõl–2006. július 13-ig 60 napra felmentem. Kilépésének és egyben járandóságainak intézése céljából keresse fel Munkaügyi Osztályunkat. Nyugdíjas éveihez jó egészséget kívánok: Kozma Imre, Naszlady Attila.” (2006. május 15.) A „rendes” felmondás dátuma rend-kívüli (sic!) nappá vált. Kozma atya végre megszabadult egyre feketedõ bárányától, ám öröme nem lehetett felhõtlen, mert életében elõször, a nyilvánosság elõtt igen keményen bírálták. 2006. május 15-én a prof az MTV Napkelte mûsorában Orosz József vendége volt: „Negyven éve vagyok orvos, és minden reggel úgy indulok el, hogy betegközelbe szeretnék jutni. Elõször fordul elõ, hogy a televízió felé jöttem.” Riporter: „Az azonnali hatállyal azt jelenti, hogy tessék csomagolni, szedje a cókmókját?” N.: „Jogi értelemben azonnali hatállyal megszûnik a munkaviszonyom, a biztosítás, nincs jogom orvosi ténykedésre abban a kórházban. Én ennek a jogi részét nem is fogtam föl abban a pillanatban, mert engem akkor is körülbelül harminc beteg várt, és aznap, sõt azóta is ellátom õket.” R.: „Hol? Ott?” N.: Még pillanatnyilag ott, illegálisan, veszélyeztetve egyéb tevékenységemet.” R.: „A felmondólevélben mi szerepelt indokként, miért történt mindez?” N.: „A tulajdonos más célra kívánja használni ezt az egyetlen, húsz-huszonöt négyzetméteres helyiséget, ahol egy félállásban lévõ asszisztensnõ segítségével dolgoztam. A rend képviselõjével véletlenül két nappal korábban találkoztam, és kézfogással üdvözöltük egymást. Egy szóval sem említette, hogy tárgyalni kívánnak velem. Mert meg lehet szüntetni akár egy osztályt is, csak a módszerrel van probléma.” R.: „Sikerült már beszélnie Kozma atyával?” N.: „Nem. Tíz 314

nap óta egy telefont kaptam a fõigazgató titkárnõjétõl, hogy holnap, azaz kedden nyolc órakor Kozma atya vár az igazgatóságon.” Végül a prof elmondta, hogy a hozzá ragaszkodó betegeket a Szent János Kórház befogadja az õ rendelésére. Akinek a Napkelte után a kezébe került a Népszava, abban el is olvashatta a történetet.109 „A vizsgálatra és speciális gyógyszerért érkezõ betegek a helyszínen szembesülnek avval, hogy több éven át tartó kezelésük nem folytatódhat e kórházban. A szakmai kollégium magyarázatot vár, a betegek egy része jogorvoslásért ügyvédhez fordult.” A BIK vezetõit nem a májbetegek sorsa, hanem nyilvánosság nyugtalanította. – Naszlady felhívatott a titkárnõjével és Kozma atya valamint Lakatos Tamás orvos igazgató jelenlétében kifejtette, hihetetlen, amit mûveltem, becsületsértõ, hogy elmentem a Napkeltébe. Kikértem magamnak ezt a hangnemet, nem velem, hanem a betegeimmel van a baj. Itt a szerzõdésem, ami hat hónapi felmondási idõt köt ki… Imre atyával szerettem volna beszélni még egyszer, de erre nem adott lehetõséget, csupán azt mondta: tudod, hogy szakmai dolgokba nem szólok bele. Lehet, feleltem, de itt van a felmondólevélen az aláírásod. Az nem számít, a döntéseket a fõigazgató hozza – ám Naszlady azt írta és mondta, hogy Kozma atya utasítására mondott fel… Szörnyû nyaram volt. Két év lecsengési idõ kellett, hogy nyugodtan tudjak errõl beszélni. Rájöttem: a történtek nem érintették sem az egzisztenciámat, sem az anyagi helyzetemet, sem a szakmai reputációmat. Vagy ötezer beteget annál inkább! – Hogy tûrhette Nemesánszky, Vogt és Polgár fõorvosok irgalmatlan kiakolbólítását? – kérdeztem Kozma Imrétõl. – Részt sem vettem bennük. Én tulajdonos vagyok. Nemesánszkynak felajánlottam a rendelõt, hónapokig dolgozott benne (sic!), különben is egy másik kórházban már megvolt a helye. Amikor megelégeltem, mi folyik, leültettem a vezetõt (Naszlady prof) és

109

Scipiades: i. m.

315

Nemesánszkyt. Köztük volt az ellentmondás, én békítettem õket, de amikor meghallottam, miket mondtak, végtelenül elszomorodtam. Nem vagyok Isten, mondtam nekik. Egyébként Nemesánszky Elemér volt a felelõs a történtekért, ezt megbeszéltük. Nemesánszky minderrõl semmit sem tud. Naszlady sem: – A személyi ügyeket jogilag én adminisztráltam, azaz a végrehajtás az én feladatom volt, de a döntést Kozma atya hozta, õ mint pap, szívesen foglalkozott emberekkel. (!) A Nemesánszky-ügy volt a legkritikusabb, mert elrohangált a Napkeltébe, újságokhoz, meg nem tudom hova. – Önök is elrohangálhattak volna elmondani, hogy semmi sérelem nem érte a betegeket! – Tipikus egyoldalú tájékoztatás, minket nem kérdezett meg a Napkelte mûsor! – Majd „szakmailag” is alátámasztotta Kozma Imre döntését: – Meg kellett szüntetni az A-típusú májcentrumot, mert a szakkollégium csak átmenetileg engedélyezte, mivel nem mûködött teljes idõvel, féllábas valami volt. Egyébként én intéztem el, hogy Nemesánszky folytathassa ezt a rendelést a BIKben (a rendes felmondás miatt még hét napig – P. Á.), majd vele egyeztetve támogattam, hogy a májcentrum átkerülhessen a János kórházba, ami megkapta a szakkollégium támogatását is. Ám dr. Tulassay Zsolt egyetemi tanár, a Gasztroenterológiai Szakmai Kollégium elnöke társaival együtt „sajnálattal vette tudomásul azt, hogy a hepatológiai betegek ellátásában Budapesten struktúraváltás történik” (2006. július 6.). A gondozásra szoruló betegek érdekében felkérte dr. Simon László országos szakfelügyelõ fõorvost, tájékoztassa õket arról, hogy a hepatológiai betegek ellátása a Szent János Kórházban megoldható-e?110 – Az országban elsõként kaptam akkreditációt heti harmincórás hepatológiai szakrendelésre, ami azt is jelentette, hogy az egész országból fogadhattunk betegeket – idézte fel Nemesánszky Elemér. – Mindennap volt „féllábas” rendelés, ezért tudott összegyûlni a kb. ötezer gondozott beteg.

110

316

A levél másolata a szerzõ birtokában van.

Ezek után a szerzõ kénytelen volt nekiszegezni Naszlady Attilának, hogy az atyával együtt elõadott meséjükben és a valós történetben csak a Nemesánszky név közös. Neki már volt egynapos szakrendelése a Jánosban, kétlem, hogy a szakkollégium tagjának annak a segítségére lett volna szüksége, aki kirúgta! Hogy fér össze a rend szellemiségével, hogy a tizennyolc évet lehúzó fõorvossal közlik, másnaptól ki van tiltva? – Nekem csak alá kellett írni a papírt. Igaza van, lehetett volna szebben csinálni. Én elég rideg ember vagyok, árvaházban nõttem fel, ilyen lelki masszázsokra nekem nincs érzékem – feleli nevetve. Valaki a fõorvosi körbõl azt mondta – viccbõl? – volt kollégájának: – Elemér, te több mint egy fejjel magasabb vagy, tíz évvel fiatalabb, a szakmai körökben elismert, stb. és volt merszed a BIK indulásakor, a BIK–ORFI teniszversenyen az újdonsült fõigazgatót megverni, a dobogó legfelsõ grádusára állni, és onnan letekinteni rá. Ez éppen elegendõ, hogy sorsod kérdõjeleire magyarázatot nyerjél! Nemere Gyula fõorvos sem köntörfalazott: – Nemesánszky önszántából ment nyugdíjba, a rendelõbõl pedig azért küldték el, mert nem volt lojális a munkaadójával. – Ám a Nemesánszkynak küldött, Gyula aláírású, felháborodott e-mailje nem errõl szólt! Kozma Imre pedig nem teniszezik, és Balázs Csaba professzor úr sem. Scipiades Erzsébet cikke után Juhász Jánosné, budapesti olvasó nyílt levélben fordult Kozma Imréhez a Népszavában. Azt írta: értetlenül és döbbenten szemléli számos betegtársával együtt a Nemesánszky professzorral történteket. Õ egészségügyi dolgozóként kapott C hepatitis fertõzést tizenöt éve. Azóta Nemesánszky dr. „Átsegített nem egy életveszélyen, lelki mélyponton is … Nem tudom elképzelni, hogy ilyen hirtelen változtatásra milyen okok késztették a kórház vezetõségét. Kérem azonban, vegyék figyelembe több ezer súlyos, esetenként reményvesztett beteg ember szempontjait is.” Ha a kórház döntése végleges, hogyan juthat a 317

leleteihez – kérdezte. Az új fõigazgató arról tájékoztatott egy másik beteget (2006. július 11.), hogy a leleteirõl a saját költségére másolatot kaphat. Húsz oldal másolási díja 2500 Ft, azon felül tíz Ft oldalanként. Nem irigylem az urak gyóntatóit. *** 2006-ban az Index hírportálon „Mennyire irgalmas Kozma Atya?”111 címmel hat napig futott ez a topic. Csak ízelítõt adunk a bejegyzésekbõl, mivel teljes névtelenségük miatt nehezen értékelhetõk: • „Enyhén szólva cinizmus »egyházi fenntartásunak« tisztelni azokat az oktatási, szociális, eü. intézményeket, amiket közpénzbõl tartanak fenn. Ha az egyház kierõszakolta, hogy visszakapják, kutya kötelessége mûködtetni…” • „Mennyivel jobb, ha a kereszt jele (egy kivégzõeszköz) jelenik meg a kórházban? Lehetne dávid-csillag vagy micimackó is, nem? Mennyivel magasabb rendû az õ gondolkodásuk?” • „Engem az erdekel hogyan ertelmezi az irgalmasagot egy olyan ember aki jogosan sok dolog miatt koztiszteletben all de egy hatarozat jovahagyasaval vagy talan akar inspiralasanal nem vette figyelembe a tole szellemileg vezettt hazba ozonlo betegei erdekeit?…” És egy morzsányi happy end: – Tavalyelõtt megszüntették a volt osztályom gasztroenterológiai akkreditációját; összekeveredett, szétszóródott a gárda. Kozma Imre most nyugdíjba küldte kedvencét, 67 éves utódomat, és egy kiváló volt tanítványom lett az osztály megbízott vezetõje – zárta le a történetét prof. Nemesánszky Elemér. Mintha az égiek mégis valami elégtételt akarnának szolgáltatni neki.

http://forum.index.hu/Article/showArticle?t=9144042?cmd=Article _showArticle&t=9144042. 111

318

A mi atyánk Minden jelentõs „szólistáról” olvashattunk már portrét – Neumark, Bálint, Naszlady –, csak a karmesterrõl nem. A finálé a legellentmondásosabb és a legsikeresebb emberrõl szól, aki meghatározta egy több tízmilliárdot érõ egészségügyi komplexum sorsát. Rekreálta a saját életét, hogy újjáteremthesse a legnagyobb magyar „egyházi” kórházat. Noha kapcsolatunk leginkább ellentmondásokból állt, kérés nélkül elküldtem neki is megjelenés elõtt a szöveget, hogy írja hozzá, bele a véleményét, igazítsa ki tévedéseimet. Ezeket minden esetben közlöm. Kozma Imre (1940, Gyõrzámoly) OH (Ordo Hospitalarius), protonotárius, érseki tanácsos, címzetes apát, kápolnaigazgató (Császárfürdõi Szent István-kápolna) nem csupán Magyarországon számít szent embernek. (Élõ személlyel kapcsolatban nem használjuk – Kozma Imre. Kérem, olvassa el Vörösmarty Mihály: A szent ember címû költeményét – P. Á.) Tudott róla, hogy mindenféle rendû, rangú rászoruló istápolója, gyámolítója. Életét meghatározta, hogy balesetben meghalt az apja, ezért másfél éves korában visszakerültek a nagyszülõi házba. „A nagyszüleim határozták meg alapvetõen a gondolkodásomat, anyámmal együtt. Anyám refrénszerûen mondta: »Neked nincs apád, belõled nekem kell embert formálnom!«” „Nagyapám konkrét feladatokkal látott el, azt mondta: »Amit a gyerek el tud végezni, az csak hasznára lehet.«” – mesélte.112 Bár a húszholdnyi földön gazdálkodó nagyapa kiemelkedett a falu egy-két holdas többségébõl, hát még a grófi cselédek közül, de õk is testközelben éltek a szegénységgel. Imi – az idõsebbek ma is így szólítják – mackóban (melegítõalsóban) nõtt fel, télen is ebben járt és gumicsizmában. Tizenkilenc éves korában kapta az elsõ télikabátját. „Árva gyerek voltam” – csúszott ki a száján. „Az édesanyja is meghalt?” – szólt közbe a riporter. „Anyám élt” – felelte. 112 Kun Zsuzsa – Németh Kristóf: Beszélgetés Kozma Imrével. Klubrádió, Klubdélelõtt, 2009. január 17., illetve Zlinszky Ferenc: Mai vendégünk: Kozma Imre. Szent István Rádió, 2008. február 9.

319

További mondatok a Klubrádió 2009-es interjújából: „Kifejezetten vallásos családban nõttem fel, faluközösségben … Az életfeladatunk ott kezdõdik, hogy az ember, hogy tud kifürödni az önzésbõl … Minden kisgyerek hazudik, én is hazudoztam … A megbocsátást a legfontosabbnak tartom az életben.” Nyolcadik osztályos volt, amikor szigetközi faluja, a ma 1600 lakosú Gyõrzámoly, vert falú vályogházait elpusztította a dunai árvíz. A nagyapa, Csontos István téglaháza ahhoz az öt százalékhoz tartozott, amelyik túlélte a katasztrófát. A falu föltámadt, késõbb még özvegyasszony édesanyja is „épült”. Rátermett asszonyként tartotta számon a község. A nem átlagos fiúcska az árvíz évében, 1954-ben került középiskolába, Gyõrbe. „Nagyjából nyolcéves koromban gondoltam elõször arra, hogy pap leszek. Errõl tudott a plébánosom, akit nagyon szerettem, és örült neki.”113 Kutasi Károly esperes mégsem járt közbe, hogy inkább a gyõri Czuczor Gergely Bencés Gimnáziumba kerüljön, ne a Révaiba. (A „legendás atya” mindig jó ügyet szolgált – K. I.) Végül az édesanyja vitte át a bencésekhez. „Anyámmal soha nem beszéltünk arról, hogy mi leszek. Õ pedig csak felnõtt koromban mondta el, hogy mikor szülésre készült, arra gondolt, ha fia lesz, örömmel venné, ha pap lenne … Tizennyolc éves koromban közöltem anyámmal, hogy ez a döntésem.” A fiú azért nem beszélt a szándékáról, mert nem akarta, hogy megkülönböztessék: „olyan vagány gyerek voltam, mint a többiek”. Az egyházi iskolában tanító papok sem tudtak a tervérõl. A középiskolában „nagyon szerelmes voltam” – vallotta be a Klubrádióban.114 (Az is elhangzott: „Ez inkább plátói volt.” – K. I.) A Szent István Rádiónak így fogalmazott: „Anyám méhében elhívott az Isten.”115 Noha Gyõr az 1956-os forradalom egyik központja volt, a tizenhat éves fiú mintha kimaradt volna forró eseményeibõl. A Gyõrtõl öt kilométerre fekvõ Gyõrzámolyba sem járt a busz – a teherautóalvázra szerelt fapados, fabódés fakarusz, de ha járt volna is, az Zimányi: i. m. Kun–Németh: i. m. 115 Kun–Németh: i. m. 113 114

320

iskolák zárva voltak – emlékszik vissza a polgármester. (Járt a busz. Mindennap volt tanítás a Gyõri Bencés Gimnáziumban, a forradalom napjaiban is. Délelõtt iskolában voltunk, délután forradalmárkodtunk – K. I.) „Gyerekként és a gimnáziumban is a támogatásra szorulók felé fordultam. A legjobb barátaim mindig a legerõsebb gyerekek voltak, de legközelebb hozzám a támogatásra szorulók álltak.”116 Érettségi után az esztergomi papi szeminárium következett. Ekkor beszélték meg az anyjával, hogy jó lenne, ha férjhez menne, hogy neki ne kelljen érte aggódnia. A felszentelésekor az édesanyja közölte vele, nemigen fogják keresni, hogy ne zavarják. „Akkora szabadságot jelentett, hogy anyám nem akaszkodott rám, mint egy kullancs.” Ez rossz mondat. (Miért rossz? – K. I.) Bármennyire elhivatott is, ragaszkodott az anyjához; élete vége felé – amikor õ amúgy is sokat járt Bécsbe –, hetente látogatta. „Anyám halálakor összetört a szívem. Én nagyon ember vagyok, számomra tragédia, ha egy jó ember meghal.” Noha a beszéd is hivatása, a Klubrádióban kicsúszott egy ilyen suta mondat a száján. Alacsony termete is ûzhette, hogy kitûnjön, kiemelkedjen. „A papneveldében is rám szoktak, mindent örömmel elvállaltam.” 1963-ban Dorog-bányán lett egy szent életû plébános káplánja.117 A bányatelep nem tartozott a vallásos helyek közé. A fiatal hitoktatót, állítása szerint a nyílt utcán leköpték.118 Megalázó, gyalázatos – hihetetlen. A miséken tízen lézengtek, hittanra egy szem gyermek járt. Kozma Imre a közönyös, sõt ellenséges környezetben elkezdett mindenkinek köszönni. Három hónap után akadt, aki visszaköszönt. Az egyetlen hittanos gyerek pedig annyi érdekességet mesélt a pajtásainak, hogy szép lassan nyolcvan társa akadt. Az „óralátogató” iskolaigazgató hazapofozta õket. – Ez férfimunka volt, igazgató úr – dicsérte meg Kozma Imre. A kolónia felfigyelt a csodabogárra, beszédbe elegyedtek vele, és persze panaszkodtak is. Érdeklõdése jólesett az embereknek, és Zlinszky: i. m. Zlinszky: i. m. 118 Romhányi Tamás: A hívó szó ereje. Népszabadság, 2008. július 15. 116 117

321

õ próbált enyhíteni is a gondokon. Egy mezítlábas fiú például megkapta a másutt kinõtt cipõket. Szombat-vasárnap túrázni vitte a gyerekeket. Romhányi kollégám készítette portréból az is kiderül, hogy végül száznál többen vágtak neki a hegyeknek. Mikor 117 gyermeket írattak be hittanra, az iskolaigazgató megkérdezte tõle: miért akarja tönkretenni, tudja, hány százalékos emelkedés ez? Kozmaimrés választ adott: „Sajnos matematikából mindig gyenge voltam.” Már több százan jártak misére, midõn a 26 éves káplánt áthelyezték a Zugligeti Szent Család Plébániára. Büntetésbõl jutalmazták? (Nem büntetésbõl, s nem jutalomképen kerültem el. Szívesen maradtam volna ott, amit ki is fejeztem – K. I.) A törekvõ fiatalember doktori címet kívánt szerezni, ám jelentkezését elutasították, mivel „az államnak nem fûzõdik érdeke ahhoz, hogy még képzettebb legyen”. 1968-ban lelkészként átkerült az Alkantarai Szent Péter-templomba (Budapest, Ferenciek tere. Itt Horváth Richárd, országgyûlési képviselõ, a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa tagja, a „békepapok” egyik vezetõje volt a templomigazgató, akit 1958-ban a Zsinati Szent Kongregáció kiátkozással sújtott két társával együtt az egyházat üldözõ rezsim kiszolgálása miatt, kiközösítésüket azonban az Állami Egyházügyi Hivatal – ÁEH – nyomására nem hirdették ki, ezért háborítatlanul mûködhettek.) Kozma Imrét is meglepte, hogy éppen ide helyezték. Besúgást nem várhattak tõle, Horváth „elvtársat” talán a rendszer feneketlen kíváncsisága ellenére sem figyeltették. Õ kedvesen invitálta a békepapi mozgalomba az ifjú kollégát, aki kitért a hívás elõl: „Pap vagyok, és egy pap csak a békét szolgálhatja, ha nem azt szolgálja, nem is méltó a hivatására … Az egyetlen voltam a templom papi közösségében, aki soha nem mentem el békegyûlésre, fél év múlva mégis rám bízta az anyagi ügyek intézését … egy év múlva pedig a templom liturgikus életének irányítását is. Itt bontakozott ki az a lelkipásztori szolgálat, amelynek fontossága és idõszerûsége egyre nyilvánvalóbbá vált számomra, ez pedig a felnõttek hitbéli oktatása, konferencia-beszédek formájában.”119 Templomi elõadásokat 119

322

Zimányi: i. m.

hirdetett meg egyetemista fiatalok és fiatal házasok számára. De ez akkoriban már gyanús volt. Beszédei olyan népszerûek lettek, hogy végül ezerötszázan hallgatták, és ötven-hatvan magnón rögzítették, hogy legépelve terjeszthessék – tudjuk meg egyik portréjából.120 Talán elég lett volna annyit mondania, hogy zsúfolásig volt a ferencesek temploma; mivel ott egyszerre legfeljebb 6-700-an férnek el.121 (Amúgy a hetvenes években a Magyar Rádiónak sem volt ötven olyan magnetofonja, amellyel ilyen körülmények között felvételt lehetett készíteni.) „A hallgatóság soraiban zömmel olyan egyetemista fiatalok ülnek, akik a rendszerváltás után az élet szinte minden területén vezetõ szerephez jutnak. De akad a hallgatóság soraiban inkognitóját õrzõ pártember és civil ruhás belügyi tiszt is szép számban. Kozma Imrét csaknem a rendszerváltásig két-három titokzatos férfi kíséri az utcán, és hetente kihallgatásra idézik az Abonyi utcába.”122 – folytatódik a beszámoló. Ám a rendszerváltás utáni elit tagjai nem egyházi indíttatásúak, és nem a hetvenes években kezdték felütni a fejüket (például a leendõ politikusok – Orbán, Gyurcsány, Fodor, Semjén – ekkor még csak elemi iskolások). (Bizony a rendszerváltozás utáni elsõ garnitúrában sokan voltak egyházi indíttatású személyek. Akiket Ön említ, csak késõbb jutottak nagyobb szerephez – K. I.) Az elõadásokat inkognitóban látogató belügyi tiszt felhívta a figyelmét a Budaörsi úti kollégiumban szinte nyomorgó vietnami diákokra. Adományokat gyûjtöttek. „Önzetlen segítségüket a vietnami katonai (?) attasé kitüntetéssel akarta elismerni, Kozma Imrét azonban az ünnepség idõpontjára beidézték a szokásos kihallgatásra. Este hétkor egy fõtiszt elsápadva azzal nyitott be a vizsgálóba: »Miért Romhányi: i. m. Original Message From: Gábor Bezzegh [mailto:kelemenofm@gmail. com] Sent: Monday, April 13, 2009 5:30 PM To: Pünkösti Árpád Subject: Re: a templomról. Kedves Árpád, ennyi ember biztosan nem fér be a templomban egyszerre. Maximum 6-700, ha nagyon tele van. Üdvözlettel: a ferences testvérek. 122 Romhányi: i. m. 120 121

323

nem mondta, hogy magának meg kellett volna jelennie valahol?« »Mert nem kérdezték.« – mondta Kozma Imre. Többé nem idézték.” Önkéntelenül felmerül: ha 1977 után többé nem idézték, akkor miképp lehet, hogy „csaknem a rendszerváltásig… kihallgatásra idézik az Abonyi utcába”? (A kihallgatások megszûntek ugyan, de a megfigyelés számos jelével tudatosították velem azt, hogy nem tévesztettek szem elõl – K. I.) Beidézéseirõl azt nyilatkozta: „Ezek igazából megfélemlítések voltak. Aktákat mutogattak, amelyek állítólag mind az én anyagomat tartalmazták. Bizony nem könnyû legyõzni a félelmet. Az elsõ idõszakban görcsbe rándult a gyomrom, de késõbb megszoktam. Egyre több bátorítást és erõt jelentett a biztatás: elég neked az Én kegyelmem. Néha a kihallgatók tûntek szánalomra méltónak és nevetségesnek. Nem voltak kellemesek a kihallgatások, mégsem magamat sajnáltam, sokkal inkább a fiatalokat … Sokakat behívtak, megfélemlítettek, volt, akit beszerveztek, volt, akit kidobtak az egyetemrõl. Sokan estek áldozatul. A veszélyekre külön is figyelmeztettem õket, szintén nyilvánosan a templomban.”123 Végül „az akkori biztonsági szolgálat, az ÁEH” büntetésbõl elhelyezte a ferencesektõl. Állj. Az Állami Egyházügyi Hivatal nem biztonsági szolgálat volt, még ha az egyházak életének irányítása miatt valaki úgy is érezte. „Nem nézték jó szemmel, ahogyan a fiatalokat neveltem, mert akkora volt az érdeklõdés, hogy esetenként ezerötszáz fiatal … Egyébként Budapesten elsõként lettem plébános úgy, hogy nem voltam békepap.”124 (A dispoziciókat az Egyházi Hatóság állította ki, az ÁÉH [sic!] kontrolljával. Plébánosi kinevezésemet Isten humoraként értékeltem, aki megfricskázta e világ hatalmasait. Isten a tudója, hogy mi lehetett az õ szándékuk – K. I.) Anyaggyûjtés közben többször kerestem Kozma Imrét. Két hónapi halogatás után talán csak a kíváncsiság vihette rá, hogy szóba állZimányi: i. m. Stefka István: Rendszerváltók – Kozma atya, 2007. január 18. http:/ /ozmaimre.hu/archivum/13 (A weboldalon egyedül ez az újságcikk található. A cikkben Lékai László bíboros Jánosként szerepel.) 123 124

324

jon velem. Érdekelhette, mit is akarok, és mit tudok a rendrõl, vagy róla. Elõítéletét hivatásommal szemben – „minden újságíró tisztességtelen” –, és kifogását könyvírási szándékomról többször megismételte, és bár két órát beszélgettünk, nem engedte bekapcsolni egy szál magnómat. Már egy évvel személyes találkozásunk elõtt tapasztaltam, milyen szigorú „rendész”. Emlékezhetünk, hogy a nyugdíjas Naszlady prof engedélyt kért tõle, hogy szóba állhasson velem. Hiába hajtogattam, hogy a beszélgetésünk szövegét átadom és kizárólag az õ jóváhagyásával, vagy akár a közös jóváhagyásuk után használom fel. A professzor nem tágított. Végül engedély helyett Kozma atya azt üzente vele, hogy egyenesen hozzá menjek… Amikor végre maga elé engedett, azt firtatta elsõ-, másod- és harmadsorban: – Mi a célja az írásnak? – Egy különös társadalmi történet megörökítése. – Én mit tudok ehhez hozzátenni? – Meghatározó ismereteket, hiszen Ön nélkül nem lenne irgalmas rendi kórház! – Ez igaz. Az vezérelt, hogy a szegények betegebbek. Az irgalmas rendi kórházak a betegek harminc százalékát ingyen gyógyítják, de Magyarországon erre nincs lehetõség. Csak az energiámat szívják le. 1989-ben megkérdezték, miért nem tettem ezt eddig is? Mert nem engedték, kihallgató szobákba hurcoltak! – Mikor a fõbékepap Horváth Richárd mellett szolgált, akkor is üldözték? – Igen, meg is döbbentette, mikor megemlítettem neki. Büntetésbõl helyeztek el mellõle! De nem biztos, hogy részt kell vennem egy ilyen könyv, vagy nem tudom minek a létrehozásában. Annyi méltánytalanság érte már a rendet. – Váltogatja a témát, akár félbe is szakíthatja a beszélgetésünket. Nem vehetem át az õ beszédfonalát! – Meglepett, hogy a 78 éves Naszlady prof engedélyt kért öntõl, szóba állhat-e velem. – Ez teljesen érthetõ, hisz ki tudja, mirõl szól majd ez a mû. 325

– Önökön is múlik! – Én soha senkit nem tiltottam el attól, hogy önnel szóba álljon. Naszlady a lelkiismerete miatt utasította vissza a kérését. De miért kellene nekünk errõl beszélni, mikor a renddel végtelen igazságtalanságok történtek, töredékét se kaptuk vissza a tulajdonunknak. – Felpillantok az írásból a rezdüléstelen arcra. – Húsz százalékát kaptuk vissza a javainknak! Húsz hektár szõlõnk volt Csopakon, ami a betegek ellátását szolgálta! – A törvény szerint nem járt vissza, ahogy az egyházaknak sem az egymillió katasztrális holdjuk! (Egyházi javakról szóltam, a millió katasztereket [sic!] Ön találta ki – K. I.) – Figyelmeztetem, ne keverje össze a dolgokat! Én tudomásul vettem, hogy a szõlõnket felparcellázták, eladták, a vevõk építkeztek oda, és õket nem lehet onnan kirakni. Persze törvényt lehet hozni arra is, hogy elveszik holnap az ön lakását. Mit szólna hozzá? Azt adtak vissza, amit akartak! Itt az irgalmas rendi épületekben ma is élnek bérlõk, itt laknak háborítatlanul, pedig kártalanítani kellett volna a rendet, lakást adni nekik. (A hûség kedvéért: az irgalmas rendi kórházban is laktak benn orvosok, csak nyugdíjba mentek, kihaltak, az „örököseik” élhetnek ott… – P. Á.) Hangsúlyozom, én egy rend karitatív munkájáról beszélek, ahhoz kértem volna vissza a kórház mûködtetéséhez szükséges javakat. Becslések szerint legalább ötven százalékkal többet kaptak viszsza, mint amit elvettek a rendtõl. Bármennyire szegény is a magyar egészségügy, és elhanyagoltak a kórházak, az 1951-es és az ezredfordulós állapotot nem lehet egy napon említeni. A rend korszerûsített, emeletráépített épületekben, a félszázaddal korábbihoz nem is hasonlítható mûszerparkkal, ráadásul egy vadonatúj ötemeletes hotelszárnnyal kistafírozva indulhatott újra. (A kórház visszaadásának feltétele volt a gyógyító tevékenység folytatása – K. I.) De Kozma Imre jobban tudja ezeket nálam. Sirámát értetlenül hallgatom, õ pedig mosolyog rajtam: – Furcsa figura vagyok az önök számára, nem tudnak beskatulyázni! 326

Ahogy Tóték õrnagya dobozol,125 Kozma Imre olyan megszálltan „skatulyázik”. Harmadszor ismétli: „minden újságíró tisztességtelen”. Rákérdezek, engem miféle skatulyába zárna az „önökkel”. – Én senkit nem akarok megbántani. Lemondtam a gyûlölködésrõl, mert öreg vagyok már, netán nem tudom kiengesztelni az illetõt. Eszerint korábban gyûlölködött? Pap létére? Kozma atya? Nem hiszem. (Így lehet kiforgatni a szavakat – K. I.) Meglepetésemben rákérdezés helyett inkább az elõttem fekvõ lapról olvasom: – Azt is ígérte, hogy legalább harminc indiai apáca fog szolgálni a kórházban! – Itt is vannak! – emeli fel a hangját. – Sajnos, nem fejlõdött Indiában úgy a rend, ahogy számítottunk rá. Tíz embert hoztunk, hat-nyolc ma is itt van. (Itt senki sem látott egyet sem – P. Á.) De miért kell nekem errõl beszélni? Engem eddig minden újságíró becsapott! Kik? A felkutatott interjúkban, riportokban egyetlen bíráló szó sincs: õ felüláll minden kritikán. A hivatásomat ért vádakat próbálom lerázni a nyakamról, vitánk során jobbra-balra kevergünk, õ – „mellékesen” – a rend háború alatti, zsidómentõ perjelének a halálát „egy zsidó ávós” nyakába varrja. Makacssága, és tájékozatlansága miatt új témába kezdek: – Egy katolikus püspök szerint az egyházi vagyon visszaadásának módja nem volt végiggondolva, emiatt talán többet ártott, mint használt. – Asztrik püspök úr nézetét ismerem, többnyire egyetértek vele, de a püspöki karban egyedül van a véleményével. Szerinte a törvényhozók nem gondolták végig, mit jelent számukra az egyház. Megemlíteném, hogy Romániában mindent visszaadtak. – Névleg! Ott megkapták volna a kórházat – az ötemeletes épület nélkül –, de továbbra is az ORFI gyógyított volna benne, és önök rázhatták volna az öklüket! Örkény István Tóték címû mûvében a fronton lévõ fiuk parancsnoka, az õrnagy dobozolással kergeti õrületbe az õt vendégül látó Tót család fejét. 125

327

– A kórház területén is élnek még lakók – említi újból, pedig nem lévén szerzõdésük, kilakoltathatnák õket! – Hányszor megalázták az egyházunkat, személy szerint engemet is évtizedeken át! Nem engedtek el Rómába továbbtanulni, doktorálni sem. Az Egyházügyi Hivatal csak azokat támogatta, akik együttmûködtek, besúgókká váltak. „Rómából” akkor felkészületlen voltam, de pótoltam a hiányt. 2008 februárjában csak arról beszélt a Szent István Rádióban, hogy a papneveldében intenzív szellemi és tudományos munkát folytatott két professzorával is: „mikor elkezdõdhetett volna a papi életem, az egyházmegye vezetése engem jelölt Rómába”.126 Egy korábbi nyilatkozata szerint a római továbbképzését az egyházügyi hivatal gáncsolta el, mondva: „az megy ki, akit õk akarnak”.127 Nem hiszem, hogy ezt nyíltan kimondták. (Az egyházi rendszerben a továbbtanulási lehetõség nem „kívánságmûsor”. Az egyházi vezetõk választják ki az arra alkalmas személyeket. A Vatikáni Szerzõdés után az ÁÉH [sic!] nyomatékosította, hogy ebben a kérdésben is az õ engedélyük a döntõ – K. I.) 1975: „Lékai bíboros kapacitált, hogy menjek Rómába tanulni.” Felelete: „Harmincöt éves korában ne foglalkozzon ezzel az ember, a helyemen vagyok.”128 Ekkor a ferenciek templomában volt beosztott pap. Másodszor – vagy elõször? – kitért a Vatikán elõl. (Rosszindulatú megjegyzések sorozatával találkozom itt. Ilyen megjegyzések: „másodszor… vagy elõször”. A döntésemet is megkérdõjelezni bátorkodik – K. I. Tényt közlök: kitért a Vatikán elõl – P. Á.) Máshol azt mondta: huszonnégy évesen meghozta papi élete legfontosabb döntését: „a szegényekért akarok élni, és lemondtam mindenfajta teológiai elõmenetelrõl”.129 De elhatározása beváltására jóval késõbb került sor. Ide illik még egy idézet a róla készült portréból: „Kozma Imrét nem tudta hová tenni az egyház vezetése sem.”130 Huszonnyolc évesen megZlinszky: i. m. Zimányi: i. m. 128 Zlinszky: i. m. 129 Zimányi: i. m. 130 Romhányi: i. m. 126 127

328

tagadták tõle, hogy doktori címet szerezzen, harminchat évesen felajánlották neki, hogy Rómában folytassa tanulmányait, amit akkor õ utasított vissza.131 (Nem az egyházi vezetõim tagadták meg a továbbtanulási lehetõséget – errõl már volt szó –, hanem az ÁÉH [sic!]. Késõbb pedig a püspököm ajánlotta fel a lehetõséget – K. I.) Kozma Imre 1968 szeptemberétõl 1977 januárjáig szolgált a belvárosi ferences templomban. Mikor ott elkezdett foglalkozni a fiatal házasokkal, nálunk még ismeretlen volt a „házas hittan”, a házasok hétvégi programja. Az ÁEH-nak nem tetszett az agilitása. „1976 októberében Lékai bíboros úr felkeresett (? – P. Á.) és közölte, hogy az Egyházügyi Hivatal nem járul hozzá a papi mûködésemhez. Jelezte, hogy készüljek fel egy új életre … Majd novemberben, névnapomon felkeresett elõzõ plébánosom, Bárány Anzelm atya, és elmondta, hogy nyugdíjba megy, és szeretné, ha én lennék az utóda Zugligetben. Lékai bíboros úr december elején örömmel közölte velem, hogy folytathatom papi tevékenységemet.”132 Zugligetben indult el az a sikerkorszak, amely a környezõ országokban is ismertté tette. Honlapján, Kozma Imre így ír az áthelyezésérõl: „Én az Állami Egyházügyi Hivatal büntetésébõl kerültem Zugligetbe, ahogy a szó járta, a városszélre, egy eldugott helyre. Állandó megfigyelés alatt álltam, és a kihallgatások alkalmával is mindent elkövettek, hogy megfélemlítsenek.”133 Noha a lap alján angolul diszkréten feltüntették: „Comments are closed” (kommentálásra nincs lehetõség), mi itt megjegyezhetjük, hogy a papi pályáról való eltávolításhoz képest Zugliget nem nagy fenyítés, az állandó megfigyelés, kihallgatás pedig, korábbi szavai szerint ekkor szûnt meg. – Miért csak 1996-ban kezdett intenzíven foglalkozni az irgalmas rendi ügyekkel? – Ezt cáfolom! Tökéletesen és tudatosan készültem erre a hivatásra, már 1986-ban rájöttem, hogy a szegényebbek betegebbek az Romhányi: i. m. Zimányi: i. m. 133 A magyar nemzet befogad, és határt nyit 1989. http://kozmaimre.hu/ 2009. április 26. 131 132

329

átlagnál, az õ segítésük motivált a Máltai Szeretetszolgálat szervezésében is. Maguk az ORFI-t pártolták, azt szerették volna, ha 80 vagy 100 évre õ mûködteti a kórházat. – O’Donnell római és Langthaler bécsi perjel véleményének elfogadása talán nem bûn. (Õk nem ismerhették az itteni viszonyokat. Kérdezem, kik és milyen szándékkal gyõzködték õket? – K. I. Például Neumark Tamás, aki már 1989-ben felvetette a rendi kórház felélesztését, és nyomatékul meghívta O’Donnell atyát – P. Á.) Nemere fõorvos azt állítja, hogy Kisida Elek dunakeszi lakásában beszélték rá önt a kórház visszaszerzésére. – Visszautasítom, hogy bármi szerepük lett volna a döntésemben. Nem volt rá szükség. Már 1986-ban felvettem a kapcsolatot Laurus atyával, az irgalmas renddel. A 82 éves Betléri István is azt állította, volt rábeszélés: – Kozma Imre történelmi tettet hajtott végre. Én is benne voltam az õt rábeszélõ csoportban. Õ látszott a legalkalmasabbnak a kórház visszaszerzésére a Szeretetszolgálatnál szerzett tapasztalata alapján is. – És miért csak egy évtized múlva jelentkezett a rendbe? – Mert egy plébániát vezettem, és ’87-ben elkezdtük építeni a Máltai Szeretetszolgálatot. (Késõbb elmondjuk, mit takar a többes szám – P. Á.) A rend szellemisége ragadott meg. Az egész világon probléma az egészségügy, ami pusztán pénzzel nem oldható meg. A Vigíliának így beszélt a túlterheltségérõl az atya: [Zugligetben] „már oly nagyra nõtt a közösség, hogy egyedül lehetetlen volt ellátni a lelkipásztori szolgálatát … Korábban napi 6-7 órát gyóntattam (!), de erre a máltai munka és egyéb plébániai feladatok mellett nem vállalkozhattam. Segítõt kértem, sajnos az egyházi hatóság nem tudott adni.” Belátta, nem maradhat ott, ahol a közösség igényeit képtelen úgy szolgálni, ahogy azt a lelkiismerete diktálja. „1996-ban beléptem a betegápoló irgalmas rendbe. A rend erõfeszítéseiben és programjai kialakításában már korábban is részt vállaltam, segítettem azt a két idõs testvért, aki a rend magyarországi jövõjérõl álmodott.”134 (Bálint Géza, aki befogadta

134

330

Zimányi: i. m.

Laurus atyáékat, azt mondta: – Ennek effektív nyomai nem voltak, Laurustól sosem hallottam errõl.) – Miért titkolják, miért nem említik honlapjaikon sem, hányan vannak a rendben? – Négyen vagyunk, hárman tanulnak és van két jelölt. Nehéz „a múltat eltörölni”. – Más rendben is hasonló a helyzet. Mi volt Horn Gyula szerepe a BIK felállításában? – Meg fog lepõdni, én mindegyik politikussal jóban vagyok. – De vele együtt dolgozott, a miniszterelnökök közül egyedül hozzá volt szabad bejárása. – Õ szeretett engem, nagyra értékelte a máltaiak ’89-es szerepét, a Károly-díj átvételekor is megemlékezett a munkánkról. A Máltai Szeretetszolgálat gyengéje és ereje, hogy minden politikussal jó viszonyt ápol. Mindegyik párt szeretné, ha odatartozna az ember. Pár nappal utánam járt a protonotárius úrnál egy kolléganõ, interjújában Kozma Imre kitért a mi találkozónkra is: „Tudja, fura ez… Nemrég itt járt egy újságíró kollégája, s szinte nekem támadt: »hogy van az, hogy magának bejárása volt Horn Gyulához?!« Hát úgy van, azaz volt, hogy Horn Gyula engem tisztelt, értékelt, s uram bocsá’, tán még azt is elmondhatom, hogy szeretett… Tudja, mit vártak Kozma Imrétõl? Hogy kezdje szidni Horn Gyulát. Meg az akkoriakat. Mert akkor a Kozma Imre hû, micsoda vagány fickó. De ha az igazságot mondja, s nem hajlandó gyûlölködni, akkor mit keres itt?!”135 Visszatérve Kozma Imréhez, szóbeszéd, hogy az anyaszentegyház, a magyar püspöki kar nem kedveli õt, emiatt nem teljesülhetett leghõbb vágya, hogy püspök legyen. A nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején bennfentes körökben is pusmogtak jelöltségérõl. 1990 elõtt talán azért nem lett püspök, mert nem volt hajlandó együttmûködni a rendszerrel. De miért nem

135 Gündisch Mónika: Magunkban hordjuk emberségünk mértékét. Vasárnapi Hírek, 2009. március 28.

331

lett püspök 1990 után? Hiszen megmutatta országnak, világnak a német menekültek ellátásával, hogy mire képes. Megmutatta a magyar egyháznak is. És a püspöki kar értett a szóból: megy ez egyedül is, gyermekem! Ment is a saját feje után, hiszen már volt saját birodalma. Kozma Imre már kész mítosz, ismertebb, mint a püspökök! Elõször a szeretetszolgálattal, meg a szabadságra gyülekezõ keletnémetek gondozásával kezdett új életet. Másodszor, amikor belépett a rendbe. Az emberek többségének egy életre is alig futja, neki az elõéletével együtt legkevesebb három jutott, meg két birodalom. Betetõzés: „A hivatás az, ami az életünknek is, a halálunknak is értelmet ad. Olyan hivatás nincs, ahol nem kell meghalni.”136 (A legzavarosabb hordalék ez a bekezdés. Rosszindulat árad belõle. Ön szóbeszédre hivatkozva bírálja a Magyar Katolikus Püspöki Kart. Meglepõ, hogy beteljesületlen legfõbb vágyamról beszél, úgy, mint, aki gondolataim ismerõje. Tevékenységemet pedig Magyarországgal és a Magyar Egyházzal szembeni kihívásként értékeli – K. I.) Miután a Kozma Imrérõl szóló fejezet megjelent egy folyóiratban,137 hiába kértem õt a beszélgetés folytatására, így a következõ véleményeket már csak itt olvashatja: – Hogyan zajlik a püspökök kiválasztása, kinevezése? – kérdeztem egy idõs püspöktõl. – A kinevezésrõl a pápa dönt. A nuncius kötelessége a negyvenéves papok körében megkérdezni, kik azok, akik értelmileg, erkölcsileg, vezetõi tapasztalat alapján alkalmasak lehetnek erre a tisztségre. Ezeket aztán szemmel tartják, ha valami kisiklás van, leveszik a listáról. Ha valahol üresedés van, a nuncius kötelessége az ordináriust megkérni, terjessze fel a kiválasztottakat. A felterjesztendõ három jelölttel kapcsolatban minden püspök a megkérdezettek körébe tartozik. – A nyolcvanas évek végén, kilencvenesek elején egyházi körökben szóbeszéd volt Imre atya püspökjelöltsége. Az is, hogy õ mennyire vágyik erre. 136 A hivatás teológiája, 2008. július 5. (http://kozmaimre.hu/archivum/ category/kategoria-nelkul/). 137 Pünkösti Árpád: A mi atyánk. Mozgó Világ, 2009. október.

332

– Normális esetben senki fejében nem fordul meg, hogy õ püspök legyen. – A papokban nincs becsvágy? – Az egyházban nem lehet emberileg semmit sem tenni (?). Hívõ embernek kell lenni, hogy valaki az Isten embere legyen. – Egy megbízható ember állítja, hogy 1991 márciusában a Pátyról hazatérõ Kozma atya kocsijában a Lauder iskolánál megszólalt a kihangosított telefon, és Angelo Acerbi pápai nuncius, a máltai lovagrend tagja gratulált neki, mivel õ lesz a gyõri püspök. Nagy az öröm; tervezgetés kezdõdött a szeretetszolgálat jövõjérõl. Két-három nap múlva közölték a lapok Pápai Lajos kinevezését Gyõrbe megyéspüspöknek. Bõ másfél évtized múlva, 2007-ben ez az illetõ Rómában, a Lovagrend nagymesterének temetésén megtudta, hogy a magyar lovagrend nagymestere, Kállay Kristóf lépett közbe, a lovagrend nevében Kozma atya kinevezése ellen. – Ez provokáció, és hihetetlen, pláne Acerbi ilyet nem követett el. Korunk Magyarországát hagyja ki ebbõl. Lehet, hogy Kozmát egy ellensége provokálta. Az már úri huncutság, hogy a máltai lovagrend vezetõi léptek fel ellene. Pápai Lajos útja egyenes vonalú volt a püspöki székig. Két másik ugyancsak névtelenül véleményt nyilvánító püspök szerint Angelo Acerbi szigorú diplomata, Imre atyának nem mondhatott ilyet, másrészt nem is volt közös nyelvük, Acerbi érsek úr nem tud németül, Imre atya pedig más nyelven nem ért. Viszont a bennfentes tájékoztatás annyira konkrét, hogy ilyet meg nem lehet csak úgy kitalálni, valós helyzetek, személyek szerepelnek benne. – Milyen nyelven gratulált Acerbi a telefonba? – kérdeztem a megbízható embert. – Németül… Bár ahogy idestova húsz év távlatából belegondolok, lehet, hogy a titkára tolmácsolt, magyarul. Egyébként most találkoztam Acerbivel Jeruzsálemben és németül beszéltünk. Donáth László evangélikus lelkész véleménye simává hengerli a döccenõket: – Ismertem számos rendkívül ambiciózus katolikus papot, akik „mindenképpen” püspökök szerettek volna lenni, mondván, Pál 333

apostol is megírta: aki püspökséget kíván, jó dolgot kíván. Elfeledkeztek arról, hogy ez rendkívül szigorú kar, amely többnyire olyan vezetõket választ, akik árnyékában bármi megeshet. Nem szereti a zseniális, ambiciózus, nagyon kreatív embereket. Egyetlen kivételrõl tudok, Asztrik atyáról. Kozma Imre világéletében egyháza problematikus tagja volt. Õt a politikai struktúrák változása, és az egyház változatlan szisztémája, addig gyúrta, ameddig azzá nem tette, ami most. Sem nem világi, sem nem egyházi, sem nem politikus, sem nem pap. Sajátos képzõdmény, akit se kiköpni, se lenyelni nem tudnak. Mondhatjuk azt is, hogy számûzték az irgalmasok közé, miközben az egész emberbõl elképesztõ módon süt a vágy a hierarchiába való integrálódásra, ugyanakkor az egész élete eleven tanúsága annak, hogy tökéletesen alkalmatlan bármiféle integrációra. Kórháztulajdonosként is ilyen. Ez az õ tragédiája, és ez a BIK-é is. A páter self-made man: önerejébõl érvényesülõ pap, a feudális katolikus egyház „kapitalistája”. *** Visszakanyarodom 1977-hez, amikor Kozma Imrét „büntetésbõl” a XII. kerületi, zugligeti plébániára helyezték, ahol egyszer már szolgált két esztendõt, ekkor közel két évtizedes munkálkodás várt itt rá. Zugliget hagyományosan gazdag környék, mondhatni úri negyed volt, de a kitelepítések jobban sújthatták ezt a körzetet. Az 1946-ban Nyugatra számûzött svábok, és az 1951-ben vidékre számkivetett budapesti „osztályidegenek” helyére többnyire rendszerhû – nem vallásos – lakókat telepítettek. Nehéz feladat várt a plébános úrra. Zugligetre – mint mondta – háromszáznál több híve követte. Közülük kerültek ki segítõi, akik becsöngettek a lakásokba az új plébános bemutatkozó és szolgálatait felajánló levelével, majd szociális térképet készítettek állítólag az egész hatalmas – több plébániás – kerületrõl. „Olyan feladatokat jelöltünk ki magunknak, amelyekre a XII. kerületi Tanács is fölfigyelt, és késõbb támogatott is. Szegény családok, magányosok, fogyatékkal élõk, mozgássérültek támogatását sikerült megszervezni nagyszerû, áldozatkész 334

fiatalokra támaszkodva. Valójában létrejött egy szociális háló, amelyet felelõsségtudattal szövögetett egy katolikus közösség és egy pártállami önkormányzat [tanács – P. Á.]. Ez a több száz fiatal teremtette meg a Máltai Szeretetszolgálat bázisát, amely késõbb Zugligetben alakult meg.”138 Egyre többen jártak a miséire is. A rendszerváltás elõtt vasárnaponként sokan csak a templomkertben állva hallgathatták. Méltón a Szent Család Plébánia nevéhez a páter folytatta a család-pasztorációt. „2800 házaspár tartozott ehhez a csapathoz … e családokban 4,3 a gyermekek átlagos száma, és talán ha öt válás volt…”139 Kozma Imre mentalitásából adódott, hogy nála a fiataloknak volt irodalmi színpada, énekkara, gitárzenekara, témájukat a vallás, vagy a Biblia kifogyhatatlan tárházából vették. Számomra akkor is hihetetlen, hogy úri kerületünkben létezhetett majd’ háromezer négy-öt gyermekes család. (Nem csupán zugligeti családokról van szó, hanem a hetvenes évektõl kezdõdõen felépülõ közösségrõl. Ami Önnek hihetetlen, az nekem fájdalmas tapasztalat, hogy ezek a nagyszerû szülõk szinte kivétel nélkül értelmiségiek, s alig van közöttük fizikai dolgozó. Ez akkor is így van, ha én nem fogadom el az úri és nem úri kategorizálást – K. I.) „Amikor mi elkezdtük a Magyar Máltai Szeretetszolgálat mûködtetését 1986 végén még féllegálisan, erre rábólintott az apparátus. Ez már jelzett valamit…”140 „1987-ben a zugligeti templomba járók csoportjából nem hivatalosan megalakult az akkor még németországi bejegyzésû Magyar Máltai Szeretetszolgálat.”141 „A Magyar Máltai Szeretetszolgálatot 1988 decemberében elõször Németországban alapította meg Csilla von Boeselager, Ungarischer Malteser Caritas-Dienst néven.” „Csilla von Boeselagerrel 1988 õszén ismerkedtem meg. Az NSZK-ból hozott a magyar kórházak számára felszerelést és társakat keresett, akik segítettek volna az adományok elosztásában. Itt a zugligeti plébánián akkoZimányi: i. m. Gündisch: i. m. 140 Gündisch: i. m. 141 Romhányi: i. m. 138 139

335

riban egy igen jól mûködõ közösség volt, amelynek tagjai közül sokan vállalták el a szeretetszolgálattal járó munkát.”142 „A Magyar Máltai Szeretetszolgálat (MMSZ) 1989. február 4-én alakult, de kezdetei 1987 õszére tehetõk, amikor a Németországban élõ Csilla von Boeselager bárónõ meglátogatta Kozma Imrét, a Zugligeti Szent Család Plébánia plébánosát és beszélgetésükbõl karitatív együttmûködés kezdõdött.”143 A fenti szövegekbõl nem bogozható ki, hogy mikor és miképp jött létre MMSZ. Pedig egyszerû a válasz: „Budapest angyala”, „Európa legjobb koldusa”, vagyis Csilla von Boeselager volt a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alapítója. Õ ragaszkodott hozzá, hogy a külföldi társszervekkel ellentétben a magyar ne csupán szolgálat, hanem a világon egyedülállóan szeretetszolgálat legyen. Arra gondolt, hogy egy szegény magyar, ha mást nem is, de szeretetet ajándékozhat – egy egészséges, egy szegénynek, aki beteg.144 (Ez a kivételes asszony Budapesten született, Fényes Csillaként. Szülei a szovjet csapatok elõl menekülve végül Venezuelában kötöttek ki. A kislány az apácákhoz járt iskolába, majd az USA-ban szerzett vegyészi diplomát. 1970-ben, Frankfurtban kapott munkát, és három év múlva dr. Wolfhard von Boeselager báró, vesztfáliai nagybirtokos felesége lett. A Boeselager családból többen máltai lovagok és aktív munkásai a Malteser Hilfsdienstnek.) Csilla asszonynak már nagyobbacskák voltak a gyermekei, amikor 1987-ben elhozta az elsõ segélyszállítmányt Magyarországra, és a folytatáshoz szövetségeseket keresett.145 Kozma atya szerint püspökök és híres papok nem vállalták a feladatot, de Csilla asszony Mária nõvérrel is tudatta szíve óhaját. Õ elmondta neki, hogy van Engrin: Idegen voltam és befogadtatok – beszélgetés dr. (sic) Kozma Imre atyával. http://www.gondola.hu/cikkek/37503, 2004. augusztus 17. 143 A Magyar Máltai Szeretetszolgálat. Wikipédia. 144 Gábor László: Szeretetbe csomagolt máltai adományok. Heves Megyei Hírlap, 1992. május 16–17. 145 Lásd In memoriam Csilla von Boeselager. 2004. május 24. Forrás: EKCS–Ládonyi Zs. http://www.orvosnet.hu/index.php?c=view&type=news &id=273. 142

336

egy ember, akit szívesen ajánlana, de már oly sok a tennivalója, hogy nem szabad újabb munkával terhelni. „Erre állítólag Csilla felujjongott, biztos, hogy õ az én emberem. Felkeresett és elõadta tervét. Már volt tapasztalatom a szociális tevékenységgel kapcsolatban, és ösztönösen igent mondtam.”146 A Frankfurter Allgemeine Zeitung szerint, Csilla asszony „Magyarország prímásának, Paskai bíborosnak köszönheti, gyakorlatilag viszont Mária nõvérnek, Paskai akaratos és segítõkész titkárnõjének, hogy megtalálta a megfelelõ embert.” Magyarország prímása „a mindenható kommunistákkal való érintkezések megpróbáltatásai miatt eltanácsolta õt attól, hogy adományait Magyarországra hozza… »Ez a dolog túl veszélyes!« A Németországból érkezett látogatót azonban az elõszobában Mária nõvér Kozma plébánoshoz irányította.” Csilla asszony legfontosabb segítõjének nevezte õt, „aki gondoskodik arról, hogy amit összegyûjt Németországban, odajusson, ahol szükség van rá”.147 Kozma atya: „Mindkettõnk számára nagy élmény volt ez az elsõ találkozás, az az érzés támadt bennünk, mintha mindig is ismertük volna egymást”148 Önéletrajzi jegyzeteiben a bárónõ így ír a kezdetekrõl: „1987. október 23-án (véletlen ez a dátum? – P. Á.), hat hónapos elõkészület után, az arnsbergi Német Máltai Segélyszolgálattal együttmûködve, indul az elsõ teherautó adomány Magyarországra … Kozma Imre plébános fogadott bennünket, akit 1987 augusztusában ismertem meg. Magyarországon az adományok célba juttatása volt az egyik legnagyobb probléma. Szerencse volt, hogy erre a célra ilyen felelõsségteljes személyt találtunk. Abban az idõben ez veszélyes foglalkozás volt.” 1988 decemberéig 37 küldemény érkezett kb. 7,5 millió DM (220 millió forint) értékben. Ezekben többek között voltak használt, ám mûködõ orvosi felszerelések, berendezések, ruhanemûk és lakásberendezések is fogyatékos és Zimányi: i. m. Feldmeyer, Karl: Praktische Menschlichkeit ohne grosse Worte: Hören, sehen und helfen. (Gyakorlati humanizmus nagy szavak nélkül: hallani, látni és segíteni.) Frankfurter Allgemeine Zeitung, 1992. december 5. 148 Zimányi: i. m. 146 147

337

szociális otthonok, nagycsaládosok és erdélyi menekültek részére. „1988 novemberében elértem a magyar kormánynál, hogy engedélyezzék a máltai szervezet alapítását. Magyar társaimat nem vontam be a tárgyalásokba a veszély miatt. Abban az idõben az engedély szenzáció volt, hiszen nyíltan megmondtam, hogy a máltaiak jelszava »A hit védelme, és a nélkülözõk segítése«, és hogy a magyar segélyszervezet nyugat-németországi testvérszervezete lenne.” (Ekkor kérte azt is, hogy a kórházak más célra használt templomait, kápolnáit lehessen ismét istentiszteletre használni, és legyenek újból „kórházi lelkészek”. Neki is köszönhetõen kezdõdött el 1989 tavaszán a kórházi betegek lelki gondozása az országban.) 1988. december 14-én alakult meg az NSZK-ban az Ungarischer Malteser Caritas-Dienst, az elnök Csilla asszony. A Magyar Máltai Szeretetszolgálatot (MMSZ) 1989. február 4-én alapították, elnöke Kozma Imre plébános, Csilla asszony elnökségi tag. „A Kozma plébános által vezetett hívõ egyházközösség tagjai képezik a magját az egyetlen máltai szervezetnek a keleti tömbben és ez az elsõ civil jótékonysági szervezet Magyarországon (és talán az egész keleti tömbben). 1989. januártól decemberig 175 teherautó megy 24 millió DM értékû adománnyal Németországból Magyarországra és két betegszállító kocsit és két minibuszt is adományoztunk.”149 Csilla asszony nélkül nem lenne MMSZ, és Kozma atya odaadása nélkül nem lenne ismert és elismert a szervezet. Megkockáztatjuk, hogy találkozásuk nélkül talán nem lenne Budai Irgalmasrendi Kórház sem. A páter meg sem melegedett az elnöki székben, amikor Csilla asszony tettvágyának, politikai tisztánlátásának, kettõs hazafiságának köszönhetõen felkapta a világpolitika forgószele. Az internetes Wikipédia szenvtelen összefoglalója szerint: „1989 augusztusa és novembere között a Magyar Máltai Szeretetszolgálat 50 000

Ich wurde der beste Bettler Europas – Erinnerungen an Csilla Freifrau von Boeselager. (Európa legjobb koldusa lettem – Emlékezések Csilla Freifrau von Boeselagerre.) Dortmund, 1994, Ruhr Nachrichten Verlagsgesellschaft GmbH Co., 72 o. 149

338

keletnémet menekült ellátásáról gondoskodott a német Malteser Hilfsdienst anyagi és szakmai támogatásával.” 2004-ben Kozma atya így emlékezett a történtekre: „Csilla bárónõ éppen máltai ügyekben járt az NSZK követségén, amikor az egyre dagadó augusztus eleji válság a tetõpontjára érkezett. Rengeteg NDK állampolgár szállta meg a konzulátust és kivándorlási engedélyt kért. A magyar kormány nem engedte ki õket, de õk hajthatatlanok voltak: nem mennek haza. Egyre többen és többen jöttek, úgyhogy az épület csordultig megtelt. A követség dolgozói a fejüket fogták: senkit sem akartak elküldeni, de egyszerûen nem volt hova tenni az embereket. Már a folyosókon is aludtak. A bárónõ ebéd közben megemlítette, hogy a Magyar Máltai Szeretetszolgálat megoldhatná a problémát… A követségen nagyot néztek, de Csilla asszony lelkesedése átragadt rájuk. Bonn áldását adta a dologra. Szentmise után odajött hozzám és elmondta, hogy mit vállalt el. Gondolkodás nélkül rábólintottam.”150 2007-ben így: „A nyugatnémetek ismerték már a mi munkálkodásunkat. Titokban megkerestek engem. Innentõl kezdve misztikus a történet. Augusztus 13-án vasárnap este a mise után bementem a sekrestyébe és ott állt egy idegen férfi. (Minden úgy történt, ahogy itt olvasható. Ezzel nem ellenkezik az, hogy Csilla aszszony korábban ezt a kérdést felvetette, illetve tárgyalt a Nyugatnémet Követség embereivel – K. I.) Kiderült, hogy a nyugatnémet konzul volt. Vele párhuzamosan, Csilla von Boeselager bárónõ, a nyugatnémet Magyar-Máltai Segélyszolgálat elnöke éppen ekkor érkezett repülõvel Ferihegyre… (Egy nappal hamarabb jött – P. Á.) Tehát a konzul eljött hozzám, Csilla von Boeselagert meg a repülõtéren várta a nyugatnémet követség elsõ titkára, s feltette neki a kérdést: tudnának-e segíteni ebben a helyzetben. Ugyanezzel keresett meg engem a konzul – mi egymásról nem tudtunk semmit. A csoda az volt, hogy gondolkodás nélkül mindketten igent mondtunk … Tehát a két igen találkozott és a következõ nap este, augusztus 14-én az elsõ tábor állt, s egy héten belül már állt a két hárshegyi

150

Engrin: i. m.

339

tábor is.”151 A Hárshegy az Csillebérc, a harmadik menekülttábor pedig Zánkán volt. Így tudták elhelyezni a negyven-ötvenezer menekültet, a többség nem Zugligetben, hanem az utóbbi helyeken jutott oltalomhoz. Stefka István fentebb idézett cikkében szerepel a következõ mondat is: „A kis paplakban egymásnak adták a kilincset a magas rangú külföldi diplomaták, miniszterek, maga Kohl, nyugatnémet kancellár is eljött Zugligetbe.” Kozma Imre szavaival: „Itt Európa szinte minden vezetõ politikusa megfordult. Például eljött Kohl kancellár, Genscher külügyminiszter, francia, osztrák és más politikusok. A templom kicsi konyhájában állva kanalazták a levest és dicsérték a mi háziasszonyunkat, aki nemcsak fõzni tudott, de öt nyelven beszélt.” (Bizony, Kohl kancellár úr eljött, akivel nem a menekült táborban, hanem a külügyminisztérium vendégházában találkoztunk. Fényképek tanúsítják – K. I.) Ám Kohl kancellárnak – és Európa többi vezetõ politikusának is – volt annyi politikai intelligenciája, hogy abban a kényes helyzetben akkor sem tehették volna be a lábukat a zugligeti plébániára, a menekültek közé, de még Magyarországra sem, ha maga a pápa kérte volna erre õket. (Kohl jóval a menekültek kiengedése után, decemberben látogatott Budapestre.) – 1989-ben a keletnémet menekültek befogadását mi Budapesten éltük át – idézte fel 2009 tavaszán Csilla asszony nõvére, Kunckelné Fényes Ildikó (1937). – 1989 nyarát közös magyarországi szabadságra szántuk. Csilla az NSZK követség elsõ titkáránál Detlof von Bergnél lakott, mi pedig a három gyerekkel ötösben Kozma atya révén béreltünk egy zugligeti villát. Csilla mesélte, hogy von Berget legfeljebb egy integetés erejéig látja: elkezdõdött a menekültválság. A nyugatnémet követség bezárásakor kritikussá vált a helyzet, ezért a bonni kormány Budapestre küldte dr. Gunter Mulackot, a menekültekkel foglalkozó különmegbízottját. Mivel a nagykövet szabadságon volt õ is von Berg házában lakott, és ott tartották a német diplomaták gyûléseit. Dr. Mulack most,

151

340

Stefka: i. m.

2009-ben, Berlinben elmondta nekem, hogy Csilla megkérdezte tõle, miért olyan levert. Elmagyarázta, hogy zsákutcába jutottak, semmit sem tudnak tenni a menekültáradattal. Kötelesek lennének nekik útlevelet adni, de nem merik megtenni, mert a magyar reformállammal egyre jobb a kapcsolatuk, és a keletnémetekkel sem akarják tovább feszíteni a húrt. A magyar felet köti az NDKval aláírt szerzõdés is, miszerint a keletnémet állampolgárokat nem engedi Nyugatra. (Kötötte a genfi menekültügyi konvenció is, amihez ekkor csatlakozott Magyarország az egyre szaporodó erdélyi menekültek miatt, azaz, ha nem akart engedni a román követelésnek, hogy küldje vissza az erdélyi magyarokat, akkor nem küldhette vissza az NDK-sokat sem – P. Á.) És mi történik, ha mégis kiengedi õket? Politikailag lehetetlen a helyzet! Csilla végighallgatta, és azt mondta, Herr Mulack, lenne egy megoldás: az általam alapított Magyar Máltai Szeretetszolgálat felajánlja, hogy törõdik a menekültekkel és behívja a szintén általam alapított és vezetett Ungarischer Malteser Caritas Dienstet, amely segítségül hívja a Német Máltai Segélyszolgálatot. Ez a máltai hármas humanitárius segítséget nyújt, és akkor egyik országnak sem kell, semmit sem tennie! (A hármas fogatból csak a német segélyszolgálatnak volt elég felszerelése és szakképzett személyzete menekültek ezreinek ellátására.) Másnap a diplomaták elfogadták Csilla tervét, dr. Mulack felhívta Bonnt, Csilla húgom pedig a német máltaiakat, és a kormány meg a segélyszolgálat is kivihetõnek tartotta az elképzelést. Ezek után Kozma Imre atyához mentek, aki azonnal beleegyezett, hogy a plébánia kertjében nyissanak menekülttábort, és a plébánián mûködjön tovább a német konzulátus. Ehhez is kurázsi kellett. Dr. Mulack húsz év múltán is hangsúlyozta, hogy „von Boeselager asszony terve nyújtott lehetõséget arra, hogy a kritikus politikai probléma humanitárius kérdéssé váljon”.152 A plébánia kertje napok alatt megtelt a menekültekkel. A Német Máltai Segélyszervezet teherautó konvoja két napon belül be152 Ezt a mondatát Mulack úr megerõsítette a Népszabadság berlini tudósítójának, Dési András kollégámnak is.

341

futott, és rövid idõ alatt felépítették a sátrakat – addig a menekültek a meleg augusztusi éjszakában többnyire a plébánia kertjének füvén aludtak. Az egyházközség és a német máltaiak önkéntesei osztották az ételt, amit a közeli János Kórház konyhájából hoztak – mivel az elsõ CT-jüket Csillától „kapták”, nyomban segítettek,153 a számlát a németek állták. A tábor vezetõje Csilla volt. Mi a férjemmel és a három gyerekkel együtt öten voltunk ott a plébánián és megjelentek a követségi emberek is máltai karszalaggal álcázva, mert a Stasi (a keletnémet titkosrendõrség) figyelte és fényképezte a tábort. A „konzulátus” titokban, készítette az NSZK-s útleveleket a menekülteknek, mert az alkotmányuk szerint minden keletnémetnek automatikusan járt a nyugatnémet állampolgárság. Minden éjjel, tucatjával tûntek el menekültek a táborból: mindenüket (lakó- és személykocsikat, motorbicikliket, csomagokat) hátrahagyva, térképekkel felszerelve nekiindultak a határnak, ami akkor elég porózus volt. Néha egy-egy ügyetlenebb embert elcsíptek, egyet véletlenül lelõttek, pedig nem volt ellenségeskedés. A visszafordítottakat figyelmeztették, hogy ne erre jöjjenek, hanem száz méterrel odébb. Mi aztán szeptemberben hazautaztunk Caracasba, mert egyetemi tanár volt a férjem és én is. A határnyitás huszadik évfordulója alkalmából a Der Spiegel és a Frankfurter Allgemeine Sonntagszeitung is interjút készített Kozma atyával.154 Egyik írásban sem esik szó Csilla von Boeselagerrõl, hacsak a „mi máltaiak” említésekben nem gondol valaki rá is. A Spiegel szerint Kozma Imrét kereste fel a német konzul, hogy tudna-e segíteni a menekültek ellátásában. („És a Stasi bénultan figyelte a zugligeti plébánost, aki helytállt a német-német viszályban.”) Különös, hányféle változata van a Kozma atyához kapcsolódó történeteknek, akkor is, ha maga adja elõ õket.

Jauer, Joachim: Urbi et Gorbi. Christen als Wegbereiter der Wende. Freiburg–Basel–Wien, 2008, Herder Verlag, 344 o. (151. o.) 154 Mayr, Valter Von: Der Erste Stein. (Az elsõ kõ) Spiegel, 2009. május 25., illetve Wrangel, Cornelia von: Die Helden von der grünen Grenze. (A zöld határ hõsei.) Frankfurter Allgemeine Sonntagzeitung, 2009. június 21. 153

342

Hangsúlyozni kell: a Német Szövetségi Köztársaság (NSZK) hivatalos képviselõi a bárónõ mellett a Kozma Imre vezette szeretetszolgálatot is elfogadták partnernek, segítségükkel találtak kiutat a bénító helyzetbõl. A szituáció kényességét mi sem érzékelteti jobban, mint az, hogy Zugligeten volt az elsõ nyilvános keleti menekülttábor, amely egy testvérországból fogadott menekülteket.155 Természetesen a sátrakat, ágyakat, fürdõ- és WC-konténereket – szinte a teljes ellátást – a németek állták, lényegtelen, hogy a Malteser pénzébõl vagy a költségvetésbõl is. Polgártársaikért hoztak áldozatot. Emiatt tartják számon húsz év múltán is a magyarok nagylelkûségét. Kozma atya odaadásról beszél. „A kifõzdéket, az éttermeket, a munkásszállásokat, a szállodákat felhívtam telefonon és elmondtam, mirõl van szó. Ettõl kezdve tömegével hozták naponta háromszor a hideg és meleg ételeket, de senki sem kérdezte meg, hogy mikor és hogyan fogunk fizetni … a hívõ magyar családok százötvennyolc német családot vittek el, fogadtak otthonaikba. A plébániával szemben lévõ utcában lakók mind felajánlották fürdõszobáikat, a mosási lehetõséget, de pár nap múlva ez is megoldódott.” A hivatalos ellátó, a János Kórház véletlenül kimaradt a sorból. A plébános úr azt mondta, 162 televíziós stáb fordult meg a zugligeti templomban, még Ausztráliából, Argentínából, Brazíliából és Japánból is jöttek újságírók. Akárhányan is voltak, a sajtót a táborvezetõ Csilla asszony naponta tájékoztatta. Csak a diplomatákra vonatkozott a német külügyminiszter tájékoztatási tilalma. Csilla azt vallotta, minél nagyobb a nyilvánosság, annál nehezebb megállítani a menekültáradatot, annál kevésbé tehetnek a keletnémetek bármit is. Az egész világsajtó tele volt a hírrel, amit késõbb Genscher megköszönt Csillának.156 Kozma Imre azt állítja, hogy a nehéz helyzetben kizárólag Kohl kancellártól kért tanácsot. Felhívta telefonon és Kohl így biztatta: „Páter Kozma! Gorbacsov elnök úr a következõt jegyezte meg nekem: »A magya-

155 156

Jauer: i. m. 149. o. Uo.

343

rok jó emberek!« Legyen elég magának ez a válasz. – Ennyi nekem elég is volt.”157 Hát elég sajátosan felelt a páternek ez a nagy formátumú politikus – ha egyáltalán… (Egyébként a magyar kormány 2008-ban, a határnyitásban érintettek visszaemlékezéseibõl kiadott egy angol nyelvû kötetet, amelyben Kozma Imre nem említi a német kancellárt.158) Ha éppenséggel nem magyar lennék, Gorbacsov mondata sem tetszene. Valójában õ nem is ezt mondta, amint Oplatka András megírta.159 Kohl önéletrajza szerint a Németh Miklóssal folytatott 1989. augusztus 25-i gymnichi titkos találkozó után felhívta és tájékoztatta Gorbacsovot, hogy a magyarok kiengedik a keletnémet menekülteket, mire némi gondolkodás után Gorbacsov azt felelte: „A magyarok jó emberek.” Ám Oplatkának Gorbacsov cáfolta ezt; õ azt felelte Kohlnak: „Németh Miklós jó ember, megbízhat benne.” 1989. szeptember 10-én, vasárnap este a tévé A hét címû mûsorában Horn Gyula jelentette be, hogy a magyar hatóságok átengedik a határon azokat az NDK-s állampolgárokat, akiket Ausztria vízum nélkül befogad. A zugligeti táborba kirakott tévé elõtt Csilla asszony fordította a menekülteknek a külügyminiszter szavait, és a hallgatóság üdvrivalgásba tört ki.160 (Azon az éjszakán becslések szerint ötezren lépték át a határt.) 1989 novemberében Genscher külügyminiszter személyesen köszönte meg a magyar kormánynak ezt a lépést, Zugligetben pedig – Kozma atyát idézve – azt mondta, hogy Kozma Imre, illetve a Magyar Máltai Szeretetszolgálat vette ki az elsõ téglát a berlini falból.161 Ismereteink szerint Kohl kancellár 1990. október 4-én, a német újraegyesülés másnapján Stefka: i. m. The First Brick From The Berlin Wall. Commissioned by the Government of the Republic of Hungary, 2008, 102 o. Kozma Imre írása 64–68 o. 159 Oplatka András: Egy döntés története. Budapest, 2008, Helikon, 360 o. (215–216. o.) 160 Pünkösti Árpád: Magyaros átvágás. Népszabadság, Hétvége. 2009. augusztus 15. 161 Zimányi: i. m. 157 158

344

arra emlékeztette honfitársait, hogy „Magyarország ütötte ki az elsõ téglát a berlini falból”. A szeretetszolgálat augusztus 14-ét, az elsõ menekülttábor felállításának dátumát, a befogadás napjaként ünnepli. Az ötödik évfordulón emléktáblát, a tizenötödiken emlékmûvet avattak. Kozma atya elmondta: „A befogadás, mint a krisztusi program lényege – idegen voltam és befogadtatok – meghatározza életünket és munkánkat … A befogadásnak nincs alternatívája és feltételhez sem köthetõ.” Elkészült a Befogadás Háza is, a télidõben utcán talált hajléktalanok otthona.162 A keletnémet menekültek istápolásáról sokféle mérleg készíthetõ. Mi most itt csak azt említjük, hogy ez gyarapította a Magyar Máltai Szeretetszolgálat lehetõségeit, sikereit. Az intézménnyé vált szeretetszolgálatnak az országban száznál több önálló egysége van. (A tolókocsiban is Magyarországot járó Európa Asszonya, Csilla emlékét többek között a pécsi, a miskolci, a pátyi és a tengelici otthon õrzi, viseli a nevét valamilyen formában – Pátyon az otthon utcáját is róla nevezték el, szobrot is állítottak neki. Az õ „hozománya” volt a MMSZ szinte egész autóparkja, a felszerelt mentõautók. 1987–1991 között több mint 100 millió DM értékû ajándék került az õ gyûjtése révén Magyarországra.163) Genscher nem egészen öt év múlva, Csilla asszony temetésére ilyen mondatokat írt: „Csilla Freifrau von Boeselager neve örökké összeforrt az 1989-es történelmi eseményekkel. Magyarországi fellépése, bátorsága, elkötelezettsége, szervezõkészsége, emberszeretete felejthetetlen … A zugligeti tábor szimbóluma kétségen kívül Csilla von Boeselager volt … Senki sem sejtette, hogy már 1988 óta ráktól szenved, nem lehetett rajta észrevenni. Ellenkezõleg: segítõkészséget és akaraterõt sugárzott … Mindenki érezte: nála csak a humánum fontos, saját maga háttérbe húzódott, nagy szavak nélkül tette a dolgát.”164 Engrin: i. m. Jauer: i. m. 145. o. 164 Ich wurde der beste Bettler Europas… i. m. Hans Dietrich Genscher írása Boeselager Csilla bárónõ temetésére: „Uns allen hat sie ein Beispiel gegeben”. (Mindnyájunknak példát mutatott.) 162 163

345

Alig vonultak el a németek, jött a román forradalom. Zugligetrõl harminckét teherautó segélyrakomány indult már december 22-én Temesvárra. A máltaiak az 1991-ben kezdõdõ délszláv háború idején is bizonyították, hogy a szeretet nem ismer határokat. A front szerb és horvát oldalán serénykedtek a mentõautóik – egyet szét is lõttek –, és a sebesültek százait hozták át a pécsi klinikára. A páter lett Vukovár hõse, ennek kapcsán ismerték meg a világon, olvasható a honlapján. Riasztották, hogy hét ferences szerzetest ki kellene menteni a vukovári templom pincéjébõl. Vállalta, hogy segít, de nem csupán a hét papon. Mikor a máltai jelzésû kocsijukat megállították a várost körbezáró szerb katonák, kérte, vigyék el a parancsnokhoz. Raseta szerb tábornoktól aztán Kozma atya megkérdezte, tudja-e, kicsoda õ. Innen Kozma Imrét idézem: „Azt válaszolta, valamiféle pap. Erre azt feleltem: nekem van egy szövetségesem, akit soha senki nem gyõzött le. Ki az? – kérdezte. Úgy hívják, Jézus Krisztus. Erre megjelent egy könnycsepp a szemében. Ekkor már tudtam Jézus Krisztus megint gyõzött, s azt kértem tõle, hogy engedje el a Vukovárban rekedt összes embert. Elengedte mind a négyezer ötszázat, akiket buszokkal hoztunk el az ostromlott városból. Megmenekült a hét ferences rendi szerzetes is. Utána porig lõtték a templomot, Vukovárt.”165 Az újkori horvát történelemben, a Balkán Sztálingrádjáról szóló beszámolókban nem szerepel a Kozma név.166 A korabeli magyar híradások és az évfordulós megemlékezések sem tartják számon ezt a hõstettet. Érthetetlen, hogy egy köztiszteletnek örvendõ embernek mi szüksége van ilyen gyermekded füllentésekre. (Ezt az értesülést is aztán szereztem, hogy õ olvasta az írásomat.) Kozma atya közvetlen munkatársa elmondta, hogy a Raseta tábornokkal való találkozás ellenére Vukovárba nem sikerült bejutniuk, onnan egyetlen embert sem hoztak el, nemhogy hatvannyolcvan buszra valónyit, ám más háborús területrõl – Vinkovciból, Eszékrõl – több százat mentettek ki. Stefka: i. m. http://hr.wikipedia.org/wiki/Vukovar; http://hu.wikipedia.org/wiki/Vukov%C3%A1r. 165 166

346

A máltaiak szeretete találékony is. Ebben döntõ szerepe volt a német szokásokat átültetõ Csilla asszony ötletességének. Mûtét után, a kórházban értesült Margarete Thurn und Taxis hercegnõ férjének haláláról. Kondoleált az asszonynak, és javasolta, ha nem akarja, hogy a kastélyt ellepjék a koszorúk és a virágok, a partecédulán tudassa a meghívottakkal, hogy ezek árát inkább ajánlják fel a máltaiaknak… Társa, Kozma atya a szülõfalujában keresett lószállító utánfutót, mert Kaposvár mellett ígértek az õ sérült alföldi gyermekeinek egy lovat és Volkswagenjével õ akarta elvontatni. Aztán nemcsak utánfutót, hanem segítséget is kapott, a beteg gyerekeknek így lett lovuk. Szolgálatuk sokfélesége lenyûgözõ: „Ilyenek az ingyenes mosodák, az ingyenes tolókocsi szerviz és az ingyenes gyógyászati segédeszköz kölcsönzés, ezen belül is az elektromos kórházi ágyak kihelyezése családokhoz, akik magukra vállalják beteg hozzátartozóik otthoni ápolását. Csak Budapesten több mint 1500 ilyen ágy van kint családoknál.”167 – Ha Kozma atyát az ORFI történetben nézzük, akkor nem szeretem õt – mondja dr. Kereszty Éva volt helyettes államtitkár. – Ha azt nézem, hogy hallatlan erõfeszítéssel megteremtették a hajléktalan egészségügyi szolgálatot, akkor elfogultan szeretem és mélyen fejet hajtok elõtte, ha általában nézem a szeretetszolgálatot, akkor nem kedvelem annyira, mert ez elég kocsonyás. Ha a betegek otthoni ellátásához nyújtott szervezetüket nézem, akkor sajnálom, hogy ezt a minisztérium nem tudta megvalósítani. Abszolút ambivalens vagyok vele szemben. Feltehetõen Kozma Imre a legtöbbet díjazott, kitüntetett magyar. 1989-ben megkapta a Máltai Nagykeresztet a Máltai Nagymestertõl, és a Szolgálati Nagykeresztet a német államtól. 2007-ig további 33 kitüntetéssel és díjjal jutalmazták. Köztük volt a Széchenyi István-díj a MÁV-val való jó együttmûködésért (1992), a Belügyminisztérium kitüntetése a Haza Napján a Magyar Anyák megsegítéséért (1993), Savoyai Viktor Emánuel-díj a szeretetszolgálati tevékenységért (1994), Kisebbségekért díj (1995), az Év Embere

167

Zimányi: i. m.

347

Európában (Reader’s Digest Magazin – 1996), „Hûség a Hazához” Érdemkereszt az Igazolt Magyar Szabadságharcos Világszövetségtõl (1997), a Szuverén Máltai Lovagrend Nagykeresztje a Magyar Máltai Szeretetszolgálat megalakulásának 10. évfordulóján (1999). „Hûség a Hazához” Érdemkereszt az Igazolt Magyar Szabadságharcos Világszövetség Elnökségétõl (2000), „Hûség a Hazához” Érdemkereszt az Igazolt Magyar Szabadságharcos Világszövetségtõl (2001), Közép-Európa Kulturális Közösségének díja (Udine, Olaszország), Európa népeinek szolgálatáért (2002), a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje (2003). Aphelandra díj a keletnémet menekültekért végzett tevékenységért (2004), Príma Primissima díj a magyar oktatás és köznevelés terén nyújtott kiemelkedõ teljesítményéért (2005), dr. Bády István-díj Esztergom város szépítéséért (2006). A teljes felsorolás megtalálható Kozma atya honlapján. Azt azonban még meg kell említeni, hogy 2010-ben francia Becsületrendet kapott. Ebbõl az alkalomból a Duna Televízióban többek között azt mondta: „Az élet arra való, hogy az ember elajándékozza.”168 – Jól sejtem, hogy Kozma Imre és Csilla asszony kapcsolatának a vége nem volt felhõtlen – kérdeztem nõvérétõl, Kunckelné Fényes Ildikótól –, hiszen szinte kitörölte õt a történetbõl. – Megkeserítette a húgom utolsó hónapjait. Ez mélyen kiábrándító és szomorú volt a húgom számára. Ahogy látta, hogy Csilla a végét járja, mintha elvesztette volna az érdeklõdését, elfordult tõle, egyre kevésbé ért rá vigaszt nyújtani neki. A freiburgi kórházba látogatásakor arra sem volt ideje, hogy feladja neki az utolsó kenetet. A szeretetszolgálat tízéves emlékülési szónoklatában meg sem említette Csillát, más aztán pótolta. – A temetésére elment? – Õ búcsúztatta. Minden felekezetbõl vannak felszentelt barátaim, és egyik sem kenetteljes vagy ájtatoskodó. A katolikusoknak egyöntetûen az volt a véleménye, arra nincs mentség, ha valaki nem adja fel a

168

348

http://kozmaimre.hu/.

szentkenetet. Mivel Kozma Imrének hónapokon át nem jutott ideje a második beszélgetésre velem, kénytelen voltam telefonon megkérdezni tõle, tényleg elutasította Csilla von Boeselager kérését. – Az egyházban nincs utolsó kenet! – felelte. – Neki az volt, de nem az elnevezés a lényeg.169 – Megkapta ötször (sic!) is! – Utoljára talán magyarul szerette volna hallani a tisztelt Kozma atyától! – Ha azt keresi, hol tudok hibázni, ebben nem hibáztam. Ilyen kérdésekre nincs idõm. – Lenne más fontos kérdésem is. – Ami önnek fontos, nem biztos, hogy nekem is az. Viszontlátásra! Akkor most lépjen ki a zárójelbõl Kozma Imre: „Ez a rész árulás kifejezéssel illethetõ. Mindaddig ugyanis, amíg Csilla asszony Magyarországra tudott jönni, ellátásáról én gondoskodtam. Ezen kívül számtalan olyan ünnepi alkalmat szerveztünk, amely az õ iránti tisztelet, megbecsülés és hála kifejezése volt. Élete utolsó szakaszában, amikor már ágyban fekvõ volt – elsõsorban magyarországi máltaiak ápolták –, rendszeresen látogattam. Olyan is elõfordult, hogy este autóba ültem, reggel megérkeztem, egy-két órát Csillával töltöttem és indultam viszsza az újabb tizenkét órás útra. A szentkenetet kétszer [sic!] adtam fel neki. A temetési szertartáson pedig Csilla kérésére – ez egy héttel halála elõtt volt, amikor szintén meglátogattam – a tisztelgõ beszédeken túl a búcsúbeszédet én tartottam, legkevesebb kétszáz magyarországi máltai részvételével.” Utószor nem vállalta, de elõtte kétszer elmondta fölötte ezt a mondatot: „E szent kenet által és nagy irgalmassága szerint segítsen meg téged az Úr a Szentlélek kegyelmével; szabadítson meg bûneidtõl, üdvözítsen téged, és erõsítsen meg jóságosan!”. A törA II. Vatikáni Zsinatig e szentség elnevezése az utolsó kenet volt. Ma tudatosan kerülik ezt a kifejezést. A kenet ugyanis nem a haldoklók, hanem a betegek számára szól. Gyógyulás után, újabb betegség esetén, vagy például egy komolyabb mûtét elõtt a szentség ismételten fölvehetõ. 169

349

ténethez tartozik, hogy Csilla asszonnyal 1988-ban közölték az orvosok: egy éve lehet hátra. Jöttek a kezelések, a mûtétek; még hat évig küzdött. Többször volt úgy, hogy itt a vég, ám újból és újból feléledt. A kenetek, egy lourdes-i zarándoklat, és az utolsó elõtti napig kitartó tennivalói életben tartották a mélyen vallásos aszszonyt, aki úgy gondolta, a halál ráér. *** Miután Kozma Imre megkapta ezt az írást, nyomban felkerült a szeretetszolgálat honlapjára a tizenöt éve halott Csilla asszony fényképes élettörténete, és õt is említõ pár kisebb írás. És a páter kezdett nyilvánosan beszélni Budapest, sõt Kelet-Európa angyaláról. Fõhõsünk ki-kibicsakló történeteibõl kiderül, szüntelenül változik, egyre szebbé válik a múltja, bár a rend kórházának beígért csodás jövõje alig-alig válik valóvá. A Klubrádióban azt nyilatkozta: „A gyenge jellemû emberek egész életükön keresztül hazudoznak, mert tartanak a másiktól, másrészt meg akarnak felelni az elvárásoknak.”170 *** 2010. július elsején a Budai Irgalmasrendi Kórház ünnepséget tartott újraindulásának tizedik évfordulója alkalmából. A dekoratív meghívó szerint a délelõtti ünnepi szentmisét – a püspökkari elõzmények ellenére – Erdõ Péter bíboros celebrálta volna a Hild-udvarban, de végül is helyette a házigazda Kozma Imrére maradt ez a feladat is. (A feltehetõen méretre ide készült pompás, hófehér sátorfedél árnyékában legalább két-háromszáz vendég – számos szerzetes, köztük sok idõs apáca – foglalt helyet.) Délben tartott megnyitó beszédében elõször „nagyon tisztelt” miniszterüket köszöntötte, mivel tõle szavakat kapnak ajándékba, és másra nincs is szükségük, mint biztatásra! „A hûség jegyében gyülekeztünk, [a rendalapító] Istenes Szent János hûségében. Erre

170

350

Kun–Németh: i. m.

legalább annyira szüksége van az emberiségnek, mint ötszáz éve. Hûség a karizmához, hûség a hospitalizációhoz, hûség a 17. századi elõdökhöz, akik az elsõ kórházakat és gyógyszertárat építették … A Lipót létrehozása elõtt egyedül az irgalmasok foglalkoztak Magyarországon elmebetegekkel.” Ismeretes, hogy Kozma atya a beszéd mestere. Papír nélkül is szép, ép mondatokban szónokolt, kenetessége is feledhetõ volt. Taglalta, hogy Magyarországon Buda török alóli felszabadítása óta hányszor indultak újra az irgalmasok. „Tíz éve nagy lelkesedéssel indultunk. Aztán az elmúlt tíz esztendõ elvette az erõnket, hiszen jelen pillanatban körülbelül egyötödét végezhetjük annak a munkának, amit tíz évvel ezelõtt végezhettünk. Ezt azt jelenti, hogy gyakorlatilag ingyen gyógyítjuk a betegeket. Ilyen feltételek közepette az intézet jövõje kétséges. Azt kérjük a miniszter úrtól és az új kormánytól, hogy engedjenek bennünket egy kicsit többet dolgozni. Nem adományt kérünk, de ha úgy gondolják, hogy szükség van ránk, akkor segítsenek … Rendünk csupán azért, hogy a kórház fennmaradjon több mint négymilliárd forintot mozgósított. Arról még nem is beszélve, hogy amit sikerült létrehozni, azok nem állami támogatásból, hanem adományokból és elsõsorban a rendi elkötelezettség révén valósulhattak meg … Azért hívtuk a miniszter urat is: adjanak lehetõséget, hogy dolgozhassunk. Ezzel nem csupán ezt a munkát támogatják, hanem önmagukat is értékelik.” Két értelmetlen Kozma-mondat bogáncsként belém ragadt: „Aztán az elmúlt tíz esztendõ elvette az erõnket, hiszen jelen pillanatban körülbelül egyötödét végezhetjük annak a munkának, amit tíz évvel ezelõtt végezhettünk. Ezt azt jelenti, hogy gyakorlatilag ingyen gyógyítjuk a betegeket.” Kérdeztem Bálint Gézát, Naszlady Attilát, de õk sem értik, mit kívánt az atya mondani. Gondolom, hogy a BIK orvos igazgatója, Lakatos Tamás – aki a kórház szakmai tevékenységérõl tartott adatokban gazdag elõadást az ünnepségen –, hasonlóképp lehet „fõnöke” kijelentésével, ezért nem válaszolt erre a levélben feltett kérdésemre. Hiszen azt mégsem írhatta, hogy ez Kozma Imre írói munkásságának a része. Azt sem köthette az orromra, hogy csu351

pán kolduló mondatokról van szó, azt sugallják: adjatok pénzt, sok pénzt a kórháznak – pedig ez nem elítélendõ. Ezt teszi az öszszes kórházvezetõ, a másik három egyházi kórház tulajdonosa is. Legfeljebb, ha nem is mondanak köszönetet, legalább nem hallgatják el, nem tagadják („ingyen gyógyítás”!), mennyi támogatást kapnak, kaptak a magyar államtól. A BIK adományokból, fõképp az osztrák rendtõl tíz év alatt összeszedett 4 milliárdja mellett az OEP mintegy 31,5 milliárd forinttal finanszírozta a tevékenységüket, meg a pályázatokból és innen-onnan kaptak még vagy másfél milliárdot ugyancsak közpénzbõl – ebbõl gyógyítottak, gazdálkodtak, gyarapodtak – „ingyen”. Az OEP-támogatást felsoroló táblázatban semmi jele nincs annak, hogy ötödére csökkent a teljesítményük. (Bevételeik 85-88 százaléka adóinkból származik.) Hát akkor? „A megváltás, Isten válságkezelõ programja” – mondta Kozma Imre.171 Ez lenne a megoldás? *** Egy fõszereplõnket jól ismerõ teológus szerint: „Imre atya narcisztikus,172 önimádó, nem igazán empatikus.” Könyvtervemmel, de személyemmel, az újságíró-társadalommal szembeni gyanakvása is érthetetlen. Majdnem három esztendei anyaggyûjtéssel, több mint ötven emberrel folytatott beszélgetésem során rájöttem, a rendi kórháznak õ maga a titka, a titkolandója. Töprengve írom ezeket a sorokat. Nyomasztanak e nagy ívû pálya árnyékai, pedig az ígéretekkel becsapottak kiábrándulásáról, a belé vetett bizalom sorvadásáról, tapintatlanságairól alig szóltam. Jó lenne, ha írásom nem rombolná életfontosságú tevékenységét, amelyet nevéhez kötve ismer, és dicsõít a közvélemény tekintélyes része.

2009. március 27. http://kozmaimre.hu/archivum/category/kategorianelkul/page/2. (Utolsó letöltés: 2010. július 8.) 172 Ez a személyiségzavar a görög mitológiából kapta a nevét, Narcissus nevû királyfiról, aki beleszeretett saját tükörképébe. 171

352

Egy újságíró megkérdezte tõle, megbecsülik-e. Azt felelte: „Úgy gondolom, engem az Isten szeret és nekem ez a legtöbb.”173 Szeresse is – csak egy kicsit szigorúbban. *** Portréját a fenti sorok többségének elolvasása után írott válaszlevelével fejezem be: „2009. augusztus 6. Kedves Szerkesztõ Úr! Személyes találkozásunk után megkaptam írását, amelynek megjelentetési szándékáról értesít. Megjegyzi, hogy két hónapi halogatás után talán csak a kíváncsiság vihetett rá, hogy szóba álljak Önnel. Nem a kíváncsiság vezetett, hanem sokkal inkább az, hogy engedtem az Ön állhatatos keresésének, annak ellenére, hogy szándékát illetõen nem kaptam választ. A kíváncsisággal az Ön magatartása jellemezhetõ inkább, ami érthetõ, hisz Önnek volt fontos a találkozás velem. Találkozásunk alkalmával sem kaptam egyértelmû választ arra, hogy mi a szándéka és célja az »elkészítendõ« mûvel? Ezt csak az elküldött írás elolvasásakor ismerhettem meg. Most már világos és egyértelmû számomra az Ön szándéka és célja. Megállapítható, hogy Ön nagyon sokat tud (sok mindennek utána járt), de nem eleget ahhoz, hogy egy bonyolult történelmi idõszakban élõ személy mozgásterét ismerhesse. Mégis vállalkozik egy portré »hiteles« megrajzolására. Ugyanakkor az is megállapítható, hogy az írás a portré mûfajától idegen. Sajnálatos, hogy adott szövegkörnyezetbõl ragad ki mondatokat, ezáltal sarkít és ítélkezik. Önkényesen von össze, vagy helyez egymás mellé idézeteket, majd saját értelmezésével »színezi«, és megcáfolhatatlannak tûnõ következtetésekre jut. Tiszteletet érdemlõen írja, hogy szerkesztett szöveget ad át, amit jóváhagyásom [javítása! – P. Á.] után használ fel. Sajnos beleegyezésem-

173

Stefka: i. m.

353

mel nem tudom az írás megjelenését támogatni, arra pedig nincs idõm, hogy közös »gyomlálgatásba« fogjunk, annál is inkább, mert mindig csak használni akartam, s nem tündökölni, még ha Ön kettõs-hármas birodalomról is vizionál. S ha így is lenne, akkor sem haszonszerzésrõl, vagy mások kihasználásáról volt s van szó. Azt pedig Önnél is jobban tudom én magam is, hogy életem gyümölcseit elsõsorban a nyilvánvalóan meglévõ gyarlóságaim, gyengeségeim, bûneim, tévedéseim árnyékolják be. A szentírás szavaival vallom, hogy »senki sem jó, csak az Isten«. Igyekszem is élni az egyetlen emberi lehetõséggel »gyõzd le a rosszat jóval«. Egyébiránt pedig nem tehetek egyebet, mint Szent Pál, »rábízom magamat az emberek lelkiismeretére«. Ha valaki, Szent Péter okkal írhatta le, »a szeretet befedi a bûnök sokaságát«. Vele együtt én is reménykedem abban, hogy Isten-bírám hozzám is irgalmas lesz. Írásával kapcsolatos nélkülözhetetlen megjegyzéseimet levelem mellékletében jelzem.”

Búcsúszavak El sem kellett mozdulnunk a Frankel Leó tucatnyi épületétõl, hogy megbizonyosodjunk, lehetetlen visszafordítani az idõt. Ezt a fiatalabbak is tudják, hiszen az 1989–90-es közép- és kelet-európai társadalmi változások után eltérõ sorsú országok, különféle színezetû pártok próbáltak – próbálnak ma is – visszatáncolni a múltba, akár a pogányságig is. Rengeteg nekifutás, de sehol sincs tartós siker. Szerencsére itt és most nem a mi feladatunk velük foglalkozni. Elég volt az egészségügy tizedutcányi Trianontját figyelemmel kísérni. Inkorrekt volt az állam, amikor a szárnytollainak megkurtítása után visszaadta az irgalmasok felhizlalt jussát. Ebben a formában helyük sem volt a röpülésre. Emiatt is vergõdnek – túl Kozma atya odaadó dilettantizmusán. Nem bizonyult jó pásztornak a katolikus egyház sem. Beadta a fantomrend igényét elbitangolt jószágára, sürgette is a visszaadást, ám a rend római generálisa – alapos 354

helyszíni vizsgálódás és tárgyalások után, a vele egyetértõ osztrák perjellel együtt – csak a tulajdonjogot kérte, de az gazdálkodjon még évtizedekig, aki ért hozzá – vállalva a munkában a katolikus szellemiséget is. De a visszaszerzésben nem hezitáló püspöki kar vezetõi minden rákérdezéskor feltartották a kezüket, hogy rend önálló, értük semmi felelõsséget nem szándékoznak, és nem is tudnak vállalni. Sem az állam, sem az egyház nem kívánt élni a külön egyezséggel az irgalmas rend kórházügyében. Pedig tudták, hogy már az osztrákok a „fõnökök”, hogy nem a rend, hanem a jól helyezkedõ Kozma Imre fogja visszakapni a kórházat, mintha az õ jussa lenne. Ám az államot és az egyházat rabságban tartotta a kölcsönös elõítélet. Gyászos lesz, ha a kormány hagyja csõdbe menni az irgalmas rendi kórházat, ahogy szerencsétlen lesz az is, ha próbálja megmenti. És a végsõ kérdés: mi lesz a 2010-ben hetvenéves Kozma Imre után? – Szabad volt a hiperaktív Kozma Imrére ekkora vagyont bízni? – kérdeztem Balog Zoltántól, és elmondtam, 2010 elején, kiscsoportos beszélgetéseken kérte az orvosokat, hogy mondjanak le a fizetésük negyedérõl. Ezt a kardiológusokon, a röntgeneseken és az altatóorvosokon kívül mindenki elfogadta. További elbocsátások is várhatók. – Készül Kozma atya a Fidesz-kormányzásra? – kérdezett vissza a politikus mosolyogva még 2010-es választások elõtt. – Meg fogják menteni a BIK-et a csõdtõl? – Az egyházi fenntartású kórházakat jelenleg nem azon a szinten finanszírozza a költségvetés, mint az állami és önkormányzati fenntartásúakat. (Ez nem mutatható ki – P. Á.) Az ebbõl keletkezõ hiány nem az egyházi intézmény „bûne”, hanem a mindenkori kormány felelõssége. – Elképzelhetõ, hogy visszaadnak földbirtokokat is az egyházaknak? – Az egyházi intézmények rekonstrukciójára, fejlesztésére fordítható pénzeszközök ma hiányoznak. Ezek elõteremtése különbözõ forrásokból történhet. Egyik lehetséges irány a földbirtok, de vannak ennél jobb megoldások is. 355

Azóta a fél ország ügyeinek nemzeti kormánybeli „szolgája”, Réthelyi Miklós professzor, a nemzeti erõforrás minisztere az elsõk között konzultált a négy egyházi kórház vezetõivel. Meg is állapodott velük, hogy megszüntetik mindazt a sérelmet, igazságtalanságot, amely õket érte: hozzájárulnak helyzetük javításához. Bene Krisztián fõigazgató nyilvánosság elõtt azt mondta a találkozójukról: „Három miniszterrel ültünk már le, de nem történt semmi. Most úgy éreztük, hogy ez egészen más beszélgetés volt. Éreztük, hogy szükség van ránk”174 – azaz az õ lekozmált kórházukra is. Tegyük még hozzá, hogy ezt a „szükséget” csak a többi kórház rovására lehet pénzben kifejezésre juttatni. Innen szemlélve, akár szerencsésnek is mondható, hogy az egyházi kórházak az egészségügyi ellátásnak csupán az egy százalékát adják, így „elõtérbe kerülésük” nemigen ránt a sírba senkit, ahogy az a 2010. szeptember közepén nekik juttatott 14,6 millió forint sem. Csak azt nem tudni, hogy a miniszter kivel húzatta ki a kupacból az extra pénzhez juttatott tíz kórház nevét. *** Minden követ megmozgattam, hogy elõkerüljön „gránátalmánk” minél több magja. 2010. április 18-án küldtem el az alábbi levelet az egyik osztrák provinciálisnak, páter Paulus Kohlernek, aki az ORFI/BIK végjáték idején osztrák perjel volt. „1. 1993 márciusában Florentin atya megegyezett a magyar partnerekkel, hogy a magyar rend visszakapja a tulajdonát, ám azt továbbra is – 80 évre? – az állami reumakórház mûködteti katolikus szellemiségben, a rend képviselõinek bevonásával. A szerzõdést elõkészítõ bizottságot az osztrák rend nem jelölte ki, az egyezség elmaradt. 2. 1995-re megváltozott az elképzelés: önálló rendi kórházat akartak, P. Kozma hihetetlen külföldi támogatásokat ígért. Szerepe volt a fordulatban, hogy lejárt a realista P. O’Donnell generális római megbízatása? Vagy inkább P. Kozma agilitása, majd belépése a rendbe volt a döntõ? 3. Ha a magyar állam kikö-

174

356

Elhangzott az ünnepi beszédében.

tötte volna, hogy az osztrák rendnek a budai rendi kórház mûködésének állami fenntartása mellé vállalnia kell a kórház felújításainak és beruházásainak a költségét, ezt Önök elfogadták volna? 4. A budai kórház nem utolsósorban a szakszerûtlen menedzselés miatt ismét rossz helyzetbe került, év elején 25%-kal csökkentették az orvosok fizetését, nagy az elégedetlenség, csõd fenyeget. Tud-e valamit tenni a menedzselésbõl szemlátomást kiszorított osztrák rend a kórház megmentéséért? Hagyják, hogy eladják az ötemeletes új épületet, valóban gondolkodnak arról, hogy a Magyar Máltai Szeretetszolgálat vagy a Máltai Lovagrend átveszi a kórházat? 5. Tíz év után mi a véleményük, helyes volt a fantom magyar rendnek, valójában Kozma atyának »visszaadni« a kórházat? A rend jó hírét nem jobban szolgálta volna, ha az O’Donnell–Langthaler-tervet valósítják meg? Tudom, hogy a két utolsó kérdésben Ön már csak részben illetékes, de P. Ulrich segítségével bizonyára tudnak válaszolni.” Tévedtem. Levelemre egyetlen egy sor sem érkezett. Ennyire futotta. A Budapesti Irgalmasrendi Kórház története ezernyi apró részletbõl állt össze, ahogy a gránátalma rengeteg apró, húsos héjú magból kerekedik bõrhéjú, gyógyító erejû gyümölccsé. Az ókori görögöknél Aphrodité „szent” gyümölcse a szerelem és a bõség jelképe volt. (Aphrodité kertészkedett is, és elültetett néhányat a pompás bokrokból Cipruson a szegények örömére. Szebb változat, hogy a tengerbõl kilépõ Aphrodité lába nyomán csodás növények, gránátalma is sarjadt.) A kereszténység számára a Punica granatum az öröklét és a szellemi termékenység jelképe. A Spanyolország déli részén található Granada is róla kapta a nevét. Görögország némely vidékén gránátalmát dobnak a mátkapár elé; ha darabokra törik, az szerencsét, bõséget és termékenységet jelent; a pomme d’amour, a szeretet almája. Vigyáznia kell annak a lánynak, aki égõpiros színû gránátvirágot kap. Vágykeltõ képessége mellett Cato legalább annyira becsülte gyökerének hashajtó hatását. E becses növény használatos volt vesekõ ellen, vérzés- és lázcsillapító készítésére, sõt mustkészítésre is. A termés összehúzó hatású héjával vérhas, a porrá 357

tört kéreggel galandférgesség gyógyítható. Gyümölcsébõl és kérgébõl egyaránt lehet festéket és illatszert készíteni. A neve onnan ered, hogy érés után hónapokkal a száradó terméshéj felreped, és robbanásszerûen szórja szét a magvait. „Szám szerint 613 magja miatt” lett a termékenység szimbóluma. Másutt: „A magok száma ezernél is több lehet.”175 E könyv gyümölcsének magvait mások fogják számlálgatni. Csak pontosan, alaposan – úgy érdemes.

175 Az internetes keresõk a gránátalmára hatvanezernyi szócikket adnak. A Google elsõ tíz találata nekünk bõven elég volt.

358

Történeti kronológia

1571 • A betegek ápolására megalakult Spanyolországban az Istenes Szent János Rend. 1684 • A budai vár elsõ, sikertelen ostroma alkalmával hat héten át az irgalmasok ápolják a sebesülteket „elsõrangúan felszerelt tábori kórházban”. 1686 • Az irgalmas rendiek kórháza Buda visszafoglalásakor is jelen van. 1806 • A mecénás, Marczibányi István megvásárolja a Császár fürdõt és környékét az irgalmasok részére, hogy a „fürdõ jövedelmébõl annyi beteget és szerzetest tartsanak el”, ahányat lehet. 1815 • Felépül a rend elsõ kórháza (Kiskórház) és a Császár klasszicista épülete. 1842 • Az irgalmas rend megkezdi a Császár fürdõ átépítését Hild József tervei alapján. 1856 • Önállóvá válik a magyar rendtartomány. 1903. szeptember 29. • Átadják a, „gót modorban készült” új irgalmas rendi kórházat (Nagykórház). 1937 • Az elsõ Nemzetközi Fürdõügyi Kongresszuson, a Gellért fürdõben megalakul a Nemzetközi Fürdõszövetség, amelynek örökös székhelyéül Budapest fürdõvárost jelölik ki. 1950 nyara • Feloszlatják, részben internálják a szerzetesrendeket. 1950. szeptember 7. • Az Elnöki Tanács törvényerejû rendelete bevonja a rendek mûködési engedélyét. 1951. május • Államosítják az irgalmas rend budapesti kórházát, létrejön a Kunfi Zsigmond utcai Állami Kórház. 359

1951. július 1. • A volt rendi kórház, az Állami Rheumakórház, valamint az Országos Balneológiai Kutatóintézet egyesítésével, dr. Szántó László elképzelése szerint, létrehozzák az elsõ országos gyógyintézetet, az Országos Rheuma és Fürdõügyi Intézetet. (Az ORFI akkor ennek a rövidítése.) 1966 • Az ORFI a Fõvárosi Fürdõigazgatóságtól megszerzi a Hild-épület déli részét. 1970-es évek • Felújítják, korszerûsítik, emeletráépítéssel bõvítik az ORFI Kis- és Nagykórházát. Az ORFI a honvédségtõl megszerzi rendelõintézet céljára a Frankel Leó u. 62. épületét. 1980 • Felépül az ORFI új, ötemeletes, 300 ágyas hotelszárnya az Árpád fejedelem útján. 1985. augusztus • Az ORFI tulajdonából a Szent István-kápolna 198 négyzetméterét átruházzák az egyházra. 1989 • Neumark Tamás doktor elindítja a harcot az elbirtokolt irgalmas rendi kórház visszaszerzéséért. 1989. december 2. • Az irgalmas rend római generálisa, Brian O’Donnell öt napot tölt Budapesten, hogy megismerkedjen a helyi adottságokkal. 1990. február • Az irgalmas rend perjele, Dömötör Hilár meghatalmazza Neumark Tamás fõorvost, hogy „a jelenleg ORFI – volt Irgalmas-kórház –, renddel kapcsolatos ügyeit bonyolítsa”. 1990. május • A négy történelmi egyház – Neumark kezdeményezésére – megalapítja az Ichtys Alapítványt az egyházak egészségügyi feladatainak szervezésére. 1991. január 8. • A Magyar Katolikus Püspöki Kar, az Ichtys Alapítványban is körvonalazott teendõit Neumark Tamásra és a bécsi prof. dr. Josef Dézsyre bízza. 1991 tavasza • Elkezdõdnek a háromoldalú tárgyalások a volt rendi ingatlanok visszaadásáról, az ORFI, a rend és a Népjóléti Minisztérium között. 1991. június 30. • Korondi István fõigazgatói megbízása lejár, Bálint Géza lesz az ORFI megbízott, októbertõl a kinevezett fõigazgatója. 360

1991. július 10. • Az Országgyûlés elfogadja az egyházi ingatlanok visszaadásáról szóló XXXII. törvényt – a végrehajtás határideje 2001. 1991. december 1. • Negyven év szünet után az ORFI-ban „újranyit” az irgalmas rendi konvent. 1992. január 28. • O’Donnell atya az ORFI-ban tárgyal, és mivel a rend nem képes mûködtetni a volt ingatlanjait, azokat kész ezen céllal 80–100 évre az ORFI-nak kezelésre átadni. 1992 nyara • Az ingatlanokra bejegyzik az elidegenítési és terhelési tilalmat a rend javára. 1992. szeptember 1. • Újabb egyeztetõ tárgyalás az ORFI és a rend között. 1992. szeptember 28. • Az ORFI és az irgalmas rend harmadik ingatlanátadási egyeztetõ tárgyalása megegyezés nélkül fejezõdik be, az ügyet a kormánybizottság elé terjesztik. 1992. október • Megalakul a Magyar Irgalmasrendi Kórház Alapítvány („kezelõ”: Kozma Imre). 1992. december 20. • Az ORFI általános kórházrészlegének fõorvosai írásban nyilvánítják ki egyetértésüket, hogy az államosított irgalmas rendi kórház kerüljön vissza a rend tulajdonába. 1993. január • Brian P. O’Donnell, a magyar hittestvérek kérésére, az önálló provinciát átmenetileg az osztrák provincia felügyelete alá tartozó tartományi bizottsággá alakítja. 1993. március 2. • Az Egészségügyi Minisztérium, az ORFI és a bécsi Irgalmas Testvérek Osztrák Rendtartománya szándéknyilatkozatot ír alá az ORFI közös fenntartásáról. Langthaler atya, a rend provinciálisa kijelenti, hogy a rend sem erkölcsi, sem anyagi felelõsséget nem tud vállalni egy leendõ rendi kórház mûködéséért, csak tagot delegálnak a kórház igazgatótanácsába. 1993. március 29. • Dömötör Hilár perjel visszavonja Neumark Tamás minden megbízását. A rend érdekeinek képviseletével Kozma Imrét bízzák meg. 361

1993. június 25. • Az osztrák irgalmas rendi tartomány, a rend budapesti konventje és az ORFI együttesen kinyilvánítják, hogy a feleket kölcsönösen kielégítõ megállapodást Brian P. O’Donnell prior jelenlétében, 1993 októberében, Szent Lukács napján tartanák kívánatosnak aláírni. 1993. október 14. • A kormány egyeztetõ bizottságának elsõ tárgyalása az irgalmas rendi ingatlanok ügyében, mivel a felek nem tudnak megegyezni. 1994 eleje • A Magyar Katolikus Püspöki Kar kérése, hogy a kormány egyeztetõ bizottsága még folyó évben rendezze az irgalmasok tulajdonát. 1994. május 3. • Göncz Árpád köztársaság elnök által összehívott, az ORFI fejlesztésének lehetõségeit megvitató jószolgálati értekezlet záró ajánlása: a kormány építsen egy „új ORFI-t”. 1994. május 3. • A kormány egyeztetõ bizottságának második tárgyalása a rendi ingatlanok sorsáról. 1994 • Megállapodás a Magyar Köztársaság, valamint az Apostoli Szentszék között a Magyar Honvédségnél és a Határõrségnél végzendõ lelkipásztori szolgálat tárgyában. 1996 • Kozma Imre, az 56 éves „siker-plébános”, novíciusként belép az irgalmas rendbe. 1996. június 25. • Szabó György miniszter bejelenti a tervet, hogy összevonják az ORFI-t, a Sportkórházat és az Országos Rehabilitációs Intézetet. 1996. október • Rendi döntés: nincs közös mûködtetés, a megoldás: teljes elválás az ORFI-tól. 1997. június 20. • Vatikánvárosban aláírják a megállapodást a Magyar Köztársaság és az Apostoli Szentszék között a Katolikus Egyház magyarországi közszolgálati és hitéleti tevékenységének finanszírozásáról, valamint néhány vagyoni természetû kérdésrõl. 1997. december 8. • A vatikáni szerzõdést az Országgyûlés határozattal erõsíti meg. 1998. február • A rend képviseletében Kozma Imre vezetésével tárgyalók a kétoldalú egyeztetés során minden rendi va362

gyont visszakérnek, beleértve a Császár–Hild épületet is. A rend egykori telektulajdonára 1980-ban épített ötemeletes új szárnyat 99 évre az ORFI használatában kívánják hagyni. 1998. március 19. • Kökény Mihály népjóléti miniszter feljegyzése Horn Gyula miniszterelnöknek a Kozma Imrével folytatott tárgyalásról: „Az irgalmas rend átvállalja teljes mértékben az állami feladatokat és az egész ORFI-t mûködteti” – 1999 januárjától. 1998. április 23. • A döntést az ORFI sorsáról a Horn-kormány szeptemberre halasztja. 1998. június 4. • Kozma Imre páter ünnepélyes keretek között leteszi elsõ fogadalmát, ezzel a Betegápoló Irgalmas Rend tagja lesz. 1999. május • A kormány egyeztetõ bizottságának harmadik, utolsó ülése az ORFI megosztását javasolja. 1999. július 5. • Kihirdetik a katolikus egyház hitéleti tevékenységének finanszírozásáról szóló LXX. törvényt, az egyházi vagyon visszaadásának új határideje 2011. 1999. szeptember 8. • A kormány egyeztetõ bizottságának döntése, amely szerint az irgalmas rend által visszaigényelt három ingatlan az „1991. évi XXXII. törvény (Etv.) hatálya alá tartozik”. (Elnök dr. Semjén Zsolt egyházügyi helyettes államtitkár, Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma.) 1999. szeptember 23. • Megkezdõdnek az ORFI és az irgalmas rend között az átadás-átvételi tárgyalások. 1999. szeptember vége • A minisztérium és a rend szóbeli megállapodásának megfelelõen a Kis- és Nagykórház 2000. január elsején kerül a rend birtokába, a Császár–Hild ingatlan 2001-ben. 1999. október 26. • Az ingatlanok január elsejei átadása ellehetetlenül, az új határidõ 2000. július 1. 1999. november 25. • A kormány jóváhagyja az ORFI kettéosztását, a BIK újjáalakulását, a határidõ 2000. június 17., amelybõl közmegegyezéssel mégiscsak július 1. lesz, 363

a Császár–Hild épület esetében pedig 2001. január 1. (Az ORFI ez utóbbit is átadta július elsején.) 2000. június 30. • Dr. Bálint Gézát az egészségügyi miniszter felmenti az ORFI fõigazgatói tisztségébõl, utóda dr. Poór Gyula. 2000. július 1. • Újjáalakul a Budai Irgalmasrendi Kórház. Birtokába kerülnek a rend hajdani épületei, a Kiskórház és a Nagykórház; a Marczibányi Alapítvány, majd az állam (ORFI) által tulajdonolt Frankel Leó utca 31–33. alatti Császár–Hild épületegyüttes; az „ORFI–Hilton” az Árpád fejedelem útján. Fõigazgató: prof. Naszlady Attila. Az ORFI megtartja a nevét és országos intézeti szerepét. Az intézet központi épülete a Lukács uszodával szemközti, hatemeletes egykori Esplanade Hotel (Frankel Leó utca 38–40.). Birtokában maradt a Lukács Duna-parti része, az ambulancia épülete (Frankel Leó utca 62.), az MR labor (a volt bölcsõde épületében), a nõvérszállás és két üres telek. Fõigazgató: dr. Poór Gyula.

Olvasóinkhoz

1937-ben Erdei Ferenc, Féja Géza, Szabó Zoltán örökbecsû munkáival indította el Sárközi György a Magyarország felfedezése sorozatot. 1968-ban Darvas Józsefék felélesztették a hagyományt. A sorozat szerkesztôbizottsága tagjairól és a témákról a múltban is maga döntött. Így született újjá az immár több mint félszáz mûbôl álló sorozat. Hogy a megváltozott körülmények között meddig élünk, azon is múlik, hogy a Magyarország Felfedezése Alapítvány támogatókra talál-e. Ha arra gondolunk, mennyi érték veszett el a társadalmi átrendezôdés során, talán csak annak köszönhetô talpon maradásunk, hogy sokan keltették a halálhírünket. Ha nem is a babona, a lendület még életben tart bennünket. De még most sem tudjuk teljes bizonysággal, mi jön ezután. Pedig a szociográfiára talán soha nem volt nagyobb szükség, mint a mai, alapvetô változások közepette. Ám a szociográfusok mindig is az irodalom páriái voltak; a valóságfeltárás munkaigényes, sok utazással, talpalással jár, amire csak külön támogatással lehet vállalkozni. Alapítványunk célja a régi: olyan mûvek világra segítése, amelyek a sorozathoz méltó színvonalon, irodalmi eszközökkel, kritikai szemlélettel mutatják be a magyar társadalom tipikus jelenségeit. Ehhez kéri a kuratórium bárminemû támogatásukat. A Magyarország felfedezése sorozat eddig megjelent kötetei 1. Mocsár Gábor: Égô arany (1970) 2. Varga Domokos: Erdôkerülôben (1970) 3. Erdei Ferenc: Város és vidéke (1971) 4. Moldova György: Tisztelet Komlónak! (1971) 5. Végh Antal: Erdôháton, Nyíren (1972)

6. Kunszabó Ferenc: Sárköz (1972) 7. Fekete Gyula: Éljünk magunknak? (1972) 8. László Bencsik Sándor: Történelem alulnézetben (1973) 9. Zám Tibor: Bácskiskunból jöttem (1973) 10. Bertha Bulcsu: Balatoni évtizedek (1973) 11. Molnár Géza: Külvárosi barangolások (1974) 12. Lázár István: Kiált Patak vára (1974) 13. Tüskés Tibor: Nagyváros születik (1975) 14. Varga Domokos: Vizek könyve (1976) 15. Berkovits György: Világváros határában (1976) 16. Csák Gyula: A szíkföld sóhaja (1977) 17. Jócsik Lajos: Egy ország a csillagon (1977) 18. Fábián Katalin: A Makoldi család (1977) 19. Zsolt Róbert: Labdarúgók, sportolók (1978) 20. Halmos Ferenc: Illô alázattal (1978) 21. Márkus István: Nagykôrös (1979) 22. Miskolczi Miklós: Város lesz csak azért is (1980) 23. Mátyus Aliz: Holnapon innen, tegnapon túl (1980) 24. Thiery Árpád: Királynôk városa (1981) 25. Folyamatos jelen (antológia 1981) 26. Albert Gábor: Emelt fôvel (1983) 27. Bakonyi Péter: Téboly, terápia, stigma (1983) 28. Szász Imre: Ez elment vadászni (1984) 29. Horváth Dezsô: A tizedik ember (1985) 30. Vadas József: Nem mindennapi tárgyaink (1985) 31. Ôrszigethy Erzsébet: Asszonyok férfisorban (1986) 32. Csupor Tibor: Mikor Csíkból elindultam (1987) 33. Pünkösti Árpád: Kiválasztottak (1988) 34. Hernádi Miklós: Válni veszélyes (1988) 35. Diósi Ágnes: Cigányút (1988) 36. Levendel László: Humanista orvoslás (1988) 37. Kamarás István: Értéktérkép (1989) 38. Félmúlt (antológia 1990) 39. Lengyel László: Micsoda év! (1991) 40. Márkus István: Az ismeretlen fôszereplô (1991)

41. Závada Pál: Kulákprés (1991) 42. Pünkösti Árpád: Rákosi. A hatalomért, 1945–1948 (1992) 43. Lengyel László: Tépelôdés (1992) 44. Bálint B. András: Szabadulás a félelemtôl (1993) 45. Vekerdy Tamás: Álmok és lidércek (1993) 46. Tanács István: Ön kormányzó? (1993) 47. Rab László: Mélyszántás (1994) 48. Ôrszigethy Erzsébet: Birsalmasajt (1995) 49. Márkus István: Polgárosodó parasztság (1996) 50. Iványi Gábor: Hajléktalanok (1997, 1998) 51. Tábori Zoltán: Vasmû (1998) 52. Szilágyi Gyula: Tiszántúli Emánuel (2001) 53. Kun István: A feláldozott Bereg (2004) 54. Lábass Endre: Vándorparadicsom (2004) 55. Szilágyi Gyula: Megbukott az iskola? (2004) 56. Kastélyos Péter: Családi fénykép csatlakozás után. Hosszú expozícióval, önkioldóval (2006) 57. Rácz Romano Sándor: Cigány sor (2008) 58. Takács Géza: Kiútkeresõk (2009) 59. Tábori Zoltán: Magdolna negyed (2009) A kötetek megírását ösztöndíjjal támogatjuk, témajavaslatukkal jelentkezhetnek a Magyarország Felfedezése Alapítvány címén: 1125 Budapest, Zsolna u. 39 sz. ([email protected]) További részletek találhatók a sorozatról terveinkrôl a www. magyarorszagfelfedezese.hu honlapunkon. Érdeklôdésüket köszöni A KURATÓRIUM Andor Mihály, Gombár Csaba elnök, Letenyei László, Ôrszigethy Erzsébet, Pótó János, Pünkösti Árpád titkár, Tóth Pál Péter, Végvári Imre

Minden jog fenntartva. Bármilyen másoláshoz, sokszorosításhoz, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tároláshoz a kiadó elõzetes írásbeli hozzájárulása szükséges. Osiris Kiadó, Budapest www.osiriskiado.hu Az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztõk Egyesülésének a tagja. A kiadásért felel Gyurgyák János Szöveggondozó Macskássy Zsuzsa Sorozatterv Szigligeti Mária A borítón felhasználtuk Botticelli Gránátalmás Madonna címû festményének részletét Tördelõ Sörfõzõ Zsuzsa Térképek Sebõk László Nyomta és kötötte a Dürer Nyomda Kft., Gyula Felelõs vezetõ Kovács János ügyvezetõ igazgató

ISBN 978 963 276 180 0 ISSN 0231–2611