W I L F R I E D FORTSMANN
Adolf Glassbrenner (1810-1876) — „a szabadság dévaj bolondja"* Adolf Glassbrenner, a berlini kispolgári származású, publicisztikai-szatirikus hajlamú irodal már 1810-ben született és 1876-ban halt meg. A tudományos kutatás jelentős érdeklődést mu tatott iránta, munkásságát a korabeli eseményekbe beágyazva szemlélték és elemezték. Bevo nult az irodalomtörténetbe is. Ezzel kapcsolatban különösen Ingrid Heinrich-Jost munkásságára kell utalni, aki először egy terjedelmes bibliográfiát, majd egy rövid Glassbrenner-életrajzot állított össze. Továbbá Horst Denklerrel és másokkal együtt közreműködött Glassbrenner müveinek és leveleinek — eleddig egyetlen — kiadásában. A nevezett kiadás az 1980-as évek elején jelent meg. Eb ben az összefüggésben meg kell még említeni három — Glassbrenner műveiből válogatott szö vegeket tartalmazó — régebbi kiadást, nevezetesen: Klaus Gysi és Kurt Böttcher „A halhatat lan népi humor" (1954), Jost Hermand: „A politizáló naplopó" (1969), valamint Gert Ueding: „A sztereoszkóp világképe" (1985). Végül 1989-ben „Ahol a lőpor van" címmel megjelent egy amerikai disszertáció a Glassbrenner által kiadott folyóiratról. Ebben a szerző, Patricia K. Calkins ezt a folyóiratot, a „Berliner Don Quijote "-t, olyan kulturális produktumként határoz za meg, amely a reformkori Berlin társadalmi életét, annak a körülményeit vázolja fel. A tel jes, a tudományos igényeknek is megfelelő életmükiadás azonban mind a mai napig nem jelent meg. Glassbrenner még a XIX. század iránt érdeklődő közönség számára is messzemenően is meretlen maradt — legalábbis Németországban. Most elsősorban Glassbrenner 1848-cal összefüggő szerepét kívánom kifejteni. Glassbrenner az életrajzi adatai alapján a német reformkorhoz tartozik, 38 évesen éli meg az 1848-as for radalmat, átéli a forradalmat követő reakciós korszak különböző szakaszait, és még tanúja lesz a bismarcki birodalomalapításnak. Berlin központjában kispolgári kézműves környezetben nőtt fel. Felnőtt korára piknikus alkatúvá és extrovertált jelleművé vált, sokra tartotta a jó konyhát, a kellemes életet, éppen az ellentéte volt az aszketikus világmegváltóknak. Glassbrenner, aki miután a magasabb iskola további látogatását az apja pénzhiánya, a kiskereskedői szakképzését pedig a saját érdektelensége miatt abbahagyta, tizenhét évesen az írásmesterség re adta a fejét. Első közszereplése azonban megmosolyogtató: a „Berliner Courier" szórakoz tató lapban megjelenő egyik keresztrejtvény helyes megfejtésének beküldőjeként jelent meg nyomtatásban először a neve. Hagyjuk nyitva annak a kérdését, hogy ez a siker lelkesítette-e fel annyira, hogy ebben vélje felismerni küldetését, nem sokkal később ugyanis Glassbrenner ugyanebben lapban, majd egy másik hasonló jellegüben tette meg az első publicisztikai pró bálkozásait. Verseket, aforizmákat, rövidebb prózai szövegeket és színházi kritikákat írt, de ezen túlmenően ártalmatlannak tűnő szórakoztató olvasmányokban és egyéb szatirikus írások ban kritikusan taglalja a Vormärz időszakát. 1832-ben maga is kiad egy folyóiratot, a már em lített „Berliner Don Quijote "-t, amelyet az olvasóközönség nagyon jól fogadott, de amelyet a cenzúra szűk két esztendő múltán elhallgattatott. Az 1998. november 18-án, Nyíregyházán, a Nemzetközi Levéltári Napok keretében tartott előadá som kissé módosított változata. Valamennyi Glassbrenner-idézet Ingrid Heinrich-Jost életrajzi összefoglalójából származik, és az esszé műfajának megfelelően az egyes idézeteknél a forrást nem adjuk meg újra. A fordítás Barabás László munkája.
Tekintsünk most el a vicc és a szatíra társadalmi és politikai jelentésére vonatkozó elmé lyült kitérőtől, egyszerűen állapítsunk csak annyit meg, hogy Glassbrenner már fiatalember ként a szatíra minden eszközével — hisz már az újságjának neve is valódi program volt —, a politikamentes csevegés attitűdjével körülvéve világosan felismerhető társadalomkritikai ál láspontot foglalt el. Jóllehet ezen a magatartást kiváltó konkrét mozzanat nem mutatható ki, de társadalmi származása, egyéni álláspontja, valamint az „Ifjú Németország" képviselőihez fű ződő kapcsolatai nem jelentéktelen szerepet játszhattak. Heinrich Heine és Ludwig Börne ha tása félreismerhetetlennek látszik, Kari Gutzkow ráadásul Glassbrenner iskolatársa volt. A cél az volt, hogy — röviden szólva — olyan régi „ isteneket" döntsenek le, mint Goethe, és hogy az irodalmat egyértelműen átpolitizálják. Bár Glassbrenner elfogadta, hogy az irodalomnak politikai, azaz megváltoztató hatásúnak kell lennie, egyúttal azonban kritizálta is, hogy az „Ifjú Németország" képviselőinek elgondolásai végül is eléggé elvontak maradtak, túlzottan sok „arisztokratizmus" lakozott bennük ahhoz, hogy valóban el tudják érni azokat, akiket a Vormárz rendszere ellen mozgósítani akartak. Glassbrenner más utat választott, úgyszólván a nép száját leste, a „Berlin, wie es ist und — trinkt" sorozatban, amely a „Berlini Don Quijote"-t követte, figurák, jelenetek és esetek sokaságát alkotta meg, a szereplőket berlini dialektusuk ban, arcátlanságuk gorombaságával, tréfáikkal, bátorságukkal és nyersességükkel szólaltatta meg, deklamáltatta és káromkodtatta. írásaiban a hétköznapok problémáit jelenítette meg, ezekbe szóvicceket és tréfát akart beépíteni, a zavarost és a groteszket ábrázolási eszközként akarta felhasználni. A mecklenburgi Fritz Reuterrel és a majna-frankfurti Friedrich Stolzéval vont párhuzamok kínálkoznak ebben a vonatkozásban. Glassbrenner cselekvő szereplői ennek megfelelően a „kisemberek". Ábrázolásainak tartalmát azok a dolgok adják, amelyek ezeket az embereket egymás közötti viszonyaikban, illetve a reformkori felsöbbséghez fűződő viszo nyukban érintik. Hasonlóan fiktív módon ezek a riportoknak is tekinthető helyzetképek hangu latok és érzelmi állapotok tükörképévé váltak, észrevétlenül egy olyan gyűjteményes váloga tásba mentek át, amelyre alapozva a társadalmi jelenségek elemzése lehetségesnek látszik. A szakértő pillantásával sikerült neki a XIX. század harmincas és negyvenes éveinek berlini be szélt nyelvét alakítania is. Megszemélyesítette azokat a csoportokat, amelyekkel foglalkozott, amelyeket tipikusnak tekintett: ilyen pl. Nante, a naplopó, Derber, a favágó vagy Buffey, a nyugdíjas. „A büszke Berlin valamennyi plebejusa közül elsőként érdemelnek említést a naplopók, mint a legnépesebb és legfurább osztály; amely valaha is végigsétált a porosz főváros nagy és széles utcáin, annak bizonyára feltűnt ez a különös náció, amelyet szokásai, folytonos szomjú sága, lustasága és határtalan közömbössége minden benne és körülötte lezajló jelenséggel szemben (kivéve a verekedéseket), valamint nyers tréfái jellemeznek. Emberbarát, szerényte len és állhatatos jellemű; mindent türelemmel visel, majd ezt követően 10-15 ezüstgroschent kér. Ezen emberek mellékfoglalkozása pl. a kézikocsis bútorszállítás, fő foglalatosságaik közé tartozik viszont a semmittevés, a pálinkaivás és a verekedés". Glassbrenner számára ezek a naplopók a berlini alsó társadalmi rétegek azon típusát jelentik mely, amely életrevaló és talp raesett, amelyet felvágott nyelve sok nehéz helyzetből kimentett már. A „rendőr-, titkostaná csos-, meghunyászkodó- és gárdatiszt-Berlin" ellenpólusát jeleníti meg. Ez a leíró jellegű kritika sokkal pregnánsabbá válik, amikor perspektívát váltva, egyéni sor sokat szemügyre vevő, kitalált társadalmi riportokat ír. A szociális elesettségében büntetette vált Derber favágó azt mondja a bíróság előtt: „Fogalmazó úr, én egy igen nyugodt ember va gyok, ha van munkám, de ha itt állok, mert pofán vágtam azt a bírósági szolgát, aki az utolsómat is elvette, amim még volt, ezen felül még durva is volt, akkor nem akarom magam fékezni."
Buffey úrral egy harmadik típussal gazdagszik a szatirikus jellemű szereplőgárda, amely Glassbrenner kritikai érzékét megjeleníti. Ingrid Heinrich-Jost szerint Buffey a „liberálisan gondolkodó Michel" vonásait hordozza, egy korlátolt filiszterét, akit azonban a „józan pa rasztesze" időnként arra visz rá, hogy a Vormärz viszonyait időnként egészen forradalminak ható kijelentésekkel kritizálja. Glassbrenner maga így ír: „Hogy a nyugdíjas Buffey az idők fo lyamán változik, hogy minden egyes újabb év alakításának az élére kellett álljon, sőt jelenleg kész a legtöbb német polgárhoz hasonlóan tisztességből a mérsékelt haladásért küzdeni, ma gától értetődik. Egy bizonyos jóindulatú, boldog korlátoltság ezenközben mindig sajátja ma rad, és még ma is joggal kaphatja meg a képzett alattvaló minősítést, bármilyen hevesen és elővigyázatlanul is nyilatkozik meg időnként némely, általa félreismert legfensőbb és tisztelet reméltó kormány- és egyházi intézkedéssel szemben. 0 már csak a mérsékelt liberálisokhoz tartozik." Glassbrenner további, nagyon impresszív találmánya nem a kintornás, hanem a sztereoszkópos ember, aki általában nagyvásárokon lép fel, egy nagy fadobozt visz magával, amelyben a látogatók két kukucskálón keresztül képeket szemlélhetnek meg, miközben egy lencse és egy tükör közbeiktatásával a bemutatott rézkarcoknak térbeli perspektívát és plasztikusságot le hetett kölcsönözni. Piaci kikiáltóként jelenti be szenzációit, látszólag a politika nem érinti meg, időnként utal azonban a kor folyamataira, és eközben a forradalmat megelőző kritika egyik szószólójává válik. 1835-ben Glassbrenner egyik kiadója támogatásával bécsi utazást tesz, hogy ott készítsen el egy további városportrét. Jóllehet nem keletkezett a berlinihez hasonlatos sorozat, de megje lent két kötet „Bilder und Träume aus Wien" (Bécsi képek és álmok) címmel, amelyek időn ként meseszerűen elidegenítve kesernyését, politikusát tartalmaztak. „ Éjszaka volt, sötét éjszaka, szörnyű nagy bölcsőt láttam, körös-körül hegyekkel övezve, abban egy egészséges, erős nép feküdt. Es az egyik hegyen ült a magas hivatalnok, ringatta a bölcsőt és egy himnuszt énekelt, hogy a nép aludjon. És ha ott fenn egy csillag előbukkant, föl ment oda és kioltotta. De a távolból felhők érkeztek, felhők rózsaszín álmokkal megrakottan, a belsejükben édes dalok csendültek fel a szabadságról és a világszeretetről; és úgy tűnt, mintha a gyermekek figyelnének, mocorogtak és mosolyogtak; és a dalok egyre édesebben és gyönyör teljesebben szóltak, amíg csak a gyermekek fel nem ébredtek és a kezüket ki nem nyújtották a rózsaszínű álmok után. Ekkor a magas hivatalnok dühös lett és valamennyiüket belekötözte a bölcsőbe, és sok férfit hívott oda, akiknek sötét, szörnyűséges arcuk volt és hosszú, fekete ruhát viseltek. És a gyermekek egyre jobban féltek a lidérces alakoktól, szorosabban bezárták a sze müket, újra elaludtak és édes, gyönyörűséges dalokról álmodtak. És amikor a férfiak látták, hogy a nép alszik, gúnyosan nevettek rajta, kicsúfolták, és a magas hivatalnok ismét ringatta a bölcsőt." Glassbrenner az 1840-es években határozottabb irodalmi és politikai arculatot tudott kiala kítani. A korszak és annak cenzúrájának folyamatos nyomása alatt, csaknem hozzászokva a folytatás bizonytalanságához, folytatja a „Berlin, wie es ist und— trinkt" sorozatát, de egy egész sor újabb irodalmi vállalkozásba kezd. A „Don Quijote "-hoz és a berlini sorozathoz ha sonlóan megjelent a korábban is már alkalmazott — programot adó — A. Brennglas (gyújtó lencse) álneve alatt a „Komischer Volkskalender" (Humoros Népnaptár); de megjelentek ver seskötetek, színházi kritikák is és újabb társadalomkritikai írások, mint „Az új Reineke Fuchs" verses eposz, amelyben szembefordul a jezsuita befolyással, aztán a kezdődő gépesítés követ kezményeinek elemzése, amely folyamat az 1844-es ipari kiállításon egyértelműen megmutat kozott. Az egyre jobban felismerhető szociális nyomor, széles rétegek pauperizálódása nem hagyta érintetlenül őt, aki kezdetben a „ kis " igazságtalanságokat és a „ nagy " alkotmányt vette
szatirikus módon célba. Jóllehet megmarad a maga ábrázolási módjánál, hogy szójátékokat al kosson, látszólag összefüggéstelen dolgokat egymással összekapcsoljon, közvetlenül a 48-as forradalom előestéjén szabályos vádlóvá válik, (szociál-)forradalmárrá, aki nemcsak szalonszerűen áramlatokhoz és hangulatokhoz csatlakozik, hanem a saját szavának erejével, meg győzni akaró szándékával aktívan beavatkozik. A takácsok nyomorúsága a következő logikai gondolathoz vezette el: „Ha nem lennének takácsok, nem lennének éhezők sem, akkor így nem léteznének gazdag gyárosok sem. Amennyiben nem lennének gazdag gyárosok, akkor a kama rákban sem lehetnének olyan liberálisok, amennyiben a kamarákban sem lehetnének olyan li berálisok, akkor az emberbarát nem érezné minden nap olyan rosszul magát: de az emberbarát minden nap rosszul lesz — ergo lenniük kell takácsoknak is. " Semmi kétség nem lehet, hogy a „saját" környezetére reagál, azt úgy tekinti, mint a forra dalom előtti Poroszország politikai, társadalmi viszonyainak termékét, szójáték és tréfa, ehhez még újra meg újra karikatúrák, különösen Theodor Hosemann tollából, ezeket veti be, mint a félig rejtett kritika eszközeit. A hétköznapitól, a banálistól az össztársadalmi méretű követelé sekig vezető útra a 40-es években lép rá. Glassbrenner a nép művelése érdekében tett erőfeszítéseket propagálja, a népszínház új formáira törekszik, végül is azonban a „constitutio", a kezdődő gépesítés, az iparosítás folya mán széles népcsoportok egyre felismerhetőbb pauperizálódása, a társadalmi vádak azok a témák, amelyeket felkarol, és amelyeket a maga eszközeivel egyértelművé tesz. A „constitu tio" egyúttal azonban azt is jelenti, hogy a metternichi rendszert elutasítja, célként értelmezi a liberális szellemben felfogott német nemzeti egységet, amelyet — megjegyzendő — a legtelje sebb mértékben szatirikus körülírással propagál. A „Komischer Kalender "-ben megjelentetett 1848-as újévi kívánság ismételten programatikusan mindazt összefoglalja, ami mellett eddig kiállt. Szójátéka szinte a „vihar évé"-nek ter vezetévé válik, amely nem egészen három hónappal később kezdődött el: „ 1848, az országal ma helyett romlott krumplit hordozol. Nem tudjuk, hogy féljünk vagy szeressünk, hogy elte metsz-e vagy egy szebb életre ébresztesz bennünket, hogy könnyeket vagy örömet hozol. Ezért mi hozzuk, ó hatalmas év, emberi értékeink büszke tudatában a saját kívánságaikat eléd: Tedd a munkásokat gazdaggá és kényszerítsd a gazdagokat munkára. Szabj határokat a fölöslegnek és tedd fölöslegessé a határokat. Add meg a hitnek az ő szabadságát és tedd a szabadságot mindenki hitévé. Tedd a mostani hőseinket polgárrá és a polgárokat hősökké. Adj a szédelgők nek szilárd támaszt és foszd meg az alkotmányt a szédelgéstől. Adj a népeknek sajtószabadsá got, de foszd meg a hatalmasokat az elnyomás szabadságától. Tedd a költőket népiesebbekké és a népet költőibbé. Ne engedj olyan sokakat az Újvilágba kivándorolni, de haddjöjjön hoz zánk egy új világ". Az minden bizonnyal nagy tisztelgés utólag, hogy Veit Valentin azt írta Glassbrennerről: azokban az években a berlini lakosok politikai nevelőjévé vált. Glassbrenner a forradalom kitörését nem szülővárosában élte meg, hanem a mecklenburgi Neu-Strelitzben, ahol a felesége, a színésznő Adele Peroni, az udvari színháznál kapott szer ződést. Már március 19-én elindult Berlinbe, amint tudomást szerzett a forradalmi események ről. Tele volt lelkesedéssel, odaadással, ujjongással. Végül is az őt oly sokáig gyötrő cenzúra megszűnt, a sajtószabadság valósággá vált: „ Mindenütt százaknak olvassák fel, akik csak össze dugják a fejüket, amit az ujjongó sajtó ötpercenként újdonságként kínál. Fiúk és nők kokár dákat, költeményeket és szabadságszivarokat és egyebeket árusítanak. Egész Berlinben nincsen épület, nincs emelet, nincs bolt, amelyet ne díszítene a fekete-vörös-arany lobogó. A hömpölygő tömeg ellenére nem látni katonát, csendőrt vagy rendőrt: egyedül a jóakarat a törvény, a nép becsülete őrködik felette. 20-án, a német nép zsarnokaifölött aratott utolsó nagy győzelme nap ján, az új, szabad Németország első napján volt a tavasz kezdete. Az ég velünk van. "
Politikai szórakoztató lapot alapított, amely ennek a műfajnak első lapjaként május 6-án „Freie Blätter" címmel jelent meg Berlinben — credója a következő: „A komolyság a párt, a humor pártokfölötti, a szép az egyedül igaz, az állam mi vagyunk... Az idő kerekei gyorsan ha ladnak, de nem a síneken; a rohanó események összetorlódnak; a világtörténelem királyion nyugodott; hirtelen nyugtalan munkássá vált. Ezekben a csatákban a csendes gondolkodás és a versírás lehetetlen. Már nem kiáltjuk Posával: «Adjon nekünk gondolatszabadságot!» Ma gunkhoz ragadtuk a szabadságot és azt kiáltjuk az égre: «Adj nekünk gondolatokat! » " Ezek a mondatok bizonyára nemcsak a napi vagy a forradalompolitikai koncepciót tükrö zik, hanem személy szerint őt is mutatják, felfogását, azokat a feladatokat és terheket, ame lyekkel eddig és a forradalmi átalakulás idején is meg akart birkózni. Nem áll a barikádokon, mint a fivére, nem körülujjongott népszónok vagy ráadásul demagóg, nem képviselő Berlinben vagy Majna-Frankfurtban, ő az maradt, aki a maga — szatirikus — módján az „emberekre" befolyást akar gyakorolni, a tudatukat fejleszteni akarja. Glassbrenner egy határozott és elvhű ember, de a tol Inak, saját tollának az embere, nem pedig a mindennapi politikai ügyleteké. így pl. elítéli a forradalmi események kilengéseit, azt hangsúlyozza, hogy a kivívott szabadságban a szellem, az igazság fegyverével kell küzdeni és nem nyers erőszakkal. Csalódással veszi tu domásul, hogy a tömegek változás iránti lelkesedése, amelyet pedig március 20-án annyira di csért, nem sokáig tart, a szabadság sokak számára csak rendkívül felszínes metafora maradt. Újból csípős-szatirikus stílusban kommentálja a forradalomnak és becses vívmányainak ha nyatlását és végül összeomlását. Ámbár 1848-ban Glassbrenner visszatért Neu-Strelitzbe, a nagyhercegi rezidenciát 1852ben el kellett hagynia, a londoni őskommunistákkal fenntartott kapcsolatokkal vádolták, most Hamburgba tette át emigráns székhelyét, ahol 1858-ig maradt, hogy aztán véglegesen ismét Berlinbe térhessen vissza, miután a kemény reakciós idők elmúltak. Az irodalomban továbbra is aktív, pártpolitikailag most a demokratikus mozgalomhoz, azaz összességében az ellenzéki körbe tartozott, de 1848 előtti nagy szatirikus véleményformálóként fénykora már lejárt. A publikum reakciója lanyhábbnak tűnt, a naplopó Nante és Buffey úr már egy letűnt idő relik viái voltak csak. „A tökfükó megszelídült", jegyezte fel 1858-ban a berlini rendőrkapitányság, és igaza volt, amikor így folytatta „... és ez a forradalom előtti, akkor annyira veszélyes naplopó-liberalizmus túlhaladottnak és megoldottnak tűnik " Glassbrenner pályafutása és munkája — úgy tűnik — 1848-ban teljesedett ki, azt követően nem tűnt ugyan teljesen el, de elvesztette az aktualitások iránti érzékenységét és megragadó ki fejezőformáját. Még a XIX. század folyamán nagyrészt feledésbe merült. Glassbrenner ilymódon klasszikus „negyvennyolcas", kiérdemel minden csodálatot, amelyet ezen emberfajta iránt tanúsítanunk kell. O a „szabadság dévaj bolondja" volt, ahogyan nevezték, prózában és versben egyaránt formálta szülővárosának zsargonját, de ez csak eszköz volt, még ha szeretet reméltó is, különösen, ha az ember ezzel a nyelvi variánssal szülőföldi kapcsolatban áll, sőt el bűvölő is, olyan célok érdekében, amelyek egy rövid évig megvalósulni látszottak. Meglehet, hogy ebben van annak az oka, hogy az ártalmatlan berlini tréfacsináló skatulyába sorolták be. Remélem, sikerült Önöket meggyőznöm arról, hogy ez a rá vonatkozó mai megítélés téves.
