AJÁNLOM. ezt a könyvet mindenkinek, aki csípi Camet és a sütijét, és aki többet akar tudni erről a tojásreggelizős szívtipróról. Jó szórakozást!

AJÁNLOM

ezt a könyvet mindenkinek, aki csípi Camet és a sütijét, és aki többet akar tudni erről a tojásreggelizős szívtipróról. Jó szórakozást!

EGY

JASE WlNSTEAD KEGYETLEN KIS ROHADÉK VOLT. Hajnali kilenckor semmire nem vágytam kevésbé, mint alapfokú csillagászat-előadásra menni, és nem véletlenül. Előre tudtam, hogy az egész egyfolytában arra emlékeztet majd, milyen volt, amikor elsőévesként először vettem részt Drage prof óráján, és miért kellett olyan hirtelen abbahagynom az egészet. Szóval rohadtul semmi szükségem nem volt még arra is, hogy Jase egyik gúnyos üzit a másik után küldje nekem arról, milyen egészségtelen dolog az embernek délelőtti előadást felvennie. Mivel jó, ha vagy két órát aludtam, és a számban még mindig éreztem az előző éjszaka elfogyasztott tequila ízét — meg minden másét is, amiről inkább nem is akartam tudni, hogy mi az -, jelenleg nem éppen úgy néztem ki, mint aki annyira felszabadultan boldog, hogy elkezdődött a suli. Csak néztem, amint a csillagászati előadó ajtaja becsukódik előttem, majd a mobilomra pillantottam. Jase SMS-e gúnyosan meredt rám. Lógd el! Éppen sörözök. Xbox. FIFA ’13 Basszus! ígéretes, nem mondom. Különösen, mivel Ollie éppen most hétvégén vágta gajra a konzolt egy brutál Call ofDuty meccs közben. Már így is késésben voltam. Csillagászat, vagy foci a dobozon? Nem a legnagyobb dilemma. Elhatároztam magam, sarkon fordultam, és már éppen

kezdtem bepötyögni a választ Jase-nek, amikor, mintha tornádó söpört volna végig a lépcsőn, kivágódott a nagy, kétszárnyú ajtó. Felnéztem, és még éppen láttam, ahogyan egyenesen felém rohan valami kicsi és vörös. Az ütközés elkerülhetetlen volt. Apró test csapódott nekem, majd azonnal vissza is pattant rólam, és a karjával úgy kapott utánam, mint egy fuldokló. A táska, ami így ránézésre nehezebb volt, mint ő maga, azonnal kiborult. Ösztönös mozdulattal a földre ejtettem a saját tatyómat, és elkaptam a derekát, de a táska már menthetetlen volt. A csaj még mindig nem tudta visszanyerni az egyensúlyát, és úgy imbolygott, mint azok a felfújható bokszzsákok. Erősebben megfogtam a derekát, mire felkapta a fejét. Sötétvörös haj lendült és csapott képen, miközben betöltötte a levegőt valami kellemes gyümölcsillat, meg valami egészen más, egészen klassz aroma. Basszuskulcs! Eperke rongyolt belém. Kuncogva csúsztattam vissza a mobilomat a zsebembe, a csaj meg rám nézett. Úgy tűnt, a testének minden izma megfeszül. Eleve is elég pici volt, jó, ha a vállamig ért, de most mintha még jobban összement volna. Reméltem, hogy nem esett baja. Lehet, hogy összekeverte a Shepherdet valami helyi gimivel? - Hűha! - mondtam. - Jól vagy, szivi? Amikor vagy fél percig meg sem mukkant, már kezdtem parázni egy kicsit. Aztán vett egy nagy levegőt, amitől a melle hozzám nyomódott. Hirtelen megállt az idő, mert a melle alapján tutira nem gimis volt a csaj, kivéve persze, ha a gimis csajok mostanában sokkal gyorsabban fejlődnek, mint

amikor még én jártam oda. Ha pedig mégis így van, akkor rohadjon meg minden középsulis kis- pöcs. És persze ahogy ezt végiggondoltam, már úgy éreztem, hogy egy zuhany is rám férne, de hogy miért, jobb, ha nem is mondom. Lehet, hogy még mindig részeg vagyok tegnap este óta? Első tippre azt mondanám, simán lehetséges. -Mi történt? - próbálkoztam megint, most már egy kicsit halkabban. - Jól vagy? És amikor még erre se mondott semmit, két ujjammal megfogtam az állát. A bőre selymes volt és hűvös. Túl hűvös. El tud az ember úgy ájulni, hogy közben azért állva marad? Azután felemeltem az állát, és már éppen kérdezni akartam tőle, amikor a szavak valahol félúton az agyam és a szám között elakadtak. Tiszta hülyének éreztem magam, de pislogtam, mert nem akartam elhinni, amit látok. A rohadt életbe... Kinek ne jönnének be az ilyen kis vörösök? A csinos messze nem a megfelelő szó volt rá. Nagy, kerek szeme olyan színű, mint az érlelt whisky. Az orrnyergén és az arcán szeplők, az orcája csodálatosan szép. Az ajka meggyvörös, kicsit nagy az arcához képest, de telt és kívánatos. Olyan, ami bármelyik srácot a mennyországba röpítené, ha... -Veszed le rólam a kezed! A hangjából kicsendülő keménység miatt, és mert úgy tűnt, mindjárt elsírja magát, inkább azonnal elengedtem a vállát, és tettem hátra egy jókora lépést. Abban a pillanatban, hogy elengedtem, egy kicsit megint inogni kezdett, és hajszál híján utánakaptam, de aztán

jobbnak láttam nem kockáztatni egy tökön rúgást. Egyszer biztosan eljön majd a nap, hogy gyereket akarok, vagy valami ilyen baromság, és volt egy olyan érzésem, hogy ha egy ujjal is hozzáérnék Eperkéhez, már csak örökbefogadásban reménykedhetnék. Kifésülte az arcából a dús hajtincseket, és óvatosan ellépett a táskája mellől. Rám nézett, majd miután vagy egy teljes pillanatig egyikünk sem mozdult, alaposan végignézett rajtam, az arcomtól a cipőm orráig. Basszus, ez a csaj simán stírölt! Lehet, hogy a tököm mégis biztonságban van? Elpirult, de a legédesebb rózsaszínre, amit valaha láttam. -Bocs, de sietek. Késésben vagyok, és... Elvigyorodtam, letérdeltem, és elkezdtem összeszedni a szétszóródott cuccát. Hogy a fenébe lehet egyetlen csajnak ennyi tolla? Kék. Lila. Fekete. Piros. Narancssárga. Mi van? Ki a fene ír narancssárga tollal? Letérdelt mellém, és felkapkodta a többi tollát. Ahogy előrehajolt, haja rézvörös falként takarta el az arcát a szemem elől. -Nem muszáj segítened. -Szívesen teszem. - Felkaptam valami cetlit, amiről kiderült, hogy a tanrendje. Azonnal levettem, hogy gólya. - Alapfokú csillagászatra mész? Én is oda tartok. Jase-nek, a sörnek meg a FIFA ’ 13-nak várnia kellett még egy kicsit. -És most miattam elkésel. - Még mindig a haja mögé rejtőzött. — Sajnálom. Felkaptam az utolsó füzetét is, beletettem a táskájába, majd felálltam. Úgy nyújtottam felé, hogy kénytelen legyen rám

nézni. Nem is tudom, miért, nevezzetek anyuci kicsi fiának, ha akartok, de sokkal jobban szeretem, ha egy csaj mosolyog, nem pedig olyan, mint aki mindjárt könnyekben tör ki. -Semmi gond. Hozzászoktam, hogy rám vetik magukat a csajok. — Az arca egy egészen kicsit kivirult, én pedig erre még szélesebben vigyorogtam. - Mondjuk a hátamra még egyik sem akart felugrani. De tetszett. Erre felkapta a fejét, és a haja hátralendült. -Nem akartam a hátadra ugrani. Sem rád vetni magam. -Nem? - A telóm rezegni kezdett a zsebemben, de nem érdekelt. — Milyen kár. Pedig akkor a mai lehetett volna a világtörténelem legjobb első napja a suliban. A táskáját a mellkasához szorította, le sem vette rólam a szemét, én pedig lenéztem a kezemben tartott papírra. -Avery Morgansten? -Honnan tudod a nevemet? - csattant fel. Milyen kis mimóza a drágám! -Leolvastam a tanrendedről. -Ja, persze. - Hátrafésülte a haját, és láttam, hogy a keze egy egészen kicsit megremeg, ahogy elveszi tőlem az órarendjét. Kicsi koromban anya mindig azt mondta, hogy amolyan védelmezőtípus vagyok. Hogy mindig szerettem a sérült kisgalambokat, a háromlábú kutyákat meg a girhes malacokat. A tesóm ugyanilyen volt. Mintha valami hatodik érzékkel mindig megtaláltuk volna a legelesettebb teremtményeket. És lehet, hogy semmit nem tudtam erről a csajról, de az tuti, hogy ez volt az első napja a suliban, tuti, hogy nagyon kínosan érezte magát, és tuti, hogy utálta, amiért ilyen vacakul indult. Én pedig azonnal megsajnáltam. -Cameron Hamilton vagyok - mondtam neki. - De mindenki

Camnek szólít. Az ajka némán mozgott, mintha a nevemet formálná, és őszintén szólva ez nagyon tetszett. -Kösz még egyszer, Cam! Lehajoltam, felkaptam a tatyómat, és a vállamra vettem. Kézzel kifésültem a szememből a hajamat, és rávillantottam azt a mosolyomat, amivel általában el szoktam érni, amit akarok. -Akkor jöhet a nagy belépő! Elindultam a csillagászat-előadó felé, amikor hirtelen rádöbbentem, hogy ő még mindig ott áll, földbe gyökerezett lábbal. A vállam felett hátrapillantottam, és értetlenül néztem, ahogy tesz egy lépést hátrafelé. -Rossz irányba mész, szivi! -Nem megy. - Rekedt volt a hangja. -Mi nem megy? - kérdeztem, és felé fordultam. Eperke tekintete egy pillanatra összekapcsolódott az enyémmel, aztán a csaj hátat fordított, és elrohant. A táskája a csípőjét csapkodta, a haja meg úgy lobogott mögötte, mint valami szuperhős köpenye. Tényleg elfutott! Nem is futott, rohant, basszus! A szám is tátva maradt. Ez meg mi a fene volt? Kinyílt mögöttem az ajtó, és odabentről megszólalt egy mély hang, enyhe akcentussal beszélve. -Hamilton úr, hát mégis úgy döntött, hogy csatlakozik hozzánk? — A rohadt életbe! Lehunytam a szemem. — Vagy jobb szeretné a folyosón tölteni az óra hátralévő részét? Felsóhajtottam, és megfordultam. -Csatlakozni szeretnék, természetesen. -Természetesen — ismételte meg a prof, és egy nagy halom,

összetűzött papírt tartott elém. - A tanmenet. Elvettem egyet, és hirtelen ötlettől vezérelve elvettem még egyet. Hátha megint összefutok Avery Morganstennel. Jase a pickupomnak dőlt, és egyik kezével hátrafésülte barna haját az izzadságtól csillogó homlokából. Több tincse is nedvesen állt ki az ujjai közül. -Rohadt kánikula! Ahhoz képest, hogy augusztus vége volt, szinte izzott a levegő. Még a Whitehall mögötti, hátsó parkolót övező hatalmas tölgyfák árnyéka sem tudta csökkenteni a meleget. Máris utáltam, hogy be kell szállnom a négykerekű szaunába. -Pontosan. — Ollie a fák ágai felé pillantott. — Ezt csak anyaszült meztelenül lehet elviselni. Ránéztem. -Szerintem te már így is elég meztelen vagy, haver! Ollie végignézett magán, aztán elvigyorodott. Félmeztelen volt, a rövidgatyája csípőig letolva, lábujjtanga-papucs. Más nem. -Pedig te is tudod, hogy ennél meztelenebb is lehetnék. Sajnos ezt igazolhattam. Három éve laktunk közös albiban, de Ollie már az első héten megjegyezte, hogy az erkölcsösség és a szerénység bekaphatja, és azóta sokkal többször láttam a farkát, mint szerettem volna. Idén tavasszal fog diplomázni, ahogyan elvileg nekem is kellene, és már most tudom, hogy nagyon fog hiányozni az idióta feje. —Ezt megszívtad, öreg! — jegyezte meg Jase, és a szélvédőm felé biccentett. Sóhajtva néztem oda. Az ablaktörlő alá akkurátusán egy

krémszínű kis fecnit biggyesztettek. Persze tudtam, hogy ezt a parkolót csak a tanárok használhatják, de mivel errefelé elég szűkében voltunk a helyeknek, általában oda álltam, ahova éppen tudtam. -Majd beteszem a gyűjteményembe. -Ami egyébként már így is elég terjedelmes. - Ollie levett a csuklójáról egy gumit, és összefogta vele a vállig érő, szőke haját. - Szóval akkor buli, nálunk, ma este? Csodálkozva néztem rá. -Mi van? Jase vigyorogva fonta karba a kezét a mellkasa előtt. -Évkezdési buli. — Ollie nyújtózkodott, és miközben ásított, hangosan ropogott a gerince. — Csak egy csendes kis összejövetel. -Jézusom! Jase vigyora még szélesebb lett, és legszívesebben abban a pillanatban letöröltem volna a képéről. Amikor Ollie legutóbb ilyen „csendes kis összejövetelt” rendezett, konkrétan nem lehetett leülni nálunk. És kicsit ködösek ugyan az emlékeim, de mintha a zsaruk is kijöttek volna. -Rendelj pizzát! Nekem még... — Ollie hirtelen félbehagyta a mondatot, és egy csöcsös barna csaj felé fordult, aki éppen ekkor sétált el mellettünk. Egy szempillantás alatt dobott bennünket, és máris a csaj vállán feküdt az egyik karja. Szia, cica! A barna csaj vihogott, és átölelte Ollie derekát. Csodálkozva fordultam utánuk. -Ez meg mi a fene volt? -Elvesztettük. — Jase a szemét forgatta. — Az idiótának mintha a tarkóján is lenne szeme, úgy rá tud érezni, ha csaj

van a közelben. -Igaz. -Viszont el sem tudom képzelni, hogy sikerül neki mindig felhajtani magának újabb és újabb szúrható csajokat. -Ez az élet egyik nagy kérdése. — Kocogva megkerültem a pickup elejét, lekaptam a szélvédőről a büntetőcédulát, és kinyitottam a vezetőoldali ajtót. A forró levegő fejbe vágott. - A rohadt életbe! Jase felém fordult. -Egyébként mi volt ma veled? Nem is válaszoltál az üzimre. Azt hittem, egy FIFA-meccsnek nem tudsz majd ellenállni. —Jaj, picim, hiányoztam? - Lerángattam magamról a pólómat, csomóba gyűrtem, és bevágtam a kocsiba. -Talán igen, talán nem. Nevetve vettem ki a baseballsapkámat az ülésről, majd feltettem, és élveztem, hogy a sild eltakarja a napot a szemem elől. -Nem is tudtam, hogy járunk. -Tudod, ez azért rosszulesett. -Legközelebb meghívlak egy sörre. -Oké, kiengeszteltél. Vigyorogtam. -Sejtettem. Jase nevetve fordult velem szembe, és a karját belógatta a platóra. Könnyed mosolya egyetlen pillanat alatt semmivé lett, amikor feltette a napszemüvegét. Ismertem már ezt a tekintetet. És tudtam, hogy nem jelent semmi jót. Nagyon kevesen tudták, mennyire vacak tud lenni az élet néha Jase számára. A legtöbben úgy tekintettek rá, mint akihez nyugodtan oda lehet menni, és aki majd segít megoldani

mások problémáit — közte az enyémet is. Bekapcsoltam a légkondit, becsaptam az ajtót, majd odamentem mellé. A forró fém égette a hónom alját, ahogyan lábujjhegyre állva a platóra lógattam a karomat. -Mi van? Felvonta a szemöldökét, és a napszemüveg kerete fölött nézett rám. -Mész edzeni? -Gondolkoztam rajta. — Lábat váltottam, mert a vádlim kezdett görcsölni. - Akarsz jönni? -Nem — felelte. — Be kell ugranom a farmra. El kell intéznem néhány dolgot. -Mi a pálya Jackkel? Jase arcára széles mosoly terült, és amikor az egyik fiatal tanárnő észrevette, kibicsaklott a bokája a magas sarkújában. -Minden király! - mondta, és a hangja megint olyan kedves lett, mint mindig, amikor az öccséről beszélt. - Tegnap azt mondta, hogy ha nagy lesz, Chuck Norris akar majd lenni. Felnevettem. -Az lesz a legjobb. -Bezony. - Rám nézett, még mindig a napszemüveg kerete fölött. — Na és veled? -Minden kerek. - Ellöktem magam a kocsitól, és összecsaptam a két tenyeremet. — Miért kérdezed? Megrántotta a vállát. -Csak úgy. Ez a flegma duma néha totál ki tudott készíteni. Máskor meg simán túl tudtam tenni magam rajta. Jase hatalmas szerencséjére ez is éppen olyan nap volt, amikor az efféle baromságok leperegtek rólam.

-Nem szándékozom egy

sarokban pityeregve suttogni magamban, hogy „mindörökké”. Úgyhogy minden kerek. -Jó ezt hallani. — Jase vigyorogva lépett hátra, és arrafelé fordult, amerre a fiatal tanárnő eltűnt. - Szóval akkor ma buli nálatok? -Miért ne? - Elindultam vissza, a vezetőoldalra. - Tuti ott lesz a fél suli. -Tuti. - Jase sarkon fordult. - Akkor később. Bemásztam a mostanra lehűlt utastérbe, és elindultam kifelé a parkolóból. A lusta seggemnek most a nyugati kampuszra kellett volna mennie a konditerembe, de közben azt is tudtam, hogy az én lusta seggem ennél sokkal jobban vágyik egy kanapéra, ahol megpihenhet egy kicsit. A stoptáblánál balra fordultam, és jobbról elhaladtam a sorházak mellett, amikor az egyik nyitott ajtón kiröppent egy labda, és egyenesen fejbe talált valami srácot. Nevetve nyúltam le, hogy felvegyem a... És ebben a pillanatban magára vonta a figyelmemet valami vörös. A szemem, mint a hőkövető rakéta, azonnal kutatni kezdett a szín forrása után. Hunyorítottam. Nem Eperke volt az? Egy fa eltakarta előlem ugyan, de a következő pillanatban már megint előbukkant, és a nap fénye megcsillant a széles karperecén. Még szép, hogy ő volt az! Nem is próbáltam végiggondolni, mit teszek. Vigyorogva fordítottam hátra a sapkámat, majd élesen jobbra kanyarodtam, és bevágtam elé. Visszaugrott a járdára, a szeme egészen elkerekedett.

Leengedtem az anyósülés ablakát, mire a szája szó szerint tátva maradt. Vigyorogtam, mert őszintén örültem neki, hogy egy darabban túlélte az első napot. -Avery Morgansten! Hát megint találkoztunk! Úgy nézett körbe, mintha nem is lenne biztos benne, hogy hozzá beszéltem. -Cameron Hamilton... szia! Előrehajoltam, és az egyik karomat a kormányon lógattam. Istenem, milyen átkozottul aranyos volt, ahogy zavartan babrálta azt a karperecét! -Elég eseménydúsak a találkozásaink. Beharapta telt alsó ajkát, majd a tekintete végigsiklott rajtam, és a tetkómon állapodott meg. Zavartan állt egyik lábáról a másikra. Eperke nyilvánvalóan nem volt kimondottan társasági lény. Talán azért, mert nekem is van egy húgom, de úgy éreztem, mindenképpen meg kell nyugtatnom, ami az igazat megvallva ebben a pillanatban eléggé vesztes próbálkozásnak tűnt. -Először te szaladsz belém, aztán kis híján én lapítalak ki téged — magyaráztam. — Úgy tűnik, valami katasztrófának mindenképpen történnie kell kettőnk között! Néma csend. Na, akkor fussunk neki még egyszer! -Merre mész? -A kocsimhoz. — Aha! Szóval mégis tud beszélni. - És eléggé késésben vagyok. — Megint egyik lábáról a másikra állt, és hozzátette. - Szóval... -Ugorj be, szivi! Elviszlek. - Erre úgy nézett rám, mintha arra

kértem volna, hadd erőszakoljam meg. -Nem. Nem lesz rá szükség. Itt állok a dombtetőn. Megoldom. -Semmi gond. Ez a legkevesebb, amit megtehetek, miután kis híján kilapítottalak. -Kösz, de... -Hé! Cam! - A seggfej Kevin a semmiből jelent meg, és kocogva elhaladt Avery mellett. - Mi a pálya, haver? Nem is értettem, miért, de nagyon dühített a srác, és miközben le sem vettem a szememet Eperkéről, minden akaraterőmmel azon voltam, hogy ne akarjam a pickuppal félrelökni Kevint az útból. —Semmi, Kevin, csak beszélgetni próbálok éppen. Avery azonban abban a pillanatban felemelte a kezét, kicsit zavartan integetett az ujjaival, majd ellépett Kevin mellett, és megkerülte a kocsimat. Miközben Kevinnek be nem állt a pofája, és egyfolytában nyomta a teljesen érdektelen baromságait, képtelen voltam levenni a szememet a csajról. - A rohadt élet! - motyogtam, és hátradőltem az ülésben. Avery már megint elfutott előlem. És rám tört az őrült érzés, hogy utána kell rohannom.

KETTŐ

ABBAN A PILLANATBAN, hogy Ollie kivette Raffaellót a saját kis helyéről, általában azonnal elszabadult a buli. Minden egyes rohadt alkalommal. Én meg csak álltam ott a nappali közepén, és hitetlenkedve ingattam a fejemet. -Miért? - kérdezte Jase, és belekortyolt a sörébe. Vicsorogva válaszoltam. -Szerinted ha tudnám, miért csinálja, nem próbálnám megállítani valahogy? -Egyébként cuki - hallatszott egy halk női hang. Jase-szel egyszerre fordultunk arrafelé. Valahogy soha, senki nem tudott úgy ülni, mint Stephanie Keith. Az egyik hosszú, formás, tökéletesen barna lábát térdben meghajlítva úgy vetette keresztül a másikon, hogy az egy apácazárdában is az erényesség megtestesítője lehetett volna. De az az átkozott kis farmer miniszoknyája éppen annyira volt erkölcsös, mint Ollie szokott lenni zuhanyzás után. Ha éppen csak egy milliméterrel jobbra billentettem a fejemet, és lejjebb hajtottam az államat, ahogyan egyébként vagy három perccel korábban megtettem, akkor tökéletesen kivehető volt a segg gyönyörű íve. Steph nyilvánvalóan a tangára esküdött. Vagy ha olyan hangulata volt, akkor inkább a semmire, márpedig ebben a pillanatban nagyon úgy tűnt, hogy éppen olyan hangulata van. Egészen kicsit előrehajolt, vékony karját összefonta a mellkasán, és így tökéletes belátást

nyújtott bárkinek - természetesen a mellettem álló Jase számára is - a mellei közé. És ezekre a mellekre nem létezett szó. Pedig nem egy alkalommal láttam már őket egészen közelről és egészen meztelenül. Ami pedig a legjobb, hogy Steph babakék szeme kimondottan boldog befejezést ígért, és ez a tekintet most éppen rám szegeződött. Meglepő módon valamiért nem éreztem szűknek a rövidgatyámat, ami miatt sajnálatos pocséklásnak tűnt, hogy így kirakatba tette a mellét és a seggét is. Pedig tudtam, hogy Jase klubtársainak vagy a fele odaadná a bal heréjét, hogy Steph csak ilyen tekintettel nézzen rá. Volt idő, amikor én mind a kettőt neki adtam. Akkoriban sokszor már nem is tudtam számon tartani, hogy ki kicsoda, és inkább lerágtam volna az egyik karomat, mint huzamosabb időn keresztül ugyanazzal a csajjal maradjak. Na és most? Most, basszus, fogalmam sem volt, mit szeretnék. Egy ideje már így voltam vele, és talán ez lehetett a magyarázata, hogy nem kaptam ölbe Stephanie-t, vittem be a hálószobába, és rángattam le a gatyámat. Steph nagyon kedves csaj volt, de már régen elmúltak az idők, amikor odaadtam volna érte a heréimet. Elszakítottam róla a tekintetemet, és Ollie-t kezdtem nézni, aki Raffaellót a magasba tartva táncolt a tévé villogó fényei előtt. Nagyot kortyoltam a sörömből. - Ez a seggfej zaklatja a teknősömet! Steph felnevetett, és közelebb lépett. -Nekem nem úgy tűnik. - Belém karolt, majd az állát a vállamra tette. Koromfekete hajának egy tincse simogatóan hullt a mellkasomra. — Mondjuk, nem bánnám, ha valaki engem próbálna zaklatni.

A zene dübörgésén túl is meghallottam, ahogy a sütő órája csilingel. Finoman kibontakoztam az öleléséből, és Jase-re pillantottam. Kárörvendő vigyor terült el a képén. A rohadék. -Pilla, és itt vagyok! Még mielőtt Steph tiltakozhatott volna, kikerültem néhány srácot, és a konyhába siettem. Nem hittem, hogy annyira nagy szívfájdalmat okoz neki, ha nem foglalkozom vele. Volt rá tíz dolcsim, hogy mire visszamegyek, már Jase-en vagy valaki máson fog lógni. Letettem a sörömet a pultra, kinyitottam a sütő ajtaját, és nagyot szippantva szívtam magamba a frissen sült csokis süti mennyei illatát. Ez nem az a mirelit vacak volt ám! Ez saját két kezemmel készített vacak volt. És olyan finom, hogy aki megkóstolja, azonnal elélvez. Kivettem a tepsit, majd kikapcsoltam a sütőt, és felvettem egy sütit. Annyira forró volt, hogy a tészta egészen összeesett, mire a belekevert csokidarabok megolvadva a felszínére jöttek, és körülfolyták a tetejére szórt diót. Félbetörtem, aztán bekaptam. -Uramisten! - nyögtem fel élvezettel. Forró volt, mint az áltat, de megérte. Leöblítettem egy korty sörrel, és éppen akkor mentem vissza a szobába, amikor Ollie, kezében Raffaellóval, a bejárati ajtó felé indult. -Ezt azért ne! - Letettem a sörömet. -Élj szabadon, kis zöld barátom! - mondta Ollie, és cuppanós csókot nyomott a páncélra. - Fuss! -Azonnal hozd vissza! - kiáltottam, de közben röhögtem is, mert Ollie sakál részeg karaterúgással nyitotta ki az ajtót maga előtt. — Te hülye köcsög!

Ollie letette a folyosóra Raffaellót, és finoman tessékelte. -Szabad vagy! Megragadtam Ollie karját, megfordítottam, és visszalöktem az albiba. Hangosan nevetve elkapta Steph egyik barátját, és azonnal a vállára vette. Hatalmas sikoltozás következett. Lenyúltam, és óvatosan a kezembe vettem a teknőst. -Ne haragudj, Raffaello, tudod, a barátaim rohadt nagy... - A nyakamon valami fura csiklandozást éreztem. Először balra néztem, aztán jobbra, és ekkor megpillantottam Averyt, ahogyan ott áll az ajtóban, és a szeme a döbbenettől egészen elkerekedik. — .. .seggfejek. Mi a...? Annyit tutira nem ittam, hogy haluzni kezdjek, de egyszerűen nem tudtam elfogadható magyarázatot találni rá, hogy mit keres Eperke pont az én házamban. Akárhány alkalommal itt voltam a nyár folyamán, az a lakás mindig tök üres volt. Persze azóta bárki beköltözhetett. És ez a valaki, Avery öltözékéből ítélve, olyasvalaki lehetett, akit nagyon jól ismer. A gyapjú rövidnadrág nagyon rövid volt, jó sokat mutatott a combjából, és a tekintetem elidőzött egy kicsit rajta. A lába hosszú, nem túl vékony, viszont tökéletesen formás. Ki gondolta volna, hogy Eperkének ilyen állati jó lába van? A vér azonnal az ágyékomba áramlott. A hosszú ujjú pólója pedig igaz, hogy mindent takart, de vékony volt. Az bizony. Nagyon vékony. A melle lágyan domborodott a póló alatt, és sokkal teltebbnek tűnt, mint amilyennek akkor éreztem, amikor nekem nyomódott. Na és a bimbók...! Az arca a rózsaszín összes árnyalatában egyszerre pirult el. -Szia...

Pislogtam, és amikor Eperke sem tűnt el, a farkam pedig még mindig úgy állt, mint az előbb, feltételeztem, hogy valószínűleg nem látomásom van. -Avery Morgansten? Ez már kezd ijesztővé válni. -Aha - felelte. - Tényleg. -Itt laksz, vagy csak látogatóban...? - Raffaello ekkor már nagyon mocorogni kezdett. Avery megköszörülte a torkát, és a teknőst nézte. -Én... én itt lakom. -Ne szopass! Atyaúristen! Megkerültem a lépcső korlátját, és közelebb léptem hozzá. Persze észrevettem, milyen szemmel bámulja a hasamat. Ez tetszett. Nekem is és a farkamnak is. -Tényleg itt laksz? -Aha. Tényleg. -Ez... nem is tudom. — Felnevettem, és egy kicsit döbbent voltam. - Ez kész őrület! -Miért? - Zavartan nézett rám, és két, finoman ívelt szemöldöke között egy egészen kis ránc jelent meg. -Mert én meg itt lakom. Tátva maradt a szája. -Ugye csak viccelsz? -Nem, egy ideje már itt lakom... úgy értem egypár éve. A szobatársammal. Már találkoztatok. Ő volt a köcsög, aki kitette a folyosóra szegény Raffaellót. -Hé! — kiáltott ki Ollie az albiból. — Van nekem nevem is! Neked én Senor Köcsög vagyok! Nevettem. -Na, mindegy! A hétvégén költöztél be? Bólintott.

-Már

értem. Én meg akkor éppen otthon voltam családlátogatáson. - Raffaellót a mellkasomhoz szorítottam, mert már majdnem sikerült kimásznia a kezemből. - Nos, a fenébe... Avery hátrahajtotta a fejét, és a szemembe nézett. Csodálatos tekintete egy pillanatra egészen rabul ejtette az enyémet. Aztán elszakította rólam a tekintetét, és Raffaellóra nézett. Az a szempár... valamire nagyon emlékeztettek. -Ez... a teknős a tiéd? -Aha - és felemeltem. - Raffaello, bemutatom Averyt! Beharapta az ajkát, és integetett Raffaellónak, de aztán már nem bírta tovább, és elvigyorodott. Ettől a mosolytól azonnal elolvadtam. -Érdekes kis kedvenc! -És érdekes rövidgatya! Mi van rajta? - Közben persze megint alaposan végigstíröltem a lábát. Képtelen voltam ellenállni. Pizzaszeletek? -Tölcséres fagyi. -Hűha! Bejön! - Szépen lassan feljebb néztem. - Nagyon, de nagyon. Végre elengedte az ajtókilincset, és összefonta karját a melle előtt. Amikor pedig erre elvigyorodtam, gyanakvóan szűkült össze a szeme. -Kösz! Ez tényleg nagyon sokat jelent nekem. -Helyes. A rövidgatyád megkapta a hivatalos jóváhagyásomat. - Még jobban elpirult. - Most vissza kell vinnem Raffaellót a helyére, mert ha nem, akkor képes a kezembe pisilni, az pedig nagyon szar érzés. Az ajka megrándult, és kis vigyorra húzódott.

-Azt

el tudom képzelni. Nocsak, Eperke megint elvigyorodott? Valahol mindent el kell kezdeni. Most már egyfolytában csak azon járt az eszem, hogy milyen, amikor tényleg mosolyog. -Úgyhogy az lesz a legjobb, ha te jössz át! A srácok már éppen indulófélben vannak, de szerintem egy ideig maradnak még. Megismerkedhetnél velük. — Közelebb hajoltam hozzá, és kicsit halkabban hozzátettem. - Messze nem olyan érdekesek, mint én, de azért nem rossz fejek. A vállam fölött, mögém pillantott. Az arcán látszott, hogy jönne is, meg nem is. Ugyan már, Eperke, gyere és játszunk egy kicsit! Aztán megrázta a fejét. -Kösz, de éppen indultam lefeküdni. Ereztem, hogy a csalódottságtól szinte fizikai fájdalom tör rám. -Ilyen korán? -Éjfél is elmúlt. Elvigyorodtam. -Mondom: korán. -Neked. -Nem gondolod meg magad? - kérdeztem, és felkészültem, hogy előrántsam a legnagyobb ütőkártyámat. - Van süti is. -Süti? - vonta fel a szemöldökét. -Aha. Én készítettem. Mesterszakács vagyok. -Te sütit szoktál sütni? Ezt sikerült valahogy olyan hangsúllyal kérdeznie, mintha az előbb vallottam volna be, hogy bombagyáros vagyok. -Nagyon sok mindent szoktam sütni, és biztos vagyok benne, hogy majd meghalsz a kíváncsiságtól, hogy megtudd, mi mindent.

-Ma este azonban csak csokis-diós sütivel szolgálhatok. Ha szabad ilyet mondanom, rohadt jól sikerült. Megint megrándult az ajka. -Csábítóan hangzik, de most inkább passzolom. -Később? -Talán, de nem valószínű. - Hátralépett, és megfogta a kilincset. - Nos, azért jó volt megint találkozni veled, Cameron. -Cam - javítottam ki. - Észrevetted, hogy most nem akartuk majdnem fellökni egymást? Talán ezután minden más lesz! -Remélhetőleg! - Nagyot sóhajtott. - Haza kéne menned, mielőtt Raffaello lepisil. -Nekem megéri a kockázatot. Mintha nem értette volna, mire akarok kilyukadni. -Miért? Na ezt tutira nem vagyok hajlandó a szájába rágni! -Ha esetleg meggondolnád magad, egy ideig még ébren leszek. -Nem fogom meggondolni. Jó éjt, Cam! Ajjaj! Basszus! Eperke éppen most tett lapátra. És nem is értem, miért, de erre mosolyognom kellett. Talán azért, mert már nem is emlékszem, mikor küldött el utoljára ilyen nyíltan egy csaj. Érdekes. Pedig én meg voltam győződve róla, hogy szívdöglesztő vagyok. Tettem egy lépést hátra, és Raffaello eben a pillanatban dugta ki a fejét a páncélja alól. -Akkor holnap. -Holnap? -Csillagászaton. Vagy megint lógni fogsz? -Nem - sóhajtotta. Elpirult, és önkéntelenül is eszembe

jutott, hogy vajon lefelé mennyire önti el ilyenkor a pirosság. Persze ebben a pillanatban nem sok esélyt láttam arra, hogy ezt valaha is megtudom. - Ott leszek. -Király! - Úgy kellett kényszeríteni magam, mert biztosra vettem, hogy képes lennék vagy egy órán át ott állni és dumálni vele. - Jó éjt, Avery! Eperke úgy csapta magára az ajtót, mintha attól félt volna, hogy Raffaello a fejére pisil. Kuncogva hallottam, hogy a retesz is ráfordul a zárra. Nem is tudom, meddig álltam ott a csukott ajtót bámulva, miközben szegény Raffaello lábai a levegőben kalimpáltak. -Mit csinálsz, Cam? Steph hangja volt az. Felé fordultam. Ott állt az ajtóban, a feje az ajtófélfának döntve, nyilvánvalóan készen mindenre és bármire. Nem úgy, mint az a csaj, akinek a bezárt ajtaja előtt szobroztam. -Nem tudom - mondtam, és elindultam a saját kéróm felé. Komolyan mondom, hogy halvány gőzöm sem volt.

HÁROM

SOHA NEM VOLTAM AZ A KORÁN KELŐS ALAK, de ma reggel, mindössze néhány óra alvás után, a hajnal első sugaraira már felébredtem. Ollie még mindig arccal lefelé, ájultan hevert a kanapén, egyik karját a padlóra lógatva. Megfőztem négy tojást, gyorsan felfaltam, majd feltankoltam egy kis sütit az útra. Ollie akkor sem mozdult, amikor bevágtam magam mögött az ajtót. Talán életemben először érkeztem meg a kampuszra ilyen korán, és egyenesen a Róbert Byrd épület felé indultam. Amikor beléptem a csillagászat-előadóba, azonnal kutatni kezdtem a sorok között. Eperke helyében vajon hova ülnék? Valószínűleg valahova hátra. Hamarosan meg is találtam az ismerős, lehajtott fejet. A tompán megvilágított teremben a haja közel sem tűnt olyan vörösnek, mint napfényben, és fogalmam sem volt, ez miért hagyott bennem ilyen mély benyomást. Ahogy az sem, miért éreztem késztetést arra, hogy azonnal elinduljak felé. Általánosban halálosan belezúgtam az egyik osztálytársamba. Nagyon hasonlított Eperkére - ő is kicsi volt, szinte a szavát sem lehetett hallani, és olyan idegesnek tűnt, mint azok a kis kutyák, akik állandóan reszketnek. Viszont mintha a nap kelt volna fel minden mosolyára! Persze esélyem sem volt nála, de úgy vártam, hogy mindennap találkozhassak vele, mint valami zakkant rajongó. Aztán a gimiben kiderült, hogy

nem a fiúkat szereti, ami azért megmagyarázta, miért hagytam annyira hidegen. Most, ahogy a kezemet felfelé csúsztattam a táskám vállpántján, kénytelen voltam beismerni magamnak, hogy rohadtul csalódott lennék, ha kiderülne, hogy Eperke is meleg. Odaleptem hozzá, ő pedig egészen mostanáig észre sem vette, hogy én is a teremben vagyok. A két válla előrehúzva, jobb kezével a bal csuklóján levő karkötővel játszik. Az arckifejezése azt üzente, hogy ha testben ott is van az előadóban, a gondolatai valahol egészen máshol járnak. Lehet, hogy Eperke soha nem képes elengedni magát? Nagyon úgy tűnt. A terem elejébe pillantottam, és észrevettem néhány haveromat. Nekem is ott lenne a helyem velük. Ehhez képest persze oldalazva elindultam abban a sorban, ahol Eperke is ült, és aki még mindig nem vette észre, hogy ott vagyok. -Jó reggelt, szivi! - mondtam, mert úgy döntöttem, köszönök neki, mielőtt leülök. Eperke úgy rándult össze, mint egy macska, amit valami nagyon megijeszt, és hirtelen felem kapta a fejét. Az álla is leesett, ahogy összetalálkozott a tekintetünk. Egy szót sem szólt, miközben leültem mellé, és kényelmesen hátradőlve elhelyezkedtem. -Mintha kicsit nehéz éjszakád lett volna - jegyeztem meg. Az ajkai lassan szétváltak, de csak annyit mondott: -Kösz! -Nincs mit. Örülök, hogy ez alkalommal sikerült ideérned kezdés előtt. — Lejjebb csúsztam a széken, és feltettem a

lábamat az előttem levő szék háttámlájára. — Bár egy kicsit hiányzott, hogy ma reggel is összeütközzünk. Izgalmassá teszi a napot. -Én azért annyira nem sajnálom a dolgot. - A táskájában kezdett bányászni, és elővett belőle egy tökéletes állapotban levő füzetet. Nem is emlékszem, mikor érkeztem utoljára új füzettel egy előadásra. Az újrahasznosítás híve vagyok. - Egy kicsit cikinek éreztem. -Én nem. -Könnyen beszélsz! Nekem is kevésbé volna gázos, ha te jöttél volna belém! Az állam az asztalon koppant, és a nevetés a torkomban rekedt, amint az agyam felfogta, hogy Eperke azt mondta „belém jössz”, és kénytelen voltam egy kicsit széjjelebb tenni a két combomat, mert kezdett a gatyámban szűkös lenni a hely. Annyi magas labdát adott ez az egy kis megjegyzés, hogy nem érvényes! És mintha egyszerre mindegyik ki akart volna jönni belőlem. Némelyik olyan volt, hogy egy sztriptíztáncos is belepirult volna, de elég volt egyetlen pillantást vetnem Eperkére, hogy lássam, nála ez nemigen játszana. Az arca ugyanis éppen olyan vörös volt, mint a kezében tartott füzet. Ez a csaj... az istenit, olyan kis béna volt - de közben aranyos is. Lehet, hogy az egész gimit magántanulóként járta ki? Annak ellenére, hogy a bénasága olyan aranyos és szórakoztató volt, úgy gondoltam, keresek valami másik témát. -Egyébként Raffaello jól van. A gyönyörű ajkak kis vigyorra húzódtak.

-Jó

tudni. Végül lepisilt? -Nem, de nem sok híja volt. Hoztam neked valamit. -Teknőspisit? Felnevettem, és tetszett, hogy ilyen gyorsan visszavágott. Kivettem a tanrendet, és belepillantottam a táskámba, hogy egyben vannak-e még a sütik. -Sajnálom, hogy csalódást kell okoznom, de nem. Tanmenet. Tudom, hogy nem valami izgi, de úgy voltam vele, hogy mivel hétfőn úgysem voltál bent órán, és mindenképpen szükséged van rá, inkább kérek egyet az előadótól. -Kösz! Ez nagyon kedves. -Nos, akkor készülj fel, mert úgy érzem, hogy ezen a héten csupa kedvesség leszek! Hoztam neked valami mást is. Rágni kezdte a tolla végét, és nézte, ahogyan előveszem a szalvétát. -Egy süti neked, egy süti nekem. Kivette a tollat szájából, és megrázta a fejét. -Igazán nem kellett volna. Mintha mindjárt karikagyűrűt hoztam volna neki. -De hát ez csak egy süti, szivi! Megint megrázta a fejét, és csak nézett rám. Az ember azt hinné, hogy cracket akarok rásózni, vagy ilyesmi. Nagyot sóhajtva visszacsomagoltam az egyik sütit a szalvétába, és egyszerűen a füzetére tettem. -Tudom, hogy azt mondják, nem szabad idegenektől cukorkát elfogadni, de ez süti, és én gyakorlatilag már nem vagyok idegen a számodra. Csak nézett rám. Folyamatosan őt figyelve lehajtottam a fejemet, és beleharaptam a másik sütibe. Aztán lehunytam a szemem,

hátrahajoltam, és élveztem, ahogyan a csoki és a diódarabok táncot járnak az ízlelőbimbóimon. Felnyögtem, és közben pontosan tudtam, mit csinálok. A süti, amit a saját kezemmel sütöttem, olyan állati volt, hogy cseppet sem éreztem túlzásnak ezt a nyögést. -Ennyire finom? - kérdezte. -Ó, igen. Rohadt jó! Tegnap megmondtam. Még jobb lenne tejjel. — Aztán bekaptam még egy falatot. — Hmm. Tej! Mélységes csönd volt a válasz, én pedig megkockáztattam, hogy kinyitom az egyik szememet, miközben minden erőmmel azon voltam, hogy ne vigyorogjak. Nem tudta levenni rólam a szemét. Az ajkai egészen kicsit szétnyíltak. -A lényeg a dió és a csoki megfelelő aránya. Ez a két íz együtt olyan kirobbanó élmény, mintha a szádba élveznének... csak nem olyan ragacsos. Már csak akkor lehetne még jobb, ha muffinkapszliba lenne töltve... na, kóstold meg! Csak egy egészen kis falatot. A tekintete az ölében levő sütire vándorolt, majd felsóhajtott. Felvette, és harapott egy kicsit. Képtelen voltam megállni, hogy ne nézzem. -Jó? Mit szólsz? Bólintott. -Nos, otthon még van belőle vagy egy tonna. Csak mondom. Fogva tartotta a tekintetemet. Ki gondolta volna, hogy ennyire lenyűgöző lehet egy sütit majszoló csaj? Lesöpörte kecses ujjait, én pedig ösztönösen mozdultam. Amikor félig felé fordultam, odanyúltam, és elvettem a szalvétáját, a térdem a combjához ért, a forróság pedig egy pillanat alatt áradt szét bennem.

-Morzsás vagy. -Tessék? A szabad kezem hüvelykujjával finoman végigsimítottam az alsó ajkán. Valami áramütéshez hasonló rohant végig a karomon, egyenesen a farkamba. Eperke megmerevedett, a mellkasa gyorsan emelkedett és süllyedt, a szeme elkerekedett. Az ujjam tovább időzött a száján, mint kellett, de sokkal rövidebb ideig, mint szerettem volna. Az ajkat lágynak ereztem, az arca selymes volt, ahogy a tenyerem hozzáért. Kényszerítettem magam, hogy elhúzzam a kezemet. Nem volt az ajkán egy árva morzsa sem. Hazudtam. De mindenképpen meg akartam érinteni. -Kész is — mosolyogtam. Úgy tűnt, felkavarta a dolog. Nem ideges volt, inkább nyugtalan. Próbáltam kényszeríteni magam, hogy legalább egy kis bűntudatom legyen, amiért így hozzáértem, de nem ment. És magam sem tudom, hogy ez mit jelentett rám nézve. Ekkor Drage professzor belépett végre a terembe. Kimondottan furcsa egy pasi volt. A zöld műszálas zakót szerintem le sem lehetett volna robbantani róla. Amikor először felvettem a tárgyat, még kísérletezett vele, hogy egy narancssárgával is feldobja a ruhatárát, de a pepita Vans és a csokornyakkendő évek óta semmit nem változott. Mocorogtam a helyemen, és oldalvást Eperkére pillantottam. Az arcára kiülő kifejezés, amikor a profot meglátta, felbecsülhetetlen volt. Kuncogtam. -Drage professzor úr nagyon... egyedi jelenség. -Azt látom - mormogta.

Drage professzor azonnal belevágott a tananyagba. Az igazat megvallva, fogalmam sem volt, miről beszél. Nem is figyeltem. A legnagyobb részét már úgy is hallottam, és ez is csak az első évemet juttatta az eszembe. Csakhogy ami akkoriban történt, arra nem szívesen emlékeztem vissza. Arra az egyetlen éjszakára, amikor totál elkúrtam az életemet. Kényszerítettem magam, hogy ne erre gondoljak, és firkálgatni kezdtem egy kicsit. Mielőtt észbe kaptam volna, már készítettem is egy egész jó rajzot a Nagylábról, és az órának a maga sajátságos dage-es módján kezdett lassan vége lenni. A prof térképeket osztogatott. -Tudom, hogy ma még csak szerda van, de már most megkapják az első házi feladatukat a hétvégére. Ha minden igaz, szombaton olyan tiszta lesz az égbolt, mint egy kisbaba popsija. -Tiszta, mint egy kisbaba popsija? — motyogta Avery. Kuncogtam. -Azt szeretném, ha megkeresnék nekem az égen a Corona Borealist... a valódi, az eredeti éjszakai égbolton — magyarázta Drage professzor. - Nem lesz szükségük távcsőre. Csak használják a szemüket, a szemüvegüket, a kontaktlencséjüket, vagy bármi egyebet. Megkereshetik péntek vagy szombat este is, de az előrejelzés szerint kicsit felhős lesz az ég péntek éjjel, úgyhogy ha ajánlhatom, jól fontolják meg a döntésüket. -Várjon csak! — szólalt meg valaki legelöl. — Hogyan kell használni ezt a térképet? Adtam Eperkének egy térképet és egy négyzethálós papírt is.

Drage professzor megállt a katedra előtt, és amolyan „hülye vagy, édes fiam?” pillantást vetett az előbb megszólaló srácra. -Rá kell nézniük. Az előbbi diák fújtatott, de folytatta. -Azt értem, de fel kell tartanunk az ég felé vagy valami ilyesmi? -Aha, az is jó. Vagy azt is megtehetik, hogy alaposan megnézik az egyes csillagképeket, aztán meg a szemükre és az agyukra hagyatkozva megkeresik mindegyiket az égen. — A professzor elhallgatott egy pillanatra. - Használhatják a Google-t is. Azt szeretném, ha mindannyian megszoknák, hogy a csillagokat bámulják... - Itt egy kicsit elkalandoztam, és csak akkor fogtam fel megint mind, amikor már befejezte a mondatot. - A társukkal együtt válasszanak egy időpontot, a négyzethálós lapot pedig hétfőre kérem! Mára ennyi. Sok szerencsét, és az univerzum ereje legyen magukkal a mai napon! -Társ? - Avery vadul nézett szét a teremben. - Mikor kellett társat választanunk? -Még hétfőn - magyaráztam, és visszatettem a füzetemet a táskámba. - Amikor nem voltál itt. Eperke olyan volt, mint aki bármelyik pillanatban elájulhat vagy szívrohamot kaphat, miközben előrehajolt a székén. -Avery? Vett néhány mély levegőt. Mintha egy pánikrohamot kellett volna legyőznie. -Avery - mondtam megint, mert nem értettem, mi baja van. Az ajtó felé tekintett, ahol Drage prof ebben a pillanatban lépett ki a teremből. Olyan erősen szorította a füzetét, hogy az ujjai

egészen belefehéredtek. -Avery! -Mi van? - csattant fel, és felém kapta a fejét. -Te velem vagy párban. Ahogy összevonta a szemöldökét, mély ráncok vésődtek a homlokára. -Mi? -Te velem vagy párban - sóhajtottam fel. - Drage hétfőn, még az óra legelején kiadta, hogy mindenki válasszon magának egy párt. Mivel én voltam a legutolsó, aki megérkezett az órára, azt mondta, hogy az én párom vagy az lesz, aki szerdán csatlakozik, vagy ha akarok, dolgozhatok egyedül. Mivel pedig nekem nem nagyon bejövős egyedül dolgozni, mi ketten társak lettünk. Úgy nézett rám, mintha kínaiul szóltam volna hozzá. -Viszont ha akarunk, dolgozhatunk egyedül? -Persze, de kinek van kedve ahhoz, hogy egyedül bámulja az éjszakai égboltot? - Felálltam, a vállamra kaptam a hátizsákomat, és oldalazva elindultam kifelé a sorból. Egyébként tudok egy helyet, ami tökéletes lehet a számunkra. De csak a szombat lesz jó, mert a péntekem már foglalt. Akkor is, ha szopatós, idegesítő dolog miatt. -Várj! - Utánam sietett. - A szombat nekem nem jó. -Miért, már terveztél valamit? - Na várjunk csak. Vajon mi az istent akar szombat este csinálni? A pénteket ugyan semmiképpen nem hagyhattam ki, de — Nos, akkor talán... -Nem. Nincsen semmi tervem szombatra, de nem kell mindenképpen együtt dolgoznunk. Egyedül is meg tudom

oldani. Megtorpantam a kijáratnál, és nem voltam biztos benne, hogy tényleg azt hallottam, amit hallottam. -Miért akarnál egyedül dolgozni? Nézd csak meg a tanrendet! Egy vagon házink lesz ezen kívül is. Tett egy lépést hátra. -Nem erről van szó, de nem kell, hogy te légy a partnerem. Úgy értem, nem tartozol nekem semmivel vagy ilyesmi. -Ezt nem értem. - Őszintén, komolyan, tutira mondom, hogy gőzöm sem volt, ezzel mi a fenét akart mondani. -Csak azt akarom kinyögni... — Elhallgatott, és a homloka megint ezer ráncba szaladt. - Miért vagy ilyen kedves velem? Már majdnem kimondtam, hogy „meg mi a fenét...” -Most komolyan? Eperke a földre szegezte a tekintetét. -Igen. Csak néztem meredten, és legbelül arra vártam, hogy hirtelen felnevessen, és azt mondja, csak szívatni akart. De nem tette. A mellkasomban valami csomó jelent meg, de nem is tudom, honnan vagy miért. Hirtelen fájdalmasan nyilvánvalóvá lett az igazság. Rohadtul fájdalmasan. Eperke nemcsak olyan kis béna volt, hanem szó szerint nem akart barátkozni senkivel. Csak azt nem értettem, miért esik ez annyira rosszul. Nem kellett volna, hogy úgy essen. Hiszen alig ismertem a csajt, és olyan könnyű volt vele bármilyen beszélgetést kezdeményezni, mint puszta foggal hatástalanítani egy bombát. Nem mintha zavart volna. Ügy látszik, megint az elesetteket keresem. Felsóhajtottam. -Talán azért, mert olyan kedves srác vagyok. Te pedig új

vagy még itt... elsőéves. Hétfőn úgy tűnt, hogy egy kicsit elvesztetted a talajt, aztán elrohantál előlem, nem jöttél be órára sem, és... -Nincs szükségem a sajnálatodra! - Szinte kiáltotta a szavakat. Dühös lettem, amiért ezt gondolja rólam. -Nem sajnállak én, Avery! Csak annyit mondtam, hogy hétfőn mintha nem teljesen lettél volna ura a helyzetnek, és hogy úgy hozta a sors, talán társak leszünk... - Mintha kétségei lettek volna. - Látom, még mindig nem hiszel nekem. A süti miatt? Már tegnap este is visszautasítottad. Őszintén szólva most is mind a kettőt magamnak hoztam, csak amikor megláttalak, nagyon fáradtnak tűntél, és gondoltam, neked jobban esne, mint nekem. Pedig én sem voltam biztos abban, hogy most nem füllentettem egy kicsit. Talán éppen azért hoztam magammal két sütit, mert reménykedtem benne, hogy Eperke ezúttal mégis bejön az órára. Na persze lehetett az is, hogy többet magyaráztam bele ebbe a kelleténél. Úgy nézett rám, mintha valami nagyon bonyolult kirakóst bámulna. Pedig isten az atyám, egyáltalán nem vagyok én annyira bonyolult lélek. -És egyébként nagyon csinos is vagy — tettem hozzá. Pislogott. -Tessék? Feladtam, és már nem is próbáltam elrejteni, mennyire szórakoztat a helyzet. Megfordultam, kinyitottam előtte az ajtót, és magam elé engedtem a folyosóra. -Ne csináld már! Te is nagyon jól tudod, mennyire csinos vagy! És ha most azt mondod, hogy nem, akkor elveszítem

minden hitemet az emberiségben. Pedig hidd el, hogy nem akarsz ilyen nagy felelősséget hordozni! -Tudom, hogy csinos vagyok... nem úgy értettem. Elhallgatott, és felnyögött. - Úgy értem, tudom, hogy nem vagyok ronda. Ez csak annyi... -Jól van. Akkor ezt megbeszéltük. - Megfogtam a táskája vállpántját, és elindítottam a lépcső felé. - Vigyázz az ajtóra! Kicsit furán működik. -Különben pedig mi köze van ennek az egésznek ahhoz, hogy csinos vagyok? -Te kérdezted, hogy miért vagyok kedves veled. Ez is része az indoklásnak. Eperke megtorpant mögöttem. -Azért vagy kedves hozzám, mert csinosnak tartasz? -És mert barna a szemed. Életem-halálom az olyan nagy, kerek, barna szem, mint a tiéd! - nevettem. - Rettenetesen felszínes pasi vagyok. De éppen ezért olyan jó, hogy ennyire csinos vagy. Ezzel hozod ki belőlem a legjobbat. Emiatt akarom megosztani veled a sütimet is. -Vagyis ha ronda lennék, akkor nem így viselkednél. Megfordultam, és a szemébe néztem. -Nem. Akkor is kedves lennék veled. -Értem. Vigyorogtam, ahogyan lejjebb hajoltam hozzá, hogy az ajkunk egészen közel került egymáshoz. -Csak akkor nem kínáltalak volna meg sütivel. Karba fonta a kezét. -Kezdem gyanítani, hogy a süti titkos üzenetet hordoz, ami valami egészen mást jelent számodra, mint számomra. -Tálán igen, tálán nem. — Feljebb rántottam a vállamon a

hátizsákot, és egy lépcsőfokkal lejjebb léptem. — És gondolj csak bele! Ha a süti egy amolyan kód, akkor bármit is jelentsen, nem olyan régen még a szádban volt, szivi! Egy pillanatig elkerekedett szemekkel nézett rám, aztán felnevetett. Valahogy rekedtnek, reszelősnek éreztem, mintha nem sokszor nevetett volna az utóbbi időben, és emiatt megint megjelent a mellkasomban az a szorítás. -Te aztán...! -Csodálatos vagyok? Fantasztikus? - Megint hallani akartam a nevetését. — Talán lenyűgöző? -Bizarr. -Ha lennének valódi érzelmeim, akkor ezzel most biztosan rohadtul megbántottál volna. Elvigyorodott, ami azt jelentette, hogy már megint csak hajszálnyira voltunk attól, hogy lássam mosolyogni. -Akkor nem is olyan nagy baj, hogy nincsenek valódi érzelmeid. -Asszem, tényleg nem. — Az utolsó néhány fokról leugrottam a lépcsőfordulóba. - Te meg jobb lesz, ha sietsz, mert még elkésel a következő órádról. Elkerekedett a szeme, én meg nevetve ugrottam félre az útjából, nehogy elsodorjon, ahogy rohanni kezdett lefelé a lépcsőn. -Apám, ha a sütimre is ennyire beindultál volna, most sokkal boldogabb pasi lennék! -Fogd be! -Figyu! - A korláthoz léptem, és utánakiabáltam. - Akarod tudni, mit jelent igazából a süti? -Nem! Jézusom, dehogy! Hátrahajtottam a fejemet, és csak nevettem, nevettem, ahogy

az utolsó rézvörös tincsek is eltűntek a szemem elöl. Nem tudom, mi a pálya Avery Morganstennel, de az tuti, hogy máris sokkal jobb, mint az a csaj általánosban, akiről kiderült, hogy a lányokat szereti. Sokkal jobb.

NÉGY

VANNAK OLYAN PILLANATAI AZ ÉLETEMNEK, amikor szó szerint el sem tudom képzelni, hogyan jutottam el oda, ahol éppen vagyok. Például gőzöm sem volt, milyen úton-módon kerültem olyan helyzetbe, mint akkor. Steph, akinek a szoknyája a seggét is alig takarta, éppen a karomat simogatta, miközben mondott valamit, jobban mondva súgott a fülembe valamit. Sajnos nemigen figyeltem rá. A tekintetem a tévé képernyőjéről a dohányzóasztalon levő hajgumira tévedt. Ja, szóval így kezdődött! Steph küldött egy üzit, miszerint a múltkori buli után otthagyott nálam valami „extraszuper fontos cuccot”. Ez volt a hajgumi. Ha tudtam volna, hogy erről van szó, elsétálok valami sarki boltba, és veszek neki egy százas csomaggal. -Ne hozzak neked egy hideg sört? — kérdezte. Alomcsaj, ehhez kétség sem férhet. -Nem, teljesen jó vagyok. Éreztem magamon a tekintetét, ahogy megittam egy pohár hideg vizet. Sör, plusz én, plusz Steph, plusz tökegyedül az albiban... nem valami nyerő leosztás. Illetve ha úgy nézi az ember, akkor nagyon is az. Odabújt mellém, telt melle a karomnak nyomódott. Tudtam, hogy ezt az egészet csodálatosnak kellett volna látnom, és nem azon agyalni, hogyan válhatott egyik

pillanatról a másikra ennyire szűkössé a kanapé, amin pedig általában kényelmesen el is nyújtózkodhatok. -Mi van? Új életet kezdtél? - kérdezte. Körmei hegyével újra és újra végigkaristolta a karomat, de közben le se vette a tekintetét a tévéről. Éppen egy bokszmeccs ismétlését néztem, és nagyon kétlem, hogy őt ez valóban ennyire lekötötte volna. - Ügy értem, már nem iszol többet? Halkan felnevettem. -Dehogy! Csak ma este nem kívánom a piát. -Ja, akkor jó. - Steph ujja a felkaromról a mellkasomra vándorolt. -És akkor mi az, amit kívánsz ma este? Nem egyértelmű kérdés, úgyhogy én is a tévére szegeztem a tekintetemet, ahol egy kesztyűs ököl éppen ekkor találkozott egy állkapoccsal. Steph pontosan úgy értelmezte a némaságomat, ahogyan ő akarta, és a keze lejjebb csúszott, a meztelen hasamra. Amerre az ujjai haladtak, felforrósodott a testem. Hamarosan már a köldököm alatt jártak, és a rövidgatyám madzagja felé indultak. A testem nagyon is készen állt, megduzzadva, megkeményedve és ágaskodva közeledett az ujjaihoz. És a testem nagyon is jól emlékezett még arra, mennyire boszorkányosán ügyesek ezek az ujjak. Csak az volt a baj, hogy az agyam ebben a pillanatban messze nem egy ligában játszott a farkammal. A fejemet hátrahajtottam a kanapé párnájára, és lassan felsóhajtottam. Most mi van? Hiszen nincsen semmi rossz abban, ami történik! Ügyes ujjai végigsimítottak a karomon, és utána a csípőmön is. Az izmaim válaszképpen összerándultak. De valami más is megfeszült.

Lehunytam a szemem, és mély levegőt vettem. A szívem nem vert úgy, ahogyan kellett volna, mert máris a pénteki találkozómon járt az eszem. Ezután pedig a szombat estére és a csillagokra gondoltam éppen abban a pillanatban, amikor az ujjai a rövidgatyámon keresztül a farkamra kulcsolódtak, és megszorították. Amint pedig a keze elkezdett fel és le mozogni, az ágyékomból mintha áramütés csapott volna ki, és rohant végig a gerincem mentén. A gyönyör ott kavargott a bensőmben, és pontosan tudtam, hogy ha hagyom, hogy folytassa, akkor rettenetesen élvezni fogok minden pillanatot. Hiszen már most is istentelenül jó volt! Minden alkalommal jó volt, de most nem fogom viszonozni a szívességet. Még néhány héttel ezelőtt is gondolkodás nélkül megtettem volna, hiszen akkor van értelme kapni, ha ad is az ember. Most azonban valahogy nem tudtam átadni magam ennek az egésznek, és ez nagyon nem volt így jó. -Várj! — mondtam neki rekedten. Óvatosan megfogtam a karját, majd elhúztam magamról a kezét. Tökéletes ajka tökéletesen csücsörített. -Mi a baj? -Valahogy nincs hangulatom hozzá. — A számhoz emeltem a kezét, finoman megcsókoltam a tenyerét, majd visszatettem a saját combjára. A farkam máris félmafla volt. Nem baj? Az arcán végtelen meglepetés tükröződött. Fel tudtam volna pofozni magamat. Most tényleg visszautasítottam Steph közeledését? Tényleg. Amikor visszafordult a tévé felé, napbarnított arcán rózsaszín foltok jelentek meg, én pedig úgy éreztem magam,

mint... hát, mint egy puhapöcs. Basszus! Előrehajoltam, és a két karomat a térdemre támasztottam. -Nem akarsz kajálni valamit? Szótlanul rázta meg a fejét. Basszus-basszus! -Nézd, Steph, komolyan mondom, hogy nem miattad van. Csak ma éjjel valahogy furán érzem magam. Érted? Steph rám pillantott, és lassan bólintott. -Jól van. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Korábban említettem, hogy Steph nagyon jó fej, és korábban sokszor összejöttünk. Csakhogy most valamiért más volt minden. Maradt még egy kicsit, az- lán azt mondta, hogy menni akar. Felálltam a kanapéról, és kikísértem. Az ajtóban megfordult, lábujjhegyre állt, és arcon csókolt. Felnevettem. -Ezt meg miért kaptam? Megvonta a vállát, én pedig becsuktam az ajtót magunk mögött. -Elmész arra a klubházi bulira? - kérdezte. -Már más terveim vannak — feleltem. Imádnivalóan biggyesztette le az ajkát. -Nem tudnád lemondani a pénteket? Odanyúltam, és finoman meghuzigáltam az egyik lágy, fekete haj tincsét. -Te is tudod, hogy nem lehet, szivi! Talán majd legközelebb. -Szemét vagy - mondta, de közben a csípőjével mosolyogva oldalba bökött. -Tudom. A kocsihoz menet a sarka megakadt egy kis kavicsos részen,

éppen sikerült elkapnom a karját, mielőtt elesett volna. -Ugye biztosan nem ittál ma este? — kérdeztem gyanakodva. -Tutira. A holdfény ezüstbe vonta az arcát, ahogy a fejét hátrahajtva szívből nevetett. -Nem. - Tenyérrel a mellkasomra csapott. - Na és ha ittam, akkor mi van? Megengeded, hogy úgy töltsem el ezt az éjszakát, ahogyan én szeretném? -Lehet, hogy jobb lenne, ha bezsuppolnám a formás seggedet a kocsimba, és visszavinnélek a koleszba. Felcsillant a szeme. -Jól hangzik. Megálltunk a kocsija mögött, ő pedig hirtelen átölelt. -Küldj egy üzit, ha megérkeztél! Megint felnevetett, és ellépett tőlem. -Komoly? Mélyen a szemébe néztem. -Tudod, hogy az. Nagyon késő van. És a világ tele idióta barmokkal. Úgyhogy üzenj! -Na és ha nem? Fenyegető pillantást vetettem rá. -Megteszed. -Jól van, megígérem. - Megint nevetett, és elindult a vezetőoldali ajtó felé. - Később találkozunk, Cam. Elléptem a kocsi mellől, és a tekintetemmel követtem, amíg kitolatott, megfordult, és kihajtott a parkolóból. Azután én is sarkon fordultam, és elindultam vissza. Vagy félúton járhattam, amikor felnéztem Eperke kérójának ablakába. Nem égett a villany, és biztos voltam benne, hogy már mélyen durmol. Vajon megint abban a hosszú ujjú pólóban

alszik? Vagy meztelenül? A fejembe bevette magát a kép, amint ott fekszik az ágyában, anyaszült meztelenül, és vörös haja rézszín ragyogásként veszi körül a testét. A farkam azonnal életre kelt. -Basszus! — motyogtam. Hosszú lesz ez az este.

A csütörtök reggel a palacsintáról szólt - legalábbis Ollie ezt közölte velem ellentmondást nem tűrően, amikor felkelt, és berontott a szobámba. Felkaptam a sapkámat a kanapé karfájáról, és amikor megláttam, hogy Steph hajgumija még mindig az asztalon hever, elhúztam a számat. Extraszuper fontos, mi? Ollie már kint volt a folyosón, és ahogy közelebb léptem az ajtóhoz, a levegőben megéreztem az eső illatát. Amint bezártam az ajtót, rádöbbentem, hogy Ollie nagyon nincs egyedül. -Avery - hallottam a hangját. - Cam mondta. Csak el ne felejtsem teljes erőből tökön rúgni ezt az idiótát! Válaszként egy pillanatnyi szünet következett. -Értem. Szóval... merre is mész? -Hé, köcsögduda! Nyitva hagytad az ajtót! - Felkaptam a sapkámat, és gyorsan odamentem a lépcsőhöz. Amint lepillantottam, elém tárult Avery fantasztikus, szűk farmerba bújtatott segge. - Mit művelsz itt a csajommal? Ollie vigyorogva nézett rám, de én le sem bírtam venni a szememet Eperkéről. Ez a csaj biztosan vagy semmi sminket nem hord, vagy éppen csak egy hangyányit, mert az arca... valahogy frissnek tűnt. És ez nagyon tetszett. Találkozott a

tekintetünk, de gyorsan elkapta az övét. Csak azt magyaráztam neki, hogy két nevet használok felelte Ollie. -Tényleg? - Ekkor értem oda hozzájuk, és az egyik karommal átöleltem Eperke vállát. Kicsit megbotlott, mire szorosabban fogtam, és az agyam egyik hátsó kis zugában elraktároztam a megfigyelést, hogy pontosan odaillik a karomba. - Hoppá, szivi! Majdnem elveszítettelek! -Nézd már! — Ollie úgy ugrált lefelé a lépcsőn, mint valami idióta béka. - A csaj azt se tudja, merre lépjen! Felnevettem, majd anélkül, hogy levettem volna a karomat i Eperkéről, hátrafordítottam a sapkámat a fejemen. -Nem tehetek róla! Varázslatos vonzerővel rendelkezem. -Vagy inkább majdnem elájult a szagodtól! - vigyorgott Ollie. -Nem emlékszem, hogy hallottalak volna ma reggel zuhanyozni! Felháborodva kaptam levegő után. -Hát büdös vagyok én, Avery? -Nagyon jó szagod van! — motyogta, és az arca pipacspiros lett. -Akarom mondani, annyira nem vagy büdös. Pedig az ösztöneim azt mondták, hogy igazából valami egészen másra gondolt. -Órára mész? Elindultunk lefelé. Eperke nem válaszolt, de az arcán látszott, hogy nagyon gondolkodik valamin. -Avery? Kibontakozott az ölelésemből, én pedig gyanakodva néztem, ahogyan előresiet. -Aha, rajzórám lesz. És nektek, srácok?

A harmadikon sikerült utolérném. Rohadjak meg, ha hagyom ilyen könnyen ellógni! -Mi éppen reggelizni indulunk. Neked is el kellene lógnod. Gyere velünk! Szorosabban fogta a táskáját. -Azt hiszem, ezen a héten már éppen eleget lógtam. -Én viszont lógok! — jelentette ki Ollie. — Camnek csak délután lesz órája. Mert ő annyira jó kisfiú. -És te rossz kisfiú vagy? — kérdezte Eperke. Ollie ugyanazt a vigyort villantotta Averyre is, amit már vagy ezer más csajra villantott. -Ó, én egy nagyon-nagyon rossz kisfiú vagyok! Dühösen néztem rá. -Aha, úgy érted rossz nyelvtanból, matekból, irodalomból, magad után összepakolásból, és még folytathatnám. -Azokban a dolgokban azonban, amik számítanak, nagyon is jó vagyok — felelte. -Tényleg, és mik lennének ezek? — kérdeztem, miközben kilépőink a házból. Az eget vastag viharfelhők takarták. Esni fog. Ollie megfordult, és folyamatosan engem nézve hátrafelé kezdett menni. Egy piros terepjáró éppen tolatott, mivel azonban Ollie-nak esze ágában sem volt emiatt megállni, kénytelen volt nagyot fékezni. Hitetlenkedve ingattam a fejemet. Erre Ollie felemelte tökéletesen napbarnított karját, és az ujjain számolgatni kezdett. -Ivás, csajozás, snowboardozás, európai foci... emlékszel még erre a sportra, Cam? A focira. Meredten néztem. -Aha, emlékszem rá, te seggfej!

Ollie-nak valószínűleg halvány gőze sem volt arról, mennyire megbántott az előbb, így sarkon fordult, és elindult egyenesen a pickupom felé. Az állkapcsomban remegni kezdett egy izom. A két kezemet a farmerzsebembe dugtam, és Eperkére pillantottam. -Később találkozunk, Avery! Ezzel otthagytam, és odamentem Ollie-hoz. Ahelyett, hogy a távirányítóval minden ajtót kinyitottam volna, csak a vezetőoldalit \ nyitottam, beszálltam, és becsaptam. -Most mi van? - Ollie hangja tompán szólt az üveg mögül. Tudomást sem vettem róla, csak beindítottam a kocsit. A szélvédőn egy kövér esőcsepp koppant, én pedig vigyorogva néztem fel az égre. -Mi van? Szép lassan felemeltem a kezem, és mutattam neki egy egyezményest. Ollie rendesen felugrott, amikor leszakadt az ég, és úgy kiabált, mint valami sérült vadállat. Megvártam, amíg annyira pacalra ázik, hogy a haja egészen a fejére tapad, és csak ez után voltam hajlandó kinyitni neki az ajtót. Reszketve mászott be a kocsiba. -Ez meg mi a fene volt, öreg? -Csak amit megérdemeltél. - Hátramenetbe kapcsoltam, és kitolattam. Ránéztem, és láttam rajta, hogy a homlokát ráncolva próbál visszaemlékezni, mit tett. - Tényleg vissza kellene venned egy kicsit a fűből, haver! -Ezt már vagy egymilliószor mondtad, de az a baj, hogy Marcsa nagyon szeret engem, és azt hiszem, el sem tudom képzelni nélküle az életemet.

Végigsimítottam a homlokomon, és megráztam a fejemet. -Rohadt faölelgető hippi! Ollie úgy rázta magát, mint egy kutya, hideg vízcseppekkel terítette be a kocsi belsejét. Kicsit biztosan megzöttyenhetett az agya, és átfordult benne egy fogaskerék, mert hirtelen a fejtámlának hajtotta a fejét. -Basszus, öreg, ne haragudj, nem gondolkodtam! Miközben kiálltam a parkolóból, és besoroltam Eperke mögé, halkan nevettem. -Eskü? Micsoda meglepetés! Ollie csak nézett ki a kocsiból, és hirtelen eltűnt az arcáról az a megszokott mosoly. -Néha egyszerűen elfelejtem. Ez az egész rohadt régen történt már! Bár én is képes lennék csak így elfelejteni ezt az egészet! És az érzés ezerszeres erővel rohant meg, ahogyan Eperke kocsiját néztem, miközben balra fordult, a kampusz felé. Ollie rám pillantott. -Nagyon sajnálom, haver. Tényleg! Tudom, milyen sokat jelen- lett neked a foci. Szórakozottan bólintottam, jobbra fordultam, és felhajtottam a Charlestownba vezető útra. Apa íratott be egy kölyökcsapatba, és a foci attól a pillanattól kezdve az életem részévé vált. Az évek alatt gyorsan fejlődtem, és sokak szerint nagyon tehetséges középcsatár lett belőlem. Az igazat megvallva annyira jó játékos voltam, hogy amikor három évvel korábban felvettek a Shepherdre, és beálltam játszani a csapatukba, már nyílt titokként kezelte mindenki, hogy nem sokáig maradok. Alig vártam, hogy elég idős legyek, és lehetőséget kapjak, hogy beválogassanak a D.C. Unitedbe. A

foci volt a közös pont, ami Jase-szel és Ollie-val is összehozott. Amikor fociztam, az egész világ értelmet nyert. Manapság azonban csak annyi közöm volt hozzá, hogy társadalmi munkában fociedzéseket tartottam egy nyári táborban. Számomra véget ért a foci. Egy dühös pillanatomban tett meggondolatlan döntésem miatt.

Péntek esténként a legtöbben isznak és a barátaikkal lógnak. Én azonban azzal töltöm, hogy körben felállított székek egyikén ülök — igen, elkúrt körben felállított széken —, és mások nyavalygását hallgatom. Mondjuk nem mindenki volt rossz fej a csoportból. Vegyük például Henryt. Az egyik éjjel a kelleténél jobban berúgott, és verekedésbe keveredett. De nem az a pszichopata típus, vagy ilyesmi. Ahogyan Aaron sem, akinek viszont a jelek szerint vezetés közben nem sikerült megőriznie a nyugalmát. Voltak néhányan, mint az a csaj, aki állandóan halottsápadtra sminkelte az arcát, és extra vastagon kihúzta a szemét, és róluk elképzelhetőnek tartottam, hogy nem teljesen normálisak, és az igazat megvallva egy kicsit ijesztőek is voltak. És ami a leggázosabb, hogy még csak nem is én voltam a legfiatalabb a csoportban. Messze nem. De már csak... tíz kibaszott hónapon keresztül kellett odajárnom. Meg tudom csinálni. Komolyan. Simán megcsinálom. - Cameron? - Dr. Balé megköszörülte a torkát, és fel tudtam volna pofozni magam. — Van esetleg valami, amit szeretnél ma megosztani velünk? Éppen ez nem ment soha. Hogy mindenféle baromságot

mondjak el önmagamról, miközben egy csomó vadidegen figyel. Felnéztem, és mielőtt elfordult volna, Henry arcán együtt érző kifejezés suhant keresztül. -Nem - mondtam végül. — Nem igazán. A goth csaj, aki a jelek szerint súlyos késmániában szenvedett, hátradőlt a székén, és összefonta szénné varrt karjait. -Ez soha semmit nem oszt meg! Az ajkamba haraptam, mert nem szerettem volna késelés áldozata lenni. -Igaz - monda dr. Balé, és megigazította fémkeretes szemüvegét. - Te szinte soha nem veszel részt a csoport munkájában, (la merőn. Megvontam a vállamat, hátradőltem a széken, és mélyebben a szemembe húztam a sapkámat. -Még nem állok készen. Ekkor Henry vette át a szót, amiért nagyon hálás voltam neki. Sikerült is a terápiás foglalkozás végéig észrevétlen maradnom, de amikor mindenki felállt és elindult kifelé, dr. Balé odahívott magához. Király. Miközben mindenki kifelé ment, én visszarogytam az összehajtós fémszékbe, majd előrehajoltam, és a két könyökömet a térdemre támasztottam. -Mi a pálya? Dr. Balé oldalra dőlt, és kivett egy mappát a széke melletti műanyag ládából. -Csak nem akarom, hogy feleslegesnek érezd ezeket a találkozásokat, Cameron. Hűha! Feleslegesnek? Soha!

-Nem érzem

feleslegesnek őket. Csak nézett a szemembe, majd a lábát keresztbe vetve ő is hátradőlt a székén. Szinte egy szót sem mondtál még az eseményről. -Mert nemigen van mit mondanom róla. -Ez már magában is nagyon sokat mond. — Elmosolyodott, és a szeme sarkában nevetőráncok jelentek meg. — Tudom, milyen nehéz, ha egy csomó ember előtt kell beszélni, de a csoport tagjainak mind a tiédhez hasonló problémái vannak. Megmerevedtem. -Azért én nem vagyok biztos benne, hogy tényleg olyan sok a közös pont. -Nem? Felsóhajtottam, elfordultam, és inkább a fehérre festett falat bámultam. Egy csomó plakát volt rajta. Mindegyiknek az volt a lényege, hogy jobb, ha az ember kibeszéli magából a haragját, mint ha üt. -Komolyan beszélsz, Cameron? -Igen. - Minden erőmre szükségem volt, hogy ne a háta mögött, a falon lógó órát kezdjem nézni. -Helyes. Mert nagyon nem szeretném, ha nem használnád ki ezt a csodálatos lehetőséget arra, hogy javíts a saját életeden. Továbbra is üres tekintettel néztem. -Ugye tudod, milyen hihetetlenül szerencsés vagy? folytatta dr. Balé, amikor még mindig nem mondtam neki semmit. - Amit azzal a fiúval tettél, amiatt hosszú évekre le is csukhattak volna. -Tudom - mondtam, és úgy is gondoltam. Isten az atyám, pontosan tudtam, milyen mákos vagyok. És közben már nagyon régóta úgy éreztem, hogy az lenne az igazságos, ha

tényleg a sitten rohadnék - és ha a fateromnak nem lettek volna olyan jó kapcsolatai az igazságügyben, illetve lett volna ezen kívül bármilyen priuszom, akkor biztosan meg is történt volna. Én egy nagyon nyugis csávó vagyok, dr. Balé. Ami történt... -Ahogy azt a szerencsétlen srácot megverted, nem vall egy kimondottan nyugis csávóra. - A mappámra pillantott. Súlyos feji trauma. Törött állkapocs, törött orr, törött szemöldökcsont, és még egy csomó törött borda. - Felnézett, és állta a pillantásomat. - Nem hinném, hogy egy „nyugis csávó” ilyesmit tenne. A gyomromban görcs jelent meg, de akkor sem fordítottam el a tekintetemet. -Nem vagyok büszke arra, amit tettem, és most visszatekintve, lett volna még egy csomó más megoldás is a helyzetre. -De? De az igazság az, hogy kordában tudom tartani a „haragomat” és a „dühömet”. Továbbá bármilyen gázosán hangzik is, még mindig nem voltam egészen biztos benne, hogy megbántam, amit tettem. Az a szarházi a húgomat vette, és igaz, ami igaz, elszállt az agyam. És az igazat megvallva, ha megint ugyanebbe a helyzetbe kerülnék, nem hiszem, hogy a legkisebb mértékben is másképpen szeretnék reagálni. Ha a húgomat bántod, rábaszol, haver! Ennyire egyszerű.

ÖT

AMI AZ ÉN KIS EPERKÉMET ILLETI, a türelem végül rózsát termett. Az Antietami Csata Nemzeti Emlékművéhez szervezett kis kirándulásunk kezdetben éppen olyan fájdalmasnak indult, mint amilyennek a heti dühkezelési találkozókat éreztem. Először úgy ült a pickupban, mintha azzal csaltam volna el, hogy cuki kiskutyát kap cserébe, aztán meg csak húzogatta a pulcsija ujját, és úgy ült, mintha karót nyelt volna. Aztán ha lehet, csak még idegesebb lett, ahogy végigsétáltunk a Véres Ösvényen, aztán kiválasztottuk a helyet, ahonnan tökéletesen láthatjuk a csillagos égboltot... na meg a kukoricamezőket. Mint kiderült, valódi kis töritudós, ami nagyon klassz, mert az a csodálatos barna szeme lelkesen csillogott, miközben a csatatérről beszelt. És természetesen hamarosan már az is egészen nyilvánvalóvá vált számomra, hogy legszívesebben az egész csillagmegfigyelést minél hamarabb letudta volna. Még soha életemben nem kételkedtem a saját vonzerőmben, Averyvel kapcsolatban azonban csak kétségeim voltak. Úgy csinált, mintha velem lenni éppen olyan jó lenne, mint két szemesztert folyamatosan eltölteni zenehallgatás órán. Mindegy, mennyire nagyképűen hangzik, pontosan tudtam, hogy ha akarnék, egyszerűen odasétálhatnék a kampuszra, és az első szembejövő csajt randira hívhatnám. Valószínűleg még akkor is, ha éppen van valakije. Averyvel azonban

mindig olyan érzésem volt, minta egy apácának próbálnám elcsavarni a fejét. És nem annak a huncut fajta apácának. -Szerinted mennyi ideig fog tartani? - kérdezte. -Miért? - Elhallgattam, mert egy egészen különös dolog ütött szöget a fejemben. Lehet, hogy mégis bejövök neki? Te szent szar, hogy a fenébe nem jutott ez eszembe? - Talán van valami nagyon fontos találkád ma estére? Szárazán nevetett. -Jaj, dehogy! A lényem egy része nagyon örült ennek a válasznak, a másik része azonban most már teljesen elvesztette a fonalat. -Ezt most pontosan úgy mondtad, mintha már maga az ötlet is ostobaság lenne! Mintha el sem lehetne képzelni, hogy bárki is randira menjen éppen szombat este. Megvonta a vállát, és elengedte a tincset, amit eddig az ujjára csavargatott. -Nem járok senkivel. Csak mentem tovább. A szél megmozgatta a kukoricaszárakat, amik egészen olyan hangot hallattak, mintha rég halott emberek csontjai zörögnének. A tenyeremmel a combomon kezdtem dobolni. -Akkor hova sietsz? - kérdeztem, aztán amikor nem érkezett semmi válasz, a vállam felett hátrapillantottam, és szélesen elvigyorodtam. - Azt hiszed, gonosz hátsó szándékkal hoztalak ide? Eperke megtorpant, és annyira elsápadt, hogy a szeplői szinte világítottak az arcában. Tessék? Azonnal megálltam, és ránéztem. A szívem összeszorult, és rám tört valami egészen más érzés is. Ez a reakció

egyszerűen túlságosan gyors volt, és túlságosan őszinte. Kellemetlen íz áradt szét a számban. -Hé, Avery! Csak poénkodtam! Komolyan. Nézett rám egy hosszú pillanaton keresztül, majd lesütötte a szemét, és egészen elpirult. -Tudom. Csak... -Ideges vagy egy kicsit? -Aha. Reménykedtem benne — a rohadt életbe, mennyire reménykedtem benne! -, hogy tényleg csak erről van szó. Figyeltem, ahogyan a bal csuklóján levő karperecét forgatja már megint, és kényszerítettem magam, hogy semmiképpen ne gondoljam tovább ezt a dolgot. Ahogy azon járt az eszem, hogy valaki akár csak a legkisebb mértékben is bánthatta, féktelen harag kezdett gyülekezni bennem, miközben egészen biztos voltam benne, hogy rémesen túlreagálom a szitut. -Gyere! Hamarosan besötétedik. Továbbindultam, egyenesen a torony felé, és odaintettem egy csajnak meg egy srácnak, akik ugyancsak a mi csillagászat-előadásunkra jártak. Mikor megtaláltam a tökéletes helyet a tisztáson, ahonnan éppen ráláthattunk a földútra, elővettem a zseblámpámat, körbevilágítottam a földön, és leültem. A fű teljesen száraz volt, és abban a néhány pillanatnyi szótlan csendben a tücskök ciripelése olyan hangosnak tűnt, hogy a szívem dobogását is szinte elnyomta. Fogalmam sem volt, miért ver ennyire a szívem, de úgy éreztem magam, mintha nem is sétáltam, hanem rohantam volna a pickuptól idáig. Mikor felnéztem, Eperke egypár lépésre állt mögöttem. Meglapogattam magam mellett

a földet. -Nem akarsz leülni? Kérlek szépen! Annyira magányos vagyok itt egyedül. Beszippantotta, majd beharapta az alsó ajkát, és amikor ezt a kis gesztust megláttam, a gyomromban megjelent egy gombóc. Végre közelebb lépett, majd leült... vagy másfél méterre tőlem. Csodálkozva néztem rá, de aztán... aztán összetalálkozott a tekintetünk, felsóhajtottam, de nem sokat értem el vele. Hány szeplő is van az orrán? Kilenc. Nem. Kilenc és fél, mert az egyik egészen elhalványodott. Az ajkai kicsit szétváltak, és az az őrült ötletem támadt, hogy tök olyan, mint aki csókra vár. A vágy, hogy megcsókoljam, váratlanul és mindent átható erővel töltött el. De tényleg ez lett volna az első alkalom, hogy ez történik? Hiszen amikor azt a képzeletbeli morzsát töröltem le az ajkától, akkor is nagyon szerettem volna megcsókolni, megízlelve ezeket a csodálatosan lágynak tűnő ajkakat. Minden más csaj közelebb hajolt volna, Eperke azonban nem. És aztán megtörtént a legátkozottabbul különös dolog. Mindenképpen lassítani szerettem volna, de hirtelen azt sem tudtam, mégis hogyan lehet lassítani egy nem is létező kapcsolatkor, A szívem még mindig úgy vert, mint egy légkalapács. Avery lehajtotta a fejét, a füzetét olvasgatta, majd megköszörülte a torkát. Kifújtam a levegőt, amit eddig nem is tudtam, hogy visszatartottam, majd megkérdeztem. -Melyik csillagképet is kell elhelyeznünk a térképen? -A Corona Borealist, ha minden igaz - felelte gyorsan a

jegyzeteire pillantva, miközben én a zseblámpával világítottam neki. -A, az Északi Koronát! Felvonta a szemöldökét. -Ezt csak így fejből vágod? Annyira hitetlenkedőnek tűnt a tekintete, hogy nevetnem kellett. -Lehet, hogy nem sokat jegyzetelek, de azért figyelek az előadásokon. Az orrát ráncolta. -Képtelen vagyok felfogni, hogyan lehetett képes bárki is mindenféle ábrákat beleképzelni ezekbe a csillagállásokba! -Tényleg nem? - Közelebb hajoltam, és a válla felett a füzetébe pillantottam. - Pedig az alakzatok elég egyértelműnek tűnnek. -Számomra egyáltalán nem! Úgy értem, amikor én felnézek, csak egy csomó csillagot látok. Te meg azt, amit nagyon látni akarsz. -Nézd a Borealist! - A térképre mutattam. - Szerintem nyilvánvaló, hogy korona alakja van. Felnevetett, igazi, őszinte nevetéssel, és a gyomromban még nagyobbra nőtt a gombóc -Egyáltalán nem! Inkább olyan, mint valami bénán megrajzolt félkör. Vigyorogtam, és a fejemet ráztam. -Nézd meg jobban! Látod? Ez egy korona! Vedd észre a hét csillagot! -A hét csillagot látom, de ezeken kívül látok még vagy egymilliót. - Előkapta a tollát, és rajzolni kezdett. - És ha jobban megnézem, ezek így összességében a Sütiszörny

csillagképet adják ki! Hangosan nevettem. -Hihetetlen vagy! Csak néztem, ahogyan a szája mosolyra húzódik, és a toll hegye a négyzetrácsos lap fölött lebeg. Nyilvánvaló volt, hogy gőze sincs, melyik szélességi vonalon kellene kezdenie. Végül fogta magát, és összekötött két pontot. -Azt tudod, hogy honnan származik az Északi Korona neve? - kérdeztem. Eperke megrázta a fejét, ezért odanyúltam, és elvettem tőle a tollat. Közben egészen finoman megsimítottam az ujjait is. Áramütés rohant végig a karomon, ő pedig elhúzta a kezét. — Azt ,i koronát jelképezi, amit Dionüszosz isten adott át Ariadnénak. Amikor Ariadné hozzáment Bacchushoz, a koronát a mennyekbe helyezte, hogy ezzel is tisztelegjen a házasságuk előtt. Értetlenül és gyanakodva nézett rám. -Drage ezt nem tanítja. -Aha, tudom. -Akkor honnan tudod? -Inkább az a fura, hogy te nem tudod! Oldalra döntötte a fejét, és csücsörített. -Jól van, elismerem, hogy a legtöbben nincsenek annyira otthon az ilyesmiben. - Forgatni kezdtem az ujjaim között a tollat. Na, jó, elsőéves koromban már felvettem ezt a tárgyat, de abba kellett hagynom. Barna szemében kíváncsiság csillant. -Tényleg? Bólintottam.

-Akkor

te most másodéves vagy? -Aha. — Elhallgattam, mert magam sem voltam biztos abban, hogy mennyire volna okos dolog elmondanom neki, mi a helyzet. Végül kénytelen voltam egy egész évet halasztani. Néhány pillanatig nem felelt. -És miért vetted fel újra a csillagászatot? Ez az egyik főtárgyad? -Nem. Csak szeretem a csillagokat, és bírom Drage professzort. — Kikapcsoltam a zseblámpát. — Egyébként sportot és rekreációt hallgatok. Szeretnék sportolók rehabilitációjával foglalkozni. -Ó, akkor te... Amikor elhallgatott, követtem a tekintetét. Apádon, nem messze tőlünk, azok ketten a csillagászat-előadásról olyanok voltak, mintha inkább gyereket akartak volna csinálni, nem csillagtérképet. -Na, ez biztosan sokkal érdekesebb, mint a csillagokat bámulni! - jegyeztem meg. Néhány pillanatig csak nézte őket, elkerekedett szemmel, mint aki azt próbálja megfejteni, mégis mi a fene folyik itt valójában. Nekem mondjuk totál egyértelműnek tűnt. Mindenfelé nyelvek csapkodtak. Megböktem a tollammal. -Mi van? -Semmi. Csak annyi, hogy... - Fogalmam sem volt, hogyan fejezhetném ki magam. — Csak úgy bámulod őket, mintha... még soha nem láttál volna párokat ilyesmit csinálni. -Tényleg? Bólintottam.

-Pedig

ha csak nem zárdában nevelkedtél, akkor gondolom, te is ültél már egy-két ölben. Nem? -Nem! — Felhúzta a vallat, és a kukoricamezőt bámulta. — Úgy értem, még soha nem ültem srác ölében. Vigyorogva kérdeztem tovább: -Na, és csajéban? -Mi van? Dehogyis! Elvigyorodtam, mert elképzeltem, ahogyan egy másik csaj ölében ül. Állati kép volt. De még annál is jobb volt, amikor azt képzeltem el, hogy az én ölemben ül. -Csak poén volt, Avery! Felemelte az állát. -Tudom, csak az a baj... -Micsoda? - Megint megböktem a karját a tollammal. - Mi van veled? -Még soha nem jártam senkivel. Soha? Úgy érti, hogy soha életében? Na, ezt nem veszem be. Magához szorította a füzetét, és rám nézett. -Miért? Ez azért nem annyira nagy dráma! Mondani akartam valamit, de egy hang sem jött ki. Csak pislogtam néhányat, majd hitetlenkedve ráztam meg a fejem, és az éjszakai égboltot kezdtem nézni. -Te még tényleg soha nem jártál senkivel? -Nem. -Egyetlen emberrel sem? -Ezt jelenti a senkivel. Nem tudtam, mit lehetne erre mondani. -Hány éves vagy te? A szemét forgatta. -Tizenkilenc.

-És

még nem volt semmilyen kapcsolatod? -Nem. A szüleim... nagyon szigorúak. - Nagyot nyelt. Nagyon szigorúak. -Aha, gondolom. - A füzeten doboltam a tollal. Rettenetesen kíváncsi voltam, szinte már kényszeresen kíváncsi, hogy vajon egy ennyire csinos csaj, mint Avery, hogyan élhette le az életét úgy, hogy nem volt senkije. - És randin voltál már? Hatalmas sóhaj szakadt fel belőle. -Azt hittem, azért vagyunk itt, hogy a csillagokat térképezzük fel. -Azt is tesszük. -Nem, nem azt tesszük. Én nem rajzoltam még semmit egy vacak kis vonalon kívül, te pedig egyáltalán semmit. -Az a vacak kis vonal a Delta és a Gamma között húzódik. - i Odahajoltam hozzá, és összekötöttem a pontokat. - Ez itt a Théta, ez pedig az Alfa... a legfényesebb csillag. Látod, félig készen is I vagyunk. Zavartan ingatta a fejét, majd felnézett az éjszakai égre. Kihasználtam, hogy nem figyelt, ezért kicsit közelebb hajoltam hozzá, amíg a vállunk össze nem ért, és gyorsan befejeztem a térképet. Felé fordultam. - Na, készen is vagyunk a házi feladattal! - Az arcunk mindössze néhány centire került egymástól, és hallottam, ahogy halkan kifújja a levegőt. Nem mozdult távolabb, én pedig egy egészen kicsit el- : mosolyodtam. - Látod? Nem is volt annyira nehéz. Avery tekintete lejjebb vándorolt, és pontosan tudtam, hogy bár egyfolytában a számat bámulta, nem hallotta egyetlen szavamat se. Nem mintha olyan nagy baj lett volna. Addig

bámulhatta a számat, ameddig csak akarta. Hosszú szempillái megrebbentek, és a tekintetünk megint összekapcsolódott. Valami hirtelen és kézzel tapintható vonzalom támadt kettőnk között. Egyikünk sem mozdult, pedig én mindennél jobban szerettem volna. Át akartam ölelni, és már fogalmam sem volt, hogy lehettem az előbb olyan hülye, hogy lassítani szerettem volna. Felém mozdult, láthatóan iszonyú kínosan érezve magát, és a bennem lakozó jófiú hirtelen életre kelt, azt parancsolta, hogy forduljak el, aztán süssek el valami poént, amitől majd egy kicsit megnyugszik. De képtelen voltam ellenállni a szemének. Az éjszakai sötétben olyan volt, mint egy koromfekete vizű, csillogó tó. Kényszerítenem kellett magamat, hogy megszólaljak. -Na, szerinted sikerült megtanulnod valamit ma a csillagokról? Semmi válasz, ami talán jobb is, mert elég bénának éreztem a dumát. Úgyhogy inkább azzal folytattam, amire tényleg kíváncsi voltam. -Randiztál már? Még mindig semmi válasz. Elmosolyodtam. -Hallottad, amit mondtam? Eperke úgy pislogott, mintha éppen most ébredt volna valami mély álomból. -Hogy? Igen! Persze! Kétség sem férhetett hozzá, hogy ő is éppen úgy érzett, mint én. Ha ennyire sokáig képes volt engem bámulni, akkor tuti. -Igen... nos, akkor még soha nem randiztál.

-Tessék?

Felnevettem. Igazából egy szót sem hallottál. Egyfolytában engem bámultál. Ez nem igaz! Megböktem a vállát. Dehogynem. Olyan arcot vágott, mintha valami nagyon undorítóba harapott volna bele. -Te annyira öntelt vagy, hogy arra nincs is szó! Öntelt? Mert kimondom az igazat? - Félredobtam a füzetemet, és hátratámaszkodtam. Mélyen a szemébe néztem. Egyszerűen képtelen voltam megállni, hogy ne ugrassam egy kicsit. Úgy éreztem, új hobbit találtam magamnak. - Nincs semmi rossz abban, ha bámulsz. Nekem tetszik. Tátva maradt a szíja -Egyáltalán nem bámultalak. Vagy nem teljesen. Inkább csak... elbambultam egy kicsit. Mert ennyire őrülten izgalmas veled beszélgetni. -Velem kapcsolatban minden őrülten izgalmas. -Kábé annyira, mint figyelni, ahogyan Raffaello átmegy az úton. -Aha. Mondogasd csak, szivi, még a végén sikerül magadat is meggyőzni erről! -Ha még egyszer Kivinek hívsz, bicegve mész haza! Ez már tetszett. -Ha hallanád magad! -Hagyj békén! -Pedig jó volna. Csücsörített.

-Mi?

Hazamenni Mert ebben a pillanatban semmit sem sze7 retnék jobban. -Randizni - felelten mosolyogva.

HAT

EPERKE ÚGY NÉZETT, mintha éppen azt javasoltam volna, hogy vetkőzzünk anyaszült meztelenre, és kergetőzzünk egy kicsit a kukoricásban. Becsapta a füzetét, és megragadta a táskáját. - Nem vagyok biztos benne, hogy egy dologról beszélünk. - Pedig nem annyira bonyolult. - Nevetnem kellett, mert leírhatatlanul dühösen nézett. - Csak annyit mondtam, hogy neked és nekem randiznunk kellene. Még egy pillanatig meredten nézett, majd úgy vágta bele a füzetét a táskájába, hogy majdnem az alján esett ki. - Még mindig nem értem. Miért nem lepődtem meg, hogy nem akarja megérteni? Hanyatt feküdtem, majd felnyújtottam a két karomat, és jólesően hallgattam, ahogyan az ízületeim megroppannak. Aztán csak figyeltem, ahogy a tekintete lassan végigsiklik rajtam, és kicsit elidőzik ott, ahol a pólóm és az övem között kilátszott a hasam. Még szélesebben mosolyogtam rá. Egy randi többnyire úgy néz ki, hogy két ember akár este, akár napközben találkozik, és aztán közösen elmennek valahová. Általában vacsoráznak is együtt. Talán beülnek egy filmre, vagy éppen sétálnak a parkban. Bár az igazat megvallva a parkban sétálás nem az én világom. Akkor már inkább a tengerparton, de mivel ilyesmi nincs a környéken, így... -Pontosan tudom, mit jelent a randi! - Hirtelen felpattant, és

a szeme most már olyan volt, mint egy koromfekete jégkristály. -De azt mondtad, hogy nem érted. Úgyhogy gondoltam, elmagyarázom neked, mit jelent a randizás. Karba fonta a kezét, és megrándult a szája sarka. -Te is nagyon jól tudod, hogy nem erre gondoltam, amikor azt mondtam, hogy nem értem. -Csak szerettem volna tisztázni, hogy tényleg egy malomban őrölünk-e! - Hát nem. Szégyentelenül vigyorogva leengedtem a karomat, de csak azért sem húztam le a pólómat. -Nos, most, hogy mind a ketten pontosan tudjuk, mit jelent a randizás, már nyugodtan randizhatunk. -Ööö... Felnevettem, majd felültem. Az arcán megjelenő zavart pillantás valamiért nagyon aranyos volt. -Ez azért nem igazán válasz, Avery! -Én... - Megrázta a fejét, és hátralépett. - Nem jársz te valakivel? Ezt meg honnan szedte? -Hogy járok-e? Nem. -Akkor ki volt az a barna hajú csaj, aki szerda éjjel nálad volt, és majd hasra esett a parkolóban? - kérdezte követelőzőén. Ahogy lassan felfogtam, mire gondolt, a vigyorom olyan széles lett, hogy szinte fültől fülig húzódott. -Te figyeltél engem, Avery? -Nem. Dehogy! - Elsápadt. - Mi van? Nem figyeltelek! Van annál jobb dolgom is, tudod? Érdeklődve néztem rá.

Akkor honnan tudsz Stephanie-ról? Eperke egyik lábáról a másikra állt. - Szóval ez a neve? Nos, igen, neve is van neki, és nem, nem járok vele. Különben pedig nem esett majdnem hasra. Talán csak egy egészen kicsit megbotlott. A szemét forgatta. -Na, szóval elmagyaráznád, hogyan láthattad, ha nem éppen engem figyeltél? - Keresztbe tettem a lábamat. - Ugyanakkor még mindig fenntartom, hogy egyáltalán nem bánom, ha engem figyelsz, Avery. Hogy pontosabb legyek, kimondottan tetszik a dolog. Hatalmas sóhaj tört fel belőle, és tisztán láttam rajta, hogy már kezdi elveszíteni a türelmét. -Nem figyeltelek. Csak nem tudtam aludni, és odaültem az ablak elé. Közben egészen véletlenül titeket is megláttalak, amint a kocsid felé mentetek. Persze egy szót sem hittem az egészből. Most komolyan? Létezik egyáltalán olyan ember, aki az éjszaka kellős közepén egészen véletlenül, egyszer csak úgy kinéz az ablakon? Bármennyire élveztem is, hogy húzhatom egy kicsit, valóban félő volt, hogy hamarosan kapok a fejemre egy pörgő rúgást. Sajnos szerettem a kockázatos helyzeteket. Nos, ez hihetőnek hangzik. Persze közel sem annyira poén, mint a gondolat, hogy naphosszat ott állsz az ablakod előtt, és reméled, hogy akár egy futó pillantásra is megláthatsz. Meredten nézett rám. Kacsintottam. -Egyébként Steph nem a barátnőm. Kicsit másképpen vagyunk

egymással. A bal csuklóján viselt karperecét forgatta. -Én nem vagyok olyan. -Milyen? Felnézett a csillagos égre, majd mind a két kezét felemelte. -Nem vagyok olyan, mint Stephanie. -Talán ismered? -Én nem szoktam csak úgy találkozgatni fiúkkal azért, hogy összebújjunk egy kicsit, érted? Nincsen ebben semmi rossz, és nem akarok ítélkezni felette, csak annyit mondok, hogy ez nem az én stílusom. Úgyhogy nem érdekel a dolog. Bocs. -Várj csak egy pillanatig! Teljesen elveszítettelek. Nem ítéled el, ugyanakkor feltételezed, hogy ő olyan csaj, akit bárki megfektethet? Hogy csak kefélünk? Nem gondolod, hogy kicsit elsietted ezt a következtetést, ami egyébként színtiszta feltételezéseken alapul? A homlokát ráncolta. -Igazad van. Tényleg nem tudom, hogy ti kerten azt csináljátok-e. Az is lehet, hogy gyerekkori barátok vagytok, vagy ilyesmi. -Nem vagyunk gyerekkori barátok - vigyorogtam. - És néhanéha tényleg össze szoktunk jönni. Eperke álla a földön koppant. -Szóval igazam volt! De akkor milyen jogon ekézel, hogy előítéletes vagyok? -Nem ekéztelek, csak megjegyeztem. - Nem tudtam megállni, hogy szívassam egy kicsit, és szó szerint lenyűgözött, mennyi különböző érzelem játszik az arcán. És csak a tisztánlátás kedvéért, tegnap nem volt közöttünk semmi. Nem mintha nem próbálkozott volna, de egyszerűen

nem voltam olyan hangulatban. -Nem érdekel. Ez egy ostoba beszélgetés. -Nekem bejön. A táskájáért nyúlt, de gyorsabb voltam nála, és ahogy felálltam, elkaptam előle. Mélyen, dühösen felsóhajtott. -Add ide! Lehajtottam a fejem, ránéztem, és elvigyorodtam. -Azon vagyok! A szíjat a vállára akasztottam, és közben az ujjaimmal finoman megsimítottam a nyaka oldalát. Nem volt szándékos, és amikor összerezdült az érintésemre, a szívem hatalmasat dobbant. Elléptem tőle, és felvettem a földről a zseblámpámat. -Látod, csak úriember módjára próbálok viselkedni veled. -Szerintem te minden vagy, csak nem úriember. De azért köszönöm! A szavaiban különös módon keveredett az őszinteség és a frusztráció, és egyetlen szót sem szólt, amíg a zseblámpa keskeny fénycsóváját követve elindultunk vissza a kocsimhoz. -Azért ez a hely kicsit kísérteties így éjjel. Bólintott, majd az emlékmű sötét árnyéka felé nézett. -Hát igen, nem csodálkoznék, ha ez a hely tele lenne kísértetekkel. -Hiszel bennük? Eperke megvonta a vállát. -Nem is tudom. Még soha nem láttam szellemet. -Én sem. fél mosoly jelent meg az ajkán. -Azért ez szerintem nem olyan nagy baj.

Megálltam a pickup anyósülésének ajtaja mellett. -Úrnőm! -Köszönöm! - Mivel most már mintha egy kicsit kevésbé lett volna dühös rám, úgy döntöttem, szerencsét próbálok vele. A nyitott ajtónak támaszkodtam, és figyeltem, ahogyan a beltér világítása kirajzolta az arcát. -Na, hogy döntöttél? -Miről? Oldalra billentettem a fejemet. -A randiról. Megmerevedett. -Miért? -Miért ne? -Ez nem válasz. - Megragadta a biztonsági övét, és maga elé1 rántotta. -Miféle kérdés ez? Mégis hogyan... hé, ez csak egy biztonsági öv! Annyira nem bonyolult a dolog! Közelebb hajoltam, és kivettem a kezéből az övcsatot. A kezünk egészen véletlenül összeért, ő pedig teljes erejéből elhúzódva tőlem, a háttámlának feszült. Annyira váratlan és furcsa volt ez a reakció, hogy amikor felnéztem rá, a nyakam hátulján levő kis szőrszálak az égnek meredtek. -Elmagyaráznád, hogy miért nem akarsz találkozni velem? Ökölbe szorított kezét az ölében tartotta. Annyira szerettem volna elengedni végre ezt a rohadt biztonsági övét, hogy megfoghassam a kezet, és kisimogassam belőle a feszültséget.' -Mert... mert nem ismerjük egymást. Elmosolyodtam egy kicsit. A tekintetem feljebb vándorolt, és megállt az ajkán. -Hiszen éppen ez a randi lényege! Az ismerkedés. Randizz

velem! -Bennem nincsen semmi érdekes - suttogta. -Biztos vagyok benne, hogy rengeteg érdekes dolog van benned. -Nem. Közelebb hajoltam, belélegeztem azt a csodálatos illatát. -Ha akarod, végig beszélgethetünk. -Klasszul hangzik. -És hidd el, hogy sokkal bulibb lesz, mint azt bámulni, ahogy Raffaello megpróbál átkelni az úton. -Ha-ha! — Fekete szeme boldogan csillant. -Gondoltam, hogy ez bejön majd. A lábának támasztott táskájára vándorolt a tekintete, majd lassan megint a szemembe nézett. -Akkor indulhatunk? -Randizhatunk? -Szentséges isten, te soha nem adod fel? - Megint frusztráltnak tűnt. -Soha. Felnevetett, és erre önkéntelenül is elmosolyodtam. Nagyon tetszett a nevetése, különösen akkor, ha olyan őszintén nevetett, mint most. -Pedig biztos vagyok benne, hogy rengeteg lány szeretne randizni veled. -Ez igaz. -Hűha, ma különösen szerény vagy! -Miért kellene annak lennem? Különben pedig én veled szeretnék randizni. Nem velük. -Nem értem, miért — ingatta a fejét. Kép télén voltam felfogni, hogy mit nem lehet ezen

megérteni. -Nos, egy-két indokot tudok mondani. Először is más vagy, mint a többiek. - Ez igaz is volt. - És ez nagyon érdekel. Valóban, nagyon, de nagyon. - Esetlen vagy, de a magad... nagyon aranyos módján. Okos vagy. Akarod még, hogy folytassam? -Nem, ennyi elég lesz! - felelte. - Nem akarok randizni veled. Nem hittem neki. Nevezhetjük megérzésnek, tapasztalatnak vagy éppen a jó öreg vagányságnak, de egyetlen szavát sem hittem el. -Gondoltam, hogy ezt fogod mondani. -Akkor miért kérdezted meg? Hátrahajoltam, és megfogtam a nyitott ajtót. -Mert így akartam. -Ja, értem. Nos, örülök, hogy ezen is túl vagyunk. Tényleg azt hitte, hogy ennyire könnyen megúszhatja? Az istenit, hiszen még én sem tudtam, hogyan érzek vele kapcsolatban! -Én még nem vagyok túl semmin. Leereszkedett a válla. -Tényleg? -De nem ám! - mosolyogtam. - Mindig van holnap. -Mert mi lesz holnap? -Megint randira hívlak. A fejét ingatta. válaszom akkor is ugyanez lesz. -Talán igen, talán nem. - Az egyik ujjammal az orra hegyére koppintottam, és amikor láttam, mennyire dühösen néz rám, elvigyorodtam. - És még az is lehet, hogy igent mondasz.

Nagyon türelmes vagyok, és mint ahogyan te magad is mondtad, nem adom fel olyan könnyen. -Király! - motyogta, de közben a szeme ugyanúgy csillogott, mini akkor, amikor a földön fekve stírölt. Tudtam, hogy megérted majd. - Megcsavartam az orra hegyét, mire félrecsapta a kezemet. - Ne aggódj! Pontosan tudom, mi a helyzet. -Milyen helyzet? Hátraléptem, mert félő volt, hogy ütni fog. -Igent akarsz mondani, csak még nem vagy felkészülve. Eperke olyan szemmel nézett, mint aki tényleg szellemet látott. Nincs semmi baj! Nem könnyű megbirkózni velem, de hidd el, hogy ha sikerül, életed minden pillanata maga lesz az élvezet. Még mielőtt bármit válaszolhatott volna, megint az orrára koppintottam, becsaptam az ajtót, és végig vigyorogva megkerültem a kocsit. figyeltem, amint Avery elindult a lakása felé. Megtorpant a nyitott ajtóban, egy rézvörös tincset a füle mögé fésült, és a válla fölött hátrapillantott rám. Apró, félénk mosoly jelent meg szája sarkában, ahogy búcsút intett nekem, azután halkan becsukta az ajtót maga mögött. Még néhány pillanatig csak álltam ott, és úgy bámultam utána, mintha valami átkozott pszichopata volnék, aztán megfordultam, és megfogtam a saját lakásunk ajtajának kilincsét, de az ajtó felpattant. Jase ott állt, és nem engedte, hogy belépjek. Érdeklődő kifejezés suhant végig az arcán. Mit állsz itt a folyosón a saját lakásod előtt, mint valami

idióta? -És te mit keresel a lakásomban, mint egy seggfej? Megrántotta a vállát. -Csak Ollie-val lógtam egy kicsit, de leugrott a Sheetzbe egy kis nachosért. Ja igen. Mert ma nachos-estét tart. - Ami persze azt jelentette, hogy Ölbe ma egész éjjel le sem hunyja a szemét. Átraktam a súlyom a másik lábamra. - Mi van, nem akarsz beengedni? -Nos, mivel mégis te vagy itthon. - Oldalra döntötte a fejét, és napbarnított arcának fele azonnal árnyékba merült. - Asszem, beengedlek. Egy kicsit oldalra lépett, és hagyta, hogy elcsússzak mellette. Azonnal a frigóhoz mentem, kinyitottam, kivettem egy doboz sört, és ledobtam magam a kanapéra. -Nem kellene a farmon lenned? Megrázta a fejét, és leül, „ellem, ő is megfogott egy üveg sört. Nem. Jack a nagyszülőkkel van. -Aha... - így már érthető volt. Jase hétvégenként általában a családi farmon szokott lenni. Rám pillantott. -Szóval... azzal a kis vörössel voltál? -Eperkére gondolsz? Összevonta sötét szemöldökét. -Kicsodára? -A vöröset úgy hívják, hogy Avery. És nem. Csak a csillagászat házinkat csináltuk együtt. Társak vagyunk. -Aha. - Nagyot húzott a söréből, és különös arcot vágott. Szóval - mondta megint, én pedig a mennyezetre emeltem a tekintetemet. - Miért is nézted olyan meredten a lakása

ajtaját? -Ezt meg honnan tudod? -A kukucskálón keresztül figyeltelek. -Király - felnevettem, és ittam egy kortyot. Néhány percig csak állunk csendben egymás mellett, majd megszólaltam. Randira hívtam. Jase nem úgy tűnt, mint akit különösebben izgatná a dolog. -Klassz. -De elutasított. Azonnal felém kapta a fejét, és galambszürke szemében érdeklődés csillant. -Mi van? -Bezony. - Hátradőltem a kanapén, és vigyorogtam, mint akinek elmentek otthonról. - Simán lepattintott. Jase a kanapé karfájára támaszkodott, és hirtelen olyan erősen kezdett nevetni, hogy szerintem a hasa is megfájdult bele. -Bejön nekem ez a csaj! -Nekem is - feleltem sóhajtva. - Nagyon.

HÉT

A PULTON FRISSEN SÜLT BANÁNOS-MOGYORÓS gyümölcskenyér hűlt, az ínycsiklandó illat az egész lakást betöltötte. A sütőbe épített órára pillantottam. Öt perc múlva nyolc. Végigsimítottam nedves hajamon, és úgy döntöttem, most már nincs értelme visszafeküdni aludni. A nappaliban Ollie a földön heverve ájultan horkolt, és amikor legutóbb benéztem a hálószobámba, Jase az én ágyam lábrészénél keresztbe fekve aludt. Márpedig az atyaúristen, hogy nincsen olyan ruhadarabom vagy bőrfelületem, amelyik akár csak egyetlen pillanatig is hozzá fog érni Ollie ágyához. Igazából persze se Jase-t, se Ollie-t nem okolhattam az álmatlanságomért. Ennek a tegnapi, végtelenné nyúló éjszakának bármelyik pillanatában megtehettem volna, hogy egyszerűen elvonulok, és magamra zárom a hálóm ajtaját, azonban a gondolataim akkor egymást kergették volna. Ezek között felbukkantak volna a pénteken történtek, valamint az, ahogyan dr. Balé szépen e magyarázza nekem az összefüggéseket. Aztán képtelen voltam kiverni a fejemből Jase-t, mert miután Ollie kiütötte magát, Jase pedig többet ivott, mint egy egész klub, beszélni kezdett, és minél többet mondott, annál kevésbé tudtam elképzelni, hogyan segíthetnék rajta. Na és persze ezt a csajt sem tudtam kiverni a fejemből, aki mindössze néhány ajtónyira lakik tőlem.

Eperke lepattintott. Előre vigyorogtam, amikor belegondoltam, hogyan fogom ezt a helyzetet az ellenkezőjére fordítani. Sarkon fordultam, a frigó ajtaja felé nyúltam, de aztán megszakadt a mozdulat. Mégis miért csinálom ezt az egészet? Kell a kihívás? Avery az első pillanattól kezdve menekült előlem, pedig a csajok általában hozzám szoktak menekülni. Ugyanakkor bármit mondtam is neki tegnap este azzal kapcsolatban, miért akarom randira hívni, az utolsó szóig igaz volt. Nagyon érdekelt engem mint ember. Más volt, mint a csajok, akikkel általában lógtam - a tökéletes alakú, kacér csajok. Nem mintha, bármi baj lenne velük, de Avery akkor is teljesen más volt, mint ők. Megnevettetett. Lehet, hogy nem szándékosan, de akkor is imádtam látni, ahogy triviális dolgok miatt is azonnal elpirul, na és amikor mosolygott... Eperke mosolyánál csodálatosabbat még soha nem láttam. Az is lehet, hogy ez az egész együtt, plusz a kihívás maga volt az, ami miatt mindenképpen el akartam hívni. Tényleg nem tudtam a választ, de abban a pillanatban, amikor feltéptem a hűtő ajtaját, és kikaptam belőle néhány tojást, ez nem is igazán érdekelt. Ez a csaj nagyon bejött. És mivel pontosan tudtam, hogy ma reggelre már úgyis kiment minden álom a szememből, úgy döntöttem, hogy ha már én nem alszom, akkor az álmatlanságom forrásának se legyen nyugodt a vasárnap reggele. Abban a pillanatban, hogy eszembe jutott, mi, fogok tenni, már nem kellett kétszer gondolkodnom. Eperke valószínűleg nem lesz annyira

oda a tervtől, de senki - még ő sem - lehet képes ellenállni a banános-mogyorós gyümölcskenyérnek. Összeszedtem minden cuccot, és a bejárati ajtó felé indultam. Hallottam, ahogy Ollie álmában mormog. -Paradicsomot nem kérek. De szalonnát bőven. -Mi van? - A vállam felett hátranéztem rá. Még mindig a hasán feküdt, az arcát abba a kis díszpárnába temette, amit anyától kaptam, és láthatóan nem tudott magáról. - Agybeteg! - motyogtam, és hangtalanul kiosontam? Avery ajtaja előtt állva először csak „agyon halkan kopogtattam mert nem akartam felébreszteni a szomszédokat, de amikor eltelt egy teljes perc, és odabentről még mindig nem hallottam közeledő lépteket, már hangosabban folytattam, és aztán nem is hagytam abba. Úgy éreztem, egy örökkévalóságig püfölöm ott az ajtót, mint valami zsaru, aki át akarja kutatni a házat, és közben többször is hátrasandítottam, nem áll-e valaki mögöttem csőre töltött stukkerrel a kezében abban a hitben, hogy biztosan betörő vagyok. Végre meghallottam a lépteket, és kinyílt az ajtó - Minden rendben? - kérdezte, és még életemben nem hallottam ennél szexisebb hangot. Gyorsan visszafordultam felé, és alaposan végigstíröltem az alvástól még összevissza gyűrt Averyt. Rézvörös tincsek omlottak lazán a vállára, majd onnan is lejjebb karjának aranybarna bőrét, simogatva. Ha jól emlékszem, még soha nem láttam pólóban. A tekintetem, ha akartam, ha nem, oldalra mozdult, és alaposan elidőzött, azon a helyen, ahol a póló vékony anyaga ráfeszült

csodálatosan domborodó mellére. Nem is hittem volna, hogy rendelkezem akkora hihetetlen akaraterővel, ami ahhoz kellett, hogy felemeljem a fejemet, és a pipacspiros arcába nézzek. Hirtelen tényleg nem voltam biztos benne, annyira jó ötlete, .miire készültem, de aztán úgy döntöttem, hogy rohadjanak meg a kétségek, és elvigyorodtam. -Nincs, de negyedóra múlva rendben lesz. -M-m-micsoda? — Oldalra lépett, én pedig beléptem a lakásába, amelyik pontosan olyan volt, mint az összes többi is a házban. Nem csoda, ha azonnal vágtam, merre találom a konyhát, de azért előbb még a nappalin néztem végig jó alaposan. A bútorok teljesen újnak tűntek, a kanapé és a mellette álló, sötétebb kisasztalok is. A tévé mellett fekete szék. A falakon egyetlen kép sem lógott, és nagy valószínűséggel ez a kényelmes karosszék volt a legszemélyesebb holmi az egész lakásban. -Cam, mi a fenét csinálsz? Reggel nyolc óra van. -Jó, hogy szólsz. Nem mondhatnám, hogy az időérzék az egyik legerősebb oldalam. Utánam jött, és éreztem, hogy a tekintete lándzsaként döf a hátamba. -Mit keresel itt? -Reggelit csinálok. -Nem csinálhatnál reggelit a saját konyhádban? -Ott nem olyan izgi, mint nálad. - A tojást és a kenyeret a pultra tettem, majd szembefordultam vele. Hihetetlenül aranyos volt, ahogyan a szemét dörzsölte, és hirtelen azt kívántam, bárcsak valami mást vettem volna fel, mint a melegítőalsómat és egy kétes tisztaságú pólót. - Különben

pedig Ollie ájultan hever a nappali szőnyegén. -A szőnyegen? -Aha. Arccal lefelé, hangosan horkol, és kicsit csorog a nyála. Nem valami étvágygerjesztő, nekem elhiheted! A szája sarkában egészen halvány kis mosoly jelent meg. -Nos, az én lakásom sem az. Karba fontam a két kezemet, és a konyhapultnak támaszkodtam. -Ó, nem is tudom...! - Hagytam, hogy a tekintetem végigvándoroljon a fantasztikus testén. A mellbimbója keményen feszült a pólójának, és mintha csak arra várt volna mind a kettő, hogy megérintsem, megnyalogassam, és azután még isten tudja, mi mást csináljak vele. A vágy egyik pillanatról a másikra csapott fel bennem és kis híján el is indultam felé. - Éhben a pillanatban a te konyhád nagyon is étvágygerjesztőnek tűnik. Azonnal elpirult. -Nem randizom veled, Cam. -Hiszen még nem is hívtalak! - feleltem vigyorogva. - De csak idő kérdése. -Te nem vagy normális. -Eltökélt? -Idegesítő - vágott vissza, és barna szemében jókedv csillant. -Többek szerint csodálatos. A szemét forgatta. -Ahogy te azt elképzeled! -Ahogy azt mindenki képzeli! - visszafordultam a sütő felé. Hoztam egyébként banános-mogyorós gyümölcskenyeret is. Rövid, néma csönd.

-Banánallergiás

vagyok.

Felé fordultam. -Szívatsz! -Sajnos nem. Allergiás vagyok a banánra. Apám, ez aztán hatalmas szopás! Fogalmad sincs, hogy miből maradsz ki! A banán az egyik legkirályabb dolog a világon. -Ha te mondod. basszus, ezt nem hiszem el! Ez a csaj mégis képes ellenállni a banános-mogyorós gyümölcskenyeremnek! Van még esetleg valami, amire allergiás vagy? -A penicillinen és a lakásomba betörő pasikon kívül semmi. -Nagyon vicces, haha! - Visszafordultam a pult felé, majd lehajoltam, és nyitogatni kezdtem a szekrényajtókat. Kíváncsi vagyok, hány nálam gyengébb és kevésbé magabiztos srácot véreztettél ki ezzel az éles nyelveddel. -Nyilvánvalóan még nem eleget. — Tisztán hallottam, ahogyan levegő után kap. - Egy perc és itt vagyok. Gőzöm sem volt, mit művel, de szinte teljesen biztos voltam benne, hogy nem fog elmenekülni a lakásból. Halkan dudorászva kutattam, és amikor találtam egy kis lábast, amiben a tojásokat megfőzhetem, feltöltöttem vízzel. Feltettem a tűzhelyre, és melegíteni kezdtem a vizet. Hallottam a hálószoba felől a léptei dobbanását, és az igazat megvallva kicsit nehezebbnek tűntek, mint gondoltam volna. Néhány pillanat múlva az ajtó felé fordultam, mert azt sajnos nagyon is elképzelhetőnek tartottam, hogy bezárkózik a hálószobába. A rohadt életbe! -Avery! Mi van? Talán bújócskázol? - kiáltottam. - Mert a végén még én is bemegyek, és előrángatlak!

-Ne merészelj idejönni! - kiáltotta. Halkan nevettem. Bármennyire vonzó volt is a gondolat, hogy a saját szememmel meglessem, mit csinálhat, azért nem szerettem volna emiatt a kórházba kerülni. -Akkor siess! Az én tojásom senkire nem vár! Mire visszajött, már találtam reszelt sajtot, és úgy döntöttem, hogy neki tükörtojást készítek. Annak ellenére, hogy pontosan tudtam, hogy ott áll mögöttem, nem szóltam hozzá egy szót sem. -Cam, mit keresel te itt? — kérdezte végül. -Már mondtam! - A kész tojásokat óvatosan a tányérra csúsztattam, majd a fal mellé állított kis reggelizőasztalhoz vittem. Kérsz pirítóst? Várj csak! Van itthon kenyér? Mert ha nem, akkor1 talán... -Nem, nem kérek pirítóst. - Elkerekedett szemmel nézett. Nincsen senki más, akit zavarhatnál? -Egy halom más ember van, akit megtisztelhetnék a jelenlétemmel, de én úgy döntöttem, ma te leszel az. A szája mozgott ugyan, hang azonban nem jött ki rajta. Aztán sarkon fordult, leült a székre. A térdét felhúzta a melléhez, és a kezébe vette a villát. -Köszönöm! — motyogta. Felhúztam a szemöldökömet: -ügy döntöttem, ezt most őszintének tekintem. -Az is. Visszafordultam a tűzhely felé. -Valami azt súgja, hogy nem mondasz teljesen igazat. Hosszú másodperceken keresztül húzódó néma csönd után felelt.

-Igenis

hálás vagyok a finom reggeliért. Csak nagyon meglep, hogy itt vagy. Ráadásul reggel nyolckor. Csak figyeltem, ahogyan a bugyogó vízben fő a tojás, aztán azon kaptam magam, hogy képtelen vagyok levenni róla a tekintetemet. Nos, az igazat megvallva eredetileg azt terveztem, hogy a banános-mogyorós gyümölcskenyeremmel veszlek le a lábadról, de erre most már semmi esély. Úgyhogy kénytelen leszek az isteni tojásomra hagyatkozni. A tojás tényleg nagyon finom, de ezzel nem veszel le a lábamról. -Ó, dehogynem! — Odamentem a frigóhoz, és kivettem belőle egy üveg narancslevet. Aztán előszedtem két poharat is, kitöltöttem a narancslevet, és az egyik poharat odatettem elé. — Feltűnés nélkül. Hogy te magad sem veszed majd észre. Csak ha már túl késő lesz. A tányérjára szegezte a tekintetét. -Te nem eszel? -De. Csak én a főtt tojást szeretem. — Leültem vele szemben, majd az államat a kezemre támasztottam. Eperke vörös haja egészen az arcába hullt, és a tányérjába ért. Sziszifuszi küzdelemmel söpörte állandóan hátra a rakoncátlan tincseket. Rohadtul aranyos volt minden kis gesztusa. - Nos, akkor, Avery Morgansten! A tiéd vagyok. Hirtelen felkapta a tekintetét. -Nem akarlak. -Kár. Mondj valamit magadról! Összeszorította a száját. -Gyakran szoktad ezt csinálni? Hogy csak úgy hívatlanul besétálsz valami ismeretlen csaj lakásába, és tojást sütsz neki

reggelire? -Nos, te azért nem vagy annyira ismeretlen, úgyhogy a válaszom gyakorlatilag nem. — Feltoltam magam, és megnéztem, hogy áll a tojás. -De tényleg meg szoktam lepni a lányokat időről időre. Ami persze nem volt teljesen igaz. Úgy értem, ha egészen véletlenül valaki másnak az ágyában ébredek, és hamarabb kelek fel, akkor valóban nem egy alkalommal csináltam már reggelit. De ez a mostani? Nos, ilyet soha nem csináltam. Neki persze erről nem kellett feltétlenül tudnia. - Komolyan? Úgy értem, hogy nálad ez teljesen normális dolog? A vállam fölött pillantottam rá. Csak ha barátokról van szó. És mi ugye barátok vagyunk? Vagy tévedek, Avery? Hosszú pillanatokon keresztül nézett rám, majd letette a villáját. -Aha, barátok vagyunk. -Na, végre! - kiáltottam fel. - Végre kimondtad, hogy barátok vagyunk! Egy teljes hétbe telt, de kimondtad! -Hiszen összesen vagy egy hete ismerjük egymást! -Egy hét akkor is egy hét. Miközben elkezdtem felfalni a magamnak készített főtt tojásokat, ő egyfolytában arról kérdezgetett, hogy meddig tart nekem, míg valakit kezdek a legjobb barátomnak tekinteni. Aztán hátradőltem a széken, és belenéztem abba az érdeklődőén csillogó szempárba. Általában öt Perc alatt bárkivel megugróm a legeslegjobb barát szintet. Halvány mosoly jelent meg a szája sarkában. -Akkor gondolom, én a szabályt erősítő kivételnek számítok.

-Meglehet. -Gondolom,

amolyan változatosságot jelentek neked. -Hmm? - Leszedtem a héjat az egyik tojásról. -Biztos vagyok benne, hogy állandóan csajok hadai lógnak a nyakadban. Hogy tucatnyian lennének, akik ölni is tudnának, csak hogy itt lehessenek, ahol most én. Erre tessék, allergiás vagyok a gyümölcskenyérre, amit nekem sütöttél. Felnéztem rá. -Miért gondolod ezt? Mert szinte istenien tökéletes vagyok? Őszintén nevetni kezdett, és a mellkasomban megint megjelent az a különös feszítés. -Ilyen messzire azért inkább nem mennék! Megvontam a vállamat, és közben én is halkan nevettem. -Nem is tudom. Az igazat megvallva, nemigen gondolkoztam még ezen. -Nemigen gondolkoztál még ezen? -Nem. — Egészben a számba tömtem a tojást, majd egy szalvétával megtöröltem a kezemet. — Az ilyesmire csak akkor gondolok, ha nagyon fontos. Először mélyen a szemembe nézett, majd elfordította a tekintetét, és a narancsleves pohárra szegezte. -Vagyis egy amolyan megvilágosult szoknyavadász vagy? -Ezt most miért mondod? -Mert azt hallottam, hogy a gimiben kész szívtipró voltál. -Tényleg? És pontosan kitől is hallottad ezt? -Az hadd legyen az én titkom. Felsóhajtottam. Ennek a csajnak tényleg nagyon felvágták a nyelvét. -Amekkora szád van, gondolom, nincs túl sok barátod.

Eperke összerezzent. -Nem. Tényleg nem én voltam a legnépszerűbb lány a suliban. Cam a tányérra ejtette a tojás maradékát. A rohadt életbe, most úgy éreztem magam, mint valami rosszindulatú pöcs. Az éppen a kezemben tartott tojást visszatettem a tányérra. -Basszus! Ne haragudj! Hatalmas barom voltam, amiért ilyet mondtam neked! Csak a fejét rázta. Aztán megint felvettem egy tojást, és pucolni kezdtem. Képtelen voltam megérteni, mi jár ennek a csajnak a fejében. -Mondjuk, elég nehezemre esik elképzelni, hogy miért ne lettél volna népszerű. Ha ugyanis éppen nem engem sértegetsz, akkor okos vagy és nagyon vicces, és nagyon, de nagyon csinos. Röviden: egy állati jó csaj. -Aha.... kösz! - Kényelmetlenül mocorgott a székében. -Komolyan. Azt már mesélted, hogy a szüleid nagyon szigorúan fogtak. Nem hagyták, hogy együtt lógj a többiekkel? - Bekaptam ezt a tojást is. Kell a fehérje. - És még ennek ellenére sem értem, miért nem voltál népszerű. Hiszen megvan benned a nagy hármas... okos, vicces és csinos. -Akkoriban nem voltam az. Ennyi. - Letette a poharát, és a rövidgatyáját kezdte babrálni. - Egészen pontosan a népszerű szöges ellentéte voltam. Mivel nem tudtam, hogyan értelmezhetnék egy ilyen megjegyzést, inkább elkezdtem megpucolni a következő tojást. Korábban már láttam a kampuszon együtt lógni az egyik csajjal, akivel, gimibe jártam, és Jacob Massey-vel is.

Vagyis nem úgy tűnt, mintha mindenféle baráti kapcsolatra képtelen lenne. -Nagyon sajnálom, Avery! Ez rettenetesen... vacak lehetett. A gimit sokan nagyon fontosnak tekintik. -Szerintem is az. És neked sok barátod volt? Bólintottam. Egy vagon. -Tartjátok még a kapcsolatot? -Néhánnyal. Ollie is gimis osztálytársam volt. Csak ő az első kél évében a Nyugat-Virginiai Egyetemre járt, és csak utána jelentkezett át ide. Illetve van még egypár arc, akivel egy gimibe jártunk. Átölelte felhúzott térdét, és hirtelen nagyon kicsinek láttam. -Testvéreid vannak? — kérdezte. -Egy húgom. — Felvettem az utolsó tojást is, és elmosolyodtam. Nemrég volt a tizennyolcadik szülinapja. Idén ballag. -Közel álltok egymáshoz? -Aha, közel. - Az tetszett, hogy mindenféléről kérdezget, de .tinikor a tesóm került szóba, akkor egy csomó más, sokkal kellemetlenebb dolog is felmerült. - Nagyon sokat jelent nekem. Na és le? Van nagy és erős bátyád, aki halálra izgulja magát, amiért idejöttél? És aki olyan, hogy jobb, ha nem vagyok itt, amikor éppen meglátogat, mert szétrúgja a seggem? A szája egyik sarka egy egészen kicsit feljebb húzódott. -Nem. Egyke vagyok. Van egy unokabátyám, de nem hiszem, hogy képes lenne ilyen messzire eljönni. -Aha, akkor jó. - Felfaltam az összes tojást, azután hátradőltem, és megtapogattam a hasamat. — És honnan jöttél?

Aztán amikor nem felelt semmit, már teljesen biztos voltam benne, hogy nem fog ilyen könnyen megszabadulni tőlem. Meg akartam ismerni. Ahhoz pedig mindenképpen az kellett, hogy információt cseréljünk egymásról. -Nos, jól van. Mivel már hallottál arról, hogy milyen érdekes tanítás utáni elfoglaltságaim voltak a gimiben, így gondolom könnyen kitalálhattad, hogy én honnan származom. A Fort Hill környékén élnek a szüleim. Soha nem hallottál róla? Nos, ezzel a legtöbb ember így van. Morgantown mellett van. Hogy miért nem mentem akkor a Nyugat-Virginiára? Mindig, mindenki ezt kérdezi tőlem. Egyszerűen el akartam jönni otthonról, de közben szerettem volna egy kicsit közel maradni a családomhoz. Na és igen, nagyon... elfoglalt voltam a gimiben. -Már nem? -Ez csakis attól függ, hogy kit kérdezel - válaszoltam nevetve. - Nem is tudom. Még elsőéves koromban, vagyis annak az első néhány hónapjában állandóan a felsőbb éves csajokkal lógtam. Azt hiszem, akkoriban sokkal jobban koncentráltam rájuk, mint a tanulásra. Eperke elvigyorodott. -És most? Megráztam a fejem, és visszatértem arra a témára, amit én szerettem volna kideríteni. -Szóval honnan is jöttél ide? -Texasból — válaszolta nagyot sóhajtva. -Texasból? - Az asztalra hajoltam. - Tényleg? Nincs is akcentusod. -Nem ott születtem. A családom eredetileg Ohióból

származik. Tizenegy éves voltam, amikor Texasba költöztünk, és soha nem vettem át az ottaniak akcentusát. -Texasból jöttél Nyugat-Virginiába? Ez azért rohadt nagy ugrás! Avery tekintete a pillanat töredékéig az enyémbe mélyedt, majd felállt, és felvette az asztalról az üres tányérját, valamint a tálat, amiben a tojások voltak. -Nos, én Texasnak az egyik leglepukkantabb részében éltem, de ettől eltekintve nagyjából itt is ugyanolyan, mint ott volt. -Majd én elmosogatok! - mondtam, és kezdtem felállni. Végső soron én csináltam a kuplerájt! -Nem! — Komoly pillantást vetett rám. — Te főztél, én mosogatok. figyeltem, ahogyan az edényekkel bíbelődik, és önkéntelenül is eszembe jutott, mennyire hihetetlenül bensőséges ez a pillanat — én főzök, ő mosogat. Igaz, hogy korábban több csajnak is készítettem már reggelit, de olyankor soha nem éltem át semmi ehhez hasonlót. És ha őszinte akarok lenni, fogalmam sem volt, hogy kellene kezelnem ezt a helyzetet. A gyümölcskenyér felé fordultam, és elkezdtem kicsomagolni. -És miért pont ide akartál jönni? Elmosogatta a kis serpenyőt is, amit én hoztam át neki, és csak azután felelt. -Ki akartam törni otthonról, éppen úgy, ahogyan te. -Azért nem lehetett valami könnyű. -Éppen ellenkezőleg. El sem hinnéd, mennyire könnyű volt a döntés. Valóban könnyű volt? Magamat ismerve el sem tudtam

volna képzelni, hogy ennyire messzire költözzem a családomtól. És ha mégis megtenném, anya tutira utánam jönne, és a föld alól is felhajszolna. Kettétörtem a gyümölcskenyeret. -Megfejthetetlen rejtély vagy számomra, Avery Morgansten! A pultnak támaszkodott. -Pedig hidd el, hogy nem. Szemben veled. -Hogy érted? Rám mutatott, és a félig megevett kenyérre. -Itt előttem ettél meg egy ültő helyedben négy főtt tojást és egy fél vekni gyümölcskenyeret, és közben olyan hasad van, amilyet csak a reklámokban lehet látni. A vigyorom szerintem egyik fülemtől a másikig ért. -Szóval megnéztél magadnak! Két sértés között? Minek nézel te engem, hímringyónak? Felnevetett, és ezt a csilingelő hangot egyszerre éreztem lágynak és végtelenül édesnek. -Hallgass már! Növekedésben levő fiú vagyok. Csodálkozva vonta fel a szemöldökét, mire felnevettem. Aztán a hirtelen beállt csendben azt vettem észre, hogy beszélni kezdek, és sokkal többet mondok el neki magamról, mint azoknak a csajoknak, akiket már ki tudja, hány éve ismerek. -Apa ügyvéd, és saját irodája van. Úgyhogy gyanítom, hogy jobban örült volna neki, ha jogot tanulok inkább. Nem mozdult a pult mellől. -És akkor miért nem azt tanulsz? -Mert nem nagyon fekszik nekem. Anya orvos. Kardiológus.

És mielőtt megkérdeznéd, az orvosi sem fekszik nekem. Jobb kezével megint a karperecét kezdte piszkálni, és már kezdtem rájönni, hogy ezt olyankor csinálja, amikor feszült valami miatt. -A sport és rekreáció pedig nagyon is fekszik neked? -Különösen az európai foci. Vagyis ha el tudok menni egy csapathoz, és segíteni a játékosokat, az mindig „nagyon állat érzés. - Elhallgattam. - Vagy az is jó lenne, ha egy gimis csapatnál vagy ilyesminél lehetnék edző. Ahogy közelebb lépett egy kicsit, a tekintetét a földre szegezte, olyan kis állatra emlékeztetett, amit valamikor régen bántott valaki, és ezért most nem képes megbízni senkiben. A mellkasomon a szorítás megint erősödött, és visszatért az a bizonyos bizsergő érzés is, ami általában olyasmikre sarkallt, amiket nagyon nem volt kedvem megtenni. -És te miért nem focizol? — kérdezte. Ez éppen az a téma volt, amibe semmiképpen nem szerettem volna belemenni, azonban Avery itt állt, velem szemben, kérdezgetett, és én semmiképpen nem lőhettem le. -Ez egy nagyon hosszú... és bonyolult sztori, mindenesetre egyelőre nem lehet. Most már ott állt az asztal mellett, egészen közel a székemhez. -Na és később? -Később... talán. — És ezt pontosan így is gondoltam. Ha tartom a formámat, ha elég keményen edzek, ki tudja? Csakhogy egyelőre ezt is olyasminek éreztem, amivel kapcsolatban nem szerettem volna túlságosan nagy reményeket táplálni. — Akkor az őszi szünetben vagy

hálaadáskor hazarepülsz Texasba? Horkantott. -Hát nem valószínű! -Talán máris más terveid vannak? Avery megvonta a vállát, majd elkezdett a fociról kérdezgetni. Órák teltek el így, és tuti, hogy végül a lehető legtöbbet megtudta róla, amit ember csak megtudhat. Majdnem dél volt, mire felálltam az asztaltól. Nagyon nem szerettem volna még elmenni, de már így is elvettem az egész délelőttjét. Az egyik kezemmel a serpenyőt pörgetve, a másikban pedig a gyümikenyérrel megálltam az ajtaja előtt. -Szóval akkor... -Szóval akkor? -Mit csinálsz kedd este? -Nem tudom. — Kimerültnek tűnt. — Miért? -Mi volna, ha velem randiznál? -Cam! - sóhajtott fel. -Ez még nem volt nem. -Nem. -De ez már az volt. — Tagadhatatlan. -Igen, az. - Ellökte magát a kanapétól, és odajött, hogy bezárja mögöttem az ajtót. - Kösz a tojást! Hátrálva léptem ki a lakásából, de egy pillanatra sem vesztettem el a lelkesedésemet. -Szerda este? -Szia, Cam! Eperke becsukta az ajtót, de még tisztán láttam, hogy elmosolyodik, és nagyon is jól tudtam, hogy ez azt jelenti, hamarosan beadja a derekát.

NYOLC

Mint végül kiderült, alaposan elszámítottam magam azzal kapcsolatban, pontosan mit is jelent a „hamarosan”. A napok hetekbe fordultak, végül már a nyár is elmúlt, és a tölgyeken minden levél aranyra és vörösre vált. Az égbolt minden nap egy perccel hamarabb sötétedett el, és a felhők, valamint a Potomac felől fújó szél a hamarosan beköszöntő tél ígéretét hordozta. Hetente legalább kétszer megpróbáltam randira hívni. Minden alkalommal nemet mondott, az én eltökéltségem pedig minden alka- lommal erősebb lett. Aztán valamikor az egyik csillagászatóra közepén, mialatt ő vadul jegyzetelt, én pedig éppen a Winchester testvérek Chevy Impaláját rajzoltam a füzetembe, rájöttem, hogy már szinte teljesen elmúlt ennek az egész üldözésnek a kihívás jellege. Rápillantottam, miközben azt figyelte, hogy a kőmosott farmergatyát viselő Drage a pulpitus egyik szélétől a másikig mászkált fel és alá, és éreztem, hogy szeretettel teli mosoly telepszik az arcomra. Minél több időt töltöttem Avery közelében, annál több kellett belőle, pedig a beszélgetésen kívül soha semmi egyebet nem csinálniuk. Együtt lógni egy csajjal úgy, hogy nincsen meg benne a testiség jelentette gyönyör, feltérképezetlen területnek számított nekem. Persze nagyon örültem volna, ha ennél többet kapok tőle, sokkal többet, azonban azt vettem észre, hogy akkor is teljesen

elégedettnek érzem magam, ha csak mellette lehetek. És számomra ez valami egészen új élmény volt. Minden vasárnap reggel megjelentem a lakásában néhány tojással, és minden alkalommal más sütivel. Viszonylag gyorsan sikerült kitapasztalnom, hogy ha csokis cuccot viszek neki, nem veszíthetek. A második alkalommal éppen olyan boldog volt, hogy átmentem, mint először, de aztán gyorsan észbe kapott, és adni kezdte a hűvös figurát. Én pedig pontosan tudtam, hogy csak megjátssza magát, hiszen az, ahogyan barna szemében megcsillant a meleg fény, minden szónál ékesebb bizonyítékkal szolgált a valódi érzelmeire. Kezdetben minden alkalommal nagyon távolságtartó és óvatos volt, aztán szépen, fokozatosan feloldódott valamelyest, és ez volt az a pont, ahol a valódi személyiségébe is bepillantást engedett. Drage prof abbahagyta a beszédet, Eperke pedig azonnal abbahagyta az írást, majd úgy kezdte csavargatni a jobb csuklóját, mintha valami különösen kellemetlen görcsöt próbálna eltüntetni belőle. Azonnal az ölembe ejtettem a tollamat, és ösztönösen cselekedtem. Amikor Eperkéről volt szó, akkor sajnos az ösztöneim szinte minden gondolatot felülírtak. Talán valóban ez volt a legnagyobb baj. Levegőért kapott, amikor kivettem az ujjai közül, és a füzetére helyeztem a tollát. Hirtelen mozdulttal fordult felém, és a szemöldöke csodálkozva szaladt fel a homlokára. -Mi a fenét csinálsz? — kérdezte suttogva. -Semmi különöset — mormogtam válaszképpen, és közelebb húzódtam hozzá.

A mellkasa nagy sóhaj kíséretében emelkedett fel, ahogyan az ujjaimmal átfogtam a jobb kezét. -Pedig te igenis csinálsz valamit. -Csss! - A hüvelykujjammal finoman megnyomtam a kézfejét. Majd elkezdtem fel és le simogatni a kisujját, valamint a kisujja és a gyűrűsujja közét. A szeme még jobban elkerekedett, és a tekintete a kettőnk kezétől az arcomra ugrott. -Mit... mit művelsz? -Szerinted? — suttogtam, és közben végigsimítottam a gyűrűsujját, aztán a középsőt is, és sorra mindet, finoman kitapintva és megnyomogatva a finom csontocskákat. — Ügy tűnt, mintha begörcsölt volna a kezed. Szóval úgy gondoltam, itt az ideje a napi jócselekedetemnek. -De... -Csitt már! - Az ujjam ekkor érkezett el a mutató- és hüvelykujja közötti lágyabb részbe, és Avery megint levegő után kapott. Mind a ketten hatalmas bajba kerülünk. Az arcán rózsaszínes foltok jelentek meg. -De hiszen te simogatod az én kezemet! Viszont te sóhajtozol itt összevissza! Azonnal becsukta a száját, én pedig felfelé fordítottam a nyitott tenyerét, és azt vettem kezelésbe. Mély lélegzetet vett, majd hátradőlt a székben, és már sem a karját, sem a testét nem éreztem annyira merevnek, mint eddig. Félig lehunyt szemhéjam alól lopva figyeltem, mit csinál, és amikor beszívta az alsó ajkát, majd rá is harapott egy kicsit, mintha villám csapott volna keresztül rajtam. A farkam egy pillanat alatt felállt, és hirtelen rádöbbentem,

hogy tényleg nem valami okos dolog, amit csinálok. Nincsen cikibb annál, mint amikor az embernek órán van merevedése. Ekkorra Avery bőre átvette az én testem melegét, selymes és lágy lett, akár a legfinomabb szatén, és már biztos voltam benne, hogy akkor sem lennék képes abbahagyni, amit csinálok, ha David Beckham rúgna büntetőt a fejem tetejéről. Az ujjaim feljebb vándoroltak a csuklójára, majd be a könnyű pulcsija ujja alá. A bőre, ha lehet, itt még selymesebbnek tűnt, és az erek olyan finom vonalakat rajzoltak, amelyeket legszívesebben végigkövettem volna előbb az ajkammal, majd a nyelvemmel. Istenem, mennyire szerettem volna megízlelni a bőrét! Úgy éreztem, hogy ágyékban a farmerem legalább három számmal összement. Ahhoz persze kétség sem férhetett, hogy nagyon vonzódtam Averyhez, azonban néha - mint most is - a vonzalom fájdalmas volt. Azon töprengtem, mi volna, ha megcsókolnám... hogy észrevenné-e bárki is, ha a kezét az ajkamhoz emelném, és finoman megcsókolnám. Annyira messze ültünk a pulpitustól, az előadó hátsó traktusában, hogy Drage nagy valószínűséggel akkor sem venne észre semmit abból, amit csinálunk, ha valóban megcsókolnám Averyt... vagy ha a kezemet becsúsztatnám az őrjítően izgató combjai közé. És mégis volt valami, az a nyomorult kis bizsergés a tarkómon, ami visszatartott. El sem tudtam képzelni, honnan volt bennem ennyi önuralom, de kényszerítettem magam, hogy engedjem el a kezét, majd dőljek hátra a székemben, és vegyek egy nagy levegőt, mielőtt még valami hatalmas

hülyeséget teszek. Márpedig ebben a pillanatban mindenféle hülyeségre kapható lettem volna. Másodpercek teltek el, míg a lélegzetem visszatért a megszokott ritmusába, és már képes voltam felé fordulni. Eperke csak nézett rám, és a tekintetében ezernyi titkos üzenet csillant. Ahogy a tekintetünk összekapcsolódott, nem is tudom, mintha valami végtelen vagy megfoghatatlan cserélt volna gazdát, mintha kipattant volna egy szikra, de olyan erősen, hogy szinte a saját szememmel is láttam, mi történik. Istenem, úgy viselkedem, mint valami romantikus kis puhapöcs! -Köszönöm! — felelte egy kicsit kifulladva, és megint megfogta a tollát. Lejjebb csúsztam a székben, és széjjelterpesztettem a lábamat, hátha így sikerül csökkentenem a feszítést, de már előre tartottam tőle, hogy kénytelen leszek ágaskodó farokkal sétálni egészen a Butcher Központig. -Avery? — suttogtam. -Cam? - suttogott vissza, ugyanolyan halkan. -Randizz velem! A torka küszködött, hogy nyelni tudjon, és a szája sarkában apró mosoly jelent meg. -Nem. A fejemet a széke háttámlájára hajtottam, és elvigyorodtam.

Szerdán a tanrendem szerint a sportétrend alapelvei előadásra kellett volna mennem Jase-szel és Ollie-val, de a fenének sem volt kedve elcaplatni egészen a Butcher

Központig. Ha meg kocsival megyek, akkor bukom a parkolómat, ami talán még gázosabb. És éppen a Klub előtt voltam, ahol egészen véletlenül éppen ekkoriban Avery is ebédelni szokott a barátaival. Nem mintha az ittlétemnek bármi köze lett volna Eperkéhez. Ó, basszus, kit akarok én is hasba akasztani? Pontosan tudtam, mi a fenéért áll a Klub előtt a hófehér kis seggem. Éppen elindultam felfelé a lépcsőn, amikor felpattant a könyvtár ajtaja. -Cam! Megdöbbentett ez a magas hangú sikoltás, és amikor a hang irányába fordultam, megláttam Susant és Sallyt. Vagy Mollyt és Maryt? Fogalmam sem volt. Teljesen egyformának tűntek, mind a ketten. Az egyiknek platinaszőke a haja, a másiknak meg világos- barna, platinaszőke tincsekkel. Mind a ketten tökéletesen lebarnultak, és mind a kettőnek olyan a teste, mint egy bikinimodellnek. Ráadásul, ha jól sejtem, smároltam is már az egyikkel. Vagy mind a kettővel. -Sziasztok! — mondtam mosolyogva. — Mit csináltok errefelé? -Semmit - felelte a hihetetleszőke. Felszaladt a lépcsőn, a barátnője egész végig a nyomában maradt. És ekkor tört rám a felismerés, hogy ennek a csajnak tényleg Susan a neve, vagyis akkor a másik tutira Sally. — Ezer éve nem láttunk. -Ezer éve! - ismételte meg Sally is. - Az utóbbi időben egyetlen bulira sem jössz el. Mondjuk ebben igazuk volt. Hetek, vagy inkább hónapok óta nem mentem el egyetlen buliba sem, amit az egyetemi klubokban rendeztek. Aztán mar fordultam volna, hogy

folytassam az utam felfelé a lépcsőn. -Kicsit el vagyok havazva mostanság. Susan biggyesztett, és a válla fölött hátradobta a haját. -Milyen kár! Pedig mindenkinek annyira hiányzol! Miközben átvágtam az erkélyen, és kinyitottam a kék-arany színű kétszárnyú ajtót, ami a Klubba vezetett, azon töprengtem, hogy vajon pontosan ki is lehet az a mindenki, akinek annyira hiányzóm. -Sok mindenből kimaradtam? -Nagyon. - Susannak valahogy sikerült elém kerülnie, és ott álltunk meg a tévé elé állított kanapék előtt. A kezét a mellkasomra helyezte, az én tekintetem azonban valahová a háta mögé vándorolt, és az asztalokat kutatta. - De nem baj, mert biztos vagyok benne, hogy mindent be fogunk tudni pótolni. Sally is segít majd. -Tényleg? - Ekkor láttam meg a rézvörös hajzuhatagot, és azonnal felismertem a szemben ülő fekete srácot is. A csajok mondtak még valamit, de azt már nem is igazán hallottam. Hátraléptem, majd rájuk mosolyogtam. - Bocs, de most nagyon sietek. Később találkozunk. Meg sem vártam, mit válaszolnak, csak bevágtam egy csoport srác elé, akik éppen kifelé, az aranyló őszi napsütésbe indultak. Jacob arcán széles mosoly jelent meg, amikor észrevette, hogy közeledem. Mondott valamit Eperkének, és láttam, hogy válaszként egész testében megfeszül. Nem lepett meg annyira a dolog. Éppen erre számítottam. Minden alkalommal elölről kellett kezdenünk az ismerkedést. Jobban meggondolva, magamat is megleptem vele, hogy milyen végtelen türelemmel vagyok megáldva Eperkével kapcsolatban.

-Szia,

Cameron! - mondta Jacob rémesen boldogan. - Mi a pálya? -Szia, Jacob! Szia, Brittany! - Ledobtam magam Eperke mellé, és megböktem a vállát. — Szia, Avery! Valami olyasmit motyogott, hogy szia, majd halkan megkérdezte, hogy mi a helyzet. -Ja, semmi, csak a szokásos. Káosz és pusztítás. -Hű, erről totál a Harry Potter jut eszembe! - mondta Brit, és halványan elmosolyodott. - Mindenképpen el kell olvasnom megint. Mindannyian ránéztünk. Abban a pillanatban elpirult, és idegesen túrt a hajába. Nem igazán ismertem, de azt tudtam, hogy ő is ugyanabba a gimibe járt, mint én, és így első blikkre egész klassz csajnak tűnt. -Most mi van? - kérdezte. - Nem szégyellem bevallani, hogy néha egész különös dolgokról is a Harry Potter jut eszembe! Ott az a srác például kiköpött Piton. - A fejemmel a mögöttünk levő asztalnál ülő srác felé böktem. - Úgyhogy megértelek. Brittany arcán hálás mosoly jelent meg. -Egyébként mi jót műveltek? - Kicsit odébb tettem a lábamat, hogy éppen hozzáérjen Eperkéhez. - Cukorkát majszoltok? -Aha, és közben készülünk a töri félévi vizsgára, ami a jövő heten lesz. Éppen Európa térképét tanulmányozzuk magyarázta Jacob. -Klasszul hangzik - mondtam, és finoman megböktem a lábammal Eperke lábát. Azonnal visszabökött. -De Avery, a csodálatos Avery...! - Jacob egyre szélesebben

vigyorgott, miközben Avery egyre gyilkosabb pillantásokat lövellt felé. - Rengeteget segít nekünk. -Úgy bizony! - Brittany gyors pillantást váltott Jacobbel. Hmm. Nagyon érdekes! Jacob közelebb hajolt, és az állát a két kezére támasztotta -Mielőtt elkezdtük volna a tanulást, éppen arról próbáltam meggyőzni, hogy gyakrabban kellene zöldet felvennie. Az a szín nagyon szexis a vörösesbarna hajával. -Neked tetszik, ha zöldet vesz fel, Cam? - kérdezte Brit. Eddig igazság szerint nem is néztem, mi van rajta, de most odafordultam Eperke felé, és lassan, alaposan végignéztem rajta. A zöld tényleg nagyon jól áll neki, de Avery mindennap észbontóan szép! Egyetlen pillanat alatt elöntötte az arcát a vörösség, és hallhatóan elakadt a lélegzete. -Szép? - sóhajtott fel Brit. -Szép - mondtam, és a térdemmel megint megböktem. Egyébként sikerült tanulnotok valamit? -Igen, azt hiszem, mindent tudunk - mondta Eperke, és felsóhajtott. -De csak neked köszönhetjük. - Jacob megint Brittanyre nézett. - Avery költött egy kis dalt, amivel mindenki sokkal köny- nyebben meg tudta jegyezni, hogy melyik ország hol van. -Énekeld el neki is! - Brittany könyökkel alaposan oldalba bökte Eperkét, mire ő szó szerint nekem ütközött. Cam szemében azonnal érdeklődés csillant. -Milyen dalról van szó? - kérdeztem, de Eperke csak a fejét rázta.

-Nem énekelek.

Jacob elmosolyodott. -A horvát dal. Avery olyan pillantást vetett rá, hogy bárki más azonnal holtan esett volna össze. Felnevettem. -A horvát dal? Az meg mi? -Nem - felelte Eperke. - Szó sem lehet róla, hogy megint elénekeljem. Nem tudok valami jól énekelni. -Akkor miben vagy jó? - kérdeztem, és amikor ránéztem, a szemét kimondhatatlanul nagynak láttam. - Avery? -Mondd csak el neki! - bátorította Jacob is. Brit is rákontrázott. -Nagyon érdekes dolgokhoz van tehetsége! -Azt elhiszem. — Arra gondoltam, hogy mi minden olyasmihez van nekem tehetségem, amit rettenetesen szívesen osztanék meg vele. Most már csak vagy egy centi volt az ajkunk között, és amikor megéreztem a leheletét, az ereimben mintha izzó láva rohant volna végig. - Na, mik az erősségeid, szivi? -Szivi? - mormogta Jacob, és felsóhajtott. -A tánc! — mondta Eperke. — Régebben táncoltam. Csak már abbahagytam. Hihetetlen. Erre meg vajon mennyi esély volt már? -És mit táncoltál? -Ó, nem is tudom! - Felkapott egy zacskó Skittlest, és egy jókora adagot öntött a tenyerébe. — Balettet, jazzt, sztepptáncot, modern táncokat... mindenfélét. -Most hülyéskedsz? — Jacob szemöldöke a homlokára szaladt.

- Még hatéves koromban, vagy egy hónapon keresztül én is szteppeltem, de utána úgy döntöttem, mégis inkább tűzoltó leszek, vagy ilyesmi. Szteppelni rohadt nehéz! Brit vigyorogva folytatta. -Én is próbáltam táncolni, de hamar rájöttem, hogy az én mozgás-koordinációm és eleganciám legfeljebb arra elég, hogy a seggemet rázzam. Neked jól ment? Eperke megrántotta a vállát, és a pillantását mereven a cukorkára szegezte. -Vagy tíz éven keresztül jártam órákra, elmentem néhány bemutatóra, és egy csomó meghallgatásra is. -Akkor nagyon jó voltál! — Brit különösen lelkesnek tűnt. i Tuti, hogy azokat az eszement forgásokat és ugrásokat is meg tudtad csinálni! Valahogy nem állt össze bennem a kép, ahogy meredten néztem Eperkét. Hogy ő táncos volt? Azok a táncosok, akikkel csak találkoztam, mind majd kicsattantak az önbizalomtól. Mondjuk ez legalább megmagyarázta a csodálatosan izmos lábát, ami, mindegy, milyen sokáig nem táncol az ember, mindig megmarad. -A testvérem is táncol. Vagy ötéves kora óta — mondtam neki, és a döbbenetét a hangomon is hallottam. - Azt hiszem, képes lenne a vérét ontani annak, aki arra kényszerítené, hogy hagyja abba. A Skittles maradékát a szájába borította, és bólintott. -Ha valóban szereted, a tánc tényleg olyan, mint a drog. -Vagy ha elég jó vagy benne - szólt közbe Brit. A vállammal megböktem a vállát, próbálva magamra vonni a figyelmét. Nagyon meglepő volt, hogy miután éveken keresztül táncolt, úgy beszélt az egészről, mintha soha

életében hallani sem akarna róla többet. -Te miért hagytad abba? A tekintete a távolba révedt, és azonnal megéreztem, hogy bárhol is van most lélekben, az nagyon messze van tőlünk. Az utóbbi időben nagyon sokszor láttam a tekintetében ugyanezt, és azon töprengtem, hogy ilyenkor vajon hová utazhat. Végül csak megrántotta a vállát, aztán előrehajolt, és feltépett egy zacskó M&M’s-set. -Azt hiszem, ráuntam. A húgod jár bemutatókra? Ezt nem tudtam elhinni. Nem lehet ennyire egyszerű az igazság. A tánc ugyanis mindig az ember vérében marad, de nem akartam tovább feszíteni a húrt. Egyelőre legalábbis. -Aha, és ösztöndíjjal egy nyarat töltött a Joffrey Balettiskolában. -Szentséges isten! - Elakadt a lélegzete. - Akkor biztosan iszonyú ügyes! Büszkeséggel eltelve mosolyogtam. - Az bizony! Avery először rám mosolygott, azonban ahogy teltek a percek, a mosolya elhalványult, és a tekintete egyre inkább az üres cukorkás zacskóra révedt. És ez után már nemigen volt hajlandó mondani semmi őszintét, hiába próbáltunk kiszedni belőle további részleteket, a barátai is és én is. Valami történt vele valamikor régen, és biztos voltam benne, hogy akkoriban történhetett, ameddig az iménti beszélgetésünkben eljutottunk. Mikor felállt és elindult, én is gyorsan elköszöntem a többiektől, , majd követtem. Odakint csípős szél fújt, pedig a nap szikrázóan sütött. Csak mentem mellette némán fel a

dombra, és fogalmam sem volt, mit mondhatnék. Igaz, hogy nagyon sok minden tudtam róla,, mégis rengeteg mindent még nem sikerült kiderítenem. A múltját, és a gondolatait is megtartotta saját magának. Valaki a nevemet kiáltotta a Byrd Központ felől. Szórakozottan arrafelé intettem, és átmentünk az utca másik oldalára. A Knutti előtt, a padoknál álltunk meg, és felsóhajtottam. -Minden rendben? Felnézett rám, és hunyorított. -Aha. És veled? Tudtam, hogy a mosolyom erőltetettnek tűnik, de bólintottam. -Még mindig jók vagyunk holnap estére, ugye? -Mi van holnap este? Ja, igen! Újabb csillagászat házi! Persze, nekem teljesen jó. -Akkor oké. - Elindultam hátrafelé, mert tudtam, hogy máris késésben vagyok a következő órámról. - Holnap. Eperke elindult, majd hirtelen sarkon fordult. -Figyelj csak! - kezdte. A mellkasomban megint lüktetni kezdett egy csomó. -Igen? Megint a karkötőjével játszott, előbb elfordította a tekintetét, de aztán megint a szemembe nézett. -Mit csináltál a tanulószobában? Ilyenkor nem szokott órád lenni? Észrevettem a pillantást, és elmosolyodtam. -De, ilyenkor általában órám van. Csak látni akartalak. Az arcára azonnal kiült a döbbenet, de a következő pillanatban máris megláttam a szemében azt a boldog

csillanást, még mielőtt az ajkai mosolyra húzódtak volna. Éreztem, hogy az a csomó elkezd mindenféle fura csavarodó és facsarodó dolgot művelni, aztán erőt vettem magamon, és még mielőtt közelebb léptem volna hozzá, hogy megcsókoljam, sarkon fordultam. Mert hajszál híján megtettem. Átkeltem az utcán, és halk füttyentést hallottam. Balra néztem, és Jase-t vettem észre, aki az egyik fának támaszkodva állt, mobillal a kezében. Basszus! Biztosan a tanulószoba óta követett bennünket. -Nélkülem lógsz? - kérdezte, miközben odaléptem hozzá. A szemét nem láthattam a fekete pilótaszemüveg miatt. Nagyon kevés ember van, akinek jól áll ez a szemüveg, és nem néz ki benne totál idiótának. Sajnos én sem tartoztam közéjük. Megvontam a vállamat, és a tekintetem önkéntelenül is Jase mögé vándorolt, ahol még egyetlen utolsó pillantást vethettem a Knutti ajtaján éppen belépő Eperkére. Jase felsóhajtott. -Ugye tudod, hogy ez beteges? -Mi van? A Knutti felé biccentett. -Nem emlékszem rá, hogy életedben egyszer is lógtál volna csaj miatt. Rosszallóan néztem rá. -Honnan tudod, hogy Avery miatt lógok? A szemöldöke a szemüveg kerete fölé szaladt. -Onnan, hogy nem vagyok hülye? —Azért ezzel vitatkoznék. Jase elengedte a megjegyzésemet.

-Nos, lássuk csak. Korábban vége lett az órámnak, ezért idejöttem, és még éppen láttalak, hogy úgy sétálgatsz a csaj mellett, mint egy igazi jó kisfiú. Odakiáltottam neked, de te csak legyintettéi, mentél tovább... és egyfolytában a csajt bámultad. Csodálkozva néztem rá, majd megfordultam, és elindultam a bejárat felé. -Te kiáltottál nekem? -Én bizony! — felelte, és felsóhajtott. Rám nézett, de az arcát teljesen eltakarta a napszemüvege. — Igent mondott már? -Nem. Jase a fejét ingatta. -Öregem, ez a csaj teljesen kifordít önmagadból!

KILENC

EGY ALMÁS PITE NEKED - átadtam a sütit Averynek, majd megint belenyúltam a mcdonald’sos zacskóba, és előhalásztam belőle a másikat is. — És egy nekem. Eperke óvatosan kinyitotta a dobozt. — Szerinted van ebben igazi alma is? - Jézusom, ezt inkább nem is akarom tudni! - Beleharaptam a ropogós sütibe, és élveztem a nyelvemen szétáradó édes ízt. — Ó, imádom ezt a vackot! Meredten nézett. — Hihetetlen vagy. Mindig, amikor eszel valamit, úgy csinálsz, mintha orgazmusod lenne. — Aztán elpirult, amikor felfogta, hogy mit mondott. — Vagy valami ilyesmi. — Nos, mindenesetre most már legalább tudod, milyen hangja van, amikor elélvezek. Az orrát ráncolva szedett le egy kis darabot a ropogós részből. — Majd meghaltam, annyira kíváncsi voltam erre. — Tudom. Eperke felnevetett, majd a sütidarabot a szájába tette. -Rémes egy alak vagy! -Tökéletes vagyok. - Kinéztem a szélvédőn keresztül. Ott ültünk a természettudományi épület mögötti parkolóban. Az ég maris sötétkéknek tűnt, és gyorsan fordult egyre feketébbe, de a tornyosuló, sötét fellegek nem sok jóval kecsegtettek. - Talán nem ez a legideálisabb este a csillagokat

nézni. Eperke elverte a zacskót, és szépen belesöpörte az összes almaszeletet, hogy csak az üres tészta maradt a kezében. -Micsoda pocsékolás! Öröm csillant a szemében, amikor rám pillantott. -Ha akarod, akkor szedd ki és edd meg. Úgy érzem, nem nyögdécselted ki magad eléggé, -Szivi, még nem hallottál semmit... - Majd elhallgattam, és rákacsintottam. - Még. A szemét forgatva válaszolt. -Ez soha nem fog megtörténni. -A hölgy mintha túlságosan is fogadkoznék. -Te béna - nevetett fel Eperke, és a hangja könnyedén csilingelve töltötte be a kocsit. - Helyesen úgy hangzik, hogy: „A hölgy mintha nagyon is fogadkoznék.” Odanyúltam hozzá, és hátrafésültem néhány sűrű tincset a válláról. Nem rezzent össze és húzódott el tőlem azonnal, ami azét, hatalmas előrelépés volt. -A tény, hogy kijavítottál, csak még inkább engem igazol. Újabb nevetés, utána megtörölgette az ujjait. -Egy frászt. Készen állsz? -Én már régen készen állok, te akartál elmenni almás pitéért. Mi van? - fordult felem az ülésen. - Hiszen ez a te ötleted volt! Ártatlanul pislogva néztem rá. -Nekem egészen más emlékeim vannak az elmúlt húsz percről. - Gyanakvóan figyelt. - Nem te mondtad, hogy „ennem kell egy almás pitét”? Mégis mit tehettem volna? Azért élek, hogy szolgáljalak. Összegyűrte a zacskót, és megdobott vele, de elkaptam. -Nem, hanem te mondtál valami olyasmit, hogy „kellene

valami kaja a gyomromba”. Felnevettem. -Én egészen másképpen emlékszem erre a kis kalandra. A karomra csapott, és amikor elhúzta volna a kezét, kinyúltam, és elkaptam. Az ajkai alig észrevehetően szétnyíltak, amikor felfelé fordítottam a tenyerét, feljebb emeltem, és egy száz százalékig ártatlan puszit nyomtam a közepébe. -Szóval készen vagy? Elkerekedett szemmel húzta el a kezét, majd a mellkasához szorította. Bólintott. Teljesen elpirulva kimászott a pickupból, és elindult mögöttem az épület felé. Annyira aranyos volt így pipacs- pirosan, hogy legszívesebben mindenhol megcsókoltam volna, ahol elpirult, de aztán lehagyott, és elém került. Nem mintha nagyon bántam volna. Végig bámultam Avery észbontóan ringó seggét, ahogy a lépcsőn ment felfelé, és mire felértünk a tetőre, aztán megálltunk a Philips távcső előtt, már megint mereven lüktetett a farkam. Ez kezd nevetségessé válni. Hónapok óta legfeljebb ha kiverni tudtam magamnak, pedig pontosan tudtam, hogy Jase élből azt javasolná, menjek, és dugjak meg valakit, csak hogy oldjam egy kicsit a felgyülemlett energiákat. De az a baj, hogy mindig Avery járt a fejemben. Amit Jase tegnap mondott, az utolsó szóig igaz volt. Avery teljesen kifordított önmagamból, és nagyon nem úgy, ahogyan szerettem volna. -Biztos vagy benne, hogy tudod használni ezt az izét? -

kérdezte, és oldalra billentette a fejét. Elé álltam, és rápillantottam. -Miért? Te nem? -Nem. -Mit csináltál azon az előadáson, amikor Drage erről és a képalkotó eszközökről beszélt? Karba fonta a kezet, és kinyomta a csípőjét. -Arra mindenesetre emlékszem, hogy te a Kacsabirodalom szereplőit rajzolgattad. Nevettem, és nagyon elégedett voltam, amiért ennyire pontosan emlékszik, mit csináltam, miközben Drage a távcső használatáról beszélt. Ez ugyanis azt jelentette, hogy Eperke nagyon is odafigyel rám. Beállítottam mindent. -Viszont közben nagyon füleltem! -Na, persze. - Közelebb lépett hozzám, és ebben a pillanatban feltámadt a szél, és minden hajtincsét kifújta az édes arcából. Istenem, mennyire gyönyörű volt! Csak ingattam a fejemet, és próbáltam megint a távcsőre összpontosítani, de nem ment valami könnyen. Megint állt a farkam. -Egyébként egész jól rajzolsz - jegyezte meg. -Tudom. Fújtatott. Elfordítottam az egyik kart. -Egyébként nem most először használok távcsövet. -Hogy érted ezt? -Amikor korábban már felvettem ezt a tárgyat, ugyanezek a feladatok voltak. - Rávillantottam egy gyors vigyort, majd ellenőriztem a pozícionáló távcső beállításait. - Nem hiszem, hogy sikerül ma egyetlen képet is csinálnunk, mielőtt ezek a felhők teljesen eltakarják az eget!

-Akkor

jobb lesz, ha sietsz! -Értettem, főnök! Eperke elvigyorodott. -Gyere csak ide, megmutatom, hogyan kell használni! Hátraléptem, de éppen csak annyira, hogy be tudjon csusszanni elém, és kénytelen voltam belülről az arcomba harapni, ahogy a csípője hozzám dörzsölődött, hihetetlenül közel ahhoz a helyhez, ahol fájt. — Ide fogsz Egyelni? -Nem hinném. - Még mindig mosolygott. -Legalább őszinte vagy! - Valahol belül biztosan élveztem, ha kínzóm magam, mert semmi mással nem magyarázhattam, miért hajoltam előre, és öleltem át kis híján. Az illata, ami a pézsma és erdei gyümölcsök aromájának észbontó keveréke volt, betöltötte a világomat, és a testem különböző részei reszketni kezdtek. Aztán arra is felfigyeltem, hogy nem feszül meg a teste, amikor hozzáérek. Ez már határozott fejlődés volt. - Ez itt egy Philips ToUcam Pro II. Megköszörültem a torkomat. - Közvetlenül a távcsőhöz csatlakozik. A mostani beállításaival egészen tiszta képet tudsz készíteni a Szaturnuszról. Csak nyomd meg a gombot, és azonnal rögzít! -Vettem. - A haját a füle mögé fésülte. - De nem hiszem, hogy most a Szaturnuszt kellene fényképeznünk. -Tessék? - Mi a fene az a Szaturnusz? Úgy éreztem, teljesen kiürült a fejem, és nem tudtam gondolni semmi másra, csak arra, hogy itt van a közelemben, és arra, milyen kellemes érezni a testmelegét. Még azt is elfelejtettem, hogy a tetőn vagyunk. — Figyu! Hátrahajtotta a fejét, mire a haja végigsimította az arcomat. A pulzusomat fülsiketítő dübörgésnek hallottam, ahogy

felmerült bennem a kép, hogy a haja a testemnek egészen más részein simít végig. -Mi az? -Randizzunk! -Fogd be! - Elvigyorodott, majd előrehajolt, és belenézett a távcsőbe. A teste megint hozzám ért, és kénytelen voltam visszafojtani a kis híján feltörő nyögésemet. — Nem látok semmit. Kicsit erőltetettnek éreztem a saját nevetésemet. -Az csak azért van, mert még nincs levéve a lencsevédő. Könyökkel gyomron vágott, mire megint nevettem. -Seggfej! Úgy tűnt, ez az este a határok tágításáról szólt. Magam sem tudom, miért, de mintha képtelen lettem volna ellenállni a késztetésnek, és ahogy a lencse felé nyúltam, szorosan a hátának nyomódott a testem. Akkor már megmerevedett, és a lélegzetének halk hangja jelentette számomra a világot. Vártam egy kicsit, hogy elhúzódjon tőlem, mert ha nagyon akarta, megtehette volna - de nem tette. Lenéztem rá, és egészen elvesztem a sűrű szempillák látványában. -Mi van? -Gyorsabb lett volna, ha megkerülsz, és úgy csinálod mondta, és a hangja most valahogy más volt. Mélyebb. -Ez bizony igaz. - Lehajoltam, és az ajkam ott volt egészen a füle mellett. — De akkor hol lenne az élvezet? Önkéntelenül is megremegett, mire az egész testem megfeszült. -Élvezkedj csak egyedül! Eperke el sem tudja képzelni, milyen gyakran megtettem

már. -Azért az annyira nem nagy buli. - Elhallgattam, de nem mozdultam. — Most már megpróbálhatod megint. Egy pillanatig habozott, aztán előrehajolt, és a szemét odanyomta a keresőhöz. Eltelt néhány másodperc. -De klassz! -Látod? Felegyenesedett. -Aha, ez nagyon állat! Még soha nem láttam bolygót a saját szememmel! Úgy értem, távcsövön keresztül. Nagyon király! -Szerintem is. — Félrefésültem néhány hajszálat, mert nem akartam, hogy kiszúrják a szememet. — Szóval akkor szerinted mit is kellene fényképeznünk? -A Nyilast, és aztán a teáskanna alakzatot, és a gőzét vagy mi a fenét... — Egy jókora esőcsepp koppant egyenesen a homlokán, mire hátrakapta a fejét, nekinyomva a mellkasomnak. — Az istenit! Eperke halkan felsikoltott, ahogy újabb csepp hullt a fejére, majd megfordult, és a szemembe nézett. Pontosan tudtuk, hogy hamarosan mind a ketten csuromvizesek leszünk. Halkan káromkodva megfogtam a kezét, és magam után húzva rohanni kezdtünk a tetőn keresztül. Majdnem sikerült esővédett helyre jutnunk, amikor hirtelen megnyíltak az ég csatornái, és jeges, hideg felhőszakadás árasztott el bennünket. -Jaj, istenem! — sikoltott. — Rohadt hideg van! Nevetve megtorpantam, és felé fordultam, egészen közel vonva magamhoz. Volt egyetlen másodperc, amikor a tekintetünk össze- kulcsolódott, de az eső csak ömlött tovább könyörtelenül. A mosolyom volt az egyetlen figyelmeztetés.

Ekkor ugyanis karcsú dereka köré fontam az egyik karomat, majd hirtelen lehajoltam, felkaptam, és a vállamra dobtam. Meglepetten sikoltott fel, mire nekem megint nevetni kellett, és ez a lufiszerű feszültség - sajnos nem tudok jobb hasonlatot rá - hirtelen hatalmasra nőtt a mellkasomban. Olyan jól éreztem magam, mint amikor belövöm életem gólját. -Túlságosan lassan szaladtál! Ujjai a pulcsimba kapaszkodtak. -Most azonnal tegyél le, te mocskos...! -Kapaszkodj! - Még jobban megszorítottam a derekát, majd rohanni kezdtem vele. A mélyebb pocsolyák némelyikében megcsúsztam ugyan, egyszer tényleg majdnem el is estünk, és a szavakba, amik a száját elhagyták, nem egy katona is belepirult volna. Végül csúszva álltam meg, feltéptem a lépcsőházba vezető ajtót, majd lehajoltam, és beléptem. Itt már nem esett. Megfordultam, mert nem akartam, hogy a fal felé nézzen, aztán óvatosan leeresztettem a földre. Ellenállhatatlan vágy csapott végig rajtam, hiszen a testünk szép lassan végig egymásnak dörzsölődött. Erősebben megszorítottam a derekát, ő pedig hátrahajtotta a fejét. A szeme most egészen csokoládébarnának tűnt, az agyam pedig folyamatosan kattogott, ahogy finoman közelebb húztam. Mindenképpen éreznie kellett a felálló farkamat, és mivel még csak nem is csókolóztunk, ez valahogy nem tűnt helyénvalónak. De akkor sem voltam képes rávenni magam, hogy elengedjem. A keze a mellkasomnak nyomódott, és azt hittem, mindjárt eltol magától. Én pedig akkor és ott megfogadtam

magamnak, hogy bármilyen hihetetlenül nehéz lesz is, de ha megteszi, elengedem. Nem tette. Nyitott tenyerét éppen vadul doboló szívem fölött tartotta, mintha csak érezni akarta volna, hogy ver. A kezem már csak a saját akaratának engedelmeskedve simított végig a csípőjén, majd fel a karján, a nyakán, az arcáig. Levegőért kapott, amikor ujjaim hegye megsimogatta az arcát, hátrafésülte a halántékára tapadt, nedves hajszálakat. -Mindened átázott. -Neked is. Az ujjammal egyre csak az arca ívét simogattam. -Asszem, kénytelenek leszünk valamelyik másik este is próbálkozni. -Aha - suttogta, és bár a szemhéja egy pillanatra élvezettel csukódott le, hirtelen megint felpattant. -Talán okosabb lett volna megnézni az időjárás-jelentést, mielőtt kijövünk. Amikor elmosolyodott, kicsit megmozdítottam a csípőmet. A teste észbontó módon remegett meg, és a szempillái megint lecsukódtak. A szája még jobban szétnyílt, és semmiképpen nem akartam elengedni. Mennyei érzés volt, hogy ennyire közel van hozzám. A mellkasa gyorsan emelkedett és süllyedt, ahogy az izgalomtól lihegni kezdett, én pedig lehajoltam hozzá, és elöntött a vágy, hogy megcsókoljam. Csak egyszer. Mindössze ennyire vágytam. A szemem magától kezdett lecsukódni. Avery hirtelen hátrarántotta a fejét, és a kezét a két melle

közé szorította. -Azt hiszem... azt hiszem, most már haza kellene mennünk. Egy pillanatig úgy éreztem, soha többé nem leszek képes megmozdulni, majd hátrahajoltam, és a fejemet a falnak támasztottam. Beletelt néhány másodpercbe, míg megtaláltam a hangomat. - Aha, egyetértek. Rettenetesen nehéz volt kijutni az épületből, majd kocsival hazamenni. Még mindig úgy feszült bennem minden, mintha egyetlen felajzott íj volnék. Nem volt semmi, ami nyugalmat hozhatott volna. Próbáltam visszafelé felmondani magamban az ábécét, aztán arra az idős hölgyre gondolni, aki néha egy szál fehér hálóköntösben szokta sétáltatni a kutyáját a ház előtt, de semmi nem segített. Pedig ez utóbbi aztán tutira vágyölő látvány volt. Meg mindig zuhogott, amikor kiugrottunk a pickupból, és berohantunk az előtető alá. Megráztam a fejemet, a hajamról víz- cseppek szálltak mindenfelé. Avery megtorpant a lakásainkba vezető lépcső legalján, és először azt hittem, csak azért, mert lefröcsköltem azzal a sok hideg vízzel. Már éppen bocsánatot akartam volna kérni tőle, amikor megláttam, hogy elfordul, és amikor oldalvást rám pillant, az arca egészen fehérre sápadt. Amikor pedig azt is megláttam, hogy a tekintetében zavar és félelem keveredik, a mellkasomba valami egészen más feszültség költözött, fájdalmas kis csomót alkotva. Mitől fél? Nem értettem. Én tettem vele valamit? Nem. Biztos voltam benne, hogy nem. Abból ítélve, ahogyan a legutóbbi pillanatig az érintésemre és a mozdulataimra reagált, semmiképpen. A tekintete is ezt mondta. Ő is azt akarta,

hogy megcsókoljam, talán éppen annyira ellenállhatatlanul, mint én, de az utolsó pillanatban mégis meggondolta magát... és őszintén megvallva el sem tudtam képzelni, miért tette ezt. Az ujjaimmal hátrafésültem a hajamat, ki a homlokomból. -Randizz velem! -Nem — suttogta. Kicsit elvigyorodtam, és a mellkasa azonnal lesüllyedt, a vállát pedig lejjebb eresztette, mintha csak éppen erre lett volna szüksége, hogy megnyugodjon. -Mindig van holnap. Követett felfelé a lépcsőn. -Ebben az esetben ez semmin nem változtat. -Majd meglátjuk. -Nincsen mit meglátni. Csak az idődet pocsékolod. -Ha rólad van szó, az nem időpocsékolás. És rohadjak meg, ha nem ez volt az igazság.

TÍZ

A KÖZVETLENÜL AZ ŐSZI SZÜNETET MEGELŐZŐ Utolsó szerdán megint kihagytam a táplálkozásórámat, és elmentem megkeresni Averyt. Végül megint ott találtam meg, ahol nagyjából ebben az időben mindig lenni szokott a tanulószobában Brittanyvel és Jacobbal. És mint kiderült, hatalmas szerencse volt, hogy rátaláltam. Mert így három nagyon fontos dolgot is sikerült kiderítenem. Eperke beszélget rólam a barátaival, mert amikor leültem közéjük, már tudták, hogy többször is elhívtam randizni. Ami jó. Aztán azt, hogy egy sorozatgyilkoshoz hasonlított. Persze ezen nem sértődtem meg, de azért az emberrel nem túl gyakran esik meg, hogy a nevét Ted Bundyval egy mondaton belül hallja. A harmadik pedig, hogy a barátai teljes mellszélességgel támogattak engem. Egyre jobban kedveltem őket. -Különben - mondta éppen Brittany, miközben csillogó szemmel nézte a pipacspiros arcú, zavarában teljesen sóbálvánnyá merevedett Averyt - most nem rólam, illetve a sorozatgyilkosokkal kapcsolatos tudásom kimeríthetetlen tárházáról van szó. Majd később mondok olyanokat is, hogy csak néztek! Most rólad van szó, Avery! Ez a jóképű, finom úriember, aki semmiképpen nem lehet sorozatgyilkos, randevúra hív téged. Nem jársz senkivel. Fiatal vagy. Igent kellene mondanod!

-Jézusom!

- Avery felnyögött, és az arcát a tenyerébe temette. - Nem akartok még hazamenni? Persze azonnal nevetni kezdtem. -Randizol velem, Avery? Rám nézett, és mintha egy kicsit meglepődött volna a hallottakon. -Nem. -Látjátok? - mondtam Brittanynek és Jacobnak. Egyfolytában kikosaraz. Jacobon látszott, hogy képtelen megérteni. -Avery, te tényleg hülye vagy! -Nyald ki! - Ezzel Avery felállt, és felkapta a táskáját. Megyek órára! -Azért még szeretünk! - kiáltotta utána Jacob. -Na, persze! - mormogta Avery halkan, de azért búcsú nélkül így sem távozott. Mivel másnap kezdődött az őszi szünet, és Brittany és Jacob hazalátogatnak, kicsit meglepődtem, amikor meghallottam, hogy Avery nem megy haza. Igaz, hogy Texasba elutazni nem kispályás rohanás lett volna a mindössze négynapos szünet alatt, de azt hittem, hogy legalább a barátaihoz elmegy. Valamiért nagyon nem tetszett nekem a gondolat, hogy egyedül lesz. Megvártam, amíg elbúcsúznak, majd követtem a tanulószobából kifelé menet. Felvont szemöldökkel fordult felém. -Talán követni akarsz? -Ahogy egy valódi sorozatgyilkoshoz illik – válaszoltam. -Ugye tudod, hogy ez az egész csak hülyéskedés volt? És nagyon sajnálom, amiért eljárt nekik a szám. Csak egyfolytában veled nyaggattak, és mire észbe kaptam...

-Semmi baj.

- Az egyik karommal átöleltem a vállát, és egy fás rész felé irányítottam. Már elég csípős volt a levegő, és Avery, tudatosan vagy sem, de egészen közel bújt hozzám. Nem érdekel. -Nem érdekel? Megráztam a fejemet. Talán tényleg zavarnia kellett volna, hogy most már többen is tudnak arról, hogy folyamatosan nemet mond nekem, de valamiért mégsem így éreztem. Lepillantottam rá, és elmosolyodtam. Minden figyelmével a kampuszon parkoló egyik kék furgonra Összpontosított. -Ajjaj! — morogtam. -Mi van? - Felnézett rám. Leengedtem a karomat, majd kifésültem a hajából az egyik szélfútta tincset, és a füle mögé simítottam. Mióta a Byrd tetején elkapott minket az eső, minden átkozott alkalmat kihasználtam, hogy ezt megtehessem, és úgy tűnt, neki sincs ellenére a dolog. -Gondolkozol. -Igen. -Miről? - kérdeztem. -Semmi különös. - Zavartan elmosolyodott. Igaz, hogy nem volt ez olyan hihetetlenül széles mosoly, .de az utóbbi időben akkor is egyértelműen egyre többször megtette. Hazamész a hétvégére? -Aha - feleltem. Közelebb léptem hozzá, majd összefogtam a haját, azután két hosszú lófarkat formáztam belőle. Mosolyogtam, mert nagyon aranyosan viselkedett. - Korán reggel indulok, és csak vasárnap este jövök vissza. Úgyhogy a héten nem lesz tojásreggeli. -Hüpp-hüpp! — Őszinte szomorúságot láttam az arcán.

-Azért

ne pityeregd tele a párnádat! - A hajszálaival megcsiklandoztam az arcát, és úgy döntöttem, mindenképpen megpróbálom kiszedni belőle, mit csinál a hétvégén. — Te elmész Britékhez? Megrázta a fejét. -Inkább itt lógok majd, és tanulok egy kicsit. -Kocka! -Barom! Elmosolyodtam, és a haját a vállaira terítettem. -Tudod mit? -Mit? Mély levegőt vettem, majd tettem hátra egy lépést, és a kezemet mélyen a farmerem farzsebébe mélyesztettem. -Ma este el kellene jönnöd velem valahova, mert aztán egész hétvégén nem találkozunk! Hangosan nevetett. -Nem randizom veled. -Akkor csak lógjunk együtt! Összevonta a szemöldökét, és gyanakodva nézett. -Mi a különbség az együtt lógás és a randizás között? -Mi a különbség a ma esti és a vasárnap reggeli együtt lógás között? Mintha egy egészen kicsit kevésbé gyanakvóan nézett volna. -Mire gondolsz? Könnyedén megvontam a vállamat, de a szívem úgy vert, mint egy üstdob. -Rendeljünk valami kaját, és nézzünk meg egy filmet! Egyik lábáról a másikra állt. -Nekem ez úgy hangzik, mint egy randi. -Nálam viszont a randi egészen másról szól, szivi! - És

nevettem. - Akkor elvinnélek valahova, emberek közé, most viszont csak két jó barát leszünk, aki együtt lóg, filmet néz és eszik. Pillanatokon keresztül csak nézett némán, összeszorított szájjal, vékony vonallá vált szájjal. Már éppen elkezdtem bátorságot gyűjteni, mert számítottam arra, hogy megint visszautasít. Nem is tudom, miért, de pontosan tudtam, hogy ha most ezt is visszautasítja, azzal valahogy jobban megsebez majd, mint bármely más alkalommal. Nem lettem volna képes megfogalmazni az okot, de úgy ereztem, hogy ha most is kikosaraz, akkor tényleg kénytelen leszek átértékelni, mégis mi a fenét akarok tőle. Eperke hatalmasat sóhajtott. -Aha, oké! Akkor gyere át valamikor! Szent szar! Tényleg igent mondott? Kényszerítenem kellett magam, hogy nyugodt maradjak, mert úgy éreztem, hogy a legszívesebben a levegőbe öklöztem volna, annyira rémesen izgatott és boldog lettem. -Hűha! Csak nehogy szívrohamot kapj nagy izgalmadban! -Igenis izgatott vagyok - felelte, aztán játékosan megbökte a vállamat. - Mikor jössz? -Mit szólnál hét órához? Mosolygott, és megint a karkötőjével babrált. -Nekem jól hangzik. Akkor hétkor. Egészén a járdáig hagytam elmenni, aztán úgy döntöttem, hogy megállítom. -Avery? -Igen? - kérdezett vissza, felém fordulva. Olyan hihetetlenül ideges voltam, hogy éreztem, mennyire erőltetetten mosolygok.

-Akkor este!

Rohadt sok időt töltesz mostanában ezzel a csajjal. -Basszus! — Kiléptem a zuhany alól, természetesen egy szál farokban, és Ollie ott állt a fürdő ajtajában. — Mi a fenét csinálsz? -Most mi van? - vonta meg a vállát. - Mintha még nem láttam volna a farkadat. A fejemet ingatva kaptam fel egy törülközőt, és csavartam a derekam köré. -Mi a fenéről dumálsz? Különben pedig nem várhat egy kicsit ez az egész? Még egy csomó dolgom van. — Egészen pontosan valami vacsit kellett kerítenem, és filmet választanom. Ollie követett a szobámba. -Averyről kérdeztelek, haver! Hogy az utóbbi időben mennyire rohadt sokszor vagytok együtt. Nem feleltem semmit, csak felvettem egy farmert és begomboltam, majd a földre dobtam a törülközőt. -Nem veszel alsót, haver? — vigyorgott Ollie, és tenyérrel az aj- lófélfa felső részére csapott. — Dugást tervezel ma estére? Sötét pillantást vetettem rá, és felkaptam egy pólót is. -Tényleg nincsen semmi jobb dolgod? Előrehajolt, de továbbra is az ajtókeretbe kapaszkodott. A haja előrehullt, és szinte teljesen elfedte az arcát. -Nem, jelenleg nincs ennél jobb dolgom. -Király. — Felvettem a pólót. -Steve bulit rendez ma este. Elmész? -Nem.

-Hogyan

is gondolhattam? Úgy néztem rá, mint aki azt mondja, hogy ehhez mégis mi köze van, majd félretoltam az útból, és a nappaliba mentem, mert ha jól emlékeztem, ott hagytam a sportcipőmet. -Ha annyira egyértelmű volt a válasz, akkor mi a fenéért kérdezted? Megrántotta a vállát. -Mert régebben egy csomószor mentél bulizni. Felsóhajtottam, majd felvettem a sportcipőmet, és felálltam. Ebben mondjuk igaza volt. Ahogy abban is, hogy augusztus óta konkrétan egyetlen buliba sem mentem el. -A halloweenire elmegyek. Azt semmi pénzért nem hagynám ki: -Aha. - Ollie ledobta magát a kanapéra. Néhány pillanatig csak néztem rá, majd megráztam a fejemet, és találomra felkaptam néhány filmet a DVDtartóból. Néha az jutott eszembe, hogy Ollie-nak talán fogalma sincs, hogy mikor mit mond vagy mit tesz. -Cam? -Mi van? Hátrahajtotta a fejét, és elvigyorodott. -Szerintem nagyon állat, hogy ennyi időt töltesz Averyvel. Bejön a csaj. Nagyon kedves lány. -Kosz! - És abban a pillanatban, hogy ezeket a szavakat kimondtam, mar el sem tudtam képzelni, miért tettem. És amikor Ollie röhögni kezdett, éreztem, hogy az arcomra forróság kúszik fel. - Baszódj meg! Ollie röhögése végigkísért a folyosón, és még akkor is hallottam, amikor elértem a pickuphoz. Kösz? Hiszen ennek

semmi értelme! Mi a fenéért mondok neki köszönetét? Azonban amikor megérkeztem a legközelebbi kínai kajáldához, és megrendeltem Avery kedvencét — garnélás rizst —, már valóban úgy éreztem, hogy nagyon hálás vagyok valamiért. Tudom, hogy hülyeség volt, hiszen Eperke mindössze abba egyezett bele, hogy együtt lógjunk, ugyanakkor tisztában voltam vele, hogy senkit nem engedett közel magához. Ezzel... nos, ezzel komolyan hatalmas lépést tett. Avery kibogozhatatlan talányt jelentett számomra - az ártatlanság és a csábítás különös elegyét —, azonban olyan talányt, amit mindenképpen szerettem volna megfejteni.

TIZENEGY

A Kaptárt- mondta Avery, és a pult előtt állva kapirgálta ki a garnélás rizst a papírdobozból. A haja laza hullámokban lógott egészen a háta közepéig. Otthonosan öltözködött, szűk melegítőnadrágot és bő pólót vett fel, ami az egyik vállán lecsúszott, ezzel láttatni engedve aranysárga bőre egy egészen kis darabját, valamint a melltartója vékony pántját is. Ennek a csajnak fogalma sincs róla, mennyire állatul néz ki, és nekem minden lelki erőmre szükségem volt, hogy ne lépjek közelebb hozzá. Amikor ugyanis néhány perccel korábban megtettem, és a testünk egy kicsit összeért, nagyon különösen viselkedett. Megmerevedett, és el is sápadt. -Lelki társak vagyunk! - feleltem, majd felkaptam a két DVD-t, és a nappaliba mentem velük. - Éljenek a zombik! Hirtelen valamivel világosabb lett a szobában. -Mit kérsz inni? - kérdezte. -Van itthon tej? - válaszoltam a vállam fölött hátrapillantva, mire undorodva ráncolta az orrát. -Te tejet akarsz inni a kínai kajához? -Aha, kell a kalcium! Az arckifejezésén látszott, hogy taszítja a dolog, de azonnal kiment a konyhába, és hamarosan vissza is tért, kezében egy pohár lejjel meg egy doboz kólával. -Azért ugye tudod, hogy ez elég undorító? — Leült, és maga alá húzta a lábát. — Mármint a kínai meg a tej így, együtt.

-Még soha nem próbáltad? - kérdeztem vissza, és a távirányítót kezdtem bámulni. -Nem. -Akkor honnan veszed, hogy undorító? -Azt hiszem, ebben az esetben nyugodtan hagyatkozhatok a megérzéseimre. — A kezébe vette a tányérját, és szemtelen vigyort villantott rám. -Még az év vége előtt el fogom érni, hogy kipróbáld a kínai kaját tejjel. Az arckifejezéséből úgy tűnt, hogy abban aztán reménykedhetek, de én akkor is vigyorogtam. Amikor elkezdődött a film, mind a ketten enni kezdtünk, és közben egy csomót beszélgettünk olyasmikről, hogy mégis hogyan maradhatnak ezek a csajok ennyire tökéletesen sminkeltek egy zombi-apokalipszis kellős közepén. Amikor pedig Alice a zombi-dobermannokkal került szembe, összeszedtem a tányérokat, és kivittem a konyhába. Mivel pedig már kint voltam, töltöttem magamnak még egy pohár tejet, neki meg kivettem a frigóból egy újabb doboz üdítőt. -Kösz! — mondta mosolyogva, miközben az italt a kisasztalra tettem. Leültem, valamivel közelebb hozzá. —Azért élek, hogy téged szolgáljalak! Eperke vigyorgott, és folytattuk a dumálást az egész első, valamint a második epizód túlnyomó részében. Egy alkalommal megszólalt a mobilja. A tekintetem azonnal az iPhone kijelzőjére ugrott, és láttam, hogy az ISMERETLEN SZÁM felirat villog rajta. -Nem veszed fel? - kérdeztem. Csak megrázta a fejét, majd hirtelen előrehajolt, és egyetlen

gyors mozdulattal lenémította. Kicsit furának tűnt, hogy annyira mereven és kapkodva csinálja. -Szerintem udvariatlan dolog felvenni, ha társasága van az embernek. Pedig nem csináltunk semmi különöset, csak a filmmel kapcsolatban hülyéskedtünk. -Én nem bánnám. Eperke visszaült, a hüvelykujja körmét kezdte rágcsálni, és a tévét nézte. Jobban visszagondolva feltűnt, hogy soha nem láttam telefonálni, se órák előtt, se amikor a kampuszon voltunk. A legtöbb csaj úgy viselkedett, mintha a telóját csak műtétileg lehetne eltávolítani az arcáról. Azt mondta ugyan, hogy a suliban nem volt valami népszerű, és azt is, hogy nincsen különösebben közeli kapcsolatban a szüleivel, de ez akkor is... Nos, valami biztosan nagyon nem volt rendben ezzel az egésszel, de el sem tudtam képzelni, mi lehet az. Percek teltek el, és még mindig a körmét rágta, amit soha nem láttam tőle azelőtt. Odanyúltam hozzá, és megfogtam a csuklóját. Hirtelen felkapta a fejét, és a tekintete a kezemre meredt. -Mi van? -Vagy tíz perce rágod a körmödet. Lehúztam a kezét a combjára, de az ujjaim továbbra is a csuklójára kulcsolódtak. Teljesen körbeérték - ennyire kecses volt. -Mi baj van? -Semmi — válaszolta, és nagyot sóhajtott. — Nézem a filmet. -Szerintem pedig egyáltalán nem nézed a filmet. — A tekinteniük összeakadt. — Mi folyik itt?

Elhúzta a kezét, én pedig elengedtem. Pedig nagyon nehéz szívvel tettem. -Nem folyik semmi. Nézem a filmet. -Aha, persze! - Nem akartam tovább feszegetni ezt a kérdést, hiszen tisztában voltam vele, hogy ha túlságosan kitartóan kérdezősködök, Eperke egyszerűen bezárkózik. Elhallgatott, én pedig ránéztem a DVD-lejátszó alatti dekóderen villogó digitális órára. 10 óra is régen elmúlt már, és arra számítottam, hogy most már bármelyik pillanatban hazazavarhat. Amikor azonban másképpen helyezkedtem a kanapén, és a karomat a hátpárnára helyeztem, az egész testével egyszerűen nekem dőlt. Megmerevedtem, és azt hiszem, a szívem szó szerint megállt néhány pillanatra, amíg arra vártam, hogy azonnal elkezd majd távolabb húzódni tőlem, megtartva kettőnk között a kötelező két lépést. De nem tette. Szentséges szar, nem tette! Lepillantottam a fejére, és kényszerítettem magam, hogy egyenletesen lélegezzem. Az elkövetkező fél órában testem minden egyes sejtje szint itta magába az érzést, amit az ő súlya, a melegsége, valamint a mély, egyenletes lélegzetének ritmusa jelentett. Aztán a szívem megint csak kihagyott egy ütemet, amikor a feje lejjebb csúszott, pontosan arra a pontra ott, a vállam alatt. Alszik? -Avery? Amikor pedig nem jött semmi válasz, már tényleg csak arra gondolhattam, hogy valóban elaludt rajtam. A mellkasomban mintha

egy lufit fújtak volna fel, de sokkal nagyobbra, mint amekkorára a feszültség szokott nőni ugyanott minden alkalommal, amikor a közelében voltam. Aztán ahogyan néztem, megtörtént a legfurább dolog, ugyanis a testem bizonyos részei megkeményedtek a közelsége miatt, ugyanakkor a bensőmben voltak olyan helyek, amik ellágyultak, és úgy olvadoztak, akár a napon hagyott vaj. Öregem, ez a csaj teljesen kifordít önmagádból1. Ezek a szavak újra és újra a fülembe csengtek. És lehet, hogy valóban kifordultam önmagamból, de úgy éreztem, ezt a pillanatot nem cserélném el a világon semmiért. Óvatosan, nehogy felébresszem, levettem a karomat a kanapé háttámlájáról, átöleltem, és úgy húztam, hogy a feje a combomon legyen. Amire természetesen valami — onnan nem is messze, éppen csak egy kicsit feljebb - hihetetlenül megkeményedett. Lehet, hogy nem volt a legokosabb dolog ezt tenni, de annyira hívogató volt a lehetőség, hogy ennyire közel került hozzám... és ami történt, valamiért sokkal inkább helyénvalónak tűnt, amikor ő volt itt, mint amikor korábban bárki más. Ahogy mocorogva még közelebb húzódott hozzám, és a két kezét az arca alá húzta, a mellkasomban elviselhetetlenné vált a feszültség. Egy pillanatig csak néztem, és magamba ittam minden kis részletet, az állkapcsa finom vonalát, az arca ívét, valamint ajkának a rózsás színét. Basszus, tényleg kifordultam önmagamból - de a helyes irányba! Próbáltam a filmre koncentrálni, ám olyannyira képtelen voltam rá, hogy konkrétan nem is vettem észre, amikor

véget ért, és a tévében megint a rendes adás ment. A tekintetem megint Averyre tapadt - illetve szerintem egyetlen pillanatra sem fordítottam el róla. Hűvösnek éreztem a szobát, így lehúztam a kanapé háttámlájától a zöld és barna színekből álló foltvarrt takarót, és betakartam vele. Meztelenül kivillanó vállánál csodálatosabbat életemben nem I,ittam még. A pólója teljesen lecsúszott a bal karján, ezért ott semmi más nem zavarta a látványt, csak a melltartó vékony pántja. bőrének tompa ragyogása rabul ejtett, és már semmi erőm nem maradt ellenállni. Leengedtem a kezem, és a lélegzetem is elakadt, amikor az ujjaim a válla vonalát érintették. Motyogott valamit álmában, és egy kicsit mocorgott, de aztán nem ébredt fel. Lehet, hogy totál perverz dolog volt így simogatni, de akkor is végighúztam az ujjaimat a karján, és egyszerűen élveztem az érintését. Aztán amikor elérkeztem a pólója széléhez, akkor visszafelé is elindultam, majd tovább, megsimítva az arcát is. Hála isten, hogy aludt, mert azt hiszem, ha ébren van, és látja, mennyire remeg a kezem az érintésére, az rettenetesen kínos leli volna. És az isten verje meg, úgy remegtek az ujjaim, mint az állat! Mintha még soha, egyetlen csajt sem érintettem volna életemben. Avery... szó szerint olyan volt, mintha kezdenék becsavarodtam miatta. A fejemet hátrahajtottam, lehunytam a szememet, és nagyot nyeltem, ahogy a kezem a csípője ívét követte. Talán két ujjamon meg tudtam volna számolni, hány olyan alkalom volt eddigi életemben, amikor egy gyönyörű lány aludt az ölemben, és én attól is elégedett voltam, hogy egyszerűen

vele lehetek. Az agyam egy része t/i mondogatta, hogy van erre az állapotra egy szó, bármilyen ostobán hangozzék is, azonban erővel kényszerítettem magam, hogy ne foglalkozzam ezzel a hanggal. - Nem - mormogta ekkor Avery, És nekem azonnal felpattant a szemem. Igaz ugyan, hogy ráncolta a homlokát, de úgy tűnt, még mindig mélyen alszik. - Nem ezért vagyok itt... Oldalra billentettem a fejem, és figyelmesen hallgattam, hátha mond még mást is, de az egyetlen szó, amit az előbbieken kívül ki tudtam venni, az a „bocs” volt, és utána mélyebben elaludt. A szívem vadul vert, miközben fejben újra és újra megismételtem ezeket a szavak. Fogalmam sem volt, mit akarhatott mondani velük, de akkor is kellemetlen csomó jelent meg a gyomromban. Az idő csak telt, én pedig nem aludtam, jobban mondva nem igazan, csak ott lebegtem abban a különös állapotban, amikor az ember félig még ébren van, de félig már kilépett a valódi világból. Ugyanakkor pontosan felismertem a pillanatot, amikor Avery felébredt. A teste megmerevedett, ő pedig halkan kapott levegő után. Hosszú pillanatok teltek el, de nem szólt egy szót sem, meg sem rezdült. Az egyik hüvelykujjamat odaadtam volna, ha ebben a pillanatban tudok olvasni a gondolataiban. Lassan a hátára fordult, és mivel erre aztán igazán nem számítottam, nem is maradt időm reagálni. A kezem lecsúszott a csípőjéről, pontosan a hasa alsó részére, és az ujjaim a nadrágja derekát érintették. Isten a tanúm, tudom, hogy az lett volna a helyes, ha azonnal elveszem onnan a

kezemet, de nem voltam képes megtenni. Ezzel szemben, mintha a kezem saját akaratának engedelmeskedne, valami egészen mást kezdett csinálni. A hüvelykujjam a hasát kezdte simogatni, lassú köröket leírva a köldöke körül. Félig lehunyt szemmel figyeltem, ahogy az élvezettől beszippantja az alsó ajkát, és kis híján felnyög. Aztán a tekintetem lejjebb vándorolt, és mar azt is láttam, hogy a kemény bimbók szinte keresztüldöfik a pólója vékony anyagát. Már megint állt a farkam. Nem mintha olyan nagy meglepetés lett volna. Oldalra fordítottam a fejemet, és amikor hallottam, hogy felsóhajt, elmosolyodtam. Összeszorított foggal tudatosult bennem, hogy amikor a fejét hátrahajtotta, nagyon közel került a farkamhoz. -Cam? Kinyitottam az egyik szememet. -Avery? -Te nem alszol — jegyezte meg mély és hihetetlen érzéki hangon. -De te aludtál. - Egyik oldalról a másikra fordítottam a fejemet. - És én is aludtam egy kicsit. - Ami természetesen szemen- szedett hazugság volt, de tutira vettem, hogy ha meghallja, hogy egész idő alatt éberen ültem itt, és őt bámultam, azonnal befordul. Megnyalta a száját, és rohadjak meg, de csak hajszál választott el attól, hogy lehajoljak, és az ajkaimmal elkapjam a nyelve hegyét. -Ne haragudj, hogy elaludtam rajtad! -Nem haragszom. Teljesen elpirult.

-Mennyi

az idő? -Éjfél múlt - feleltem, és csak néztem azokat a nedvesen csillogó ajkakat. -Honnan tudod, ha még csak rá sem néztél az órára? -Szoktam tudni az ilyesmit. -Tényleg? - suttogta. -Aha. -Micsoda csodálatos képesség! - A keze ökölbe szorult a lábán. — Mikor kell reggel elindulnod? -Miért, hiányozni fogok? Elhúzta ugyan a száját, de a szeme csak úgy csillogott. -Nem ezért kérdeztem. Csak kíváncsi voltam. -Azt mondtam a szüleimnek, hogy ebédre otthon vagyok. A másik kezemmel a hajába túrtam, majd kifésültem néhány szálat az arcából, és végül a fején hagytam. - Vagyis valamikor nyolc és kilenc között kell elindulnom. -Az jó korán van. -Igen- - És amikor megint lehunyta a szemét, megint rám tört az őrült érzés, hogy meg kell csókolnom. - De annyira nem lesz hosszú az út. -És csak vasárnap este fogsz visszajönni? -Pontosan - sóhajtottam hatalmasat. - Biztos vagy benne, hogy nem fogok hiányozni majd egy kicsit? Elmosolyodott, de egy kicsit idegesnek tűnt. -Kész kikapcsolódás lesz, hidd el! Nevettem. -Jaj, ez azért fájt! -Tényleg? -Szerencsére tudom, hogy nem igaz.

-Tudod? -Aha.

- A kezem megmozdult, és finoman simogatni kezdte az arcát. A szeme azonnal felpattant, de én csak mosolyogtam. - Pontosan tudom, hogy nagyon fogok hiányozni neked, ahogyan azt is, hogy soha nem vallanád be. Eperke nem szólt egyetlen szót sem, ahogy az ujjaim az állkapcsa vonaláról feljebb haladtak az arcára, egészen közel az alsó ajkához. - Nekem hiányozni fogsz. Az ajkaim szétváltak. -Tényleg? -Igen. Megint lehunyta a szemét, és belehajtotta a fejét a tenyerembe. Én tovább simogattam az arcától kezdve az ajkáig, majd vissza, és közben képtelen voltam kiverni a fejemből, amit korábban hallottam tőle. -Tudod, hogy beszélsz álmodban? A szeme felpattant, és esküszöm, láttam, ahogyan elsápad. -Tényleg? Bólintottam. -Ugye most csak szívatsz? Mert istenemre mondom, hogy ha megtudom, hogy szívatsz, nagyon megbánod! Már megint az a különös érzés tört rám, de nem tudtam volna megmondani az okát. -Az igazat mondom, szivi. Felült, szembefordult velem, és a szemembe nézett. -Mit mondtam? -Tulajdonképpen semmit. -Tényleg? - Az arcán annyira komoly és őszinte aggodalom tükröződött, hogy most már legszívesebben visszaszívtam

volna, amit elmondtam neki. Előrehajoltam, és a két kezemmel megdörzsöltem az arcomat. -Csak motyogtál, meg ilyesmi. Nem igazán értettem felnéztem rám. — De azért aranyos volt. Néhány pillanatig még mozdulatlanul a szemembe nézett, és láttam rajta, hogy minden erejével azon van, hogy elhiggye, amit mondtam neki. Aztán az órára pillantott. -Hű, basszus! Tudtad, hogy nagyon vacak a különleges képességed? Megrántottam a vállamat. Természetesen tudtam, hogy már három óra is elmúlt. -Asszem, jobb lesz, ha indulok. Szóra nyitotta a száját, majd becsukta, és megint megpróbálkozott vele. -Vezess óvatosan hazafelé! Felálltam, és nyújtózkodtam. -Óvatos leszek. - Azután, még mielőtt észhez kaphatott volna, lehajoltam, és gyorsan nyomtam egy csókot a homlokára. - Jó éjt, Avery! Lehunyta a szemét, és a keze, a mellkasa előtt tartva, ökölbe szorult. Amikor pedig megszólalt, kicsit olyan volt, mintha imádkozna. -Jó éjt, Cam! Egészén az ajtóig sikerült eljutnom, amikor felpattant, és a kezével erősen a kanapé háttámláját szorítva utánam szólt. -Cam? A szívem vadul vert, megálltam és megfordultam. -Igen?

Mély lélegzetet vett, és az arcán megint megjelent az a szeretettel teli kifejezés. -Ma este nagyon jól éreztem magamat. Elmosolyodtam, és örömteli döbbenettel konstatáltam, hogy ő is ugyanezt teszi. : -Tudom. - Aztán kinyitottam az ajtót, és még mielőtt kiléptem volna, megint megálltam, majd felé fordultam. Még mindig Ugyanúgy térdelt, a kanapéba kapaszkodva, utánam bámulva. - Hétfőn találkozunk. -Jó. Semmi kedvem nem volt elmenni. -Zöldhajnalban. A mosolya mostanra a szemében is ott csillogott. -Várom. És életemben most először nem szerettem volna hazamenni. Itt akartam maradni, mellette. Ügy kellett erőt vennem magamon, hogy távozzak.

TIZENKETTŐ

MÉG KI SEM ÉRTEM A VÁROSBÓL, és nagyon meglepett, amikor megkaptam Jase SMS-ét, hogy ő is velem szeretne jönni. Nem is az volt annyira meglepő, hogy velem akar hazajönni, csak azt hittem, hogy ezt a négynapos ünnepet a farmon tölti majd. Ugyanabban a házban várt, ahol mindig lenni szokott, ha éppen nem otthon alszik — az egyik klubházban, ami amolyan buliközpontként üzemelt, nem messze a kampusztól. A hatalmas, háromszintes épületben én is nem egy éjszakát töltöttem ájultan heverve valamelyik hálószobában. Jase beszállt a kocsiba, majd összecsapta a két tenyerét, és össze is dörzsölte őket. - Basszus, már most is kurva hideg van! -Tényleg. - D-be löktem a váltót, és nagy sebességgel, élesen megfordultam. — Nem úgy volt, hogy...? A hajába túrt, és teljesen összeborzolta. - Nincs egy felesleges sapkád? - Csak ami a fejemen van. Kéred? - Nem. — Lejjebb csúszott az ülésen, és megrázta a fejét. — Úgy döntöttek, hogy inkább elmennek Pennsylvaniába, és meglátogatnak valami unokatestvéreket vagy kiket. Gyorsan rápillantottam, ahogy elértem az autópályára vezető főútvonalat. -És nem akartál volna te is velük menni?

-Nem.

Biztos voltam benne, hogy van még valami más is e mögött, mert el sem tudtam volna képzelni, hogy Jase jószántából kihagyná az alkalmat, hogy négy napot egyhuzamban Jackkel tölthessen. Ugyanakkor nagyon jól ismertem Jase-t, és tudtam, ha nem akarja, egy szót sem lehet kihúzni belőle. Ha úgy érzi, készen áll, magától is elmond majd mindent. Vagy félúton járhattunk, amikor elaludt, és csak akkor ébredt fel, amikor befordultam a szüleim házához vezető kocsibejáróra. A vastag törzsű fák között a napfény ferde sávokban szűrődött keresztül, és vakítóan fényes tócsákat festett az aszfaltra. Kicsi korunkban a húgommal rengeteget bújócskáztunk ebben az erdőben. A kocsibejárót követve megkerültük a házat, és a pickupot közvetlenül a különálló garázs előtt parkoltam le, amit apával ketten állítottunk össze a — hogy is mondjam csak — hosszúra nyúlt itt-tartózkodásom alatt. A hátsó tornácról a néma házba belépve szinte mellbe vágott a meleg. A levegőben sült tök illata lebegett, és erre önkéntelenül is vigyorognom kellett. Anya biztosan készült. Ugyanakkor kora délután lévén biztos voltam benne, hogy se a szüleim, se a húgom nincs itthon, és egy ideig még nem is lesznek. Jase-szel nekiestünk a frissen sült tökös pitének, felfaltunk egy csomót, és néhány üveg sörrel öblítettük le. Valami komoran töprengő kifejezés ült az arcán egész idő alatt, és amikor elvonult a vendégszobába, ahol általában nálunk lakott, jobbnak láttam békén hagyni. Inkább én is elvonultam a saját szobámba. Anya éppen olyannak őrizte meg a szobámat, amilyen

akkoriban volt, amikor még itthon laktam - csak a kupleráj volt sokkal kisebb. Ugyanaz az ágy állt ugyanúgy a fal elé tolva, a szoba kellős közepén. A polcon, amit valamikor régen apa a saját kezével készített, kupák egész sora. A tévén, valamint a szinte soha nem használt íróasztalon egy porszem sem látszott. Mosolyogva csoszogtam az ágyhoz, és rúgtam le a sportcipőmet. Volt egy olyan időszak a Teresa expasijával kapcsolatos eset után, amikor ezeket a falakat rettenetesen fojtogatónak éreztem. Utáltam a házat, utáltam a várost, az államot, de a legjobban saját magamat. Ledobtam magam az ágyra, kinyújtóztam, és lehunytam a szemem. A dolgok mostanra... megváltoztak. Jobbak lettek. A hazajövetellel csak az az egy gond volt, hogy nem lehetett nem gondolni a három évvel korábban történtekre, vagy éppen arra a hálaadás- reggelre, amikor Teresa végre bevallott nekünk mindent. Abban a pillanatban olyan mérhetetlen harag vett erőt rajtam, amihez még csak hasonlót sem tapasztaltam soha. Viszont többször is olvastam róla. Gyilkos dühnek nevezik. Mert ez valóban létezik, és olyan, hogy az ember szó szerint érzi a vér ízét a szájában. És ez a harag nem csökkent órákkal az után sem, hogy Teresa mindent elmondott nekünk, ahogy az után sem, hogy sikerült megtalálnom ezt a kis híg fost, és az öklömmel mutattam meg neki, mit kellett a testvéremnek átélnie. Utána ugyanis a harag valami teljességgel kezelhetetlen érzéssé változott át, ami rák módjára falt fel belülről szép lassan. A mai napig azt kívánom, bárcsak másképpen cselekedtem volna azon a bizonyos éjszakán, de nem bántam meg, amit

tettem. És ezen nem változtathatott a bíró, az ügyvédek, a rengeteg közszolgálat, valamint a heti egy agyzsugorítás sem. De most, amikor Avery jutott az eszembe, hirtelen azt kívántam, bárcsak más emberré válhattam volna, mert úgy éreztem, hogy ha egyszer kiderül az igazság, nem lesz hajlandó tovább velem maradni.

Senki nem tudott úgy ölelni, ahogyan anya. A szeme boldogan csillogott, egy lépéssel hátrább lépett, és megszorította a vállamat. Még mindig fehér orvosi köpenyét viselte, ami azt jelentette, hogy egyenesen a műtőből sietett haza. -Látom, megtaláltad a pitét! -Azért segítségem is akadt. Még szélesebben mosolygott. -Jase is hazajött veled? Bólintottam, és a pultnak támaszkodtam. -Aha, odafent alszik. Hátrasimított néhány tincset az arcából. -Nos, egyvalakit biztosan tudok, aki nagyon izgatott lesz, hogy Jase itt van a házban. Csodálkozva húztam fel a szemöldökömet, és felnyögtem. -Légy szíves, ne mondd azt, hogy még mindig olyan megszállottan rajong utána! Anya halkan felnevetett, majd levette bő pulóverét, és az egyik közeli szék háttámlájára terítette. -Nos, azért a „megszállottan rajong” szerintem talán nem éppen a megfelelő szó erre az állapotra. A mennyezetre emeltem a tekintetemet, és felnyögtem.

Amikor itthon kellett maradnom a házi őrizetem miatt, Jase szinte minden szabad pillanatát velem töltötte, és próbált segíteni, hogy ne forduljak be teljesen. Teresa pedig a saját szabadidejének minden egyes szabad percében utánunk kémkedett, és Jase közelében próbált lenni. Anya odalépett a kávéfőző mellé, és kivette belőle az üres kiöntőt. -Jase nagyon kedves srác. Szerintem... -Eszedbe se jusson elkezdeni ezt a beszélgetést! figyelmeztettem, és karba fontam a kezemet. Jase valóban nagyon kedves srác, de olyan érzelmi terhet cipelt magával, hogy nem számít, és annyi összetört szív maradt már utána, ami eleve kizárta, hogy két lépésnél közelebb mehessen a húgomhoz. - Apa merre van? - Kérdeztem hirtelen témát váltva. -Az irodában, de hamarosan ő is itthon lesz - mondta anya, és megtöltötte a kiöntőt. - Arra gondoltam, mi lenne, ha az egész család együtt vacsorázna Joe-nál. Ha jól emlékszem, te is és Jase is nagyon szereti azt a helyet, és ha már annyira finom steaket kínálnak.., -Apa boldog lesz, ha meghallja - mondtam mosolyogva, és ellöktem magam a pulttól. - Én nagyon örülnék neki. -Kérsz egy csésze kávét? -Simán. - Mögé álltam, majd átöleltem a vállát, és erősen megszorítottam. - Mondtam már mostanában, hogy te vagy a legjobb! anya a világon? Felnevetett, és megveregette a karomat. -Én vagyok az egyetlen anyád, kisfiam. -Tökmindegy - feleltem. - Akkor is te vagy a legjobb. Elengedtem, ő pedig a fejét ingatva indult, hogy felkeltse

Jase-t, amikor Teresa lépett be a házba. -Cam! - Amikor észrevett, boldogan felsikoltott, és egyszerűen a földre dobta a táskáját. A csepp veszedelem tett egy lépést hátra, lendületet vett, majd teljes erőből nekem vetette magát. Nevetve kaptam el, még mielőtt ledönthetett volna a lábamról. -Szia, hugi! -Mikor érkeztél? - kérdezte, amikor sikerült annyira lenyugodnia, hogy leüljön egy kicsit. -Ma délelőtt. A karomra csapott. -Küldhettél volna legalább egy üzit, hogy hazajössz! Akkor tutira ellógom a délutáni óráimat, és többet lehettünk volna együtt. -Hallottam ám, kisasszony! - szólalt meg anya hangja a konyhából. Teresa a szemét forgatta, én pedig hahotáztam. Valamikor az elmúlt két évben szeleburdi kiscsajból megdöbbentően szép fiatal nővé érett, és én észre sem vettem. Legszívesebben egy papírzacskót húztam volna a fejére minden alkalommal, amikor megláttam. És ha együtt elmentünk valahova, láttam, hogy minden srác őt bámulja. Szó szerintié sem tudták venni a szemüket róla. Apától örökölte a kék szemét és a fekete haját, ugyanakkor a finom vonásait egyértelműen anyának köszönhette. A szépsége és a törékenysége azonban félrevezető volt, ugyanis természetesen örökölte anyától a beretvaéles eszét és a csípős nyelvét is. Ha anya és ő egyszerre estek neki valakinek, az

jobb, ha azonnal elásta magát a föld alá. -Ma este elbliccelem a táncot — jelentette ki, és kivett a hajából egy gumit. Nem is vettem észre mikor nőtt meg ennyire. Már bőven a válla alá lógott. -Erre semmi szükség — mondtam neki. — Hiszen egész hétvégén itthon leszek! -Persze, de velem már nem is foglalkozol! — Az ajkát lebiggyesztve olyan tekintetet vetett rám, ami minden bizonnyal nagyon sok ajtót megnyitott előtte. - Túlságosan elfoglalt és népszerű vagy ahhoz, hogy a kishúgoddal lógj. -Ez így van — feleltem vigyorogva. Most már igazán keményen a karomra vágott. -Barom! Mivel a lépcsővel szemben álltam, hamarabb vettem észre Jase-t. Olyan csendben jött le a lépcsőn, és állt meg mozdulatlanul, mint valami elcseszett nindzsa. A haja még nedves volt, a ruháján egy gyűrődés se látszott. Igaz, hogy Jase tényleg teljesen némán lépett mögé, Teresa akkor is láthatóan megmerevedett. A szeme, ami annyira hasonlított az enyémre, alig észrevehetően elkerekedett. Gyanakvóan néztem, mit tesz. Egy táncoshoz illő kecsességgel pördült meg, és a gyomrom görcsbe rándult, amikor meghallottam a boldog sikolyt. -Jase! Az a komor és töprengő kifejezés, ami azóta Jase arcán ült, hogy beszállt a pickupba, egyetlen, rémálomszerű pillanat alatt semmivé lett. A húgom azonnal a karjaiba vetette magát, és ugyanolyan féktelen örömmel üdvözölte őt is, ahogyan az imént engem. A tekintete Teresa tekintetébe kapaszkodott, és annak ellenére, hogy nagyon jól ismertem

Jase-t, és teljesen megbíztam benne, azért a húgom szépsége rá is hatással volt. -Cam nem is mondta, hogy te itt vagy! - kiáltotta Teresa, és úgy kapaszkodott bele Jase-be, mint valami kismajom az anyjába. - Te is itt maradsz a hétvégére? Jase mosolyogva nézte a mellkasához bújó Teresa feje búbját. -Igen, itt leszek én is, amíg Cam vissza nem indul. És ebben a pillanatban már pontosan tudtam, hogy Teresa nemcsak az aznap esti táncot fogja ellógni, de ellógja az összes többi gyakorlást is a hétvége fennmaradó részén. Felsóhajtottam. Teresa mondott valamit, de olyan halkan, hogy csak Jase hallhatta, mire Jase mosolya a korábbinál is szélesebbre húzódott. Kénytelen voltam mély, egyenletes lélegzeteket venni, ha nem akartam elveszíteni a hidegvéremet. Aztán Jase felnézett, és összetalálkozott a pillantásunk. Tehetetlenül nézett, mire felsóhajtottam, és elindultam feléjük. -Jól van — mondtam, majd megragadtam Teresa karját, és szó szerint leemeltem a húgomat Jase-ről. - Azt hiszem, most már elengedheted. Lehet, hogy szeretne levegőt venni végre? Jase felnevetett, Teresa pedig olyan pillantást vetett rám, ami halál és csonkítás ígéretét hordozta magában, majd kiszakította magát a szorításomból. Hátraléptem, mert soha nem lehetett tudni, hogy nem akar-e megint megütni. A húgom nagyon kemény kis- csaj. -Mintha anya valami olyasmit említett volna, hogy szeretne a konyhában látni - mondtam Teresának, és a jelzett irányba toltam. Mérgesen nézett, és a szája két sarka lefelé görbült.

-Miért? -Talán azokról az órákról szeretne kérdezni, amiket szkippelni akarsz — feleltem ugratva. -Te lógsz? — kérdezte Jase, és a mellkasa előtt keresztbe fonta a karjait. — Ez nem valami okos dolog, Tess. Te is tudod, hogy már végzős vagy. Tess? Basszus, ide meg mikor jutottak el? Mióta nevezi így Jase? Azt persze tudtam, hogy nagyon közel kerültek egymáshoz, de basszameg. Na és, hogy éppen Jase mondja neki azt a tanácsot, ami, az imént hallottam? Teresa arcara pirosság futott fel. - Annyira sűrűn azért nem szoktam lógni. Felvontam a szemöldökömet. Jase rám kacsintott. Teresa végre magunkra hagyott bennünket, én pedig gyorsan lemenekítettem Jase-t az alagsorba. Odalent apa olyan buliszobát alakított ki, hogy nem ér. Volt biliárdasztal, bárpult, léghoki, meg egy akkora tévé, hogy szinte az egész falat betöltötte. A kezébe vette az egyik dákót, majd kíváncsi tekintettel nézett rám. -Mi van, a reggeli gabonapelyhedbe hugyozott valaki? -Teresa teljesen beléd van zúgva - jelentettem ki, és közben pontosan tudtam, hogy úgy mondtam ki a szavakat, mintha valami nagyon rossz ízűbe haraptam volna bele. Jase kuncogott, és rám nézett. -Eskü? Dühös tekintetet lövelltem felé, és felvettem a másik dákót. -Most mi van? - nevetett megint. - Ne mondd, hogy annyira

meg vagy lepve! Hiszen te is tudod, mennyire elbűvölő és pimaszul jóképű pasi vagyok! Nagyon nehéz nekem ellenállni! -Pedig az ő érdekében ajánlom, hogy ellen tudjon. Jase csak nézett szótlanul, miközben felállítottam a golyókat. -Haver, pedig amennyire szexis csaj lett a kishúgodból... nem szóltam! - Abban a pillanatban, hogy felegyenesedtem, felemelte a két kezét. - Amilyen gyönyörű lány lett a húgodból. Haver, eszembe sem jutna az, amire gondolsz! Fenyegetően rámosolyogtam. Jó ezt hallani. Mert tényleg azt hiszed, hogy képes lennék rá? Hiszen még kislány! Nemrég múlt tizennyolc, Jase. Már nem kislány. — Ahogy felfogtam mit mondtam éppen, a gyomromban megjelent egy csomó. Aztán forogni kezdett. - A rohadt életbe, hiszen már tényleg nem kislány! -Akkor is a kishúgod - mondta, és a dákóval rám mutatott. És mindig is az lesz.

Randizol velem? Vigyorogva tettem le a telót az asztalra, és vártam, hogy mit válaszol erre Avery. Velem szemben apa elmerülten tanulmányozta a kártyáit. A hajában most már egyre több ősz szálat lehetett látni, de az arca többnyire még mindig olyan sima volt, mint fiatal korában. -Ha készen állsz, nyugodtan tegyél, apa! - mondtam, és hátradőltem a székben. - Csak vigyázz, mert már egyikünk sem lesz fiatalabb.

-Nem mondod!

- Apa felnézett rám, és gyanakvóan összevonta a szemét. - A tökéletes munkához idő kell. Jase halkan kuncogott. Teresa a fejét lehajtva ült mellette. Végül nem sikerült ellógnia a táncot, mert szombat lévén egész naposra nyúlt az óra, és a kimerültségtől máskor már régen aludt volna anyával együtt. Tudtam, mi tartja még mindig ébren. Jase-re pillantottam, ő viszonozta a pillantásomat, majd nagyot kortyolt a söréből. Rezgett a telóm. Ha SMS-ben hívsz randira, az uaz, mintha személyesen tennéd. A vigyorom mosolyba ment át, gyorsan bepötyögtem a választ. Gondoltam, megér egy misét. Mit csinálsz? Én éppen elpüfölöm apát pókerben. Apa éppen ekkor tett le két kártyát is, amikor csak annyit válaszolt, hogy: Éppen lefeküdni készülök. Szeretnék ott lenni Aztán gyorsan utána gépeltem. Várj csak, akkor most meztelen vagy? Nem!!! Érkezett meg a válasz egy pillanat alatt. Szinte láttam magam előtt. Az arca piros, a szeme elkerekedik, ahogy olvas, és önkéntelenül is elvigyorodtam. Még így, kilométerekre sem tudtam ellenállni a késztetésnek, hogy ugrassam egy kiAz Isten verje meg, hiszen képtelen voltam egyetlen percig is nem óra gondolni! Valahogy különösnek éreztem, hogy egész pénteken nem találkoztam vele, a gondolat pedig, miszerint vasárnap nem reggelizünk együtt,

természetellenesnek tűnt. Még váltottunk néhány gyors üzenetet, aztán gyorsan elraktam a telómat, mielőtt apának eldurran az agya, és úgy, ahogy van, kivágja az egészet az ablakon. Jase a következő körben bedobta a lapjait, Teresa pedig eltűnt valahova, és így az egész játéknak hamarosan vége is szakadt. - Hogy megy a suli? - kérdezte apa, amikor kettesben maradtunk. Kezemben a sörömmel leültem a karosszékbe. -Egész jól. Nagyon könnyű lett ez a félév. Bólintott, és a kezében tartott sörösüveg címkéjét piszkálta. -Na és a terápia? Jársz még? Letettem az asztalra a sörömet. -Apa, ha nem járnék, akkor te tudnád meg először. Még ezt a mostani hétvégét is megbeszéltem dr. Bale-lel. Azt mondta, hogy nyugodtan eljöhetek. -Csak biztos akartam lenni a dologban. - Leült, és keresztbe lelte a lábát. Ha valaki így látja apát kockás ingben és szakadt farmergatyában, biztosan soha nem hiszi el, mennyire sikeres ügyvéd. Na és a foci? Gondolkodtál már a jövő évről? -Apa... a Shepherd csapatába biztosan nem fogok tudni beállni, ha végzős vagyok. - Hátrafésültem a hajamat, majd hagytam, hogy aláhulljon a kezem. - És akkorra már egyébként is huszonhét éves leszek. -És utána? - kérdezte, és látszott rajta, hogy nem szívesen adná lel a témát. A tekintetem a háta mögé mozdult, és a hűtőre tapadt. Az ajtaját szinte teljesen beborították a fényképek, melyeken

vagy én rúgtam gólt, vagy Teresa táncolt. -Nem is tudom, apa. -Csak akkor bukhatsz el, ha nagyon akarod - mondta, és nagyot kortyolt. Összevontam a szemöldökömet. -Nem úgy van, hogy csak akkor győzhetsz, ha nagyon akarod? -Miért, úgy több értelme van? - Megint rám villantotta a vigyorát. - Cam, te istentelenül jó focista vagy. A foci neked amolyan szenvedély, vagy legalábbis az volt. Még mindig van egy csomó videónk arról, ahogyan játszol, készen arra, hogy elküldhessük az edzőknek. És te is tudod, hogy Shepherd edzője is szívesen segítene, hogy újabbakat csináljunk. - Tudom - sóhajtottam fel, és lassan ingattam a fejemet. - És amikor csak tudok, edzek is a srácokkal, és próbálom magam a legjobb formában tartani, de... nem tudom. Talán jövőre, ha már közelebb leszek a diplomához.. -Aha. - Apa ravasz tekintettel figyelt. - Cameron... Cameron... Nagyon nehezemre esett most a fociról beszélgetni. Nem mintha eleve esélytelen lett volna, hogy a jövőben valamikor még focista legyek. Hiszen csak emiatt edzettem még manapság is, de az igazat megvallva mostanában nemigen tehettem semmit ezzel kapcsolatban. -Van mostanában valami ifjú hölgy az életedben? - kérdezte. Hoppá! Talán mégis jobb lett volna, ha a fociról beszélgetünk. -Apa... -Most mi van? - Megint mosolygott, és kiitta a sör maradékát. - Ne kelljen már a tudakozót hívnom, hogy

elmondja, mi folyik a fiam életében. Hátrahanyatlott a fejem. -A tudakozót? Te ittál? -Szalonspicc. Felnevettem. -Hát ez klassz! -De akkor sem válaszoltál a kérdésre. Az üvegért nyúltam, és apát bámultam, majd nevettem magamon, mert még meg sem formálódtak a szavak a számon, de én már tudtam, mit fogok mondani. -Van... van egy lány. -Hallgatlak. - A szemében érdeklődés csillant. Elmosolyodtam, és kiittam az üvegből az utolsó nagy kortyot is. -Csak barátok vagyunk. -Barátok, olyan értelemben, hogy... -Jaj, apa, ugyan már! - nyögtem fel, és a fejemet ráztam. -Most mi van? - Oldalra fordította a fejét. - Úgy csinálsz, mintha nem tudnám egészen pontosan, mit művelnek a fiatalok manapság. Mintha nem mi is éppen ezt műveltük volna, amikor mi voltunk fiatalok. Lehet, hogy hányni fogok. -Mi nem úgy vagyunk. Averyvel egészen más a helyzet. -Nocsak, neve is van? Avery? Basszus, hogy lehettem ilyen hülye, hogy a nevét is elárultam? falán nálam is beütött a szalonspicc? -Csak barátok vagyunk, apa. És ő... ő... Felvont szemöldök. -Ö micsoda? Tökéletes. Gyönyörű. Okos. Vicces. Büszke. Dühítő. És még

folytathatnám az idők végezetéig. -Csak néhány alkalommal próbáltam elhívni. - Ahol a „csak néhány alkalommal” valószínűleg az évszázad kampó dumája volt. - És minden alkalommal nemet mondott. -De ugye nem hagytad ennyiben? Ingattam a fejemet. -Mert úgy gondolod, hogy előbb vagy utóbb igent mond majd? Egy egészen kicsit elmosolyodtam, és bólintottam. Apa előrehajolt, a karját a nagy tölgyfa asztalra helyezte, és összefonta az ujjait. -Meséltem már, anyád hányszor kosarazott ki, mire sikerült elérnem, hogy igent mondjon nekem? Nem? Egy csomószor. -Tényleg? - Ezt eddig nem is hallottam. Apa bólintott. -Elég, hogy is mondjam...kicsapongó voltam a főiskolán. Elég rossz hírem volt. - A szája egyik sarka felfelé görbült, mire láthatóvá vált a bal arcában egy ki gödör. - Anyád pedig nem könnyítette meg a dolgom. -Végül hogy sikerült elérned, hogy meggondolja magát? Megvonta a vállát. -Ó, titokban az első pillanattól kezdve halálosan szerelmes volt belém, de tudod mit? Szó szerint futnom kellett utána, és ha nem kell futni egy lány után, akkor valószínűleg nem is éri meg, hogy energiát fektess bele.

Érted, mit akarok ezzel mondani? Nem igazán. Gyanítottam, hogy apa már régen túl van a szalonspiccen, de ettől függetlenül bólintottam, és utána valami olyasmit is mondott, ami valóban megragadt a fejemben. -Meglepetés - mondta, és kacsintott. -Meg kell lepned. Tégy valamit, amire nem számít. Mindig tegyél vele olyan jó dolgokat, amire nem számít. Hogy lepjem meg? Persze volt egy rahedli olyasmi, amivel alaposan meg tudtam volna lepni Eperkét, de őszintén kételkedtem benne, hogy ő is ilyesmire gondolt. Ugyanakkor mire elköszöntem apától, majd elindultam a lépcső felé, hogy felmenjek a szobámba, már pontosan tudtam, mit kell tennem. Mit akarok tenni. Mosolyogva szaladtam fel, kettesével szedtem a fokokat. Éppen elfordultam a sarkon a másodikon, és még láttam, ahogy Teresa lopva beoson a hálószobájába. Éppen szóra nyitottam volna a számat, hogy odaköszönjek neki, de az ajtó ebben a pillanatban teljesen csöndben becsukódott mögötte. Jól van. A fejemet ingatva indultam el a vendégszobaként szolgáló zöld szoba felé, ahol Jase aludt - vagy legalábbis a szoba felé, amit anya zöld szobának nevezett, mert a falat olajzöldre festették. Az ajtó résnyire nyitva volt ugyan, de én halkan kinyitottam.

Jase az ágy lábrészénél ült, egy kicsit előrehajolva, az arcát a két tenyerébe temetve. -Hé, haver! - Beléptem a szobába, és hallottam a hangomból csendülő aggodalmat. Talán otthon történhetett valami? Minden kerek? -Aha, simán - felelte, majd felállt, és mind a két kezével hátrasimította a haját. Odament, ahová a sporttáskáját dobta a földre, és kihalászott belőle egy rövidgatyát. - Csak annyi, hogy... nem érzem jól magam. A sör nem akar nyugton maradni odabent. Mi a helyzet? Nem csak két üveg sört ivott? Figyeltem, ahogyan a rövidgatyáját az ágyra dobja, és minden mozdulatából csak úgy sütött a feszültség. -Arra gondoltam, mi lenne, ha megváltoztatnánk a terveinket. -Tényleg? - Odalépett az éjjeliszekrényhez, majd kivette a zsebéből a mobilját, és ledobta rá. - Hogy? -Mit szólnál, ha holnap már korán reggel elindulnánk vissza — feleltem. - Talán már ötkor? Elernyedt a válla. -Aha, simán, haver, nekem teljesen jó lenne. Csak ne felejts el felébreszteni! -Oké. - Hátrálva indultam kifelé, de az ajtóban még megtorpantam. — Tuti, hogy nincs semmi gáz? -Az égvilágon - felelte, és megint leült az ágyra. - Akkor reggel. Amikor bezártam az ajtót magam mögött, csak akkor nyilall. elem a felismerés, hogy Jase egész idő alatt egyszer sem nézett szemembe.

Másnap reggel nem sokkal kilenc élőn odaléptem Avery ajtaja elé, és bekopogtattam. Őszintén reméltem, hogy a „lepjem meg" nem úgy fog elsülni, hogy „a frászt hozom rá”. Egy pillanattal később már sikerült teljesen meggyőznöm maga- mát arról, hogy ez rettenetesen rossz ötlet, és éppen sarkon fordultam volna, hogy visszahúzzam a belemet a saját lakásomba, amikor olyan erővel nyíl, ki az ajtó. mintha Ayery zsanérostól, mindenestol ki akarta volna tépni a falból. - Cam? Nagy levegőt vettem, és ferde mosolyt villantottam rá. - Szóval az történt, hogy valamiért felkeltem olyan hajnali négy óra korul és arra gondoltam, hogy mennyire kívánom a tojást. És ha veled ehetem reggelire, az sokkal jobb, mintha a húgommal vagy apával tenném. Ráadásul anya sütőtökös kenyeret sütött. Én pedig tudom, mennyire odavagy a sütőtökös kenyérért. Elkerekedett szemmel, résnyire nyílt ajkakkal lépett félre az ajtóból, és engedett be a lakásba. Nem hoztam rá a frászt. Amit azért ígéretes kezdetnek tekintettem. Igaz, hogy nem szólt egyetlen szót sem. Bevittem a szatyrot a konyhába, és a pultra tettem. Lehunytam a szememet, és halkan szitkozódtam. Lehet, hogy ez az egész mégsem volt annyira nyerő ötlet? Már megint visszatért a mellkasomba az a bizonyos fájdalom, csak ez alkalommal kicsit másképpen mintha kést döftek volna belém. Igaz, nem ez lett volna az első alkalom, hogy hívatlanul

rátörök, i s már éppen sarkon fordultam, hogy bocsánatot kérjek tőle, amikor Avery a nyakamba vetette magát. Ugyanúgy, ahogyan a minap Teresa is. Ugyanúgy, ahogyan Teresa Jase-re is rávetette magát. Kikaptam, átöleltem a derekát, majd a lendülettől hátratántorodtam, neki a pultnak. A fájdalom villámgyorsan futott végig a gerincemen, de már a következő pillanatban felolvadt a testemet sugározva eltöltő, kellemes melegségben. A karjaim szorosabban ölelték, és ő a mellkasomnak nyomta az arcát, és éppen olyan erősen kapaszkodott belém, ahogyan én is belé. Lehajoltam, beszívtam a haja illatát, és élveztem a pillanatot, miközben a szívemhez egészen közel szorítottam magamhoz. Reszketegen felsóhajtott, és csak annyit mondott: Nagyon hiányoztál!

TIZENHÁROM

A HIDEG KÖZVETLENÜL HALLOWEEN ELŐTT CSAPOTT LE a világnak arra a kis sarkára, ahol a suli is volt. Fagyos szél süvöltőt, az épületek között, mintegy jeges folyosóvá alakítva a kampuszt Jase értetlen kifejezéssel meredt Ollie-ra. Tényleg rohadt hideg volt de Ollie akkor is rövidgatyában és szandálban flangált. Felül legalább kapucnis pulcsit viselt, de az igazat megvallva bármiben lefogadtam volna, hogy alatta teljesen meztelen. Nyilvánvalóan nem zavarta a szél. Eperke már egészen más lapra tartozott. Mi négyen ott álltunk a Whitehall és a Knutti között, és arra vártunk, hogy megkezdődjön a következő óra. Eperke kötött pulcsit viselt, ami csodálatosan simult karcsú derekára és csípője ívére -Megteszem - mondta Ollie szélesen vigyorogva. - És nincs ember, aki megállítson. Felsóhajtottam. Eperke hátrasöpört egy hajtincset, ami a nyaka hajlatában lapuló fonatból szabadult ki. -Nagyon fura látvány leszel. Jase bólintott. -Ezzel viszont kénytelen vagyok egyetérteni. -Leszarom — jelentette Ollie. — Szerintem tökéletes. A szél vadul csapott keresztül a kampuszon, és belekapaszkodott Eperkébe. Ahogy a reszketés végigfutott a

testén, a szája vékony kis vonallá vált. Szerintem a világtörténelemben még soha senkinek nem jutott eszébe pórázt tenni egy teknősre. Ami persze nem jelenti azt, hogy ne lehetne — válaszolta Ollie, a sarkára támaszkodva hintázott előre-hátra. Különben meg még tetszik is, hogy világelső lehetek valamiben. Jase a szemét forgatta, én meg közelebb húzódtam egy kicsit Eperkéhez, próbálva megvédeni az egyre vadabbul tépázó szél elől. Egyébként hogyan tervezed rátenni a pórázt Raffaellóra? kérdezte Jase, és őszintén kíváncsinak tűnt a hangja. Az újabb széllökés hidege a csontunkig hatolt, és Eperke ajka most már erősen reszketett. Nem akartam tovább itt állni tétlenül. Mögé húzódtam, mind a két karommal átöleltem, és egészen szorosan magamhoz húztam. Megmerevedett, és levegő után kapott. Jase és Ollie nem is vette észre a dolgot, mert azon veszekedtek, állatkínzásnak minősülne-e madzagot kötni Raífaello páncélja köré. -Ne harcolj! — suttogtam a fülébe. — Mindjárt megfagysz. És én is. De ha nem tetszik, hogy így megölellek, akkor akár be is mehetünk. A háta mereven feszült a mellkasomnak. -És te miért nem mész be? -Előbb te. Motyogott valamit, amit talán jobb is, hogy nem értettem, de nem húzódott el tőlem, és mosolyogva konstatáltam, hogy ahogy lelnek a percek, az izmai egyre jobban elernyednek. -Ennél ostobább beszélgetést még életemben nem hallottam. Ez tuti - jegyezte meg, miközben Jase-t és Ollie-t figyelte.

-Ezzel

meg én vagyok kénytelen egyetérteni - feleltem, és éreztem, hogy a testem nagyon is lelkesen reagál a közelségére. Képtelen voltam ellenállni. -Tudod, mit? Ide a rozsdás bökőt, hogy mire hazamegyek, egy madzag lesz Raffaello páncéljára kötözve. Kuncogott. -Ha igen, akkor mindenképpen fényképezd le. -Simán. - Lehunytam a szemem. Tisztában voltam, hogy ha most Jase vagy Ollie meglát, akkor soha az életben nem hagyják a a a cikizésemet, de egyszerűen túlságosan élveztem a helyzetei ahhoz, hogy ne vállaljam a kockázatot. -Azért remélem, hogy nem hozza majd ki - tette hozzá Eperke halkan. -Túl hideg lenne itt kint a kishavernak. Meglepetten pattant fel a szemem, és oldalra billenő fejjel néztem rá. Ezt meg honnan tudod? Megvonta a vállát, majd felém fordította a fejét, hogy az ajkai elég közel kerültek akár egy csókhoz is. -Raffaello sztyeppi teknős, nem? - És amikor bólintottam, beharapta az alsó ajkát, és kis híján felnyögött. - A múltkor éjjel nagyon unatkoztam, és utánanéztem egy kicsit. Nem tudtad, hogy meleg környezetben kell tartani? -De igen. - Valamiért kimondhatatlanul tetszett, hogy vette a fáradságot, és ennek is utánanézett. - Vagyis nem hagyhatom, hogy Ollie kivigye a hidegbe. Halkan felsóhajtott. -Most már kezdődik az órám. -Nekem is. -De semmi kedvem bemenni. Elvigyorodtam. -Akkor lógjunk.

-Nagyon

rossz hatással vagy rám. -Neked éppen ilyen hatásra van szükséged. — Amikor pedig felnevetett, egy kicsit könnyebbnek éreztem magam. — Szóval tényleg el akarsz menni a halloweeni bulira? -Ahogy Brittanyvel együtt mind a ketten győzködtök, nemigen van más választásom. - Éppen elhúzódott volna, de erősebben magamhoz szorítottam. — Már megmondtam, hogy elmegyek, és el is fogok. Nem voltam teljesen biztos benne, hogy hihetek-e neki. Volt egy olyan érzésem, hogy holnap reggelre majd kitalál valami kampó dumát arról, hogy valami nagyon fontos jött közbe, úgyhogy maradt azért bennem némi egészséges kétely. Ugyanis annak ellenére, hogy Brittany és Jacob szinte minden bulin jelen voltak, az év eleje óta Avery egyre sem ment el. Felsóhajtottam, majd elengedtem, és hátraléptem. Az én órám a Byrdben volt. -Biztos nem akarod, hogy holnap kocsival elvigyelek? Ollie feje olyan hirtelen fordult felénk, mintha azt hallotta volna meg, hogy valaki kinyit egy zacskó nachost. -Pedig az olyan menet lenne, amit soha nem felejtenél el, Avery! mondta. Fenyegető pillantást vetettem rá. -Nem erre gondoltam. Vagy a hideg, vagy Ollie miatt, de Avery orcája egészen vörös lett. - Tudom. És nincs semmi baj. Nem kell elvinned, de megígérem, hogy mindenképpen ott leszek. És még mindig nem tudtam őszintén hinni neki.

Olyan sok angyalnak és macskának öltözött csaj volt a buliban, , hogy legszívesebben két csoportra bontottam volna őket - a bukott angyalokra és a cicamicákra. Brittany, Avery barátja egyértelműen a bukott angyalok táborát erősítette, és az öltözéke minimális védelmet sem tudott nyújtani a hideg ellen. Jacobbal táncolt, aki viszont bárkinek is öltözött be, nagyon hasonlított Brúnó Marsra. Averyt nem láttam sehol. Jellemző. Rengeteget töprengtem rajta, hogy eljön-e egyáltalán, és ha | igen, milyen jelmez lesz rajta. Angyal? Macska? És ha belegondolok, hogy annyi másra is figyelhettem volna, nagyon ostobának éreztem magam, amiért csak ezen járt az eszem. Mérgesen mentem szobáról szobára. A ház szó szerint megtelt emberekkel, ülőhely egyáltalán nem maradt, és a vége felé tele lett a terasz meg az élőkért is. Az lenne a legmeglepőbb, ha nem jönnének ki a zsaruk, és pakolnák össze a bulit úgy, ahogy van. A végén pedig már egyszerűen túl sok minden történt a házban. A zene hangosan dübörgött ugyan, de még így sem nyomatta el a beszélgetést és a nevetést. Minden sarokban párok ölelkeztek, és úgy tűnt, többen azt is elfelejtették, ki kivel jár. Valamikor régen nagyon bírtam ezt a fajta életet, de most a hideg rázott tőle. Jase-szel együtt a garázsba vonultunk vissza, ahol éppen durva sörpong meccs folyt. -Látszik rajtad, mennyire fel vagy dobva, amiért itt lehetsz! legyezte meg Jase, majd az egyik szemével hunyorítva, a

fehér pingponglabdával megcélozta a műanyag poharakat. -Valahogy most nem érzem. -Aha. - Jase az első sorban álló poharak egyikébe pattintotta a labdát, és az asztal körül állók közül néhányan hangosan felnyögtek. -Talán az lehet a magyarázata, hogy Eperke mégsem jött el. El sem tudtam képzelni, hogy lehettem annyira hülye, hogy Jase előtt neveztem Averyt ezen a néven. Ahogy azonban a szemben levő oldalról a labda célt tévesztve lepattant az asztalról, szándékosa nem szóltam egyetlen szót sem. Jase kuncogott. -Bénák - mondta, majd hozzám fordult. - Viszont akarod tudni, hogy én kivel találkoztam? Steph-fel. Téged keresett. -Na és? -Semmi, csak gondoltam, megosztom veled a hírt. - Megint eldobta a labdát. - Akkor büntessünk egy kicsit. Mivel egyrészt nem volt jobb dolgom, másrészt mindenképpen szerettem volna valamivel lefoglalni a gondolataimat, beleegyeztem, hogy a következő körbe én is beszállok. Jase-nek teljesen igaza volt. A szemben levő csoport tagjai tényleg nagyon bénán játszottak. Tizenöt perc sem telt első a játékból, de az ellenfél csapattagjai már alig álltak a lábukon. -Őszintén szólva, ez nagyon kiábrándító - jegyeztem meg, miközben őket figyeltem. Egyikük ököllel az asztalra csapva próbálta megőrizni az egyensúlyát, és összevissza borogatta a poharakat. Jase gonoszul vigyorgott. -Tudniuk kellett volna előre, hogy ez lesz, ha megpróbálnak kiállni ellenem.

Nevetve fontam karba a kezemet, majd végigsimítottam meztelen bicepszemen. Jase újabb tökéletes dobására válaszképpen a másik oldalról szitkok özöne hallatszott. Jase felegyenesedett, majd u két kezét a teste mellé szorította, és derékból meghajolt, mint a színészek. Aztán a szeme elkerekedett a csodálkozástól. Könyökkel oldalba bökött, majd halkan megjegyezte. - Nocsak, ki tévedt ide! Felvont szemöldökkel követtem a tekintetét, a táncolókon túlra. A levegő úgy szökött ki a tüdőmből, mintha valaki ököllel gyomorszájon vágott volna. Képtelen voltam elhinni, amit látok. Leengedtem a karomat, és egy pillanatig csak bámultam, tökéletes döbbenetben. Avery volt az. Brittany és Jacob mellett állt, és különösen feltűnővé tette, hogy egyedül ő nem viselt jelmezt. Testhezálló, fekete garbója láttatni engedett egy kis darabot a lapos hasából. Korábban még soha nem láttam a hasát. Kész őrület! A szám azonnal kiszáradt. Hatalmas, bamba mosoly terült szét az arcomon, és letettem a poharamat. Jase-nek egy szót sem szóltam, csak elindultam, keresztül a zsúfolt a garázson. Jacob éppen mondott valamit Averynek, aki erre úgy elpirult, hogy a szeplők szinte pirosán világították az arcán, de egy pillanattal később már a karomban tartottam. Felemeltem és megforgattam, ő pedig a vállamba kapaszkodott. -Basszus, nem tudom elhinni, hogy tényleg eljöttél! Meleg, barna tekintete fogva tartott. -Mondtam, hogy eljövök.

Letettem a földre, de közel húztam magamhoz, és nem engedtem, hogy eltávolodjon. Istenem, szívdöglesztően szép volt, ahogyan a rézvörös haja laza hullámokban hullt a vállára, valamint fantasztikusan kerek mellére. -Mikor érkeztél? -Nem is tudom. Nemrégen. -És miért nem jöttél ide azonnal, hogy köszönj? -Túlságosan elfoglalt voltál, és nem akartalak zavarni. Meredten nézte a számat, ami egészen eddig a legutolsóként kimondott néhány szóig megakadályozta, hogy rendesen oda tudjak ügyelni. Lehajtottam a fejemet, és ahogy beszéltem, az ajkam a fülét simította. Természetesen nem kerülte el a figyelmemet az sem, ahogyan erre megremegett. -Engem te soha nem zavarsz. Amikor megint felnéztem, a tekintetünk összekapcsolódott, és úgy is maradt. A szeme sokkal sötétebbnek tűnt, szinte olyannak, mint a pupillája. Tényleg létezett valamilyen kapcsolat kettőnk között, hiszen nem lehetett nem észrevenni az egymástól hajszálnyira levő ajkunk között vibráló elektromosságot. És amikor az ő szája széjjelnyílt, én azonnal közelebb hajoltam, készen arra, hogy megcsókoljam, -Hé, Cam! - kiáltotta Jase, tönkretéve a pillanatot. - Te jössz! Feszülten elmosolyodtam. -Ne menj nagyon messze! -Jól van — felelte, és az ujjai kicsusszantak a kezemből. Visszamentem az asztalhoz, és gyilkos pillantást vetettem Jase-re. -Gratulálok, haver, tökéletes időzítés! -Mi van? - Értetlenül nézte, ahogyan a kezembe veszem a pingponglabdát. - Megzavartam, ahogyan Avery éppen elhajt

a fenébe? -Vicces. — Megpattintottam a labdát, de mellé ment. Szitkozódva emeltem fel a poharamat. - Egyébként mind bekaphatjátok! Jase erre hangosan nevetett, és mondott is valamit, amire már nem emlékszem, a tekintetem ekkorra ugyanis megint rátalált Averyre. Pedig alig látszott. A barátai körülvették és védelmezték, ráadásul valami különös, megmagyarázhatatlan módon egy vörös folyadékkal teli pohár is került a kezébe. Avery soha nem ivott alkoholt, és különös lehet ugyan, de most örültem, hogy mégis pohárral a kezében látom. Egyre többen csatlakoztak hozzájuk, és így egyre gyakrabban vesztettem szem elől a rengeteg táncoló között, de néhány percen belül mindig előkerült. Ha ez az idióta játék egyszer véget ér, akkor már nem lesz a világon más, csak ő és én, és nem fogom hagyni, hogy bármi megzavarjon. És az isten verje meg, ma este biztosan igent mond majd, ha elhívom randizni! - Bombázó közeledik - figyelmeztetett Jase. Először nem is tudtam, mire gondolt, de aztán karok fonódtak hátulról a csípőmre. Azonnal tudtam, hogy biztosan nem Avery az. Ennyire szerencsés nem lehetek. -Minek is öltöztél be? - szólalt meg a fülemben Steph hangja. Camnek - mondtam, és megfordultam. Úgy nézett ki, mint Piroska, aki éppen most hagyta ott a pornóforgatást. Elmosolyodott, és két lófarokba fogott haja végét csavargatta. -Ez azért nem igazán jelmez. -Mi túl nagy királyok vagyunk ahhoz, hogy jelmezt viseljünk -felelte helyettem Jase, és szinte le sem tudta venni a szemét Steph barátnőjéről.

Finoman lefejtettem magamról Steph ölelő karjait. -Istenien nézték ki, lányok! -Tudom — nevetett könnyedén Steph, aztán a sörpongasztal felé biccentett. - Beállhatunk mi is? Jase azonnal elállt az útból, majd ahogyan Steph barátnőjét stírölte, azonnal tudtam, hogy a ma éjszakát biztosan nem tölti egyedül. A szemem azonnal Eperkét kezdte kutatni, és amikor megtaláltam, ezen az éjszakán már másodszor lepődtem meg, hiszen olyasmit csinált, amit egyébként nem szokott. Táncolt. Biztosan túlagyalom a dolgot, de azt hittem, hogy bármi lehetett is, ami miatt abba kellett hagynia a profi táncot, az egy életre lehetetlenné tette neki, hogy még egyszer a parkettre lépjen. Istenem, ő olyan... basszus nincs is szó arra, milyen volt. Éppen egy nagyon gyors szám szólt, de a csípője minden egyes ütemet lekövetett. Megfogta Brittany kezét, és ők ketten egyszerre mozogtak. Jacob arcára ugyancsak széles vigyor terült, amikor csatlakozott hozzájuk. Eperke pedig hátrahajtotta a fejét, felemelte a kezét, és nevetett. És ebben a pillanatban megértettem, hogy most egy egészen más oldalát láthatom. Olyan oldalát, amit még soha nem láttam azelőtt, mert ez az Avery életteli volt, gondtalan és kibaszottul tökéletes. -Egy napon feleségül veszem ezt a csajt. — Ügy hallottam a saját bangómat, mintha valaki egészen más mondta volna. Jase félrenyelte a sörét, majd előrehajolt, és szakadozottan próbált lélegzethez jutni.

-Szentséges

szar! Vigyorogtam. De a vigyorom abban a pillanatban lehervadt, amikor megláttam, hogy valami pasi megy oda mögé, és a kezét Avery csípőjére szorítja. Avery szó szerint vagy tíz centi magasra ugrott, annyira megijedt tőle, majd megfordult, és a pasira nézett. Tony. így hívtak a srácot. Gólya, és éppen csak felvették Jase klubjába. Abban a csapatban is benne volt, amit először aláztunk szénné sörpongban - ő volt az, aki kis híján pofával lefelé csattant az asztalon. Nem ismertem, de máris tudtam, hogy nemigen kedvelem. És kurvára biztos, hogy nagyon, de nagyon nem tetszett, amit Avery csípőjével művelt. i Avery próbált oldalra fordulni, de Tony úgy tapadt rá, mint valami elcseszett polip. Nyilvánvaló volt, hogy esze ágában sincs elengedni, miközben éppen ilyen nyilvánvaló volt, hogy Avery nem akar vele táncolni. Minden alkalommal, amikor próbált volna elhúzódni tőle, a seggfej visszahúzta magához. A harag egy pillanat alatt robbant a mellkasomban. Elindultam ífele, és szinte nem is hallottam, ahogy Jase utánam szól. Félúton ! jártam, amikor láttam, hogy Tony Avery hasára csúsztatja a kezét. - Eressz el! — kiáltotta Avery. És amikor meghallottam a hangjában csendülő mélységes rettegést, a nyakamon minden szál szőr égnek állt. Szó szerint bekattantam - kurvára bekattantam -, előrevetettem magam, és keresztültörtem a tömegen. Nem láttam semmi mást, csak Averyt és ezt a gyökeret.

A haragtól fémes íz töltötte meg a szimat. Megragadtam Avery karját, és elrántottam a sráctól. Döbbenten kapott levegő „tán, e ezt a halk hangot is úgy hallottam, mintha mennydörgés robbant volna a garázsban. Hátralöktem Tonyt. A seggfej megbotlott, ahogy hátratántorodott, és a falnak esett. Egy szempillantás alatt rajta is voltam.

TIZENNÉGY

BE AKARTAM TÖRNI A ROHADT POFÁJÁT. Ennyi, és nem több. Fogdosta Averyt, pedig mindenki számára, akinek egy borsószemnél nagyobb agya van, egészen nyilvánvalónak kellett lennie, hogy Averynek nagyon nincs ínyére a dolog. Egyik tenyeremmel a mellkasán a falnak szorítottam, miközben a másik kezem ujjai ökölbe szorultak. - Mi a fenét csinálsz, haver? Baj van a füleddel? - Ne haragudj! - Tony védekezőén emelte fel mind a két kezét, és remegett. - Csak táncoltunk. Nem akartam semmit. - Cam! - Avery kiáltott a hátam mögül. Tony már éppen ellépett volna a faltól, de visszalöktem. Ekkor Jase váratlanul megjelent mögöttem, és belém kapaszkodott. Elrángatott onnan, de Tony még ezután sem mozdult a fal mellől. - Basszus, haver, nyugodj le! - mondta Jase. - Vedd le rólam a rohadt kezed, Jase! - Próbáltam kiszabadulni a szorításából. - Kapd be! - Elém állt, egészen bele a pofámba, nyitott tenyere a mellkasomra nehezedett. - Erre most nagyon nincs szükséged, ugye tudod? A legutolsó dolog, amit akarhatsz, hogy verekedésbe keveredsz! Úgyhogy vegyél vissza! A veremben forrt a vad vágy, hogy szétverjem a srác pofáját, de Jase... az isten verje meg, Jase-nek igaza volt. Nem verekedhettem. Próbaidőn vagyok, és nem tehetem ki ilyesminek a szüléimét. Sem őket, sem Averyt.

Avery! Megpördültem. Kisebb tömeg választott el minket egymástól, ő pedig ott állt, Brittany mellett. Az arca falfehér, a szemében könnyek csillognak. Elindultam felé, de Jase elém állt. -Higgadj le, mielőtt bármit csinálsz! OHie jelent meg mellettem, és a kezembe nyomott egy üveg sört. -Jase-nek igaza van, haver. Averyvel minden rendben lesz, de te... - Életében talán most először láttam ennyire komolynak az arcát. - Neked tényleg le kell higgadnod egy kicsit. Hagytam, hogy az ajtó felé toljanak, és amikor felnéztem, már sehol nem láttam Averyt. Elment.

Ott ültem annak az ágynak a szélén, amin Jase mindig aludni szokott, amikor a klubházban tartózkodik. Kivettem a zsebemből a mobilomat, és küldtem Averynek egy gyors üzit. Jase bevágta az ajtót, de nem törődtem vele. Vártam, hogy megérkezzen a válasz. Nem lett volna szabad hagynom, hogy iderángassanak. Ollie persze kint maradt, és az ajtó elé állva játszotta az őrt, miközben nekem most Averyvel kellene lennem, és megnyugtatnom. -Mi az isten bajod van, haver? Csak néztem Jase-re. -Avery régen profi táncos volt. Felvonta a szemöldökét. -Mi a fenéről beszélsz? - Egyre dühösebb lett a hangja. - Mi a fene köze van ennek bármihez?

A két kezemet az ölembe ejtettem, és megvontam a vállamat. Fogalmam sem volt arról, hogy ennek tényleg mi köze bármihez is, de volt egy olyan érzésem, hogy Avery számára a tánc - jobban mondva a tény, hogy táncolhat - valamiért nagyon nagy jelentőséggel bír. Jase hangosan káromkodva fordult meg, és egyenesen a szemembe nézett. -Mi van veled, Cam? Neked nem szokott így elszállni az agyad. Te nem szoktál így kifordulni magadból egy... -Ne merészeld folytatni. — Felszegtem az államat, és villámokat szóró tekintettel meredtem Jase-re, miközben tehetetlenül éreztem, hogy a düh elárasztja a testemet. Felugrottam az ágyról. - Nem érted, hogy fogdosta, Jase? Megfogta a csípőjét és... - Szándékosan elharaptam a mondatot, még mielőtt kimondhattam volna a szavakat, amikről pontosan tudtam, hogy ott vannak a nyelvemen. -Na és? -Hülyéskedsz, baszod? - Megindultam felé, de meg sem rezzent. Odaléptem hozzá, és beleálltam a képébe. -- Na és? Szóval szerinted teljesen rendben van, hogy egy csávó... -Hogy lenne már, basszus, de az isten rohadt szerelmére, Cam, ez csak egy idióta, sakálrészeg elsőéves, és te is tudod, hogy ennél sokkal durvábbak is szoktak történni! - A szeme fehérje szinte ezüstösen csillogott, biztos jeleként annak, hogy már nem sokáig tudja türtőztetni magát. Helyes. Mert én is így éreztem. Már megint. - És mielőtt megjegyeznéd, én is tudom, hogy azokban a helyzetekben is közbeavatkoztál. Csakhogy eddig egyszer sem próbáltad meg letépni egy srác fejét. Igaza volt. Már megint, basszus!

-Az

más volt. -Miért? Miatta? Olyan hangsúllyal mondta, hogy „miatta”, hogy legszívesebben ököllel vertem volna szét a legközelebbi falat. -Azt ajánlom, nagyon jól gondold meg, milyen szavakat használsz, öreg! Csodálkozástól elkerekedett szemmel emelte fel a két tenyerét. -Figyelj, Avery tényleg nagyon aranyos csajnak tűnik. Komolyan. De ha jól tudom, akkor nem jártok együtt. -Na és? - Most rajtam volt a sor. És ezúttal Jase volt olyan, mintha legszívesebben beverné a képemet. -Hányszor is hajtott el az anyádba? Te meg ennek ellenére is olyan vagy, mint valami idióta féltékeny barát, miközben a legutolsó dolog, amire most szükséged van, hogy verekedés miatt előállítsanak. Ugye nem kell emlékeztetnem téged, hogy ha próbaidő alatt verekszel, úgy sittre vágnak, mint az állat? És akkor már nemcsak fogház lesz, hanem börtön... -Nem kell. - Megfordultam, és a hajamba túrtam. - De ezt nem értheted. Nem felelt azonnal. -Igazad van, tényleg nem értem, hogyan lehet képes ez a csaj így a farkadnál fogva vezetni téged! Az eszedbe sem jutott még, hogy mi van, hogy valami beteges örömet okoz neki, ha így szívathat? Megpördültem, és a kezem ökölbe szorult. Ha nem ő lett volna a legjobb barátom, aki a házi őrizetem alatt is helyre rakta az agyamat, biztos vagyok benne, hogy a következő

pillanatban törött állkapoccsal feküdt volna a földön. Több mély levegőre volt szükség, hogy beszélni tudjak. -Ő nem olyan, Jase. Tudom, hogy neked ezt nagyon nehéz elhinni. Megértem. Téged úgy megszopattak, hogy arra nincsenek is szavak. De ő akkor sem olyan. Jase a fejét ingatta, majd háttal a bezárt ajtónak támaszkodott. -Minden pasi ezt mondja, mielőtt agyonszívatja egy csaj. -Avery más - mondtam neki, és megint elővettem a mobilomat. Még mindig semmi válasz, és emiatt megint csomó gyűlt a gyomromba. -Te nem ismered úgy, ahogyan én. Nem ismered egyáltalán. Csak nézett rám, aztán tenyérrel megdörzsölte az arcát. -Én ezt a mostani Camet sem ismerem. Most erre mégis mit lehetett volna mondani? -Mi van ebben a csajban? — kérdezte, és ez úgy hangzott, mintha tényleg próbálná megérteni azt a vonzalmat, amit még saját magamnak sem tudtam volna megmagyarázni. — Teljesen más, mint azok a csajok, akikkel eddig jártál. Átkozottul esetlen, és egy rohadt szobanövény. Persze csinos, de... -Ő kibaszottul gyönyörű!— vágtam közbe, és úgy néztem rá, hogy a tekintetem azt mondta, merészeljen csak ellentmondani nekem. Nem tette. -De megéri? -Igen — mondtam, és megint a telefonra pillantottam. Még mindig semmi. — Igen, megéri, és az a legfontosabb, hogy biztonságban tudjam. -Cam...

-Most azonnal kimegyek ebből a rohadt szobából, úgyhogy ne merészelj az utamba állni! — Jase azonban nem mozdult egy centit sem, nekem pedig emlékeztetnem kellett magamat, hogy csak azért teszi, mert a barátom. — Nem fogom kiverni a szart senkiből. Csak meg akarom keresni Averyt, mert jelen pillanatban a világon ez az egyetlen, ami nekem számít. Elfordult, az állkapcsában megremegett az izom, és csak ingatta a fejét. -Biztos vagyok benne, hogy minden rendben van vele, Cam. -Te ezt nem... - Elhallgattam, és megdörzsöltem a mellkasomat. A fehér falak kezdtek összefolyni a szemem előtt, és éreztem, hogy csomó gyülekezik a szívem táján. - Te ezt nem értheted, Jase... azt hiszem, történt valami. Hirtelen úgy tűnt, mintha kezdene összeállni neki a kép. Ellépett az utamból. -Ó, basszus! -Igen - motyogtam, és éreztem, hogy valami rettenetes érzés támad fel bennem. - Az bizony. A szívem hevesen vert, ahogy Brittanyre néztem. -Nem láttátok? -Nem. - Megrázta a fejét, mire a két angyalszárny lekonyult. - Miután Jase-szel és Ollie-val elmentél, azt mondta, friss levegő kell neki, kiment, és utána mar nem jött vissza. -A rohadt életbe! - Lepillantottam a mobilomra, és megint megérintettem a nevét. Kisétáltam a kocsibejáróra, aztán káromkodtam, mert még mindig nem vette fel. Igaz ugyan, hogy Tonyt nem láttam se odabent, se itt kint, de nagyon kételkedtem benne, hogy lett volna mersze Avery után menni. Jase-nek igaza volt vele kapcsolatban. Csak egy idióta

részeg, de ezzel még persze nem kerültem közelebb a válaszhoz, hogy hol lehet Avery. Pedig mindenhol kerestem. Brittany mindenhova követett. —Én is hívtam, és Jacob is, de nem vette fel. Szerintem már nincs itt a buliban. — Elhallgatott, és hátrafésülte az arcába hulló hajtincseket. - Elmegyek, megnézem otthon... —Nem — mondtam, és megszorítottam a telefonomat. — Én megyek el hozzá. -De... —Majd hívlak benneteket, ha megtaláltam. — Ekkor már elindultam, és amikor megláttam a kicsit távolabb parkoló pickupot, futni kezdtem. Bevágtam magam mögött az ajtót, beindítottam a kocsit, és padlóig nyomtam a gázt. Az aggodalom jeges kis golyóként költözött a gyomromba. Az a félelem, ami a hangjában csendült... amikor Tony megragadta, Avery szó szerint rettegni kezdett. Megint rám tört az a kényelmetlen érzés. Bármennyire is szerettem volna nem venni róla tudomást, bármennyire is szerettem volna kizárni a gondolataim közül, nem lehetett. Valami történt Averyvel, ebben egészen biztos voltam. Csak azt nem tudtam, micsoda. Hazafelé menet megpróbáltam ugyan hívni, de ahogyan számítani lehetett rá, nem vette fel. Az ujjaim végül már olyan erősen szorították a kormányt, hogy teljesen elfehéredtek. Amikor megérkeztem a University Heightsra, behúztam az első üres parkolóhelyre, majd kiugrottam a kocsiból, és rohanni kezdtem a ház felé. Nem sok értelme lett volna a kocsiját keresni, ugyanis az éjszakai sötétben, a teli parkolóban olyan lett volna, mintha tűt keresnék egy egész kazalnyi rohadt tű között.

Amikor felértem az elsőre, és bedörömböltem az ajtaján, a gyomrom már egyetlen görcs volt. Ha nem nyitja ki az ajtót, isten az atyám, rárúgom, és ha nem találom otthon, akkor az egész rohadt országot felkutatom utána. Aztán kinyílt az ajtó, és ott állt Avery, duzzadt, vörös szemekkel, az arcara pedig a könnyektől elfolyt szemfesték fekete vonalakat rajzolt. Ettől eltekintve viszont úgy tűnt, minden rendben van vele. Igen, minden rendben van. A szívem ekkorra a torkomban dobogott, és így egyszerűen bementem hozza, majd átöleltem, és teljes erővel a mellkasomnak szorítottam. Majd az egyik kezemet a tarkójára csúsztattam, még közelebb húztam magamhoz, és az államat a feje tetején nyugtattam. Nem voltam biztos abban, hogy képes leszek bármilyen értelmes dolgot mondani neki, és amikor végül mégis megszólaltam, az ujjaim a hajával játszottak. -Jézusom! Miért nem tudtad felvenni azt a rohadt telefont? Nem is emelte fel a fejét a mellkasomról, ahogy válaszolt. -Azt hiszem, a kocsiban hagytam. -A rohadt életbe Avery! - Kicsit visszahúzódtam tőle, és az arcát a két kezembe fogtam. — Tele van a telefonod nem fogadott hívásokkal... de nemcsak tőlem, hanem Jacobtól és Brittanytól is. -Ne haragudj! Én nem... -Te sírtál. — A harag megint kezdett hatalmas hullámokat vetni a bensőmben. — A rohadt életbe, te sírtál! -Nem, dehogy sírtam! -Néztél mar a tükörbe? — Aztán amikor még mindig tagadóan rázta a fejét, egyszerűen becsuktam magam mögött

az ajtót, és megfogtam a kezét. - Gyere! Nagyot nyelt, aztán hagyta, hogy magam után vonszoljam a fürdőszobába. Ott felkapcsoltam a villanyt, és amikor meglátta magát a tükörben, a döbbenettől felsóhajtott. -Istenem...! - Találkozott a tekintetünk, majd szégyenében az arcát a tenyerébe temette. — Tökéletes... ez egyszerűen tökéletes! -Annyira azért nem rossz a helyzet, szivi! — A mellkasomba költözött csomó most már szó szerint fájt, ahogyan finom mozdulattal elhúztam az arca elől a kezét. — Ülj le! Leült a lehajtott vécéülőkére, és az ujjaira meredt. -Mit csinálsz te itt? Fogtam egy kis törülközőt, megnedvesítettem a csap alatt, majd letérdeltem elé. Képtelen voltam felfogni, hogyan kérdezhet ilyet egyáltalán, és pillanatokon keresztül meg sem tudtam szólalni. -Hogy mit csinálok? Most komolyan kérdezed? -Nem tudom. - A tekintetét továbbra is az ujjaira szegezte. -Nézz rám! A rohadt életbe, Avery, nézz rám! Hirtelen felemelte a fejét, és a szeme dühösen szűkült össze, hogy csak egy egészen keskeny, csokoládébarna csík látszott belőle. -Most jó? Olyan erősen feszítettem az állkapcsomat, hogy hallottam, amint az őrlőfogaim megcsikordulnak egymáson. -Szerinted miért jöttem ide? Ügy mentél el a buliról, hogy egyetlen szót sem szóltál senkinek! -Én szóltam... -Azt mondtad Brittanynek, hogy kimész egy kicsit a friss levegőre. Ez három órával ezelőtt történt, Avery. Jacob és

Brittany azt bitté, velem vagy, de amikor kicsit később találkoztunk, már nem tudtuk, merre lehetsz. És az után, ami azzal a seggfejjel történt, halálra aggódták magukat miattad. A harag egy pillanat alatt tűnt el az arcáról. -Én nem ezt akartam. Csak a kocsiban hagytam a telefonomat. Némán végigsimítottam az arcát a nedves törülközővel, lemostam róla az elfolyt festéket. -Nem kellett volna eljönnöd a buliból. -Túlreagáltam a dolgot. Az a srác... tényleg nem tett semmi rosszat. Csak meglepett, és én hirtelen nem tudtam kezelni a helyzetet. Az egész bulit elrontottam. -Nem rontottad el. És annak a szemétládának nem lett volna szabad a kezét rád tennie. Basszus, hiszen még én is hallottam, ahogy azt mondod neki, hogy hagyjon békén, és ha én hallottam, akkor tuti, hogy neki is hallania kellett! Talán tényleg nem kellett volna olyan... határozottan reagálnom, de leszarom! Tapogatott téged, és ezt nagyon nem bírtam. A válla előregörnyedt. -Nem kellett volna eljönnöd ide. Még mindig ott kellene lenned a buliban, és élvezni a társaságot. Komolyan nem tudtam felfogni, miért gondolja, hogy képes . lennék bulizni, miközben tudom, hogy ő itthon zokog. Csak nézett rám, és láttam rajta, hogy el sem tudja képzelni, mit élek át. -Barátok vagyunk, nem? -igen. -A barátok vigyáznak egymásra. Törődnek egymással. Brittany és Jacob is itt lenne, de azt mondtam nekik, hogy maradjanak.

-Most

telefonálnom kell... -Majd én küldök egy SMS-t Brittanynek. Megvan a száma. A sarkamra támaszkodtam, és egyre csak néztem. - Ráadásul, hogy nem is számítottál arra, hogy bárki is aggódhat majd érted... nem is tudom. Szóra nyílt a szája, de aztán meggondolta magát, és a fejét rázva nézett a földre. Megsimogattam az arcát, és magam felé fordítottam. A hüvelykujjammal letöröltem róla az utolsó könnycseppeket is. Felemelkedtek a nedves szempillái, és legszívesebben lecsókoltam volna róluk minden egyes kis csöppet. -Miért sírtál? - kérdeztem. - Na, várj csak! Bántott a szarházi? Mert ha igen, akkor most azonnal... -Nem! Szó sincs erről! -Akkor miért? — A lélegzetem is elakadt, ahogyan az arcát a tenyerembe fordította. - Beszélgess velem! -Nem is tudom. Talán csak azért csináltam, mert csaj vagyok. Felvontam a szemöldökömet. -Biztos, hogy csak ennyi? -Igen — suttogta. Pontosan tudtam, hogy ennyire nem lehet egyszerű a dolog, de mégis hogyan tesz fel az ember egy ilyen kérdést egy csajnak? Gőzöm sem volt. -Minden rendben van? Eperke bólintott. A kezem lejjebb mozdult, és a hüvelykujjam teljesen véletlenül simította meg az ajkát. Eperke halkan felsóhajtott. Egymásba kapaszkodott a tekintetünk. Megint a mellkasomba költözött az az érzés, ami valamivel korábban a

buliban is. Hogy mindenképpen meg akarom csókolni. Hogy ki akarom törölni a fejéből Tonyt, és mindent, ami a buliban történt, az összes könnyel együtt. Viszont azt sem akartam, hogy az első csókunkról ő csak a saját könnyeinek az ízére emlékezzen. Egészén közel hajoltam hozzá, a homlokomat az övének nyomtam, és felsóhajtottam. -Basszus, te teljesen megbolondítasz! -Ne haragudj! Kicsit hátrébb húzódtam, és mélyen a szemébe néztem. -Légy szíves, ne rohanj el így még egyszer! Amikor nem találtalak, és senki nem tudta megmondani, merre vagy, nagyon megijedtem. Eperke néhány pillanatig csak nézett rám, aztán előrébb csúszott, és lágyan arcon csókolt. Persze erre rohadtul nem számítottam. Elkerekedett a szemem, hátrahajoltam, és egyszerűen nem volt erőm elfordítani róla a tekintetemet. Már éppen azt mondtam volna magamnak, hogy a fenébe azzal, hogy nem ez lesz a legtökéletesebb első csók, de még idejében leállítottam magam. -Avery? -Cam? Teljesen komolyan néztem a szemébe. - Randizol velem? Volt egy másodpercnyi habozás, amikor a szája széjjelnyílt, és az arca kipirult, de aztán megszólalt, és először én magam sem akartam elhinni, hogy azt hallottam, amit hallottam. Pedig dehogynem. -Igen – mondta.

TIZENÖT

AMIKOR A KÖVETKEZŐ SZERDÁN BRITTANY sarokba szorított a sportmenedzsment tanterem előtt, őszintén mondom, el sem tudtam képzelni, mit akar. - Beszélhetnénk? - kérdezte, és összehúzta magán a neonrózsaszín kapucnis pulcsit. Az arcát rövid, szőke hajtincsek keretezték. - Persze. - Odakísértem az egyik üres padhoz. - Averyvel minden rendben van? Ahogy előrehajolt, egészen kicsit csücsörített. A ruhájából enyhe cigarettaszag áradt, és miközben beszélt, egy gyújtóval játszott. - Amennyire egyébként rendben szokott lenni, annyira igen. Felé fordultam, és kicsit neheztelve néztem rá. - Ezzel meg mit akarsz mondani? Rám villant a tekintete. - Ugyan már, Cam! Amilyen sokat te Averyvel szoktál lógni.... - Elhallgatott, majd a fejét ingatva nézett rám. Egyébként mondta, hogy végül igent mondott neked. Hogy randizni fogtok. Most már inkább kíváncsian néztem rá, mert el sem tudtam képzelni, hogy pontosan merre is tart ez a beszélgetés. -Igen. Szombat este elmegyünk valahova. - Vagy legalábbis ezt szerettem volna. - Kivéve persze, ha addig meggondolja magát, és lapátra tesz. Brittany a fejét rázta.

-Nem hiszem,

hogy lapátra akarna tenni.

-Eskü?

Felnevetett. -Nos, az igazat megvallva, Averynél soha nem lehet tudni. -Ez így van. - Elhallgattam, majd felé fordultam. - Vagyis akkor gondolom nem azért vagy most itt, mert tényleg biztos akarsz lenni benne, hogy igent mondott. -Nem. - Hatalmasat sóhajtott, aztán hátradőlt, és az ujjai között forgatta a kék gyújtót. - Nem kamuzok, rendben? -Rendben. Rám nézett, csillogó tekintete összetalálkozott az enyémmel, és nekem úgy kellett kényszerítenem magam, nehogy elvigyorodjak azon a végtelen komolyságon, amit a szemében láttam. Avery nagyon kedvel téged. Tudom, hogy valószínűleg nem úgy tűnik a dolog, de tényleg bejössz neki. Kicsit megnyugodtam. -Tudom. Felvonta a szemöldökét. -De te is kedveled őt? - Újabb órának lett vége, és az ösvény megint emberekkel lett tele, akik szerencsére felfogták a szelet. - Csak azért, mert tudom, milyen voltál gimiben, és különös, hogy miközben szó szerint bármelyik csajt megkaphatnád a suliban, te éppen az egyetlenegy után futsz, aki egyfolytában visszautasít. -És? - Karba fontam a kezemet. - Mi köze ennek bármihez? -Az, hogy attól félek, csak azért csinálod, mert kihívásnak tekinted a dolgot - felelte, és nem fordította el a tekintetét. És ha csak azért akarsz összejönni vele, mert nem teszi szét neked a lábát egy szóra, esküszöm, kiheréllek!

Felnevettem. -Kiherélsz? Összeszűkült a szeme. -Nem viccelek. Nagy nehezen sikerült visszafojtanom a nevetésemet, bólintottam, és remélhetőleg sikerült megfelelően komoly kifejezést magamra erőltetnem. -Hiszek neked. -Helyes - bólintott. - De még mindig nem válaszoltál a kérdésemre. Belülről a arcomba haraptam, nehogy megint elröhögjem magam. -Nagyon tetszik nekem, Brittany. És ennek semmi köze bármi olyan baromsághoz, hogy kihívást jelent, vagy sem. Tudom, milyen voltam gimiben, de hidd el, hogy most már más vagyok. - Azután mély levegőt vettem, lassan kifújtam, és hozzátettem: - Na és persze azt is érzem, hogy Avery... más. Brittany megint csak bólintott, azonban ezúttal nem szólt semmit. Legbelül részben nagyon megkönnyebbültem amiatt, hogy valaki másnak is feltűnt Avery viselkedése, vagy hogy esetleg Avery megtalálta benne azt a személyt, akinek elmondhatta a titkát, de azért egy részem még rettenetesen félt amiatt, ami kiderülhet. Brittanyre néztem. -Beszélgettetek? -Úgy érted, rólad? -Dehogy! - nevettem fel. - Arról, hogy... Még mindig nem tudtam’ hogyan tehetném fel egyáltalán a kérdést. Brittany természetesen félreértette, mi az, amit képtelen vagyok megfogalmazni.

-Az

tűnt fel, ahogyan a buliban viselkedett, úgyhogy a múltkor egyenesen megkérdeztem tőle. - Felállt, majd a gyújtót a farmerja zsebébe csúsztatta. A gyomrom fájdalmasan megfeszült, ahogyan arra vártam, hogy folytassa. Ő azonban csak megragadta a táskája pántját. - Azt mondta, hogy nem történt vele a világon semmi. Éreztem, hogy a levegő a torkomon akad. -És te hiszel neki? Tett előbb egy lépést hátra, majd megint előre, és halkabban folytatta. Egyenesen a szemembe nézett, és úgy mondta, hogy nem történt vele semmi. De fogalmam sincs, hogy mit hihetnék. Na és te? -Gőzöm sincs. De te a barátnője vagy, neked biztosan elmondta volna, ha van valami. - Reméltem, hogy tényleg ez a helyzet.- vagy nem? Gondolom... - felelte, és a szája örömtelen mosolyra húzódott. - Most mennem kell, mielőtt elkésem a töriről. Szia! -Figyelj! - Felálltam. Brittany visszafordult. -Avery nagyon szerencsés, hogy a barátnője vagy. Elmosolyodott, és a táskájából előhalászott egy szál cigit. -Aha, tudom. Valami különös feszültség vett erőt rajtam, ahogy felvettem a fekete pulcsimat, majd elindultam, hogy valahonnan előkerítsem a cipőmet. Nem is emlékeztem, mikor voltam utoljára ennyire ideges, de azért mégis érthetőnek tartottam a dolgot. Hány hétbe - basszus, hónapba! - telt, míg sikerült elérnem, hogy Eperke randizzon velem? Úgy éreztem,

nagyon is jó okom van idegesnek lenni. Nem vártam meg, hogy Ollie előjöjjön a szobájából, hanem gyorsan kiosontam a lakásból. A szívem hevesen vert, és a fejemben túl sok minden volt most ahhoz, hogy még az ő okostojás beszólásaival is meg kelljen birkóznom. Bekopogtattam Eperke ajtaján, és szinte azonnal ki is nyitotta. Amikor pedig megláttam, az idegességem egyetlen szempillantás alatt valami egészen másba csapott át. A sötétzöld blúz csodálatosan illett nemcsak a haja, de a bőre színéhez is. Az agyam egy része képtelen volt elhinni, hogy én egyáltalán valami ilyesmit észrevettem, és bosszúból máris verset kezdett költeni. Az a bizonyos karperec persze most is a kezén volt. A tekintetem szépen végigjárt a fekete csizmába bújtatott, testhez álló farmeren, és egy ideig elidőzött a mellére omló vörös tincseken. Megköszörültem a torkomat. -Te... nagyon, de nagyon klasszul nézel ki. Lehajtotta a fejét, én pedig beléptem a lakásába. -Kösz! Te is. Elvigyorodtam, és a kanapé hátának támaszkodtam. -Kész vagy? Hol a kabátod? Eperke megpördült a sarkán, majd szó szerint kirohant az előszobába. Fekete kabáttal a kezében tért vissza, és azonnal az ajtó felé indult. Felkaptam a táskáját, és odanyújtottam neki. -Kösz! -Az arca kipirult, majd kifulladva tette hozzá. - Most már készen vagyok. - Még nem egészen. - Megállítottam, aztán a vörös hajtincseket a válla mögé simítottam, és elkezdtem begombolni a kabátot.

-Jéghideg

van odakint. Eperke csak nézett rám elkerekedett szemmel, mozdulatlanul, ahogyan felfelé haladtam a kabáton, egyik gombot a másik után nyomva keresztül a lyukakon. Az ujjaimmal végigsimítottam a kabarnak azon a részén is, ahol a mell íve domborodott, és ahogy erre megremegett, kedvem lett volna azonnal megölelni. - Tökéletes - mormogtam, és kényszerítettem magam, hogy elvegyem róla a kezemet. - Most már mind a kerten készen állunk, nyitottam az ajtót, és előreengedtem. Abban a pillanatban, hogy mindketten kiléptünk a folyosóra, Ollie előugrott a mi lakásunkból, egyik kezében a mobiljával, a másikban Raffaellóval Mi a fene...? -Mosolyogjatok! - Azonnal lőtt egy képet. - Olyanok vagytok mint két kölyök, akik a szalagavatóra mennek. Ez hülye! -Már törlőm is! Jó szórakozást! - Vigyorogva ugrott vissza a lakásba, és hangos csattanással vágta be maga mögött az ajtót. Eperke zavartan nézett rám. -Ööö... Hangosan felnevettem. -Jézusom, ilyet se láttam még! -Szóval ez nem amolyan megszokott dolog tőle? -Cseppet sem! - A kezemet a derekára tettem. - Siessünk, még mielőtt eszébe jut, hogy ő is szeretne csatlakozni! Elvigyorodott. -Raffaellóval? -Raffaellóval nem lenne semmi bajom. De Ollie...! — Lefelé indultunk a lépcsőn, és mosolyogva hozzátettem. — A

legutolsó dolog, amit szeretnék, hogy ezen a randin bármi is elvonja a figyelmedet. - De miért én? - tört fel Averyből a kérdés, majd hirtelen szorosan lehunyta a szemét. — Jól van, erre nem kell válaszolnod. Megremegett közöttünk a terített asztalra helyezett gyertya lángja. Az imént leadtuk a rendelésünket a pincérnek, Avery pedig egy ideig egyik témáról a másikra ugrott, miközben a kenyeret rágcsálta. Ami ezt az iménti kérdést kiprovokálta, nem volt semmi kevesebb, mint a teljes és tökéletes igazság. Elmondtam neki, hogy nem kell lenyűgöznie engem, ő pedig erre úgy nézett rám, mintha be lennék szívva. Képtelen voltam elhinni, hogy egyáltalán eszébe jutott feltenni a kérdést. Ez a csaj néha teljesen zavarba ejtett. A pincér ekkor érkezett meg a kajánkkal, és így vagy két teljes percig nem tudtam reagálni. -Most pedig megválaszolom a kérdésedet. Összébb húzta magát. -Erre semmi szükség. Felemeltem a poharamat, és a pereme fölött rápillantottam. -De, szerintem igenis szükség van rá. -Tisztában vagyok vele, hogy hatalmas hülyeség volt megkérdezni, de te lenyűgözően jóképű srác vagy, Cam. Kedves vagy, vicces és okos. Két hónapja folyamatosan elutasítalak. Járhatnál azóta bárkivel, és te mégis itt ülsz velem szemben. Vigyorra húzódott a szám. -Ez így igaz. -Egy olyan lánnyal, aki életében egyetlenegyszer sem

randizott még - tette hozzá, és felemelte a tekintetét. - Ez túlságosan hihetetlennek tűnik. -Jól van. Azért vagyok itt veled, mert itt akarok lenni veled... mert nagyon kedvellek. Hadd fejezzem be! - Az arcán nyilvánvaló hitetlenkedés suhant át. - Már mondtam. Te más vagy... de a jó értelemben, úgyhogy légy szíves, nagyon gyorsan tüntesd el ezt a kifejezést az arcodról! Gyanakodva nézett rám. -És el kell ismernem, hogy voltak olyan napok, amikor úgy hívtalak el, hogy pontosan tudtam, nemet fogsz mondani. És még ha néha nem is mondtam teljesen komolyan, hogy randizni akarok veled, azzal kapcsolatban mindig is nagyon őszinte voltam, hogy el j akarlak hívni. Érted? És nagyon szeretek veled lenni. - Közben a számba vettem egy darab steaket. - Azért szerintem nem mindenki ' fog ki egy ennyire jó pasit az első randijára. -Jaj, istenem! - Felnevetett, mire a szeme körül ezernyi aranyos kis ránc jelent meg. - Micsoda egy beképzelt hólyag vagy! Megrántottam a vállamat. -Pedig ez az igazság! Most pedig edd meg a csirkédet, mielőtt elcsaklizom! Ő pedig azonnal megette. Ami pedig még sokkal fontosabb, hogy ez után képes volt végre elengedni magát, és élvezni a vacsorát. Hiszen nem éppen erről kellene szólnia minden randinak? Én mindenesetre szerettem volna ezt hinni. -Nos, hálaadásra van már valami terved? — kérdeztem. — Visszamész Texasba? Elhúzta a száját.

-Azt

már nem! -Nem mész haza? Eperke az utolsó falatig megette a csirkét. -Itt maradok. Miért, te hazamész? -Igen, de még nem vagyok biztos benne, hogy mikor. - Nem nagyon tetszett a gondolat, hogy teljesen egyedül akar itt maradni. -Te tényleg egyáltalán nem is tervezed, hogy hazamész? Hiszen a szünet több mint egyhetes lesz... pontosabban kilencnapos! Van egy csomó időd. -A szüleim... éppen nem lesznek otthon, úgyhogy inkább maradok. A te szüleid amolyan világraszóló hálaadás napi vacsorát csapnak? -Aha — mondtam szórakozottan. Amikor meghozták a számlát, fizettünk, majd kimentünk a jegesen hideg levegőre. Az egyik karommal átöleltem a vállát, és ahogy keresztülsétáltunk a parkolón, egészen közel húztam magamhoz. Nem állt ellen, inkább, ha lehet, még közelebb húzódott. -Jól érezted magad? -Igen. És köszönöm a kaját! Úgy értem, a vacsorát. Köszönöm! - Lehunyta a szemét, és annak ellenére, hogy a parkolóban koromsötét volt, biztosra vettem, hogy elpirult. Szóval kösz! -Nincs mit - vigyorogtam. - Én pedig köszönöm, hogy végre megengedted, hogy elhívjalak randizni. Tétova mosolyt villantott rám, aztán megnyugtató, kellemes csönd ereszkedett le kettőnk közé. A gondolataim újra és újra visszatértek arra a pontra, hogy nincs semmi terve hálaadásra. Úgy éreztem, ez nem helyes, és hogy rettenetesen magányos, meg még vagy ezernyi kellemetlen

dolog így, egyedül tölteni egy ilyen családi ünnepet. Lassan egy gondolat kezdett formálódni a fejemben. Szinte biztosra vettem, hogy Avery azonnal nemet mond majd rá, de akkor is meg kellett próbálnom. Amikor visszaértünk a University Heightsra, felkísértem a lakásához, megálltunk az ajtó előtt, és minden randevú legkínosabb pillanata következett. Legbelül rettenetesen kíváncsi voltam rá, hogyan fog megbirkózni vele. Eperke felem fordult, a tekintetét a mellkasomra szegezte, és közben a táskája pántját babrálta. -Nos... - Lassan mondtam ki a szót, és közben egyfolytában imádkoztam, mert attól tartottam, hogy magában máris elbúcsúzott tőlem. -Szeretnél bejönni? - kérdezte, és magamban adtam magamnak egy pacsit. - Egy italra vagy ilyesmi? Van kávé meg forró csoki. Viszont nincs itthon se sör, se erősebb... -A forró csoki tökéletesen hangzik. - Basszus, ha csapvizet mond, arra is rábólintok. - De csak akkor, ha olyan fajta, amiben azok az egészen apró pillecukor-darabok vannak. Eperke széles mosolya miatt különös érzések töltötték el a mellkasomat. -Olyan. -Akkor csak utánad, szivi! Míg o a konyhába ment, én a nappaliban ültem le, és hamarosan o is csatlakozott hozzám, két csésze gőzölgő forró csokival. Lerúgta a csizmáját, és maga alá húzta a lábát, én pedig abban a pillanatban megállapítottam, hogy nála aranyosabb csaj nincs ezen a világon. Nem is volt, és nem is lesz. -Köszönöm! - Ittam egy kortyot, és közben figyeltem a csoki

felszínéről felszálló gőzpamacsokat. - Kérdezhetek valamit? -Igen. Ahogy megint kortyoltam, éreztem, hogy az apró pillecukordarabok lágyan az ajkamnak ütköznek. -Az első randi tapasztalatai alapján kész lennél eljönni egy másodikra is? Könnyeden elmosolyodott. -Úgy érted, csak úgy nagy általánosságban? -igen. -Nos, ez egy nagyon kellemes első randi volt. Ha a második randik is ilyenek szoktak lenni, akkor azt hiszem, hogy igen. -Hmm. — Közelebbről figyeltem, minden reakcióját. — Na és bárkivel, vagy...? Lesütötte a szemét. -Bárkivel azért nem. -Vagyis akkor csak egy bizonyos személlyel? — kérdeztem. -Azt hiszem, igen. -Érdekes. - Amikor pedig feljebb emelte a tekintetét, és a szemembe nézett, a szeme lágyan csillant, és szinte végtelennek tetszett. - És ennek a bizonyos személynek megint várnia kellene két hónapot, mire igent mondanál? A csésze pereme fölött mosolyogni kezdett. -Attól függ. -Mitől? -A hangulatomtól. Felnevettem. -Készen állsz? -Igen. -Akkor megint randira szeretnélek hívni... de nem vacsorázni mennénk, mert szeretem a változatosságot.

Moziba szeretnélek vinni. Az ujjait az arcához érintette, mintha nagyon töprengene -Mozi? -Igen, de ez autósmozi. Az egyik legutolsó a környéken. -Kint, a szabadban? - Nem lehetett nem észrevenni a szemében megjelenő izgatott csillogást. -Igen. De ne aggódj, felmelegítelek majd! Vigyorogva ingatta a fejét. -Jól van. -Úgy érted, jól van, eljössz velem a moziba? Az alsó ajkát beharapta, és bólintott. Na várjunk csak! Ennyire nem lehet egyszerűd dolog. -Komolyan nem lesz szükség még két hónapra? Megrázta a fejét. Elfordultam, nevetni kezdtem, mert tisztában voltam vele, hogy az igazán nehéz rész csak ezután jön majd. -Jól van. Akkor mit szolnál a szerdához? -Jövő szerdához? - kérdezte. -Nem. Hátradőlt a kanapén. -Akkor a rákövetkezőre? -Aha. Barna szemet félig lehunyva, gyanakodva nézett rám. -Várj csak! Az nem a hálaadás előtti szerda? -De igen. -Nem azt mondtad, hogy akkor hazamész? -De igen. -Mikor? - kérdezte. - A mozi után, az éjszaka kellős közepén, vagy hálaadás reggelén? Tudod, ez a bizonyos autósmozi nem messze van a

szülővárosomtól. Vagy tizenöt kilométerre. Avery csak nézett rám, és a szeme egyre jobban elkerekedett. -Ezt nem értem. Megittam a forró csoki maradékát is, majd az üres csészét letettem az asztalra, és közelebb csúsztam hozzá, hogy már csak alig néhány centi maradt kettőnk között. -Ha el akarsz jönni erre a randevúra, akkor kénytelen leszel hazajönni velem. -Mi van? — Olyan hangosan kiáltott, hogy majdnem beszakadt a dobhártyám, és azonnal felpattant a kanapéról. -Hazamenni veled? Csak úgy tudtam megakadályozni, hogy el ne röhögjem magam, hogy összeszorítottam a számat, és bólintottam. -Ez komoly? -Mint egy vakbélgyulladás — válaszoltam. — Gyere haza velem! Meglátod, milyen buli lesz! -Menjek haza veled... úgy érted, hogy a szüleid házába? Konkrétan a hálaadás napi vacsorára? — Bólintottam, mire a karomba bokszolt. — Te nem vagy normális! -Dehogynem. Nagyon is komolyan mondom. A szüleim nem bánnák. — És közben visszaemlékeztem arra, amit apának meséltem róla. — Jobban mondva, valószínűleg nagyon boldogok lennének, hogy láthatnak rajtam kívül valaki mást is. És anya egyébként i s szeret egy hadseregnek való adagot főzni. Minél többen vagyunk, hogy megegyük, annál jobb! Még mindig csak bámult, és a szája is tátva maradt. Ez azért nem annyira király. Akkor indulunk, amikor csak akarod, de persze legkésőbb szerda délután. Megiszod még a forró csokit? - Megrázta a fejét,

mire elvettem a csészéjét. - Illetve vissza is akkor jövünk, amikor te akarsz. Csak nézte, ahogyan megiszom a maradékot. -Nem mehetek haza hozzátok. -Miért? -Vagy száz teljesen nyilvánvaló okból, Cam! A szüleid azt fogják hinni... -Nem fognak hinni az égvilágon semmit. - Ez minden bizonnyal nem volt igaz, de erről neki nem kellett tudnia. Felsóhajtottam. - Jól van, akkor elmondom, én hogyan látom a helyzetet. Ez sokkal jobb lesz neked, mint ha itt maradsz egész héten tök egyedül. Mit tudnál itt csinálni? Üldögélsz és olvasol? Közben pedig nagyon hiányzóm majd neked. Tudom, hogy így lesz. Én meg azzal fogom tölteni az ünnepet, hogy végtelen SMS-eket küldözgetek neked, és nagyon rohadtul érzem magam, mert itt ülsz, teljesen egyedül, és meg egy McDonald’sba sem tudsz elmenni, mert hálaadáskor az is zárva van. -Nem akarom, hogy sajnálj. Annyira nem nagy ügy az egész. Szeretek egyedül lenni. -De én nem akarom, hogy itt ülj, és éppen te vagy az, aki olyan nagy feneket kerít ennek az egésznek. Én egy barát vagyok, aki arra kert a barátját, hogy jöjjön el hozzájuk, és töltsék együtt a hálaadási szünetet. -De te egy olyan barát vagy, aki éppen most randizott ezzel a bizonyos barátjával - tiltakozott. -Ó - Letettem a csészéjét az enyém mellé. - Ez igaz. Felvett egy párnát, és úgy szorította a mellkasához, mintha valami pajzs volna.

-Erre

nem vagyok képes. Hogy családlátogatásra menjek hozzátok, éppen ünnep idején? Ez túlságosan is olyan lenne, mintha... -Milyen lenne? Gyors? -Igen - vágta rá, és vadul bólogatott. - Nagyon, de nagyon gyors. -Nos, akkor még szerencse, hogy nem járunk együtt, mert ha ez lenne a helyzet, akkor igazad van, ez tényleg túlságosan gyors volna. Oldalra billentette a fejét, mint aki nem jól hallotta. -Hogy mi? Elvettem tőle a párnát, és a hátam mögé hajítottam. -Te és én csak barátok vagyunk, akik egyszer randiztak. Ha pedig a következőbe is beleegyezel, akkor már kétszer. De nem járunk. Csak barátok vagyunk, egy randevúval a hátunk mögött. Éppen ezért haza hozzánk is barátokként megyünk. -Ennek így semmi értelme. -Pedig bizony, hogy van! Hiszen még csak nem is csókolóztunk! Tátva maradt a szája. -Gyere haza velem! És ígérem, hogy nem lesz semmi kínos vagy kényelmetlen. A szüleim nagyon boldogan találkoznának veled. Jól fogod érezni magad, és az egész sokkal jobb lesz annál, mint ha itt maradnál teljesen egyedül. És nem várok el tőled egyáltalán semmit. Érted? Az ajkain már kezdett formálódni a „nem” szócska, de aztán meggondolta magát, és a tekintete az egymás mellé helyezett csokis csészékre tévedt. Végtelen pillanatok teltek el így, aztán visszafordult felém, és a szemembe nézett. Nagyot nyelt.

-És a szüleid tényleg beleegyeznének? Vagyis egyelőre még nem mondott nemet. Haladunk -Máskor is vittem már haza barátokat. -Lányokat? Megráztam a fejemet, mire összecsapta a két tenyerét És a szüleid tényleg el fogják hinni, hogy csak barátok -Mi okom lenne arra, hogy mást mondjak nekik? Hiszen nem -járunk! Ha azt mondom, hogy barátok vagyunk, akkor pontosan ezt fogják gondolni. - álltam a tekintetét, de közben levegőt sem mertem venni. -Jól van elmegyek hozzátok - mondta gyorsan. - Pedig ez egy egészen őrült ötlet. Néhány pillanatig Semmi más nem járt a fejemben azon az egyszerű felismerésen túl, hogy éppen az imént mondott nekem igent. -Inkább egy egészen tökéletes ötlet! - És mivel fantasztikusan nyitott hangulatban volt, gondoltam, jöhet a következő lépés. - Akkor jöhet az ölelés! Értetlenül vonta össze a szemöldökét. -Mi van? -Ölelés. Ha egyszer már összeölelkeztünk, és ezzel megpecsételtük az ígéretet, nem lehet többé visszavonni. Avery a szemét forgatta. -Jézusom, ezt komolyan mondod? -Halálosan. Morogva térdelt fel, és tárta ki felém a karját. -Jól van, akkor pecsételjük meg a dolgot, még mielőtt. -A karjaim azonnal átölelték a derekát, közelebb húztam magamhoz, és ahogyan megszorítottam, a lábai az enyémek

között lógtak. Az illata egyetlen pillanat alatt körülvett. -Akkor ezt megpecsételtük, szivi! Hálaadás Hamiltonéknál. Mormogott néhány összefüggéstelen szót, majd felemelte a fejét. Az ajkunk éppen egy magasságba került, és láttam rajta, hogy egy pillanat alatt ő is átlátta a helyzetet. -Te...! Nevettem, és a szája egészen kicsit szétnyílt. -Bevetted, ugye? Egészen mostanáig sikerült. Még egy-két pillanat, és ünnepélyes fogadalmat is teszel. -Te beteg vagy! - A szemében jókedv csillant, és azonnal eltöltött valami jóleső izgalom. -De csak csupa jó tekintetben. Be kell ismernem valamit. Lehajtottam a fejemet, az ajkammal nagyon lágyan végigsimítottam a sima, selymes arcán, és ahogyan jóleső érzés áradt szét a testemben, élvezettel hunytam le a szememet. — Amikor átjöttem hozzád, hazudtam. -Miről? Nagyon óvatosan és lassan, hiszen nem akartam egyetlen pillanat alatt a frászt hozni rá, hogy sikoltozva rohanjon a hegyek közé, a két kezemet lejjebb csúsztattam a hátán. -Amikor azt mondtam, hogy klasszul nézel ki. Nem voltam veled teljesen őszinte. -Nem néztem ki klasszul? -Nem. - Végigsimítottam a hátát, fel a nyakáig, csak közvetlenül a haja vonala alatt állva meg, miközben a halántékomat az övének nyomtam. - Mert csodálatosan szép vagy! Melegség töltött el, ahogyan halkan felsóhajtott. -Köszönöm! Biztos voltam benne, hogy ha most megcsókolom, azzal talán

mindent tönkreteszek, de annyira közel volt, és annyira késznek éreztem. Nem húzódott el tőlem. Azóta szerettem volna megízlelni az ajkát, hogy először megláttam. A szívem mind vadabbul vert, izzóan forró vérrel árasztva el az ereimet. Ahogy az ajkam az orcáján elindult, éreztem, hogy az egész teste megmerevedik, aztán az ujjai megjelentek a bicepszemen, és megszorították. Egyre közelebb értem a szájához, hogy szinte már éreztem a csoki ízét, amiről pontosan tudtam, mennyire édes lesz. -Avery? -Tessék? A pulzusom lüktetését minden testrészemben ott éreztem. -Ugye még soha nem csókolóztál? -Nem - suttogta. -Akkor, csak hogy tisztázzunk valamit... Ez nem csók. Meg mielőtt egyetlen szót is szólhatott volna, az ajkammal végig-simítottam az ajkat. Tényleg nemigen lehetett volna ezt csóknak nevezni, még amolyan puszinak is alig, azonban az áramütés, ami a következő pillanatban a testemen végigrohant, az utolsó korty levegőt is kiszorította a tüdőmből. -Megcsókoltál! - Ujjai erősebben szorították a karomat. -Ez nem csók volt. — Miközben az ajkam egyre az ő ajkát simogatta, Eperke remegni kezdett. - Emlékszel? Ha ez csók lett volna, akkor annak, hogy hazajössz velem, valami sokkal nagyobb jelentősége lenne. -Ja, akkor jó - sóhajtotta. -És éppen ezért ez sem csók. És most már valóban megcsókoltam, végigrajzoltam a

nyelvemmel az ajkai vonalát, próbáltam beleégetni az emlékezetembe minden kis részletet. Éppen olyan lágyak voltak, amilyennek mindig is képzeltem őket, és tökéletesen illettek az enyémhez. Amikor pedig közelebb bújt hozzám, és kapkodó sóhajok törtek fel a torkából, a vágynál valami sokkal mélyebb érzés öntött el. Ez volt az első alkalom, hogy Avery csókolózott — én voltam az első pasi, akivel csókolózott. Ezt már soha, senki nem veheti el tőlünk, és bármi történik is majd a jövő héten, vagy éppen a jövő hónapban, ez mindig velünk marad. Valami ősi hím-büszkeség töltött el. Közelebb - az kell, hogy közelebb legyen hozzám, az kell, hogy érezzem a testét az én testem alatt. Hanyatt fektettem, de vigyáztam, hogy csak az ajkaink érjenek össze, ő pedig folyamatosan csókolt vissza. Minden csókja apró és esetlen volt, és talán éppen ezért végtelenül szexis. Hallottam a torkomból feltörő hangokat, és a testem minden sejtje azt üvöltötte, hogy feküdjek rá, és süllyedjek el benne, de én ellenálltam, és finoman kényszerítettem, hogy nyissa szét az ajkait. Megremegett alattam, én pedig annyira kívántam, ahogyan talán még soha senkit. Végül szétnyíltak az ajkai, én pedig becsúsztattam a nyelvemet, végigsimítva az övét, mélyebben. A háta ívben meghajlott, és amikor a kemény mellbimbói hozzáértek a mellkasomon, már tudtam, hogy lassítanom kell. Szerintem még soha semmit nem éreztem nehezebbnek annál, mint amikor abban a pillanatban felemeltem a fejem, és elszakadtam tőle. Valahogy természetellenesnek tűnt a dolog, és persze csak még nehezebbé tette, hogy hallottam azokat az apró kis nyögéseket, melyeket alsó ajkait

kényeztető finom harapásaim szakítottak fel belőle. Éppen olyan nehezen lélegzett, mint én, és ahogy a szemét kinyitotta, mintha hirtelen azt sem tudta volna, merre van. -Ez még mindig nem csók volt? Felültem, és őt is felhúztam. Az arca minden kis négyzetcentijét végigkutatta a tekintetem, a legapróbb jelét keresve annak, hogy ne elvezte volna ezt a csókot. Viszont amit láttam, az ennek éppen a szöges ellentéte volt. Az orcái kipirultak, a szeme lázasan csillogott, a mellkasa pedig gyorsan emelkedett és süllyedt. Felé nyúltam, a hüvelykujjammal végigsimítottam az alsó ajkát, és suttogva válaszoltam. —Nem, ez nem csók volt. — Az ajkammal végtelenül finoman simogattam az ajkát, és magamba szívtam a sóhaját. - Csak jó éjt puszi.

TIZENHAT

EGY LÁNYT? A szobám mennyezetére meredtem. - Igen, anya, egy lányt. Kis szünet hallatszott a vonal másik végéről. — Egy csajt? - Igen- Úgy érted valódi, élő, nőnemű személyt? - Egy élettelen, műanyag pasi ellentétét. Anya lecsissegett. - Te tényleg egy lányt akarsz hazahozni hálaadásra? Ez kezdett egy kicsit kínossá válni. - Miért vagy ezen annyira megdöbbenve? - Mert te soha nem szoktál lányokat hazahozni, Cameron. Te... ne tedd le! Drágám! - Valami zörgés szakította meg a hangját, aztán megint meghallottam, amit mond. - Drágám, Cameron egy valódi, élő lányt akar hazahozni hálaadásra! Mit szólsz? Nem! Ezt nem... mi van? -Jézusom! - nyögtem fel, és lehunytam a szememet. Talán tényleg nem volt annyira jó ötlet. Anya megint közelebb hajolt a mikrofonhoz. Apád azt kérdezi, hogy nem Averynek hívják-e véletlenül. A szememre szorítottam a tenyeremet. -De, igen. De ő akkor is csak egy barátom. Komolyan, anya! Csak barátok vagyunk, úgyhogy légy szíves, ne viselkedjetek úgy, mint valami dilinyósok, és ne kezdjétek azonnal az

esküvőnket tervezgetni. -Azért ez egy kicsit erős volt! - fújtatott. - Eszembe sem jutna az esküvőtöket tervezgetni, amíg karácsonyra haza nem hozod. Felnevettem. -Ezt nem fogom elfelejteni. Hihetetlenül sokáig kellett győzködnöm anyát, és aztán még apát is, hogy Averyvel tényleg és komolyan csak barátok vagyunk, és ha lehet, ne kényszerítsenek bele egy szülőgyilkosságba. Aztán kinyomtam a telót, és magam mellé hajítottam a párnára. Ahogyan elképzeltem, milyen lesz Eperke otthon nálunk, a szüleimmel, önkéntelenül is mosolyognom kellett. Magas hangú nevetés hallatszott a nappaliból, majd közvetlenül utána Ollie durvább, sokkal mélyebb hangú röhögése. Nem is kellett nagyon találgatnom, hogy vajon mi folyhat odakint. Felnyögtem, kirángattam a párnát a fejem alól, és az arcomra szorítottam, mert mindenképpen szerettem volna kizárni ezeket a hangokat. Már az is éppen elég rossz volt, hogy konkrétan folyamatosan állt a farkam, így semmi szükségem nem volt arra, hogy 1valami amatőr pornófilm jeleneteit halljam a szomszéd szobából. Avery most csókolózott életében először. A mellkasomat csak úgy feszítette a büszkeség, és ezzel együtt j mind jobban megfeszült a nadrágom lágyékrésze is, ami persze megint csak nem segített a helyzeten. A randink előtt a legtöbb éjjelt a farkamra kulcsolt ujjakkal töltöttem, azóta pedig még inkább. Nemigen könnyítette meg a dolgomat, hogy Avery ennyire közel élt hozzám, de képtelen

lettem volna távolabb költözni tőle. Már abba is majdnem belebolondultam, hogy azóta még csak meg sem csókolhattam megint. Amikor a nappaliból szűrődő hangok egy kicsit alábbhagytak, óvatosan kidugtam a fejemet a párnám alól. Őszintén remélem, hogy Ollie akármit művel is akárkivel, azt nem a kanapén teszi. A nappaliban ugyanis nem lehetett semmi másra normálisan leülni. Oldalra fordultam, és felkaptam a telefonomat. Próbáltam mondani magamnak, hogy nem sok értelme van az egésznek, mert holnap, amikor elindulunk hozzánk, úgyis látni fogom, de ekkorra már felfogtam, hogy egy lúzer vagyok, és éppen ezért nem is tudok ellenállni a késztetésnek, és küldeni neki egy SMS-t. Szia. Szinte azonnal érkezett a válasz. Szia. Elmosolyodtam. Mit csinálsz? Az üzidet olvasom. Kis szünet, majd jött a folytatás is. És előre olvasom a törit. Nevettem. Kocka. Barom. Hanyatt feküdtem az ágyban, aztán megint gépelni kezdtem. Ismerd be. Mit? Hogy izgulsz a holnapi miatt. Vagy egy teljes perc eltelt válasz nélkül, úgyhogy végül

felültem, és rosszallóan néztem a telót. Aztán persze megérkezett az egyszavas válasz. Igen. Sokáig tartott a válasz. Örihari. LOL. Bocs. Csak szívattalak egy kicsit. A fejemet ingatva szálltam le az ágyról, majd odamentem a szoba ajtajához, és kilestem. A nappaliban teljesen sötét volt, de nyilvánvalóan voltak ott valakik. Két testet láttam, amelyek egymásba fonódó végtagokkal hevertek a párnákból és takarókból álló hevenyészett ágyban. Elhúztam a számat, és elosontam mellettük. Küldtem Averynek még egy üzit. Koppkopp. A meztelen mellkasom lúdbőrözni kezdett, ahogy kicsusszantam a folyosóra. A telefonom csilingelt, és a kijelzőre pillantottam. Sóhaj. Ki az? Úgy vigyorogtam, mint akinek elmentek otthonról. Megszaporáztam a lépteimet, és egy pillanat múlva már az ajtaján kopogtattam. Vagy tíz másodperc is eltelt, mire kitárult az ajtó. Ott állt, jobb kezében az iPhone-ját szorongatva. Először szóra nyílt a szája, majd gyorsan meggondolta magát, becsukta, és csücsörítve nézett. Behajoltam a lakásba, és szégyen nélkül vigyorogtam, ahogy észrevettem, hogy a tekintete végigkúszik előbb a mellkasomon, majd a hasamon, azután vissza, hogy a napot ábrázoló tetkón állapodjon meg. — Szia, szivi... Hangos nevetésben tört ki, és tett egy lépést hátra. -Jaj, te... istenem! -Egy szexis vadállat vagyok, tudom. De mindenképpen be

kell vallanod nekem valami mást is. Összébb húzta magán a kardigánját, majd miközben egymásra tette a zokniba bújtatott lábfejeit, csak nézett rám. -Te nem fázol? -Ahhoz túlságosan izzóm belülről. A szemét forgatva válaszolt. -Szóval akkor mit kell mindenképpen beismernem neked? Gyors vigyort villantottam rá, majd mielőtt észbe kaphatott volna, megmozdultam felé. A mellkasa hirtelen felemelkedett, és az ajkai úgy váltak szét, mintha arra várt volna, hogy megcsókoljam. Ahogy közelebb értem, már láttam azt is, hogy a szeme lassan lecsukódik, és a bensőmben ellenállhatatlan éhség támadt. De akkor sem csókoltam meg. A rohadt életbe, pedig abban a pillanatban semmire nem vágytam volna jobban, mint éppen erre, ugyanakkor pontosan tudtam, hogy Eperkével lassan kell haladnom. Úgyhogy csak az orra hegyére nyomtam egy puszit. Hirtelen hátralépett, a szeme felpattant, és aztán széles mosoly terült el az arcán. Halk, csilingelő nevetés tört fel belőle, és én abban a pillanatban már tudtam, hogy rengeteg rettenetes dologra is képes lennék, csak megint hallhassam ezt az édes nevetést. -Ismerd be - mondtam, halkan, mély, reszelős hangon. - Ezt azért élvezted. A szeme csillogott, az orcája kipirult, és a fejét oldalra billentve válaszolt. -Igen. Visszamentem a saját ágyamba, lefeküdtem, és csak ekkor döbbentem rá, hogy nem láttam rajta a karkötőt, amit pedig

mindig viselni szokott. Másnap reggel már nyoma sem volt az előző éjjeli, csilingelően nevető lánynak. Az út utolsó vagy egy órájában folyamatosan a körmét rágta, és a végén már azon gondolkoztam, marad-e belőlük valami egyáltalán. -Biztos vagy benne, hogy a szüleid nem fognak kiakadni? kérdezte meg vagy századszorra, mire én századszorra is bólintottam. - És tényleg felhívtad őket, és el is mondtad nekik, igaz? A szemem sarkából pillantottam rá, és képtelen voltam megállni, hogy ne ugrassam egy kicsit. -Nem. -Cam! - Szó szerint felsikoltott. Nevettem. -Csak hülyéskedek! Nyugi már, Avery! Már másnap szóltam nekik, amikor beleegyeztél. Tudják, hogy jössz, és alig várják, hogy megismerjenek. Előbb végtelenül dühösen nézett rám, majd folytatta a körömrágást. -Ez egyáltalán nem volt vicces. -Dehogynem. -Barom — motyogta. -Kocka. A szája egyik sarka mosolyra húzódott. -Köcsög. -Hűha! - füttyentettem. - Kemény szavak ezek! Még egypár ilyen, és azonnal megfordulok, aztán visszaviszlek! -Jól hangzik. -És akkor zokoghatnál kétségbeesetten egész héten. — Odanyúltam hozza, és elhúztam a kezet a szája elől. —

Kérlek, hagyd ezt abba! -Ne haragudj! Csak rossz szokás. —Tényleg az. - Összefontam az ujjaimat az ő ujjaival, majd mind a kettőt a combomra húztam, és ott is hagytam. Aztán azzal próbáltam elterelni a figyelmét, hogy a húgom táncelőadásáról kezdtem beszélni. A tervek szerint Teresa csak másnap, kora reggel érkezik majd haza. És úgy tűnik, működött a gyors témaváltás. Pedig az igazat megvallva, amikor megérkeztünk a szülővárosom keskeny utcáira, már nagyon ideges voltam. Gimi óta egyetlen alkalommal sem történt meg, hogy lányt vittem haza magammal, és az azt megelőző időszak ebből a szempontból teljesen lényegtelen is volt. Mert egyikükkel sem voltam úgy, mint Averyvel. Amikor egy pirosnál lefékeztem, ránéztem. Éppen a Nyugat-Virginiai Egyetem szélben lobogó zászlóját figyelte, az ujjai azóta is az enyémmel kulcsolódva. -Minden rendben van? — kérdeztem, és megszorítottam a kezét. -Aha — viszonozta a szorítást. Mire ráfordultunk a házunkhoz vezető kocsibejáróra, a torkomat már csontszáraznak éreztem. Csak a szemem sarkából mertem figyelni a reakcióit. A szeme elkerekedett, ahogy kihúzta a kezét az én kezemből, majd előrehajolva nézelődni kezdett. Ügy tűnt, anya máris elővette a karácsonyi díszek egy részét. Hatalmas koszorú lógott a bejárati ajtón, valamint a második és harmadik emeleti ablakokban. A garázs mellett parkoltam le, majd Eperkéhez fordultam, és halványan elmosolyodtam.

-Készen állsz? Hirtelen olyan pánik suhant keresztül az arcán, hogy komolyan attól féltem, mindjárt kipattant a kocsiból, és bemenekül az erdőbe, de aztán csak bólintott, és kinyitotta a kocsi ajtaját. Amikor benyúlt a hátsó ülésre a táskájáért, megelőztem, és előbb kivettem. -Elbírom - mondta. Lepillantottam a vállamra akasztott táskára. -Én viszem. Különben is, azt hiszem, a kék és rózsaszín pillangóminta nagyon jól áll nekem. Idegesen nevetett. -Végre valami, amire igazán büszke lehetsz! -Pontosan. - Megvártam, amíg Eperke odaért mellém, majd elindultunk felfele a kőlapokkal kirakott járdán. Egyenesen a fedett teraszra érkeztünk. Apa még mindig nem rakta el a rattan bútorokat. Elég volt mindössze egyetlen pillantást vetnem Averyre, hogy a gyomrom megint görcsbe ránduljon. — Tudod, úgy nézel ki, mint akinek mindjárt szívrohama lesz. -Ennyire látszik? -Eléggé. — Közelebb leptem hozza, és finoman a füle mögé fésültem az egyik hajtincset, miközben mélyen a szemébe néztem. - Hidd el, nincsen semmi okod arra, hogy ideges légy! A tekintete előbb a szemembe kapaszkodott, majd átvándorolt az ajkamra. -Jól van. Rémesen nehezen gyűrtem le a kísértést, hogy ott, azonnal megcsókoljam, és megint erezzem azt a senki máson nem érzett édes aromát. De akkor is sikerült ellenállnom.

Megfordultam, kinyitottam az ajtót, és az almaillat azonnal körülölelt mind a kettőnket. A gyomrom megmordult. Anya érdekében őszintén reméltem, hogy ez almás pitét jelent. A biliárd és a léghokiasztal között vezettem el Averyt, aki tágra nyílt szemmel nézett körbe. A tekintete mindent felmért, és úgy tűnt, nem marad semmi, amit ne jegyezne meg. Csodálkozva vettem észre magamon, hogy nagyon szeretném, ha minden tetszene neki, amit itt lát, ami már csak azért is nagyon furcsa, mert itt, konkrétan az égvilágon semmi nem volt az enyém. -Ez itt a férfibarlang - mondtam neki, és a lépcső felé irányítottam. - Apa rengeteg időt tölt itt. És ott van a pókerasztal, aminél a múltkor úgy elvert. Halványan elmosolyodott. -Tetszik ez a hely. -Nekem is. - Megálltam a lépcső aljánál. - Anya és apa valószínűleg odafent van... Bólintott, és egy kicsit távolabb húzódott tőlem, miközben egyetlen szó nélkül követett a nappalin keresztül. A kisasztalon egy csomó újság volt szétdobálva. Biztosan Teresa barátai voltak itt. -A nappali - mondtam, és átléptünk a boltív alatt. - Ez pedig itt a második nappali, amit senki nem használ. Ez akkor mondjuk a nem nappali szoba? Ki tudja. Ez itt pedig a nagy étkezőnk, amit ugyan soha nem használunk, de azért... -Igenis használjuk! — hallottam anya kiáltását. — Minden évben egy vagy két alkalommal, amikor vendégeink érkeznek. -Na és akkor vesszük elő a „szép porcelánt” is - jegyeztem

meg, és Averyre pillantottam. Csak ekkor vettem észre, hogy mintha gyökeret eresztett volna a kisasztal mellett, mozdulni sem tudott, és az arcából minden vér kiszaladt. Éppen felé fordultam volna, hogy valahogy megnyugtassam — bár fogalmam sem volt hogyan tehetném —, amikor anya belépett a helyiségbe. Egy kiszabadult hajtincset próbált visszaszuszakolni a lófarkába. Egyenesen odalépett hozzám, és mielőtt megmozdulhattam volna, átölelt. -Azt sem tudom, hol vannak a „szép porcelánok”, Cameron! Nevettem. -Én sem, de az biztos, hogy a papírtányérok elől bujkálnak valahol! Anya ugyancsak nevetett, és tett hátra egy lépést, de közben le sem vette a kezét a vállamról. -Örülök, hogy hazaértél! Apád már kezd az agyamra menni. Egyfolytában arról beszél, hogy mikor megy vadászni. Aztán a tekintete Averyre tévedt, és szélesen elmosolyodott. - Ő pedig biztosan Avery! -Jaj, nem, anya! - mondtam. - Ő itt Candy! Anya arcát azonnal vörösség árasztotta elé, és a karja lehanyatlott. -Jaj, hát... -Avery vagyok - mondta gyorsan Eperke, és közben olyan gyilkos pillantást vetett rám, hogy legszívesebben azonnal megcsókoltam volna. — Jól emlékszik. Anya megpördült, és nyitott tenyérrel a karomra csapott. De úgy, hogy csak úgy csípett. -Cameron! Jézusom, én meg már azt hittem... - Megint rám vágott, de én csak nevettem. - Rettenetes vagy!

A fejét ingatva Avery felé fordult. -Biztosan nagyon türelmes ifjú hölgy vagy, ha sikerült ép ésszel kibírnod az utazást ezzel az idiótával! Eperke néhány másodpercig csak nézte anyát, és meglepetten pislogott, de aztán belőle is feltört a nevetés. Jellemző, hogy ezen persze már tudott nevetni. -Annyira azért nem volt rossz. -Aha! - Anya a válla fölött nézett rám. - És milyen jól nevelt! Jól van. Pontosan tudom, hogy a fiam... néha kicsit sok tud lenni. Egyébként tegeződjünk, és szólíts Daninek! Mindenki így hív. Anya megölelte Eperkét, de olyan gyorsan és váratlanul, hogy szegény lány köpni-nyelni nem tudott. Nem tudom, miért, de abban a pillanatban, ahogy őket együtt láttam, a mellkasomban valami különös szorítást éreztem. Amikor pedig Avery láthatóan elengedte magát, és viszonozta az ölelést, a szívem egyszerre hevesen verni kezdett. -Köszönöm, hogy megengedtétek, hogy eljöjjek - mormogta Eperke. -Igazán semmiség! Nagyon örülünk, ha vendégeink vannak. Gyere, bemutatlak a pasinak, aki szereti azt állítani magáról, hogy ő a jobbik felem! És, édes istenem, már most előre elnézést kérek, ha arról kezd beszélni neked, hogy hány nyolcpontos bakot tervez kilőni a hétvégén! Néztem, ahogyan anya átveszi az irányítást, és ő kezdi el körbevezetni Averyt a házban, a szívem pedig eközben hevesen dobolt. Eperke a válla fölött rám nézett, és a tekintetünk összeakadt. Elmosolyodott. Rákacsintottam... Mire még szélesebben mosolyogni kezdett.

TIZENHÉT

FIGYELNI, AHOGYAN AVERY És A HÚGOM egymással beszélget, az I elején megdöbbentően fájdalmas élmény volt. Eperke szinte elviselhetetlenül csendes volt, és a tesómnak, az isten megáldja a kitartásáért, úgy kellett kihúznia belőle minden szót, újabb és újabb témák felé vezetve a beszélgetést. Szerencsére aztán sikerült feloldódnia, beszélgettek egy kicsit a táncról, végül pedig még abba is beleegyezett, hogy segítsen neki elkészíteni a köretet a vacsorához. Abban a pillanatban, hogy kettesben maradtunk, apa vigyorogva dőlt hátra a karosszékében. -Kedves lány, Cameron. -Tudom. -Ügy értem, tényleg nagyon kedves. Rápillantottam, és csodálkozva vontam fel a szemöldökömet. -Mondom... tudom. Apa tekintete kutatóan figyelte az arcomat, és az arcáról egyetlen pillanatra sem tűnt el az a sokatmondó vigyor. -Randiztatok már? Megrándult az ajkam. -Szerinted? -Azt hiszem, tudom a választ. — Apa hátrahajtotta a fejét. — Együtt jártok? -Nem. Neked is és anyának is az igazat mondtam. Avery nem a barátnőm. - Elhallgattam egy pillanatra, és

visszagondoltam anya és Avery beszélgetésére, aminek egészen véletlenül lettem fültanúja ma reggel. Szeretném karácsonyra is hazahozni, és szeretném, ha akkorra már úgy jöhetnénk haza, mint egy pár. - Egyelőre. Apa úgy nézett rám, mint akiből bármelyik pillanatban feltörhet a nevetés, de végül sikerült visszafognia magát. Kinyitotta a szemét, és egyenesen az arcomba nézett. -Elmondtad már neki, mi történt? Összerándultak a gyomromban az izmok. Pontosan tudtam, miről beszél, de akkor sem voltam hajlandó válaszolni neki. Felsóhajtott. -Fiam! Nagyon jól tudom, hogyan érzel mindazzal kapcsolatban, amit veled történt. Vajon tényleg ez volt a legjobb megoldás? Nem. De ha te nem, akkor én biztosan megtettem volna. Viszont, ha tényleg komolyan gondolod, hogy kapcsolatot akarsz ezzel a lánnyal, akkor mindenképpen el kell mondanod neki. A titkok... nos, vannak alkalmak, amikor fontos, hogy megtartsuk őket, és vannak olyanok is, amikor eleve megölik azt, amiből talán valami gyönyörű is kifejlődhet. Ugye érted, mit akarok ezzel mondani? Bólintottam, de amikor arra a helyre néztem, ahol az imént még Avery és a tesóm ült, és ahonnan mostanra mind a ketten felszívódtak, éreztem, hogy kényelmetlen érzések támadnak a gyomromban. Mert pontosan tudtam, hogy kettőnk közül nem csak nekem vannak titkaim. Egy hajszálnyira voltam attól, hogy kikapjam a húgom kezéből a mobilját, és keresztülhajítsam az étkezőn, amiért még a hálaadás napi vacsorán sem képes elszakadni tőle. Ehelyett inkább újabb halom jamgyökeret lapátoltam a

tányéromra. -Kivel SMS-ezel? Teresa elvigyorodott. -Semmi közöd hozzá. Megdöbbenve vontam fel a szemöldökömet. -A bátyád vagyok, úgyhogy igenis, van közöm hozzá. Anya... - Elhallgattam, majd anyára néztem. - Megmondanád a lányodnak, hogy mennyire udvariatlan dolog a vacsoraasztal mellett SMS-ezni? Anya szenvtelen pillantást vetett rám. -Szerintem nem árt vele senkinek. Mondhatom, hatalmas segítség volt. A térdemmel, az este során nem először, megböktem Eperkét. -De az én lelkem rémesen faj, ha ezt látom — mormogtam neki Avery csak a szemét forgatta, és visszarúgott. -Hát ez nagyon szomorú! — felelte Teresa, majd az ölébe ejtette a telót. - Egyébként, Avery, te hogyan kötöttél ki éppen Nyugat-Virginiában? Eperke a tört burgonyát turkálta a kanalával. -Olyan helyre akartam menni, ami más, mint ahol eddig laktam. És a családom eredetileg Ohióból származik, úgyhogy jó ötletnek tűnt, hogy ide jöjjek. -Én a helyedben szívesebben választottam volna New Yorkot, Floridát vagy Virginiát, Marylandet vagy... - Ebben a pillanatban trillázott egyet a mobilja, ő pedig azonnal elharapta a mondatot, és mosolyogva nézett le a kijelzőre. Most már dühösen szűkült össze a szemem, és erősebben térden rúgtam Averyt. Nagyon kíváncsi voltam, ki az, akivel a húgom ilyen vad üzenetváltásban van, ezért úgy tettem, mintha a csirkéért nyúlnék, de az utolsó pillanatban

kikaptam a kezéből a mobilját. -Hé! - kiáltotta Teresa. - Azonnal add vissza! Próbáltam elkerülni Teresa kapkodó ujjait, és eközben egészen odahajoltam Averyhez. A tekintetem a kijelzőn megjelenő névre fókuszált. Murphy? Ez meg ki a fene? -Ki az a Murphy? -Semmi közöd hozzá! Istenem! - csattant fel Teresa, és megint a mobilért nyúlt. - Add vissza a telefonomat! -Csak akkor, ha megmondod, hogy ki az a Murphy. A pasid? Teresa pipacspiros ábrázatánál ékesebb válaszra nem is volt semmi szükség. Persze egyetlen pillanatig sem vártam volna el, hogy a tesóm egész életében magányos legyen, de ennyire komoly még egyik pasija sem volt az óta a pöcsfej óta. Teresa hátradőlt a székben, és a karjait a mellkasa előtt keresztbe fonta. -Anya! -Cam, add vissza neki a telefonját! - Anya rám parancsolt, de amikor rádöbbent, hogy egy jottányit sem mozdulok, valami egészen különös mosoly terült az arcára. - Már találkoztunk a sráccal. Igazán kedves fiú. Biztos voltam benne, hogy a pöcsfejt is mindenki kedvesnek tartotta. -Nagyon kedves, és én nagyon kedvelem - jegyezte meg Teresa halkan. Horkantottam. -Hát nem ismerős? -Ő nem olyan, mint Jetemy - szólt közbe apa is. - Azonnal add vissza neki a telefonját! Avery egész idő alatt a tányérjába meredt, és amikor a keze megjelent a combomon, aztán feljebb csúszott, hirtelen

elfelejtettem mindent, aminek köze volt Teresa telójához vagy Jeremyhez, a pöcsfejhez. A keze annyira közel volt ahhoz a részhez, ahol mindennél jobban szerettem volna, hogy legyen, és nevezzetek bunkónak, de abban a pillanatban az sem igazán érdekelt, hogy éppen hálaadás napi vacsorán vagyunk. Ha csak egy egészen kicsit feljebb. És ebben a pillanatban kikapta a kezemből a telefont. A picsába. -Hé! Ez nem volt szabályos! Avery azonban csak nézett rám vigyorogva, majd átnyúlt a hátam mögött, és visszaadta a telót Teresának. -Bocs! -Kösz! - felelte Teresa, és közben úgy mosolygott Eperkére, mintha csak ő lenne minden mobilok megmentője. Mielőtt megint Teresához fordultam volna, villantottam rá egy sokat sejtető pillantást. -Szeretnék én is találkozni ezzel a Murphyvel. Teresa hangosan felsóhajtott, de nem ellenkezett. Jól van. Csak mondd meg, hogy mikor! Fogalmam sem volt, mit gondolt erről az egészről Eperke, és csak akkor jutott eszembe, mennyire végtelenül furának tűnhetett számára ez az egész, amikor a beszélgetés már megint felpörgött. Eszembe jutottak apa szavai is, amiket a titkokkal kapcsolatban mondott nekem, és bár tisztában voltam vele, hogy az éjszaka során nem egy alkalom adódott már, amikor megmondhattam volna neki az igazat, valamiért egyik sem tűnt ideálisnak. Mert mégis hogyan magyarázza meg az ember egy olyan lánynak, akit egy árva randira elhívni is hosszú hónapok

munkájába került, hogy nem is olyan régen úgy péppé vert egy srácot, hogy kómába esett. Ez ugyanis nagyon nem olyasmi, amit az ember egy kellemes, családi vacsora közben meg szokott beszélni. És mégis, apának igaza volt. Mindenképpen el kell mondanom neki. Nincs más választásom.

Amikor aznap éjjel kiléptem a szobámból, és elindultam Avery szobája felé, komolyan az volt az elsődleges szándékom, hogy beszélgessek vele. És ekkor is éppen úgy éreztem magam, mint minden fontos focimeccsem előtt - a gyomrom mintha valahol a seggem és a térdem között csúszdázott volna. Olyan halkan zártam be az ajtót, mint valami istenverte kisegér karácsony éjjel, és próbáltam rettenetesen óvatos maradni. Nem is csoda, ha szinte a plafonig ugrottam az ijedségtől, amikor meghallottam a nevemet. -Cam? - suttogta Teresa, és kidugta a fejét a saját szobája ajtaján. — Beszélhetnénk? -Simán. - Eperke ajtajára pillantottam, és kényszerítettem magam, hogy elforduljak. — Mi a pálya? -Csak azt akartam mondani, hogy Murphyvel nem is járunk együtt. - Teresa a hasa előtt fonta össze a karját. - Csak nagyon jó barátok vagyunk, és elmentünk néhányszor együtt moziba meg ilyesmi, de cseppet sem úgy áll a dolog. A megkönnyebbülés az egész testemet elárasztotta. A szívem mélyén azt szerettem volna, ha Teresa csak valamikor harmincéves kora után kezd megint randizgatni,

természetesen csak azt követően, hogy megtanult fegyverrel bánni. -Ezt örömmel hallom. Bólintott, és halkan sóhajtott. -De ha még ennek ellenére is találkozni akarsz vele, szívesen megbeszélem a dolgot. -Szeretnék - Soha nem árt, ha egy amolyan „kedves barátra” az ember bátyja idejekorán ráijeszt. A sarkára állt, és a szemembe nézett. -Egyébként szerintem Avery nagyon jó fej. Annyira kedves és csinos! Na és okos is, mert különben nem lenne itt veled villantott rám egy vigyort, és hozzátette: - Tényleg bejön. Kellemes érzéssel töltött el, hogy témát váltottunk. -Igen, o pontosan ilyen. És örülök, hogy bejön neked. -Nos, mindenesetre az én hivatalos jóváhagyásomat megkapta. Hátralépett, vissza a szobájába, majd megtorpant. Úgy nézett ki, mint aki nagyon szeretne mondani valamit, de aztán csak a fejét rázta. - Jó éjt! Vártám egy csomó időt, mert semmiképpen nem akartam, hogy az én kedves kishúgom rajtakapjon, amint Eperke szobája felé osonok, majd olyan halkan, ahogyan csak lehetett, bekopogtattam, és félig kinyitottam az ajtót. Minden tervem azzal kapcsolatban, hogy késő éjjel majd milyen komoly beismeréseket teszek, egyetlen pillanat alatt szertefoszlott A könyökén támaszkodó Avery Morgansten kurvára észbontó látványt nyújtott. A haja a vállára hullt, a fejét oldalra billentette Félénkén nézet, rám, ami egyszerre volt rémesen csábító, és naiv is. És az egész csajt csak még szexisebbé tette a tény, hogy fogalma sincs róla, mennyire

szívdöglesztő. -Szia! — mondtam. -Szia! - Alig tűnt suttogásnál hangosabbnak. -Csak jó éjszakát akartam kívánni. - Ez persze korántsem volt igaz, de ebben a pillanatban már fogalmam sem volt, miért akartam mindenképpen bejönni hozzá, eltekintve a ténytől, hogy nagyon szerettem volna látni. Megmarkolta a takaróját. -Már elköszöntél. -Tudom. - Beosontam a szobájába, és becsuktam magam mögött az ajtót. Ellenállhatatlan erő vonzott felé. - De még nem igazából. Vagy legalábbis nem úgy, ahogy szerettem volna. Halk légzését hallva azonnal elvesztettem az eszemet, de amint leültem mellé az ágyra, már pontosan tudtam, hogy az ő közelében minden alkalommal elvesztem. Neki pedig rohadtul halvány gőze sincs erről az egészről. Végigtekintettem a felém fordított arcán, a kissé kipirult orcákon, a kissé szétnyílt ajkakon, valamint az alváshoz felvett pólója alatt domborodó mellén. -Örülök, hogy úgy döntöttél, hazajössz velem. Ahogy a tekintetünk egymásba kapaszkodott, a szeme elkerekedett. -Én is. -Tényleg? - Fölébe hajoltam úgy, hogy az egyik kezemet a csípője mellé, a teste másik oldalára helyeztem. - Te tényleg most ismerted be, hogy örülsz, amiért itt vagy? A szája sarka egy egészen kicsit felfelé görbült. -Azt hiszem. A testem önkéntelenül követte azt a szinte észre sem vehető

mosolyt, közelebb húzódtam az ajkához, míg már szinte teljesen fölötte voltam. -Bárcsak lenne nálam egy telefon, hogy felvegyem ezt a pillanatot! A mellkasa hirtelen felemelkedett, és látszott rajta, hogy nagyon nehezére esik csak a szemembe nézni. -Nagyon... csodálatosan éreztem magam. -Én is. - Mélyen felsóhajtottam. - Szóval akkor van már valami terved a téli szünetre? Megnyalta az ajkát, és rajtam áramütésként csapott végig a hirtelen támadó vágy. -Nem is tudom. Arra gondoltam, hogy talán elugrok Washingtonba valamelyik napon. Megnézhetném a Smithsonian Intézetet meg a National Mailt. Még soha nem jártam ott. -Hmm, ez egészen jól hangzik. - Közben pedig az agyamban ezer más dolog is megjelent, amit nagyon jól hangzott vele kettesben csinálni. - Lehetnék az idegenvezetőd. Kicsit szelesebben mosolygott. Ez... ez ugyancsak nagyon jól hangzik. -Jól bizony! - Nem is voltam tudatában, hogy közelebb mozdultam hozzá, de annyira, hogy a lélegzetem már a kipirult arcát simogatta. - Mondj egy időpontot! -Most? -Most. -Január 2. - Vágta rá gondolkodás nélkül, és nem értettem, erre miért pirul el még jobban. - Szerinted akkorra szabaddá tudod majd tenni magadat? Elmosolyodtam. -Akkorra teszem szabaddá magamat, amikorra csak te

akarod! A pulzusom vagy ezerre ugrott, amikor a mosolya még szélesebb lett, és a tekintetében őszinte öröm csillant. Tudtam, hogy bár eredetileg nem ezért jöttem ide hozzá, de most meg fogom csókolni. Nem lehetett megállítani. -Tudod mit, Avery? -Mit? -Emlékszel még, hogy az előbb azt mondtad, csodálatosan érezted magad? — Oldalra billentettem a fejemet, hogy az ajkunk könnyebben kerüljön közelebb egymáshoz. - Most még csodálatosabb lesz. -Igen? - suttogta. Az orrommal finoman megsimítottam az övét. -Ó, igen. -Megint nem csókolsz meg? -Pontosan ezt nem fogom tenni. Amikor az ajkam az övén simított, vöröses szempillák rebbentek, megcirógatva az arcomat. Szerintem életemben nem adtam senkinek ennél könnyedebb csókot, mégis úgy éreztem, mintha ellenállhatatlan mennydörgés robaja vágtatna végig a testemen. A teljes súlyomat az egyik kezemre helyeztem, majd a másik kezem ujjaival végigsimítottam az arcán, és eközben a szája előbb az egyik, majd a másik sarkába is belecsókoltam. Ahogy a kezemet a tarkójára csúsztattam, megízleltem a bőrét az arcán és a füle alatt. Amikor pedig erre megremegett, mélyről jövőn felnevettem. Azután megint a füle alá hajoltam, és a nyelvemmel simogattam, mire olyan hang hagyta el a torkát, amit hallva az agyam egyetlen szempillantás alatt kiürült.

-Jó éjt, Avery!

Megcsókoltam, az ajkamat az ő ajkára forrasztva, a nyelvemmel kényeztetve, míg ki nem nyitotta a száját, és be nem engedett. Amikor a bőrét ízleltem, a vágy szikrája pattant ki a bensőmben, amikor azonban megéreztem meleg szájának ízét is, mindennél vadabb tűz lángolt fel. Egyszerűen nem kaphattam belőle eleget, sem a csókjaiból, sem pedig a halk, sóhajhoz hasonlatos kis hangokból, melyek egymás után törtek fel belőle. Felnyögtem, kihúztam alóla a kezemet, és hanyatt fektettem. A teste abban a pillanatban megmerevedett, és tudtam, hogy lassítanom kell. Semmiképpen nem szerettem volna elijeszteni magamtól. Isten az atyám ez volt a legutolsó dolog. A tenyeremet az arcára simítottam, és gyengéd csókokkal árasztottam el, amíg a feszültség elszállt a testéből. Azután döbbenten vettem észre, hogy a kis keze az ingem alá csúszik, és a hasfalamon simít végig. Úgy éreztem, az ujjai billogként égetnek. A testemben forróság rohant, és reflexszerűen merevedtem meg. Minden levegő kiszaladt a tüdőmből. Tényleg meg akart érinteni? Szentséges isten, hiszen képes megérinteni engem! Felegyenesedtem, majd egyetlen mozdulattal levettem a pólómat. Ahogyan a tekintete végigsimított a mellkasomon, majd a tetoválásomon és még lejjebb, Avery szája egészen kicsit kinyílt. Olyan1 volt, mint amikor megsimított, csak ha lehet, még jobb. A testem lángolt, annyira szerette volna érezni az ő testét. Lehúztam róla a takarót, és két kezemmel a feje két oldalán

meg- támaszkodtam. Ujjaim a hajába túrtak. Amikor a hasam alját simította, egy sokkal elemibb ösztön kelt életre bennem. Az egész testem megfeszült. A homlokomat az övének nyomtam. -Fogalmad sincs, hogy milyen hatással vagy rám! Mélyen, szakadozottan felsóhajtott, mikor a testemet az övére engedtem, és amikor megéreztem az ő lágy testét magam alatt, a pulzusom úgy megugrott, mintha vagy egy kilométert futottam volna puha homokban. Mozgott alattam, én pedig kénytelen voltam összeszorítani a fogaimat. A combját széttárta, így még közelebb kerülhettünk egymáshoz. -Basszus! - morogtam, és a testem megremegett. Az ajkára csókot forrasztottam, az én testem is erősebben lángolt. Lassan, finoman dörzsöltem hozzá a csípőmet. Basszuskulcs, a gyönyör hullámai rohantak végig a gerincemen. Bele akartam merülni, és teljesen elveszni a testében. Két keze az oldalamra tapadt, én pedig közelebb nyomultam hozzá, majd az ajkammal és a nyelvemmel végigjártam az utat le a nyakán, a két mellére, miközben a kezem még lejjebb mozdult. A combját felemeltem, és a csípőmre tettem. így még közelebb lehettem hozza. A testünk egy ritmusra ringott, és a gondolataimat teljesen kitöltötték azok az édes kis nyögések és sóhajok. -Tetszik ez a hang. — Megint megmozdítottam a csípőmet, mire megint felnyögött. - Javítani szeretnék. Rohadtul tetszik nekem ez a hang. Nem tudnám megfogalmazni, mitől volt más, mint a többi csaj, még az is lehet, hogy a létező minden tekintetben más volt, mint ők, de az biztos, hogy előtte még soha, egyetlen

lánnyal sem éreztem ennyire jól magamat; még senkivel nem volt bennem ennyire intenzív és mindent elemésztő a vágy. Még a legelső alkalommal sem, amikor pedig visszagondolva úgy éreztem magam, mintha legalábbis leugrottam volna egy százemeletes épület tetejéről. Az ujjaink összefonódtak, a nyelvünk vad táncot járt egymáson, hogy kis híján eljutottam arra a pontra, amikor félő volt, hogy a gatyámba megyek. És még ennek a tudatában sem voltam képes megállni. A kezem felfelé végigsimította a karját, be a felsője ujja alá, végighaladva a selymes tapintású bőrön... És ekkor az ujjaim egy olyan részhez értek, ahol a bőr sokkal durvább volt, és mintha dudorokat éreztem volna. Az agyam egyik felét mar régen a farkam irányította, a másik azonban ebben a pillanatban átvette az irányítást. Ujjam elindultak, követve a különös tapintású területet, és hamarosan rádöbbentem, hogy egy vékony, egyenes vonalat formáz a csuklóján, a karja közepén. Éppen ott, amit általában karkötővel szokott eltakarni. Ne! Basszus, ezt nem hiszem el! A szívem szó szerint kihagyott néhány ütemet, ahogyan a testem megdermedt. Felemeltem a fejemet, és egyenesen belenéztem a gyönyörtől kábultan csillogó tekintetébe. - Cam? - szólalt meg halkan, és mocorogni kezdett alattam. A karját kifordítottam, és megnéztem. Nem lehetett nem észrevenni a csuklóján élesen kirajzolódó sebhelyet. A hüvelykujjammal végigsimítottam rajta, és csak ekkor döbbentem rá, hogy ez a seb - jézus, úristen! - egy nagyon mély vágás után maradhatott ilyen. A mellkasomban fajdalom támadt, és hamarosan már

széjjeláradt. Izmok rándultak össze, csomók ébredtek. Mindenképpen le akartam törölni onnan a sebhelyet, nem megtörténtté tenni bármit, ami miatt keletkezett, mert nagyon is tisztában voltam vele, hogy ezt a sebhelyet ő maga ejtette saját magán. -Avery... ? - A tekintetem megtalálta az övét, és belé kapaszkodott. Lélegezni is alig tudtam. — Jaj, Avery, mi ez? Eltelt egy vagy két másodperc, amíg csak azt láttam, hogy a vér kiszökik az arcából, aztán magához tért, és kitépte a kezét az ujjaim közül. Kimászott alólam, majd olyan vad erővel rángatta vissza a felsője ujját, hogy azt hittem, még a végén le is szakítja. -Avery...! - Felé fordultam, és kinyújtottam felé a kezemet. -Légy szíves! - suttogta válaszképpen, és az ágy végébe mászott. — Légy szíves, most menj el! A gyomrom görcsbe rándult, és visszahúztam a kezemet. -Avery, beszéljük meg! Egész testében remegett, és csak a fejét rázta. -Avery... -Menj el! - Kiugrott az ágyból, és úgy távolodott tőlem, hátrálva, akár valami csapdába esett, súlyosan sérült vadállat. - Csak menj el! Minden ösztönöm azt üvöltötte, hogy most nagyon nem lenne jó ötlet magára hagyni, de a vad, rettegő tekintete több volt annál, amit képes lettem volna elviselni. Odaléptem hát az ajtóhoz, de még mielőtt kimentem, megálltam, és tettem még egy próbát. -Avery, ha akarod, akkor beszélhetünk... -Menj el! - Megbicsaklott a hangja. - Légy szíves! Hátam minden izma megfeszült, ahogy a hangjából

kicsendülő feszültséget hallottam. Megtettem, amit kért. Nem azért, mert én is így akartam, hanem azért, mert tudtam, hogy ebben a pillanatban ő nem akar semmi egyebet. Távoztam.

TIZENNYOLC

ABBAN A PILLANATBAN, amikor rádöbbentem, hogy Avery valószínűleg soha többé nem jön csillagászatra, képtelen voltam elhinni, hogy ez megtörténhet. És mégsem tudtam hazudni magamnak. Egy árva hangot sem hallottam felőle azóta, hogy a hálaadás napi vacsorát követő pénteken visszajöttünk a suliba. Nem válaszolt a hívásaimra, nem reagált az üzikre. És annak ellenére, hogy a kocsija a parkolóban állt, hiába kopogtattam az ajtaján is. Még akkor sem nyitotta ki, amikor a vasárnapi tojásreggeli hozzávalóival mentem át hozzá. Aztán eljött és elmúlt a következő hétvége is, Avery pedig még az ezt követő hétfőn sem jelent meg a csillagászatelőadáson. Már tudtam, hogy teljesítetlen lesz a tárgya. Teljesítetlen, a rohadt életbe! Elmebeteg dolognak éreztem, ezt a rengeteg erőfeszítést csak f azért, hogy ne kelljen találkoznia velem. Na de pontosan miért is? Mert láttam a sebhelyét? Ezt az egészet képtelen voltam felfogni, pedig soha nem tartottam magam hülye gyereknek. Az teljesen nyilvánvaló, hogy nagyon szégyelli magát miatta, ami abból is látszott, milyen gondosan próbálja leplezni, de azért annyira nem tűnt frissnek az a sebhely. És ha ez olyasmi volt, amit évekkel korábban tett önmagával, mégis mi a fenéért akart most elrejtőzni előlem? Mivel pedig sem a tanulószobán, sem ebédnél nem tűnt fel, váltottam néhány szót nem csak Brittanyvel, de Jacobbal is.

És egyiküknek sem volt halvány gőze azzal kapcsolatban, hogy mi a fene történhetett Averyvel. Mondjuk a sebhelyet nem említettem nekik. Soha nem árultam volna el ilyesmit, de azért reménykedtem benne, hogy tudnak majd valamilyen magyarázattal szolgálni. Csalódnom kellett. Ez a helyzet az őrületbe kergetett - hogy Avery nem szólt hozzám egy szót sem, és az is, hogy mennyire felkavart ez az egész. Na és persze ahogy teltek a napok, a gyomromban egyre csak gyűlt a savas méreg, és a mellkasomban is egyre fájdalmasabbá lett a csomó. Mindenképpen beszélnem kellett vele, csakhogy eltekintve attól, hogy tábort verek a lakása ajtaja előtt, mást nemigen tehettem. Végül a téli szünet kezdetén, a vizsgaidőszak utolsó napjaiban sikerült elkapnom. Olyan voltam, mint valami beteges kukkoló, ahogyan ott álltam az ablakban, és azt figyeltem, mikor jön már haza Ollie a pizzával, amikor megláttam, hogy Avery éppen a parkolón jön keresztül, kezében hatalmas zacskó kajával. Amikor pedig meghallottam a folyosóról a halk lépteket is, felléptem az ajtónkat, és kiléptem. A saját lakásának ajtaja előtt állt, haja rendetlen lófarokban, vállát szó szerint lehúzta a sok vásárolt cucc súlya. Azonnal átláttam, hogy mindent megtenne, ha láthatatlanná válhatna, és rólam tudomást sem véve egyszerűen beosonhatna. Ez fájt. És közben kurvára baszta a csőrömet. -Avery? A háta megmerevedett, mintha hirtelen karót nyelt volna. Nem fordult felém, hogy köszönjön, és ahogyan ott állt, mozdulatlanul, a tekintetem pedig végigjárt rajta,

észrevettem, hogy a nehéz zacskók füle teljesen elszorította az ujjait; mindegyiknek a vége kéknek tűnt. Felsóhajtottam. -Engedd meg, hogy segítsek! -Megoldom. -Nem úgy tűnik. — Közelebb léptem. — Az ujjad már teljesen lila. -Semmi baj. Elindult befelé, én pedig hirtelen utánaindultam. Na azt már nem! Nem fog megint eltűnni előlem. Elvettem tőle a zacskót, mire úgy rándult össze, mintha áramütés érte volna. Elejtette a zacsit, és a tartalma szerteszéjjel gurult. -Basszus! — motyogta, és lehajolt, hogy összeszedje. Letérdeltem, és én is elkezdtem összeszedni a holmikat, miközben igazából nem is láttam, mi az, amire a kezem éppen rátalál. Lehajtott fejjel vett fel a földről egy hajbalzsamot, majd felemelte a fejét. A tekintetünk összetalálkozott. A szeme alatt fekete karikák sötétlettek, ami különös volt, mert még soha nem láttam ilyennek. Aludt egyáltalán? Mert ha nem, akkor mégis mit művel mostanában? Vajon ln is annyira hiányzóm neki, amennyire ő nekem? Elfordult, amikor felkaptam a földről egy doboz tampont. -Ha most nevetni merészelsz, gyomron váglak! -Ez eszembe sem jutna. - Most már nincs az az isten, hogy feladjam, hiszen sikerült végre bejutnom a lakásába, és nagyon úgy tűnt, hogy hajlandó lesz szóba is állni velem. Úgy tűnt, megsejtette, hogy nem vagyok hajlandó feladni és elsunnyogni, ezért hatalmasat sóhajtott, mintha a világ

minden gondja az ő vállát nyomná, majd döngő léptekkel a konyhába vonult. Letette a szatyrokat a pultra, és gyors mozdulatokkal, oda sem figyelve elkezdte kipakolni belőle a holmikat. -Nem lett volna szükséges segítened, de köszönöm! Most már tényleg szeretnék egy kicsit... -Te sem gondolod komolyan, hogy ennyire könnyen meg fogsz tudni szabadulni tőlem! -A remény hal meg utoljára. - Felelte, majd becsukta a hűtőt. -Ha-ha! Vicces. - Egy kis ideig csak figyeltem a hátát. Beszélnünk kell! Egymásra pakolt egy halom félkész, mirelit kaját, majd elindult a fagyasztó felé. -Nincs miről. -De igenis van. -Nem, nincs. - Egyetlen pillanatra sem nézett rám. - És most nagyon sok dolgom van. Mint látod, el kell pakolnom ezt a rengeteg kaját, és... -Nem baj, majd segítek! - Elindultam a pult felé. - És miközben segítek, akár beszélgethetünk is. -Nincs szükségem a segítségedre. -Pedig én azt hiszem, hogy nagyon is van. A fagyasztó ajtaját be sem csukva sarkon fordult, és miközben a jeges levegő kifelé áradt, összeszűkült szemmel nézett engem. -Ez meg mégis mit akar jelenteni? -Nem azt, amit szerintem te hiszel, Avery. Jézusom! Csak szeretnék beszélgetni veled! Egész idő alatt mindössze ennyit szerettem volna. -Miközben teljesen egyértelmű, hogy nekem semmi kedvem

hozza! - csattant fel, majd megragadott egy zacskó hamburgerhúst, és bevágta a fagyasztóba. - Te pedig ennek ellenére is itt vagy! A rohadt életbe! A harag miatt szinte bizsergett a bőröm, és tényleg hatalmas önuralomra volt szükségem, ha nem akartam, hogy kirobbanjon belőlem. -Nézd, én értem, hogy nem örülsz, amiért itt vagyok, de légy szíves, mondd el nekem, hogy mit csináltam, amiért ennyire berágtál rám, hogy már se beszélni nem vagy hajlandó velem, se...! -Te nem tettél semmit, Cam! Egyszerűen csak nem akarok beszélni veled! - Ezzel sarkon fordult, és elindult a bejárati ajtó felé. - Rendben? -Nem, nagyon nincs rendben! - Utánamentem a nappaliba. Az emberek nem szoktak így viselkedni, Avery! Nem szoktak csak úgy kitörölni valakit az életükből egyik pillanatról a másikra. Ha pedig... -Tudni akarod, hogy hogyan nem viselkednek az emberek? Megrezdült, és néhány pillanatig nem szólt egyetlen szót sem. - Az emberek nem szokták egyfolytában hívogatni és cseszegetni azokat, akik nyilvánvalóan látni sem akarják őket! Na, ehhez mit szólsz? -Cseszegetni? Szerinted én ezt csinálom veled? - Rekedt, hitetlenkedő nevetés tört fel belőlem, mert egyszerűen ésszel fel nem foghattam, hogyan jutott el erre a pontra a beszélgetés. - Most ugye szívatsz? Az, hogy aggódom érted, neked úgy jön le, hogy cseszegetlek? Tett egy lépést hátra, és elkerekedett a szeme. -Nem kellett volna ezt mondanom. Nem cseszegetsz. Csak... - Elharapta a mondatot, és a kezével végigsimított a feje

tetején. - Nem is tudom. A szívem vagy ezerrel vert, miközben őt néztem. -Ugye ez amiatt van, amit láttam? - A karjára mutattam. Avery, nem lehet, hogy... ? -Nem. - A jobb kezének ujjai abban a pillanatban védekezően kulcsolódtak a karperecére, mintha csak megint próbálná elrejteni előlem azt, amit már semmi értelme nem volt rejtegetni többé. - Nem erről van szó. Nincsen szó semmiről. Egyszerűen csak nem akarom tovább folytatni ezt az egészet. Éreztem, hogy nagyon gyorsan fogy a türelmem. -Micsodát? -Ezt! - Lehunyta és összeszorította a szemét, amikor pedig megint kinyitotta, már könnyek csillantak benne. - Nem akarom ezt. Úgy szaladt ki a tüdőmből minden levegő, mintha teljes erőből gyomorszájon vágott volna valaki. -Az isten szerelmére, te hülye liba, én csak beszélgetni akarok veled! Lassan ingatta a fejét. -Nincs miről beszélnünk, Cam! -Avery, ugyan már...! - Már éppen tettem volna felé egy lépést, de azonnal megtorpantam, amikor azt láttam, hogy eközben ő távolodva lép el tőlem. A tekintetében a félelem keveredett a zavarral, mégis, ami megtorpanásra kényszerített, az a félelem volt. Képtelen voltam elhinni, amit látok. Nem lehet, hogy fél tőlem, és mégis. Az arcán olyan kifejezés ült, mintha éppen most lőtték volna szíven egy UZI-val. Márpedig ez a reakció mindent vitt. Mivel bántottam meg

ennyire? A kérdésre magamban egyetlen pillanat alatt megtaláltam a választ. Semmivel. Nem bántottam meg semmivel. Avery lehajtotta a fejét, és a padlóra meredt. Ekkor szakadt el a cérna. - Jól van, akkor tudod mit? Nem fogok emiatt térden csúszni előtted. Leszarom. És abban a pillanatban, hogy a szavak elhagyták a számat, már legszívesebben vissza is szívtam volna őket. A lelkem másik fele azonban legszívesebben üvöltve ismételte volna újra és újra. Elindultam az ajtó felé, és közben halkan morogva, folyamatosan káromkodtam. Olyasmiket mondtam akkor, amiket még most sem vagyok képes elhinni magamnak. - Nézd, a téli szünetre hazamegyek. Csak megyek és jövök, úgyhogy ha kell valami... - Ő azonban továbbra is ugyanazzal a tekintettel bámult rám, mint eddig, és ebben a pillanatban megint nevetni kezdtem, mert rádöbbentem, milyen tökéletes és végtelen hülyét csinálok itt magamból. Ja persze, neked nincsen szükséged semmire! Kiléptem a folyosóra, és mintha a testem azt akarta volna, hogy csinálják magamból minden eddiginél nagyobb hülyét. Felé fordultam. Avery jottányit sem mozdult. - Gondolom, itt maradsz tök egyedül egész idő alatt mondtam neki. — Még karácsonykor is. A karjai a mellkasa előtt keresztbe fonva, és meg sem szólal. Összeszorítottam a fogaimat, mert tisztában voltam vele, hogy ha kinyitom a számat, rengeteg olyan dolgot fogok mondani, ami- ebben az esetben biztosan nem segít majd. Szóval ennyi. Ekkor döbbentem rá az igazságra; arra, hogy

én már nem mondhatok semmit, ami tovább ronthatná ezt az átkozott helyzetet. Hogy bár megtettem mindent, az életem egyik pillanatában még ott volt nekem Avery, a következőben pedig már nem, és ettől kezdve úgy tett, mintha soha nem lett volna semmilyen kapcsolat kettőnk között. Ennyi, nincs tovább. A mellkasomban olyan mélységes fájdalom támadt, amiről bár tudtam, hogy csak a lelkemben él, szó szerint fizikainak tűnt. -Tökmindegy - tettem még hozzá, rekedtes hangon. - Boldog karácsonyt, Avery!

Karácsony volt, és én még soha nem éreztem úgy, hogy szívesebben mennék vissza az albérletbe, mint hogy otthon legyek, a családommal. Általában egészen a tavaszi szemeszter legelső napjáig otthon szoktam maradni, de most annyi kérdés kergette egymást a fejemben, hogy képtelen voltam rá. Hol lehet Avery? Hogy van? Vajon hazament? Újra és újra, vagy százszor egymás után felbukkantak ugyanazok a kérdések a szünet alatt. Választ persze senki nem adott, és akárhány alkalommal fogtam a kezembe a telefonomat, hogy begépeljek neki egy üzenetet, mindig erőt kellett vennem magamon. Hiszen amennyire emberileg csak lehetséges volt, nyilvánvalóvá tette, hogy egyáltalán nem akarja, hogy bármi közünk is legyen egymáshoz. Ha volt is valami közöttünk, még ha csak igen rövid ideig

tartott is, annak vége. A szilveszter utáni napon a hangulatom valahol a szar és a szarkasztikus között billegett. Korán reggel összeszedtem minden cuccomat, és mire Teresa utolért, már a pickupba pakoltam. Megállt a kocsi előtt, és a ház, valamint a garázs között tomboló Jeges szél ellen védekezve szorosan összehúzta magán a pulcsiját. Kék szeme álomittasan csillant. Búcsú nélkül akartál elmenni? Megrántottam a vállamat, és becsaptam az utasoldali ajtót. Nem akartam felébreszteni őket. Hátralépett előlem, ahogy én is megkerültem a pickup orrát. - Nem mintha eddig ez olyan hatalmas gondot okozott volna. Erre nem válaszoltam. Mi baj van, Cam? — kérdezte. - Fogalmam sincs, mitől beszélsz - pillantottam vissza rá Különben meg nem kellene cipőben lenned? Lefagy a lábujjad. A tangapapucs is ugyanolyan jó - felelte, miközben előrehátra hintázott, és még jobban maga köré fonta a karját. Ráadásul nem válaszoltál a kérdésre. Lekaptam a fejemtől a sapkámat, megdörzsöltem a hajamat, és visszavettem a sapkát. Kinyitottam a számat, bár még magam sem tudtam, mit fogok mondani. Miután azonban egypár pillanatig csak álltam ott, rádöbbentem, hogy semmit nem tudok. A gyomromban az az üresség, az a kiürült, fájdalommal teli érzés mostanra olyan intenzíven lüktetett, hogy nem lehetett többé figyelmen kívül hagyni.

A húgom felnézett, és az élesen vakító napfény miatt hunyorogva ügyelt. Averyről van szó, ugye? Még csak a nevét sem említetted egész szünetben. Anya meg volt tói, győződve, hogy ő is hazajön majd veled karácsonyra, hiszen... -Nem nagyon szeretnék erről beszélni. - Csodálkozva kerekedett el a szeme, amikor a szavába vágtam. A legutolsó dolog,amire most gondolni szerettem volna, hogy Avery magányosan töltötte a karácsonyt - a karácsonyt, az isten szerelmére! Nem akartam rosszul érezni magam emiatt. Nem akartam érezni egyáltalán semmit. - Nézd, nagyon sajnálom. Nem akartalak így letorkolni. Csak annyi az egész, hogy tényleg fontos lenne mihamarabb visszaérnem a suliba. -Miért? — kérdezte, és összevonta a szemöldökét. - Hiszen a tanítás csak napok múlva kezdődik! -Tudom. - Odaléptem hozzá, és megöleltem. Egy pillanatig nem mozdult, majd viszonozta az ölelésemet. Amikor kibontakoztunk, odaléptem a kocsihoz, kinyitottam az ajtót, majd a vállam fölött hátranéztem. - Mondd meg anyának és apának, hogy majd később hívom őket, vagy küldök egy SMS-t. Előbb nem mondott semmit, azután bólintott. -Ugye minden rendben lesz? Beszálltam a kocsiba, majd keserűen felnevettem. Hát persze hogy minden rendben lesz! Hiszen Avery és én egyáltalán nem álltunk közel egymáshoz. Nem mintha bármilyen komolyabb érzelemmel viseltettem volna iránta. Csak és kizárólag azért vonzódtam hozzá, mert tényleg más volt, mint a korábbi csajok, akikkel kavartam. O

tényleg más volt, mint a többi. De ennyi a sztori, és nem több. -Aha - mondtam neki, és bár az ajkam mosolyra húzódott, valahogy természetellenesnek éreztem az egészet. — Minden rendben lesz. Teresa pillantásából tisztán látszott, hogy egy szavamat sem hiszi. Persze még én magam sem hittem. Éppen csak kiléptem a tus alól, és felhúztam a melegítőgatyámat, amikor a bejárati ajtó felől kopogtatást hallottam. Tudtam, hogy Ollie még mindig otthon van, így feltételeztem, hogy Jase vagy valaki más lesz az. De Brittany állt az ajtóban, szőke haja szoros lófarokban összefogva, két tenyere az álla alatt összetéve. Mintha éppen imádkozott volna, amikor kinyitottam az ajtót. - Szia! - mondtam, hiszen képtelen voltam elrejteni a meglepetésemet. Először fogalmam sem volt, honnan tudhatta, melyik lakásban lakom, de aztán eszembe jutott, hogy a fősuli nőnemű hallgatóinak vagy feléhez hasonlóan egyszer már ő is járt nálunk Ollie-val. — Mi a helyzet? Beharapta az alsó ajkát, majd a háta mögé pillantott, Avery lakása felé, és éreztem, hogy a gyomromban megint megjelenik az a gömböc. Tudtam, hogy Avery otthon van. A kocsija már akkor is a parkolóban állt, amikor megérkeztem, és azóta sem mozdult el onnan. - Nem akarlak zavarni vagy ilyesmi, és látom, hogy... sok dolgod van. - A tekintete a meztelen mellkasomra tévedt, én pedig kíváncsian vontam fel a szemöldökömet. - De szükségem volna egy kis segítségre. Jobban mondva Averynek volna szüksége egy

kis segítségre. Tettem egy lépést előre, és úgy éreztem, mintha a nyakam hátsó részén jeges ujjak zongoráztak volna végig. -Hogy érted azt, hogy Averynek segítségre van szüksége? -Nagyon beteg. Azt hiszem, influenza - magyarázta kapkodva. - Nem válaszolt a hívásaimra, úgyhogy gondoltam, idejövök, és megnézem, mi a helyzet, aztán ott találtam rá a konyhapadlón, ájultan... -Mi van? - Elléptem mellette, és elindultam, egyenesen Avery lakása felé. - Mentőt hívtál már? -Nem. — Brittany ott sietett mögöttem. — Tényleg csak influenza, és tudok szerezni gyógyszert, de nem tudom egyedül betenni az ágyba. Túl nehéz. Úgyhogy gondoltam, hátha te a hátadra tudnád venni, vagy ilyesmi... Ezután már nemigen jutott el több az agyamig. Abban a pillanatban, hogy beléptem a lakásba, csak és kizárólag Avery körül forgott minden gondolatom. A betegség szaga mindent átható, és túlságosan erős volt. Azonnal észrevettem a földön a farmernadrágba bújtatott lábát és a meztelen lábfejét. Odarohantam a konyhába, és felsóhajtottam. Az oldalán hevert, összegömbölyödve, magzati pózban, és az arca a hideg padlónak nyomódott. Verítéktől nedves és sötét tincsei az arcához tapadtak. Néhány másodpercenként egész testében megremegett, és alig hallható, sóhajhoz hasonlatos nyögések szakadtak fel belőle. Az aggodalom hulláma öntött el. Brittany felsóhajtott. -Mielőtt átmentem érted, még felültettem. -Biztos vagy benne, hogy nem lenne jobb mentőt hívnunk? kérdeztem, és letérdeltem mellé. Óvatosan kisimítottam az

arcából a nedves tincseket. A szemhéja megremegett ugyan, de nem nyílt ki. -Már hívtam anyát... ő ápolónő. O mondta, hogy nem lesz semmi baj, ha sikerül levinnünk a lázát, és elég folyadékot adunk neki. De akkor is el kell mennem gyógyszerért. —Menj csak, én majd itt maradok vele! Brittany válaszolt ugyan valamit, de meg sem hallottam. Azt is csak egészen halványan érzékeltem, hogy leveszi a táskáját a kanapé háttámlájáról, mert ekkor már a karomat Avery teste alá csúsztattam. -Ne - nyögött fel, és ernyedten próbált volna visszafeküdni a padlóra. — Hideg... ez jó... -Tudom, de akkor sem aludhatsz a padlón. - Felemeltem, és az aggodalomtól hunyorogva vittem a hálószoba felé, miközben a láz miatt tüzelő arcát a mellkasomnak nyomta. Jézusom, hiszen az egész teste lángol! Megfordultam, mert úgy gondoltam, ezt mindenképpen mondanom kell Brittanynek, de rájöttem, hogy már távozott. Avery motyogott ugyan valamit, amikor felém fordította az arcát, de a szavak annyira kásásak és halkak voltak, hogy egyszerűen nem értettem, mit próbál mondani nekem. - Most már minden rendben lesz - feleltem, mert az igazat megvallva, gőzöm sem volt, mi mást mondhatnék még neki. - Hamarosan sokkal jobban leszel. Erre már nem szólt semmit. Odavittem az ágyához, és lefektettem, majd leültem a szemben levő karosszékbe, és alaposan megnéztem a pólóját. Az anyag néhány helyen teljesen át volt izzadva, és a testéhez tapadt. Voltak azonban más foltok is rajta, amikről viszont a szag alapján

gyanítottam, hogy hányástól származnak. - Basszus! jegyeztem meg. Körülnéztem, és azonnal észrevettem a fésülködőasztalra hajtogatott pizsama alsót és az alvós pólót. Pár pillanatig néztem őket, aztán elhatároztam magam. Mióta először találkoztam vele, meg sem tudom számolni, hány alkalommal képzeltem el, milyen lesz majd levetkőztetni. Hosszú éjjeleken keresztül képtelen voltam lehunyni a szememet, mert ezek a képek töltötték meg a fejemet. És annak ellenére, hogy most már esélyem sem volt arra, hogy megtörténjen — legalábbis nem úgy, ahogyan szerettem volna -, kénytelen voltam beismerni magamnak, hogy még mindig hatással volt rám az élmény. Lehámozni róla a koszos ruhát gyorsabban ment, mint egy szívroham, és körülbelül annyira is volt kellemes. Mivel nem volt öntudatánál, sokkal nehezebbnek éreztem. És nem leskelődtem. Na jó. Lehetséges - csak lehetséges -, hogy vetettem egy pillantást a csipkés, rózsaszín melltartóra, de az is teljesen ártatlan véletlen volt. Amikor sikerült ráadnom a tiszta ruhát, a lábát a paplan alá dugtam. Csak ekkor vettem észre, hogy a karkötő még mindig rajta van, és eszembe jutott, hogy alváshoz mindig le szokta venni. Mivel nem akartam, hogy kényelmetlen legyen neki, levettem róla, és az éjjeliszekrényre tettem. Felkaptam a fürdőszobában két törülközőt, majd hideg víz alá tettem őket. Amikor visszatértem, Avery még mindig ugyanúgy feküdt, de ahogy a hideg, nedves törülköző az arcához ért, felnyögött. Nem tudom, mennyi idő telhetett el, ám az első törülköző hamarosan átmelegedett, úgyhogy kicseréltem a másikra.

Avery az oldalára fordult, és megfogta a karomat. Olyan volt, mintha magához akarna ölelni, csak sajnos közben lázas álomban hevert, és valószínűleg azt sem tudta, hol van. Azt mindenesetre biztosan nem tudta, mit csinál éppen. Több alkalommal is motyogott valamit, de nem értettem. Egy alkalommal elmosolyodott, mire összeszorult a szívem. - Ez már nagyon hiányzott — mondta rekedten. Közelebb kúszott, én pedig az arcát simítottam a hideg törülközővel. Amikor a mosolya elhalványodott, a mellkasomban levő feszítő érzés is alábbhagyott. Brittany hamarosan visszatért, így együttes erővel sikerült belediktálnunk némi gyógyszert és vizet. Nem volt az a kimondott fáklyás-menet. A beteg Avery ugyanis rémesen önfejű Avery is volt egyszerre. - Kinyitom az ablakot, hogy kiszellőztessem ezt a bűzt. Aztán összetakarítok a konyhában meg minden - jelentette ki Brittany az ajtóban toporogva. - Ha nem akarsz, ugye tudod, hogy nem kell mindenképpen itt maradnod? Valóban nem lett volna okos dolog itt maradnom. Mára letudtam a napi jó cselekedetemet, és ha Avery ébredéskor itt találna, az első gondolata biztosan az lenne, hogy valami agybeteg kukkoló vagyok. Újabb halk nyögést hallottam, és kénytelen voltam erőt venni magamon. Felé fordultam. A villámgyorsan átmelegedő törülköző alatt a szeme olyan szorosan összehúzódott, mintha nagy j fajdalom kínozná. A teste még mindig felém fordult, és az egyik karja még mindig az enyémbe volt fonva. Megigazítottam a borogatást, és akkor már pontosan tudtam, hogy nem megyek én innen sehova. -Maradok.

TIZENKILENC

CSAK ONNAN TUDTAM, hogy Avery már jobban érzi magát, hogy egyszer csak bekopogtatott hozzám. Fogalmam sincs, miért tette, de semmi kedvem nem volt kideríteni. Azt mondtam Ollie-nak, hogy tagadjon le, ő pedig rá nem jellemző komolysággal megkérdezte, hogy komolyan gondolom-e. Komolyan gondoltam. Az a délután, amit Avery betegágya mellett töltöttem, nagyon felkavart. Csak annyi lett az eredménye, hogy még jobban összekavarodtak az érzelmeim, és ez minden volt, csak nem jó. Nem akartam ezen görcsölni. Miután megkezdődött a félév, persze már állandóan láttam a suliban. Nagyon szerettem volna beszélni vele, megkérdezni, hogy van, de közben pontosan tudtam, hogy az egésznek nem volna semmi értelme. Én legalábbis nem láttam volna semmi értelmét — aztán pénteken mégis megtörtént a dolog, és nem tudtam elkerülni. Éppen az úttesten mentem át a Knutti felé, amikor egy rekedt, ismeretlennek tetsző hang a nevemet kiáltotta. Megtorpantam, és körülnéztem. Avery futott felfelé a meredek dombon, és a köhögés az egész testét rázta. Nagyon aggódtam érte, de erőt vettem magamon, és mind a két kezemet a kapucnis pulcsim zsebébe dugtam, nehogy véletlenül elkezdjek úgy viselkedni, mint valami istenverte herceg a fehér lovon, és ölbe kapjam,

hogy segítsek neki. Mire odaérkezett elém, már teljesen kifulladt. Az arca még mindig nagyon sápadtnak tűnt, az orcáit azonban pirosra csípte a hideg levegő. A szeme alatt karikák sötétlettek, vastag pulóvere mintegy páncélként vette körül. -Ne haragudj! - Ijesztően rekedt volt. - Csak egy pillanat. -Rettenetes a hangod! -Aha, ha az emberre rátör a fekete halál, egy örökkévalóság, míg megszabadul tőle. - Megköszörülte a torkát, majd nyelt egy nagyot, és rám nézett. A tekintetünk összetalálkozott, és azt hiszem... azt hiszem, láttam valami csillan ást a szemében. Mintha ugyanolyan érzelmeket tükrözött volna, amiket én is éreztem, de persze nagyon jó esélye volt annak is, hogy csak a tegnap este elfogyasztott sör hatása nem múlt még el belőlem, és amiatt képzelek oda olyasmit, ami nincs is. Elfordultam, és összeszorítottam a fogaimat. -Mennem kell órára, úgyhogy. Egy pillanatra úgy nézett rám, mintha legszívesebben messzire rohanna onnan, de aztán mégsem mozdult. -Csak szerettem volna megköszönni, hogy segítettél Britnek, amikor beteg voltam. Mereven a domb lábánál levő kajáldára meg az utca másik oldalára szegeztem a tekintetemet, és vettem egy nagy levegőt. -Nem nagy ügy. -Nekem az volt. Úgyhogy köszönöm! Bólintottam, és úgy éreztem, megkockáztathatok egy futó pillantást. Nagy hiba volt. A szél az arcába fúrja néhány csillogóan vörös tincset, és nekem minden lelkierőmre

szükségem volt, hogy ne nyúljak oda, és fésüljem vissza őket a füle mögé. -Szívesen. -Nos... - Összevonta a szemöldökét. -Tényleg mennem kell - szólaltam meg végül, és az oldalsó bejárat felé fordultam. - Később találkozunk. -Sajnálom! Lassan megfordultam. Ez az egyetlen szó olyan volt, mintha valaki teljes erőből tökön rúgott volna, mert azonnal tudtam, mi az, amit annyira sajnál. Megráztam a fejemet. -Én is. És közben valószínűnek tartottam, hogy én ezt az egészet sokkal jobban sajnálom, mint ő.

Kezdem azt hinni, hogy Ollie éppen a parkolóban vedeli a sörünket — jegyezte meg Jase, és a falnak támaszkodott. Steph mellettem állva bólintott. - Nos, nem tudom, kinek a kiváló ötlete volt éppen őt elküldeni a Sheetzbe, de gratula. Persze igaza volt, ám közben ennél jobban nem is készülhettünk volna fel a bunyóestére. A lakás ilyenkor mindig dugig megtelt emberekkel. Steph egészen nekem támaszkodott, a karomnak nyomva a mellét, és a tapintásból úgy tűnt, nincs rajta melltartó. Eredetileg nem Jase-szel kellett volna most lennie? Hátrafordítottam a sapkámat, majd egy kicsit előrébb hajoltam, és ránéztem. Jase azonban csak nézett rám, megrántotta a vállát, majd Henry felé fordult, éppen akkor, amikor kezdett felpörögni a

meccs. Kinyílt a bejárati ajtó, és hideg levegő ömlött be a lakásba. A képernyőn a kanadai megsemmisítő erejű sorozatot vitt be az ellenfelének. A jelenlevők némelyike éljenzett, a többiek fújoztak. -Nézzétek, kit találtam! - hallatszott Ollie kiáltása. Mivel a két küzdő fél éppen összekapaszkodva tántorgott ide- oda a ringben, nemigen törődtem vele. Csak Steph suttogására figyeltem fel. -Azt hiszem, látogatód van. Szórakozottan pillantottam bal felé, és kis híján hanyatt estem a meglepetéstől. Éreztem, hogy a szemöldököm a homlokomra szalad, és a tekintetem összeakadt egy kedves, barna szempárral. Avery ott állt Ollie mellett, és egy üveg sört szorított a mellkasához. A haja szorosan hátrafogva, az arca kipirulva, a szeme elkerekedve. Még soha nem volt nálam. Soha. Képtelen voltam elhinni, hogy most mégis itt van, de közben el sem tudtam képzelni, hogy miért. Csak annyit tudtam, hogy most, ahogyan őt látom... nos az olyan, mintha a napot látnám kibukkanni a felhők mögül. Halványan elmosolyodtam. -Szia! -Szia! - felelte, és mintha egy árnyalattal sötétebb pirosra vált volna az arca. Hosszú pillanatokon keresztül képtelen voltam levenni róla a tekintetemet, és ezzel nem is voltam egyedül. Több más srác, köztük Henry is, olyan szemmel kezdte stírölni, ahogyan a pasik mindig stírölni szokták az új husikat.

Kényszerítettem magam, hogy visszaforduljak a tévé felé, de a szemem sarkából láttam, hogy Ollie egy üres karosszék felé vezeti. A szemem ugyan a képernyőre tapadt, azonban minden érzékem és minden gondolatom jobb felé fordult. Ezer kérdés kergette egymást a fejemben. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer még a lakásunkban láthatom. És ez teljesen kibillentett a komfortzónámból. -Nem kérsz egy sört, szivi? - kérdezte Steph, és átfogta a felkaromat. A fejemet ráztam, és közben Henryt figyeltem. A köcsög szépen lassan egyre közelebb húzódott Avery székéhez. Nem mintha bármi baj lett volna a sráccal. Egyre ezt mondogattam magamnak, de aztán amikor meghallottam, hogy tesz valami megjegyzést Avery zoknijára, már kezdtem úgy látni a lelki szemeimmel, mint a következő pszichopata sorozatgyilkost. Avery pedig eközben — bármilyen meglepő is — ivott. Nem is gyengén. Feles tequila meg legalább két üveg sör elég durván be tudja tenni a kaput bárkinek, nem is beszélve olyasvalakiről, aki nem szokott inni. Amikor pedig meghallottam a halk nevetést is, a mellkasomban összeszorult valami. Szúrós szemmel néztem, ahogyan Henry vigyorog, Avery pedig szélesen mosolyog rá. -Úgy tűnik, Henry bejön a barátodnak - jegyezte meg Steph halkan. - Ki hitte volna. A szívem, ellenkezésképpen akkorát dobbant a mellkasomban, hogy szinte átszakította a bordáimat. Most mi van? Avery flörtöl vele? És amikor megint meghallottam

a csilingelő nevetést, az ujjaim erősen megmarkolták a térdemet. Mi a fene folyik itt? A féltékenység - az a fajta undorító, vörösen izzó és mindent elemésztő féltékenység eltöltötte a testemet, és úgy éreztem magam, mintha a fejemet egy savval teli kádba dugtam volna. Megint a képernyőre néztem, de Jase elkapta a tekintetemet, és a fejével Avery felé biccentett. Éppen akkor tettem le a sörömet a kisasztalra, amikor hallottam, hogy Henry azt mondja neki: „Elég idős ahhoz, hogy tudjam, mit szabad, és mit nem.” És kurvára igaza volt, amikor azt mondta, hogy már éppen elég idős ahhoz, hogy tudja, semmiképpen nem teheti meg azt, amit biztos voltam, hogy tenni készül. -Hé, Henry! - szóltam neki, és minden izmom megfeszült. Idejönnél egy pillanatra? -Jézusom! - motyogta Steph, majd a karját keresztbe fonva hátradőlt a kanapén. Amikor intettem neki, hogy hajoljon közelebb, Henry megtette. -Mi van, haver? -Szállj le a csajról - mondtam neki halkan, miközben mélyen a szemebe néztem, és fogva tartottam a pillantását. - Kurvára komolyan mondom. Nem nyúlsz hozzá se te, se bárki más ebben a lakásban. Henry szemöldöke csodálkozva szaladt fel a homlokára, de közben az ajka is mosolyra görbült. -Vettem az adást, haver. Figyeltem, ahogyan odamegy Jase mellé, és egy kicsit megnyugodtam. De csak egy nagyon kicsit, mert közben

képtelen voltam elhinni, hogy mindazok után, ami köztem és Avery között történt, most képes volt eljönni hozzám, aztán elkezd masszívan vedelni, és még flörtölni is Kanoskutya Henryvel. Teljesen és tökéletesen rohadtul le voltam döbbenve. -Micsoda egy fasztorlasz vagy! - jegyezte meg Steph, és a kezét megint a karomra helyezte. -Mi van? - kérdeztem, és felé fordultam. - Hogy érted ezt. A szemét forgatta. -Éppen kezdtek összemelegedni, te meg elszúrtad az egészet. Hogy kezdtek összemelegedni? Na azt már nem, basszus, ilyet nem fognak itt az orrom előtt játszani! -Mert úgy nézek ki, mint aki nem szarja le, hogy fasztorlasz vagyok? Steph elkapta rólam a kezét, de őszintén szólva abban a pillanatban ezt ugyanannyira leszartam. Avery mosolyogva nézett Henryre. Annyira istenverte ritkán mosolygott, most meg idejön, és két perc múlva már Henryvel csinálja? Hirtelen nem is emlékeztem, mikor voltam utoljára féltékeny, most mégis azonnal felismertem a számban megjelenő kesernyés ízt. Kiválóan kiegészítették egymást a harag ízével. Avery vetett rám egy pillantást, és a mosolya azonnal elhalványult. -Ez nem lehet igaz! - mormogtam magamban. Steph felpattant mellőlem, és bár el sem tudtam képzelni, miért van ennyire bepöccenve, nem is igazán érdekelt a dolog. Felálltam, és oda mentem, ahol Avery ült. Az arcára azonnal széles és részegen ködös mosoly terült. -Velem jönnél egy pillanatra? - kérdeztem tőle, és én is

meglepődtem, amikor a saját hangomat meghallottam. Úgy ugrott fel a székből, mintha valaki a fenekébe csípett volna, de azonnal elveszítette az egyensúlyát, és kénytelen volt oldalra lépni. -Hoppá! Elkaptam a karját, és segítettem neki állva maradni. Képtelen voltam elhinni, hogy ennyire leitta magát. -Tudsz járni? -Igen. Persze. - Aztán pedig azonnal nekem ütközött, és kuncogni kezdett. - Nincs semmi bajom. Próbáltam megbecsülni, mennyit ihatott, és közben gyilkos pillantást vetettem a szélesen vigyorgó Ollie-ra. Averyt a konyhába vezettem. -Mi a fenét művelsz itt, Avery? Feltartotta az üveget. -Iszom. Miért, te mi a fenét művelsz? -Te is nagyon jól tudod, hogy nem ezt kérdeztem. Miért jöttél ide? Olyan képet vágott, ami egyszerre volt aranyos és egészen szürreális, de aztán felsóhajtott, és válaszolt. -Csak úgy, Cam. -Tényleg? - felvontam a szemöldökömet. - Sakál részeg vagy! -Nem vagyok! -Minden részegnek ezek az utolsó szavai, mielőtt pofával lefelé a padlón csattan. -Ez nem történt meg... egyelőre. Megráztam a fejemet, és megfogtam a karját. Mindenképpen beszélnünk kell, és úgy gondoltam, hogy valószínűleg ő is érzi ezt, különben nem jött volna át. Vagy ez, vagy csak össze akarta szedni az első szembe jövő pasit. Nem tudtam,

mi lehet az igazság, mert mégis ki a pöcsöm tudja, mi jár ennek a libának a fejében, de az biztos, hogy bármit tervezett, nem fog összejönni, mert most azonnal visszaringatja a csinos kis sakál részeg segget a saját lakásába. A szobában levő pasik közül tutira nem volt egyetlenegy sem, aki ne feküdne be boldogan a combjai közé, és amilyen állapotban van, meg sem tudtam volna becsülni, milyen messzire lenne képes most elmenni. Különben pedig nem vagyok a bébiszittere. Basszus, hiszen nem vagyok én neki se kutyája, se macskája! -Ööö... — jegyezte meg csodálkozva, miközben a lépcsőház felé vezettem, és becsuktam az ajtót magunk mögött. Felnézett rám, és látszott rajta, hogy semmit nem ért az egészből. Az ajtóra mutattam. -Most haza kell menned, Avery! A szája is tátva maradt, ahogyan engem bámult. -Ez most komoly? -Igen, basszus, rohadtul komoly! Sakál részeg vagy, és nem tűröm, hogy ezt a baromságot a szemem láttára műveld! -Milyen baromságot? - tett egy lépést hátra. - Már elnézést, de engem Ollie hívott meg, és... -Aha, és ezért később szét is rúgom majd a seggét. - Levettem a sapkámat, és kézzel hátrafésültem a hajamat. - Légy szíves, menj haza, Avery! Később majd beszélgetünk. Nagyot nyelt. -Most dühös vagy rám... -Nem vagyok, Avery. — Ami igaz is volt, mert pillanatnyilag nem rá, hanem erre az egész rohadt világra voltam dühös. Rám nézett, majd hirtelen elkapta a tekintetét. De nem elég

gyorsan. Tisztán láttam a nedves csillanást. Basszus. Basszus. Basszus. -Nem akarok hazamenni. Nincs ott senki, és én... A mellkasom lüktetni kezdett azon a bizonyos helyen. -Kicsit később átjövök, és akkor beszélgethetünk, jó? Most viszont menj haza! Kérlek! Előbb kinyitotta a száját, majd hirtelen becsukta. -Jól van. Még nagyobb fájdalom. -Avery... -Totál rendben van. - Elmosolyodott ugyan, de nagyon nem tűnt őszintének, és tisztán látszott, mennyi fájdalom van benne - mégpedig olyan fájdalom, amit én okozok neki. Megfordult, és lassú léptekkel elindult a lakása felé, mialatt én halkan káromkodva megfordultam, és visszamentem a sajátomba. -Minden rendben van? - kérdezte Jase, miközben a konyhába mentem egy újabb sörért. Vagy háromért. -Egy frászt! - Lecsavartam a kupakot, és a szemetesbe dobtam. Kíváncsian nézett rám. -Az a baj, hogy eljött, vagy az, hogy elment? -Én zavartam haza. Jase hátranézett, mert Ollie ebben a pillanatban lépett be a konyhába. Dühösen néztem az ostoba fejét. -Megérdemelnél egy tökön rúgást. Ollie nem nevetett, csak nézett rám, szenvtelen pillantással. -Te tényleg hazazavartad szerencsétlent? -Szerencsétlent? - kérdeztem hitetlenkedve. -Igen, tudod, azt a csajt, aki után augusztus óta eszed magad. Végre összeszedi a bátorságát, hogy átjöjjön hozzád, te meg

kirúgod. Csak néztem rá, majd levettem a sapkámat, és a pultra hajítottam. -Beszívtál? Fogalmad sincs, mi volt kettőnk között. -Ollie! - figyelmeztette Jase. -Nem, igazad van. Tényleg nem tudom, de... -Állj le, Ollie! - Elléptem mellette, és a nappali felé indultam. Éppen kezdődött az este legnagyobb meccse. Már a bejárati ajtóban voltam, amikor eszembe jutott, hogy a pulton hagytam a sörömet. Vissza akartam menni érte, de valahogy nem vitt a lábam. Komolyan gondoltam, amikor azt mondtam Averynek, hogy majd tii megyek beszélgetni vele, de eredetileg úgy terveztem, hogy csak másnap kerítek rá sort, amikor egyrészt már kijózanodott, másrészt pedig nem leszek olyan rohadtul pipa mindenre. Ahogy azonban ott álltam az ajtóban, lelki szemeim előtt egyre csak az a kép jelent meg, ahogy a könnyek a szemébe gyűlnek. A holnap már nincs is olyan messze, de... - Menj! - hallottam Jase hangját a hátam mögül. De ekkor már kint voltam a folyosón.

HÚSZ

ŐSZINTÉN SZÓLVA NEM is LEPŐDTEM MEG annyira, hogy miután egy ideig kopogtattam az ajtaján, majd fogtam magam és bementem, nem találtam odabent senkit. Úgy tűnt, túlzás lett volna elvárni Averytől, hogy csak legalább most az egyszer hallgasson rám. Mivel el sem tudtam képzelni, merre lehet, odamentem a nappali ablakához, és kipillantottam. -Mi a fene? Odalent egy kis alakot láttam, a padkán ülve, és a hideg miatt egészen összegömbölyödve. Mi a fenét csinál ott Eperke? Sietve mentem ki, és hunyorogtam, mert a jeges szél azonnal belekapott a hajamba. -Avery! - kiáltottam. Megijedt, mire a sörösüveg kicsúszott a kezéből, és miközben megfordult, hogy megnézze, ki szólt neki, egy közeli kocsi alá gurult. Tudtam, hogy a tompán csillogó tekintet nem csak a sor miatt van, és emiatt rettenetes bűntudat tört rám. - Mi a fenét művelsz te itt kint? Csak nézett rám, és nedves szempillájával lassan pislogott néhányat. -Én... a csillagokat nézem. -Mi van? — Letérdeltem mellé. — Avery, itt alig egy fok van. Megint meg fogsz betegedni. Az egyik vállát megrántva elfordult. -És te mit keresel itt?

-Téged kerestelek, te hülye liba! Azonnal felém kapta a fejét, és szúrós pillantással nézett rám. -Már elnézést! De te is itt kint vagy, úgyhogy te is hülye vagy, egy hülye pöcs! Próbáltam elfojtani egy vigyort. -Mondtam, hogy átjövök, és akkor beszélgethetünk. Először a lakásodba mentem. Mivel pedig nem volt kulcsra zárva az ajtó, bementem. -Te csak úgy bementél a lakásomba? Ez azért nem valami udvarias. -És amikor kinéztem az ablakodon, megláttam, hogy itt ülsz. Néhány pillanatig csak hallgatott, majd megkérdezte: -Vége a bunyónak? Mivel úgy tűnt, a közeljövőben nem tervez felállni, inkább én is leültem mellé. A jeges beton egy nanomásodperc alatt megfagyasztotta a seggemet. -Nem. Éppen csak most kezdődött el a legfontosabb összecsapás. -És nem látod. Végigsimítottam a hajamon, majd felsóhajtottam. -Istenem, Avery...! — Valamiért nem találtam a szavakat, amik kifejezhetnék a gondolataimat. Még mindig nagyon eleven és nagyon zavaros érzelmeket keltett bennem, hogy csak úgy átjött. — Az, hogy ma eljöttél, az rohadtul meglepő volt. -Steph miatt? -Tessék? — Ránéztem. — Dehogy! Őt Ja se hívta meg. -Pedig nagyon úgy nézett ki, hogy csak miattad van itt. -Lehet, hogy így van, de kit érdekel? - Felé fordultam, és a kezemet a térdemre tettem. - Avery, mióta veled

találkoztam, egyszer sem kavartam Steph-fel. Mióta veled találkoztam, senki mással nem kavartam. Felsóhajtott. -Értem. -Érted? — Először majdnem felnevettem, de aztán már nem tudtam megállítani a szóáradatot. — Nem hinném. Te soha nem értetted, basszus! Hálaadás óta kerülsz engem. Pontosan tudom, hogy miattam hagytad abba az istenverte csillagászatot is, és minden alkalommal, amikor beszélgetni próbáltam veled, elszaladtál! -De amikor meg akartam köszönni, hogy segítettél Britnek, te voltál az, aki nem akart szóba állni velem. Csak néztem rá meredten. -Hű, elképzelni sem tudom, hogy miért lehetett ez! Talán azért, mert olyan fájdalmasan egyértelművé tetted, hogy nem akarod, hogy bármi közünk legyen egymáshoz? Aztán fogod magad, és ma este megjelensz csak így, minden előzetes nélkül? Eljössz hozzám, seggrészegre iszod magad? Neked tényleg fogalmad sincs, mit próbálok itt elmondani! Megnyalta az ajkát. -Nagyon sajnálom. Tényleg részeg vagyok, de csak egy egészen kicsit, és ne haragudj rám, mert minden igaz, és... mert beszélek itt összevissza. Röviden, rekedten felnevettem. Mégis mit vártam? -Jól van. Látom nem ez a legjobb alkalom erre a beszélgetésre. Nézd, tényleg nem akartam olyan gyökér lenni veled, amikor arra kértelek, hogy menj haza, de... -Semmi baj. Megszoktam már, hogy az emberek nem akarják, hogy ott legyek a bulijukban. - Bizonytalanul felállt.

- Nem nagy ügy. Gyanakvóan figyeltem, miközben én is felálltam. -Nem arról van szó, hogy nem akarom, hogy ott legyél a bulimban, Avery. -Ööö... tényleg? - Felnevetett, de ebben nyoma sem volt a jókedvnek. - Pedig megkértél, hogy menjek haza. -Én... -Helyesbítenék! - feltartotta az egyik ujját. - Azt parancsoltad, hogy menjek haza. -Tényleg ez történt. És tényleg nagyon szemétláda voltam veled, de ez volt az első alkalom, hogy átjöttél a lakásomba, erre leiszod magad, és aztán... - Felsóhajtottam. - Henry gyakorlatilag rád mászott, te pedig csak vihogtál... -Engem Henry nem érdekel! -Pedig nagyon nem úgy néztél ki, Avery! Részeg vagy, és nem akartam, hogy valami olyat tegyél, amit később talán megbánsz. Az idő nagy részében fogalmam sincsen, hogy mi jár a fejedben, és elképzelni sem tudtam, hogy miért jöttél át ma este, de még soha nem láttalak inni, és így azt sem tudtam, mit fogsz művelni. Nem akartam, hogy bárki is kihasználja a helyzetet. -Pedig nem ez lenne az első eset. — Abban a pillanatban, hogy kimondta ezeket a szavakat, azonnal becsukta a száját. Az arcán olyan rémület suhant végig, hogy - ó, istenem! hirtelen minden kezdett összeállni vele kapcsolatban. -Mi van? -suttogtam, mire azonnal sarkon fordult, és elindul a ház felé. Utolértem, és megfogtam a vállát. - Ó a fenébe, ez nem lehet igaz! -Mit mondtál az előbb?

-Nem tudom, mit mondtam az előbb. Részeg vagyok Cam. Helló! -Ki a fene tudja, milyen baromságok jönnek ki a számon. Én biztosan nem. Még abban sem vagyok egészen biztos, hogy mi a fenét művelek itt kint egyáltalán! -Basszus. Avery... - Erősebben szorítottam a vállát. - Mi az amit nem akarsz elmondani nekem? Mi az, amit nem mondtál el ?- Semmit! Esküszöm. ígérem, hogy semmit. Csak szófosásom van, ennyi, és közben vadul pislogott. - úgyhogy légy szíves, ne nézz úgy rám, mintha valami hatalmas baj lenne velem! -Én soha nem néznék úgy rád, szivi! - Az arcát fürkészve próbáltam kitalálni, mi lehet az igazság, kikövetkeztetni, vajon mennyire lehetett súlyos az átélt élmény, de félelmen és kétségbeesésen kívül semmi, egyebet nem láttam benne. Nem akarta, hogy tovább kérdezősködjek, és ezt nagyon is megértettem. Én aztán nagyon is tudtam, mennyire fontos, hogy az ember tudjon titkot trtani, de abban is biztos voltam, hogy előbb vagy utóbb, de mindig, mindek kiderül. A szeme lassan könnyekkel telt meg. Láttam, ahogy a szája megmozdul majd néma kérlek szépent formál. Nagyon sok baromság zajlott közöttünk az utóbbi időben. Rengeteg minden volt, amit tisztáznunk kell kettőnkkel kapcsolatban, de tudtam, hogy egyelőre mindez várhat. Odahúztam magamhoz, és szorosan átöleltem. Egy pillanatra megmerevedett, de aztán a két keze megjelent az oldalamon, és az arcát a mellkasomba temette. Mindent eltöltött az öröm, hogy ott van, a karjaimban -Hiányoztál! - suttogta.

És ebben a pillanatban, bármi volt is, ami közöttünk történt, akármilyen sebeket viselt is a lelkén, semmit nem számított. Ujjaimat a hajába temettem, és még közelebb húztam. -Te is nagyon hiányoztál nekem, szivi! - Átöleltem, majd felemeltem, a földről, és utána visszatettem. Hihetetlenül jólesett csak úgy fogni. A két tenyeremet az arcára tettem, és már azért is nevetnem kellett, hogy érezhettem a bőre tapintását. - Mintha egy jégkockát ölelgetnék. -Pedig én nem fázom. - Összetalálkozott a tekintetünk, és Eperke elmosolyodott. - Ugye tudod, hogy nagyon szép a szemed? -Azt hiszem, ezt most a tequila mondta. Na, gyere, menjünk be, mielőtt teljesen összefagysz! Megfogtam a kezét, és összefontam az ujjainkat. Nehogy most meg elessen, és kitörje itt a nyakát nekem! Amikor bementünk a kellemesen meleg lakásába, az ujjai többször is megszorították az enyémet. -Nem fogod látni a bunyót - mondta. -Mindegy. - Megkerültem vele a kanapét, leültem, és őt is lehúztam magam mellé. -Hogy érzed magad? -Jól. — A kezével végigsimított a combján. — A barátaid már biztosan keresnek. Kényelmesen hátradőltem. -Keressenek csak! -Nem érdekel? -Nem. Halvány mosoly suhant végig az arcán, ahogy előredőlt ültében, és visszapillantott rám. Nem szerettem volna én menni innen sehová!

A bunyó és a haverok nem voltak annyira fontosak nekem, mint az a csaj, aki itt ül mellettem. Különben pedig egy kicsit aggódtam ami- hogy „agyon sokat ivott, és erre még jobban ráerősített, amikor, hirtelen felállt, és közben kis híján lefejelte a kisasztalát. Tálán jobb lenne, ha a fenekeden maradnál, Avery-Minden rendben van. - Botladozva megkerülte a kisasztalt. - Szóval... mit akarsz csinálni? Mondjuk, bekapcsolhatom nekünk a tévét, és akár még egy filmet is betehetnénk, ha lenne filmem. Rendelhetnek egyet a... -Avery, csak ülj le egy kicsit, légy szíves! Lehajolt, felvett egy párnát, és a kanapéra tette. Most meg mi Van. Takarítani akar? Aztán a nagy rattan székéhez ment. Szerinted nincs itt egy kicsit túl meleg? -Pontosan mennyit ittál? -Ööö - A homlokát ráncolva számol, magában. - Annyi- m nem sokat... talán két vagy három fél tequilát, ééééss két, sört? -Hűha! - Vigyorogva közelebb húzódtam hozzá. - És mikor volt a legutóbb, hogy ilyen masszívan piáltál? - Halloweenkor. Oldalra billentettem a fejemet. Akkor nem is láttalak inni. -Ja, nem most. - Felállt, és elkezdte huzigálni a pulcsija ujját. -Az öt évvel ezelőttin. -Hűha! Az elég régen volt. - Ajjaj, ennek így nem lesz jó vége Felálltam.-Van itthon vized? úgy értem, üveges.

-A konyhában — válaszolta. Kimentem a konyhába, megfogtam egy üveg vizet, és visszamentem a nappaliba. -Jobb lenne, ha ezt meginnád - mondtam. Elvette az üveget, én |icdig leültem a kanapé szélére. - Mennyi idős is voltál akkor? Tizennégy? Tizenöt? -Tizennégy - suttogta, és lehajtotta a fejét. -Ez azért elég korai a piáláshoz. Letette az asztalra az üveget, majd lófarokba fogta a haját. -Aha, mert te tizennégy évesen még csontszáraz voltál, mi? -Egy vagy két sör azért már lecsúszott. De azt hittem, a szüleid i menetesen szigorúak. Horkantott, és leült a rattan székébe. -Nem akarok beszélni se róluk, se az ivásról, se halloweenről. Nem kellett atomtudósnak lenni ahhoz, hogy tudjam, ennek a három dolognak valami köze van egymáshoz. Ahogy ahhoz sem kellett különösebben élénk képzelőerő, hogy az ember maga előtt lássa a fiatal Averyt, amint túlságosan sokat iszik egy buliban, és utána olyasmit tesz, amit később nagyon megbán. Legalábbis reméltem, hogy ennyi történt. -Oké. Eperke néhány pillanatig bámult, majd tovább próbálkozott lehámozni magáról a pulcsiját. Már majdnem felnevettem, annyira belegabalyodott, de aztán hirtelen sikerült, és a nevetésem azonnal a torkomban ragadt. Alatta ugyanis csak egy atléta volt rajta, de olyan mély kivágással, és olyan vékony anyagból, hogy tisztán látszott alatta szinte minden. Úgy tűnt, az alkohol ellenére is ideges maradt, de az is lehet, hogy csak azért viselkedett így, mert nagyon örült, hogy a

rengeteg baromság után, ami kettőnk között zajlott, mégis itt voltam. Megint felállt, és járkálni kezdett. Amikor pedig a konyha és a folyosó közötti részen megállt, felém fordult, és az ujját beakasztotta az atlétába. Csodálkozva néztem rá. - Mit művelsz? - kérdeztem. Nem válaszol,, és a kissé ködös tekintem az enyémbe kapaszkodott. Fogalmam sem volt, mi jár a fejében. Az igaza, megvallva soha nem is tudtam, de láttam, hogy beharapja az alsó ajkát. Aggodalom vett erőt rajtam. Az biztos, hogy nagyon készül valamire, és ekkor levette a felsőjét. Te jóságos isten! Levegő után kaptam. -Avery! Ó basszus! Basszus! Basszus! és miközben a fekete melltartójára meredtem, ennél több nem is igen jutott eszembe. Persze akkor is láttam már melltartóban, mikor beteg volt, de akkor nem úgy néztem rá. Nem úgy, mint most. A melle gyönyörűen domborodott, és minden kis lélegzetvételére nekifeszült a csipkés anyagnak. Amikor pedig háttal a falnak dőlt, és a két karját maga mellé lógatta, összeszorítottam a fogamat, és mélyen felsóhajtottam. Tekintetem az arcáról megint lejjebb indult, dús mellére, és így tovább, lapos hasának csodálatos ívére. A farmergatyája lecsúszott a derekán, és tisztán láttam, ahogyan a has befelé domborodik a köldök körül. A csípő édes íve simogatásér, és csókért könyörgött. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy részeg és ha tényleg amolyan

jófiú lettem volna, nem bámulom úgy, min, aki legszívesebben felfalna. de őszintén megvallva, képtelen voltam elfordítani róla a tekintetemet. Nem is emlékszem, mikor álltam fel a kanapétól, de felálltam, megkerültem, és elindultam felé. Az ágyékomat egyre forróbbnak ereztem, és tudtam, hogy máris áll a farkam. Cam? - Suttogva mondta ki a nevemet. A testem azt parancsolta, hogy menjek oda hozzá, és kis híján meg is tettem, de aztán megtorpantam, és a két kezem ökölbe szorult. -Ne! -Mit? Lehunytam a szememet, de a látványa örökre belém égett. -Ezt... ne csináld ezt, szivi! -Hát nem erre vágysz? - kérdezett vissza, és a hangjában bizonytalanság csendült. A szemébe néztem. Mi van? -Én nem várok el tőled semmit, Avery! Mély levegőt vett. -Nem akarsz? Még hogy nem akarom? Basszus, hiszen alig emlékszem olyan pillanatra, amikor ne akartam volna. A farkam keményen feszült neki a sliccemnek, és attól tartottam, bármelyik pillanatban a gatyámba mehetek. Ennyire szerettem volna megkapni. Gyönyörű arcára azonban ekkorra kiült az önutálat. Előrevetettem magam, és a tenyeremet az arca két oldalán a falhoz nyomtam, majd lehajoltam, hogy a szemünk pontosan egy magasságban legyen. -Basszus, Avery! Te tényleg azt hiszed, hogy nem akarlak?

Nincsen a lényednek egyetlen része sem, amit ne akarnék, érted? Rajtad akarok lenni, benned akarok lenni. Meg akarlak kapni a fainai, a kanapén, az ágyadban, az én ágyamban, és minden rohadt helyen, ami csak az eszembe jut. Márpedig hidd el, hogy ha ilyesmiről van szó, akkor az én fantáziám konkrétan kimeríthetetlen! Soha ne merészeld még egyszer kétségbe vonni, hogy akarlak! Itt most nem erről van szó. Zavartan nézett rám. Aztán a homlokomat az övének nyomtam. -Részeg vagy. Avery. És amikor valóban együtt leszünk, mert biztos, hogy együtt leszünk valamikor, akkor, azt akarom, hogy a tudatában legyél mindennek, amit veled csinálok. A tekintetünk összekapcsolódott, majd lehunyta a szemét, és a fejét oldalra fordította. -Te nagyon rendes srác vagy, Cam! -Nem. - Felsóhajtottam, és magamban néma fogadalma, tettem, hogy mindig olyan leszek, amilyennek ó akar engem. - Csak veled.

HUSZONEGY

VAGY EGY ÓRÁVAL AZ UTÁN, hogy sikerült rávennem Averyt, takarózzon be, minden, amit aznap este megivott, úgy döntött, inkább visszajön. Úgy dobta félre a foltvarrt takarót, mintha tele volna kígyókkal, majd keresztülrohant a nappalin, és egyenesen a fürdőszoba felé vetette magát. Én nyugodt léptekkel követtem, mert tekintve, hogy általában semmit nem szokott inni, pontosan az történt, amire számítottam. Rettenetesen megszenvedett. Én persze nem tehettem sokkal többet, mint simogattam a fejét és a hátát, miközben vártam, hogy befejezze az imát a porcelánistenekhez. Azt hiszem, soha nem éreztem ennyire tehetetlennek magam. Amikor mindennel végzett, a kádnak támasztottam, és egy megnedvesített törülközővel kezdtem simogatni az arcát. Megint olyan volt, mint amikor lázálomban fetrengett, azzal a különbséggel, hogy ez alkalommal nagyon is tudatában volt annak, ami történt. - Jobban vagy? - kérdeztem. - Asszem. - Lehunyta a szemét. - Jaj, istenem, ez annyira ciki! Halkan nevettem. - Ez semmiség, szivi! - Fogadjunk, hogy ezért maradtál - nyögte, és nagyon megsajnáltam. - Tudtad, hogy hányni fogok, én meg elkezdtem levetkőzni neked. Csss. - Hátrafésültem az arcából a kiszabadult tincseket. -

Bármennyire is vadító látványt nyújtasz, amikor sugárban hánysz, ez még nem lett volna elég ahhoz, hogy maradjak. És szerintem ezt te is tudod. Lassan megint lecsukódott a szeme. -Akkor azért maradtál, mert akarsz engem, csak nem akkor, amikor sakál részeg vagyok, és összerókázom az egész lakást? Most mar sokkal hangosabban nevettem. A részeg Avery nagyon poénos Avery is volt egyben. -Hat igen, tudod, ez nagyjából pontosan az, amit mondani akartam. -Azért jó, ha egy malomban őrlünk. -Pedig nem. Felpattant az egyik szeme. -Haha! -Gondoltam, ez jól fog esni. - A vizes törülközővel az állát simogattam. Avery halványan elmosolyodott. -Nagyon... ügyesen csinálod. -Gyakoroltam eleget. - Félredobtam a törülközőt, majd fogtam egy másikat, és azzal folytattam. - Jó pár alkalommal sikerült már eljutnom oda., ahol most te vagy. A törülközővel végigsimítottam a nyakán, majd a karján is, és közben kényszerítenem kellett magam, hogy ne kezdjem el bámulni a csodálatosan a kirakatban hagyott mellét. Akarod, hogy átöltöztesselek a lefekvéshez? Hirtelen elkerekedett szemmel nézett rám. Elvigyorodtam. -Minden hátsó szándék nélkül. -Akkor igen - mormogta, és nagyon szomorúnak tűnt.

-Jól van - mondtam, és megfogtam a fogkeféjét. Nyomtam rá

némi fogkrémet, majd megint felé fordultam. — Gondolom, el akarod tüntetni a szádból azt az ízt. -Csodálatos vagy — felelte, és a fogkefe felé nyúlt. -Tudom. - Amikor mindennel végzett, megint leguggoltam, és kicipzáraztam a kapucnis pulcsimat. Levettem, aztán megfogtam a pólóm alját is, és a fejemen keresztül azt is levettem. - Azóta próbálom elérni, hogy csodálatosnak nevezz, amióta először nekem rohantál. Ha tudom, hogy ehhez egy fogkefe is elég, akkor már sokkal hamarabb adok neked egyet. Jól elbénáztam. -Nem, inkább én... - Sikerült felülnie. - ...bénáztam. Most mit csinálsz? -Nem tudom, merre vannak a ruháid... - Ami persze nem volt igaz, hiszen korábban már megkerestem őket. -Aha - mondta. Vigyorogva figyeltem, ahogyan a tekintete végig-simogatja a mellkasomat, és megáll a tetkómon. -...és arra gondoltam, hogy talán szeretnél átöltözni. -Simán - mormogta. -Meg arra, hogy a legegyszerűbb, ha a saját pólómat adom kölcsön. -Értem. - És kicsit sóhajtott. -Merthogy az sokkal kényelmesebb volna. Volt egy sanda gyanúm, hogy egyetlen szót sem hall abból, amit mondok neki, és amikor láttam, hogy a tekintete egyre lejjebb vándorol, a testem önkéntelenül is reagált. -Simán - motyogta. -Egy szót sem hallottál abból, amit mondtam. -Nem. Vigyorogva átfogtam a csípőjét, és felül,ettem a kád szelete.

Légy szíves, még „e emeld fel a karodat! - mondtam neki, ő pedig mozdulatlanul tűrte, hogy ráadjam a pólómat. - Tartsd még lent. - Azután elengedtem a pólót, benyúltam alá, és gyakorlottan kikapcsoltam a melltartót. - Mit csinálsz? - A hangja magas volt és rémült. Felnevettem, miközben a karján végighúztam a melltartó pántját, de a nevetésem azonnal elhalt, amikor megéreztem, mennyire fázik. Az, hiszem, van bennem valami pervez vágy az önkínzásra, mert ebben a pillanatban mindennél jobban szerettem volna csak úgy lerántani a melltartóját, és megölelni. -Már mondtam, hogy semmi hátsó gondolat. Az erényed biztonságban van tőlem. -Az erényem? Felnéztem. -Egyelőre. -Egyelőre? - suttogta. Bólintottam. -Most pedig dugd ki a kezedet! Megtette, mire felhajtogattam a póló ujját. A sarkamra ültem, és hirtelen mindennél erősebben rám tört az érzés, hogy magaménak akarom. Nagyon tetszett nekem, hogy a ruhámat viseli. Nagyon, de nagyon. Végigsimítottam a karját, és csak a karkötőnél álltam meg. -Ne...! - Amit kikapcsoltam a kis csatot, a hangjába rémület költözött. Én azonban szorosabban fogtam a csuklóját, és nem engedtem, hogy elrántsa a kezét.

-Már láttam, Avery. -Kérlek, akkor se csináld! így is nagyon szégyellem, és bár

soha ne láttad volna! De sajnos ezt már nem tudom visszacsinálni. A korábbi gyanúm tehát igazolást nyert. Ujjaimat a csuklója és a karperecé köré fontam. -Emiatt történt az egész, igaz? Ezért viselkedtél velem úgy, ahogy. Ezért nem voltál hajlandó szóba állni velem. És ezért hagytad abba a csillagászatot. Amikor pedig nem válaszolt semmit, néhány pillanatra lehunytam a szemem. -Jaj, szivi! Mindannyian csinálunk olyasmit, amire nem vagyunk büszkék. Ha tudnád... - De most még nem volt itt az ideje, hogy mindent elmondjak neki. - Csak azt akarom mondani, hogy fogalmam sincs, miért tetted ezt, és remélem, hogy bármi volt is az oka, mostanra sikerült feldolgoznod. Emiatt nem tartalak kevesebbre. Soha nem tartottalak. -De ahogy nézted, az annyira... - Nem tudta befejezni a mondatot. Levettem a karkötőt, és a másik kezemmel a mosdó szélére tettem. -Csak meglepődtem és aggódtam. Nem tudtam, mikor szerezted a forradásokat, és eszembe sem jutott volna erről kérdezősködni. Ahogyan most sem, oké? De azt akarom, hogy tudd, előlem semmi értelme rejtegetned. Ezt ugye megérted? Bólintott, a barna szemében azonban kétség és bizonytalanság tükröződött. Mivel bizonyítani akartam, hogy minden szavamat elhiheti, felfelé fordítottam a csuklóját, és megcsókoltam a sebhelyet. Egész testében

megremegett. -Éppen csak elmúltam tizenhat. - A hangja halk volt, és hirtelen mintha egy nagyon fiatal lány beszélne belőle. Akkor csináltam. Még azóta sem tudom, hogy tényleg meg akartam halni, vagy csak arra vágytam, hogy valaki... Megrázta a fejét. - Mindenesetre azóta nincs olyan nap, hogy ne bánnám. -Tizenhat? -Soha többé eszembe sem jutna még egyszer. Esküszöm, hogy nem. Mar nem ugyanaz az ember vagyok, mint akkoriban. Tudom. - A karomat a lábára helyeztem, és mindent megtettem volna, hogy eltűnjön a szeméből az a távoli, fájdalommal teli fény. - Most pedig itt az ideje, hogy levegyük a nadrágot is. Először csak pislogott, majd felnevetett. -Kedves. Segítettem neki felállni- A pólóm leért a térdéig, de azt hiszem, így is sokkal jobban állt rajta, mint rajtam. Amikor viszont a farmere gombja felé nyúltam, félrecsapta a kezemet. -Azt hiszem, hogy ez egyedül is menni fog - mondta. -Biztos - kérdeztem évődve. - Mert itt állok a szolgálatodra, és úgy érzem, hogy a nadrágod kigombolása éppen olyasmi, amiben kivételesen csodálatos lennék. Megrándult az ajka. -Na, ebben biztos vagyok! Vedd vissza a pulcsidat! A mosdónak támaszkodtam, és nyújtóztam. -Szeretem, ha nézel. -Aha, emlékszem. - Elfordult, majd a lehető legcsábítóbb

módon rázni kezdte a seggét, hogy megszabaduljon a farmerétől. Elfordultam, majd felkaptam a földről a kapucnis pulcsimat. Szerinted most már biztonságos lesz kimenni a fürdőből? -Remélem. Amikor visszatértünk a nappaliba, megkerestem az aszpirint, és szereztem egy újabb üveg ásványvizet. Megitattam vele az egészet, aztán leültem a kanapéra, és finoman Averyt is magam felé húztam. -Ülj ide! Át akart lépni a lábam fölött, de megállítottam. -Ne úgy! Nem értette mit akarok, és a fejét rázta. Hátradőltem, és őt is magammal húztam. Egy másodpercig olyan merevnek tűnt, mintha karót nyelt volna, de aztán sikerült elengednie magát. Megfogtam a takarót, és a meztelen lábára terítettem. -Meg kellene próbálnod aludni egy kicsit. — Átöleltem a derekát, és a kékesen villogó árnyakat figyeltem, amiket a tévé vetített a szobába. — Reggelre jobban leszel, meglátod. Eperke felsóhajtott, és a mellkasomhoz bújt. -Vissza fogsz menni? -Nem. -Egyáltalán? Lehajoltam, és az ajkammal végigsimítottam a homlokán. -Nem megyek innen sehova. Akkor is itt leszek, amikor felébredsz, szivi, ígérem.

Másnap reggel ugyanabban a pózban ébredtem, ahogyan elaludtam. Avery összegömbölyödve hevert az ölemben, de

már felébredt, és egyfolytában mocorgott. Felnyögtem, szorosabban átöleltem a derekát, és ezzel jobban hozzányomtam az álló farkamhoz. -Bocs! - mondtam. - Reggel van, te pedig rajtam ülsz. Nincs az a pasi, aki ennek a kombinációnak ellen tudna állni. Kinyitottam a szememet, és láttam, hogy Eperke arca egészen pipacspirosra változik. A kezem lejjebb csúszott a csípőjére, és félig lehunyt szemmel figyeltem, hogyan változik álomittas arckifejezése. -Akarod, hogy leszálljak rólad? - kérdezte. -Hülyéskedsz? - A másik kezemmel végigsimítottam a hátát, és a hajával kezdtem játszani. - Basszus, semmit nem szeretnék ennél kevésbé! Elvigyorodott. -Akkor jó. -Nocsak, végre sikerül egyetértenünk valamiben? Oldalra billentette a fejét, és hosszú pillanatokon keresztül figyelte az arcomat. -Szerinted tényleg megtörtént a tegnap éjjel? Elvigyorodtam. -Attól függ, hogy szerinted mi történt. -Először is melltartóra vetkőztem neked? A tekintetem akaratlanul is a mellére tévedt. Kiválóan rajzolódtak ki a megkeményedett bimbók. -Igen. Az nagyon klassz pillanat volt! -Te pedig visszautasítottál. A kezem már a combját simogatta. -De csak azért, mert azt szeretném, hogy amikor először vagyunk együtt, akkor mindketten józanok legyünk. -Együtt, mi ketten?

Lustán elvigyorodtam. -Aha. Aranyosan elpirult. -Te tényleg ennyire biztos vagy abban, hogy lesz valaha is olyan, hogy én együtt leszek veled? -Igen. - Hátrahajoltam a kanapé párnájára, és a szemét néztem, miközben a kezem fel-alá simogatta a combját és a csípőjét. -Ugye beszélgettünk is? - Fedetlen csuklójára rebbent a tekintete. - És ugye azt is elmondtam, hogy mikor csináltam ezt? -Igen. Felnézett rám. -És nem tartottál hisztis picsának? -Mondjuk azért... Ahhoz a pillantáshoz, ami következett, fegyverviselési engedély kellene. Erre elvigyorodtam, és az egyik kezemet feljebb vittem a tarkójára. -Tényleg akarod tudni, hogy mit gondolok? -Attól függ. Közelebb húztam a fejét, hogy az ajkunk kis híján összeért. -Beszélnünk kellene. -Beszéljünk! - suttogta. Ugyanakkor tisztában voltam vele, hogy minél tovább marad itt, az ölemben ülve, annál kisebb az esélye egy komoly, őszinte beszélgetésnek. Éppen ezért átfogtam a csípőjét, leemeltem magamról, és magam mellé tettem a kanapéra. -Azt hittem, hogy beszélgetni akarsz — jegyezte meg,

amikor felálltam. -Azt is akarok, mindjárt jövök. Semmit nem értett. -Csak maradj itt, légy szíves! — mondtam, a bejárati ajtó felé indulva. — Ne is mozdulj el arról a helyről! Ne gondolj semmire! Csak ülj ott, és én azonnal itt vagyok! Az állát a kanapé párnáján nyugtatta. -Jól van. -Komolyan mondtam, hogy ne gondolj semmire! Kinyitottam az ajtót. - Se az elmúlt néhány percre, se a tegnap éjszakéra. Se az e múlt hónapra. Vagy arra, hogy mi lesz ez után. Ülj, és ne mozdulj! - Értettem - suttogta. - ígérem, hogy nem fogok. Néhány pillanatig még néztem, és amikor már szinte teljesen biztos voltam benne, hogy nem fog a hálószobába rohanni és bezárkózni, átsiettem a saját lakásomba. Odabent minden nagyon csendes volt, de azért észrevettem a kanapé mögül kikandikáló két sarkat. Mosolyogva indultam a fürdő felé, ahol fogat mostam, aztán a konyhába mentem, és összeszedtem minden szükségest, összesen vagy öt percig tartott az egész, és amikor visszatértem Averyhez, tényleg még mindig ugyanott ült. A tekintete a kezemben tartott dolgokra tévedt. -Tojás... te tényleg tojásért mentél? -Na meg a Serpenyőért! - A csípőmmel meglöktem az ajtót, mire az becsapódott. - És fogat is mostam. -De nem vettél pólót. Hosszan néztem a szemébe. -Csak mert tudom, hogy darabokra törném a szívedet, ha nem engedném, hogy félmeztelenül láss.

Amikor a tojást a pultra tettem, mintha valami tompa kis sikolyt hallottam volna a nappali felől. Avery, mi a fenét csinálsz te ott? -Semmit - érkezett a válasz. Elmosolyodtam, azután visszafordultam a pulthoz. -Akkor húzz ide a konyhába! - Majd amikor meghallottam, hogy a léptei a padlón dobbannak, eszembe jutott még valami. - És ne merészelj átöltözni! - Kis szünet. - Nagyon szeretlek a saját ruháimban látni. -Nos, ha így gondolod... - A következő pillanatban már meg is jelent a konyha ajtajában. -Mi van? - kérdeztem tőle a vállam felett hátratekintve. Ennyire hiányzott a tojás is? Lassan pislogott. -Nem gondoltam volna, hogy még egyszer a konyhámban fogsz nekem reggelit csinálni. Ezek a szavak sokkal nagyobb hatással voltak rám, mint gondolhatta volna. Beállítottam a sütőt. -És én is hiányoztam? -Igen. Felé fordultam, és közben a hajamba túrtam. -Te is nekem. Eperke mélyet sóhajtott. -Csak azt akartam mondani, hogy nagyon sajnálom, amiért olyan rettenetesen viselkedtem, miután... nos, miután megláttad a sebhelyemet. Soha senkinek nem hagytam még, hogy lássa. - Tett felém egy lépést, és közben az alsó ajkát rágcsálta. - Tudom, hogy ez nem mentség, amiért olyan hülye liba voltam, de...! -Egyetlen feltétellel fogadom el a bocsánatkérést. - Keresztbe

fontam a karomat. -Megteszek bármit - felelte szenvedélyesen. -Bízz meg bennem! -Én megbízom benned, Cam. -Nem, ez nem igaz. - Odaléptem a kisasztalhoz, és kihúztam a széket. — Ülj le! Miután leült, és egy kicsit babrált a kölcsönkapott pólóval, vissza-mentem a tűzhely mellé. -Tudod, ha megbíznál bennem, akkor nem viselkedtél volna úgy, ahogyan viselkedtél. És ne gondold, hogy most el akarlak ítélni, vagy valami ilyesmi. Meg kell bíznod bennem annyira, hogy tisztában légy vele, nem leszek egy tuskó, és nem fogom összefosni magam ilyen dolgoktól. Meg kell bíznod bennem annyira, hogy tudd, nagyon szeretlek, és azt akarom, hogy neked jó legyen. Halkan felsóhajtott, és visszafordultam felé. -Nagyon sok olyan dolog van, amit nem tudok még rólad, és ezen a lehető leghamarabb változtatni szeretnék. Nem foglak erőltetni, de akkor sem teheted meg, hogy kizársz az életedből. Jó? Meg kell bíznod bennem. A szemembe nézett. -Megbízom benned. Illetve meg fogok bízni benned. -Elfogadom a bocsánatkérést. Mielőtt azonban belevágtam volna az ennél mélyebb beszélgetésbe, elkészítettem a tojást, majd fogtam némi narancslevet, és azzal együtt visszamentem az asztalhoz. -Nos, akkor innen mi lesz a következő lépés? Mondd, hogy te mit szeretnél! A villával éppen hatalmas adag tojást lapátolt a szájába, de most megtorpant a mozdulat közben.

-Hogy én mit akarok? -Igen, tőlem. - Egy egész tojást a számba vettem. - Mit

szeretnél tőlem? Eperke hátradőlt a széken, és a villáját visszatette a tányérra. Kinyitotta a száját, aztán csak megvonta a vállát. -Téged. A mellkasom egy pillanat alatt összeszorult, hogy szóim sem tudtam. -Engem? -Igen, téged akarlak - felelte, és elpirult. - Az nyilvánvaló, hogy noha nem volt egyetlen kapcsolatom sem, és így elképzelésem sincs, mi az, amit te tőlem akarhatsz. Talán nem is ugyanazt... -De ugyanazt. -Igen? Nevettem, és amint megfogtam egy újabb tojást, hirtelen boldogabbnak éreztem magam, mint hetek óta bármikor. -Miért vagy annyira meglepődve? Mintha nem is akarnád elhinni. Egyébként az egész nagyon aranyos. Folytasd, légy szíves! -Folytassam? - Megrázta a fejét. - Hiszen én csak veled akarok lenni! Lassan rágtam a tojást. -Ez már a második dolog ma reggel, amiben egyetértünk. -Te is velem akarsz lenni? Elmosolyodtam. -Én azóta szeretnék veled lenni, hogy először elutasítottál. Csak arra vártam, hogy végre te is így gondold. Nos, akkor, ha ezt szeretnénk tenni, akkor jobb, ha már most felállítunk

bizonyos szabályokat. -Milyen szabályokat? Bólintottam, aztán elkezdtem megtisztítani a harmadik tojást is. -Nyugi, nem sokat. Először is: nem zárhatsz ki az életedből. Másodszor: félrelépni tilos. Végül pedig: továbbra is mindig fantasztikusan szexisnek kell lenned a pólóimban. Erre melyről jövő, őszinte nevetés tört ki belőle. -Azt hiszem, ezeket tudom majd tartani! -Akkor jó. És közben végig azon töprengtem, hogy vajon látja-e, mennyire remeg a kezem, miközben a tojás héját szedegetem. -Én még soha nem csináltam semmit azokból a dolgokból amikre most készülünk. Tudom, hogy néha nagyon nehéz velem.’ Nem ígérhetem, hogy ez lesz életed legsimább kapcsolata. Szerintem, ami könnyű, abban nincs is élvezet. - Megittam a tejet és hirtelen úgy éreztem, most már nem akarok beszélni többet. Persze mindenképpen el kell mondanom neki, mi történt azon a bizonyos napon három évvel ezelőtt, és hova kell mennem péntekenként, de úgy gondoltam, egyelőre várhat. Mert most sokkal fontosabb volt, hogy megtegyem azt, amit hálaadás óta meg akartam tenni. Felálltam, és odamentem mellé. Megfogtam a kezét, felhúztam, megöleltem a derekát, óhajtottam a fejemet, és az ajkammal végig-simítottam az arcán. -Én mindezt nagyon komolyan gondolom, Avery! Ha tényleg engem akarsz, akkor a tiéd vagyok.

Eperke a mellkasomra tette a kezét. -Tényleg akarlak. -Jó ezt tudni. - Az ajkam az övét simította. - Mert ha nem, akkor ez az egész nagyon kínos lesz. Felnevetett, de a hang aztán gyorsan elhalt, ahogyan a száma, az övére forrasztottam. Ahogyan összeértek az ajkak, az félelmetesen természetesnek tűnt, legalább annyira, min, a lélegzetvétel. Először csak lágy és gyengéd volt a csók, amikor azonban Eperke feljebb vitte a kezét és a hajamba túrt, mélyebben kezdtem csókolni, megadva neki azt, amire csendesen vágyott. Az ajkam az övét simította, jobbra és balra, bökdösve, lágyan nyomakodva, és végül sikerült bedugnom a nyelvemet a szájába. Élvezettel felnyögött, mire a vérem lángra lobbant. A csókjának Izénél édesebbet nem kóstoltam még. A kezem a csípőjére csusszant, azután magamhoz húztam, és feljebb emeltem. Meglepetten kaptam levegő után, amikor a combjait a derekam köré fonta, azután nekinyomtam a falnak, és a testünk szorosan egymáshoz simult. Eredetileg csak a csókig szerettem volna eljutni vele, de ahogyan megéreztem a mellkasomnak nyomódó mellét és a forróságot a lába között, teljesen készen voltam. Elvesztem benne. Eperke félénk, és sok tekintetben teljesen ártatlan volt, ugyanakkor szenvedélyes láng is égett benne, és minden, amit tett, annyira természetesen jött neki, hogy hihetetlenül felizgatott. Felnyögtem, hiszen a csípőjét a maga csodálatos, ösztönös módján az enyémnek feszítve előrébb nyomta. Az ujjai a hajamba kapaszkodtak, és a fejemet tartva az ajkamat az övére nyomta. Annyira állt a farkam, hogy félő volt, a

vékony anyag, ami elválaszt tőle, nem lesz elég erős határ. Mindennél jobban szerettem volna a magamévá tenni ott és akkor, a falnak nyomva, és bár szinte biztos voltam benne, hogy ő sem ellenkezne, valahogy nem éreztem helyesnek. Erővel szakítottam meg a csókot. -Most már mennem kell! Végigsimított az arcomon. -Biztosan? - Nem vagyok szent, kedvesem. - A hangom mélynek hallottam, és tisztán kicsendült belőle a vágy. - Ha most nem indulok, akkor meg nagyon sokáig itt maradok. Megremegett, és megfeszült a testem. - És ha nem akarom, hogy elmenj? -A fenébe! - Ujjaim a combjára siklottak, és megszorították, közben lehunytam a szememet. - Akkor nagyon nehéz lesz olyan jófiúnak maradnom, mint tegnap este voltam! Ajka az arcomat simította. - De most nem vagyok részeg. Halkan felnevettem, és a homlokomat az övének nyomtam. -Igen, az, látom, és annak ellenére, hogy már a gondolata is teljesen megvadít, hogy most azonnal itt, a falnál szeretkezzem veled, azt akarom, hogy tudd, mennyire komolyan gondolom minden szavamat. -Te nekem nem csak egy kósza dugás vagy. Nem egy ágyastárs. Ennél sokkal többet jelentesz nekem. A szeme lecsukódott, és a kidomborított mellkasa az enyémnek nyomódott. -Nos, ez... szinte teljesen tökéletes volt. -Ez vagyok én. Szinte teljesen tökéletes - válaszoltam, aztán leejtettem magamról a combját, és óvatosan letettem a földre

-Ezt mindenki más nagyon jól tudja. Csak neked kicsit

tovább tartott. Nevetett, és a szemében boldogság csillant. -Most mit fogsz csinálni? -Hideg zuhany. -Komolyan? -Aha. Megint nevetett. -Visszajössz még? Tuti. - Finoman megcsókoltam, és próbáltam ebbe az egyetlen , sókba belesűríteni minden érzelmemet. -Akkor jó - felelte. Elmosolyodott, és akkor úgy éreztem, még soha nem láttam ennél a mosolynál mennyeibbet. - Itt várok rád.

HUSZONKETTŐ

UGYE TE NEM JÖSSZ ÁT MA ESTE? - kérdezte Jase, és a hangját szinte teljesen elnyomta a zene dübörgése. Én eközben egyszerre próbáltam belelépni a cipőmbe, valamint a vállam és az arcom között egyensúlyozva a mobilomat telefonálni. -Nem ma együtt Vacsorázunk Averyvel. Gondolom, utána ha meg marad... - Nem kell magyarázkodnod, nem haragszom. - Ügy tűnt, nagyon unja már, nemcsak azt, ami köztem és Avery között van, hanem úgy általában mindent. Volt egypár pillanat szünet, majd hozzátette: - Ez a te csajod nem tűnik egy kimondott partiarcnak. Megragadt bennem a „csajod" kifejezés, és hirtelen hatalmas boldogság töltött el, és azt hiszem, emiatt a szükségesnél egy kicsi, tovább kalandoztam el. -Igen, szerintem sem. Jase halkan nevetett. -Teljesen megváltoztatott, mi? Elmosolyodtam, és felkaptam a kocsikulcsot. Az, hiszem Jasenek igaza van. Augusztus óta, vagyis azóta, hogy Averyt megismertem nagyon sok tekintetben megváltoztam, és ez még nyilvánvalóbb volt a kibékülésünk óta. -Asszem. -Nos, érezzétek jól magatokat. És légy szíves, ne csináld fel.

felnevettem. -Jase, haver, ne csináld...! Megint nevetett. -Csak szívatlak. A szememet forgatva köszöntem el, és azonnal Avery lakása fele indultam. Gyorsan megvacsoráztunk Martinsburgben, azután visszaindultunk Avery lakásába. Egy pillanatra beugrottam még hozzám, hogy felkapjam Raffaellót, mert szerettem volna, ha nála is kimászkálhatja magát egy kicsit. A kiskomának is kell egy kis testmozgás, és úgy vettem észre, Avery is nagyon élvezi, ha a páncéljánál fogva felemelheti, és menetiránnyal szembe fordíthatja, hogy Raffaello kettőnk között ide-oda mászkáljon. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer majd tényleg ez lesz a szombat esti programom, de komolyan mondom, hogy nem untatott a dolog, és nem szerettem volna sehol máshol lenni inkább. Pontosabban sokkal jobban éreztem magam itt, Avery konyhájában, mint bármelyik bulin, amit a fősulin tartottak. -Terrárium - javítottam ki, amikor Raffaello lakhelyét akváriumnak nevezte. — És hozzá kell tennem, hogy az a terrárium nagyon király! Nemrég kapta a szülinapjára. -Te tudod, mikor van a szülinapja? - kérdezte vigyorogva. -Aha. Július 26-án. - Erről jut eszembe. - És a tiéd? -Elég sok idő fog eltelni, amíg neked emiatt aggódnod kellene. — Majd keresztbe tette a lábát. — És a tiéd? -Június 15. - Ilyen könnyen nem adom fel a dolgot. - És a tiéd? Felsóhajtott. -Január 2-án volt.

-Nem köszöntöttelek fel! - Csodálkozva vontam fel a

szemöldökömet, és előrébb hajoltam. -Annyira azért nem drámai a helyzet! - Megrántotta a vállát. - Elmentem a Smithsonianbe, aztán dögrovásra kerültem, úgyhogy valószínűleg jobb, hogy nem voltál a közelemben. Elment a Smithsonmanbe...? Csak ekkor esett le, és hirtelen hatalmas baromnak éreztem magam. -Ó, apám, szóval ezért mondtad, hogy másodikán oda szeretnél menni! És végül teljesen egyedül kellett elmenned? Basszus! Annyira... -Ne! - szakított félbe, felemelve a kezét. - Emiatt nem kell rosszul érezned magad. Nem tettél semmi rosszat. Persze tudtam, hogy nem tettem semmi rosszat, hiszen ha hagyja, akkor biztosan elvittem volna. Persze ettől még nem csökkent a mellkasomba telepedett feszítő érzés. -Nos, mindig van jövőre! Szelesen elmosolyodott, mire a szívem vadul verni kezdett. Mivel úgy ereztem, mindenképpen kell néhány pillanat egyedül, különben még valami hülyeséget csinálok, elgyengülök vagy ilyesmi, felkaptam Raffaellót, és hazaszaladtam vele. De előtte még megígértem neki, hogy mindenképpen visszatérek. Úgy terveztem, hogy ha visszatérek, akkor majd elmondok neki mindent arról, amit akkor régen tettem, de amikor végül megjelentem a lakásában, ott találtam a hálószobába vezető ajtó előtt állva, az arcán olyan kifejezéssel, amire a bensőmben minden kavarogni kezdett. Mert ebben a kifejezésben ott volt a várakozás, a bizonytalanság, és mindezek mögött egyfajta ártatlan kíváncsiság is, amitől minden gondolatom szerteszaladt a

fejemből, hogy egyszerre már nem is tudtam, miért gondoltam annyira fontosnak, hogy ilyen komoly dolgokról beszélgessek vele. Vasárnap mindent tisztáztunk egymás között, és azóta próbáltam óvatosan, lassan haladni vele kapcsolatban - az igazat megvallva annyira lassan, hogy ennél lassabban szerintem nem is igen lehetett volna. Minden éjjel kénytelen voltam egyszemélyes műsort produkálni magamnak, amitől végül annyira kifáradt a csuklóm, hogy még az órai jegyzeteléstől is elzsibbadt. Mondjuk azért megérte. Mert semmit nem szerettem volna kevésbé, mint hogy azt higgye, siettetni akarom. És mégis, ebben a pillanatban... Megnyalta az alsó ajkát, én pedig levettem a pulcsimat, és a kanapé háttámlájára terítettem. Tekintete végigsimított azon a részen, ahol a pólóm és a farmerem között a meztelen bőröm kivillant, és mind a két orcáját pír öntötte el. Na igen. Eperke nagyon, de nagyon olyan volt, mint aki csak arra vár, hogy lerohanják. Leültem a kanapéra, míg ő ott maradt az előszobában, és a tévé képernyőjének tompa villózásában a ruhája szegélyével játszadozott. Amikor nem sokkal korábban, a vacsora után hazatérve lehúzta a harisnyáját, olyan voltam, mint valami tini, aki még soha nem látott meztelen női lábat, és hosszú másodpercekig csak bámultam. - Most idejössz hozzám, vagy egész éjjel ott fogsz állni, és engem bámulni? - kérdeztem vigyorogva, mire mély levegőt vett, és lassú léptekkel elindult a kanapé felé. Az egyik kezemet felemelve lehúztam magam mellé, de az én kis Eperkém valami egészen mást tervezett. A vigyor azonnal lekopott az arcomról, ahogyan a két térdét

a combom két oldalára helyezve az ölembe ereszkedett. A testem nevetségesen gyorsan reagált, és amint a csípőjére tettem a kezemet, a farkam is megkeményedett. -Szia, szivi! -Szia! - suttogta. -Ennyire hiányoztam? Hiszen csak néhány percre mentem ki! A kezét a vállamra tette, és a teljes testsúlyát rám helyezte, hogy a testünk éppen a legjobb helyeken simult egymáshoz. -Tálán igen, talán nem. Felfelé végigsimítottam a testén, és az arcát a tenyerembe vettem. Biztos, hogy érezte a farkamat a combja között, mert ezt lehetetlen lett volna nem észrevenni. -Mit csinálsz? Megnyalta az ajkát, én pedig a látványtól is felnyögtem. -Szerinted? -Van néhány tippem... - A hüvelykujjammal végigsimítottam az arcát, és közben azon töprengtem, vajon meddig akar elmenni. És aztán rádöbbentem, hogy teljesen mindegy, meddig, én benne vagyok. - És mindegyik félelmetesen izgalmas. -Izgalmas? Az jó. A tekintete egy egészen rövid pillanatig az enyémbe kapaszkodott, aztán lesütötte a szemét, és még közelebb húzódott. Az ajkával lassan, csodálatosan simított végig az ajkamon újra és újra. Aztán erősebben nyomta rám a száját. Hagytam, hogy vezessen, és a mozdulataiból próbáltam

kitalálni, mit szeretne. Amikor kinyitotta a száját, nyitott tenyeremet az arcára helyeztem. A nyelvemmel gyorsan megsimítottam a nyelvét, és hamarosan bizonytalanul viszonozta a mozdulatot. Volt benne valami, amitől teljesen elvesztettem az eszemet. Talán a tudat lehetett, hogy ezt az egészet most tanulja, és velem. Végigsimítottam a hátán, és ő belehajolt az érintésembe. Ujjaim szorosabban fogták a derekát, mire ringatni kezdte a csípőjét. Szentséges isten, úgy mozgott az ölemben, hogy az a halálom volt. Meg- remegtem, a jobb kezemmel megmarkoltam a ruháját, azután felcsúsztattam a szoknyát a combján. Mindenképpen meg kellett érintenem. A másik kezemmel közben elölről simítottam végig a bordái vonalán, és végül tenyerem a mellére tapadt. Kitapintottam a teste domborulatait, és hamarosan megtaláltam a bimbót is. Avery megszakította a csókot, és amikor megérezte, hogy a mellbimbóját rajzolom körbe a hüvelykujjammal, kéjesen felnyögött. -Jó érzés? -Igen — suttogta. És nekem másra nem is volt szükségem, csak hogy ezt halljam tőle. Kínzó lassúsággal, apró csókokkal haladtam lefelé a nyakán, és hátrahajtottam a fejét. O a tenyerembe nyomta a mellét, és megint mozgatni kezdte a csípőjét. A gerincemen hihetetlenül erős remegés futott végig. Felnyögtem, majd hátrébb húztam a fejemet egy kicsit, és láttam, hogy a vágy miatt az egész teste kipirult. Istenem, milyen csodálatosan szép volt! -Mondd, mit akarsz, szivi! - A másik mellét is megfogtam, kitapintottam a ruhán keresztül a kis keménységet, és azt a

bimbót is izgatni kezdtem. Nem akartam, hogy elhanyagolva érezze magát. — Bármit. Megteszem. A mellkasa gyorsan emelkedett és süllyedt. -Érints meg! A testem megfeszült, és megint megremegtem. Amikor megszólaltam, szinte meg sem ismertem a saját hangomat. -Megengeded? Mindkét kezemet becsúsztattam a ruhája nyakkivágása alá, majd miután bólintott, a vállán keresztül lehúztam, felfedve a csodálatos melleket. Aztán még lejjebb, míg a karját is ki tudta húzni, és míg mar az egész ruha a derekán volt összegyűrve. - Csodálatos! - Ujjaimmal végigsimítottam a melltartó csipkéjét. Micsoda pír! Annyira szexi! Lehajtottam a fejemet, és az ajkaim átölelték a mellbimbót a vékony szaténon keresztül csókolva. Amikor megragadtam a csípőjét, és meg mélyebben beszippantottam a mellbimbóját, fojtott nyögés szakadt fel a torkából. A szívem vadul verte a mellkasomat, ő pedig a hajamba túrt, és amint a másik mellbimbójára ordítottam a figyelmemet, szorosabban magához húzott. Finoman megharapdáltam, mire újabb sóhajjal keveredő nyögés volt a jutalmam. A teste már így is remegett, ahogyan az enyémnek feszült, de még messze nem akartam abbahagyni. A kezemet a szoknyája alá csúsztattam, es végigsimítottam felfelé combjának selymes bőrén, miközben édesen duzzadó ajkát csókokkal árasztottam el. - Kérdezhetek valamit, szivi? - A combja belső oldalán egyre kisebb korokét rajzolva jutottam el a középponthoz, jutottál már el a csúcsra?

Zavartan megmerevedett, és amikor néhány pillanatig nem felelt semmit, azokkal az egyre kisebb körökkel elindultam a combján lefelé, távolodva. -Igen — suttogta. — Néhányszor. Egyedül? - A kezem megint felfelé indult a combon. Közelebb húzódott hozzám, és ahogyan az álló farkamra ült, a homlokát az enyémhez nyomta. -Igen. Megkönnyebbülten hallottam, annak ellenére, hogy azért ennek nem kellett volna annyira meglepőnek lennie. Az egyik ujjammal végigsimítottam a csuromnedves bugyin. A teste hihetetlenül izgatóan rándult össze, én pedig egyre csak mozgattam az ujjamat előre-hátra. Úgy éreztem, egy örökkévalóságig tudnám így simogatni. És talán meg is tehetném. Talán jobb is lenne, ha a világ végéig így maradnánk, egyik kezemmel a combja között, a másikkal a mellét markolva. Azt hiszem, ezt az életet el tudnám viselni. De aztán Avery megint mozogni kezdett. Lecsúsztatta a kezét a mellkasomon, aztán a hasamra, és csak közvetlenül a farmerem fölött állapodott meg. A farkam, ha lehet, még jobban felállt, már a puszta gondolattól is, hogy ott van a keze, ennyire közel. A lényem egy része legszívesebben megfogta volna a csuklóját, és a farkamra húzta volna a kezét, míg a másik része nagyon rettegett attól, hogy amikor megérint, nagyon gyorsan elveszítheti a kontrollt. A csípőjét ringatta, én pedig még egyszer végigsimítottam a combjai között, köröket írva le az érzékeny kis ideggóc körül.

Úgy tűnt, teljességgel kész vagyok vállalni a kontroll elvesztésének kockázatát. Megharapdáltam az alsó ajkát, majd megálltam. -Mit szeretnél, Avery? -Azt akarom... Azt akarom, hogy megérinthesselek. - Úgy tűnt, meglepetten hallgatja a saját szavait. - De nem tudom, hogy hogyan szereted. Jézusom, nyögtem fel, meghallva a szavait, és a farkam végig bizseregni kezdett. A kezemet a kezére helyeztem. -Szivi, te bármit csinálhatsz velem, azt én szeretni fogom. -Tényleg? -Tényleg. - A hátamat a kanapé párnájának vetettem, így egy kis helyet hagyva kettőnk között. — Bármit is csinálsz majd velem, azt imádni fogom. Emiatt egy pillanatig sem kell aggódnod. A tekinteteben öröm és vágy lobbant, majd lejjebb vitte a pillantását, és előbb kigombolta, majd kicipzárazta a farmeremet. Kicsit felnevettem, amikor meglepetten kapott levegő után. -Akadálymentesítettem. - Azután lenyúltam, és finoman kivettem a farkamat. Avery le sem tudta venni a tekintetét a farkamról, és ez minden másnál izgatóbban hatottam. Az egész testem úgy feszült, akár egy nyíl idege. Nem tudtam ellenállni. A kezemet a farkam végére tettem, és végigsimítottam egészen a tövéig, miközben a szívverésem az egekig gyorsult. -Rád gondoltam - suttogta. A testemben minden izom egyszerre feszült meg. -Tessék? Habozva felelt.

-Amikor... magamhoz nyúltam, akkor rád gondoltam. -Szentséges isten! - morogtam, és összeszorítottam az állkapcsomat. Kis híján akkor és ott elélveztem, hogy rám gondolt, miközben masztizott? Szentséges isten a mennyekben és a pokol minden ördöge odalent... - Ennél izgatóbbat soha életemben nem hallottam! A szája mosolyra görbült, én pedig megcsókoltam, talán durvábban és keményebben, mint kellett volna, azonban nem húzódott el tőle. Megfogtam a kezét, és lehúztam magamra, ujjait a farkam köré kulcsolva. A testem mar akkor összerándult, amikor először hozzám ért, aztán pedig a keze elkezdett fel és le mozogni. Lehet, hogy nem volt gyakorlott, de ezt bőven ellensúlyozta a lelkesedés. Na és az ártatlanság, amivel a farkamat izgatta, már szinte tényleg túl sok volt. -Tökéletes vagy — mormogtam bele a szájába, és én is a combjai közé csúsztattam a kezemet. Összekeveredett a lélegzetünk, egyre gyorsabb és egyre felszínesebb lett. Én keményen a bugyijára nyomtam a tenyeremet, ingerelve a csiklóját, majd az egyik ujjamat belenyomtam abba a forróságba, amitől csak egy csuromnedves kis anyagdarab választott el. Az ajkamat le sem vettem az övéről, nyelvemmel simogattam a nyelvét, miközben ő a kezemen lovagolt, én pedig egyre keményebben löktem előre magamat szorító ujjai közé. Éreztem, ahogy a teste megmerevedik, majd rekedten felkiáltott. -Cam! A teste többször is összerándult ott, a kezemen ülve, egyik hullám a másik után csapott keresztül rajta, míg végül elült a

vihar. Amikor pedig én élveztem el, a testem többször, egymás után összerándult. Még soha nem élveztem akkorát, és ezzel magamat is megleptem. Avery nem engedett el, csak a fejét a vállamra hajtotta, én pedig egyik kezemmel átöleltem a derekát. Csak akkor vettem le magamról a kezét finoman, amikor hirtelen nagyon érzékennyé vált a farkam. Rongybabaként hevert az ölelésemben. A mellkasomhoz szorítottam, de tisztában voltam vele, hogy hamarosan el kell majd engednem, különben teljesen össze- ragacsozom őt is és magamat is, mégsem szerettem volna elválni. Felnyúltam, hátrahajtottam a fejét, megcsókoltam lehunyt szemhéját, majd a nyelvemmel finoman széjjelválasztottam az ajkait. Végetlenné nyúlt a csend kettőnk között, és ez nagyon megnyugtató volt egészen addig, míg éreztem, hogy egyszerre megmerevedik. Aggodalom töltött el. Azt sejtettem, hogy nem okoztam neki fájdalmat, de nem lehettem biztos benne, hogy nem mentem-e túl gyorsan túl messzire. -Hé. - mondtam, és az egyik ujjammal végigsimítottam az arcán. A tekintetében zavart kifejezés csillant - Minden rendben? Ugye nem...? -Tökéletes volt. - Megcsókolta az arcomat, is lehuny a szemét. — Ez is tökéletes. Igaza volt. ó, istenem, ez volt életem legtökéletesebb pillanata. és mégis a gyomromban máris újabb csomó kezdett formálódni. A tekintete egy pillanatra elködösült. Hamar elmúlt, de akkor sem lehetett nem észrevenni, és már előre tartottam tőle, mi lesz, amikor visszatér.

HUSZONHÁROM

OLLIE OTT ÁLLT A PADON VELÜNK SZEMBEN, kezében Avery félig üres kínai kajás papírdobozával. Már az is nagyon különös volt, hogy miért kellett mindenképpen elhoznia, tekintve, hogy az a kaja napok óta a hűtőben állt, a lakásban. - Én csak annyit mondok, hogy az Elnökök Napja1 sokkal érdekesebb, mint a Valentin-nap - jelentette ki, és az evőpálcikáját a kínai kajás dobozba dugta. - Különben is, a Valentin-napot a virágárus-maffia találta ki. Még csak nem is igazi ünnepnap. Brittany ott ült mellettem, és a fejét ingatva hallgatta. - Az Elnökök Napja dögunalom. Semmi érdekes nem történik. Avery az ölemben ült, és a mellkasomhoz bújt. Még februárhoz képest is durván hideg volt az idő, úgyhogy lecipzáraztam a kapucnis pulcsimat, és körülötte fogtam össze. - Ezek ketten összejöttek? — kérdezte halkan. Nevettem. -Őszintén? Fogalmam sincs. -Az Elnökök Napján egy csomó bútorbolt, meg autószalon szokott akciózni - felelte Ollie, és a vigyorából látszott, mennyire elégedett magával, amiért sikerült előállnia ezzel a válasszal. - Na„és a bankok sem nyitnak ki. -Hűha. — Brittany előbb gyors pillantást váltott Eperkével, majd visszafordult Ollie felé. — Az Elnökök Napján viszont

senkit nem fektetsz meg, az tuti. Valentin-napon meg igen. Ollie kezében megállt az evőpálcika, és a rajta lógó metélt tészta finoman lengedezett a jeges szélben. -Ez most ajánlat? -Hűha - mormogtam. - Ügyes. Eperke kuncogott. Brittany lelökte a padról Ollie-t. -Nem, ez egyáltalán nem ajánlat. Ollie kecsesen talpra érkezett. -Milyen kár - mondta, majd olyan közel hajolt Brittanyhez, hogy szőke hajszálaik egészen összegabalyodtak. — Pedig az egész életedet megváltoztatnám, bébi! Avery már nem tudta tovább visszatartani, és kitört belőle a nevetés, édesen, hangosan, én pedig a vállára hajtottam a fejemet, mert Ollie helyett is égtem. Brittanyre viszont láthatólag nem tett különösebb benyomást a duma. -Az tuti. Elég lenne veled egy éjszaka, és életem végéig járhatnék a nemibeteg-gondozóba. -Aú, ez fájt! — Szabad kezével a mellkasára csapott. — Ez nagyon rosszulesett. Ekkor már Brittany is nevetett. -Kétlem. Ollie lehuppant mellé, majd felé nyújtotta az evőpálcikáját. -Kérsz? Brittany most már mosolyogva ingatta a fejét. -Kösz, nem! Avery felült, és a hideg levegő azonnal beáramlott kettőnk teste közé. Felé nyúltam, azután visszahúztam a mellkasomhoz.

-Ne menj! — mondtam, azután átöleltem. — Olyan vagy, mint egy takaró. Felém fordult, majd belecsókolt a szám sarkába. -Órám van. -Lógd el! — mormogtam, és közben az ajkait kerestem. — Gyere fel hozzánk! - Sikerült elkapnom a száját, és a nyelvemet villámgyorsan bedugtam a hideg ajkak közé. — Felmelegítenélek. Eperke egész testében megremegett, de nagyon kétlem, hogy ennek a hideg időhöz bármi köze is lett volna. -Ez legalább annyira gázos volt, mint az, amit Ollie mondott. -Hé! — kiáltotta Ollie. — Fia lehet, hagyjatok ki a kis szerelmi fészketekből. Eperke egy pillanat alatt elpirult. Lehet, hogy elfelejtettem, hogy nem vagyunk egyedül? Ugyanúgy mocorogta ki magát az ölelésemből, ahogyan az előző este is nálam, az ágyamban heverve, és én vissza-nyeltem egy feltörő nyögést. És ebben a pillanatban most nagyon nem lett volna jó ötlet, ha ezen jár az eszem. -Hamarosan találkozunk? - kérdezte Brittanytől, és gyorsan megölelte. Brittany bólintott. -Simán. Én is elköszöntem a többiektől, es átöleltem a kecses vallat. Szerettem volna elkísérni egészen a Whitehallig. Ő azonban felnézett rám, és hunyorgott. Neked most nem épp a kampusz másik végében lenne órád? -Talán igen, talán nem. - Lekaptam a sapkámat, és a fejére

tettem, hogy ne süssön a szemébe a nap. - Mit terveztél Brittanyvel? -Plázázunk. - Feljebb nyomta a sildet, majd tett egy lépést oldalra, és Brittany felé nyújtotta a kezét. - Extrakülönleges dolgot kell vásárolnunk. -Hmm. - Megfogtam a kezét, és összefontam az ujjainkat., Pontosan mi is az az extrakülönleges dolog? -Titok. Elvigyorodtam, és melyet sóhajtottam. A levegőt nagyon párásnak éreztem. -Van ennek bármi köze a nem-Elnökök Napjához? Felnevettem, mire szelesen elvigyorodott. Meg is jegyeztem magamban, hogy az utóbbi időben Eperke egyre többet nevet. -Azt majd én tudom. -Értem. — Megálltunk a társadalomtudományi tanszék épületének hófödte bejárata előtt, és odahúztam magamhoz. Ő egy cseppet sem állt ellen, lábujjhegyre állt, és felemelte az arcát. Megfordítottam a fejen a sapkámat, a homlokomat az övéhez nyomtam. -Érzed ezt az illatot? Felnevetett, és a tenyerét a mellkasomra tette. -Mit, a leheletemet? Felnéztem az égre, és közben az egyik karommal a derekát öleltem át. -Nem, te kis dilipók! A havat a levegőben. -Ja! — kuncogott. Finoman megcsókoltam. -Csak azt akarom mondani, hogy nagyon vigyázzatok ezen a speckó titkos vásárolgatáson.

-Vigyázni fogunk. - Levette a sapkámat, majd a fejemre tette. - Átjössz ma este? -De hülye kérdés! - Nem akartam elengedni. Felvonta a szemöldökét. -Pedig én azt hittem, hogy nem léteznek hülye kérdések! -Aki ezt mondta, hazudott. - Lehajtottam a fejem, majd megint megcsókoltam, és végül elengedtem. Sarkon fordult, és elindult, de gyorsan utánanyúltam, és a seggére csaptam, mire felugrott, majd visszafordult, és dühösen nézett a szemembe. Persze csak nevettem. -Tudom, hogy tetszett! Amikor pedig elpirult, már nem is lehetett kétséges.

A hó tényleg hullani kezdett, méghozzá sűrűn, nagy pelyhekben. Nagyon örültem, amiért sikerült elérnem, hogy a másnapot Eperke lógja el, és inkább töltse velem. Persze az órákat ebben a vacak időben is megtartják majd, de az egész kampusz olyan lesz, mint egy befagyott halálkatlan. Lenéztem rá, és elmosolyodtam. Miután pizzáztunk, és Ollie-val is dumáltunk egy kicsit, úgy látszott, teljesen készen van. Az oldalán összegömbölyödve mélyen aludt, a fejét a lábamon nyugtatta. Kifésültem az arcából egy tincset, és a füle mögé simogattam. -Hihetetlen mennyire aranyos ez a csaj! - mondta Ollie, majd előrehajolt, kihalászta a dobozból az utolsó szelet pizzát, és felállt. - Nem ismerek senki mást, aki képes lenne elaludni két ilyen állat pasi mellett. Halkan felnevettem. -Túl sok volt neki az inger. Nem tud mind a kettőnket

kezelni. Ollie vigyorgott, majd átlépett a lábamon. - Maradj csak, kitalálok! Az ezt követően beállt csöndben a tekintetem újra és újra végigkövette Eperke arcának elegáns vonalait és íveit. És közben próbáltam az emlékeimbe égetni a legapróbb részleteket is. Valamivel korábban, amikor éppen a kampusz nyugati vége felé sétáltunk, Ollie tett valami megjegyzést azzal kapcsolatban, hogy mennyire gázos lettem. És a legkülönösebb az egészben, hogy még csak nem is idegesített fel vele. Csak nevettem. Lehet, hogy egy kicsit tényleg gázos vagyok. Talán egy egészen kicsit kényszeres is. Talán... Avery telefonja csippant egyet az asztalon, a kijelző kivilágosodott, és még mielőtt ráébredhettem volna, mit teszek, odanéztem. Hazug ribanc! Hogyan vagy képes együtt élni önmagaddal? Előrehajoltam, és még háromszor elolvastam az üzenetet, mielőtt a kijelző megint elsötétedett, és vele együtt a szöveg is eltűnt. Annyira megdöbbentem, hogy azt sem tudtam, mit tegyek. Biztosan rosszul láttam. De háromszor egymás után? Nem valószínű. A nyakamban és a hátamban az izmok görcsbe rándultak. Fogalmam sincs, meddig ültem ott feszülten, mozdulatlanul, de arra nagyon is tisztán emlékszem, hogy a döbbenetén túl a harag úgy izzott az ereimben, akar a lassan égő bozóttűz. Ki az isten merne ilyesmit küldeni neki? Ki meri hazug ribancnak nevezni? Mindenképpen fel akartam kutatni azt, aki ezt küldte neki, és letépni a fejét. És miért akarna bárki is ilyen üzenetet küldeni neki? Ha Avery ribanc, akkor éppen ennyire ribanc minden apáca is.

De miért? Az állkapcsomban remegni kezdett egy izom, és még akkor sem hagyta abba, amikor Avery felébredt. Ásítva ült fel, és fésülte ki az arcából a belehulló hajszálakat. Telt ajka álmos mosolyra húzódott. -Ne haragudj! Nem akartam elaludni rajtad. Csak néztem rá meredten, és azt sem tudtam, mondanom kellene-e valamit egyáltalán. Erre felegyenesedett, és a tekintetében gyanakvás villant. -Minden rendben van? - kérdeztem. Basszus! Ezt nem fogom megúszni. Az asztalra pillantottam. -Mialatt aludtál, jött egy üzeneted. Először zavartan vonta össze a szemöldökét, majd követte a pillantásomat az asztalra. Hirtelen mozdulattal hajolt előre, és ragadta meg a mobilt. Rákoppintott a kijelzőre, és kifújta a levegőt. Láttam, ahogyan a vér egyetlen pillanat alatt kiszalad az arcából, és éreztem, hogy a gyomromban egyre erősödik a feszítés. -Amikor megérkezett, a telő automatikusan megjelenítette. Lassan, reszkető kézzel tette vissza a telefont az asztalra. Nem nézett rám, a tekintetét végig a kijelzőre meresztette. -Te elolvastad az én üzenetemet?! -Nem szándékosan. - Feszülten hajoltam előre. - Egyszerűen megjelent a telefon kijelzőjén. -De akkor sem kellett volna megnézned! - Felállt, kezének ujjai folyamatosan nyíltak és csukódtak. Hoppá. Na várjunk csak egy percet! -Avery, én nem kémkedem utánad, és nem kutatok a holmidban! Az a rohadt üzenet egyszerűen megjelent! Még mielőtt felfogtam volna, mit csinálok, önkéntelenül is

odanéztem. Lehet, hogy nem kellett volna. -Hát nagyon nem! Felsóhajtottam. -Jól van, akkor hibáztam! Nagyon sajnálom. De ez akkor sem változtat azon, hogy láttam. Ott áll, megkövülve a szoba közepén, nem lehetett nem észrevenni a tekinteteben megcsillanó pánikot. -Avery! – szólaltam meg óvatosan, és a tekintete azonnal rám tapadt. - Miért küld neked bárki is ilyen üzenetet? A mellkasa előtt karba fonta a kezét. -Nem tudom. Persze nem hittem neki. -Nem tudom - ismételte, aztán kapkodva folytatta - Időrőlidőre szoktam ilyet kapni, de fogalmam sincs, hogy miért Talán rossz számra küldik, vagy ilyesmi. Meg mindig nem tűnt hihetőbbnek. -És nem is tudod, hogy kitől érkeznek? -Nem. A feladó mindig ismeretlen. Te is láttad Majd mielőtt bármit mondhattam volna, kapkodva folytatta. - Ne haragudj amiért úgy viselkedtem, mint akinek elmentek otthonról Csak nagyon meglepődtem. Elaludtam, és amikor felébredtem azonnal éreztem , hogy valami nem kerek. Aztán eszembe jutott hogy... nos, nem is tudom, mi jutott eszembe, de nagyon sajnálom. -Nem kell egyfolytában bocsánatot kérned, Avery! Gyűlöltem, amikor ezt csinálta. – Nem várom el tőled. Csak azt akarom, hogy legyél mindig őszinte velem, szivi. Ennyit, és nem többet. És ha ehhez hasonló üzeneteket szoktál kapni, arról tudni szeretnék. Láthatóan meglepte,

mert tett egy lépés, hátra. - Miért? -Néha eszembe jutott, hogy talán nem is ugyanazon a nyelven beszélünk. -Mert a barátod vagyok, és igenis érdekel, ha valaki leribancoz. Elfordultam, és megint felsóhajtottam. -És őszintén? Még akkor is rettenetesen be vagyok rágva miatta, ha csak amolyan kósza üzenet volt. Senkinek nincs joga ilyen baromságokat üzenni neked! - Elhallgattam, a tekintetét kerestem, és mélyen a szemébe néztem. - Ugye tudod, hogy nekem mindent elmondhatsz? Nem foglak elítélni, és nem fogok haragudni rád. Abban a pillanatban, hogy ezek a szavak elhagyták a számat, már éreztem, mennyire istenverte vicc vagyok. Azt mondom Averynek, hogy velem mindent megoszthat, halálosan be vagyok pöccenve, mert tudom, hogy rejteget valamit, és közben éppen én vagyok az, akinek titkai vannak előtte. -Tudom. - Suttogva mondta, de aztán sokkal határozottabban is megismételte. — Tudom. A szívem hatalmasat dobbant, miközben folyamatosan a szemébe néztem. -És ugye meg is bízol bennem? -Igen. Hát persze hogy meg. -A fenébe! - morogtam, és ha lehet, még feszültebben ültem ott. A mellkasomban mintha jókora jéglabda formálódott volna. Nagyon kockázatosnak éreztem, hogy elmondjam neki. Lehetséges, hogy valami erőszakos állatnak tart majd,

és azonnal lapátra tesz, de akkor is őszintének kellett lennem vele, főleg, hogy ugyanezt vártam el tőle én is. Totál be voltam szarva. Lehunytam a szemem, és beszélni kezdtem. -Én sem voltam teljesen őszinte veled. -Tessék? A kezemmel végigdörzsöltem az arcomat. Na, akkor jöhet a fejesugrás! -Azt mondogatom itt neked, hogy meg kell bíznod bennem, hogy nekem mindent elmondhatsz, de éppen én vagyok az, aki nem ezt teszi. Persze abban is biztos vagyok, hogy előbb vagy utóbb magadtól is rájönnél. Avery gyorsan megkerülte a dohányzóasztalt, és leült a kanapé szélére. -Te meg miről beszélsz, Cam? Ebben a pillanatban döbbentem csak rá, hogy ha valóban elmondom neki az igazat, akkor el is veszíthetem. -Arra ugye emlékszel még, amikor azt meséltem, hogy mindannyian csinálunk olyan baromságokat az életünkben, amire később már nem vagyunk büszkék? Bólintott. -Igen. -Nos, ezzel kapcsolatban közvetlen tapasztalattal rendelkezem. Erről a bizonyos dologról csak nagyon kevesen tudnak. - Elhallgattam, majd hozzátettem még. - És hidd el, nagyon nem vagyok büszke arra, amit most el akarok mondani neked. -Nekem mindent elmondhatsz - mondta, és közelebb csúszott a kanapén. - Őszintén mondom, hogy velem nyugodtan beszélgethetsz. Hallgatlak.

Azt sem tudtam, hol kezdjem az egészet, és beletelt néhány másod-percbe, míg végre belevágtam. -Idén kellene diplomáznom Ollie-val együtt. De nem tehetem. -Igen, emlékszem. Mondtad, hogy halasztanod kellett. -Másodévben. Azon a nyáron nem sűrűn tudtam hazamenni, mert Marylandben edzősködtem, egy focitáborban. Persze amilyen gyakran csak lehetett, otthon voltam, de a húgom minden alkalommal... furcsán viselkedett. Nem igazán tudtam volna megmondani, mi lehet a baj, de mindig nagyon feszült volt, és az idő nagy részében egyszerűen begubózott a szobájában. Persze a szüleim szerint már az is csoda volt, hogy egyáltalán hazament! Tudod, a húgom mindig afféle vérző szívű szamaritánus volt. Összeszedett mindenféle elkallódott kis állatot, és elkallódott embereket is, különösen az elkallódott srácokat. Még kiskorában is mindig csak azokkal haverkodott össze, akiket mások kiközösítettek. — Elmosolyodtam, amikor ez eszembe jutott. - Aztán összejött ezzel a sráccal. Egy-két évvel lehetett idősebb Teresánál, és ha jól tudom, akkor a kapcsolatuk elég hamar komolyra fordult... már amennyire egy kapcsolat komoly lehet, ha az ember, tizenhat éves. Csak egyszer találkoztam a sráccal. Nem jött be. Gyanítottam, hogy meg akarja fektetni a kishúgomat, de nem emiatt voltak rossz érzéseim vele kapcsolatban. Egyszerűen volt benne valami, ami nagyon bökte a csőrömet. Végigsimítottam a combomon, és éreztem, hogy az a bizonyos, ismerős harag megint gyűlni kezd bennem. -Szóval éppen otthon voltam hálaadáskor, és a konyhában

segítettem. Teresa is ott volt, és persze ment a szokásos baromkodás. Ellökött, én visszalöktem, és eközben hozzáértem a karjához. Nem löktem különösebben erősen, ő mégis fájdalmasan kiáltott fel. Először azt hittem, hogy hülyéskedik, de aztán megláttam a könnyeket a szemében. Valami tréfával elütötte a dolgot, és el is felejtkeztem volna az egészről, ha hálaadás reggelén anya váratlanul rá nem nyit a szobájában, amikor törülközőt akart neki vinni. És meglátta. Avery néhány pillanatig nem szólt semmit, aztán a fejét ingatta. -Teresa teste... tele volt zúzódásokkal. Fent és lent, a karjain és a lábain is. - A kezem ökölbe szorult a tehetetlenségtől. Azt mondta, hogy biztosan tánc közben szerezte őket, de mindannyian pontosan tudtuk, hogy a balettől nem lesznek ilyen zúzódásai az embernek. Majdnem egész délelőtt faggattuk, míg végre elmondta az igazságot. -A pasija csinálta? - kérdezte csendesen. Nagyot nyeltem. -Az a kis köcsög verte. De nagyon okosan csinálta, és mindig csak olyan helyeken ütötte meg, ahol nem hagyott feltűnő nyomokat. Teresa pedig ennek ellenére is mellette maradt. Először nem értettem, miért, de végül elmondta, hogy egyszerűen túlságosan félt tőle, és nem mer szakítani. - Már nem bírtam tovább ülve maradni, ezért felálltam, és az ablakhoz mentem. - Ki tudja, meddig tartott volna még, ha anya nem nyit rá véletlenül! Vajon Teresa végül elmondta volna valakinek? Vagy a rohadék tovább verte volna addig, amíg egy napon talán agyon is veri? Lehajtottam a fejemet. Hirtelen minden olyan volt, mintha

csak tegnap történt volna az egész - a harag és a tehetetlenség. -Rohadtul be voltam pöccenve, Avery. Meg akartam ölni a kis köcsögöt. Verte a húgomat, apa pedig csak annyival akarta elintézni, hogy szól a zsaruknak. Azok meg mit csinálhattak volna vele úgy mégis? Hiszen ő is és Teresa is fiatalkorú volt! A kis gyökér megúszta volna egy kis fejmosással, aztán pszichológushoz küldik, és ennyi. És ez nem helyes. Ezt egyszerűen képtelen volt bevenni a gyomrom! Hálaadás estéjén elmentem otthonról, és megkerestem. Nem kellett hozzá túl sok idő abban a vacak kis városban. Bekopogtattam az ajtón, és azonnal kinyitotta. Megmondtam neki, hogy ne merjen még egyszer Teresa közelébe jönni, és tudod, mit csinált a kis gyökér. -Mit? - suttogta. Odalépett elém, és kidüllesztette a rohadt kis mellét. Azt mondta, bele a pofámba, hogy márpedig kurvára azt tesz, amit csak akar. Felnevettem, de ebben nyoma sem volt a jókedvnek. - És akkor elvesztettem a fejemet. Az, hogy dühös voltam, nem kifejezés arra, milyen állapotba kerültem valójában. Tomboltam! Megütöttem, és aztán csak ütöttem tovább. Ütöttem és ütöttem, nem hagytam abba akkor sem, amikor a szülei kijöttek a házból, és akkor sem, amikor az anyja sikoltozni kezdett. Két zsaru tudott csak leszedni róla. Avery nem szólt egy szót sem, csak nézett rám. Megint megdörzsöltem az államat. -Engem lesitteltek, ő pedig kómába esett. A szája szó szerint tátva maradt a csodálkozástól. Tessék, kimondtam. Lehajtottam a fejemet, és elfordultam tőle,

miközben leültem a nagy rattan székbe. -Korábban is verekedtem már néha... de csak a szokásos. Ez azonban valami egészen más volt. Az összes bütyköm darabokra tört, de az egészből semmit nem éreztem. Apa... megráztam a fejemet - kész csoda, amit tett. Ezért nagyon hosszú időre hidegre kellett volna tenniük, de nem így történt. Gondolom az is segítette a dolgot, hogy a srác néhány nappal később magához tért. -Könnyen megúsztam a dolgot... egyetlen éjszakát sem kellett a rácsok mögött töltenem. - Keserűen mosolyogtam. Amíg azonban el nem simítottunk mindent, nem jöhettem el otthonról. Végül egy évig közszolgálati munkát kellett végeznem a helyi fociklubban, további egy éven keresztül pedig pszichológushoz kell járnom, hogy megtanítsa, hogyan kezelhetem a haragomat. Oda szoktam járni péntekenként. Ősszel lesz vége. A szüleimnek kellett kifizetniük a kárpótlást, és hidd el, nem is akarod tudni, milyen összegről volt szó! A közszolgálati munka miatt persze abba kellett hagynom a focit, de ennek ellenére... mint mondtam, nagyon könnyen megúsztam. Avery elfordult tőlem, és összevonta a szemöldökét. Az arcából minden szín kifutott, és minél tovább maradt néma, én annál rósszabul éreztem magamat. Istenem, mit tettem...? -Megértem — mondta csendesen. Bámultam rá, és nem is voltam biztos abban, hogy jól hallottam, amit mondott. -Tessék? - kérdeztem rekedten. -Megértem, hogy miért tetted. Tényleg felfogta, hogy mit mondtam el neki az előbb? Felálltam. -Avery...

-Nem tudom, mit árul ez el arról, hogy én milyen ember

vagyok, de azt tudom, hogy az a rohadék verte a testvéredet, hogy nagyon nem volt helyes péppé verned, de Teresa akkor is a húgod, és... — elhallgatott, mintha csak a megfelelő szót keresné — ...és vannak emberek, akik megérdemlik, hogy szétrúgják a seggüket! Döbbenten néztem. Kinyújtotta a lábát. -És talán vannak olyanok is, akik azt sem érdemlik meg, hogy levegőt vegyenek. Lehet, hogy betegesen és szomorúan hangzik, amit mondok, de akkor is igaz. Az a srác meg is ölhette volna a húgodat. Basszus, hiszen ki tudja, hány lányt verhetett volna még halálra! -Megérdemelném, hogy börtönben legyek, Avery! Majdnem megöltem. -De nem ölted meg. Kinyitottam a számat, de képtelen voltam egyetlen hangot is kipréselni. Hogy lehet valaki ennyire megértő? -Hadd tegyek fel egy kérdést! Kész lennél megint megtenni? Az egymillió dolláros kérdés. -Megint elmennék a házához, és megint megverném. Talán nem annyira durván, de az igazat megvallva nem hiszem, hogy ez bármin is változtatna. A rohadék verte a húgomat. Mélyet sóhajtott. -Nem vádollak. Még mindig meredten néztem, és hirtelen eltöltött az érzés, hogy most azonnal térdre kellene borulnom előtte. -Te... Megvonta kecses vállát. -Beteg vagyok?

-Nem — feleltem mosolyogva, és teljességgel paffon voltam. - Lenyűgöző vagy! -Ilyen messzire azért nem mennék — felelte, és halványan vigyorgott. -Komolyan! - Leültem mellé a kanapéra. - Azt hittem, hogy megutálsz majd, vagy dühös leszel rám, vagy valami ilyesmi. Avery megrázta a fejét, mire mindenfelé rézvörös tincsek szálltak. Istenem, ez a csaj... arra nincs is szó, milyen csodálatos. A homlokomat az övéhez nyomtam, és a két tenyeremmel megfogtam az arcát. Úgy éreztem, mintha vagy ezertonnás súlyt emelt volna le valaki a vállamról. -Nagyon jó érzés, hogy ez a súly már nem nyomja a szívemet. Nem akarom, hogy titkaink legyenek egymás előtt. Elmosolyodott, mire belecsókoltam a szája sarkába. A megkönnyebbülés hatalmas erővel csapott át rajtam, megöleltem Eperkét, és a mellkasomhoz szorítottam. Ez a csaj... semmilyen tekintetben nincs nála csodálatosabb. Megcsókoltam a feje tetejét, mire hirtelen megemelkedett a mellkasa. Letaglózó volt a megkönnyebbülésem, mert őszintén bevallom, eszembe sem jutott, hogy Eperke ennyire megértő lesz majd velem. Felsóhajtottam, lehunytam a szememet, és olyan közel húztam magamhoz, amennyire csak lehetséges volt. Avery elfogadta a titkomat, és megértett. Most már csak azt kell elérnem, hogy ő is éppen így megnyíljon nekem.

HUSZONNYOLC

NEM GONDOLOD, hogy egy napra már elég rózsát kapott? — kérdezte Ollie, és a fejével a kezemben tartott, egyetlen szál virág felé biccentett. Aztán a nappali sarkában álló, legújabb berendezési tárgy felé fordult. - Plusz még ez is? Basszus, melletted, mindenki más gázosnak tűnik majd! Jase hangosan nevetett. A kanapén ült, kezében sörrel. - Őszintén? Nem hiszem, hogy te még ennél is gázosabbabb lehetnél, Ollie! Ollie szuszogott, és a lábát feltette a kisasztalra. - Nincs is olyan szó, hogy gázosabbabb. Jase vigyorgott. - És ennyiben ki is merül a tudásod. Kigurítottam Eperke ajándékát a folyosóra, azután visszafordultam, és felvont szemöldökkel néztem rájuk -Egész este itt fogtok ülni és vedelni? -Aha! - felelték kórusban. -Nos, akkor jó szórakozást! - Tisztelegtem nekik, azután kimentem, és Eperke ajándékát odatoltam az ajtó mellé, egészen a falhoz. Kopogtattam, és közben próbáltam visszafojtani az idióta mosolyt, ami az ajándékból hallható halk dobbanások miatt vett erőt rajtam. Avery kinyitotta az ajtót, és a tekintete azonnal a rózsára tapadt. -Ezt nekem hoztad? -Még szép! — mondtam, átadtam neki a virágot, és

beléptem, - Nagyon sajnálom, hogy ma este nem tudlak majd elvinni sehova, de... -Semmi gond. Tudom, hogy mi a pénteki programod. Odavitte a rózsát a konyhai pultra, ahol egy vázában benne volt az összes többi rózsa is. Mindet tőlem kapta. A válla fölött hátrafordulva rám nézett, és a fejét oldalra billentette. -Mit csinálsz? Vigyorogtam. -Maradj ott, ahol vagy, és hunyd le a szemedet! -Le kell hunynom a szememet? -Aha. Látszott, hogy alig bír az izgalmával, de akkor is nyugalmat próbál erőltetni magára. -Szóval akkor meglepetést kapok? -Hát persze. Na, csukd be a szemedet! Megrándult az ajka. -A te meglepetéseid éppen olyan ijesztőek, mint az ötleteid. Fújtam egyet. -Az én ötleteim és meglepetéseim egyformán fantasztikusak szoktak lenni. -Emlékszel arra, amikor úgy gondoltad, hatalmas ötlet lenne... -Csukd már be a szemed, Avery! A vigyorából széles mosoly lett, és megtette, amit kértem. Sarkon fordultam, kisiettem a folyosóra, és begurítottam az ajándékomat. Berúgtam az ajtót. -Ne less! Felvonta a szemöldökét. -Cam...? -Még néhány másodperc. - Megfogtam a kezét, és a

konyhából bevezettem a nappaliba. - Még ne nyisd ki, jó? -Oké! Megszorítottam a kezét, aztán elengedtem. Mögé léptem, hátulról megöleltem a derekát, majd odahajoltam hozzá, és megcsókoltam a halántékát. Az ujjai a karomra kulcsolódtak, és ahogyan megszorították, Eperke mélyet sóhajtott. -Kinyithatod! - Az arcát is megcsókoltam. - Vagy, ha akarod, akkor csukva is maradhat a szemed. Akkor is ugyanolyan szép vagy. Felnevetett, és azonnal kinyitotta a szemét. -Jézusom, Cam! Vettem neki egy kétszáz literes terráriumot, és fullosan berendeztem homokkal, kővel meg növényekkel is. Az egyik kis búvóhelyről pedig egy apró teknős dugta ki a nyakát, és jobbra-balra forogva nézett szét az új lakhelyén. Avery halkan felsikkantott. Én meg nevettem. -Tetszik? -Hogy tetszik-e? - Elhúzódott tőlem, és egyenesen a terrárium- hoz ment, az egyik kezét az üvegre téve. - Én... egyszerűen imádom! -Akkor jó. - Odaálltam mellé. - Gondoltam, Raffaello örülni fog egy kis játszótársnak. Nevetett, és összeszorította a szemét. -Ezt nem lett volna szabad megvenned, Cam! Ez... túlságosan sok. -Annyira azért nem, és mindenkinek szüksége van egy teknősre. - Lehajoltam, majd arcon csókoltam. - Boldog Valentin-napot! Avery megfordult, és azonnal megölelt. Megcsókolt, de úgy,

hogy a lélegzetem is elakadt. -Köszönöm! Ajkammal finoman simítottam végig az ajkán. -Nincs mit. A kezét a csípőmre csúsztatta, és egészen közel hajolt. -Fiú vagy lány? -Tudod, az igazat megvallva fogalmam sincs. Elvileg a páncél alakja alapján meg lehet mondani, de ha megölnek sem tudom, hogyan. -Nos, ha fiú, ha lány, én mindenesetre Michelangelónak nevezem majd. Hátrahajtottam a fejemet, és nevettem. -Tökéletes. -Még kettőt szereznünk kell. Ez a csaj rohadtul tökéletes! -Bizony. Kibontakozott az ölelésemből, és elmosolyodott. -Egy pillanat és itt vagyok. Mielőtt egy szót szólhattam volna, megfordult, és elrohant a folyosó fele. Amíg el volt, én a fal mellé toltam a terráriumot, és bekapcsoltam a melegítő lámpát. A közeledő léptekre megfordultam. -Boldog Valentin-napot! Nem annyira király, mint a te ajándékod, de remélem, akkor is örülni fogsz neki. Egy üdvözlőkártyát nyomott a mellkasomnak. Vigyorogva vettem el, és ránéztem. -Az tuti! Óvatosan kinyitottam a lapot. Egy üzenet volt beleírva. A világot jelented nekem. Csak néztem ezt a néhány szót, és minden bizonnyal túl

sokáig elidőztem fölötte. A szívem vadul vert, és a vérem forrón lüktetett az ereimben. Elmosolyodtam - mintha nem is egy kártyát, hanem vagy egymillió dollárt adott volna át nekem. És ekkor még nem is vettem észre a jegyeket. Összecsippentettem őket, és feltartottam. -Ez aztán az ajándék, szivi! -Tényleg? — Összecsapta a két tenyerét. — Reméltem, hogy tetszeni fog! Úgy értem, tudom, mennyire vacak érzés, hogy nem focizhatsz, és remélem, nem fogsz elkeseredni, ha csak nézheted a meccset, és nem is kell engem is... Az ajkammal és a nyelvemmel fojtottam belé minden további szót. Nagyon tetszett az ajándék. Állati volt, hogy megvette ezeket a jegyeket, de soha nem vallottam volna be neki, hogy az a négy szó, amit a kártyára írt, mindennél fontosabb volt számomra. -Hát persze hogy téged viszlek magammal! Az ajándék csodálatos! - Megharaptam az alsó ajkát, mire levegőért kapott. - És te is csodálatos vagy! Ezek a szavak újra és újra a fejemben visszhangzottak, miközben megragadtam a csípőjét, és egészen odahúztam magamhoz. Máris állt a farkam, de az igazat megvallva úgy éreztem magam, mintha Avery közelében állandóan merevedésem volna. A gyomromba fura érzés költözött, ahogy a karját a nyakam köré fonta. Nem kellett mondanom semmit, csak emeltem fel, magamhoz. Fantasztikus lábaival átölelte a csípőmet, én pedig eközben keményen, mélyen megcsókoltam, magamba szívva az ízét, és nem akartam elengedni soha többé. Felnyögött, mire fizikai fájdalommal tört rám a vágy. Az agyam kikapcsolt, és már csak az ösztöneimnek

engedelmes- kedve vittem vissza a szobájába, majd miközben hanyatt az ágyra fektettem, a gyomromba költöző fura érzés csak még erősebbé vált, Néhány pillanatig néztem rá, majd felemelkedtem, levettem és félredobtam a pulcsimat. Azután megint fölé hajoltam, és a két kezemet a feje mellé tettem. A mellkasom szakadozott lélegzetekkel emelkedett és süllyedt. Annyira szükségem volt rá, mint arra a fékeveszett érzésre, hogy vad rohanással vezetem végig a labdát a pályán, és végül berúgom a kapuba. Talán még annál is jobban. Egyik kecses, finom ujjával végigrajzolta a mellkasomra tetovált napkorongot körülvevő lángnyelvek vonalait. -Imádom ezt a tetkót. Miért varrattad fel? -Tényleg tudni akarod? Hosszú szempillái felemelkedtek, és a szemembe nézett. -igen. -Elég béna a sztori. Tovább rajzolta a vonalakat, és nekem minden másodpercben villámcsapás járta végig a testem. -Azt majd én eldöntőm. -A verekedés után csináltattam. — A kezemet a pólója alá csúsztattam, és elmosolyodtam, amikor megéreztem a selymes bőrt. Fel- emelkedett egy kicsit, hogy levetkőztethessem. - Akkoriban elég vacak állapotban voltam. Nem mehettem vissza a suliba, otthon kellett maradnom, és ráadásul az egészet csak magamnak köszönhettem. Még az is eszembe jutott, hogy azért veszítettem el ennyire az önuralmamat, mert valami baj van a fejemmel. A karját maga mellé tette az ágyra, miközben a kezem

megjelent lapos hasán, mindössze néhány milliméternyire a melltartó finom csatjától. És amikor a másik kezét megint a feje mellé téve fölé ereszkedtem, a hajam az arcát is egészen eltakarta. - Komolyan depressziós lettem. Rettenetesen mérges voltam magamra és a világra is, amiért ilyen hatalmas baromságot csináltam. - Végigsimítottam a hasán, és amikor észrevettem, hogy a csípője egy egészen kicsit feljebb emelkedik, önkéntelenül is mosolyogni kezdtem. - Azt hiszem, néhány hét leforgása alatt bevedeltem minden csepp töményt, amit apa a bárszekrényben tartott. Tudtam, hogy a szüleim nagyon aggódnak, de... Az a kis mélyedés a mellek között rettenetesen magányosnak tűnt, és képtelen voltam nem arra a pontra koncentrálni. Lehajoltam, lágyan megcsókoltam a mellek között, amikor pedig kéjesen felnyögött, megismételtem. -Jase gyakran eljött meglátogatni. És Ollie is. Basszus, azt hiszem, ha ők ketten nincsenek, akkor megőrülök! - Ujjaim a melltartó kapcsára simultak, majd a szemébe néztem. — Szabad. Bólintott. -Köszönöm! - Lenéztem a melltartóra, majd kikapcsoltam, de még nem vettem le róla. Még soha nem láttam Averyt teljesen meztelenül, úgyhogy rohadjak meg, ha most elszalasztom ezt a lehetőséget azzal, hogy rohanok. - Jase mondott nekem valamit, amikor egyszer mind a ketten seggrészegek voltunk. Nem is tudom, miért, de megmaradt bennem. A mellkasa emelkedett és süllyedt, miközben az egyik ujjammal végigsimítottam a mellek között.

-Mit... mit mondott? -Valami olyasmit, hogy amíg süt a nap, semmi nem lehet annyira szörnyű. Ez valahogy megragadt bennem. Talán azért, mert igaz. Amíg a nap odafent süt az égen, tényleg nem lehet annyira szar. Ezért varrattam magamra ezt a napot. Hogy emlékeztessen. -Ez a sztori egyáltalán nem béna — mosolygott. -Hmm... - Szerintem akkor is hihetetlenül béna volt, de úgy tűnik, bejött. Az egyik ujjamat a melltartó pereme alá akasztottam, majd félrehúztam, és aztán megismételtem ugyanezt a másik kosárral is. Felfaltam a tekintetemmel. A gyönyörű, kerek mellek barnásvörös bimbói máris hetykén ágaskodtak, szinte könyörögve hívtak i magukhoz, én pedig csak néztem őket, és olyan érzések rohantak meg, amik mell láttán még soha. Meg akartam érinteni őket. Megnyalogatni őket. Szívogatni őket. És mindezt egyszerre. -Istenem, mennyire csodálatosan szép vagy, Avery! -Kösz! - mormogta. Finoman végigsimítottam a mellén, és rácsodálkoztam az érzésre, ami a tenyeremen keresztül rohant meg. A háta ívben meggörbült, és én látni akartam az arckifejezését. -Rohadtul tökéletes! - szólaltam meg, de a szavak mintha összefüggéstelen folyamként áramlottak volna belőlem valami mély mormogásként. Ekkor már a hüvelyk- és mutatóujjammal csippentettem meg a kemény bimbót. Még többet akartam látni belőle. Le sem vettem a szememet az arcáról, miközben a kezemmel lejjebb mozdultam, az ujjaim rátaláltak a farmernadrág gombjára, és elkezdték kigombolni. Amikor pedig Avery

bólintott, úgy éreztem, mintha a rohadt focivébén győztem volna. Levettem a nadrágját, és egy pillanatra megálltam a koponyás zoknit nézve. -Klassz zokni! Nagyon metálos. Amikor a farmertől és a zoknitól is sikerült megszabadítanom, itt volt az ideje, hogy a melltartót is levegyem róla. Másodpercek sem kellettek hozzá, és már egy szál bugyiban hevert az ágyon, előttem. Felemelkedtem egy kicsit, és megcsodáltam. Hosszú lábát és kecsesen ívelő derekát csak egy vékony csipke választotta el. Hajszál híján elkezdtem azt is levenni róla, de aztán az ösztöneim azt mondták, ne tegyem. Nem érdekelt, mi történt vele a múltban. Különben pedig teljesen biztos voltam benne, hogy semmi ilyesmivel kapcsolatban nincs semmi tapasztalata. Minden ilyesmi mint a csókolózás, a ruhán keresztül simogatás vagy a meztelenkedés - életében most történik vele először. Én pedig mindenképpen azt szerettem volna, hogy ezek az első élmények egytől egyig fantasztikusak legyenek. Előbb lassan, finoman megcsókoltam, miközben a kezemmel a mellkasán simítottam végig, lágyan követve a mell halmának vonalát. Amikor elvált az ajkunk, halk sóhaj szakadt fel belőle, de aztán apró csókok egész sorával rajzoltam végig a torkát. Csak egy pillanatig álltam le, mert aztán a szám összezárult a mellbimbóján. Amint a háta meghajlott, és a csípője ösztönösen mozogni kezdett előre-hátra, a vágy fékezhetetlen nyári viharként csapott végig az egész testemen. Az íze által keltett érzések azonnal a farkamba rohantak, hatalmas lyukat égettek a mellkasomba, és minden gondolatomat ezerfelé űzték. A

nyelvemmel újra és újra körülírtam a mell kemény kis hegyét, és a kezemet a testét fedő egyetlen csipkedarab alá csúsztattam. Amint az ujjaim a csiklóját simították, a lába egy pillanatra megfeszült mellettem, majd ahogyan az ajkam a másik mellét simította, hátravetette a fejét. Aztán a csókokkal elindultam lefele, végig a hasán. Felnéztem, és a tekintetünk összekapcsolódott. Lassan, óvatosan bedugtam az ujjam. Istenem, mennyire nedves volt, és mennyire szűk! -Ez jó? - kérdeztem. Bólintott. -igen. Elmosolyodtam, és az ujjamat mélyebbre nyomtam. Az egész teste reagált az érzésre, reszketett, és elöntötte a pír. Az istenit, hiszen én is reszkettem! Egyetlen pillanatra sem vettem le róla a szemem, és lassú, egyenletes ütemben ujjazni kezdtem. -Annyira szorítod az ujjamat! — mondtam. Lehajoltam hozzá, és miközben a csípője egyre erősebben nyomódott a tenyeremnek, szájon csókoltam. Ahogyan a melle a mell- kasomhoz simult, olyan érzés volt, amilyet már nagyon régóta nem tapasztaltam. Hamarosan belenyögött a számba, és éreztem, hogy megfeszül, és megszorítja az ujjamat. Nem sok híja volt, hogy ott, abban a pillanatban elélvezzek. Egyre csak reszketett, én pedig a nyakába hajoltam. - Szeretem, ahogyan a nevemet mondod! Vonakodva kényszerítettem magam, hogy húzzam ki belőle az ujjamat, és távolodjak el tőle egy kicsit, de ekkor valami olyat tett, amire nem számítottam. Felült, a tenyerét a

mellkasomra tette, és hanyatt fektetett. A következő másodpercben pedig már lovagló ülésben ült rajtam. Azt a rohadt! Hirtelen levegő után kaptam, és kis híján megint a gatyámba mentem már a látványtól is, ahogyan ott ült rajtam, szinte teljesen meztelenül. És az egészet csak még súlyosabbá tette, hogy valószínűleg nem is volt tudatában, mennyire istentelenül csábító. Kinyújtottam felé a karomat, de basszus, ha akarta, akkor Eperke olyan gyors volt, mint a vidra! Lejjebb csúszott rajtam, és ekkor az ujjai már a farmerem gombján matattak. Éppen segíteni akartam neki, de ekkor sikerült kigombolnia, és mire észbe kaptam, már le is húzta rólam. A takaróját szorítottam, amikor megéreztem a farkamra kulcsolódó ujjakat, és a makkomon keresztülcsapó forró leheletet. A szívem hatalmasat dobbant. -Ó, basszus! Hihetetlenül szexisen mosolygott. Aztán lehajtotta a fejét, és a haja elfedte az arcát. A hátam hátrahajlott, és a csípőm újra és újra megrándult, amint meleg, nedves ajkai összezáródtak a farkamon, folyékony tűz robbant be az ereimbe, és a nyelve lüktető farkam érzékeny végét kényeztette. Megfogtam a kezét, közben a másik kezemmel a hajába túrtam, és elhúztam az arca elöl. Ebben a pillanatban még mélyebben bekapta a farkamat, és már képtelen voltam megakadályozni, hogy ne nyomjam le a fejét. Nyögéseim újra és újra visszaverődtek a szoba falairól, és mindössze néhány perc múlva a csúcson voltam. Elhúztam a fejét mielőtt elélveztem volna, felhúztam magam mellé, és miközben újra és újra a hasának nyomtam a csípőmet,

magamhoz szorítottam. Teljesen kimerültén, és teljesen kiürültén hanyatlottam vissza az ágyra. O is ugyanezt tette. Mind a ketten szakadozottan lihegtünk. -Basszus, ez volt életem legjobb Valentin-napja! Felnevetett. -Egyetértek. Megkerestem a kezét, és amikor rátaláltam az ujjaira, megszorítottam őket. Pillanatokon keresztül néztem egyetlen hang nélkül, és amikor végül megszólaltam, a legnagyobb baromság jött ki a számon, amit csak kitalálhattam. -Nem vagy éhes? -Nem - ásította. - Te? A világon nincs még egy ilyen hülye! -Még nem. Megint hosszú szünet telepedett kettőnk közé. -Itt maradsz velem? Éjszakára? Az oldalamra fordultam, és végigsimítottam a vállát. -Nem kell kétszer kérdezned!

HUSZONÖT

ÚGY TŰNT, A TÉLNEK ESZE ÁGÁBAN SINCS kiengedni a szorításából az istenadta Nyugat-Virginiát. Igaz, hogy februárban és márciusban is nagyon sokat láttuk a napot, de akkor is rohadt hideg volt. Még tavaszi szünet alatt is. Annak ellenére, hogy a legtöbben délre menekültek a hideg elől, mi nyugatnak vettük az irányt. Ügy terveztük, hogy a szünet túlnyomó részét a szüleimnél töltjük. Mondanom sem kell, hogy anya majd összepisilte magát az örömtől, amikor meghallotta, hogy egy élő és eleven csajt viszek haza. Mind jobban közeledett a tavaszi szünet, vagy hogy is nevezték azt a nyomorúságos négynapos áprilisi hétvégét, pedig mintha csak tegnap történt volna, hogy Avery ott ült a padkán egy üveg sörrel a kezében, és nekem sikerült rávennem, hogy bejöjjön a házba. El sem tudtam hinni, milyen sok idő telt el azóta. Na és persze az is éppen ilyen hihetetlen volt, hogy Eperke képes volt ellógni a nap maradék részét, és megengedte, hogy utólagosan is bepótoljam az elmaradt szülinapot. A mini szünet előtti napot tehát a fővárosban töltöttük, és csak késő este értünk vissza. -Tudod mit? — A két kezemet felfelé végigcsúsztattam az oldalán, és közvetlenül a mellek alatt álltam meg. — Van még egy ötletem. -Van benne tojás? Nevettem, és a csípőjét közelebb húztam magamhoz.

-Az nincs. A tekintetében hirtelen megjelent az a távolba meredő csillogás, ami az utóbbi időben olyan ismerőssé vált. -Tényleg? -De van benne valami más, ami éppen annyira finom. - Az ajkamat a halántékához nyomtam, majd lefelé végigcsókoltam az arcát. - Benne vagy te, én, az ágy, és nagyon, de nagyon kicsi, vagy inkább semmi ruha. -Nocsak! -Bizony! - A kezem lejjebb mozdult a hátamon, és az ujjaim már a farmere farzsebeit simították. A homlokát is megcsókoltam. -Mit szólsz? Hátrahajtotta a fejét, és csábítóan hívott közelebb magához. A csók lágynak indult, de ahogyan az lenni szokott, hamarosan átcsapott valami egészen másba. Éhessé vált. Többet akart. A kezemnek utat talált a felsője alá, aztán csak éppen annyi időre távolodtam el tőle, amíg levettem róla. Az szánk újra egymásra forrt ajkak, nyelvek és fogak. Nekimentünk a kanapénak, és elveszítettem az egyensúlyomat. Hanyatt estem, félig a kanapéra, félig mellé. Avery nevetése a szívembe hatolt, és a hirtelen szeretethullámtól hajtva fogtam meg az arcát. Csak néztem azt a szempárt, a benne táncoló boldog kis szikrákat, és az agyamban megformálódott egy szó. Szeretem. Ebben persze nem volt semmi újdonság, és a felismerés valószínűleg régebb óta ott ólálkodott bennem, mint azt kész lettem volna akár saját magamnak is beismerni. Talán azóta,

hogy a legelső alkalommal kosarat kaptam tőle. Talán már akkor elkezdtem beleszeretni. Abban azonban egészen biztos voltam, hogy ebben a pillanatban végtelenül szerelmes vagyok belé. És ez a felismerés nagyon felkavart. Bámultam bele a whisky- színű szemébe, és mindenképpen meg akartam látni bennük a jövőmet - a közös jövőnket. Még soha, egyetlen csajjal sem voltam így, de vele, Avery Morganstennel kapcsolatban semmi másra nem vágytam jobban, mint a közös jövő. És ekkor az agyain kikapcsolt, azután pedig bármit tettem, annak már csak ez az egyetlen szó volt a forrása. Szeretem. Annyira remegett a kezem, hogy nem is tudom, hogy sikerült ilyen gyorsan levenni róla a nadrágot. A tenyeremet finoman a mellére tettem, és a hüvelykujjammal végigsimítottam a bimbón. Fojtott nyögései visszhangot vertek a lelkemben. Azt akartam, hogy nyögve mondja ki a nevemet - nem, inkább halálosan szükségem volt rá, hogy ezt halljam. A rohadt életbe, leginkább azt szerettem volna, ha ő is kimondja ezt a szót, vagy legalább ugyanúgy érez, ahogyan én. A kezemmel ekkor a bugyijába nyúltam, tenyerem rásimult a kis halomra, és ujjam azt a pontot kezdte simogatni, ami mindig kéjes nyögéseket szakított fel a torkából. És most sem volt ez másképpen. Ő is lenyúlt, kigombolta a farmeremet, majd belecsúsztatta a kezét, és ujjait a farkamra kulcsolta. A kéjes vágy szinte elviselhetetlenné vált. Előrelöktem a csípőmet. -Avery. Látszott rajta, hogy teljesen elvész abban, ahogyan a nevét

hallja, a fejét hátravetette, és talán életemben nem láttam még ennél szebbet. Nem is emlékszem mikor álltunk fel, mindenesetre egyszerre már ott volt az ölemben, a combjával átkulcsolt, én pedig elindultam vele az ágyához. Letettem, és aztán csak nézte, amint teljesen meztelenre vetkőzöm. Ajkai szétnyíltak, én pedig felnyögtem. Odamásztam mellé az ágyra, és amikor az ujjamat beleakasztottam a bugyijába, a szemébe néztem, és vártam, hogy a tekintete azt mondja, megtehetem a következő lépést. Felemelte a csípőjét. Hálát adtam a jóistennek és a kisjézusnak. Végül, olyan végtelenül hosszú idő után már nem maradt semmi, ami kettőnk közé állhatott volna. Ez így azért nem egészen igaz, suttogta egy hang a fejemben, de ezt a hangot nagyon gyorsan elfojtottam, abban a pillanatban, hogy végignézhettem rajta. Tudom, hogy vagy egymilliószor elmondtam már, mennyire csodálatosan szép volt, és biztos vagyok benne, hogy még vagy egymilliószor megteszem majd. A barnás mellbimbótól kezdve a csípő édes ívéig, meg a combok közötti sötétebb részig, minden porcikájában kibaszott szép volt. Végigízleltem az egész testét, de ekkor már túlságosan el voltam ájulva ahhoz, hogy valóban érezzem az ízt. Fölé ereszkedtem, és hagytam, hogy ott érezhessen a combjai között. Egész testét átjárta a remegés, és amint a tenyerét a mellkasomra tette, a szemem magától lecsukódott. Majd széjjelrobbantam, annyira szerettem volna már benne lenni. -Tényleg ezt akarod?

-Igen!

- felelte, és angyalok kórusa szólalt meg a fejemben. A tekintetünk összetalálkozott, és miközben lejjebb engedtem rá a testem, mélyen megcsókoltam. Valami távoli gondolatként felmerült ugyan bennem, hogy jobb lenne kerítenem egy kotont, de ekkor már nem tudtam megállni. Álló farkam hegye becsúszott a combjai közé, a forró nedvességbe, és minden izmom egyszerre rándult össze. Az érzés nem volt semmivel összehasonlítható. A csókjaim még mélyebbek lettek, majd a csípőmet lejjebb... És Avery ebben a pillanatban elfordította a fejét. -Ne! Állj le! - Meglepően határozottan és erősen tolt le magáról. - Kérlek, hagyd abba! Ezek a szavak egyetlen pillanat alatt szétmetszették a kábulatomat, és megálltam. -Avery? Mi a...? -Szállj már le rólam! - Hangja magas, és tisztán kihallatszott belőle a pánik. - Szállj le! Kérlek! Szállj már le! Fogalmam sem volt, ez most mi, mindenesetre azonnal legurultam róla, és amint kiszabadult alólam, elhúzódott. Keresztülmászott az ágyon, felkapta a takaróját, és ahogyan felállt, a mellkasához szorította. Aztán csak hátrált, míg neki nem ment az öltözőszekrényének, hogy az üvegek összecsörrentek rajta, és néhány a földre is leesett. A szája körül a bőre hófehérnek tűnt, a szeme elkerekedett, és nagyon sötét volt. -Jaj, istenem! - suttogta reszelős hangon. A bensőmben az aggodalom és a rettegés csatázott egymással, és képtelen voltam levenni róla a szememet. -Talán fájdalmat okoztam? Hiszen én nem... -Nem! Dehogy! - Összeszorította a szemét. - Nem okoztál

fájdalmat. Te még csak nem is... Nem tudom. Nagyon sajnálom... Az ágyra támaszkodva ültem fel. -Avery, beszéljük meg, légy szíves! Mi volt ez az előbb? -Semmi - mondta rekedten. - Nem történt semmi. Csak azt hittem, hogy... -Mit? Megrázta a fejét. -Nem is tudom. Nem nagy ügy... -Nem nagy ügy? - Megdöbbenve vontam fel a szemöldökömet. Most komoly? - Avery, úgy megijesztettél, hogy majdnem összecsináltam magam! Úgy viselkedtél, mintha valami hatalmas fájdalmat okoztam volna neked, vagy... — És amikor kimondtam a következő szavakat, a számban hamu és hányás ízét éreztem. - Vagy mintha kényszerítettelek volna, hogy csináljuk! -Te nem erőszakoskodtál velem, Cam. Nagyon élveztem, amit csináltál. Nem érettem semmit. -De ugye tudod, hogy soha nem okoznék neked fájdalmat? -Igen. - Könnyek gyűltek a szemébe. -És azt is, hogy soha nem kényszerítenélek olyasmire, amit te nem akarsz. - Fogva tartottam a tekintetét. - Ezt ugye megérted? Mert ha még nem állsz készen, akkor elfogadom, csak arra kérlek, hogy beszéljük meg! Mindenképpen tudnom kell róla, még mielőtt eljutunk arra a pontra. Bólintott, de persze ettől még cseppet sem éreztem jobban magam. Egyre csak az járt a fejemben, hogy mennyire rémültnek hallottam a hangját, és mennyire szívből könyörgött, hogy hagyjam abba. Egyszerre a lélegzetem is

elakadt, és végigfutott rajtam minden egyes dolog, amit róla tudok. És mindez csak és egyvalami felé mutatott, valami olyasmi felé, amit mindig gyanítottam, és ami miatt csak imádkozhattam, hogy ne legyen igaz. -Mi az, amit nem akarsz elmondani nekem? - kérdeztem. Amikor pedig nem felelt, fogcsikorgatva folytattam. - Mi történt veled? -Semmi! - kiáltotta teli torokból. - A rohadt életbe, nincsen semmi, amiről beszélhetnénk! Csak felejtsd már el a témát, basszus! -Hazudsz - feleltem, és felsóhajtottam. Itt volt az ideje, hogy ezt kimondjam. Most már nem akarok több titkolózást. — Nem mondasz nekem igazat. Ugye történt valami, és azért vagy ilyen? - Magam mögé, az ágy felé mutattam. - Ez itt most nem arról szól, hogy készen állsz-e, vagy sem. Ez valami más volt, mert pontosan tudod, hogy ha kell, akkor várok rád, Avery. Ha akarod, meg is esküszöm rá, csak légy szíves, oszd meg velem, mi jár a fejedben! Még mindig nem válaszolt, és ahogyan a rettenetes felismerés minden gondolatomat eltöltötte, a mellkasomban feszítő érzés jelent meg. Tényleg nem tud megbízni bennem? Hát nem tudja, hogyan érzek iránta? Persze ha tudja is, akkor számít-e az egész bármit is, ha közben ő képtelen megbízni bennem? A válasz jeges hidegséggel töltött el. -Könyörgök neked, Avery! - Előrehajoltam, és megszorítottam a takarót. - Nagyon fontos, hogy teljesen őszinte legyél! Azt mondtad, hogy megbízol bennem. De ezt be is kell bizonyítanod, mert pontosan tudom, hogy rejtegetsz valamit előlem. Nem vagyok se vak, se hülye. Emlékszem még, hogyan viselkedtél, amikor először

találkoztunk, és a pokolba is, azt sem felejtettem el, amit akkor este mondtál, amikor annyira berúgtál. Na és az az SMS? Azt akarod mondani, hogy annak sincs semmi köze mindehhez? Ha tényleg megbízol bennem, akkor el kell mondanod végre, hogy mi a helyzet! -Megbízom benned — suttogta. Vártam, hogy mondjon még valami mást is, hogy mondjon valamit, amivel bebizonyíthatja, hogy komolyan is gondolja, de aztán ahogyan egyre tovább vártam hiába, a mellkasomban szó szerint éreztem, ahogyan megpattan és megreped valami. Ledobtam a takarót a földre, és felálltam. Felkaptam a földtől a farmeromat és elkezdtem felhúzni, de közben olyan érzések költöztek belém, amiktől legszívesebben hányni tudtam volna. Szembefordultam vele, és az ujjaimmal hátrafésültem a hajamat. -Nem tudom, mi mást tehetnék még érted, Avery! Elmondtam neked olyan dolgokat is, amikre nagyon nem vagyok büszke. Olyan dolgokat, amiket a világon szinte senki nem tud rólam Te mégis titkolózol előttem. Semmit nem mondasz el nekem. Nem bízol meg bennem! - Nem... megbízom. - Hinduk felém, aztán váratlanul megállt. Az életemet is rád bíznám! A harag fékezhetetlen hullámként támadt fel bennem. - Az igazságot azonban nem? Ez baromság, Avery. - Dühösen indultam kifelé a szobából. - Egyáltalán nem bízol te bennem!

Utánam jött, és a takaróját végig magához szorította -Cam...! -Hallgass! - Felkaptam a földről a pulcsimat, majd a szemébe néztem. - Nem tudom, hogy mi mást tehetnék még, de azt tudom, hogy én sem érthetek a világon mindent. Ugyanakkor teljesen biztos vagyok abban, hogy a kapcsolatok nem így működnek. -Mit akarsz ezzel mondani? -Szerinted? Nyilvánvaló, hogy gondok vannak veled, és basszus, ne merj úgy nézni rám, mint egy kiskutya, akit megrugdosott a csúnya bácsit. Te tényleg azt hiszed, hogy képes lennék szakítani veled azért, ami valamikor történ, veled? Éppen úgy, ahogyan akkor is, ki tudja, mit hittél, mit fogok gondolni rólad, amikor megláttam a csuklódon a forradásokat? Értem én, de ez akkor is baromság. - Nagyot sóhajtottam, mert, a fájdalom soha nem tapasztalt, nyers erővel támadt rám. És tudtam, hogy a következő szavaim fájdalmat okoznak majd neki. Hogyan lehetne bármilyen közös jövőnk, ha nem tudsz őszinte lenni velem? Ha nem vagy képes bízni abban, hogy amit irántad érzek, az elég erős, akkor semmink sincs. És ez az a baromság, ami kinyírja a kapcsolatokat. Nem a múlt, Avery, hanem a jelen. -Cam, kérlek... -Nem akarok többet hallani, Avery. Már megmondtam. Csak annyit kértem, hogy bízz meg bennem, és ne zárj ki az életedből. — Kényszerítenem kellett magamat, hogy elinduljak az ajtó felé. - Te pedig nem bízol bennem, és megint kizársz. Becsuktam magam mögött az ajtót, és úgy döntöttem, nem fogok tudomást venni a torkomban gyülekező, égető

érzésről. Csak egyvalamit kértem Averytől, és ő nyilvánvalóan éppen ezt az egyetlen dolgot nem képes megadni nekem. Márpedig bizalom híján semmi, még a szerelem sem működhet. Vége volt.

HUSZONHAT

Ó, NAGYON JÓ LÁTNI, HOGY VÉGRE LEZUHANYOZTÁL, és kijöttél a szobádból! Félúton a fürdő és a nappali között megtorpantam. Jase ott ült a kanapén, de elengedtem a megjegyzését a fülem mellett, és felvettem a pólómat. — Mi van, lett egy új lakótársam, vagy egyszerűen csak rászoktál, hogy hívatlanul is ideállíthatsz? Jase ajkán mosoly játszott. - Pontosítanék. Miközben te azzal voltál elfoglalva, hogy kétnapi oroszlánszagot és retket vakarjál le magadról, Ollie volt szíves eb beengedett. Ledobtam magam Jase mellé a kanapéra, majd feltettem a baseball-sapkámat, és a sildet mélyen a szemembe húztam. -És hol van akkor az én nagyra becsült lakótársam? - Nálam. - Jase keresztbe vetette a lábát az asztalon. - Vad Call of Duty meccset nyomnak éppen. - Te miért nem vagy ott? Lapos tekintetet vetett rám. -Szerinted? Ollie két napja a színedet sem látta. Még a szobádból sem jöttél ki. Aggódott. A plafonra néztem. -Ezt azért őszintén kétlem. Jase a szemembe nézett. Már nagyon jól ismertem ezt a nézést. Felmordultam, ő pedig szégyentelenül elvigyorodott. -Mi a pöcsöm folyik itt, Cam?

Erre meg hogyan lehetne jó választ adni? És mégis hol kezdhetném el? Hátrahajtottam a fejem a kanapé párnájára. Hatalmasat sóhajtottam. A mellkasomban megint megjelent az ismerős, lángoló érzés. Majdnem belehaltam a tudatba, hogy Avery itt van, karnyújtásnyira tőlem, és mégis elérhetetlen távolságban. -Cam? Megráztam a fejem, és szárazon nevettem. -Nem bízott meg bennem. Néma csend. -Még egy kis információ? -Nem nagyon van ennél több. - A két tenyeremmel megdörzsöltem az arcomat. - Nem hajlandó elmondani nekem az igazat... nos valami olyasmiről, amiről pedig érzem, hogy rettenetesen fontos lenne tudnom róla. -Van ennek bármi köze ahhoz, amit azon a múltkori bulin látni véltél? — kérdezte. Bólintottam, de nem mondtam semmit. -Értem. - Jase felsóhajtott. - Ez azért nem olyasmi, amiről az ember csak úgy elcseveghet. -Tudom. Basszus. Tudom, de te ezt akkor sem... - Elharaptam a mondatot, és nagyot nyeltem. — De ha tényleg ilyesmiről van szó, akkor azt soha, senkinek nem árulnám el, Jase. Tudnia kellene, hogy képtelen lennék ezt tenni vele! -Értem, és megértem. - Letette a lábát az asztalra, majd felült. Megint felsóhajtott. — De mi történt? Gondolom, megint veszekedtetek. -Veszekedtünk? - Megint felnevettem, de istenem, ez annyira nem tűnt most helyénvalónak! - Szakítottam vele. -Hűha? - Jase csücsörített. - Kemény.

Tehetetlenül emeltem fel a kezemet. -Kértem... könyörögtem neki, hogy mondja el az igazat, de hiába. -És ezért szakítottál vele. -Tudom, hogy nagyon hülyén hangzik. — Fenyegető pillantást vetettem rá. — És nem kell mondanod, magamtól is tudom, hogy világbajnok barom vagyok. Csodálkozva vonta fel a szemöldökét. -Mondtam én ezt egy szóval is? -Lehet, hogy nem mondtad, de gondoltad. - Összeszűkült a szemem. - És hidd el, hogy nem érted. Mert ha mi ketten nem tudunk feltétlenül megbízni egymásban, akkor bármi legyen is köztünk, a/ szart sem ér... És ő nem bízik meg bennem. Jase bólintott. -Ebben egyetértünk. Csak tudod, annyira nyilvánvaló, hogy mennyire mélyen érzel iránta... -Persze, de akkor is... Azt akartam én is, ami a szüleim között van. Azt akartam, hogy Averyvel nekem is olyan tartós és jó legyen a szerelmem. De ha nem bízik meg bennem annyira, hogy beavasson, mi történt vele a múlt bán, akkor tényleg nem sok esély van rá, hogy ide elérjünk. Hogy tehet ilyet, amikor pedig én megbíztam benne? így semmi értelme És biztos voltam benne, hogy nem lennék képes még egyszer átél ni azt, ami szerda este történt vele. Soha nem akartam még egyszer azt a halálos rettegést látni az arcán. Soha nem akarnék arra gondolni, hogy ennek talán éppen én vagyok az oka. Basszus, hiszen még úgy is felfordult a gyomrom, hogy egyáltalán eszembe jutott! Nem azért, mert valami valamikor

régen megtörtént vele, hanem azért, mert mi van, ha amit én teszek vele, így vagy úgy, de éppen olyan végtelen rettegéssel tölti el? Csakhogy amíg nem osztja meg velem a múltját, addig ez nem is változhat. Jase nem sokkal később hazament, de előtte még próbált meggyőzni, hogy kísérjem el. Az a baj, hogy semmi kedvem nem volt emberek közé menni, különösen nem egy csomó sakál részeg ember közé. Amikor vagy egy órával később kopogást hallottam az ajtó felől, azt hittem, ő jött vissza, hogy próbáljon rábeszélni. Amikor az ajtót kinyitottam, rettenetesen megdöbbentem. Avery állt a folyosón, a karját maga köré fonva. Szeme vörös és duzzadt. Az arcán még mindig ott csillogott a néhány pillanattal korábban patakzó könnyek nyoma. Kinyitottam a számat, de aztán gyorsan becsuktam. -Beszélhetnénk? - Ahogyan a hangja elbicsaklott, a szívemben mintha tőrt forgattak volna. - Cam, légy szíves, nem fogom sokáig rabolni az idődet! Csak annyit... -Minden rendben van, Avery? - Annyira aggódtam érte, hogy hirtelen semmi mással nem tudtam törődni. -Igen. Nem. Nem tudom. — Megrázta a fejét. — Csak szeretnék beszélni veled. Mélyet sóhajtottam, majd elléptem az útból. -Ollie nincs itthon. Emiatt láthatóan megkönnyebbült. A nappaliba vezettem, és leültem a kanapéra. Fogalmam sem volt, miért van itt, de biztos voltam benne, hogy nem azért, mert mindent el akarna mondani. - Mi a baj, Avery? Az ócska karosszékre ült le, ami egykor Ollie faterjáé volt.

-Minden.

Feszültség töltött el, és megfordítottam a sapkám sildjét. -Mi történik veled, Avery? -Nem voltam teljesen őszinte, és ezért szeretnék bocsánatot kérni. -Az alsó ajka reszketni kezdett, és ellenállhatatlan erővel töltött el a vágy, hogy megöleljem és megnyugtassam. - Annyira sajnálom, és neked biztosan nincs is időd arra, hogy.. -Számodra nekem mindig is lesz időm, Avery. Beszélgetni akartál. Itt vagyok. Mindig is itt voltam. És figyelek. Csak néztem a szemébe, míg végül felsóhajtott, és ömleni kezdtek belőle a szavak - kiöntötte nekem a lelkét. -Tizennégy éves koromban a barátaimmal elmentem egy ilyen halloweeni bulira. Mindannyian jelmezt viseltünk, és ott volt ez a srác is. Az ő házában volt a buli... három évvel idősebb volt nálam és a barátaimnál is, és az unokabátyám egyik legjobb barátja volt. A tekintete a kezére vándorolt. Néhány pillanatonként kinyíltak majd újra ökölbe szorultak az ujjai. -Nagyon népszerű srác volt. És akkoriban én is népszerű voltam. - Száraz nevetés tört fel a torkából. - Lehet, hogy most már ez annyira nem is fontos, de akkoriban nagyon sokat jelentett. Soha nem gondoltam volna, hogy egy olyan valaki, mint ő, képes lehet... szóval úgy viselkedhet, ahogyan viselkedett. És talán hülyeséget is csináltam, nagyon súlyos hibát követtem el. Nem is tudom. - A szemembe nézett, és láttam rajta, hogy mindjárt megint elerednek a könnyei. Beszélgettem vele, és közben ittunk is, de nem voltam részeg. Megesküszöm neked bármire, hogy nem voltam

részeg! -Hiszek neked, Avery. — Istenem, máris tudtam merre tart ez a sztori, és fizikai fájdalmat éreztem. - Mi történt? -Flörtöltünk, és nagyon jól éreztük magunkat. Tudod, én nem gondoltam semmi komolyra. Jó fej srác volt, és nagyon jóképű is. Egyszer az ölébe vett, és valaki fényképet is készített rólunk. Szóval jól éreztük magunkat. — A nevetése éppen olyan száraz volt, mint az előbb. - Amikor felállt a székből, megfogta a kezem, és maga után húzott az egyik üres vendégszobába, ami a házuk földszintjén volt. Én még mindig nem gondoltam semmi rosszra. Csak ültünk a kanapén, és egy ideig beszélgettünk. Aztán átölelt. Avery elhallgatott, összedörzsölte a kezét, én pedig felkészítettem magam arra, amiről pontosan tudtam, hogy mindjárt elérkezik. -Először nem is bántam a dolgot, de aztán elkezdett olyasmiket is csinálni, ami már nem tetszett. Azt mondtam neki, hogy hagyja abba, de ő csak kinevetett. Sírni kezdtem, és megpróbáltam elszabadulni, de sokkal erősebb volt nálam, és miután a hasamra fektetett, már semmi egyebet nem tehettem, mint hogy kérleltem, hagyja abba. Levegőt sem vettem. -És abbahagyta? Kérlek szépen, mondd, hogy abbahagyta! Kérlek, kérlek, kérlek! -Nem - felelte csendesen. - Nem hagyta abba, hiába könyörögtem neki. Olyan volt, mintha a gerincemet lőtték volna el. Fel akartam állni, mert mindenképpen fel kellett állnom, de a lábam nem engedelmeskedett. -Megerőszakolt?

Lehunyta a szemét, és ekkor... bólintott. Felnézett rám, és mindent megtettem volna, hogy a szemében csillanó igent nemmé változtat-hassam. De esély sem volt rá. -Még szűz vagyok. Ott nem nyúlt hozzám. Nem úgy... erőszakolt meg. Először nem is értettem. Talán az agyam annyira megtelt mindazzal, amit az előbb elmondott, hogy hirtelen nem is tudtam elképzelni, hogy erőszakolhatták meg, ha még mindig szűz, de aztán leesett. A rettenet miatt összeszorult a gyomrom. Ez... ez a beteg szarházi a fenekén erőszakolta meg. Ökölbe szorult a kezem. -A rohadék! És te tizennégy éves voltál, amikor ezt tette veled? -Igen. A hajamba túrtam, és legszívesebben mindet kitéptem volna. -Basszus, Avery! Gyanítottam valamit. Gondoltam, hogy ilyesmi történhetett veled. -Igen? Bólintottam. -Néha olyan furán viselkedtél. Ahogyan jelentéktelen dolgokra is ugrottál. De mindig azt reméltem, hogy ilyen messzire soha nem jutott a dolog. És amikor elmondtad nekem, hogy még szűz vagy, már szinte biztosan tudtam, hogy mi történt. Avery, en annyira sajnálom. Soha nem lett volna szabad ilyesmin átesned, különösen nem ennyire fiatalon... - Mérhetetlen harag szorította el a torkomat. Kérlek, mondd, hogy a szarházi a sitten rohad! -Most mar igen. - A tévé képernyőjére meredt. - De ez egy elég hosszú történet. -Van időnk! - Adtam neki egy pillanatot, mert nem akartam,

hogy most abbahagyja. Most nem, amikor már ennyire messzire jutottunk. Legszívesebben abban a pillanatban meggyilkoltam volna a rohadékot, akit ezt tette vele. - Mi mást akarsz még elmondani, Avery? Kérlek, beszélgess velem, mert isten bizony, egy pillanat, és foglaltatok egy helyet magamnak az első Texasba induló gépre, odamegyek, és megölöm azt a szarházit. Hátradőlt, és a térdét felhúzta a mellkasához. -Miután végzett, szerintem nem is volt tudatában, hogy bármi rosszat csinált volna. Egyszerűen otthagyott a kanapén, és amikor már fel tudtam kelni, azonnal éreztem, hogy beszélnem kell valakivel. Tudtam, hogy be kell mennem a kórházba. Annyira rettenetesen ... Fájt. Nem fejezte be ugyan a mondatot, de akkor is kitaláltam. -A barátaimat nem találtam ugyan, de a táskámat igen, aztán eljöttem a házból, elindultam az utcán, és addig mentem, míg eszembe nem jutott, hogy nálam van a telefonom. Tárcsáztam a segélyhívót. Hirtelen felállt. -Végül a kórházban kötöttem ki, ahol megvizsgáltak. Megjelentek a zsaruk is, elmondtam nekik, mi történt, a színtiszta igazat. -Hát persze hogy azt mondtad! — Figyeltem amint gyors, ideges léptekkel járkál fel és alá. -Mire a rendőrök végeztek a kórházban, a bulinak is vége lett, Blaine azonban persze otthon maradt. — Úgy folytatta, mintha nem is hallotta volna, amit mondtam. — Letartóztatták, és bevitték a kapitányságra. Én két napig nem mentem be a suliba, de mindenki tudta, hogy Blaine a

rendőrségen van, és azt is, hogy mit tett. És aztán megjelentek a szülei is. -Hogy érted ezt? -Az ő szülei és az én szüleim egy klubba jártak... illetve járnak. Az én szüleim és az ő szülei... őket csak az érdekelte, hogy milyen színben tünteti majd ez fel őket. Apának és anyának sokkal több pénze van, mint amire bárkinek is szüksége lehetne, de... A hangja hirtelen rekedtebb lett. - A Fitzgerald család üzletet ajánlott a szüleimnek. Ha ejtem a vádakat, és nem beszélek senkinek arról, ami történt, akkor nekem is és nekik is istentelenül sok pénzt adnak. Csak néztem rá, és tátva maradt a szám. -A szüleid persze azt mondták nekik, hogy kinyalhatják, ugye? Felnevetett, de nagyon nem örömtelién. -Megmutatták a szüleimnek a fényképet, ami a buliban készült, és azt mondtak nekik, hogy ha az ügy bíróságra kerül, akkor „egy szavát sem fogják elhinni a Blaine ölében ülő, ribancosan öltözött libának”. A szüleim pedig nem akartak botrányt. Csak azt szerették volna, ha szépen, csendesen lezárul a dolog, így beleegyeztek. -Jézusom! - suttogtam rekedt hangon. -Az egész annyira gyorsan történt. Nem tudtam elhinni, hogy ilyet kérnek tőlem a szüleim. Nem igazán beszélték meg velem előtte a dolgot, de ők... annyira aggódtak amiatt, hogy mit fog róluk mindenki gondolni, ha kitudódik, mi történt, ha meglátják a fotót, és meghallják, hogy képes voltam alkoholt fogyasztani. Én pedig nagyon megvoltam ijedve, és össze voltam zavarodva, és tudod, még abban sem

lehettem biztos, hogy a szüleim elhiszik egyetlen szavamat is. - Hátrafogta a haját, és lehunyta a szemét. - Úgyhogy, aláírtam a papírokat. Most már nemcsak azt a kis szarházit szerettem volna kinyírni, de magamban szépen felírtam a listára Avery szüleit is. - Beleegyeztem, hogy elfogadom a pénzt, aminek a fele azonnal a számlámon landolt azzal a feltétellel, hogy csak tizennyolc éves korom után nyúlhatok hozzá. Beleegyeztem, hogy visszavonom a vádakat, és nem beszélek senkinek. Leengedte a kezét, majd rám nézett. - Rossz ember vagyok, ugye? -Tessék? — Jaj, ne...!—Te nem vagy rossz ember, Avery! Jézusom, hiszen csak tizennégy voltál, és a szüleidnek kellett volna elhajtaniuk őket az anyjukba. Ha bárkit is hibáztatok azért, ami történt, eltekintve persze attól a szarházitól, aki ezt tette veled, akkor azok ők. Te ebben egyáltalán nem vagy hibás. Megkönnyebbülés csillant a szemében, de amikor visszaült a karosszékbe, már tudtam, hogy ezzel még nincs vége az egésznek. Basszus. Mi jöhet még? —Néhány napon belül konkrétan az egész iskola ellenem fordult. Mert, ugye, ebben a bizonyos megállapodásban egyetlen szó sem esett arról, hogy velem együtt Blaine is tartani fogja a száját. Mindenkinek azt mondta, hogy hazudtam. Hogy én is akartam mindent, amit csinált velem, és koholt vádakkal mentem a rendőrségre. És mindenki hitt neki. De persze miért is ne hittek volna? Hiszen ejtettem a vádakat, beszélni sem beszéltem róla. A suli... ezt követően rettenetes hellyé változott a számomra. Elveszítettem

minden barátomat. Kezdett már szépen összeállni a kép. -Ezért hagytad abba a táncot is? -Igen. Egyszerűen nem bírtam tovább, hogy az emberek engem figyelnek, és arról suttognak a hátam mögött, hogy mit hallottak rólam, vagy ami még rosszabb, hogy nyíltan, a szemembe nézve tárgyalják ki ugyanezt. És ezután megtettem, amit... — Felemelte a bal karját. - Anya rettenetesen bepöccent miatta. Képtelen voltam elhinni, amit az imént mondott. -Hogy be volt rád pöccenve, amiért... - Csak ráztam a fejemet. — Nem is csoda, hogy semmi kedved hazamenni és meglátogatni őket! -Tudod, ezért választottam éppen ezt az egyetemet, mert elég messze van ahhoz, hogy ne kelljen törődnöm semmivel. És én azt hittem, semmi egyébre nincsen szükségem... csakis arra, hogy elszakadjak a múltamtól. -Na és az SMS, amit láttam? Olyasvalakitől jött, aki tudott róla, hogy mi történt? -Nem tudom, ki mondta először, hogy az ember nem menekülhet a múltja elől, de az biztos, hogy a fején találta a szöget. Éreztem, hogy az állkapcsomban remegni kezd egy izom. -Na és mi más történt még, Avery? Azt mondtad, hogy ez a Blaine sitten van? Ki volt az, aki neked üzengetett? Előrehajolt, és az arcát a két tenyerébe temette. Függönyként lehulló hajtincsei teljesen eltakarták. -Augusztus óta kapom ezeket az üzeneteket. Azt hittem, hogy csak valamelyik seggfej szórakozik, és nem is törődtem

vele. Közben az unokatesóm is megpróbált elérni, de vele sem akartam szóba állni, mert... nos, a nyilvánvaló okokból. Végül közvetlenül a téli szünet előtt beszéltem csak vele, az az előtti éjszakán, hogy átjöttél a lakásomba. -Amikor úgy benyomtál? -Aha... Azért akart beszélni velem annyira, mert el akarta mondani, hogy Blaine börtönben van, ugyanis tavaly nyár elején még egy lánnyal megtette, amit velem is. És az igazat megvallva bocsánatot is kért. Ez nagyon sokat jelentett nekem... és közben fogalmam sem volt róla, hogy egész idő alatt ez a lány volt az, aki kapcsolatba akart lépni velem. Mély levegőt vett, aztán felnézett. - Blaine egy másik lánnyal is megtette. Ő pedig azért akarta felvenni velem a kapcsolatot, mert úgy tűnik, nem tudott a pénzről. Feljelentette, és nem hagyta magát. Sikerült börtönbe juttatnia, én pedig... Amikor nem voltam hajlandó válaszolni a megkereséseire, azt hitte, hogy vagy hazudtam arról, amit Blaine tett velem, vagy nem is tudom. De minél tovább nem vettem tudomást róla, ő annál dühösebb lett rám. Ha nem vontam volna vissza a feljelentést, akkor Blaine nem bánthatta volna őt is. Megráztam a fejem. -Ami azzal a másik csajjal történt, tényleg rettenetes, és nagyon örülök, hogy végre lesittelik azt a mocskot. Vagy még jobb lenne, ha ki is herélnék. De ez semmiképpen nem a te hibád, szivi! Nem te kényszerítetted rá Blaine-t, hogy azt tegye vele, amit tett. A szeme könnyel telt meg. -De azzal, hogy nem szóltam senkinek arról, ami velem történt, lehetővé tettem számára, hogy megint megtegye!

-Nem!

- Felálltam. - Basszus, nehogy már bemagyarázd ezt magadnak! Azt nem lehetett előre megmondani, mi történik, ha nem vonod vissza a vádakat. Még csak tizennégy voltál, Avery! Azt tetted, amit ebben a helyzetben a legjobbnak láttál. Túléltél. -De hát éppen erről van szó! Egész életemben csak annyit tettem, hogy megpróbáltam túlélni. Nem éltem az életemet. És most nézd meg, hogy hova juttatott ez bennünket! És igen, ami velünk történt, az pontosan az én hibám! Mert megint ellöktelek magamtól! -Most viszont elmondtad, amit eddig nem akartál. -Hagytam, hogy olyasmi befolyásolja az életemet, ami öt évvel ezelőtt történt meg velem! Pedig már majdnem sikerült szeretkeznünk! Nem tőled féltem, és nem is attól, hogy esetleg fájdalmat fogsz okozni nekem. Nem erről volt szó. Attól féltem, hogy ha egyszer elkezdjük, akkor bármit tett is velem Blaine, az mindörökre megmérgezi majd a kapcsolatunkat, vagy éppen én teszek valami olyasmit emiatt, ami mind a kettőnknek csak árthat. Gyáva vagyok... gyáva voltam. - Felállt, és a szemébe könnyek gyűltek. -De most már túlságosan késő van mindenhez, ugye? Hónapokkal ezelőtt kellett volna őszintének lennem veled, mert akkor legalább tudhattad volna, hogy mire számíthatsz, ha velem összejössz. Nagyon sajnálom, hogy akkor nem tettem meg. Kinyújtottam felé a kezemet. -Avery... -Nagyon sajnálom, Cam! Tudom, hogy ez most már semmin nem változtat, de akkor is akarom, hogy tudd: te nem tettél velem semmi rosszat. Te tökéletes voltál... számomra a

világon a legtökéletesebb. .. és én nagyon szeretlek! De tudom, hogy soha többé nem leszel képes ugyanolyan szemmel nézni rám, mint azelőtt. És meg is értem, miért. Mi van? A karom lehanyatlott, és csak néztem rá, meredten. Aztán már ott álltam előtte, és az arcát a két kezembe fogtam. -Mit mondtál? -Hogy soha többé nem leszel képes ugyanolyan szemmel nézni rám? -Nem, előtte. -Hogy szeretlek? - suttogta. -Tényleg szeretsz? -Igen, de... -Hallgass! — Szakítottam félbe. — Tényleg azt hiszed, hogy bármilyen tekintetben is másnak latlak, mint eddig? Már mondtam, hogy valahol legbelül mindig sejtettem, hogy valami ehhez hasonló történhetett...! -De legalább a remény megvolt benned arra, hogy talán mégsem igaz! - Megpróbált ellépni tőlem, de eltökéltem magamban, hogy nem fogom hagyni megint elrohanni. Soha többé. - Régebben legalább reménykedve tekinthettél rám, de mostanra az egészből nem maradt semmi! -Tényleg ezt gondolod? És egész idő alatt egyedül ez akadályozott meg abban, hogy elmondj nekem mindent? Lehajtotta a fejét. -Igen, mert amikor megtudják az emberek, akkor mindig mindenki más szemmel kezd nézni rám. —De én nem vagyok mindenki, Avery! Számodra, veled soha. Miért gondolod, hogy már nem maradt bennem remény? Remény arra, hogy mondjuk öt év múlva már nem

fog téged ez az emlék kísérteiként követni, mert sikerül túltenned magad az egészen? Úgy tűnt, Avery túlságosan fél ahhoz, hogy bármit mondjon, ezért megfogtam a kezét, és a mellkasomra vontam, közvetlenül a szívem fölé. -Bennem él még a remény! - mondtam, és a tekintetemet nem szakítottam el róla. - Él még a remény, mert nagyon szeretlek... mert beléd szerettem, Avery! És valószínűleg már az előtt így éreztem irántad, hogy egyáltalán felfogtam volna, mi történik velem. Elkerekedtek a szemei. -Te szerelmes voltál belém? A homlokomat az övéhez nyomtam. -Még most is az vagyok. -Szeretsz.? Elmosolyodtam. -Igen, szivi. Avery egy ideig még állta a tekintetemet, de aztán tisztán láttam a pillanatot, amikor az eltökéltsége darabokra hasad. A falak, amiket azért épített maga köré, hogy valamiképpen túlélhesse a mindennapokat, egyszerre leomlottak. Patakzani kezdtek a könnyei, de olyan sok, hogy szerintem embert lehetett volna fojtani beléjük. Most, hogy mindent elmondott nekem, ami a szívét nyomta, évek óta először, teljesen tiszta lélekkel állt. Az én torkomat is fojtogatták az érzelmek, felemeltem a karomat, és szorosan magamhoz öleltem. Hagyta, hogy közel húzzam magamhoz, aztán megmarkolta a pólómat. Még mindig szipogott, de tudtam, hogy most az a helyes, ha kisírja magát.

A karomba vettem, és visszavittem a szobámba. Lefektettem az ágyba. Aztán én is odafeküdtem mellé, magamhoz húztam, ő pedig odabújt hozzám, és bár még mindig sírt, úgy kapaszkodott belém, mintha csak attól kellene tartania, hogy elhagyom. Pedig ekkor már tudtam, soha nem fogom hagyni, hogy bármi elválasszon bennünket egymástól.

HUSZONHÉT

ÉJFÉL IS ELMÚLT MÁR, amikor a mobilom vibrálni kezdett. Félálomban fordultam oldalra, és csapkodtam vakon a kezemmel, míg az ujjaim rátaláltak. A lágy, fehér ragyogásban Eperke egyszavas üzije látszott. Jövök. Mintha minden megváltozott volna közöttünk azóta, hogy néhány héttel korábban megnyílt előttem. Vigyorogva rúgtam le magamról a takarót, kiugrottam az ágyból, keresztülsiettem a nappalin, és kinyitottam az ajtót. Avery ott állt a folyosón, mezítláb, és nem volt rajta más, csak egy alváshoz használt rövidgatya, valamint egy nagyon vékony póló. A május elejéhez képes kicsit hűvös esti levegő miatt a póló nem sok teret hagyott a képzeletnek. Elmosolyodott, megfogtam a kezét, és behúztam a lakásba. Halkan becsuktam magunk mögött az ajtót. — Mi a...? — suttogta, és a kisasztal és a kanapé között heverő halomra nézett. Ollie arccal lefelé feküdt a földön, feje alatt a párnával, amit közvetlenül lefekvés előtt én tettem oda. Igaz, hogy egyelőre halkan hortyogott, de tudtam, hogy hamarosan olyan lesz, mintha egy láncfűrészt indított volna be valaki. -Ne is kérdezd! — suttogtam vissza. Halkan kuncogva megszorította a kezemet. Gyorsan bementünk a szobámba, és amint beértünk, azonnal megpördült, majd

odabújt hozzám. -Mit csinálsz? - kérdeztem. - Holnap reggel kilenckor vizsgád van. -Aha, tudom. - Hátrafelé lépkedett, az ágy felé húzott engem is Leült, én pedig állva maradtam. - Viszont ez az utolsó vizsgám, és mar így is olyan sokat tanultam rá, hogy attól félek, az agyam mindjárt szétrobban. Felnevettem. Az elmúlt egy hétben minden együtt töltött perc csak a tanulásról szólt. -De nem gondolod, hogy akkor is ki kellene pihenned magad inkább? -Nagyon magányos voltam! - Az ajkán mosoly játszott. Belekapaszkodott a kezembe. - Na és nagyon hiányoztál. És nagyon hiányzott a... Nem is kellett befejeznie, Pontosan tudtam, mire gondol, hogy mi az, ami annyira hiányzott neki. Persze örültem, hogy mindent megosztott velem, de az igazság az, hogy így már fogalmam sem volt, hogyan kellene közelednem hozzá... hogy hogyan kezdeményezzek bizonyos dolgokat. Semmit nem szerettem volna kevésbé mint belekényszeríteni valami olyasmibe, amire még nincs teljesen e készülve, úgyhogy inkább nem kényszerítettem semmire. - Én? - váltottam gyorsan témát. - Tudom. Elég néhány órán keresztül nélkülözni a csodálatos társaságomat, és azonnal légszomj, fokozott verejtékezés, és alkalmanként... -Azt hiszem, te már betegesen nagyképű vagy. Vigyorogva néztem. -Szeretem ezt inkább amolyan jellembeli erősségemnek tekinteni.

-Próbáld csak bemagyarázni magadnak! — Kiszabadította a kezét, majd előttem térdre emelkedett. A szám szó szerint kiszáradt, ahogyan a felfelé fordított arcába néztem. - Jobban mondva próbáld csak szépen, csendben bemagyarázni magadnak. De még jobb lenne, ha most inkább nem is beszélnél. Kíváncsian néztem rá. -Nos... Elvigyorodott. Az arca egy pillanat alatt elvörösödött, előrenyúlt, meztelen mellkasomra tette a kezét, majd felemelkedett, és az ujjait az arcomra csúsztatta. Lehúzta magához a fejemet, és megcsókolt. -Már nagyon hiányoztál nekem, Cam! - Az orra hegyével megsimogatta az enyémet. — Én nem hiányoztam neked? Lehunytam a szememet, és az ujjaim kecses csuklójára kulcsolódtak. -De igen. -Helyes - mormogta. Az ajkunk egyszer végigsimított egymásén, aztán közelebb húzott, és lágyan megcsókolt. Nem ismertem senkit, aki nála szexisebben csókolt volna, különösen amikor ő volt felül. Az ajkát most az ajkamra nyomta, aztán a szám sarkával játszott a nyelve, finoman befurakodva. Amikor megéreztem az ízét, mintha minden gondolatom szerteszállt volna a szélben. Csak akkor döbbentem rá, hogy a keze már nem az arcomat simogatja, amikor megéreztem az ujjai érintését a pólóm aljánál. Elkaptam a csuklóját, és felemeltem a fejemet. -Avery, talán most... -Talán most jobb lenne, ha hagynád, hadd csináljam, amit

csinálni akarok! - Mellkasa hirtelen emelkedett, amikor lepillantott. Lehetetlen lett volna elrejteni előle, mennyire vágyom rá, hogy megtegye. A szája győzedelmes mosolyra húzódott. - Nekem úgy tűnik, te nagyon, de nagyon szeretnéd, ha megtenném, amit tenni akarok. -Igen. Istenem, mennyire akarom, de...! Olyan csókkal fojtotta belém a szót, ami azt mondta, jobb ha nem ellenkezem. Lassan elengedtem a csuklóját, és a két kezem az oldalam mellé hullott. Teljesen átadtam neki az irányítást. Eltávolodott egy kicsit, azután megcsókolt, pontosan a szívem fölött. Megfeszültek az izmaim, amikor ráncigálni kezdte lefelé a rövidgatyámat. Azután kikötötte, így a nadrág most már könnyedén csúszott le rólam, és állapodott meg egy halomban a bokám körül. Még mindig merev tagokkal álltam ott, fájdalommal eltelve. Kezét a csípőmre helyezte, és a csókjaival elindult lefelé a hasamon. Amikor a hajtincsei megcsiklandoztak, ujjaim önkéntelenül ökölbe szorultak. O pedig csak folytatta. Egyik kezének ujjai végigsimítottak ott elöl, és amikor ezek az ujjak a farkamra kulcsolódtak, egész testem megremegett. Lüktettem — de az egész testemmel. Aztán a lehelete keresztülcsapott az álló farkamon. Megfogtam az arcát, és megállítottam. -Avery, ezt nem kell feltétlenül megtenned. Felnézett rám. -De meg szeretném. Kinyílt a szám, de a szavak - bármik lettek volna is eredetileg - abban a pillanatban elszálltak, amikor a szájába vett. Testem több pontján egyszerre éreztem azt a bizsergést. Hátrahajtottam a fejem,

mert a keze ekkor elindult, újra és újra végigmozdulva a farkamon, aminek a vége a szájában volt. Nem akartam sokáig húzni a dolgot. A hátam hátrahajlott, és ő egyre csak dolgozott rajtam. Basszus! Ha akartam volna, akkor sem tudtam volna húzni. Képtelen lettem volna. Az orgazmus hatalmába kerítette a testemet, és a csípőm előrelökött. Próbáltam félrehúzni a fejét, de ő nem akart elengedni. Nem volt hajlandó elhúzódni. A nevét kiáltva élveztem el. Vagy egy örökkévalósággal később távolodott csak el. A mellkasom gyorsan emelkedett és süllyedt, és levegőért kapkodva csókoltam homlokon. -Avery...! -Jó volt? Köhögve nevettem. -Kurva jó volt! -Gyorsan tanulok. Gyorsan bizony! A kezemet a vállára tettem, és hanyatt fektettem az ágyon. -Avery? A karját felfelé nyújtva tette az ágyra. -Igen? -Készen állsz? Zavart kifejezés suhant végig az arcán. -Mire kellene készen állnom? Elkaptam a száját, és hagytam, hogy az ajkam, valamint a nyelvem mutassa meg neki mire kell felkészülnie. Azután pedig meg istentelenül sokáig csak arra használtam mindkettőt, hogy őt szeressem velük. - Süti! Kész a süti!

-Hűha!

Milyen? — Eperke hangja a hálószobájából érkezett el hozzám. Nyitva hagyta nekem a lakása ajtaját, amiről azért később még beszélgetnem kell majd vele, de egyelőre örültem, hogy azonnal odarohanhatok hozzá a forró sütivel. Amikor odaértem, az ágyon fekve találtam, két keze a hasán összefonva. -Mogyoróvajas - feleletem neki. - De speckó. Elvigyorodott, és kinyújtotta a meztelen lábát. -Mitől olyan speckó? -Nos, eltekintve a ténytől, hogy csak és kizárólag neked sütöttem abból az alkalomból, hogy megvan az utolsó vizsgád is, nem akármilyen tölteléket tettem bele. - A tányért az éjjeliszekrényre helyeztem. - Reese mogyoróvaj van bennük. Felvonta a szemöldökét. -És ettől már speckónak számít? -Hogy a fenébe ne? - Felugrottam az ágyra, majd elvigyorodtam, amikor Eperke emiatt pattogni kezdett. - Mit csinálsz te itt? -Lustulok. Közelebbről is megnéztem. -Biztosan nem vagy beteg? -Biztosan. - Amikor elmosolyodott, és a jókedv a szemében is megcsillant, megnyugodtam. - Süti? -Süti... - A tányérhoz nyúltam, és próbáltam megtalálni azt a szeletet, ami ránézésre a legomlósabbnak tűnik. Amikor megtaláltam, felvettem, és átnyújtottam neki. Az egyik tenyerét az álla alá tette, majd beleharapott. Azonnal felnyögött.

-Ó, istenem, ez...! - Megint harapott. - Ez annyira rohadt finom! -Finom mi? Megmondtam! — Én is megfogtam egyet, és úgy, ahogy van, a számba dobtam. Eperke a tányérért nyúlt, de megelőztem, mert a tányért elvettem az asztalról, és úgy tartottam, hogy ne érhesse el. A gyomromba öklözött. Erre mégis adtam neki egy sütit. Miután felfaltunk kábé a saját súlyunknak megfelelő mennyiségű mogyoróvajas csodát, leheveredtem mellé, és az egyik hajtincsét kezdtem csavargatni. A végével megcsiklandoztam egy kicsit az orrát, mire lehunyta a szemét. -Na, milyen érzés, hogy végre másodéves egyetemista vagy? Elvette tőlem a tincsét. -Hivatalosan még nem vagyok másodéves. Csak akkor, ha jövő ősszel megint elkezdődik a félév. -Akkor tiszteletbeli másodévessé nevezlek ki! - Tudhatta volna, hogy engem nem lehet csak úgy lerázni, mert megfogtam egy másik tincset, és ezzel meg az arcát kezdtem csiklandozni. - Márpedig amit én mondok, az úgy is van. -Hát te? Hogy érzed magad végzősként? A következő lesz a legutolsó éved. -Fantasztikusan. - Az alsó ajkát simogattam. - Egyszerűen fantasztikusan érzem magam. Az oldalára fordult, és belekapaszkodott a galléromba. -Őszintén megmondva, rohadt jó érzés másodévesnek lenni! -Még ennél is jobb lenne, ha nem iratkoztál volna fel nyári előadásokra is. -Ez igaz — felelte egyetértőén. Persze így sem lesz vége a világnak. Én is nyári focitáborban

fogok edzősködni egy rakat kiskölyökkel, úgyhogy nem leszek tőle távol. Közelebb húzódott, és miközben a fejét a vállamra tette, az egyik lábát keresztülvetette rajtam. -így már elég közel vagy? — kérdeztem. -Még nem. Felnevettem, és közben lassú, óvatos mozdulatokkal újra és újra végigsimítottam a gerincén. Azután felé fordultam, és a homlokára nyomtam egy csókot. Ezek a csendes pillanatok voltak a legjobbak. Már majdnem el is szenderedtem, amikor váratlanul rám gördült, és a combjaival megszorította a csípőmet. -Szia! — mondta. Csíptem a dolgot, mert tudtam, mi következik, és lágyan simogatni kezdtem a csípőjét. -Szia! -Gondolkoztam. -Jézusom! -Fogd már be! — Lehajolt, és finoman szájon csókolt. — Jobban mondva egy csomót gondolkoztam. És van valami, amit mindenképpen szeretnék megtenni. -Mi az? — Ujjaim végigsimítottak a rövidnadrágja szárán, és az tán tovább, a combjára. Beharapta az alsó ajkát. -Haza akarok menni. Erre aztán igazán nem számítottam, és az igazat megvallva, nem is igen tetszett az ötlet. -Úgy érted, vissza Texasba? -Igen. -És mennyi időre?

A kezét a hasamra tette, majd a teljes testsúlyával rám nehezedett. Megmerevedtem, és gyanakvóan néztem rá. Volt egy olyan érzésem, hogy ez a kis mozdulat minden volt, csak nem véletlen. -Annyira könnyen nem szabadulsz meg tőlem - válaszolta. Csak egy vagy két napról van szó. -Basszus! Ennyit a tervemről, hogy az egész nyarat szexre kiéhezett agglegényként töltöm. Eperke elhúzta a száját. -És mit akarsz csinálni, ha visszamész? -Szeretnék találkozni a szüleimmel. Mindenképpen beszélnem kell velük. Megpaskoltam a combját. -Arról, ami történt? -Igen. Azóta egyetlen alkalommal sem beszélgettem velük erről. — Ugyanolyan ritmusban kezdte simogatni a mellkasomat, ahogyan én simogattam őt. - És most már mindenképpen meg kell tennem. Tudom, hogy ez az egész úgy hangzik, mintha valami hisztis kis picsa lennék, de úgy érzem, hogy el kell mondanom nekik, mennyire helytelenül viselkedtek. -Egyáltalán nem úgy tűnik, mintha egy hisztis picsa lennél, csak nem vagyok benne biztos, hogy ez annyira jó ötlet. - A kezemet a kezére helyeztem. - Szerinted, ha megteszed, azzal segíteni fogsz majd magadon, vagy csak tovább rontod a... -Hová? - Elmosolyodott. - A szüleim már nem tehetnek semmit, amivel ennél is tovább rontanák a helyzetemet! Mégis úgy érzem, hogy szembesítenem kell őket a tetteikkel. Szerinted rossz ember leszek, ha megteszem?

-Nem.

- De akkor sem volt ínyemre ez az egész. Mi van, ha még jobban összetörik a lelkét? Mindenképpen meg kell tennem. És Mollyval is beszélnem kell. Jól van, ez már nagyon, de nagyon rossz ötlet volt. -Micsoda? -Mindenképpen beszélnem kell vele, mert el akarom magyarázni neki, hogy mit miért tettem. Tisztában vagyok vele, hogy nagyon kockázatos a dolog, de ha a titoktartási szerződés miatt fenéken billentenek, akkor állok elébe! Ha viszont el tudom érni, hogy legalább egy kicsit megértse az indokaimat, akkor talán számára is könnyebb lesz feldolgozni a vele történteket. És akkor esetleg hívogatni sem akar majd többet... ami az igazat megvallva nagyon is kellemes változás lenne az életemben. A beszélgetésünk óta is küldi még az üzeneteit. Igaz, hogy már sokkal ritkábban, mint előtte, de szeretném, ha ezt is abbahagyná. -Na, abban aztán igazán nem vagyok biztos, hogy ez annyira jó ötlet. így, ahogy elmondtad, nem úgy tűnik, mintha az a lány a leg- normálisabb lenne. -Pedig egyáltalán nem őrült - válaszolta. - Csak nagyon dühös, és hidd el, minden oka megvan rá. -De azért tudod, hogy nem miattad történt, ami vele történt? - A kezét a számhoz húztam, és megcsókoltam minden ujját. - Nem vagy érte felelős. Hosszú másodperceken keresztül nem válaszolt. -Meg kell tennem. Nemcsak saját magam, hanem Molly miatt is. Már nem akarok tovább menekülni, Cam! Tisztában vagyok vele, hogy soha többé nem fogom elfelejteni és meg nem történtté tenni ezt az egészet. Ami történt... nos, az

mindig a részem lesz, de nem hagyom, hogy az határozzon meg! Többé már nem. Szerintem akkor sem ez volt a legjobb megoldás, és abban sem voltam biztos, hogy tényleg tennie kellene valamit egyáltalán. Ugyanakkor bár még maga sem jött rá, de máris elkezdődött a gyógyulási folyamat, és én semmiképpen nem akartam megakadályozni. -Tudod, mit gondolok? -Hogy csodálatos vagyok? - A vigyora hihetetlenül szemtelennek tűnt. -Azon kívül. -Micsodát? -Azt hiszem, ezt a pontot már elérted, Avery. Azt hiszem, elfogadtad, hogy ami megtörtént, az a részeddé vált, és azt hiszem, elérted, hogy ne ez határozza meg a személyiségedet. Még te sem tudsz róla, de ez már megtörtént. Ha ennek ellenére is még mindig meg akarod tenni, amit az előbb elmondtál, akkor mindenképpen tedd meg! De én is ott leszek melletted. -Te el akarsz kísérni... ? Halkan felsikoltott, amikor megmozdultam, a hátára fektettem, aztán fölé emelkedtem. -Nem hagyom, hogy ezt egyedül csináld végig. Rohadjak meg, ha hagyom! Én is veled megyek. Nem beszélhetsz le róla! Mikor indulunk? Egy hosszú pillanaton keresztül nézett a szemembe, majd mosolyogva kérdezte. -A hétvégére van már valami terved? -Jézusom! Eperke az ujjai hegyével simogatta az arcomat.

-Meg kell tennem. Puszit nyomtam az orra hegyére. -Erről nem vagyok meggyőződve, szivi, de ha te így gondolod, akkor nem hiszem, hogy bármi egyéb számítana. -Te tényleg el akarsz jönni velem? — suttogta. -Ez elég hülye kérdés, Avery! És igen, léteznek ezen a világon hülye kérdések is. A tied pedig ezek egyik legkiválóbb példája volt. Hát persze hogy veled megyek! Az ajka széles és fantasztikusan szép mosolyra húzódott. -Szeretlek. -Tudom. -Öntelt. -Magabiztos. — Finoman megcsókoltam. — Szeretlek, szivi. Már éppen kezdte volna a nyakamra fonni a két karját, de én elhúzódtam tőle, és legördültem az ágyról. -Hé! — nézett sértődötten. — Gyere csak ide vissza! -Nem. Most más dolgunk van. — Aztán megfogtam a kezét, és őt is lerángattam. - És ha most elkezdesz itt simogatni, akkor nem haladunk vele. Az arckifejezéséből öröm sugárzott. -Mit fogunk csinálni? Lehajoltam, a vállamra kaptam, majd megfordultam, és elindultam vele az ajtó felé. -Repülőjegyet kell foglalnunk.

HUSZONNYOLC

TEXAS ISTENTELENÜL FORRÓ VOLT. Mint maga a pokol. Igaz, hogy a bérelt kocsink ablakai sötétítettek voltak, a légkondi pedig teljes erőből fújta ránk a jeges levegőt, a forróságnak valahogy mégis sikerült utat találni a belső térbe. Képtelen voltam elhinni, hogy egyáltalán itt vagyunk. Tekintetem előbb a márvány szökőkútra tévedt, majd továbbvándorolt, és felmérte a mögötte emelkedő hatalmas házat is. Avery nem viccelt, amikor azt mondta, hogy a szülei gazdagok. Tuti, hogy a felső egy százalékhoz tartoznak. Basszus, inkább a felső fél százalékhoz! Hátradőltem a vezetőoldali ülésben, és fújtattam. — A rohadt életbe! Eperke ott volt bent a házban, az anyjával, akihez képest még Anthony Bates anyukája is normális és szerető szülőnek tűnt, én pedig itt vártam a kocsiban, és legszívesebben keresztültapostam volna azon a rohadt szökőkúton. Eperke már legalább tíz perce odabent volt, de nem hagyta, hogy én is vele menjek. Talán mert sejtette, hogy egy pillanat alatt bepöccennék. Amikor azon a bizonyos napon megnyílt nekem, nemigen mondott mást a szüleiről azon kívül, hogy miképpen reagáltak, amikor megtudták, mi történt vele. Az elmúlt néhány hétben pedig egyszer sem említette őket. És amit eddig megtudtam róluk, az nagyon nem tetszett. Amikor már negyedóra is eltelt, képtelen voltam tovább itt

ülni. Kiszálltam a kocsiból, abba a gatyarohasztó kánikulába. Előrefordítottam a sapkámat, és a tomboló nap sugarai ellen egészen a szemembe húztam. Megkerültem a béréit kocsit, és közben le sem vettem a szememet a ház bejáratáról. A márványoszlopok illettek a helyhez. Megfordultam, végignéztem a gondosan karban tartott kerten is, és bármerre néztem, a hatalmas területen nem láttam teremtett lelket sem. A hely teljesen üres volt, és annak ellenére, hogy szó szerint felforrt az ember agya, mégis jeges hidegséget árasztott magából. Képtelen voltam elhinni, ahogy Eperke ilyen légkörben nőtt fel, ha pedig mégis, halvány gőzöm sem volt, hogyan válhatott belőle mégis ilyen meleg és szeretetteljes ember. A pólóm máris kezdett hozzátapadni a hátamhoz. Visszatértem a szökőkúthoz, lehunytam a szemem, és kényszerítettem magam, hogy ne forduljak sarkon, és kezdjek rohanni azonnal a ház felé. Persze tisztában voltam vele, hogy ezt Eperkének magának kell megoldania, mégis szörnyűnek éreztem, hogy így teljesen egyedül néz szembe a helyzettel, és nem vagyok ott mellette, hogy támogassam. Kinyújtottam a kezem, és hagytam, hogy a szökőkút meleg vize végigcsorogjon az ujjaim között. Vajon mit gondolnának a szülei, ha belemásznék? Csábító volt az ötlet. És mire azt is meghallottam, hogy a hátam mögött kinyílik majd becsapódik a bejárati ajtó, szó szerint egy hajszál választott el attól, hogy ne rohanjak fel a lép csőn, és rúgjam be. Amikor megfordultam, Averyt láttam közeledni lefelé. Szélesen mosolygott. Erre már semmiképpen nem számíthattam.

A feszültség egyetlen pillanat alatt szállt el a tagjaimból. Kocogva megkerültem az autót, és elé szaladtam, a kör alakú kocsibejáró közepére. -Na, hogy ment? -Hát... - Lábujjhegyre állt, a fejét oldalra billentette, és megcsókolt. - Éppen úgy, ahogyan számítottam. Megfogtam a derekát, és miközben a vágy, a szerelem, na meg persze vagy egymillió más, leírhatatlanul bonyolult érzelem eltöltött iránta, megöleltem. -Akarsz beszélni róla? -Mondjuk vacsora közben? - Már éppen ellépett volna, de megfogtam a kezét, és nem engedtem — Gyere, elviszlek Chuy éttermébe, és...! -Avery? A gerincemen jeges ujjak zongoráztak végig, amikor meghallottam, hogy valaki a nevét mondja. Megint megszorítottam a kezét. Megfordult, én pedig gyanakvóan figyeltem a lépcsőn lefelé kocogó magas, vékony férfit. Az apja. Azonnal tudtam. Sötétbarna haja a halántékánál máris teljesen megőszült, pedig ötvennél egy nappal sem tűnt idősebbnek. Olyan ruhát viselt, mintha éppen a golfklubba indult volna - élére vasalt vászonnadrágot, valamint betűrt, galléros pólót. -Ha mond valami baromságot, akkor nem tudom megígérni, hogy nem fektetem ki itt és most! - figyelmeztettem. Megszorította a kezemet. Remélem, hogy erre azért nem fog sor kerülni! -Csak mondom. Az apja megállt előttünk. A szeme éppen olyan volt, mint

Eperkéé — előbb Averyt mérte fel vele, majd összefonódó ujjainkra pillantott. Rettenetesen szerettem volna ha kiprovokál valamivel egy verést. -Apa, szeretném bemutatni Cameron Hamiltont - mondta Eperke, miután megköszörülte a torkát. - Cam, ismerd meg az édesapámat. Mivel hatalmas bunkóság lett volna adni neki egy egyezményest, vagy éppen pofán vágni, inkább kinyújtottam felé a szabad kezemet. -Jó napot! Kezet ráztunk. -Örülök, hogy megismerhetem! -Mit akarsz, apa? - kérdezte Eperke, amikor látta, hogy nem vagyok hajlandó viszonozni az udvarias köszönést. Mr. Morgansten még egy kicsit engem nézett, majd tekintete Averyre vándorolt, és a másodperc töredékéig egymás szemébe néztek. Aztán Mr. Morgansten elkapta a tekintetét. Most látszott rajta, mennyire öreg, mert tisztán kirajzolódtak a szája és a szeme körüli ráncok. Mellkasa felemelkedett, vett egy mély lélegzetet, majd azt mondta. -Tudod, mi hiányzott a legjobban ennyi év alatt? Hogy nem láttalak táncolni.

Eperke ezt az egész helyzetet sokkal jobban kezelte, mint gondoltam volna, ami persze azt jelentette, hogy még mindig nem ismertem eléggé. Keményebb és erősebb volt, mint azt bárki feltételezte volna róla.

Vacsora közben részletesen elmondott mindent, ami otthon történt. Egyszerre voltam dühös és csalódott, amikor elmesélte, hogyan fogadta őt az úgynevezett édesanyja, de közben örültem is, mert tudtam, hogy Avery elvégezte, amiért ide jött. Na és azért is, mert az apja legalább némi megbánást és szomorúságot mutatott. Az a tánccal kapcsolatos megjegyzés... pontosan tudtam, mire gondol. Rengeteg minden volt, amit Avery mindörökre elveszített, de nemcsak ő, hanem végtelen ostobaságukban a szülei is. Még mindig szerette volna meglátogatni másnap Mollyt, és tehettem bármit, győzködhettem a vacsora alatt, nem tudtam megváltoztatni az elhatározásában. Eltökéltem magamban, hogy akkor bármi történjen is, amennyire csak tőlem telik, támogatni fogom. De őszintén szólva a legjobban azt szerettem volna, ha végre minél távolabb vihetem ettől az egésztől. Amikor aznap este visszamentünk a szállodába, Avery azonnal eltűnt a fürdőszobában azzal a felkiáltással, hogy zuhanyoznia kell. Kicsit furcsállottam a dolgot. A vacsora vége óta egészen különösen viselkedett, és mintha alig várta volna, hogy végre visszaérkezzünk a szállodába. El sem tudtam képzelni, pontosan mit szeretne, azonban kényszerítettem magam, hogy inkább feküdjek le a tévé elé ahelyett, hogy követem a zuhany alá, amit pedig mindennél, de mindennél jobban szerettem volna megtenni. Megtaláltam a távirányítót, és még mindig arra próbáltam rájönni, hogy melyik csatorna hova van programozva, amikor vagy húsz perccel később kitárult a fürdőszoba ajtaja, és gőz ömlött ki rajta. Felnéztem, és azonnal benn szakadt a

levegő. Ott állt az ajtóban. Haja sötétvörösen tapadt a vállára. Csak egy fehér törülköző volt rajta. Szent isten! Felültem, és képtelen voltam mondani bármit is, miközben alaposan végignéztem mindenét, a vörösre festett körmű lábujjaitól kezdve egészen kipirult arcáig. A bőröm megfeszült. Odalépett elém, és ujjaival a melle fölött megcsomózott törülközőbe kapaszkodott. Lehunytam a szememet. -Avery? Az egyik kezét a vállamra tette, majd lovagló ülésben az ölembe mászott, éppen úgy, ahogyan otthon is tette minden este, a kanapén ülve. -Cam? Elmosolyodtam. A kezemet a csípőjére helyeztem, és akkor döbbentem rá, hogy a mosolygásnál több nem is telt volna tőlem. -Most mire készülsz? -Ó, semmire! - mondta, majd elhallgatott. - Mindenre. Tekintetem a törülközőcsomóra tapadt. -Azt ugye tudod, hogy a kettő éppen egymásnak az ellentéte? -Tudom. — Leereszkedett az álló farkamra, mire az egész testemen átcsapott a vörösen izzó vágy. - Megcsókolnál? Nem is hagyott esélyt, hogy bármit válaszoljak, de ez azért nem volt olyan nagy baj. Ajka az enyémet simította, édes ízzel árasztva cl a számát. Aztán amint a nyelvével szétválasztotta az én ajkaimat, a szorításom erősödött egy kicsit a csípőjén. És egészen addig nem is hagytuk abba a

csókolózást, míg a vágy, hogy azonnal megkapjam, fizikai fájdalmat nem keltett bennem. A rohadt életbe, hiszen minden pillanatban fájdalmasan kívántam! -Érints meg! - suttogta. - Kérlek! Ki a fene tudna erre nemet mondani? Az ujjaim becsúsztak a törülköző alá, végig a combján, egészen közel érve a combok közötti forrósághoz. Majd megálltak. -Ne merészeld! — követelőzött. Nevettem ezen a sértődött hangsúlyon, de akkor sem hagytam, hogy siettessen. A kézfejemmel simítottam végig a nedvességben, és élvezettel hallgattam, amikor erre felnyögött. -Mit akarsz? - kérdeztem. A hangja feszültnek és kétségbeesettnek tűnt. -Hogy megérints! Az ujjaim megint nagyon közel jutottak oda, ahol szerette volna, hogy legyenek, de az utolsó pillanatban megint elvettem okét. -Hiszen éppen érintlek, szivi! A szeme haragosan villant. -Tudod, hogy gondolom. -Nem. -Kérlek szépen! - Összeérintette a homlokunkat. - Kérlek, érints meg, Cam! Hátrahajtottam a fejem, és az ajkunk megint összesimult. -Nos, most, hogy így mondod, azt hiszem, mar tudom, mire gondolsz. -Végre! - nyögött fel. Megint nevettem, és finoman megharaptam az állát.

Ahogyan a tenyerem rásimult a combja közére, a teste összerándult. -így gondoltad? -Igen. Megcsókoltam a nyaka közepét, majd az egyik ujjamat belecsúsztattam a forró nedvességbe. -És így is? — kérdeztem rekedten. A háta meghajlott. -Aha! Az egyik karommal átöleltem, mert nem akartam, hogy hanyatt essen, aztán a hüvelykujjammal a csiklóját vettem kezelésbe. A teste fantasztikus látványt nyújtva feszült meg. -Na és ehhez mit szólsz? Előrenyomta a csípőjét. -Ó, igen! Ez nagyon tetszik! -Szóval tetszik. — Az ujjaim szépen, lassan jártak ki és be. Avery felnyögött, és ekkor úgy éreztem, egész nap tudnám hallgatni ezt a hangot. Aztán felnyúlt a törülközőt tartó csomóhoz, és kioldotta. Azonnal lehullt róla, és a földre zuhant. A kezem megállt. A szívem hatalmasat dobbant. A farkam megkeményedett és lüktetett. Kipirult mellek ágaskodtak felém nézve, izgatott arc, szélesre táti combok... Az isten verje meg, hiszen... egyszerűen fantasztikus volt! Végigsimítottam a melleken, és éreztem, hogy a bimbók megkeményednek. Képtelen voltam levenni róluk a szememet. -Basszus, Avery...!

A kezét az én kezemre tette. -Meg ne állj! -Eszembe sem jutna. -Még mindig nem egészen az, amire gondoltam. - A másik kezével lenyúlt, és megkereste a sliccemet. - Akarlak, Cam! -A tiéd vagyok - feleltem, és már a másik mellét kényeztettem. - Teljesen a tiéd. Mosolyogva fogta meg a csuklómat, és húzta el magától a kezemet. -De én úgy akarlak! - Lehúzta a sliccemet, az ujjai újra és újra végigsimítottak rajtam, én pedig reszkettem. - Te nem akarsz engem? -Sokkal jobban, mint valaha is gondolnád! - nyögtem fel, mialatt a tenyere a farkamat dörzsölte. — Avery...! Elvette a kezét, és hirtelen nem is tudtam, hogy emiatt most hálásnak kellene-e lennem, vagy követeljem, hogy azonnal tegye vissza. Mire eldöntöttem volna, ő már a pólómat is levette. -Ezt akarom, Cam. Amikor a szavaknak sikerült keresztülhatolnia a gondolataimat elfedő vörös ködön, mélyen felsóhajtottam. -Biztos vagy benne, Avery? Mert ha nem, akkor nem kell mindenképpen... Megcsókolt, és a keze végigsimított a mellkasomon. -Igen, biztos vagyok benne. Megálltam egy pillanatra, ám továbbra is a csípőjét markoltam. Hanyatt fektettem, fölé emelkedtem, megkerestem az ajkát, és minden szeretetemmel csókolni kezdtem. Talán egy másik pasi még egyszer megkérdezi, vagy próbál tenni valamit, hogy biztos legyen a dolgában,

nekem azonban ennél a néhány szónál nem kellett erősebb bizonyíték. Biztos vagyok benne. Ennyi kellett csak hozzá, hogy széttörje a bensőmben kiépített gátat, szabadjára engedve a vágyaimat. Megszakítottam a csókot, felálltam, és szinte letéptem magamról a farmeromat. Amikor a szeme rátalált a farkamra, és csodálkozva elkerekedett, önkéntelenül is elmosolyodtam. Avery szinte érinthetetlennek tetszett, ahogyan előttem hevert, és azzal a gyönyörű, világosbarna szempárral nézett. Egész életemben képes lennék csak bámulni téged! Soha nem unnám meg! -Még akkor sem, ha már nagyon öreg lennék? -Akkor sem. Nem tudtam tovább halogatni a dolgot, mindenképpen oda kellett mennem hozza. Azt akartam, hogy ez a pillanat tökéletes legyen a szamara. Azt akartam, hogy minden szép legyen, és azt akartam, hogy érezze, mennyire végtelenül szeretem. így tehát az apró lábujjaktól kiindulva csókoltam végig a testét fel a lábán és a hasán. Nem siettem, és addig szívogattam és karistoltam a mellbimbóit, amíg egészen meg nem keményedtek, ő pedig az élvezettől hangosan felnyögött. A testem minden porcikáját feszülőnek, merevnek és duzzadtnak éreztem, azonban azt akartam, hogy Avery teljesen készen álljon. Pedig a nyers, fékezhetetlen vágy azt üvöltötte a fülembe, minél gyorsabban és minél mélyebben hatoljak belé. A testét az enyémnek nyomta, és megint megkerestem az ajkát. Az egyik karomra támaszkodtam, és előbb a nyelvemmel vettem fel a ki-be mozgó ujjam ritmusát, majd

finoman kitágítva őt, egy másik ujjamat is bedugtam. Megmarkolta a karomat, az ujjait az oldalamba vájta, miközben egyre csak mozgott. Amikor pedig az ajkammal is csatlakoztam az ujjaimhoz, teljesen szétrobbant, de olyan erővel, hogy kis híján én is el élveztem. Ahogy felemelkedtem, egész testemben reszkettem, aztán elhelyezkedtem a combjai között. Megfogtam a farkamat, és úgy helyezkedtem, hogy a testünk pontosan egymáson legyen. Amikor először ért hozzá a farkam vége ahhoz az izzó nedvességhez, a vágy hullámai csapiak át rajtam. Mindig eljött az a pont, amikor már nem volt számomra visszaút, és ez alkalommal itt érkezett el. A testem remegett a vágytól, de akkor is meg kellett várnom, hogy beengedjen. Időt kellett adnom neki. -Nagyon szeretlek - mondtam neki, és végigsimítottam az arcát. - Nagyon, de nagyon szeretlek! Megölelt, magához szorított, és sürgetett. -Én is téged. A kezemet a csípőjére helyeztem, majd mélyebben kezdtem csókolni, és ráereszkedtem. Megmerevedett alattam, és az a torkából feltörő meglepett kis sikoly azonnal a lelkemig hatolt. Megálltam. -Jól vagy? Bólintott. -Igen. Nem akartam neki fájdalmat okozni, de közben pontosan tudtam, hogy ezt teszem. Amikor már mélyen benne voltam, megint megálltam. A szívem összevissza vert, megcsókoltam előbb a szája egyik sarkát, aztán a másikat is. Kinyílt a szája,

én pedig azonnal bedugtam a nyelvemet, megízlelve őt. Időt hagytam a testének, hogy megszokja a jelenlétemet. Felnyögtem, ahogyan a csípője tétovázva mozogni kezdett, hihetetlenül erős érzéseket indítva el a farkamból, szétáradva mindenemben. -Av...! Megint megtette ugyanezt, és egy kicsit ellentartottam neki. Élvezettel teli nyögés volt a válasz, azután odalent erősen megszorította a farkamat, két combjával a csípőmet ölelve. Emiatt, és azért, ahogyan a csípője mozgott, a lehető legcsodálatosabb módon vesztem el. Istenem... még soha nem éreztem ehhez hasonlót, és soha nem találkoztam senkivel, akit ilyennek éreztem volna. Átvette az irányítást testem minden sejtje fölött. Már nem létezett olyan, hogy én. És nem létezett olyan sem, hogy ó. Ahogyan tökéletes harmóniában mozogtunk, a szájunk egymásra tapadt, a kezünk egymás testét fedezte fel, és a csípőnk összeforrt, már csak a mi létezett. Avery ért el először a csúcsra, a fejét hátravetve, a nevemet kiáltva, miközben a kezemet becsúsztattam kettőnk közé, megérintettem, újra és újra bele hatolva. Az ujjaimmal is éreztem a rengeteg apró összehúzódást, és az, ahogyan megszorított, már nekem is túl sok volt. -Avery! — felnyögtem, a fejemet a vállába temetve, mert csak nagyon ritkán tapasztalt erejű orgazmus öntött el. Úgy ereztem, minden újabb hullám erősebb lesz, majd véget ért. Csak hevertem ott rajta, és a testem minden néhány kis pillanatban megrándult. Egy örökkévalóságnak tűnt, míg úgy éreztem, már megint megmozdulhatok. A mellkasomból mély nyögés szakadt fel, és kijöttem belőle.

Megcsókoltam, és rohadjak meg, ha nem éreztem úgy, hogy a torkomat égeti valami. Megráztam a fejemet, mert nem értettem mi lehet az. -Ez... erre egyszerűen nincsenek szavak. Te jól vagy? A két kezét az arcomra helyezte, és éreztem, hogy ő is remeg. Tekintetében ugyanazok az érzelmek tükröződtek, amik engem is eltöltöttek. -Csodálatosan. Csodálatos vagy. De az igazság az volt, hogy csak azért lehettem csodálatos, mert vele voltam. És mar akkor tudtam, hogy nélküle soha nem lehetek az többé.

HUSZONKILENC

MOST OTT SZERETNÉK LENNI. Avery ezt mondta, miután beszélt azzal a Molly nevű csajjal. Minden erőmre szükség volt, hogy ne veszítsem el a fejem, amikor megláttam a pofon vöröslő nyomát az arcán, és csak az segített, hogy meghallottam ezeket a szavakat. Eperke végre megértette. A gyógyulásához valóban csak az igazsággal való szembenézésen keresztül vezetett az út, ehhez pedig az kellett, hogy beszéljen a szüleivel és Mollyval is. Az első lépéseket még februárban tette meg, azután most, áprilisban haladt tovább az ösvényen. Úgy érezte, szüksége van arra, hogy visszamenjen Texasba, és meg is tette. Azután teljesítettem a kérését, és visszahoztam ide, haza, a sokkal hűvösebb Nyugat-Virginiába, közvetlenül a nyári előadások kezdete előtti napon. Másnap már én is egy csomó kiskölyökkel focizok majd. Eperke ott ült velem szemben a konyha padlóján, maga alá húzott lábbal. Az egyik pólómat viselte, de semmi mást. Nagyon nehéz volt ebben a pillanatban bármi egyébre koncentrálnom. Kettőnk között Michelangelo és Raffaello egymást nézve, a fejével integetett. Szerintem ez a „mivan-mivan” teknős verziója — jegyezte meg, és összevonta a szemöldökét. — Nemigen csípik egymást.

Vigyorogva a hűtőnek dőltem, és végigsimítottam a meztelen hasamon. -Adjunk nekik egy kis időt. Mikey-Mike nagyon szereti, ha tiszteletben tartják az ő területét. -Jaj, persze már, miért ne kenjük az én teknősömre mi? - A szemét forgatta. — A tiéd kezdte ezt a bólogatós baromságot! A konyhai óra csilingelt, mire felálltam, és a sütő felé indultam. -Csak megmutatta a tiédnek, hogy a ki a főnök. -Michelangelo a főnök. — Eperke felvette a kis teknőst, majd néhány lépéssel távolabb megint letette. Alaposan megvizsgáltam a csokis sütit, és úgy láttam, teljesen jó lesz. Gyorsan kezet mostam, azután elővettem egy konyhai kesztyűt, amit Eperke tuti, hogy életében nem használt még - már csak azért sem, mert a címke is rajta volt. Vigyorogva letéptem a kis papírfecnit, aztán kivettem a tepsit. A sütik hatalmasra nőttek, aranybarnán csillogtak, és különösen omlósnak tűntek. -Kész? — Eperke csillogó szemekkel nézett rám. -Kész, de össze fogod égetni vele a nyelvedet! - Félredobtam a kesztyűt. - Mint mindig. Elvigyorodott. -Nekem megéri. -Na persze. - Lassan odaléptem elé, és élvezettel figyeltem, ahogy elpirul, mikor észreveszi, hogy a tekintete a köldököm alatti részre téved. Lehajoltam, és megcsókoltam. - Csak várj egy... Ekkor megszólalt a mobilom a nappaliban. -Pilla. Bólintott, én pedig elindultam be a szobába, óvatosan, mert

nem akartam rálépni a teknősökre. Felkaptam a telót a kisasztalról, és amikor láttam, hogy a húgomtól jött üzenet, megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Megvolt a műtét. Minden OK. Később hívlak. Lehunytam a szememet, és néma imát mondtam magamban. Persze nem volt annyira komoly ez a bizonyos műtét, de akkor is volt szabdalás rendesen, és az orvosok néha olyan emeletes baromságokat csinálnak, hogy nem ér! Teresa mindenesetre otthon volt. Ez azért jó, és... -Teresa volt az? Letettem a telót az asztalra, és felé fordultam. Az ajtóban állt, kezében egy-egy rúgkapáló teknőssel. Ez, valamint a tény, miszerint a pólóján az áll, hogy A HÍMRINGYÓD AKAROK LENNI, nagyon aranyos látványt nyújtott. -Aha. Odavittük a teknősöket a terráriumukhoz, és óvatosan betettük őket. Avery lecsukta a tetejét, az a két kis majom pedig azonnal fenyegetően kezdte vizslatni egymást természetesen szigorúan a saját sarkában maradva. -Minden rendben van vele? Hogy ment a műtét? -Teljesen jól van. Csak egy SMS-t küldött. - Elhallgattam. Azt írja, hogy később még felhív. Avery rám nézett, és az arca nagyon aggodalmasnak tűnt. Ha valaki, akkor Eperke — aki maga is hosszú éveken keresztül táncolt —, aki igazán tudja, min kell most átmennie Teresának. Megráztam a fejem, és összeszorítottam a számat. Vagy egy héttel korábban, az egyik próba során sikeresen elszakította az elülső

keresztszalagját, és ha valaki atletizál vagy táncol, akkor egy ilyen sérülés a karrierje végét jelentheti. A húgom meg egész életében nem akart mást, mint profi táncos lenni. Most már csak az idő döntheti el, hogy ez valóra válik-e. Az alapján azonban, amit anyától hallottam, annyira nem volt jó a helyzet. Eperke kiszaladt a konyhába, kezet mosott, és visszajött. Odabújt hozzám, átölelte a derekamat, az arcát pedig a mellkasomnak nyomta. A bőrét nagyon melegnek éreztem. -Ne haragudj! - mondta. -Miért kérsz bocsánatot? — Én is megöleltem, és magamhoz szorítottam. -Mert tudom, hogy már így is nagyon aggódsz - felelte, miközben az arcát a mellkasomhoz dörzsölte. - És pontosan tudom, mennyire súlyos ez a sérülés. Csak remélem, hogy közel sem annyira, amennyire lehetne. Lehajoltam, majd miközben a kezemmel a hátát simogattam, megcsókoltam a feje tetejét. Végül a tarkójára csúsztattam az ujjaimat. -Én is. Egy pillanatig még nem beszélt. -Kösz! Halkan felnevettem, majd hátrahajoltam, hogy láthassam az arcát. -És akkor most mit köszöntél meg, szívem? -Hogy eljöttél velem Texasba. Az egyik tenyeremmel megcirógattam. -Ezt már megköszönted. -Te meg erre azt mondtad, hogy semmi szükség nem volt rá mondta, és a kezét az enyémre helyezte. - De akkor is meg

kell köszönnöm, mert tudom, hogy ha te nem állsz mellettem, akkor soha nem teszem meg. -De igen, megtetted volna. Megrázta a fejét. -Talán, de azért nem lehetek benne annyira biztos. Szükségem volt arra, hogy ott legyél mellettem, te pedig ott voltál, ráadásul kérdezés nélkül. Márpedig ez olyasmi, amiért nem tudok elégszer köszönetét mondani... ezért, meg minden másért sem. -Jaj, Eperke, erre semmi szükség! -De én... - Elharapta a mondatot, és gyanakvóan nézett rám. -Eperke? Kinyitottam a számat, és ekkor döbbentem csak rá, hogy véletlenül elszóltam magam. Elvettem róla a kezemet, majd hátrébb léptem, és felnevettem. -Ez hangos volt? -Aha. Úgy is mondhatjuk. — A kölcsönpóló alját babrálta. Most már inkább kíváncsinak tűnt. - Szóval mi volt ez? Basszus, éreztem, hogy elpirulok. A szeme kikerekedett, és elmosolyodott. -Te elpirultál! Jézusom, hiszen te tényleg csupa vörös vagy! Megcsípte az arcomat. — Most azonnal tudni akarom miért pirultál el! -Mit kapok, ha elmondom? Felvonta a szemöldökét, és a pillantásából azt lehetett kiolvasni, hogy akkor kapok valamit, ha nem mondom el. Ez a tekintet teljesen beindított. De persze rám az is izgatóan hatott, ha csak levegőt vett. -Az igazat megvallva, elég ostobaság. — Megfogtam a kezét, és magamhoz húztam. Amikor pedig már elég közel volt,

lenyúltam, és az egyik karomat a térdhajlatába csúsztattam. -Hé! - A hátamra csapott. - Ne is próbáld elterelni a figyelmemet... - Sikoltott, amikor felkaptam az ölembe. Cam! Felemeltem, a mellkasomhoz szorítottam, és elindultam vele a folyosó felé. -Nem akarom elterelni a figyelmedet, csak segítek a hálószobába jutni. Megint az a gyanakvó pillantás. -Eltekintve attól a nyilvánvaló ténytől, hogy semmi szükségem segítségre, ha a hálószobába akarok jutni, pontosan miért is kellett ölbe venned? -Mert nem vagy elég gyors — feleltem, és az ágyhoz vittem. - Figyu! Egyre izgatottabbnak tűnt. -Mi van? Kacsintottam, és a következő pillanatban már dobtam is, éppen az ágy közepére. A sikolya nyögésbe ment át, ahogy visszapattant. Kinyitotta a száját, és már tudtam, hogy hamarosan nyavalyogni fog, amiért így bánok vele. Mielőtt azonban belekezdhetett volna, már fölötte voltam, és a kezemet becsúsztattam a póló alá. Egy másodperc sem kellett, hogy levegyem róla, ő pedig ott hevert előttem a maga fantasztikus és lenyűgöző meztelenségében. Lemasszíroztam magamról a gatyát. Nagyot sóhajtva mászott le az ágyról, és elismerően nézett a szemembe. Tetszett neki a hatékonyságom. -Szóval - mondta, halkabban. - Mi van ezzel az Eperkedologgal ? -Nos, ez amolyan becenév - mondtam, és megcsókoltam a

két melle között. - A tiéd. -Ennyit azért magamtól is kitaláltam. Megcsókoltam előbb az egyik melle alatt, aztán lejjebb, az oldalán is. -Azóta használom, hogy először találkoztunk. -Hogy először... jézusom! - Összerezzent, ahogyan a köldöke alatt megnyaltam a bőrét, és megmarkolta a takarót. Amikor megint megszólalt, a hangja sokkal mélyebbnek tűnt, én pedig elindultam a nyelvemmel lefelé. - Hogy amikor először találkoztunk? -Aha. - Megcsókoltam előbb a bal, majd a jobb combja belső oldalát is. — Amikor belém rohantál csillagászat-előadás előtt... emlékszel még a tárgyra, amit megint fel kell venned? Horkantott. -Nem kell eszembe juttatnod. Nem tudtam, hogy most az órára gondolt, vagy arra, hogy nekem ütközött. -Amikor megláttalak, és megláttam a hajadat is... Elhallgattam, és a lábai között is megcsókoltam. Halk nyögése mosolyt csalt az arcomra. - Csak arra tudtam gondolni, hogy ez a csaj pont olyan, mint Eperke... - Megint elhallgattam, mert most a nyelvem kezdett dolgozni. - Hogy Eperke fogta magát, és levett a lábamról. Felnevetett, én pedig felemeltem a fejem, és visszahúzódtam, hogy arcunk majdnem összeért. -Hűha! Jobb ha nem tudom, hogy működik az agyad! -Pedig szereted. -Tényleg. — A lábával végigsimított a vádlimon. — Szóval magadban egész idő alatt Eperkének hívtál? Bólintottam, és elhelyezkedtem a combjai között.

-Lehetséges...

talán néhány alkalommal. -És egészen mostanáig nem szóltad el magad? Hűha! Ez azért nem semmi. - A szemében jókedv csillant. - És aranyos is. -Tuti, hogy aranyos. Vagy inkább... - Felnyögtem, ahogy felemelte és nekem nyomta a csípőjét. - Nos, akkor... Kuncogott, de azután már egyikünk sem nevetett vagy beszélt. Szakadozottan felnyögtem, mert nagyon szűk volt. Minden érzékem felmondta a szolgálatot, és nem létezett egyéb, csak a teste, amiben szerettem volna minél mélyebben benne lenni, minél közelebb hozzá. Együtt mozogtunk, a testünk egy ritmusra feszült. Őrültség, tudom, de belőle soha nem volt elég. És úgy tűnt, ő is ugyanígy érez. Ajkaim összezárultak a mellén, és mélyebben belehatoltam. Ö követte a mozdulataimat, teljes összhangban, míg végül a háta megfeszült, és kéjesen felkiáltott. Az orgazmusa az én testemet is megremegtette. Odahúztam magamhoz, majd felültem, és őt is az ölembe ültettem. Ettől az új pozíciótól az egekig csapott a vágyam. Nem bírtam tovább. Mindig ez volt, amikor kis fogaival a nyakamat kezdte karistolni. Perceken keresztül nem beszéltünk, csak lihegtünk szakadozottan. Még mindig benne voltam. Végtelen béke rejlett ebben a befejezésben. Úgy éreztem, a karomban tartok mindent, ami igazán fontos ezen a világon. Később, sokkal később, csak ültünk az ágyon, kettőnk között a csokis sütivel. Észrevettem, hogy az ajkán elkenődött egy kis darab csoki, ezért odahajoltam, és lecsókoltam. Aztán meg rendesen is megcsókoltam. Csókoltam, csókoltam, és hirtelen megint minden olyan volt, mint a legelső alkalommal. Az a szikra, ami mindig kipattant,

ha az ajkunk összeért, most is éppen olyan erősnek hatott. Ostobának éreztem magam, amikor rájöttem, hogy biztos a szerelem miatt van ez így, hogy ez tesz minden egyes csókot olyan édessé, mint a legelső, és hogy emiatt nem válik soha mindennapossá a dolog. Felsóhajtottam, majd hátrább húzódtam, és szeretettel teli szemébe néztem. A szívem megint eljátszotta azt az eszement, hatalmasat dobbanós rutint, és tudtam, hogy ez is olyasmi, ami nem fog változni. Eperke az arcomra tette a kezét. -Mi van? Először nem is tudtam mit mondhatnék. Én... én vártam rá... hosszú hónapokon keresztül. És az isten verje meg, képes lettem volna éveken keresztül várni rá, de ő... Elfordítottam az arcomat, és belecsókoltam a tenyerébe. -Köszönöm, hogy bízol bennem!

Nem volt még elég? Akkor olvass bele J. Lynn következő könyvébe melynek címe:

Maradj velem!

EGY

MOST MÁR BIZTOS, hogy az édes tea lesz a halálom. És nem is csak azért, mert annyira cukros, hogy az embert egyetlen korty is diabéteszes kómába taszíthatja. Vagy azért, mert a bátyám kis híján hármas karambolt okozott, amikor hirtelen megfordult a pickupjával az országút kellős közepén, egyetlen pillanattal az után, hogy a következő mindössze, kétszavas üzenet érkezett a telójára. Édes. Tea. Nem. Hanem mert emiatt összehozott a jó sorsom Jase Winsteaddel, minden csaj álmainak fizikai megtestesülésével. Jaj, szentséges Mária, ki első vagy minden anyák között, ez nagyon ciki lesz! Miért, ó miért kellett a tesómnak üzenetet küldenie Jasenek, elárulva, hogy éppen arrafelé járunk, amerre lakik, és megkérdeznie, hogy nem kell-e neki valami a boltból? Hiszen Camnek nem lett volna más dolga, mint körbejárni velem a környéket, és megmutatni, hogy mi merre van! Mondjuk az is igaz, hogy amit így láthattam, messze túlszárnyalt bármit, amit a táj nyújthatott volna. Mert már kezdtem attól tartani, hogy ha még egy sztriptízbár előtt elgurulunk, kénytelen leszek kinyírni valakit. Cam nagy sebességgel robogott, és közben rám sandított. Órákkal ezelőtt elhagytuk a 9-es utat. Tekintete az arcomról

a kezemben tartott teára vándorolt. Felvonta a szemöldökét. -Tudod, éppen olyan jó helyen lenne a pohártartóban is, Teresa! Megráztam a fejemet. -Semmi gond. Inkább fogom. -Nekem mindegy. - Cam ekkor már az útra meredt. Úgy viselkedtem, mint valami dilinyós, miközben tisztában voltam vele, hogy el kellene lazulnom. Még csak az kellene, hogy Cam rájöjjön, miért vagyok olyan izgatott, mint egy hülye becrackelt idióta! -Izé, én azt hittem, hogy Jase a fősuli közelében lakik. Ez azért elég mindennapi csevegésnek tűnik, nem? De közben - jaj, istenem - biztos voltam benne, hogy a hangom legalább egyszer elbicsaklott még ez alatt a nagyon-denagyon nem ártatlan kérdés alatt is. -Aha, persze, de az idő nagyobb részét az apja farmján tölti. Lassított, és jobbra fordult. A tea kis híján kirepült az ablakon, de úgy kapaszkodtam bele, mintha az életem volna a tét. Ez a tea nem megy innen sehova. - Ugye emlékszel még Jackre? Még szép, hogy emlékeztem. Jase-nek volt egy ötéves öccse, Jack, aki mindennél többet jelentett neki. Kényszeres módon a Jase-ről megtudott minden kis részletre teljesen tisztán emlékeztem, gondolom valahogy úgy, ahogy Justin Bieber rajongói is mindent tudnak a bálványukról. Lehet, hogy nagyon gázosán hangzik, de akkor is ez volt az igazság. Sem ő, se a világon senki nem tudott róla ugyan, de az elmúlt három évben Jase lassan kezdett egyre többet jelenteni nekem. Egy barát volt.

Aki megmentette a bátyámat. És akibe halálosan belezúgtam. Aztán vagy egy évvel ezelőtt, amikor utolsó éves lettem a gimiben, Jase pedig egy alkalommal Cammel együtt nálunk töltött néhány napot, ez az egész egy egészen más szintre lépett. Volt a lényemnek egy része, ami ezt a lépést legszívesebben örökre kitörölte volna - a másik része azonban nem volt hajlandó megszabadulni az emléktől, ahogyan az ajka az enyémre tapad, a keze a testemet simogatja, és a szája valami egészen különleges fájdalommal eltelve, nyögve mondja ki a nevemet. Jaj, istenem! Az arcom azonnal égni kezdett az átélt emlékek miatt, de szerencsére a napszemüvegem nagyon sokat takart. így is jobbnak láttam elfordulni, kinézni az ablakon, és ha nem tartottam volna attól, hogy Cam gyanút fog, legszívesebben az ablakot is lehúztam volna, és kidugom a fejemet. Mindenképpen össze kell szednem magam. Ha Cam valaha megtudja, hogy Jase megcsókolt, azonnal megöli, feldarabolja és elrejti valami ehhez hasonló, eldugott kis út mentén. Márpedig ez nagyon, de nagyon nagy veszteség volna. Az agyam teljesen kiürült, és fogalmam sem volt, mi mást mondhatnék. Mindenképpen el kellett terelni a gondolataimat. A tea pohara párás lett, a kezem pedig egyre csak remegett, ami miatt kis híján elejtettem úgy, ahogy van. Talán megkérdezhettem volna Camtől, hogy van Avery, mert egyszerűen imádott Averyről beszélni. Ez biztosan működött volna. Aztán kérdezhettem volna a sulival kapcsolatban is, vagy beszélhettem volna a gimiről, de a fejemben újra és újra ugyanaz a gondolat jelent meg, hogy

hamarosan találkozom Jase-szel, mégpedig olyan helyzetben, amikor esélye sem lesz elmenekülni előlem. Az út mentén sűrűn növő fák ritkulni kezdtek, és hamarosan zöld legelők tűntek fel közöttük. Cam befordult egy keskenyebb útra. A pickup összevissza pattogott a lyukakban és kátyúkban, hogy a gyomrom is felfordult. Lehúztam a fejemet, ahogyan elhaladtunk két barna faoszlop között. Lánc volt kihúzva a kettő között - bár ebben a pillanatban le volt akasztva és a földre dobva -, a jobb oldalon pedig festett tábla lógott, amin az állt: WINSTEAD: MAGÁNTULAJDON. Hatalmas kukoricamezőre jutottunk. A szárak mind szárazak és sárgák voltak, és így ránézésre közel álltak ahhoz, hogy egyszerűen kiszáradjanak és elpusztuljanak. Kicsit távolabb néhány méretes lovat láttunk legelészni egy foghíjas fakerítés mögött. Bal kéz felé tehenek kóboroltak a legelőn, mindegyik kövér volt, és láthatóan nagyon elégedett a világgal. Ahogyan közelebb értünk, feltűnt egy nagyon régi fészer. Az a fajta ijesztő, ezeréves épület, amit az A texasi láncfűrészes mészárlásban is láttam. Még a szélkakas is ott volt a tetején, amit mindig különösen kísértetiesnek éreztem. A fészeren túl kicsit messzebb egy kétszintes lakóház állt. A valamikor fehérre festett falak mostanra inkább szürkének tűntek, és még onnan, a kocsiból is tisztán látszott, hogy sokkal több helyen mállott le a festék, mint ahol még ép volt. A tetőt több helyen kék sátorlap fedte, és a kémény is mintha bármelyik pillanatban össze akarna omlani. A ház mellé poros, vörös téglákat halmozott fel valaki, talán azért, mert meg akarta javítani a kéményt, de aztán beleunt az egészbe, és inkább hagyta a fenébe. A fészer mögött ezen kívül még

ott volt egy több, lerobbant kocsinak örök nyugvóhelyéül szolgáló roncstelep is, tele rozsda ette teherautókkal és személygépkocsikkal. Felegyenesedtem egy kicsit, és a döbbenettől levegőt sem kaptam. Tényleg ez Jase farmja? Mert valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag én ehhez képes valami sokkal... modernebbet képzeltem. Cam a fészertől néhány méternyire parkolta le a pickupot, és leállította a motort. Rám nézett, majd követte a tekintetemet a házhoz. Kikapcsolta az övét, és felsóhajtott. -A szülei nagyon nehéz helyzetben vannak. Jase mindent megtesz, hogy segítsen nekik a farm körül, meg minden, de amint látod... Ennek a farmnak sokkal több segítség kell, mint amit Jase megadhat. Pislogtam. -Elbűvölő. Cam nevetett. -Kedves, hogy ezt mondod. Az ujjaim védekezőén szorították meg a csészét. -Komolyan. -Aha. - Ezzel előrefordította a baseballsapkáját, hogy a sild árnyékolja a szemét. Barna hajtincsek bukkantak ki alóla. Már éppen mondani akartam valamit, amikor a szemem sarkából mozgásra lettem figyelmes. A fészer mellől egy kisfiú robogott elő, egy mini John Deere traktorral. Vastag karját kinyújtva markolta a kormányt, göndör barna haja lobogott a szélben, és az arca csak úgy sugárzott a szikrázó, augusztusi napsütésben. A traktort Jase tolta, és annak ellenére, hogy a kocsiban ülve alig hallottam

valamit, biztos voltam benne, hogy motorhangot utánoz. A traktor csak úgy pattogott az egyenetlen úton. Jase nevetett, a kisöccse pedig azt kiabálta, hogy „Gyorsabban! Told gyorsabban!” Jase megtette, amit a kisöccse kért tőle, cikcakkban tolta a traktort, és végül közvetlenül a pickup előtt álltak meg. Jack fékcsikorgást utánozott, és nem engedte el a kormányt. Hatalmas porfelhő szállt a levegőben. Aztán Jase felegyenesedett. Ó, istenem, a szám azonnal tátva maradt! Nincsen semmi ezen a világon, ami arra késztethetne, hogy elforduljak az elém táruló lenyűgöző csodáról. Jase félmeztelen volt, és bőre verítéktől csillogott. Nem voltam teljesen biztos benne, milyen felmenőkkel büszkélkedhet, de az tuti, hogy vagy spanyol, vagy a Földközi-tenger vidékének valamelyik országából érkezhettek, mert Jase bőre az évnek minden szakában éppen ilyen napbarnítottnak tűnt. Miközben a traktort tolta, izmai lenyűgöző táncot jártak. A mellkasa tökéletesen domborodott, a válla pedig gyönyörű széles volt. Olyan izmai voltak, amiket csak akkor szerezhet az ember, ha naphosszat bálákat emelget és dobál. Szó szerint szálkásra volt gyúrva. A hasizma minden lépésre megfeszült és elernyedt. Tisztán kirajzolódott az összes kocka. Most azonnal meg akartam érinteni. A farmere lelógott a csípőjén, és szinte már túl sokat mutatott - annyira, hogy hirtelen eszembe jutott, talán nincs is rajta semmi a koptatott kék nadrág alatt. Korábban még egyszer sem láttam a tetoválását a maga teljes valóságában. Mióta ismertem, mindeddig csak kibukkanó kis

részleteket pillantottam belőle, egy kis darabot a gallérja mögül kandikálni, vagy a bal vállán, a pólója alól. Egészen mostanáig nem tudtam, mit ábrázol. Hatalmas volt — sötéttel satírozott végtelen csomó, amely a nyak- szirttől indult ki, végigkanyargott és hurkolódott a bal vállán, majd le nagyjából a felkarja közepéig. Lent, egymással szemben az alsó két hurok kígyóra emlékeztetett. Tökéletesen illett hozzá. Az arcomat azonnal forróság töltötte el, és indult lefelé a torkomon. Kényszerítettem magam, hogy feljebb pillantsak, és éreztem, hogy a szám teljesen kiszáradt. Az inas karok izmai megfeszültek, amikor kiemelte Jacket az ülésből, majd a nyakába ültette. Megpördült, és mély hangon, szívből nevetett, amikor a kiskrapek boldogan sikítozva csapkodott a karjával. A petefészkem majd felrobbant. Letette Jacket a földre, Cam pedig kinyitotta a vezetőoldali ajtót, kihajolt, és odakiáltott valamit a barátjának - de fogalmam sincs, mi lehetett az. Jase felegyenesedett, és a két kezét maga mellé engedte. Hunyorogva nézte a kocsit. Leírhatatlanul elbűvölő volt. Nem sokan élnek a Földön, akikről ugyanezt lehetne elmondani. Talán az ünnepelt sztárok vagy a zenészek között akadnak néhányan, de valóban kivételes érzés volt olyan szép embert látni, mint ő. A haja kócos, vörösesbarna és hullámos. Az arca széles, éles vonalú. Az ajka telt és nagyon is kifejező. Állkapcsa határozott vonalát halvány borosta árnyékolta. Nem voltak ugyan gödrök az arcán, mint Camnek vagy nekem, de amikor elmosolyodott, neki volt a legszélesebb és legszebb mosolya minden srác közül.

Most azonban nem mosolygott. Ó, nem, csak nézte a pickupot, és az arcán feszültség tükröződött. Teljesen kiszáradt a szám. Miközben a szélvédőn kifelé meredve néztem, és minden gondolatomat kitöltötte, milyen lehet gyereket csinálni Jase-szel, belekortyoltam a teába. Nem mintha annyira siettem volna a szüléssel, de nagyon nem bántam volna, ha vele gyakorolhatom egy kicsit a lépéseket. Képzeletben, legalábbis. Cam csak nézett engem, és olyan képet vágott, mintha elment volna az eszem. Talán nem is tévedett olyan sokat. -Te tényleg beleiszol a teájába? -Ja, bocs! — Elpirultam, és leengedtem a csészét. Nem mintha számított volna. Nem ez lenne az első nyálcserénk. A szélvédőn túl láttam, hogy Jase szája megmozdul, és elmormol egy „basszust”, majd megfordul. Most mi van, mégis elfut? Hogy merészeli? Hiszen itt a vacak édes teája! Sietve kikapcsoltam az övemet, és kinyitottam az ajtót. A lábam kicsusszant a lábujjtangás papucsból, és mivel Camnek mindenképpen ilyen magas paraszt-verdát kellett vennie, természetesen majdnem fél méterre voltam a talajtól. Valamikor régen nagyon kecsesen mozogtam. A rohadt életbe, hiszen táncos voltam — képzett, és istentelenül tehetséges táncos —, akinek az egyensúlyérzékét a tornászok is megirigyelhették volna. Ez azonban az előtt volt, hogy egy elbénázott ugrással sikerült elszakítanom az elülső keresztszalagot a térdemben, és ezzel véget vetettem minden profi tánccal kapcsolatos álmomnak. Abban az egyetlen pillanatban mindennek vége lett - az álmaimnak, a céljaimnak és a jövőmnek is.

Most pedig hajszányira voltam, hogy arccal lefelé a porban kössek ki. A dolog teljesen elkerülhetetlennek tűnt. Kinyújtottam a kezem, és próbáltam elkapni a kilincset, de nem sikerült. A tropára ment lábammal fogok először földet érni, és pontosan tudtam, hogy az nem fogja megtartani a súlyomat. Hasra fogok esni, és szénné égetem magam Jase előtt, ráadásul a tea is mind a fejemen köt ki. Már zuhantam, de közben őszintén reméltem, hogy arccal lefelé landolok majd, mert akkor legalább nem kell látnom, milyen tekintettel néz. Valahonnan, nem is tudom honnan, két kar nyúlt ki, és két kéz ragadta meg a vállamat. Az egyik másodpercben még vízszintesen lebegtem, félig kint a pickupból, a következőben meg már függőlegesen állt a felsőtestem, és egy pillanatig mind a két lábam tehetetlenül rúgkapált a levegőben. Aztán meg már csak álltam, a teát pedig a mellkasomhoz szorítottam. -Szent isten! Még a nyakadat szeged! - szólalt meg mellettem egy mély hang. — Minden rendben? Ott álltam, közvetlenül a valaha látott legszebb mellkas mellett, és megigézve figyeltem, ahogyan egy verítékcsöpp fut végig a mellizmok között, majd le a lapos, kockás hason, és eltűnik a has közepén felfelé növő finom kis szőrszálak között, amik a farmere alá húzódó tökéletes vonalat alkották. Cam sietve kerülte meg a pickupot. -Nem ütötted meg a lábad, Teresa? Nem. Minden rendben volt. Még annál is nagyobb rendben. Vagy egy éve nem álltam ennyire közel Jase-hez, es fantasztikus volt az illata - férfias, és éppen csak egy egészen

halványan érződött az arcszesz is. Felnéztem. Csak ekkor döbbentem rá, hogy a napszemüvegem leesett az arcomról. Jase szeme a szürkének valami egészen lenyűgöző árnyalata volt. Amikor először láttam, meg is kérdeztem tőle, mert azt hittem, valami kontaktlencse. Ő azonban csak kinevetett, és hagyta, hogy körbenyomogassam. Most nem nevetett. Nagyot nyeltem, és kényszerítettem az agyamat, hogy forogni kezdjen. -Itt van a cukros teád. Jase felvonta a szemöldökét. -Beverted a fejedet? - kérdezte Cam, és megállt mellettünk. Forróság öntötte el az arcomat. -Nem. Talán. Nem tudom. - Aztán Jase felé nyújtottam a teát, és mosolyt kényszerítettem az arcomra, miközben azon imádkoztam, hogy ne tűnjön az egész nagyon gázosnak, amilyennek éreztem. - Tessék! Jase elengedte a karomat, átvette a poharat, én pedig meglepődve konstatáltam magamban, hogy talán jobb lett volna kiöntenem az egészet, mert akkor még mindig a karomat fogná inkább. -Kösz! Biztosan nincs semmi baj? -Aha - motyogtam, és lepillantottam. A napszemcsim a kocsi kereke mellett hevert. Sóhajtva hajoltam le és vettem fel, majd tisztogattam meg, mielőtt megint feltettem volna. Kösz, hogy... izé, elkaptál. Jase egy pillanatig csak nézett, aztán megfordult, mert meghallotta, hogy Jack felénk rohan. Kezében volt Jase pólója. -Itt van! - kiabálta a kissrác, és úgy lobogtatta, mint egy

zászlót. -Kösz! - mondta Jase. Elvette tőle a pólót, és átadta neki a teát. Összeborzolta a kiskrapek haját, aztán legnagyobb csalódásomra felhúzta a pólóját, és eltakarta a csodálatos felsőtestét. - Nem is tudtam, hogy Teresa is veled jön. A kánikula ellenére is hideg futott végig a gerincemen. -Csak körbejártunk egy kicsit a városban, és megmutattam neki, mi merre van - magyarázta Cam, és a kis korcskutyára vigyorgott, ami szépen lassan óvakodott közelebb hozzam. — Tudod, meg soha nem volt itt a farmon. Jase bólintott, és visszavette a teát Jacktől. Csak néhány pillanatig volt a kiskrapek kezében a pohár, de jó esély volt rá, hogy ennyi idő alatt vagy a felét kiitta. Jase a fészer felé indult. Csak eddig voltam neki érdekes. Kész. A torkom összeszorult, és azt kívántam, bárcsak ne is adtam volna neki oda a teát. -Te és Avery ugye eljöttök ma este a buliba? — kérdezte Jase Camtől, és belekortyolt a teába. -A luaura? A világért ki nem hagynánk! - vigyorgott Cam, és az arcán megjelent a gödröcske. — Ne segítsünk az előkészületben? Jase megrázta a fejét. -Majd az újhusik elintézik. - Hátrapillantott, rám nézett, és egy pillanatig azt hittem, mindjárt megkérdezi, hogy nem akarok-e én is elmenni. - Még van itt egy kis elintéznivalóm, aztán megyek vissza. Kis ujjak ragadták meg a rövidgatyám szárát, és rángattak meg. Amikor lenéztem, szürke, nagyon kifejező, és nagyon fiatal szempárba pillantottam.

-Szia!

- mondta Jack. Vigyorogtam. -Szia! -Csinos vagy - jegyezte meg, és pislogott. -Köszönöm! — Jól van, most mar hivatalosan is nagyon csíptem a kiskrapekot. - Te meg nagyon aranyos vagy. Jack elvigyorodott. -Tudom. Nevettem. Tuti, hogy Jase testvére. -Jól van, ebből elég, Casanova! — mondta Jase. Kiitta a teáját, majd az üres poharat a legközelebbi szemetesbe hajította. Ne csajozz! Jack azonban elengedte a ftile mellett a megjegyzést, és kinyújtotta felém a kezét. -Jack vagyok. Megfogtam a kis kezet. -Én pedig Teresa. Cam a bátyám. Jack intett nekem, hogy hajoljak le hozzá, és a fülembe suttogta: -Cam még azt sem tudja, hogyan kell felnyergelni egy lovat. A srácokra pillantott. A buliról beszélgettek, de Jase egyre csak bennünket nézett. Összetalálkozott a tekintetünk, ám éppen úgy, ahogyan minden alkalommal azóta, hogy egy héttel korábban én is elkezdtem járni a Shepherdre. Megdöbbentően gyorsan nézett másfelé. A mellkasomban csalódott feszítés jelent meg, és visszafordultam Jack felé. -Akarsz tudni egy titkot? -Aha! — A mosolya szélesebb lett, és az egész arca sugárzott. -Én sem tudom, hogyan kell felnyergelni egy lovat. Mi több,

még soha nem ültem lóháton. A szeme elkerekedett. -Jase! — kiabálta, és megpördült, hogy a bátyja felé forduljon. — Teresa még soha nem lovagolt! Ennyit a nagy titokról. Jase rám nézett, én pedig megvontam a vállamat. -így igaz! Halálosan rettegek tőlük. -Akkor mutasd meg neki! - kiabálta Jack, odaszaladt Jasehez, és szó szerint rátapadt a lábára. - Őt is tanítsad meg, ahogy engem tanítottál! A szívem hatalmasat dobbant, részben a gondolattól, hogy Jase lovagolni tanítana engem, részben pedig azért, mert tényleg halálosan féltem a lovaktól. -Nem „tanítsad”, hanem „tanítsd”, különben pedig biztos vagyok benne, hogy Tessnek sokkal jobb dolga is van, mint lovagolni tanulni. Tess. Felsóhajtottam. A világon egyedül ő használta így a nevemet. Nem is tudom hogy alakult így a dolog, de nagyon nem volt ellenemre. Cseppet sem. Miközben Jack hangosan kérdezte, hogy miért Teresaként mutatkoztam be neki, Jase pedig elmagyarázta, hogy a Tess csak egy becenév, én visszarepültem a legutolsó alkalomra, amikor így szólított. „ Te el sem tudod képzelni, milyen gondolatokat ébreszt bennem ha velem vagy” mondta, miközben az arca az arcomat simította, és emiatt hullámokban futott végig a bizsergés a gerincem mentén. „Halvány fogalmad sincs róla, Tess!” —Nem gond, ha indulás előtt elmegyek, és dobok egy sárgát? Hamarosan indulni kell — szólalt meg Cam, és ez visszarántott a valóságba. — Megígértem Averynek, hogy még a buli előtt vacsorázunk.

-Megmutatom merre van — jelentette ki Jack, és megfogta Cam kezét. Jase felvonta a szemöldökét. -Jack, biztos vagyok benne, hogy Cam tudja, merre van a vécé. -Semmi gond - mondta Cam. - Gyere, öcskös, mutasd az utat! Ok ketten elmentek a ház felé, mi pedig végre valóban kettesben maradtunk. A gyomromban fura csomó alakult ki. A meleg szellő belekapott a hajamba, és néhány kósza hajszálat fújt az arcomba. Jase olyan arccal nézte a foltos gyepen keresztül távolodó Camet és Jacket, mint aki a süllyedő Titanic fedélzetén állva figyeli az utolsó távolodó mentőcsónakot. Mondjuk ez egy kicsit rosszulesett, mert olyan volt, mintha az, hogy velem marad, ugyanolyan szörnyű lenne, mint ha valaki tengerbe fullad, vagy ha felfalják a cápák. Karba fontam a kezemet, és felvontam a szemöldökömet. Idegesen bizsergett a bőröm, azonban ami igazán dühített, az a nyilvánvaló zavar volt Jase viselkedésében. Hiszen nem volt ő mindig ilyen! Legalábbis addig az éjszakáig, amikor megcsókolt, minden sokkal jobb volt kettőnk között. -Hogy van a lábad? Megdöbbentett a fordulat, amikor mégis hozzám szólt, és hirtelen nem is tudtam, mit mondjak. -Ööö, nem rossz. Már alig fáj. -Cam mondta, mi történt, amikor lesérültél. Nagyon sajnáltam. - Elhallgatott. - Mikor fogsz tudni újra táncolni? A másik lábamra helyeztem a súlyomat.

-Nem hiszem,

hogy valaha táncolhatok még. — Bár az igazi válasz az lett volna, hogy nem tudom. Se az orvosok, se a fizikoterapeuta, se a tánctanárom nem tudta megmondani, de jobbnak láttam felkészülni a legrosszabbra, mint hiába reménykedni, hogy minden jól sülhet el. Mert nem tudtam, hogy képes lennék-e elviselni második alkalommal is, ha összetörik a szívem. - Úgyhogy aha, úgy tűnik, ennyi volt. Jase összevonta a szemöldökét. -Istenem, ez nagyon gáz! Tényleg nagyon sajnálom, Tess! Tudom, milyen sokat jelent neked a tánc. -Illetve jelentett - motyogtam, és a kelleténél sokkal jobban meghatott a hangjából kicsendülő őszinte együttérzés. Szürke szemének tekintete végre visszatalált az enyémhez, és felsóhajtottam. A szeme... ha belenéztem, minden alkalommal vagy teljesen kiürült az agyam, vagy legszívesebben őrült és vad dolgokat csináltam volna. Ebben a pillanatban olyan sötétszürkének tűnt, mint a viharfelhők. Jase nagyon nem látszott boldognak. Az egyik kezével verítéktől nedves hajába túrt, mélyen felsóhajtott, és az állkapcsában remegni kezdett egy izom. A bennem lakozó düh mostanra valami egészen más, és sokkal bonyolultabb érzelemmé lett, ami miatt elszorult a torkom, és égett a szemem. Egyfolytában azt mondogattam magamnak, hogy nem tud róla - hogy semmiképpen nem tudhat róla, és hogy nem az ő hibája, amiért így érzek, amiért ennyire fáj a kegyetlen elutasítás. Hiszen én nem voltam neki más, mint Cam kishúga! Na és persze az ok, amiért Cam olyan súlyos bajba került majdnem négy évvel korábban, és amiért Jase is kezdte minden hétvégéjét nálunk tölteni. Ami köztünk történt, nem volt több lopott csóknál.

Ennyi, és nem több. Megfordultam, majd elindultam a kocsi felé, mert jobbnak láttam beülni, és úgy megvárni Camet. Attól tartottam, még a végén csinálok valami nagyon égőt, például elsírom magam, vagy ilyesmi. Mióta lesérültem, minden napom kész érzelmi hullámvasút volt, és az, hogy Jase-t látom, cseppet sem segített a helyzeten. -Tess! Várj! - szólt utánam Jase, és egyetlen nagy lépéssel utolért. Olyan közel állt meg, hogy a kopott sportcipőjének orra kis híján a lábujjaimat érte, majd kinyúlt felém, és tétován az arcomhoz közelítette ujjait. Nem ért hozzám, de a testéből áradó hőt tisztán éreztem. — Beszélnünk kell.