Agota Sandorfy: Gyalogosan

Agota Sandorfy: Gyalogosan… El Camino töredékek

Szeretem a mezőt, a szépen megmunkált földeket. Olyan végtelenség végtelenség- érzés kerít hatalmába, ameddig a szem ellát, béke és nyugalom uralk uralkodik a tájon. Ritkán zavarja meg egy-egy ember felbukkanása. Gyönyörű, gyümölcs lugasok szegélyezik az utamat, a fejlődés különböző fázisában sában vannak, egészen kicsi fasorok is virágba borulva pompáznak. Mandula és őszibarack, amit felism felismerek… Most, hogy az öntözőrendszer szer bolondul túlcsordult, máris megjelent egy fürge emberke a semmiből és gyorsan elzárta a vizet, ami már már-már ellepte az egyik gyümölcsöst. csöst. Az útszéli szabályozó kutakból olyan vidám vidámhangosan csobog a víz, hogy állandóan szükségre ingerel, de sehol egy bokor széles e határban, ami mellé vagy mögé lekuporodhatnék. Mivel szükség tö törvényt bont, cselekvésre szánom el magam. Már fél terpeszben készülök a gatya leengedésére, ésére, amikor megzavar egy közelgő kocsi zaja. Pont most van dolga erre, amikor semmi szükség rá? Bezzeg, ha semmi jelet nem látok, aakkor igencsak várat magára, agára, akit megkérdezhetek. Gatyát ma markolva bambán bámulok a vidám, széles mosolyú, jóképű katalán fiatalemberre emberre és buzgón bólogatok a “camino?” kérdésre, csak menjen már innen, mielőtt becsurog és akkor gyalogolhatok a nedvekben, amíg rám szárad.. Alsónemű Alsóneműt esténként mosok, de a gatya keményebb dió - ha esetleg nem szárad meg, ott állok pucéran! Mint két napja, Tàrregaban, ahol Sonja, az irodás közölte, hogy egy senorita-val val kell megosztanom a szobát. Amikor mindent kimostam, amit viseltem, benyitott az ötvenes, enes, kigyúrt, magas, biciklista! Én meg ott szere szerencsétlenkedtem a szerencsére jó hosszú, de mininek azért kevés trikóban. K Kimért léptekkel kirohantam tam megvizsgálni az alighogy kiteregetett gatyát és istenkém meghallgatott, gatott, mert felfedeztem a mosókonyhát! SSikerült a szárítót hipp-hopp beüzemelni és húsz percen belül édes-kettesben kettesben mehettünk http://www.minervacapitoliuma.hu/iroink/ 1

Minerva Capitoliuma 2015. 11.

városnézni! nézni! Még egy finom friss krumplis tortillára is meghívott. Beszélgetni csak kézzel-lábbal lábbal sikerült, annyit megtudtam, hogy ő is kommunista, nem látja értelmét a katalán függetlenségi harcnak. A reggeli búcsúzáskor már jó barátokként fotózkodtunk a telefonunkkal. Julian 99km-tt terv tervezett e napra (ami nekem legalább 8-99 nap lesz) én meg tartottam tőle, hogy a szerény 15km is sok lesz. Lelkes-vidáman, a szokottnál korábban ban indultam, mert már hétkor kaptam reggelit. Több mint egyórás gyaloglás után kezdtem magamat gamat bizonytalanul érezni, mert már két jelzőtáblán egész mást olvastam, mint amit vártam. Olykor nem írnak ki minden kis helységet, de reménykedtem… végre egy traktoros került elém és igencsak csóválta a fejét a hosszas katalán n szöveg mellé! Az az idegen nevű falu, amit újabban a táblákon olvasok, még 30 kilométernyire lenne… Anglesola, amit én keresek és ahonnan Castellnou de Seana Seana-ba jutok, jobbra van mögöttem! Annyit megértettem, tem, hogy menjek a csatorna mentén a hídig és ott balra. Köszöntem, mentem és mentem, persze a másik oldalon kellett volna. Innen is jól látszott, hogy ott, jóval a híd előtt elágazik a gyalogút! Átúszni mégsem akaródzott. Jó nagy kerülővel így is elértem a hidat, de már csak a műúton úton tudtam tovább haladni. Azt hiszem aznap bőven me megvolt a 20 km is! Nagyon kedves pincér vitt a szállásra (a zarándok ugye gye általában a bá bárban keresi az alberge-kulcsot) kulcsot) és megcsodálta, milyen nehéz hátizsákot hu hurcolok. - Jöjjön velem, megengedem, hogy vigye helyettem! - vicceltem. Ez tetszett neki, mégsem m vállalta… Remek spenótos tortilla lett a korai vacsorám, aztán olyan tizenkét órát aludtam egyfolytában… Ma reggel azzal biztatott a bárpincér, hogy itt El Palau d’Anglesoda d’Anglesoda-ban szebb az új alberge, pedig az övék barátságosabb volt, jobb matraccal, rende rendes ágyneművel. Viszont több helyi lelkesen segített, mire végre megtaláltuk a ku kulcsot. Frissen érkeztem, alig 8 km után, és az a bizonyos nyos kulcsos bár zárva! Szomszédokhoz próbáltam becsengetni, ekkor jött egy öreg a még öregebb http://www.minervacapitoliuma.hu/iroink/ 2


mercijével és rögtön intézkedni kezdett. Telefonált erre-arra, arra, berakott a kkocsiba, mentünk érdeklődni… Végül a patika melletti kis üzletben (ami előtt megcsodáltam és fotóztam a szép utcakő-jelet!) jelet!) megtaláltuk a kulcsot, a p pecsétet és a lelkes Theréza idehozott hozott cuccostul, lepakoltam és men mentünk vissza fotózkodni… bevásároltam, ki tudja vasárnap lesz-ee üzlet nyitva a következő Bell-Iloc d’Urgell-ben. Addig iPhone-zenére zenére irkálok, olykor kint sütkérezem, mert ittbent hűvösebb van. Sajnos itt sincs WiFi, hogy aztán lavinasz lavinaszerűen zúduljon rám a felhalmozódott email… Reggelinél derült ki, hogy egy csapat fiatal fiú okozhatta a tegnap esti ribilliót a folyosón. Felmentem bepakolni, és ahogy beléptem a szobámba, bámba, rám tört a kisfrász, amint rápillantottam a “besurranó” formában felakasztott esőkab esőkabátomra! Lerida városát elhagyni nem is olyan egyszerű, szerű, akárkit kérdeztem, mindenki más irányba küldött. Végül a folyó melletti kávéház pincére még az utcára is kijött megmutatni az irányt, közben hosszan magyarázta mikor, me merre forduljak, aminek felét sem értettem. tem. Csak kis adagokban tudom felhas felhasználni az eligazításokat… Lényeg, hogy a folyó mentén előre! Egy motoros is megállt angolul beszélgetni, mert ő is megjárta a Camino Camino-t és minden jót kívánt az utamhoz. Később két öreg adott jó tanácsot és máris egy csoda csodaszép, árnyékos nyékos ösvényen haladtam a folyó mentén Butsètin felé. Egyszer ugyan átmentem a szép ívű fahídon, mert rémlett, hogy hídról is szó esett, de cs csupán fotózás céljából. A másik oldalon egy tábla rám rivallt, hogy menjek vi viszsza, Butsètin mégis túloldalt lesz. Közben sok-sok sok kerékpáros és kocogó jött szembe, talán hajnalban indultak és most jönnek visszafelé? Annyi sok lóh lóherét láttam, hogy engedtem a csábításnak és szemügyre vettem egy kerek kupacot. Lám kivált a tömegből egy jól fejlett négylevelű! Még négyet találtam… Három kisöreg köszönt rám: - Bonjour Madam, - mire én is - Bonjour Madam, hoppá Sir! - válaszoltam. Jót derültek.

http://www.minervacapitoliuma.hu/iroink/ 3


Céltalanul ballagtam, közben szokásom szerint így fohászkodtam: - Istenkém, kérek szépen egy jelet! Ekkor ért utol egy kocsi - benne két emberrel - őket küldte felém az őrangy őrangyalom. Egyikük fürgén kiugrott az esőbe, hogy pólóban és sortban engem eligazítson! Később sem láttam a jeleket, de sikerült folytatni ni a jó irányt. Látom ám, hogy egy töltésen a pasi mereven bámulja a biciklijét! ciklijét! Gondoltam össz összetörte és azon töpreng érdemes-ee magával vonszolni... Közelebb érve vettem észre a horgászbotokat! Szóval pecás a szentem! Intettem neki, ő meg vissza. Egy pillanatra tudomásul vettük egymást. Hirtelen kisütött a napocska és igen érdekes táblán akadt meg a szemem: 2.9km Alberge! erge! Aligha jártam meg tíz kilométert métert alig két óra alatt... Újabb, fotókkal kirakott tábla: 1.5km az új Alberge! Kezdett érdekelni a dolog. Pár ház széles utcában folytatódott, senki sem tudja hol az Alberge. Beljebb jebb a szokásos, szűkebb, katalán utcák ahol egy fiú készségesen magyarázni kezdett, majd látva, hogy egy kukkot sem éértek, elindult a csajjal, hogy kövessem... Csodaszép ajtó és... Zárva! A fiú mutatja a számot, én meg mutatom, nincs telefonom... A csaj vonaakodva ugyan, de átengedte az övét. A fiú beszélt pár szót és közölte, hogy hamarosan jönnek, csak várjak. Leültem a kerítésre, jött is Carles és büszkén bevezetett a legcs legcsodálatosabb szállásra! Egy éve készült el, kétszer voltak itt tizenketten, amúgy csak 1-22 zarándok téved erre. Az ősrégi pékség épületét örökösök adom adományozták a városnak. Csak annyi kikötésük volt, hogy fent alakítsanak ki valami szép, közösséget szolgáló ló terepet. Így született ez a csodás, modern alberge! Otthon a nagyvilágban! Ide akár be is költöznék, hiszen szebb és nagyobb, mint a jelenlegi lakásom! Mire Galíciáig értem, nemcsak a levegő hűlt le, de beindultak az esőz esőzések is. A magyar csajjal csontig áztunk, olyan sokáig tekeregtünk szá szállást keresve… Végül befutott a házaspár is, akikkel már itt-ott találkoztunk. tunk. Ők kerítettek valakit, aki kinyitotta a szállásként szolgáló, régi iskolát. Korán örültünk, mert bent hidegebb volt, igaz fedél alá kerültünk és meg tudtunk szárítkozni… EElhttp://www.minervacapitoliuma.hu/iroink/ 4


foglaltunk egy-egy szobát, de sehol egy takaró vagy pokróc, okróc, mindenütt csak pőre matracok voltak. Hát ma éjjel nem lesz melegünk! Szerencsés a háza házaspár, legalább összebújhatnak, gond nélkül melengethetik egymást. Minde Mindenkinek forraltam teavizet és kitaláltam, hogy egyik matrac tetején felállítom a sátramat. Talán lán mindketten beférünk a magyar lánnyal, lehetőleg a hálózsá hálózsákjainkkal együtt. Legfeljebb vezényszóra fordulunk a másik oldalunkra… Arra ébredtünk, hogy hétágra süt a nap! Ma valami nagyon jó fog tö történni! Agota Sandorfy



Balanyi Daniella: A peronon Nyugtalan vagyok. Érzem ahogy a világ elsüvít mellettem, akár egy gyorsv gyorsvonat, én pedig ott állok a peronon és figyelem. Arra gondolok, hogy miért is nem vagyok rajta? Pedig rajta kéne lennem. Hogy jutottam idáig? A legsz legszomorúbb az, hogy a vonat egyébként ébként megállt az állomáson, ahol én magam is vagyok.. Felszállhattam volna. Nem akadályozott meg benne semmilyen külső körülmény. Vagy ha akadályozott is, könnyedén leküzdhettem volna. Ám valójában a bensőmet húzza le valami súly, ami mintha mind nehezebb és nehezebb lenne. Egyre lelassít, s időnként annyiraa belefáradok, hogy megto megtorpanásra késztet. A vonat pedig már tovább is indult. Én meg csak állok a peronon és nézem, ahogy egyre távolodik, s végül apró ponttá zsugorodik. A lábam a földbe gy gyökerezik, és azt kívánom bár ne így lenne. De így van, és tudom, mindezt én alakítottam így. Balanyi Daniella



Buschmann Éva: Visszautaznék az időben Lázasan kerestem egy vérvételem eredményét. Egy eredményt, amit terhe terhességem alatt végeztek, öt évvel ezelőtt. Tudtam, hol találom a dokumentum dokumentumokat, mégis heves nekirugaszkodással kutattam a papír után. Kíváncsi voltam rá, össze akartam rtam hasonlítani egyik kedves ismerősöm nemrég kapott ere eredményével. Ő most várandós. Neki kicsit bizonytalan értéke született. Kere Kerestem azért, hogy megnyugtassam, ne izguljon, lehet, hogy az enyém is hasonló volt annak idején, ki tudja már. Szóval ezért kerestem. restem. Tulajdonképp az ism ismerősömmel azóta már minden jóra fordult. Megismételték nála a vizsgálatot, ami nyugalomra intette. A történet igazi szála nem ez lesz. Hanem az időutazás, amit a papírkeresés alatt átéltem. Megéltem, újra pörgettem magamban az elmúlt lmúlt tíz évet. Igen tízet, mert a fiamat viszont éppen tíz éve szültem. Kerestem várandósságom azon dokumentumait is, amit vele kaptam. Először kezembe került az a lap, amin a férjem vezette a szülés előtti fájások időpon időpontjait. Először még óránként jöttek,, majd 30 percenként, később egyre gya gyakrabban, mígnem ötperces fájásokkal sétáltunk át a kórházba. Igen átsétá átsétáltunk, mert oly szerencsés helyzetben vagyok, hogy pont azzal szemben llakunk. Ekkor még tovább utaztam. Az időben. Sorra a kezem ügyébe kerültek a szebbnél-szebb emlékeket idéző papírok. Fiam 4D-ss ultrahangjának eredm eredménye, sőt a CD-lemez, lemez, amelyen több felvétel is van az ujját szopó Gergőről. Az NST diagram, várandós kiskönyv, a szülésről készült zárójelentésem. Sőt a táplálási napló, amit annak idején jén teljes intenzitással vezettem. A gyerek m mikor ébredt, hány grammot szopott, büfizett-e, e, ki büfiztette, hogyan aludt az éjjel, mikor jött ki az első foga stb.? Eszembe jutott az is, milyen nehezen indult meg a tejem. Kezdő anyaként a kórházban én csak ggyönyörködtem a babámban, nemigen tudtam, hogy mellre kéne helyezni azt a gyereket. A http://www.minervacapitoliuma.hu/iroink/ 7


tejelválasztás így lassabban indult be. Közel két hét múlva. Mindent elköve elkövettem, hogy a gyerekemet tudjam táplálni. Amíg nem indult be a folyamat, úgy éreztem magam, mint egy szoptatásra képtelen asszony, akinek a gyereke étkes lenne, de nem tudja táplálni. Szinte haszontalannak gondoltam magam, olyan megjegyzésekkel ostoroztam magam, hogy még etetni is képtelen vvagyok az újszülöttem. Milyen anya vagyok én? – kérdeztem gyak gyakran magamtól. Mivel amit akarok, elérem, lett tejem dögivel. Sőt olyan sok, hogy évek múlva literszámra öntöttük ki a fagyasztott nedűt. Ez is egy gyönyörű korszaka volt az életemnek, életünknek. Ahogyan az is, amikor Gergővel bejártuk szinte az összes ismerősünket erősünket itthonlétünk alatt. Ő gyönyörűen alukált a babakocsij babakocsijában én meg sétáltam vele. Barátokhoz jártunk. Ő pedig csak szunyókált, ttélen, nyáron, kint a levegőn. Vittem később játszóházba, babamasszázsra. Az is eszembe jutott, amikor az egyik húsvét előtt őtt elterveztem, hogy a dé délutáni szundi után felkerekezünk a városba, mivel az ünnepre tök jó dolgokat láttam az egyik üzlet reklámújságában. Szép nyuszis szalvéták és egyéb dekor cuccok csalogatták a vevőket a boltba. Hát persze, hogy engem is érdekelt a sok színes halom. Pechemre a gyerek még délután négykor is aludt. Szent ég, a bolt lassan b bezár, mi meg még el sem indultunk. Édesapám azt mondta, menjek egyedül. A kicsi hagy aludjon csak nyugodtan, üljek bicajra, járjam meg az utam. Ha n netán addig ébrednee meg, míg oda vagyok, mamával majd elringatják. Mire visszaértem a bevásárló körutamból, tamból, Gergő még mindig aludt. Úr Isten, de jó alvókája volt! – emlékszem vissza. Máskor, pedig mikor nagyritkán én is lefeküdtem vele délutánonként, nt, volt, hogy fél óra múlva bök bökdöste a szemem, hogy nyissam már ki, mert ő már nem álmos. Szóval volt így is is, meg úgy is, mindegy, ahogy neki jó volt, úgy kellett, hogy jó legyen nekem is. Ismerős, anyukák? És most is jó, csak épp tíz évvel öregebbek, helyesebben tapasztaltabbak le lettünk, és egy hugicával gyarapodtunk, akivel viszont már kevésbé lehetett http://www.minervacapitoliuma.hu/iroink/ 8


nagyokat sétálni. Mégha útközben aludt is a négykerekűjében, ahogy egy üzletbe beértünk, és a polcoknál nézelődtem, ő tutira kinyitotta szép barna szemecskéit és először csak kezdetleges nyöszögésbe, majd később miértnemfigyelszrámanya – visításba kezdett. Vele a bevásárlások és a bar barátainknál tett látogatások vajmi rövidkék voltak. Most már nem. Öt éves lesz, a fiunk tíz. Elreppent az idő. Az az idő amire hasfájósság, hiszti, nemalvások, alvások, ide-vagy vagy oda, de meleg szívvel eml emlékezem vissza. Ha tehetném, néha visszamennék az időben, és csodálnám őket még egyszer ahogy nőnek, amíg idáig jutunk, és nyilván innen tovább, tovább. Hiszen ez is csak egy állomás és nincs vége. Ekkor arra jutok, hogy álljak meg. Ne hagyjam, hogy észrevétlenül röpüljenek azok a huncut évek, hanem né nézzem csak, nézzem, hogy még most is, egész életünkben fejlődnek gyermek gyermekeink, ahogyan mi is velük együtt. Figyeljem, amíg tehetem, nagyon sokáig. Buschmann Éva



Dobos Márta: Tex-túra Lopva egy mély levegőt vett, majd beletörölte a kezét zét a nadrágjába. A többiek tettek-vettek vettek körülötte. Nem nagyon figyeltek rá, tették a dolgukat. Ő csak ült ott merev derékkal a kemény széken, behunyt szemmel. Bár min mindegy is volt. Hetek óta várta ezt az alkalmat. A telefonhívásra nagyon meglepődött. Először nem értette, mit akarnak tőle, de annyira mondták, hogy így fontos, meg úgy fontos a gyereke gyerekeknek. Ő meg a végén elhitte, hogy milyen jó lesz, így aztán elvállalta a bemutatót. Igazából régóta valami hasonlóra vágyott. Mélyen, zsigerből. Hogy végre megmutathassa, nem volt hiába az a sok küzdelem. Mennyire örült, hogy nem mondtak le róla azok után! És most valamit megmutathat ezeknek a gyerekeknek, ami az ő világa. Hogy megértsék. Őt és a többieket. A rejtőzködőket. Hirtelen minden elcsendesedett, majd vidám zsivaj robbant a térbe. Beözönlöttek a gyerekek. A tanárok megpróbálták csitítani őket, de érezte, hogy amint ránéznek zavartan elhallgatnak. Szinte érezte a megilletődötts megilletődöttségüket. Ezért lazított az ülésén és mosolyt erőltetett magára. Pedig ő leg legalább annyira félt ettől a találkozástól, mint a gyerekek. De most már nem visszakozh visszakozhatott. A gyerekek elhelyezkedtek végre és csönd borult a teremre. A tanár pár szóval bemutatta őt, aztán valaki egy hatalmas lapot hozott be és lerakta elé.



Érezte, ahogy a füle izgatottan próbálja a hangokat beazonosítani. A halk, elfojtott suttogásból semmi fontosat nem tudott meg. Fáradtan sóhajtott egyet, majd felemelte a kezét. Egy asszisztens me megfogta és óvatosan a lapra helyezte. Pisszenés sem hallatszott. A gyerekek lélegzetviszszafojtva figyeltek. Óvatosan, zongorázó mozdulatokkal végigsimított a lapon. Volt azon minden. Megrohanták az emlékek. Ráömlött az egész régi élete. Elszorult a to torka. Egyszerre szeretett volna sírni és nevetni. Egy árulkodó könnycsepp indult lt meg a szeme sarkából, megpróbálta észr észrevétlenül letörölni. Még egyszer végigfuttatta kezét a lapon, kicsit elidőzött bizonyos rrészeknél, aztán megszólalt. A hangja reszelős volt, mint aki sokáig nem beszélt. Talán saját elhatározás elhatározásából. A gyerekek csöndben hallgatták, itt-ott ott szipogás hallatszott, meg tétova orrf orrfújás. Nem látta, ahogy néhányan lehajtott fejjel, némán ülnek. Nem láthatta. Sokáig beszélt, közben a keze izgatottan járt fel és alá a táblára rögzített anyagokon. Ezen volt az egész élete. Az egész régi élete. Minden, ami a baleset előtt történt. Amiről nem beszélt hónapok óta. És most emlékezett. A gyerekek meg csak hallgatták, némán és megrendülve. Csengettek. Véget ért az óra. A tanulók lassan kivonultak. Pisszenés sem ha hallatszott. http://www.minervacapitoliuma.hu/iroink/ 11


Ő csak ült ott némán és megkönnyebbülve. Az ajtó becsukódott, ott maradt a tanárral. Pár udvarias mondta hangzott el, megköszönte az órát. Biztosította róla, mennyire fontos volt ez a gyerekeknek. Ekkor kopogtak. Egy kislány jött vissza. Odament hozzá, megköszönte a beszédet, ma majd félénken megsimogatta a kezét, aztán kirohant. Kővé dermedve ült ott, meg sem tudott szólalni. Hónapok óta nem volt ilyenben része, csak a borzalmas tortúrákban. A könnyek fékezhetetlenül csurogtak végig az arcán. Megérte ez a tex-túra.

Text-ura Furcsa, vegyes érzésekkel közeledett a műhely felé. aleset óta először érezte, hogy van reménye egy új életre, amiben hasznos A baleset dolgokat tehet másokért. Ez egy új út lesz, izgalmas és fontos. A haszontalanság fájt a legjobban neki a kényszerű bezártság, a lábad lábadozás idején. Aztán amikor kimondták az orvosi verdiktet, rdiktet, összeomlott. Senkivel nem akart találkozni. Senkit nem akart hallani. Látni úgysem láthatott már senkit, de az érz érzékei kifinomultak. Érezte a közelében lévők elfojtott érzéseit, a neheztelést, a bosszank bosszankodást, a türelmetlenséget, az értetlenséget. Aztán a közönyt. Talán alán ez volt a legro legroszszabb mind közül. http://www.minervacapitoliuma.hu/iroink/ 12


Megpróbált láthatatlanná válni, de a segítségre,, mások segítsé segítségére minden percben rászorult. Aztán az az iskolai óra megváltoztatta. Szinte sokkolta az élmény. Sokáig nem akart emlékezni semmire,, de ott szinte minden ráomlott, maga alá temette. Tudta, nem menekülhet el az élete elől. Valami fontos rejlett abban a text textúrás kalandban. Aztán egyszer otthon véletlenül rossz fiókot nyitott ki és kiborultak a régóta gyűjtögetett anyagai. Kapkodva próbálta visszagyömöszölni őket. Miközben az anyagokat fogta a kezében, valami bevillant. Hátha ez új távlatokat nyit majd neki? Hátha ez valamii fontosat és jjelentőset jelent? Ezután tudatosan kereste a lehetőséget az anyagokkal való találkozásra. És most itt van és ő fog ma órát tartani a varrótanoncoknak. Anyagismeret - ez lesz az óra címe. Igen, a textúrákhoz már egészen fantasztikusan értett, a múltkor teszte tesztelték az oktatók. Meg is lepődtek a pontosságán és a kifinomultságán. Végre fontosnak érezte magát, először igazán a baleset óta. Ő volt a text-ura. Dobos Márta



Engi Zsuzsanna: Válaszúton – Engedj el! – a hang törődött volt, öreges és gyenge. Visszhangzott és kicsit bizonytalannak tűnt. Emilie nem mozdult, aludt tovább a jó meleg takaró alatt, férje biztonságosan széles hátához táámaszkodva. – Elfáradtam, nem megy tovább, engedj el, kislányom! – a könyörgő hang nem hagyta abba és Emilie körül a levegő hűlni kezdett, bőrét h hideg verejték öntötte el. Még tagadott, de a rideg valóság nem hagyta békén, tudatára ébresztette és lerángatta a gyönyörű, édes álomvilágból a kegyetlen jelenbe. – Kislányom, elmegyek! – a hang egyre halkult, mintha elbátortalanította volna a válasz hiánya. – Nem! Nem engedlek, nem hagyhatsz itt! Meg kell gyógyulnod, tudod, hogy várunk rád! – Emilie némán sikoltva küldte válaszát a távolba és nyúlt volna ki tapogató karjaival, megfogni, visszatartani a távolodót, de felébredt. Arcán könnyek peregtek végig, lassan eszmélt magára. Érezte, ahogy férje a hátát simogatja, majd magához szorítja erős karjaival és dédelg dédelgetően ringatja. – Rosszat osszat álmodtál? Arra ébredtem, hogy álmodban kiabálsz valakivel. – Josh megsimogatta felesége sírástól felpüffedt arcát. – Ez nem álom volt. Valami nagy baj van otthon. Anyut tegnap bevitték a kórházba, de azt mondta, még van idő… – Emilie hangja elhalt a mondat közepén, amikor rádöbbent, hogy elárulta az igazat. Hosszú hallgatás után Josh megkérdezte: – Mióta tudod? És a többiek? http://www.minervacapitoliuma.hu/iroink/ 14


– Nem, senki. Nekem mondta csak el tavaly, hogy másfél éve van hátra, de nem hittem neki. Nem adhatja fel! Talpra kell állnia! És ehelyett elköszönt tőlem. – Emilie összeszorította a száját, haja kócosan hullott az arcába. Nem akarta elfogadni a valóságot, teljes egészében elutasította a gond gondolatot, hogy az anyu őt elhagyja. És nem csak őt: anyunak még dolga van, apu is b beteg, őkk ketten csak együtt képzelhetők el, soha külön, csak együtt! A szoba egyre hűvösebb lett. – Haza kell utaznunk, kérj szabadságot a főnöködtől! – Josh a tettek embere volt. Mélyen megrázta a hír. Sok minden magyarázatot nyert. Már értette, miért volt a felesége esége néha olyan szomorú, hogy semmilyen mókával nem lehetett nevetésre bírni. Nehéz terhet raktak a vállára és nem beszélhetett róla senk senkinek. Nappal nevelte az apróságokat, dolgozott és tanult, közben pedig gyö gyötrődött a távoli dolgokon, amiken nem segíthetett. tett. Világossá vált az is, miért utaztak mostanában haza olyan ritkán. Felesége anyja nem akarta, hogy az unokái őt legyöngülve lássák. Emilie ismerte a férjét, gondolatai együtt szá szárnyaltak Joshéival: – Igen, tényleg megtiltotta, hogy meglátogassam. Aztt mondta, az én kötele kötelességem az, hogy felneveljem a gyerekeimet és meséljek nekik róla. Ő pedig jó kezekben lesz. Nem bírok várni, induljunk, amint lehet! volLassan kivilágosodott és a hálóba berontott a két apróság. Még pizsiben vo tak, a hajuk kócosan meredezett ezett minden irányba. A szöszkehajú Be Bella bebújt Josh mellé a paplan alá, bátyja, Alan pedig Emiliet vette célba egy kispárnával. Kezdődött a reggeli ébresztős játék. – Anyu, gyere már, éhesek vagyunk, kérünk reggelit! – a két gyerek hangosan trécselt és csivitelt.



Kiugrottak az ágyból, futottak a konyha felé, lábuk csattogott a padlón és az alsó szomszéd már verte is a mennyezetet a partvisnyéllel. A megszokott rutin kirángatta Emiliet a szomorkás hangulatból. Úgy érezte, csak egy rossz álom volt az egész.. Josh azonban nem vette fé félvállról a dolgot. Egyszerűen elfogadta, hogy a nőnek van egy hatodik érzéke és néha megérzi, ha baj készülődik. Felöltözött és nyúlt a telefon után, hogy megkezdje az üg ügyintézést, de az éles csörgés megelőzte. Látta, ahogy felesége elsápadt és nem meri felvenni lvenni a kagylót. Fogadta hát a hívást, de bármennyire próbálta arcv arcvonásait szabályozni, tudta, hogy minden hiába. A nő a merev vonásokból, a szabályozott lélegzetvételből vételből kitalálta, hogy mi történt: elkésett, már nem tudja elengedni az édesanyját, elment örökre. ….. – Majd áthozom az iratokat, amiket alá kell írnotok! – az öregesen sz szomorú kis lakás előszobájában félhomály uralkodott. Josh azonnal a feleségéhez lépett és megállt mögötte, mintha tudatni akarta volna a világgal, hogy aki Emiliehez szól, vele is számoljon. – Miről van szó, Steve bácsi? Egy kicsit meg kellene nyugodnunk, aannyira friss még minden és olyan gyorsan történt, hogy gondolkodni sem tudok. – Emilie azért próbálkozott a halasztással, mert szeretett volna tisztábban látni, és ehhez kellett egy kis magány, pár óra csend. – Sajnálom, de pont időd nincs! Akkor nem is várok tovább, elmondom azo azonnal. Tudod, hogy apukádnak helyet intézett anyukád az öregek ot otthonában? Már folyamatban van az ügy. – Steve bácsi régi családi barát volt, így Emili Emilie nem haragudott a hangért, a megrovó pillantásért, mert az öreg jót akart. De ez most új volt! Egy újabb mázsás kő Emilie vállára!



– Soha! Velünk jön és nálunk lesz, az unokáival és a lányával! – a nő első reakciója hevével vágta oda a mondatot. Érződött belőle a meghökkenés és a fájdalom, hogy ilyen fontos ké kérdésben nem kérdezték meg a véleményét. Sőt, fel sem merült a gondolat, hogy m magához venné az édesapját? – Kislányom, gyerekeid vannak és apád beteg. Anyukád ezért döntött így! – Steve bácsi hangja reménykedővé eménykedővé vált, majd Joshra pillantott, aki továbbra is Emilie mögött állt, karjaival átölelve őt, mintha védeni akarná, és egyben erejét nyújtaná a továbbiakhoz. – Velünk fog élni. Eladjuk a lakást és keresünk egy házat, ahol lehet egy külön szobája! – szólalt meg Josh, aki egyszerűen nem értette, hogyan merészelték a többiek Emiliet semmibe venni. - Ez olyan természetes és a gyerekek le legalább az egyik nagyszülővel együtt lehetnek végre! – Gyerekeim, én… - a halk hang a szoba mélyéből nem tudta befejezni a mondatot. Nem vették észre, hogy a könnyeit csendben törölgető nagypapa mi mindent hallott és mintha nem merné elhinni azt, hogy élete utolsó éveiben, betegen is olyan fontos a lányának, hogy szembeszegül érte az édesanyja utolsó ak akaratával. Nem merte elhinni, hogy együtt fog lakni az unokákkal, kákkal, hogy láthatja őket minden reggel. Végre dajkálhatja a kis szöszke pöttömöt és megdorgá megdorgálhatja a másik rosszcsontot. Lehet, hogy a titkolt kolt álom, egy múló élet utolsó álma valóra válik az út végén? ….. – Nem tudod, hovaa tűnt el a polcról a diétás csoki, amit apunak vettem uzsira? Volt még belőle pár darab tegnap. – Emilie a homlokát ráncolva érte értetlenkedett az amerikai konyhás nappaliban.



– Inkább ne vedd észre és vegyél még egy tonnát! - Josh hízelegve ölelte meg a feleségét. – Ki vele, mit tudsz? – a nő végre újra a régi volt és a férfi azonnal m mosolyogni kezdett, ha meghallotta ezt az ellenállhatatlanul hullámzó, dallamos, incse incselkedő nevetést. – Gyere csak ide, mutatok valamit! – azzal odahúzta a nőt az utcai szoba elé és bekukucskáltak az ajtón. A nagy franciaágyon betakarózva feküdt a nagypapa, orrán szemüveg, újságot olvasott és mellette egy kis tányéron ott volt az uzsonna: pár darab keksz és diabetikus csoki. Az olvasófotelben szorongott egymást mellett a két aprós apróság, a szöszke Bella és a dróthajú Alan, rajzfilmet néztek tek nagy egyetértésben és vígan eszegették a nagypapa által odanyújtogatott csokit. A házban még éérződött a festék illata, kora tavasz volt, lassan száradtak a falak. Alig két hónap alatt Emiliék eladták a lakásukat, megvették a házat, kifeste kifestették, berendezték és hazautaztak a messzi távolba, összecsom összecsomagolni és elhozni a nagypapát. A két gyerek olyan örömmel römmel várta, hogy Steve bácsi, az öreg barát teljesen megnyugodva búcsúzott el tőlük és ígérte meg, hogy eljön majd látogatóba. És a nagypapa egy szombati napon végre birtokba vette kis birodalmát, am amihez azonnal két unokát is kapott, akiket alig lehetettt kizavarni a szobájából. Emilie úgy érezte, ismét rend van a világban, minden a helyére lyére került. ….. Aznap este iskolabál volt. Emilie és Josh késő éjjelig táncoltak. Csak másnap hallották a hírt a tévében, hogy akkor éjjel bombázták a várost, ahonnan ők elhozták a nagypapát. Engi Zsuzsanna http://www.minervacapitoliuma.hu/iroink/ 18


Farkas Szilvia: Lombkorona sugárút Csaknem húsz éve nem járt otthon, és abban sem volt biztos, hogy otthon otthonának nevezheti a helyet, ahova most meg fog érkezni, de ez a szó követelt m magának helyet a gondolataiban. Egy nagyy hátizsákja volt és egy kisebb táskája, nem fért bele minden, de csak ennyit bírt el. A kocsi persze elhozta volna az egész összedobozolt életét, de inkább majd apránként, a terv szerint, mert hozzá kell szoknia a változáshoz. Vonattal érkezett, és a ház felé gyalogolt, ami valaha a szüleié volt. Több ggeneráció is élt már ott, de mindig mindenki elköltözött, oda, ahol kö könnyebb volt az élet. Szétszéledtek, és új gyökereket eresztettek valahol máshol, gy gyerekeket neveltek, és azok is elindultak a maguk útján. Szüleié talán negyven éve lett a régi ház. Csak apróságokat kellett rajta jav javítani, a falakat erősre és vastagra építették, s a hajdani mesteremberek is pr precíz munkát hagytak ott. A kert már több erőfeszítést igényelt, mert a kúsz kúszónövények szinte az egész területet behálózták, a gyümölcsfák megör megöregedtek, a rózsák elvadultak – ő is valami ilyesmire számíthat most. A szülei húsz évig éltek boldogan a házban, de azután megváltozott valami, és elmentek oda, ahol könnyebb, utolérte őket is ez a családi tradíció tradíció. Ő pedig másfelé indult, sokkal messzebbre, a határokon is túlra, de nem eresztett gyökereket, csak vándorolt. Nem tudta, mi mozdulhatott meg a szívében, hogy ennyi idő után visszavágyjon. jon. De egyszerű volt megtervezni a jövőt, azután pedig néhány e-mail éss fax elküldése után övé is lett a ház. A vasútállomás épülete nem volt ismerős, átépítették és más színűre feste festették azóta, de a hazavezető útra automatikusan rávitték lábai. De azután meg is torpant. Fel volt túrva a járda, a kocsikat is elterelték, arr arra nem mehetett. http://www.minervacapitoliuma.hu/iroink/ 19


Tanácstalanul nézelődött. Mehetne egy párhuzamos utcán, de emlék emlékezett, hogy azok nem szabályosan haladnak, van, amelyik egy félfordulatot leírva csatlakozik egy másikhoz. Felnézett az égre, és elindult toronyiránt. Térképet nem hozott, és kkérdezősködni sem akart még. Egyszer úgyis megérkezik, nem olyan nagy ez a város. Gyalogolt elszántan, hol jobbra, hol balra, hogy tartsa az irányt, úgy érezte, közeledik és távolodik is egyszerre. Bár racionális döntést hozott, mikor elhatározta, hogy itt telepszik le, és éve évekre előre megtervezett mindent, nehogy tovább kelljen állnia valami miatt, mint eddig mindenkinek a családból, mégis vágyott egy aprócska jelre, valami külső, független megerősítésre, hogy jó utat választott. Ezek az útak útakadályok pedig mintha épp azt sugallanák, hogy mégsem. De mielőtt hatalmába kerítette volna valamilyen bizonytalan szom szomorúság, vöröses arany ragyogás villant az egyik sarkon túl. Rögtön arra fordult. A h hazavezető út akár erre is kanyarodhat, de ha mégsem, legfeljebb betud betudja egy kis kitérőnek. Az út fölé karcsú fák lombkoronája hajolt be mindkét oldalról, és bár nem sok levelet hagyott meg a közelgő tél, még az izzó parázsszín és a borostyánsárga volt az uralkodó árnyalat az utca teljes hosszában. Ő pedig csak nézte, hogy a Nap eléri delelőjét, és ragyog minden. Nem eml emlékezett erre a fasorra, pedig járnia kellett erre régen, ez egészen biztos. Azután elmosolyodott. Hát persze! A fákat épp azelőtt ültették, hogy elkö elköltöztek volna. Akkor még csak kis surjángok voltak, most pe pedig magas, erős törzsű fák fogadják. Igen, a Lombkorona sugárút fogadta őt. Most már tudta, hogy haz hazaérkezett. Farkas Szilvia http://www.minervacapitoliuma.hu/iroink/ 20


Földi Marcsi: Utazom Ülök a vonaton magamban, oly rég vágyom a világot hasztalan. Szívem zakatolását hallgatom, míg a vonat a tájon sebesen átvonul. A világot akarom magamban megélni, az összes kincsre itt és most rálelni. Nézem a tájat, mely olvad össze selymesen, annyira gyors itt minden képzeletem utolérni képtelen. Szemem lehunyom, elfáradtam, testem elolvad, figyelmem feladtam. Gondolatok jönnek-mennek a fejemben, követik egymást gyors ütemben. Érzelmeim változnak, mint kint a táj, mire látom, már tovább is suhan, messze száll. Hagyom a tájat rohanni, engedem a gondot suhanni. Ürül a fejem, zuhanok, már nincsenek gondolatok. Érzem, testem semmisül, az agyam helyén szürke köd ül. Semmi, nincs semmi, meghaltam talán, fut át a gondolat a köd gomolygó hátán. Nézem a szürke ködöt, mely oszlik és közben alakot ölt. Figyelem a formát, vajon mi alakul,



megszólít, közben néz rám hanyagul. Ki vagy te, egy kósza gondolat? vagy valóság ki engem szólongat? Ki vagy te? újra kérdezem. Senki vagyok, régóta ezt érzem. Nem vagy senki, hisz veled beszélek. Senki vagyok, csak hidd el. Gondolkodom, hogy ő most ki lehet, s figyelem a bennem feltörő érzéseket. Ismerősnek tűnik, de lehet, hogy mégsem, nem jövök rá, hogy mi dolgom vele nékem. Faggatom őt, lassan közelebb lépve, hogy ne riasszam el őt örök időkre. Mesélj, ki vagy te, piciny lényecske? Gyermek vagyok, ki feledésre van ítélve. Elhagytak tán, hogy itt állsz a köd közepében? Vagy nem találsz haza a szüleid fészkébe? Csak ha hívnak, úgy mehetek haza, hívás nélkül nincs jöttemnek útja. Évek óta hiába várom, közben figyelve szülőm, hogy siratja hiányom. Múlttal együtt temetett, s mit velem gyermekként megélt, mindent feledett. Pedig mindennap küldök neki álmot, hogy figyeljen és lásson. Labdázom vele álmában, magasra repítem a hintában. Fogom a kezét, ha zokog, ölelem ha bánat hagy arcán nyomot.



De ő, mire felébred, megint mindent feledett. Mesélek neki a régi voltról, milyen volt mikor én még ő volt. Boldog volt, repkedett, gondtalan kisgyermek. Nem kell már, mást teremtett, boldogtalan felnőtté cseperedett. Hiába üvöltöm a fejébe éjszaka, a gyermeket hívd haza! Mikor gyermek vagy nem élhetsz felnőttként, de felnőttként élheted a gyermek lét örömét. Ő ezt nem tudja, lényem nem is kutatja, velem együtt feledte a múltat, ő ezt gondolja. A szépet, a rosszat feledni nem kell, hordozzuk magunkban hisz általuk leszünk ember. Csak ülök és nézek, ki ő kinek gyermeke. Ki volt ki őt elhagyta s nem gondoskodik felőle. Mélyet sóhajtva megérzem a gyermek én vagyok, kit feledtem. Még közelebb lépek hozzája, benézek a könnyes orcába. Szemem a szemét kutatja, kezem az övét simítja. Ölelem magamhoz, szorítom, szívem zakatolását neki is átadom. Érzem, összeolvad testem piciny lényével, mely teljessé teszi lelkem az élménnyel. Hol voltál eddig? halkan suttogja, és azzal már tűnik is tova. http://www.minervacapitoliuma.hu/iroink/ 23


Ijedtemben körbenézek, suttogva hívom, gyere velem, kérlek. Furcsa, amit érzek, kályhák ezrének melegét ontom, tudom, őt most már biztos itt nem hagyom. S akkor megérzem, hogy belülről öleli belső otthonom. Útra lelt az elveszett utazó, ringva énekli, otthon lenni jó. Hallom a vonat kattogását, érzem a szívem dobbanását, Közben két karom boldogan öleli át az utazótáskám. Furcsán nézek a rám meredő kíváncsi szemekbe, most mit néznek nem értem, utazom vagy nem? Ülök az állomáson s várok. Szétnézek, a vonat még se közel se távol. Mosolyogva felállok, még mindig ölelve táskámat, már nem utazom, a világ még várhat. Földi Marcsi



Kate Lynn: A semmi csókja A szikla szélén állt, arcát csípte a hideg szél. Lábainál a mélységben dühöd hullámok csapkodták a partfalat. Utazása itt véget ért, elfogyott az út a lába alól. Hiába menekülne, futna még, nincs tovább. Nincs hová mennie mennie. Harcolt, ameddig lehetett. Kezdetben a táj még barátságos barátságos, zöldellő és színpompás volt, harcos társakkal teli. Néha azonban kiégett pusztában, sivata sivatagban vándorolt egyedül. Ilyenkor minden erejét arra fordítottta, hogy túléljen, és másoknak ne okozzon csalódást, várta, hogy mielőbb lőbb kiérjen a zöldellő ligetbe. Tűrte te a csapásokat sorra, mosolyogva hordta szíve fájdalmát. Lassan elkoptak mellőle a harcosok. Körülötte erdőtűz pusztított, ő mégis próbálta élni az életet, amelyet kapott és bizakodva nézni a jövőbe. De ahogyan haladt előre az elégett fák halott csonkjai mellett eredmények és társak, szerelem nélkül, kezdett inkább abban reménykedni, hogy mielőbb elérkezik egy oázisba, ahol már nem emlékszik milyen is volt, amikor őt is szerett szerették. Hogy ne hiányozzon. Hogy ne csapjon le a morzsákra, ne higgye, hogy egy egés egész kenyérhez vezetnek. Ne akarjon csókot többé, ne is emlékezze emlékezzen arra, hogy gyereket akart, ne vágyjon olyasmikre, amiknek a hiánya fájda fájdalmat okoz. Ne! Mert ezeket nem kaphatja meg. Elszántan lépett rá a feledés kietlen útjára. Túl későn vette észre, hogy ezen az úton már nincsenek vágyak, ni nincsenek remények, nincsenek csókok, nincsenek ölelések, nincsenek társak. Már nem emlékezett a boldogságra sem, így nem is vágyott rá. Már nem voltak nagy elhatározások, hogy majd így- vagy úgy lesz ezentúl. Nem voltak nagy fogadalmak, hogy ha újra látja,, akkor... vagy ha még egyszer megszeret valakit, akkor majd... Teltek a napok és hónapok egymás után remény, emény, vágy és álom nélkül. Azt hitte elérte az oázist, amire vágyott, de valójában csak egy déli bábot kapott. Saját poklának oklának tűzében égett, a visszaútra vezető híd beomlott.



Körbenézve azt látta, hogy minden teljesen más, mint ahogyan bárm bármikor is elképzelte. Furcsa állapot, nincsenek érzések: se fájdalom, se félelem, se öröm, se könny. Ha nincs érzés, akkor mi van? A SEMMI. Érezte, ahogy köz közeledik. Egyre közelebb kúszott hozzá. Talán csak azt hitte,, hogy még közeledik, de valójában már a sarkán taposott, és azt hitte,, hogy ha nem fordul hátra és nem néz bele a legsötétebb, legfélelmetesebb, lelmetesebb, legpusztítóbb semmiségbe, akkor nincs is ott és nem lehel a nyakára gyilkos semmi-csókokat. csókokat. Görcsösen próbálta megkaparintani parintani az érzés bármilyen apró, alig fellelhető és alig érz érzékelhető cseppjeit, könyörgött egyetlen apró fájdalomért, egyetlen korty llélegzetért. Rettegett attól, hogy meg kell fordulnia, és nem tudta mi lesz, csak megcsókolja, vagy mélyen magába öleli a semmi. Tudta, hogy ha me megfordul, magát a gonoszt látja meg a háta mögött. Tudta, hogy mindig is oda tartozott, hogy végül oda jut, mert nem a fény gyermeke volt,, bármennyire is tudott ragyogni. Nem érdemelte meg, csak a pusztító sötétet et és az irtózatos semmit. Ez így van jól. Persze mindazok, indazok, akik szerették nem fogják megérteni és úgy fognak rá emlékezni, mint szökött angyalra. Ez már nem számít számít. Egyetlen lépést tett a tenger felé, megkezdte útját egy másik valóság felé, remélve az újrakezdést, elfogadva a semmi gyilkos csókját. Kate Lynn



Gyarmati Magdolna: A tolvaj Az utcán sétált kényelmesen. Bámulta a kirakatokat, amik valósággal he hemzsegtek, tömve volt velük a vékonyka sétány. Mint egy bazársor, ami olyan mintha már láttuk volna az összest, de mégis is kíváncsiak vagyunk rá. Megné Megnézzük még ezt is, meg a következőt is, meg még egyet, és még egyet! Ott mi van? És amott mi az a színes? Itt meg mit árulnak? És ahonnan az a jó zene szól? Meg ahonnan az a finom illat árad? Azt is meg akarom kóstolni, és ezt a dalt is meghallgatom még! Az apró színes, titokzatos kis üzletek, ilyen hatá hatással vannak sokunkra. Lassan az utca végére ért. Érezte, hogy közeledik a céljához. Nem eemlékezett rá, nem emlékezhet mindenre. De tudta, hogy kell egy utca, benne egy üzlet, amolyan régi boltocska, mert kell egy karkötő. Egy kék ka karkötő, csodaszép kövekkel. Azt mindig meg kell keresni, azt mindig meg kell szerezni. És nem lehet megvenni. El kell lopni, újra és újra. Mert igazából csak egyszer lehetne az övé. Mindenkié csak egyszer szer lehet, de ő sokszor akarta. Még, még! Mindig, örökké! Az utolsó kicsiny boltocska elé érkezett. Itt lesz, ide kell bemenni. A kilincs majdnem forró volt a rásütő naptól. Bent sejtelmes félhomály fogadta. Sokáig kellett szoknia, hogy lásson is valamit a sötétben. Aztán ahogy eltelt az idő, mohón kutatni kezdett. dett. Kívülről nem látszott rajta semmi. Egy átlagos turista. Csak nézelődik, talán vesz is valamit, de lehet, hogy túl meleg volt az utcán. Bejött egy kis megkönnyebbülésért, hogy majd néhány perc múlva odébb álljon, mintha itt se lett volna. Már jól értett ett ehhez, annyiszor csinálta végig. Csak a szeme. Csak a szeme mozgott villám gyorsan pásztázva a tömött, roskadásig zsúfolt polcokat. Meg kell találnom, meg kell szereznem – villám gyorsan cikáztak káztak a gondolatai. Most éppen időben vagyok, most pont jókor csinálom. http://www.minervacapitoliuma.hu/iroink/ 27


Az előző alkalommal túlságosan elhamarkodtam. Túl hamar kezdtem el kkeresni. De valahogy nem volt jó, valahogy rossz volt ott az élet. K Keservekkel, kínokkal teli sorsban volt részem. Akkor se kellett volna úgy elhamarkodni. Maradhattam volna még egy kicsit. Nem baj, lehet, hogy legközelebb egy szebb életben fogok kikötni. De ha nem, akkor is maradok radok egy jó ideig, aztán újra megpróbálom. Mert a lényeg, az utazás. Az út. Újra, meg újra. Azzal nem tudok betelni soha, és nem is akarok. Amikor megpillantotta ntotta a karkötőt, szeme tágra nyílt. Csak nyugodtan, csak nyugodtan, várni kell – suttogta legbelül. Várni, várni még. Sz Szerencséje volt. Nyílt az ajtó és lassan, tétován, belépett egy vásárló. Aztán még egy. Így le legalább nem vagyok feltűnő – gondolta magában. ban. A szemét rajta tartotta a megtalált kincsen, de közben óvatosan máshova is pillantgatott, nehogy és észrevegyék, hogy mit nézett ki magának. Úgy tett, mint aki még csak nézelődik. Még jó, hogy a tömöttre pakolt polcok cok miatt nem látszott egészen a drága kincs, incs, mert akkor már másnak is feltűnt volna, hiszen olyan gyönyörű. Itt Itt-ott rálógva, eltakarta egy szorosan fűzött gyöngysor. Lassan közelebb ment a polchoz, és óvatosan az ékszerért nyúlt. Izga Izgalmában majdnem felkiáltott, de a levegő megtorpant a torkán, és a kiá kiáltás határán megállt a hangja. Csak a szája maradt félig nyitva, majd egy pár másodperc múlva lassan becsukta. Már az övé volt. Tudta. Ott volt a karján. Megbűvölve nézte a csodás kék köveket. Az egyik szikrázva szórta a fényt magáról, a másik sejtelmes-tompán tompán csillogott, a harmadik belülről fénylett titokzatosan. Min Mindegyik káprázatos, mindegyik más, de mind kék volt. Óvatosan lépett egyet az ajtó felé, aztán lassan még egyet. Lesütött szemhéja alól kikémlelte a megfelelő pillanatot. Most! Feltéptee az ajtót, futott, szaladt, rohant. El, messzire! Elvegyülni, nem látszani! Maga mögött még hallotta, az egyre halkuló kiáltozást. Tolvaj! Tolvaj! Fogják meg! De már késő. Eltűnt a bonyolult kis utcák, kanyargós útvesztőiben. ben. Ő nyert. Megint. Egy új utat, egy új életet. Mosolygott, és az ékszert szert nézte elbűvölve. Ujjával megérintette a http://www.minervacapitoliuma.hu/iroink/ 28


köveket, szép sorban mindegyiket egymás után. Körbe-körbeforgott körbeforgott a kark karkötő. Aztán hirtelen minden elsötétült. Mikor újból világos lett, hallotta, hogy a feje felett azt mond mondják valakinek; igen persze, rendben van, ne aggódjon anyuka, a baba egészséges! – akkor újból elmosolyodott, aztán mindent elfelejtett. Csak azt a kék karkötőt nem. Gyarmati Magdolna



Palotai H. Zsófia: Élet-út el rázott össze mindent. A kellemesen meleg fféA robbanás iszonyatos erővel szek, ahol ő addig nyugalmasan éldegélt az összes jól ismert társával együtt, mintha összetöpörödött volna tőle, és egy rándulással kilökte őket egy eg egészen másféle, hatalmasnak és végtelennek tűnő új térbe. Ez perzselően forró volt, és legalább olyan jólesett benne létezni, mint az addigi otthonában, de valahogy másképpen. A robbanással felszabadult energia még mindig repíte repítette őt, habár mind-mind mind lassabban. Márpedig ő így, hogy ráérzett a száguldá száguldásnak erre az ismeretlen, édeskés ízére, megrettent, hogy máris véget érhet a hirtelen és váratlan csoda. Az addigi langymeleg tapicskolásnak a puszta go gondolata is elrettentette. Kétségbeesetten csapkodni kezdett, és boldogan és észlelte, hogy immár ő hajtja a tempót, egyree gyorsabban és gyorsabban, már majdnem olyan sebesen, mint az előbb, amikor az az idegen erő kirepítette őket. Eddig nem is tudta, hogy létezik a teste végén egy nyúlvány, amelyet mintha pontosan erre teremtettek volna. sül ebben az élvezetben. Azok, akik már Érezte, hogy nem minden társa részesül a közös fészekben is lomhának és betegesnek tűntek, most csak egyet egyet-kettőt csaptak, aztán feladták és leálltak. Jobb is így, érezte meg ő ösztönösen, hogy nem küzdenek hiába olyasmiért, amit úgysem érhetnének el soha soha. De egyáltalán miről is szól ez a küzdelem? Mit kergetnek ők, még mindig olyan sokan, hogy a farkak folyamatosan összeakadnak és a fejek egymásnak ütköznek? Vajon a többiek tudják és azért száguldanak ilyen eszeveszetten, és csak ő az, akit magának a mozgásnak ásnak és törtetésnek ez az újonnan felfedezett öröme hajt előre? Vagy ők is csupán érzik valahol belül, hogy egy végső nagy célért folyik a hajsza, de maguk sem tudják, pontosan miféle cél is az? Nem tűn tűnődött ezen sokáig, mert annyira lekötötte, hogy az elsők sők között tudhassa m magát.



Persze nem volt senki sem az az egy első, aki lehagyhatta volna a többieket. Ő talán az első ezer közül volt az egyik. Mivel többmillióan voltak, ennek a tud tudata legalább olyan kéjes örömmel töltötte el, mintha száz közül ő lett vvolna az egyetlen elöljáró. Sőt, ők, az Ezrek máris egy láthatatlan köteléket növeszte növesztettek a látható fejek és farkak szövevénye közé, és nemhogy nem próbálták többé lehagyni a másik kilencszázkilencvenkilencet, hanem még segítették is egymás útját. Ha kellett, tt, húztak valakit, ha kellett, megtoltak, ha kellett, úgy irányították a farkukkal az őket körülölelő anyagot, hogy a többieknek egy kis plusz löketet adjon. Mi győzünk, ujjongott ő, és vele örve örvendezett a másik kilencszázkilencvenkilenc. Sokan el is tévedtek tek útközben, a sokmilliós szám mögötte egyre apadt. Elf Elfáradtak? Eltévedtek? Ezt nem tudhatta, de azt pontosan érezte, hogy hígul az útjukat segítő anyag, több a hely és szabadabb a mozgás. Az Ezrek közül is sokan akadtak, akik lelassultak és lemaradtak. Jött ött a helyükre egy rakás új jelölt hátulról, akik viszont éppen most kaptak erőre. Már nem is Ezrek voltak, hanem Kétezrek. Ötezrek. Tízezrek. Egyre nagyobb lett a különbség azok kközött, akik feladják, és azon kevesek között, akik végigcsinálják. Egyszer csak ő is megrettent. Vajon jó felé tartanak? Mi van, ha az ő élcsap élcsapatuk is rossz irányba fordult, és itt keringenek majd a sehová sem vezető se semmiben, amíg végleg ki nem merülnek? De ekkor a nyomasztó érzések egy varázsütésre el is szálltak, mert mindennél biztosabban hasított belé, hogy elértek valami fontos állomást, talán éppen a végsőt, és innen már csak jól alakulhatnak a dolgok. Nem volt szeme, hogy láthassa azt a valamit, de érezte, hogy felfoghatatlanul hatalmas, ívelt, ragyogó és nagyon kemény. Beleütközött, eütközött, és puha kis feje visszapattant róla. Rettenetesen fájt. A többiek is hátrahőköltek az óriási, fenyegető gömbtől, amelyen hiába jutott mindannyiuknak egy aprócska gö görbület, ha egyszer nem törhették át a falát. Sok élharcos itt adta fel és vonult vissza, de a tartalékosok azonnal elfoglalták a helyüket. Egy hallhatatlan vvehttp://www.minervacapitoliuma.hu/iroink/ 31


zényszóra mindannyian egyszerre kezdték el ütemesen verni azt a borzalmas felületet. Koppanás, fájdalom, koppanás, fájdalom. Ő minden egyes visszaverődésnél úgy érezte, nem bírja tovább, kis nyúlványa fáradtan verdesett, a feje szé szétroncsolva hanyatlott le. Aztán mégis mindig összeszedte magát és tovább csinálta. A többiekért, gondolta, mert ők sem hagyják abba, és mert ha együtt támadnak, érezhetően gyengül az ellenállás, puhul az a borzalmas réteg. B Belül pedig ki tudja, milyen csoda vár mindenkire, aki itt ostromol. Vajon hányan juthatnak be? Százezren? Millióan? Végtére is az első kicsi lyukat ki lehet tág tágítani, vagy egyszerre több oldalon is lehet efféle úttörő rést ütni... Talán maga sem hitte volna, hogy éppen ő lesz az. Egy különösen fejfájdító ütésnél érezte, hogy egy icipicit megreped a felület. Azonnal össze is forrt, de ekkor már tudta, hogy igen, ő fogta ki a leggyengébb pontot, az elsőt, ahol a bejutás nem csupán álom, hanem nem érezhető, tűzforró valóság. Ha lett volna szája, most felkiált, hogy figyeljenek fel a többiek, de persze azok a nagy munkában és az őket körülvevő állandó zúgásban akkor sem hallhatták volna meg, ha lett volna hozzá fülük. Maga sem értette, miért, de hirtelen rádöbbent, hogy jól van ez, hogy a harcostársaknak nem kell tudniuk, mit fedezett fel az imént. Mindnyájan megértik és belátják, hogy ez a kincs csak őt magát illeti, ahogyan ő is ugyanígy érezne, ha valaki másnak sikerült volna először a behatolás. Összeszedte minden maradék erejét, és lecsapott még egy utolsót, egy h hatalmasat. Tudta jól, hogy most vagy a gömb reped szét újra, vagy az ő kis feje. Az előbbinél is nagyobb rést vert a felületre, és az iménti hibából tanulva most azonnal bele is nyomtaa a fejét. Olyan szűk volt, hogy azt hitte, szétlapul a szorításban, de a farka tolta, lökdöste tovább, és végre bejutott. Odabent csodálatos, békés érzések kerítették a hatalmukba, minden fáradtságért itt kapta meg a legmámorítóbb jutalmat. Nem kellett többet bbet hajtania, ütnie, szenvednie, újra és újra próbálkoznia. Megnyugodhatott a beteljesülésben. http://www.minervacapitoliuma.hu/iroink/ 32


De a többiek...! Vajon miért zárult be mögötte azonnal a rés, miért nem eengedett be rajta kívül senki mást? Legalább egy aprócska, ötszáz tagú csap csapatocskát a legkeményebb gkeményebb küzdők közül...? Miért tűnt úgy, hogy amikor ő bej bejutott, mindenki más azonnal feladta az ostromot? Miért nem verik tovább kívülről a burkot? Hát igazán csak egy nyerhet? Egy a millióból? Soha korábban nem gondolt magára mint egyre. Ő mindig az ö összes többinek, az Ezreknek, Tízezreknek vagy Millióknak az egyike volt. Az iszonyat összepr összepréselte, ahogyan rájött, hogy azok ott mind odavesznek, a többi tíz tíz- és százmilliók, ók, és ő nem segíthet nekik többé. Innen nincs kiút! Már nem tud csapkodni, a farka elveszett, és a mozgását támogató nedvesség is kint rrekedt, benne az ő összes drága, szeretett társával. Akikkel együtt kialakult és kifejlődött. Akik vele élték át a robbanást, az őrült hajszát és a burok észveszejtően kínzó ütl ütlegelését. Egyedül? Ő? Hát mii ő így? Semmi! Béna, nyomorult, magányos. Mi Mindenki más pedig áldozat. Igen, azok ott odakint feláldozták ták magukat, hogy ő, az egyetlen bejuthasson ide. Miért tették? Miért nem rántották vissza, miért hagyták, hogy örökre elhagyja a csapatot? Miért hagyták, hogy egyetlenegyé legyen az, amiért milliók harcoltak? De ezek a szörnyű, bűntudatos érzések olyan váratlanul illantak tova, ahogy jöttek. Hiszen nem volt többé egyedül. Eggyé forrt a gömbbel, és az, azazhogy ő maga, apró robbanások és izzó át- meg átalakulások ulások közepette, lomhán felkerekedett egy újabb, még nagyobb cél felé. Palotai H. Zsófia



Hunka Zenta: Az utazás Nagyot sóhajtott, majd lecsukta az apró bőrönd tetejét és leengedte az ágy mellé, a földre. Ezt sem viheti magával. Semmit sem vihet el. Ezért akarta még egyszer, utoljára kézbe venni és megsimogatni ezeket a másoknak se semmitmondó tárgyakat. A kacatokat, ahogyan az unokája nevetve szokta mondani. Kacagtató kacatok. Közel nyolcvan év emléke. Márinak az élete, m másoknak felesleges lom. Pedig ha mesélni tudnának… A legöregebb benne az apró, rózsaszín fonalkával átkötött gyertyacsonk. K Keresztanyja őrizte évekig, majd adta át, mikor férjez ment és végleg elhagyta szülőfaluját. Mikor a nagyvárosba utazott. Születése napján öntötték birk birkafaggyúból, keresztelőjére. Abból a birkából készült szült a keresztelős lakoma. A jól kitisztított birkafarok pedig évekig hálótársa volt. Az már nincs meg. Odav Odaveszett, mikor menekülni kellett a front elől. Mikor visszatértek, egy kifosztott, feldúlt házat találtak. Apja és anyja hangyaszorgalommal és hihetetlen kitartással varázsolt újra virágzó gazdaságot azon a pár hold földön, ami aztán a vesztüket okozta. De a régi fényképen még konok ünnepélyességgel néznek a kamerába. Hátuk mögött a frissen rendbe hozott ház és a rózsalugas. A lugas fehér rózsáiból font megsárgult koszorú is ott lapul a bőrön bőröndben. Elsőáldozásakor viselte. Egy hét múlva kitelepítették őket. Csak nyolc év múlva jöhettek vissza. Apja nélkül. Az ő egészségét és életét a bánya vette el. Mindössze a katonakönyve maradt radt utána emlékül Márinak. Ő ezt választotta, mikor a testvérek apja pár személyes holmiiját szétosztották. A fénykép miatt választotta. Úgy nézett rajta, tűzzel a szemében, ahogyan Mári mindig is szívesen emlékezett rá.



A faluba Mári csak az esküvőjére jött tt haza. Az égetett cukor házikót a legid legidősebb nővére készítette. Mind egy morzsáig elfogyasztotta a nás násznép, csak az ajtó fölötti apró szívet tudta megőrizni belőle. Szerény lakodalom volt, a rrokonság adott össze mindent, hiszen mindketten kitelepített lepített cs család gyerekei voltak. Az ura is. Az is olyan konok volt, mint Mári apja. Csak az nem a földhöz ragas ragaszkodott, hanem az észhez. A sor fintora, hogy Alzheimer kórral ápolta őt Mári évekig. Pedig könyvet is írt, tankönyvet. Egy Márinak meleg szavakkal dedikál dedikált példány ott lapult a bőrönd mélyén. Már István szülei is tanult emberek voltak. Apja városi tisztviselő, anyja tan tanítónő. Apja megbízhatatlannak lett bélyegezve, mert egyszer egy tanítványa védelmére kelt, akit a rendszer halálra ítélt. Ezért tették ki őket. István abb abbahagyta az egyetemet és ment a szüleivel, hogy segítse őket. Mikor Márival elköltöztek a nagyvárosba, nem ülhetett vissza az iskolapadba. Csak pár év múlva, estin fejezte be. Helyette a nagy gyárban ban dolgozott. Legalul kezdte, de esze és kitartása, artása, meg jó természete miatt szép lassan haladt a ranglétrán felfelé. Még kiváló dolgozó érmet is kapott, mely ma ott lapul a bőrönd m mélyén. Mári is ott helyezkedett el, a gyárban. Aztán évekig csak otthon volt, mert jöttek a gyerekek szép sorban. Az első lső cipőcskéket mindegyikü mindegyiküktől őrzi. Az mindnek volt külön. Mást nem tartott meg, mert az ötödik gyereknél már minden elnyűvődött, ahogy örökölték egymástól. Mári a pelenkák és taknyos orrocskák között évekre elmerülve nem is vette észre, vagy csak nem akarta arta látni, hogy az ura egy évig néha még aludni sem járt haza. Persze sok volt a munka a gyárban, néha vidékre is kellett menni, meg hát az egyik tanulólány kedves is volt, szép is volt. Amíg nem akart tö többet. De István a válás említésére észbe kapott. A maga konok határozottság határozottságával azonnal átkérte magát egy akkor induló, új területre. Soha többé nem adott lehetőséget a lánynak, hogy négyszemközt szemközt maradjon vele. Mári annyit http://www.minervacapitoliuma.hu/iroink/ 35


vehetett csak észre, hogy az ura szokatlan módon elkezdett virágot hozni neki hébe-hóba. Egy fehér zsebkendő közé rejtett, préselt hóvirág emlékezteti erre az időszakra. Amikor a legkisebb gyerek is elhagyhatta védőszárnyait, visszament dolgozni a gyárba. Mivel szorgalmas és ügyes volt, s a kora is megvolt hozzá, hamar csoportvezetésre terjesztették fel. Istvánnal meghányták-vetették vetették a dolgot és úgy döntöttek, vágjon bele. Nehéz volt kezdetben, de később belejött. Ő is kapott kiváló dolgozó érmet. Persze a munka mellett a többiek lelki ügyeivel is foglalkozni kellett, s a családra bizony zony kevesebb idő jutott. Végü Végül a gyerekei miatt döntött úgy, hogy lemond. mond. Egy anyák napjára kapott rajz döbbentette rá, hogy lassan kikopik pik a családja életéből. Ezt is eltette, emlékeztetőül. Istvánnal megbeszélték a dolgot és elhatározták, hogy korrigálandó a hibát elmennek egy nagy közös kéthetes nyaralásra júliusban. Külföl Külföldre. Nagy szó volt ez akkoriban, de volt elég spórolt pénzük hozzá és már útlevelet is ka kaphattak. A gyerekek is örültek. A tengerhez mentek. Még egyikük sem látta. István és Mári tudott úszni, mert folyó mellett nőttek őttek fel. A gyerekek a nag nagyvárosban viszont jártak ugyan úszásoktatásra, tásra, de az a két hét vajmi keveset ért. Így aztán úszásleckékkel és atyai intelmekkel indult a nyaralás. A lányok betartották az apai utasításokat és nem merészkedtek a hullámokon túl. A két fiú azonban nem bírt a vérével. Versenyt úsztak és hamar a hullámokon túl találták magukat. A visszaút hosszabb és nehezebb volt mint gondolták. A nagyobbik bírta karral és tüdővel, a kicsi azonban a kimerültségtől egyszer csak elmerült. Sosem adta vissza sza őt a víz. Parton hagyott papucsa ott lapul a bőrönd mélyén. Mári soha többé nem utazott sehova. Most mégis indulnia kell. Nem az ő döntése, csak tudja, hogy itt az idő. A nagy utazásnak ez az utolsó út is a rrésze. Egyszer mindenkinek végig kell menni rajta. Őt már várják. A szülei, kkeresztanyja, két bátyja és egy nővére, az ura és a kicsi. Nem idegenbe megy. Rég látott szerettei közé. Lefeküdt a szépen bevetett, nagyanyja horgolta http://www.minervacapitoliuma.hu/iroink/ 36


terítővel fedett ágyra, eligazgatta a ruháját, majd összekulcsolta a kez kezét a kis, hímzett zsebkendővel, rózsafüzérrel és imakönyvvel. Lehunyta a szemét. Egy nagyot, utolsót sóhajtott. Amikor másnap reggel megjött a lánya az ebéddel, így talált rá. Sz Szomorkás mosollyal az ajkán. Már nem lélegzett. A kis bőrönd ott állt az ágy m mellett, mint egy hű útitárs. Talán ezért döntöttek úgy a gyerekek, hogy az ébenfa koporsóba ezt is odacsempészik a lába mellé. Arra a legeslegutolsó útra is had kísérje el. Hunka Zenta



Ispán Melinda: Hazafelé „Temető utca” – állt a rozsdás, kopott opott megállótáblán a felirat, és az ablakon keresztül álmosan bambultam, ahogy leszáll pár ember. A peronon álló lá lámpák kékes fényénél árnyékuk hosszan megnyúlt, és egyre csak nyúlt, mint valami lágy tészta, miközben távolodtak. Körülnéztem: néztem: a hatfős fülk fülkében én ültem egyedül, de valószínűnek tartottam, hogy talán az egész vagonban én vagyok az egyedüli utas, mert ebbe a világvégi kisvárosba már senki sem sz szokott kiutazni, pláne nem ilyen késői órán. Mindenki leszállt az előző megáll megállónál, itt már tényleg csak egy-egy egy árva lélek maradt. A szerelvény zötykölődve megindult, aztán egyre gyorsabban elsuhant mellettem a Temető utcai p peron, és felváltották a sötét, lombos fák. Sötétség borult hirtelen a fülkére. „Istenem, ez a szar vonat…” gondoltam, mire párszor felkapcsolódtak a lámpák, villogtak, aztán ismételten mételten sötétség lett. Egykedvűen támasztottam a kezemmel az államat és néztem ki a feje fejemből, miközben felidéztem azt a bizonyos Harry Potter részt, amikor a viadukt közepén megáll a vonat este, minden kezd kihűlni, űlni, elpárolog belőlünk a jjókedv, és leheletünk formájában odafagy az ablaküvegre. Aztán furcsa fekete árnyak kezdenek mozgolódni odakinn, ide-oda oda lebegnek, de nem látni igaz igazából mik azok, csak sejtelmesen siklanak ide-oda. oda. Aztán egyszer csak sötét, hórihorgas alakjuk megjelenik a folyosón… Önkéntelenül is a folyosó felé fordítottam a fejem, és azt vártam, hogy a kkoromsötétséggel nézek majd szembe. Ehelyett, az egyik irán irányban derengett valami halvány, kékes fény. „Talán egy elemlámpa” – gondoltam, de a dol dolog valamiért felpiszkálta kíváncsi természetemet és odacsúsztam a folyosó me melletti ülésre, hogy kilessek. Az üvegfalon keresztül resztül persze nem láttam olyan jól, de tisztán kivettem, hogy egy apró termetű, derékig érő hajú valaki állt ott hosszú pongyolában, nekem háttal. A kezében tartott kékes fény kísérteti kísértetiesen szűrődött át a körvonalán, lán, a fejétől kezdődően a hosszú hajszálai hajszálain át http://www.minervacapitoliuma.hu/iroink/ 38


egészen a fehér pongyola csipkés széléig. A bokájánál már csaknem teljesen elhalványult a fény, így lábfejei sötétségbe burkolóztak. A jelenlététől valahogy teljesen kivert a víz. Nem vagyok hiszékeny, elég rac racionálisnak tartom magamat, nem látok belee mindenféle babonaságot a do dolgokba, amik körülöttem történnek, de ez a kislány valamiért kiverte a biztos biztosítékot. Akár játszott, akár keresett valamit, nem kellett volna itt lennie. Valami jeges kéz szorongatta a torkomat, miközben nekem muszáj volt kinyit kinyitnom a tolóajtót, hogy a kislány hátranézzen a súrolódó hangra és rémületében eelfusson. Ez lett volna a normális reakció, ami megnyugtat, hogy minden ren rendben van, hogy ő is egy hús-vér vér emberi lény, aki eltévedt a folyosón. De a fü fülkeajtó hangjára még csak össze se rezzent, pedig enyhén nyekkent is egyet. Nyugodtan, láthatatlan léptekkel távolodni kezdett. Ez egy kísértet – döbbentem rá. Hirtelen jelent meg, hangtalanul, valami tú túlvilági lági fényt tartva a kezében, és most mintha siklana a padlón, úgy távolodik. A vállai meg se rezdülnek, de mégis lépésekben haladt a folyosó vége felé. Rémült voltam, éreztem, hogy a fejemből kezd kiszaladni ladni a vér de harcoltam ellene, ene, és valami láthatatlan erő arra ösztökélt, hogy kövessem. Mikor kiléptem a fülkéből, ő épp odaért az ajtóhoz – kinyitotta, és kil kilépett az előtérbe. Én utána mentem, torkomban dobogó szívvel, de a ffélelem mellé valami nyugalom is társult, amit a mozgás lehetősége adott. Odakint a ki kislány leült a földre, a fal mellé kuporodott maga elé húzva a lábait. – Hé… - szólaltam meg nagyon halkan, bizonytalanul – jól vagy? A lány felnézett. A tenyerébe rejtette a pislákoló kék fényt, így nem láttam, mi az, de összezárt zezárt ujjai között még mindig felsejlett. Az arca viszont söté sötétségbe borult, csak nagyjából tudtam kivenni szabályos, szép gyermeki vonás vonásait. A szeme ismerősen csillogott, de nem tudtam megmondani, kire hasonl hasonlított. Nincs túl sok ismerősöm ebből a korosztályból, ályból, pedig valakire mégis emlékeztetett. http://www.minervacapitoliuma.hu/iroink/ 39


– Nem. – felelte. Nem tudom, milyen válaszra számítottam, de még az is me meglepett, hogy egyáltalán válaszolt. –Miért vagy egyedül? Hol van az anyukád? – folytattam. Egy másodpercre csendben maradt, és már azt hittem, tem, nem fog felelni, mikor végre megszólalt. – Otthon. – Otthon? Hát akkor kivel jöttél? – Elszöktem – válasza a fülemben visszhangzott még másodperc másodpercekig. – De hát miért? Nem szerettél otthon lenni? Nem felelt a kérdésemre. Lehajtotta a fejét, és láttam,, ahogy a vállai rázkódni kezdtek. – Egyedül vagyok… – sírta kétségbeesetten. – Ne aggódj, segítek neked! Velem akarsz jönni? – könnyektől csillogó szem szemeivel rám nézett, és mohón bólogatni kezdett. Ekkor hirtelen megrázkódott a vonat, én pedig valahogy me megharaptam a nyelvem. Nagyon fájt, és éreztem a vér savanykás ízét a számban. Kinyitottam a sz szemem. A karomra dőlve, az ablaknak támaszkodva ébredtem, tem, a vonat még mindig sebesen haladt a végállomás felé. A folyosóra néztem: teljes sötétség honolt. A szerelvény vény merev rázkódása most visszaszelídült a megszokott zötykölődésbe, és hirtelen visszakapcsolódtak a lámpák is. Hunyorogva elt eltűnődtem a különös álmomon, ami tényleg olyan valóságos volt, hogy így ébren az volt a furcsa, hogy nem volt valóságos. De annyiraa értelmetlennek éreztem az egészet, hogy legalább ez meggyőzött arról, hogy tényleg álom volt. Még http://www.minervacapitoliuma.hu/iroink/ 40


percekbe telt beérni a következő állomásra, de mikor végre leszálltam a vvonatról az öreg, kopott kövezetű ismerős peronra, már minden a megszokott rend szerint alakult. Nem kellett csalódnom a néptelen vagonban, az egész szere szerelvényről összesen ketten szálltunk le – rajtam kívül még a Galambos néni, aki halottak napjakor szokott virágcsokrot árulni a Temetőnél. Átsétáltam az első vágány sínpárain és egyenest a kijárat felé vettem az irányt. Már senki nem volt az épületben, bár az őrbódé ablakából szokás szerint homályos fény szűrődött ki. Átsétá Átsétáltam a kis hallon, aztán igyekeztem volna minél hamarabb édesanyám ház házához érni, mert nem szerettem semmilyen néptelen helyen sötétben sétálga sétálgatni. De meghallottam a sírást. Halk, de nagyon elkeseredett volt, és gondolk gondolkodás nélkül az a kislány jutott eszembe a vonaton. Egy padon üldögélt az állomás falánál. Bár melegebb ruha volt ra rajta, nem csak egy szál fehér pongyola, dee megesküdtem volna rá, hogy ugyanúgy nézett ki, mint az álmomban szereplő. Újra lejátszódott a jelenet, csak éppenséggel már a valóságban. A kislány elszökött otthonról, ról, de nem mondta meg, miért. A hangos sírásra kinézett az éjszakai őr az ajtón. A túl sokk alkoholtól vörös arca megrándult és rendezetlen bajusza jusza alatt valami mosolyfélére húzta a száját. – Semmi baj kicsi lyány! Megkeresem neked az anyukádat, gyere ide! Kételkedő tekintettel néztem rá. Az éjjeli őr… amikor kamasz voltam, sok rémtörténetet meséltünk egymásnak az egyik portásról a vasútnál, akiről az hírlett, hogy mindenféle szexuális ha hajlamai voltak a gyerekek és fiatalok iránt. Bár fogalmam mam se volt, hogy igazak voltak-ee a históriák és kiről szóltak pontosan, de egyvalamit tudtam: minden porcikámmal távol kell tartani a kislányt tőle. – Majd én hazaviszem. – mondtam olyan határozottan, hogy magam is me meglepődtem. – Otthon gondoskodni tudunk róla, amíg megérkeznek keznek a szülei. http://www.minervacapitoliuma.hu/iroink/ 41


Az őr kelletlenül ciccegett a nyelvével, aztán fejcsóválva visszasomfo visszasomfordált a helyére. Örültem is, hogy nem forszírozta tovább a dolgot. – Hogy hívnak? – Anna. – Jól van Anna, semmi baj. Most már minden rendben lesz. Elm Elmegyünk az én anyukámhoz, aztán együtt megtaláljuk édesanyádat. Valahogy sikerült megnyugtatnom és fokozatosan san abbahagyta a szipogást, miközben kézen fogva elindultunk a macskaköves úton hazaafelé. Elhaladtunk egy sor épület mellett, aztán a mozi előtt, ami már évek óta bezárt. A falán évek óta betörött a plakátokat tartó üveg, s még mindig a Harry Potter és az azkabani fogoly sötét tekintete nézett le rám a szilánkok közül. Azután zárták be a mozit, hogy elfogyott az a maréknyi nyi fiatal, aki eljött megnézni a filmet. Én is köztük voltam, de azután a többiekkel együtt eljöttem, és elkez elkezdtem az egyetemet. Mindenki elutazott a gimi után, mert kinőttük a várost, új dolgo dolgokra vágytunk és meg akartuk tapasztalni lni az élet kalandjait. Talán ez a kislány is ezért indult el, vagy talán egyszerűen csak úgy érezte, nincs már keresnivalója odahaza. Tulajdonképpen megértettem, mégis megrémisztett, mikre képesek ezek a gyerekek. A házunkban égett a villany, és anyukám alakja lakja átszűrődött a függönyön, ahogy a konyhában sürgölődött. Már nem laktam itt, az egyetem miatt elkö elköltöztem, az életem egy nagy rohanás lett, sokat utaztam tam és dolgoztam is, de hazajártam amilyen gyakran csak tudtam, mert szükségem volt egy biztons biztonságos fészekre észekre ahol szeretettel vártak, és ahol kipihenhettem magam. Ahogy beléptünk, a kis Anna arca felragyogott – nem az ő háza volt, de ugyanúgy egy meleg otthon volt, és bennünk valahogyan me megbízott. Azelőtt sose gondolkodtam el azon, miért szerettem mindig hazamenni, zamenni, de akkor, ott végre megfogalmazódott bennem az, amit olyan sokáig csak éreztem. Egyszer http://www.minervacapitoliuma.hu/iroink/ 42


el kell mennünk, kell legalább egy nagy utazás, hogy rájöjjünk, mennyire ért értékes is az, ahonnan elindultunk. Ez a kicsi ház, a kisváros valahogy mindig a szívemben marad, és anyukám, kám, aki a konyhában kavargó illatok közepette várt haza. Ispán Melinda



Klinkovics Márta: Az utazás Kedves Húgom! Nem kell ahhoz helyet változtatni, hogy elutazzunk bárhová a világban, ttudom. Gondolataink és képzelőerőnk segítségével bárhová, bármikor eljuth eljuthatunk, kinek miből mennyi van. Mármint gondolatból és képzel képzelőerőből. És ezek mennyiségétől és minőségétől függ, hogy milyen messzire jjutunk el. Más módon utazik az, aki még életében nem hagyta el szűkebb ot otthonát, és másképpen az, aki bejárta a fél világot. Az előbbinek átjutni a szomszéd tel településre esemény, az utóbbinak napi rutin. Ha nincs benned kíváncsiság, el se indulj, ha nincs benned kalandvágy, jobb, ha otthon maradsz. Ha mindkettőt birtoklod, akkor lesz tiéd a világ, szó sz szerinti értelmében is. Akkor tárulnak fel előtted a titkok, szépségek, tapasztal tapasztalások, kelnek életre a tankönyveidben tanultak és a regényekben nyekben olvasottak, ha hajt a vágy, a megismerés vágya. És ha nyitott vagy rájuk, megengedő, bef befogadó. Mert más az a világ, mint a megszokott, másak a tájak, az ízek, az eemberek, és mégis ugyanolyanok. Csak az tudja igazán, aki már valóban bejárta a világot, hogy az emberek mindenek ellenére mindenhol ugyanolyanok. Ugyanúgy küzdenek és hisznek, ugyanúgy úgy vágyakoznak és alkotnak, ugyanúgy szeretik és óvják gyermekeiket, családjukat, ugyanúgy szenvednek, vednek, ha fáznak, éheznek, ha életük, jövőjük kilátástalan, ugyanazok az örök emberi értékek tartják össze őket, amelyek mindenhol a világon. gon. Írott és íratlan törvények, szabályok, hagyományok, tanult és öröklött lött viselkedési minták, szokások. Pedig a föld színe más és más, a fehér homoktól a termőföld csokoládé fek feketéjéig, akárcsak az emberek bőrének színe. Nem gondolkoztál még el azon, hogy ez az örök másság is összeköt bennünket? Hogy milyen unalmas lenne ez a bolygó, ha minden és mindenki egyforma lenne?? Ez a teremtés csodája nekünk, földi lényeknek, hogy éljük és élvezzük az életünket.



Ezért soha ne mondj le arról, hogy megismerd a világot. Kezdd otthon, a saját környezeteddel, majd menj tovább a környező településekig, és járd be a hazádat, utána pedig kutakodj a határokon túl, utazz minél többet, hogy sz szélesedjen a horizontod, kovácsolj minden tapasztalatodból ból kulturális tőkét, és meséld el másoknak is, amit láttál, különösen azokkal tudasd, akik nem tu tudnak vagy nem képesek felülni a repülőre, beszállnii a vonatba, autóba. Nekik van a legnagyobb szükségük rá, te csak találd meg a módját, ezerféle lehet. Mesélj, mesélj, meséld el azt is, amit nem lehet. A kávé ízét, az ég pir pirosát, a házak szagát, az emberek mosolyát, az utazás izgalmait és mákonyos hang hangulatát, atát, a csodavárásét és a csodát. És végül azt is, hogy mivé váltál általa, hogy mennyit tett hozzá az életedhez, a tudásodhoz, a világlátásodhoz, a gondol gondolataid szabadságához, az emberségedhez. Ezért ha azt kérdezed, kedves Húgom, hogy a garázst újítsd-ee ffel az idén, vagy utazz el Indiába, a válaszom India. Csókol nővéred: Márta Klinkovics Márta



Kolonics Zoltán: Expedíció Ujguriában „Életünk egy kalandos utazás, és a legtöbben tudatában sem vagyunk annak a csodának, melyet létezésünk útja során átélni lni van szerencsénk”. Ezzel a mondattal kezdte meg könyvbemutatóját Paula Stanley azon a rendezv rendezvényen, melyet a Magyarok Világtalálkozója alkalmából rendeztek meg Bud Budapesten. A világ minden tájáról érkeztek delegációk az eseményre, ahová Pa Paulát is meghívták, hogy Belső-Ázsiában tett utazásának sának élményeiből készült könyvét bemutassa. Az emelvényen elhangzott mondata után, a színpadon elhelyezett asztal m mögül felemelte a széket, és elindult vele az első sorok felé. A színpadi háttérf háttérfények elhalványultak, a reflektorok flektorok Paula lépéseit kísérték. V Végignézett több száz fős közönségén, majd leült. Több mint 80 országból érkeztek vendégek a magyarság kiemelkedő kulturális és tudományos értekezésére. Az őszülő, de kortalan írónő szemében alázattal teli szeretet ragyogott. ott. Szelíden áradó m mosolyával a jelenlévőkre hangolódott, majd elővette előre megírt bevezetőjét, és olvasni kezdett. A modern színházterem technikai berendezése kristálytis kristálytisztán adta vissza Paula kis akcentussal, de szépen tagolt mondatait. „Repülőre ültem em és elindultam a biztonságot jelentő otthono otthonomból. Az elhatározás már hosszú ideje élt bennem, ennek ellenére mégis fájdalmas volt magam mögött hagyni mindazt, ami azelőtt oly kedves volt számomra. Családomat egy szerencsétlen baleset során elveszítettem. Mindannyian útra keltek, hogy égi vállalásaik sorát, újabb küldetésben tésben folytathassák, én pedig megkezdhessem életfeladatom szerinti földi utazásom következő szakaszát. Az emlékezés a fájdalom súlyával nehezedik rám majd’ másfél évtized után is. A szomorúság ág állandósult szívemben, mióta szeretteimtől külön utakon kell járnom. Így akarhatta a sors, hogy ez megtörténjen, ugyanis életükben, soha nem hoztam volna na meg azt a döntést, aminek eredménye e könyv is, melyet http://www.minervacapitoliuma.hu/iroink/ 46


most itt tarthatok a kezemben. Soha nem lett volna erőm, hogy szeretteimet elhagyjam, akik talán meg sem értették volna a bennem munkálkodó vvágyat, melyről ma már tudom, hogy születésem óta velem élő küldeté küldetéstudat volt. Lelkemben az egyszerű kalandokon túlmutató felfedezés élményét kerestem örökké, ami nem fért volna össze a számomra legfontosabb dolgok elenged elengedésével. Anyaként és feleségként a szolgálatot láttam magam előtt, elfeledve mindazt, ami legmélyebb vágyaimban mindig ott munkálkodott. E vágy me megvalósulásáért az életüket adták azok, akiket mindennél ndennél jobban szerettem. Életáldozatot vállaltak azért, hogy ezt az utat megjárhassam, és kutatómu kutatómunkám által a magyarság, és ezzel az emberiség javát szolgálhassam. Ennek az utazásnak és a könyvben leírt minden esemény gyümölcsének ily módon tehát ők is részesei.” A bevezető mondatok után Paula elhalkult, majd a teremben ülőkre emelve tekintetét, így szólt: „Hálát adok minden pillanatban azért, hogy életük egy részében velük lehettem. Csodálatos emberek voltak, akik még halálukkal is az irántam érzett önzetlen szeretetükről tettek tanúbizonyságot.” zonyságot.” Láthatóan meglepte a közönséget az őszinte közvetlenséggel elhangzott, nem szokványos bevezető. Voltak gesztusok, amiből látszott, hogy ezt a megköz megközelítést nem egyszerű befogadniuk. Paula a könyv fölé hajolt, lapozott apozott néhány oldalt, és felolvasott egy beke bekezdést. „Belső Ázsia egy kicsiny, 10 milliós népéhez éreztem elhívást, akiknek nég négyezer éves történelme, szépséggel és titokkal teli kultúrája van, ah ahová maga Körösi Csoma Sándor a magyar őshazát kutatva igyekezett ett eljutni. Az ő küld küldetése nem fejeződhetett be, így az utókorra maradt, hogy feltárja azt a titkot, melyet még teljességgel nem ismert szándékból, ból, de elrejtenek előlünk. "Így ér véget majd küldetésem, ha egyszer be tudom majd bizonyítani, hogy elle ellentétben a finn–magyar magyar elmélet mellett kardoskodók megnyilatkozásaival, a magyar nép igenis Attila népe." - fogalmazta meg Körösi Csoma kutató mu munhttp://www.minervacapitoliuma.hu/iroink/ 47


kájának legfőbb célját. Elgondolkodtató, hogy a Tarim-medencében medencében élő ujgur emberek többet tudnak rólunk, mint ahogy azt gondolnák a Kárpát Kárpátmedencében élő magyarok. A nomád népek közül egyedül a magyarokat tekintik rokonaiknak. Az ujgurok eredetileg Mongóliában éltek, elődeik tagjai lehettek tek a hunok által ismert törzsszövetségnek. Ezt a helyiek is igazolták, az ujgur faluk aluk lakói egymás után sorolták az általam is ismert szavakat. A m magyar-ujgur ujgur nyelvben 4000 szópárhuzam fedezhető fel. „Az ujgur nép őslakos Ázsiában, eredetükről az a legenda járja, hogy élt Közép-Ázsiában Ázsiában két testvér. Tőlük származik e pusztai nép két csoportja: oportja: a kínai Hszincsiang területén élő népcsoport a „9 ujgur” népe, míg a „10 ujgur”, az onogurok Európába vánd vándoroltak, s ők a magyarok ősei – tartja ja a máig is élő legenda. Az ujgurok a mai napig számon tartják a magyarságot, gyarságot, mint távoli rokonokat.” Paula ula becsukta a könyvet, szemüvegét egy gyakorlott mozdulattal leve levette, és könnyed eleganciával felállt. Kedves Magyarok! Kedves Ujgur testvérek! – szólította meg hallgat hallgatóságát, akik között ott ült az ujgur delegáció is. Elnézésüket kérem, hogy nem tudom másképp ásképp megfogalmazni mondaniv mondanivalómat, és kérem, ne ítéljék meg annak tartalmát, csak vigyék magukkal e gondolat magvát, hogy az a megfelelő pillanatban életre keljen és növek növekedésnek induljon. A magyarság őstörténetét tekintve, az akadémiai álláspon álláspontok szerinti ferdítések és csúsztatások sorával találkoztam tam a közel 10 éve tartó kutatómunkám során. Nem tisztem eldönteni, hogy a magyar gyar tudományosság legnagyobb intézményében hozzáértő emberek ülnek-e, e, de azt tudom, hogy ha bármely nemzetnek a világon töredéke tárgyi és szellemi hagyatéka lenne, az a nemzet bizonyára minden lehetséges fórumon hangot adna annak, eellenben ez esetben, expedícióm pedícióm és kutatómunkám jutalma az elhallgatás. A miértekre vannak már válaszok, melynek felkutatására bíztatom Önöket. A magyarság ság és az emberiség sorsa kéz a kézben jár. Az a világ, amit ma annak nevezünk, mohó és pusztító, láthatóan az önmegsemmisítés felé halad. Az http://www.minervacapitoliuma.hu/iroink/ 48


utóbbi évszázadokban olyan gyors szellemi hanyatlásnak lehettünk szemt szemtanúi, amire az emberiség korábbi időszakaiban nem volt példa. Látszólag eellentmond mindez azzal a ténnyel, hogy korunk technikai vívmányai elérték az űrléptéket. De ez ne tévessze meg Önöket, mert ha mindebbe belehelyezzük az embert, akkor nincs okunk az őszinte örömre, re, hisz mindeközben az ember elhagyatott és elidegenedett saját életterétől, aki már nem képes harmóni harmóniában és békében élni sem önmagával sem környezetével. Hogy kapcsolódik ez hozzánk magyarokhoz? Az emberiség szebb időket is megélt. Évezredes, m magas szintű tű kultúrák épültek ki, melyekben az ember tisztelte és megbecsülte a természet adta javakat. Örökérvényű értékeket teremtett, és mindezt képes volt átadni utódainak. A szebb időket idéző értékeket kell ismét felfede felfedeznünk magunkban és a körülöttünk létező mindenségben. Az emberiség kulturális bölcsőjéhez kell visszatérnünk, hogy emberi fajként újjászü ülethessünk, és a Teremtő akarata szerint, elfoglaljuk méltó helyünket a világban. Helyre kell állítani az igazság és az Isteni kinyilatkoztatás rendjét, a szav szavaknak vissza kell nyerniük a maguk értelmét! Mert az igaz-ságból ságból sem elvenni, sem hozzá tenni nem lehet, mert abból a gaz-ság ság vagy csak az iga marad. Az iga igazság önmagában is sziklaszilárdan áll. Azt semmilyen lyen írás, egyezmény vagy alku meg nem másítja. Utazásom legnagyobb gyobb felfedezése ennek az igazságnak a felismerése. Ráébredtem emberi önvalóm legmélyebb rendeltetésére, egy egyéni és nemzetközösségi misszióm fontosságára. Le kell vetkőznünk az önkény adta dogmákat és hiedelmeket, új megközelítésekre van szükség, és ehhez kézenfekvő, hogy visszatérjünk gyökereinkhez, hogy új, egészséges hajtásokat tudjunk hozni. A népek és nemzetek többsége mára elvesztette hagyomány hagyományait és gyökereit, yökereit, amiből táplálhatná a jövő nemzedéket. Kevés olyan nép él a világban, amelyik együtt él hagyományaival, és képes előhívni ősemlékezetét. A legújabb régészeti, antropológiai, nyelvészeti és DNS kutatási eredmények azt mutatják, hogy nagy múltú, dicső nemzet vagyunk, gyunk, és bizonyára fontos szerepet töltünk be az újkori megújhodás folyamatában is. Népmeséink, mondáink és szimbólumrendszerünk olyan ősi tudásról árulkodnak, melyre érdemes odafigyelni. Kérem Önöket, fenntartással fogadják mindezt, mert http://www.minervacapitoliuma.hu/iroink/ 49


nem meggyőzni akarom Önöket, és nem hamis kiválasztottság tudatot kív kívánok sugallni, de én már tudom, és a könyvemből Önök is megtudhatják, hogy a magyarság örököse egy olyan tudásnak, melyre, és amelyből felépíthető egy igazabb és szeretetreméltóbb emberi jövő. Isten áldja Önöket! Köszönöm, hogy meghallgattak! Paula szavai mélyen megérintették hallgatóságát, néhány másodpercig fe felemelő csend ült még a teremben, majd az első összecsattanó tenyerek után egyre erősödött a siker elismeréseként járó taps. Az első sorokban orokban ülők felál felálltak, és Paulához közeledve a kezüket nyújtották egy érintés erejéig. Az eg egymásra találásnak és az összetartozás érzésének együttes ereje mutatkozott meg ezekben az érintésekben. A szemekből hála és szeretet sugárzott, a sz szívek egyszerre dobbantak. Kolonics Zoltán



Ládi Zsuzsa: Az ember, aki sohasem utazott Imre bácsit mindenki úgy ismerte a faluban, mint az embert, aki még soh sohasem utazott. Imre maga úgy gondolta, ő az, aki mindenből kim kimaradt. A többi öreg néha a szemére vetette, e, hogy fene a dolgát, anno még a háborúba se kellett elmennie a ravasz dögnek, pedig arról aztán tényleg leg nem tehetett, hogy pont a sorozás előtt döntötte le a lábáról a himlő. Lényeg a lényeg, úgy esett, hogy az öreg Imre még a falut se hagyta el soha életében, tében, még feles feleséget is ott talált magának, és pénzszűkében a mézes hetüket is a faluszéli tónál töltötték el. Ahogy teltek az évek, Imre egyre vadabb álmokat szőtt arról, hogy egyszer bizony felkerekedik, dik, és bejárja nem csak az országot, hanem az egész világot! lágot! Még nyelveket is tanult, és pénzt gyűjtött a nagy útra. A külön emiatt vásárolt rolt fényképező gépe is csak arra várt, hogy elinduljon elinduljon, sőt, az egyik szekrény aljában útra készen állt a bepakolt hátizsák. A felesége mindig csak csóválta a fejét, és sokszor zor mondogatta: – Imre fiam, te bizony rendesen megbuggyantál! De Imre biztos volt benne, hogy egyszer nekivág a nagyvilágnak. Teltek mú múltak az évek, Imre egyedül maradt a nagy házban, a hátizsákja meg egyre többször került ki a szekrény aljából. Mindig csak ak nézegette a pakkot, elle ellenőrizte, hogy mindent beletett-e, e, de aztán visszarakta a helyére. A faluban mindenki indenki tudta, hogy az öreg egyszer rá fogja szánni magát az útra, hisz másról sem tudott beszélni, mint a terveiről. Egy nap, am amikor az unokák hazamentek a nagyvárosba, felkapta a hátizsákját,, és elindult a buszmegáll buszmegállóba. Meg is döbbentek rendesen a falusiak, amikor meglátták a nehéz pakkal törékeny vállain, öreg fényképezőgéppel a nyakában. Csodájára járt az egész falu az embernek, aki sohasem utazott, zott, de most végre készen állt eg egy nagy utazásra. http://www.minervacapitoliuma.hu/iroink/ 51


– Hova, hova, öreg? – kérdezték. Imre vigyorogva válaszolt: – Bejárom a világot, ha már eddig nem tettem meg. Nagy ujjongás közepette indult el a szomszéd faluig közlekedő busz felé felé, amikor az begurult a megállóba. – Imre bácsi, Imre bácsi!! Majd küldesz nekem fényképeket? Meg képeslap képeslapokat? – kérdezte lelkesen az öreg szomszédságában lakó kisfiú kisfiú. Az öreg mosolyogva felelt. – Persze, hogy küldök, kinek küldjek még képeslapot? A buszsofőr türelmesen megvárta, amíg az öreg összeszedte a megrend megrendeléseket, majd elégedetten leült a busz elejében.. Ő is, mint a többi falusi, jól iismerte az embert, aki sohasem utazott. A világért sem sürgette volna a nagy utazót. Persze, voltak, akik nevettek a terven, hogy Imre bácsi világgá ment: – Nem jut messze a szomszéd falunál! – mondogatták. – Nem való egy már az utazás egy ilyen öregembernek! – kontrázták mások. Imre bácsi ezeket a megjegyzéseket már nem hallhatta, hiszen maga mögött hagyta a falut, ahol az egész életét töltötte. A buszon még el elővette a felesége fényképét, aki már eltávozott, és magában vidáman megmondta neki: – Na, látod, szívecském, csak elindultam! Teltek a hetek, és Imre bácsi mindenhonnan küldött az otthoniaknak egy egy-egy képeslapot.



Egyszer aztán megérkezett az első „nagy küldemény” a faluba faluba: Imre bácsi eljutott Budapestre, és meg is nézett ott mindent, amit csak látni lehetett. Az öreg mindent lefényképezett, mindenhol vett egy-egy képeslapot peslapot azoknak, akiknek ígérte, amiket aztán mindenkinek személyre szólóan megcímzett, és úgy írta alá, hogyy „Szeretettel az embertől, aki sohasem utazott”. Jót derült ezen a falu apraja nagyja, és élték tovább az életüket. Egy nap újabb nagy küldeményt kapott a falu: az öreg Imre bejárta B Bécset is. Mulatott is ezen a falu: lám, külföldre is eljutott az ember, aki sohasem utazott! Volt, aki már várta vissza, hiszen utazott már eleget, minek menne messzebb, de Imre bácsinak eszében sem jutott a hazatérés. rés. Vonattal bejárta egész Ausztriát, majd Németországot is, ahonnan átment Franciaországba, hogy megmássza az Eiffel-tornyot. Ámult bámult mult a falu, hogy Imre milyen helyekre jutott. Teltek a hetek, múltak a hónapok, és a képeslapok, üzenetek csak jöttek a faluba. Imre bácsi megfordult Svájcban, ahonnan csokoládét küldött haza, Csehországban a söröket dicsérte, Angliában ban a pubokat. Hegyet mászott, búvárkodott, síelt, kipróbált minden konyhát, ami az útjába akadt. Eltelt egy év, majd még egy, és ahogy a falusiak számoltak, bizony zony Imre bácsi bejárta egész Európát! Imre bácsi nem is tudott róla, hogy milyen híre lett otthon on az embernek, aki sohasem utazott! Országszerte követték már az útvonalát, fogadásokat kötö kötöttek, merre megy majd legközelebb, még a rádióban és a tév tévében is leadtak róla egy hírt. Megüzenték ugyan neki a faluból, hogy menjen vissza, nagy ünnepség várja, de hazaszólt, hogy most nem mehet, het, mert Amerikába tart. Na, erre már világhírű lett az ember, aki sohasem utazott, most mégis Amer Amerikába ment! – Imre bácsi – fogadták New Yorkban a repülőtéren –,, mondja meg, mi a te terve Amerikában? http://www.minervacapitoliuma.hu/iroink/ 53


Több se kellett az öregnek, elárulta: – Bejárom, mint Európát! Megnézek mindent, amit érdemes, kipróbálok mi mindent, amit lehet, és mindenről tájékoztatom az otthoniakat, hogy ha már nem jöhettek velem, legalább tudják, merre járok. – De miért, bácsi? Miért utazik mindenfelé? Mosolyogva felelt: – Azért, kedves, mert én vagyok az ember, aki sohasem utazott. Csodájára jártak az emberek a falunak, ahonnan elindult ez a furcsa szerzet, mert az emberek szépen lassan egész múzeumot hoztak létre mindabból, amit hazaküldött. A falu apraja nagyja örömmel állította ki mindazt, amit a messzi földeken járó öregtől kaptak, de különösen a gyerekek élvezték Imre bácsi kalandjait, hiszen minden élményről részletes letes beszámolót kaptak. Olyan híres lett hirtelen Imre bácsi, hogy még a nagy sztárokhoz is elj eljutott, de nem sok időt őt töltött Hollywoodban, elvégre annyi látnivaló volt még szerte a világban, kár lett volna néhány hírességre pazarolni az időt. Megnézte a Grand kanyont, a Niagara vízesést, de túrázott az amazonasi zonasi esőerdőben is. Aztán megérkezett a hír a faluba, hogy Imre re bácsi csatlakozott egy kutatócs kutatócsoporthoz, akik Afrikába utaztak, mert Amerikából kából már mindent látott, amit látni akart. Az ember, aki sohasem utazott, bejárta az afrikai szavannát, talá találkozott oroszlánokkal, evezett a Níluson, és részese lehetett annak, h hogy a kutatók felfedeztek egy új fajt, sőt, még egy papagájt, Tikót is örökbe fog fogadott, aki ezután mindenhová denhová vele utazott, ahová csak lehetett. A falu minden újabb csomagot kitörő lelkesedéssel fogadott az embe embertől, aki sohasem utazott. Már meg sem lepődtek ek azon, hogy Afrika után Imre bácsi Ázsia felé vette az irányt. Japánból, Kínából, még Koreából is küldött haza fényképeket, képeslapokat és szuveníreket, bejártra Mongóliát és Szibériát, és mit sem törődött azzal, hogy közben szenzációt ciót csináltak belőle: élvezte az http://www.minervacapitoliuma.hu/iroink/ 54


út minden percét. Néha persze meglepődött, pődött, amikor a reptéren több százan vártak rá, és még autogramokat is kértek tőle különféle képeslapokra, de végül csak mosolyogva vállat vont, és aláírta a lapokat. A pénzzel se kellett törődnie, mert annyira ra szenzációsnak tartották az útját, hogy folyamatos adományokat kapott mindenütt, amerre csak járt. Novgorodban összefutott az egyik kutatóval, akivel korábban Afrikába ut utazott. – Imre, te itt? Na, tessék, pont, amikor egy lelkes önkéntesre van szü szükségem! Velem jössz Madagaszkárra? Így keveredett Madagaszkárra, ahol részt vett egy remek kutatótúrában a dzsungelben, majd egyenesen Új-Zélandra Zélandra repült, ahonnan egy An Antarktiszi kutatóutat szerveztek, és mivel már az egész világon ismerték az embert, aki még sohasem utazott… nos, könnyedén csatlakozott ehhez hez az expedícióhoz is. Imre bácsi több éves világjárás után csak akkor döntött úgy, hogy haz hazatér, amikor már nem jutott eszébe olyan hely, ahová el akart volna utazni. Me Megüzente hát a falunak: – Hamarosan hazatérek. Mielőtt megvette volna a repülőjegyét, úgy döntött, elküld még egy csom csomagot Ausztráliából, amit már teljesen bejárt. Az első képeslap megcímzésekor elgondolkodott, majd ezt írta rá: „Szeretettel az embertől, aki bejárta az egész világot”. Ládi Zsuzsa



Lesták Zsuzsa: Utazás nagyobb osztályteremben, vagy egy fői főiskolai Amikor az ember egy kisebb-nagyobb katedrán szembe találja magát húsz-harminc, harminc, vagy akár 300 hallgatóval (aki (akikről semmilyen előzetes információja nincs), tudatosan, vagy ösztönösen érzi, hogy az első találkozás meghatározó lesz és jelentősége végig kíséri az okt oktatót és a hallgatókat is az egész együtt töltendő időszakon. Rendkívül fontos, hogy közös nevezőre kerüljön a két fél egymással. Ez történhet egy pillanat alatt, de van úgy, hogy csak hosszabb idő dő alatt sikerül ezt az „együtt gondo gondolkodást” kialakítani. Az elmúlt 15 év alatt, sok esetben, amikor a Főiskolán, vagy más sze szervezett üzleti tanfolyamon a csoport egymással való megismerkedése és az „egymá „egymásra hangolódás” mielőbbi megteremtése volt az elsődleges ődleges célom, egy Youtube-on on megosztott videóval indítottam az egymásra hangolódást, a kközös rezgésszintre kerülést. Ez a videó egy vonat utazáshoz záshoz hasonlította az ember életét. Az ember, ha valahova utazni szeretne – és vonattal – kimegy egy vasútáll vasútállomásra ra és felszáll arra a vonatra, ami előzetes információi szerint az úti célja felé halad. Amikor felszáll a vonatra, még csak azt tudja, hogy hova akar eeljutni, hol szeretne leszállni. Fogalma sincs, hogy mi minden történhet vele egy utazás alatt. Mily Milyenek lesznek az emberek, akik mellett helyet foglal, akikkel hosszabb hosszabb-rövidebb ideig együtt utazik, akikkel ismeretséget – sőt néha barátságot barátságot- köt… Ez a bizonyos videó azt példázta, hogy amikor felszállsz egy vonatra (tekintsük úgy, hogy az életed vonatára) találkozol alálkozol emberekkel. akik lehet, hogy csak egy állomásra való időt töltenek el veled, de az is lehet, hogy a teljes utazás alatt a társaid lesznek. Az utazással kapcsolatban mindenki evidens dolognak tar tartja, hogy felszállunk a vonatra, utastársaink némely állomáson leszállnak, és http://www.minervacapitoliuma.hu/iroink/ 56


némely állomáson új emberek szállnak fel és együtt utazunk tovább. Az is természetes dolog, hogy amikor megérkezünk a célállomáshoz, leszállunk róla, és esetleg átszállunk lunk egy másik vonatra, amivel ismét tovább utazunk. Az életünk is tekinthető egy komplett vonat utazásnak. Amikor megszületünk, elindul a vonatunk. Ekkor még fiatal utazóként tekin tekintgetünk jobbra-balra, balra, segítségre szorulunk, de valami furcsa, akkor még nem érthető módon érezzük, hogy akkor sem vagyunk egyedül. Egy, va vagy két ismerős arcot biztosan találunk magunknak. Ezt a két arcot lehet, hogy csak mi ismerjük, anyának és apának tekintjük őket. Ők lesznek azok, akik – ha szerencsések vagyunk – hosszabb útszakaszon jönnek velünk. Az utazásunk le legelején biztosan velünk vannak. annak. Ők azok, akik figyelnek ránk, akik etetnek, itatnak, tisztába tesznek bennünket, az utazás során felmerülő és szükséges információkkal ellátnak bennünket. Az út elején még sokszor felsejlik be bennünk egy másik, távolinak tűnő utazás, aminek a vonatjáról ól leszálltunk, hogy az Életünk tünk vonatára felszállhassunk. Ez az egyre távolabb kerülő vonat az évek múlásával egyre inkább a felejtés ködébe kerül. Olyankor láthatjuk újra, amikor már jó sokat utaztunk, elcsendesedünk – és elcsendesedik körülö körülöttünk az utazó közönség is – és betekintünk önmagunkba. De az a vonat már nem ugyanaz a vonat, amelyik volt. Ahogy felcseperedünk, egyre több új ismerőssel kerülünk kapcsolatba, akik egy adott cél irányába, velünk együtt utaznak. Van akivel baráts barátságot kötünk, van akivell csak huncutul szemezünk, de olyan is van, akit az első pillanattól kezdve ellenszenvesnek tartunk. Ahogy haladunk tovább, egyre több tapasztalattal rendelkezünk és már öná önállóan is meg tudjuk ítélni, hogy kivel alakítunk ki hosszabb és bensőséges ka kapcsolatot, és kivel nem. Ahogy a vonat a sínen zakatol tovább, vább, a vonat ablakból újabb- és újabb tájakra tudunk rácsodálkozni. Némely látványnál esetleg eszünkbe jut, hogy érdemes lenne itt kiszállnunk nunk és körül néznünk, de tudjuk,



hogy nem tehetjük, mert amíg mi a vonat mellett rácsodálkoznánk a külvilá külvilágra, az a vonat már tovagurulna…. na…. És ezt nem reszkírozzuk meg. És utazunk tovább… Tudjuk, hogy minden egyes állomással közelebb kerülünk a végáll végállomáshoz, ahol utunk véget ér, mégsem félünk, hogy célba érünk, hiszen ezért szálltunk fel. Vajon miért van az, hogy ez a „vonaton utazás” Életünkkel való összehasonl összehasonlítása számos jelentős különbözőséget mutat? Hiszen, amikor a vonatablakból nézzük a tájat, olyankor akarunk kiszállni kkörülnézni, amikor valami nekünk tetsző dolgot lgot látunk… Az életünkből pedig olyankor jut eszünkbe a kiszállás mérlegelése, amikor nehéz helyzetben vvagyunk és nem látjuk a kiutat…. Amikor vonatra szállunk tudjuk, hogy a felszállásunk és a megérkez megérkezésünk biztos, de hogy közben mi minden történik velünk, k, az bizonytalan. Még sincs bennünk félelem. Mégis kíváncsian, az ismeretlen megismerése rése iránti vággyal a szívünkben indulunk útnak. Az életünket a születéssel kezdjük, de ahogy nyiladozik az elménk, eg egyre több dolgot megismerünk, valahogy egyre inkább tartunk rtunk a bizonyt bizonytalan dolgoktól, egyre jobban félünk az új kihívásoktól és az Élet vonatáról ról való leszállást – amit a hétköznapi nyelven halál hívunk – még gondolatunkból dolatunkból is szeretnénk száműzni. Nem kell, hogy így legyen! Tekintsük életünket egy izgalmas, kalandos vonatozásnak és élvezzük minden pillanatát! Lesták Zsuzsa



Lucza Mónika: Reptéri kaland Már majdnem elbóbiskoltam, amikor a taxi megállt, és a sofőr eegykedvűen megszólalt: – Repülőtér, megérkeztünk. 25 dollár lesz. Álmosan a kezébe nyomtam a pénzt; segített kivenni a csomagokat, majd gyorsan elhajtott. Várja a következő fuvar, gondoltam. Engem meg otthon a gyerekek! De közben még egy jó hosszú utazás… Chicago. hicago. Olyan valószerűtlennek tűnt, hogy itt vagyok! Nagyon gyorsan elsz elszaladt ez a 6 nap, és most újra itt vagyok a repülőtéren. Még rengeteg idő volt az indulásig, és már teljesen átfagytam a metsző no novemberi szélben. Hát igen, a szelek városa. A szállodából ából már dé délelőtt ki kellett jelentkezni, a gép meg csak este indul. De így legalább jutott egy kis idő vvárosnézésre is, nem úgy, mint a zsúfolt konferenciás napokon. Megint a gyerekek jutottak eszembe. Számolgattam, mennyi lehet ot otthon az idő – de nem fogott ott az agyam, így egyszerűbb volt megnézni a telefonon. Ki hitte volna, hogy egyszer még erre is használom majd! Pont éjfél, alszanak. Mire felkelnek, a gépen ülök majd; délre érek Londonba, donba, majd onnan hívom őket. Délre. Milyen furcsa is így ez a matematika! a! Elindulok este 88-kor, utazok 9 órát, és megérkezek – na, mikor is? Hát délben… Ezen jót mos mosolyogtam, és elindultam befelé.



Az üvegajtó mögött nyüzsgő váró fogadott. Még több mint 3 óra az indulásig! Mihez kezdek addig? Mindegy, majd csak elleszek valahogy ogy az üzletek kközött… Meglepően kicsinek hatott a terminál – vagy csak a tömeg volt túl nagy? A kifejezéstelen arcú embertömegben szlalomozva kerestem az információs táblát; nagy megkönnyebbülésemre már fel lehetett adni a poggyászt, és aztán irány a biztonsági onsági ellenőrzés. Ez a kedvenc részem; elég jól érzékelteti az adott ország para-szintjét… Kígyózó sor, mindenkinek rutinosan megy már. Cipő le, laptop ki, aztán teljes testszkennelés. Kéz magasban, nézem, ahogy a szkenner körb körbefordul; közben a konferencia képei villognak az agyamban. Sípszó, lépek pek ki bambán, a hátam mögött a biztonsági ellenőr nő odavakkantja a szemben lévő kollégának: – Jobb farzseb. Nézném meg, hogy mi lehet, erre a nő idegesen elrikkantja m magát: – Kezek a magasban! Zsibbadtan bámulok rá, á, megvonom a vállam, majd visszanyújtom a kezem. Addigra már négy biztonságis mered rám feszülten. A nő, még mindig biztos távolságból adja az utasításokat. – Tegye a tenyereit az üveglapra! Ne mozduljon! Addigra már kisebb nézőközönség gyűlt össze, izgatottan ottan várják a jel jelenet folytatását. Kezem az üveglapon, értetlenül állok, hogy mi lehet a gond. Fél perc, vagy öt telt el, nem tudom, mire a nő egyszer csak bólint egyet és int, hogy lépjek közelebb; azért a biztonság kedvéért még megmotoz, mielőtt egy hűv hűvös „Oké”-val továbbengedne.



A bámészkodók egykedvűen továbbállnak, én végre felvehetem a ccipőmet, és összeszedhetem a holmimat. Még mindig nem értem, mi leehetett a gondjuk, így elkezdem vizsgálgatni a zsebemet. Arra gondoltam, talán a kis fém sz szegecs, de nagy agy meglepetésemre ezen a farmeromon éppen nincs. Csak a zs zseben egy díszítő hajtás, úgy fél centi széles, és három centi hosszú. Hogy eebben mi veszélyt láthattak, örök rejtély marad… Ezen is túl vagyok, ráadásul eltelt majdnem egy óra. Még így is marad ket kettő. Az üzleteket úgy 5 perc alatt feltérképezem; az egyikben éppen csokolád csokoládékóstoló van. Csípős paprikás és füstölt baconos. zónát, hogy könnyebben elüssem az időt. A pulton kis cetli Keresem a WiFi-zónát, hirdeti, hogy a reptér hálás szívvel ajándékoz 5 perc ingyen yen WiFi használatot minden kedves utasának. Gyorsan hálát rebegek magamban az oly termész természetesnek vett európai korlátlan ingyen reptéri WiFi-ért, ért, és azon gondolkodom, hogy ugyan mire lesz elég ez az idő. Az otthoniakat hívni nem tudom, ott ééjszaka van; keresgélek esgélek valami olvasnivalót, és még éppen sikerül letöltenem egy jó könyvet. Meditációról, mesterekről, tanítványokról és éberségről, tanmesékkel. A laptop előtt ülve egyszer csak arra eszméltem, hogy már nem is a szöveget, hanem az embereket figyelem. És fázok. Hihetetlenül fázok. Indiai nők száriban, mezítlábas papucsban – a novemberi hidegben! A gép azonnal indul Dubaiba – egy kisebb csoport sietve megindul a kapu felé. Mindannyian pólóban! Én már a termo pulcsimat is felhúztam a télikabátom alá. Egyre nagyobb agyobb érdeklődéssel figyelem az embereket. Tényleg hideg van, vagy csak én fázok? Aztán leesik. Eszembe jut, amikor Athénból indultam haza. Az csak pár óra volt. De indulásnál 42 °C, amikor meg leszálltunk, alig 15 °C. A Akkor fáztam ennyire. http://www.minervacapitoliuma.hu/iroink/ 61


A hangosbemondó dó sorolja a gépeket. Dublin, Abu Dhabi, Delhi, Is Isztambul… Az utasok tódulnak a kapukhoz; szinte percenként vonul el előttem egy egy-egy légitársaság személyzete. Nézem az utaskísérők egyenruháját, és közben az jár az eszemben, hogy milyen furcsa életük lehet. Én 6 napja érkeztem, de még nem tudtam átállni a 7 óra időeltolódásra. Holnap este hazaérek, má másnap reggel az otthoni idő szerint dolgoznom kell. Ők rendszeresen röpködnek időzónák között; vajon a bioritmusok melyikhez hez igazodik? Eszembe jutnak a gyerekek, meg hogy óraátállításkor mit mondtam mindig. „Az óra át van állí állítva, de a gyerekek nem.” Amíg kicsik voltak, egy-két két hét kellett, mire beállt megint a rend. Ma már néhány óra utazással eljutunk a Föld másik oldalára; régen az idő segített a fokozatos átállásban. lásban. Ez a nagy technológiai fejlődés áldás-e, vagy inkább átok? Mindegy is. Még mindig fázok. És fáradt vagyok. Felkelek, és végigjárom a kapuk előtti várókat, és nézem az utasokat. A sz szemem megakad egy alig pár hetesnek kinéző babán. Igen, ő már ebbe n nő bele; neki ehhez kell majd alkalmazkodnia. A merengésemből a hangosbemondó zökkent ki: London, beszállás. Indulok haza! Lucza Mónika



Lupán Ágnes: Az út – Utolsó figyelmeztetés! Ismétlem, utolsó figyelmeztetés! Kérjük a BA 1752 1752es járat utasait fáradjanak a 6-os kapuhoz! A BA 1752-es es járat utasait kérjük a 6-os kapuhoz! – Hopp! Pardon! Elnézést! Vigyáztam! – sorolta az összes szókincsében felle fellelhető szót a bocsánatkérésre István, melyeket hellyel-közzel közzel még komolyan is gondolt. Valóban sajnálta, hogy aktatáskája elsodorta a szemüveges nénike zörgős zacskóját, melyet az igen elővigyázatlanul a bőröndjének támasztott, de a sajnálatnál azért erőteljesebben bosszantotta az eset. Ugyanis ez, meg a bőgő gyerek a babakocsiban mind csak feltartották, ő pedig ssietett. Utolsó figyelmeztetés?! Hmm. Vajon az utolsó után mennyi jön még, morfondírozott magában, miközben elsasszézott egy újabb bőröndépítmény mellett. Ezúttal sikerrel járt a tornamutatvány, minden a helyén maradt. Mármint a bőröndök közül. A szíve azonban ban ki akart ugrani a szívéből. Ugyanis nem volt formában. Edzeni kellene eljárnia, tudta már jó ideje, csak épp nem volt ideje rá. Arra sem. Majd feljegyzi a többi teendő közé, ha eljut oda, hogy végre leüljön és előkapja a jegyzeteit. Most azonban rá kellett lett kapcsolnia, mert az idő vész vészesen fogyott. Akármennyire is szeretett volna hinni a csodákban, valójában nem gondolta, hogy a gép megvárja, ha még többet késik. A szalagokat tartó oszlop iszonyat csattanással ért földet, ahogy a kanyart elvétette. Otthagyta. gyta. Mellényzsebéből előkapta a jegyét, nyújtotta a pult mögött a hölgynek, aki rosszallóan állta a tekintetét. – Ööö... – itt kifulladt a hangja. Ennyire futotta a kommunikációból. A hölgy ábrázatát elnézve azonban nem igazán volt itt szükség a szavakra. Fejével a ledőlt oszlop felé bökött, vastagon megrajzolt szemöldökét lassan húzta fel, melynél jobban ki sem tudta volna fejezni Istvánról alkotott véleményét.



– Igen? – Az oszlopot, legyen szíves! – Azonnal, de rohanok, megtenné, hogy addig is elkezdi... – Várok! A fenébe is, szitkozódott magában István, majd visszalépett pár lépést, hogy helyreigazítsa a földön heverő tárgyat. Kissé erőteljesebben sikerült talpra állítania, hiszen benne volt a mozdulatban minden frusztrációja. sztrációja. Idegesen dobolt az ujjaivall a pulton, mikor újra ott állt a jegyével a kezében a hölgy előtt. Valószínűleg nem pályázott az év munkatársa díjra, ugyanis nem kapkodta el a dolgot. Mikor végzett, csak annyit mondott Istvánnak: – Igyekezzen, már csak magára várnak. – Köszönöm a kedvességét! - búcsúzott epésen István, de a munka hőse hal halálosan nyugodt maradt, nem látszott rajta semmi, ami arra utalt volna, egyá egyáltalán meghallotta, vagy meg akarta volna hallani István félmondatát. Máskor István biztosan dühöngött volna jócskán, rosszabb napokon apokon leállt volna elm elmagyarázni a nőnek, hogy mi is a feladata egy ügyfelekkel foglalkozó szakmában, ebből már disszertációt is írhatott volna akár, miután saját ügyfelei naponta vetették alá kiképzésnek. Most azonban már csak a hatos számot látta maga előtt. őtt. Természetesen nem volt hozzá kegyes a sors, majdnem a legutolsó kapu volt, így ismét kapkodhatta lábait. Az utolsó pár méteren már intett neki a légiutaskísérő, hogy a busz zárná az ajtókat és indulna, ha történetesen nem hátráltatná őket. Úgyhogy új újabb futásra kárhoztatta petyhüdt testét. Siker! A buszt elérte, ajtók záródtak, utasok zötykölődve a repülőgép felé tartottak.



Nem igazán reménykedett benne, hogy még a felszállás előtt elő tudja kapni a gépét, lévén kevés idő maradt bármire is – neki köszönhetően. önhetően. De ez csak fokozta rosszkedvét. Az egész tárgyalás nem úgy alakult, mint eltervezte. Pedig azt hitte, sima ügy lesz. Főnökének ezt bizonygatta múlt héten is még, felesleges vele tartania, kézben tart ő mindent egymaga. Bizonyított már a cégnél el eleget, most ez csak egy édes kis semmiség lesz, hab a tortán. Nem, semmiképp nem gond, hogy karácsony este kell hazarepülnie. Ugyan, hisz ez csak természetes, hogy a család megérti. Persze, menjen csak Főnök Úr, ruccanjon le a hétvégi ház házába a hó, az ünnepekk elől, ahogy azt az elmúlt években is tette. Miközben a légiutaskísérő elől bohóckodott a gép orrában, más szóval a tú túlélésről tartott bemutatót veszély vagy baleset esetén, addig István gond gondolatai messzire kalandoztak. Olyan jól indult pedig minden. Barátságos átságos kézfogás után semmiségekről b beszélgettek, míg a titkárnő az italokat fel nem szolgálta, majd egyből a tárgyra tértek. Tudta jól ideérkezése előtt is, hogy tárgyalópartnere híres arról, felk felkészülten érkezik mindenhova, igyekszik a cége érdekeit mind mindig szem előtt tartani, de legfőképp semmiképp sem hagyja magát sarokba szorítani. Ez utó utóbbival nem is készült hát. De a számok pontos ismerete mindig is a birtokában volt. Nem is értette, hol siklott félre a dolog. Hiszen még az irodába indulás előtt is átnézte a szállodában az adatokat. Jaj, de be akarta már kapcsolni a gépet. Azon volt minden tudomány. A tá tárgyalás elhúzódott, alkalma sem volt már sehol beüzemelni a laptopot. – Kérjük, kapcsolják be öveiket! Katt! Megtörtént. Újabb ujjdobolás, melyhez márr lábdobogás is járult. Egész teste fel volt töltve adrenalinnal és feszültséggel. Mely csak fokozódott, am amikor az övek becsatolását nem követte egyből, de legalábbis igen hamar a gép zúgása, a hatalmas jármű bálnaszerű megmozdulása álló helyzetből. http://www.minervacapitoliuma.hu/iroink/ 65


Merthogy nem történt semmi. Semmi, de semmi. A gép a táskájában mellette szinte hívta, követelte, hogy minél előbb érintse meg, de a cigaretta a zsebében konkrétan égette az oldalát. Vagyis ő égette volna a cigarettát. Amúgy nem dohányzott. Néha elszívott egy egy-egy szálat vacsorák alkalmával, de most valóban szüksége volt a füst tüdejére mért káros károsító hatásával egyetemben a megnyugtató érzésre, melyet nem lelt percek óta. Mit percek, órák, sőt, ha jobban belegondolt, hónapok óta. Amióta a cégnél dolgozott, nem nélkülözhette a fullasztó érzést. Na, ha eddig nem volt rémesen rossz a kedve, itt bizonyosan elvette volna a kedvét a ráeszmélés. Mi van már? Miért nem indulnak végre? Mit tegyen? Próbálkozzon meg, vegye elő a gépet? Végül is amíg nem eme emelkednek, addig nem zavar semmilyen rendszert, nem igaz? Körbenézett. Sokan nem voltak az utastérben, az első osztályon meg még annyian sem. Végtére is a karácsonyt senki nem akarja a levegőben tölteni. Aki mégis utazni volt kénytelen ebben a szokatlan órában, mind belenyug belenyugodva várta a felszállást. Még ha az váratott is magára nem keveset. Leszámítva a kisgyerekes családot, ahol apuka veszekedett anyukával, amiért a gyereket nem tudták elhallgattatni közös erővel sem. Szerencsére a gép végében kaptak helyet, így a gyereksíráss már csak elhalkulva érkezett meg előre, hozzá. Úgy ítélte meg, az idő pont megfelelő ahhoz, hogy a gépért nyúljon. Mikor épp kicsomagolta, keze már közvetlenül a bekapcsoló gomb felé tartott, a légiutaskísérő kedvesen, ám igen határozottan figyelmeztette figyelmeztette, tegye el. http://www.minervacapitoliuma.hu/iroink/ 66


– Mindjárt indulunk – tette hozzá, és eltűnt a függöny mögött. István majd' felrobbant. Hiszen olyan közel volt a célhoz. Már majdnem elm elmerülhetett az excel tábláiban, erre ez a kis fruska, mert igen fiatal leányzó b benyomását keltette, megakadályozta benne. Rendelt egy konyakot. Biztos, ami biztos. Hisz úgyis ünnep van, meg már késő délután is, nem érheti szó a ház elejét. Azon morfondírozott, kettőt kérni indulás előtt vajon milyen színben tűntetné őt fel. És ha rosszban, számít-e, ki mit gondol dol itt róla. A konyak kellemesen ömlött szét a torkán lefolyva a testében, kicsit engedett is a nyomás a bels belsejéből, de a hangsúly még mindig azon volt, kicsit engedett csak. Mielőtt azonban kezével odainthette volna a nőt és vele együtt a tálcát, gy gyanússáá vált, hogy tálca nincs nála, arcvonásai keménységről árulkodtak. – Hölgyeim és uraim – kezdte, mire a gép fedélzete elcsendesedett, minden szempár rászegeződött. – A vihar nem hagy alább, így nem kaptuk meg a felszállási engedélyt a toronyból. Szíves türelmüket kérjük. Ismét elnyelte őt ezután a függöny. Nagyszerű, én meg rohantam, gondolta István, és először nem jutott eszébe a számítógépe. Nekiállt sajnálni magát. A vádliját is meghúzta, ahogy a taxiból kipattant, a tüdejét még mindig érezte, most meg kiderült, iderült, hogy mindezt a semmiért. Hiszen el sem indulnak időben. Persze, világos, neki is feltűnt a vihar. Bár nem tulajdonított túl nagy jelent jelentőséget neki. Esett az eső, nagy ügy. Ő ebből semmit nem érzékelt. Jobban mondva bőrig ázott, míg a taxit leintette, te, de volt neki ennél nagyobb gondja is ma, így nem foglalkozott ezzel. Kitekintett az ablakon. Sokat nem lehetett látni. Az eső kitartóan és igen er erőteljesen szakadt le az égből, elsötétítve a késő délutáni szürkületet. Még nem http://www.minervacapitoliuma.hu/iroink/ 67


kellett volna sötétednie azz égboltnak, most mégis kétség kívül teljesen fekete volt odakint minden. A villámlás erős kontrasztot vitt bele ebbe a hangosan dübörgő, fekete esőbe. Nem sok idő telt el, s máris dörgött egy hatalmasat az ég. Huh, ez nincs me meszsze, gondolta István, aki márr csak a kinti elemekre szegezte minden figyelmét. Ha ez így megy tovább, nem fog egyhamar felszállni ez a gép. Ha pedig nem száll fel a gép, nem ér haza időben. Ha nem ér haza időben, vége a házasságának. A gondolat, amit idáig mélyen eltemetett magában, n, felütötte fejét, nem tág tágított mellőle. Szentül megfogadta indulás előtt Kingának, a feleségének, ha törik, ha szakad, időben hazaér az ünnepre. Nos, eléggé úgy tűnt, hogy val valóban szakadt. Az eső elmosni látszott minden szándékot. A gondok akkor kezdődtek ek a házasságában, amikor új munkahelye egyre tö többet követelt tőle. S nem csak hosszú munkaórákat. Sokszor hiába hagyta el az irodát, az átélt stresszt vitte magával haza is. Ingerültebben szólt a gyerekre, türelmetlen volt a feleségével. Fáradt, kedvetlen volt hétvégén, mert szo szombaton még nem heverte ki az egész hetes stresszt, vasárnap pedig már ny nyomasztotta a temérdek feladat, ami az íróasztalán várta hétfőn kora reggeltől. Próbálkoztak párterápiával, szabadsággal, ahol tilos volt elővennie a laptopot, de még a telefont is, hogy folytonosan az e-mailjeit mailjeit ellenőrizze. Majd' bel beleőrült. Minden volt, csak épp üdítő nem az a pár nap a tengerparton. Nem arra született, hogy egész nap a homokban heverjen. Az ő világa a tárgyalóterem volt. Ott érezte elemében magát. Peckesen járkált egy-egy egy megbeszélés ssorán tartott kiselőadása alatt, élvezte, ahogy fentről nézhet le kollégái fejtet fejtetőjére, köztük a saját főnökére is. Mert hisz ki tudna nála jobban bármit is az adott projektről, senki más nem éjszakázott bent heteken n keresztül a pály pályázati kiírás előtt. A vége felé, amikor már nagyon szorított a határidő, a titká titkárhttp://www.minervacapitoliuma.hu/iroink/ 68


nője tovább maradt bent, István nem szívesen engedte őt haza, de tudta, az ő szíve nincs benne a dologban annyira, mint a férfinak. Büszkén és pökhendien indult ult neki ennek a mostani ügynek is. Már a zsebében érezte a győzelmet. Mégis kicsúszott a kezei közül. Soha nem fogja ezt megbocsájtani magának. – Még egy kis türelmet kérünk kedves utasainktól – hangzott fel a pilótafü pilótafülkéből ezúttal. – A körülmények nem biztonságosak iztonságosak a felszálláshoz. Minden bizonnyal megkapjuk hamarosan a jelet a központból, s bár kis késedele késedelemmel, de ma este mindenki a szerettei közt töltheti az ünnepet. István pontosan kiérezte a pilóta hangjából a feszültséget. Megpróbálta ááltatni az utasokat, asokat, de István tudta jól, hogy ebből akár teljes reptéri zárlat is lehet. És akkor neki teljesen befellegzett. Oda az ünnep. Oda a munka. Oda a család. Laptopja ott feküdt még mindig az ölében félig nyitottan, hiszen az előbb már csak a bekapcsolás hiányzott nyzott ahhoz, hogy ismét életre kelthesse. Legszívesebben fogta és elhajította volna a fenébe. A táblázatokat hiába is nézi már, nem hoznak azok se enyhülést a problémára, se aláírt szerződést a cégének. Így hát maga mellé helyezte a mellette lévő ülésre. Ujjaival dobolt a combján. A feszültség egyre nőtt benne az elfogyasztott alkohol ellenére. Bánta, amiért nem jutott el a második pohárkáig. Bár lassan egy teljes üveg se bírna el a benne rejlő indulatokkal.



Vajon telefonálni tud még? Hiszen nem voltak sem felszállás, sem leszállás közepette. Mielőtt bárki megakadályozhatta volna benne, előkapta a készüléket, nyomta a gyorshívót. Fogalmazta már magában, mivel is indítsa a mondandóját, de bele se kezdh kezdhetett, Kinga egyből támadott, amint a hívása célba ért. – Hallottam, bemondták az előbb. – Kinga... – ... a gépeket nem engedik felszállni ilyen ítéletidőben. Biztos voltam benne, a szívem mélyén éreztem én ezt. Tudod, hogy ez lett volna az utolsó esélyed, ugye? Részemről ennyi volt. Adom a fiadat, magyarázd el te neki, hogy mi történt. – Kinga! Hallgass m.. – Mondd el neki, hogy nem jössz, nem ünnepelsz vele, nem állsz mellette most sem, ahogy az év többi napján sem. Megígérted neki, emlékszel? Mi Mielőtt elutaztál, megfogadtad, hogy itt leszel. Adom őt, meséld el te, hogy megint minden fontosabb neked nálunk. Esélye sem volt egy szót is közbevágni, kis zizegés után, ahogy a telefont egyik kézről a másikra adták, már hallotta is a vékonyka gyerekhangot a vonal m másik oldalán. – Halló! Apa? – Igen, itt vagyok! – Hol itt? – Még a repülőgépen. Nem tud felszállni a vihartól. http://www.minervacapitoliuma.hu/iroink/ 70


– Ühüm. – Pedig már nagyon vártam, hogy otthon legyek végre veletek. – Hm. – Siettem, ahogy csak tudtam, hogy elérjem a gépet, hazamehessek hozzátok és együtt legyünk. – Értem. – Nem, nem érted! Tényleg ott akarok most lenni veletek. – Oké. – Hazamenni a melegbe, megenni a pulykát, amit anya sütött, talán idén el először nem égette oda – próbálta meg picit emelni a beszélgetés hangulatát. Ismét hümmögés volt a reakció a másik oldalról. – Állni a fa előtt, tt, csodálni a fényét, kibontani a rengeteg ajándékot. Nem tudta, mit mondhatna még. Csak azt érezte, veszít. Nem a szerződést, nem a céget, nem a karácsonyestét. Sokkal, de sokkal többet. Soha eddig nem tapasztalt kétségbeesés mondatta tovább vele a szava szavakat, amiket még volt, aki meghallgatott. – Este aztán fáradtan esünk be az ágyba, reggel kora hajnalban felébresztesz, mert nem tudsz aludni már, várod, mikor játszhatsz az új játékokkal. Alig vvárom, hogy mindezt átéljük. Együtt. – Rendben! Újabb zizegés, majd hallotta, ahogy a fia a feleségéhez intézi már a szavait – Visszaadjam neked? http://www.minervacapitoliuma.hu/iroink/ 71


– Nem kell! Fájt. Rettenetesen. A szavak kopogtak a másik reptér folyosóján. A lemondás visszavonhatatlanul megnyilvánult ebben a két szóban. – Jó! Újra neki szóltak már a szavak, a fia hozzá beszélt. – Akkor siess, puszi! – Puszillak én is, szeretlek. - de ezt már nem hallotta a fia, megszakadt a vvonal. Letette. Hét évesen neki még csak ennyit jelentett egy telefonbeszélg telefonbeszélgetés. A telefon képernyőjét nézte hosszasan. Fogalmaa sem volt, mennyi idő telt el. A háttérkép egy gyermekarc, egy ezer wattos mosoly volt. Mások a kiesett fogakat fotózzák, illetve azok hűlt helyét, ő jól emlékezett rá, hogy neki a kép készítésekor arra kellett koncentrálnia, Gergő milyen gyorsan tudja a nyelve hegyével mozgatni a fogat bal alul, melyet már csak a szentlélek tartott od odabent. Ehhez képest még három napig bírta a gyerek szájában utána. Alig pár hete készült a kép. Kivételesen barátságos nap volt. Szabadnapot ajándékozott magának, mert egy nagyobb gyobb lélegzetvételű munka épp véget ért. Kirándulni mentek az utolsó melegebb őszi napon. Cukrászdába tértek be, játszótéren hintáztak, nevettek, sétáltak, beszélgettek. Aztán másnaptól újból elkapta a gépszíj. Éjszakázott, mérgelődött, hajtott. Gergő eztt is tudomásul vette. Ahogy mindent zokszó nélkül. Azt is, hogy n napokig nem is látták egymást. Mire ő hazaért, már csak az alvó gyerek feje búbjára tudott egy puszit nyomni, reggel rohant még a nagy dugó előtt, hogy ne arra pazarolja a drága idejét, hogy üll a kocsiban és dudál másokra. http://www.minervacapitoliuma.hu/iroink/ 72


Tulajdonképpen miből állt volna egy közös reggelit elfogyasztani? Vagy le legalább néha hazaérni az esti mesére? Szégyellte magának is bevallani, de semmiből. Nézte a gyerekarcot, azt a tiszta tekintetet. A veszteség szinte kéz kézzel foghatóvá vált előtte. Érte küzdött, miatta akart mindig többet, hogy neki jobb llegyen. S közben nem vette észre, hogy a jobb mennyire szubjektív. Ha megkérdezi a gyereket, ő is ezt nevezné jobbnak? Haza kellett mennie. Mindenképp! A feleségét átölelni, ni, a fia kezét megfogni. Velük lenni. Nem csak ma este. Mindig! Miért nem indulnak már? Miért pont ezt a napot választotta az időjárás, hogy tomboljon? Fáradt volt. Annyit utazott már, haza akart végre érni. Igazán hazaérkezni. Ujjai vakon matattak a billentyűkön. llentyűkön. Oda sem figyelt igazán, az esőt szugg szuggerálta, így akart hatással lenni a világra. Szeretett volna hinni abban, hogy van hatása a környezetére. Pittyegés hangja rántotta vissza a valóságba, a gép fedélzetére. A telefonja volt csak. Jelezte, hogy az üzenete célba ért. A gép megmoccant. De olyan lassan történt mindez, hogy félt, csak a képzel képzelete játszadozik vele. Annyira szerette volna, hogy induljanak, hogy már már-már úgy érezte, elindultak a kifutóra, hogy felemelkedhessenek. Amikor a kapitány hangja megerősítette erősítette ezen gyanúját, mély levegőt vett. Szinte észre se vette, hogy egész idő alatt visszatartotta a lélegzetét a bizon bizonytalanságtól, vajon tényleg elindulnak-e.



– Hölgyeim és uraim – hangozz fel a mikrofonon keresztül –, engedélyt kaptunk a felszállásra, ra, kérem, kapcsolják be mindannyian a biztonsági öveket, megkezdjük az emelkedést. *** A váróterem teljesen kihalt volt. Késő este, karácsony este senki nem a rep repülőtéren várakozva tölti az idejét. István szíve nagyot zuhant. Titkon még reménykedett benne, ho hogy történnek még csodák. Na, nem sokszor, de talán karácsony estéjén. Bízott benne, a családja megvárja. Elmentek hát. Persze, hiszen tudta, hogy ez várja. Kinga nem hagyott kétséget afelől, ez lesz. A buta szívét hibáztatta a reményért, mely egész úton el elkísérte. Megfogta a bőröndjét, húzta maga után a kijárat felé. Hogy hova megy ma éjjel, még nem tudta. De már nem is igazán érdekelte. Csak egy volt fontos, el innen! – Apa! Apa! István sóbálvánnyá merevedett. Nem mert megfordulni, rettegett attól, ha hátratekint, ratekint, meglátja, másvalaki kiált egy másik apukának. A hang nagyon ismerős volt, soha nem tévesztette volna össze senkiével, de félt. – Apa! Ekkor érték el az apró kezek a kabátja alsó szárát. István behunyta a szemét, hálát rebegett a csodáért, mert ezek szerint igenis léteznek! – Szervusz, Gergő! – nézett le a gyerekhez és már karolta, ölelte, ahogy csak tudta.



– Mehetünk? - kérdezte a fiú. – Naná! - de már az anyja szemébe nézett mélyen, aki ott áll közvetlenül elő előtte. – Hát megvártatok... – Mondtad, hogy jössz – Gergő álmos hangja komolyan csengett. – Igen, de nem voltatok sehol. – Pisilnem kellett már nagyon. – Ah, értem. Ez mindent megmagyaráz – a megkönnyebbüléstől legszívese legszívesebben nevetni szeretett volna. Ezt sem hitte volna ma délután, hogy ma még nevetni támad kedve. – Hát megvártatok – ismételte meg még egyszer és végtelen hálával pillantott az asszonyra, aki a társa volt jóban, s az utóbbi időben inkább csak a ross rosszban. – Meg! – Köszönöm! – Menjünk! István boldogan fogta meg a bőröndjét, a gyerek kezét, indultak. – Megkaptad az sms-t? Bólintás volt a válasz. Kimentek az éjszakába, a hidegbe. Az eső még mindig zuhogott, de már nem volt akkora ereje a viharnak. Úgy tűnt, továbbvonult.



Ahogy elhelyezkedtek a taxiban, Gergő a fáradságtól már csak az ölükbe hajtotta a fejét, szinte azonnal el is aludt. István biztosan tudta, hogy már nincs állása. Ha nem mondanak fel neki, megteszi ő maga. Ez az út kellő bizonyíték volt arra, hogy ez élete legjobb döntése. Elégedetten bólintott szinte önmagának a sötétben, ben, majd átpillantott a fel feleségére. Az asszony csendesen ült mellettük, majd egészen halkan azt mondta: – Én is szeretlek. Lupán Ágnes



Carol Inna: Két utazás Kedves olvasóm! Vegyél részt velem részt egy időutazáson! A helyszín megint a zuglói Kövér Lajos utca és annak környéke, amikor ott még csak családi házak voltak, kivéve a Nagy Lajos kir. útja és Egressy út talá találkozását, ahol hatalmas bérkaszárnya terpeszkedett, dupla udvarral. A lakói szegényebbnél szegényebb emberek voltak és ki tudja, hogy miért, de úgy becézték a házat, hogy „a Sing-Sing”. Sing”. Ott lakni nem volt valami jó ómen. Az időszak pedig az volt, amikor elkezdtük építeni a szocializmust. Mi is a létminimum körül éltünk, pedig apám banktisztviselő volt, de ez akk akkoriban elég rosszul hangzott. A nőket kezdték beterelgetni a termelő munkába, csak a megfelelő körülmények hiányoztak ztak épen. A Danuvia „motorkerékpár” gyárban pl. 3 műszakban préselték a műanyag fésűket, annyit amennyivel már Dunát lehetett volna rekeszteni. Néha mást, de abból is annyit. A mi anyukánk nem vonult be akkor még a gyárba, hanem otthon ffőzött, mosott, vigyázott ránk és egy keresetből kellett kijönni. Olyan szép volt az elképzelés, hogy a társadalmat megreformálják, olyan dél délibábokat festettek az égre, amit mi gyerekek el is hittünk és képzeletünkben már meg is valósult. De csak ott. Meg Amerikában, amit akkor kor még nem tu tudtunk, csak a vezetőink másoltak le titokban az ideológiájukhoz. Ilyen volt az, hogy nem kell többet főzni otthon, mert egy nagy közös konyh konyháról fog étkezni mindenki és a mosás is egyszerű lesz, mert mi mindenütt lesznek mosodák, ahol kimossák a holmikat. Így azután mehetnek a nők, a csalá családanyák dolgozni gyárakba, a háztartás meg lesz oldva.



(Mára úgy szólván megvalósultak a nagy közös konyhák, úgy hívják, hogy Mc Donald’s, meg Pizzéria és mindenkinek van otthon automata mosógépe, csak a gyárak tűntek el, mert rájöttek, hogy nem kell tonnaszám szám gyártani a fésűket és ugyanez a helyzet a vállfákkal is…) A szomszédunkban laktak a barátnőink, akik családja szintén nyomo nyomorgott, még a miénknél is jobban, mert ott az apa egy despota volt. Lóve Lóversenyre járt, kiszolgáltatta magát és ordítozott, ha valami nem úgy történt, tént, ahogy szerette volna. A szomszédok egymás között csak „francia király”--nak nevezték, őt tartották az abszolutizmus helyi képviselőjének. A szegénység abban is megnyilvánult, hogy karácsonyra általában ltalában az esed esedékes kinőtt ruhák és cipők helyett valami ruhaneműt kaptunk és esetleg egy könyvet. Játékot sohasem. Így a húgommal kitaláltunk magunknak egy játékot. Elképzeltünk egy olyan utazást, ahol a „francia király” elviszi világ körüli utazásra a cs családját. Annyira megtetszett az ötlet, hogy elkezdtünk írni erről egy regényt, új és új fejezeteket írtunk hozzá és még rajzokkal is illusztráltuk. Már a készülődés a képzeletbeli utazásra is egy élmény volt, mert a bőrö bőröndökbe becsomagoltattuk velük mindazt, dazt, amit mi szerettünk volna kapni. R Ruhákat, cipőket, sok játékot, még egy íróasztalt is, mert a konyyha asztalt mégse vihették magukkal. Azután jöttek az ételek, amiket a család magával vitt, csupa finomságot és sokat! Azután minket is el szándékoztak vinni nni magukkal, mert nem voltak i irigyek, így mi is részesei lettünk a világkörüli útnak. Csak Rajzkinét nem aka akarták magukkal vinni, az erőszakkal betelepített albérlőt, aki úgy dohányzott mint egy gyárkémény és állandóan fuldoklóan köhögött. A sok cigarett cigaretta csikk http://www.minervacapitoliuma.hu/iroink/ 78


ott hevert körülötte, amíg naphosszat egy nyugágyban ban üldögélt az udvaron. A csikkeket senki sem takarította el, hiszen ő albérlő volt, a tulajdonos pedig nem is itt lakott, mert amikor hazajött nyugatról, már az egérlyukakban is lakók voltak, akinekk ott utaltak ki lakást. A háztulajdonosnak is utaltak ki vvégül valami lakás félét a Sing-Sing házban. Nekünk, gyerekeknek nem volt szabad Rajzkiné közelébe menni, pedig ame amerre mi szerettünk volna játszani ott terpeszkedett a nyugágyában, ugyanis az anyáink meg voltak róla győződve, hogy Rajzkiné tüdőbajos. jos. Valószínű, hogy így volt, mert egy idő után meg is halt. Kitalált regényünkben ott landolt egy repülőgép az utcán és folyt a b beszállás. Hosszasan pakoltuk be a sok mindent, amit vittünk magunkkal az utaz utazásra. A repülőt Franciakirály vezette, aki roppant művelt és világlátott láglátott ember volt, hiszen állandóan valamilyen táblázatokat tanulmányozott nyozott és vasárnaponként elvonult, szinte egész napra. Elindultunk a szomszédság integetése közepette. Mi azután bejártuk Franciakirállyal azokat a helyeket, amiről földraj földrajzórán tanultunk, meg esetleg képeket is láttunk valahol. Mindez csodál csodálatos volt. Elrepültünk a Duna felett, ahol a kajakosok eveztek, versenyekre kkészültek, hajók úsztak le és felfelé, mi pedig integettünk mindenkinek. Hegyeken, völgyeken, idegen városokban jártunk. Ha valamit nem éértettünk, azt Franciakirály szépen, türelmesen megmagyarázta, ő több idegen nyelven is beszélt akkor. Nem volt veszekedés, kiabálás, ehettük, tük, ihattunk, amit csak akartunk és még iskolába sem kellett járni. Némelykor kalandokba is keveredtünk, de ilyenkor Franciakirály mindig kkimentett bennünket.



Szóval annyira tetszett ez az utazás, hogy mindennap szinte új fejezetek sz születtek a könyvünkben. A baj csak az volt, hogy Fanciakirállyall történt valami. Nem a képzel képzeletünkben, hanem a valóságban. Valami szembetegséget kapott, úgy tudom szürke h hályogot és az operáció nem sikerült. Megvakult. Attól kezdve úgy ve vezették a lányai, vagy a felesége. Már nem is ordítozott, hanem szépen kérte őket. Mégpedig arra, hogy vasárnap vinnék ki őt a Lóversenyre! –De Papa, hiszen nem is fogod látni a lovakat! –Nem baj, de legalább ott leszek. Vasárnap azután a régi hangon szólította a feleségét: – Ilonka, menjünk! Az asszony, aki igazi alárendelt feleség volt, engedelmesen öltöztette és elv elvonultak. Franciakirály végig boldog izgalommal ült a villamoson, és amikor megérkeztek oda vezetette magát a hangosbemondó alá és botjára tám támaszkodva hallgatta a verseny közvetítését. Ilonkának előzőleg tenni kellet val valamelyik lóra, aki azt sem tudta, hogy mi fán terem az ilyen, de valahogy me megoldotta. A ló nem nyert, a pénz elveszett, de Franciakirály egészen átszellemült. Végre visszatérhetett régi életmódjához! Járhatott ismét a Lovira. Hazafelé átadtak egy helyet a villamoson, leült és olyan boldogság lá látszott az arcán, hogy az emberek kezdték figyelni. – Nézd azt az embert ott! Vak és mégis milyen elégedett! Hazatérve a lányok már várták őket a konyhában, hogy vacsorázzanak. Ilonka megmelegítette a paradicsomlevest, ami délről maradt és a két lány mohón neki látott. Franciakirálynak bevitték a szobába a vacsoráját. Ült egy kénye kényelmes karosszékben, a két karfán egy rajztábla nyugodott, dott, ez volt aaz asztal. http://www.minervacapitoliuma.hu/iroink/ 80


Amint bemerítette kanalát a paradicsomlevesbe és a szájához emelte egy nagyot ordított. – Hiszen ez ehetetlen, olyan forró! Azzal megfogta a tányért a levessel együtt és Ilonkához vágta. Csa Csakhogy az már továbblépett, sőt a nyitott ajtóban állt, amikor mikor a kiáltást halotta. A tányér kirepült és a szemközti falon loccsant a leves, a tányér pedig a földre esett. Ilonka meglepődve nézte a falon lecsurgó piros lét, majd szelíden csak annyit mondott: – Már úgy is ki akartam meszelni a konyhát! Másnap az iskolából skolából hazajövet láttuk a konyhabútort az udvaron és Ilonkát, amint egy vödörben kavargatja és hígítja a meszet.

Pipacsok 40 éves osztálytalálkozóra utaztunk együtt, négyen, egykori szakköz szakközepesek. Szépséges pipacsmezők virítottak az út mentén. A sztrádán n ha halkan duruzsolva suhant az Audi velünk. A vezetője sóhajtva megjegyezte, te, milyen jó is lenne megállni, odamenni, közelről megcsodálni a pompás pás vörös szirmú karcsú szépségeket. Kicsit lassított, majd elővette a fényképezőgépét, és megkérte a mellette ülőt, készítsen néhány fotót emlékül… Ahogy követte tekintetem a változó tájat, egy másik gyönyörű pipac pipacsmező képe merült fel emlékeim közül, ami egy másik út során ejtett rabul, elvar elvarázsolt gyerekkoromból. Lehunytam a szemem, hogy jobban lássam. Talán 8 éves lehettem. Nyaralni mentünk nagyihoz.



Akkoriban a személyautó még luxus volt, látni is alig lehetett belőle. Gőzmo Gőzmozdonyos vonattal utaztunk. A mai gyerekek csak múzeumban láthatnak már ilyet, meg filmeken. Egyszer csak megállt a szerelvény. A vasúti töltéss két oldalán pipac pipacsmező vöröslött, ameddig a szem ellátott. És én elvarázsoltan készültem leszállni a vonatról, hogy szedjek egy csokorral édesanyámnak. Nagyon szerettem neki virágot vinni. -(Emlékszem, (Emlékszem, még óvodás voltam. Egy nap gondoltam egy nagyot, kkiszöktem az oviból és elmentem a rétre vadvirágból csokrot szedni. Sz Szerencse, hogy ismertek minket, valaki meglátott, és hazavitt. Hová tűnt belőlem ez a kkalandvágy?)Még jó, hogy idejében észrevette édesanya, hogy mire készülök, és visszat visszaterelt az ajtóból!! A vonat rándult egy nagyot, mi majdnem ele elestünk, a mozdony vígan füttyentett, és elindult, én pedig fájó szívvel indultam vissza a fülkébe, miután a virágok utolsó piros foltja is eltűnt a távolban… Nincs róla fénykép, az ilyet a szívében őrzi az ember. Carol Inna



-rame-: Az első Ülök a gép előtt, a határidő letelt. Írnék az utazásról, jár az agyam hetek óta. Miről is írhatnék. És nem megy. Nekem, az utazás szerelmesének, semmi nem jut az eszembe. Vagy talán mégis… Arról az első külföldi utamról. Amikor a kortársaim bejárták már a környező szocialistákat, néhányan rutinszerűen jártak Bécsbe bevásárolni és én még egyszer sem léptem át szép kis országunk jól őrzött határát. Persze aztán belerántottam, bele a közepébe! Svédországba utaztam a nőv nővéremhez. ez. Kiengedtek. (Mert itthon hagytam egy férjet és két kisfiút. Gondo Gondolták, ezért csak visszajövök.) Ennek csodáját, kuriózumát csak az értheti, aki akkoriban élt itt ebben a különleges országban. Na azért erről mesélek egy keveset. Kb. egy jó héttel az utazás tazás előtt megbetegedtem. Kórházba kerültem. Me Megvolt az útlevelem, az engedélyem és én feküdtem a Rókus kórházban és mi mindennap felment a lázam, vagy minimum hőemelkedésem volt. Gondoljátok el, első külföldi utam. Nem is akárhová és egy olyan országból, ahonnan honnan nyugatra utazni legalábbis külön privilégiumnak számított. Ráadásul egy olyan testvér meglátogatására kaptam engedélyt, aki - mit szépítsem disszidált innen, azaz engedéllyel kiutazott és engedély nélkül kint is maradt férjestül.



Szóval a kórház. Három nappal az út előtt azt mondta az osztályos orvos akinek elsírtam bánatomat, hogy én bizony utaznék és tessék, itt fekszem -, ha holnap nem lesz lázam, holnapután hazaenged. Szerintetek volt lázam? Hát nem! Igaz a lázmérő sem volt fél percnél továb tovább a hónom alatt (ennyi idő kellett a nővérkének, hogy kimenjen a szobából). Hazafelé beugrottam a közeli IBUSZ irodába, a vonatjegyemért. Mit mondjak csodaszámba mentem azzal, hogy egy nappal utazás előtt jele jelentem meg a jegyért. Kiderült, már régen lemondtak dtak róla, hogy egyáltalán átv átveszem, mert ilyennel addig még nem találkoztak az irodában. Akkoriban mi mindenki azonnal rohant az úti okmányaiért, amint megkapta a jóváhagyást, nehogy valami okból visszavonják azt. Mikor elmondtam, miért jöttem az utolsó pillanatban, lanatban, azonnal összefogtak az ügyintézők (hihetetlen kedvesek és segítőkészek voltak), és kiötlötték, milyen biztosítással indítsanak útra, hogy ha visszaesnék, megkapjak minden orvosi ellátást költségmentesen abban a távoli nyugati világban. Szerencsére, annak ellenére,, hogy a Meridian expressz spártai körülményei között utaztam egy teljes napot, épségben érkeztem meg a nővéremhez és nem estem vissza, nem volt szükségem orvosi ellátásra egyszer sem. A fárad fáradtság meg nem számított, fiatal voltam, kalandvágyó és boldog, ho hogy utazhattam. Most nem beszélek a sok újdonságról, amit ott láttam és tapasztaltam, azt hiszem ezt már sokan megírták előttem. Inkább egy apró kalandról mesélek, ami ott esett meg velem. A nővérem ott él, ahol a tengerszoros a legkeskenyebb Svédország és Dánia között. A partról látszik a Dán királyfi vára. Sógorom egy nap kitalálta, hajó hajózzunk át Dániába, megmutatja nekem Koppenhágát is. Igen ám, de nem így készültem, nem volt vízumom. http://www.minervacapitoliuma.hu/iroink/ 84


A hatalmas tengerjáróhajón – amelyen a mai napig is sokan csak azért u utaznak oda-vissza – mert vámmentes az ital és így jól tudnak vásárolni és/vagy bulizni, számítani lehetett útlevél ellenőrzésre. Ne izgulj – mondta a sógorom – egy magas, vörös hosszú hajú nő, fehér fa farmerban, rózsaszín pólóban olyan kevéssé feltűnő itt, hogy senkinek eszébe sem jut, nem helybeli. Senki sem fogja elkérni az útleveledet. Na persze én azért izgultam. Különösen, amikor azt láttam, hogy kevésbé szerencsés, sötét hajú, barna bőrű útitársaimat a kikötői rendőrség a szemem láttára kísérte le a hajóról még indulás előtt. Az én útlevelem tényleg senkit nem érdekelt. Így aztán egyből két olyan országot is „abszolválhattam”, amelyekről akkor akkoriban még hosszú évekig legtöbben csak álmodozhattak. Remélem, ez a kis „bűnözés” az elmúlt több mint harminc év ala alatt már elévült, mint ahogy az akkori piros és kék útleveleink is feledésbe merültek. A gyerekeink pedig, akik egyik pillanatról a másikra úgy döntenek, hogy áta átautóznak valamelyik szomszédos országba, vagy elrepülnek egy távoli világba, elképzelni sem tudjákk ennek az első, kalandos utazásnak a varázsát. Az utóbbi években számtalan utazásban volt részem. Ahogy mondtam, szer szeretek utazni. Nem állítom, hogy ez volt a legszebb utam, de mint első abban a világban, biztosan a legemlékezetesebb. -rame-



Parlagi Erika: Az utazás - Meséld el még egyszer !!!!!- rimánkodott Dávid,, miközben a kandalló előtt már hatodjára szaladta körbe a gyertyafénybe öltöztetett fenyőfát. - Nagyi kérlek csak még egyszer meséld el, ígérem utána lefekszem! A nagyi, aki a karosszékében ülve ve simogatta Bubu kutyájának kócos bundáját, szeretetteljesen elmosolyodott és mély lélegzetet véve mesélni sélni kezdte élete legcsodálatosabb utazását. Ilyenkor megállt az idő számára és a hallgatói számára is, olyan magával ragadóan volt képes újra és újra át átélve elmesélni a vele történteket. Ilyenkor, mesélés közben ben az arca szinte megfiatalodott az örömtől, hiszen minden meséléskor kor újra átélte az utazás minden mozzanatát. - Az volt életem legszebb napja- kezdte Nagyi a történetet. Nagyon mag magányosnak éreztem magam agam aznap. Úgy vágyakoztam a csodára, mint a sivata sivatagban eltévedt vándor a tiszta víz után. Odakint tombolt a vihar, a pálmafák kettéhasadtak a szél erejétől és a tenger magán kívül tombolt. Szokatlan lá látvány volt ez mindenki számára, a tenger soha nem viselkedett elkedett még ilyen szé szélsőségesen. Mindenki behúzódott az otthonába és rettegve várták mi fog tö történni. Nem volt sem áram , sem az utcára nem lehetett kimenni. Csak én voltam egyedül aznap. Úgy éreztem tem egyedül maradtam a világban. Gyertyát gyújtottam és lefeküdtem feküdtem az ágyamra. Magamra húztam a takaróm és zokogni kezdtem. Mintha életem minden fájdalmát kisírtam tam volna abban a pár órában. Úgy éreztem én vagyok a világ legmagányosabb gányosabb embere. A következő pillanatban azon kaptam magam, hogy nincs több kö könnyem, és feltápászkodtam a csuromvizesre sírt lepedőről. Hihetetlen megkönnyebb megkönnyebbülést éreztem és úgy döntöttem meditálni fogok. Vettem néhány mély lélegz lélegzetet és hagytam, hogy az érzéseim vezessenek. Először ször azt éreztem, mintha hihetetlenül könnyű lennék és lebegnék. k. Egy pihe puha felhőformán lebe lebeghttp://www.minervacapitoliuma.hu/iroink/ 86


tem, ami ringatott és biztonságban megtartott. tartott. Ez a könnyed, lebegő érzés hihetetlenül megnyugtató volt számomra. Úgy nevettem, mint ahogy a ki kisbabák nevetnek. Csak a lebegés gés érzése járta be minden porcikámat, minden más megszűnt körülöttem. Aztán az a felhő egyre feljebb és feljebb emelkedett, miközben testem úgy ölelte át, hogy tökéletes biztonságban éreztem magam. Hagytam, hogy ez az érzés teljesen elhatalmasodjék rajtam. Egy idő után egy csodálatos helyre érkeztem, ami olyan volt, mint egy templom, de a falai felhőkből voltak fo fonva. Olyan csodálatos volt a látványa, hogy a szívemet egy túlcsorduló öröm kerítette hatalmába. Pusztán a csodálatos látvány megmagyarázhatatlan örömmel töltötte el nemcsak a szívemet, hanem az egész gész lényemet. A tem templomhoz érve olyan élettelivé váltam, hogy úgy érzékelte magam, mintha mi milliárdnyi pici gömbből lennék összerakva és azok mindegyike életre kelt volna, bizsergető érzés, amire nincsenek is szavak. Tudtam, hogy ezt az életteli éérzést a templomból emplomból jövő energia árasztja felém. Csodálatos énekhang szűr szűrődött át a falakon keresztül. Nem lehetett belátni, mert a felhők sűrű fátylán keresztül nem volt lehetséges. Az ének, ami kiszűrődött a le legtisztább hang volt, amit életemben hallottam. Tökéletes es volt. Minden másodperc után a szívemet egyre több szeretet, áhítat, kíváncsiság és gyönyör töltötte el. Olyan csodálatos hangok jöttek ki, hogy azt éreztem a szívem nem fogja kibírni mindazt a boldogságot, amit onnan árad. Olyan erős lüktetésbe kezdett kezdett, hogy azt éreztem szétrobban az örömtől. Nagyon szerettem volna benézni a templom szentélyébe, de éreztem, hogy nem állok még rá készen. Olyan volt, mintha a zene áthangolná a sejtjeimet és felkészítene a következő csodára. Aztán a felhő tovább kúszott a templom egyik oszlopa felé, aztán megállt. Az oszlop is felhőből ből volt fonva, de olyan csodálatos spirálformátumban és olyan tökéletes pontossággal, amilyet eemberi kéz soha nem formálhatott volna meg. Az oszlop ragyogott a fehérség fehérségében, vakítóan tündöklött. A szemeimet meimet becsuktam, amikor hozzáértem az oszlophoz, mert azt éreztem megvakulok a hófehér ragyogásban. Amint http://www.minervacapitoliuma.hu/iroink/ 87


megérintettem ezt az oszlopot, olyan érzés volt, amit csak átélve lehet me megtapasztalni. Olyan szeretet áradt belőle, mely teljesen átmosta mi minden porcikámat. Mintha minden sejtem, atomom, szervem, emlékem, gondolatom a szeretet lett volna. Mint amikor egy anya átöleli gyermekét, aki véd védelemre szorul, de olyan magas szinten, ami a földön nem érezhető, de mégis ahhoz fogható. Fürödtem a szeretetben, en, és olyan boldogság járta át a lelkem, am amihez foghatót még soha azelőtt nem éreztem. Képtelen len voltam gondolkodni, megállt az idő és csak fürödtem és fürödtem abban a szent isteni szerete szeretetben. Nem tudom mennyi ideig voltam ott, mert teljesen felolvadtam abban a fényes érzésben. Önfeledten-lubickoltam lubickoltam a szeretet szent fürdőjében. Ön Önazonosságom is eltűnt, mert én magam is eggyé váltam a szeretettel. A köve következő emlékem, hogy ismét a felhő biztonságos ölelésében fekszem és tu tudtam, hogy nemsokára ismét különleges eges élményben lesz részem. Olyan érzés volt, mint amikor valaki nagyon sokáig bénán fekszik és hírtelen meggyóg meggyógyul. És ettől az örömtől a szíve túlcsordul és átadja magát a gyógyulás tökéletes érzésének. A következő oszlophoz érve egy enyhe félelem fogott el. Meg is ria riadtam ettől az érzéstől, mert mióta fent voltam ezt az érzést el is felejtetttem. A törvények oszlopához érkeztem. Itt eszembe jutott minden ballépésem lépésem amit a földön elkövettem és bűnösnek éreztem magam. Amint közeledtem az oszlophoz a félelem halványulni kezdett , míg végül teljesen megszűnt. A törvény oszlopa hasonló energiákat árasztott, mint a szeretet oszlopa. Megérintettem és en enyhe bizsergést éreztem tem az ujjaimban, majd ez a bizsergés elhatalmasodott az egész testemben. Éreztem, hogy nagy változások történnek a sejtjeimben, mintha minden sejtem tudatossággal töltődne fel és egyre hatalm hatalmasabbnak éreztem magam, mintha testem térfogata megnőne és kite kiterjedne, mígnem eggyé nem vált a mindenséggel. Hatalmas energiák magjait ültetette el be bennem, éss most olyan érzésem volt, mint operáció után annak a betegnek, ak akinek azt mondja az orvos :- Ön tökéletesen meg fog gyógyulni, de még az alt altatók hatása alatt van, gyönge, de tudja biztosan, hogy hamarosan teljesen felépül. És csak az számít. Ez a béke érzéséhez éséhez hasonlítható. Amikor a sok sokhttp://www.minervacapitoliuma.hu/iroink/ 88


sok harc után végre béke költözik a szívekbe. Már nem fáj semmi, már béke van, csak béke. Kicsit gyengének éreztem magam, de végtelenül békésnek, Isten bék békéje volt ez bennem. A gyógyulás már megtörtént, csak néhány heg m maradt. De az is csak azért , hogy emlékeztessen arra, már nem vagyok beteg, egészséges vagyok. Tökéletesen egészséges. És ez békével tölt el. A következő oszlop olyan erősen világított, hogy lövellte magából a szikrázó fényeket. Szinte hívogatott melegségével, ével, vidámságával és szeretetével. Már alig vártam, hogy a közelébe érjek. Egyre izgatottabb lettem és az előbbi gyengeségnek, már híre hamva sem volt bennem. Olyan erős volt a vágy hogy megérintsem, hogy remegett az egész testem. tem. Nyújtózkodtam a felhőn, hogy minél hamarabb megfürödhessek ebben az energiában. Melegség, finom jázmin illat , és valami megfoghatatlan hatatlan boldogságszikrák lövelltek ki belőle. Amint az első sugárzás hozzám ért, azonnal túlcsorduló boldogság, könnye könnyedség, felszabadultság és játékos öröm –érzések érzések kerítettek hatalmukba. Olyan boldogság töltötte el a lelkem , amihez foghatót soha nem éreztem. Minden érzékszervem kitisztult és megnyílt, és feltöltődött , én meg olyan örö örömteli táncba kezdtem, amilyen táncot talán még a tündérek sem élnek áát tündérországba, pedig ők a halhatatlan birodalom örök boldogságában élnek. Ragy Ragyogott minden porcikám és olyan felszabadultan nevetettem, tem, és olyan tiszta hangon, amilyenen csak az angyalok tudnak. Hallottam lottam a hangom, ahogy angyalivá vált ebben a csodálatos fürdőzésben. ben. Éreztem a kegyelem végtelen kiterjedését minden egyes porcikámban. Megváltódtam. Pontosan ezt ére éreztem , tudtam, a megváltottság ság állapotában fürdök. Felszabadító érzés, olyam örömé, ami soha nem ér végét, nincs sem kezdete sem vége. Egyszer Egyszerűen csak ez van. Ezt már nem lehet elveszíteni, nem lehet elrontani, mert csak ez van. Nincs más valóság többé. Nincs más opció, nem lehet másikat válas választani. Ez az információ sejtszinten épült be a tudatomba. Éreztem, amint minden a helyére kerül bennem. Amikor teljesen eggyé váltam ezzel a megváltottság érzésével, jött a felhő és mintegy átölelve siklottunk tunk a templom negyedik http://www.minervacapitoliuma.hu/iroink/ 89


oszlopához. Ez csodálatosabb volt mindennél. nél. Olyan erős volt, olyan erőt sugározott magából, melynek közelébe érve én is részesülte részesültem ebből az erőből. Olyan biztosan állott, hogy nincs sem idő, sem semmilyen más hatalom, mely ezt az oszlopot kikezdhetné. kezdhetné. Aki egyszer is megérzi ezt az erőt és csodát, fejet hajt előtte és áhítattal, és csodálattal tud csak ránézni. Mintha a három oszlop együttes energiája szintetizálódott volna ebben az egyben. Hódolattal, áhítattal és remegő szívvel a csodálat miatt álltam az oszlop előtt, aaztán egy belső hang hívására megérintettem. Beleolvadtam ebbe a h hatalmas erőbe és olyan hálát éreztem ezért a tapasztalásért, hogy túlcsordult csordult bennem minden érzés, ami a hálához, a szeretethez, a tökéletesség fogalmához hasonlíthat hasonlíthatóak, de ezekkel a szavakkal nem is lehet körülírni azt az érzést, mert nincsenek rá szavak, csak érezni lehet. Amikor megérzed Isten nagyság nagyságát és a tökéletessége láttán, túlcsordul benned az öröm. Amikor a hódolatod szeretnéd kif kifejezni, de olyan mély a csodálatod, hogy képtelen vagy szavakba önteni az érzéseidet, mert az, aki előtt állsz több, mint tökéletes. A legmagasztosabb érzések koncentráltan áltan és egyszerre törnek felszínre be benned. Hódolattal állsz nagysága előtt, és csak annyit tudsz rebegni: Legyen meg a Te akaratod! A te örömödet az iránta érzett hódolatod adja. Megértesz egy kicsi részt bel belőle, feltárja titkát előtted és az örömöd határtalanra, tágul. Ekkor megjött a felhő, én mély áhítattal a szívemben egy gyönyörű hídon át a templom ajtaja előtt landoltam. A zene, melyet a szférák zenéjének neve neveznek, olyan tiszta és olyan szeretetteljes volt, hogy az amúgy is túlfűtött sz szívemet elöntötte tte a tökéletes boldogság érzése. Félrehúztam a függönyt és a templom csupa gyémántkristályból volt építve. Olyan vakítóan tiszta fény volt ez, melyet emberi szem meg sem láthat. Az a boldogság, ami ott fogadott, azt nem lehet szavakba foglalni. Csak éreztem em a belőle áradó tökéletes szeret szeretetet, békét, örömöt. möt. Mindenki ott volt, aki valaha a földön élt, szerettem és meghalt. Olyan boldogságban éltek olyan tiszta szeretetben, amit el sem tu tudhttp://www.minervacapitoliuma.hu/iroink/ 90


tok képzelni. Mindenki, aki ott volt, hasonlóan érezhetett, mint én. Mindent áthatott az Isteni szeretet, az isteni törvény, az isteni kegyelem és az isteni akarat. Mindannyian a megváltottság tiszta állapotában énekeltek és dicsőíte dicsőítették azt, akit mi Istennek hívunk. Tudtam, hogy nem maradhatok. Pedig nagyon szerettem voln volna, de még sok dolgom volt. Tudtam. Ezt az örömöt másokkal is meg kellett osztanom. Ezt az utazást mindenkinek meg kell tapasztalnia. Ennél nagyobb gyönyör nem lét létezik a világegyetemben. Dávid arca ragyogott. Gyönyörű kék szemei csillogtak, szívében mele melegséggel és hálával ölelte át szerető nagyanyját. A szeretet könnyei fol folytak a nagyi szeméből. Csak ez a valóság létezik, csak ez! Az élet gyönyörű, az élet gyönyörű! gyönyörű!- suttogta. Parlagi Erika



P. Sulyok Júlia: Zarándokúton Vacogós, hideg ködös idővel vel köszöntött be a november. Már előre fázott, amikor az ablakon kinézett kora reggel indulás előtt, valahogy most nehezére esett a szokásos utazás a távoli voli temetőkben tett látogatás. Évente egyszer egyszerkétszer tették meg ezt az utat a párjával, többnyire márr csak ketten. Elfogytak lassan, sorban az útitársak, ott nyugszanak már az utak végcéljainál, rájuk emlékeznek és idéződnek fel a gyermekkor, mekkor, fiatalkor emlékei. Nagyon fáj, ilyenkor még a szokásosnál is jobban, hogy nem ülnek már mellettük a szül szüleik. Mennyivel yivel könnyebb volt, amikor még velük együtt mentek a dédszülők, nagyszülők sírjához. Gyerekkorában még izgalmas szép esti program volt gyertyát gyújtani, futkározni a sírok között a sötétben, a mécsesek, gyertyák által sejtelmesen tündöklő temetőben. Az egykori gykori kicsi lányka nem is éértette, miért sír édesanyja mindig, amikor az ott nyugvó nagymamát emlegeti, akit ő sohasem ismerhetett meg. Fogalma sem volt arról, hogy a fiatalon, harmin harminchét évesen, hirtelen eltávozott édesanya micsoda feldolgozhatatlan fájd fájdalmakat hagyott itt maga után három gyermekében. A sűrű ködben most nem látni az elsuhanó mezőket, szántóföldeket, ket, vigasztalan, szomorú képet mutat a táj. Bár errefelé nincs nagy forgalom, mégis nagyon kell figyelni az utak kkátyúkkal tarkítottak, töredezettek. Kelet- Magyarország még inkábba Balká Balkánhoz hasonlít sok szempontból, bár azért már sok minden változik errefelé is. Azután egyszer csak kisüt a nap, végre a barna, sárga, zöld ezernyi árnyalat árnyalatában tündöklő fák között haladnak, egyből derűsebb lesz a h hangulata is. Hoszszú az út, van idő eltűnődni a régmúlt időkön, azon, hogy akik elmentek, mennyi titkot vittek magukkal, és vajon ahogy telik az idő, miért lesz eze ezeknek egyre nagyobb jelentősége az életében. Mennyi minden van, amit nem ké kérdezett meg tőlük!



Kicsi gyerek korában például természetes volt, hogy az asszony, aki nagyapj nagyapjával élt az mama, és sokáig nem is tudatosult sult benne, hogy ő nem édes mama, nem édesanyja anyjának. nak. Természetes volt, hogy ott van, szereti őt, mint a másik unokáját, aki a saját lányától nyától született. Semmit nem tudott arról, hogy ez az asszony nem sokkal a hőn szeretett, gyönyörű nyörű fiatal feleség halála után került nagyapja mellé, hiszen akkoriban az volt a természetes, hogy a gyer gyerekeknek anya kell, az apa nem nevelheti őket egyedül, hiszen szen a legkisebb még csak ötéves volt, amikor a tragédia bekövetkezett. Választott hát egy özveg özvegyasszonyt magának, akinek szintén volt két lánya, így már öt gyere gyerekkel alkottak egy új, mai divatos szóval mozaik családot. Bandi, Mariska, Junci, Bözsike, Pityu. u. Ági akkor nem tett különbséget az édes és a mostoha testv testvérek között, azt sem tudta mit jelent az, hogy mostoha. Közülük ketten akkor már felnő felnőttek, a többiek még kamaszok vagy kicsik. Egyikük az édesanyja volt, a többiek nagybácsik, nagynénik, összetartó, tó, szerető családnak látta őket, pedig ke kezdetben és később is bizonyosan voltak feszültségek közöttük, de ezt az un unokák már nem érezték. Az a csöndes szeretet és tisztelet, ami nagyapja és Amálka mama között volt, most így visszaidézve, szinte megrendítő számára. Ezért is döbbentette meg nagyon a felirat a síremléken, amikor mama me meghalt. Akkor jött rá, hogy soha nem házasodtak össze, amiről fogalma sem volt. Vajon miért? Vajon miért nem tud semmit a mama előző férjéről? Szülei erről sohasem beszéltek, ahogy ogy arról sem, hogyan kerültek össze, és vajon a már felnőtt és majdnem felnőtt gyerekek, hogyan fogadták el szüleik döntését. A rokonok egy-egy egy elejtett megjegyzése utalt csak arra, hogy nagyapja családja nehezen fogadta be az új feleséget, és az előzőt sokkal okkal többre tarto tartották. Ő ezt valószínűleg csöndes beletörődéssel fogadta, de ha nem így volt, akkor sem adta jelét, legalábbis a gyerekei, unokái előtt nem. Ági sohasem érezte azt, hogy különbséget tett volna a gyerekek között, annyi tűnt csak fel, hogy ttalán a lányai sorsa, problémái jobban megviselték. Érdekes, hogy erről sohasem beszélgettek édesanyjával. Vajon miért nem? Anyja az akkori mércével mé mérve, nem ment férjhez túl korán, hiszen húsz éves volt, amikor apjával egyb egybekeltek. Mégis volt olyan megjegyzése, gyzése, hogy menekült otthonról ebbe a ka kaphttp://www.minervacapitoliuma.hu/iroink/ 93


csolatba és az, hogy az esküvői szertartáson senki nem volt jelen a családból, a tanúk is az utcán leszólított idegenek voltak, jelezte, hogy valami ellen llázadt ezzel a lépéssel. Az esküvő történetét sokszor elmesélték élték neki , és mi mindig úgy állították be, mintha csak egy jó hecc lett volna és azt mindig kieme kiemelték, mennyire boldogok voltak akkor. Így visszagondolva, már ismerve a kkésőbbi házasságukat, eléggé éretlen dolognak tűnt ez a lépés a lányuk szem szemében. Minden esetre kitartottak a végsőkig egymás mellett, a hirtelen felind felindulásból tett fogadalom holtomiglan, holtodiglan szólt. Ági azzal is tisztában volt, hogy bohém, rossz hírű apját nem igazán fogadta gadta el anyja családja, nem nézték jó szemmel a dolgait sohasem, dee a nagyszülei mindkét részről, mindig segítették őket és sohasem hallotta, hogy rosszat mondtak volna róla, bárm bármilyen helyzetbe zetbe hozta is őket. Biztosan meg volt pedig a maguk véleménye, és a testvérek rek egymás között bírálták is édesanyját apja és a házassá házassága miatt, de a nagyszülei szülei nem. Most, hogy már ő is szülő, nagyszülő volt, arra is rájött, mennyi mindent tanulhatna példájukból. Anyja mindvégig imádta, bálványozta nagyapját, mint a llányok általában. Persze őt lehetett is szeretni nagyon. Ági emlékeiben is úgy élt a jóvágású, bajszos, délceg férfi, aki mindig kapható volt egy kis huncutságra, mindig ttürelmes és jókedvű kedvű volt vele és a környezetével. Fiatalon kenderáztató munkás volt, ebből kifolyólag éltek a Dunántúlon Drávaszabolcson, bolcson, majd a háború után költöztek öltöztek Csanádpalotára, ahol a közeli nagylaki kendergyárban dolg dolgozott. Nehéz fizikai munkában edződött egész életében, mégsem hallotta ssohasem panaszkodni, szeretett dolgozni. Nyugdíjazása után áll állatokat tartottak, kertet műveltek a ház körül, sohasem látta tta őket tétlenkedni. Ági gyerekkor gyerekkorában sokat volt náluk, és mindig nagyon jól érezte magát. Nagyapa bevonta a munkákba, kákba, de valahogy az mindig inkább tűnt játéknak, mint munkának. Jól emlékszik, mennyire élvezte, amikor vályogot vetettek és ő mezítláb tapo taposta a szalmával kevert vizes agyagot got és közben nagyokat nevettek. Nagyapáéknál igazán szabad lehetett, ott sohasem dorgálták meg semmiért, egysz egyszerűen csak szerették, elfogadták olyannak amilyen. Nagyapa inkább cinkosan nev neve-



tett, ha valami olyanon kapta rajta, ta, amiért anyjától már kikapott volna. Igazi szövetséges volt, rá mindig számíthatott. Miközben ezeken tűnődött, rájött mennyire hiányzik az életéből téből manapság ez a feltétlen elfogadás. Nagyszülei mindig csöndes derűvel fogadták az élet dolgait, a csapásokat kat is. Egy gyereknek a halál, az hogy az élet véges, szinte felfoghatatlan, mégis máig megmaradt benne, mikor mama azt mon mondta- Jaj Ágikám, borzasztó lenne örökké élni! Épp elég azt elviselni, selni, amit a sors ránk mér, jó tudni, hogy egyszer vége lesz. Akkor megrémítette egrémítette ez a gondolat, hiszen elfogadhatatlannak nak tűnt, hogy mama, vagy anya egyszer csak nem lesz. Mára már tudta, milyen igaz bölcsesség ez, egyike azoknak, am amelyek könnyebbé teszik halandóságunk elfogadását. Vajon ő képes képes-e ezt átadni a gyerekeinek? Képes-ee őket, tetteiket feltétel nélkül elfogadni? Érezte, hogy nem mindig sikerült, minden esetre törekedett arra, hogy úgy legyen. Talán az unokáival már sikerülhet, őket úgy tudta imádni amilyenek, nem akarta átformálni, megváltoztatni egyiket sem, úgy látta őket tök tökéletesnek, ahogy voltak. Miközben emlékei között kalandozott, megérkeztek a kicsi, határszéli faluba, ahol tízéves koráig éltek és ahol első pillantásra tásra nem sok minden változott. A valaha virágzó mezőgazdaságot, amiből az itteni emberek élte éltek, igencsak megtépázták az utóbbi huszonöt év változásai. Bezárt a közeli Mez Mezőhegyesi cukorgyár, nem tudni a kendergyár működik-ee még. Eltűnt már rég innen a katonaság is, akik a határt őrizték, így kevés a munkahely. Persze a földek még mindig nagyon jók errefelé. Csodálkozva hajtottak fel az új autópályára, ami elérte érte a falut, kiépült egészen a közeli román határig és most már sokkal gyorsabban elérhetővé váltak a közelebbi városok, ok, Szeged és Makó. Talán ez meghozza a fellendülést. A temetőben tett látogatás tás után felkeresték az u utcát, a házat ahol egykor élt a szüleivel. A kicsi parasztház még állt, nem is sokat változott, mint ahogy a falunak ez a része sem, elég siralmas képet m mutatott. Időutazás volt ez, szinte minden eszébe jutott. Milyen régen nem jár már a kisvonat ami az utcájukban közlekedett valaha, és a gyerekcsapat mi minhttp://www.minervacapitoliuma.hu/iroink/ 95


dig izgalommal várta amikor elcsühögött a házak előtt! Évekkel ezelőtt fe felszedték már a síneket is. Előjött annak a verésnek az emléke is, amit azért kapott, mert egyszer átfutott a vonat előtt, mivel úgy gondolta, a másik olda oldalról közelebbről nézheti heti meg. Azzal nem számolt, hogy a mozdonyvezető ezt nem veszi jó néven és szól az édesanyjának, aki bár nem volt híve a testi ffenyítésnek, egy suhogós vesszővel jól elnáspángolta. golta. Utána eg együtt sírtak, mert neki ugyanolyan rosszul esett a dolog, mint a lányának. Mennyi gyerek élt itt annak idején! Nagy bandákban játszottak tak kinn a faluszéli utca előtti szabad legelőn reggeltől napestig estig a szünidőkben, sötétedéskor úgy kellett becsalogatni őket. t. Nem is voltak játékszereik, mégis nagyon jó játék játékokat találtak ki maguknak. Futkároztak, bújócskáztak, sárból gyúrtak puttyangót ha esett az eső. Bogáncsból csináltak bútort a csutkababáknak és órákig eljátszottak vele. Nem volt gond, hogy fülig sárosak,, porosak voltak a nap végére, azt az egy kis bugyogót, ruhácskát, amit viseltek nem sajnálták. Nem csináltak nagy dolgot a mosakodásból sem, ott volt a kút, a vályú, a nagylavór, abban csutakolták le őket. Az akkori gyereket nem akarták mi mindenáron fejleszteni,” teni,” foglalkoztatni” gyerekeket, mégsem unatkoztak. Össz Összejártak a szüleik is, nem kellett különleges alkalom egy jó kártyacsatához, kközös vacsorához, vagy csak megtárgyalni a falu, a világ dolgait, és nevetni, ssokat. Ilyenkor a gyerekek sokszor aludtak a szomszédban, amikor hamarabb álmosodtak el, mint a felnőttek. Vajon hol vannak már ezek a régi barátok, rokonok? Már meg sem ismerte volna őket, ha véletlenül összefutnak a temetőben. Megöregedtek, megvá megváltoztak, mégis milyen jó volt emlékezni a sok közös élményre! A rokonok közül is nagyon kevesen éltek már, velük is évek óta nem találkoztak. Els Elsodorta egymástól az élet a tágabb család tagjait, mindenki élte a maga életét, legi leginkább csak egy-egy egy haláleset kapcsán jöttek össze, esküvőre, keresztelőre már nem em hívnak meg mindenkit. A szép napsütésesre fordult időben végigjárták még a makói, kiszombori és a hódmezővásárhelyi temetőt. Egyre több a sí sírhely ahová menni kellett. Megcsapja az embert bert ilyenkor az elmúlás szele. http://www.minervacapitoliuma.hu/iroink/ 96


A hazaúton mégis valami nyugalom, béke szállta meg, miközben közben elsuhantak a csillogó temetők mellett. Nagyon szerencsésnek érezte magát. Az előző est estére gondolt, amikor unokáit vitték ki dédanyjuk sírjához a mécsesektől csod csodálatosan, sok színben ragyogó temetőbe. Látta csillogó szemü üket, azt, hogy ez nekik ugyanolyan izgalmas élmény, mint amilyen neki volt ennyi idősen, és meséltek nekik a dédi mamákról és dédi papáról, akik már csak lélekben va vannak közöttünk, de onnan fentről valahonnan boldogan nézik, hogy az élet nem áll meg, mindig van folytatás. P. Sulyok Júlia



Soós Éva - Utazás – Vigyázz magadra Pintyőkém! Meleg tenyerével átfogta mindkét aarcocskáját, nedves leheletével puszit nyomott a homlokára, majd az orra hegyére mikö miközben olyan örömteli bizonytalansággal ingatta a fejét, mintha ntha lánya a világ másik végére utazna. A titkolt vágy tüze éltette, mert szentül hitte, hogy neki majd sikerülni fog. Miért ne? – hiszen úgy táncol mint Lisa Minelli és úgy én énekel,, mint Barbra Streisand. – Jaj, mama, annyira utálom ezt a pintyőkézést! Mikor kor hagyod már aabba? Tizenhét éves vagyok! Mindenki bennünket figyel, mert te gondo gondoskodsz róla. A figyelemnek nemcsak a babás gyámkodás volt az oka, hanem Ágota megj megjelenése is. A peronon minden szem rátapadt, nyíltan bámulták, akár a bazári majmot. Minden kétséget kizáróan különös kismadarat láttak talpig pas pasztell színű hosszú ruhácskában, melynek mintázatában a virágok körül színes le lepkék kergetőztek, gallérja magasan elfedte vékony kony hosszú fehér nyakát, amire akár 6-8 rézkarika is ráfért volna, mint a burmai rmai nőknek; mandzsettája lágyan omlott fehér párnás rózsaszínű kicsi kezeire. Apró kék kövekből kirakott gy gyűrűje belevágott a kényelemtől kigömbölyödött ujjába. A Barbi Barbi-arcot gondos, csigákból feltűzött kis torony ékesítette, hagyva néhány játékos gönd göndör fürtöt ide-oda oda rakoncátlankodni. Feje minden mozdulatára előre előre-hátra libbentek a tincsek. A huzat kíméletlenül arcába fújta néhányszor. Ilyenkor odak odakapott, lágy ingerültséggel elintézte a dolgot. – Hát nem különös jelenség ?– szólt oda barátnőjének egy gy farmeros lány, miközben fellépett a vonat lépcsőjén. Ágota csak üggyel bajjal talált rá a lépcsőfokokra földig érő ruhájában. Egyik kezében aranyzsinóros, ezerszínű bizsuval kirakott selyem táskáját szoronga szorongatta, a másikkal a hideg, nyirkos korlátban kapaszkodott. http://www.minervacapitoliuma.hu/iroink/ 98


Kora ősz volt, amolyan se hideg, se meleg idő, utazáshoz éppen ideális. Reggel még sűrű köd oltalma alatt ébredezett a város, ros, ám már ekkor sejteni lehetett a dél körüli napsütést. Hétköznap köznap ellenére alig lélegzett a környék; az emberek már korábban ban elindultak a munkába, a gyerekek szótlanul baktattak az iskolába, hátukon az órákhoz szükséges munícióval. Felkapaszkodott a lépcsőn, elindult jobbra a szűk folyóson, eelhúzta az első fülke ajtaját. Körülnézett, félig csukott szájából színes selyemcukorként emcukorként hu hullott ki egy „jónapot”. Helyet foglalt egy idős úrral szemben, ben, akit egy cseppet sem érdekelt az új utitárs. Magányra vágyott a fülkében, amihez végig tarto tartotta is magát. Pedig a lánnyal együtt a titok is beköltözött a közös lé légtérbe. Gondosan n elrendezte ruhájának ráncait, majd illendően, a lehető legkisebb muzdulattal helyet foglalt. Fűzős, félig magasszárú cipőjét a szoknyája alá akarta rejteni, miközben egy csöppnyit megrúgta az öreg úr előre tolt lábait. – Óh, ezer bocsánat uram! Olyan szűk ez a hely… Az öreg úr úgy tett, mintha észre sem vette volna, de a szeme sarkából al alaposan megnézte a lányt. Nem tudta mire véli a szokatlan ruházatot, kérd kérdezősködni azonban nem volt kedve. Ráérzett, hogy a lányban van egy kis affektálás, egy kevés tartózkodás, talán egy csipetnyi zavar is. Az éles sípszó után a vonat megrándult és zötyögve, majd egyre gyorsabb tempót követve elhag elhagyta az állomást. A következő két és fél óra még mindig az idős úr táraságában telt el egyetlen szó nélkül. Az idős utas sem m erőltette a beszélgetést, jobbnak találta a szundikálást. Szemüvegét üvegét orra hegyére tolta, kezeit az ölébe helyezte és kér perc múlva már lebiggyedt szájjal, szabálytalan szuszogással elaludt. Néhányan az ablakon való nézegetés ürügyén hátra fordultak és belestek a fülkébe, de csak egy múlt századi élő babát láttak, ölében kicsiny táskáját szorongatva, lehunyt szemein a fekete pillák időnként megrebbentek, min mintha egy álom üldözte volna őket. – Szerinted mi ez a maskara? Szemével az üvegajtón át rábökött a lányra.



– Múlt századi rendezvényre tart az Operába. – Jaj, ne nevettess! Miért nem megy akkor inkább kocsival, vagy nem is ttudom mivel. – Nem mondod komolyan! – kontrázott a piros kabátos nő. – Őnagysága Kiscica iscica a határszélen szállt fel, feltehetően Buda Budapestre igyekszik. Az pedig több, mint kétszáz kilométer. Forintban az annyi, mint – itt egy sikertelen fejszámolás következetett – szóval az rengeteg pénz. Mire beért a vonat, a kíváncsiskodók elfogytak, megkezdődött a tülek tülekedés a leszálláshoz. Kisebb és nagyobb bőröndöket huzigáltak gáltak a kijárati ajtó felé, vállal-könyökkel préselték át magukat egymáson. Egyszeriben szeriben mindenkinek olyan sürgős lett a leszállás, mintha egy menetrend szerint közlekedő repülő várta volna őket a vonat lépcsője előtt. Ágota megvárta az izgatott tömeg elvonulását. Szándékosan utolsónak akart leszállni, a vonat a végállomásra érkezett. A következő pillanatban szíve szélsebesen reagált a látványra. Ho Homloka felforrósodott, szája beremegett, mikor meglátta Ádámot. – Ádám – sikított örömében, en, majd egy jól irányzott mozdulattal a fiú nyakába ugrott. – Babuci!... – Nahát, alig ismertelek meg. Ekkor a lány lábaival már Ádám derekán , kalimpált, nyakát úgy szorította,mint egy vízi mentőét néhány éve a Balatonnál. ám, miközben a lány ruházatát is megcsodá megcsodál– Hogy csináltad? – kérdezte Ádám, ta. – A lehető legegyszerűbben. – Bejelentettem a mamának, hogy egy régi amerikai filmben statisztálok. Ennél boldogabbá nem is tehettem volna. Soós Éva http://www.minervacapitoliuma.hu/iroink/ 100


Szabó Ágnes: Utazás az ismerős ismeretlenben… Ült a nő a kanapén apén kezében a könyvvel. Nem tudta, mitévő legyen. Csak sz szorongatta, simogatta, belelapozgatott, szívta magába az illatát, s figyelte érz érzéseit. Már több mint fél éve élvezheti ezt a pillanatot, de nem tudta me megszokni. Büszke volt a művére, de aggódott is, hogy mi lesz a sorsa, ha tényleg elke elkezdik árulni. És most egy új félelem is behálózta büszkeségét. Hívják eg egyre több helyre, hogy meséljen az utazásáról. Mondja el közönség előtt, hogy mikor, mit, h hogyan és miért tett, meg gondolt. Sejtette, sőt kívánta is,, hogy így legyen. Na de, ha csinálni kell az ötletet, az már nem ugyanaz! Az ő utazása nemcsak a földrészek cseréjét jelentette, hanem visszatérve a belsőjébe való utazást is… Most hát itt tartott: utazás az utazásban. Ezt még nem aka akarta, pedig igent mondott ott a felkérésre. Vissza a szülővárosába, vissza a régi emlékekhez, vissza a régi osztálytársai közé. Bátor tor ennyire? Akarja ezt a visszatérést? Persze, hogy igen, hisz az embernek szembesülnie kell a múl múltjával minden útelágazáskor. És persze, hogy nem, hiszz harminc év után visszamenni a gy gyerekkor helyszínére komoly önismereti feladata. Ízlelgette a lehetőséget, tervezgette a formáját, próbálta elképzelni a közö közönséget…, aztán beléhasított, mi lesz, ha Ő is eljön, mi lesz, ha a szemébe kell néznie, mi lesz, haa olyat lát abban a barna szeretett szempárban, amit nem akar, vagy ami nincs is benne… Érezte, hogy a meleg könnycsepp megadja magát a szeme sarkában, s társa társaival megállíthatatlanul elindul az arcán lefelé.



Fájt az érzés az egész testében. A valaha jónak tűnő döntést nem tudta korr korrigálni az elmúlt 3 évben. Lehet, hogy most új esélyt kap? Akarja? Harmadszo Harmadszorra? Mély levegőt vett, és magához szorította a könyvét. Álomvalósá Álomvalóságban él, s mindig is így volt. Aztán már a teremben ült csinos új ruhájában, kezében a mikrofo mikrofonnal világos és humoros válaszokat adott a kérdezőknek. Rámosolygott gott volt tanárára, aki precíz tudományossággal és értő figyelemmel mondta el köszöntő beszédét. Összekacsintott barátnőjével, aki zenében fogalmazta meg hasonló érz érzéseit, amit ő a szó erejével tett. Sorra pásztázta volt osztálytársai tekintetét, barátai pillantásait, s megnyug megnyugodott, hogy Ő nem jött el. Megtarthatja a felmentő rituáléját: léját: biztos nem ér rá. A taps térítette magához, hogy vége az előadásnak… … Felriadt a szobájában a kanapén. A lecsúszó könyv után kaapott, de az önálló életre kelt, s tovább zuhant nagy puffanással a földre érve. Ez az ő utazása, az öléből a földre. És mi hát az ő utazásának a következő ir iránya. Lefelé? Nem! Sikította a lelke. Nem! Rándult meg az ökle. Nem! m! Toppantott a lába hatalmasat a földön rálépve a parkettán heverő könyvre, s elnevette magát. Hálás tekintettel nézett az égre, hogy fel, csakis felfele indulhat a lelki gödö gödörből. Szabó Ágnes



Teller Ágnes: Exodus (…) Hatalmas robbanásra esek ki az ágyamból. yamból. Az ablakok még perc percekig remegnek a detonáció erejétől. Ez közel volt, nagyon is közel. Asma sírva rohan át a gyerekszobából, magamhoz szorítom és bekucorodunk az ágy melletti sarokba és remegve várjuk a folytatást. Várjuk a következő bomba becsapódását. ását. Mást úgyse tehetünk. Asma motyog magában, llehet, hogy ő is imádkozik, talán a gyerekek istene jobban meghallgat majd minket, mert a felnőtteké már rég nem figyel ránk. Távolodnak a robban robbanások. Ma este szerencsénk volt. Nekünk. (…) (…) Folytatódnak a bombázások. Majdnem minden nap. A városban lassan alig van ép épület. Az iskola már hónapok óta bezárt, pár bolt van csak nyitva, sose tudom, hogy épp mit kapok, kapok-ee egyáltalán valamit, a kórház még annak a pár fanatikus orvosnak és nővérnek köszönh köszönhetően működik, de már ők se bírják a rengeteg sebesültet ellátni. A front közel közeledik. Egyre többen döntenek a menekülés mellett. Én még várok. Várok a csodára. Hogy egyszer csak beállít az ajtóba, széles mosollyal az arcán, áátölel bennünket. És újra együtt lesz a család. Még várok egy kicsit. (…) (…) Tegnap elfoglalta az ISIS a várost. Mi el tudtunk bújni Asmával a pincébe, nem találtak meg bennünket. De nem mindenki volt ilyen szere szerencsés. Amikor már elcsendesedett minden, felóvakodtam az utcára, Asm Asmának megtiltottam, gtiltottam, hogy kitegye a lábát a pincéből. Nem olyan messziről hangosbemondón üvöltöző férfi hangját hozta a szél. Beburkoltam m magam, eltakartam a fejem, az arcom, a kezem, hogy semmi ne látszódjon ki még véletlenül se belőlem, és csendben a fal mellettt surranva, a hang ir irányába indultam. Három utcával odébb a téren kisebb tömeget vettem és észre. Nem akartam közelebb menni, de szerettem volna látni, hogy mi tö történik. Körülnéztem és a szemben lévő ház egyik emeleti ablaka mellett http://www.minervacapitoliuma.hu/iroink/ 103


döntöttem. Jó döntés volt.. Pont ráláttam a térre, de én elég messze vo voltam, hogy onnan észrevegyenek. Az üvöltő, őrjöngő tömeget fegyveresek tartották vissza, a gyűrű kközepén kilenc, bekötött szemű férfi térdelt. A kör egyik részét egy katonai dzsip zárta, nyitott platóján egy állig ig felfegyverzett, fekete ruhás férfi üvö üvöltözött a megafonba. Végigfutott a szemem a térdeplők során, és azonnal felismertem az egyik orvost a kórházból. Ő volt az, aki karikás, fáradt, de ugyanakkor nagyon kedves szemekkel kötözte be Asma kezét, amikor b beletenyerelt a vaskorlát kiálló darabjába. A jobb halántékánál húzódó ősz csíkról ismertem meg. Akkor is elcsodálkoztam rajta, hogy viszonylag fiatal ember, és már őszül. Ahogy próbáltam kivenni az arcokat rémülten ve vettem észre a sorban negyedik férfit. Ahmed volt, a környék egyetlen m működő vegyes kisboltjának tulajdonosa. Ő kinek ártott? Mindenkihez volt egy-két két jó szava, próbálta tartani bennünk a hitet. Nem volt ellenálló, nem politizált. Csak megélni szeretett volna és segíteni a környéknek túlélni ezt az egész borzalmat. És a sor végén rémülten ismertem fel Asma angol ta tanárját. Nem volt egyszerű, mert az arca csupa vér volt, biztos nem adta m magát könnyen. „Ezt hogy fogom elmondani Asmának?” – villant át bennem a kérdés. „Sehogy, jobb, ha nem is tud az egészről” - jött a válasz szinte azonnal. A Férfi a megafonnal a kezében most épp azt üvöltötte, hogy Allah megbünteti az árulókat, a hitehagyottakat. Ő Allah pallosa és az ő pallosát Allah vezeti. Hiába voltam tőle több háznyira, így is hányingerem tá támadt a férfiból áradó elvakult gyűlölet hullámaitól. És a tömeg vele üvöltött. A kkatonák levegőbe emelték a géppuskáikat, a nők fejhangon visítottak. Pár nőnek sikerült áttörni a kordonon, térdre vetették magukat a dzsip platója előtt, és úgy könyörögtek a fekete ruhásnak valószínűleg a szeretteik él életért. A férfi csak felröhögött és közéjük lőtt a platóról. A géppuska cafato cafatokra tépte a testüket, véres ruha és húscsomóként hullottak a földre. A ttömeg még jobban őrjöngött. El akartam jönni, mert tudtam, hog hogy mi fog következni, de nem bírtam. Csak az zakatolt a fejemben, hogy Jamall nincs http://www.minervacapitoliuma.hu/iroink/ 104


köztük, Jamall nincs köztük. A tömeg összezárt a fegyveresek körül, mint egy hatalmas hullámzó, vérszomjas kígyó, amely először megfojtja, majd széttépi áldozatát. Szerencsére ére előlem is sokat eltakart. Így csak annyit láttam, hogy a fekete ruhás férfi leugrik a platóról, átvesz az egyik emb emberétől egy hatalmas kardot. És magasra lendítve lecsapott. Aztán újból, ú újból. Kilencszer. A tömeg minden egyes csapásnál egy emberként h hördült fel, az utolsó csapás után a katonák sorfala szétnyílt és a tömeg berohanva a holtesteket cafatokra tépte. Nem tudom meddig állhattam ott az ablakban. Lehet, hogy csak pe percekig. Egy hatalmas dudaszó térített magamhoz, ahogy a konvoj elszágu elszáguldott az ablak alatt. „Asma! Egyedül van a pincébe!” - villámként csapott belém a felismerés. Rohantam lefele a lépcsőn, szerencsémre már messze járt a konvoj, az utca újra csendes volt. Halálosan csendes. A téren már nem volt senki, csak a halomra lőtt nők és a lefejezett fejezett férfiak megbecst megbecstelenített tetemei. Újabb brutális áldozatai ennek az értelmetlen polgárh polgárháborúnak. Visszaérve a pincébe Asmát az egyik sarokba kucorodva találtam meg. Elfáradt a félelemben, bealudt a fáradtságtól. Nem volt szívem felébres felébreszteni, inkább nkább betakartam, és néztem az arcát, és azon gondolkodtam, hogy meddig még? (…) (…) Hetek teltek el, hogy elfoglalta az IS a várost, de a harcok folyt folytatódnak, senki sincs biztonságban. Az utcákat fekete ruhás csapatok járják, és bárkibe belekötnek, vagy akár ott helyben lelövik, ha épp olyan kedvük van. A mobil telefonszolgáltatás akadozva, de még működik, áram néha napokig nincs, ha igen, akkor is legfeljebb pár órára. Vízszolgáltatás még van, de az is már akadozik. Ahmed boltja bezárt, az életben mar maradt családtagok elmenekültek Ahmed kivégzése után. Most egy távolabbi boltba vvagyok kénytelen élelemért járni. Ilyenkor itthon hagyom Asmát, egyedül a pincében még mindig biztonságosabb, mint velem az utcán. Eddig mindig megúsztam a fekete ruhásokkal való találkozást, de nem bízhatok a va vakhttp://www.minervacapitoliuma.hu/iroink/ 105


szerencsémben. Nekünk is menni kéne…. de Jamallról nem tudunk se semmit, ha elmegyünk innen, hogy fog megtalálni minket egy háború szabda szabdalta országban? Várok. (…) (…) Az éjszaka közepén megcsörren a mobilom. Ismeretlen szám szám. Nem akarom felvenni. Félek. De a telefon kitartóan cseng. Már Asma is felé felébredt rá és álmosan kérdezi, hogy mért nem veszem fel. Mit mondjak? Hogy nem akarom tudni, ki van a másik felén? Nem akarom tudni, hogy ki halt meg? Kivel milyen szörnyűség történt?? Kinyomom. Pár másodperc múlva újra csöng. Ugyanaz a szám. Nagy levegőt veszek és felveszem. De nem szólok bele. - Jalila, te vagy? – kérdezi egy hang, amitől a torkomba ugrik a szívem. Sikítva kiáltanék a telefonba, de fékezem magam, így csak egy reked kérdés préselődik ki a számon. - Jamall? - Én vagyok, szerelmem. Asma elkerekedett szemekkel néz rám. – Apa? Nem tudok válaszolni, csak könnyes szemmel bólintok. - Jalila, itt vagy? – hallom a mély baritonját a telefonba. Remeg a kezem, majdnem leejtem. - Itt, itt szerelmem. Mi van veled? Jól vagy? Hol vagy? Mikor jössz haza? – találom meg a hangom. - Jól vagyok, de erre most nincs időnk. El kell jönnötök otthonról minél hamarabb. Megszöktem a seregből. Nem vagytok többet biztonságban sem az állami, sem az ISIS katonáitól. Vannak barátaim, akik segítenek átszökni Törökországba, nektek is utánam kell jönnötök, ott találk találkozunk. - De hogyan, miből, kivel? – dadogom a félelemtől. - Megvannak még anyám ékszerei?



- A nagy része még igen, de kénytelen voltam eladni belől belőle párat, nem volt mit ennünk. – mentegetőzöm. - Jól tetted. Add el mindet, meg amit még el tudsz azon kívül. Sok pénz kell, nagyon sok. Vegyél egy jó telefont, újat. Nem kell sok ruha, csak ami egy hátizsákba belefér. Minden mást hagyatok otthon. És indulj induljatok el minél előbb. Mentsd el ezt a számot, ezen tudsz üzenetet hagyni, ha én nem is leszek ott, ez egy barátom telefonja. Ha lesz sajátom, fe felhívlak róla, ez nem biztonságos. Meg tudod csinálni? - Meg-meg – dadogom ismét. - Add ide Asmát, hadd beszéljek vele – kéri mosolyogva Jamall. - Sziaaaaa Apaaaaa! – kiabál a telefonba a kislány. – Úgy hiááányzoool! – panaszkodik elnyújtott hangon. - Szia Kicsikém, tudom, te is nekem. Figyelj, most ez fontos. Anyával el fogtok menni otthonról, és mindent otthon kel hagynod hagynod. Messzire, Törökországba kell eljutnotok, ott tudunk majd találkozni. Kérlek, fogadj szót anyának, és mindent úgy csinálj, ahogy ő mondja. Megígéred n nekem? - Meg, de ugye a Tappancsot vihetem magammal? - Tappancsot viheted, de mást nem. Megígéred, hogy jó kislány leszel? - Meg, meg. – bólogat boldogan. - Jó, akkor add vissza anyát! - Sziiiiia, szeretlek apa! – kiabál búcsúzóul a telefonba. - Megértettél mindent? – kérdez vissza már tőlem. Hallom a hangján a feszültséget és az aggodalmat. Tudom, hogy most ez nagyon komoly. - Igen szerelmem, mindent úgy fogok csinálni, ahogy mondtad. De hova menjünk először? - Szerezzetek fuvart a határig. Vannak olyanok, akik vállalnak ilyet. De ne fizess előre, bármennyire is ezt akarják. Ha nagyon erőszakos, inkább keress mást. Okos nő vagy, ki fogod találni! - biztat. Látom magam előtt lehengerlő mosolyát, fekete csillogó szemét és széles vállait. - Nagyon hiányzol – suttogtam a telefonba. http://www.minervacapitoliuma.hu/iroink/ 107


- Ti is nekem. Vigyázzatok magatokra, legyél nagyon óvatos és okos. A határ túloldalán találkozunk. – és ezzel bontja a vonalat. Én még pár másodpercig csak tartom a fülemnél a telefont. Asmát alig tudom elaltatni. Teljesen felpörgött, hogy beszélhetett az apjával. Ő már most indulna. Hiába nyolc éves már, a türelem nem az erőssége még. Holnap elmegyek egyek Bedírhez. Utálom a fickót, annyira kközönséges, ahogy mindig méreget a gülü szemeivel, de ő az egyetlen olyan ismerősöm, akiről tudom, hogy aranyat vásárol. (…) (…) Három nap telt el Jamall telefonja óta. Sok mindet sikerült elinté elintéznem. Eladtam a maradék ékszert - Bedír egy gazember, pofátlanul kevés pénzt adott értük, de legalább megvette. Az alku végén ajánlott egy ism ismerősét, aki vállal fuvarokat a határig. Holnap találkozom vele. Vettem egy új telefont, azt sem volt egyszerű, de meglett. (…) (…) Megyünk a határra autóval. Gyakran megállítanak bennünket, de amilyen ellenszenves a sofőrünk, olyan rutinosan tárgyal az ellenőrző po pontok katonáival. Simán jutunk át mindegyiken. Lehet, hogy a végén még h hálás leszek Bedírnek? .... Jamallnak hagytam üzenetet, et, hogy ha így hal haladunk, két nap múlva Akcakalenál leszünk. (…) (…) Akcakale – határállomás, volt. Most irdatlan méretű, elfáradt, kkiéhezett, beteg, elkeseredett és dühös tömeg gyűjtőpontja, akik végső eelkeseredésükben bármire képesek már, hogy átjussana átjussanak Törökországba. Nem tudom, hogy fogunk mi is átjutni. Még néhány napra való konzervünk és egy pár péksüteményünk van a hátizsákban, de hogy utána mi lesz, fogalmam sincs. Téblábolunk a tömegben, Asma szorítja a kezem, semmi pénzért nem engedné el. Jobb is. Annyi féle ember gyűlt itt össze. Én is félek, bár előtte ezt titkolni próbálom. „Ügyes vagy, meg tudod oldani!” – hallom Jamall hangját a fejemben. http://www.minervacapitoliuma.hu/iroink/ 108


- Jaila? – hallom egyszer csak a hátam mögül. Megfordulok és egy ismerősnek tűnő, de nagyon elcsigázott férfi néz rám pár lépésről. - Nem ismersz meg? Megrázom a fejem. - Ali vagyok, az egyetemről. Jamall csoporttársa. Sokszor vacsoráztam nálatok, amikor még béke volt. - Ali? – kérdezem vissza döbbenten. – Ne haragudj, nem ismertelek meg, nagyon megváltoztál. Mii történt veled? Mi van Leilával és a gyerekkel? - Leila meghalt és a gyerekek is. Bombatámadás. Senki nem élte túl. Az egész ház összedőlt. Én épp az egyetemen voltam. Mire hazaértem, már nem tudtam segíteni - válaszolja halkan. yogom, és szégyenkezve hálát adok m ma- Rettenetesen sajnálom – motyogom, gamban Allahnak, hogy Asma még itt van mellettem. - Jamall? Ő is itt van? – kérdez vissza némi torokköszörülés után. - Nem, csak mi. Vele később találkozunk. – mondom óvatosan. Igaz, hogy régi barát, de manapság már nem lehett tudni, ki mivé lett. - Mióta vagytok itt? – érdeklődik tovább. - Ma érkeztünk, de fogalmam sincs hogyan tovább. Úgy tűnik, itt nem lehet átjutni, le van zárva a határ a drótkerítéssel és a katonákkal. - Én már egy hete vagyok itt, egyre többen jönnek és egyre nagyobb a feszültség. Előbb-utóbb utóbb ki fog robbanni itt valami… Van hol aludnotok? – vált hirtelen. - Őőőőő, még nincs, nem is gondolkodtam még ezen – válaszolom őszintén. - Akkor gyertek oda hozzánk – mutat a távolba – Ott az a domb, mögötte páran tábort vertünk. k. Normális emberek, ott nagyobb biztonságban lesztek. Követjük Alit a domb mögé. És valóban egy táborszerűség volt mögötte: pár kifeszített ponyva, néhány pokróc, pléd a földön, egy fekete ruhás nő épp a tűz feletti lábosban kavar valami egész jó illatú ételt. telt. Pár férfi kicsit http://www.minervacapitoliuma.hu/iroink/ 109


odébb ülve tanácskozik, és vagy hat-hét hét gyerek kergetőzik pár méterrel aarrébb a sátortól. Közeledtünkre a férfiak felkapják a fejüket, és végigmé végigmérnek mindkettőnket Asmával. Nem tolakodón, inkább érdeklődően. - Régi ismerősök, az egyetemen kollégám volt a férje. – mutat be a férfiaknak. Csak biccentés a válasz, de engem ez is megnyugtat. Odakísér minket a tűzhöz, a nő felnéz és elmosolyodik. - Éhesek vagytok? – kérdezi kedvesen. Asma hevesen bólint helyettem is. Hellyel és egy tányér étellel kínál bennünket. „Talán tényleg jó emberek” (…) (…) Mahmudék – így hívták a családfőt – valóban rendes emberek vo voltak. De nem sokáig voltunk együtt velük. Igaza lett Alinak. Érkezésünk után pár nappal később kirobbant a felhalmozódott feszültség. A már hetek óta itt várakozó embertömeg nem bírta tovább és megrohamozta a kerítést. Nem érdekelte már őket, hogy a túloldalt állig felfegyverzett katonák ál állnak sorfalat, páncélozott harckocsikkal, vízágyúkkal, hogy lelőhetik őket, hogy megsérülhetnek. És a tömegpszichózis itt is működött, nemcsak az ISISnél. A kerítés, és végül a katonák sem tudtak ellenállni az őket megr megrohamozó több ezer embernek. Több ponton átszakadt a szögesdrót, tépve tépvevágva a rajta átpréselődő emberhadat, gyerekeket, nőket, férfiakat férfiakat. Aki belekerült ebbe a húsdarálóba, csak előre mehetett, ha nem akarta, hogy agyontapossa a háta mögött préselődő tömeg. Nagyon sokan megsérü megsérültek, többeket agyontaposott a tömeg. De a kerítést átszakították. Ali rohant hozzánk szólni, hogy most vagy soha,, mennünk kell. Felka Felkaptam a hátizsákom, Asma után kiáltottam – kint játszott a többiekkel a domb takarásában –,, átöleltem búcsúzóul Fatimát, aki ez alatt a pár nap alatt szinte barátnőmmé vált, ő csak intett, hogy szaladjunk, nekik több idő kell az induláshoz. hoz. Asma szerencsére egyből jött, nem reklamált, hogy mért kell otthagynia a többieket. http://www.minervacapitoliuma.hu/iroink/ 110


A tömeg nagy része már átjutott az egyre nagyobb réseken, volt ahol már méteres csíkokban hiányzott a drótháló. Ali minket is egy ilyenhez vvezetett, nagyon sokan préselődtek elődtek itt is össze, de már nem tűnt életvesz életveszélyesnek a helyzet. Mindketten megfogtuk Asma kezét, egyik oldalról én, másikról Ali, és befurakodtuk a tömegbe. Nyomott minket előre, néha úgy éreztem, hogy kiszakad a karom, ahogy kapaszkodtam Asmába. Asma eegyre jobban bepánikolt. Bennem is egyre nőtt a pánik, lassan fogalmam sem volt, hogy merre is megyünk. Csak emberhátakat láttam, rosszul voltam a körülöttem lévők izzadság és kosz szagától. Én se lehettem túl illatos. Ali is észrevette a kitörni készülő hisztériánkat. sztériánkat. Egy határozott mozdulattal fe felkapta Asmát, hogy legalább ő jusson valamivel több levegőhöz. Nem ttudom mennyi idő volt mire átpréselődtünk a tömeggel. Valószínűleg csak percek voltak, de nekem egy örökkévalóságnak tűnt. A határ túloldalán teherautókra rautókra pakoltak bennünket a katonák, és eelvittek minket a helyi menekült táborba. Fogalmam sem volt, hogy az hol lesz, mi lesz ott, hogy fogunk ott találkozni Jamalllal. Semmi nem érdekelt, csak az, hogy átjutottunk Törökországba! A ponyvás kocsi félhomá félhomályában küldtem egy smst Jamallnak: „Itt vagyunk”.(…) (…) Nem jó itt a táborban. Nagyon sokan zsúfolódunk össze, állandóan figyelnem kell a maradék holminkra, a pénzemre különösen… sokakat megloptak már. Kevés az étel, amit adnak. Asma kicsit jobban viseli viseli, talált magnak pár barátot. Nekik olyan könnyen megy. Én nem tudok megbízni senkiben. Alival azt mondtuk, hogy férj és feleség vagyunk, így nem tettek minket külön sátorba, az egyedülálló nők és gyerekek közé. Benne megb megbízok, de nagyon hiányzik Jamall. Folyton lyton a telefonom lesem mikor hív. És ahogy telnek a napok, egyre jobban kezdek kétségbeesni. Azóta az éjsz éjszakai telefon óta nem tudok róla semmit. Én hagytam neki mindig üzenetet, ő semmit nem üzent. Azt se tudom átjutott-ee a határon, mi van vele. Ha Hajnali órákban arra riadok, hogy álmomban egy koszos árokparton láttam llelőve heverni a testét, másik hajnalban meg hogy őt is lefejezte egy fekete http://www.minervacapitoliuma.hu/iroink/ 111


ruhás, embernek nem nevezhető szörny. Ilyenkor nem tudok visszaaludni, hallgatom a sátor hangjait: a horkoló férfiakk egyenletes horkantásait, a nők csendesebb szuszogását, néha felsír egy csecsemő, időnként álmában felkiált vagy felsikít valaki, a mellette levők próbálják suttogva megnyu megnyugtatni. Itt mindenki borzalmak elől menekül. Senki olyan nincs, akinek a cs családjában n vagy közvetlen környezetében ne bántottak volna vagy öltek meg vagy halt volna meg valaki. Több ezer ember alussza nyugtalan és rémisztő álmait és reménykedik, hogy másnap valami történik, jobb lesz. Mellettem Asma szuszog. Ő még viszonylag jól viseli. Lettek ettek barátai, szerencsére nem válogatós, megeszi azt a kevés ételt, amit kapunk, kezdi megszokni a sok soksok ismeretlent maga körül. Hihetetlen rugalmasak a gyerekek…. csod csodálom és irigylem őket (…) (…) Pittyeg a telefonom. Üzenet. Jamall. „Holnap 8-ra gyertek tek ki a táborból, a második keresztutca után van egy kis tér, a sarkán egy kávézó, ott várlak benneteket.” (…) (…) Reggel ébresztem Asmát, kicsit kába még az álomtól, amikor a kkapuhoz érünk, Ali már ott vár ránk. Az őrök végigmérnek bennünket, de nem tartóztatnak tóztatnak fel, elvileg csak befele van ellenőrzés. Torkomban dob dobogó szívvel és izzadó tenyérrel fogom Asma kezét, ő szaladna már, alig b bírom visszatartani. Nem árulhatjuk el magunkat. Befordulunk a sarkon, eeltűnve az őrök szeme elől, és szinte futunk már. Ott a tér és a kávézó. A ttéren mintha megállt volna az idő: a kávézó teraszán pár szakállas idősebb férfi békésen pipázgatva sakkoznak. Kicsit odébb tőlük három fiatal lány nevetgélve beszélgetnek. A függönyök békésen lebbennek az ablakokban, besüt a térre a nap és szinte látni a szálló porszemeket a levegőben. Áts Átsietünk a téren, elől Ali, utána én Asma kezét fogva. Belépünk az ajtón, am amikor az első bomba becsapódik a térre. A légnyomás a sarokba vág minket, jó másfél méteres repülés után beverem a fejem a falba, elájulok. (…) (…) Valaki vízzel mossa az arcom. http://www.minervacapitoliuma.hu/iroink/ 112


- Asma! – sikítok fel. - Semmi baja, néhány karcolással megúszta – hallom magam felett egy jól ismert bariton megnyugtató hangját. Kimeresztem a szemem, mintha h homályosabban látnék. - Jamall! – sikítok ítok fel újból és átölelem a fölém hajló férfi nyakát. Csak sz szorítom, szinte levegőt is elfelejtek venni. Érzem az illatát, a szakálla sim simogatja ja az arcom. Eltolom magamtól, és csak nézem a szemét, elveszek be benne. Megáll az idő. Mindkettőnknek. Megcsókol. Nem érdekel, hogy illik vagy sem, hogy ki van körülöttünk, hogy hol vagyunk. Visszacsókolom. A Akkor és ott csak mi ketten létezünk. Ali hümmögése zökkent vissza minket a valóságba. Elpirulok. Ezt neki nem illett volna látnia. De ő csak szomorúan elmosolyodik ik és megrázza a fejét. És nekem is elfacsarodik a szívem. Leila és a gyerekek… (…) (…) Szerencsénk volt. Erre akkor döbbenek rá, amikor kilépünk a kkávézó széttört ajtaján. Mi egész jól megúsztuk: Jamall a kávézó hátsó rész részében ült, minket meg nagyjából megvédett egvédett épület. Mindegyikünk tele lett karcolásokkal, kisebb vágásokkal, nekem egy hatalmas púp nőtt a fejem tetején, ahol nekicsapódtam a falnak, Asma karját és lábát összevagdosták a kirobbanó ablaküveg szilánkjai, Alinak megrándult a válla, ahogy ráese ráesett, Jamallhoz meg a légnyomás vágott egy széket, csúnya, már most sötétlila duzzadást okozva az oldalán. De éltünk. Ellentétben a teraszon kávézgató öregekkel és fiatal lányokkal. A tér közepén tátongó bombatölcsér és a szinte felismerhetetlenségig szétroncsolt csolt testek maradtak a fél órával kkorábbi idillből. (…) (…) Jamall egy ismerősének házához vezetett minket. Ő segített neki átjutni a határon. Kurd lévén támogatja a menekülteket, nem kér pénzt a szállásért. Ő így tud segíteni. Itt kaptunk egy kis szobátt a háromból, h három matraccal a földön, a konyhát és fürdőt közösen használhattuk a m másik két családdal, akik a szintén itt húzták meg magukat. Alinak szerzett http://www.minervacapitoliuma.hu/iroink/ 113


Jamall még egy matracot, és ő a konyhában kapott már csak helyet, de nem panaszkodott. (…) (…) Nagyon boldog vagyok. Jamall újra velünk van, minden este úgy alszunk el, hogy együtt a családom. Hányan nem mondhatják el ezt… Jamall nem sokat mesél a katonaságról, arról, hogy mért és hogyan sz szökött meg, én nem faggatom. Elég csak belenéznem a szemébe, és látnom, ahogy megtörik a fénye, amint szóba kerülne. Jamall és Ali napokig kere kerestek valami munkát. Végül egy szállodában kaptak, éhbérért. Ali a konyhán, Jamall mint londiner. Informatikai mérnökök mindketten. Osztályelsők az egyetemen. És most mosogatnak, ak, meg mások poggyászait cipelik. De le legalább van munkájuk, sok menekülttel ellentétben. Tudunk gyűjtögetni a tovább menetelre. Mert azt már első nap mondta Jamall, hogy nem mar maradunk itt, megyünk tovább, Németországban kapna jó állást, újrakezdhe újrakezdhetnénk. (…) (…)Két hónapja vagyunk itt, minden pénzünket félretesszük, szere szerencsére Ali mindig tud valami maradékot hozni az szálloda étterméből, Jamall kap egy kis borravalót. Mi még szerencsések vagyunk, hogy min mindketten jól beszélnek angolul, a szomszédjaink közül többen koldulnak, meg a gyerekek járnak gyárakba rabszolgamunkára, és sose lehetnek biztosak, hogy épségben hazaérnek-ee estére a családjukhoz… A harmadik hóna hónapban váratlanul behívja őt az igazgató. Ki van rúgva. Nincs indok, nincs ké kérdés. Holnap már ne jöjjön öjjön dolgozni. Este összeülnek Alival, és azt számo számolgatják, hogy mennyink van és az mire elég. A legnagyobb költség az eembercsempészek díja, hogy átvigyenek minket Európába. Ha most indu indulnánk, épp elég lenne négyünknek. De akkor utána semmi pénzünk nem maradna. radna. Menni vagy maradni?... Megint ugyanaz a kérdés…. (…) (…) Végül az indulás mellett döntenek. Nincs értelme tovább maradni, lényegesen több pénzt nem fognak tudni összeszedni és a hidegek beállta http://www.minervacapitoliuma.hu/iroink/ 114


előtt el kell jutni Németországig, ami még akár egy hónap nap is lehet. Amikor elköszönünk Jamall barátjától, aki a szállást adta, odaad nekünk még egy borítékot. 1000 euró van benne. A barátai gyűjtötték nekünk az útra. Még ő kér elnézést, hogy csak ennyit tudtak adni. Könnyes szemmel köszönöm meg neki, az elszorult torkú férfiak helyett. (…) (…) Újra úton. Vonattal megyünk tengerpartra, át egész Törökorsz Törökországon, napokon keresztül, rajtunk kívül még sok százan tartanak ugyanarra, ugyanazzal a céllal: feljutni egy hajóra és átjutni vele valahogy Görögo Görögországba, Európába. (…) (…) Pár napja érkeztünk Bodrumba. Mindenütt menekültek, mint mi. Az utcákon, a házak tövében, a parkokban, a tengerparton, a boltokba, a kkávézókban, éttermekben. Több tízezer ember, azt mondják. És mind arra vá várnak, hogy átjussanak Görögországba. ba. Mi is egy parkban telepedünk le végül. Ali vigyáz ránk, amíg Jamall elmegy körülnézni és információkhoz jutni. Jó lenne megfürdeni, tiszta ruhát húzni. Asma cipője is kezd tönkremenni, hiába volt viszonylag új. Kimosom azokat a ruhákat, amiket a hátizs hátizsákunkban hozunk magunkkal egy utcai csapnál. A szappan is fogyóban. Nagyon meleg van, fél óra alatt megszárad a napon. Most már csak mosakodni lenne jó. De sehol egy olyan hely, ahová elbújhatnánk. A férfiaknak könnyű, ők ott fürdenek félmeztelenül a kút körül, de mi nők?... (…) (…) Jamall két óra múlva jön vissza és semmi jót nem ígér az arca. Karján négy mentőmellény. Beszélt több embercsempésszel is. Nagyjából mind eg egyforma tarifát kértek. És semmi garancia nincs rá, hogy átjutunk. Látta a cs csónakokat is a tengerparton. Gyakorlatilag sima gumicsónakok, olyanok amily amilyeneket a strandokon használtak nálunk is, meg vadvízi evezésekre. Nem te tengerjárók. Ha kifizetjük a „fejpénzt”, alig marad valamink. De itt nem maradh maradhatunk, mennünk kell. Holnap indulunk. (…)



(…) Nem bírok elaludni. Nem tudok úszni és Asma se. Mi lesz, ha bebor beborulunk? (…) (…) Reggel még alig jön fel a nap, Jamall ébreszt bennünket. Egész kell kellemes hűvös van a nappali forrósághoz képest. Asma nehezen ébred, kezd elf elfáradni az utazásba és a folyamatos változásokba. Megyünk Jamall után, aki egy kacskaringós ösvényen a tengerpartra vezet minket. Már ott áll egy csapat ember, mindnek kezében mentőmellény vagy felfújható úszógumi. Több gyerek és nő is van köztük. Csatlakozunk hozzájuk. Egy férfi arabul elkiáltja magát és elindul tovább a parton felfelé. Majd fél órát gyalogolunk, közben több csapatot is elhagyunk, vannak, akik már szál szállnak be a csónakokba, vannak, akik csak a földön ülve várják a sorsukat. Ahogy világosodik egyre tisztábban látni a távolban olban a szigeteket. „Ezek ni nincsenek is olyan messze” – gondolom magamban és reménykedve megszor megszorítom Jamall kezét. Ő csak rám mosolyog, de nem tűnik el a gondfelhő a ho homlokáról. Nem tetszik neki ez az egész. Asma botladozik a tengerparti homo homokban és bámuljaa a tengert. Még sose látta. Mindig el szerettem volna hozni a tengerhez, most itt van, de jobban szeretném, ha máshol lenne. (…) (…) A parton két gumicsónak hever. Ránézésre olyan 10 10-12 személyes. Körbenézek, nem számolom össze, de minimum ötvenen vagyun vagyunk a csoportba. Akkor itt leszünk egy darabig, amíg ennyiszer megfordul a csónak. A férfi kiabál, hogy tegyék vízre a csónakot és fogják meg. Pár férfi megfogja és b bedobja a térdig érő vízbe. Tartják a köteleinél fogva. A dombokról még pár férfi érkezik a kiabálós iabálós mellé. Ők nem beszélnek arabul, idegen nyelven kiabálnak és kezdik lökdösni az embereket a csónakok fele. Most esik le: itt nincs több kör, mindannyiunknak erre a két csónakra kell felférnünk! A férfiak tiltako tiltakoznak, pár nő elsírja magát, erre a gyerekek rekek is. Kezd kitörni a pánik. Jamall eelkapja Asmát, gyorsan ráadja a mellényt, jó szorosan meghúzza, majd felém fordulva ugyanezt megismétli. A hátizsákunkat az összes megmaradt ki kincsünkkel ledobja a földre, csak a telefont és a maradék készpénzünket ves veszi ki http://www.minervacapitoliuma.hu/iroink/ 116


belőle, elrakja. Ali szó nélkül húzza fel a saját mellényét. Jamall már menet közben kapja magára, mialatt átverekedjük magunkat a tömegen és a köz közelebbi csónakhoz sietünk. Elsők között szállunk be, így még nekem meg Asm Asmának sikerül középen leülnünk. Végül páran a parton maradnak, de a többség felpréselődik a csónakokra. A csónak oldala vészesen meghajlik néhány súly súlyosabb férfi alatt, a nőket és a gyerekeket megpróbálják középre helyezni. Egyre jobban rettegek. Asmát magamhoz szorítom, minél kisebb he helyet próbálunk elfoglalni Jamall lábánál. De egyre kevesebb is jut mindenkinek, ahogy még egy, majd még egy, majd még egy ember próbálja magát felpréselni. A parton maradt csempészek kiabálva kitolják a derékig érő vízbe az imbolygó csón csónakot, a széleken ülő lő férfiak közül párnak a kezébe nyomnak egy egy-egy evezőlapátot, és kinyújtott kézzel a túloldali szigetre mutatnak: „Kos!” A csónak a hullámokon imbolyogva elindul a parttól. „Nem tudok úszni, nem tudok úszni” – zakatol a fejemben a kétségbeesés. Asma imát motyog magában, mint akkor, a bombázás alatt. Jamall és Ali nem evez, nem kaptak evezőt. Billeg az egész csónak, nem lehet megmozdulni. A hullámok egyre nagyobbak, ahogy egyre kijjebb kerülünk a nyíltabb vizekre. A csónak egyre jobban billeg. Kezd egyre melegebb elegebb is lenni. Egy kisbaba felsír, édesanyja próbálja megnyugtatni. Nem sok sikerrel. Aztán egy kisfiú sírja el magát. R Rászól az egyik férfi. Elég durván. Erre még jobban sír. Az apja próbálja megv megvigasztalni, de messze van tőle. A másik férfi egyre idegesebb. esebb. Már ráüvölt a gyerekre, hogy ha nem fogja be a száját a tengerbe dobja. A kiabálásra egy másik baba is elkezd sírni. A férfinál elpattan valami, kirántja az anyja kezéből és a vízbe hajítja a csecsemőt. A pici azonnal elsüllyed. A nő sikoltva feláll feláll, egy férfi ugrik a vízbe a csecsemő után, a csónak megbillen, többen próbálnak egyensúlyt találni, de egy nagyobb hullám alákap a csónaknak és minden borul. Csak a sikításokat és a segítségkiáltásokat hallom, ahogy megemelkedik alattam a csónak. A következő ező percben már a víz alatt vagyok, kapálódzóm, bepánikolok, nem tudok úszni!!!! A mentőmellény feldob a felszínre, mielőtt megfulladnék. Egyből Asmát keresem a tekintetemmel. Alig látni valamit, http://www.minervacapitoliuma.hu/iroink/ 117


annyira csillog a vízfelszín és porzik a víz teteje. Meglátom m a felfordult gum gumicsónakot. Páran kapaszkodnak az oldalába. Egy hullám tetejéről meglátom Asma hosszú fürtjeit, ahogy ott ringatózik a felszínen. Teli torokból üvöltöm a nevét. Nem mozdul. Egyszer csak látom, hogy valaki teljes erejéből úszik felé. Megismerem: erem: Jamall az. Megkönnyebbülök, hogy akkor ő is él. Keresem Alit, de nem látom. Megpróbálok elevickélni Asma felé, de nagyon nehéz. A ny nyakamat nyomja a mellény, nagyon erősek a hullámok, nem tudok úszni, fen fenntartani magam sem könnyű. Aztán valaki megérintt hátulról. Ahogy megford megfordulok egy csöppnyi láb az. Az egyik baba a csónakból. Van rajta picike úszógumi, de nem mentette meg az életét. Könnyeim összekeverednek a sós tengeri vízzel. Már nem tudom, hogy mi marja jobban a szemem. El akarok jutni A Asmához és Jamallhoz. Ez a halott csöppség valahogy megszázszorozza az er erőmet, kalimpálok, rugdosom a vizet, lököm magam előre. Csak őket látom vagy nem, ahogy a hullám fel-le le dobál, miközben egyre közelebb és közelebb jutok hozzájuk. Végül ő is meglát engem. Asmát a víz felett tartja, innen még nem látom, hogy él-ee még. Felmutatja jobb kezét, hogy minden rendben. Szárny Szárnyakat kapok. Melléjük érek végre, nagyon elfáradtam. De Asma él, csak túl sok vizet nyelt és elájult. Megfogom Jamall vállát, hogy kicsit rátámaszkodja rátámaszkodjam. Mondja, hogy feküdjek fel a vízre, a mentőmellény fent tart, próbáljak meg lebegni. Többé-kevésbé kevésbé sikerül, de el nem engedem a mellényét. Így leb lebegünk egy darabig. De a nap egyre jobban tűz, már éget, ahogy visszaverődik a felszínről. Egyszer csak Jamallll azt javasolja, hogy próbáljunk eljutni a csón csónakig, ahhoz kiköthetjük magunkat, amíg megtalálnak minket. Ránézek és látom az arcán, hogy nem véletlenül javasolta. Sápadt a fáradtságtól már. Asma is mozgolódni kezd, talán lassan magához tér. Akkor meg azt aztán végképp nem fog mindkettőnket a felszínen tartani egyedül. Elindulunk a csónak fele, sz szerencsénkre nem sodródtunk el tőle nagyon. De még így is nagyon messzinek tűnik. Jamall fél kézzel úszik, másikkal próbálja maga után húzni Asmát, én a kutyatechnikámmal mal evickélek lassan előre. A csónak mellől egyszer csak me megindul valaki felénk. Ahogy közeledik, felismerem Alit. Nagyon megörülök, megkedveltem a szomorkásan komoly barátot az út alatt, nagyon fájt volna, http://www.minervacapitoliuma.hu/iroink/ 118


ha őt is elveszítjük. Félúton találkozunk, átveszii Jamalltól Asmát, Jamall n nekem segít tovább evickélni. Elérjük a csónakot. Alin kívül még egy kisfiú és két felnőtt férfi kapaszkodik a csónak zsinórjaiba. Ennyien maradtunk. Heten a körülbelül 25 emberből. Asmát és engem kikötnek a csónakhoz, így nem kel kell tartanunk magunkat annyira, kicsit könnyebb fennmaradni. És várunk és imádkozunk, hogy meglássanak minket egy hajóról. Várunk….(…) (…) Nem tudom, mióta lebegünk itt, egy vékony zsinórba kapaszkodva, de már nem bírom sokáig. (…) (…) Asma is gyengül. Már mindkét oldalról támogatják, a kisfiú is egyre rosszabb állapotban van. Kezdünk fázni, nagyon fázni. Mintha egyre hidegebb lenne a víz. (…) (…) Hol az a hajó? Hol EGY hajó? Vagy valaki, bárki… (…) (…) Rázogatnak. Úgy látszik elájultam. A nap már lemenőben. Az egész napot ájulva töltöttem?! Hol van Asma? Oldalra nézek, és ott lóg a zsinórokon, ő is alig van magánál, az arca vöröslik, mint a rák, ahogy a vízről visszaverődő napsugárzás leégette. A szám, mint a vatta, minden levegővétel fáj. Jamall rázogat, nem em messze tőlünk egy halászhajó fordul irányba. Észrevettek minket, megmenekültünk! (…) (…) A következő pár napból alig emlékszem valamire. Kórházba vittek a haj hajóról, ami megmentett minket. Itt is zsúfolt volt minden, sokan voltak körülö körülöttem, fájt az arcom, m, nem láttam ki a kötés alól, folyamatosan injekciókat ka kaptam, lehet, hogy nyugtatókat is. (…) (…) Világos fény süt az arcomra. Talán a nap, még mindig? Csak álmodtam volna, hogy megmentettek? És akkor ez már a túlvilág? Lassan kinyitom a szemem, körülnézek: zek: kórház. Sokágyas kórterem. Oldalra fordulok és megl meglátom Alit, ahogy az ágyam szélére borulva szundikál. Megmozdítom a kezem. Erre felkapja a fejét. Először enyhén bódultan, majd felcsillanó szemekkel szélesen mosolyog rám. - De jó, hogy felébredtél! http://www.minervacapitoliuma.hu/iroink/ 119


- Asma? – suttogom, mert mintha még mindig ott lenne az a vatta a szá számban. Ali számhoz tart egy pohár vizet, mohón szürcsölöm. - Jól van, gyerekből van, ő sokkal gyorsabban felépült. Őt már egy hete kkiengedték a kórházból, Jamallal van a táborban. Ne nagyon be beszélj, mert a hangszálaid nem viselték jól a tengerbeli kiszáradást. Felváltva jártunk be hozzád. Szólok Jamallnak, hogy felébredtél – mondja mosolyogva, és már megy is ki telefonálni. - Fél órán belül itt vannak – mondja, amikor visszatért a kórterembe. - Mióta fekszem itt? – kérdezem még mindig gyenge hangon. - 3 hete húztak ki bennünket a vízből. Te voltál a legrosszabb állapotban. Minket már jóval korábban kiengedtek. És ráadásul más is van, de ezt majd Jamall mondja el – folytatja kicsit titkolózva. Megrémülök. - Ugye nem rák? - Rák? Dehogy – nevet fel - Hogy is juthat ilyen az eszedbe? - Mert mindig attól féltem, hogy egyszer majd így fog kiderülni… hogy kórházba kerülök valami egész más miatt, és utána kiderül, hogy sokkal nagyobb a baj…. - Nem, nem rák. Annál sokkal jobb, de majd Jamall – kacsint rám. Nem tudom kiverni a fejemből. Biztos valami rossz, csak nem merik me megmondani… Lassan telik el az a fél óra. Közben Ali elmondja, hogy csak amiatt találtak meg minket, mert meglátták a felborult gumicsónakot. Ha nem kötjük ki magunkat hozzá, most nem élnénk. Mindannyian súlyosan ki voltunk száradva és lehűlve. A kisfiút – Shariff a neve – el akarták vinni táborba, és inkább Ali azt mondta, hogy ő az unokabátyja. Úgyhogy most ő is velük van. Ahogy beszélt róla, látszott szott rajta, hogy nagyon megkedvelte a gyereket. Ekkor Jamall áll meg az ajtóban, Asma mögüle furakodik elő és rohan az ágyamhoz. Kis sebes arcát a mellkasomba fúrja és elsírja magát. Felemelem a fejét és két puszit adok a könnyező szemeire.



-

Annyira féltem - rebegi – a csónakban, utána a tengerben, aztán, hogy te nem térsz magadhoz, hogy itt fekszel, és nem tudom meggyógyulsz meggyógyulsz-e. Ne csinálj ilyet többet! - Kicsikém megígérem, ha rajtam múlik, minden rendben lesz ezután. - És csak ölelem, simogatom selymes haját át és próbálom elfelejteni azt a kképet, amikor ott lebegett a vízben egyedül… - Na engem is odaengedsz anyádhoz? – szól rá kedves-morcosan morcosan az apja. Asma vigyorogva bólogat és egy hatalmas csattanós puszit nyom az aarcomra. Jamall mellém ül és egy csókot ad a kezemre. Több itt nem illik, hisz mindenki lát bennünket. De a szeme felvillanásán látom, hogy mi mindent kívánna, ha kettesben lennénk. És én ugyanúgy. - Jól vagy? – kérdi indításképp. - Igen. De mit akartál elmondani, mit találtak nálam az orvosok? Ugye nem rák? – teszem fel a rettegve a kérdést. - Rák? – kérdez vissza meghökkenten. – Ezt meg honnan szeded? - Őőőő, sehonnan – rázom a fejem. - Nem – nevet most már - Ennél sokkal jobb. Emlékszel arra az éjszakra, amikor kiszöktünk kettesben a házból és…? Pirulva bólintok. Még most is beleborzongok az emlékbe. - Hát nem csak emlék maradt. Annál sokkal maradandóbb. Elkerekedett szemekkel nézek rá. Ő csak bólint. 2 hónapos. Hirtelen átölelem és megszűnik megint a világ, csak ő meg én. És tudom, hogy képtelenség, de mintha tha megmozdult volna valami a szívem alatt. (…) (…) Miután kiengedtek a kórházból, a következő lépés az utunkon az volt, hogy fel kellett jutnunk egy kompra, ami átvitt minket a szárazföldre. Napokig kellett erre is várnunk, többször tört ki verekedés a várakozók árakozók között, sokan egyre nehezebben viselték a feszültséget. Túl sok áldozatot követelt a tengeri http://www.minervacapitoliuma.hu/iroink/ 121


átkelés. Mintha még nem lenne elég a halottakból. Minden nap több tucat megfulladt felnőtt és gyermek tetemét sodorta partra a tenger. Sokaknak még nevük se volt. Nem egy család vesztette el a férjet, családapát vagy épp a feleséget vagy a gyerekeket. És aki túlélte, nem tudta megérteni, hogy ő miért és a másik miért nem? Az egész sziget tele volt fájdalommal, haraggal, tehetetlenséggel. És ez időnként értelmetlen lmetlen erőszakban robbant ki. (…) (…) Athén. Egy több ezer éves város. A szigetekről érkező kompok hasából tízezrével ömlenek ki az újabb és újabb menekültek tömegei, megtöltve a város utcáit, tereit, parkjait, olcsóbb szállodáit. Akiknek van pénzük azo azok autókkal, taxival, vonattal mennek tovább, sokan itt ragadnak. Sokan megpr megpróbálnak továbbmenni pénztelenül is, akár gyalog nekivágva a több ezer kil kilométeres útnak, ami még vissza van Németországig vagy tovább. (…) (…) Leszálltunk a kompról, és fogalmunk se volt, hogy merre tovább. Jamall és Ali tudták, hogy szállást kell találnunk, ahol végre kipihenhetjük magunkat, esetleg még fürdeni is lehetne. A kos szigeti kórházban kaptunk pár tiszta ruhát, egy hátizsákot. Hosszas kérdezősködés és látszólagos ténfe ténfergés után egy arab kávézóban megszánnak minket és adnak egy címet. Megtaláljuk további egy órás keresgélés után, a kikötő egyik mellékutcájában. Lepukkant, rossz kinézetű szálló, ahova normál körülmények között eszünkbe se jutna bemenni, de most nem válogathatunk. thatunk. Nagyon sokat kérnek a szobáért, eenynyiért már egy rendes szállodában is kapnánk szállást. Amikor Jamall közli is a portással, az széles kézmozdulattal mutatja, hogy akkor tessék. Kint tág tágasabb. Kifizetjük a szobát. Legalább egy hónapja nem volt ta takarítva, a falakon mindenütt koszfoltok, az ágyra inkább nem kéne feküdni. A fürdőszoba egy szál agyonrozsdásodott zuhanyzó egy mocskos zuhanytálcával, függöny sehol. Az ajtót nem lehet bezárni. De nem érdekel már minket. A zuhanyból langyos víz folyik, de langyos és folyik. Meg tudunk fürdeni, tiszta ruhát tudunk venni. Végre megint embernek érezzük magunkat. Sharif és Asma már jó barátok. Nagyjából egykorúak lehetnek. Sharif nem beszél a tenger óta a szüleiről. Igaz http://www.minervacapitoliuma.hu/iroink/ 122


másról se nagyon. Alihoz nagyon ragaszkodik, odik, mintha második apjává fogadta volna, és ő is viszont az elvesztett gyerekei helyett. A kompon egy sarokba kucorodott össze a két gyerek, hiába mondtuk nekik, hogy ez más hajó, ez nem süllyed el, nem lehetett őket onnan kihozni, annyira féltek a tenge tengeren. Lehet, hogy ez életük végéig megmarad… (…) (…) A maradék pénzünkből másnap veszünk pár napra való élelmet és vona vonatjegyet a görög-makedón makedón határig. Onnan valószínűleg már gyalog folytatjuk, mivel elfogy az összes pénzünk addigra. A vonat éjszaka indul indul. (…) (…) Több órás vonatozás után megérkezünk a görög-macedón macedón határra, Gevgelijába. ába. A határon rengeteg ember néz farkasszemet a rendőrökkel és a szögesdrót kerítéssel. Összenézünk Alival, mint aki már mindent tud: „Itt is!”... (..) (…) Dagasztjuk a sarat, t, már mindenünk tiszta mocsok. Nincs étel, nincs víz, csak az egyre nagyobb tömeg. Jönnek az emberek, és mennének tovább, bármi áron. Túl egy háborún, több ezer kilométer után ismét egy rendőrsorfal és szögesdrót. Harmadik nap áttöri a rendőrsorfalat a tömeg meg a vízágyúk és a könnygáz gránátok ellenére. Itt is sok a sebesült, mi hátul maradunk tanulva a török határnál történtekből. A macedón kormány beadja a derekát, és a le legegyszerűbb megoldást választja: pár napon belül vonatokra terelnek minket és átvonatoztatnak toztatnak az országon a Szerbiáig. Nemzetközi segélyszervezetektől kapunk egy kis vizet és némi ennivalót, épp hogy kitart a következő határig. (…) (…) Mire mi odaérünk, már Szerbia is feladta a határok őrzését. Gyalog át lehet sétálni. Leszállítanak mindenkit ndenkit a vonatról, beállunk a sorba és elind elindulunk a határnak. A gyerekek nehezen bírják a tömeg tempóját, lemaradozunk. De annyian mennek egy irányba, hogy eltévedni képtelenség. Tűző napon, porban, minimális vízzel nagyon kimerítő az a pár kilométer is. (…) http://www.minervacapitoliuma.hu/iroink/ 123


(…) Presevoban már rendőrök fogadnak minket, és terelnek egy több kilom kilométeres sor végére, az eleje a „táborban” van. Az éjszakát is a sorban töltjük. Jamallék megtudják a többi sorban állótól, hogy ha nem kapunk papírokat a szerb hatóságoktól, nem engednek ednek át az országon. A szerb rendőrök brutal brutalitásáról egyre több történetet hallunk, nem kockáztatunk inkább. Segélysze Segélyszervezetektől itt is kapunk némi ételt, páran tüzet raknak, előkerül pár takaró, de nagyon hosszú a sor. Se wc, se mosdási lehetőség, száll szállodára már nincs pénzünk (10-15 15 eurót kérnek fejenként), de mi is kapunk egy takarót, egy nagyon kedves idősebb úr ajánlja fel a gyerekeknek. Aleppoból jött, a csalá családját otthon hagyta, nem volt pénzük mindenkit elhozni, abban bízik, hogy ha kijut Németországba, gba, tud annyi pénzt keresni, hogy elhozhatja maga után őket. És csak reméli, hogy addig nem történik velük semmi… A gyerekek ela elalszanak a fáradtságtól, én is bóbiskolok, de se Jamall, se Ali egy percre sem tudják lehunyni a szemüket. (…) ltünk a sorban, mire eljutunk az elejére. A „camp” neve is (…) Két napot töltünk csak annyi, hogy „egyszeri megálló”: vagyis kapunk némi ennivalót, megp megpihenni itt se lehet, megkapjuk az idegen nyelvű papírokat, és közlik, hogy ha vonattal akarunk menni tovább – az ingyen van –,, akkor az minden reggel indul Suboticára. Nem tehetünk mást, megvárjuk. Akinek még van pénze az taxival, busszal indul tovább, nekünk már erre nem futja. Újabb egy nap. (…) (…) A vonat majd egy napig döcög velünk keresztül Szerbián. Egy Egy-egy hoszszabb megállóban tudunk vizet venni, de ennivalónk egyre kevesebb. A gy gyerekek egyre többet alszanak. Nem tetszik. Mi felnőttek jobban bírjuk, de Ali és Jamall se aludtak normálisan napok óta. Rólam már ne is beszéljünk. A Aggódom a baba miatt. Neki most sok és jó ételre lenne szüksége, nem arra hogy éhezzek. Aztán eszembe jut, hogy mi még mennyire szerencsések vvagyunk sokakhoz képest. Ahhoz az anyukához képest például, aki Gevgenlijában vetélt el a sárban. Ahhoz a férfihez képest, aki egész családját http://www.minervacapitoliuma.hu/iroink/ 124


elveszette a tengeren. Sharifhoz képest, aki 8 évesen egyedül maradt ebben a világban több ezer kilométerre az otthonától…. És akkor hálát adok Allahnak, megszorítom Jamall kezét és megsimogatom Asma haját. Mert én még me megtehetem. (…) (…) Subotica. Két út áll előttünk:: Magyarkanizsa felé, de ahhoz több pénz kell, vagy gyalog a magyar határnak. Embercsempészre már nincs pénzünk, 1500 15002000 eurót is elkérnek fejenként. Összesen sincs már ennyi pénzünk. A város szélén álló téglagyárat javasolják páran, hogy onnan indulnak csapatok, egyikhez csatlakozhatnánk. Némi keresgélés után rátalálunk. A városi szemé szeméttelep mellett, egy lerobbant, összedőlő félben lévő valamikori gyárépület. Körülötte több százan, kisebb-nagyobb nagyobb csoportokban táboroznak az erdő szélén. Nagyon sokan Afganisztánból, isztánból, Pakisztánból, Afrikából jöttek. Ide a legszegényebbek jönnek. Hiába vagyunk szírek, nekünk sincs több pénzünk, mint a többieknek. Naponta indulnak csoportok a határnak, van, aki vezet vezetővel, van, aki a telefonján a GPS-szel, szel, mert nincs pénzük már vezetőre. Borzalmasak a körülmények. Mindenütt kosz, szemét, a csapokból folyó víz nem iható, mert a szeméttelep miatt szennyezett a vize. De legalább megmos megmosakodni lehet benne. Bár ezt is megint a férfiaknak… De már nem panaszk panaszkodom. Lassan megszokom, hogy jó, ha kéthetente tudok fürdeni, közben m maximum csak megmosom magam itt-ott, ott, már nem érzem a saját, de a többiek szagát se. Álmaim netovábbjává kezd válni egy nagy, habfürdős kád, tele m meleg vízzel. A gyerekek örülnek, hogy egy kicsit megpihenünk. Szabadk Szabadkán tudtunk venni némi péksüteményt, de nem sokat ehetnek belőle, mert kell majd az útra is. Ami nem lesz könnyű, több órás gyaloglás vár még ránk éjszaka a zöldhatáron át. (…) (…) Végül egy kisebb csapathoz csatlakozunk, fiatal afgán srácok, ők már ré régóta jönnek együtt, talpraesettnek tűnnek. Már megy le a nap, mikor indulunk, éjszaka kell átmennünk a határon, hogy elkerüljük a magyar rendőröket. A GPS-t követjük. Árkon-bokron bokron át. Nem igazán gyerekeknek való terep. De http://www.minervacapitoliuma.hu/iroink/ 125


nem panaszkodnak, jönnek szótlanul. Zemar, mar, az egyik afgán srác csak egy strandpapucsban jön, a másiknak meg kicsi a cipő vagy már feltörte korábban a lábát, mert nem bújik bele, hanem letapossa a sarkát. Nekem még kitart a sportcipőm, de egyre rosszabb állapotú az is. De a gyerekeké is kezdene kezdenek szétmenni. Ezek a srácok gyalog jöttek a görög-makedón makedón határtól idáig. Lá Látszik a lábukon. Koszos, össze-vissza vissza szabdalt, karmolt, sebes. Fogalmam sincs, hogy bírták. És nem mondanak semmit, csak mennek, mert menniük kell, nincs más lehetőségük csak előre, e, lépésről lépésre, kilométerről kilométerről-kilométerre, országról-országra. országra. Mi is megyünk utánuk. Reméljük, hogy jó irányba. Sötétedik, lassan már csak a telefon fényét tudjuk követni. Megállnak egy ligetes előtt, tanácskoznak, nagyon nézik a telefonon a térképet. Jamall is odamegy hozzájuk, mi kicsit leülünk a fűbe, a gyerekek egyre jobban fára fáradnak, jó lenne, ha kicsit lassabban mehetnénk. Mondom is Alinak, hogy ké kérdezze meg, nem lehetne-ee lassítani. Megkérdezi, de csak fejrázás a válasz, meg hogy sietnünk kell, mielőbb ielőbb a túloldalon legyünk, mert itt a szerbek ka kaphatnak el minket, a túloldalon meg a magyar rendőrök. És egyik se jó altern alternatíva. (..) (…) Újabb kilométerek az egyre mélyülő sötétben. Szinte már semmit nem látunk, botladozunk a fűcsomókban, próbáljuk kikerülni ikerülni a bokrokat, árkokba mászunk, földeken át gyalogolunk. És lassan már fogalmunk sincs, hogy merre járunk. Aztán egyszer csak egy öntözőcsatorna keresztezi az utunk. Zemarék nagyon megörülnek neki, azt mondják, ez a határ. Elindulnak a partján, hátha valahol kevésbé mély, és át tudunk menni rajta. Múlt héten sokat esett, és eléggé meg van duzzadva a vize még mindig. Nem lenne jó derékig vizes rruhában folytatni az utat. Szerencsénkre találunk egy gátszerű valamit, ahol csak bokáig ért a víz. Levesszük a cipőnket és úgy átgyalogolunk rajta. M Magyarországon vagyunk. A GPS szerint. Ásotthalom a legközelebbi hely. Me Megpróbálunk eljutni odáig, anélkül, hogy elkapnának a határőrök. Állítólag sokan járőröznek ezen az oldalon is.



Megint kilométeren keresztül földeken, ldeken, ligeteken, mezőkön gyaloglunk. Már semmit nem látni, szinte vakon botorkálunk. A gyerekek már nem bírják soká, Asma egy gödörben elesik. Felsír. Egyből ugrunk hozzá, hogy elhallgattassuk. Nem tudjuk, hogy mennyire messzire hallatszik. Csendben kell maradni mindenáron. A telefon fényénél látszik, hogy csúnyán lenyúzta a térdét, egy tis tisztább pólóval átkötöm. Megpróbál rálépni. Sántikálva, de megy neki. Egy d darabig. Aztán sírva leül, hogy ő nem tud továbbmenni. Ahhoz nehéz már, hogy az amúgy is elcsigázott zott apja kézben vigye tovább. A srácok mennének tovább, nem akarnak itt a nyílt mezőn maradni, joggal. Patthelyzet. Mi nem hagyha hagyhatjuk itt a gyereket, ők mennének tovább. Végül szétválunk. Ők folytatják az éjszakai botorkálást Ásotthalom fele, mi pihenünk kicsit. Aztán majd meglá meglátjuk, hogyan tovább. Most jó így ülni a sötétben. Nekidőlök Jamallnak, átöl átölelem Asmát, a fejét a vállamra hajtja, simogatom az izzadságtól csatakos haját, és nézem a csillagokat. Mások, mint otthon, de nem nagyon, egy egy-kettőt felismerek. rek. Igazából, akár még otthon is lehetnénk. Amikor még béke volt és nem félelemmel néztünk fel az égre, hanem a szépség kedvéért. Csend van, nyugalom. Elbóbiskolok. (…) (...) Harsány kiabálásra riadunk, mind elszundítottunk a fáradtságtól. A sz szemünkbe zseblámpák eblámpák fénye világít, vakítanak, nem látunk tőlük semmit. Nem tudjuk hányan állnak a lámpák mögött, csak azt, hogy egy idegen nyelven kiabálnak valamit. Próbáljuk eltakarni a szemünket, hogy hátha látunk val valamit. A gyerekek remegve bújnak mögénk. A lámpákk mozgásából megértjük, hogy álljunk fel. Felállunk. Még mindig nem tudjuk, hogy kik ők és most mi lesz. Már angolul kiabálnak, hogy „Go!Go! „Hurry-hurry!” hurry!” és integetnek a mező másik vége fele. Most hogy már jobban látjuk őket, rájövünk, hogy valószínűleg magyar rendőrök, mert más színű az egyenruhájuk, mint a sze szerbeké volt. Áthajtanak minket a mezőn, Asma még mindig sántít, de már vvalamivel jobb a lába, használt neki a pihenés. A túloldalon egy poros, keskeny út kígyózik, ezt észre se vettünk az éjszaka. Hajnalodik már, egyre jobban látni. Közrefognak minket és az útra terelnek. Nincsenek is sokan, három férfi http://www.minervacapitoliuma.hu/iroink/ 127


egyenruhában, a negyedik meg civil, csak egy zöld mellény van rajta. Ő m mutatja ja az utat. Nem sokat megyünk, amikor egy nagyobb csapat összeterelt embert ert látunk az egyik kanyar után. Több rendőr is van körülöttük, minket is oda kísérnek. Mutatják, hogy itt várjunk. „Sit, sit!” meg „wait „wait-wait” . Én lerogyok a két gyerekkel, Ali mellénk ül, Jamall viszont megpróbál elvegyülni a többiek között. Nemsokára jön vissza. Elmondja, amit megtudott: egy buszra várunk, azzal fognak beszállítani minket a „camp”be. Hogy pontosan hova, azt senki nem tudta. Akkor várunk. Jó lenne egy kis víz, de már mind elfogyott. Asma visszabóbiskol a várakozásban, Sharif csak meredten en néz maga elé, nem is vagyok benne biztos, hogy mindig tudja, hogy épp mi történik körülötte. Mintha ilyenkor egy másik világban lenne. A szeme olyankor tompább lesz, mintha csak nézne, de nem látna. Lehet, hogy jobb is, hogy nem tudom, hogy ilyenkor milyen film fut a szemei előtt… Jópár órás várakozás után megjön a busz, mindenkit felszállítanak rá, mi is lerogyunk egy-egy egy ülésre. Megy velünk a busz, ismeretlen falvakon kkeresztül, ismeretlen helyre. Végül megállunk egy tábor előtt. Drótkerítések között egy nagy hangárszerű valami, mellette több kisebb épület és sátrak körbe.Ez lehet a „camp”. Leszállítanak bennünket a buszról és egy sorban beterelnek minket a drótkerítésen belülre. A kaput lezárják. Minket meg be. Hova kerültünk?.. (…) (…) A táborban mindenkinek indenkinek felveszik az adatait, ujjlenyomatot vesznek ttőlünk, van, aki nem engedi, de arra „hatnak” az őrök négyszemközt. Egy orvos van a több ezer menekültre. Ha valaki komolyan beteg, azt elviszik a kórhá kórházba. De senki nem mehet vele a családtagjaik közül. ül. Sokan keresik egymást, sok család szétszakadt a határon vagy később, van, hogy szülő gyerekétől, van, hogy testvérek egymástól. Ételt össze-vissza vissza kapunk, és amit kapunk az is kevés és néha teljesen ehetetlen a számunkra, mert például disznóhúsból készült ült konzervek. Több napig vagyunk összezárva a hangárba másik több száz emberrel. Itt is vannak afgánok, szírek, eritreiak, szudániak, kongóiak, irániak, pakisztániak – mind háborús övezetekből, polgárháborúk elől men menehttp://www.minervacapitoliuma.hu/iroink/ 128


külve. Arab tolmács elvétve van, olyan papírokat íratnak alá velünk, amikről fogalmunk sincs, hogy mi van rajta. Negyedik nap a kezünkbe nyomnak egy pár oldalas papírt, valami térkép félét, amin talán városok szerepelnek. Mindezt magyarul. Sokan még a latin betűket sem ismerik. Nekünk szere szerencsénk sénk van, hogy Jamall és Ali is jól beszél angolul, és ők legalább el tudják olvasni, bár nem leszünk tőle okosabbak. Annyit magyaráznak el tört ango angolsággal a rendőrök, hogy ezekbe a városokban vannak a táborok, ahova n nekünk majd vonattal menni kell. Aztán már máshonnan jönnek az infók, hogy ezek menekült táborok. „Nem, táborba nem megyünk!” – jelenti ki Jamall, amikor ezt megértjük. (…) (…) Negyedik nap, a papírosztás után ismét felterelnek minket egy buszra és elindulnak velünk. Egy nagyobb városba visznek ek be minket, mint utóbb kid kiderül a szegedi vasútállomásra. A buszok egy téren tesznek le minket, keresztbe villamossínek. Az épület tövében fabódé. Körülötte több helyi ember gyűlt össze. Amikor leszállunk a buszról, már messziről integetni kezdenek felénk felénk. Nem értjük, hogy mit akarhatnak. Aztán meghalljuk: „Food, water, come, come!” Meg hogy „free!” És mind mosolyog. Zavarba jövünk. Most akkor mi van? De már mutatják, hogy álljunk sorba és a fabódé ablakából sorra kerü kerülnek elő a szendvicsek, a vizes palackok. ok. Mindenkinek jut, akár több is. Magy Magyarázzák, hogy halal, meg hogy vegetables, chees…. mi meg nem értjük, elején még tartózkodóan vesszük el a szendvicseket a szélesen mosolygó nőktől, lányoktól. Aztán kiderül, hogy ők önkéntesek, és azért vannak itt, ho hogy nekünk segítsenek. Nekünk, ismeretleneknek. Leülünk a padokra, Asmának és Sharifnak adnak külön dobozos üdítőt, aztán aki kér, az kekszet is kap… aztán akár kávét, teát…. mintha a mennyországba kerültünk volna… eddig soha sehol nem fogadtak minket így… napok óta most lakunk jól először. Már mi mindenki mosolyog. Kiderül, hogy ház mellett a kis téren a mosdók nekünk va vannak, adnak szappant, borotvát, tisztálkodó szereket. És kicsit később pár nő végigjár minket, és négyszemközt intim betétet is felajánlanak. Ami a férfiak-



nak egy-egy egy borotva, nekünk olyan az intim betét. Ezt csak egy másik nő tudja megérteni. Nem is tudjuk, hogy köszönjük meg. Megmosom az arcom, már ez is jó. Van, aki nekiáll lábat mosni, egymást b borotválják a férfiak, sőt még az egyik önkéntes es férfi is segít benne. A gyerekek kapnak egy-egy egy buborékfújót, Asma nevetve kergeti a színes, fénylő szappa szappangömböket, hetek óta nem láttam még így örülni, sőt még Sharif szája sark sarkában is ott bujkál egy mosoly-féle. gy mennyire összeszokott csapat. A faház Profin intéznek mindent. Látszik, hogy oldalán végre arab és több más nyelven is kint vannak információk a vonato vonatokról és az útvonalakról, ezt Ali találja meg. Pár önkéntes elkezdi végignézni a papírjainkat, és végre elmagyarázzák, hogy ez alapján el kell mennünk azokba a táborokba, amik a papírjainkon szerepelnek. Vannak többen, akik a táborok fele veszik az irányt. De nem mindenki akar táborba menni. Mi se. Mi is B Budapestre akarunk feljutni, a fővárosba, onnan mennek vonatok Ausztria fele. Ezt még a táborban rban tudtuk meg. Annyi pénzünk még talán marad, hogy kif kifizessünk öt jegyet. De most pihenünk. Valahogy mindenki érzi, hogy most elengedheti kicsit m magát. Az önkéntesek kedvesek, segítőkészek és vidámak. Ha nem értenek vagy mi nem értünk valamit, akkor kézzel-lábbal lábbal elmagyarázzák. Angolul többen jól beszélnek közülük. Sőt még arab tolmács is jön később. Egy arab fiatala fiatalaszszony. De meséli, hogy többen is járnak ki tolmácsolni. Miután ettünk, aki akart tisztálkodott, ellátják a kisebb sebeket, meg adnak párunknak knak gyógyszert, fájdalomcsillapítót. Egy kedves szőke doktornő me megnézi Asma térdét, átköti, és megnyugtat minket, hogy semmi komoly baj, és ad egy kenőcsőt, amivel kenni kell naponta kétszer. Az a hölgy, aki átnézte a papírjainkat mondja, hogy húsz perc múlva megy a következő vonat Budapest fele. Akik menni akarnak, azokat felkísérik a p peronra, ott még kapunk vizet a vonatra. Van, aki még marad, mert vár valakit: családtagot, barátot. Senkit nem küldenek el. Mi megyünk.



Először néznek minket embernek hónapok napok óta. Nem tudom a nevüket, csak a mosolyokra emlékszem, ahogy még a peronról is integetnek utánunk és sok szerencsét kívánnak. Legyen áldott az életük! (…) (… ) Ismét vonaton, sokadmagunkkal. Az utolsó kocsikba ültettek le mi mindenkit, de nem is baj, egymás ymás között vagyunk. Megint megyünk az ismere ismeretlenbe. Egyik állomáson, ahol többen át is szállnak másik vonatra a táborok fele, kapunk megint vizet meg egy kis péksüteményt, szintén ismeretlen m magyaroktól. Érdekes, hogy ők minden állomáson ott vannak? És it itt is kedvesek, mosolyognak, és sok szerencsét kívánnak. Nem sokan maradtunk a kocsiban, rajtunk kívül még olyan 20-25 25 ember, ők vagy a másik táborba szóló papír papírokat kaptak, vagy ők is a fővárosba mennek, és onnan akarnak továbbjutni. Fáradtak vagyunk, nagyon on hosszú már ez az út. És még hol a vége? Jamall tartja bennünk a lelket, ha ő nem lenne velem, nem tudom, hogy bírnám. Nem egy olyan nővel találkoztam, akik párjuk nélkül indultak el - vagy ami még szörnyűbb - az út során vesztették el őket, de tovább me mennek. Hihetetlen erők mozgatnak embereket, olyan dolgokra válunk képessé a túlélésünk érdekében, amiről sose hittük, hogy a birtokában vagyunk. És összekovácsol bennünket és valahol el is különít minket a többi embertől. Mert aki nem ült a kétségbeesés és a remény őrült hullámvasútján, ahol sose tudhatod, hogy a következő forduló után mire számíts, az nem tudja megérteni valójában azt, hogy mit jelent egy-egy egy vigasztaló szó vagy akár egy kedves mosoly, egy b buborékfújó, egy doboz aszfaltkréta, amitől végre mosolyogni osolyogni látod hetek után először a halálosan kimerült gyerekeidet. (…) (…) Budapest, a főváros. Itt is az önkéntesek fogadnak bennünket, aki akar, maradhat a pályaudvar mögött kialakított „tranzit zónában”. Mi átm átmegyünk egy, direkt a menekültek szállítására sára rendszeresített busszal a Keleti Keletipályaudvarra. Onnan mennek a vonatok Ausztriába. Többek mondják, hogy csak határig kell eljutni és át lehet szökni vagy menni. Nézem a várost. Az emberek élik mindennapi életüket, rengeteg autó, gyalogos. Keresztülnézn Keresztülnéznek rajtunk, utálkozva elfordulnak vagy étellel és ruhával kínálnak. Nem értem



őket továbbra sem. Ennyire különbözőek lennének? De mi nem akarunk tőlük semmit, csak továbbmenni, békére találni, új életet kezdeni. A Keleti pályaudvar döbbenetes látványt nyújt. újt. A felszínen, az épület ttövében mindenhol menekült emberek fekszenek, ülnek, esznek, beszélgetnek, alszanak, élik a mindennapjukat. A tér közepén egy „gödör” szerű alsó szint van, mindenütt sátrak, matracok és emberek sokasága. Nők, gyerekek férfiak, fiatalabb iatalabb fiúk, idősek vegyesen. Több generációs családok. A korlátokon rruhák száradnak, a közös csapnál többen mosnak, vagy épp mosakodnak. Egy külön világ a város közepén egy pár száz négyzetméternyi területen. Az ö önkénteseknek van egy külön „irodájuk” elkerítve lkerítve az alsó szinten, ott rendel az orvos is, most is többen sorban ülnek, arra várva, hogy megvizsgálja őket. Megpróbálunk helyet találni magunknak. Az egyik oldalsó folyosón sikerül. A szomszédjaink mondják, hogy majd kérjünk magunknak matracot az iirodánál. Mi ott maradunk a gyerekekkel és Alival, leülünk a földre, Jamall elmegy körülnézni, és felmérni a terepet ill információt szerezni a vonatokról. Olyan fél óra múlva jön vissza, kapott egy vastagabb paplant, arra már le tudunk ülni kényelmesen. Viszont szont a vonatokról semmi jót nem tud mondani, mi mindenki azt mondja, hogy teljesen szerencsétől függ, hogy akik felszállnak rá, átcsúsznak-ee az ellenőrzésen vagy a határ előtt leszállítják leszállítják-e őket, és akkor beviszik valamelyik táborba. Úgy döntünk, hogy várunk. nk. Kicsit pihenni kellene, esténként állítólag os osztanak ételt is, az orvosnak is jó lenne megmutatni Asma lábát. Talán tudunk szerezni pár tiszta ruhát, és cipő kellene mindannyiunknak, de már nagyon. (…) (…) Estére kapunk ruhát és találnak mindannyiunknakk cipőt is az önként önkéntesek. Itt is nagyon rendesek. Nincsenek sokan és próbálják fenntartani a re rendet, ami elég kilátástalan ekkora mennyiségű embernél. Az ételosztás egy külön mutatvány… de az a jó, hogy sokan segítenek nekik a mieink közül is, így viszonylag ag jól zajlik, és majdnem mindenkinek jut étel. Végre mi is eszünk. Utoljára tegnap délben ettünk a szegedi állomáson. A gyerekek már nem is szólnak, hogy éhesek, lassan leszoknak róla, hogy panaszkodjanak. (…) http://www.minervacapitoliuma.hu/iroink/ 132


(…) Három napja vagyunk itt a pályaudvaron, sokan okan jönnek, sokan me mennek, hiába tűnik egyformának a tömeg, cserélődik. De igazán változás nincs, semmi új hírt nem kapunk arról, hogy hogyan lenne jobb továbbmenni.(…) (…) Jamall rohan hozzánk, mi Alival épp próbáljuk összerakni a kevéske holminkat, tegnap p kimostam és most pakolnám el a ruhákat. Asma rajzolgat az iroda előtt a földön, Sharif pár gyerekkel focizik. - Ali, gyere, azonnal jegyet kell vennünk, átengednek minden vonatot az osztrákok! Pár pillanat múlva már ott sincsenek, rohannak előre és próbálj próbálják átverekedni magukat az egyre növekvő tumultuson. A hír villámsebesen terjed, mi mindenki a pénztárak fele rohan. Nem sok kell a tömegverekedéshez, de végül kialakul valamiféle sor. Három óra múlva kerülnek sorra. Csak 3 nappal kkésőbbi vonatra kapnak jegyet,, de kapnak. Széles mosollyal a jegyet lobogtatva jönnek vissza. Már csak két nap és indulunk Ausztriába, onnan meg már egyenes az út Németországba. El se hiszem, hogy már csak pár nap és vége! Este úgy alszunk el, mint gyerekkorunkban a születésnapunkat várva: már csak kettőt kell aludnunk! (…) (…) Ma az összes vonat megtelt. Rendőrök állták körül a szerelvényeket és már a kordonon se lehetett bejutni jegy nélkül. De ma több százan elindultak egy új életbe, holnap mi is megyünk! A vonatokat ellenőrzés nélkül lkül engedik át Ausztriába, nyitva a határ. (…) (…) A következőnap ismét ott állnak a vonatok, de nem mennek sehova, llezárják ják az egész pályaudvart, nem lehet bemenni senkinek, csak a magyarokat engedik be. (…) (…) Eltelik két újabb nap, a feszültség egyre nagyobb, senki nem tudja, hogy mért nem mehetünk tovább. Többen tüntetni kezdenek a pályaudvar épülete mellett. (…) (…) Csütörtökön, a negyedik napon megnyitják a pályaudvart, a tömeg me megrohanja a vonatokat. Mi nem merünk hozzájuk csatlakozni. Elég volt ne nekünk a török és később a macedón határ tömegjelenetei. Több százan préselődnek



fel a vonatokra, amiknek egy része el se indul. Az egyik elindul végre – ők a szerencsések. De talán holnap már nekünk is sikerül. Délutánra jön a hír, a vonatot megállították Bicskénél, icskénél, és egy mellékvágányra terelték. Mindenkit le akarnak szállítani róla, és utána táborba szállítani, de nem szállnak le. Patthelyzet alakul ki. Innentől senki nem bízik a vonatokban sem. (…) (…) Másnap nem indítanak vonatokat. Mondjuk valószínűleg senki nem is szállna fel rá. Páran a korábbi tiltakozást is vezető férfiak közül elhatározzák, ha nem tudnak vonattal menni, akkor elindulnak gyalog Bécsig. Egyikőjük egy féllábú férfi, mankóval a kezében indul útnak, másik egy idős bácsit tol kere kerekesszékben. ben. Rengetegen csatlakoznak hozzájuk, Jamall is úgy dönt, hogy me menjünk. Itt nincs miért maradnunk, vonatra nem merünk szállni, nem is indít indítanak. Elég lett a hiábavaló várakozásból. Nem tudjuk merre, hogyan, meddig fog tartani, elengednek-e minket vagy erőszakkal szakkal vissza fognak minket tart tartani, de már mindegy volt nekünk. A tömeg elindult és mi is beálltunk közéjük. Kilométereken keresztül kanyarog az ember-kígyó kígyó a város fő útvonalán, le is állítják az autóforgalmat. Megyünk nyugatnak, arra amerre a sor eleje vezet minket. (…) (…) A belvárost elhagyva egyre többen várnak ránk az út szélén: ásványvizes kupacok, banán, kekszes csomagok. És mindenünnen a biztató szavak és m mosolyok. (…) (…) Nyúlik szét a sor, már több tíz kilométer hosszú: kisebb csoportokra sz szakadozva adozva megyünk tovább elszántan az autópálya leállósávjában. A gyerekek és az idősek a végén mennek, egyre lassabban. Több órája megyünk, és még hol van a vége. Visszafordulnék, de nincs hová. Csak előre van. Egyre jobban lassulunk mi is. Asma és Sharif mégg bírja, de egyre nehezebben, egyre töb többször kell megállnunk. Egyre több szülő veszi nyakába a gyerekét. Egyre tö többen ülnek az út szélén. Esteledik már. Aztán besötétedik. A sor eleje letáb letáborozik, mi még kilométerekre vagyunk tőlük. Az autópályán folyamato folyamatosan kísérnek minket az önkéntesek autókkal, beülni nem lehet hozzájuk, de hoznak ennivalót, vizet, babakocsikat, takarókat. Rengeteg ember segít rajtunk. http://www.minervacapitoliuma.hu/iroink/ 134


Már világhírességek vagyunk. Az önkénteseken kívül vagy 30 30-40 TV stáb követi az utunkat, közte olyanokat okat látunk, hogy SKY NEWS meg CNN. Kb. 35 km-re re vagyunk még csak Budapesttől. Bécs az útjelző táblák szerint 230 km. Ez nagyon hosszú menetelés lesz, ha egyáltalán fogjuk addig bírni… Beérjük a már letáborozottakat, nagyon sok, a pálya mentén álló autóból osztanak vizet, szendvicseket és plédeket meg hálózsákokat. Több villogó rendőrautó is áll az út szélén. Mi is kapunk pár plédet, Asma és Sharif szinte ott az úttest szélén lerogynak, alig tudjuk őket kicsit beljebb vinni egy véde védettebb helyre. Kicsit hátrébb a réten rengeteg ember fekszik a fűben - sok-sok egymás mellett fekvő sötétebb és világosabb szürke "hernyó". Szürreálisabb látványt még soha nem láttam, és soha nem is fogom elfelejteni. (…) (…) 10 óra körül három busz érkezik. Az elején senki nem ér érti, hogy minek. Aztán kiderül, hogy hivatalosan küldték őket, értünk jöttek és elvisznek mi minket a határra. Nagyon nagy vita támad a menet vezetői között. A többség nem hiszi el, hogy ez nem átverés, mint az utolsó vonat. A másik oldal bízna benne, de ők see mernének mindenkit felterelni rá. Végül az a kompromi kompromiszszum születik, hogy 30 önkéntes a menetből felszáll a buszra, elmennek vele a határig, és ha odaértek, telefonon visszaszólnak, hogy mehetnek a többiek. Így is történik. Két busz elindul állítólag a határ fele. (…) (…) Telnek az órák a várakozással, közben egyre több üres busz érkezik, kil kilométeres sorban állnak egymás után az autópálya szélén, a leállósávban. A gyerekek elaludtak, én is szundikálok, Jamall és Ali ott ülnek mellettünk és vigyázzák a gyerekek rekek álmát. Sokan elaludtak, sok az idős, a nő és a gyerek. A férfiak egy része az itt maradt busz mellett tanácskozik. A fokozódó feszültség és a fásult fáradság furcsa keveréke érződik. Egyszer csak hirtelen mozgol mozgolódás támad a menetet vezető férfiak csoportjában. portjában. Mi viszonylag messze vvagyunk tőlük, de még hozzánk is elhallatszik a kiabálásuk. Aztán egyikőjük feláll a busz melletti furgonra, előkap egy megafont és az alvó tömeg felé kiabálja: Átértek a határon! Adjunk hálát Allahnak, hogy átjutottak! Mos Most már mi is mehetünk! – a tömeg kórusban mond hálát, és azonnal szedelőzködni kezd és ébresztgetni egymást. http://www.minervacapitoliuma.hu/iroink/ 135


Most itt nincsenek tömegjelenetek, valahogy mindenki tudja, hogy nem kell kapkodni, mindenki fel fog férni. Mi is felszállunk egyre, nincs is tele, mindenkinek jut ülőhely. Aztán elindul a rendőrautókkal közrezárt buszkonvoj. Közbe kapunk híreket arról, hogy a Keleti pályaudvarra is mentek buszok, onnan is elhoznak mindenkit, aki jönni akar. Nem akarom elhinni, hogy úton vagyunk Ausztria, a béke fel fele. Hogy vége lehet ennek a borzalmas útnak. Hogy megmenekülhetünk. Hogy nem fognak ránk többé bombák hullani, fekete ruhás fanatikusok vadászni. Hogy esélye lesz Asmának, Sharifnak, és a szívem alatt hordott kis új életnek normális, boldog gyerekkorra majd felnőtt életre. Másnap dél körül érünk az osztrák határra. Órákig várunk még, mire sorra kerül a buszunk, és gyalog átsétálhattunk a határállomáson. Ali, amikor átér a határon, letérdel és megcsókolja a földet. Jamal csak rám mosolyog, de a szeme sarkában ott bujkál egy könnycsepp. Megmenekültünk. (…) (…) Három hónap telt el azóta. Omar, - mert így fogjuk hívni a picit - egyre nagyobb a hasamban. Szép, egészségesen növekvő fiúcska. Ő a jelképe az új Életünknek, a reménynek, amit meg tudunk őrizni a sok viszontagság alatt. Jamall és Ali kaptak állást informatikusként, ráadásul ugyanannál a cégnél. Ali örökbe fogadta hivatalosan is Sharifot, Asmával egy iskolába járnak, tanulják a németet, a családból talán ők törik már a legkevésbé. Éjszakánként még fel-felriadok, felriadok, a kivégzett, meggyilkolt, megfulladt emberek képei kísértenek álmaimban. Olyankor odabújok Jamall mellé, befészkelem magam a karjai közé és hálát adok Allahnak, hogy mi mind túléltük. Talán egyszer, majd, sokára, elengednek minket az emlékek, és kitöltik a régi ro roszszak helyét az új, szépek. És közben imádkozok ádkozok minden úton levőért. Allah vigyázzon rájuk! Teller Ágnes



Torgyik Bettina: Történet Egy napsütéses szombat délután útnak indultam, hogy megnézzem a váro városházán megrendezett kiállítást. t. A képeket egy idős festőművész állította ki. Festményei magával ragadtak. Az egyiknél különösen sok időt töltöttem. A kép egy égboltot ábrázolt, ahol egy hőlégballon volt kivehető. De nem akármilyen. Kosarát egy bűvészkalap alkotta. Ballon része pedig a gyermekláncfű repülőszőrös magvaiból állt össze, aminek egy részét már elfújta az esti szellő. A kosárban egy nő és egy férfi volt látható. Egy harmadik ember pedig elrepül az „esernyő” alakú magvakkal. Hosszú elmélkedéssorozat vette kezdetét bennem, amikor or odalépett hozzám a festőművész. - Látom ez a festmény tetszik Önnek a legjobban. Jó ideje nézegeti már. – mondta. - Igen, nagyon szép. – válaszoltam kicsit megilletődve. - Jöjjön üljön le az asztalhoz, beszélgessünk róla. – - Hát jó, miért is ne?! – gondoltam. ndoltam. Majd elfogadva invitálását leültünk a ssarokban lévő kerek asztalhoz. - Minden kép vált ki az emberből gondolatokat, érzéseket. Kíváncsi lennék Önben mit idéz fel ez a festmény – kezdte el a beszélgetés menetét.



- A képről az emberi kapcsolatok alakulása kulása jut az eszembe. A kalap saját kö környezetünket jelképezi. A burkolat az életünk során megismert embereket tükrözi számomra. - És a szálló magvak? – kérdezte kíváncsian. - Amiket elfúj a szél….- válaszoltam szomorúan. Utunk során belépnek emb emberek az életünkbe etünkbe bizonyos időre, aztán távoznak belőle. Van aki közel áll ho hozzánk, van aki távol sőt olyan is van, aki csak épphogy érinti szívünk peremét. De mindenki, ki, akivel kapcsolatba kerülünk, valamilyen módon, része lesz az életünknek, hacsak kevés ideig is. Majd a változás szele elszakítja tőlünk Őket. - És ha az összes magvat elfújja a szél? – tettem fel a kérdést kétségbeese kétségbeesetten. - Mindig lesz velünk valaki a kosárban…. – felelte, miközben tekintetét rám szegezte és elmosolyodott. Torgyik Bettina



Tóthné Erdei Gyöngyi: Utazás a fellegekben Már nagyon várta a napot, amikor repülőre ülhet. Nem is a nyaralás volt a legfontosabb, hanem az, hogy végre repülőre ülhet. Félelemmel teli izg izgalommal gondolt rá. Annyira szerette volna fentről látni a tájat, éés kikukucskálni a fellegek közül. Fent lenni a magasban, mint a madarak. De azért félt is tőle, mert hát a magasból lezuhanni nem lenne jó. Lehetett már néhány repülő balesetről olvasni és a TV-ben ben még a roncsokat is mut mutogatták, ami valljuk be félelmetes volt. olt. Mindig azt hangoztatják, hogy kev kevesebb repülő baleset volt, mint autóbaleset. De ha egy repülő lezuhan, nem annyi áldozat van, mint egy autóbalesetnél. De gyorsan elhessegette magától a negatív gondolatokat, és csak a várható szép látványra gondolt. Már egy órája a repülőtéren voltak, mert idejébe oda kellett érni a becsekkolásra. Kis kézitáskáját szorongatta, amit majd felvihet a repülőre. Izgatottan figyelte a várakozó utasokat, és a gyomrában egy enyhe kis rem remegés kezdett kialakulni. Nem volt bántó,, nem volt fájdalmas, de egyre erős erősödött az érzés. Mintha ezer hangya rohangált volna a gyomrában. Csodálkozva nézte azon utasokat, akik nyugodtan, szinte unottan üldögéltek a váróteremben. -Hogy Hogy lehet ilyen nyugodtan várakozni? Lehet, hogy már sokszor ut utaztak repülővel és azért ilyen nyugodtak, de akkor is. Semmi izgalom, semmi izgulás? Na mindegy. Ő teljesen fel volt pörögve. Ide-oda izgett-mozgott, mozgott, nézelődött. A világító járat kiírásokat olvasgatta. Mennyi útirány. Nem is tudta, hogy iinnen ennyi felé lehet het utazni repülővel. Néha felállt, körbejárt az ülések között.



Azért volt más is, aki ugyanilyen izgatott lehetett, mert a terem jobb sarkában látott egy fiatal lányt a csomagjaival, aki úgy meg volt szeppenve, hogy nem mert mozdulni a helyéről. A másik irányból, pedig egy iker pár rohant végig az ülések között cicázva. Az anyukájuk pedig utánuk iramodott, hogy lecsend lecsendesítse őket anyai szigorával, de ez láthatóan nem sikerült. Valószínű az ikrek amúgy sem egyhelyben ülő típusok, de most az utazás hevében még inkább felpöröghettek. Az anya végül lemondóan intve, elnézést kérő mosollyal fo fordult a feltehetően üzletember felé, akit éppen megpörgettek a srácok a ffogócskázás közepette. A fiatalember nem örült neki, de nem is háborodott fel, főleg amikor az édesanya anya bocsánatkérő szemébe nézett, inkább egy enyhe mosolyt engedélyezett a szigorú üzletember „maszknak”. De azért a terem másik végében foglalt helyet, amíg a járata indulását várta. Rengeteg ember jött- ment a tágas és óriási méretű váróteremben. Az egyi egyik vitte, a másik hozta a csomagját, volt aki várta, hogy beérkezzen a repülő és végre láthassa családtagját, volt aki épp a repülő indulására várt, mint ők is. Az egyik irányból angol, a másikból német nyelvű beszélgetés hallatszott. Volt itt mindenféle náció. ció. Csak úgy kavarogtak az elhangzott szavak az éterben, amikor még hangosabb társaságra lett figyelmes. Valószínű egy focicsapat utazhatott valahova, mert sokan voltak és rendes rajongótábor kísérte őket. Mosolyogva ő is utánuk fordult, ahogy átvonultak a terminálon, de aztán visszament a családjához, akik nyugodtabban várakoztak, mint ő. Végre eljött a pillanat!!! Indulhattak a folyosón a gép felé. Hányszor látta ezt filmen, amikor elindulnak a folyosón. Mondjuk ott azért mindig volt valami izgalmas jelenet enet is ezzel kapcsolatban. Vagy valaki épp késésben volt, pedig fontos volt, hogy elérje a járatot, vagy valaki indult a repülővel és le kellett beszélni róla, ezért kellett a gépre feltétlen felmenjen. Önkéntelenül hátran hátranézett, nincs e most is valami hasonló onló jelenet mögötte. De hát ez nem egy fil filmforgatás – fedte meg magát gondolatban –de de azért elképzelte amint valaki épp a folyosóra akar bejutni, mert nagyon fontos, hogy az a bizonyos sz szehttp://www.minervacapitoliuma.hu/iroink/ 140


mély, aki a gépre már felszállt ne induljon el, mert valami nagyon nagyon-nagyon fontosat kell neki mondjon. De aztán mindent elfelejtett, amikor a hatalmas „szárnyast” meglátta. –Te Te jó ég, ez ilyen hatalmas! Nem csoda, hogy több száz ember utazhat rajta. Hát ez egy hegyomlás! Az eget sem lehet látni tőle. Elindult fel a lépcsőn. őn. Először csak a betonplaccot látta, majd ahogy fentebb haladt, kinyílt a tér. Már az egész repülőteret látni lehetett az egymás mellett sorakozó óriási repülőkkel. A lépcső tetejére érve, kicsit meg is szédült, amint lenézett. zer méter magasba emelkedünk? Szerencsére nem –Húúh, mi lesz, ha több ezer volt tériszonya, de azért ilyen magasan nem szokott nézelődni. A légikísérő nagyon kedves mosollyal fogadta és útbaigazított, merre találja az ülését. Amikor foglalták a repülőjegyeket, ő kifejezetten kérte, ho hogy ablak mellett ülhessen, és ez szerencsére nem is volt akadály. A kis csomagját fe feltette a csomagtartó részbe, és befészkelte magát a helyére. A családja is ugyanígy tett. Végül minden utas megérkezett, elfoglalták a helyüket. A kötelező biztonsági információk rmációk és bemutató után minden figyelemét az ablakra irányította. A gép megremegett, a motor felzúgott, a betonrengeteg megindult a szeme előtt. Olyan izgalomban volt, hogy nem vette észre azt sem, hogy a mögöttük ülő idős házaspár női tagja felsikít, majd d a szájára tapasztja kezét így próbálva lecsitítani félelmét. Minden idegszála pattanásig feszült, arca kipirosodott, minden hang me megszűnt körülötte, szinte transzba esett, szemei felkészültek a látványra. Le Legalábbis azt hitte, hogy felkészültek! A gép magasba agasba emelkedett és az ablakon keresztül eléje tárult a CSODA. http://www.minervacapitoliuma.hu/iroink/ 141


A város a magasból figyelve! Erre várt már régóta. A szája tátva maradt, de a levegő bent rekedt. Ez sokkal szebb volt, mint amire bármikor is gondolni tudott. Nem volt semmihez sem fogható. Minden inden részletet az agyába akart vésni, a retinájára akarta égetni, hogy sokáig emlékezni tudjon rá. Az emberek és az épületek egyre kisebbek lettek, a látképbe bekerült az egész város egyszerre. Mint mikor a google térképen ráközelítesz, majd egyre távolabbról bbról nézed. De ez most nem a képernyőn látott megrajzolt látkép. Ez a valóság. Ez a színes épületek és a szürke objektumok egyvelege. A folyó úgy tűnik, mintha egy kanyargó óriási kígyó lenne a makett város közepén. Szinte odanyúlnál, hogy kivedd onnan. Már a város körüli zöld természet, a dombvidék, majd újabb települések és a hegyvidék is a látképbe került. Csodálatos látvány volt. Kis idő múlva elérkeztek abba a magasságba, ahonnan már nem lehetett látni az alattuk elterülő tájat. Viszont egy felhő csapat pat körbevette a repülőgépet és olyan érzést keltett, mintha egy vattacsomón pihennének meg egy kis időre. Boldog mosollyal az arcán dőlt hátra az ülésben, és úgy gondolta: Nem éltem már hiába! Lehet, hogy másnak ez nem ilyen eget rengető látvány, de neke nekem egy régen dédelgetett vágyam teljesült most, és örökre emlékezni fogok rá. Tóthné Erdei Gyöngyi



Töpsz Lívia: Miután találkoztunk

Felszálltam a buszra, kerestem egy üres helyet, és leültem. Próbáltam kkényelmesen elhelyezkedni, miközben éreztem a bennem nem feszülő id idegességet, a kíváncsisággal vegyes várakozást, és a türelmetlenséget. Rohadt egy dolog volt ez, hisz számomra új érzéseket ismertem meg, amik olykor rémülettel töltöttek el. Majd a kezemben levő rózsaszín virágra néztem. Rózsa, színek, figye figyelmesség, apróság? Cikáztak át rajtam a szavak, amik igazán csak most mostanában nyertek értelmet. Micsoda hülyeség ez. És pont én teszek ilyet? Kész agyrém az egész. Ráadásul egy csaj miatt. Nem vagyok normális az egyszer biztos. Gondoltam magamban, miközben észrevettem zrevettem Kingát a felszállók közt. Jesszus, mi a b büdös francot keres ő ilyenkor itt? Hisz ha jól tudom nem is erre lakik. Most nem volt kedvem beszélgetni sem vele, sem mással. Nem voltam kíváncsi a hülye pletykáira, amitől azt hitte, hogy népszerűbb tud lenni. Ez a csaj képes volt az idióta vihogásával az agyamra menni, és szavak nélkül, pusztán a lét létezésével kihozni a sodromból. Tipikus plázapitsa, akinek üres volt a feje, vviszont tele a pénztárcája, hisz apuka jól menő vállalkozásából mindenre futo futotta, amit csak akart. Albérlet a legjobb helyen, márkás ruhák, autója is lehetne, ha képes lenne letenni a jogsit csak épp…… – Szia! – köszönt rám a nyávogós hang. – Hali! – viszonoztam trehányul, remélve, hogy békén hagy. – Te itt? – kérdezte, és habozás nélkül ül leült mellém, és arcul csapott a pa parfümillata. – Ja! Talán baj? – húztam a fejembe a kapucnim. – Nem azért, csak úgy tudtam te nem erre laksz. – idegesített tovább. http://www.minervacapitoliuma.hu/iroink/ 143


– Na és, mi közöd van hozzá! Attól még lehet dolgom erre! – válaszoltam flegmán. – Jól van, na! Nekem mindegy. És mi újság van veled? – faggatózott, észre sem véve a közömbösségem. – Semmi! – Jaj, ne csináld már. – méltatlankodott. – Tudod, fáj a fejem, nem vagyok beszélgetős kedvemben. – gondoltam ebből majd veszi a lapot. találkoz– Az nem jó. De tudod mit? Majd mesélek én. Képzeld a múlt héten találko tam Kittivel, és ő mesélte, hogy Roland meg Adri összejöttek. Tudod volt az a buli még augusztusban, a Petráé és ott ismerkedtek meg. Aztán a busz elindult végre, ő pedig szünet nélkül mondta a ma magét. Én meg hallgattam, olykor hümmögtem, ő meg csak dumált, és dumált. Majd azon kaptam magam, hogy már csak néha figyeltem rá, mert nem érdekelt a sok sületlenség, amiket összehordott. Hogy a fodrásza szabadságra badságra ment, és a helyettese elcseszte a frizuráját, ját, meg a műkörmös barátnője összejött valami Arab fazonnal, akivel külföldre akar menni, ráadásul nem egészen egy hónap ismeretség után, és milyen bunkó a Zsolti, mert még köszönni sem tud neki, és mit képzel magáról…… A sok baromság egy idő után sipákoló ó masszává olvadt össze, amiről megpr megpróbáltam nem tudomást venni, hisz most nem akartam felhúzni magam. Inkább elővettem a telefonom, és megkerestem az üzit. Az ő üzijét, amit nekem írt. Nekem, aki egy szemét alak vagyok, de mégis újra írt. Épp buliban voltam, tam, amire nem is volt kedvem elmenni, mert egyedül aka akartam lenni, és sajnálni magam. De persze van nekem egy hülye haverom, ak akinek különleges képessége, hogy rábeszél a baromságra. Pe Persze a végén már http://www.minervacapitoliuma.hu/iroink/ 144


csak szánalomból bólintottam rá, mert sajnáltam őt. Tudtam, tam, hogy nem ffogom jól érezni magam, de mindegy, legalább nem álmatlanul forgolódom, hanem emberek lesznek körülöttem. Igaz, hogy félig részegek, és teljesen elázottak közt voltam, de még ezek a szárazt tények sem tudták velem fele feledtetni az ismeretlen lányt, yt, akiről semmit sem tudtam, csak annyit, hogy állít állítólag tőlem terhes. Én meg semmire sem emlékeztem a dologból. Még a nevét sem tudtam. Pedig minden napom azzal telt, hogy megpróbáltam emlékezni rá, hogy próbáltam legalább egy képet felidézni magamban, d de sikertelen volt. Hisz semmire re sem jutottam, mert egyetlen villanás, egyetlen vele töltött pillanat sem jutott eszembe. Pedig szerettem volna tudni milyen érzés volt átölelni, vagy miket mondtam neki, vagy bármi, mindegy csak jutott vo volna eszembe valami apróság próság a vele töltött időből. De semmi. Aztán megnyitottam az smst, amit hajnali egykor a buli kellős közepén küldött. – Figyelsz egyáltalán? – lökött rajtam egy jókorát Kinga. – Ja! – válaszoltam röviden, közben pedig megnyitottam az üzit. Ő pedig nem zavartatva vartatva magát tovább beszélt de, hogy miről, arról ffogalmam sem volt. „Tudom, hogy késő van, de ismét fontos ontos lenne, hogy találkozzunk." Még sokszori olvasásra is furcsa volt látni ezt a mondatot tőle. Rémüle Rémülettel vegyes öröm kerített hatalmába. Hisz egyrészt szt féltem a találkozástól, má másrészről pedig marhára örültem neki, hogy ismét láthatom őt. Még akkor is, ha haragszik rám, és a pokolba kívánt. És most pedig itt ülök a buszon, és éppen hozzá igyekszem. A lányhoz, akitől eláll a szavam, aki a születendő gyerekem erekem anyja, és aki teljes sz szívéből gyűlöl, mégis találkozni akar velem. Érdekes ellentét volt ez, amit nem tudtam hová tenni.



Éreztem, hogy lassít a busz, majd megállt. Nagy sziszegéssel kinyílt az ajtó, és néhányan leszálltak, majd ismételt sziszegést követően becsukódott, és fol folytattuk az utat. Kinga meg még mindig csak mondta a magáét, gáét, amire én ügyet sem vetettem. Persze próbáltam úgy csinálni, mintha nagyon figyelnék rá, hisz ez tűnt a lehető legjobb megoldásnak, a nyugalmam megzavarása érd érdekében. Közben özben pedig láttam, ahogy egy idős nénike botorkál felénk a gyorsan haladó járművön. Hatalmas táskáját alig bírta el, ráadásul a sofőr is elég bátran elő előzgetett a délutáni forgalomban. Úgyhogy habozás nélkül felkeltem, és segíte segítettem neki a helyemre cipelni neki a táskáját. Szinte szóhoz sem jutott a megl meglepetéstől, hogy a kedves fiatalember átadta neki a helyét, és még segített is neki. Majd az egekig magasztalt, amitől már- már kellemetlenül éreztem m magam. De a tervem bejött, hisz sikerült megszabadulnom Kingától, ngától, és a hülye dumájától, a mammer meg legalább örült, hogy egy rendes beszélgetőpar beszélgetőpartnert talált. Én pedig csendben utazhattam tovább, és nem kellett semmit sem színlelnem. Csak álltam ott, és üres tekintettel bámultam ki az ablakon. Most nem go gondoltam m semmire sem, mert túlságosan ideges voltam bármiféle éépkézláb gondolatot összerakni. Néztem, ahogy az emberek jönnek, me mennek, olykor rohannak, figyeltem a fáradt Nap fényében nyújtózó árnyéékokat, a zajokat. Majd újabb megálló, újabb pillanatok, amik várakozással zással teltek, aztán ismét folytattuk az utat. Az út, ami egy örökkévalóságnak tűnt, mintha sosem aka akarnék megérkezni. De persze tudtam, hogy ez hülyeség, mert mindenképp megérkezem. Csak már nem bírtam magammal, gammal, annyira látni szerettem volna őt. Persze sokszor végigsakkoztam magamban, hogy mit is mondok majd neki, ha meglátom és, hogy fogok viselkedni, hogy átölelem majd. Ami persze tudtam, hogy nagy őrültség részemről, mert akkor tuti faképnél hagyna, amit nem akartam. Ismét egy megálló, az utolsó, mert utána már én következem. Tud Tudahttp://www.minervacapitoliuma.hu/iroink/ 146


tosult bennem a felismerés, amitől a víz is levert. Izzadni kezdett a tenyerem, és gyorsabban kalimpált a szívem is. Micsoda egy barom vagyok. Cikázott át az agyamon a gondolat, hisz hagyom, hogy egy lány szórakozzon velem. Ed Eddig én szórakoztam a csajokkal, de most fordulni látszik a kocka. Aztán lehet, hogy idehív, és jól megveret a pasijával, vagy az apjával. Én hülye meg lépre megyek, csak azért, hogy újra láthassam őt. Ráadásul még gazat is vettem neki, pillantottam a kezemben levő rózsára. Jeleztem, és az ajtó feletti zöld lámpa kivillant a mozdulatomra. Most már nincs vissza út, most már mennem kell, mondogattam magamban, és érz érzetem az egyre fokozódó szívverésem. Idegesen dobolni kezdtem a vascsövön, miközben lassított a busz, közben pedig izgatottan néztem körül, hova is szá szállok le. Van-ee valahol nagydarab kigyúrt fazon,vagy dühös pasas, vagy valaki, akitől verésre számíthatok. De nem láttam ilyesmi külsejű alakot erre, így amikor az ajtó a megszokott szisszenéssel kinyíltt gondolkodás nélkül leszál leszálltam. Közben pedig megláttam őt, és majdnem úgy estem le a busz lépcsőj lépcsőjéről. Hát marha jó, gondoltam magamban, miközben láttam, hogy jót vigyo vigyorgott rajtam. – Jól vagy? – kérdezte mellém érve. – Persze jól, köszi! Semmi gond, de tudod én mindig így szállok le a buszról. – próbáltam menteni a helyzetet. Amin ismét jót mosolygott. – És te hogy vagy? – kérdeztem, miközben felé nyújtottam a virágot. – Kösz, jól. Ezért is akartam veled találkozni. – válaszolta miközben értetlen tekintettel elvette a rózsát. – Szerettem volna, ha tudod, hogy sajnálom. – kezdtem félénken. – Van is mit. – mondta, közben pedig elindult valahová, én pedig kérdés né nélkül követtem.



Ismerős parfümillat csapott meg miközben elindultunk. Valahol már éreztem, villant ant át az agyamon a felismerés. És beugrott az első kép. Ezt az illatot ére éreztem a buliban is, amikor kiszívtam a nyakát. Én barom még a nyakát is kiszí kiszívtam?! Jesszus. – Sajnálom! – hebegtem idiótán. – Tudom, már mondtad! – hagyta helyben. – De kiszívtam a nyakad! – folytattam. – Hja, de már elmúlt. – legyintett. Beleborzongtam abba, hogy itt sétálok, egy marha helyes csajjal, és úgy tteszek, mintha először találkoznék lánnyal. Bár ha azt veszem, tényleg először találkozom olyan csajjal, aki tőlem terhes, szóval zóval elég ijesztő a dolog. Nem tudtam mit is kellene ilyen helyzetben mondani. Csak mentem, és arra vá vártam, hogy történjen valami. – Szeretném, ha tudnád, hogy már nem vagyok terhes. – kezdte rám nézve. – Mi van?! Ezt meg, hogy érted?! – néztem rá riadtan. – Ahogy mondtam. Pár nappal később miután találkoztunk éjjel görcsölni kezdtem, aztán kórház lett a vége. Spontán vetélés. Szóval nem akart me megszületni a baba. – fejezte be szomorúan. – Sajnálom, én nem akartam, hogy ez legyen! Ne haragudj! – mondtam szomorúan. Közben pedig a keze után nyúltam. Éreztem, hogy viszonozta az érintésem, és nem húzta el a kezét. Ebben a pillanatban én voltam a világ legboldogabb embere. Hisz mióta me megláttam erre vágytam, erre az érzésre voltam kíváncsi. És most itt volt, vé végre érezhettem, végre tudhattam, végre az enyém lehetett, és már nem veszhetett el a ködös semmiben. Felemelő érzés volt itt lenni, vele. És az érintésétől előtö előtörhttp://www.minervacapitoliuma.hu/iroink/ 148


tek belőlem a bulin történtek. A beszélgetés, a csókja, ja, a szája íze, az érintése, a hangja, a fülembe suttogott mocskos szavak, vak, a nevetése, a mosolya, az apró kéjes sikolyok, és szinte minden. Végre megtaláltam, végre emlékeztem, és végre nem kínzott a kétely. Itt voltam vele, és véget ért a rémálom, véget értek a találgatások. – Tudod ez nem ilyen egyszerű! – húzta el a kezét. – Tudom! – bólintottam. De most mégis én voltam a világ legboldogabb embere. Hisz megtalá megtaláltam őt, és ha nem szúrom el, akkor talán több is lehet egy érintésnél. Több egy apró mozdulatnál, egy mosolynál, és egy bocsánatkérésnél. nél. Mert tudtam, hogy én őt akarom. Őt, és senki mást, egy életen át. Vele akarok lenni mindig, melle mellette elaludni, vele ébredni, és vele leélni az életem. Utazni vele egy életen át, jóban, rosszban, amíg élek. Töpsz Lívia



Tartalom Agota Sandorfy: Gyalogosan… ................................................................ .......................................... 1 Balanyi Daniella: A peronon................................................................ ............................................. 6 Buschmann Éva: Visszautaznék az időben ................................ ........................................................ 7 Dobos Márta: Tex-túra ................................................................ .................................................... 10 Text-ura ................................................................................................ ........................................... 12 Engi Zsuzsanna: Válaszúton ................................................................ ............................................ 14 Farkas Szilvia: Lombkorona sugárút ................................................................ ................................ 19 Földi Marcsi: Utazom ................................................................ ...................................................... 21 Kate Lynn: A semmi csókja ................................................................ .............................................. 25 Gyarmati Magdolna: A tolvaj ................................................................ .......................................... 27 Palotai H. Zsófia: Élet-út ................................................................ .................................................. 30 Hunka Zenta: Az utazás ................................................................ ................................................... 34 Ispán Melinda: Hazafelé................................................................ .................................................. 38 Klinkovics Márta: Az utazás................................................................ ............................................. 44 Kolonics Zoltán: Expedíció Ujguriában ............................................................ ............................ 46 Ládi Zsuzsa: Az ember, aki sohasem utazott................................ ................................................... 51 Lesták Zsuzsa: Utazás ................................................................ ...................................................... 56 Lucza Mónika: Reptéri kaland ................................................................ ......................................... 59 Lupán Ágnes: Az út .......................................................................................... .......................... 63 Carol Inna: Két utazás ................................................................ ..................................................... 77 Pipacsok ................................................................................................ .......................................... 81 -rame-: Az első ................................................................................................ ................................ 83 http://www.minervacapitoliuma.hu/iroink/ 150


Parlagi Erika: Az utazás................................................................ .................................................... 86 P. Sulyok Júlia: Zarándokúton ................................................................ ......................................... 92 Soós Éva - Utazás ............................................................................................ ............................ 98 Szabó Ágnes: Utazás az ismerős ismeretlenben… ................................ ........................................ 101 Teller Ágnes: Exodus ................................................................ ..................................................... 103 Torgyik Bettina: Történet ................................................................ .............................................. 137 Tóthné Erdei Gyöngyi: Utazás a fellegekben ................................ ................................................ 139 Töpsz Lívia: Miután találkoztunk ................................................................ ................................... 143 A Minervában publikáló írók ................................................................ ......................................... 152 Impresszum: ................................................................................................ .................................. 152



A Minerva egyes számait bátran továbbküldheted ismerőseidnek, de csakis ingyenesen! Kereskedelmi forgalomba hozni szigorúan tilos! Jogsértő tevékenység tapasztalása sztalása esetén elővesszük jogászunk elérhetős elérhetőségét és nem félünk használni. A következő szám megjelenése várhatóan következő hónap közepén lesz.

A Minervában publikáló írók http://www.minervacapitoliuma.hu/iroink Itt találod bemutatkozásukat, fotójukat, és a weboldalaik elérhetőségét elérhetőségét.

Ha egy ismerősödtől kaptad meg ezt a számot, akkor itt kérheted el a többit: http://www.minervacapitoliuma.hu/itt–kerd–el/

Impresszum: Kiadó: HősNők Kiadó Bt. Felelős szerkesztő: Vidi Rita A Minerva Capitoliuma az 1999. évi LXXVI. – a szerzői jogokról szóló – törvény, és a Ptk. hatálya alá tartozik. A Minervában olvasható írásokat sem részleteiben, sem egészben nem engedélyezzük tovább közölni, idézni.



Agota Sandorfy: Gyalogosan

Recommend Documents