ajánlom ezt a kis munkámat, aki szelíd szeretettel kényszerített megírására és féltő gondoskodással őrködött csöndem és időm felett,

Gyökössy Endre : Akarsz-e meggyógyulni?

Feleségemnek ajánlom ezt a kis munkámat, aki szelíd szeretettel kényszerített megírására és féltő gondoskodással őrködött csöndem és időm felett, hogy elkészülhessen. Ha néhány bajba jutott lélek hasznát veszi, amit elmondani szeretnék: Istené legyen érte a dicsőség.

1959 telén Dr. Gyökössy Endre

Szent Gellért Kiadó és Nyomda Átnézte: Nagy Alexandra A kiadásért a Szent Gellért Kiadó és Nyomda igazgatói felelnek A szedés, a nyomás és a kötés a Kiadóban készült ISBN 963 696 077 1 / QNT 145 / 286

Tartalom

Akarsz-e meggyógyulni? ...akaratgyengeségedből? ...képzelgéseid rabságából? ...félelmeidből? ...haragodból? ...magányosságodból?

...a magányosságra is? ...felemás életedből? ...hamis gyászból? ...a halálfélelemből? Van embered! Hétköznapok higiéniája

I. Akarsz-e meggyógyulni akaratgyengeségedből?

Akarsz-e meggyógyulni? Micsoda kérdés! Hát van beteg a világon, aki nem akar meggyógyulni? Van! Nem is kevés! Sok jel arra mutat, hogy az a beteg is többékevésbé ezek közé tartozott, akiről János evangélista ír evangéliumában: Jeruzsálemben a Juh-kapunál van egy medence, amelyet héberül Bethesdának neveznek. Ennek öt oszlopcsarnoka van. A betegek, vakok, sánták, sorvadásosak tömege feküdt ezekben (és várták a víz megmozdulását. Mert az Úr angyala időnként leszállt a medencére, és felkavarta a vizet: aki elsőnek lépett bele a víz felkavarása után, egészséges lett, bármilyen betegségben is szenvedett). Volt ott egy ember, aki harmincnyolc éve szenvedett betegségében. Amikor látta Jézus, hogy ott fekszik, és megtudta, hogy már milyen hosszú ideje, megkérdezte tőle: "Akarsz-e meggyógyulní?" A beteg így válaszolt neki: "Uram, nincs emberem, hogy amint

felkavarodik a víz, beemeljen a medencébe: amíg én megyek, más lép be előttem." Jézus azt mondta neki: "Kelj fel, vedd az ágyadat és járj" És azonnal egészséges lett ez az ember, felvette az ágyát, és járt. Aznap pedig szombat volt. A zsidók ekkor így szóltak a meggyógyított emberhez: "Szombat van, nem szabad felvenned az ágyadat." Ő így válaszolt nekik: "Aki meggyógyított, az mondta nekem: Vedd az ágyadat, és járj!" Megkérdezték tőle: "Ki az az ember, aki azt mondta neked: Vedd fel és járj!?" De a meggyógyított ember nem tudta, hogy ki az, mert Jézus félrehúzódott az ott tartózkodó sokaság miatt. Ezek után találkozott vele Jézus a templomban, és ezt mondta neki: "Íme, meggyógyultál, többé ne vétkezz, hogy valami rosszabb ne történjék veled." Elment ez az ember, és megmondta a zsidóknak, hogy Jézus az, aki meggyógyította. Ez a férfi már harmincnyolc éve beteg, s ebből jó néhány évet a jeruzsálemi "Dagály-fürdő" oszlopos csarnokában töltött, a Bethesda tavánál, valami hordágy-félén heverve. Lehet, hogy eleinte várta a "vizek mozdulását": gyógyulását, de évek múltán már ő is olyan megszokott reménytelenséggel heverhetett ott, mint hever ma is szerte a világon számtalan beteg az elfekvő kórházak sűrű levegőjű és sűrű ágyas termeiben. Ekkor megáll valaki mellette. Nem valamely betegtársa, hogy siránkozva magáról beszéljen, hanem egy ismeretlen valaki. Ez az ismeretlen ránéz, majd megszólítja: - Akarsz-e meggyógyulni ? Jézus Krisztus szólítja meg ezzel a kérdéssel! Szónoki kérdés ez?

Ismételten fel kell vetnünk: el lehet azt képzelni, hogy valaki harmincnyolc éve beteg, és már nem is akarna meggyógyulni? Igen, nagyon is el lehet képzelni. Éppen azért, mert már harmincnyolc éve beteg. És betegségét úgy megszokta, mint púpos ember a púpját, kopasz ember a kopaszságát. A betegséget is meg lehet szokni. Mindent meg lehet szokni. Valaki két évtizedet töltött börtönben. Amikor kiengedték, azt kérte: engedjék vissza, már nem tud kint élni. Kinevették. Ő pedig betört egy üzletbe, csak azért, hogy újra megszokott helyére, társaságába kerülhessen. Szenvedélyek, bűnök rabságát is meg lehet szokni. Lehet velük "békésen együttélni". - Van egy madárfajta, ameIyik a krokodilus hátán él, teljes szimbiózisban azaz, együttélésben a krokodilussal. Egy különös halfajta pedig a cápára tapad rá, és azzal él együtt. Már nem is tudna nélküle élni. Be sokan élünk a magunk krokodilusával és cápájával békés együttélésben! Évek, évtizedek óta együtt egy titkos szenvedéllyel, rejtett bűnnel, és eszünkbe sem jut, hogy meggyógyuljunk, hogy ki is gyógyulhatunk belőle. Már teljes és komfortos ez az együttélés, testileg-lelkileg. Egy vezetőállású embert gyakorta zaklatott hivatalában egy lerongyolódott értelmiségi. Minden héten megpumpolta, mondván: - Nincs munkám! Vagy ezzel: - Éhen halok! A főtisztviselőnek megesett a szíve rajta, és munkát, mégpedig irodai munkát kerített neki. De miután felajánlotta, hol és mikor foglalhatja el állását - az ott sem jelentkezett és ő se látta soha többé. Az az ember már teljes és békés szimbiózisban élt lustaságával, munkátlanságával. Tibolddarócon valamikor, nem is olyan nagyon régen még barlangokban is

laktak emberek. Végül is a kormány intézkedett és egy ház-sort épített a barlanglakóknak. Nagy ünnepély keretében költöztették át őket. Rövid idő leforgása alatt igen sokan visszaköltöztek régi barlanglakásukba, az új házakat meg kiadták bérbe, mert szimbiózisban éltek már a barlanggal: a nyirkossággal, penésszel, sötétséggel. De gondolhatunk a gazdag ifjúra is, aki úgy hozzánőtt a vagyonához, hogy nem akart meggyógyulni - mert a pénzzel is lehet szimbiózisban élni. Tehát egyáltalában nem olyan felesleges kérdése ez Jézusnak: - Akarsz-e meggyógyulní? Akarsz-e valóban kigyógyulni abból, amivel vagy akivel szimbiózisban élsz? (Mint például a gadarénus a maga kétezer disznóra való démonával.) Akarsz-e valóban meggyógyulni beteges vagy túltengő képzeletvilágodból? Félelmeidből, szorongásaidból, aggodalmaskodásodból? Elfojtott indulataidból? Agyonlapító magányodból? Belső ürességedből, a halál félelméből? Te tudod: mivel, kivel élsz békés - talán nem is olyan békés! együttélésben. Rettenetes "édes-kettesben", úgy, hogy közben egyre fogy életerőd, morzsolódik idegrendszered. De akarsz-e meggyógyulni? Nem szónoki kérdés ez. Gondolj csak arra, amire nem szívesen gondolsz, de mégis minden gondolatod odamutat. Amire nem gondolnod - most szinte lehetetlen... Akarsz-e meggyógyulni belőle? Valóban meggyógyulni! - Nos: AKARSz-E? "Az a baj, hogy szeretnék, de nem tudok. Én már nem tudok akarni. Nem is tudom, mit és hogyan kellene akarnom..." Egyszóval: az akarattal van baj. Lehet, hogy eleve azzal volt bajod, és akarathiányodból származott

eddig is minden egyéb nyomorúságod. Gondolj csak a bethesdai betegre! Három okunk is van feltételeznünk róla: minden bajának alap-oka az ő akarathiánya volt. Először is gondoljunk a történet végére, ahol Jézus figyelmezteti: "Többé ne vétkezzél! " Arra lehet következtetnünk, hogy vétke és akaratgyengesége között kapcsolat állott fenn. Másodszor: akarathiányára következtethetünk abból is, hogy tehetetlenül, szinte lelkileg is bénán fekszik ott, talán hosszú évek óta. Egyszerűen csak ott van. Nem tud dönteni, még szóval sem, hiszen Jézus kérdésére: "Akarsz-e meggyógyulni?" - tulajdonképpen nem is válaszol. Amit mond, az mai szóval: mellébeszélés, siránkozás. Harmadszor: a bethesdai beteg akarathiányára mutat az az egyszerű tény is, hogy önmaga sorsáért mást okol. Jellemző ez a mondata: Más lép be előttem. Az elnyomott, a kisebbrendűségbe, a magányba csúszott ember védekezése ez. Íme, milyen következményekkel jár az akarat hiánya: Lelkileg bénult lesz. Mindezért - mást okol A történettel, de a magunk életével kapcsolatban is két kérdés vetődik fel: 1. Szüksége van-e az Úrnak akaratunkra? 2. Nem arra tanít-e más helyen az Ige, hogy mondjunk le saját akaratunkról? (Legyen meg a Te akaratod...)

Az első kérdésre egy NEMmel és egy IGENnel kell válaszolnunk: - NEM, nincs szüksége az Úrnak akaratunkra, anélkül is meg tud gyógyítani! IGEN, "szüksége van" rá mégis, mert az embernek van szüksége arra, hogy ne legyen akaratnélküli báb! És Jézus szereti az embert. Emlékezzünk csak a kananeus asszony történetére, miként becsüli meg

ott is Jézus az asszony kitartó akaratát: "Asszony, legyen a te akaratod szerint!" (Mt 15,28) Szükségünk van egészséges akaratra, hogy egybe tudjuk azt hangolni Isten akaratával. Csak az tudja az alaphangra hangolni hangszerét, akinek van hangszere! Akinek nincs, vagy beteg az akarata, az nem tudja Isten akaratára hangolni azt. Milyen szépségesen szépen kiderül ez a Jézus-i szavakból: "Én nem a magam akaratát keresem, hanem Annak akaratát, Aki elküldött engem - az Atyáét." (Jn 5,30) Ez nem azt jelenti, hogy Jézusnak nincs akarata, vagy beteg az akarata, hanem azt, hogy teljesen ráhangolódik az Atyára, akaratával Isten akaratát keresi.

II. Akarsz-e meggyógyulni képzelgéseid rabságából?

Amikor Jézus Krisztus megkérdezi a bethesdai beteg embert: Akarsz-e meggyógyulni? - milyen természetes volna a válasz: - Hogyne akarnék!?... Ilyen természetes például Bartimeus válasza Jézus kérdésére: - Mit akarsz, hogy cselekedjem véled?... - Hogy lássak! (Mk 10,51) Ez az ember a Bethesda tavánál ki se tudja mondani ezt a szót: Akarok. Mert az akarata volt beteg. Sőt onnan eredhetett az a bűne is, ami végül harmincnyolc éven át ágynak döntötte. De az akarat megbetegedése vagy tartós betegsége mindig következmény. Ha valakinek bénulni kezd fél-arca, vagy szája, lába, az orvos tudja, hogy ezt a bénulást egy

kis vérrög okozhatja az agyban. Nem a végtagokkal van a baj, hanem feljebb és beljebb van a baj oka. Ha a vérrög esetleg felszívódik, a végtagok is gyógyulni kezdenek. Így van az akarattal is: ha az beteg, a lélek orvosa tudja, hogy feljebb, beljebb, a gondolattal, a képzeletvilággal van baj. Mert igen nagy jelentőségű, hogy miről gondolkodunk, fantáziálunk. Valószínű, hogy nem azok vagyunk, AMINEK gondoljuk, képzeljük magunkat! (Például: nem vagyunk olyan népszerűek vagy jó hírűek, emberek előtt kedvesek, stb.) De az biztos, hogy azok vagyunk, AMIT gondolunk, képzelgünk! Gondolataink, képzelgéseink adják meg lelkünk alapszínét. Ahogy két egyforma pohár azonnal "más" lesz, ha az egyikbe vörösbort, a másikba sósavat öntünk; így töltenek ki bennünket gondolataink és adják meg lényünk jellegét. Gondolataink, képzelgéseink éppúgy átcsillannak rajtunk, mint a poháron a folyadék. Láttunk-e már csúnya arcot szépnek? Szép arcot - visszataszítónak? Öreg arcot - megfiatalodva, kisimulva? Fiatal arcot - napok alatt megöregedni?... - A gondolat- és képzeletvilág "varázsa" ez! De nemcsak nappal, még éjjel is hatnak gondolataink, képzeletvilágunk. Bekúsznak álmainkba és befolyásolják éjszakánkat, pihenésünket. Nem mindegy, milyen gondolatokkal, fantáziálással alszunk el. Tisztákkal vagy tisztátalanokkal-e? Gyűlölettel, vagy csöndes, békés derűvel? Elalvás előtt való gondolataink ugyanis álomnyitó gondolatok. Azokhoz társulnak a tudatalattinak különböző mély rétegeiből feltörő álmok. Nem mindegy tehát, hogy gyilkosságról szóló detektívregénnyel alszunk-e el, vagy az Igével! Haragosunk arcával, vagy Jézusra gondolva. Egész éjszakánkat, sőt annak következményeképpen egész másnapunkat befolyásolja, mert álmainkra esetleg nem emlékezünk, de

hangulata bennünk maradhat egész nap, ingerültség vagy derültség formájában. Ma már a tudomány is gyakran beszél arról, hogy agyunk afféle hallatlanul finom ultra-mikrohullám leadó, tehát továbbsugározza gondolatainkat, képzelgéseinket. Ma még fel sem tudja mérni a tudomány, hogy gondolatokkal mit lehet ártani! (Jézus már beszél erről: "Én pedig azt mondom nektek: aki kívánsággal tekint egy asszonyra, már paráznaságot követett el vele szívében. " Mt 5,28) Hogy gondolataink továbbsugároznak, arról sok kedves, öreg házaspár is beszélhetne, akik már úgyannyira egymás "hullámhosszára" hangolódtak, hogy olykor az egyik ki nem mondott kérdésére hangosan válaszol a másik. És ma már számos tanulmányt ismerünk a csecsemő-lélektan területéről, arról például: miért sír fel éjjel a kisgyermek - édesanyja gonosz gondolataíra, tisztátalan képzelgéseire! És jól tudjuk, milyen feszült lehet egy családi légkör, anélkül, hogy egy szó is elhangzanék. A gondolat sugárzik, mint a rádium: öl vagy gyógyít. Következésképpen kimondhatjuk, hogy gondolat- és képzeletvilágunk: lelkünk hajtóereje, dinamikája. Nem mindegy tehát, hogy ez a dinamizmus, ez a döbbenetes erő mivel van megtöltve. Azaz nem mindegy, hogy gondolat- és képzeletvilágunk milyen töltésű. Szinte élet és halál kérdése; sőt az örök élet és örök halál kérdésévé is válhat. Lehet tiszta, jó érzelmekkel megtöltött, de lehet tisztátalan és gonosz érzelmekkel teli gondolat- és képzeletvilágunk. Így is mondhatnám: gondolat- és képzeletvilágunk lehet pozitív és negatív töltésű.

A pozitív töltés - pozitív embert formál. Dinamikus, lendületes, alkotó, építő, gyógyító egyéniséget. A negatív töltés negatív embert alakít. Széteső, lágy, puha, tétova, gátlásokkal teli, vagy éppen romboló, rossz hatású egyéniséget. Negatív gondolat például: "Ez úgysem fog sikerülni!" - s a gondolat megtelik borúlátó, keserű érzelmekkel. És ha valaki gondolatban máris csődöt mondott, az saját bukását, sikertelenségét készíti elő. Aki sasra vadászik, ne tartsa puskáját lefelé! Aki el akar érni valamit, annak a célra kell szegeznie a tekintetét, nem az akadályokra. Milyen megdöbbentően megelőzi ezt a mélylélektani tételt Jézus, amikor így szól a kapernaumi századoshoz: "Legyen neked a te hited szerint!" (Mt 8,13) Mert mindaz, amiről eddig szó volt - hitkérdés is. Gondoljunk csak bele, ha hitetlenkedő, kesergő, borúlátó megjegyzéseinkre megszólalna mögöttünk Jézus: - Legyen neked a te hited szerin t!... Gondolataink, képzeletvilágunk nemcsak sorsunkra, életünkre, jövendőnkre hatnak ki, hanem testi egészségünket is befolyásolják. Valaki a "kiborulás" szélén került lelki gondozóhoz. Orvosi leletei effélékről beszéltek: magas vérnyomás, szívzavar, fulladás, vastagbélhurut, halálfélelem... Reggel kimerülten ébred, éjjel nem tud aludni, nappal pedig folyton leragad a szeme. Már-már a leszázalékoltatás gondolatával foglalkozik, de ezt orvosi leletei nem teszik indokolttá, panaszai ellenére sem. A beszélgetések során kiderül, hogy évek óta rögeszméje, kényszeres gondolata az: hogyan tudná majd egyszer a rajta esett sérelmeket megbosszulni?! Ezzel alszik el, ezzel kel, ezzel fekszik. Természetesen naponként kell találkoznia azokkal, akiket gyűlöl - sőt

ilyenkor udvariasan kell mosolyognia éppen azokra, akiket képzelgéseiben megkínoz. Ez szinte kibírhatatlan feszültséget szül és sokféle gátlást, következésképpen testi zavart okoz, egészen a munkaképtelenségig. Mihelyt megértette a Miatyánknak ezt a mondatát: "Bocsásd meg... miképpen mi is megbocsátunk... " és azt az egyszerű tényt, hogy gondolatai, képzelgései egyedül csak neki ártanaak, s ezt a lelki beszélgetés során le tudta tenni: rohamosan megkezdődött testi gyógyulása is. Vagy: Egy ember, ahányszor csak szülővárosába utazik, hogy édesanyját meglátogassa, mihelyt messziről meglátja a templom tornyát, amelynek tövében valamikor égető megszégyenítés érte: asztmatikus rohamot kap, mert megrohanják régi szégyene emlékei. A rohamok csak akkor és ott jelentkeznek. Vagy: Ki ne ismerné azt a jelenséget, hogy elég egyeseknek egy nemszeretem ételre gondolni; máris csalánkiütést kapnak? A legújabb mélylélektani és orvosi irodalom szerint, huzamosan tartó, kellemetlen gondolatok, keserűségek és izgalmak övsömört vagy akár furunkulust is okozhatnak. A nagyon gyakran gondolt gondolatok és az ismételten elképzelt képzelgések úgynevezett kényszergondolatokká és kényszerképzetekké alakulhatnak. Amelyek már maguktól bukkannak fel. Amelyeket már "muszáj" megélni! Minden életörömét és lendületét elvehetik annak, aki fölött úrrá válnak. Ilyenek például a szadisztikus gondolatok, amikor valaki szüntelenül arra kell, hogy gondoljon, hogy valakit vagy valakiket meg kell kínoznia, szúrnia, ütnie vagy vágnia, vagy csak bele kell csípnie a másik karjába, és mármár alig képes visszatartani

magát. - Ilyenek a parázna képzeletek, amelyekből alig lehet kiszabadulni. Vagy valaki például azért nem jár templomba, mert mihelyt megkezdődik az istentisztelet, hangtalanul szidalmaznia kell Istent, az Igét, az igehirdetőt. Föl kell ugrania és ki kell futnia a templomból, hogy ez be ne következzék hangosan is. Természetesen ez már súlyos betegség és már nem lelkigondozói, hanem orvosi eset elsősorban. Íme, csak ennyit arról, hogy testünkre visszahatnak a gondolataink, képzelgéseink, és igen súlyosan hatnak vissza, ha azok érzelmi töltése negatív. A mi generációnk egyik legnagyobb lélektani felfedezése, hogy az embernek megváltozik az élete, ha megváltoznak gondolatai. Ha más töltést kap a gondolat, akkor más irányt vesz az akarat, a cselekvés, hiszen cselekedeteink: láthatóvá vált gondolataink. Ha pedig más irányt vesz a cselekedet, más irányt vesz az élet is - és így másképpen alakul és alakít. Amit úgy tartanak számon, mint a "mi generációnk nagy felfedezését", azt jól ismeri Jézus Krisztus, amikor annyiszor hangsúlyozza: - Térjetek meg! (Mk 1,15) A megtérés az ősi szöveg szerint: metanoia, amelynek első jelentése a szótárban: a gondolkozás megváltoztatása. Minden megtérés gyökere ez. Ha ez nem történik meg, csak álmegtérés történhetik, valami érzelmi bizsergés, ami hamarosan elillan. De mindig az a nagy kérdés: hogyan változtathatjuk meg gondolkodásunkat, azaz: hogyan kezdődhetik meg bennünk a megtérés? Vagy ha már megtértünk, hogyan frissülhet és újulhat meg bennünk új-szövetségünk?

Azt tudjuk, hogy Jézus Krisztus a kezdeményező. - Hogy nem kereshetnénk Őt, ha Ő nem keresne bennünket. Hogy meg se találhatnánk, ha Ő már meg nem talált volna. De azt is tudjuk, hogy Jézus Krisztus senkit sem kényszerít semmire. És vannak lépések, amelyeket nekünk kell megtennünk Felé, ha csak néhány lépés is ez. Nos, van-e ilyen lépés kifelé - képzelgéseink rabságából?... Az Ige különösképpen három lépést mutat; ezek elfogadása és átélése gyógyító erejű:

1. "Hagyja el útját a bűnös, és gondolatait az álnok ember! Térjen az Úrhoz, mert irgalmaz neki, Istenünkhöz, mert kész megbocsátani." (Ézs 55,7) Elhagyni az utat?! Hogyan? Egy férfi Jézus Krisztus Igéjének hatása alatt abbahagyta az ivást. Időnként azonban újra és újra megrohanják a kísértések. A kívánság ereje letörve gyöngülő akaratot - többször elsodorja a kocsma közelébe, de ott megáll a sarkon, belefogódzik egy rozsdás csatornacsőbe, mint a fuldokló egy parti gyökérbe, lehunyja szemét és így szól Jézus Krisztushoz: - Jézusom, aki velem vagy, akarsz inni velem egy fröccsöt? Ha ezt a kérdést felteszi, már el tudja engedni a görcsösen fogott csatornacsövet, akarata megújul és hátat tud forditani a kocsmának. Ahol mi már nem tudunk semmit "beleadni" gyöngülő akaraterőnkbe, Ő még mindíg bele tudja adni Önmagát! Elhagyni a gondolatokat?! Annyi mindent elhagytunk, s készek vagyunk elhagyni. Meg kell tanulnunk gondolatokat is elhagyni.

Az elhagyásnak egyik módja a kibeszélés. Egyszer ki kell beszélnünk fojtogató gondolatainkat - a lelkigondozónak. Ahogy az a vérfolyásos asszony ott a kapernaumi utca porában elmondott Jézusnak "mindent, igazán" (Mk 5,33). Szüntelenül ki kell beszélnünk, ki kell mondanunk az Úrnak beteg gondolatainkat, hogy elvehesse tőlünk. Egy ismerősöm, ha este vagy éjjel gonosz indulatok rohanják meg, lelép az ágyáról, letérdel és Jézusra gondol. Így is mondhatnám: imádkozik. Próbáld meg egyszer! Milyen más gondolatok kísértenek fekve, és milyen más gondolataink támadnak, amikor térdepelünk! Mennyi minden "lemarad", s mennyi gondolatot el lehet hagyni ! Azt mondják: a gondolatok szállnak leggyorsabban. Megtapasztalhatod: térdeiden "röpülve" meg tudod előzni rossz és gonosz gondolataidat.

2. "...Foglyul ejtvén minden gondolatot... engedelmeskedjünk Krisztusnak" (2Kor 10,5/b). Imádsággal meg lehet kötözni, sőt "be lehet kísérni" Jézus Krisztus elé gondolatainkat. Döntéseink előtt - gondolatban - megkérdezhetjük Tőle: - Te mit gondolsz, Uram? Van egy keleti közmondás: "Legokosabb a kígyót még tojásában megölni." Legokosabb, ha gondolatainkat még akkor ejtjük foglyul, mielőtt cselekedetté válhatnának. Ez a lázadó gondolatok legyőzésének módja.

3. Végül: "...testvéreim, ami igaz, ami tisztességes, ami igazságos, ami tiszta, ami szeretetreméltó, ami jóhírű, ha valami nemes és dicséretes, azt vegyétek figyelembe! Amit tanultatok és átvettetek, hallottatok és láttatok is tőlem, azt tegyétek, és veletek lesz a

békesség Istene!" (Fil 4,8-9) Röviden így mondhatnám: Gondoljunk többet Istenre, hogy az Ő akaratát cselekedhessük! Nehéz gyűlölködve vagy tisztátalanul gondolni valakire - s ugyanakkor Jézusra is gondolni... Gondolunk-e annyit az Úrra, mint egy haragosunkra? Egy édesapa belép a szobába és sírva találja kislányát egy dolgozat felett: - Nem megy? kérdi szelíden. - Nem! - szipog a kislány. - Szedd össze csak az eszecskédet és az akaratodat, és menni fog. - Már mindent összeszedtem, édesapám, és nem megy. - Mindent? Igazán mindent összeszedtél? kérdezi az édesapa és belemosolyog a csodálkozó leányszembe. - Engem még "nem szedtél össze", nekem, látod, még nem szóltál. Mindent összeszedtél, mindent megkíséreltél - és mégsem megy?! Neki, Neki szóltál már? - Felé fordulva, megfordulva szóltál-e már? Nos: akarsz gyógyulni? Akarathiányodból, zilált testi-lelki állapotodból? Metanoia: Térj meg! Változtasd meg gondolataidat! Az elmondott három lépés a te feladatod! l. Elhagyni. 2. Foglyul ejteni. 3. Ezekről - Róla - gondolkodni ! De mielőtt az első lépést megtennéd, arra gondolj: Mit és Kit hagyott el Jézus Krisztus érettünk? Hogyan esett foglyul érettünk? Hogyan gondol ránk, sőt van velünk szüntelen? Mert lehetséges olyan szimbiózis, együttélés is, mint a szőlőtő és a szőlővesszőé. Mi Őbenne Ő pedig mibennünk.

"Aki énbennem marad, és én őbenne, az terem sok gyümölcsöt, mert nélkülem semmit sem tudtok cselekedni." "Eddig nem kértetek semmit az én nevemben: kérjetek és megkapjátok, hogy örömötök teljes legyen. " (Jn 15,5 és 16,24)

III. Akarsz-e meggyógyulni félelmeidből?

Most a félelemről szeretnék "példázatokat" mondani. A félelemről, mert szinte biztos, hogy a bethesdai beteg ember félt. Félt is! Így is mondhatnám: negatív gondolatainak töltése a félelem volt. Félt a "más"-tól, aki "előtte lép be" a vízbe. Félt az "ököljogtól". Félt az élettől, az embertől, a haláltól. Hadd mondjak "példázatokat" a különböző félelmekről, hogy mindenekelőtt tudjuk: miféle is az a félelmes "félelem"? A félelem, ami megfelezi, hasítja, szétszakítja az embert. Tudnunk kell, hogy van olyan félelem, ami Isten óvó, féltő ajándéka. Így is mondhatnám: Isten csengettyűje: - Vigyázz! Édesanya, vigyázz gyermekedre, fogd meg a kezét: villamos alá ne fusson! - Férj vigyázz, csöngetek a szíveden! Ki ne mond "azt" a szót a feleségednek, mert az megsebzi a házasságotokat! - Kiránduló, vigyázz, még egy lépés és lezuhansz! - Orvos, vigyázz, ne vágj mélyebbre! - Politikus, vigyázz, még egy lépés és: háború! Ha a haláltól fájdalommal óv, csönget vele testünkben a Teremtő, félelemmel is óvhat. Isten féknek szánta ezt a fajta félelmet, hogy ne

legyünk féktelenek, ne rohanjunk vesztünkbe, ne fussunk lejtőre. Tehát a félelem lehet Isten féltő, óvó ajándéka is. Van azonban egy másféle félelem, amit nehezen lehetne ajándéknak tekinteni. Egy szorongató érzés, ami világrajövetelünk pillanatától, az ősfélelemtől kezdve a halál pillanatáig, a halálfélelemig végtelen széles skálán szinte aláfesti életünket. Csak a kisgyermek félelmeinek negyvenkétféle változatát ismeri a gyermeklélektan! Van tehát félelem, ami már nem mindig hasznos, nem "jó" félelem. Mint ahogy jó a fék, de nem jó, ha mindig fékez. Attól is felborulhat az autó. Ilyen életet-fékező, túlfékező, felborító félelem az, amikor annyira félünk valamitől vagy valakitől, hogy szinte foglya leszünk félelmünk tárgyának. Amikor úgy megragadja életünket a félelem, hogy már azt is mondhatnánk: az ragadott meg minket. Valaki annyira félt a ráktól, hogy halálfélelmében öngyilkos lett. Felboncolták: nyoma sem volt benne a ráknak. Ismerős tény lelkigondozók és pszichiáterek előtt, hogy kezdő művészek első koncertjük előtt ínhüvelygyulladást kaphatnak. Annyira félnek attól, hogy nem sikerül a lehető legjobban a koncert, annyira "begyulladnak", hogy a szó fizikai értelmében is gyulladásba jön az ínhüvelyük. Vannak, akik minél szebben akarnak elmondani valamit, annál inkább dadognak. Vannak olyan asztmások, akik megérzik, hogy "holnap" rohamuk lesz. És mert várják, félnek tőle - a félelem vonzza a félelem tárgyát! - a roham jelentkezik is. Vagy félünk, hogy "holnap rossz napunk lesz" - és az lesz. Ez a boszorkánykör, amelyből csak FELFELÉ van menekvés. Olvastam egyszer egy idegorvos tréfásan-halálos-komoly receptjét,

hogyan lehet idegbajt kapni és szanatóriumba kerülni: - Keresd meg azt a félelmet, ami leginkább megfelel természetednek és tarts ki hűségesen mellette! (Például: elveszíted az állásod. Följelentenek valamiért. Megcsal a párod, stb.....) Gondolj rá minél gyakrabban. Lehetőleg evés és lefekvés előtt! - Ezt fűszerezd meg a napi változatos apróságokkal: feladtál egy levelet, de nem tettél rá bélyeget. Nyitva felejtetted a víz- vagy a gázcsapot. Tele van a város (akácfavirág helyett) bacilussal és vírussal. Számítsd ki, mennyi lehet egy légköbméterben? Tegnap főnöködnek mondtál valamit, s az biztosan megsértődött. Egy jó barátod nem úgy köszönt, miért? Stb., stb..... - Aki csak egy ideig betartja ezt, szinte biztos lehet az eredményben: idegösszeomlás. Vannak, akik háromszor kerülnek szembe félelmük tárgyával: 1. mielőtt jön; 2. amikor éppen jelen van; 3. amikor már elment vagy elmúlt. Egyszeri találkozással még kibírható a félelem, háromszorival már alig. De mint látjuk, a múltból és a jövőből is lehet importálni a félelmet. De ezek a félők még legalább meg tudják nevezni félelmük tárgyát vagy személyét. Ami még megnevezhető, az könnyen elnevezhető, imádságban exportálható. Rosszabb a félelemnek az a formája, amikor valaki már nem tudja megmondani, mitől, kitől fél, csak fél. Fél életet, félelmes életet él. Állandó szorongásban van. Maga sem tudja, miért, de egyszerre csak szorítást érez. Belülről indul ez az érzés, egyre inkább elhatalmasodik rajta és - fél. Felületesen lélegzik, fulladozik és - fél. Az ilyen megnevezhetetlenül és mindig, mindenkitől félő ember mindenben a bajt látja. Fél orvoshoz menni, és fél el nem menni. Fél megtenni valamit,

és fél meg nem tenni. Egy asszony szép bundát kapott férjétől. Első szava volt: - Ó, Istenem, beleesnek a molyok! A molyoktól nem látta a bundát. Vannak, akik mindennek csak a fonákját, a tövisét, rossz oldalát látják. Nem jó így élni, és szinte nem is érdemes! De érdemes és lehetséges ebből meggyógyulni, és belső félelmek nélkül élni. Valaki egy levélben írta: borzasztó, hogy minden dolgok méhében ott érzi a halált, s csak a halált. Mintha valaki az őszi tölgyerdőben csak a lehulló faleveleket látná, a továbbélő termetes fákat nem. Csak a halált - az életet nem. Csak a nagypénteket - a húsvétot nem. Jób könyve így írja le ezt a félelmet: "Éjjeli látásokon való töprengések között, amikor mély álom fogja el az embereket, félelem szállt rám és rettegés, és megreszketteti minden csontomat." (Jób 4,13-14) Íme az "életfélelem ". Amikor egyszerre csak az élet maga válik nyomasztóan, szorongatóan félelmessé. A belül hordozott és kívül reánk váró élet egyaránt. Egy életfélelemmel telített ember így vall erről: "Úgy érzem magamat, mintha kisgyermek volnék, és őserdő mélyén titokzatos ház zárt ajtaja előtt állnék, s a halk neszek között be kellene nyitnom, de nem merek, és visszafordulni sem merek, és felnézni a falra sem, és futni sem, és tovább ott maradni sem, és kiáltani sem, és csöndben maradni sem, és nem merem a szemem behunyni, és nyitva tartani sem! Minden olyan valószerűtlen. Mintha mögöttem lenne, aminek lennie kell,

de nem merek a semmi mögé nézni; mert hátha a semmi mögött sincs semmi. Hátha minden és mindenki mögött csak a semmi van! Az üres semmi. És ha valami van? Jaj, mi van? Az ismeretlen iszonyat??!!" Az életfélelem okozója általában - az Ismeretlen. Az ismeretlen bennünk-való. Az ismeretlen kívül-való. Milyen félelmes élmény, amikor rádöbben az ember, hogy él benne valami, ami erősebb nála! Ami megnyergelheti, felzabolázhatja és véresre sarkantyúzhatja! Nem kis szorongással írhatta Pál ezeket a sorokat: "Hiszen nem azt teszem, amit akarok: a jót, hanem azt cselekszem, amit nem akarok: a roszszat. Ha pedig azt teszem, amit nem akarok, akkor már nem én teszem, hanem a bennem lakó bűn." (Róm 7,19-20) Pál meg is nevezi ezt a nála "erősebbet": "Nem én, hanem a bennem lakozó bűn". Még megnevezni is félelmes. Ha kikerülöm a nevét, és nem akarom vagy már nem is tudom megnevezni: még félelmesebb. Minél ismeretlenebb - annál félelmesebb. Az ismeretlen kívül-való éppoly félelmetes lehet, mint az ismeretlen belül-való. Valami vagy valaki, amit vagy akit nem lehet "kiszámítani". Lehúz vagy fölemel, vádol vagy fölment. Kikerülni nem lehet. Ádám bokorba bújt előle. (vö. 1Móz 3,8) Mi szavak mögé bújunk. Ilyen szavak mögé: Sors, Végzet, Természet. Akár elnevezzük, akár néven nevezzük: "Isten" - félelmetes; mert más. Be sok emberi lélek csapódik úgy a külső és a belső félelem között, mint pingponglabda két ütő között! Csapódik, míg ketté nem reped.

Ezt az ide-oda csapódást nevezhetnénk - menekülésnek. A két félelem között menekülővé lesz az ember. Menekül önmagától, mert szorongatja valami ismeretlen "belül-való, ami nála erősebb. Menekül a csendbe. De nem bírja azt sem, mert a csend is megcsendül, és hangotad. Agyonlapítással fenyegeti, mint Adyt a Jó Csönd-herceg. "Fütyörésznie" kell, hogy az rá ne lépjen és el ne tiporja. Menekül - a menekülők közé! Megkísérli velük együtt "agyonütni" az időt. Mert az is félelmes. De minden "agyonütött idő" után még félelmesebb a csend és önmaga társasága és az a sötét felebarát, akit önmagában hordoz, s aki mégis félelmetesen ismeretlen. Majd szükül a kör. Megkísérli az Ismeretlen Kívül-valóhoz a menekülést. Sors! Végzet! Isten!... Jajgat, kiabál, imádkozik és káromkodik. És újra jajgat. És mint a barokk zenében: da capo alne - ismétlés újra és újra, elejétől a végéig... Mert amihez vagy akihez jajgat, kiabál, imádkozik és káromkodik: épp olyan komor, megfoghatatlan, elérhetetlen, kiszámíthatatlan, mint az a félelmetes belül-való, ami hozzá űzi. Ez az életfélelem fokozódik, lassan kibírhatatlanná válik - és az ember nem egyszer eldobja az életet, hogy megszabaduljon a kettős félelemtől. Milyen kísértetiesen tükröződik például ez a kettős félelem Adyban, aki hangot mert adni ennek a szorongásnak:

"Ó, Istenünk, borzasztó cethal... sok félelmemet vedd el, melyek velőimbe befújnak... Ó minden és vigasztalan,

egyetlen és borzalmas Isten..."

Az életfélelem dadogós, ijedt rikoltozása ez, a külső és belső félelem között elvacogott, őszinte sorokban. Egyelőre azonban foglaljuk össze a félelemről mondottakat: - Van óvó félelem, - Van megnevezhető félelem, - és van megnevezhetetlen félelem. - A megnevezhetetlen félelem egy sajátos ága" az életfélelem. Félelem az ismeretlen belülés kívülvalótól. A félelem az emberi élet legkínzóbb ellensége. (Kivéve az óvó-félelmet.) Tulajdonképpen semmitől nem kellene úgy félnünk, mint a félelemtől. . A félelem az alkotó, a teremtő erő ellentéte. Szűkíti az ember látóhatárát, valóságos és átvitt értelemben egyaránt. Szétszórttá, esetleg széthasítottá teszi az egyéniséget. Elzsibbaszt, esetleg megbénít teljesen. Először munkaképtelenné, majd életképtelenné tehet. Itt kell megemlítenünk azt a sajátos félelmet, amit az úgynevezett "átmeneti" korok idéznek elő - amikor százados életformák úgy töredeznek szét, mint tavon tavasszal a jég. Minél inkább benne gyökerezik valaki a múlt életformájában, minél mélyebbek gazdasági, származási és lélektani gyökerei, annál félelmesebb számára az átmeneti kor. A szakadozó gyökerű ember reakciója erre a félelemre nem mindig "akciós". Igen gyakran mélylélektani jelenség - cselekvés nélkül. Lelkígondozói segítségre szorul. Képzeljük el, mi történne azzal az emberrel, aki állandóan maga fölé tartaná a kezét, mintegy védekezésül? Elzsibbadna! Megdermedne! De a

lélek is el tud zsibbadni és az idegzet is tönkre tud menni, ha állandóan védekezik. Sőt, mindez "áttételeződik" a testre is. A krónikus félelem (a "gond-itisz"), pl. krónikus álmatlanságot, depressziót, sírógörcs-rohamokat, dühkitöréseket, kiborulásokat, szívés emésztési zavarokat, szédülést, vérnyomás-ingadozást, pajzsmirigy-zavarokat, stb. okozhat. Mivel védekezhetünk a félelmek ellen? 1. Egy megfigyeléssel. 2. Egy mozdulattal. 3. És hittel!

Egy megfygyeléssel: Jegyezzük fel, csak egy hónapon át (de pontosan!), mitől félünk. Ha a hónap végén átnézzük a feljegyzéseket, kitűnik: amitől féltünk, annak csak egy kis része következett be. És ami bekövetkezett, az elhordozható volt. Attól roppanunk össze, amitől félünk - és nem következik be. A MAI nap gondja, félelme alatt még senki sem roppant össze. Csak a holnap és holnapután félelmei miatt! "Minden napnak elég a maga baja" (Mt 6,34), amelyekhez "elég nekünk az Ő kegyelme " (vö. 2Kor 12,9). Ha nem elég, akkor elégünk.

Egy mozdulattal, azzal a mozdulattal, amelylyel Jézus Krisztus egyszer szembefordult az Őt megkövezni akarókkal (vö. Jn 8,59). Nevét segítségül híva forduljunk szembe félelmeinkkel! Ha a víztől félünk: menjünk bele. Ha a beszédtől: beszéljünk. Ha a hangos imádságtól: imádkozzunk minél gyakrabban hangosan. Ha egy embertől: ne kerüljük el, keressük fel és beszéljünk vele.

Ha a haláltól: kössünk vele barátságot. Ha futunk a félelem elől, utolér, befog és ő használ minket: kihasznál és elhasznál. De ha szembefordulunk vele, akkor mi használjuk fel a félelmet, mint a sas a rázúduló vihart: szembefordul vele és fölébe emelkedik - éppen a vihar ereje segítségével. Minden legyőzött félelem fölfelé emel ! Gondoljunk csak Jézus Gecsemáné-kertbeli éjszakájára, amikor az alvó tanítványok mellett félelmesen elhagyatva vért verejtékezett - mert emberi teste félt. És akkor imádságában szembefordul a félelemmel, a szenvedéssel és így szól: "Keljetek fel és menjünk! " (Mk 14,42) Szembe a kereszttel. Legyőzött félelme átviszi a halálon, és így szerzett nekünk is "kitaposott utat" a halálon át az életre.

Hittel: Azzal a hittel, hogy sorsunk nem vaksors! "Szem" van mögötte. Mindent együttlátó és rendező intelligencia: Isten. Csak egyetlenegy példát mutatok a végtelen sok közül: Jónásét. Jónás, Isten szolgája, engedetlen. Ninivébe kellene mennie, szolgálni - és ő menekül Isten parancsa elől. Az Ige szerint Isten az ellenkező irányba haladó hajónak elébe "áll" egy viharral. Ekkor a hajósok, akik "sors-hívők" meg akarják tudakolni a sorsot, miért van rajtuk a veszedelem. "Egymásnak pedig mondák: - Jertek vessünk sorsot, hogy megtudhassuk: mi miatt van rajtunk a veszedelem! És sorsot vetének, és a sors Jónásra esék. " (Jón 1,7) Mint egy görög sors-tragédia - és mégsem az. Nem vaksors labdázik itt a hajóval és a benne ülőkkel! Minden arról beszél ebben a kis bibliai könyvben, hogy Jónást egy ellenállhatatlan AKARAT vezeti, sőt neveli.

Tengerbedobástól a végcélig: Ninivéig. Minden sor arról beszél ebben a kis könyvben ů is, hogy minden félelmetes, érthetetlennek, sőt értelmetlennek látszó "sors" mögött Rend van. Fönséges, irányító, céltudatos, nevelő Rend. Hogy sorsunk nem vak sors, legfeljebb mi vagyunk vakok, ha nem ismerjük fel a Rend Urát! Aki felismeri, az már kezd meggyógyulni félelmeiből. Mindenekelőtt a legfélelmetesebb félelemből: élet-félelméből. Ha gyógyulásában hittel továbbjut, és felismeri, hogy Aki sorsunkat a kezében tartja, szerető szemmel néz bennünket: egészen meggyógyulhat. Ide pedig Jézus Krisztus által, Igéje és Lelke által juthat el. Mert Jézus Krisztus maga az Üzenet erről. Ezt az üzenetet Ő bemutatta, elénk élte. "Sorsa" a legszenvedőbb és legtragikusabb minden emberfia közül. És mégis a kereszten elhangzott utolsó diadalszaváig: "Elvégeztetett" - azt "mutatja be", hogy Ő nem a vak sors csapásai alatt lebukó tragikus hős - hanem Valaki, Aki egész életét az Atya kezében tudja, és magán érzi az Atya szerető szemének tekintetét. Jézus Krisztus nem a vaksors félelmetes nihiljébe hull, hanem az Atya kezébe simul bele, Annak szerető tekintete alatt. Az Atya szerető Rendjébe. Es ez a rend = ÜDVREND. Nincs félelem-oldóbb, az életfélelemből kimentőbb élmény, mint az a Hit, amellyel elfogadjuk sorsunk elhordozásának egyetlen emberi és méltó módját: Sorsunkat az Atya kezéből venni és szerető tekintete alatt hordozni - Jézus Krisztus szerint. Jézus Krisztus oldhat fel bennünket az "ismeretlen belülvaló és az "ismeretlen kívülvaló félelmétől is. Hittel kell hallanunk a kereszten elhangzott első szavát: Atyám! - Nem Adonáj, nem Jehova! Nem Ady "Cethal-istene"! ATYA!

Ha hittel halljuk, a keresztről hallgatjuk ezt a szót: a "távoli" egyszerre közel kerül, a Nagy Ismeretlen egyszerre ismerőssé válik. S nem félelmetes már az "ismeretlen kívülvaló". De hallgassuk csak tovább: "...bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek... " A gyilkosokért könyörög, s mert Ő könyörög: van bocsánat a bűnre! Aki ezt hittel meghallja, annak meg kell hallania ebből azt is, hogy van valami, ami nagyobb az "ismeretlen belülvalónál", a bűnnél: a BOCSÁNAT! Van megoldás, van feloldás a belülről szorongató félelmekkel szemben is: Jézus Krisztus által. Van megbékélés! A golgotai kereszt kettős félelmünk közé is ékelődött, s széttárt egyik kezével az Atyáét fogja: "Atyám!" - másik kezével a miénket: "bocsáss meg nekik... " És utolsókat dobbanó szívével megbékélteti az Atyát a fiakkal. És a fiakból kiveszi a félelmet az Atyával szemben. Így vált meg bennünket a félelemtől is.

IV. Akarsz-e meggyógyulni haragodból?

Már szó volt arról, hogy gondolatainknak különböző érzelmi töltése lehet - pozítív vagy negatí v. Elmondottuk, hogy a bethesdai beteg gondolatainak egyik negatív töltése a félelem lehetett. Minden valószínűség szerint a másik negatív töltés a harag volt. Íme: - Nincs emberem! - Egyik legindulatosabb szó ez a "nincs". Még akkor is, ha halkan mondjuk. Mennyi lázadás, keserűség sűrűsödik ebben a szóban!

A másik haragra mutató szó ez: előttem. "Más lép be előttem!... " Milyen fojtott haragot tud kiváltani az emberből a mellőztetés! Kis gyerekek versenyt futottak egyszer, s az, aki másodiknak érkezett be, keserű mérgében belerúgott az elsőbe. - Mi már csak lélekben, gondolatban rúg-kapálunk, de lényegében az indulat ugyanaz. Hogy mi a harag biológiailag, sőt lélektanilag, azt most meg se kíséreljük meghatározni. Nem is volna könnyű. Úgy vagyunk vele, mint az elektromossággal: könnyebb a létezési formáiról beszélni, mint meghatározni. - De hadd mutassunk rá három formájára: 1. Van olyanféle haragos ember, akit akna- embernek nevezhetnénk. Hosszú-hosszú ideig csöndes. Virágok nőnek mellette, szinte nem is látszik tőlük. De ha egyszer valaki rálép "gyújtó- szögére", akkor hirtelen felrobban. Robbanása rövid, de hangja, hatása nagy. Akik közelében vannak, azokat megsebzi, nemegyszer súlyosan, ő maga pedig megsemmisül. Ezt átvitt értelemben úgy mondhatnánk: szégyen és megsemmisülés érzése járja át. Robbanásával önmagának ártott a legtöbbet. 2. Van Vezúv-ember, aki szüntelen pöfög és füstölög. Olykor erősebben, olykor gyengébben, de szüntelen. Csak tisztes távolból lehet mellette "letelepedni", mert hamujával mindig mindenkit beszór. 3. Végül van "zsanér-ember", mégpedig rozsdás zsanér-ember, aki ha hozzáérnek, ha "megnyitják": csikorog. Ha nem nyúlnak, nem szólnak hozzá, akkor csöndes, de az első mozdulatra, amellyel megérintik, kellemetlen, fülsértő hangot ad... Igen, olaj kellene neki, finom olaj: a szeretet olaja. Ez még "csak" harag. A haragot lehet megbánni, lehet levezetni, de

lehet táplálni is. Jób könyve szerint "az álnokszívüek haragot táplálnak... " (36,13) Táplálják és gyűjtik a haragot, így lesz belőle gyűlölet: GYŰL-ÖL-ET. Ez az, ami már bűn. Mert azt mondja az Ige: "Ám haragudjatok, de ne vétkezzetek. " (Ef 4,26). Milyen életes megállapítása ez az Igének: A fel nem számolt, a le nem tett haragot mondja véteknek, bűnnek! Ez pedig már nem harag, hanem feltáplált, "meghizlalt", összegyűjtött harag, azaz: gyűl-öl-et... Jellemzői: Elsősorban nem gyűlölete tárgyát öli, hanem önmagát. Ezért a lélek rákbetegsége. A ráksejtek tudniillik fellázadnak a többi sejt ellen, de éppen ezzel a lázadással pusztítják el önmagukat is. Mert megölik az élő szervezetet, az embert, akiben élnek. Ugyanígy pusztítja a gyűlöl-et azt, aki összegyűjtötte és táplálja a haragját. Hogyan öl? - Lássuk részleteiben is. Vakít és süketté tesz. "Se nem látott, se nem hallott" - szokták mondani. A bethesdai beteg ember azért nem HALLJA a kérdést: "Akarsz-e meggyógyulni ? ". És nem LÁT embert: "Nincs emberem!" - mondja a megsüketült, elvakított ember. Elvakított ember, aki csak gyűlölködni, panaszkodni tud másokra. Hogy mennyire ott fészkel benne a mások iránt érzett gyűlölet, mutatja a történet lélegzetelállítóan megdöbbentő befejezése is, amikor gyűlölete tulajdonképpen gyógyítója, Jézus ellen is fordul: "Elment ez az ember, és megmondta a zsidóknak, hogy Jézus az, aki meggyógyította." (Bizony feljelentés ez!) Íme az eredmény: "A zsidók ezért üldözni kezdték Jézust, mert szombaton tette ezt. " (Jn 5,15-16) Íme a vak és süket gyűlölet, amelyik maga ellen fordul - hiszen önmaga

ellen fordul, aki Jézus ellen fordul! De nemcsak süketté és vakká tesz, hanem éget, sőt eléget a gűlölet. Talán hallottuk már ezt a kifejezést: izzó gyűlölet. Csak éppen azt nem tudják sokan, hogy tulajdonosát, hordozóját égeti meg elsősorban. Hány úgynevezett gyomorégés és bőrkiütés, hirtelen csalánkiütés mögött ilyen elfojtott "izzó gyűlölet" húzódik meg! (Például: Ég az arcom a szégyentől.") Hány gyomorfekély műtétet elkerülnek ma már lélektani kezeléssel! De még ez sem szükséges; ha valaki az Úrban le tudja tenni "izzó gyűlöletét" - testileg is gyógyulni fog. Mert minden, de minden összefügg az emberi szervezetben: a lélek és az idegzet a testtel. Hallottuk-e már azt: "Megpukkadok a méregtől!" Ez valóban így is van. Egy híres ideggyógyász szokta mondani: "A lélek tükre a vastagbél. " A méreg, a gyűlölet a legnehezebben emészthető étel: felfúj, megpukkaszt - szinte fizikailag is. Ez is ismerős: "Felrobbanok dühömben!" Ha a szeretet és a felülről való békesség a lélek oxigénje, a gyűlölet a mérges gázkeverék, amely bármely pillanatban berobbanhat. Éppen ezért a gyűlölet, de még az úgynevezett ,jogos" harag is a legnagyobb fényűzés - mert elsősorban önmagunknak ártunk vele. Beteggé tesz. Valaki, aki ezt már jól tudta, azt mondotta egy embernek, aki felháboritóan viselkedett vele szemben: - Kérem, most menjen el, mert nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy dühös legyek! De nemcsak önmagunknak ártunk, hanem Isten ügyének, Isten országának is. Még "jogos" haragunkkal is. Nemegyszer kell emiatt a hívőknek

Isten és az emberek előtt szégyenkezniük. Szokás olykor és védekezésül az ostort-forgató Jézusra hivatkozni. Azt azonban sehol sem olvassuk, hogy a tanítványoknak ugyanezt megengedte volna Jézus Krisztus! Inkább arról tudunk, hogy a samáriaiakra tüzet kívánó tanítványoknak azt mondja: "Nem tudjátok, minémű lélek lakik tibennetek!" (Lk 9,55) Mert Ő jól tudja, hogy a harag, a gyűlölet és az ebből fakadó tettek visszaszállnak fejünkre. Valahol olvastam, hogy egy erdész rettenetesen felmérgelődött egy héjára, amelyik le-lecsapott a csirkéire. Végre sikerült csapdával elfognia. Dühében dinamitpatront kötött a lábára és kárörvendően elengedte. De az állat a szokatlan súly miatt csak az erdészlak tetejére tudott felszállni. A patron ott robbant fel és elvitte a fél tetőt... Hogyan is mondja az Ige: "Amit az ember vet, azt is aratja" (Gal 6,7). Vagy másutt: "Te azonban kemény szívvel és megtérés nélkül gyűjtesz magadnak haragot a harag napjára, amikor az Isten nyilvánvalóvá teszi, hogy igazságosan ítél. " (Róm 2,5) Mi a harag, s főként a gyűlölet? Stanley Jones így fogalmazza meg. "Az itt elkezdődő pokol. " Aki engedi, hogy elhatalmasodjék benne, az a poklot táplálja magában. Vannak-e KIVEZETŐ lépések? Nem illik szójátékot csinálni, de hadd fogalmazzuk meg így a kérdést: - Ki vezet? Ő! Ő! Jézus Krisztus vezet ki Szentlelke és Igéje által. Van egy igen komoly "kivezető" Ige: "Minekutána azért most megigazultunk az Ő vére által, sokkal inkább megtartatunk a harag ellen Ő általa!" (Róm 5,9)

Tudjuk, hogy itt a harag elsősorban Isten haragját jelenti - de a mi magunk haragja ellen is Ő tart meg! Hogyan tart meg a saját haragunk, gyűlöletünk ellen? Kér: - Add ide a haragodat, nálam jobb helyen van! "Mert arra hívattatok el: hiszen Krisztus is szenvedett érettetek, néktek példát hagyván, hogy az Ő nyomdokát kövessétek. Aki bűnt nem cselekedett, sem a szájában álnokság nem találtatott - aki szidalmaztatván, viszont nem szidalmaZott, sZenvedvén nem fenyegetőZött - hanem hagyta az igazságosan ítélőre. " (1Pét 2,21-23) Jézus tanít, hogy hagyjuk abba önmagunk állandó szemlélgetését, az önmagunk körül forgást! Ma is és mindig is ez volt az egyetlen gyógyulási lehetőség. Hiszen minden harag, minden méreg és gyűlölet alapja éppen az, hogy énünket éri sérelem, vagy énünknek nem sikerül érvényesíteni célját, mi pedig teljesen "belegabalyodunk" ebbe az érzelembe. Aki kilép önmaga középpontjából, az nemcsak a gyűlöletet győzi le, hanem helyet ad az életébe belépő Jézus Krisztusnak. S attól kezdve az az "indulat" lesz benne a döntő, amely volt a Jézus Krisztusban is (vö. Fil 2,5). Ez az indulat pedig az alászállás, a szeretet, a szolgálat, a megbocsátás indulata... Mert ha van "fel"-indulás, akkor van "meg"-indulás is. És ez a Jézus Krisztus szerint való. Nos, Jézus kér: Add oda! Figyelmeztet: Bocsáss meg! Tanít: Lépj ki önnön középpontodból!

Cselekszik: Elfoglalja helyét életünk középpontjában! Ha van gyógyulás a haragból, gyűlöletből, akkor körülbelül ez az útja, hogy ne felindult emberek, hanem megindult tanítványai legyünk az Ő Lelke által. Egyedül jöttünk a világra és egyedül távozunk. És a két nagy egyedüllét között hányszor és hányszor kell egyedül maradnunk - egyszerűen azért, mert vannak megfelezhetetlen percek és órák! Amikor egyedül kell maradnunk!

V. Akarsz-e meggyógyulni magányosságodból?

- Nincs emberem! Ebben a válaszban nemcsak az elhagyott ember haragja görcsösödik, hanem benne kong magányossága is. Az emberi élet egyik legfélelmetesebb "élménye" a magányosság, az egyedülvalóság érzése, átélése. A félelem mellett talán a legfélelmesebb, ha valakire rászakad ez a "sivatag-érzés." Lehet, hogy egy nagy város közepén, népes családban, vagy zajos társaságban történik meg. Sőt éppen ilyen helyeken történik meg a leggyakrabban. Magány. Magányosan!... Milyen szomorú szó ez már önmagában! De más nyelveken is olyan tompa zenéje van, mint Chopin gyászindulójának: Seul, solo, alone, állein... - mintha koporsóra göröngyök görögnének. A magányosság érzését, a sivatag-élményt nemcsak felnőtt élheti át.

Egy nagy magyar pszichológus, Szondi Lipót, kísérletekkel bizonyította be, hogy a kisgyermekek hatvan-hetven százaléka magányos. Szomorúan vagy tragikusan egyedül érzik magukat. Bár lehet, hogy a szülők éppen azért engedték megszületni, mert be nem vallottan ugyan, de egymás mellett magányosnak érezték magukat. Az eredmény: a harmadik "magányos". Egy szomorú szemű kisgyermek. Milyen magányos lehet egy tizenhat éves fiú! Íme, idézet egy levélből: "Szüleim úgy bánnak velem, mint egy kisgyermekkel. Csak azzal törődnek, hogy köhögök-e, de a lelkemmel nem. Nekik fogalmuk sincs róla, hogy én ki vagyok. Egészen más vagyok, mint amilyennek képzelnek. Vidámnak látszom, pedig ha egyedül vagyok, még sírok is. Sokszor úgy szeretném elmondani, ha akarnám... Hiába, ők nem tudnak megérteni..." Alig van felnőtt, aki át ne élte volna ezt gyermek- majd serdülőkorban. És milyen kevesen okulnak belőle, ha szülőkké lesznek! Vajon a házasságban megoldódik-e ez a kérdés? Hiszen a Teremtő tudta: "Nem jó az embernek egyedül lenni, alkotok hozzáillő segítőtársat" (1Móz 2,18). Milyen keserű, szinte cinikus Paul Valéry, a nagy francia író megjegyzése: "Azért adta Isten Ádám mellé Évát, mert Ádám nem volt eléggé magányos." - Sajnos, a házasság nem oldja fel "automatikusan" a "sivatag-érzést", és nem ment meg mindig a magányosságtól. Hadd beszélhessen erről még az élet: Vezető állású férfi. Kiváló szakember. Kedves modoráért, jó szívéért szeretik is: igen népszerű. Sokan keresik fel az élet apró-cseprő

bajaiban jó szóért, tanácsért. Egyszer észreveszi, hogy az emberek kerülni kezdik, a folyosón zavart mosollyal sietnek el mellette. Végül is megtudja, hogy egy befolyásos kolléga "fúrja" - az állásáért. Kinek panaszkodjék? Kivel ossza meg bánatát? Kinek mondja el, hogy egyedül maradt a munkahelyén, mindenki szétrebbent körülötte? A feleségének! Persze, de jó is lesz belekapaszkodnia! Este mindent elmond neki. Felesége arca egyre komorabb. Végül is felcsattan: - Mert te olyan élhetetlen vagy! Tudod, hogy gazsulálni" kellett volna X. Y.-nak, de te mindig csak "lefelé" törődtél az emberekkel - "felfelé" nem. Már pedig, vedd tudomásul, hogyha kidobnak, akkor én... stb., stb. Eloltják a lámpát. Hajnalodik. A férfi mereven nézi a beszűrődő szürke fénypászmákat... és úgy érzi magát, mint az eltévedt gyermek a sivatagban: egyedül... Egy asszony húsz évig él a férje mellett. Húsz év! Haja megfakul, alakja csontos lesz, szeme fénytelenebb, keze érdes az ingyen-cselédmunkától - majd a két-műszaktól. Férje egy este nem jön haza. És a következő nap sem. És a következő héten sem. Összeköltözött egy fiatal lánnyal. Aki olyan, mint ő volt húsz évvel ezelőtt... Kirámolja gyógyszeres fiókját és válogatás nélkül beszed mindent. Alig tudják kimosni belőle. Szédelegve, kiégett szívvel tántorog haza azzal a reménységgel, hogy legalább öreg kutyája vár rá. A szomszédok azzal fogadják, hogy a kutyát "meg kellett mérgezni", mert "öreg volt már" és "ugyan ki adott volna neki enni". Különben is azt gondolták, hogy ő meg fog halni. Nézi-nézi az öreg, kopott akácfa tövét, ahol elásták utolsó barátját,

és úgy érzi, hogy minden sivatag. Kívül és belül minden. Hogy egy sivatagban tulajdonképpen nem lehet élni. Idős leány. Heten voltak testvérek, apjuk korán meghalt. Anyjuk betegeskedett. Ő volt a testvérkék "kisanyu"-ja. - Főzött, mosott, vasalt rájuk. Kijavította leckéjüket éjjel. Amikor azok szórakozni mentek, ő otthon vacsorával várta őket. A szomszédból egy kedves asztalos megkérte a kezét. Hozzáment volna, de akkor "mi lesz a gyerekekkel?" Aztán férjhez adta húgait, megkötötte öccsei esküvői nyakkendőjét. Mire mind elment, s anyja is meghalt - egyedül maradt. Valami munkát vállalt. És dolgozik, hogy ehessen, és eszik, hogy dolgozhasson - és a kettő mögött a Magány! A halálos, az üres, a kongó magány ! Egy asszony mondotta el: Idősebb leány-korában ment férjhez. Félt az öregség magányától, hozzáment egy férfihoz, akit "ajánlottak" neki. A nő műveltebb valaki volt. A férfi idősödő iparos. Házasságkötésük után való napokban kirándultak a hegyekbe. Séta közben hangzott el a következő párbeszéd: - Érzed, kedves - fordult a férjéhez -, hogyan illatozik az őszi avar? - Ugyan, nem avar az, hanem valami rohad itt. Arrébb: - Hallod, hogy zeng a föld, a fa, a táj? - Már megint romantikázol! A város lármája szűrődik föl ide! A hegytetőn: - Nézzed, kedves, nézzed azt a felhőt, mintha vágtató lovak rohannának! - Ugyan! Eső lesz, ennyi az egész! És akkor könnybeborult az asszony szeme. - Egyedül maradtam - mondotta -, pedig vidáman, fütyörészve lépkedett mellettem a férjem. Tudom, nem tehet róla, de azóta is egyedül élek:

egy férfi oldalán, egyedül, halálomig!... Vannak, akik az egyedülvalóság érzései ellen narkotikumokat használnak: könyvet, társaságot, mozit, zenét, alkoholt. Vagy kutyát, mint az öreg Nagy Frigyes. Van, aki morfiumot. De hiszen mind "csak morfium"! Ideig-óráig kábít, ringat, lebegtet. Aztán nem lehet meglenni nélküle és van, amibe bele is lehet halni. De nézzünk újra befelé! Átéltük-e már egy csöndes vasárnap délután, amikor kint szemerkélt az eső és egyedül ültünk szobánkban, hogy keringeni, forogni kezdett körülöttünk a csönd és a magány? És riadtan nyitottuk ki a rádiónkat, hogy pár perc múlva újra elhallgattassuk?! Vagy nem is voltunk egyedül, csak éppen a másik újságot olvasott, vagy szótlanul horgolt, tett-vett, és úgy éreztük, hogy fel kell ugranunk és rohanni kellene valahová?!... De hová? És minek is? És kihez is? És ülve maradtunk és percről-percre nőtt bennünk a fojtogató magányosság - körülöttünk pedig a sivatag. (A mélylélektan ma már nevet is ad ennek az érzésnek: "szoba-idegesség". Máskor: "vasárnapi-idegesség"... - Érdemes volna elgondolkozni azon, miért éppen egy tétlenül és otthon eltöltött vasárnap rohanja meg ez az érzés az embereket? Az-e a megoldás, hogy vasárnap "agyon kell ütni" valamivel az időt?) Amilyen kibírhatatlan a valamire, valakire vágyó, magányos lelkek számára a vasárnap, olyanná válhat a "valahová vágyó" magányosok számára a karácsony. "Mindent beleadnak" - csak éppen maguk maradnak ki belőle. S akárhol, ss akárkikkel töltik a karácsony-estét: magányosok, árvák és elvágyók. Akkor is, ha magukra mosolyt erőltetve támaszkodnak egy ajtófélfának és nézik a vidám arcokat - nem látva

senkit, semmit. Akkor is, ha egyre fokozódik ingerültségük - úgy, hogy mindenkinek elrontják az ünnepét. (Érdemes elgondolkozni azon is, hogy miért és honnan ez a karácsonyi idegesség?) De hagyjuk a magányosság részleteinek leírását. Aki már átélte, annak nem kell tovább magyaráznunk. Akiben már megoldódott vagy föloldódott, az már tudja, mi a megoldás. Az már tudja, miért nem kell levelet várnia, amikor úgyis tudja, hogy nem érkezik. Vendéget, amikor úgysem kopogtat be. Induló vonatnak integetnie, amikor azon nem utazik ismerős. És pályaudvaron őgyelegni, amikor nem érkezik senki. Az már tudja, hogy miért nem ideges vasárnaponként! Mi hát a magányosság-érzésnek, a sivatag-élménynek a lélektani magja? Valami kínos hiányérzet. Talán így írhatnánk körül ezt az alig megfogalmazható, sejtelmes érzést: 1. Valamit, valakit keresek, de jaj, mit is, kit is? 2. Valaki után vágyom. Valahova kívánkozom. De jaj, ki után és hova?! Ehhez gyakran még az a szorongó érzés is hozzájárul, hogy olyasmit keresek, amim már megvolt. Valakit keresek, akit már ismertem. Oda vágyom, ahova tartozom! De hova, kihez is?... Vannak órák, pillanatok, amikor a vágyó, kereső ember úgy véli: - Most megvan! Megtaláltam!... - Nincs hiányérzete! Oszlik a magányossága! Oázisra bukkant a sivatagban! Az ébredő szerelemben - a házasság kezdetén - éli át ezt a legtöbb ember. Sőt van, aki sokáig azt vallja: - Én nem vagyok magányos! Protestálok! Rajtam nem uralkodik el ez az érzés! Van kivétel a vas-törvény alól!

Vannak azonban szakaszai az életnek, amikor a legboldogabb szerelmesre, házaspárra is érvényes a vas-törvény: a magányosság. Magára hagyják, mert magára kell, hogy hagyják!... Amikor a legjobb emberi akarat és a legforróbb szeretet sem osztja meg magányosságát. A nyári forróságban sebesen zötykölődik a villamos. A nyitott peron lépcsőjén kapaszkodik vőlegény és menyasszony. Nevetve, napsugarasan. A vőlegény egy pillanatra elengedi menyasszonyát, pénzéért nyúl. Egy hirtelen kanyar és a fiatal leány - repül, repül, szörnyű repüléssel - ki a halálba. A fiatalember dermedten, majd őrjöngve nézi. Leugrik, rohan - de azt a repülést, azt a halálos pár percet már nem felezheti meg szerelmével. Megáll házunk előtt a vöröskeresztes mentőautó, hordágyra teszik azt, akit legjobban szeretünk, és megyünk vele - a műtőajtóig. Tovább nem! Mert azt az órát, órákat neki, egyedül neki kell végigélnie. Egyedül jöttünk a világra és egyedül távozunk. És a két nagy egyedüllét között hányszor és hányszor kell egyedül maradnunk - egyszerűen azért, mert vannak megfelezhetetlen percek és órák! Amikor egyedűl kell maradnunk! Ezt a témát fejti ki bővebben Gyökössy E. A magányosság por ciója c. könyvecske (Kézfogás a magasból 9. kötete) Azt mondottuk, hogy a magányosság másik alapérzése: - Valahová vágyom!... Egy kicsit a honvágy rokona ez az érzés. Felülni a vonatra és menni, menni... De hová? Haza! De hol van ez a "haza"?! Egy amerikai magyar fél életen át vágyott haza, az Óhazába. Vágyott látni faluja határát. A régi kis fehér templomot, a páston csipegető kis libákat. Házuk előtt a bodzafát, ahol Julisnak egyszer keszkenőt

adott. (Julis mégis máshoz ment feleségül.) Otthagyta hát kis farmját, mögötte a hidegvizű tóval, és hazajött. A bodzafát kivágták. A páston vágóhíd épült. És minden, de minden olyan kicsi, olyan "más" lett. Hónapokig akart maradni, de néhány nap múlva visszautazott. És míg utazott, vonaton, hajón, maga előtt látta kis farmját Amerikában: a fákat, a fehérre festett alacsony kerítést, és egyre szebbnek látta mindezt! Ám amikor egy hajnalon megérkezett, már az sem volt olyan, mint képzeletében élt! Kibotorkált a tóhoz... - Másnap csak egy kalap meg egy táska jelezte a tóparton, hogy "hazatért" az, aki sem az ó-, sem az újhazában nem talált "haza" De talán jobb, ha abbahagyjuk a magányos lelkek lepke-táncának leírását, ahogy fényt keresve összetörik magukat bezárt életük üvegén. Talán csak annyít még, hogy az ornitológusok, madárkutató tudósok megfigyelték, hogy Afrika madarai Dél-Amerikába szálltukkor az óceán egyik szakasza fölött órákig köröznek, csivogva: valamit keresnek. Többen azt állítják közülük: egy elsüllyedt óhazát, Atlantisz szirtjeit keresik, ahol tízezer évekkel ezelőtt madárőseik félúton megpihentek. Ha nyugtalan a szívünk, s riadtan köröz az életünk, valami után vágyunk, de magunk sem tudjuk, hogy mi után; tudjuk meg, hogy a lelkünk legmélyebb rétegeibe süllyedt "óhaza" után: Isten és világa után vágyunk szüntelen. Csak magunk sem tudjuk már. Pedig úgy vagyunk teremtve, hogy két világ vándora legyünk: az anyagi és szellemi világé. Isten és az Ő világáé is. S míg Őt és az Ő világát ebben az életben meg nem találjuk: nyugtalan és magányos a szívünk.

Sivatagérzés vagy "honvágy" gyötör. Csak nem tudjuk sokszor, ki után és hová vágyunk? Csak magát a gyötrő, kínos hiányérzést érezzük, és majd beleszakad a szívünk. Hallgassuk végre: hogyan jelentkezik és oldódik meg Jézus Krisztus életében ez a mély emberi nyugtalanság? Hiszen az Isten Fia Emberfia is volt! "De eljön az az óra, sőt már el is jött, amikor elszéledtek, mindenki a maga otthonába, és engem egyedül hagytok " (Jn 16,32). Egyedül!... - Ám hallgassuk csak: "...de én mégsem vagyok egyedül, mert az Atya velem van!" Valaki azt mondhatná: - Igen, de mivel Jézus Krisztus Isten Fia is volt - "könnyű neki!" Akkor hallgassuk csak Pált. Tímótheusnak írja halála előtt: "Első védekezésem alkalmából senki sem volt mellettem, sőt mindnyájan elhagytak... " Démás például a "jelenvaló világhoz ragaszkodván elhagyta." Barátaitól, a gyülekezettől elszakítva raboskodik az apostol, s rajta is törvény a magányosság vas-törvénye! De ez a vastörvény az ő életében mégis másképp érvényesül, mint sok-sok magányos ember életében. Ennek a másképp-nek a titka pedig kettős. Először is olyannak ismeri az embert, amilyen. Nem csodálkozik azon, hogy a bajban magára hagyják. Íme: "Neů számíttassék be nekik!" Másodszor: Annak ismeri Jézus Krisztust, Aki: "De az Úr mellettem állott és megerősített engem... " (2Tim 4,16-17) Az az Úr, Aki a damaszkuszi úton elébe állott - most mellé áll. Pál ezért tudta az emberi életnek ezt a vas-törvényét másképpen

elhordozni. És annak ismerte Jézust, Aki, következésképpen másképp ismerte az embert is! Mert jobban ismerte az embert, meg tudott bocsátani nekik. Röviden: ismert egy erősebb törvényt a vas-törvénynél: Jézus Krisztus szeretetének a törvényét. Ennek is kettős titkát: Ha mindenki elhagy is - aZ Úr nem hagy el!... Gondoljunk csak a vakon született és meggyógyított emberre! Amikor mindenki elhagyja a zsidóktól való félelem miatt - még szülei is! - Jézus újra megállt mellette, felfedte magát neki és az "leborulva imádta Őt" (vö. Jn 9,35-38). Ha már senki sem állhat mellettünk, Ő akkor is mellettünk marad! Mint Pál mellett. Mint István mellett, zúgó kövek záporában. Mint millió és millió követője mellett kétezer év óta, akik segítségül hívták az Ő nevét. És éppen ez az örömhír, a gyógyító örömhír a vas-törvény-szorongatta ember számára: az emberek elhagyhatnak vagy magunkra hagyhatnak, vagy el kell, hogy hagyjanak életünk mélypontjain, talán megfelezhetetlen óráin - de Jézus Krisztus nem hagy el! Ő velünk lehet és lesz, akkor is, amikor senki már! Hogyan, miképpen? Úgy, hogy Ő magára vette a magányosságunkat már a Gecsemáné-kert magányosságában, majd egészen és teljesen a kereszten, amikor így kiáltott fel: "Én Istenem, miért hagytál el engemet?!" (Mt 27,46) Egyedül maradt miattunk, helyettünk, érettünk: hogy mi ne maradjunk egyedül - hogy velünk lehessen. Ahogy abban a pillanatban máris Vele volt az Atya, amikor nem Róla, hanem Neki panaszkodott a kereszten. Hogy nagy magányosságainkban, a sivatag-élmények tikkasztó nyomorúságában, az egyedülvalóság vas-törvényének szorításában mi is

behívhassuk Őt magányunkba, "sivatagunkba." És megtapasztalhassuk, hogy máris nem vagyunk egyedül! Se most, se vasárnap, se karácsonykor, se halálunk óráján. Ahogy a bethesdai beteg megtapasztalja, mihelyt így szól: - Nincs emberem! Már ott is volt: a gyógyító, magányosságból is kimentő Emberfia, Jézus Krisztus. Ahogy megtapasztalhatjuk mi is, ha Vele beszélni kezdünk. Ha imádkozunk, ha szavát olvassuk, vagy halljuk, vagy népe között vagyunk. Tudnunk kell, hogy Ő bennünket keres a mi magányosságunk óráiban. Tudom már, Uram, hogy Téged kereslek, amikor nyugtalan, otthontalan és magányos az életem. Köszönöm, hogy Te is engem kerestél, most is, míg magamról és Felőled olvastam. Itt vagyok, Uram! Ugye Te is itt vagy?! Köszönöm ! Milyen más így kettesben! Hadd maradhassak Veled! Szüntelen! Ámen.

VI. Akarsz-e meggyógyulni a magányosságra is?

Igen! A magányosság kérdésének két oldala van. Előbb meg kell gyógyulnunk belőle, aztán meg kell barátkoznunk vele. Sőt: fel kell használnunk és át kell alakítanunk. Jézus Krisztus életének, és életétől elválaszthatatlan tanításának egyik titka az, hogy szembe ment a félelemmel és a szenvedéssel. És

felhasználva ezeket, Lénye kohójának szent alkímiájával a félelmet győzelemmé, a szenvedést megváltássá változtatta. De nemcsak a félelmet és a szenvedést, hanem a magányosságot is felhasználta; sőt tanítást is ad ennek felhasználására! Gondoljunk csak arra, hány alkalommal vonul el önként tanítványaitól, hogy egy hegytetőn, a pusztában vagy a Gecsemáné fái között egyedül legyen! Milyen "új" erők áradtak belőle, ahányszor csak kilépett az önként vállalt "egyedüllétből", amelyet felhasznált! (Mt 14,23; 26,36. Mk 1,35) A hegyi beszéd egyik "agyonprédikált" Igéjében különösen mély tanítást ad a magány keresésére, felhasználására és átalakítására: "Te pedig amikor imádkozol, menj be a belső szobádba, és ajtódat bezárva imádkozzál Atyádhoz titokban; Atyád pedig, aki látja, amit titokban teszel, megfizet neked. " (Mt 6,6) Kétségtelen, hogy Jézus Krisztus, miután elmondotta, mit és hogyan imádkozzunk - a farizeusok maga-mutogatásával szemben elsősorban itt arról beszél: hol imádkozzunk. Vonuljunk vissza lelkünk kamrácskájába, hiszen a titkon lévő Isten úgyis látja az imádkozót és megfizet nyilván. Kétségtelen, hogy ez az Ige első és alapjelentése. Már itt is, az Ige első jelentésében az egyedüllét felhasználására szoktat, tanítgat Jézus. De van ennek az Igének egy második, "titkos" jelentése is. Mysterion (misztérium) is ez az Ige, a mystesek (beavatottak) számára. Nos, közelítsük meg ezt az első jelentés burkába zárt mysteriont, második jelentést, s egyben az "egyedüllét" felhasználásának s átalakításának ősi titkát! Először is: Jézus korában nem volt mindenkinek tameion-ja, belső,

zárt, ablaktalan kamrácskája. Legkevésbé azoknak, akik Jézust hallgatták. Ezeket hová küldi Jézus imádkozni? Magának Jézusnak sem volt. Hiszen "nincs hová fejét lehajtania. " (Mt 8,20) Jézus olyat ajánlana, ami níncs mindig "kéznél", vagy ami nincs mindenkinek akkoríban sem, ma sem? Ez nehezen gondolható el! Itt tehát többről van szó. Másodszor: vizsgáljuk meg az ősi szöveget Jézus kora s a Jézus előtti kor mysterionjai felől! Tudnivaló, hogy minden ókori piramis, ziggurat, ősi templom (a jeruzsálemi templomot is beleértve) mélyén vagy tetején volt egy úgynevezett tameion, zárt, ablaktalan helyiség, ahol az építők hite szerint Isten "lakott", és megjelent a beavatottak vagy a főpap számára. Ide rendszerint titkos folyosókon, lezárható labirintusokon, kryptéken keresztül lehetett és kellett eljutni. Elgondolkoztató, hogy a történelem-előttí korok ködébe vesző ókorban mindenütt így építették a szent helyeiket: Afrikában, Ázsiában, Amerikában az egymástól távol eső s egymásról nem tudó kultúrák. Külső templomtest; ezen belül titkos, lezárható, a külvilágot kizáró folyosó vagy egyenesen labirintusrendszer. Krypték, és belül vagy felül a zárt, ablaktalan tameion - a szentély! Hogyan lehetséges ez? Csak úgy, hogy az ősi ösztönű ember, a homo magus (a mágikus ember) ösztönösen lénye struktúráját, önmaga belső rétegeződését vetítette ki kőbe, épűletbe. Kőbe formált mélylélektani ábra minden ősi mysterion helyiség! A Mt 6,6-ban pedig ezt olvashatjuk: krypté (ajtódat) bezárva... menj be a te belső szobádba, tameionba! Lehetetlen nem érezni a legősibb mysterion-mozdulatot, amellyel a beavatott vagy a főpap a kryptén, a

lezárható folyosón át bement a tameionba, a szentek szentélyébe, hogy ott a mélyek-mélyén találkozzék Istenével, aki titokban nézett rá és megfizetett neki nyilván. Harmadszor: lehetetlen nem érezni, hogy Jézus az első jelentésen túl itt egy olyan tameionra is utal, amelyet Ő és bárki, akkor is, ma is, mindig és bárhol magával hord: önmagában. Lehetetlen rá nem eszmélni, hogy itt Jézus olyan valamit ajánl, amihez bárki bármikor hozzájuthat; a mai ember is, ha egy kis "lelki-ásatásra" vállalkozik: önmagába, befelé. Mert mit cselekedett Jézus, ha találkozni, érintkezni akart az Atyával? Elvonult tanítványaitól. Önmagában maradt. Vállalta a magányt, az egyedüllétet és felhasználta. Önmagában lezárta a külvilágot, és énjéből belépett Lényébe, a legbelső "tameionba", Lénye közepébe. Ott "beszélt" az Atyával. Ebből a tameionból lépett mindig úgy ki, hogy új erők, új ragyogás, új csodák áradtak belőle. És az Ige, első jelentésén túl, nem ezt ajánlja nekünk? S nem erre van-e múlhatatlanul szükségünk? Ha nem akarunk kimerültek, felmorzsoltak, idegbajosok, lelki betegek lenni, esetleg "zárt-intézetbe" kerülni: olykor-olykor mi magunk zárjuk ki önmagunkat a zajból, a rohanásból, a magunk-diktálta tempóból! Merjünk időnként leszakadni az emberekről, félelem nélkül! Merjünk úrrá lenni nyáj-ösztönünkön, amely szerint csak az emberek között érezzük biztonságban magunkat. Merjük olykor lecsillapítani örökös tett-dühünket, s merjünk olykor ne csak tenni hanem lenni is. Hogy átélhessük: nem búgócsiga és kerékpár az ember, amelyik csak akkor működik jól, ha forog vagy tapossák - hanem akkor is, ha egyszerűen

"van". Sőt éppen létének és van-ságának burkát kell olykor átlépnie - befelé. Lezárni a külvilágot, átlépni bizonyos gyakorlattal én-jét, hogy lénye közepébe kerüljön, a tameionba, ahol lénye már nem önmagára reflektál, figyel - hanem együtt lüktet a kozmosszal. Ahol hallatlan energiák áradnak. S ahol Isten a "titokban Van" és "Néz" és "megfizet nyilván". Mert itt és így történik a Lélek átömlése a lélekbe. Itt töltődik a Pneümé- a pszüchébe. S vajon nem ez az a hely és ez az a Valaki, ami és Aki után olyan olthatatlan honvággyal vágyik az ember?! Nem ez a találkozás és lélek-átömlesztés történt-e szüntelen minden nagy imádkozóval? Nem ez a feltöltődés titka? Nem erre vágyik-e az imádkozó Rainer Maria Rilke: "Tudom, jelen vagy Istenem, figyellek szüntelen, adj jelt közelvagyok egészen. Már csak leheletnyi vékony fal lehet közöttünk... Hadd lépjek át!..." De mindez nem arra csábít-e, hogy valami új misztikán keresztül újra a világtól való elvonulásra ösztökéljen? Hogy ezek után önmagunk belső lényének cellájába elzárkózva "elkülönüljünk"? Távolról sem! Sőt! Ahogy Jézus Krisztus minden rövid elvonulásából új erő áradt környezete felé, úgy éppen ezek a befelé-fordulások tesznek bennünket alkalmasakká: szolgálatra, munkára, az életre - sőt a társas-életre! Egy lakatos, egyszerű barátunk, akivel sokszor beszéltünk a tameionról, már hosszú idő óta az autóbusz sarkában végzi el ezt a befelé-fordulást, a külvilág rövid kizárását, én-je átlépését, a

belépést lénye közepébe, s ott a "titokban lévő" és néző Istennel való beszélgetést. És elmondta: Ha ezt meg tudta tenni, s nemcsak az autóbuszból lépett be a műhelybe, hanem a tameionból - akkor mindig csöndet, békét, nyugalmat, sőt erőt és lendületet vitt oda. Egész részlege másképp dolgozott és termelt, mint amikor csak az autóbuszból érkezett meg. (A befelé-fordulás hogyan-jára az utolsó fejezetben visszatérünk.) Íme: a magányból nemcsak kigyógyulni lehet, hanem az időleges és termékeny magányosság-ra is meg lehet gyógyulni! Elébe lehet menni: föl lehet használni. Új erők hátterévé válhat. Sőt: az új élet - a másodszor születő élet alig nélkülözheti ezt. Gondoljunk csak a tékozló fiú történetéből erre a döntő sorra: "...Amikor azután magába szállt... " (Lk 15,17) Ennek a mondatnak mysterionja tehát ez: "Amikor aztán lénye közepébe hazament, ezt mondotta:... " - Sőt: amikor aztán lénye közepében LÉTRE jött, azt mondotta: "...az én Atyámnak... " Mi történt tehát a tékozló, elveszett fiúval? Egyszer igazán egyedül maradt, s talán egy forró kövön ülve és éhezve elindult befelé... énjén keresztül... lénye közepébe, s ott hazatalált. Amikor igazán "egyedül maradt", s eltűnt szeme elől a perzselt táj, a konda - lénye közepében tulajdonképpen "létre-jött". Rájött léte értelmére és ezentúl lényével hozzáért A Lényhez, akit mi Isten Atyának nevezünk. A szöveg szerint, amikor lénye közepébe hazamegy, ott LÉTRE jön és utána megszólal, az első szó, amit kiejt, ez: -Az én Atyám! Tehát még el sem indul az atyai ház felé, már összeér lénye az Atyáéval, és ezért indul hazafelé. Ez az elveszett fiú első hazatérése. Amikor feláll, és elindul - ez már csak ennek az

áttételezése, kivitelezése. Az előbbi a Nagy Út. A vályútól - énjéig. Énjétől - lényéig... A lényében - a Lényig. - Az utóbbi a "kis út": a vályútól a házig. De a Nagy Út-hoz vállalni kell az "egyedüllétet." A gyógyító egyedüllétet - önmagammal és Vele. Áldalak, Kedves Atyám, hogy a nagy Félelmetes: a magány felhasználható és átalakítható. Köszönöm, hogy lenni annyit jelent, mint kapcsolatban lenni magammal és Veled, és így embertársaimmal. Taníts meg egyedül maradnom magammal és Veled - és így embertársaimmal. Taníts meg egyedül maradnom magammal és Veled - hogy életesebb legyen az életem.

VII. Akarsz-e meggyógyulni felemás életedből?

Sok mindent elmondottunk már erről a harmincnyolc év óta beteg emberről. Sok mindent kielemeztünk szavaiból, magatartásából. Megtudtuk, hogy össze volt törve az akaratereje; gondolatai, képzeletvilága tele lehettek ún. negatív töltéssel: félelemmel, gyűlölettel. Így jellemezhetjük: felemás életű ember volt. Ott volt a tó partján, mégsem volt ott. Úgy volt ott, mintha ott sem lett volna. Várta a vizek megmozdulását, és lényegében már nem várt senkitől semmit. Hitt a lehetséges csodában, hiszen különben nem lett

volna ott; "hívő" létére mégis tele volt panasszal, félelemmel, gyűlölettel, negatív gondolatokkal. Ő a félig megtért emberek tipikus példája: megtért valami csodavárásra, de nem tért meg igazán Istenhez. Bizony, nem ő az egyetlen a fél-megtérésben. Sokan voltak és vannak, akik megtérnek pl. valami Jézust körülvevő dologhoz, jelenséghez, de nem térnek meg soha magához Jézushoz. A mágusok például megtértek a betlehemi csillaghoz, amely el is vezette őket Jézushoz, de azután kisétálnak a Biblia lapjairól. Vagy a pásztorok megtértek "Jézuska" jászlához, aztán mégsem ők lesznek Jézus első pásztortársai, hanem a halászok. De sokan megtértek már egy-egy egyházhoz vagy közösséghez, egy szenthez vagy egy paphoz, prédikátorhoz - de nem tértek meg Jézus Krisztushoz! Vagy megtértek régi vallásos szokásokhoz, de nem az Úrhoz. A fél-megtérés pedigfél-kereszténység. A fél-kereszténység pedig rosszabb, mint a semmilyen, mert feszültséget, ingerültséget okoz. "Fél-elmes" kereszténység ez. Képzeljünk el csak valakit, akinek fél lába az egyik, másik fél lába a másik csónakban van! Nos, ez valószínűleg némi feszültséget okozhat az illető közérzetében. Valami ilyes feszültséget okoz a fél-megtérés eredményezte fél-kereszténység. Ha a kereszténység teljessége erő, akkor a fél-kereszténység csupa bonyodalom, zűrzavar és eredménytelenség, mint amilyen a harmincnyolc éve beteg ember élete volt a Bethesda tavánál. Gyakori, hogy életünk tele van zűrrel, bajjal, bonyodalommal, lelki betegséggel. Mintha kissé olyanok volnánk, mint a félig gyógyult emberek. Ha pedig ez így van, ennek legtöbbször fél-megtérésünk, fél-hívő voltunk, fél-tanítványságunk, fél-kereszténységünk az oka.

Ideje hát ráébrednünk: minden nyavalyánk lelki gyökere: felemás életünk, fél-megtérésünk. Hogy milyen is a fél-megtérés, következésképpen a felemás hívő élet, arra egyszer a nagy indiai misszionárius, Stanley Jones hívta fel a figyelmemet egy könyvében, Jákob életén keresztül. Bizonyára emlékszünk, hogyan csalta meg anyja, Rebeka segítségével apját, hogyan csapta be Jákob Ézsaut, egy tál lencséért kicsalván az elsőszülöttségi jogot. Majd hogyan csapta be apját Ézsau ruhájába öltözve és szőrös bőrbe csavarva kezét, hogy vak apja megtapogatván őt: összetévessze Ézsauval. Semmi sem volt olyan fontos számára, mint önnönmaga, és a haszon: mindenáron, testvére és apja becsapása árán is. Amikor pedig ebből baj kerekedik, anyja gyors éghajlat-változást ajánl neki: menjen Lábánhoz, anyai nagybátyjához. Rebeka azzal a kegyes megokolással menekíti fiát a bajból, hogy "menj és nősülj meg". Nos, Jákob elmegy. Útközben Mezopotámia felé vezető úton álmában látomása támad. Angyalokat lát egy lajtorján fel s le járni, s az Úr hangját hallja. Jákob akkor egy megtérés félén megy át. Így mondom: megtérés-félén, de így is mondhatnám, fél-megtérésen. Bár minden külső jel azt mutatja, hogy ez egy tökéletes és teljes megtérés, hiszen még a tizedet is megajánlja és sok közösség ezt már az egész megtérés jeleként könyveli el. Ám fogadalmát, Istennek tett ígéretét mintegy feltételes módba teszik az Úr felé támasztott elvárásai: "Ha velem lesz Isten, és megőriz ezen az úton, amelyen most járok, ha ad nekem ételül kenyeret és öltözetül ruhát, és békességben térek vissza apám házába, akkor az Úr lesz az én Istenem. " ( 1Móz 28,20-21)

Emellett Jákob további élete és magatartása is azt mutatja, hogy megtérése csak fél megtérés volt. Hiszen a fa gyümőlcseiről ismerhető meg, Jákob gyümölcsei pedig még elég furcsa gyümölcsök. Mert mi is történik vele tovább? Az apósa Lábán, bár megígérte, hogy nekiadja Rákhel lányát, ha hét évig becsülettel szolgálja, becsapja őt és az esküvő éjszakáján az öregebb és vaksi Leát csempészi be sátrába. A csalót íme megcsalják. Mert valahogy így van ez: ha hamis világot építünk fel magunk körül, valamiképpen az emberek is hamisan kezdenek viselkedni körülöttünk. Valószínüleg azért, mert van egy belső reZonancia is. Ha én hamis hangot adok, hamisan rezonálnak rá. Valamiképpen úgy van ez, hogy külső világunk belülről épül ki, belőlünk. - Nos, Jákob lénye, belseje, Én-je, lelke lényege a félmegtérésben érintetlen maradt. Továbbra is csak önmaga maradt saját középpontja. Csaló maradt, önző - és megcsalattatik. Csak természetes, hogy erre ő újabb ügyeskedéssel és fondorlattal válaszol, amikor szolgálatának béréről egyezkedik Lábánnal (1Móz 30,29-43). Olyan ügyesen és ugyanakkor olyan kegyesen ügyködik a pettyegtetett, foltos és csíkos juhokkal, hogy nemcsak Lábánt, hanem még sok ezer esztendő múlva a gyanútlan bibliaolvasót is becsapja. Mintha valaki "itt a piros, hol a piros"-t játszana és hozzá még kegyes szavakat is mormol! Mert ezt teszi Jákob: még önmaga előtt is fenntartja a becsületesség látszatát. "Az a kevés, amid volt jövetelem előtt, sokra szaporodott, mert megáldott téged az Úr a lábam nyomán. De mikor tehetek már valamit a magam családjáért is?" (1Móz 30,33) Csak természetes, hogy ez az álszent ügyeskedő magatartása előbb-utóbb

lelepleződik. "De Jákób meghallotta Lábán fiainak a beszédét, akik ezt mondták: Elvette Jákób mindazt, ami apánké volt, apánkéból szerezte minden gazdagságát. Lábán arcán és látta Jákób, hogy nem olyan hozzá, mint azelőtt. (1Móz 31, 1-2) Nem lehet soká büntetlenül csalni Isten erkölcsi világát! Ha csalni akarok, mindig magamat csalom meg. Amikor Jákob látja, hogy szorul a hurok: újból menekül. Először Ézsau elől menekül Lábánhoz, most Lábántól menekül Ézsauhoz. De hogyan? Hogyan menekül ez a "megtért" ember? Az ige ezekben a versekben csak úgy vibrál a "lopás" szótól. (1Móz 31,20. 27. 30) - Íme, egy kegyes "megtért" ember, aki mindent megengedhetőnek tart, ha a maga érdekéről van szó! Közben lehetetlen észre nem venni a történetben, ahogy bűnei bekerítik ezt az embert, "megtérése" után való bűnei. Talán így is mondhatnám: "hívő bűnei". Fél! - Jó, ha észrevesszük ebből a történetből is, hogy Isten nem annyira a bűnért, mint inkább a bűnnel fizet. Legtöbbször az elkövetett bűn maga a büntetés. Jákobnak most együtt kell lennie önmaga reszkető lelkével. Most éppen Lábán elől fut Ézsau karjaiba. Íme: elől és hátul körülzárták a bűnei. Ez az, amire azt kell mondanunk: a fél-megtérés eredménye. De még mindig nem adja meg magát. (1Móz 32,11) "Szabadíts meg kérlek az én bátyám, Ézsau kezéből, mert félek tőle. " Isten segítségével még mindig csak bűne következményeiből szeretne kikecmeregni, és nem bűneiből. Még mindig csak kifele néz és nem befelé. Azt nézi, mi a rossz és nem azt, ki a rossz. Végül a kör bezárul. Bűnei, fél-megtérése és mindennek következményei minden "fegyvert" kiütnek a kezéből. Pontosabban: Isten ezeken

keresztül üt ki mindent a kezéből, és saját bűneivel és fél-megtérésével keríti be. Mégpedig úgy, hogy végül is egyedül marad. Rettenetesen egyedül. Mögötte Lábán, előtte Ézsau - de fölötte az Isten. Aki teljes körülzártságában, és a totális magára maradottságában és magányában megjelenik: benne. Vagy mellette? Nem a forma, a "hogyan" itt a lényeg, hanem a Tény! Hogy egy isteni küldött birkózó az, aki megjelenik, vagy a "birkózó Isten teríti le belűlről - szinte mindegy, de leteríti, s ebben a birkózásban végül is elhangzik egy döntő kérés: áldj meg! - és egy döntő kérdés: Mi a neved? Minden életek legdöntőbb kérdése - Isten felől. Ma talán ártatlannak látszóbb kérdés ez, de akkor lényegbevágó, Én-be vágó kérdés volt, mert a név mindig az ember lényegét, jellemét fejezte ki. Mai módon azt kérdezné az angyal: most valld be, ki vagy? Mi a te igazi valód? És Jákob kimondja, bevallja a nevét: Jákob, ami annyit tesz magyarul: csaló, bitorló. Ez volt Jákob első, igazi, meztelen, becsületes szava Istenhez. Itt nincsenek feltételek és elvárások Istennel szemben, és nincs semmi fogadkozás tizedről és egyebekről. Itt csak a régi "tartásából", álláspontjából" teljesen kificamított és lemeztelenített lélek didereg Isten színe előtt, néven nevezvén lénye magját: csaló és birtokló vagyok. Lehet, hogy már sokszor és sokféleképpen megtértünk. Megtértünk felszólításra. Megtértünk Jézus csillagához vagy jászolához. Egyházunkhoz Ť vagy közösségünkhöz, vagy egy emberhez. És megtértünk talán Jézus keresztjéhez is, csak magához az élő Jézus Krisztushoz nem, következésképpen bennünk maradt jó néhány elvárás Istennel

szemben. Megtértünk, csak éppen lényünk, énünk magja maradt annak, aki volt. És még soha, de soha igazán meg nem neveztük magunkat. (Legfeljebb csak úgy általánosságban mondottuk, vallottuk magunkat.) És most a fél-megtért, fél-keresztény énünkhöz hangzik a kérdés: Mi a te neved ? Én? Nagy én? Beteg képzeletvilág? Félelem? Aggodalom? Indulat? Gyűlölet? Mária Magdaléna? Tamás? Tagadás? Büszkeség? Érzékenység? Egy nagy könyök? Képmutatás? Meghasonlás? Pénzsóvárság?... Elcsuklik a hangod? Nem baj. De egyszer mondd már ki! Amíg ki nem mondod, Isten nem tud új névvel megajándékozni! Ezt a gyónást nem lehet megspórolni. Mihelyt Jákob kimondja és bevallja nevét, az angyal azonnal új nevet ad neki: Izráel! Ami azt teszi: Isten uralkodik. És valóban, ettől a perctől kezdve a Jákobból lett Izráel életében Isten uralkodik. Mert most már valóban megtért. Aki csak félig tér meg, jobb volna, ha félig sem tért volna meg. Hogy a teljes megtérése most történik, azt nemcsak új neve, hanem új körülményei, életének új gyümölcsei is mutatják: 1. Megbékél Istennel. 2. Kiderül számára az ég is és felragyog a nap. Addig is sütött a nap, de ő mindent sötétnek látott.

3. Megbékél Ézsauval. Mihelyt Jákob-Izráel belül megváltozik, körülményei is megváltoznak. Ézsau, addigi fő ellensége testőrévé változik. 4. Végül mindezt erkölcsi és szellemi nagytakaritás, a múlt bálványainak a kidobása követi (1Móz 35,2-4). 5. S mindez kihat az egész háza népére.

Megismertük hát az utat, ami a fél-megtérésből vezet a teljességre. Gyűrkőzzünk neki, s birkózzunk mi is az áldásért, az új névért - lényünk legbensejében, saját magunkkal. Nem hitetlenség az még, ha valaki megsiratja édesanyját vagy édesapját, gyermekét. Ha nem szégyen a könny egy pályaudvaron, ahová visszafelé is befutnak vonatok, miért lenne szégyen ott, ahol csak kifelé vezet az út ebből az életből? Hiszen "Boldogok a sírók, mert ők megvigasztaltatnak" (Mt 5,4). Inkább az a kérdés: tudunk-e vigasztalni és vigasztalódni - az Úrban?

VIII. Akarsz-e meggyógyulni hamis gyászból?

Kint voltál te is halottak napján a temetőben? Óvatosan magadhoz szorítottad az ősz virágait, hogy össze ne törjék a tolongásban, aztán ott hajlongtál egy sír előtt. Ujjaíd gereblyéjével lesimogattad róla a leveleket, és kigyomláltad a gazt, amely egyaránt nő élők között és holtak fölött. Aztán: megszépítetted kissé a halált, virágaiddal

eltakarva a nyirkos földet. Majd kissé hátraléptél - kezed összekulcsoltad - és nézted, hogy szép-e? Elég szép-e? Bólintottál az ismerősöknek, és megnézted ölükben virágaikat. Aztán ő-rá gondoltál, amikor még élt... Milyen más is volt akkor! S míg ott álltál: mintha kicsit élt volna. Valahogy így volt? Vagy nem mehettél sehova, mert nem tudod, hol a sírja - és fájt, hogy nem mehettél sehova? Vagy tudtad, hogy hol van, de nem volt elég pénzed az útra. És az idén is kopár marad a sír, és nagyobbra nő rajta a gaz. Vagy minden pénzt megadtál volna - de nem mehettél - mert hát... nem mehettél. Csak emlékeztél. Talán egy kép előtt. Talán este, villanyoltás után, amikor már mindenki aludt - és akkor egy kicsit olyan volt, mintha élne. Így volt? Mintha egy kicsit így lett volna. Rettenetes és édes adomány, hogy emlékezni tudunk. Ezért emlékeznünk - szabad. Az emlékezés nem bűn. A virág a síron sem válik "bűn"-né. A halottak-napi "zarándoklás" sem bűn. De az evangéliumi hívő ember számára kevés! Több is telhetne tőlünk. Mi történnék, ha a halottak napja után számunkra egy ÉLŐK NAPJA is következnék? Ha halottak napján úgy emlékezünk halottainkról, "mintha élnének"; mi lenne, ha megemlékeznénk azokról is, akik élnek - de számunkra mintha egy kicsit meghaltak volna?! Mi lenne, ha ugyanolyan komoly szeretettel keresnénk fel őket, amilyennel felkeresünk egy sírt? Halottak napja alkonyatán két asszony beszélgetett a temető kapujában.

Virágot árultak. - Az egész kertemet beültettem krizantémmal, és a fele megmaradt. Ki veszi ezt meg már tőlem? Halottak napja után? Bizony ki? Mi történnék, ha egy evangéliumi hívő férj venne meg belőlük két szép hófehér szálat - a feleségének. Aki él, de kissé úgy, mintha már meghalt volna számára. Kazal virágot kap majd, ha meghal. Életében nem kaphatna két szálat - tisztességnek, örömnek? Halottak napja után "áron alul" is lehet már virágot kapni. Félannyiért két-annyit is vehetnénk az öreg édesanyának, akinek álmában is mozdul értünk a keze. S nekünk ébren sem jut hetekig eszünkbe. Jól van ez így? Jól van-e, hogy egy evangéliumi keresztény sokszor nehezebben találja meg öreg keresztanyja, vén tanára lakását, mint egy elhagyott sírt a temetőben? Milyen sokszor és mennyi embernek mondottuk már életünkben: "Soha, de soha nem fogom elfelejteni..." "Örökre hálás leszek..." Mi történnék, ha egyszer valóban fel is keresnénk őket: a halottaktól megmaradt néhány szál virággal - az élőket! A még élőket. Akik kissé már úgy élnek, mintha meghaltak volna. Nem olcsó érzelgősség ez! Nem is szívünkre apellál a Lélek, hanem hitünkre. Szeretteim, akik úgy emlékeztek a halottakra, mintha élnének, emlékezzetek azokra is, akik még élnek; hogy TI éljetek! Hiszen mi már tudjuk, hogy a temető halottai nem "mintha élnének", hanem: élnek! Vagy így vagy úgy. De mindenképpen élnek. Mert az Élet

erősebb, mint a halál. De amíg élnek, addig felkereshetők és megtalálhatók egy "élők napján" pár szál virággal: talán elhiszik, hogy van a mi szeretetünknél nagyobb Szeretet is - Aki elküldötte értünk Egyszülött Fiát, hogy éljenek általa ők is. Mi történnék, ha a temető virágai beszélni tudnának, s mi azt megértenénk? Talán így szólnának: - Emberek nyelvén a nevem: krizantém. Angyalok nyelvén: "a rossz lelkiismeret virága". Mert az, akinek sírját díszítem, míg élt, soha nem kapott annyi szeretetet, virágot, mint most, az évnek ezen az egyetlenegy napján. Volna virág, amelyik így beszélne: "Aki itt fekszik - orvosi vélemény szerint szívbajban halt meg. De mi tudjuk, hogy a sokféle szeretetlenség miatt szakadt meg a szíve. Ezt kell most nekünk eltakarni..." Lehet, hogy így beszélnének a virágok. De az Ige biztosan ezt mondja: "Szeretteim, ha így szeretett minket az Isten, nekünk is szeretnünk kell - egymást. " (1Jn 4,11) - Hadd tehessük hozzá: amíg nem késő! Íme: az Ige nem érzelmi érveket sorol fel, hanem egyszerűen rámutat: ha így szeretett minket az Isten! Hogyan szeretett hát? Nem "mintha élt volna", s "mintha meghalt volna" értünk. Hanem valóban és egészen értünk élt és értünk halt meg - Fia, a Jézus Krisztus! Ezért szabad nekünk úgy emlékeznünk halottainkról, mint akik valóban és "egészen" élnek.

És azért kell az élőkről úgy "emlékeznünk", hogy - éljenek. Sok szó esett már a halálról. Kevesebb a halottak napjáról. Még kevesebb az "élők napjáról". De szinte soha nem beszélünk a "gyász"-ról. A halálnak lényünk mély rétegeire gyakorolt hatásáról. (Arról az "úgynevezett" gyászról, amely a fényképésznek szól, amely első osztályú pompát és harmadosztályú sírt rendel, és kidűlt fejfát hagy maga után - nem is érdemes beszélnünk.) Az igaziról azonban szólanunk kell. Arról az igaziról, amikor "meg kell a szívnek szakadnia". Vannak jóakaratú és hívő keresztények, akik szégyennek mondják a sírnál a könnyet, és csak a bátor, diadalmas éneklést tartják méltónak Jézus követői számára. Aki ezt hittel teszi és teheti már, áldja érte a benne diadalmaskodó Élő Jézus Krisztust. De éppen az ilyen diadalmas hitű tanítvány tudja, hogy nem mindenkinek egyforma a hite. Hogy a könny nem szégyen! Hiszen Jézus is sírt Lázár fölött. Hogy nem illő a hősködés a koporsó mellett és nem jó dolog a fájdalom elnyomása sem. Mert az elnyomott fájdalom valahol másutt buggyanhat ki, például testi betegség formájában. Nem hitetlenség az még, ha valaki megsiratja édesanyját vagy édesapját, gyermekét. Ha nem szégyen a könny egy pályaudvaron, ahová visszafelé is befutnak vonatok, miért lenne szégyen ott, ahol csak kifelé vezet az út ebből az életből? Hiszen "Boldogok a sírók, mert ők megvigasztaltatnak" (Mt 5,4). Inkább az a kérdés: tudunk-e vigasztalni és vigasztalódni - az Úrban? Mert van olyan gyász is, ami mögött már bizonyos lelki rendellenességet érzünk, s ezen túl hitetlenséget. Egy szép és fiatal édesanya gyönyörű kislányát vesztette el. Ez a

kislány volt a "mindene". Bevallása szerint "halálosan" szerette - ez meg is felelt a valóságnak. Majd megőrült a kislány halála után. Idegkezelésen ment át, majd a lelkigondozóhoz került. A lelkigondozói beszélgetések folyamán kiderült, hogy a kislány szinte megszólalásig hasonlított édesanyjához. Kiderült az is, hogy az édesanya saját fiatalságát, önmaga tükörképét szerette benne. Önmaga jobb, szebb, javított kiadását. Az önszeretetnek volt ez igen finom, rejtett formája. A lelki azonosítás miatt történt, hogy nem "majdbelehalt", hanem majd "vele-halt" lányával. Hosszú beszélgetések alatt szeretettel és tapintattal kellett szétoperálni a két lelket. Lemetszegetni az édesanyát önszeretetének erről a beteg gyászáról. Az "azonosulásnak" olykor egészen döbbenetes formáival találkozik a lelkígondozó. Egy idősebb leány, aki özvegy édesapjával élt, s csak apjának élt, annyira azonosult lelkileg vele, hogy amikor édesapja meghalt, halála után hat hónappal "megvakult". Szemorvosok véleménye szerint a szemének semmi baja nem volt, s a leány mégsem "látott". Kiderült, hogy édesapja halála előtt valóban megvakult. Lányánál a pszichikai vakságot a tudatalatti identifikáció, azonosulás okozta. Hosszú pszichológiai kezelés, lelkigondozói ráhatás, végül az Úrban való feloldódás kellett ahhoz, hogy újra lásson, és bekapcsolódjék az életbe. Nem egyszer szélesíti ki és mélyíti el - szinte betegesen - a gyászt a rejtett bűntudat vagy adósság-érzés. Egy asszony házastársa halála után szinte múzeumot vagy inkább mauzóleumot rendezett be férje szobájában. Órákig ült ott férje képe

és használati tárgyai előtt, amelyről még a port sem volt szabad letörölni. Már-már az őrület határán mozgott ez a "kegyelet", amikor lelkigondozóhoz került. A nagyon lassan előrehaladó beszélgetések egyikén aztán kiderült, hogy férje - halála előtt - szemrehányást tett neki: - Nem törődsz te velem!... - S mert férje vádjában volt némi igazság, a váratlan és gyors halál kalapácsként verte bele ezt a vádoló, szöges mondatot. Isten valóban és legtöbbször nem a bűnért, hanem a bűnnel büntet. Csak a teljes bűnbánat és bűnbocsánat szabadította fel az asszonyt az őrületes "kegyelet" és már-már jelentkező következményei alól. Éppen ezért mertük leírni az előbb: sok krizantémnak inkább az a neve: "rossz lelkiismeret virága". Be sok túl-drága és túl-díszes síremléket nem is márványból, hanem a megrendelő lelkiismeret furdalásából faragtak a kőfaragók... Bárcsak észbekapnánk, és még életében szeretnénk azt, akit majd egyszer el kell temetnünk!

A gyász helyes feldolgozásához ajánljuk Gyökössy E.: Új élet az élet után c. könyvecske "Gyászunkban megvigasztal" fejezetét (Szent Gellért Kiadó).

IX. Akarsz-e meggyógyulni a halálfélelemből?

A bethesdai beteg nem egyedül feküdt harmincnyolc éven át "nyoszolyáján". Ott kuporgott - hol a fejénél, hol a lábánál - a halál. Lehet, hogy félt tőle - lehet, hogy barátkozott vele. Lehet, hogy hívta - lehet, hogy hessegette. De egy biztos: foglalkozott vele. Hiszen beteg volt. És mi?... És te?... "Mi lesz veled, emberke?" Hogyha már van szemed, akarj hát - látni is: jobb kézzel integet, bal kézzel rádtalál, mentséged bármi is, utolér a halál. Ne hidd, hogy megmaradsz, jól tudja tested is: száz év - az egy arasz, tíz év - csak egy pillanat. Csontváz van benned is, az Isten learat!...

Egy férfi rosszul lett az éjjeli műszak kezdetén. Hazaküldték. Szorongó, szédülő érzésekkel szállt le a villamosról és vágott neki a gyéren világított külvárosi utcáknak, hogy hazatámolyogjon. Az egyik utcasarkon - egészen váratlanul egy férfi csatlakozott hozzá. Kedvesen köszöntötte a lázasan botorkáló embert: - Jó estét! - Jó estét! - fogadta ez bágyadtan. Ismerős volt az idegen arca, és mégsem tudta, kicsoda. Szótlanul haladtak egymás mellett. Akkor a

beteg férfi megbotlott. A másik szó nélkül belekarolt és így mentek tovább. - Hova megy? - törte meg az idegen a késő este csöndjét. - Haza! - felelte a beteg. - És aztán? - faggatta tovább a másik. - Hogy-hogy "és aztán?" - állt meg egy pillanatra a tántorgó ember. - Ha hazaér, azután hova megy? - ismételte meg a kérdést az ismerős idegen. - Hová megyek?... Hát... az ágyba. Nagyon rosszul vagyok! Mentek egy sarkot, amikor az idegen újra megszólalt: - És aztán hová megy? Az egyre nehezebben támolygó beteg meghökkent: - Honnan... hová megyek?! - Hát az ágyból? - folytatta az ismerős idegen kedvesen. - Ne bolondozzon! - csattant fel a beteg férfi. - Nem bolondozok, komolyan kérdezem! felelte amaz. - Hát hova mehetnék? Ha jobban leszek, munkába megyek! Közben megérkeztek egy külvárosi, telkes házhoz. A beteg ember kulcsot vett elő és kinyitotta a kaput. Kezet akart nyújtani és köszönetet mondani kísérőjének, amikor az újra megszólalt: - És ha nem gyógyul meg, akkor hova megy? A lázas ember "kiborult", és szinte belekiabált az éjszakába: - Hát hová?!?! A mindenit magának!... Akkor megyek a pokolba, és most menjen maga is! - s azzal be akarta csapni az ajtót. De a másik szelíden megfogta a karját: - Félek, hogy igaza lesz, ezért azt kívánom, hogy gyógyuljon meg! - mondotta halkan. Ezzel továbbment a kihalt utcán.

A férfi - hosszú betegség után - meggyógyult. Legbelül is... Gyakran beszélt az "ismeretlen ismerősről", és arról a belső békességről, aminek az az éjszakai beszélgetés volt az elindítója. De álljunk meg egy pillanatra. Hadd nézhessen ki rád a betűk közül az Ismeretlen Ismerős, és felelj te a kérdésére: Quo vadis? Hova mégy? Ingerel a kérdés? Bocsáss meg! De ha ingerültséged közül ez a válasz szivárgott elő: - Hová? Hát egy gödörbe!... - akkor igazad van. Valóban egy gödörbe mész, ahol feltör a talajvíz, vagy akácgyökerek fűzik fel a gerinced, vagy vakond gyűjt magot az urnádba... Igazad van! Testednek ez a sorsa - de amikor már nem lesz tested, TE hová mégy?! Sehová? Valóban - sehova? Nem gondoltál még soha arra: hátha tévedsz? Vagy még sohasem tévedtél?... - Őszintén, becsületesen válaszolj: még sohasem tévedtél? Neked mindig igazad volt? Nem gondoltál még arra, hogy "hátha, mégis" ebben a dologban Jézusnak van igaza? Hogy hátha, mégis Jézus jobban ért ehhez? Hátha, mégis Jézus többet tud erről a dologról?!... - És a végén , életed legvégén mégis valamerre menned kell - test nélkül már, de menned kell...?! Akkor hova mégy? "Azt nem lehessen tudni!" De lehet. Nem titok ez. Jézus sokszor, sokféleképpen megmondotta, hogy a végén - tovább megyünk. Ki erre - ki arra. Igen. Ki "jobb keze felé, ki bal keze felé". Ki örök életre, ki örök halálra. Ki üdvösségre, ki kárhozatra. Ki örömre, ki

fogcsikorgatásra". Mert a halál nem pont. Nem is kérdőjel. A halál kettőspont. Földi életünk rövidke mondatának kettőspontja után hosszú folytatás következik. Rettenetes vagy csodálatos folytatás. Efféléket mondott Jézus a halál-után-ról. Ha pedig Jézusnak mégis igaza van - ha mégis Jézusnak van igaza, és valaki éppen ma tenné életed után ezt a kettőspontot: hová mennél? Akkor Te hová mennél? Hol töltenéd az örökkévalóságot? Nem tudom! Azért ingerelnek, borzolnak, talán idegesítenek ezek a betűk és a betűk mögül Valaki, hogy gondolkozz rajta és tudjad: Nem "majd egyszer", hanem MOST! Most amikor még van időd! Nyugtalanítottak ezek a sorok? "Ne nyugtalankodjék a ti szívetek: higgyetek Istenben, és higgyetek énbennem!" (Jn 14,1) Legalább annyira, hogy tudd: Ő nem akar becsapni, félrevezetni senkit! Hallgasd csak, mennyire érthetően beszél, libapásztoroknak és professzoroknak egyaránt: "Az én Atyám házában sok hajlék van, de ha nem így volna, megmondtam volna nektek! " (Jn 14,2) Hihető számodra legalább annyi, hogy "megmondta volna", ha nem így lenne?! Így folytatja: - "Elmegyek, hogy helyet készítsek nektek... " "A nagyvilágon e kívül" - vAN még számodra hely... Egyetlen egy hely, amit Jézus Krisztus készített számodra. Igaz, drágán vette meg ezt a hajlékot! Micsoda árat fizetett érte!... Milyen véresen és verejtékesen harcolt ezért az "öröklakásért". - Hogy a nagyvilágon e kívül legyen számodra hely.

Hogyha egyszer indulnod kell - tudd, hogy haza mégy! Hosszú köteteket írtak arról: hogyan történik majd az a hazamenetel? Mi lesz a halál pillanatában és utána? Pedig milyen egyszerű és elég: Hova megyek? Haza megyek! Hogyan megyek? Vele megyek! Hiszen maga Jézus Krisztus mondja: "Eljövök, és majd magamhoz veszlek titeket...!" Vele megyek. Vele mégy, mint a kisgyermek, aki nem kérdezősködik, hova és hogyan, ha az apja fogja meg a kezét... Mennyi szó és elmélet van a "Mennyországról"!... Mi lesz ott, ki lesz ott - hogyan is lesz ott?... Hol is lesz az?... Pedig milyen egyszerű: ott lesz - ahol Jézus Krisztus van! Hiszen Ő ígérte így: "Magamhoz veszlek titeket - hogy ahol én vagyok - ti ís ott legyetek! " Luther mondja: "Számomra a menny: Krisztus!" - Igen. Ez a libapásztorok és nagy hívők hite: amikor már nem a mennyben keressük Krisztust, hanem Krisztusban a mennyet... S megtaláljuk már ITT. Aki pedig megtalálta már itt, az megtalálja majd oTT is. Kedves Atyám! Köszönöm! Köszönöm, hogy halálom óráján haza mehetek, hogy Vele mehetek és ott lehetek majd, ahol Jézus van, az én Megváltóm. Nem nyugtalankodik már így a szívem, hiszek Benned, Atyám, és a Te Fiadban, az Úr Jézus Krisztusban, a gyermekek és a szentek együgyű, de egekig érő hitével! Ámen.

X. Van embered!

Akarsz-é meggyógyulni - kérdezi Jézus a harmincnyolc éve beteg embertől. - Nincs emberem - feleli neki a beteg. Ha meggondoljuk, hogy az Emberfiának feleli ezt, aki ott áll, föléje hajolva, össze kell, hogy szoruljon a szívünk. De az igazán szomorú az, hogy sokan még ma is így érzik ezt. - Jaj, mi cselekedte, jaj, ki cselekedte ezt velünk, hogy "hallván ne halljuk és látván ne lássunk"?! Ki cselekedte velünk azt, hogy így megkeményedett a mi szívünk? És a harmincnyolc éve beteg embernek még csak nem is kellett magát Jézushoz vitetnie, hanem az kereste fel őt. - Ez ma is így van. Ne higgyük, hogy mi keressük fel Őt, ha pl. elmegyünk a templomba! Nem kereshetted volna, ha Ő nem keresne. Sőt, nem kereshetnéd, ha már meg nem talált volna. Mert ebben a keresésben mindig Isten a kezdeményező. Jézus Krisztuson keresztül lép ki szüntelen Isten a világmindenség "kereteiből", és Jézus Krisztuson keresztül indul szíved felé. Miért? Mert szeret! "Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen." (Jn 3,16) Nagyon rossz, komisz, de nagyon szeretett gyermekére jött egyszer valaki hozzám panaszkodni és tanácsot kérni. A beszélgetés végén róla,

a panaszkodó szülőről is szó esett és Isten szeretetéről is. Elmondottam neki ezt az Igét, az evangéliumok evangéliumát. Keserűen ingatta a fejét és szinte gúnyosan kérdezte: - "Ezt" a világot szereti az Isten? Na ne tessék mondani! Ezt a világot? Csendesen visszakérdeztem: - Ezt, pont ezt a gyermeket szereti, Testvérem, aki miatt hozzám jött? Elhomályosuló szemmel rám nézett és nem szólt semmit, de láttam a szemén, hogy megértett. Hogy van "annak ellenére" való szeretet! Van tékoZló szeretet: és ez az Isten szeretete Jézus Krisztusban: irántunk. Mert nemcsak tékozló fiú van - hadd merjem kimondani: van "tékozló apa" is. Aki úgy tékozolja szeretetét hogy egyik fiának elébe fut, a másiknak utána fut. Egy őszinte szavú, kedves hívemmel arról beszélgettünk, milyen a jó prédikáció. Ő ezt mondta: - Vannak szenvedő, bűnös lelkek, akik nem elégszenek meg a tejnek italával, udvarias beszéddel. Én magam is ilyen vagyok. Kemény, ostorozó, a bűnöket felbolygató, szívet tépő, kemény szavakat várok, amik térdre roskadni kényszerítenek... Hát én nem tudom, tudnék-e szívet tépő, térdre roskasztóbb szót, igét mondani, mint a Jn 3,16-ot. Lehet-e szívet tépőbb valami, mint amikor Isten szinte kitépi a szívét, elibénk és értünk adja: Fiában, a Jézus Krisztusban?! Aki ettől a szívet tépő szeretettől nem roskad térdre, azt bizonyára senki mélyen zengő, prófétai hangú prédikátor nem tudja térdre roskasztani. Egy fejét egyre inkább ivásra adó fiatalember már második napja itta keresetét a kocsmában. Érte ment az apja és kemény szavakkal ostorozva hívta haza. A fiú csak ennyit mondott: - Hagyjon békén, a magamét iszom. Az apa üzent a fiú konfirmáló lelkészéért, akire régebben

hallgatott a fiú. A pap elment a kocsmába, kemény szavakkal intette és a kárhozatra emlékeztette volt konfirmándusát. A fiú csak anynyit felelt: - Ne fárassza magát tiszteletes úr, nem is való nekem más hely, csak a kárhozat. Végül nyílt az ajtó, és a kishúga lépett be a pálinkaszagú helyiségbe. Szó nélkül átölelte bátyja nyakát, borostás arcához szorította arcát és megcsókolta. A fiú húga hajába temette arcát, és zokogni kezdett. Aztán megfogta a kezét és hazaindultak. Nos: Jézus Krisztus Isten csókja a mi dühös, durva, kemény, bűnös arcunkon. Isten csókja, nem pedig Isten ostora. Ne akarjunk hát bűneinkre ostorozást, mert ilyen "eszköze" nincs Neki. Valaki egyszer megkérdezte: miért nem Isten maga jött a mi megváltásunkra, miért "csak" küldött valakit? - A kérdés feltevése téves, mert Ő maga jött egyszülött Fiában. Egy németalföldi festő úgy festette le Jézus szenvedését a kereszten, hogy az égből lenyúlik egy kéz, és az is át van verve Jézus keze mögött. Jézus Krisztusban értem és érted szenved az Isten. Egy iskolában, ahol megalakult a diákkormányzat, a diákok szabályzatot hoztak, hogy aki meglopja a másikat, azt szíjjal megverik. Egyszer egy púpos fíú ellopta a másik vacsoráját. Amikor kiderült, hogy ki volt a tolvaj, körülvették és felszólították, hogy vesse le a kabátját, mert a törvénynek eleget kell tenni. Az szinte vinnyogva könyörgött, hogy csak azt ne tegyék vele, mert rettegve félt, hogy csúnya nyomoréksága akkor teljes egészében láthatóvá válik. Ekkor előlépett az, akit meglopott és megkérdezte: - Van-e arra szabály, hogy más nem veheti magára a büntetést? - Arra nincs - mondották kissé tétován a fiúk. - Nos, akkor verjetek meg engem - mondotta és levetette kabátját. S

míg verték, a kis púpos átélte élete legnagyobb megrázkódtatását - és megértett valamit: nem attól törik össze a szív, hogy engem vernek, korbácsolnak, hanem attól, ha miattam mást büntetnek, aki ezt önként vállalja. "Aki hisz őbenne." Ez a szó: aki - Isten szélesre kitárt karja. Olyan szélesre kitárt karja, hogy belefér az ég, a föld, a világmindenség, és beleférsz te is. Igen, te is, akit ma arra indított a Lélek, hogy kezedbe vedd ezt a könyvet. Egyszer keserű gúnnyal és fojtott lázadással azt mondotta valaki: - Ki vagyok én? Egy nagy senki, semmi! Akivel senki sem törődik! Lelkipásztora elibe nyitotta ezt az igét, mint ahogy én is itt: - Íme, mégis valaki vagy... Olyan nagyon is valaki vagy, hogy érted szenvedett és halt meg az Istennek Fia: Jézus Krisztus. Valaki vagy, aki hihet Isten egyszülött Fiában. Ám ebben a pár szóban igazán ez a szó hangsúlyos: Őbenne. Mert valamiben, valakiben mindenki hisz. Ha másba nem: önmagában. Ha másban nem, abban hogy "nincs igazság ezen a földön", (ahogy mondani szokták). Még az ördögök is hisznek - mondja az Ige (Jak 2,19). Nem, nem elég hinni! Őbenne hiszel-e? Ez a kérdés, ez a döntő kérdés! Ő benne, Jézus Krisztusban, az érted szenvedőben? Megváltódban? "Hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. " Ebben a sorban mindíg azt szoktuk hangsúlyozni: Örök. Márpedig ki szeretne örökké úgy élni, ahogy él? Ki szeretne örökké bűnben, félelemben, fojtott haraggal, felemás élettel, beteg képzeletvilággal élni, örökké élni? Isten mentsen engem, hogy örökké ilyen Gyökössy Endre maradjak,

mint amilyen vagyok, elég, túlságosan is elég erre a rövid életre is! De hogy Életem legyen, azt szeretném. Életem Jézus Krisztusban, már most, s egyszer az örökkévalóságban - áldozata által megtisztított Életem, azt nagyon szeretném. Ha van imádságom magamért, családomért, a Nagy Családért, akkor ez az, hogy Életünk legyen! Nos, ez az élet, ez az isteni Élet állt meg egyszer a harmincnyolc éve beteg ember ágya előtt. És ez az Élet van most is miközöttünk, hiszen megígérte: "Én pedig tiveletek vagyok a világ végeZetéig minden napon" (Mt 28,20). Ma is itt van Igéje és Szentlelke által. És ez az isteni élet, az élő Lélek ad ma nekünk is: parancsot, utasítást. A parancs így hangzik: kelj fel! Te tétova, elgyöngült ember: kelj fel! Az utasítás ez: vedd fel a te nyoszolyádat és járj! Vedd csak fel - és járj... Amin eddig elhevertél, tétova, akarat nélküli életedet, negatív gondolataidat, félelmeidet, indulatos szívedet, felemás kereszténységedet vedd fel: Hozd ide... Hozzám... De ne heverj rajta... Járj ! Mozdulj ki ... MÉGIS! - Nos jöjj! Nekünk is, egyen-egyenként meg kell találnunk rendelt helyünket a Renden belül, mégpedig naponként, sőt napszakonként, hogy ki-ki típusának, lelki alaphangjának megfelelően együtt lüktessen a rendelt rend ritmusával, hogy idő előtt "ki ne essék" belőle.

Hétköznapok higiéniája

Már Mózes megemlékezésre és megszentelésre parancsolja a hetedik napot - nem bosszantásunkra, hanem javunkat szolgálóan. Erről számoltak be azok a svéd munkapszichológusok, akik hosszas és alapos kísérletek után így summázták kutatásuk eredményét: akár fizikai, akár szellemi munkát végez hat napon át valaki, a nyolcórai tisztesen végzett munka pszichikus energiáinak csak tartalékait fogyasztja, de a hetediken végzett már tőkéjét emészti, s ez hosszú távon a szervezet korai elöregedését, elhasználódását vagy összeroppanását eredményezheti. Nos, ennek a parancsolatnak embert védő voltát egy új, kísérletekkel bizonyító tudomány is hangsúlyozza, nemcsak lelkészek hirdetik különböző szószékekről. Ám a fekete betűs hétköznapok sajátos és szakaszos megszenteléséről, egészséges megéléséről jóval kevesebb szó esik s még kevesebben gyakorolják. Ha történik is efféle, azt többnyire versenyző sportolók teszik - korunk új "szerzetesei" - jobb eredményük, teljesítményük érdekében, és nem a keresztyének, hitből fakadóan, hogy Mesterüknek jobb tanítványai legyenek. A mai emberek zömmel vagy alatta vagy felette élnek hétköznapjaiknak. Vagy roskadozva alatta, vagy felületesen felette; kevesen vannak, akik úgy élnek benne, hogy nem roskadoznak, vagy nem röpködnek - nem lihegnek, vagy nem libegnek, hanem helyesen helyezkednek. Mégpedig a mindenség rendjéhez és ritmusához, mert tudják, hogy ők már nem egyetlen barlang, tájegység, földrész vagy e parányi bolygó lakói csupán, hanem a Földdel együtt - a kozmosz részei is. Ennek a teremtett mindenségnek pedig "megadatott" ritmusa van. Aki egész lényével - lelkestől-testestől - nem lüktet együtt a rend ritmusával, úgy jár, mint az a lovas, aki nem mozog együtt a vágtató lóval:

leesik. Ma így mondják: kiborul. Vagy elmerül, mint az a hullámlovas, aki nem igazodik a hullámokhoz; depressziós lesz s összetöri magát, mint az a vitorlázó repülő, aki nem veszi figyelembe "rendjét és ritmusát" annak az elemnek, amelyben repül, s amely segíti - ha hozzá igazodik. (Az állatnak nem kell ezt újra megtanulnia, mert nem esett ki belőle. A hal pl. úgy él a tengerben, hogy nem tud a tengerről, "csak" benne van.) A mindenség rendjén és ritmusán belül lüktet és éltet bennünket bolygónké: az évszakok, a nap s az éj váltakozása, az apály és a dagály - és sorolhatnók. Ez befolyásolja pszichobíológiai életritmusunkat, tehát mindenkinek ezen belül, ebben kell megtalálnia (élet)-rendjét és (élet)-ritmusát. E renden belül kell (kellene) mindenkinek minél előbb megtudnia, mi az ő RENDeltetése. Gyönge hasonlattal: hol, mikor és melyik vonatra kell felszállnia, hogy meg is érkezzék. Majd a vonaton belül meg kell keresnie a fülkéjét s számozott ülőhelyét. E vonaton mindenki azt teheti, amit akar: randalírozhat vagy vigasztalódhat; a szerelvény hosszában mehet - akár a menetiránnyal szemben is -, a vonat akkor is oda érkezik, ahová érkeznie kell, s ott vagy virággal, vagy bilinccsel várja Valaki. Az elRENDelésünkön belül ez a szabad akaratunk. Ezt látjuk Jeremiás próféta élettörténetéből is: Így szólt hozzá az Úr: "Mielőtt az anyaméhben megformáltalak, már ismertelek, és mielőtt a világra jöttél, magamnak választottalak, népek prófétájává tettelek" (rendeltelek). (Ez volt a Jeremiásnak szánt "vonat".) - Az indulási időpontot (s a "fülkét") így kapja meg: "Lásd én a mai napon népek és országok fölé rendellek, hogy gyomlálj és irts, pusztíts és rombolj, építs és plántálj!" (1,10).

És Jeremiás engedelmeskedik az eleve-elRENDelésének és az aktuális parancsnak is, "a napiRENDnek"; bár olykor nehezére esik e kettős rendnek engedelmeskednie (20,-9), de ő úgy éli ezt át, mint csontjaiba rekesztett tüzet, amely fölött nincs hatalma. Később Jézus ezt így fejezi ki: "Igen, Atyám, mert így láttad jónak" (Mt 11,26). Nekünk is, egyen-egyenként meg kell találnunk rendelt helyünket a Renden belül, mégpedig naponként, sőt napszakonként, hogy ki-ki típusának, lelki alaphangjának megfelelően együtt lüktessen a rendelt rend ritmusával, hogy idő előtt "ki ne essék" belőle. Sokan szenvednek amiatt, hogy nemcsak szívük dobogása aritmiás, s akadozó a lélegzetük, hanem egész életük az.

Reggel A rend-ritmussal harmonikusan együtt élő ember észrevétlen átmenettel lép át az alvásból (s az EGÉSZ-ségét biztosító álomból) a félálomba, s a félálomból az ébrenlétbe. Nem kell számára "ébresztő", mert szinte percnyi pontossággal nyitja ki a szemét, hiszen megszokta: mikor kell felkelnie s ez a megszokás belső ébresztőjévé lett. A rendben élő és alvó emberbe beépül az ébredés ideje. Azok, akik csak ébresztőre tudnak úgy-ahogy magukhoz térni, gyakran fejfájással, szédüléssel, ingerültséggel, vagy ún. reggeli depresszióval kezdik a napot, s órákba telik, míg valahogy bele- zökkennek - az életbe. Sok munkahelyen több csésze feketekávé és semmitmondó fecsegés kell, míg feladatukhoz tudnak látni. Ez nem annyira munkafegyelmi, mint inkább lélektani probléma. Az utóbbi rendbetétele sokat segítene az előbbin. Aki nem az élet alatt, vagy felette él, az tehát reggel máris az életbe lép; a homo christianus nem egyedül, valahogy úgy, mint a

zsoltáros: "...felserkenek s mégis veled vagyok" (139,18.b). Sőt Benne. " ..őbenne élünk, mozgunk és vagyunk" (ApCsel 17,28). Ez a mi titokzatos többletdimenziónk; a hétköznapok higiéniás gyakorlatai éppen az ebben való megmaradásunkat célozzák, mert ki lehet lépni, sőt esni belőle. Többek között úgy, hogy felébredéskor nem kelünk fel, hanem ébren álmodozunk Babits Gólyakalifájaként valami párhuzamos életbe képzelve magunkat. Ez eltávolít a valóságtól, sőt szembefordít vele. Életidegenné, tétovává, RENDetlenné tesz. - Ismerek valakit, aki erre való hajlamát úgy küzdötte le, hogy felébredése után tüstént torna- és légzőgyakorlatokba kezdett, gondolattársítással; kilégzéskor: Vedd el, Uram, a nyomottságom; belégzéskor: Lelkeddel légy velem. - Egyszerre gyakorolta a helyes lélegzést és LÉLEK-zést. Egy homo christianusnak, akit depresszió fenyegetett, és egyre nehezebben tudott felkelni, ahogy ő mondta: ágykoporsójából -, azt ajánlottam, az éjjeliszekrényén tartson egy kartonlapocskát, amelyre, ha kinyitja a szemét, rá kell néznie s el kell olvasnia: "Lázár, jöjj ki!" (Jn 11,43). És sikerült "kijönnie", nap nap után könnyebben, teljes RENDbejöveteléig, gyógyulásáig. Igen jó, ha valaki meg tudja tenni, hogy a "napiparancsot" (az Igéből) már reggel átveszi (a katona sem este kapja). Hacsak nem önhajszoló kapkodással kezdjük a napot, mert ebben az esetben, természetesen, képtelenek leszünk bármiféle napirendet kialakítani magunknak. Emlékszem valakire, aki őszintén vallotta: Ha reggel olvastam volna a napi Igémet és nem este, nem történhetett volna meg velem, ami

megtörtént. - Igével indulni, egy idő után, már azt jelenti: az Igében (abban a többletdimenzióban) indulni. Egy külföldön élő volt gyülekezeti tagunk mondta, hazalátogatásakor: Nekem a napi Ige nemcsak azt jelenti, hogy az Úrral vagyok, hanem - otthon és veletek is. Tudom, hogy nagyon sokan azon a reggelen is ugyanazzal indulnak, amivel én. Ez ad erőt életem elviseléséhez.

Délelőtt Szinte közhely, amit valaki így fogalmazott meg: - Mire a munkába érek, már elfáradok, ugyanakkor tele vagyok feszültséggel a közlekedés miatt, s még ha időben érem is el a járművet, amire fel akarok szállni, a zsúfoltság szikrázó atmoszférája rámragad, mert vagy az én lábamra lépnek, vagy én a máséra, ha csak jelképesen - egy odavetett szóval is. - Ebből lépünk át a napi munkába. Sokszor már a "start" nem jó. Egyik, azóta már a nagyéletben élő, lakatos presbitertársamra mordult rá valaki a villamoson, mert behunyt szemmel kapaszkodott: - Ne itt aludjon, öregem! Lépjen arrébb! Mire az önkéntelenül kimondta: - Nem alszom, csak imádkozom. - És arrébb lépett. Pillanatnyi csönd lett a villamosban. Néhányan biztosan magukkal vitték ezt a csöndet, s jobban sikerült munkakezdésük. Egyébként komoly munkapszichológiai felmérések, megfigyelések bizonyítják, hogy a legtöbb dolgozó (fizikai, szellemi egyaránt) nem a munkában fárad el, hanem a munkatársaihoz való feszült viszonya meríti ki. Sokan ezért cserélnek annyiszor munkahelyet. Pedig, ha lázas az

ember, hiába forgatja a párnáját. Nem az meleg, őbenne van a láz. Vannak homo christianusok, mert vannak, akik jelenlétükkel: békességszerzők. Nem beszélnek sokat, csak rámosolyognak azokra, akik mosolytalanok. S ha szólnak hozzájuk: ők meghallgatják a másikat. Minden jó kapcsolatnak, találkozásnak ez az alapja. Ez is a "többletdimenzió" titka. A csönd, a mosoly s a meghallgatás készsége; "...aki mást felüdít, maga is felüdül" (Péld 11,25). A munkához való viszonyunk is úgy lesz nyilvánvaló, hogy az, aki szereti a munkáját, a "vastagján" kezdi, aki nem, az a mellékes babrálásokon, apró-cseprő intéznivalókon, mintegy semmittevésként. (Ám abba is halálosan bele lehet fáradni.) Az előbb idézett lakatosnak szóltak oda egyszer brigádja tagjai: - Leállhatsz, Pali bácsi, kiment a "góré". - Ő azt felelte: Az enyém nem - és mosolygott. Különös, vagy nem is olyan különös - soha, senki nem haragudott rá. Ő volt brigádja "gyóntatója", kölcsönadója, beteglátogatója. Ez volt egyik kedves Igéje: "Az én Atyám mind eZ ideig munkálkodik, és én is munkálkodom" (Jn5,17). Bármilyen munka végzésénél két véglet fenyeget: a fejetlen, RENDetlen kapkodás és a kényszeresen aprólékos tervezgetés, olyannyira, hogy idejéből már nem futja - a kivitelezésre. Az eredményes, RENDes munkához koncentrácíó, azaz összpontosított figyelem és áttekintés kell. Úgy figyelünk a részletekre, hogy az egészet sem veszítjük szem elöl. Ez adja meg bármilyen munka helyes ritmusát. Csak ebben a ritmikus rendben tudunk még munkatársainkra is figyelni, vagy éppen figyelemmel lenni irántuk. Még az így végzett délelőtti munka közben is jelentkezhet egyeseknél tíz és tizenegy -, másoknál kettő és három óra között bizonyos

fáradtság, bágyadtságérzés, aritmia. Meteorológiai frontbetöréseknél különböző pszichoszomatikus jelenségeket is produkálhat: ingerűltséget és puffadtságot, fejfájást és szétszórtságot, szívdobogást és szorongást. Sorolhatnók. Van, akin egy csésze feketekávé, pohár víz vagy két-három kockacukor (szőlőcukor) már segít. Van, aki ilyenkor a mosdóban hideg vízzel megmossa az arcát, s ha módja van rá, nyitott ablaknál mélyen ki- és belélegzik. Ismerek egy igazi rendben és ritmusban, a többletdimenzióban dolgozó bérelszámolót, aki ilyenkor locsolja meg a virágait, csak azokra figyelve; szinte azonosulva velük. - Így lépek ki a szobámban maradva a "zöldbe" - mondta egyszer - s máris ütemben vagyok. Egy "ingyencseléd", de boldog nagymama, aki családja háztartását vezeti - mondta el: "Amikor a szatyrom s a kosaram súlya alatt rogyadozva beesem a konyhába, leülök a kisszékemre s mielőtt főzéshez kezdenék, el-elmondogatom magamnak: Ż... akik az Úrban bíznak, erejük megújul...® (Ézs 40,3). És megújul, tessék elhinni"! Nemcsak elhittem, hanem magamnak is mondogatva, másoknak is ajánlom a nagymama lelkigyakorlatát.

Dél Mindenki - vagy majdnem mindenki - ebédel valahol. Ám nem mindegy hogyan, legyen az egy diétás szendvics, vagy bőséges menü - kapkodva, benyelve, "túlesve" rajta; esetleg evés közben az asztaltársakkal mást vagy másokat harapdálva, rágva. Csoda-e, hogy annyi a vastagbél- és gyomorfekélyben, vagy krónikus gyomorhurutban vagy vegetatív neurózisban szenvedő ember? Mert evés közben "emberhúst" is eszik, az "fekszi meg" a gyomrát, még akkor is, ha vegetáriánus. Ha az evés

közben lenyelt indulatainkat nem tudjuk megemészteni, nem az ételtől betegszünk meg, hanem az utóbbitól. Ez az otthoni étkezésre is érvényes. Az a feleség, aki mosollyal, derűvel körített paprikáskrumplit tesz az asztalra, jobb falatot kínál, mint az, aki roston sült süllőt tálal, s ő maga hozzá a "citrom". Így is lehet gyomorsavtúltengést kapni - s ulcust (fekélyt). Az otthoni "fehér asztal" mellett elfogyasztott ebédnek szinte agapé jellege lehet, mint volt egykor az első gyülekezetekben, ahol "ujjongással és tisZta sZívvel résZesültek aZ ételben" (ApCsel 2,46). Életem legszebb emlékei közé tartoznak az itt vagy ott elfogyasztott, de ilyen ebédek. Láttam egyszer egy ős-öreg dinnyecsőszt, aki kunyhója előtt úgy kanalazta lebbencslevesét, hogy az már "liturgikus" mozdulatsor volt és környezete, a természet lüktetésének szerves része. Így kellene tudnunk enni. Az is közhely: mi magyarok jóval többet és kalóriadúsabban étkezünk a kelleténél. Így is lehet "ételmérgezést" kapni, a felesleges kilók súlya alatt is össze lehet roppanni. Csak az idős embernek ajánlatos, sőt szükséges az ebéd utáni leheveredés, egy kis szunyókálás. A fiatalok, ha tehetik, inkább üldögélve lazítsanak. Aki depresszióra hajlamos, annak többet árt, mint használ az ebéd utáni lefekvés vagy alvás, mert fokozhatja önmagába süppedését, fél-éber állapotban elboríthatja tudattalanja vagy az a bizonyos "ólmos-szürkeség", a jobb volna nem lenni, mint lenni: szuicid gondolatok. Ha fel is tud tápászkodni, késő este lesz, mire magához tér. Akkor meg nem tud lefeküdni s lassan egész életrendje átbillenhet. Csak este vagy éjjel tud dolgozni, nappal nem. Rendetlensége lesz a "rendje", de - meddig? Mivel környezete ezt

nehezen viseli, elszigetelődhet, ami csak fokozza depreszszióját, s így bezárul az ördögi kör.

Délután Idegileg gyengébb, lelkileg érzékenyebb emberek inkább délután munkabírók (még többen este). Ám a délutánnak is lehetnek borongós órái, amikor valakit megrohan a kedvetlenség, levertség, unottság s testi-lelki fáradtság. Többnyire 5-6 óra körül. Különösen azokat fenyegeti ez a depreszszoid hangulat, akik magányosak vagy egyedül dolgoznak otthon. A szürkeség halálgondolatokat támaszthat: a múló nap - az elmúló élet szimbólumává válhat, s így hathat. Különösképpen őszszel. Ezt már a régiek is átélték: "...este bánat száll be hozzánk, reggelre öröm" (Zsolt 30,6). Egy magányos, a leírt hangulatokra igen érzékeny, idős asszony mondta, hogy ha ráfonódik a késő délutáni külső-belső homály, az 511. éneket dúdolja: Maradj velem, mert mindjárt este van, Nő a sötét, ó, el ne hagyj Uram! - Ez mindig feloldja szorongásom - tette hozzá.

Munka után: pihenés Akár fizikai, akár szellemi dolgozó valaki, munkája valamikor csak véget ér, s ekkor kellene pihennie, lazítania, kikapcsolódnia, ám ehelyett második műszakot kezd (lehet szükségből), de ha nem, akkor tüstént bekapcsol valamit: rádiót, tévét, magnót, hangkulisszákkal veszi körül magát, s ha nem is figyel oda, párhuzamosan "bekapcsolódik" valamibe. Igen sokan szenvednek ún. tériszonytól, de még többen idő-

(szabadidő-) iszonytól. Ellenséggé lett a szabadidő, valamivel "agyon kell ütni ". Képtelen csak lazítva lenni. Tenni, tenni, valamit tenni kell. Ha csak üldögél, azonnal restancia-érzése támad és idegessé válik, ha nem tesz-vesz, matat vagy rohan valahová. A restanciaérzéssel gyakran párosul az űrérzés, s azt fel kell tölteni. Így válhat valaki először iszogatóvá, majd alkoholistává. Nőknél ez a tett-düh nemegyszer takarítási és mosási mániába torkolhat. Egy elkeseredett férj panaszolta: Ha a feleségem hazajön, minden egyszerre zúg nálunk, ha nem is kellene, a porszívó, a mosógép, a centrifuga, a rádió s minden, ami van. Így ő - a férj - "elmenekül", s mert elmenekül, a feleség még dühösebben zúgat mindent, hogy ki- és feltöltse kevéske szabadidejét és bezárul az ördögi kör. A nő a magányát, egy alapos belső nagytakarítás helyett, szüntelen külső takarítással pótolja (racionalizálja); a férj az ürességet alkohollal töltögeti fel és indulatát kártyacsapkodásban vezeti le. Már csak "megbeszélnek" (a legszükségesebbet), de régen nem beszélgetnek. Ez az egyre romló helyzet úgy alakult ki, hogy nem tanultak meg pihenni, lazítani, együttLENNI. Csak lenni néhány órát és diskurálni erről, arról. (Nemcsak a gyerekről s a munkahelyről.) Valamit meg kellene saját szívünktől tanulnunk: az egészséges szív percenként 72-80-at ver (amíg meg nem áll), egy-egy része viszont "részletekben" napi nyolc órát "pihen", és csak harmaderőt fejt ki. Így biztosítja élettartamát és a gazdájáét is. Aki nem hangolódik saját szíve rendjére és ritmusára - sőt szívét sem hagyja "békén" rendben dolgozni -, az ellensége önmagának. Akármilyen banálisan hangzik, de a banalitások olykor a legnagyobb igazságok: ha dolgozunk, akkor - dolgozzunk. Ám ha pihenünk, akkor valóban

pihenjünk. Aki akkor pihen - lazsál -, amikor dolgoznia kellene, a közösségnek árt vele s ha akkor tesz-vesz, nyüzsög, dolgozik, amikor pihennie kellene - önmaga ellensége. A modern embernek újra meg kell tanulnia restanciaérzés és lelkiismeret-furdalás nélkül pihenni. Három pihenési szakaszt kell jól felhasználnunk:

1. Évenként legalább összefüggő két hét igazi pihenésre van szervezetünknek szüksége. Ne féljünk olykor a téli pihenőtől. (Ha erre is módunk van.) Már csak azért sem, mert ez az időszak egybeesik a természet (s az állatok) pihenési ciklusával s így a mi pihenésünk téli ciklusa is természetessé, a rendbe-illővé válhat. Valamikor a parasztember télen pihent. Itt-ott még ma is. Ezért is kevesebb köztük a neurotikus.

2. Hetenként legalább egy napra, mint már említettük, egészségünk érdekében szükség van, hogy ilyenkor szellemi-lelki módon, az említett többletdimenzióban föl tudjunk töltekezni; ez nemcsak "Istennek tetsző", hanem testünknek-lelkünknek is.

3. Naponként is szükség van pihenésre - az alváson kívül, amelyről még szólunk. Az egészséges napi életritmus olyan, mint a szív ritmusa: összehúzódik - kitágul. Összehúzódik - azaz öszszeszedi magát. Kitágul - szétosztja (nem szívja) magát. Ez a szétosztás a homo christianus önmagával való naponkénti életgazdagítása: naponként hozzáadja valamihez, valakihez (valakikhez) magát, hogy ízesebb, megtartottabb és világosabb legyen

körülötte az élet. Hiszen sóvá és fénnyé kell lennie, ahogy Jézus kéri (Mt 5,13-14). Hogy így oszthassa szét, ahhoz naponként újra és újra össze is kell szednie önmagát. Erre olykor egy fél óra is elég, ha megtanul csöndben maradni és helyesen, keresztyén módon meditálni.

A csönd Itt és most se tudom eléggé hangsúlyozni, hogy a hétköznapok higiéniájához ez nélkülözhetetlenül hozzá tartozik: a nap valamelyik - ha lehet, megszokott - szakában bizonyos időre való teljes csöndben maradás. Izsák pátriárka is kiment a mezőre, hogy ott imádkozzék (1Móz 24,63), és Jézus gyakran elvonult a hegyre, pusztába, még tanítványaitól is (Mt 14,23). Nem könnyű dolog ez, mert nehéz a ma emberének valamiféle csöndes zugot, taimeiont, "belső szobát" (Mt 6,6) találni, ahol magára zárhatja az ajtót. (Lehet ez olykor a fürdőszoba, egy kis éléskamra, vagy ha van, kertünk egyik sarka.) De lelki egészségünk érdekében rendkívül szükséges. Nem csak nehéz manapság csöndes zugot találni, a csöndre találás nem is veszélytelen, mert a csönd megcsendülhet, hangot adhat, szembesíthet önmagunkkal, sokan éppen ettől, a "halálos" csöndtől és nem is mindig a legjobb "társaságtól" menekülnek, mint Ady Endre:

Holdfény alattjárom az erdőt. Vacog a fogam s fütyörészek. Hátam mögött jön tíz-öles, Jó Csönd-herceg

És jaj nekem, ha visszanézek.

Óh, jaj nekem, ha elnémulnék, Vagy fölbámulnék, föl a Holdra: Egy jajgatás, egy roppanás.

Jó Csönd-herceg Nagyot lépne és eltiporna.

A ma embere gépesítetten "fütyörészik" vagy szüntelen fecseg a Csönd ellen, hogy az el ne tiporja. Nemcsak magunkkal szembesíthet a csönd, de magunkban a semmivel is, amikor a semmi már van. Az a tény, hogy a kongó csöndet gyakran éppen fecsegéssel akarjuk megtörni, bizonyítéka a semmi jelenlétének (M. Heidegger). Nem véletlen, hogy a fogházakban súlyos büntetésnek számít a legtöbb ember számára a magánzárka (mert összezárják önmagával, a csönddel és a semmivel). Aki azonban abban a bizonyos többletdimenzióban él - annak számára a csönd ajándék és sajátos út a transzcendens valósághoz, illetve utat nyit számára ehhez, mint Illésnek a hegyen (1Kir 19,11-15); a zsoltáros is ezt tanácsolja: "Légy csendben és várj az Úrra" (37,7). Ez az Őt váró csönd a jó meditáció alapfeltétele. A Csönd az Isten otthona (J. Duperray).

A meditáció J. Rainwater amerikai pszichológusnő értelmezése szerint a latin meditatio fordítása: vonzódás a központ felé.

Meditáció alatt ma azt a csöndben történő, lényünk centruma felé közeledő, a külvilágtól távolodó lelki mozgást értjük, amely a napi zűrzavarból visszaszerzett énünk összeszedettsége, tehát teljes befelé fordulás, amikor "szívünket Hozzád emelve" készek vagyunk a Szentlélek hatásaira (és csak arra) rezonálni. Ilyenkor úgyszólván egész lényünk válik imádsággá (Gal 1,16/a). "Jól csak szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan" - írja SaintExupéry A kis herceg-ben. S ez így is van. Vagy: "Többet ér, ha szíved adod bele az imádságba, még ha nem találsz is hozzá szavakat, mint megtalálni a szavakat anélkül, hogy beleadnád a szívedet" (Gandhi). Ha Gandhi mondja és nem Luther vagy Kálvin (akik egyébként naponta meditáltak), akkor is igaz. Meditálni tehát képletesen: szívünkkel imádkozni - a csöndben. Természetesen meditálni egy virág vagy kő felett ima nélkül is lehet, de Isten jelenlétébe helyezkedve szívből imádkozni és imádni az Urat, csönd és meditáció nélkül aligha. Ennek a keresztyén meditációnak sajátos ajándéka, hogy az ebben fakadó ima - szavak nélkül is - dialógussá válhat. S. Kierkegaard így ír erről: "Amint egyre inkább megtanultam imádkozni, úgy lett egyre kevesebb az, amit mondtam. Utóbb aztán teljesen elhallgattam. Majd egyszer csak elkezdtem odafigyelni Istenre. Valamikor azt hittem: imádkozni, annyi mint beszélni. Most már tudom, hogy imádkozni nem annyi, mint hallgatni, hanem odahallgatni! Csendben figyelni, mit mond nekünk Isten. Számtalanszor szól hozzánk, de nagyon ritkán figyelünk Rá." Mert a csönd valóban megcsendül, hangot ad: Igéket hoz föl (vagy le), s a reggel olvasott napi Ige kigyulladhat, mint Mózesnek a csipkebokor

és Hangot hallhatunk. Isten jelenlétébe való meditatív belehelyezkedés különös rezonancia is, átélése annak, hogy nem vagyok egyedül. Ketten vagyunk: ember + VAGYOK. A Vagyok, aki Vagyokkal - vagyok: ember. Homo christianus és nem csupán homo sapiens. Csak hasonlatokkal lehet ezt a misztériumot körülírni: úgy vagyunk Őbenne, mint szőlővessző a szőlőtőben; mint a szivacs a vízben s ugyanakkor a víz a szivacsban. Az ilyen csöndből, ha csak tizenöt-húsz perces is, megtisztulva, feltöltekezve békességgel, új erővel lép ki az ember - a másik ember felé! Ez teszi meditációnkat keresztyénné. És különbözteti meg az önmagáért való egyéb befeléfordulási gyakorlatoktól. A meditációnak nemcsak "helye", de "hogyanja" is van. Hasznos egy alacsony, kényelmes karosszék, félhomály, amelyben néhány percig élvezzük, szinte "belélekezzük" a csöndet. Majd leengedjük a karunkat, kezünk csüngjön lazán a szék mellett, mintha nem is a miénk lenne. Ugyanígy lazítjuk el - egyenletes ki- és belélegzés (lélekzés) közben lábunkat, nyakunkat, minden izmunkat. Így egészen lazítottan várjuk, hogy megcsendüljön a csönd. Eleinte bizonyos sötét kavargás kezdődhet körülöttünk, a tudattalan s a negatív lélek (Ef 6,12) ránk zúdulása, de félelem nélkül tekintsük ezt sivatag vagy alagút-élménynek -, hamarosan ki- és megvilágosodik. (Keresztes Szent János vizes-tuskó szakasznak nevezi ezt: a nedves fa előbb serceg, rossz illatú füstös gőzt enged ki magából, s csak később lobban lángra.) Mi "jó vonaton" utazunk, védve vagyunk a sötétség ellen, Világosságba érkezünk, amiben már nem vagyunk egyedül. (Aki ezt éveken át gyakorolta, zsúfolt vonaton, buszon vagy villamoson is meg tudja tenni, ha behunyja a

szemét.) Ha valaki a testhelyzet ajánlást afféle keletieskedésnek, Zen-ezéskedésnek vélné, felhívom a figyelmét, milyen gyakran hangzik el pl. szószékeinkről a felhívás: "Csöndesedjünk el!" "Megalázván magunkat, hajtsuk meg a fejünket és imádkozzunk! " Ez is felszólítás bizonyos testi és lelki magatartásra. Azért időztem kissé tovább a naponként gyakorlandó csöndnél és meditációnál, mert elfelejtettük az egyházatyák és az atyák által még olyan jól tudott keresztyén gyakorlatot, amely a hétköznapok higiéniájánál - szerintem - nélkülözhetetlen.

Este Akár a munkában, akár szórakozásban, akár önmagunk összeszedettségében (vagy "szétosztásában") talál ránk az este - elérkezik a vacsora és sok helyütt a tévézés ideje. Ma már mindenki tudja (vagy tudnia kellene), hogy a bőségesen fogyasztott, nehéz ételek és az evés közben nézett műsorok elronthatják egész éjszakánkat. Idővel mindenki megtapasztalja, mi árt neki, mi zavarja elalvásában, pihenésében: van, akit a sok étel, van akit az ital, a kávé vagy a dohányzás (az is közhely, hogy saját fogainkkal és szenvedélyeinkkel ássuk meg a sírunkat). A lefekvés előtti jó beszélgetés a családban, amely nemcsak a legszükségesebbekre vonatkozó megbeszélés, hanem véleménycserére, sőt érzelmeink megmutatására: szükségem van rád (rátok)!, ha mód van rá friss levegőzés, rövid séta, gyors lemosakodás (nem forró vízben való szunyókálás) csak használhat.

Elalvás A ma emberének teste, lelke, idegzete csak lassan tud a hajszolt tempóból átállni az alvásra. Ezért nem jó túl későn lefeküdni. Aki későn fekszik le, nehezebben alszik el; aki nehezen alszik el, az kevesebbet alszik és fáradtan ébred; aki fáradtan ébred - lankadtan morzsolja le a következő napot és még keservesebben alszik el. Ez az ún. boszorkánykör. Sokan szenvednek ebben a körben - lassan megszokva először a gyengébb, majd az egyre erősebb és több altatót. Az adagok emelése pedig narkománsághoz (gyógyszerfüggőséghez) vezethet. Ám különböztessük meg a rossz elalvókat a rossz alvóktól. A nehezen elalvás - lassú átállás az ébrenlétből az alvásra, majd az álmodásra, s ez inkább pszichológiai kérdés. A rossz alvás, különösképpen a huzamosabb ideig tartó, már orvosi kezelést igényel. Miért nem tudunk gyorsan elaludni a már említett okokon kívül? Mert mindenáron el akarunk aludni. Tehát aktívak vagyunk (leszünk), amikor csak a teljes passzivitás segítene. Ehelyett mi növekvő türelmetlenséggel és ingerültséggel ide-oda forgolódva várjuk az elalvást. Közben kényszeresen elkezdünk gondolkodni, emlékezni. Végül engedjük, hogy mindenféle gondolat borítson el bennünket. Örvényszerűen kavarognak az érzések; a képek kaleidoszkópszerűen forognak, a dolgok, események különös jelentőséget nyernek. Egy hidegebb szó a főnöktől - sértéssé jegecesedik; a bizonytalanság - félelemmé; egyre inkább képtelenek vagyunk az elmúlt naptól szabadulni. Hasonlatossá válunk ahhoz a lóhoz, amelyik a Ligetben egész nap körben jár, kisgyermekekkel a hátán, s amikor pihenhetne: tovább folytatja a körben járást. Közben egyre nagyobb pánikba esünk, hogy nem tudunk

elaludni, másnap képtelenek leszünk rendesen dolgozni, gyűrött lesz az arcunk stb. Pedig maga a nyugodt fekvés, az ún. félálom is felfrissít. A test és az agy részletekben is pihen. Ami káros, az nem a nem-alvás, hanem a feszültség, a növekvő indulat, nyugtalanság, félelem. Leghelyesebb, ha nem vesszük túlságosan komolyan az elalvást, így rendszerint hamarabb elérkezik. V. E. Frankl ilyenkor paradox intencióval még azt is ajánlja: ne akarjunk elaludni - akkor biztosan elalszunk. "Én lefekszem és elalszom; felébredek, mert az Úr támogat engem" (Zsolt 3,6). Ez a zsoltáros "intenciója". Nem mindegy azonban, mivel fekszünk le, mivel indulunk álomba. Detektívregények, tévékrimik gyilkost kutató feszültségével, vagy Isten Igéjének üzenetével. Az utolsó gondolatok elalvás előtt - álomnyitó gondolatok. Nincs jobb feszültségoldó, mint a lélek mélyéről fakadó esti imádság, mert így: "Békességben fekszem le és legott elalszom, mert te Uram, egyedül adsz nekem bátorságos lakozást" (Zsolt 4,9). És: "Nem bocsátok álmot szemeimre, s pilláimra szendert, míg helyet nem találok az Úrnak... " (Zsolt 132,4-5).

Az alvás Erről csak annyit, hogy az nem az ébrenlét ellentéte, hanem a szervezet másféle felfrissítő tevékenysége, hasonló ahhoz, mint amikor pl. egy akkumulátort feltöltünk. "Szerelmesének álmában ád eleget " (Zsolt 127,2). Hogy kinek mennyi alvásra van szüksége, az különböző. Általában nyolc óráról beszélnek a szakemberek. De pl. Napóleon, Edison háromnégy óra alatt teljesen kialudta magát. A túl sok alvás éppen olyan ártalmas

lehet, mint a túl kevés. Az alvás mélysége legtöbbször éjfél előtt éri el a mélypontot. Ezért jó, ha éjfél előtt néhány órával le tudunk feküdni. Az alvás két-három óra között veszít mélységéből. Ez az ún. álomidő. Hajnal felé újra mélyül az alvás. Neuraszténiás emberek kritikus ideje reggel négy és hat között van. Ilyenkor nem tudnak aludni, nyugtalanná válnak. Másoknál ez az időszak - és a közvetlen felébredés előtti - az emlékezetes álom ideje.

Az álom Erről külön fejezetet írtam a Magunkról magunk- nak c. könyvemben (103-118 old. VIII. kiadás). Ezért itt ezzel nem foglalkozom bővebben.

Ébredéssel kezdtük, s íme az ébredéshez érkeztünk vissza. Az ember, elsősorban a homo christianus átlagos hétköznapját kíséreltük meg keresztmetszetben bemutatni. Ha röviden is, de az eddigi elhallgatott "hogyan"-ra igyekeztünk rámutatni: Igével és a modern lélektannal. A lélektan felszínre tudja hozni a bajokat, de azokat meggyógyítani igazán és egészen maradéktalanul, sokszor csodával határos módon csak Isten Lelke tudja, Aki a rendetlenségbe került embert visszahelyezi a rendbe! A mindenség, a föld, a tér, az idő, az emberi közösség s saját maga ritmusának rendjébe.

A Szent Gellért Kiadó és Nyomda folyamatosan jelenteti meg Gyökössy Endre szellemi hagyatékát. Kérésére szívesen tájékoztatjuk Önt újdonságainkról:

Szent Gellért Könyvesbolt 1053 Bp. Kossuth L. u. 1.

Telefon: 266 61 61 vagy: 33 728 79