Adam Haines, a híres festőművész Phillip Fairchild házába tér, hogy pihenjen, és alkosson, bár voltaképpen azért küldték oda, hogy egy ellopott

Adam Haines, a híres festőművész Phillip Fairchild házába tér, hogy pihenjen, és alkosson, bár voltaképpen azért küldték oda, hogy egy ellopott műalkotás után nyomozzon. Kép helyett azonban másféle remekműre: a csodaszép Kirbyre, Fairchild lányára bukkan. A lány apja híres műalkotások hamisításával és piacra dobásával foglalkozik, s most épp azon a Rembrandt-képen akar túladni, mely után Adam kutat. Az Adam és Kirby között kialakuló viszony miatt a férfit bűntudat mardossa, mert attól tart, csalódást kell okoznia a lánynak. Amikor mindenki lelepleződik, Kirby előbb elkergeti a házból Adamet, mert azt hiszi, hogy ő csak a Rembrandt-kép megszerzéséhez kellett…

1

Minden jog fenntartva, beleértve a kiadvány egészének vagy egy részének bármilyen formában történő sokszorosítását. A mű a Harlequin Enterprises II B. V. jóváhagyásával jelent meg. Kiadványunk szereplői kitalált személyek. Bármely adott személlyel, akár élővel, akár elhunyttal való hasonlóság a merő véletlen műve. § All rights reserved including the right of reproduction in whole or in part in any form. This edition is published by arrangement with Harlequin Enterprises II B. V. All characters in this book are fictious. Any resemblance to actual persons, living or dead, is purely coincidental.

© Nora Roberts, 1986 – Harlequin Magyarország Kft., 2010 A mű eredeti címe: The Art of Deception (Harlequin Silhouette Intimate Moments) Magyarra fordította: Mészáros Eszter Borító: Rusznyák János ISBN 978-963-538-112-8 HU ISSN 1588-8096 •Felelős kiadó: Holger Martens •Főszerkesztő: Dr. Téglásy Imre •Műszaki vezető: Sárai Szabó Mária •Szerkesztőség: 1122 Budapest, XII. Városmajor u. 12-14. •Levélcím: 1535 Budapest, Pf. 762. •Távbeszélő: 488-5569; Fax: 488-5584; •E-mail: [email protected] •Terjesztés: 488-5588 Kiadónk újdonságairól, a megrendelési lehetőségekről honlapunkon is tájékozódhat: www.harlequin.hu Árusításban terjeszti a LAPKER Rt., és egyéb terjesztő szervek.

Szedés: Harlequin Magyarország Kft. – 100640 Nyomta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. Felelős vezető: Pogány Zoltán vezérigazgató

2

1. Az épület inkább kastélyra, mint házra hasonlított. Szürke kőből épült, a sarkainál ferde vonalban vágták el, alatta tarkaságban ugráltak a különféle színek. Bástyák és tornyok meredtek az ég felé, csipkézett tető fogta őket egybe. A hosszú, keskeny, rombusz alakú üvegtáblákból álló ablakokat függőleges bordák szelték át. Adam fejében meg sem fordult, hogy hétköznapinak jellemezze a Hudson partján felderengő ingatlant. Arcátlannak tűnt, önteltnek, és ha lehet ilyet mondani, akkor önelégültnek is. Ha a szóbeszédnek hinni lehetett, tökéletesen tükrözte tulajdonosa jellemét. Miközben Adam végighaladt az udvar járdakövén, arra gondolt, már csak egy sárkány és sáncárok hiányzik a tökéletes összképhez. A széles kőlépcső két oldalát két vigyorgó vízköpő díszítette. A gyakorlatias emberek visszafogottságával lépkedett el mellettük. A vízköpő és a tornyocska bizonyos helyekhez tökéletesen illik, de nem New York vidéki részéhez, Manhattantől csupán néhány órányira. A férfi úgy döntött, inkább nem ítélkezik, majd megemelte a súlyos, bronzból készült kopogtatót, és visszaejtette a vastag, hondurasi mahagóniból készült ajtóra. A harmadik kopogás után az ajtó nyikorogva kinyílt. Adam türelmet erőszakolt magára, úgy nézett le az aprócska hölgyre. Hatalmas szürke szeme, fekete hajfonata és koromtól maszatos arca ragadta meg a figyelmét. Jobb napokat is látott gyűrött pulóvert és nadrágot viselt. A nő hanyagul megtörölte az orrát a kézfejével, majd visszanézett a férfira. – Üdv! Adam elnyomott egy sóhajt, és arra gondolt, fárasztó heteknek néz elébe, ha a személyzet ilyen féleszűekből áll. – Adam Haines vagyok. Mr. Fairchild már vár – jelentette ki. A nő szeme elkeskenyedett a kíváncsiságtól, vagy talán a gyanakvástól, ezt nem lehetett eldönteni. – Várja? – New England-i tájszólásban beszélt. Egy pillanatig még bámult a férfira, aztán az arca elkomorult, megrántotta a vállát, majd félreállt, hogy beengedje a vendéget. A tágas előcsarnok hosszan vezetett a végtelenbe. A szórt fénytől a falburkolat tompa, mélybarna színben ragyogott. A magasan fekvő ablakból napfény szűrődött be, egyenesen az aprócska nőre, de Adam szinte észre sem vette. Festmények. A férfi egy pillanatra el is feledkezett az út fáradalmairól és a bosszúságáról. Csak a képek foglalkoztatták. 3

Van Gogh, Renoir, Monet. Egyetlen múzeum sem hozhatna létre ennél szebb kiállítást. Magával ragadta a képekből áradó erő. Érzékeit borzongatták az árnyalatok, a színek, az ecsetvonások és az a remekmű, amit ezek együttesen alkottak. Talán valamilyen különös ok folytán Fairchild jól tette, hogy szinte erődítménybe zárta őket. Adam megfordult, és a cselédlánnyal találta magát szemben, aki karba tett kézzel állt. A férfi türelme elfogyott. – Menjen már előre, és mondja meg Mr. Fairchildnak, hogy megérkeztem. – Ki is keresi? – A nőt láthatóan teljesen hidegen hagyta az ingerültség. – Adam Haines – mutatkozott be újra a férfi. Gyakran akadt dolga cselédekkel, de elvárta tőlük a rátermettséget. – Ah, jó, már mondta. Hogy lehet valakinek egyszerre ennyire füstös és tiszta is a tekintete? – Merengett Adam. Egy pillanatig latolgatta a tényt, hogy érettségről és éles elméről árulkodott, ami nem illett a hajfonataihoz és a maszatos arcához. – Nézze, ifjú hölgy… – kezdte Adam lassan és tagoltan. – …Mr. Fairchild vár engem. Csak mondja meg neki, hogy itt vagyok. Meg tudja ezt oldani? A nő arcára hirtelen vakító mosoly ült ki. – Ah, jó. Ez a mosoly teljesen kizökkentette Adamet. Először figyelt fel a nő telt, határozott vonalú ajkára. Valami mást is látni vélt a maszat alatt. Önkéntelenül emelte fel a kezét, hogy letörölje. A villám célba talált. – Nem tehetem meg. Mondom, hogy lehetetlen. Ez nevetséges! Egy férfi viharzott le a hosszú, kanyargós lépcsőkön. Arcát kétségbeesés árnyékolta, hangjából a végzet huhogott elő. – Ez a maga hibája! – Levegőért kapkodva megállt, hosszú, vékony ujját az apró szobalányra szegezte. – Ott van a fején, el sem lehet téveszteni. Robin Goodfellow, gondolta Adam. A férfi egy az egyben úgy nézett ki, mint Shakespeare Szentivánéji álmának szereplője, Puck. Termete manóéra, arcvonásai angyaléra emlékeztettek. Ritkás, világos hajának szinte minden egyes szála égnek állt. Táncolva járt. Vékony lába felemelkedett, majd ismét visszaesett a földe, ahogy a nőre mutatott. A szobalány továbbra is egykedvű maradt. – Egyre magasabbra szökik a vérnyomása, Mr. Fairchild. Jobb lenne, ha mélyeket lélegezne, mielőtt baja esik. – Nekem bajom?! – A férfi idegesen táncolt tovább. Arcára rózsaszín pír költözött az erőlködéstől. – Nekem nem eshet bajom, kislány! Sosem történt velem semmi életem során. – Mindig van egy első alkalom – biccentett a nő, miközben az ujjait lazán összefűzte. – Adam Haines érkezett. – Haines? Mi az ördög köze van ehhez Hainesnek? Ez a vég, én mondom. Ez már a változókor – tenyerét színpadiasan illesztette a mellkasára. Sápadt kék szeme gyanúsan csillogott, így Adam egy szörnyű pillanatra azt hitte, könnyekben tör majd ki. – Haines? – Ismételte meg. Hirtelen a jövevényre szegezte tekintetét ragyogó mosoly társaságában. – Megbeszéltük, ugye? Adam óvatosan nyújtotta a kezét. . – Igen.

4

– Örülök, hogy el tudott jönni. Már nagyon vártam – a férfi még mindig a fogsorát villogtatta, miközben kezet ráztak. – A társalgóba – mondta a ház ura, miközben elengedte Adam kezét, és a karjába kapaszkodott. – Iszunk valamit. Adam követte a gondtalan férfi gyors, életvidám lépéseit. A társalgóban sebtében végignézett a régiségeken és a fegyvereken. Fairchild intett neki, mire helyet foglalt a meglehetősen kényelmetlen lószőr kanapén. A szobalány a hatalmas kandallóhoz lépett és gyors, dallamos kis mozdulatokkal elkezdte kihamuzni. – Én viszkit iszom – jelentette ki Fairchild, és egy üveg Chivas Regalért nyúlt. – Nekem is jó lesz. – Csodálom a munkáját, Adam Haines – nyújtotta át az italát biztos kézzel Fairchild. Arcáról nyugalom, hangjából visszafogottság sugárzott. Adam azon gondolkodott, vajon előre eltervezte-e a jelenetet a lépcsőn. – Köszönöm. Adam a viszkit kortyolgatta, miközben a szemközt ülő kis csodabogarat szemlélte. Szemét és száját halvány ráncok keretezték. Ettől, és gyérülő hajától eltekintve akár fiatalember képzetét is kelthette volna. Belső életvidámsága, ereje miatt áradt belőle az ifjúság szelleme. Szeme tiszta, kék ékszerként ragyogott. Adam tudta, hogy sokkal többet látott vele másoknál. Philip Fairchild személyében kétségkívül a huszadik század egyik legkiválóbb élő művészét tisztelhették. A rikítótól a kifinomultig rengeteg kifejezőeszközt rejtett tárháza. Több mint harminc éven át élvezte a művészek és a közönség körében egyaránt neki járó hírnevet, az ezzel járó gazdagságot és elismerést. Ebben a művészeti ágazatban ezt csak kevesen mondhatták el magukról életükben. Fairchild hol fellengzősen, hol hirtelen haragra gerjedve, hol nagylelkűen szeretett élni. Időről időre meghívott más művészeket is a házába, hogy hetekig vagy hónapokig ott dolgozzanak, feltöltődjenek, vagy egyszerűen csak pihenjenek. Máskor viszont bezárkózott és teljesen elvonult a külvilágtól. – Nagyra értékelem a lehetőséget, hogy itt dolgozhatom néhány hétig, Mr. Fairchild. – Nagyon szívesen. – A művész az italába kortyolt, majd leült, és felséges mozdulattal intett. – A király hatalmas kegyet gyakorol. Adam sikeresen elnyomott egy tetszelgő mosolyt. – Nagyon várom, hogy közelebbről is szemügyre vehessem az egyik művét. Olyan hihetetlenül változatosak a munkái. – A sokszínűség éltet – kacagott Fairchild. A kandalló felől jól kivehető horkantás hallatszott. – Tiszteletlen kölyök! – Motyogta az italába Fairchild. Haragosan nézett a szobalányra, aki a hajfonatait hátradobta a válla fölött, a rongyot pedig hangos puffanással vágta a vödörbe. – Cards! – dörrent rá Fairchild olyan hirtelen, hogy Adam majdnem a saját ölébe öntötte a viszkit. – Hogy mondta? – Nem érdekes – hangzott a bájos válasz, majd újabb kiabálás következett. Ekkor a főkomornyik lépett be a társalgóba.

5

– Igen, Mr. Fairchild – szólt a komornyik síri hangon, brit kiejtéssel. Fekete ruhája kissé elütött ősz hajától és fehér bőrétől. Úgy kihúzta magát, mint valami katona. – Gondoskodjon Mr. Haines autójáról, Cards, és a csomagjairól! A Wedgewood vendégszobába vigye! – Minden rendben lesz, uram – mondta a komornyik, miután a kandalló mellett álló nő finoman bólintott. – A felszerelését pedig tegye Kirby műtermébe – tette hozzá Fairchild, és nevetett azon, ahogy a kaparóvas megakadt. – Elég lesz a hely kettejüknek – magyarázta Adamnek. – Ő a lányom, tudja? Szobrászkodik, könyékig agyagban; vagy fát és márványt farigcsál. Én nem boldogulok egyikkel sem. Fairchild mindkét kezével megragadta a poharát, és lehajtotta a fejét. – Isten a tanúm, én mindent megtettem. A szívem-lelkem beleadtam. Mit értem el vele? – panaszolta, miközben újra felnézett. – Mégis mit? – Attól tartok, én? – Bukást! – kesergett Fairchild. – Az én koromban szembe kell néznem a sikertelenséggel. Ez a te lelkeden szárad! – szólt ismét a kis, barna nőhöz. – Élj ezzel a tudattal, ha tudsz! A nő megfordult, és a kandallóra ült. A lábát maga alá húzta, és még több kormot maszatolt az arcára. – Igazán nem okolhatsz engem a két balkezedért és a kiégett lelkedért – már nem beszélt tájszólással többé. Mély, sima hangjából úgy tűnt, Európában járt iskolába. Adam szeme összeszűkült. – Mindenképpen túl akartál szárnyalni engem – folytatta a nő. – Ezzel eleve vereségre kárhoztattad magad, még mielőtt belevágtál. – Bukásra kárhoztattam magam?! Tényleg így gondolod? – Fairchild újra táncra perdült. A viszki lötyögött a poharában – Philipp Fairchild le fog győzni, te szívtelen csitri! Diadalmaskodni fog! Megbánod még, amit mondtál! – Kizárt dolog. – A nő szándékosan ásított egy nagyot. – Neked megvan a saját területed, apa, és nekem is. Ezt tudomásul kell venned. – Soha! – Fairchild újra a mellkasához kapott. – A vereség szó hiányzik a szótáramból. – De csak a tiédből – helyesbített a nő, majd felkelt, és kikapta apja kezéből a poharát, a maradékot pedig kiitta. Fairchild csúnyán nézett a lányára, majd az üres pohárra. – Képletesen mondtam. – Mert te olyan bölcs vagy. – A nő puszit nyomott az apja arcára, és ezzel együtt némi kormot is. – Maszatos vagy – morgolódott Fairchild. A nő felvonta az egyik szemöldökét, majd ujját végighúzta az apja bőrén. – Te is. Egymásra nevettek. Egy pillanatra élesen látszott, mennyire hasonlítanak egymásra. Adam nem is értette, korábban miért nem vette észre. Kirby Fairchild, Philip egyetlen gyermeke maga is elismert művésznek számított, és csaknem olyan bogarasnak, mint az apja. De vajon miért kapirgálja a kandallót a nagyágyú kis kedvence?

6

– Jöjjön, Adam! – fordult felé Kirby könnyed mosollyal. – Megmutatom a szobáját. Fáradtnak tűnik. Ó, apa! – szólt vissza, miközben az ajtó felé indult. Megérkezett a People magazin legújabb száma. A pultra tettem. Ezzel majd elfoglalja magát – magyarázta Adamnek, ahogy felvezette a lépcsőn. A férfi lassan követte a nőt. Járásában kecsességet vélt felfedezni, mintha tanulta volna, hogy kell nőként lépkedni. A hajfonatok a hátát söprögették. A farmerja már fehérre kopott a nyomásnak kitett helyeken. A farzsebén nem látszott semmilyen márkajelzés. Vászon sportcipőjének fűzője elszakadt. Kirby végigsuhant a második emeleten. Legalább hat ajtó előtt haladtak el, mire megállt. A kezére pillantott, majd Adamre. – Inkább maga nyissa ki! Én még összekoszolnám a kilincset. Adam benyitott, és úgy érezte, időutazáson vesz részt. Kék szín uralkodott a helyiségben. A bútorok a három György király korából származtak: hullámvonalas karosszékekkel és gazdagon díszített asztalokkal. Itt is akadtak festmények, de a férfi figyelmét ezúttal a mögötte álló nő kötötte le. – Hát ez meg mire volt jó? – Mi? – Amit az ajtóban tett. – Adam visszalépett oda, ahol a nő állt, a küszöbhöz. Lenézett rá, és úgy látta, alig lehetett magasabb másfél méternél. Már másodszor tört rá a késztetés, hogy megnézze, mi is rejtőzik az arcát fedő koromréteg alatt. – Szinte ragyogott. Kirby az ajtófélfának támasztotta a vállát. Kíváncsivá tette a férfi kifinomult lénye, de a jövevényszeméből éles erőszakosság áradt. Arcán mosoly nélkül is látszott, hogy élvezi a helyzetet. – Maga egy faragatlan szobalányra számított, én pedig gondoskodtam arról, hogy ne csalódjon. Hétkor koktélt szolgálnak fel. Visszatalál, vagy eljöjjek magáért? Adam úgy vélte, egyedül is boldogul. – Odatalálok. – Rendben. Ciao, Adam! A férfi akaratlanul is a bűvkörébe esett. Szemével követte a nőt, míg el nem tűnt az előcsarnok sarkán. Kirby Fairchild legalább annyira érdekes jelenség, mint az apja, de úgy gondolta, későbbre halasztja a megismerését. Adam becsukta az ajtót, majd kulcsra zárta. Táskái már katonás rendben sorakoztak a rózsafa szekrény mellett. Kinyitotta a kézitáskája számzárját, majd felemelte a fedelét. Elővett egy apró adóvevőt, és megnyomott rajta egy kapcsolót. – Bent vagyok. – Kérem a jelszót – érkezett a válasz. Adam finoman káromkodott egyet. – Sirály. Ez pedig kétségtelenül a világtörténelem legnevetségesebb jelszava. – Eljárás, Adam. Követnünk kell az eljárás rendjét. – Hogyne… – Semmilyen rendszert nem tudott felfedezni azóta, hogy megállt az autójával a kanyargós hegyi út végén. – Bejutottam, McIntyre, és szeretném, ha tudnád, milyen hálás vagyok azért, hogy ebbe a bolondok házába juttattál – Adam egyetlen mozdulattal kikapcsolta McIntyre-t.

7

Kirby meg sem állt mosakodni, úgy szaladt fel apja műtermébe. Kinyitotta az ajtót, majd olyan erővel csapta be, hogy a festékes edények és tubusok megrázkódtak a polcokon. – Mit műveltél már megint?! – förmedt az apjára. – Újrakezdem – finoman összevont szemöldökkel csapott össze sebtében egy halom nedves agyagot. – Újult erővel. Újjászületés. – Nem a hiábavaló erőlködésedre gondoltam az agyaggal. Hanem Adam Haines-re – mondta, mielőtt az apja közbevághatott volna. Úgy rontott neki, mint egy aprócska harckocsi. Kirby már évekkel azelőtt megtanulta, a méret nem fontos, ha valaki érti a megfélemlítés csínját-bínját, melyet a lánya oly aprólékosan kidolgozott. Az apja munkaasztalára tenyerelt, így az orruk szinte összeért. – Hogy képzeled, hogy idehívod, és nekem még csak meg sem említed? – Ej, ej, Kirby! – Fairchild a maga hatvan évével már pontosan tudta, mit kell kikerülni, és mikor kell füllenteni. – Egyszerűen kiment a fejemből. A nő mindenkinél jobban tudta, hogy nem mond igazat az apja. – Mi jár a fejedben, apa? – Az én fejemben? – mosolygott jámboran Fairchild. – Miért épp most hívtad ide? – Tetszik a munkája. Neked is – mutatott rá, mikor a lánya ajka elkeskenyedett. – Olyan szép levelet írt a Skarlát Holdról, mikor múlt hónapban kiállították a Metropolitanben. Kirby kecses mozdulattal vonta fel a szemöldökét a koromréteg alatt. – Nem mindenkit hívsz meg, aki dicséri a műveidet. – Természetesen nem, édesem. Lehetetlen is lenne. Feltétlenül… meg kell válogatni őket. Most pedig folytatnom kell a munkát, amíg még tart az ihlet. – Valami biztos marad – ígérte Kirby –, ha az ígéretednek megfelelően készítesz vázlatot. – Kirby! – A férfi kerek fején táncot jártak az arcvonásai. Az ajka remegett. Ehhez is nagyon értett. – Kétségbe vonod a saját apád szavát? Akinek a magvából lettél? – Ettől úgy érzem magam, mint egy virág a veteményesből, de ez így nem jó – Kirby összefonta a két karját a mellkasa előtt. Fairchild mogorván böködte az agyagot. – Engem kizárólag a jó szándék vezérel. – Hát persze! – Adam Haines kiváló, ifjú művész. Ebben te is egyetértettél. – Így van, és gondolom, hogy bizonyos körülmények között kellemes a társasága is – a nő előrehajolt, megmarkolta apja állát. – De nem most! – Barátságtalan vagy – fejezte ki rosszallását Fairchild. – Boldogult édesanyád nem lenne túl elégedett veled. Kirby a fogát csikorgatta. – Apa, a Van Gogh! – Szépen alakul – biztosította az apja. – Már csak néhány nap. Kirby úgy érezte, hamarosan kitépi a saját haját, ezért a torony ablakához sétált. – Hogy a nyavalya törné ki! Csakis a feledékenység lehetett, gondolta magában Kirby. Hogy hívhatta meg ide azt az embert? Bármikor megfelelt volna, a következő héten, a következő hónapban, de nem pont most! Ezt a férfit nem lehet az orránál fogva vezetni. 8

Első látásra úgy ítélte meg, hogy a vendég vonzó, méghozzá nagyon is. Ugyanakkor agyafúrt is. Hatalmas szeméből látni lehetett, hogy mennyire talpraesett. A széles, keskeny száj elszántságról árulkodott. Kicsit talán fellengzősen viselkedett, de nem finomkodott. Kirby ösztönösen érezte, hogy Adam Haines kemény, mint az acél. Szívesen megformálta volna a férfit bronzból. Az egyenes orrát, arcának határozott vonalait. A hajszíne úgyis a fém csiszolt változatára emlékeztette, és csak kicsit növesztette hosszabbra a hagyományosnál. Kirby meg akarta örökíteni a belőle áradó gőgöt és tekintélyt. De nem abban a pillanatban! A nő sóhajtva vont vállat. Háta mögött Fairchild vigyorgott. Mikor Kirby visszafordult felé, úgy tett, mint akit nagyon leköt a feladata. – Fel akar ide jönni, ugye tudod? – Kezét a kosz ellenére zsebre vágta. Akadt egy kis gondjuk, amivel meg kellett birkózniuk. Kirby élete nagy részét azzal töltötte, hogy kibogozta a szálakat, amiket az apja olyan vidáman összekuszált. Igazság szerint azonban ő sem tudott rendet tenni. – Gyanús lenne, ha nem mutatnánk meg neki a műtermedet. – Holnap sort kerítünk rá. – Nem láthatja a Van Goghot! – Kirby kihúzta magát, és készen állt arra, hogy ha más kérdésben nem is, de ebben kitartson a véleménye mellett. – Ne zavard össze még jobban a helyzetet! – Hát nem mutatjuk meg, de miért is kellene? – nézett fel egy pillanatra Fairchild tágra nyílt szemmel. – Semmi köze hozzá. Kirby rájött, hogy butaságot művelt. Az apja talán egy kicsit… különc, de nem meggondolatlan. Mint ahogy ő maga sem. – Hála Istennek már majdnem kész. – Még néhány nap, és már küldhetjük is fel Dél-Amerika hegyeibe – Fairchild tétován intett a kezével. Kirby a szoba távolabbi sarkába ment, és levette a leplet az állványon álló vászonról. Az alkotást megszemlélte a művész, a műkedvelő és a gyermek szemével is. A pásztorjelenet inkább elevenséget közvetített, mint nyugalmat. Az ecsetvonások megtörtek, szinte szúrtak, így az egész kép csaknem életre kelt. Nem várta egy helyben, hogy megcsodálják. Kinyúlt, és a torkánál fogva ragadta magához a nézőt. Mesélt a fájdalomról, a győzelemről, a kínlódásról és az örömről. Kirby elbiggyesztette az ajkát, mert nem maradt más választása. Tudta, hogy Van Gogh sem alkotott volna jobbat. – Apa – ahogy megfordult, tekintetük a legteljesebb egyetértésben fonódott össze. – Nincs hozzád mérhető.

Este hét órára Kirby nem csak belenyugodott a vendég érkezésébe, de arra is felkészült, hogy élvezze a társaságát. Jelleménél fogva mindig meg tudott barátkozni azzal, amit nem állt módjában megváltoztatni. Miközben a vermutot töltötte poharába, ráeszmélt, hogy mennyire szeretné már viszontlátni a férfit, és feltárni, mi rejtőzik a csillogó felszín alatt. Gyanította, hogy Adam Haines több, igen izgalmas rétegből állt. Levetette magát egy magas támlájú székre, keresztbe tette a lábát, és újra bekapcsolódott apja dagályos eszmefuttatásába. – Gyűlöl engem, nem engedelmeskedik nekem. Miért, Kirby? – Fairchild erőtlenül tárta szét a karját. – Jó ember vagyok, szerető apa, hűséges barát. 9

– A hozzáállásoddal van baj, apa – rángatta a vállát Kirby, ahogy ivott –, hibás az érzelmi síkod. – Semmi baj az érzelmi síkommal! – fortyant fel Fairchild, majd megemelte a poharát. – Minden a legnagyobb rendben van vele. Az agyaggal van gond, nem velem. – Beképzelt vagy – jelentette ki egyszerűen Kirby. Fairchild úgy fújtatott, mint a hegyre kaptató gőzös. – Beképzelt? Beképzelt?! Miféle ördögi szó ez? – Csak egy melléknév. Adam hallotta a kis közjátékot, ahogy a társalgó felé közeledett. Egy békés délutánt követően nem nagyon vágyott újabb őrültek házára. Fairchild egyre hangosabban beszélt, ezért megállt az ajtóban, és látta, hogy a művész megint handabandázik. McIntyre megfizet majd még ezért, gondolta Adam. Gondoskodik róla, hogy alapos bosszút álljon rajta. Mikor Fairchild vádlón kinyújtotta ujját, Adam önkéntelenül is követte az irányát. Egy pillanatra váratlanul és teljes mértékben elállt a lélegzete. A széken ülő nő egyáltalán nem hasonlított korábbi önmagára, az összekötött hajú, maszatos arcú kéményszökevényre. Vékony selyemruhát viselt, ugyanolyan sötét színűt, mint a haja. A felsőrész lágyan redőzött, a szoknyarész vágása pedig láthatóvá tette sima combját. Adam a nő arcát vizsgálgatta, miközben ő az apja üres fecsegését hallgatta. Finom vonások keretezték kissé hosszúkás fejformáját, arccsontja csak egész leheletnyire állt ki. Dús ajka éppen halvány mosolyra húzódott. A por nélkül bőre valahol a méz és az arany árnyalata között mozgott, hihetetlen lágyságot tükrözött. Csak a szeme színéből tudta, hogy ugyanarról a nőről van szó: a hatalmas, álmatag szürke szempárról. Kirby felemelte az egyik kezét, vállát verdeső sötét haját hátravetette. Az egyszerű szépségnél valami több is rejtőzött benne. Adam látott már sokkal gyönyörűbb nőt is, mint Kirby Fairchild, mégis észrevett benne valamit… Kereste rá a szót, de kifogott rajta. Kirby felé fordította a fejét, mintha csak megérezte volna, hogy figyelik. Ismét Adamre vetette nyílt és kíváncsi tekintetét, miközben az apja folytatta ámokfutását. Lassan, nagyon lassan elmosolyodott. Adamet láthatatlan erő verte mellbe. Testiség! – döbbent rá hirtelen. Kirby Fairchild minden más nőnél erőteljesebben sugározta magából a nyers, könyörtelen vágyat. Adam a tőle megszokott módon hamar felmérte, hogy nem lesz könnyű félrevezetni ezt a lányt. Fairchild nem tűnt nehéz ellenfélnek, de a lányát óvatosan kellett megközelítenie. Azt már érezte, hogy mindenképp az ágyába akarja vinni Kirbyt, ezért sokkal nagyobb körültekintéssel kellett őt kezelnie. – Adam – a nő lágy hangja valahogy mégis áthatolt apja kiabálásán –, úgy látom, sikerült ránk bukkannia. Jöjjön csak be, apa mindjárt elkészül. – Elkészül? Inkább kikészül. Mégpedig a saját lányától! – Fairchild Adam felé lépett. – Azt mondja, beképzelt vagyok. Maga szerint így kell egy lánynak a saját apjáról beszélnie? – Kér egy italt? – kérdezte Kirby. Olyan légies könnyedséggel állt fel, amit Adam a magas, nyúlánk hölgyektől szokott meg. – Igen, köszönöm. – Tetszik a szobája? – Fairchild arcán újra mosoly kanyargott, majd lerogyott a kanapéra.

10

– Nagyon kellemes. – Adam úgy döntött, az a legjobb, ha eljátssza, hogy minden a legnagyobb rendben. A tettetés úgyis a játék részét képezte. – A háza nagyon… egyedi. – Elégedett vagyok vele. És nagyon büszke rá – dőlt hátra Fairchild. – A századforduló táján építette egy tehetős és őrült angol nemes. Kirby, ugye holnap körbevezeted Adamet? – Természetesen. – Ahogy Kirby átadta a férfinak a poharat, a szemébe mosolygott. Fülében gyémántok szikráztak jeges hidegséggel. Adam körül forrt a levegő. – Nagyon várom. Megjelenés, állapította meg. Akár így született, akár tanulta, Kirby Fairchildot különleges jelenségnek találta. A nő a pohara pereme felett nézett vissza rá, és ugyanazt gondolta Adamről. – Állok rendelkezésére. Adam óvatosságból ismét Fairchild felé fordult. – A gyűjteménye vetekszik egy múzeuméval. A Tiziano a szobám falán varázslatos. Kirby hirtelen kétségbe esett a Tiziano név hallatán. Hogy is feledkezhetett meg róla? Mégis mit tehetne az ügy érdekében? Semmit. Megnyugtatta magát, hogy az egész nem számít, hiszen úgyis mindegy. – A Hudson-tájkép a nyugati falon – fordult Adam Kirby felé, aki épp csak fellélegzett – a maga munkája? – Az enyém… ó, igen. – Kirby elmosolyodott az emlékek hatására. Első dolga lesz gondoskodni a Tiziano-képről. – El is feledkeztem róla. Attól tartok, kicsit túl érzelgős. Akkor tértem vissza az iskolából, és teljesen odavoltam a sofőr fiáért. Mindig ott csókolóztunk. – Nyúlfogú volt – emlékeztette Fairchild egy horkantás kíséretében. – A szerelem vak – jegyezte meg Kirby. – A Hudson partja oltári jó hely a szüzesség elvesztéséhez – állapította meg az apja, hirtelen komolysággal. Lehúzta az italát, majd letette a poharat. Kirby élvezettel hallgatta a rosszalló szavakat, majd úgy döntött, rátesz még egy lapáttal. – Nem a Hudson partján történt – helyesbített csillogó szemmel –, hanem Párizsban, egy Renault hátsó ülésén. A szerelem vak, ismételte magában Adam. – A vacsora kész – jelentette be Cards magasztosan az ajtóból. – Épp időben – ugrott fel Fairchild. – Micsoda dolog, hogy éhezem a saját házamban?! Kirby megmosolyogta az apját, majd Adam felé nyújtotta a kezét. – Bemegyünk? Az ebédlőt túlnyomórészt Fairchild művei lepték el. A mahagónit és a kristályokat hatalmas Waterford csillár világította meg. Az óriás kőkandallóban magasra csaptak a lángok. A helyiséget égett fa, gyertya és sült hús illata töltötte meg. A bretoni csipke és az ezüstök mellett is a festő alkotásai vitték a pálmát. Úgy tűnt, nem alakult ki jól elkülöníthető egyénisége. A művészet maga lehetett az, akár napfényes tájképet ábrázolt, akár valami finom, árnyalt arcképet. Tudott festeni gazdag ecsetvonásokkal és leheletnyivel egyaránt, elképesztő kiválósággal. Más festőkről ugyanolyan változatosan nyilatkozott, mint ahogy a saját műveit alkotta meg. Ahogy a roskadozó, hosszú asztalnál ültek, minden festőről egyenként mesélt, mintha egy időutazás során személyesen is megismerte volna Raffaellót, Manet-t és Goyát. 11

Feltételezéseit áthatotta az intrika, tudásával lenyűgözte hallgatóságát. Adamben felébredt a művészösztön. A gyakorlatias fele, aki a munkát jött elvégezni, azonban éber maradt. A vele szemben ülő nő minden érzékét borzolta. Átkozta McIntyre nevét. Adam úgy látta, hogy Fairchildék szeszélyességének dacára, érdekes heteket tölthet majd körükben. Nem érdekelték a bonyodalmak, de hagyta, hogy feloldódjon. Első lépésként csak figyelt, várta, hogy elérkezzék a cselekvés ideje. Csak vázlatos ismeretekkel rendelkezett apáról és lányáról. Fairchild épp csak betöltötte hatvanadik életévét, már vagy húsz éve elveszítette a feleségét. Művészetéről és tehetségéről mindenki hallott, de a magánéletét homály fedte. Talán a természete miatt. Esetleg, mert így kellett tenniük. Kirbyről szinte semmit sem tudott. Szakmai szempontból az előző évben nyílt első kiállításáig nem nagyon lehetett róla hallani. Bár műveivel páratlan sikert aratott, nem igazán hajszolta egyikük sem a nyilvánosságot. Sokat cikkeztek róla a pletykalapok, ahogy az év teniszbajnokával St. Moritzba utazott, vagy Martinique-ra az éppen soros hollywoodi aranyifjúval. Adam csak azt tudta, hogy huszonhét esztendős és hajadon. Igaz, nem azért, mert nem is volt túl kelendő. Abba a fajtába tartozott, aki körül folyton zsongtak a férfiak. Korábbi századokban párbajok egész sorát vívták volna a kegyeiért, Adam elképzelése szerint a nő legnagyobb örömére. Fairchildék épp csak annyit tudtak Adam-ről, amennyit bárki más. Átlagos családba született, sem az időt, sem a pénzt nem sajnálták, hogy tehetsége kibontakozhasson. Húszévesen már megalapozta művészi hírnevét. Tizenkét évvel később helyzete megszilárdult. Élt Párizsban, majd Svájcban, mielőtt visszaköltözött az Egyesült Államokba. Ebben az időszakban sokat utazott, hogy fessen. Adam számára mindig a művészet állt az első helyen. A kiegyensúlyozott külső, a gyakorlatiasság és kifinomultság mögött igenis fűtötte a kalandvágy és a ravaszság. Akkor lépett a képbe McIntyre. Nem ártana megtanulni, miként tartsa féken magát, gondolta a férfiról Adam. Visszautasítani másokat, határozott nemet mondani. Ha legközelebb valami óriási ötlete támad, meg is sütheti. Mikor visszatértek a társalgóba kávézni, Adam kiszámolta, hogy néhány hét alatt el tudja végezni a munkát. Óriási hely állt rendelkezésére, és alig néhány ember lézengett csak körülötte. Már elég jól kiismerte magát vendéglátójánál, de tudta, hogy később még otthonosabban mozog majd náluk. Elégedetten legeltette a szemét Kirbyn. Abban a pillanatban az elbűvölő, csinos, tökéletes házigazda szerepét alakította. Kitűnő osztályzatot érdemelt. Adamnek pont az ilyen ápolt, jó modorú, okos és bájos nők tetszettek. A szobában melegházi rózsák illatoztak, a kandallóban fahasáb füstölt. Kirby különös illatszere csapta meg Adam orrát, ami az előző kettő keverékére hasonlított. A férfi egészen elbódult tőle. – Miért nem játszol, Kirby? – Fairchild újabb adag konyakot töltött magának és Adamnek. – Attól mindig kitisztul a fejem. – Rendben – Kirby gyorsan rámosolygott Adamre, majd a szoba túlsó végébe ment. Ujját végighúzta egy szárny alakú hangszeren, amit a férfi zongorának nézett. Néhány hang után azonban rájött, hogy tévedett. Legnagyobb döbbenetére a nő egy csembalót szólaltatott meg. Fémes hangú zene szárnyalt a teremben. Adam felismerte Bach zeneművét, és azon tűnődött, vajon Csodaországban jár-e. Épeszű ember a huszadik században nem játszik Bachot csembalón egy kastélyban. 12

Fairchild ültében félig behunyta a szemét, egyik vékony ujjával kopogott, miközben a lánya zenélt. Kirby tekintete ünnepélyesen ragyogott, ajkán enyhe nedvesség csillámlott. Hirtelen, mindenféle további izommunka és hangtévesztés nélkül Adamre kacsintott. Brahms szerzeménye szólalt meg a hangszeren. A férfi azonnal tudta, hogy nem csak szerelmeskedni fog vele, de le is festi. – Megvan! – Fairchild felpattant, majd fel és alá mászkált a helyiségben. – Ihletet kaptam! Az aranyló fény! – Ámen – mormogta Kirby. – Majd én megmutatom, te kölyök! – Fairchild ugyanúgy vigyorgott, mint a vízköpői, és áthajolt a csembaló felett. – A hétvégére olyat alkotok, hogy az összes eddigi műved messzire elbújhat majd mögötte! Kirby felvonta a szemöldökét, majd szájon csókolta az apját. – Szamárság! – Majd meglátod! – figyelmeztette a lányát, miközben kirobogott a társalgóból. – Őszintén remélem, hogy nem így lesz. – Kirby felállt, és közben az italáért nyúlt. – Apám rossz szokása a versengés. Ez folyton örömmel tölti el. Akar még konyakot? – A maga apja igazán egyedi személyiség. Smaragd csillant meg a lány kezén, ahogy újra töltött magának. A kő keménységét ellensúlyozta Kirby keskeny, törékeny keze. Adam azonban feltételezte, hogy mégis nagyon erős, hiszen az elengedhetetlen egy művész számára. – Maga nagyon tapintatos. – Kirby megfordult, és felnézett a férfira. Ajkát a rózsa halvány árnyalata színezte. – Jól látom, Adam? A férfi már tudta, hogy nem szabad hinnie az ártatlan arckifejezésnek. – Bizonyos körülmények között. – Tehát általában. Milyen kár. – Valóban? Kirby szerette a személyes kapcsolatot vita közben, ezért még ivás közben sem vette le a szemét Adamről. A férfi még sosem látott ennyire tiszta szürke szemet. – Szerintem nagyon érdekes ember lehetne, ha kicsit felszabadultabban viselkedne. Úgy látom, mindent nagyon alaposan átgondol. – Maga szerint ez baj? – Adam hangja megnyugodott. – Jelentős megfigyelés ilyen rövid idő alatt. Kirby úgy vélte, mégsem fog unatkozni a férfi társaságában, élvezte, hogy zavarba tudta hozni. Egyedül azt találta fárasztónak, hogy semmilyen érzelmet nem mutatott ki. – Egy óra is elég lett volna hozzá, de már láttam a munkáit. Nemcsak tehetséges, de van önuralma, méltósága és erőteljes érzéke is a hagyományokhoz. – Miért érzem úgy, hogy sérteget? – Jó megfigyelő is. – Adam élvezettel nézte a nő mosolyát. Amikor viszonozta is, Kirby hamar elhatározta magát, mint általában. Letette a konyakot, s közben a szemét nem vette le Adamről. – Lobbanékony vagyok – magyarázta a nő. – Szeretem látni a hatását. Átkarolta a férfi nyakát, ajkát az övére tapasztotta olyan hévvel, hogy Adam elvesztette az egyensúlyát. A fafüst és a rózsaillat lágyan, de mégis erőteljesen megcsapta orrát, mielőtt a

13

nő visszakozott. A mosoly megmaradt, miközben Kirby ismét az italáért nyúlt és kiitta a pohár tartalmát. Élvezte a röpke csókot, de még inkább azt, ahogy a férfi meghökkent tőle. – Nagyon szép – mondta némi jóváhagyással hangjában a nő. – Héttől lesz reggeli. Ha bármit kér, csak csengessen Cardsnak. Jó éjszakát! Kirby elfordult, hogy kimenjen, de Adam elkapta a karját, és maga felé penderítette. Ahogy testük összeért, a nő lepődött meg jobban. – Az előbb nem készültem fel rendesen – mondta lágyan. – Ennél sokkal jobbat is tudok ám. Gyorsan elkapta a nő ajkát, és magához szorította. A kemény a lágyhoz simult, a vékony selyem a durva vászonhoz. Kirby csókja kicsit valahogy nyersnek tűnt, olyan kortalannak. Az őszi erdő jutott róla eszébe, mely esténként sötét, csípős, tele apró rejtélyekkel. A csók egyre tovább tartott és egyre mélyebbre hatolt, bár eredetileg egyikük sem így tervezte. Kirby azonnal válaszolt, mint ahogy tette minden mással kapcsolatban is. Határok nélkül, ahogy általában. Kezét a férfi válláról a nyakára csúsztatta, majd az arcára, mintha máris szobrot faragna. Valami rezgett köztük. Egy pillanatig az ösztönök uralkodtak. Kirby már hozzászokott ehhez, Adam azonban nem. A férfi életét az észszerűség irányította, de most ennek nyoma veszett. Csak a forróság és a szenvedély maradt, a vágyak és vágyakozás, kérdések és válaszok nélkül. Végül a férfi kelletlenül vonult vissza. A győzelem vágya jellemezte életét, ezért mindig nagyon elővigyázatosnak kellett lennie. Kirby még mindig érezte a csók ízét. Arra gondolt, mennyire félreismerte a férfit, miközben lehelete még mindig az ajkát csiklandozta. A feje zúgott, amit korábban még sosem tapasztalt. A forróságot és a szapora szívverést értette, de a szédelgést nem. Adam nem tudta, meddig lesznek még ebben a helyzetben, ezért feltette a kérdést: – Így már jobb? – Igen. Kirby megvárta, míg ismét biztosnak érezte a talajt a lába alatt. – Ezt nevezem fejlődésnek. A nő az apjához hasonlóan tudta, hogy mikor folyamodjon cselhez, és mikor hálózza be ellenfelét. Eltávolodott Adamtől, majd az ajtó felé indult. Gondolkodni akart, és újraértékelni a történteket. – Meddig maradsz, Adam? – Négy hétig – felelte, és különösnek találta, hogy Kirby nem tudta. – Addig le akarsz velem feküdni? Adam csodálattal vegyes ámulattal bámult a nőre. Tisztelte a nyíltságot, csak nem ennyire nyers formában. Úgy döntött, hogy kedvének megfelelően cselekszik. – Igen. Kirby bólintott, és tudomást sem vett a gerincén végigfutó borzongásról. Imádta a játszmákat, szeretette megnyerni őket, és úgy érezte, épp belekezdtek egybe Adammel. – Ezt azért majd át kell gondolnom, ugye? Jó éjszakát!

14

2. A reggeli napfény sugarai beszűrődtek az ebédlő hosszúkás ablakain, s gyémánt mintát rajzoltak a padlóra. Odakint a fákon már otthagyta kézjelét a szeptember. A levelek a lazactól a karmazsinig mindenféle árnyalatban pompáztak. A színáradatba belevegyült még némi arany, rozsda és az utolsó, makacsul kitartó zöld foltok. A gyep vidám életre kelt az ősz virágaitól és bokraitól. Adam hátat fordított ennek a látványnak, miközben Fairchild képeit tanulmányozta. Újra lenyűgözte az a sokszínűség, amivel a festő alkotott. Goya fényei és árnyékai nyugodtságot tükröztek. Van Gogh őrült színei egy tájképén jelentek meg. Az egyik arckép pedig Raffaello érzékenységével és kecsességével készült. Ez utóbbi a tárgya miatt ragadta meg különösen Adam figyelmét. Egy madárcsontú, sötét hajú nő nézett le rá a vászonról. Derűs türelem lengte körül. Ugyanolyan tiszta szürke szeme volt, mint Kirbynek, csak a vonásaiban különbözött: sokkal gyengédebben, egyenletesebben keretezték arcát. Kirby anyját kivételes szépséggel áldotta meg a Teremtő, sugárzott belőle az erő és a megértés. Ő maga biztos nem turkált sosem a kandallóban, de a lányára ráhagyta volna. Fairchild tehetségét dicsérte az, hogy Adam egyetlen képből mindezeket látta, nem kellett hozzá személyesen ismernie Rachel Fairchildot. Életet alkotott az olajfesték és az ecset segítségével. A következő kép Gainsborough-ra emlékeztette, és fiatal lányt ábrázolt. Fényes, fekete fürtök hullámzottak fehér muszlinruhája gallérjára. A felsőrészét berakások díszítették, a szoknya harang alakban esett alá. Fehér harisnyát és szép, fekete csatos cipőt viselt. A derekán levő széles selyemöv, és a kosarából kikandikáló hamvas rózsaszálak biztosították a sokszínű hatást. A nő felszegte a fejét, fiatalos daccal döntötte oldalra. A félmosoly mögül maga az ördög kacsintott ki, a szemében pedig ott táncolt mindkettő. Adam számításai szerint nem lehetett több tizenegy-tizenkét évesnél. Kirby már akkor sem lehetett egyszerű eset. – Ugye milyen bájos gyermek? – Kirby állt az ajtóban, már öt teljes perce. Élvezettel figyelte és elemezgette Adamet, ahogy a férfi is ezt tette a festményekkel. A férfi túlságosan is kihúzta magát, biztos így nevelték az iskolában, gyanította Kirby. Mégis kényelmesen zsebre tudta vágni a kezét ebben a testhelyzetben. Még pulóverben és farmerban is szertartásosnak látszott. Az ellentét női és művészi mivoltában egyaránt felcsigázta.

15

Adam megfordult, és ugyanolyan aprólékosan vette szemügyre Kirbyt, mint az imént gyermekkori képmását. Egy nappal korábban látta, hogy változik koszos, kis törpéből ragyogó előkelőséggé. Aznap inkább bohókás művész képzetét keltette. Nem festette ki az arcát, haját pedig hátrafogta. Alaktalan, fekete pulóvert húzott magára, buggyos, festékfoltos farmert, cipőt viszont nem. Adam legnagyobb sajnálatára még is így vonzónak találta. Kirby elfordította a fejét, és – talán véletlenül, talán pont így tervezte – a napfény megvilágította az arcát. A férfi lélegzete azonmód elállt. Kirby sóhajtott, miközben a saját képmását nézegette. – Íme, a földre szállt angyal. – Az apja nyilván jobban tudta. Kirby mély, telt hangon nevetett. Nagyon tetszett neki Adam száraz, nyugodt hangszíne. – Így is van, csak ezt nem mindenki látja – örült annak, hogy a férfi észrevette, egyszerűen azért, mert nagyra értékelte az éles szemet és látást. – Reggeliztél már? Adam megnyugodott. Kirby újra elfordult, így arcára már nem esett rá a fény. Egy vonzó, barátságos nő lett belőle. – Nem. Túlságosan lekötött az áhítat. – Az nem jó éhgyomorra. Tönkreteszi az emésztést – Kirby megnyomott egy gombot, belekarolt a férfiba, és az asztalhoz vezette. – Reggeli után végigvezetlek a házon. – Jó lesz. – Adam a nővel szemközti széket választotta. Kirby aznap reggel nem használt illatszert, csak szappant. Ennek ellenére a jellegtelen tisztaság is izgalomba hozta. Egy nő botladozott be a szobába. Hosszú csontos arcában kicsi, sárszínű szem ült és egy esetlen orr állt ki belőle. Őszes haját a tarkóján kontyba tűzte össze. Homlokának mély barázdái azt sugallták, hogy borúlátó személyiség. Kirby szétnézett, majd elmosolyodott. – Jó reggelt, Tulipán! Küldjön fel egy tálcát apának, ma nem mozdul ki a toronyból! – Kirby kihúzta a szalvétáját a gyűrűjéből. – Csak kávét és pirítóst kérek, kioktatást nem. Már nem növök magasabbra. Tulipán rosszalló morgással fordult Adam felé. Ugyanígy nyugtázta a sonkás tojásról szóló rendelést, majd kicammogott. – Tulipán? – fordult vissza Adam csodálkozva Kirbyhez. – Illik rá, nem? – A nő ábrándos tekintettel könyökölt az asztalra, majd a tenyerébe támasztotta az állát. – Szervezésben utolérhetetlen, de a táplálkozást illetően már tizenöt éve nem jutunk dűlőre. Tulipán a fejébe vette, hogy ha többet ennék, megnőnék. Amikor betöltöttem a huszadik évemet, bebizonyítottam, hogy nincs igaza. Nem is értem, a felnőttek miért tömik tele a gyerekek fejét ilyen képtelenségekkel. Az előző napi vacsorájukat felszolgáló, hatalmas termetű szobalány hozta a kávéjukat. Vakító mosolyát Adamre vetette. – Köszönjük, Polly. – Kirby hangja lágyan csengett, de Adam észrevette, hogy a szeme fenyegetően csillog, a szobalány pedig elvörösödött. – Igen, asszonyom. – Polly hátra sem nézett, úgy sietett kifelé. Kirby magának töltötte ki a gőzölgő italt. – A mi Pollynk nagyon édes teremtés – kezdte a nő. – De sajnos megvan az a rossz szokása, hogy szeret kicsit, hogy is mondjam, túlságosan összebarátkozni a férfinépség kétharmadával. – Kirby letette az ezüst kávés kancsót, majd elmosolyodott. – Ha szereted a pofozkodást és a csiklandozást, Polly pont neked való. Egyébként pedig a helyedben nem tennék semmi olyat, amit félreérthet. Apa mellől is el kellett marnom. 16

Adam elképzelte a Puck-szerű Fairchildot az erőtől duzzadó, fiatal Polly oldalán. Tisztán látta maga előtt, ezért harsány nevetés rázta meg. Kirby csodálkozva nézte. Amelyik férfi így tud nevetni, attól sok mindent el lehet várni. Azt találgatta, vajon mi mindent rejteget még előle. Azt remélte, hogy még jó néhányra fényt derít, amíg a vendégük lesz. Adam a tejszínes kancsó tartalmával ízesítette kávéját. – Szavamat adom, hogy ellenállok a kísértésnek. – Hihetetlenül nagydarab – állapította meg Kirby, miközben belekortyolt a feketébe. – Valóban? – Kirby most először látta meg a férfi gyors, gúnyos és gonosz vigyorát. – Észre sem vettem. A vigyor felborzolta a nő idegeit. Újabb meglepetés, jegyezte meg némán, majd ismét a csészéért nyúlt. – Félreismertelek, Adam – mormogta. – Rosszul ítéltelek meg. Nem egészen az vagy, aminek látszol. A férfi a táskájában rejlő adóvevőre gondolt. – Miért, ki az? – Akad olyan. – Kirby hosszasan és nyíltan bámulta Adamet. – Igen, néhány ember pontosan olyan, mint amilyennek mutatja magát, akár jó, akár rossz értelemben. – Például te? – kérdezte Adam, mert hirtelen mindenképp tudni akarta, ki és miféle a vele szemben ülő nő. Nem McIntyre és nem a munka miatt, hanem csak úgy, a maga kedvéért. Kirby egy pillanatig néma maradt, miközben ajkán gúnyos mosoly játszadozott. Adam nagyon jól látta, hogy saját magán mulat. – Ma pontosan annak látszom, aki vagyok. Majd szokásos mozdulatával hangulatot váltott. – Itt a reggeli. Evés közben beszélgettek kicsit, jelentéktelen kérdésekről, udvariaskodva, ahogy két, egymás számára meglehetősen idegen ember szokott. Mindkettejüket olyan közegben nevelték, hogy hozzászoktak a semmitmondó párbeszédekhez, a felszínes csevegésekhez. Kirby azonban azon kapta magát, hogy nagyon is figyel a férfira. Jobban a kelleténél, és jobban, mint eredetileg szándékozott. Miközben megsózta a tojást, azon tűnődött, milyen férfi lehet Adam. Azt már észrevette, hogy közel sem olyan hétköznapi, mint amilyennek látszott, vagy legalábbis amilyennek gondolta magát. Kirby meglátta benne a nagy kalandort. Csak azért érzett némi csalódottságot, hogy erre nem jött rá korábban. Eszébe jutott csókjuk viharos ereje. Követelőző szerető lehetett, ugyanakkor káprázatos is. Ez annyit jelentett Kirby számára, hogy még körültekintőbben kell viselkednie. Már tudta, hogy Adam nem könnyen kezelhető fajta. Valami a szemében arról árulkodott. Kirby gyorsan kizökkent ebből a gondolatmenetből, mert kordában akarta tartani a férfit. Miközben befejezte a kávéját, azért fohászkodott, hogy az apja megfelelően tudja álcázni a Van Gogh-ot. – Lentről indulunk felfelé – jelentette ki vidáman Kirby. Felállt, és kinyújtotta a kezét. – A várbörtön csodálatosan hátborzongató és nedves, de a pulóveredre való tekintettel jobb, ha ezt későbbre halasztjuk. – Várbörtön? – Adam belekarolt a nőbe, és kisétált vele a szobából.

17

– Már nem használjuk, de mikor a rezgések megfelelőek, még mindig lehet hallani néhány nyögést és csörgést – mondta Kirby olyan lezserül, hogy Adam szinte el is hitte, amit mondott. A nő tehetséges volt abban, hogy nevetséges dolgokat elfogadhatóvá tegyen. – Lord Wickerton, az előző tulajdonos kicsit aljas volt. – Ezt elfogadhatónak tartod? – Elfogadni? – fontolgatta séta közben Kirby. – Talán nem, de könnyen rabul ejtik az embert olyan események, melyek majdnem száz éve történtek. Egy bizonyos idő elteltével még a gonosz is izgalmassá válhat, nem? – Ebből a szemszögből még sosem gondoltam végig. – Ez azért van, mert túlságosan ragaszkodsz ahhoz a beidegződéshez, hogy mi a jó és mi a rossz. Adam megállt, és mivel egymásba karolva mentek, a nő sem lépett tovább. Úgy nézett le rá, hogy Kirby azonnal óvatosabb lett. – És te? A nő kinyitotta a száját, majd be is csukta mindjárt, nehogy valami butaságot mondjon. – Mondjuk úgy, hogy én rugalmasan kezelem az életet. Ez a szoba tetszeni fog – mondta, miközben kinyitott egy ajtót. – Fenséges és komoly. Adam nem vette a szívére a sértést, és bement a nővel. Közel egy órán keresztül jártak szobáról szobára. A férfi alulbecsülte a hely méretét. Folyosók kanyarogtak, helyiségek bukkantak elő a legváratlanabb szegletekben, aprók és hatalmasak egyaránt. Felmérte, hogy hacsak nincs szerencséje, rengeteg időt emészt majd fel a munkája. Két, súlyos faragott ajtón át Kirby bevezette a könyvtárba. Két szintből állt, és egy átlagos, kétszobás lakásnak felelt meg a mérete. Kopott perzsaszőnyegek borították a padlót. Az egyik falat ugyanolyan rombusz alakú üvegtáblák szabdalták, mint a ház más részein is. A többi fal mentén egész a mennyezetig érő könyvespolcok sorakoztak. Adam körbepillantott, és Chaucer mellett D. H. Lawrence-t fedezte fel, Stephen King pedig egy Milton-kötetnek támaszkodott. Még csak meg sem próbálta senki összerendezni őket valamilyen szempont szerint. A bőr, a por és a citromolaj illata lengte be az egész termet. A könyvek mellé ide már nem fértek festmények, csak egy szobor. Adam odament hozzá és felemelte a diófából készült csődört. Érezte bőrén a szabadság, kecsesség, mozgás élményét, sőt, szinte a szívverését is. Fairchild bronz mellszobra egy magas állványon állt. A művész pontosan megragadta a pajkosságát, az erejét, továbbá gyengédségét és nagylelkűségét, amire addig Adam nem figyelt fel. A férfi csendesen járta körbe a szobát, és végignézett mindent, Kirby pedig a szemével követte. Adam rossz hatást gyakorolt az idegeire, de küzdött ellene. Ritkán lett ideges, de még akkor sem ismerte el soha. Már mások is látták az alkotásait, emlékeztette saját magát. Mi másra vágyna egy művész, mint elismerésre? Összekulcsolta az ujjait, és csendben maradt. Úgy döntött, nem érdekli a férfi véleménye, majd megnedvesítette az ajkát. Adam dühöngő lángnyelvekre formált márványt vett a kezébe. Fehér színe ellenére a tüzet teljesen hitelesen adta vissza. Az összes többi darabhoz hasonlóan a márvány lángok is életre keltek. Kirby örökölte apjától az életszerűség megalkotásának képességét. Adam egy pillanatra teljesen el is felejtette, hogy miért érkezett, csak a nőre és a művészre gondolt. – Hol tanultál? 18

Kirby épp gúnyolódni akart kissé, de amint Adam megfordult és ránézett nyugodt, barna szemével, meggondolta magát. – Hivatalosan az École des Beaux-Arts-ban. Igazából mindig is apa tanított. Adam megfordította a kezében levő márványt. Még szegényesebb képzelőerővel is érezni lehetett a hőt, amit kibocsátott magából. – Mióta készítesz szobrokat? – Komolyabban? Nagyjából négy éve. – Hogy az ördögbe lehet, hogy még csak egy kiállítást rendeztél? Miért rejtegeted őket itt? Harag. Kirby felvonta a szemöldökét. Igyekezett kitalálni, milyen természete lehet a férfinak, de nem gondolta, hogy pont a művei szemrevételezése során tör elő belőle. – Lesz egy újabb tavasszal – jegyezte meg a nő közömbösen. – Charles Larson szervezi. A nő kínjában hirtelen megrántotta a vállát. – Valójában úgy beszéltek rá, én még nem álltam készen. – Ez nevetséges. – A férfi úgy emelte fel a márványt, mintha akkor látná először. – Teljesen nevetséges. Kirby nem értette, miért érzi magát sebezhetőnek azért, mert Adam a kezébe vette az egyik szobrát. Elfordult, és végighúzta az ujját apja bronz másának orrán. – Nem készültem fel – ismételte újra, maga sem tudta, milyen célból. Nem tudta, miért magyaráz ilyesmit Adamnek, mikor sosem tárta fel magát senkinek. – Biztosnak kell lennem magamban. Akadnak, és mindig is lesznek olyanok, akik azt állítják, hogy apám farvizén evezek. Erre számíthatok. Kirby sóhajtott, de a tenyerét apja mellkasán hagyta. – Máshogy kellett látnom. Nekem. Adam nem számított érzékenységre, bájra, sérülékenységre. Kirbytől legalábbis nem. Ezt látta azonban az alkotásaiban, és hallotta a hangjában. Ugyanúgy megindította, mint a szenvedélyessége. – Most már látod. Kirby újra megfordult, fejét oldalt billentette. – Most már igen. – A nő különös mosollyal lépett oda a férfihoz, és kivette kezéből a márványt. – Sosem mondtam még el senkinek. Apának sem. Felnézett, szemében csendes, lágy kíváncsiság csillogott. – Nem értem, miért pont veled kellene megosztanom? Adam megérintette a nő haját. Már azóta vágyott megtenni ezt, hogy meglátta rajta a reggeli napfényt. – Nem értem, hogy miért szeretném annyira, ha megtennéd. Kirby egy lépést hátrált. Sosem tette még félre ilyen gyorsan és erőteljesen a vágyakozást. Nem feledkezett meg az óvatosságról. – Nos, azt hiszem, ezt tüzetesebben végig kell gondolnunk. Ezzel véget is ért a tárlatvezetés első része. Kirby óvatosan letette a márványt, majd könnyedén elmosolyodott. – Jöhetnek a kérdések és megjegyzések. Adam ráébredt, hogy behatolt a felszín alá, és Kirbyt nem is érdekelte. – Az otthonod káprázatos – bökte ki Adam, amitől a nő mosolya vigyorrá szélesedett. – Kár, hogy nincs várárok és sárkány. 19

– Hagyd a tányéron a zöldséget, és Tulipán máris átváltozik eggyé. Ami az árkot illeti? – Kirby a vállát vonogatta, és kifogásokat keresett, majd mentő ötlete támadt. – Ezer mérges gomba, hogy is felejthettem el! Kirby meg sem várta a választ, karon ragadta Adamet, és a társalgóba vonszolta. – Árok az nincs – mondta, miközben a kandalló felé tartott. – De vannak titkos járatok. – Sejthettem volna. – De jó ideje már nem? A nő félbehagyta a mondatot, majd magában motyogott, miközben a faragott párkányt nyomkodta és húzkodta. – Esküszöm, valamelyik virág az itt. Van egy gomb, de nem mindegy, hogy fogjuk meg. Kirby bosszúsan dobta hátra a hajfonatát. Adam a hosszú ujjait figyelte, ahogy ügyködött velük. Körmeit rövidre és kerekre vágta, nem lakkozta ki. Iskolás lányok és apácák járnak így. A testi vonzereje ennek ellenére megmaradt. – Tudom, hogy itt van, de nem egészen? Et voilá! – Kirby elégedetten lépett hátra, ahogy a faburkolat egy része csikorogva kinyílt. – Ráfér egy kis olajozás – állapította meg. – Lenyűgöző – mormogta Adam, és nem tudta, örüljön-e a szerencsének. – Ez vezet a várbörtönbe? – Az egész házat behálózza, akár egy útvesztő. Mindketten a bejárathoz léptek, Kirby pedig bekukucskált a sötétbe. – Szinte minden szobából nyílik egy ajtó ide. A másik oldalon egy gomb nyitja és csukja a falrészt. A járatok rettenetesen sötétek és penészesek. A nő borzongva hátrált. – Talán ezért is feledkeztem meg róla – Kirby hirtelen fázósan dörzsölte össze a két tenyerét. – Gyerekként sokat bolyongtam benne, ezzel mentem a személyzet idegeire. – Képzelem. – Ahogy azonban a nő visszanézett a sötétbe, Adam látta a rettegést a szemében. – Megfizettem érte kamatostul. Egy nap kialudt az elemlámpám, és nem találtam ki. Borjú nagyságú pókok tanyáznak ott – Kirby nevetett ugyan, de azért még hátrább lépett. – Nem tudom, mennyi időt tölthettem bent, de mire apa rám talált, már halálra rémültem. Nem kell mondanom, hogy válogatott módszerekkel tettem próbára a szolgálók idegrendszerét. – Még most is félsz. Kirby felnézett, és készen állt arra, hogy az egészet letagadja. A férfi tekintete azonban arra késztette, hogy elmondja az igazságot. – Igen, biztosan így van. Nos, most, hogy már elismertem az ideggyengeségemet, menjünk tovább! A falrész tiltakozó zörgéssel becsukódott, ahogy Kirby megnyomta a gombot. Adam inkább csak érezte, mint hallotta megkönnyebbült sóhaját. A nő keze hideg volt, ahogy megfogta. Fel akarta melegíteni, a gazdájával együtt. Helyette viszont inkább azt mérlegelte magában, hogy vajon milyen jelentőségük van ezeknek a járatoknak az ő szempontjából. Ezek segítségével eljuthat bármelyik szobába anélkül, hogy tartania kellene Fairchildtól, vagy a személyzet más tagjától. Ha tálcán kínálnak egy lehetőséget, azt bizony meg kell ragadni. Adam úgy döntött, hogy már aznap este hozzákezd. – Küldeménye érkezett, Miss Fairchild.

20

Adam és Kirby egyaránt megállt a lépcsősor aljában. A lány nézte a hosszú, fehér dobozt a komornyik kezében. – Már megint, Cards? – Úgy tűnik, kisasszony. – Szent Gumicsizma! – prüszkölte Kirby, majd megvakarta az arcát, és szemügyre vette a dobozt. – Határozottabbnak kell lennem. – Ahogy mondja, kisasszony. – Cards? – a nő a komornyikra mosolygott. Bár Adam úgy érezte, az arca kifürkészhetetlen, esküdött volna rá, hogy valamit észrevettek rajta. – Tudom, hogy nem valami tapintatos, de adja oda Pollynak. Rá sem tudok már nézni a vörös rózsára. – Ahogy akarja, kisasszony. És mi legyen a kártyával? – A részletek – motyogta, majd sóhajtott. – Tegye az asztalomra, majd elintézem. Sajnálom, Adam – Kirby visszafordult, és elindult újra felfelé a lépcsőn. – Három hete már ki sem látszom a rózsákból. Kikosaraztam Jaredet, de nem ért a szóból. Kirbyt inkább a düh mardosta, mint az elkeseredettség. Ahogy bekanyarodtak a folyosón, megrázta a fejét. – Úgy látszik, meg kell fenyegetnem, hogy elmondok mindent a feleségének. – Lehet, hogy működne – mormogta Adam. – Kérdezem én, nem kellene egy hatvanéves embernek ennél érettebben gondolkodnia? – Kirby a szemét forgatva ugrált három lépést. – Nem is értem, hogy képzelte! Szappanillat áradt a nőből, alakját eltakarta a pulóver és a farmer. Ahogy Adam mögé került a két emelet között, már mindenre megkapta a magyarázatot. A második emeleten hálószobák sorakoztak. Mindegyiket egyedi módon alakították ki és rendezték be. Minél többet látott Adam a házból, annál jobban elbűvölte, és annál nehezebbnek érezte a rá váró feladatot. – Az utolsó szoba az én kis szalonom. Olyan lusta mosollyal nézett Adamra a nő, amitől a férfinak viszketni kezdett a tenyere. – De ígérem, hogy nem csábítalak el, ha tisztában vagy azzal, milyen ritkán állom a szavam. Kirby finom nevetéssel nyitotta ki az ajtót, majd belépett. – Te irgalmas haluszony! – Tessék? – Mi tessen? – Kirby ügyet sem vetett a férfira, úgy rontott be a szobába. – Látod ezt? – csattant fel. Az apjáéhoz nagyon hasonló mozdulattal mutatott az ágy felé. Egy satnya kutya terpeszkedett egy gyűrűmintás takaró kellős közepén. Adam gondterhelten lépett közelebb. – Mi az? – Természetesen egy kutya. A férfi a szürke szőrgombócra nézett, melyről nem lehetett megállapítani, hogy melyik az eleje. – Elképzelhető. Akkor egy zömök farkinca kezdett csapkodni a takarón. – Ez egyáltalán nem vicces, Montique. Tudod, hogy én tartom a hátam. Adam megvárta, míg a szőrgombóc megmozdul, és így már ki tudta venni, hol a feje. A szeme még így sem látszott ki, csak egy kicsi, fekete orr és egy nyaldosó nyelvecske. – Valahogy egy csapat afgán agár társaságában képzeltelek el. 21

– Tessék? Ó! – Kirby gyorsan megsimogatta az ágyon heverő kutyát, majd Adam felé fordult. – Montique nem az enyém, hanem Isabelle-é. Bosszús pillantást vetett az ebre. – Nagyon mérges lesz majd. Adam elkomorodott az idegen név hallatán. McIntyre kifelejtett valakit? – Talán ő is itt dolgozik? – Te jó ég, dehogy! – Kirby felnevetett, amitől Montique vidám mocorgásba kezdett. – Isabelle nem szolgál ki senkit. Ő, nos, már itt is van. Most megkapjuk a magunkét! – tette hozzá félhangosan. Adam az ajtó felé fordította a fejét. Már épp szólni akart a nőnek, hogy senki sincs ott, mikor mozgásra lett figyelmes. Lenézett, és egy nagy, barnássárga sziámi macskát látott. Ferde, jeges, kék szeméből valóban harag szikrázott. A macska átlépett a küszöbön, leült, és Kirbyre nézett. – Ne nézz így rám! – rázta le Kirby. – Semmi közöm hozzá. Nem az én dolgom, ha erre kóborol – Isabelle meglibbentette a farkát, majd mély, vészjósló hang hagyta el a torkát. – Engem te ne fenyegess, mert akkor sem zárom be az ajtómat! – A nő karba tette a kezét, lábával pedig toppantott a szőnyegen. – Nem változtatok a szokásaimon a te kényedkedved szerint. Figyelj jobban oda rá! Adam csak csendben figyelt, és olyan érzelmeket látott Kirbyn, amit az emberek más emberekkel szemben szoktak mutatni. Óvatosan megfogta a karját, és megvárta, míg ránéz. – Kirby, egy macskával veszekszel. – Adam – Kirby ugyanolyan gyengédséggel paskolta meg a férfi kezét –, ne izgulj, elbírok vele. Felvont szemöldökkel hátat fordított Isabelle-nek. – Akkor fogd, és tegyél rá egy pórázt, ha nem akarod, hogy csavarogjon. Legközelebb pedig nagyra értékelném, ha kopognál, mielőtt bejössz a szobámba. Isabelle ismét meglebbentette a farkát, majd az ágyhoz ment, és felnézett Montique-ra. A kutya megcsóválta a farkát, kidugta a nyelvét, majd esetlenül lehuppant a földre. Himbálózó ügetéssel követte a lágyan suhanó macskát ki a szobából. – A kutya kiment vele – mormogta Adam. – Nagy csoda – vágott vissza Kirby –, mert az a macska kész szörnyeteg. Adam nem szerette, ha a bolondját járatják vele, ezért hosszasan, megalkuvást nem ismerő szemmel méregette a nőt. – Azt akarod nekem bemesélni, hogy a kutya valójában a macska tulajdona? – Van cigarettád? – hárított a nő. – Ritkán dohányzóm, de Isabelle után mindig rá kell gyújtanom. Miközben Adam elővett és meggyújtott egy szálat, Kirby észrevette, hogy a férfi folyton hűvösen és kicsit dühösen néz. Alig tudta elfojtani nevetését. Igazán figyelemreméltónak tartotta a férfit. Beleszívott a cigarettába, de nem tüdőzte le a füstöt. – Isabelle állítja, hogy Montique követte őt hazáig. Szerintem egyszerűen elrabolta. Az jobban rá vallana. Már megint a játszmák, gondolta Adam. Két játékos kell hozzájuk. – No, és Isabelle kihez tartozik?

22

– Tartozni? – Kirby szeme elkerekedett. – Isabelle senkihez sem tartozik. Kinek kellene egy ilyen sátáni lény? Miért ne játszhatna egyszer ő is? Adam elvette a nőtől a cigarettát, és beleszívott. – De ha nem szereted, miért nem szabadulsz meg tőle? Kirby visszavette a füstölgő rudacskát. – Nem nagyon tehetem meg, míg kifizeti a lakbért. Na, jó, elég volt – mondta egy újabb szívás után. – Megnyugodtam – mielőtt kisétált, visszaadta a dohányárut a férfinak. – Felviszlek apa műtermébe. A harmadik szinten csak átfutunk, hiszen mindent védőfólia borít. Adam kinyitotta a száját, de végül úgy döntött, hogy néhány dolgot igazán nem érdemes firtatni. Hátrahagyta a furcsa macskát meg a csúnya kutyát, és követte Kirbyt vissza, az előcsarnokba. A lépcsősor enyhe kanyarban folytatódott a harmadik emeletre, majd hirtelen irányváltással kiegyenesedett és egyre szűkült. Kirby megállt az átmeneti pontnál, majd lefelé mutatott. – Az elrendezés hasonló a második emeletéhez. A túloldalon lépcső vezet az én műtermembe. A többi szobát csak ritkán használjuk. Természetesen az egész nagyon kísérteties. – Természetesen – a férfi már nem is csodálkozott rajta. Egyetlen szó nélkül ment a nő után a toronyba.

23

3. Egészséges rendetlenség. Mindenhol festékes tubusok hevertek, az ecsetek üveg edényekben álltak. Olaj és terpentin szaga töltötte meg a levegőt. Adam értette, hogy a romhalmaz és az érzékiség egyaránt a művészet velejárója. A szobát boltíves ablakok keretezték, a mennyezet magasan helyezkedett el. A padló valaha csodaszép lehetett, de elfakult, és festékfoltok borították. A sarkokban, a falnak döntve festővásznak sorakoztak. Kirby gyorsan, de alaposan körülnézett. Mikor látta, hogy minden olyan, amilyennek elképzelte, nagy kő esett le a szívéről. Átvágott a szobán, és az apjához lépett. Fairchild mozdulatlanul és réveteg tekintettel ült. Egy részben megformázott agyagkupacot bámult. Kirby szó nélkül körülsétálta a munkaasztalt, és tüzetesen, minden oldalról megvizsgálta az agyagot. Fairchild le sem vette a szemét az alkotásáról. Néhány perc múlva Kirby kiegyenesedett, kézfejével megdörzsölte az orrát, és összecsücsörítette az ajkát. – Mmm. – Ez csak a te véleményed! – csattant fel Fairchild. – Bizonyára így van. – A nő egy pillanatig a hüvelykujja körmét rágta. – Jogod van egy másikat is hallani. Adam, gyere, nézd meg te is! A férfi gyilkos pillantást vetett a nőre, aki csak nevetett rajta. Kénytelen-kelletlen odasétált hozzájuk, és szemügyre vette az agyagot. Véleménye szerint gyakorlásnak pont megfelelt a részben kialakított sólyom, kiengedett karmokkal, kissé szétnyílt csőrrel. Egyszerűen csak nem áradt belőle az a fajta élet, ami a festményeiből és a lánya szobraiból. Adam hasztalan igyekezett kiutat keresni. – Hmm – kezdte, de Kirby azonnal lecsapott erre a hümmögésre. – Látod, egyetért velem – a nő megpaskolta az apja fejét, és önelégülten nézett rá. – Mit ért ő ehhez? – ellenkezett Fairchild. – Hiszen csak egy festő! – Mint ahogy te is az vagy, apa. Ráadásul nem is akármilyen. Fairchild elégedetlenséget erőltetett az arcára, egyik ujját az agyagba fúrta. – Te utálatos, kis béka, hamarosan szobrászként is elismerést szerzek! – Kapsz egy kis gyurmát a születésnapodra – javasolta Kirby, majd felvisított, mikor Fairchild megcsavarta a fülét. – Gonosz vagy! – A nő szipogva dörzsölgette a cimpáját. – Vigyázz a szádra, vagy lefestelek, Van Gogh-módra! – Adam látta, hogy vihog a kicsi ember, Kirby azonban megdermedt. Eltűnt belőle az a mozgékonyság, ami korábban még 24

nyugalmi állapotban is jellemezte. Adam úgy látta, nem a kényelmetlenség az oka, hanem inkább a félelem. Fairchildtól biztosan nem tarthatott. Egy férfitól sem, különösen nem az apjától. Kirby hamar magához tért, és félrebillentette a fejét. – Megmutatom Adamnek az én műtermemet, és be is költözhet. – Jó, jó! – mivel Fairchild hallotta a gúnyt lánya hangjában, megveregette a kezét. – Nagyon csinos lány, ugye, Adam? – Igen. Mivel Kirbyből hatalmas sóhaj szakadt ki, az apja ismét megpaskolta a kezét, miközben össze is maszatolta agyaggal. – Látod, édesem, most már igazán hálás lehetsz a fogszabályzóért. – De apa – Kirby kelletlen mosollyal nyomta arcát apja kopaszodó fejéhez –, nekem sosem volt olyan. – Persze, hogy nem, mert az én fogsoromat örökölted – Fairchild Adamre mosolygott, és kacsintott is egyet. – Ha elhelyezkedett, jöjjön majd vissza, Adam. Vágyom egy kis férfitársaságra – finoman megcsípte a lánya arcát. – Azt pedig ne várd, hogy Adam majd pincsikutyaként liheg körülötted, mint Rick Potts. – Adam egyáltalán nem hasonlít Rickre – morogta Kirby, miközben egy ronggyal igyekezett eltávolítani az agyagmaradékokat a kezéről. – Rick olyan édes. – A természete alapján inkább a tejesemberre ütött – állapította meg Fairchild. Kirby Adamre pillantott. – Szerintem Adam is édes lehet – jegyezte meg Kirby kissé bizonytalanul. – Rick erőssége a vízfesték. Az a fajta férfi, aki felett szívesen anyáskodnak a nők. Sajnos kicsit dadog, mikor izgul. – Őrülten szerelmes a mi kis Kirbynkbe – Fairchild ismét jót derült volna, ha Kirby nem vet rá gyilkos pillantást. – Apa csak azt képzeli. Semmivel sem utaltam rá. – Mi van azzal az ölelkezéssel a könyvtárban? – Fairchild önelégülten fordult vissza Adam felé. – Jól tudom, hogy ha egy férfi szemüvege bepárásodik, annak oka van? – Kétségtelenül – Adam megkedvelte őket, akármilyen ártalmatlan bolondok is voltak. Vagy talán nem is annyira ártatlanok? – Te is tudod, hogy egyáltalán nem viszonoztam az érzéseit – Kirby alig mozdult el a helyéről, de hirtelen mégis méltóságteljessé és fejedelmivé vált a tartása. – Rick átmenetileg kicsit elvesztette az eszét. Mint mikor kiég egy biztosíték – leporolta a pulóvere ujját. – Több szót nem is érdemes rá vesztegetni. – Jövő héten eljön néhány napra – robbantotta a bombát Fairchild, miközben Kirby az ajtó felé haladt. Szinte meg sem torpant. Adam azon tűnődött, vajon jól kitervelt sakkjátszma, vagy valami logikai játék közepén találta-e magát. – Nagyon jó – felelte hűvösen Kirby. – Megmondom Ricknek, hogy Adam a szeretőm, és hogy betegesen féltékeny, ráadásul egy tőrt hord a bal zoknijában. – Atya Isten! – mormogta Adam, ahogy Kirby kilibbent az ajtón. – Ez képes arra, hogy meg is tegye. – Erre mérget vehet – erősítette meg Fairchild, és nem is leplezte vidámságát. Szerette a zűrzavart. Hatvan éves kora ellenére mindent el is követett, hogy azzal vegye körül magát. 25

A második torony műterme ugyanúgy épült fel, mint az elsőé, csak a berendezése tért el. A festékek, ecsetek és vásznak mellett itt késeket, vésőket és kalapácsokat is lehetett találni. Mészkődarabok, márvány és fahasábok is akadtak. Egyedül Adam holmija állt katonás rendben. Cards személyesen tette azokat oda. A hosszú faasztalon halmokban álltak az eszközök, a forgács, rongyok és egy gombócba gyűrt anyag, ami valaha festőköpeny lehetett. A sarokban egy új gyártmányú hi-fi torony állt. Az egyik falon régi gázmelegítő, előtte üres festőállvány foglalt helyet. Fairchild műterme után Adam már nem csodálkozott a zűrzavaron. A szobát ellepte a napfény. Azonnal megtetszett neki ez a nyugodt tágasság. – Rengeteg a hely – mutatott körbe Kirby. – Oda rámolhatsz, ahol a legkényelmesebb számodra. Nem hiszem, hogy útban leszünk egymásnak – mondta kétkedve, majd megrántotta a vállát. A legjobbat akarta kihozni a helyzetből. Jobb, ha az ő műtermében dolgozik, mint az apjáéban, ahol a Van Gogh is rejtőzik. – Szeszélyes vagy? – Nem mondanám – felelte szórakozottan Adam, miközben elkezdte kicsomagolni a felszerelését. – Másokhoz képest nem. És te? – Ó, én igen – Kirby leroskadt a munkaasztal mögé, és felemelt egy fadarabot. – Néha dühöngök, máskor meg a mélybe ránt a búskomorság. Remélem, nem zavar majd. Adam megfordult, hogy válaszoljon, de Kirby a kezében tartott fára meredt, mintha keresne valamit, amit a belsejébe rejtettek. – Most kordában tartom az érzelmeimet, nem lehet hibáztatni semmiért. Adam abbahagyta a rendezkedést, és kíváncsian lépett a nő mögötti polchoz. Egy tucat alkotást látott rajta, különböző készültségi fázisban. Egy faragott, fényezett, gyümölcsfából készült tárgyat vett el. – Érzelmek – motyogta Adam, miközben végighúzta rajta az ujját. – Igen, ez… – Fájdalom – egészítette ki a férfi. – Látta a nő szemében a szenvedést, érezte a kínt. – Igen – Kirby nem tudta eldönteni, örüljön-e annak, hogy Adam ennyire ráhangolódott az érzéseire, különösen arra, ami a legtöbbet jelentette számára. – Én készítettem az Örömet és Kétséget is. A Szenvedélyt akartam utoljára hagyni – a fadarabot a két tenyerére fektette, majd szemmagasságba emelte. – Ebből lesz a Harag. Ujjaival úgy ütögette a fát, mintha bántani akarná. – A hét halálos bűn egyike, bár mindig úgy gondoltam, nem tartozik közéjük. Igenis kell ez az érzés az életünkbe. Adam figyelte, miként változik a nő tekintete, ahogy az alapanyagra nézett. Titkok, gondolta. Kirby rejtegetett néhányat. Mégis, ahogy ott ült a fával a kezében, és a napfény körülölelte őt, teljesen nyitottnak látszott, szinte olvasni lehetett benne, átjárták az érzései. – Mivel most éppen a Haragon dolgozom, el kell viselned néhány kirohanásomat. – Igyekszem elfogulatlan maradni. Kirby elnevette magát. Tetszett neki a gúnyba csomagolt udvariasság. – Gondolom, elfogultságból akad egy nagy csomaggal. – Csak amennyi jutott. .– Odaadom az enyémet is, ha akarod. Nekem úgysincs túl sok – Kirby még mindig a kezében forgatta a leendő műalkotást, és Adam csomagjaira nézett. 26

– Dolgozol valamin? – Már befejeztem. – A férfi a nő elé lépett. – Most valami mást tervezek. Téged akarlak lefesteni. Kirby a férfi szemébe nézett. Adam zavartan vette észre, milyen óvatossá vált. – Miért? Adam közelebb lépett és kezébe fogta a nő arcát. Kirby mozdulatlanul ült, míg minden irányból szemügyre vette. A férfi minden egyes ujját külön-külön érezte a bőrén. Adam nem is akart ellenállni a kísértésnek, hogy hüvelykujjával végigsimítsa selymes orcáját. A csontjai törékenynek tűntek, a szeme viszont állhatatosnak és egyenesnek. – Azért – nyújtotta el a szavakat Adam, – mert az arcod elragadó. Meg akarom örökíteni a nyíltságodat és a vonzerődet. Kirby ajka felforrósodott a férfi hanyag mozdulatától. Erősebben szorította a fadarabot, de a hangja biztos maradt. – Mi lesz, ha nemet mondok? Ez izgatta még nagyon a férfit: a büszkesége, amit olyan bőkezűen és sikeresen használt. Azzal a tekintettel minden férfit térdre kényszerít, vélekedett Adam. Előrehajolt, és megcsókolta a nőt. Érezte, ahogy először megfeszül, ellenáll, majd megnyugszik. Sajátosan, a saját védelmében szívta magába az érzést, amit a férfi adott neki. Az ujjpercei elfehéredtek a szorítástól, de Adam nem láthatta. Mikor felemelte a fejét, a férfi csak a mély, tiszta szürke szempárral nézett farkasszemet. – Akkor is megteszem – mormogta, aztán Adam kiment a szobából, hogy mindketten végiggondolhassák még egyszer.

Kirby bizony gondolkodott rajta. Nagyjából fél órán át ült mozdulatlanul, és hagyta dolgozni az agyát. Érdekes vonás, mikor egy nyugtalan, mozgékony nő ennyire le tud csendesedni. Kirby teljesen vissza tudott vonulni, mikor végiggondolta problémáit, és válaszokat keresett. Adam miatt kellett most így tennie. A férfi olyasmit kavart fel benne, amit korábban sosem érzett. Kirby úgy vélte, az eredetiség és az újdonság a legértékesebbek az életben. Ezúttal azonban azt fontolgatta, hogy talán felül kellene bírálnia elképzeléseit. Nagyra értékelte az olyan férfiakat, akik úgy gondolták, vágyaik mindig teljesülnek, mint ahogy ő is elképzelte. Attól sem idegenkedett, hogy szembehelyezkedjen Adammel. De… sajnos rejtély maradt előtte ez a kötőszó a férfival kapcsolatban. Biztonságosabbnak találta – vagyis inkább okosabbnak – ha azt tartotta szem előtt, hogy milyen kínos a férfi jelenléte a Van Gogh és apja különös kedvtelése szempontjából. Rosszul időzítette a vonzalmát. Nyelvével megnyalta a felső ajkát, és a férfi zamatát vélte rajta felfedezni. Nem ez az alkalmas időpont erre, ismételte magában. Ráadásul kellemetlen is. Az apja lehetne körültekintőbb is, gondolta, és azonnal felsóhajtott. Ez a tulajdonság teljességgel hiányzott belőle. Azt az átkozott, kiváló Van Goghot azonnal el kellett tüntetniük. A Tizianót is, jutott eszébe, miközben a szája szélét rágcsálta. Akadt még miről gondoskodnia. Adam épp bizalmas beszélgetésbe bonyolódott az apjával, így abban a pillanatban semmit sem tehetett. Azzal nyugtatta magát, hogy csak néhány napot kell kibírnia, és később 27

már nem lesz miért aggódnia. Újra mosoly futott át az arcán. Adam látogatásának hátralévő része jó móka lehet majd. A férfi komoly, barna szemére és erőteljes, egyenes ajkára gondolt. Veszélyes szórakozás, ismerte el Kirby. De mit ér az élet egy kis kockázat nélkül? Vidáman kapta fel az eszközeit. Csendben és teljes odafigyeléssel dolgozott. A kezében tartott fadarab lett a világegyetem középpontja. Érezte a belőle áradó életet, csak rá várt, hogy megkeresse a kulcsot, amivel szabadon engedheti. Kirby tudta, hogy rá fog bukkanni, és a felfedezéssel járó, magasba emelő elégedettségre is. A festés sosem adta meg neki ezt az élményt. Játszott vele, élvezte, de sosem érezte a sajátjának, nem vált a megszállottjává. A művészet olyan szerető, mely tökéletes hűséget követelt. Kirby ezt pontosan tudta. Ahogy alkotott, a fa szinte lélegzett. Hirtelen tisztán érezte, hogy ki akar szabadulni a szorításából. Majdnem, majdnem sikerült. A neve hallatán Kirby felkapta a fejét. – Meg akarsz ölni? – Kirby, annyira sajnálom. – Melanie – Kirby alig tudta visszafogni a káromkodást –, nem hallottam, hogy bejöttél. Bár a szerszámokat letette, a fadarab a kezében maradt. Nem tudta elengedni. – Gyere be, nem fogok kiabálni! -– Pedig kellene – toporgott az ajtóban Melanie. – Megzavartalak. – Így van, de nem haragszom. Milyen volt New Yorkban? – Kirby mosolyogva kínálta hellyel régi barátnőjét. Melanie szív alakú arcát fakó, szőke haj keretezte előkelően. Kirbyénél sokkal jellegzetesebb arccsontját nagy szakértelemmel festette ki. Nyílegyenes száját gondosan sötétrózsaszín rúzzsal kente be. Kirby ismét megjegyezte magának, hogy Melanie Burgessénél tökéletesebb arcélt sehol sem talál. – Mesésen nézel ki, Melly! Jól szórakoztál? Melanie az orrát ráncolta, miközben lesöpörte a szék ülőkéjét. – Üzleti úton jártam, de a tavaszi terveim sikert arattak. Kirby felhúzta a lábát és keresztezte maga alatt. – Sosem fogom megérteni, hogy tudod már augusztusban eldönteni, mit vegyünk fel következő áprilisban. A fa kezdte elveszíteni az erejét. Abban a reményben tette vissza az asztalra, hogy talán majd újra visszatér. – Most is úgy elcsúfítottad a szegélyeket? – Téged úgysem érdekel egyébként – mondta, miközben ádáz pillantást lövellt barátnője pulóvere felé. – Az időtálló darabokat jobban szeretem, mint a divatosakat – vigyorgott Kirby, mert pontosan tudta, mivel bosszanthatja Melanie-t. – Ez a pulóver még alig tizenkét éves. – Pontosan annyinak is látszik – a vendég már ismerte a játékszabályokat és Kirby éles eszét, ezért más módszerhez folyamodott. – Összefutottam Ellen Parkerrel. – Tényleg? – Kirby összefonta az ujjait, majd arra támasztotta a fejét. A pletykálkodást sosem vetette meg, különösen, ha érdekesnek ígérkezett. – Már hónapok óta nem láttam. Még mindig franciául zagyvál, ha bizalmas beszélgetést folytat? – Nem fogod elhinni – Melanie remegő kézzel vett elő fényes tárcájából egy hosszú, vékony szál cigarettát. – Én sem tudtam elképzelni, míg nem láttam a saját szememmel is. Jerrytől tudom. Emlékszel Jerry Turnerre? 28

– Bugyikat tervez. – Női alsóneműt. – Mindegy. Szeretem a szép fehérneműt. Mit is mondott neked? Melanie egy kezdőbetűkkel díszített öngyújtóval gyújtott rá. Finoman beleszívott a cigarettába. – Hogy Ellennek viszonya van. – Micsoda hír – jegyezte meg szárazon Kirby. Ásítva nyújtotta két karját a mennyezet felé, hogy kilazítsa a vállát. – A kétszázharmadiknál tart, vagy lemaradtam valamiről? – De Kirby – Melanie a hangsúly kedvéért megütögette a cigarettát, miközben előrehajolt –, ezúttal a fia fogorvosát cserkészte be. Adam Kirby nevetése hallatán megtorpant a toronyba vezető lépcsőn. Visszhangzott a kőfalak között gazdag, valódi csengéssel. Csak állt, és várta, hogy elhalkuljon. Csendben folytatta tovább útját. – Tényleg, Kirby, egy fogorvos – még Melanie is meglepődött barátnője válaszán, pedig jól ismerte őt. – Ez olyan középszerű. – Melanie, olyan csodálatosan fennhéjázó tudsz lenni. Kirby ismét felkacagott, ahogy Melanie dühösen pöfékelt. A nő elragadóan mosolygott. – Elnézhető Ellennek, hogy úgy cserélgesse a férfiakat, mint más a fehérneműjét, amíg az illető társadalmilag elfogadható. Egy fogorvos annyira ellenkezik a jó ízléssel? – Valóban tarthatatlan – motyogta Melanie, mivel Kirby alaposan csapdába csalta. – De ha valaki tapintatos, és? – Válogatós – egészítette ki udvariasan Kirby. – Igazából ez nem túl szép. Ellen a fia fogorvosával mászkál, miközben szegény Harold egy vagyont fizet a fogszabályozóra. Hol itt az igazság? – Ennél meglepőbb dolgot még sosem hallottam. – Elképesztően drága a fogorvosi kezelés. Melanie elkeseredett sóhajjal igyekezett másfele terelni a szót. – Hogy van Stuart? Bár Adam már az ajtóhoz ért, és készült belépni, mégis inkább megállt hallgatózni. Kirby arcáról lefagyott a mosoly. A pajkossággal telt szempár jégcsappá fagyott. Kemény, kellemetlen esemény történhetett velük. Adam látta a változást, és felismerte benne a félelmetes ellenséget. Harciasság lapult a hanyag sziporkázás, a nyers érzékiség és a beképzelt gazdag lány álcája alatt. Ezt jól megjegyezte magának. – Stuart – mondta Kirby ridegen. – Tényleg nem tudom. – Istenem – Melanie az ajkába harapott. – Összevesztetek? – Veszekedés? – Kirby továbbra is kelletlenül mosolygott. – Végül is nevezhetjük annak – valami megcsillant a fán, amit piszkált. Erővel taszította odébb. – Amint igent mondtam a lánykérésre, mindjárt tudtam, hogy hibát követtem el. Azonnal le kellett volna rendeznem. – Azt mondtad, kétségek közt őrlődsz – Melanie eloltotta a cigarettáját, majd előrehajolt, és megfogta barátnője kezét. – Azt hittem, csak ideges lettél. Még egy kapcsolatodban sem jutottál el az eljegyzésig. – Rosszul mértem fel!

29

Nem, tényleg nem engedett még egy férfit sem ennyire közel magához. Az eljegyzés egyenlő az elkötelezettséggel, ami pedig maga a börtön. Az egyetlen rabság, melyet Kirby szentnek tekintett. – De már kijavítottam a botlásomat. – Stuart, gondolom, forrt a saját levében. Kirby ezúttal keserűen mosolygott. – Tökéletes menekülési útvonalat biztosított számomra. Tudtad, hogy ő sajtolta ki belőlem a találkát? – Te pedig alaposan rászedted. – Szerencsére – mormogta Kirby. – Végül összeszedtem minden bátorságom, és visszakoztam. Életemben először éreztem valódi bűntudatot – Kirby nyugtalanul nyúlt ismét a fadarabért. Segített neki abban, hogy megnyugodjon, és kiegyensúlyozott maradjon. – Váratlanul állítottam be hozzá, hogy most, vagy soha. Már akkor látnom kellett volna, mi folyik, amikor kinyitotta az ajtót. Épp belekezdtem a mondókámba, mikor felfedeztem néhány ruhadarabot – nevezzük női alsóneműnek – a padlón. – Jaj, Kirby! A lány fújtatott egyet, majd folytatta. – Azt hiszem, az én hibámból történt. Nem feküdtem le vele, mert nem éreztem rá késztetést. Nem – Kirby a megfelelő szót kereste – nem kívántam. Ebből is tudtam, hogy sosem akarok hozzá feleségül menni. Ennek ellenére hűséges maradtam – a nőt újra átjárta a harag érzése. – Nem csaltam meg, Melly! – Nem tudom, mit mondhatnék erre – mondta gyötrelemtől remegő hangon a vendég. – Sajnálom, Kirby. Kirby csak a fejét rázta erre. Sosem kért a szánakozásból. – Azért haragudtam meg ennyire, mert miközben bizonygatta, mennyire szeret, egy másik nő tartotta melegen az ágyát. Ezzel annyira megalázott. – Nincs miért így érezned – felelte kissé felindultan Melanie. – Az egy bolond. – Talán. Már az is elég rosszul sült el, hogy leragadtunk egy ponton, de ráadásul letértünk a szerelem és hűség útjáról is. Minden rosszra fordult. Kirby hangja elcsuklott, szeme elhomályosult. Elérkezett ismét a titkok feltárásának ideje. – Sok mindenre derült fény akkor este – motyogta. – Sosem tartottam magam ostobának, de úgy tűnik, tévedtem. Melanie újra a kezéért nyúlt. – Szörnyű lehetett szembesülni azzal, hogy Stuart még a házasságkötés előtt megcsalt. – Hogy mondtad? – Kirby pislogva ocsúdott fel. – Ó, az. Igen, azzal is. – Azzal is? Miért, még mivel? – Semmivel – Kirby a fejét rázva tért ki a válaszadás elől – Már a múlté. – Furdal a lelkiismeret. Megbántam, hogy bemutattalak titeket egymásnak! – Vezeklésként talán leborotválhatnád a fejed, de inkább felejtsük el. – Képes vagy rá? Kirby ajka mosolyra húzódott, szemöldökét felvonta. – Mondd csak, még mindig tartogatod nekem André Fayette-et? Melanie mesterkélten fonta össze két karját. 30

– Annak már öt éve! – Hat, de ki számolja? – Kirby nevetve hajolt előre. – Egyébként is, ki várná el egy túlfűtött, francia művészpalántától, hogy ízlése is legyen? Melanie elbiggyesztette csinos száját. – Nagyon vonzó volt. – De közönséges – Kirby alig tudta legyűrni vigyorát. – Nem ütötte meg a szintet, Melly, és hálás is lehetsz azért, mert elcsábítottam, igaz, akaratomon kívül. Adam úgy döntött, itt az ideje, hogy belépjen. Kirby felnézett rá, és a harag legkisebb szikrája nélkül mosolygott rá. – Szia, Adam! Jót beszélgettél apával? – Igen. Adam megállapította, hogy Melanie közelről sokkal szebb. Remekbe szabott arc és alkat, halványpiros, egyszerű, de ízléses ruhában. – Zavarok? – Csak pletykálkodtunk. Melanie Burgess, Adam Haines. Adam a vendégünk néhány hétig. Adam fogadta Melanie felé nyújtott keskeny kezét. Bőrét lágynak és ápoltnak érezte, nyomát sem találta a bőrkeményedéseknek, amit Kirby ujjai alatt vélt felfedezni. Azon gondolkodott, mi történt vele az elmúlt huszonnégy órában, amiért a koszos kis szobrászt választotta a tökéletes műgonddal kikészített női mosoly helyett. Lehet, hogy valami betegséget szedett össze. – Ő az a bizonyos Adam Haines? – Melanie szinte elolvadt. Hallott a férfiról, a kifogástalan családfájáról és iskoláiról. – Ki más is lehetne? – Előzte meg Adamet. – Ez a hely mágnesként vonzza a művészeket. Megvan az egyik festménye. – Igazán? – Adam tűzzel kínálta a nőt, majd maga is rágyújtott. – Melyik? – A Kék etűd – Melanie félrebillentette a fejét, hogy a férfi szemébe mosolyoghasson. Ezt a bájos kis cselt nem sokkal azután sajátította el, hogy megtanult járni. Kirby az asztal túloldaláról nézte őket. Két különös arc. Ujjai viszkettek a vágytól, hogy bronzból formálja meg Adamet. Egy évvel korábban elefántcsontból faragta ki Melanie-t, sima lett, hűvös és tökéletes. A férfi esetében a rejtett áramlatokat akarta megragadni. – Azért tetszett meg, mert olyan hatalmas erőt sugároz – folytatta Melanie. – Majdnem otthagytam, mert annyira elszomorított. Emlékszel, Kirby. Te ott voltál. – Igen, tudom – ahogy Kirby a férfira nézett, tekintetét őszinteség és csodálkozás járta át, hiányzott belőle az a kacérság, amit Melanie-nál látott. – Attól tartottam, hogy megtörik, és szégyenben marad, ezért megfenyegettem, hogy én veszem meg magamnak. Apa haragudott is, amiért nem tettem. – Philip bácsi már így is megtölthetné a Louvre-t – vonta meg a vállát Melanie. – Van olyan is, aki bélyeget gyűjt – vágta rá Kirby, majd újra elmosolyodott. – A csendélet a szobámban Melanie alkotása, Adam. Együtt tanultunk Franciaországban. – Nem, ne is kérdezze! – emelte fel a kezét gyorsan Melanie. – Nem vagyok művész, hanem tervező, aki művészkedik. – De csak azért, mert nem vagy hajlandó elmélyülni benne. Melanie oldalra hajtotta a fejét, de nem helyeselt, és nem is tiltakozott. – Mennem kell. Üdvözlöm Philip bácsit. Nem merem most zavarni. 31

– Maradj itt ebédre, Melly! Már két hónapja nem láttunk. – Majd máskor! – A nő olyan méltósággal állt fel, mint akinek külön tanították, hogyan üljön, álljon és járjon. Adam vele együtt emelkedett fel, orrát megcsapta Melanie Chaneljének illata. – Találkozunk hétvégén, az összejövetelen – egy újabb mosoly kíséretében Adam felé nyújtotta a kezét. – Ugye, maga is ott lesz? – Ezer örömmel mennék. – Csodálatos! – Melanie kinyitotta a táskáját, és elővette belőle vékony bőr kesztyűjét – Kilenc óra, Kirby, ne felejtsd el! Ó! – Útban az ajtó felé megállt és hátrafordult. – Jaj! A meghívókat még azelőtt küldték szét, hogy… Kirby, Stuart is eljön. – Nem viszek pisztolyt, Melly – Kirby nevetett, de nem igazán szívből és szabadon. – Olyan, mintha kaviáros lenne a Saint Laurened. Ne izgulj! – Kirby elhallgatott, egy pillanatra megdermedt a tekintete. – Ígérem, nem teszem. – Ha biztos vagy benne – Melanie a homlokát ráncolta. Mégsem bocsátkozhattak részletekbe vendég jelenlétében. – De csak akkor, ha tényleg nem kellemetlen. – Nem én érzem majd rosszul magam – érkezett vissza a hanyag gőg. – Akkor hát szombaton. – Melanie távozása előtt még utoljára a férfira villantotta mosolyát. – Nagyon szép nő – jegyezte meg Adam, ahogy visszatért az asztalhoz. – Igen, kivételes szépség. – Az egyetértő kijelentésben nyoma sem volt féltékenységnek vagy irigységnek. – De áruld el, hogy tud barátságot kötni két ennyire különleges és különböző nő? – Úgy, hogy nem akarják egymást megváltoztatni – Kirby ismét a kezébe vette leendő művének alapanyagát, és az ujjai közt forgatta. – Nem hánytorgatom fel Melanie hibáit, és ő sem az enyémeket – Kirby meglátta a vázlatfüzetet és a ceruzát a férfi kezében, mire felvonta a szemöldökét. – Mire készülsz? – Vázlatokat készítek. Mik a hibáid? – Túl sok lenne felsorolni – Kirby ismét letette a fadarabot, majd hátradőlt. – És vannak jó tulajdonságaid is? – Több tucat. – Lehet, hogy elérkezett a próbatétel ideje, hogy megnézzék, melyik gomb mit kapcsol be. – Például hűséges vagyok – vágott bele lendületesen. – Szórványosan türelmes és őszinte is. – Szórványosan? – Nem lehetek tökéletes. – Kirby megnyalta a fogsorát – Igazi lepedőakrobatának számítok. Adam a nő negédes mosolyára pillantott. Milyen játékba kezdett ez a Kirby Fairchild? Ugyanolyan könnyedén görbült felfelé az ajka, mint a nőnek. – Erre akár fogadni is mertem volna. Kirby nevetve nyújtózott előre ismét, arcát a tenyerébe támasztotta. – Nem vagy túl bőbeszédű, Adam. De ez csak egyre inkább arra késztet, hogy ne adjam fel. – Kérdezek valamit, amiről biztos nem tudnék nyilatkozni. Ki az a Stuart? Kirby elhűlt a kérdéstől. Ő már kifaggatta Adamet, most neki kellett kiegyenlíteni a számlát. – A volt vőlegényem – felelte egykedvűen. – Stuart Hiller. 32

Adam már hallotta ezt a nevet, de tovább puhatolózott. – Az a Hiller, aki a Merrick Galériát vezeti? – Pontosan. – Adam hallotta a nő hangjából, hogy mennyire feszült. Megfordult a fejében, hogy nem vájkál tovább Kirby magánéletében és sérelmeiben, de a munka nem várhatott. – Hallottam róla – folytatta a férfi. – El akartam már látogatni abba a galériába. Alig tíz kilométerre található innen, jól tudom? Kirby kicsit elsápadt, amitől Adam összezavarodott, de végül erőteljes hangon kezdett beszélni. – Nincs messze. A körülményekre való tekintettel azonban attól tartok, nem vihetlek oda. – Hétvégén talán tisztázhatjátok a nézeteltéréseteket. Adam nem szeretett kíváncsiskodni, különösen, akkor nem, ha az érintett személyt kezdte amúgy megkedvelni. Mégsem látta, hogy Kirby feszengene, inkább azt, hogy dühöng. – Szó sincs róla! – Adam észrevette, hogy erővel igyekszik uralkodni mozdulatain, és azon tűnődött, vajon mennyire nehéz feladat ez számára. – Még az is eszembe jutott, hogy Fairchild-Hillerre változtassam a nevem. – Kirby lassan megforgatta a vállát. – De nem hangzik olyan jól. – Pedig elég híres a Merrick Galéria. – Igen. Ha tudni akarod, Melanie anyja a tulajdonosa, és néhány évvel ezelőtt adta át a vezetését. – Melanie? Nem azt mondtad, hogy Burgess a vezetékneve? – Hozzáment Carlyse Burgesshez, a Burgess Vállalat tulajdonosához, de aztán elváltak. – Tehát ő Harriet Merrick lánya – egyre bővült a szereplők sora. – Mrs. Merrick Hillerre bízta a galéria igazgatását? – Majdnem teljes egészében. Néha azért még besegít. Adam látta, hogy a nő újra megnyugodott, ezért a szemformáját vizsgálgatta. Kerek? Nem egészen. Kicsit inkább mandula, de az sem tisztán. Kirbynek még a szemét is nagyon egyedinek látta. – A személyes érzéseim ellenére azt kell mondanom, hogy Stuart elismert kereskedő – Kirby röviden felnevetett. – Harriet nyugodtan utazgathat, mióta őt alkalmazza. Épp most tért haza egy afrikai szafariról. Mikor a napokban beszéltünk telefonon, említette, hogy krokodilfogakból készített nyakláncot hozott haza. Adam becsületére legyen mondva, csak egy pillanatra csukta be a szemét. – Látom, a két család közel áll egymáshoz. Gondolom, az apád sok üzletet kötött a Merrick Galérián keresztül. – Apa több mint harminc évvel ezelőtt ott tartotta az első kiállítását, így indult el egyszerre mindkettejük szakmai pályafutása – Kirby felegyenesedett a széken és átnyúlt az asztalon. – Mutasd, mit rajzoltál! – Csak egy perc – motyogta a férfi, és tudomást sem vett a várakozó tenyérről. – Ahogy elnézem, a természeted a megfelelő időben képes az én szintemre süllyedni – zuhant vissza a székére. De aztán, amikor a férfi nem válaszolt, csúnya fintort vágott. – Ezt nem tenném túl sokáig a helyedben – javasolta Adam. – Még bajod esik. Ha elkezdem a munkát az olajjal, vigyáznod kell magadra, különben odacsapok. 33

Kirby befejezte a fintorgást, mert már fájtak az arcizmai. – Dugódani! Sose emelnél rám kezet! Ez a hátránya, ha valaki kívül-belül úriember. Adam felemelte a fejét, és metsző pillantást vetett a nőre. – Ebben azért ne bízz túlságosan! Ettől az egy pillantástól azonnal elhallgatott Kirby feleselő, pimasz énje. Adam már egyáltalán nem emlékeztette gyengéd férfira, inkább egy olyan emberre, aki mindig eléri, amit akar. Mielőtt még kivágta volna magát valami jó válasszal, kiabálás és jajveszékelés zaja verte fel a torony csendjét. Kirby meg sem moccant, hogy megnézze, mi történt. Csak mosolygott. – Két kérdést teszek fel – kezdte Adam. – Először is, mi az ördög ez? – Mire gondolsz? – A siránkozásra. – Ó, az? – Kirby vigyorogva vette ki Adam kezéből a vázlatfüzetet. – Apám őrjöng, mert nem jól halad a szoborral, igaz, hogy soha nem is fog. De tényleg ennyire görbe az orrom? – Kirby ellenőrzésképpen végighúzta az ujját a szaglószervén. – Nos, úgy látom, valóban. Mit akartál még kérdezni? – Káromkodás helyett miért mondod, hogy „dugódani”, vagy hasonló nevetséges kifejezést? – A szivar miatt van. Mindenképp mutasd meg apámnak a vázlatodat. Látni akarja majd. – Szivarok. – Adam azt akarta, hogy a nő csak rá figyeljen, ezért kivette a kezéből a füzetet. – Azok a ronda, nagy, vastag szörnyek. Apa egyiket a másikról gyújtotta régen. Csak gázálarcban lehetett mellette megmaradni. Könyörögtem, fenyegettem, hogy szokjon le, sőt, még én magam is rágyújtottam – Kirbyt kirázta a hideg az emlékek hatására. – Később rájöttem a megoldásra. Az apám csak egy balek. – Valóban? – Tényleg. A fogadást sosem tudja megállni, teljesen mindegy neki, hogy mekkorák az esélyei – Kirby újra megérintette a fadarabot, mert tudta, hogy még vissza kell térnie hozzá. – Az én szókincsem, hogy úgy mondjam, meglehetősen színes. Hét nyelven is választékosan tudok káromkodni. – Micsoda eredmény! – Nagyon hasznos, elhiheted. Tízezer dollárban fogadtam apával, hogy több ideig bírom káromkodás nélkül, mint hogy ő rágyújtson, így aztán három teljes hónapra is tiszta maradt a szájüregem és az ózonréteg. A nő felállt, és körbesétálta az asztalt. – A személyzet összes tagja hálás nekem – váratlanul a férfi ölébe ült. Hátrahajtotta a fejét, és átkarolta Adam vállát. – Csókolj meg újra! Vágyom rá! Nincs még egy Kirbyhez hasonló nő, gondolta Adam, miközben a szájára tapasztotta ajkát. Kirby mély sóhajjal simult hozzá, finoman követelőzve. Egyikük sem gondolkodott többet, csak átengedték magukat az érzéseknek. A vágy hirtelen és élesen tört rájuk. Akkorára duzzadt, hogy már szinte dagonyáztak benne. Kirby kiélvezte minden percét, mert tudta, hogy a hasonló élmények gyakran csak rövid ideig tartanak és csalókák. Vágyott a sebességre, a forróságra és a feszültségre. Kockázatot vállalt, mert anélkül üresnek érezte az életet. 34

Kihívásnak érezte, amiből minden napra kijutott. Adam mellett légiesnek, könnyelműnek és öntudatlannak érezte magát. Más mellett még soha nem tapasztalt hasonlót. Ha lehetősége adódik szárnyra kelni, akkor miért ne tegye? Ez volt az első alkalom. Felfedezte azt, amit korábban még sosem: erőt és szilárdságot várt egy férfitól. Adamben a kezdeti izgalom szinte testi fájdalommá fokozódott: mély, tompa és állandó kínná. Ellen tudott állni, de mégis kellett neki. A vágyat egyszerű, alapvető és fájdalommentes érzésnek gondolta. Nem tudta eldönteni, hogy vajon ez egy olyan nő-e, aki szenvedést okoz neki. Nem kellett volna inkább messzire elkerülnie? Adam kínlódott. Attól, hogy gyengéden és rugalmasan tartotta a karjában. Fájt az, hogy többet akart. – Nem vagytok képesek várni, míg megebédelünk? – szólt rájuk Fairchild az ajtóból. Kirby halk sóhajjal hagyta abba a csókolózást. Az íze megmaradt, de azt már előre tudta, hogy ugyanúgy újra és újra vissza kell majd térnie hozzá, mint a megmunkálásra váró fadarabhoz. – Jövünk – mormogta a nő, majd sokat sejtetően végigsimította Adam ajkát. Megfordult, és arcát a férfiéhoz nyomta. Ez a mozdulat hihetetlenül nagy sikert aratott. – Adam vázlatot készített rólam – mondta az apjának. – Igen, látom – horkantott kurtán Fairchild. – Ebéd után annyit rajzolhat, amennyit csak akar. De én most már farkaséhes vagyok.

35

4. Úgy tűnt, az étel megnyugtatja Fairchildot. A lazac elfogyasztása közben hosszasan pocskondiázta a szürrealizmus eszközeit. Úgy érezte, tetszik neki az, ahogy a képzelet szárnyalása céljából felrúgták a hagyományokat, ezért egy éven át tanulmányozta, és gyakorolta is ezt az irányzatot. Aztán később vállvonogatva ismerte el, hogy bár ezek a próbálkozásai sajnos szánalmas kudarcba fulladtak, az elvonatkoztatással azonban kicsit jobban boldogult. – A padlásra száműzte azokat a képeket – kottyantotta ki Kirby, miközben a salátájában turkált. – Az egyik képen kék és sárga árnyalatok szerepelnek. Mindenféle nagyságú és alakú óra folyik rajta ide-oda. Két ballábas cipőt is festett az egyik sarokba. Az címe az, hogy Időhiány. – Kísérleteztem – mordult fel Fairchild, és a Kirby tányérján fekvő, érintetlen hallal szemezett. – Szemtelenül nagy összeget ajánlottak érte, de ő mégis visszautasította, sőt büntetésből a padlásra zárta be. Óvatosan átemelte az ételt az apjának. – Hamarosan a szobra is odakerül. Fairchild lenyelt egy falatot a halból, majd csikorgatni kezdte a fogát. – Szívtelen kölyök! – A férfi szempillantás alatt változott szeretetreméltó angyali lényből utálatos törpévé. – Jövő ilyenkor Philip Fairchild neve egyet jelent majd a szobrászattal. – Túróst! – jegyezte meg Kirby, majd villájára szúrt egy uborkát. – De jól áll neked ez a rózsaszín árnyalat, apa. – A nő hangos csókot nyomott apja arcára. – Hasonlít a fuksziára. – Te pedig nem vagy még túl öreg ahhoz, hogy a te fenekedet is ilyen árnyalatúvá varázsoljam. – Te gyerekverő! – Adam figyelte, ahogy Kirby apja nyaka köré fonta a karját. Fairchild iránt érzett szeretetét könnyen észre lehetett venni. – Elmegyek sétálni, mielőtt végez velem a sápkór. Jössz? – Nem, még be kell fejeznem egy munkát. Fairchild megpaskolta a lánya kezét, amint meglátta, mennyire feszült lett. Adam észrevett valamit köztük, mielőtt a férfi feléje fordult.

36

– Vigye ki egy kicsit levegőzni, aztán fejezze be a… vázlatát – vihogta. – Megkérdezte már Kirbyt, hogy lefestheti-e? Mindegyik megkéri erre – ismét megragadott egy darab halat – , de eddig még soha senkinek se hagyta. Adam megemelte boros poharát. – Megmondtam Kirbynek, hogy le fogom festeni. Az újabb kacajból vidámság csengett ki. A halványkék szempárban felcsillant a bajkeverés öröme. – Kemény kézzel bánik vele, igaz? Mindig is ez kellett volna neki. Nem is tudom, mitől lett ilyen rettenetes a természete. Csak anyai oldalról örökölhette. Adam a békés, szelíd asszony képmására nézett. – Minden bizonnyal. – Látja ott, azt a képet? – Fairchild arra a festményre bökött, amelyen Kirby gyerekként volt látható. – Csak egyetlen egy alkalommal hagyta, hogy lefessem, és akkor is fizetnem kellett érte – nagyot fújtatott, mielőtt újra nekigyürkőzött a halnak. – Tizenkét évesen már csak a pénz érdekli? – Ha kibeszéltek engem a fejem felett, akkor tegyetek úgy, mintha itt se lennék, vagyis már megyek is. Kirby úgy libbent ki a szobából, hogy hátra sem nézett. – Ugye, nem változott sokat? – fűzte hozzá Adam, miközben a borába kortyolt. – Egyáltalán semmit – erősítette meg büszkén Fairchild. – Készüljön fel, fiam, hogy a lelket is kihajtja magából! Remélem, jó erőnek örvend. – Főiskolás koromban versenyszerűen futottam. Fairchild nevetése ragadósnak bizonyult. Adam ismét dühösen vette tudomásul, hogy megkedvelte vendéglátóját. Ezzel csak a saját helyzetét bonyolította. A másik szobából átszűrődött, ahogy Kirby Isabelle-lel veszekedett. – Gyere már, Adam! – Kirby bedugta a fejét az ajtóból. – Mondtam Isabelle-nek, hogy velünk tarthat Montique-kal együtt, de ötven méternél közelebb nem jöhetnek hozzánk. Apa – Kirby hátralökte a hajfonatát –, úgy gondolom, tényleg fel kellene emelnünk a bérleti díjat. Nézhetne magának lakást a belvárosban. – Nem kellett volna beleegyeznünk a hosszú távú szerződésbe – mormogta Fairchild, majd ismét Kirby lazacával kezdett foglalatoskodni. Adam inkább nem fűzött hozzá semmit, és kiment. Szeptemberhez képest meleg idő volt és kissé fújt a szél. A ház környéke az ősz eleven színeiben pompázott. A rézvirág és krizantémágyások rendezetlenül terültek el a kertben, a határvonalaik elmosódtak, illatuk szálldosott a levegőben. A vöröslő jávorfa mellett Adam idős férfit vett észre, aki foltos kezeslábast viselt. Furcsa kelletlenséggel kaparászta a lehullott leveleket. Ahogy közelebb értek hozzá, rájuk villantotta fogatlan mosolyát. – Sosem ér a végére, Jamie. Az idős férfi fújtató hangot adott ki magából, valószínűleg nevetésnek szánta. – Előbb-utóbb sikerül, kisasszony. Időm, mint a tenger. – Holnap majd segítek. – Hát az jó lesz. Kupacokba halmozza őket, és ugrál rajtuk, mint mindig – újabb zihálás hallatszott, majd a férfi reszketeg kézzel dörzsölte meg az arcát. – Maga csak farigcsáljon, akkor talán hagyok egy halommal. 37

Kirby kezét a farzsebében tartva egy levelet rugdosott. – Egy szép nagy halmot? – Talán, de csak ha jó kislány lesz. – Mindig van rá esély. Kirby megragadta Adam kezét, és magával húzta. – Ez a pici öreg gondoskodik a kertről? – Adam legalább három holdnyira becsülte a területét. – Mióta nyugdíjas. – Nyugdíjas? – Már akkor is az volt, amikor megszülettem. A szellő néhány tincset fújt Kirby arcába, melyeket odébb söpört a kezével. – Kilencvenkét évesnek mondja magát, de voltaképpen kilencvenöt, csak letagadja a korát. – A nő a fejét rázta. – Hiúságból. Kirby a folyó felett vezette Adamet, szédítő magasságban. Odalenn a mélyben a víz nyugodtnak látszott. A házak apró pontokként pöttyözték a tájat. Színfoltok mosódtak szét, nem váltak el élesen a határok. A különböző anyagok egymást kiegészítve terültek el alattuk. A hegygerincen, ahol álltak, csak a szél, a folyó és az égbolt vette őket körül. Kirby hátravetette a fejét. Áradt belőle a vad, legyőzhetetlen őserő. Adam visszafordult, és a házra nézett, mely semmit sem változott. – Miért laksz itt? – Adam sosem kérdezett azelőtt butaságokat. Kirby már ezt is megváltoztatta benne. – Ez az otthonom, ide köt a családom és a munkám. – De egyben el is zár a külvilágtól. Kirby válla megrezzent. Bár a pilláit leengedte, a szemét mégsem csukta be. – Jönnek azért ide emberek. Nem zárkózom be. – Nem akarsz utazni? Firenzébe, Rómába, Velencébe? A nő sziklán állt, így szinte azonos magasságba került Adammel. Tőle szokatlan lágysággal fordult felé. – Még be sem töltöttem a tizenkettőt, de már ötször jártam Európában. Négy évig éltem Párizsban, amikor ott tanultam. Kirby elnézett a férfi válla felett egy pillanatra, de nem lehetett megállapítani, hogy a semmibe mered, vagy épp élénken nézelődik. – Egy brit gróf kastélyában aludtam, síeltem a svájci Alpokban és megjártam a cornwalli mocsárvidéket is. Sokat utaztam, és még fogok is, de a végállomás mindig az otthonom. – Mi az, ami mindig visszahoz? – Apa – Kirby elhallgatott, és széles mosoly ült ki az arcára. – Meg aztán az emlékek, a meghitt hangulat, az összes őrültség. – Nagyon szereted az apádat. Ez a nő hihetetlenül agyon tudja bonyolítani dolgokat, másokat meg elképesztően leegyszerűsít. A férfinak egyre inkább teherré vált az a munka, amiért hozzájuk érkezett. – Mindenkinél és mindennél jobban szeretem. Kirby olyan halkan beszélt, hogy alig lehetett megkülönböztetni a szellő susogásától.

38

– Mindent megadott nekem: biztonságot, függetlenséget, hűséget, barátságot, szeretetet, és azt a képességet, hogy mindezt viszonozzam is. Szeretném, ha egy nap találhatnék valakit, aki ezeket várja tőlem. Onnantól az övé lenne a szívem. Adam nem tudott ellenállni a nőből hirtelen feltörő, édes egyszerűségnek. Emlékeztette ugyan magát, hogy ez nem szerepelt a forgatókönyvben, de mégis megérintette az arcát. Mikor Kirby megfogta a kezét, valami megbolydult a belsejében. Nem vágy, de valami, ami legalább akkora hatalommal bírt. A nő érezte a férfi erejét, és megneszelte azt a bizonytalanságot, ami talán hasonló volt az övéhez. Máskor, gondolta. Máskor talán működött volna, de abban a pillanatban annyi minden állt közéjük. Kirby erővel ejtette le a kezét, és visszafordult a folyó felé. – Nem tudom, miért is kötöm ezeket az orrodra – motyogta a nő. – Nem szokásom. Mások is mindig beavatnak a személyes gondolataikba? – Nem. Vagy csak én nem figyeltem erre eléggé. Kirby mosolygott, majd a tőle megszokott hangulatváltozás következtében egyszer csak leugrott a szikláról. – Nem olyan fajta vagy, akire csak úgy rábízzák a titkukat az emberek. – A nő könnyedén belekarolt a férfiba. – Bár a vállad szép erős és széles. Egy kicsit zárkózott vagy – állapította meg. És egy csöppet nagyképű. – Nagyképű? – Hogy képes az egyik pillanatban még csábítani, a másikban meg felbosszantani. – Hát ezt meg hogy érted? Adam pontosan úgy beszélt, mint az apja, ezért Kirby nyelt egyet. – Csak egy csöppet vagy nagyképű – emlékeztette a férfit, és már majdnem nevetett. – De ne sértődj meg, Adam! A fellengzős embereknek is megvan a maguk helye a világban. Mivel a férfi még mindig haragosan nézett, a nő megköszörülte a torkát nevetés helyett. – Tetszik, ahogy a bal szemöldököd felszökik, amikor bánt valami. – Nem vagyok öntelt. – Adam nagyon pontosan formálta a szavakat, és látta, hogy Kirby ajka megremeg a csodálattól. – Bocsánat, talán nem a megfelelő kifejezést használtam. – Teljes mértékben mellényúltál. – A férfi ezúttal ügyelt rá, hogy meg se rebbenjen a szemöldöke. Átkozott nő, gondolta, és megfogadta, hogy nem mosolyog rá. – Sablonos – ütögette meg finoman a férfi arcát Kirby. – Erre gondoltam. – Ezek szerint neked ez a két szó ugyanazt mondja? Én viszont egyik csoportba sem tartozom. Kirby félrebillent fejjel méregette a férfit. – Lehet, hogy tévedtem – mondta félig magának, félig Adamnek. – Előfordult már máskor is. Engedd meg, hogy lovagoljak a hátadon! – Tessék? – A hátadra szeretnék ülni – ismételte Kirby. – Neked teljesen elment az eszed! Lehet, hogy ez a nő okos és tehetséges is, de az agyának egy része valószínűleg szabadságra ment. Kirby vállat vont, és elindult visszafelé. – Tudtam, hogy nem egyezel bele. Az öntelt emberek nem lovagolnak egymás hátán. Ez a szabály. 39

– A pokolba! Máris úgy táncol, ahogy ez a nő fütyül. Egy pillanatig szilárdan állt zsebre vágott kézzel, aztán azt mondta magában, hogy Kirby játssza csak a maga ostoba játékait a saját apjával. Ő erre nem vevő. Aztán újabb szitkozódás kíséretében utána eredt. – Bosszantó nőszemély vagy. – Jaj, nagyon köszönöm. Egymásra bámultak. Adam mérgesen, Kirby csodálkozva nézte, de aztán a férfi a hátát fordította a nőnek. – Na, pattanj föl! – Hát, ha ragaszkodsz hozzá… – Kirby fürgén a hátára ugrott, kisöpörte a haját a szeméből, majd lenézett rá. – Te szent rágcsáló, te aztán jó nagyra nőttél! – Inkább te vagy alacsony – javította ki Adam, és kényelmesebb helyzetbe igazította a nőt. – Következő életemben elérem a százhatvan centit. – Még néhány kilót is magadra képzelhetnél… – A nő kezét pillekönnyűnek érezte a vállán, combját pedig erősnek a dereka körül. Nevetséges, gondolta Adam. Éppen most lobban iránta vágyra, mikor mindkettőjükből bohócot farag. – Mennyi a súlyod? – Pont negyvenöt kiló – Kirby hanyagul intett Jamie-nek. – Vaságy nélkül? – Negyvenhárom, ha egészen pontosak akarunk lenni – nevetve szorította magához a férfit. A meleg kacagás bizsergette a fülét. – Tehetnél valami vakmerőt. Mondjuk, vedd le a zoknidat! – Esetleg szépen lepottyantalak arra a formás kis hátsódra. – Formásnak találod? – Kirby lomhán lóbálta a lábát előre-hátra. – Én elég keveset látok belőle – egy pillanatig még ölelte Adamet, mert annyira jólesett. Aztán eszébe jutott, hogy nem szabad elkapkodnia. Csak addig megy minden simán, míg sikerül őt kibillentenie. Előrehajolt, és finoman Adam fülébe harapott. – Köszönöm a szállítást, tengerész. Aztán meg sem várva Adam válaszát, leugrott a hátáról, és berohant a házba.

Adam egyedül ült a szobájában a sötét és csendes késő éjszakán. Az adóvevőt tartotta a kezében, és hirtelen kedve támad apró darabokra zúzni, elfelejteni azt is, hogy valaha létezett. Az egyes számú szabály kimondta, hogy nem kerülhet túl közel senkihez. Eddig még mindig betartotta, és ellenállt minden kísértésnek. Emlékeztette magát, hogy ezúttal is követni akarta ezt a rendelkezést. Egyszerűen csak nem működött. Belekeveredés, érzelmek, lelkiismeret: egyik sem tudta már zavarni. Kirby festményét nézte a Hudson folyóról, majd bekapcsolta az adóvevőt. – McIntyre? – Jelszó? – A jó életbe, ez nem egy Ian Fleming regény! – Eljárás! – oktatta ki röviden McIntyre. Húsz másodperces néma csend után megenyhült. – Rendben. Mit találtál?

40

Azt, hogy veszélyesen közel állok ahhoz, hogy beleszeressek egy olyan nőbe, akivel semmire se jutnék, gondolta magában. – Azt, hogy ha legközelebb valamilyen ötleted támad, elmehetsz vele a kénköves pokolba. – Baj van? – Reccsent fel McIntyre hangja a készülékből. – Arról volt szó, hogy felhívsz, ha valami nincs rendben. – Az a baj, hogy tetszik, ahogy az öregember és a lánya… felkavar – milyen találó szó, mélázott Adam. Nem tudott rendet rakni a fejében, mióta meglátta azt a nőt. – Ezzel elkéstél, már elköteleztük magunkat. – Ah! – A férfi fogai között nyomott el egy sóhajt, majd elterelte a gondolatait Kirbyről. – Melanie Merrick Burgess a család közeli barátja, Harriet Merrick lánya. Divattervező, de nem érdekli különösebben a festészet. Úgy láttam, támogatja Fairchildékat. Kirby nemrég bontotta fel az eljegyzését Stuart Hillerrel. – Érdekes. Mikor? – Nem tudom pontosan – válaszolt Adam. – Nem akartam kíváncsiskodni olyasmiről, ami érzékenyen érinti őt. A férfi küszködött magában, miközben McIntyre csendben maradt. – Néhány hónapja történhetett, nem régebben. Még mindig rágódik rajta – és még mindig fáj neki, egészítette ki magában. Nem felejtette el a tekintetét. – Meghívtak egy hétvégi összejövetelre. Harriet Merrickkel és Hillerrel. Addig is kihasználom itt a lehetőségeket. Titkos átjárókkal van teli a ház. – Mivel van teli? ~ Jól hallottad. Kis szerencsével mindenhez hozzáférhetek. McIntyre helyeslőn horkantott. – Felismered? – Ha valóban itt van, a házban, és valami csoda folytán megtalálom ebben a felfordulásban, akkor képes leszek majd azonosítani. Adam kikapcsolta az adóvevőt, és ellenállt a kísértésnek, hogy a falhoz vágja, így inkább a táskájába csúsztatta. Kitörölte fejéből a zavaró gondolatokat, felállt, majd a kandallónál kezdte keresni a kapcsolót. Legalább tíz percet vesződött vele, de végül jutalomképpen megcsikordult az elmozduló faldarab. Bevilágított egy zseblámpával. A nyirkos, dohos folyosón megtalálta az túloldali gombot is. A falrész becsukódott, Adam pedig magára maradt a sötétben. A léptei visszhangzottak, és hallotta a rágcsálók kaparászását. Egyikről sem vett tudomást. Kirby szobájának fala mellett egy percig elidőzött. Azt hajtogatta magában, hogy csak a küldetését teljesíti, és a falon a kapcsoló után kutatott. Eszébe jutott, hogy hátha már alszik a hatalmas ágyban a jegygyűrűs takaró alatt. Megnyomhatná a gombot, és bebújhatna mellé. A pokolba McIntyre-rel és a munkával! Mindent a pokolba kívánt, kivéve azt, ami az ajtó mögött várt rá. Eljárás – jutott eszébe ez a szó. Már rosszul volt tőle. Kirby jól látta, Adam nagyon határozott elképzeléssel bírt arról, hogy mi a jó, és mi a rossz. Megfordult, és tovább indult a folyosón. Az átjáró hirtelen elkanyarodott, meredek lépcsőfokok vezettek balra. Egy másik átjáróhoz vezettek. Egy pók mászott a falon a

41

zseblámpa fényében. Kirby nem túlzott nagyon a méretével kapcsolatban. Úgy döntött, a harmadik emeleten ugyanolyan eséllyel kezdhet, mint bármelyik másikon. Megfordította az első, keze ügyébe eső kapcsolót, majd átcsúszott a nyíláson. Por és leplek. Csöndes mozdulatokkal alapos kutatómunkába kezdett. Kirby nyugtalankodott. Míg Adam a szobája túloldalán állt, és igyekezett visszatartani magát attól, hogy belépjen, a nő fel és alá járkált odabenn. Úgy döntött, hogy felmegy a műtermébe. A munkától remélt megnyugvást, de tudta, hogy bármibe is kezdene ilyen állapotban, a szemétkosárban végezné. Csalódottan ült az ablakhoz. Az üvegtáblán megjelenő halvány tükörképét bámulta. Nem igazán uralta saját magát. Bármilyen más hibáját könnyebben vallotta be. Az irányítás képessége alapvető vonás, hasonló körülmények között pedig egyenesen elengedhetetlen. A gondok ismét előhozták belőle. Gyorsan helyesbített, hogy a bajt maga Adam Haines jelentette. Vonzalom? Igen, de ezt egyszerűen és könnyedén kezelte. Itt valami más is vegyült az érzésekbe, amit már annyira nem talált olyan egyszerűnek. Adam akár magához is láncolhatja, amiből már nehezebb szabadulni. Kirby a kezét az ablakpárkányra tette, majd ráhajtotta a fejét. Adam fájdalmat is okozhatna neki. Ez lett volna az első az életében. A rettegett első. Nem csak a büszkesége és az önérzete forgott kockán, az ennél sokkal mélyebb sérülés veszélye fenyegette, ami aztán már többé sosem gyógyul be. Kirby azzal nyugtatta magát, hogy jobb félni, mint megijedni. Egyszerűen csak nem engedi meg a férfinak, hogy elcsavarja a fejét, így aztán nem is bánthatja meg. Ettől a csöppnyi észszerűségtől megjött az önuralma. Megrázta magát, hogy módszeresen helyre tegye a gondolatait, de megzavarta egy zseblámpa fénye. Kijárhat erre ilyen késő éjjel? – latolgatta, de nem lepődött meg túlságosan. Fairchild gyakran hívatott magához másokat képtelen időpontokban. Kirby az üveghez nyomta az orrát. Isabelle morgásához hasonló hang hagyta el a torkát. – Mindig az idegesség – motyogta. – Az átkozott idegesség. Felpattant, majd háromszor térült-fordult, mielőtt felvette a köntösét, és távozott a szobájából. Feje felett Adam éppen vissza akart térni a járatból, amikor ő is észrevette az udvar felől beszökő fénysugarat. Önkéntelenül is kikapcsolta a zseblámpáját, és az ablak mellé húzódott. Egy embert látott odakint, aki egy újabb gyártmányú Mercedesből indult el a ház felé. Érdekesnek találta a jelenetet. A folyosóról némán az előtérbe surrant. A hangok egyre közeledtek, miközben Adam egy ajtó fedezékébe bújt, és várt. A léptek zaja felerősödött. Rejtekhelyéről figyelte, amint Cards egy sovány, sötét hajú férfit vezet Fairchild műtermébe. – Mr. Hiller érkezett magához, uram – jelentette be a vendéget Cards, mintha éjfél helyett csupán délutánra járt volna az idő. – Stuart, milyen kedves, hogy eljött – harsogott Fairchild hangja az ajtón át. – Jöjjön csak be! Adam elszámolt tízig, majd elindult az ajtó felé, amit Cards előzőleg becsukott, de abban a pillanatban valami fehér suhant fel a lépcsőkön. A férfi szitkozódva húzódott vissza a fal mellé. Kirby olyan közel haladt el hozzá, hogy szinte érintette őt.

42

Mi az ördög folyik itt? – fakadt ki magában, és nem tudta, hogy dühöngjön, vagy nevessen. Egy ajtónyílás fogságába esett, míg emberek osontak fel a toronyba az éjszaka közepén. Kirby a térde körül felmarkolta a köpenyét, és lábujjhegyen surrant tovább. Micsoda rémálom, gondolta a férfi is. Fehérbe öltözött, lobogó hajú nők suhannak a huzatos folyosókon. Titkos átjárók. Rejtélyes találkozások. Épeszű ember egyetlen percig sem vesz részt ilyenben. Ahogy Kirby felért a lépcsősor tetejére, Adam közelebb lépett. A nő a műterem ajtajára összpontosított. Gyors számolás után a férfi a mögötte levő lépcsőfokokra lépett, és a sarokba, a félhomályba bújt. Miközben folyamatosan szemmel tartotta a Kirby t, maga is hallgatózni kezdett. – Mégis minek néz maga engem? – veszekedett Stuart. Adam mellett állt, csak a fal választotta el őket egymástól. – Aminek csak óhajtja. Nekem mindegy. Üljön csak le, fiam! – Ide hallgasson, nem ebben állapodtunk meg! Mit gondolt, nem jövök rá, hogy keresztülhúzta a számításaimat? – Tudtam, hogy nem telik sok időbe – Fairchild mosolyogva simította végig az agyagsólymot. – De mégsem olyan okos, mint képzeltem. Már hetekkel ezelőtt is észrevehette volna a cserét. Igaz, tökéletesre sikerült – tette hozzá némi büszkeséggel –, egy igazi szakértő azonban mindig felismeri és hitelesítteti a festményeket. Kirbyt összezavarta a beszélgetés, ezért közelebb húzódott az ajtóhoz. Haját a füle mögé tűrte, hátha úgy jobban hall. A köpeny szétnyílt, előbukkant belőle vékonyka hálóinge, és lágy, aranyló bőre. A sarokban Adam megmoccant, magában átkozódott. – Megegyeztünk – emelte fel a hangját Stuart, de Fairchild egyetlen mozdulattal félbeszakította. – Ugye nem azt akarja mondani, hogy maga hisz a betyárbecsületben?! De ha már a nagyban akar játszani, nem ártana előbb felnőnie. – Én a Rembrandtot akarom, Fairchild! Kirby összerezzent. Adam észre sem vette, mert minden figyelmét a veszekedés kötötte le. Az istenit, ennél a vén csavargónál van, gondolta mogorván. – Akkor menjen, és pereljen be! – ajánlotta Fairchild. Kirby hallotta hangjában a hanyagságot. – Adja ide, vagy kitöröm a nyakát! Fairchild tíz teljes másodpercen át figyelte, ahogy Stuart arcát elönti a vörös pulykaméreg. – Hát így bizony nem kapja meg. Figyelmeztetem továbbá, hogy a fenyegetőzéstől ideges leszek. Nézze… – az idős művész felkapott egy rongydarabot, és letörölgette vele kezéről az agyagmaradékot. – Nem érdekel, mit művel Kirbyvel, egyáltalán nem. Fairchildból hirtelen eltűnt az ártalmatlan különc. Az angyal és a törpe helyett emberré vált. Mégpedig veszélyessé. – Tudtam, hogy sosem menne feleségül magához. Ennél ő sokkal okosabb. Nagyon bánt, hogy ezek után még fenyegetőzik. Az ilyesmit sosem hagyom megtorlás nélkül. Tudom, hogy hiba – jegyezte meg kedvesen –, de én már csak ilyen vagyok – halvány szeme hűvös nyugalommal szemlélte Stuartot. – Még mindig bánt, Stuart. Majd szólok, ha már készen állok az üzletkötésre. Addig is tartsa magát távol Kirbytől! 43

– Ezt nem ússza meg szárazon! – Nálam van az összes ütőkártya – Fairchild türelmetlen mozdulattal lökte odébb Stuartot. – Itt van a Rembrandt, de csak én tudom, hogy hol. Ha a terhemre lesz – amihez már nagyon közel áll – lehet, hogy a végén még megtartom magamnak. Magától eltérően nekem akad mit a tejbe aprítani – a férfi elmosolyodott, de tekintete továbbra is fagyos maradt. – Addig nyújtózkodjon, amíg a takarója ér, Stuart! Ezt tanácsolom. Stuart tehetetlenül és rettegve pislogott a munkaasztalnál ülő kis ember felé. Eléggé haragudott rá, és az ereje is megvolt ahhoz, hogy nyakon vágja, de tudta, hogy akkor a Rembrandtot sem kapja meg, és az annyira áhított pénz sem üti a markát. – Mielőtt végzünk, fizetni fog – ígérte Stuart. – Nem járathatja velem a bolondját. – Elkésett – közölte könnyedén Fairchild. – Most pedig fel is út, le is út. Ugye, Cards segítsége nélkül is kitalál? Fairchild visszatért a sólyomhoz, mintha már távozott is volna a vendég. Kirby gyorsan búvóhely után nézett. Adam egy kínos pillanatig azt hitte, ugyanazt a sarkot szemeli majd ki magának, ahol ő maga is rejtőzött. Abban a szempillantásban, hogy a nő elindult felé, megmozdult az ajtó kilincse. Kirby elkésett. Hátát a falnak szorította, majd becsukta a szemét, és úgy tett, mint aki láthatatlan. Stuart kivágta az ajtót, majd dühösen kiviharzott a szobából. Vissza sem nézett, úgy dübörgött le a lépcsőn. Adam látta, hogy gyilkos indulatok uralkodnak az arcán. Épp nem volt nála fegyver, de ki tudja, mire lenne képes, ha találna egyet. Kirby mozdulatlanul, némán állt, ahogy a léptek zaja egyre csendesedett. Mély levegőt vett, majd nagy sóhajtással engedte ki. Mi lesz most? Mi lesz most? – gondolta, és arra vágyott, hogy arcát a kezébe temethesse és megadhassa magát. Ehelyett kihúzta magát, és elindult, hogy szembenézhessen az apjával. – Szia, apa… – kezdte vádló csendességgel. Fairchild felkapta a fejét, de meglepetését derűs mosollyal leplezte. – Szia, szerelmem! Az én sólymom szinte már lélegzik. Gyere csak, nézd meg! Kirby újabb mély levegőt vett. Egész életében szerette az apját, mindig kiállt mellette. Csodálta őt. Igaz, egyik sem akadályozta meg abban, hogy alkalmanként haragudjon is rá. Miközben szemmel tartotta a festőt, lassan összehúzta maga előtt a köntösét, és megkötötte az övét. Fairchild büszkén gondolt arra, hogy a lányát nem lehet úgy megfélemlíteni, mint Hillert. – Úgy látom, elhallgatsz előlem ezt-azt – kezdte Kirby. – Számomra ez rejtély, apa. Mi köze van egymáshoz Philipp Fairchildnak, Stuart Millernek és Rembrandtnak? – Mindig ügyesen fejtetted meg a feladványokat, édesem. – De apa! – Csak egy kis üzlet… – Fairchild gyorsan a lányára mosolygott, és azon tűnődött, vajon mennyit mondjon el neki. – Beszéljünk nyíltan, rendben? – Már csak egy asztal választotta el egymástól apát és lányát. – És ne nézz rám ilyen ostobán, mert ezt most nem veszem be! – Kirby előrehajolt, és egyenesen a szemébe nézett. – Hallottam egy s mást odakintről. A többit várom szeretettel. – Akkor hát hallgatóztál – csettintett rosszallóan Fairchild. – Micsoda neveletlenség! – Én legalább őszintén elmondtam. Most pedig ki vele, különben összetöröm a sólymodat! – Kirby kinyújtotta a karját, és néhány centire az agyagszobortól megtartotta. 44

– Gonosz egy teremtés! – Csontos ujjaival megragadta Kirby csuklóját. Mindketten tudták, melyikük javára dőlne el egy esetleges küzdelem. Fairchild nagyot fújtatott. – Na, jól van. Kirby biccentett, elvette a kezét, és összefonta keble alatt. A megszokott mozdulattól Fairchildnak újra sóhajtania kellett. – Stuart javaslattal állt elő nemrég. Te is tudod, hogy egyetlen vasa sincs, hiába játssza a nagyvilági férfit. – Arra már én is rájöttem, hogy csak a pénzemért akart feleségül venni. Ha más nem is, az apja észrevette a leheletnyi feszültséget a hangjában. – De nem azért hoztam ezt elő, hogy bántsalak. Fairchild bensőségesen a lánya kezéért nyúlt, e mozdulata olyan mély kötődést árult el, ami már a gyermek első lélegzetvételénél kialakult közöttük. – Tudom, apa. – A lány megszorította apja kezét, majd a sajátját a köpenye zsebébe rejtette. – A büszkeségemen esett csorba. Gondolom, megtörténik majd még néhányszor. De most nem érdekelnek az efféle sértések! – bökte ki hirtelen éles hangon. – Magasról teszek rá – lenézett az apjára. – Mondd csak tovább! – Hát – Fairchild felfújta az arcát, majd kiengedte a levegőt – egyéb hibái mellett ez a Stuart még kapzsi is. Nagy pénzt akart, és nem értette, hogy miért kellene ezért megdolgoznia. Eldöntötte, hogy Harriet galériájából megkaparintja magának a Rembrandt önarcképet. – Ellopta?! – Kirby szeme hatalmasra tágult. – Óriás vödörnyi poloska! Nem hittem volna, hogy ilyen pofátlan! – Azt hitte magáról, hogy elég okos. – Fairchild felkelt, és a sarokban álló mosdóhoz ment kezet mosni. – Harriet elutazott, így heteken át senki sem kérdezett rá, hogy hova tűnt a kép. Stuart elég kemény kézzel bánik a galéria személyzetével. – Mily felemelő lehet korbáccsal irányítani a beosztottakat… – Mindenesetre – Fairchild éjszakára letakarta a madarat – ajánlattal keresett fel, ráadásul elég jelentéktelennel. Azt kérte, hogy hamisítsam a Rembrandtot. Kirby nem gondolta, hogy bármilyen meglepetést tudna neki okozni, vagy megbántani valamivel. – De apa, az Harriet Rembrandtja! – mondta rémülten. – Jaj, Kirby, tudod, hogy kedvelem Harrietet. Sőt nagyon is szeretem – vigasztalásul megérintette a lánya vállát. – De az a Stuart nem valami észlény. Ideadta nekem az eredeti festményt, amikor mondtam, hogy szükségem van rá a másolat elkészítéséhez. – Fairchild a fejét rázta. – Semmi kihívást nem találtam benne, de örömet sem nagyon, Kirby. – Kár – mondta a nő szárazon, majd le-huppant egy székre. – Később aztán szóltam neki, hogy visszaviheti az eredetit, de a másolatot adtam oda helyette. Ő pedig még csak nem is gyanakodott. Fairchild összefonta a két karját a háta mögött, és a mennyezetre nézett. – Bár láthattad volna! Egyszerűen tökéletesre sikerült. Rembrandt egyik kései alkotásáról beszélek. Durva anyag, fénylő mélység… – De apa! – Kirby félbeszakította, hogy ne kerekedjen belőle kiselőadás. – Ó, igen, igen – Fairchild erőt vett magán –, azt hazudtam, hogy kell még kis idő a másolat befejezéséhez, hogy úgy nézzen ki, mintha régi lenne. Bevette. Milyen hiszékeny! – 45

Fairchild csettintett a nyelvével. – Ennek már három hete, és még csak most jutott el odáig, hogy elvigye bevizsgálni. Természetesen gondoskodtam arról, hogy kiállja a legszigorúbb próbát is. – Természetesen – hagyta rá Kirby. – Most ott kell hagynia a másolatot a galériában, az eredeti pedig nálam van. Kirby egy percen át csak emésztette a hallottakat. Semmit sem enyhült tőle a haragja. – De miért, apa? Miért tetted ezt? Itt most Harrietről van szó, nem másról! – Kirby, ne veszítsd el a hidegvéred! Olyan nehéz veled! – Fairchild mindent elkövetett, hogy kicsinek és esendőnek tűnjön. – Túl öreg vagyok én már ehhez. Tudod, hogy baj van a vérnyomásommal. – Te csak ne hivatkozzál a vérnyomásodra! – Kirby dühösen nézett fel az apjára. – Engem ezzel nem hatsz meg. Még hogy te öreg vagy?! – vágott vissza Kirby. – Még mindig te magad vagy a legfiatalabb gyereked! – Érzem, hogy átok közeleg – mondta Fairchild, felbuzdulva Kirby két nappal korábbi fenyegetőzésén. Remegő kezét a mellkasára nyomta, és tétovázott. – Egy adag haszontalan, hideg spagettivá változom. Ó, pedig mennyi remekművet festhettem volna még! A világ szegényebb lesz egy festőóriással! Kirby ököllel vágott Fairchild munkaasztalára. Az eszközök ugráltak és csörögtek, miközben a nő hosszasan felüvöltött. Az apja óvón takarta kezével a sólymot, és várta, hogy elüljön a vihar. Kirby végül kifulladva rogyott vissza a székre. – Nem sokáig bírtad – észrevételezte az apja. – Úgy látszik, meglágyult a szíved. – Apa – Kirby összeszorította a fogsorát, hogy ne kezdje el csikorgatni –, már látom, arra kényszerítesz, hogy jól fejbe vágjalak, aztán majd letartóztatnak családon belüli erőszakért. Tudod, hogy nem bírom a bezártságot. Megőrülnék a börtönben. Elbírná ezt a lelkiismereted? – Kirby, kellett valaha is aggódnod bármiért? – Ne akard, hogy hegyi beszédet tartsak, apa, már éjfél is elmúlt! Mit csináltál a Rembrandttal? – Csinálni? – Fairchild elkomorult, és a sólyom leplével babrált. – Mit értesz ezen? – Azt értem, hogy hol van? – tagolta erőteljesen Kirby. – Egy ilyen festményt nem hagyhatsz csak úgy szanaszét heverni a házban, különösen, ha még vendéget is hívtál. – Vendéget? Ó, Adamre gondoltál. Rendes fiú, máris megkedveltem. – Fairchild szemöldöke kétszer is megrezdült. – Látom, neked sincs ellene kifogásod. Kirby szeme összeszűkült. – Adamet hagyd ki ebből! – Nocsak, nocsak, nocsak! – Fairchild arcán széles vigyor húzódott. – Tudtam, hogy előhozakodsz vele, – Hol van a Rembrandt? – A nő összes türelme elfogyott. Még azt is fontolóra vette, hogy a saját fejét veri a falba, de mire tízig számolt, ez a késztetés elmúlt. – Biztonságban, édesem – felelte nyugodt és elégedett hangon a férfi. – Biztonságban. – Itt van? A házban? – Miért, hol máshol lenne? – nézett lányára meglepetten. – Csak nem gondolod, hogy máshova viszem? – Pontosan hol van? 46

– Nem kell neked mindenbe beleütnöd az orrodat. – Fairchild feltűnő mozdulattal vette le a kezeslábasát, és egy székre hajította. – Elégedj meg azzal, hogy kellő tisztelettel és szeretettel rejtettem el. – De apa… – Kirby – a férfi elővette gyengéd apai mosolyát –, a gyermek bízzon a szüleiben, az évek alatt felgyülemlett bölcsességükben. Ugye, bízol bennem? – Igen, persze, de… Fairchild egy népszerű könnyűzenei darab első pár hangjával intette csendre lányát. Kirby felnyögött, és az asztalra hajtotta fejét. Mikor tanulja már meg a leckét? Hogy kezelje most az apját? – Javíthatatlan vagy. – A nő felnézett és sóhajtott. – Olyan szörnyű érzésem támadt, hogy elhallgatsz előlem egy sor részletet, és nekem ezek nélkül kell boldogulnom. – Részletek, Kirby… – Fairchild kezével hárító mozdulatot tett –, a világot túlságosan is uralmuk alatt tartják az adatok. Ne feledd, a művészet az életet tükrözi, az élet pedig szemfényvesztés! Most pedig gyere, mert fáradt vagyok – odasétált a lányához, és a kezét nyújtotta. – Kísérd a te vén csont apádat az ágyába! Kirby megadóan állt fel. Soha, soha nem volt képes jobb belátásra térni, az apját viszont mindig is csodálta. Együtt léptek ki a szobából. Adam figyelte, ahogy kart karba öltve indulnak fölfelé a lépcsőn. – Te apa – Kirby Adam rejtekhelyétől mindössze harminc centire megtorpant. – Van erre valamilyen ésszerű magyarázat? – Kirby – Adam látta, hogy a férfi eleven arcvonásai elcsitulnak –, tettem én valaha is bármit értelmes indok nélkül? A nő alig hallhatóan felkacagott. Pár pillanattal később harsány, dallamos nevetésben tört ki. Hangja halványan és kísértetiesen visszhangzott addig, míg fejét az apja vállára nem hajtotta. Ebben a félhomályban, ragyogó szemmel még sosem tűnt ennyire csábítónak. – Jaj, drága apám! – Kezdte Kirby tiszta, mély hangon. – Nekem te vagy a világon a legcsodálatosabb! – Belekarolt az apjába, és folytatták útjukat lefelé. Fairchildot eltöltötte a büszkeség, hullámzó fejhangján dünnyögött még valami kedveskedést a lányához, aztán elnyelte őket a sötétség. Adam előjött a félhomályból, és megállt a lépcsősor tetején. Egyszer még felcsendült Kirby nevetése, majd csend telepedett a házra. – Furcsák, jaj, de furcsák! – mormogta magában. Valószínűleg mindkét Fairchild teljesen megőrült. Arra azonban nem gondolt, hogy ezek az „őrültek” őt is megigézték.

47

5. Reggelre az égbolt szürkeségbe borult, csendes eső szemerkélt. Adam erős kísértést érzett, hogy inkább a másik oldalára forduljon, és úgy tegyen, mintha jól szervezett otthoni életét élné mindenféle kastély, labirintus és vízköpő nélkül. Aztán később részben a kíváncsiság, másfelől a vakmerőség mégis arra késztette, hogy felkeljen, és mégiscsak szembenézzen a nap kihívásaival. Az előző este hallottak alapján már rájött, hogy Kirbytől nem tudhat meg sokat. A lány valószínűleg még annyit sem tudott a Rembrandt-ügyről, mint ő maga. Annak sem látta értelmét, hogy Fairchildot zaklassa, mert tudta, hogy néma lesz, mint a sír. Ártatlan és ártalmatlan külseje mögött nagyonis agyafúrt szellem lakott. Adam kicsit tartott is tőle, legalábbis annak alapján, ahogyan Hillerrel bánt. Legizgalmasabbnak az esti séták bizonyultak a járatrendszerben, míg nappal inkább festett, hogy azért ne hagyja cserben a józan esze. Nem kellene itt lennem, hajtogatta magában Adam, ahogy a zuhany alá állt, és bő sugárban engedte magára a hideg vizet. El sem jöttem volna, ha Mac nem szédít el azzal a Rembrandttal. Törölközés közben győzködte magát, hogy soha többet nem enged a csábításnak. Soha többet. Ha vége lesz ennek a Fairchild-felhajtásnak, ez a festmény lesz az első és egyben az utolsó megbízása is. Aztán felöltözött, majd elégedetten, abban a boldog tudatban indult kávézni, hogy néhány héten belül véget is ér a másodállása. Kirby szobáját tárva-nyitva találta. Ahogy elment mellette, bekukucskált. Gondterhelten állt meg, majd visszatért, és megállt az ajtóban. – Jó reggelt, Adam! Ugye, milyen szép napunk van ma? – Kirby fejen állt a sarokban, és úgy mosolygott rá. A férfi szándékosan kinézett az ablakon, hogy ellenőrizze igazát. – Esik. – Nem szereted az esőt? Mert én igen – a nő megdörzsölte az orrát a kézfejével. – Gondolj csak bele, több tucat helyen viszont most süt a nap. Minden viszonyítás kérdése. Jól aludtál? – Igen – Adam csak nézte, hogy Kirby sugárzó arcán még most sem látszottak a gyötrelmes éjszaka viszontagságai. – Gyere be, és várj néhány percet! Mehetnénk együtt reggelizni. Adam odalépett közvetlenül elé. 48

– Miért állsz fejen? – Az elméletem miatt. – A falnak támasztotta keresztbe tett két lábát, haja szétterült a szőnyegen. – Leülnél egy kicsit, amíg befejezem? Nagyon nehéz úgy beszélgetni, hogy a te fejed ott fenn van, az enyém meg itt lenn. Adam lekuporodott, de tudta, hogy meg fogja bánni. Kirby pulóvere felcsúszott, így kivillant selymes dereka. – Köszönöm. Úgy gondolkodom, hogy az egész éjszakát vízszintes helyzetben töltöm, a nappalokat pedig fejjel felfelé. Tehát… – Kirby valahogy megvonta a vállát – …ébredés után, minden reggel fejen állok és este, lefekvés előtt is. Így mindenhova eljut a vérem. Adam megdörzsölte az orrát a mutató– és hüvelykujjával. – Azt hiszem, értem. Eléggé megrémít. – Ki kellene próbálnod. – Inkább hagyom, hogy a vérem egy helyben álljon. – Ahogy akarod. Most viszont állj hátrébb, mert felkelek. Kirby leeresztette a lábát, majd meglepő, sportos fürgeséggel talpra ugrott. Szemben állt a férfival, és odébb lökte szemébe lógó fürtjeit, közben hosszasan Adamre mosolygott. – Vörös az arcod – mormogta Adam, leginkább önvédelemből. – Nem tehetek róla, a fejenállás ezzel jár. – Az elmúlt éjjel hosszú órákon át vívódott magában. Reggelre aztán úgy döntött, legyen minden úgy, ahogy lennie kell. – Csak ilyenkor pirulok el – jegyezte meg. – Tehát ha bármi kínosat akarsz mondani, vagy zavarba hozni… Adam józan belátása ellenére megérintette a nőt, átkarolta a derekát. Kirby nem mozdult se előre, se hátra, csak várt. – A színed kezd kifakulni, úgyhogy erről lemaradtam. – Holnap újra próbálkozhatsz. Éhes vagy? – Igen. – Kirby ajka meghozta Adam étvágyát, de még nem állt készen az erőpróbára. – Reggeli után szeretném átnézni a ruhatáradat. – Ó, valóban? – Kirby a nyelvét fogai közé szorította, és úgy beszélt. Adam szemöldöke megemelkedett, de ezt csak a nő látta. – A festményhez. – Akkor hát nem akarsz pucéron megörökíteni… – A Kirby szemében csillogó izgalom ettől unalommá fakult. – Mindig és újra ez a szokásos menetrend. – Én nem pazarlom ilyenekre az időmet. – Adam a nőt tanulmányozta: a hűvös, szürke szempárt, mely a nevetéstől mindig felmelegedett. A gőgös szájat, mely egyetlen mosollyal hívogatott és ígérgetett. – Lefestelek, egyszerűen azért, mert vászonra termettél. Pontosan ugyanezen okból fogok szeretkezni is veled. Kirbynek arcizma se rezzent, a szívverése viszont annál jobban felgyorsult. Nem volt annyira ostoba, hogy magának is azt hazudja, a harag miatt. A düh és az izgalom két különálló érzés. – Túl rámenős és erőszakos vagy – mondta vontatottan a nő. A fésülködőasztalához lépett, felvette a hajkeféjét, és gyorsan átsimította vele a haját. – Nem egyeztem bele abba, hogy lefess, és abba sem, hogy lefeküdjünk egymással. – A kefét még utoljára belemerítette a tincseibe, majd letette. – Erősen kétlem, hogy bármelyiket is megtenném. Mehetünk? Mielőtt Kirby az ajtóhoz ért, Adam elkapta. A gyorsaság mindenképp meglepte a nőt, ha a férfi ereje nem is. Remélte, hogy sikerült felbosszantania, de mikor hátradöntötte a fejét, 49

hogy ránézzen, nem látott a férfi szemében feszültséget, csak nyers, türelmes eltökéltséget. Kirby elbátortalanodott. Akkor Adam közelebb húzta magához, de annyira, hogy arcvonásai elmosódtak, csak a szája rajzolódott ki élesen. A nő nem állt ellen, mint semmi másnak sem, amit meg akart szerezni. Ehelyett hagyta, hogy a forróság lassan és folyamatosan elöntse, mely egyszerre rémítette meg és töltötte el békességgel. Vágy. Nem pont úgy képzelte, hogy majd az arra alkalmas férfi iránt érzi? Nem erre várt attól a pillanattól fogva, hogy tudatosult benne a saját nőisége? Elérkezett végre, Kirby pedig tárt karral fogadta. Adam szíve össze-vissza vert, pedig nyugodtnak kellett volna maradnia. A gondolatai kuszán kavarogtak benne, pedig neki meg kell őriznie hidegvérét. Hogyan is győzhetné le a nőt, ha a jelenlétében egyszerűen megindul alatta a föld? Ha beváltaná azt az ígéretét – vagy inkább azt fenyegetését – és szeretőkké válnak, akkor mennyit veszíthet? Nyerhet is egyben, gondolta magában, ahogy egyre jobban belemélyedt a csodálatába. Megérte vállalni a kockázatot. – Modellt fogsz állni nekem – súgta a nő arcába. – És le is fekszel velem. Nincs más választás. Ettől a szótól meghökkent Kirby, ettől ellenállás ébredt benne. Ő eddig mindig szabadon dönthetett. – Én nem… – Egyikünknek sem – fejezte be Adam, majd elengedte őt. – Reggeli után kiválasztjuk a ruhát. – Mivel nem akarta, hogy tovább folytassák a beszélgetést, kivezette a nőt a szobából. Egy órával később tértek vissza. Kirby higgadtan viselkedett az étkezésnél, de Adamet nem tévesztette meg. Fakó volt, és ilyennek is akarta őt látni. Nem szerette, ha kizökkentették, ezért a férfi némi elégedettséget érzett, hogy neki mégis sikerült. Ez a dacos, duzzogó pillantást akarta megjeleníteni a festményén. – Szerintem a piros – állapította meg Adam. – Az állna a legjobban. Kirby a szekrénye felé intett, majd hanyatt vetette magát az ágyon. A mennyezetet kémlelve újra átgondolta a helyzetét. Igaz, hogy az apján kívül sosem engedte lefesteni magát másnak. Senkit sem akart ennyire közel engedni magához. Művészként tudta, milyen bensőséges kapcsolat köti össze az alkotót és a megörökíteni kívánt dolgot, legyen az személy, vagy akár csak egy tál gyümölcs. Senkinek sem akart ennyire kitárulkozni. Adam azonban más elbírálás alá esett. Kirby bemagyarázhatta volna magának, hogy a tehetsége miatt lett kiváltságos, és azért, mert le akarta festeni. Nem számított hazugságnak, de nem fedte a teljes igazságot sem. Ő azonban bizonyos helyzetekben kiegyezett a féligazságokkal. El kellett ismernie, hogy kíváncsivá tette, milyen szemlélet alapján örökítené meg őt a vásznon a férfi, és mégis zavarban volt. Kirby csak a szemével követte a férfit, ahogy a szekrényében kotorászott. Nem akarta, hogy Adam tudja, mi jár a fejében. Mindig jól tudta titkolni a gondolatait. Nehéznek érezte, hogy ugyanezt egy művész éles szemének kereszttüzében is megtegye. Mesterkélten fonta össze ujjait a hasán. Míg Kirby magában tépelődött, Adam átnézte a hihetetlenül sokszínű ruhaválasztékot. Akadtak köztük árvaházba való rongyok, és szertelen tizenévesekhez illő darabok. Eltűnődött, hogy a nő felvette-e valaha a lila miniszoknyát, és ha igen, hogy állhatott rajta. Párizsból és 50

New Yorkból származó estélyi ruhák sorakoztak felváltva katonai terep szerelésekkel. Ha egy ruhatárból megállapítható az ember jelleme, akkor Kirby Fairchildból bizonyára több is létezett. Ki tudja, vajon hány arcát mutatja még meg neki. Adam sorra tolta odébb a szekrény tartalmát. Az egyiket túl hétköznapinak találta, a másikat túl ünnepélyesnek. Egy formátlan kezeslábas lógott egy vállfáról békés egyetértésben egy bikavadító, flitteres, kétezer dolláros ruhával. Egy háromrészes kosztüm mellett aztán végre megtalálta, amit keresett. Lángvörös selyem. Kétségtelenül egy vagyonba kerülhetett, de nem Melanie Burgess ízléséről árulkodott. A szögletes kivágású felsőrész keskeny derékba szűkült, majd az anyag hosszú szoknyában omlott alá. A szegélyt fodor díszítette, az alsószoknyákat fehér, fekete és fukszia színből készítették. Rövid ujját buggyosra szabták, az alsó szoknyák színeiből összeállított csíkokkal mintázták. Vagyonos cigányokon lehet látni hasonlót. Adam tökéletesnek találta. – Ez legyen! – Adam az ágyhoz vitte a ruhát, és Kirby fölé tornyosult, aki továbbra sem vette le mogorva tekintetét a mennyezetről. – Vedd fel, és gyere fel a műterembe! Készítek néhány vázlatot. A nő rá sem nézett, úgy válaszolt. – Eszedbe jutott már, hogy egyetlen egyszer sem kértél meg erre? Azt mondtad, le szeretnél festeni, aztán meg azt, hogy meg fogod tenni, de sosem kértél erre. Kirby még mindig a hasán pihentette összetett két kezét, és az egyik ujjával dobolni kezdett. – Az ösztöneim ugyanakkor azt súgják, hogy alapvetően úriember vagy. Ezért talán csak elfelejtetted hozzátenni azt a szócskát, hogy „kérem”. – Nem felejtettem el. – Adam az ágy végére hajította a ruhát. – Szerintem túl sokszor is könyörögnek neked a férfiak. Olyan nő vagy, aki egyetlen pillantással térdre kényszeríti őket. Személy szerint nem rajongok a térdepelésért. Adam tényleg nem lelkesedett a gondolattól, éppen ezért egyre fontosabbá vált, hogy a kezében tartsa a gyeplőt. Előrehajolt, és megtámaszkodott a nő fejének két oldalán. – Pontosan úgy járom a saját utam, mint te. Kirby elnézte a férfit, majd végiggondolta, amit hallott, és a saját helyzetét. – A szemem sem rebbent eddig. – Tényleg? – mormogta Adam, miközben érezte a nő illatát, azt a vad, fékezhetetlen kipárolgást, melyet magányos téli éjszakákra álmodtak meg. Ajka elbiggyedt, de ezúttal magától, nem mesterkélten. Ez vonzotta igazán a férfit. Mindenképp meg kellett ízlelnie. Olyan gyengéden tette meg, ahogy elképzelte. Csak egy érintés, és megy is a dolgára. Amennyire Kirby nem hódolt be neki, az ajka annál inkább. Vagy az is lehet, hogy leigázta. Kínzó vágy perzselte a férfit. Csak a tűzhöz tudta hasonlítani: a lángokhoz, a forrósághoz és a füsthöz. Ilyen íze volt a nőnek. Füst és csábítás, és a megmagyarázhatatlan öröm ígérete. Megízlelte, de ezzel már nem elégedett meg többé. Meg is kellett érintenie. Kirby apró, törékeny testéhez csak félve nyúlt hozzá. Adam megtette, de ezúttal a saját kedvére. Termete ellenére a nő bárkit könnyedén kettéhasított, ez biztosan látszott rajta. De ahogy megérintette, ahogy hozzáért, ez már nem érdekelte többé.

51

Még sosem vágyott ennyire nőre. Úgy érezte magát mellette, mint valami kamasz a kocsi hátsó ülésén; mint a férfi, aki megvette egy francia bordély legjobb szajháját; mint az a férj, aki kényelmesen befészkeli magát asszonya ölébe. Kirby összetett jelleme jobban izgatta, mint a selyem, a csipke és a derengő fény. A lágy, mozgékony ajak; az erős, határozott kéz. Adam nem tudta, szabadul-e valaha a bűvkörükből. Ha megszerzi magának, belekerül a bonyodalmak, a küzdelmek és az élvezet ördögi körébe. Kirby kábítószerként hatott rá. Mint mikor szikláról veti magát a mélybe valaki. Aki nem vigyáz, könnyen túladagolja magát, és szétkenődik a sziklákon. Nem számított rá, hogy ilyen nehéz lesz visszakozni. A nő félig behunyt szemmel feküdt, ajka leheletnyire elnyílt. Nem akart belekeveredni, csak a Rembrandtot akarta megkaparintani, hiszen azért érkezett. – Adam! Kirby úgy suttogta a nevét, mintha még sosem ejtette volna ki azelőtt. Olyan szépen csengett a szájából. Csak az a gondolat járt a fejében, hogy még soha senkivel nem érezte ilyen jól magát. Valami megnyílt a belsejében, és nem állt ellen neki. Megadta magát. Szeméből valódi ártatlanság csillámlott, érzelmekről árulkodott. A látványtól ismét fellángolt a férfi vágya. Ez boszorkány, gondolta magában. Vagy varázsló. Vagy szirén. Visszakoznia kell, mielőtt minderről megfeledkezik. – Át kell öltöznöd. – Adam! – ismételte a nő még mindig álmatagon, majd megérintette a férfi arcát. – Festékkel erősítsd meg a szemöldököd vonalát! – Adam felállt, mielőtt még fejest ugrott volna a mélybe. – A szemöldökömet? – Kirby üres tekintettel és lüktető testtel nézett fel a férfira. – A hajadat pedig engedd ki! – Adam elindult az ajtó felé, míg a nő nagy nehezen felkönyökölt. – Húsz percet adok. Kirby úgy döntött, nem mutatja ki, mennyire megbántódott. Nem hagyja, hogy visszautasítsák. – Kemény vagy, ugye? – kérdezte lágyan. – Ugyanolyan simulékony, mint az eddigiek, akikkel találkoztam. Lehet, hogy előbb-utóbb térdre ereszkedsz. A nő jól látta a helyzetet, és Adam szíve szerint megfojtotta volna érte. – Ezt a kockázatot vállalnom kell – biccentett a férfi, majd kisétált az ajtón. – Húsz perc! – szólt még vissza. Kirby ökölbe szorította mindkét kezét, majd lassan kiengedte ujjait. – Te fogsz előttem térden állni! – fogadkozott önmagának. – Addig éljek!

Amint Kirby egyedül maradt a műtermében, Adam azonnal a járathoz vezető ajtó kapcsolóját kezdte keresni. Főként a kíváncsiság vezette. Kétkedett abban, hogy fel szabad-e forgatnia a szobát, amibe szabad bejárást kapott, de mégis elégedettséget érzett, mikor megtalálta. A falrész kinyílt, ugyanolyan hangosan, mint azok, amelyeket már eddig próbált. Gyorsan körülnézett mögötte, aztán visszazárta, és visszatért elsődleges feladatához: a festéshez. Ezt a foglalatosságot soha nem tekintette munkának, inkább afféle élvezetnek. A festés vágya néha gyengéden, máskor erőteljesen követelőzve tört rá. Nem foglalkozásnak, hanem 52

feladatnak tartotta. Ez a tevékenység azonban olykor legalább olyan nehéznek és kimerítőnek bizonyult, mint ha valaki árkot ás és csákányoz. Adam aprólékosan alkotott, mert mindig is kínosan lelkiismeretes embernek tartotta magát. Kirby inkább sablonosnak nevezte ezt, de a férfi mégsem érezte magát görcsösnek. A nővel ellentétben ugyan ő fegyelmezetten viselkedett, de hasonlóan dolgozott, mint Kirby. A lány akár órákon át is szemlélt egy fadarabot, hogy meglássa benne az életet, Adam is így tett a vászonnal. A nő beleremegett, mikor megtalálta azt, amit keresett. A férfi is ezt érezte, mikor a több tucat vázlatból egyszer csak elé ugrott valami fontos és lényeges mozzanat. Adam még csak készülődött, ezért ugyanolyan nyugodtan és rendezetten ült, mint ahogy az eszközei feküdtek az asztalon. Az állványra helyezte az üresen várakozó vásznat. Gondosan kiválasztott három széndarabot, hogy azzal lásson neki. Éppen az első vázlatokat futotta át, mikor meghallotta a nő lépteit. Kirby megállt az ajtóban és hátravetett fejjel nézett Adamre. A férfi erre erőltetett gondossággal helyezte vissza a füzetét az asztalra. A nő haja dús fürtökben omlott a csíkos selyemruha vállára. Minden egyes mozdulatára csörömpölni kezdtek a fülében lógó arany karikák és a vagy fél tucat arany karkötő. Feketével besatírozott szeme még mindig indulattól csillogott. Adam erőlködés nélkül is el tudta képzelni, ahogy nyílt tűz körül, hegedűk és csörgődob hangjára táncol. Kirby észrevette, hogy néz rá a férfi, ezért csípőre tette mindkét kezét, és úgy vonult be a műterembe. A vörös szoknya libegett a lába körül. Kétszer megpördült, ahogy Adam elé ért. Mindkétszer úgy fordította a fejét, hogy folyamatosan láthassa a férfit. Fafüst-és rózsaillat lengte be a helyiséget. – Ugye, Katarinát akarod lefesteni? – Kirby fülledt, szláv kiejtéssel beszélt, ujját pedig végighúzta Adam arcán. Szemtelenül, kihívóan, olyan nevetés kíséretében, mely fenyegető melegséggel siklott végig a bőrén. – Először ezüsttel kell áthúznod a kezét. Adam mindent megadott volna neki. Melyik férfi nem? Küzdött a nővel és saját magával is. – Most állj ahhoz a keleti ablakhoz! – szólt neki könnyedén. – Ott jobbak a fényviszonyok. Nem, nem adja magát ilyen könnyen. De a szemtelenül csábos külső mögött Kirby minden porcikája Adamért remegett. – Mennyit fizetsz érte? – támadta le, miközben lebbenő selyemben pörgött tova. – Katarina nem ingyenes. – Épp eleget adok. – A férfi nehezen állta meg, hogy ne rángassa vissza a nőt a hajánál fogva. – De egy fillért sem kapsz, amíg nem fejeztem be. Egy hirtelen váltással Kirby rendezgetni és simítgatni kezdte a ruháját. – Valami baj van? – kérdezte szelíden. – Vagy talán nem is tetszik neked ez a ruha? Adam ingerült mozdulattal intette le. – Akkor hát kezdjük! – Azt hittem, már rég belevágtunk – motyogta a nő, miközben szeme vidáman csillogott. Adam legalább annyira akarta szorongatni a torkát, mint amennyire esdekelni hozzá. – Te ragaszkodtál a festéshez. – Ne hergelj fel, Kirby! A legrosszabbat tudod kihozni belőlem.

53

– Nem hiszem, hogy ez az én hibám. Talán csak túl sokáig tartogattad magadban azt a rosszat. Aztán mivel Kirby pontosan azt érte el, amit akart, teljes együttműködést tanúsított. – Hát akkor hova is álljak? – Ahhoz a keleti ablakhoz. Döntetlen, gondolta magában Kirby elégedetten, miközben engedelmeskedett. Adam csak akkor szólalt meg, amikor azt kellett mondania, hogy emeld feljebb az állad, fordítsd el a fejed. Néhány pillanat alatt összpontosítássá változtatta a haragot és a vágyat. Az eső esett, de kopogását eltompította a vastag ablaküveg. Mivel a torony ajtaját is majdnem teljesen becsukták, más hang nem zavarta őket. Adam nézte, tanulmányozta Kirbyt, magába itta a látványát, de a férfi és a művész együtt dolgozott. Azt remélte, ha majd vászonra viszi a nőt, meg fogja érteni őt, és önmagát is. Felemelte a széndarabot, munkához látott. Kirby is láthatta így a férfit, ahogy magába fordul. Több tucat művészt látott már alkotás közben: fiatalt, idősebbet, tehetségest, vagy akár botcsinálta fajtát. De Adam egyikükre sem hasonlít, mint azt már korában is gyanította. A férfi pulóvert viselt, nyilván kényelmeset, de nem húzott rá kezeslábast. Még a vázlatkészítés közben is egyenesen állt, mintha folyton résen akarna lenni. Adam mindig figyelt. Az igazi művész általában így tesz, de az ő esetében úgy tűnt, mintha ennél is többről lenne szó. Kirby sablonosnak nevezte őt, bár tudta, hogy ez nem teljesen igaz. De akkor vajon mi más lehet még benne, ami nem illik a róla kialakított képbe? Magas, vékony, vonzó, nemesi, vagyonos, sikeres és… bátor? A bátor szó csak most jutott az eszébe, és nem is tudta pontosan, hogy miért. Tetszett Kirbynek a férfi sajátos vakmerősége. Egyensúlyba hozta az érettséget és a megbízhatóságot, amit eddig nem igazán talált fontosnak más férfiban. Kősziklaként lehet belekapaszkodni egy esetleges földrengés idején. A földindulást, pedig most maga Adam jelentette. Kirby ráébredt, hogy viharos gyorsasággal süllyed. Csak azzal kerülhette el, hogy bohóccá váljon, hogy elrejtette ezt az érzést. Mindezek ellenére kedvelte a férfit. Ilyen egyszerűen. Adam felpillantott, és látta, hogy a nő ellenállhatatlanul, édesen és gondtalanul mosolyog rá. Valami közben azt súgta a lánynak, hogy ez a férfi sokkal veszélyesebb, ha nem figyel oda. Adam azonban helyette is éberen őrködött. – Hiller is fest? Kirby arcáról lehervadt a mosoly, Adam pedig arra törekedett, hogy ne bánja meg a kérdést. – Egy keveset. – Te nem álltál modellt neki? – Nem. – Miért nem? Adam nem azt a jeges tekintetet szánta a festményére, ami most Kirby szemére telepedett. A művész és a férfi szerepe birkózott, vívott benne, miközben folytatta a rajzolást. – Mondjuk úgy, hogy nem igazán érdekelt a művészete. – Akkor ezt vehetem akár dicséretnek is magammal kapcsolatban? 54

Kirby hosszan, semmitmondóan nézte a férfit. – Ha akarod. A csalás a munka részét képezte, emlékezett vissza Adam. Azok után nincs is más választása, mint amiket Fairchild műtermében hallott. – Meglep, hogy nem vette rá a fáradtságot, ha már egyszer szerelmes volt beléd. – Nem volt… – Kirby elharapta a szó végét. A jég hirtelen tűzze vált. – De hát megkérte a kezed. – A kettőnek semmi köze egymáshoz. Adam felnézett, és látta, hogy Kirby pontosan azt gondolta, amit mondott. – Tényleg? – Mindenféle érzelem nélkül én is igent mondtam. A széndarab a vászontól néhány centire megtorpant. Adam el is feledkezett a festményről. – Miért? Látta Kirbyn, hogy egyre párolog a mérge. Egy pillanat alatt már csak a végtelenül sebezhető nő állt előtte. – Időzítés – mormogta. – Talán ez az egyik legfontosabb szempont az életünk irányításakor. Például Rómeó és Júlia is felnevelhetett volna egy fészekalja gyereket. Adam kezdte érteni, és ettől egyre kényelmetlenebbül érezte magát. – Úgy gondoltad, elérkezett a házasság ideje? – Stuart jóképű, kifinomult, kedves és azt hittem, ártalmatlan is. Aztán rájöttem, hogy egyáltalán nem vágyom egy ilyen kifinomult, kedves és ártalmatlan férjre. Mégis, azt hittem, szeret engem. Sokáig azért nem bontottam fel az eljegyzést, mert azt reméltem, jó társ válik belőle, aki nem követel sokat. Kirby hangja üresen csengett, mert a szavakból valóban hiányzott az érzelem. – Akitől gyermekem születhet. – Gyereket szeretnél? A harag villámgyorsan visszatért. – Miért? Van valami kifogásod ez ellen? Szerinted olyan furcsa, hogy családra vágyom? Kirby kurta, dühös mozdulatot tett, amitől a karperecek ismét megcsörrentek. – Lehet, hogy ettől most tátva marad a szád, de nekem is lehetnek igényeim és érzéseim, majdnem úgy, mint egy teljesen szürke, hétköznapi embernek. Nincs miért mosakodnom előtted! Kirby már félúton járt az ajtó felé, mikor Adam megállította. – Kirby, sajnálom. Aztán, mikor a nő megpróbálta kitépni magát a karjából, a férfi még jobban megszorította. – Sajnálom! – Mit? – vetette oda. – Hogy megbántottalak – motyogta. – Mégpedig ilyen buta módon. Kirby válla ellazult a férfi keze alatt, de csak fokozatosan, hogy Adam tudja, ez erőfeszítésébe kerül. Ismét előtört a bűntudat. – Nincs semmi baj, csak érzékeny pontot érintettél.

55

Kirby levette a férfi kezét a válláról, és egy lépést hátrált. Adam most azt sem bánta volna, ha felpofozza. Hátat fordítva mondta. – Mikor igent mondtam Stuartnak… – Nem kell elmondanod. – Én semmit sem hagyok félbe! Az egészséges szemtelensége visszatért, ahogy aztán Kirby újra felé perdült. Ez valahogy enyhített is Adam lelkiismeret-furdalásán. – Amikor tehát igent mondtam, közöltem vele, hogy nem vagyok belé szerelmes. Csak így volt igazságos. Ha két ember bármilyen kapcsolatba lép egymással, az első és legfontosabb az őszinteség, nem gondolod? Adamnek eszébe jutott a táskájában lapuló adóvevő. McIntyre már biztos várja a következő jelentést. – De igen. Kirby bólintott. Ebben az egyetlen kérdésben nem ismert könyörületet. – Megmondtam neki, hogy csak hűséget várok, és gyerekeket tőle. Cserébe én ugyanezt akartam adni, és annyi szenvedélyt, amennyit csak tudok. A lány idegesen játszott a cigarettával. – Aztán amikor rádöbbentem arra, hogy ez így egyszerűen nem működik, akkor elmentem hozzá. Alaposan átgondoltam, mert nehéz döntést kellett meghoznom. Érted most már? – Igen, értem. Kirby felfedezte, hogy ez mennyit segített neki. Többet ért, mint Melanie együttérzése, mint az apja szótlan támogatása. Adam megértette, és ez elegendőnek bizonyult. – Persze nem ment zökkenőmentesen. Tudtam, hogy veszekedés lesz belőle, de nem gondoltam volna, hogy annyira elszabadul a pokol. Megjegyzéseket tett az anyai képességeimre és a tapasztalatomra. Akármi is történt, a végén azért kibújt a szög a zsákból, hogy miért is akart feleségül venni. Kirby a székre rogyott. – Sosem szeretett. Végig megcsalt. Nem, mintha számított volna… A lány most elhallgatott, mert voltaképpen nagyon is bántotta ez az emlék. – Végig csak színlelte, hogy törődik velem, pedig egyszerűen csak kihasznált. Ahogy Kirby ismét felnézett, a szemén látszott, mekkora fájdalmat érez. – El tudod képzelni, milyen érzés az, amikor valaki átölel, beszélget veled, és közben azt lesi, hol húzhatna hasznot belőled? Kezébe vette a félig kifaragott fadarabot, melyből a Haragot kezdte kialakítani. – Haszon – ismételte. – De utálatos szó ez! Még mindig nem tértem magamhoz. Adam közben teljesen elfeledkezett a Rembrandtról, McIntyre-ről, és a rá váró munkáról is. Kirbyhez sétált, és kezét a két kezébe zárta. Így együtt fogták közre, így együtt oltották ki a Haragot. – Nem értem, hogy képes téged bárki kihasználni. Mikor a lány felnézett, a mosoly egyre jobban terjedt szét az arcán. – Milyen szépen mondtad.

56

Tökéletes. Túl tökéletes Kirby egyre rogyadozó védelmi vonalához. Mivel tudta, hogy már csak egy egész kicsi hiányzik ahhoz, hogy közel kerüljenek egymáshoz, lazított a gyeplőn. – Örülök, hogy eljössz szombaton. – Az összejövetelre? – Forró pillantásokat vethetnél rám, így mindenki azt hinné, hogy miattad hagytam el Stuartot. Szeretem a kicsinyes bosszút. Adam felnevetett, majd a nő ujjait a szájához emelte. – Ne változz meg! – bíztatta hirtelen erős hangon, ami ismét elbizonytalanította Kirbyt. – Nem tervezem. Adam, én… Ó, te csirkeháj! Mit keresel te itt? Bizalmas beszélgetés zajlik éppen. Adam óvatosan elfordította a fejét, és Montique-ot látta beugrándozni a szobába. – Nem fog pletykálni. – Nem ez a baj. Mondtam, hogy nem jöhetsz be ide. Montique tudomást sem vett a nőről, odarohant Adamhez, és hatalmas ugrással az ölében termett. – Édes kis ördög – becézte a férfi, miközben megvakargatta a fülét. – Jaj, Adam, én ezt nem tenném. – Miért? – Csak keresed a bajt. – Ne túlozz, teljesen ártalmatlan! – Ő igen, de a macska nem. – Kirby az ajtó felé intett a fejével. Isabelle sompolygott be a szobába. – Most már nyakig ülsz benne. Én figyelmeztettelek. A lány hátrahajtotta a fejét, és a macska hűvös szemébe nézett. – Semmi közöm hozzá. Isabelle kétszer pislogott, majd Adamre nézett. Kirby úgy gondolta, nem vállalja tovább a felelősséget, így sóhajtva felállt. – Nem tehetek semmit – paskolta meg a férfi vállát. – Te akartad. Azzal kiment a műteremből, hogy helyet adjon a macskának. – De hisz nem én kértem, hogy jöjjön fel ide! – kezdte Adam, miközben a homlokát ráncolta. – Semmilyen bajt nem okoz… Ó, Istenem! – mormogta. – Már engem is megbolondított.

57

6. – Gyerünk sétálni! – adta ki az utasítást Kirby késő délután, mert az apja még ki sem mozdult a műterméből. Tudta, hogy nincs is rá esély, amíg a legutolsó, apró részletig be nem fejezi a Van Gogh-ot. Ki kellett mozdulnia egy kicsit, hogy átmenetileg elfeledkezhessen az apja munkájáról, mielőtt megőrül. – Esik – mutatott rá Adam kávézás közben. – Ezt már az előbb is mondtad. Kirby odébb lökte a saját csészéjét, majd felállt. – Hát jól van, akkor majd Cards-szal küldetek neked takarót, meg kis forró teát. – Mi ez, lélektani támadás? – Működik? – Már hozom is a kabátomat. – Adam ezzel kisétált, és ügyet sem vetett a halk kacagásra. Ahogy kiléptek, a gyenge, fátyolos eső szemerkélt a fejükre, a leveleken már bőven csordogált. A földfelszín felett vékony ködréteg hömpölygött. Adam fázósan húzódott össze a kabátja alatt, és arra gondolt, vajon mire jó ilyen siralmas időben sétálgatni. Kirby arcát az ég felé fordítva büszkén lépdelt mellette. Adam festeni akart aznap délután, de talán a séta még jobb ötlet. Ha sikerül elkapnia a nőt színekkel és ecsetvonásokkal, akkor jobban megismerheti. Nem lesz könnyű, de annál vonzóbb a feladat. A levegőt sűrűvé tette az ősz illata, az ég is beborult. Megismerkedésük óta Adam most először látta nyugodtnak a nőt. Csendesen sétálgattak az esőben. Kirby elégedett volt, és ezt a ritkán ráköszönő érzést furcsának találta. Kéz a kézben gázoltak a ködben, a fejükre szitáló hűvös cseppek között. A lányt boldoggá tette az eső, a hideg levegő és a felhős idő. Később de jó lesz megmelegedni a pattogó tűz mellett egy pohár konyak társaságában! – Adam, látod azokat a krizantém-ágyasokat? – Tessék? – A krizantémokat. Szedni akarok belőlük. Te addig őrködj. – Minek őrködni? – Adam nedves tincseket söpört ki a szeméből. – Jamie miatt természetesen. Nem szereti, ha bárki a virágai közt ólálkodik. – Azok a te virágaid. 58

– Nem, Jamie-é. – De ő neked dolgozik. – Mi köze a kettőnek egymáshoz? – Kirby a férfi vállára tette a kezét, miközben a területet kémlelte. – Ha rajtakap, mérges lesz, és nem hagy nekem levelet. Gyors leszek, már máskor is tettem ilyet. – De ha… – Most nincs idő a vitára. Figyeld ott, azt az ablakot. Lehet, hogy épp a konyhában kávézik Tulipánnal. Adj valami jelt, ha meglátod. Adam nem tudta, hogy azért tart Kirbyvel, mert így egyszerűbb, vagy azért, mert már teljesen a bűvkörébe vonta. Mégis odalopakodott az ablakhoz, és bekukucskált. Jamie hatalmas, kör alakú asztalnál ült, kávés csészéjét két, göcsörtös kezében tartotta. Megfordult, és visszaintett Kirbynek, hogy mehet. A lány villámgyorsan a virágok közt termett, és leszakított néhány szálat. Haja sötét, nedves függönyként omlott szeme elé, miközben karját megrakta az ősz virágaival. Adam azon tűnődött, hogy ebben a helyzetben is le kellene festenie. A ködben, csuromvizes virágokkal. Talán meg tudja majd örökíteni az ártatlanság eme különös kis jegyeit a festményen. Adam komótosan nézett vissza az ablakra. Riadtan vette észre, hogy Jamie felkel, és a konyhaajtó felé indult. Elfeledkezett az ésszerűségről, és úgy rohant Kirbyhez. – Jön! A lány meglepő fürgeséggel ugrott ki az ágyasból, majd folytatta útját. Bár Adam teljes erejéből rohant, csak a ház sarkánál érte be. Kirby kifulladva, kacagva dőlt a férfinak. – Sikerült! – Hát éppen csak – bólintott Adam. Az ő szíve is majd kiugrott a helyéből. A futástól? Talán. Alig kapott levegőt. Vajon csak a játék miatt? Lehet. Átáztak, közel kerültek egymáshoz, a köd pedig egyre vastagodott. Nem maradt már semmi esélye. Egymás szemébe néztek, miközben Adam kisöpörte a nő arcából nedvességtől csöpögő haját. Az arca átfagyott, átnedvesedett. Az ajka azonban melegséggel várta őt. Kirby nem így tervezte. Ha lett volna ideje jobban átgondolni, az ellenkezőjét mondta volna. Nem akart gyengének mutatkozni. Nem akarta, hogy a gondolatai összekuszálódjanak. Mégis úgy tűnt, végleg elveszett. Adam érezte a friss, érintetlen esőt a lány ajkán. A kettejük közé szorult virágok erős illatot árasztottak magukból. Nem tudta megállni, hogy ne túrjon bele Kirby lágy, súlyos hajtincseibe. Közelebb akarta vonni magához, az egész lényét akarta, de nem úgy, ahogy eleinte. Már nem az egyszerű ösztön irányította, hanem őt akarta. Kizárólag, ellentmondás nem tűrően, lehetetlenül. Kirby vágyott a szerelemre, de a saját tervei alapján, és az általa kijelölt időben. Nem az összeomlás és égzengés kellős közepén, melyekbe beleremegett, ráadásul a hozzájárulása nélkül. Feldúltan visszakozott. Nem hagyja megtörténni, míg nem készült fel rá teljes mértékben. Izmai ismét megfeszültek, mosolyt erőltetett az ajkára. – Úgy látom, jó munkát végeztünk – szuszogta Kirby, mikor a férfi vissza akarta húzni magához és a mellkasához nyomta a csokrot. – A tiéd. – Az enyém? – Adam a krizantémokat nézte. – Igen, a tiéd. Talán nem szereted a virágokat?

59

– De szeretem őket – mormogta Adam. Bár nem szándékosan tette, de a virág ugyanúgy meghatotta, mint a csók. – Azt hiszem, még sosem kaptam virágot senkitől. – Nem? – Kirby hosszasan, elgondolkodva méregette a férfit. Őt egész tengernyi orchideával, liliommal, rózsával és még több rózsával halmozták el addig, amíg már semmit nem jelentettek számára. Lassan mosolyodott el, miközben megérintette a férfi mellkasát. – Ha ezt tudom, többet szedek. Mögöttük kinyílt egy ablak. – Nincs jobb dolgotok, mint az esőben ácsorogni? – szólt rájuk Fairchild. – Ha jót akartok, gyertek be a házba! Ki nem állhatom a tüsszögést és a szipákolást – csapta be nagy dérrel-dúrral az ablakot. – Hát te teljesen átáztál – jegyezte meg Kirby, mintha addig fel sem tűnt volna neki a szakadó eső. Belekarolt a férfiba, és az ajtó felé indult, amit a szorgos Cards már kinyitott előttük. – Köszönöm – Kirby lehámozta magáról csuromvizes kabátját. – Kellene egy váza a virágoknak, Cards. Vigye őket Mr. Haines szobájába. Kérem, ügyeljen rá, hogy Jamie ne lássa meg. – Természetesen, kisasszony. Cards elvette a csöpögő kabátokat és virágokat, majd elindult vissza az előtérben. – Hol bukkantatok erre az emberre? – kérdezte Adam. – Elképesztő ember. – Cards? – Kirby úgy rázta a fejét, mint a vizes kutya. – Angliából hozta az apám. Szerintem kém lehetett, vagy csak hencegett vele. Akárhogy is történt, tény, hogy mindig mindent lát. – Nos, gyerekek, jól szórakoztatok? – ugrott elő a társalgóból Fairchild. Ingét festékcsíkok tarkították, arcát pedig önelégült mosoly. – Befejeztem a munkát, így már minden figyelmemet a szobromnak szentelhetem. Itt az ideje, hogy felhívjam Victor Alvarezt – mormogta. – Már elég sokáig várakoztattam. – Azt még kibírja, míg megisszuk a kávénkat, apa. Kirby gyors, meleg pillantást vetett az apjára, de Adam ezt csak azért vette észre, mert nagyon figyelt. – Vidd Adamet a társalgóba, majd én elintézem! A lány a nap hátralevő részében végig lekötötte a férfi figyelmét. Adam rájött arra is, hogy szándékosan tette. Valami történt a háttérben, amiről nem akarta, hogy tudomást szerezzen. Ebéd közben Kirby a tökéletes háziasszony szerepét alakította. Kávézáskor elmélyülten beszélgetett vele a barokk művészetről. Bár egyáltalán nem erőltette sem a kedvességet, sem a társalgást, Adam biztosra vette, hogy valamit mégis rejteget előtte. Akkor ezek szerint még további felfedeznivalója akadt. Kirby tökéletesen elrendezett mindent, ámuldozott Adam. Csendes társalgó, pattogó tűz, értelmes eszmecsere. Fairchildot pedig sasszemmel figyelte. Aztán ahogy Montique belépett, minden megváltozott. A satnya kutya ismét Adam ölébe fészkelte magát. – Hát ez meg hogy az ördögbe surrant be? – méltatlankodott Fairchild. – Adam bíztatta rá – jelentette ki Kirby, miközben a konyakjába kortyolt. – Nem a mi felelősségünk. – Szerintem sem. – Fairchild lopva tekintett Adamre és a kutyára. – Ha pedig úgy alakul, hogy az a szörnyeteg megint beperel, Adamnek kell gondoskodnia a saját ügyvédjéről.

60

Semmi kedvem egy perhez, különösen most, hogy be kell fejeznem Alvarez úr rendelését. Mennyi az idő most Brazíliában? – Valamennyi – motyogta Kirby. – Most azonnal felhívom, és lezárom az ügyet, mielőtt még megkapjuk az idézéseket. Adam hátradőlt az italával, és megvakargatta Montique füle tövét. – Ugye nem azt akarják nekem bemagyarázni, hogy attól tartanak, egy macska miatt mehetnek a bíróságra? Kirby végighúzta az ujját a pohár peremén. – Nem hiszem, hogy el kellene mesélnünk, hogy jártunk tavaly, mikor ki akartuk lakoltatni. – Nem! – Fairchild felugrott, csoszogva tett néhány lépést, mielőtt az ajtó felé rontott. – Egy szót se erről! Már az emlékétől is rosszul vagyok! Inkább telefonálok Brazíliába. – Ó, Adam! – Kirby jelentőségteljes pillantást vetett az ajtó felé. A férfi azonnal tudta, hogy Isabelle jelent meg körükben. – Nem félek egy macskától. – Akkor te nagyon bátor vagy. – Kirby lehúzta a maradék italát, majd felállt. – Remélem, azt is megérted majd, ha egyedül hagylak a hősiességeddel. Adam aznap már másodszor maradt kettesben az állatokkal. Fél órával később, miután alulmaradt a farkasszem-nézésben Isabelle-lel szemben, bezárkózott, és kapcsolatba lépett McIntyre-rel. Megbízója mindig csodálta megbízottjának rövid, tömör megfogalmazását. Adam most is így tárta elé az előző este hallott párbeszédet. – Remek – állapította meg McIntyre. Adam szinte látta maga előtt, ahogy a kezét dörzsölgeti. – Egész sokat megtudtál ilyen rövid idő alatt. Hillerről kiderült, hogy csak hitelből és a hírnevéből él, de már mindkettő megcsappant. Nincs ötleted, hol tarthatja a képet Fairchild? – Meglep, hogy nem a leglátványosabb helyre függesztette ki. – Adam rágyújtott, és a szemöldökét ráncolva meredt a szemközti Tizianóra. – Az annyira rá vallana. Néhányszor említett egy bizonyos Victor Alvarezt Brazíliából. Valamilyen üzletet bonyolít vele. – Meglátom, mire jutok vele. Talán el akarja adni neki a Rembrandtot. – Annyira azért nem kell neki a pénz. – Vannak, akiknek sosem elég. – Igen, de ez nem illik a képbe. Majd még jelentkezem. Adam néhány másodperc erejéig merengett a helyzeten. Minél előbb talál valami kézzelfoghatót, annál előbb szabadulhat. Kinyitotta a titkos ajtót, és munkához látott.

Reggel Kirby két órán keresztül, a legkisebb csipkelődés nélkül, szinte némán állt modellt Adamnek. Ha a férfi azt gondolta, hogy ezzel a csendes együttműködéssel és derűs viselkedéssel csak össze akarta zavarni, akkor jól sejtette. Addig is lefoglalta a férfit ezzel, amíg az apja elrendezte a Van Gogh elszállítását. Adam előző estétől egészen hajnalig kutatott, de semmire sem jutott. Fairchild alaposan elrejtette a Rembrandtot. A harmadik emeletet már csaknem teljesen átfésülte. Elérkezett az idő, hogy máshol is keresésbe kezdjen.

61

Tisztelettel és szeretettel rejtette el – idézte fel Adam. Ennek jegyében a várbörtönt és a padlást akár ki is zárhatja a keresési körből. Nem tartotta kizártnak, hogy esetleg azokat is átkutatja, de elsősorban az épület főbb részeire kell összpontosítania. Fairchild lakószobái szerepeltek az első helyen, csak még azt nem tudta, mikor és hogy jut el ezekbe. Miután befejezte a festést, és Kirby is visszatért a saját munkájához, Adam körbejárta az első emeletet. Senki sem kérdezte, hogy mit keres ott. Vendégként érkezett, ezért megbíztak benne. Legalábbis ezzel nyugtatta magát, mikor azért feszengeni kezdett. McIntyre többek között azért őt jelölte ki erre a feladatra, mert könnyen hozzáférhetett Fairchildékhoz és a házhoz. Társasági és szakmai szempontból is közéjük illett. A házigazdák nem gyanakodnak egy jól nevelt, sikeres művészre, akit oly szívesen látnak az otthonukban. Minél többször bírálta felül a viselkedését Adam, annál jobban emésztette a bűntudat. Elég legyen! – fegyelmezte magát, amint a sötétedő égboltra tekintett. Túl sokat is dolgozott aznap. Át kellett öltöznie Melanie Burgess vendégségére, ahol Stuart Hiller és Harriet Merrick társasága várt rá. Hozzájuk legalább nem kötötték érzelmi szálak, melyek miatt csalónak, tolvajnak kell éreznie magát. Bosszankodva vágott neki a lépcsőknek. – Elnézést, Mr. Haines – Adam türelmetlenül fordult hátra, és Tulipánnal találta magát szembe. – Felfelé megy? – Igen – mivel Adam pont elállta a nő útját az alsó lépcsőfokon, odébb lépett. – Akkor vigye ezt fel a kisasszonynak, hogy megigya! – Tulipán tejszerű, fehér folyadékkal teli hosszú poharat nyomott a kezébe. – Az egészet – tette hozzá tömören, mielőtt visszacsörtetett a konyhába. Vajon honnan szalajtották ezeket a cselédeket? – tépelődött Adam, miközben gondterhelten nézte a poharat. De az Isten szerelmére, a lány meg miért hagyja, hogy bárki is parancsolgasson neki? Elindult felfelé a lépcsőn. . A kisasszonyon csak Kirbyt érthette Tulipán. Adam gyanakodva szaglászta a pohár tartalmát, miközben bekopogott. – Behozhatod! – kiáltott ki a nő. – De nem iszom meg. Fenyegethetsz bármivel. Rendben, határozta el Adam, és benyitott. A hálószoba üresen állt, de érezni lehetett a nő illatát. – Hajrá, tegyél ki magadért! – bíztatta Kirby. – Mesélj csak az emésztési zavarokról és a vitaminhiányról! Egészséges vagyok, mint a makk. A meleg, tikkasztó illat a férfi felé áradt. Adam pohárral a kezében a fürdőszobába sétált, ahol őserdőt idéző, homályos gőz terjedt szét. Kirby feltűzött hajjal merült el egy mély fürdőkádban. Feje felett nedves, zöld levelű növények lógtak alá. A víz felszínén fehér, gyöngyöző buborékrengeteg úszott. – Ő küldött hozzám, ugye? – Kirby szivaccsal dörzsölte meg az egyik vállát. A keletkező hab visszafogottan vonta be bőrét. – Akkor gyere be, és ne nézz így rám. Nem foglak arra kérni, hogy mosd meg a hátam. Adam Kleopátrára gondolt, az egyiptomi uralkodónőre. Cézáron és Antoniuson kívül vajon még hány férfi eszét vette el? A kád mögötti hosszú tükörfalra nézett. Bepárásította a szemmel látható oszlopokban felszálló pára. – Elég meleg a víz? – Tudod, miből készült az az ital? – szegezte neki a kérdést Kirby, miközben elvette a szappanját. A halvány rózsaszín tisztálkodó szer krémes réteggel vonta be a bőrét. – Ez 62

valami borzalmas ízű keverék, amit időről időre Tulipán akar belém diktálni. Nyers tojást rak bele, és más gyanús dolgokat… – A lány fintorogva nyújtotta ki hihetetlenül hosszúnak tűnő lábát a vízből, majd beszappanozta. – Most őszintén, Adam. Te meginnád magadtól? A férfi figyelte, ahogy a szappant és az ujjait végighúzza a combján. – Nem hinném. – Hát akkor? – Kirby elégedetten váltott lábat. – Öntsd a lefolyóba! – Tulipán azt mondta, ellenőrizzem, hogy megiszod-e. Az utolsó cseppig – tette hozzá, és kezdte élvezni a játékot. A nő alsó ajka kicsit előrébb mozdult, ahogy gondolkodott. – Akkor most kellemetlen helyzetbe kerültél, ugye? – Valamilyen helyzetbe mindenképp… – Tudod mit? Belekortyolok. Így, ha megkérdezi, hogy megittam-e, mondhatom azt, hogy igen. Igyekszem kevesebbet hazudni. Adam odaadta neki a poharat, nézte, ahogy beleiszik, és elhúzza a száját. – Nem hiszem, hogy ez így túl őszinte. – Nem azt mondtam, hogy soha többet, csak azt, hogy kevesebbet. A mosdóba vele. Hacsak nem akarod te meginni. – Ezt azért kihagynám. – Adam kiöntötte az italt, majd a kád szélére telepedett. Kirby ettől meglepődött, és szorosabban markolta a szappant, ami a vízbe csúszott. – Víziszony – dünnyögte. – Nem, ne fáradj, majd én megkeresem. A vízbe dugta a kezét, és tapogatózni kezdett. – Azt gondolná az ember, hogy fel lehet találni olyan szappant, ami nem csúszik ki folyton a kezünkből. – Kirby örült a figyelemelterelésnek, és újra megragadta a kis darabot. – Hálás lennék, ha ideadnád azt a kis szökevényt. Most pedig, ha menni akarsz? – Nem sietek – Adam felvette a szivacsot. – Valami hátmosásról beszéltél… – Rablás! – Fairchild hangos kiáltása verte fel a ház csendjét. – Hívjátok a rendőrséget! Az FBI-t! Adam, maga lesz a szemtanú! A művész biccentett, egyáltalán nem akadt fenn azon, hogy a lánya férfi társaságban fürdik. – De jó, hogy ekkora a fürdőszobám! – morogta Kirby. – Kár, hogy nem tudlak megkínálni benneteket. Örült, hogy félbeszakították, és gyorsan megmosta a karját. – Mit loptak el, apa? A Monet utcaképet, vagy a Renoir arcképet? Á, már tudom. A koszos zoknidat. – A fekete öltönyömet! – Fairchild összetörten mutatott a mennyezet felé. – Ujjlenyomatokat kell venni! – Nyilván valami ferde hajlamú ember tette, aki az ünneplő ruhákra gerjed – vonta le a következtetést Kirby. – Szeretem a rejtélyeket. Állítsuk össze a gyanúsítottak névsorát! Kisöpört egy hajtincset a szeméből, majd hátradőlt, mint egy pucér, csábos Sherlock Holmes.

63

– Adam, tudod igazolni, merre jártál? Adam egy félmosoly kíséretében dörzsölte meg a kezét a nedves, érdes szivaccsal. – Én egész délután Pollynak udvaroltam. Kirby szemében élvezet csillant. Látta, hogy a férfit be lehet vonni a játékba. – Ez nem jó – mondta komolyan. – Pollyt alig negyed óra alatt le lehet venni a lábáról. Gondolom, hogy neked van fekete öltönyöd. – Közvetett bizonyíték. – Házkutatási parancs – bökte ki Fairchild. – Szerzek egyet, és átfésüljük az egész házat. – Az túl időigényes – állapította meg Kirby. – Apa, szerintem meg kellene néznünk Cards-ot. – A főkomornyik tette! – hápogta boldogan Fairchild, majd hirtelen elkomorult. – Nem, nem. Rá nem is lenne jó az én öltönyöm. – Hát ez igaz. Mégis, bár nem szeretek árulkodni, de hallottam, ahogy Cards azt mondta Tulipánnak, hogy el akarja venni az öltönyödet. – Bizalom… – motyogta Fairchild Adamnek. – Senkiben sem lehet megbízni. – Szerintem ki akarta tisztítani és ki akarta vasalni az öltönyödet. Kirby nyakig süllyedt a vízbe, és a lábujjait tanulmányozta. – De ha megvádolod, összeomlik majd, mint egy romos ház. – Hát az nagyon jó lesz. Fairchild elégedetten dörzsölte össze keskeny, ügyes kezét. – Majd én elintézem, de a nyilvánosság teljes kizárásával. – Bátor ember – állapította meg Kirby, ahogy az apja távozott. Nyugodt arccal mosolygott Adamre. – Kezd eltűnni a hab, úgyhogy folytassuk később a beszélgetést. A férfi átnyúlt felette, megragadta a láncot, és kihúzta a dugót az elképesztően nagy kádból. – Hamarosan eljön az ideje annak, amikor sokkal többe kezdünk majd bele, és be is fejezzük. A lány figyelte, ahogy a vízszint, és ezzel együtt a rejtekhelye is egyre süllyed. Ahogy sarokba szorították, úgy döntött, hanyagnak tetteti magát. Mosoly próbált erőltetni az arcára, de nem igazán leplezte az idegességét. – Szólj, ha felkészültél! – Úgy lesz – mondta Adam lágyan. Nem szólt többet, hanem felállt, és kiment a fürdőből.

Később, ahogy Adam a lépcsőn lefelé lépdelt, elmosolyodott, amikor meghallotta a lány hangját. – Igenis, Tulipán, megittam azt a borzalmat. Nem hozom szégyenbe azzal, hogy Merrickék nappalijának közepén éhezés miatt elájulok. Szavait zsémbeskedő motyogás követte. – A tücsök szárnyaira, a fél életemet magas sarkakon éltem le. Ez nem tizenöt centis, csak fele annyi. Még így is fel kell néznem mindenkire, aki már több mint tizenkét éves. Menj inkább, és készíts valami süteményt! 64

Adam hallotta Tulipán mormogását és szipogását, mielőtt a nő kirontott a szobából, és elrobogott mellette. – Adam, hála Istennek! Menjünk, mielőtt még valami másba is beleköt! Kirby egyszerű, vékony, légies, fehér ruhát választott. Eltakarta a karját, a nyakát. Visszafogottra szabták, akár egy apáca ruháját, mégis fülledt volt, mint valami trópusi éjszaka. Haja kibontva omlott a vállára. Hátrasimította, majd magára terítette fekete köpenyét. Egy pillanatig még állt, és igazgatta. A lámpa fénye átsuhant a színtelenségen. Úgy nézett ki, mint aki egy Manet festményből lépett elő: erős, érzelmes és időtlen volt. – Csodálatos vagy, Kirby. Mindketten megálltak, és csak néztek egymásra. Adam korábban is bókolt már, ízlésesebben és találóbban, de egyiket sem gondolta ennyire komolyan. Kirbynek hercegek udvaroltak szebbnél szebb szavakkal, finomkodva, idegen nyelven. Mindazonáltal még sosem bizsergette meg egyik bók sem ennyire. – Köszönöm – bökte ki végül a nő. – Te is jól nézel ki. – Kirby már nem tudta, helyesen cselekszik-e, de a kezét nyújtotta. – Felkészültél? – Igen. És az apád? – Ő már elindult – mondta Kirby, miközben az ajtó felé tartott. – Nem szoktunk együtt menni a rendezvényekre, különösen Harrietére nem. Az apám már korán beállít oda, és tovább marad, mint a többiek, hogy megpróbálja ágyba cipelni Harrietet. Idehozattam az autómat. Becsukta az ajtót, majd egy ezüst Porschéhoz vezette Adamet. – Most inkább én vezetnék, minthogy irányítsak, ha nem bánod. Azután válaszra sem várva bepattant a kormány mögé. – Jól van – egyezett bele Adam. – Csodálatos ez az este. Kirby elfordította az indítókulcsot, mire megremegett a lábuk alatt a karosszéria. – Telihold, sok-sok csillag… Finoman kiengedte a kéziféket, sebességbe tette az autót, majd megnyomta a gázpedált. Adam az ülésbe préselődött, ahogy végigszáguldottak az úton. – Kedvelni fogod Harrietet – folytatta Kirby, és egyre magasabb sebességbe kapcsolt, miközben Adam nézte az elmosódó tájat. – Amolyan anyaféleségként tekintek rá. Amikor kiértek a főútra, visszaváltott, majd balra kanyarodott, csak úgy csikorogtak a kerekek. – Persze Mellyvel is találkozhatsz. Remélem, nem feledkezel meg rólam teljesen, miután ma viszontlátod. Adam a kocsi padlójának támasztotta lábát. – Észreveszi őt bárki is, ha te megjelensz? Feltéve, hogy élve odaérnek a Merrick-házba, tette még hozzá gondolatban. – Hát persze. Kirbyt meglepte a kérdés, ezért a férfi felé fordult. – Te jó ég, figyeld már, hogy merre mégy! Adam nem túl gyengéden fordította vissza a lány fejét az útra, a menetirányba. – Melly a legtökéletesebb szépség, akit valaha is láttam. 65

Kirby megint sebességet váltott, jobbra kanyarodott, majd újból gyorsított. – Kiváló tervező, és nagyon tisztességes. Egyáltalán nem kért tartásdíjat a férjétől, amikor elváltak. Talán büszkeségből, de nem szorul más pénzére. A te oldaladon csodálatos kilátás nyílik a Hudsonre. A lány áthajolt Adam fölött, hogy megmutassa. A kocsi kifarolt. – Inkább innen fentről nézném, köszönöm – mondta Adam, miközben visszanyomta Kirbyt az ülésbe. – Mindig így vezetsz? – Igen. Ott az az út vezet a galériához – folytatta. Tétován intett a kezével, ahogy az autó átsüvített egy kereszteződésen. Adam a sebességmérőre nézett. – Százharminccal hajtasz… – Sötétben mindig lassabban vezetek. – Ez jó hír – motyogva Adam. – Ott fenn van a ház. – Kirby bevett egy s-kanyart. – Varázslatos, amikor így kivilágítják. A méltóságteljes, fehérre meszelt ház épp úgy festett, mint amit általában magasan a folyóvölgyek felett lehet látni. Több tucat ablakból áradt ki a finom fény. Kirby még gyorsított is, ahogy beért a ház előtti, kör alakú térre. A fékek csikorogtak, Adam pedig halkan szitkozódott, mikor végre megálltak a főbejárat előtt. Az indítókulcsért nyúlt, és zsebre vágta. – Visszafelé én vezetek. – Milyen figyelmes! – Kirby a kezét nyújtotta az inasnak, és kiszállt a járműből. – Így nem kell megállnom egy italnál. Pezsgőt iszom – döntötte el, miközben felfelé lépkedtek a lépcsőn. – Erre az estére az lesz a legjobb. Attól a pillanattól fogva, hogy kinyílt az ajtó, Kirbyt körbevette a káprázatos, uszályos selymek forgataga. – Harriet! – Kirby magához szorította a szoborszerű, lángvörös hajú asszonyt. – Örülök, hogy látlak, de attól tartok, felfal a krokodilod műfogsora. – Sajnálom, drágám. Harriet megfogta a nyakláncát, és kissé hátrább húzódott, hogy puszit nyomhasson Kirby arcára. Szemrevaló asszony volt, olyan testalkattal, amelyet Rubens tett halhatatlanná a festményeivel. Széles, sima arcán mélyzöld szeme kapta a legnagyobb hangsúlyt, szemhéján ezüst festék csillogott. Harrietet nem a finomságáról ismerték. – Ő pedig biztosan a vendégetek – tette hozzá, miközben gyorsan végigmérte Adamet. – Harriet Merrick, ő itt Adam Haines. Kirby elvigyorodott, majd belecsípett Harriet állába. – Aztán viselkedj rendesen, mert apa még kihívja őt párbajra. – Nagyszerű ötlet! Míg egyik karjával még mindig Kirbybe kapaszkodott, Harriet a másikkal Adambe karolt. – Biztos vagyok benne, hogy elkápráztat majd az élettörténetével, Adam. – Akkor majd kitalálok egyet. – Tökéletes! Az asszonynak megtetszett a fiatalember. 66

– Már nagy a tömeg, bár a legtöbb érkező Melanie begyöpösödött baráti körébe tartozik. – Harriet, kicsit megértőbbnek kellene lenned. – Nem, nem kell! Az asszony beletúrt rikító hajába. – Így is kész gyötrelem ez az udvariaskodás. Most, hogy már itt vagytok, végre nem kell megerőltetni magam. – Kirby! – Melanie libbent be egy jégkék köpenyben. – Milyen jól nézel ki! Ellen, vedd el a köpenyét, bár sajnos ezzel elrontjuk az összhatást. Melanie Adamre mosolygott, miközben a szobalány levette Kirby válláról a felöltőt. – Úgy örülök, hogy eljött. Azt hiszem, akad itt néhány közös ismerősünk. Birminghamek és Michael Towers New Yorkból. Emlékszel Michaelre, Kirby? – A hirdetési ügynökre, aki csattogtatja a fogát? Harriet hangosan felnevetett, Adam pedig igyekezett visszafogni magát. Melanie sóhajtva vezette őket az egybegyűltek közé. – Vigyázz magadra, jó? Adam nem tudta, hogy ez neki szólt-e, Kirbynek, vagy az anyjának. A férfi ilyen társasághoz szokott hozzá: kifinomult emberek kifinomult öltözékben értelmesen társalognak. Mérsékelten vagyonos körben nőtt fel, ahol a pezsgő csendesen csordogált, a méltóságot pedig épp olyan fontosnak tartották, mint a megfelelő helyen végzett tanulmányokat. Adam megértette őket, illett közéjük. Tizenöt perccel később elkerült Kirby mellől, és halálra unta magát. – Úgy döntöttem, elutazom az ausztrál bozótvilágba – mesélte Harriet Kirbynek. A krokodilfogakból álló nyakláncával babrált. – Szeretném, ha velem tartanál. Olyan jó lenne a tűz mellett csajkából inni. – Sátorozás? – kérdezte Kirby töprengve. Talán tényleg nem árthat meg neki egy kis környezetváltozás, ha majd az apja lehiggad. – Gondold át! – javasolta az asszony. – Hat hétig még biztos itthon maradok. Ó, Adam – megragadta a férfi karját –, Agnes Birmingham vette rá, hogy igyon? Nem, ne is válaszoljon. Látom az arcán, csak éppen maga túl udvarias. Adam hagyta, hogy a nő Kirby és saját maga közé húzza. – Mondjuk úgy, hogy élvezetesebb társaságra vágytam. És meg is találtam. – Ó, de kedves! – Harrietnek tetszett a férfi, de nem akart elhamarkodottan ítélkezni arról, hogy illik-e Kirbyhez. – Csodálom a munkásságát, Adam. A következő festményére én szeretném az első ajánlatot tenni. A férfi poharakat emelt le az arra haladó pincér tálcájáról. – Éppen Kirbyt festem. – Modellt áll magának? – Harriet majdnem félrenyelte a pezsgőjét. – Előtte megkötözte? – Még nem kötöztem meg – Adam lustán végignézett Kirbyn –, de még megtehetem. – Meg kell engednie, hogy kiállítsam, miután elkészült. Az asszony több témában is járatos volt, és mindegyikkel kapcsolatosan ki tudta fejezni véleményét és az érzéseit, de főként mégis a művészet és az annak üzleti része érdekelte. – Csúnya jelenetet rendezek, ha visszautasít. – Senki sem múlja őt felül – emelte a poharát Harrietre Kirby. 67

– Látnia kell azt a képet, amit Philipp festett Kirbyről. Nem ült ott, de mégis ragyogóan sikerült. Harriet a pohár talpával játszadozott. – Akkor készítette, mikor Kirby visszatért Párizsból. Lehet vagy három éve. – Szeretném látni. Már korábban is gondoltam rá, hogy eljövök a galériába. – Az a kép itt van, a könyvtárban. – Miért nem sétáltok át szépen? – javasolta Kirby. – Így csak elbeszéltek a fejem felett. Nyugodtan magamra is hagyhattok. – Ne légy már ilyen aljas! – pirongatta Harriet. – Te is jöhetsz. Én? én, nos, lám csak! – morogta hirtelen hűvösséggel. – Némelyeknek fogalmuk sincs az illemről. Kirby finoman elfordította a fejét, és Stuartot látta belépni a terembe. Megszorította a poharát, de aztán vállat vont. Mielőtt még befejezte volna, Melanie már ott is termett mellette. – Sajnálom, Kirby. Reméltem, hogy nem jön el. A lány lassú, némileg arcátlan mozdulattal lökte hátra a haját. – Ha ez ekkora baj lenne, akkor inkább otthon maradtam volna. – Nem szeretném, ha zavarban lennél… – kezdte Melanie, de egy kurta és szívből jövő kacaj félbeszakította. – Mikor láttál engem utoljára zavarba jönni? – Hát akkor megyek, és üdvözlöm, mielőtt még rosszabbra fordulna minden. Melanie láthatóan vívódott a barátnőjéhez fűződő érzelmek és az illendőség megkívánta viselkedés között. – Természetesen ki fogom rúgni – merengett Harriet, mikor a lánya elindult a dolgára. – De óvatosan akarom intézni. – Bocsásd el, ha akarod, Harriet, de ne miattam – itta ki a pezsgőjét Kirby. – Úgy tűnik, hamarosan a műsor közepén találjuk magunkat, Adam – Harriet a poharát kocogtatta az ujja hegyével. – Melanie legnagyobb bánatára ugyanis Stuart éppen felénk tart. Kirby szó nélkül kortyolt a pezsgőjébe. – Harriet, maga csodálatosan fest. Ez a sima, mesterkélt hang egyáltalán nem hasonlított arra, amit Adam Fairchild műtermében hallott. – Afrika jót tett magának. Az asszony gúnyos mosollyal fogadta. – Nem számítottunk magára. – Sok a dolgom – fordult kedvesen és finomkodva Kirby felé. – Elragadó vagy, Kirby. – Te is – válaszolta közönyösen a nő. – Látom, megint itt rontod a levegőt. Kirby lendületesen Adam felé fordult. – Szerintem még nem találkoztatok, Adam. Ő itt Stuart Hiller. Stuart, biztos vagyok benne, hogy ismered Adam Haines munkáit. – Igen, valóban. A két férfi udvariasan, de semmitmondóan rázott kezet. – Sokáig marad itt nálunk? – Amíg be nem fejezem Kirby képmását – felelte Adam, és elégedetten könyvelte el kettős sikernek Kirby mosolyát és Stuart komorságát. 68

– Beleegyeztem, hogy Harriet majd kiállítsa a galériában. Adam ezzel az egyszerű lépéssel megnyerte magának Harrietet. – Biztosra veszem, hogy nagyban emeli majd a gyűjteményünk értékét. Még egy érzéketlenebb ember is könnyedén kivehette, hogy Stuart megsértődött. Egy pillanatra tudomást sem vett róluk. – Harriet, Afrikában sajnos nem tudtam utolérni, és egy kicsit sűrű lett az élet, mióta visszatért. Tiziano női arcmását megvette Ernest Myerling. Miközben Adam felemelte a poharát, Kirbyt figyelte. A nő arcszíne fokozatosan elhalványult, míg annyira fehér nem lett, mint a ruhája. – Nem emlékszem, hogy beszéltünk volna a Tiziano eladásáról! – ellenkezett Harriet, ugyanolyan fakó hangon, mint amilyenné Kirby arca vált. – Mint már említettem, sajnos nem értem el. Mivel a Tiziano nem a saját gyűjteményébe tartozik, ezért az eladhatók közé kell sorolni. Szerintem elégedett lesz az összeggel, amit kaptunk érte. Vékony, ezüst öngyújtójával cigarettára gyújtott. – Myerling ragaszkodott az eredetvizsgálathoz. Attól tartok, inkább a befektetés érdekli, mint a művészet. Gondoltam, itt akar lenni holnap az eljárásnál. Istenem, ó, Istenem! Kirby agyán igazi kétségbeesés suhant át. Adam csöndesen figyelte az egyre növekvő rettegést a szemében. – Vizsgálat?! – Harriet sértődötten fújtatott. – Micsoda arcátlanság megkérdőjelezni az én galériámból való festmények eredetiségét! A Tizianót nem lett volna szabad eladni az engedélyem nélkül, különösen nem egy ilyen műveletlen tuskónak. – Nem olyan nagy dolog az az eredetvizsgálat, Harriet. Stuart látta, hogy veszélyben a jutaléka, ezért elmondta az igazat. – Myerling üzletember, nem ért a művészethez. Tényeket akar látni. Mélyet szívott a cigarettájából, majd kifújta a füstöt. – Mindenesetre a papírmunka már kész, nem lehet rajta változtatni. Az üzlet a vizsgálat eredményétől függ. – Ezt majd reggel megbeszéljük. Harriet hangja elcsendesedett, ahogy befejezte az italát. – Itt és most nem alkalmas. – Kell… kell még egy kis ital – mondta hirtelen Kirby, majd sarkon perdült, és már igyekezett is kifelé a tömegből. Rájött, hogy a kétségbeesés miatt tört rá a rosszullét, és nem is igen látta a végét. – Apa – ragadta meg apja karját, és elvonszolta a Dali sokoldalúságát méltató beszélgetésből –, azonnal beszélnünk kell. Most. Fairchild érezte, hogy baj van, ezért hagyta magát kirángatni a helyiségből.

69

7. Kirby bezárta Harriet könyvtárának ajtaját, majd nekitámaszkodott. Nem vesztegette az időt. – A Tizianót reggel bevizsgálják. Stuart eladta. – Eladta?! – Fairchild szeme elkerekedett, az arcát rózsaszín pír öntötte el. – Az lehetetlen. Harriet sosem értékesítené. – Ő nem is, de emlékszel, hogy nemrég még afrikai oroszlánokkal játszadozott – Kirby mindkét kezével a saját hajába kapaszkodott, de igyekezett nyugodtan beszélni –, Stuart pedig Harriet háta mögött megkötötte az üzletet. Épp most hallottam. – Megmondtam, hogy teljesen bolond. Ugye? Ugye? – hajtogatta a festő, miközben egy helyben táncolt. – Harrietnek is ezt szajkóztam. Mikor érem meg, hogy végre rám hallgassatok? Harriet soha nem hallgat rám! Megperdülve felkapott egy ceruzát a nő asztaláról, és kettétörte. – Véleményem ellenére is alkalmazta azt a félnótást, aztán elment arra az őserdei vándorútra. – Nincs értelme most ezen rágódni – csattant fel Kirby. – Valahogy helyre kell hoznunk a galibát. Nem lenne itt soha semmi baj, ha valaki végre megfogadná a tanácsomat. Egy makacs asszony elalélt egy jóképű alaktól. Ennyi történt. Fairchild elhallgatott, majd összefonta a két karját. – Hát igen – folytatta nyugodt hangon, – ez baj. – De apa, ez nem csak egy hibásan kitöltött csekk! – De megoldható, talán nem is akkora erőfeszítés árán. El lehet még állni az üzlettől? – Stuart azt mondta, hogy a papírmunkát már lezárták. Ráadásul Myerlingről van szó – tette hozzá. – Az a vén csavargó! – Fairchild a szemöldökét ráncolta, majd alaposan belerúgott Harriet asztalába. – Nincs visszaút! – állapította meg. – Jöjjön a következő lépés! Kicseréljük a képeket. Kirby bólintásából kitalálta, hogy a lánya is erre gondolt. Pillanatnyi büszkeség vett erőt rajta, mielőtt elöntötte a méreg. A kerek angyalarc megkeményedett. – Istenemre, Stuart megfizet még azért, hogy meg kell válnom attól a képtől! – Könnyű azt mondani, apa. Kirby átsétált a szobán, míg szemtől szembe nem állt az apjával. 70

– De ki volt az, aki Adam szobájába tette a festményt? Most úgy kell kihoznunk onnan, és kicserélni a másolattal, hogy ne vegye észre. Biztos felfigyeltél már arra, hogy Adamnek helyén az esze. Fairchild szemöldöke megrezzent, ajka elbiggyedt. Összedörzsölte a két tenyerét. – Terv kell hozzá. Kirby lerogyott egy székbe, és tudta, hogy már késő bármit is megbánni. – Felhívjuk Cardsot, hogy tegye át a képet az én szobámba, mielőtt még visszaérünk. Fairchild rövid biccentéssel hagyta jóvá a felvetést. – Csodálatos bűnöző vagy, Kirby. A lány nem tudta elfojtani a mosolyát. A kalandvágy máris kezdett felülkerekedni a rémültségen. – Volt kitől örökölnöm – felelte az apjának. – Elmondom, én mire gondoltam – Kirby csendesen fejtette ki ötletét. – Működni fog – jelentette ki Fairchild néhány perccel később. – Hát majd meglátjuk. A terv elég kézenfekvőnek tűnt, de Kirby nem becsülte alá Adam Hainest. – Nincs más hátra, mint előre. – Mégpedig okosan és ügyesen. Kirby hanyag vállrándítással adta beleegyezését. – Adamet eléggé ki kell fárasztani ahhoz, hogy ne vegye észre a Tiziano hiányát. Miután kicseréltem a két képet a galériában, visszacsempészem a szobájába. Csak altatóval tudjuk megoldani. A lány elégedetlenül nézegette a kezét, de tudta, hogy csak így keveredhetnek ki a bajból. – Nem tetszik, hogy ezt kell tennem Adammel. – Legfeljebb alszik egy jót – Fairchild a szék karfájára ült a lánya mellé. – Mindenkinek jót tesz időnként. Most jobb, ha visszamegyünk, mert Melanie még keresőcsapatokat indít a felkutatásunkra. – Menj előre! – sóhajtott nagyot Kirby. – Felhívom Cardsot, hogy készítse elő a terepet. Kirby megvárta, míg az apja becsukta maga mögött az ajtót, majd a Harriet asztalán álló telefonhoz ment. Nem bánta, hogy végre kellett hajtania a feladatot, sőt, szinte már várta is. Adamet azonban szíve szerint inkább kihagyta volna. Sajnos nem kerülhette el, így máris kiadta az utasításokat a cselédnek. Ahogy letette a kagylót, már tudta, hogy nincs visszaút. A kocka, úgymond, el van vetve. Igazság szerint ez a sebtében összedobott terv sokkal izgalmasabbnak bizonyult, mint maga az összejövetel. Kirby egy percig még habozott, eközben Stuart lépett be, és óvatosan becsukta az ajtót maga mögött. – Kirby! A férfi halvány mosollyal lépett oda hozzá. Türelme rózsát termett: kettesben maradhattak. – Beszélnünk kell. Nem most, gondolta riadtan a nő. Nincs már így is elég baja? Aztán eszébe jutott, mennyire megalázta a férfi a hazugságaival. Talán mégis célszerű mindent egy füst alatt elrendezni. 71

– Szerintem legutóbbi találkozásunkkor mindent elmondtunk egymásnak, amit kellett. – Közel sem mindent. – Ne szaporítsuk a szót, mert halálra unom magam – kezdte Kirby szelíden. – De ha ragaszkodsz hozzá, mondok én is valamit. Sajnálom, hogy nincs pénzed az igényeid kielégítésére. Stuart, nem abban hibáztál, hogy nem lobbantottál lángra, és nem is abban, hogy nem vágytál rám. Szándékosan mélyebb, csábítóbb hangon folytatta. Még nem adta vissza a kölcsönt a férfinak. – Hazudhattál a szerelemről, de a vágyról nem. A mohóságtól nem is figyeltél erre, pedig talán lett volna esélyed. Hazug csaló vagy, és bár ez szórakoztató bizonyos ideig, hálát adok Istennek, hogy nem tetted a kezed se rám, se a pénzemre. Kirby el akart surranni a férfi mellett, de az elkapta a karját. – Sárdobálás előtt inkább gondolkozz el apád viselkedésén! A nő lenézett Stuart kezére, majd lassan újra felemelte dühös tekintetét. – Komolyan azt hiszed, hogy összehasonlíthatod magad az apámmal? – Kirby dühösen és bántón kacagott fel. – A lába nyomáig sem érhetsz fel soha, Stuart. Másodosztályú vagy, és az is maradsz örökre. Stuart a kézfejével pofon csapta a nőt, de olyan erősen, hogy Kirby megingott. Mégsem hagyta el egyetlen hang sem a torkát. Amikor felnézett a férfira, a szeme elsötétült, résnyire szűkült, vészjósló réssé. A festmény semmit sem jelentett, csak az, hogy Stuartnak köszönhették a kellemetlenséget, és hogy nem tudott neki kellőképpen megfizetni. Legalábbis abban a pillanatban. – Jól gondoltam – mondta egykedvűen Kirby, miközben végighúzta az ujjait az arcán. – Silány másodosztály. Stuart újra meg akarta ütni, de inkább ökölbe szorította a kezét. Még kellett neki a nő. – Elég a játékból, Kirby! A Rembrandtot akarom. – Inkább apró csíkokra vágom, minthogy apa odaadja neked. Kirby nem is ellenkezett, mikor a férfi megmarkolta a karját. – Két szűk napotok van, Kirby. Mondd meg az öregnek, ennyi időt adok, különben te látod a kárát. – Te csak a fenyegetés és bántalmazás fegyverét ismered. Kirby hirtelen, jól leplezett erőfeszítések árán mérgét jeges hűvösséggé változtatta. – Nekem azonban mások az eszközeim, Stuart, és kétségtelenül hatékonyabbak a tieidnél. Ha le is süllyedek a te szintedre, akkor sem vagy elég ravasz ahhoz, hogy kifogj rajtam. A férfin tartotta a szemét, de mozdulatlan maradt. Bár Stuart átkozta ezért, de maga is jól tudta, hogy Kirbynek igaza van. – Kígyó vagy – tette hozzá a lány csendesen. – Mindig a hasadon kell csúsznod. A fizikai erőfölényed csak átmeneti előnyt biztosít. – Nagyon átmenetit! – vágott közbe Adam, miközben becsukta az ajtót. – Vegye le róla a kezét! Kirby érezte, ahogy a fájdalmas szorítás enyhül a karján, és látta, hogy Stuartnak nehezére esik tartania magát. A férfi óvatosan megigazította a nyakkendőjét. – Ne feledd, amit mondtam, Kirby! Fontos lehet neked.

72

– Te pedig emlékezz arra, amit Byron írt a női bosszúról! – vágott vissza a nő, miközben zsibbadó karját dörzsölgette. – Olyan, mint a tigris ugrása – halálos, gyors és romboló. Leengedte a karját maga mellé. – Ennek az intésnek pedig te veheted hasznát – szólt még a fickóhoz, majd megfordult, az ablakhoz sétált, és kibámult a semmibe. Adam az ajtó fogantyúján tartotta a kezét, míg Stuart odaért. – Ha még egy ujjal hozzáér, velem gyűlik meg a baja! – figyelmeztette az alakot, majd lassan elfordította a gombot, és kinyitotta előtte az ajtót. – Ez egy másik nagyon hasznos javaslat. Nem éppen költői, de remélem, érthető. A vígasság zaja beszűrődött, majd ismét csend lett, miután Adam becsukta az ajtót Stuart háta mögött. – Hát – kezdte Adam, miközben saját haragjával viaskodott – azt hiszem, szerencsésnek mondhatom magam, hogy egyetlen régi menyasszonyom sem járkál erre. Eleget hallott ahhoz, hogy kitalálja, a Rembrandtról folyt a vita, de nem törődött vele, és odalépett a nőhöz. – Ez az alak csak egy szerencsétlen csődtömeg, te viszont elképesztő vagy. A legtöbb nő ilyenkor sírni kezd, vagy esedezni. Te viszont keményen álltad a támadást. – Nem hiszek a könyörgésben – mondta Kirby, amilyen könnyedén csak tőle tellett. – Stuart miatt pedig egyetlen könnycseppet sem ejtek. – De hiszen reszketsz – mormogta a férfi, miközben a lány vállára tette a kezét. – Csak a méregtől. – Kirby mély levegőt vett, és lassan engedte ki. Senki sem láthatta őt gyengének. – Nagyra értékelem részedről a szőke herceg megmozdulást. Adam elvigyorodott, és csókot nyomott a lány feje búbjára. – Szívesen. Miért nem? – Adam szava elakadt, ahogy szembe fordította magával a nőt. Stuart kéznyoma ugyan valamelyest elhalványult az arcán, de még mindig fel lehetett ismerni. A férfi hűvös pillantással húzta végig rajta az ujját. Kirby még sosem látta ennyire hidegnek és vészjóslónak. Adam egyetlen szó nélkül megfordult, és az ajtó felé vette az irányt. – Ne! – Kirby ritkán esett kétségbe, de most ezzel az érzéssel igyekezett visszatartani Adamet. – Ne, Adam, ne tedd! Ne keveredj bele! – Mivel azonban a férfi lerázta őt, az ajtóhoz szaladt, és háttal nekitámaszkodott. A könnyek, melyeket Stuart jelenlétében sikeresen visszatartott, most elöntötték a szemét. – Kérlek, ne tedd! Már így is túl sok van a rovásomon. A saját választásom szerint élem az életemet, és azt eszem, amit főzök. Adam félre akarta őt tolni, hogy átfurakodva a tömegen, elkapja Stuart grabancát. Minden eddiginél jobban vágyott a másik férfi vérének szagára. Ez a törékeny, pici nő azonban könnyekben úszva állta el az útját. Kirby nem tartozott azon nők közé, akik könnyen sírva fakadtak. – Rendben – Adam letörölt egy könnycseppet, és megfogadta, addig nem nyugszik, míg Stuart vérben nem fetreng előtte. – De ezzel csak késlelteted az elkerülhetetlent. Kirby megkönnyebbülten hunyta le a szemét pár pillanatra. Mikor újra kinyitotta, még mindig csillogott a nedvességtől, de legalább a riadalom eltűnt belőle.

73

– Nem hiszek az elkerülhetetlenben – Kirby a saját arcához vonta a férfi kezét, és addig tartotta ott, míg mindkettejükből elpárolgott a feszültség. – Biztos azért jöttél, hogy láthasd az arcmásomat. Ott van az asztal felett. Kirby a falra mutatott, de Adam nem vette le róla a szemét. – Később majd alaposan megszemlélem, ha már kigyönyörködtem magam az eredetiben. Adam magához húzta a nőt, és csak tartotta a karjában. Bár egyikükben sem tudatosult, tökéletesen kifejezte ezzel a támogatását. Kirby a békességre gondolt, miközben a férfi vállán pihentette a fejét, és a már folyamatban lévő tervekre. – Sajnálom, Adam. Adam hallotta a nő hangjában a megbánást, ezért a hajába csókolt. – Mit? – Nem mondhatom meg. Kirby szorosabban ölelte a férfi derekát, és úgy bújt hozzá, ahogy még soha senkihez. – De sajnálom.

A Merrick-háztól haza vezető út sokkal nyugalmasabban telt, mint az odafelé. Kirby az anyósülésen ült. Más körülmények között Adam a Hiller-ügynek tulajdonította volna csendességét és zavarát. Emlékezett azonban arra, mit látott meg az arcán, amikor szó esett a Tizianóról. Vajon mi zajlik most abban a csűrcsavaros kis agyában? Hogy fogja kitalálni? Adam a közvetlen megközelítés mellett döntött, és arra gondolt, micsoda pazarlás kihagyni a holdfényt. – A Tiziano, amit most adtak el – kezdte Adam, és úgy tett, mint aki észre sem vette, hogy a nő összerezdült. – Már régóta állt Harrietnél? – A Tiziano – Kirby összekulcsolta a kezét az ölében. – Ó, már hosszú évek óta. A te Mrs. Birminghamed úgy néz ki, mint egy cukkini, nem gondolod? – Nem az én Mrs. Birminghamem. Megint újabb játszma, állapította meg Adam, majd hátradőlt az ülésben. – Kár, hogy eladták, és én még csak nem is láttam. Nagyon csodálom Tiziano munkásságát. A szobámban lévő festménye is kitűnő. Kirby ideges kis kacajfélét hallatott. – Ami a galériában található, épp olyan kitűnő – mondta a lány. – Na, végre hazaértünk! Csak hagyd elöl az autót! – rendelkezett félig megkönnyebbülten, félig idegesen, mert a játék a következő fordulóhoz ért. – Cards majd elrendezi. Remélem, nem bánod, hogy korán eljöttünk. Itt van apa is. Vegyük fel a hálósipkát, jó? Kirby meg sem várta a választ, és elindult felfele a lépcsőn. Mivel Adam tudta, hogy hamarosan részese lesz egy sebtében összeállított tervnek, követte őt. Pont kapóra jött, gondolta, miközben Fairchild az ajtóban várta őket szívélyes mosolyával. – Túl sokan voltak – jelentette ki. – Én jobb szeretem a kisebb összejöveteleket. Igyunk meg valamit a társalgóban, és pletykálkodjunk egy kicsit! Ne légy már olyan átkozottul ideges, gondolta magában Kirby, és már majdnem csúnyán nézett az apjára. 74

– Megyek, szólok Cardsnak, hogy intézze el a Rollsot meg az én autómat. Kissé mégis tétovázott, ahogy a két férfi a társalgó felé indult. Adam e tétovaságot észre is vette. Mielőtt Fairchild belekezdett volna a fecsegésbe, jól hátba vágta a lányát. – Ne siess vissza! – szólt aztán Kirby után. – Egy időre elegem lett a nőkből. – Milyen kedves vagy. A lány hangjába visszatért a gúny és az erő. – Bemegyek, és fölfalom Tulipán citromos aprósüteményét. Bevágom az egészet – tette hozzá, miközben elindult. Fairchild bánatosan gondolt az éjjeli torkoskodásra. – Ez egy kis csibész – motyogta. – Na, jó, akkor mi viszkit iszunk helyette. Adam kényelmesen a zsebébe süllyesztette kezét, és követte Fairchild minden mozdulatát. – Láttam Harriet könyvtárában a Kirbyről készült festményt. Bámulatos. – Az egyik legjobb művem, ha szabad ilyet mondanom. Fairchild megemelte a Chivas Regal üvegét. – Tudja, Harriet teljesen odáig van ezért a kis lókötőért… Fürge mozdulattal két tablettát vett elő a zsebéből, és az italba pottyantotta. Rendes körülmények között Adam talán meg sem látta volna ezt. Ügyes a keze, állapította meg izgatottan és egyben csodálkozva. Nagyon gyors, nagyon biztos. Nyilván nem akarják, hogy útban legyen. De nem lesz olyan egyszerű dolguk, ha ki akarják játszani. Mosolyogva fogadta el az italt, majd a Corot tájkép felé fordult. – Corot fénykezelése – kezdte Adam, miközben kortyolt egyet – olyan mély látványt kölcsönöz minden egyes művének. Semmi más csel nem működött volna ennyire. Fairchild készen állt, hogy besétáljon a csapdába. – Elfogult vagyok Corot-val kapcsolatban. Nagyon finoman bánt a részletekkel, mégsem lett tőle szőrszálhasogató, nem lettek tőle zavarosak a képek. Nézze a leveleket! – mondta, és letette a poharát, hogy megmutassa. Míg az előadás folyt, Adam letette a saját italát, majd kicserélte Fairchildéval, és élvezte a viszki ízét. Közben az emeleten Kirby megtalálta a vastag papírba csomagolt Tizianót. – Áldjon az ég, Cards! – mormogta. Ellenőrizte az óráját, majd kerek tíz percet várt, mielőtt felkapta a festményt, és kiment vele a szobából. Csendesen osont ki a hátsó lépcsőkön az ott várakozó autójához. A társalgóban Adam figyelte a pamlagon hortyogó Fairchildot. Úgy döntött, illik kényelembe helyeznie vendéglátóját, ezért feltette a lábát is. Motorzaj szakította félbe. Az ablakhoz szaladt, és még épp látta, ahogy Kirby Porschéja elvágtat az úton. – Nem leszel egyedül – tett ígéretet a férfi. Pár perccel később már a Rolls Royce kormánya mögött ült. A sebesség csak rátett egy lapáttal Kirby kalandvágyára, ösztönösen vezetett, miközben az esti feladatnak szentelte minden figyelmét. Ez kissé hozzásegítette ahhoz, hogy ne érezzen akkora lelkifurdalást Adam miatt. Háromszáz méterre a galériától megállt az út szélén. Szerencséjére a Tiziano kicsi volt, bár a keret alaposan megdobta a súlyát. Felnyalábolta a csomagot, és gyalog, eredt neki. Cipősarka kopogott a betonon.

75

A hold fényét átmenetileg sötét felhők takarták el, majd tovaúsztak. Kirby a fák jótékony rejtekében lopakodott, köpenye körüllengte testét. Szinte alig látott valamit, mindent árnyak és titokzatosság borított. Fentről bagoly huhogását hallotta. Hátralökte a haját, és felnevetett. – Tökéletes – jegyezte meg. – Már csak égzengés és néhány villám hiányzik. Settenkedés az erdőben valami kétségbeesett küldetés során, az éjszaka hangjai közt – megigazította a csomagját, majd folytatta útját. – Mit meg nem tesz az ember a szeretteiért! A fák közül előbukkant előtte a galéria vörös téglás épülete, melyre holdfény vetődött. Már majdnem ott vagyok, gondolta magában, miközben az órájára pillantott. Egy óra, és újra otthon lehet. Esetleg tényleg eszik a citromos süteményből. Egy kéz nehezedett a vállára. A köpenye szárnyként terült szét, ahogy megpördült. Hatalmas vértócsák, gondolta, ahogy meglátta Adamet. – Sétálgatunk? – kérdezte a férfi. – Miért? Szia, Adam! Mivel eltűnni már nem tudott, szembe kellett vele néznie. Igyekezett barátságosan mosolyogni. – Mi járatban erre? – Téged követtelek. – Igazán hízelgő. Apa talán nem volt elég szórakoztató? – Az apád elaludt. Kirby egy pillanatig csak bámulta a férfit, majd fújtatni kezdett. Torz mosoly követte mindezt. – Már kijárt neki. Remélem, kényelembe helyezted. – Eléggé. Mi van a csomagban? Bár Kirby tudta, hogy hasztalan teszi, de azért megrebegtette a pilláit. – Csomag? Adam megpöckölte a csomagolást. – Ó, ez a csomag! Csak egy kis megbízás, amit teljesítenem kell. Későre jár, nem kellene elindulnod vissza? – Kizárt dolog. – Nincs későn – rántott egyet a vállán Kirby. – Gondoltam, hogy még nincs. – De mi van a csomagban, Kirby, és mit akarsz vele tenni? – Rendben, tessék! Azzal Adam kezébe nyomta a festményt, mert az ő karja már majd leszakadt. Ha kutyaszorítóba kerül az ember, meg kell próbálni a legjobban kikeveredni belőle. – Megérdemled, hogy elmagyarázzam, és tudom, hogy úgysem tágítasz, míg meg nem teszem. Csak dióhéjban, Adam, mert fogytán az időm – Kirby a csomagra tette a kezét. – Ez itt a Tiziano-féle kép, és ki fogom tenni a galériában. Adam felvonta a szemöldökét. Nem kellett felvilágosítani arról, hogy egy festmény lapul a csomagban. – Azt hittem, a Tiziano már a galériában van. – Nem – bökte ki Kirby. Felhasznált volna bármilyen hazugságot, féligazságot vagy mesét, ha épp eszébe jut. De most csak az igazság jött a nyelvére. – Ez itt a Tiziano – biccentett a csomag felé. – A képtárban Fairchild másolata látható.

76

Adam egy pillanatig hagyta, hogy a csend uralkodjon, míg a holdfény a nő arcára szűrődött. Úgy nézett ki, mint valami angyal vagy valami boszorkány. – Az apád hamisított egy Tizianót, és odaadta a galériának, mintha az lenne az eredeti? – Természetesen nem tett ilyet. Kirby nem színlelte felháborodását. De visszatartotta a dühét, és igyekezett megőrizni a türelmét. – Nem mondok el többet, ha sértegeted az apámat. – Nem tudom, mi ütött belém. – Jól van – Kirby nekidőlt egy fának. – Talán úgy a legjobb, ha az elején kezdem. – Jó ötlet. – Évekkel ezelőtt apa és Harriet Európában nyaralt. Útjukba került ez a Tiziano, és mindkettő váltig állította, hogy ő látta meg először. Egyik sem akart engedni, de otthagyni sem tudták. Végül megegyeztek. Kirby a csomagra mutatott. – Felesben kifizették, apa pedig készített róla másolatot. Hathavonta váltogatják az eredeti kép tulajdonjogát, és cserélgetik a másolattal, ha érted, mire gondolok. Az volt a kikötés, hogy egyikük sem mondhatja a magáénak. Harriet az övét a galériában tartja, de nem sorolja a saját tulajdonú festményei közé. Apa pedig a vendégszobában helyezte el. Adam gondolkodott egy keveset. – Ez túl nevetséges ahhoz, hogy csak úgy kitaláld. – Természetesen nem a kisujjamból szoptam. A lány tőle telhető mértékben lebiggyesztette az alsó ajkát. – Nem bízol bennem? – Nem. Sokat kell még magyarázkodnod, ha majd visszaérünk. Talán, gondolta Kirby, de egyáltalán nem biztos. – Mégis, hogy akarsz bejutni ilyenkor a galériába? – Harriet kulcsaival. – Odaadta őket neked? Kirby dühösen fújt egyet. – Ide figyelj, Adam! Harriet nagyon mérges, amiért Stuart eladta a Tizianót. Amíg át nem tanulmányozza a szerződéseket, addig nem tudhatjuk, hogy milyen kötelezettségeket vállaltak vele. Nem áll túl jól a szénánk, és nem kockáztathatunk az eredetvizsgálattal. Mármint ami az apám képét illeti. Ha az eljárás elég kifinomult, rájöhetnek, hogy a festmény nem a XVI. századból való. – Harriet tudja, hogy a másolat van nála, a galériában? – Ez afféle verseny, Adam! – Van más verseny is a Merrick Galériában? Kirby hosszú, hűvös pillantást vetett a férfira. – Igyekszem nem felbosszantani magam. Harriet összes festménye eredeti, mint ahogy a Tiziano fele is. – De miért nem ő maga cseréli ki? – Mert… – kezdett bele Kirby, majd az órájára nézett. Egyre fogyott az ideje. – Nem olyan egyszerű elillanni egy összejövetelről olyan korán, ahogy mi is tettük, ráadásul neki

77

még kínos is. Az éjjeliőr elmondhatja Stuartnak, hogy látta őt bemenni a galériába az éjszaka közepén egy csomaggal. Ennyit még Stuart is össze tud rakni magában. – És ahhoz mit szól majd az őr, ha Kirby Fairchildot látja az éjszaka közepén bemenni a galériába? – Nem lát majd meg minket – hunyorgott rá Kirby és nagyon-nagyon cinkosan mosolygott. – Minket? – Mivel hogy te is itt vagy. A lány újra elmosolyodott, mert mindezt nagyon is komolyan gondolta. – Mindent őszintén elmondtam neked, te meg úriember lévén segítesz nekem a cserében. Gyorsan kell dolgoznunk. Ha elkapnak, magabiztosak maradunk. Neked semmit sem kell tenned, majd én mindent elintézek. – Szóval te majd elintézed… – Adam fejével a felhők felé bökött. – Most már teljesen nyugodtak lehetünk. De van egy feltételem – fojtotta bele a szót Kirbybe. – Ha végeztünk, és nem kerültünk se kórházba, se börtönbe, akkor mindent töviről hegyire elmesélsz. De ha rács mögé dugnak, akkor lassú kínhalál vár rád. – Ez már két feltétel – mormogta Kirby. – De legyen! Egy percig méregették egymást. Az egyik arra igyekezett választ kapni, hogy mennyit kell majd még fecsegnie, a másik meg arra, hogy vajon mi mindenre derül még fény. Mindketten elég kellemetlennek érezték a csalást. – Intézzük el! Adam előreengedte Kirbyt, aki átvágott a füvön, s egyenesen a főbejárathoz lépdelt. Köpenye mély zsebéből elővette a kulcsot. – Ezzel a kettővel lehet kikapcsolni a fő riasztót – magyarázta, miközben kinyitott néhány zárat. – Ezek az ajtókhoz vannak – Kirby elmosolyodott a reteszek halk kattanására. Megfordult, és az öltönyös Adamet méregette. – Úgy örülök, hogy így kiöltöztünk ehhez! – Nem lehet akármilyen öltözékben betörni egy ilyen előkelő intézménybe. – Így igaz – Kirby visszatette a kulcsokat a zsebébe. – Nagyon szép párt alkotunk így ketten. A Tiziano a második emeleten, a nyugati teremben van. Az éjjeliőr bódéja hátul található, itt, a fő emeleten. Gondolom, éppen rumos kávét iszik, és pornós újságokat nézeget. Óránként kell járőröznie, de nem tudhatjuk biztosan, hogy elég szorgalmas-e. – Pontosan mikor is jár körbe, ha mégis megteszi? – Egész óránként, tehát húsz percünk van. Kirby az órájára pillantott, és megvonta a vállát. – Ez épp elég, bár több is lehetne, ha nem faggattál volna a részletek miatt. De ne mérgelődj! – tette hozzá. Ujját az ajkához nyomta, majd becsusszant az ajtón. A köpeny zsebének mélyéről előkerült egy zseblámpa. A szőnyegre vetülő keskeny fénycsóvát követték, együtt kaptattak fel a lépcsőn. Kirby láthatóan úgy ismerte a galériát, mint a saját tenyerét. Magabiztosan mozgott a sötétben, végig tartotta az ütemet, ahogy felkanyarodott az emeletre, és végigsétált a folyosón. A köpenye meglibbent, ahogy beperdült az egyik szobába. Csendesen világította meg sorra a festményeket, míg a fénynyaláb megállt a Tiziano másolatán, melynek eredetije addig Adam szobájában kapott helyet. 78

– Tessék! – súgta Kirby, ahogy a fény a vöröslő hajzuhatagra esett, melyet Tiziano tett halhatatlanná. A szegényes világítás mellett Adam nem tudta felmérni a minőségét, de megfogadta, hogy megszemléli, amint lehet. – Képtelenség megkülönböztetni őket, még egy szakértőnek is. Kirby tudta, mire gondol a férfi. – Harriet elismert szakember, de még neki sem sikerült. Szerintem a vizsgálat sem kérdőjelezné meg az eredeti voltát. Apának megvan a módszere a festmények kezelésére. A lány közelebb lépett, hogy az egész festményt bevilágítsa. – Apa egy kis, piros karikát festett a másolat keretének hátuljára, hogy meg lehessen mondani, melyik a másolat. Én kibontom a csomagot – mondta élénken. – Te pedig vedd le a képet a falról! Kirby letérdelt, és elkezdte kibontani a festményt. – Örülök, hogy egymásba botlottunk – jegyezte meg Kirby. – A testmagasságod jól jön a képcserénél. Adam megtorpant a másolattal a kezében. Ha most ezért a megjegyzésért megfojtaná a nőt, azzal túl nagy zajt csapna. De később talán még sor kerülhet rá? – Akkor gyerünk! Némán cserélték ki a képeket. Adam a falra tette azt, amit a kezében tartott, Kirby pedig becsomagolta a másikat. Miután zsineggel összekötötte, újra a falra világított. – Kicsit ferdén áll. Balra! – Nézd, én… – Adamet egy gyenge, hamisan csengő füttyszó szakította félbe. – Korán indult! – súgta Kirby, miközben megmarkolta a csomagot. – Ki gondolná manapság, hogy az alkalmazottak rendesen is hajlandók dolgozni?! Adam hirtelen mozdulattal a boltíves folyosó falához préselte magát a nőt meg a festményt. Kirby mulatságosnak találta, hogy szendvicstöltelék vált belőle, de visszafogta a kacagást. Tudta, hogy azzal felbosszantaná a férfit, ezért visszatartotta. A fütyörészés közben egyre hangosabb lett. Kirby úgy képzelte, hogy az őr végigsétál a folyosókon, és lámpájával bevilágít ide-oda útja során. Remélte, hogy csak felületes munkát végez. Adam érezte, mennyire remeg a lány, ezért szorosabban ölelte. Valahogy meg kell védenie. Nem számított, hogy végső soron ő keverte bajba. Csak arra tudott gondolni, hogy valahogy biztonságos helyre juttassa. Egy fénycsóva villant az ajtó mellett, a fütyülés egészen közel ért. Kirby reszketett, mint a falevél. A fény beugrált a terembe, ívelt vonalban futott végig a falakon. Adam teste megfeszült, mert tudta, hogy mindössze néhány centin múlik a lebukásuk. A fény megállt, egy pillanatra megpihent, majd folytatta eredeti útját. Újra jótékony sötét borult a helyiségre. A két besurranó nem mozdult, pedig Kirby hátát már nagyon nyomta a kép kerete. Csendben és mozdulatlanul vártak, míg a füttyszó teljesen elhalkul. Mivel a lány enyhe remegése időközben erős reszketésbe váltott, Adam elhúzta a faltól, hogy megnyugtassa. – Minden rendben. Már elment. – Csodálatos voltál! Kirby eltakarta a száját, hogy ne lehessen hallani a nevetését. – Nem gondoltál még arra, hogy rendszeresen űzd ezt a sportágat? 79

Adam az egyik karja alá csúsztatta a festményt, majd határozottan megragadta a nőt. Ügy döntött, hogy a megfelelő időben majd kamatostul megfizet ezért is. – Menjünk! – Jó. Talán nem ez a legalkalmasabb pillanat, hogy körbevezesselek. Milyen kár! Kiváló metszeteket láthatnánk a következő teremben, és apa egyik igazán felséges csendéletét. – A saját neve alatt fut? – Adam, igazán! – A folyosón megtorpantak, hogy meggyőződjenek róla, tiszta a levegő. – Ez faragatlanság! Egész addig nem beszélgettek, míg a fák közé nem értek. Akkor Adam Kirby felé fordult. – Viszem a festményt, és követlek. Ha hetvenötnél többel mersz menni, megnyúzlak. A kocsiknál Kirby megállt, és hirtelen komolyságával kizökkentette a férfit. – Nagyon köszönök mindent, Adam. Remélem, nem gondolsz rosszat rólunk. Sokat számít a véleményed. A férfi végigsimította a nő arcát. – Még nem döntöttem el, miként vélekedjem rólatok. Kirby szájszéle mosolyra görbült. – Akkor rendben. Ne is kapkodd el! – Most már ülj be, és vezess! – utasította a férfi, nehogy elfeledkezzen a megoldandó feladatról. Kirby értette a módját, hogy miként vonja el a figyelmét dolgokról. Túl sok dologról. Visszafele kétszer annyi ideig tartott az út, mivel Kirby jóval a megengedett sebesség alatt maradt. Ismét elöl hagyta a Porschét, hogy majd Cards a gondját viselje. Beérve azonnal a társalgóba sietett. – Hát – mélázott, ahogy az alvó apját nézte – elég kényelmesnek tűnik ez a testhelyzet, de én azért kicsit kinyújtanám. Adam az ajtófélfának támaszkodva várta, míg Kirby elrendezi az apját éjszakára. Meglazította a nyakkendőjét, lehúzta a cipőjét, majd ráborította a köpenyét, és megcsókolta kopaszodó fejét. – Drága apám – súgta oda – most túljártak az eszeden. – Beszédem van veled, Kirby, odafenn. Most! A lány felegyenesedett, és hosszasan, szelíden nézte a férfit. – De csak azért beszélek veled, mert olyan szépen kérted. Egy üveg konyakot és két poharat vett elő a bárszekrényből. – Kellemesebbé is tehetjük a kínvallatást – azzal elsuhant a férfi mellett, fel az emeletre.

80

8. Kirby felkapcsolta a rózsaszín olvasólámpát, mielőtt töltött a konyakból. Amikor átnyújtott egy poharat Adamnek, lerúgta a cipőjét, és törökülésben helyet foglalt az ágyon. Figyelte, ahogy a férfi letépi a csomagolást a festményről. Adam összeráncolt szemöldökkel vizsgálgatta az ecsetvonásokat, a színhasználatot, Tiziano velencei eljárását. Elképesztő, gondolta. Egyszerűen elképesztő. – Ez tényleg csak másolat? Kirbynek mosolyognia kellett. Csak melengette a keze közt az italt, de nem itta meg. – Ott van apa jelzése a kereten. Adam látta a piros karikát, de nem találta meggyőzőnek. – Meg mertem volna esküdni, hogy eredeti. – Mint ahogy bárki más is. Adam a falnak támasztotta a festményt, és Kirby felé fordult. A lány indiai papnőre hasonlított: éjfekete hajzuhatag a szűzies fehér selymen. Titokzatos mosollyal továbbra is lótusz-helyzetben ült, konyakkal a kezében. – Hány másolatot tart még az apád a gyűjteményében? Kirby lassan felemelte a konyakot, és beleivott. Erőlködnie kellett, hogy ne látszódjon, mennyire bántja a kérdés, hiszen Adamnek jogában állt megtudni. – Minden egyes darab eredeti. Kivéve most már a Tizianót. Hanyagul megvonta a vállát. Már nem számított semmit. – Amikor arról az eljárásról beszéltél, amivel antikolja a képeket, mintha nem úgy értetted volna, hogy csak a festményeknél használja. Kirby azon tűnődött, vajon miből gondolta, hogy Adam majd nem használja ki a lehetőséget egy ilyen megjegyzésre. Az olaj a tűzre, emlékeztette magát. Már eleget játszott vele. Megforgatta kezében az italt. Az üvegen vörös és borostyán sárga fények csillantak meg. – Megbízom benned – dünnyögte a nő, amin mindketten meglepődtek. – Nem akarlak belevonni olyasmibe, amit később megbánhatsz, Adam. Szeretném, ha ezt megértenéd. Ha egyszer elmondom, már késő lesz a bánat. Adam nem foglalkozott a rátörő bűntudattal. Ki is csapott be kit abban a pillanatban? Ki fizet meg az egészért a legvégén? – Az legyen az én gondom – jelentette ki Adam. Most inkább Kirbyvel foglalkozik, a lelkiismeretét későbbre hagyja. Lenyelte a konyakot, és hagyta, hogy átjárja a forróság. – Hány másolatot készített az apád? 81

– Tizet… nem, tizenegyet – helyesbített Kirby, és tudomást sem vett a férfi káromkodásáról. – Tizenegyet, de ebbe nem számoltam bele a Tizianót, ami egészen más elbírálás alá esik. – Más elbírálás – mormolta a férfi. Újabb adag konyakot töltött a poharába, mert úgy érezte, szüksége lesz rá. – De miért különbözik ez a többitől? – A Tiziano apa és Harriet megegyezésének eredménye. Csupán azért, hogy senki se érezze rosszul magát. – És a többi? Adam egy túlcikornyázott Anna királynő korabeli széken foglalt helyet. – Miféle megállapodásokat kötöttek? – Természetesen mindegyik egyedi. Kirby tétován figyelte a férfit. Ha egy hónappal később találkoznának, talán minden más lenne. Már megint az időzítés, tűnődött, és belekortyolt a melegítő italba. – Apa lefestette őket, és eladta az érdeklődőknek. – Eladta? – Adam felállt, mert nem bírt a helyén megmaradni. Azt kívánta, bárcsak Kirby el sem kezdte volna. Fel és alá járkált a szobában. – Te jó Isten, Kirby! Hát nem érted, hogy mit tett? Hogy mit tesz? Ez egész egyszerűen csalás! – Én nem nevezném annak – vitatkozott Kirby, miközben elmélkedve forgatta a poharát. Ezt a kérdést már nagyon alaposan végiggondolta. – Egyszerűnek pedig végképp nem. – Hát akkor mi? Adam legszívesebben összecsomagolta volna a nőt, hogy elvigye magával, hátrahagyva a Tizianót, a Rembrandtot, az őrült apját, a nevetséges kastélyt. Bárhova. Akárhova. – Summantás – mondta Kirby. – Summantás? – ismételte Adam csendesen. – Már majdnem elfelejtette, hogy ez a lány nem teljesen épeszű. – Summantás. így nevezed tehát azt, hogy hamis képeket adtok el hatalmas összegekért a gyanútlan ügyfeleknek? Ha visszaélsz a parkolójeggyel, akkor az a summantás. Adam ismét járkálni kezdett, miközben a válaszokat kereste. – A pokolba is! A saját munkáival is vagyonokat keres. Miért vetemedik akkor ilyesmire? – Mert megvan hozzá a képessége – mondta egyszerűen Kirby. Kinyújtotta az egyik tenyerét. – Apa óriási zseni, Adam. Nem csak a lányaként állítom ezt, hanem művészként is. Igaz, ezzel együtt jár némi különcség is… Úgy tett, mint aki nem is hallja a gúnyos hangot, és folytatta. – Apának a festészet nem csak a foglalkozása. A művészet és az élete egy és ugyanaz. – Kirby, én ezt mind értem, de ez még mindig nem magyarázza meg, hogy miért? – Hadd fejezzem be! A lány ismét az ölébe tette a poharat. – Először is, apa semmilyen formában sem viseli el a kapzsiságot. Szerinte ez nem csak a pénz istenítését jelenti, hanem a művészet tömegtermékké alacsonyítását is. Tudnod kell, hogy a gyűjteményét folyamatosan kérik kölcsön múzeumok és művészeti iskolák. Bár erősen 82

úgy érzi, hogy a művészetnek magánkézben és nyilvános intézményekben egyaránt helye van, utálja, amikor a vagyonos emberek csupán befektetési céllal vásárolják meg az alkotásokat. – Csodálatra méltó, Kirby. De közben ő mégis üzletté tette a hamisítványok árusítását. – Nincs benne semmi üzlet. Semmit nem nyer vele anyagilag – Kirby félretette a poharát, és összecsapta a két tenyerét. – Apa a hamisítványainak leendő vevőit egytől egyig leellenőrzi. Kirby pillanatnyi hatásszünetet tartott. – Harriet… – Harriet Merrick is benne van? Adam csaknem leült a döbbenettől. – Bizony, már vagy tizenöt éve ez a kedvenc közös időtöltésük. – Időtöltés? – dörmögte Adam, és valóban le is rogyott. – Ugye, tudod, hogy Harriet kiváló kapcsolatokkal rendelkezik. Meggyőződik arról, hogy a vevő valóban vagyonos, és magányos életet él. Két éve apa egy arab sejknek adott el egy csodálatos Renoirt. A kedvenceim közé tartozott. Egyébként – folytatta, miközben felkelt, hogy újra töltsön mindkettőjüknek – mindegyik vevő különösen szerette a pénzt és/vagy teljesen hiányzott belőlük a közösségi szellem és a kötelességtudat. Harrieten keresztül értesültek arról, hogy apának ritka, hivatalosan még el nem ismert műkincse van. Kirby a saját poharával visszatért az ágyába, míg Adam hallgatott. – Az első üzleti találkozáskor apa sosem működik együtt, de nem is zárkózik el teljesen. Fokozatosan hagyja, hogy rábeszéljék, egész addig, míg létre nem jön az üzlet. Az ár természetesen csillagászati, különben a műkedvelők megsértődnének. Kirby lenyelt egy korty konyakot, és élvezte, ahogy a melegség végigfut a torkán. – Csak készpénzt fogad el, tehát sehol semmi nyom. A festmény azután elkerül a Himalájába, Szibériába, vagy más elzárt helyre. Apa pedig felajánlja a pénzt jótékony célokra, persze névtelenül. Hosszú beszéde végén Kirby nagy levegőt vett, és jókora korty konyakkal jutalmazta magát. – Azt akarod mondani, hogy ezért a semmiségért vállal ennyi mindent, azért küszködik, és ezért vállalja a bonyodalmakat? – Egyáltalán nem – rázta Kirby a fejét, és előre hajolt. – Jó üzlet ez neki. Elégedett vele, Adam. Mi más fontos még ezen kívül? A férfi küszködött, hogy ebben az esetben elválassza egymástól a jót és a rosszat. – De Kirby, hiszen lop! A-lány félrebillentett fejjel gondolkodott. – Kinek a rajongója vagy te, Adam? A nottinghami seriffé, vagy Robin Hoodé? – Ez nem ugyanaz – a férfi a hajába túrt, miközben mindkettőjüket győzködte. – Az ördögbe is, Kirby, ez teljesen más. – A helyi kórházban például teljesen felújították a gyermekosztályt – kezdte a nő csendesen. – Az Apalache egyik kis falujába került egy új tűzoltóautó és új felszerelést is kaptak. Egy másik kis porfészek új könyvtárral lett gazdagabb. – Rendben – Adam újra felemelkedett, hogy félbeszakítsa. – Tizenöt év alatt biztos szép kis listát hoztak össze. Talán bizonyos szempontból dicséretes is, de akárhogy is, ez törvénytelen dolog, Kirby. Véget kell ennek vetni. 83

– Tudom. Kirby egyszerű beismerése kizökkentette a férfit. Kirby halvány mosollyal mozdította meg a vállát. – Jól szórakoztunk, míg tartott, de már egy ideje rájöttem, hogy abba kellene hagyni, mielőtt még baj lesz belőle. Apa már kitalálta, hogy készít egy sorozatot, én pedig rávettem, hogy kezdje el minél előbb. Legalább öt évig tartana, és addig legalább fellélegezhetnénk. Sajnos már tett valami olyat, amivel nem igazán tudok megbirkózni. Kirby épp arra készült, hogy jobban megnyíljon. Adam egyetlen szó nélkül is tudta, hogy teljesen a bizalmába akarja fogadni. Mindent elmondott neki, amit a Rembrandtról tudott. – Gondolom, részben arról van szó, hogy bosszút akar állni Stuarton – folytatta a lány, miközben Adam némán járkált a szobában. Kirby csak forgatta a poharat a kezében. – Aztán Stuart valahogy rájött apa időtöltésére, és mikor felbontottam az eljegyzésünket, megfenyegetett, hogy nyilvánosságra hozza. Apa megnyugtatott, hogy ne aggódjak, mert Stuart nincs abban a helyzetben, hogy bármit is ártson nekünk. Akkoriban mit sem tudtam még a Rembrandt-ügyről. Kirby kérdések és habozás nélkül öntötte ki a szívét. Adam úgy döntött, puhatolózni fog, mert ennél nem tudott jobbat. – Van valami ötleted, hogy hova rejthette? – Nem, de még nem is kerestem. Ahogy Adam ránézett, többé már nem a buja cigánylányt látta benne, de még csak a titokzatos hercegnőt sem. Csak egy lány volt, aki most komolyan aggódott imádott apjáért. – Az apám jó ember, Adam. Nálam jobban ezt senki sem tudja. Tudom, hogy okkal tette, amit tett, és ezt el kell fogadnom. Nem várom, hogy te is hűséges légy, csak bízz bennem! A férfi hallgatott, amit Kirby beleegyezésnek tekintett. – Most már csak attól tartok, apa alábecsüli Stuart kegyetlenségét. – Látni fogja, kivel áll szemben, ha elmeséled azt, ami a könyvtárban történt. – Nem mondom meg neki, mert – folytatta még Adam ellenvetése előtt – nem tudom, mit váltana ki belőle. Talán már észrevetted, hogy apa nagyon szeszélyes. Kirby megdöntötte a poharát, mert hirtelen egész más hangulat telepedett rá. – Nem akarom, hogy ezzel bajlódj, Adam. Beszélj róla apával, ha jónak látod. Esetleg Harriettel is. Személy szerint úgy vélem, az a legjobb, ha egy időre hagyjuk téli álmot aludni ezt a kérdést. Mint a medvék. – Medvék… Kirby nevetve állt fel. – Hozok neked még egy kis konyakot. Adam a csuklójánál fogva megállította. – Mindent elmondtál? Kirby gondterhelten simított végig az ágytakaró egy kis foszlott darabján. – Említettem már a Van Goghot? – Ó, Istenem! Adam a szemére szorította az ujjait. Csak remélte, hogy ennek egyszer vége szakad. – Milyen Van Gogh? 84

Kirby összehúzta az ajkát. – Nem igazán Van Gogh. – Az apádé? – A legutóbbi alkotása. Victor Alvareznek adta el, egy dél-amerikai kávébárónak – mosolygott azon, hogy Adam meg sem szólalt, csak meredt maga elé. – Nyomorúságos körülmények között dolgoznak az ültetvényein. Sajnos ez ellen nem sokat tudunk tenni, de apa máris elkülönítette azt a pénzt egy környékbeli iskola számára. Jó néhány évre visszavonul, Adam – tette hozzá, mert a férfi még mindig a szeméhez nyomta ujjait. – Úgy vélem, tényleg örülni fog annak, hogy mindent tudsz. Szeretné neked megmutatni azt a festményt. Nagyon elégedett vele. Adam megdörzsölte az arcát. Meg sem lepődött a saját nevetésén. – Azt hiszem, hálásnak kell lennem azért, mert nem akarja kifesteni a Sixtusi kápolna mennyezetét. – Azt majd mikor nyugdíjba vonult – vágta közbe vidáman Kirby. – Majd sok-sok év múlva. Adam nem tudta, most viccelődik-e ez a lány, vagy sem, ezért inkább nem is firtatta tovább. – Kell egy kis idő, amíg mindezt megemésztem. – Rendben. Adam úgy döntött, hogy nem megy jelentést tenni McIntyre-nek. Még nem volt ideje felkészülni erre azóta, hogy Kirby minden kérdés és vallatás nélkül mindent teljesen bevallott neki. Képtelen volt a munkájára vagy a kötelezettségeire figyelni, mikor a nő minden bizalmát bele vetette. Nem, valahogy majdcsak kitalálja, hogy mit döntsön végül. Már ő maga sem látta olyan tisztán, mi itt a jó és mi itt a rossz. Ahogy Kirbyre nézett, érezte, hogy adnia kell, meg kell őt nyugtatnia, meg kell mutatni, mennyire jól tette, hogy odaadta neki a lehető legértékesebb ajándékot: a feltétlen bizalmat. Lehet, hogy nem érdemelte meg, de kellett neki. Akarta őt. Egy szó nélkül ölelte át, az ajkát pedig Kirbyéhez préselte, mohón, kérdezés nélkül. Nem is gondolkodtak, csak Adam lehúzta a villámzárat a ruha hátán. A nő adni akart. Bármit, mindent, amit a férfi akart. Nem akart választ a kérdéseire, csak elfelejteni mindazt, ami kettejük közé állhatott. Annyira egyszerű sodródni az új és egyedi érzelmek áradatával. Ami igaz és erős, azt sosem lehet könnyen megszerezni. Kirby kicsi kora óta azt tanulta, hogy az igazán fontos dolgokért kell a legtöbbet küzdeni. Elhúzódott a férfitól, és úgy határozott, hogy azon a szinten tartja kapcsolatukat, amit még képes kezelni. – Megleptél – mondta Kirby erőltetett mosollyal. Adam visszahúzta magához. A lány ezúttal nem hátrált. – Jó. – Tudod, a legtöbb nő várja a csábítást, teljesen mindegy, mennyire felületes. Kirby szemében talán csodálkozás ült, de Adam a mellkasán érezte heves szívverését. – A legtöbb nő nem Kirby Fairchild – Adam bármit megtett volna a lányért, akár a könnyed játszadozást is. Csak az eredmény érdekelte. – Miért nem hívjuk ezt afféle hirtelen ötlettől vezérelt cselekedetnek? – kérdezte, és lecsúsztatta ruháját a vállán. – Nem akarlak a hagyományos módszerrel untatni. 85

Kirby hogyan is állhatott volna ellen neki? A férfi keze gyengéden érintette a bőrét, mosolygó ajka csábította. Sosem tétovázott, ha el kellett vennie azt, amit akart… legalábbis addig. Talán elérkezett az ideje, hogy kiegyezzenek egy döntetlenben, így nem nyernek, de nem is veszítenek semmit. Lassan elmosolyodott, és hagyta, hogy a ruhája szinte hangtalanul a padlóra csusszanjon. Adam úgy érezte, kincset ér a hűvös selyem, és a meleg bőr. Kirbyt ugyanolyan csábosnak és vonzónak látta, mint amilyennek elképzelte. Miután eltökélte, hogy átadja magát, minden gát elszakadt. A lány egyszerű mozdulattal tárta szét a két karját, és eggyé váltak. Lágy sóhajok, halk mormogások, bőrük összesimult. A holdvilág csatát vívott a lámpa rózsaszín fényével, majd egybeolvadtak, ahogy a matrac megadta magát a súlyuk alatt. Kirby forró ajka elnyílt, karja erősen szorította a férfit. Olyan hívogatóan és incselkedve mozgott, hogy Adam el is feledkezett törékeny termetéről. Mindent, az egészet, most. A vágy vezette őket arra, hogy türelmetlenül essenek egymásnak, és mégis? Valahogy a szenvedély és a forróság mögött olyan gyengédség rejtőzött, amire egyikük sem számított. Adam megérintette, Kirby megremegett. A nő megízlelte, a férfi lüktetett. Vártak, míg a levegő már szinte szikrázott körülöttük. Minden egyes pillanattal többet kaptak, mint amennyire vágytak, de a felfedezéstől csak egyre jobban kívánták egymást. Kirbynek nem maradt ideje lebegni, csak hevesen lángolni. A férfiért. A férfitól. A teste sóvárgott, a vágy messze nem fejezte ki azt, amit érzett. Úgy akarta a férfit, amennyire azelőtt még soha senkit. Adam egyetlen érintéssel, egyetlen csókkal olyan magasságokba tudta elrepíteni, melyek létezéséről korábban sejtelme sem volt. Most tehát megkapta azt a beteljesedést, azt az örömöt, melyet remélt ugyan, de sosem hitt benne igazán. Ezt kereste mindig annyira kétségbeesetten, de nem találta sehol. Most rátalált Adam személyében. Nem is vágyott semmi másra. Csend. Olyan csend, mintha soha, semmiféle hang nem létezett volna. Kirby haja a férfi arcát csiklandozta. Két keze lazán ökölbe szorítva pihent Adam mellkasán. A férfi szótlanul feküdt, és olyan fájdalom járta át, amilyet korábban sosem érzett. Hogy engedhette, hogy mindez megtörténjen? Hova lett az irányítás, az önfegyelem? Hogy is számíthatott rá egy olyan nő társaságában, mint Kirby? Ez a lány valahogy behálózta a testét és a lelkét is, míg ő azt színlelte, hogy pontosan tudja, mit cselekszik. Azért érkezett, hogy dolgozzon, emlékeztette magát. Még mindig rá várt a feladat, attól függetlenül, hogy mi történt köztük. De vajon képes lesz-e így folytatni, amit elkezdett, és egyben meg is tudja-e majd védeni a lányt? Lehetséges-e, hogy kétfelé szakadjon, mikor eddig mindig egy irányba vitte az útja? Teljesen elbizonytalanodott, csak azt tudta, ebből a játszmából nem kerülhet ki győztesen. Gondolkodni akart, és megteremteni ehhez a távolságot. Úgy találta a legjobbnak mindkettőjük szempontjából, ha azonnal belekezd. Ahogy azonban odébb mozdult, Kirby még jobban szorította magához. Felemelte a fejét, és Adamet elbűvölte az, ahogy a holdfény megcsillant a szemében. – Ne menj el! – mormolta Kirby. – Maradj itt, és aludj velem! Még nem akarom, hogy vége legyen.

86

Adam nem tudott ellenállni neki. Lehet, hogy végleg elveszett? Szó nélkül ölelte magához újra a lányt, és becsukta a szemét. Egy rövid időre még tudta magát azzal áltatni, hogy majd minden magától megoldódik.

Kirby t a napfény ébresztette, de tudomást sem akart róla venni, ezért párnákat rámolt a fejére. De ez nem sokáig vált be. Végül aztán beletörődött, a földre lökte az vánkost, majd csendesen feküdt egymagában. Nem hallotta, mikor távozhatott Adam, de nem is számított arra, hogy reggelig marad. Még hálát is érzett amiatt, hogy egyedül kelhetett fel. Így legalább alkalma lesz gondolkodni. De miért bízott meg ilyen vakon egy olyan férfiban, akit csak nemrég ismert meg? Nem talált rá választ. Miért nem tért ki a kérdései elől, kerülte ki a tényeket, ha egyszer képes rá? Ki tudja? Nem igaz. Kirby egy pillanatra becsukta a szemét, és tudta, hogy sokkal őszintébb volt Adammel, mint saját magával. És már tudta is az okát. Többet adott ennek a férfinak, mint korábban bármelyik másiknak. Többről szólt, mint egyszerű testi egyesülésről, mint néhány óra gyönyörről. Lénye lényegét adta Adamnek. Már nem tudta visszavenni, még akkor sem, ha mindketten inkább ezt tették volna. A férfi nem is tudta, hogy neki ajándékozta a lelki érintetlenségét. Ez a helyzet most már lelki értelemben is ugyanolyan fontos volt, mint testileg. Nem lehetett visszafordítani. Ahogy felelevenítette magában az éjszaka történteket, nem is akarta. Már mindketten folytathatták az útjukat, akármi is várt rájuk. Kirby felkelt, és felkészült, hogy szembenézzen a nap kihívásaival.

Fent, Fairchild műtermében Adam a falusi tájképet szemlélte. Érezte az izgalmat és a feszültséget. A békés jelenet eszeveszett élettől duzzadt. Élő, valódi, felkavaró. Az alkotó mögötte állt, de nem Vincent van Gogh, pedig Adam bármikor fogadott volna, hogy ő tartotta az ecsetet és a palettát, hanem Philipp Fairchild. – Elképesztő – mormogta Adam. Nem tudta megállni, hogy ne dicsérje meg az alkotást. – Köszönöm, Adam. Szeretem ezt a képet – Fairchild úgy beszélt, mint aki már régóta felsőbbrendűnek érzi magát, és elfogadta az ezzel járó felelősséget. – Mr. Fairchild… – Szólítsd csak Philipnek! – vágott közbe a művész. – Felesleges ez a hivatalos hangnem kettőnk között. Adam valahogy úgy érezte, hogy már a hétköznapi bizalmas viszony is tovább bonyolítaná amúgy is zűrzavaros helyzetét. – Philip – kezdte újra – ez csalás, ez ámítás. Az indíttatás lehet nemes, lehet nagyra becsülendő, de az eredmény akkor is ugyanaz. – Teljes mértékben – Fairchild egyetértőn biccentett. – Csalás és ámítás vagy félrevezetés. Ez kétségtelen – felemelte a két karját, majd visszaejtette –, nem is tudok semmit felhozni a mentségemre. Még szép, gondolta mogorván Adam. Ha nem téved túl nagyot, akkor a világtörténelem legnagyobb hazudozójával áll szemben. 87

– Adam – bökte ki Fairchild, és háztetőt formált a két kezéből. – Maga körültekintő, józanul gondolkodó ember. Jó emberismerőnek tartom magam. – A férfi törékeny öregember módjára, nehézkesen ült le. – Mégis élénk a képzelőereje, és nagyon nyitott – ez a munkáiból látszik. Adam a kávé után nyúlt, amit Cards szolgált fel. – És? – Ahogy tegnap este segített nekünk, és ahogy a saját csapdámba terelt bele, arra enged következtetni, hogy képes alkalmazkodni ahhoz, amit mások szokatlannak hívnak. – Néhányan talán. – Most pedig… – Fairchild elfogadta a csészét, amit a vendége nyújtott felé, majd hátradőlt – azt mondja, Kirby mindenről tájékoztatta. Különös, de ezt most hagyjuk. – Fairchild már levonta a maga következtetéseit, és nem talált benne kivetnivalót. – És mindazok után, amit hallott, még azt akarja mondani, hogy önző vagyok? Az emberségen kívül még mi másnak lehetne nevezni az indíttatásomat? Fairchild letette a csészéjét, kezét pedig csontos térde közé zárta. – Apró, beteg gyerekek és a nálunk kevésbé szerencsések húznak hasznot a kedvtelésemből. Egyetlen fillért sem tartottam meg magamnak. Egyetlen petákot sem. Soha, soha nem vártam el, hogy ezt bárki értékelje, vagy elismerje, vagy dicshimnuszokat zengjen érte. – Börtönbüntetést sem kért érte, de attól még kirónák magára. Fairchild beleegyezően hajtotta le a fejét, de egy lépéssel sem maradt le. – Ez az én adományom az emberiség számára, Adam. Így fizetem vissza a magasabb hatalmaknak, hogy tehetséggel adományoztak meg. Ebben a két kézben… – Fairchild feltartotta a két, keskeny, nyurga és sajátságosan szép kezét. – Ebben a két kézben olyan tehetség rejlik, amit a magam módján meg kell hálálnom. Én így cselekedtem. Leszegett fejjel eresztette két kezét az ölébe. – Ha ezért elítél, azt is megértem. Fairchild felnézett, Adam pedig úgy meresztette a szemét, mint a pogány oroszlánokkal farkasszemet néző elszánt keresztény: sziklaszilárd hittel, mint aki kibékült a sorsával. – Egy napon – mormolta Adam – ez a dicsfénye lecsúszik a nyakára, és szépen megfojtja. – Meglehet – Fairchild vigyorogva nézett fel újra. – De addig is, élvezzük, amíg módunk van rá. Adjon egyet abból a péksüteményből, fiam! Adam szó nélkül nyújtotta felé a tálcát. – Gondolkodott már azon, milyen hatással lesz Kirbyre, ha lebukik ezzel a sajátos kedvtelésével? – Jaj! – Fairchild lenyelte a falatot. – Egyenest a leggyengébb pontomba talált. Természetesen mindketten tudjuk, hogy Kirby szembe tud nézni bármilyen akadállyal, és vagy kikerüli, vagy keresztülverekszi magát rajta. Újra beleharapott az édességbe, és élvezettel ízlelgette az epres tölteléket. – Kirby természeténél fogva kikényszerít valamilyen érzést. Egyetértünk? Adam az éjszakájukra gondolt, és arra, hogy mi mindent változtatott meg benne. – Igen. Fairchild éppen ilyen rövid, velős válaszra számított 88

– Kiszállok ebből az üzletből. Több oka is van, de ezek között az első helyen Kirby helyzete szerepel. – A Merrick Rembrandtot illető helyzetére gondol? – Az teljesen más tészta! – Fairchild egy szalvétába törölte az ujjait, majd újabb nyalánkságért nyúlt. – Szeretném magával megosztani az üzlet kulisszatitkait, de még nem tehetem meg. A férfi elmosolyodott, és átnézett Adam feje felett. – Mondhatnánk úgy is, hogy Kirby csak jelképes résztvevője az eseményeknek, de amíg nem születik jó megoldás, csak nagyon apró szerepet kap. – Nem csak rendezed a jelenetet, de a szereplőket is te válogatod, apa? – Kirby lépett be a szobába, és felkapta a süteményt, amivel az apja szemezett. – Jól aludtál, drága? – Mint a bunda, te kölyök – motyogta Fairchild, és felidézte magában, mennyire összezavarodott, mikor a heverőn találta magát, a lánya köpenye alatt. Nem érdekelte, ha véletlenül túljártak az eszén, szerette, ha valakinek jól forog az agya. – Úgy tudom, hogy minden rendben ment az esti ténykedések során. – Teljesítettük a küldetést. Kirby Adamre nézett, mielőtt az apja vállára tette a kezét. Elszakíthatatlan kötelékek fűzték őket össze. – Talán kettesben kellene hagynom benneteket egy időre. Adam ért hozzá, miként bírjon szóra másokat. Neki elmondhatod azt, amit nekem nem akarsz. – Mindent csak a maga idejében! – Fairchild megveregette lánya kezét. – A mai délelőttöt a sólymomnak szentelem. Felállt, és nyilvánvaló elterelési célzattal levette az agyagszoborról a leplet. – Felhívhatnád Harrietet, hogy minden rendben van, mielőtt ti ketten elszórakoztatjátok egymást. Kirby kinyújtotta a kezét. – Van valamilyen ötleted erre, Adam? – Ha már itt tartunk… – a férfi hirtelen felindulásból megcsókolta a nőt az apja szeme láttára. – Olaj és vászon járt a fejemben. Át kell öltöznöd. – Ha csak ennyi telik tőled. Két órád van – figyelmeztette Kirby, ahogy elhagyták a szobát. – Különben felemelem a tiszteletdíjamat. Tudod, nekem is lenne dolgom. – Három óra. – Kettő és fél. A lány megállt a második emeleti lépcsőfordulóban. – Ma reggel úgy néztél ki, mint egy kislány – dünnyögte a férfi, és megérintette az arcát. – Nem volt szívem felébreszteni – egy percig még ott tartotta a kezét, aztán elindult. – Találkozzunk odafenn! Kirby a szobájába ment, és az ágyra hajította a vörös ruhát. Míg egyik kezével vetkőzött, a másikkal tárcsázta Harriet számát. – Harriet, itt Kirby, azért hívlak, hogy megnyugtassalak. – Jó kislány. Történt valami baj? – Nem. Kirby lerángatta magáról a nadrágját. – Megoldottuk. 89

– Megoldottuk? Akkor hát Philip is veled volt? – Apa aludt, mint a tejföl, miután Adam kicserélte az italaikat. – Ó, egek! – Harriet meglepődött. – Nagyon megharagudott? – Apa vagy Adam? – kérdezte Kirby, majd megrántotta a vállát. – Nem is érdekes, a végén mindketten megnyugodtak. Adam sokat segített. – A vizsgálatig már fél óra sincs hátra. Meséld el a részleteket! Kirby mindent töviről-hegyire elmondott, közben nagy nehezen átöltözött. – Csodálatos! – Harriet elégedett volt a felfordulással. – Bárcsak én tettem volna! Jobban meg kellene ismernem ezt a te Adamedet, és kitalálni, hogy mivel mutathatnám ki a hálámat. Szerinted, örülne a krokodilfogas nyakláncnak? – Semmivel sem lephetnéd meg jobban. – Kirby, ugye tudod, örök hálával tartozom neked. Harriet hirtelen komollyá és anyáskodóvá vált. – De a helyzet enyhén szólva is kínos. – A szerződés kötelező érvényű? – Igen. – sóhajtott az asszony, mert le kell mondania a Tizianóról. – Az én hibám. El kellett volna magyaráznom Stuartnak, hogy a festmény nem eladó. Philip biztosan dühös rám. – Ki tudod engesztelni. Neked ez mindig sikerül. – Hát igen, igen. De Isten tudja, mihez kezdenék én tenélküled. Szegény Melly képtelen engem annyira megérteni, mint te. – Egyszerűen csak más, mint én. Kirby a padlót bámulta, és igyekezett feledni a Rembrandtot, és a bűntudatot, amit miatta érzett. – Gyertek át ma este vacsorára Melanie-val! – Ezer örömmel mennék, drágám, de sajnos értekezletem lesz. Mi lenne, ha holnap tennénk? – Jó lesz. Felhívjam Mellyt, vagy beszélsz vele te? – Ma délután találkozom vele. Vigyázz magadra, és kérlek, a nevemben mondj köszönetet Adamnek! Ördög vigye, túl vén vagyok már ahhoz, hogy a krokodilfogakon kívül mást is adjak neki. Kirby nevetve tette le a kagylót.

A nap megvilágította a ruháját, helyenként lángokat rajzolt rá, máshol meg vérvörösre sötétítette. Csillogott a fülbevalójától és a karkötőitől. Adam tudta, hogy a fényviszonyok tökéletesebbek nem is lehettek volna, ezért lázas munkába kezdett. Ügyelt az apró részletekre, a fény-árnyék hatást a hangulat kifejezésére használta. Az arcképeken a belső valóságot igyekezett megragadni, a felszín alatt rejlő igazságot. Kirbyben a nőiesség tömény kivonatát látta meg: az erőt és a törékenységet, azt a bizonyos megfoghatatlan, mindörökre titokzatos testiséget. Egyszerre látta őt zárkózottnak és csábítónak. Most értette csak meg igazán. Órák teltek el észrevétlenül. A festmény tárgya azonban nem merült el ennyire az alkotásban. – Adam, ha ránéznél az órádra, láthatnád, hogy már túlléptük az előre kialkudott időkeretet. 90

A férfi ügyet sem vetett rá, mert csak rendületlenül festett tovább. – Egy percig sem bírok itt tovább ácsorogni. – Kirby leengedte a karját a beállított tartásból, majd vállból rázogatni kezdte. – Lehet, hogy soha többé nem mehetek rúddal ugrani. – Egy darabig még bíbelődnék a háttérrel – motyogta Adam. – Még kell három délelőtti óra. Most a legjobb a fény. Kirby elharapott valami szellemes megjegyzést. Ha egy művész elmélyülten alkot, akkor csak gorombasággal válaszolhat rá. Az izmait tornáztatva lépett a férfi mögé, hogy megszemlélje alkotását. – Jól bánsz a fénnyel – állapította meg Kirby, ahogy a készülő képet tanulmányozta. – Nagyon hízelgő, elég szenvedélyes és kihívó a színektől, amiket választottál. Kirby gondosan végignézte az arcát alkotó halvány vonalakat, és az árnyalatokat, melyekkel megjelenítették a vásznon. – Mégis, ezt a törékenységet nem egészen értem. – Talán én jobban ismerlek, mint te saját magadat. Adam nem is nézett a nőre, csak festett tovább, így nem láthatta sem lány a döbbent arckifejezését, sem a fokozatos elfogadást. Kirby összekulcsolt kézzel oldalgott el. Gyorsan túl akart lenni az egészen. Megtenni, kimondani. – Adam… A férfi érthetetlenül dünnyögött, de még mindig nem fordult a nő felé. Kirby mély levegőt vett. – Szeretlek. – Ühüm. A legtöbb nőt összetöri, vagy éktelen haragra gerjeszti egy ilyen kijelentés. Kirby azonban nevetve lökte hátra a haját. Az élet sosem úgy alakul, ahogy az ember elképzeli. – Adam szeretném, ha legalább egy percig idefigyelnél rám – bár még mindig mosolygott, az ökle elfehéredett. – Szerelmes vagyok beléd. Másodszorra végre Adam is felfogta. A korallszínbe mártott ecset félúton megállt a levegőben. Nagyon lassan letette, és a megfordult. A lány őt nézte, halvány mosollyal, fájdalmasan összeszorított kézzel. Nem várt választ, és nem is akarta kikényszeríteni. – Nem azért mondom, hogy nyomást gyakoroljak rád, vagy zavarba, hozzalak – idegességét egy pillanatra elárulta az, ahogy megnyalta az ajkát. – Hanem azért, mert szerintem jogod van tudni – Kirbyből egyre gyorsabban záporoztak a szavak. – Tudom, nem ismerjük egymást túl régóta, mégis úgy tűnik, egyszerűen így kell lennie. Nem tudok ellene tenni semmit. Nem is várok tőled semmit sem most, sem később… Amikor a férfi még mindig nem szólt semmit, kicsit kétségbe esett, és nem tudta, miként kezelje a helyzetet. Talán mindent elrontott? – Át kell öltöznöm – mondta könnyedén. – Miattad már az ebédről is lemaradtam. Kirby már majdnem az ajtóhoz ért, mikor a férfi megállította. Ahogy a vállához ért, érezte, hogy mennyire görcsös. Ebből tudta, hogy teljes szívét-lelkét átengedte neki. Ösztönösen érezte azt, hogy még egyetlen más férfi sem kapta meg tőle ezt. – Kirby, nem ismertem még ennyire kivételes nőt életemben. – Igen, valaki mindig a fejemhez vágja ezt – gyorsan ki akart szelelni a szobából. – Lejössz, vagy felküldessem az ebédedet? 91

Adam leengedte a fejét, és azon tűnődött, hogy történhetett meg mindez ennyire gyorsan és megmásíthatatlanul. – Hányan tudnának ennyire egyszerűen és önzetlenül szerelmet vallani, majd továbbállni úgy, hogy nem kérnek semmit cserébe? Mindig, minden mozdulatoddal sikerül meglepned. Olyan lágyan csókolta meg Kirby haját, hogy szinte érezni sem lehetett. – Nem is engeded meg, hogy mondjak rá valamit? – Nem fontos. – Dehogynem! – Adam megfordította a lányt, arcát kezébe fogta. – Szeretnélek megérinteni, miközben azt mondom, én is szeretlek. Kirby erőteljesen kihúzta magát, és lágy hangon válaszolt. – Nem kell, hogy szánalomból tedd, azt nem tudnám elviselni. Adam ontotta magából az édes, érzelgős szavakat, melyeket a nők szerelmi vallomás gyanánt szeretnek hallani. A hagyományos fordulatokat, melyeket a férfi saját magával egyetemben tálcán kínál. De Kirbyhez mindez nem illett. Ehelyett Adam felvonta a szemöldökét. – Ha nem számítottál arra, hogy viszontszeretlek, akkor most jobb, ha hozzászoksz. Kirby egy pillanatig várt, mert biztosra akart menni, hogy bármilyen kockázatot bátran vállalhasson. Ahogy a férfi szemébe nézett, mosolyra derült, vállából eltűnt a merevség. – Te hozakodtál elő vele. – Igen, azt hiszem, ezt nem moshatom le magamról. A mosoly elfakult, ahogy a lány a férfihoz préselte magát. – Ó, Istenem! Adam, akarlak! Fogalmad sincs, mennyire! Adam ugyanolyan kétségbeesetten és erősen szorította őt. – De bizony van róla fogalmam!

92

9. Szeretni és szeretve lenni. Kirbyt mindez meghökkentette, megrémítette, de fel is üdítette. Idő kellett neki, hogy megélje, hogy magába szívja. Az érzelmek első rohamában nem érdekelte, hogy nem éri fel ésszel. Csak annyit értett belőle, hogy bár egész addigi életét boldogan élte le, most mégis valami többet, valami összehasonlíthatatlanul fontosat ajánlottak fel neki. Éjféli kacagást, hajnali suttogást, egy kinyújtott kezet, egy megosztott életet. Szabadsága egy részével kellett fizetnie érte, és a hűségével, melyet eddig kizárólag az apjának tartogatott. Kirby számára a szerelem a határtalan odaadást jelentette. Bármit is birtokolt, bármit is érzett, az ugyanúgy Adamé is volt, mint az övé. Már nem tudta megváltoztatni azt, ami köztük történt. Mivel a munkára nem tudta rávenni magát, lement a műterméből, hogy megkeresse Adamet. A házra koraesti nyugalom telepedett. A személyzet a földszinten készült a vacsorához és cseverészett. Kirby mindig szerette a hosszú, munkával töltött időtől az estebédig tartó pihenést. Ilyenkor általában a kandallóban pattogó tűz elé ült, vagy a sziklák között mászkált. Most azonban már akadt valaki, akivel ezeket a perceket megoszthatta. Megállt Adam szobája előtt, és már emelte a kezét, hogy bekopogjon. De aztán sustorgó hangokra lett figyelmes, ezért megtorpant. Ha Adam megint beszélt az apjával, akkor talán többet tudott meg a Rembrandtról, amitől könnyebb lenne a dolga. Miközben tétovázott, a bejárati ajtó kopogtatójának zaja járta át a házat. Kirby vállat vont, és elment, hogy fogadja az érkezőt. Benn a szobában Adam a másik kezébe vette az adóvevőt. – Csak most jutott csak időm bejelentkezni. Egyébiránt nem szolgálhatok újdonsággal. – Minden nap hívnod kellene! – dörrent bele idegesen a készülékbe McIntyre. – A pokolba is, Adam, már azt hittem, valami bajod esett. – Ha ismernéd ezeket az embereket, tudnád, hogy ez mennyire nevetséges feltételezés. – Nem gyanítanak semmit? – Nem, semmit – fogadkozott Adam. – Akkor mesélj Mrs. Merrickről és Hillerről. – Harriet bájos és igen feltűnő jelenség… Azt nem akarta róla állítani, hogy ártalmatlan. Bár eszébe jutott, amit előző este Kirbyvel vittek véghez, de mégsem említette. Adam már felismerte, hogy a munkájának semmi köze Fairchild üzletéhez. Legalábbis nem különösképpen. Annyira azonban mindenképpen más ez a kapcsolat, hogy el kell titkolnia 93

McIntyre elől. Csak annyit akart neki elmondani, amennyit feltétlenül fontosnak tartott, és semmi többet. – Hiller nagyon nyájas, de amellett hazug disznó. Épp idejében kaptam el, mert erőszakoskodott vele. – Miért? – A Rembrandt miatt. Nem hiszi el, hogy Fairchild semmit sem mondott el róla a lányának. Az a fajta ember, aki azt hiszi, hogy mindent megkaphat, ha a gyengébbeket félreállítja az útból. – Igazi féreg lehet. McIntyre azonban kihallotta Adam hangjából, mennyire megváltozott a bizalmasa. – Te, ha össze mered szűrni a levet azzal a Fairchild-lánnyal… – Dehogy szűröm! McIntyre aztán nem foglalkozott többet a kérdéssel, nem tartotta érdekesnek. – Utánajártam Victor Alvareznek… – Felejtsd őt el! – intette le Adam könnyedén, mert tudta, mennyire figyel megbízója. – Teljes zsákutca. Már beleástam magam, de neki semmi köze nincs a Rembrandthoz. – Hát te tudod. – Igen, tudom. Adam jól ismerte McIntyre-t, és tudta róla, hogy sosem értené meg Fairchild időtöltését. – Mivel ebben egyetértettünk, van egy kikötésem. – Kikötés? – Ha megtalálom a Rembrandtot, a többit a saját fejem után intézem. – Hát ezt meg hogy érted? Figyelj csak, Adam… – Az én módszeremmel! – szakította félbe Adam. – Ha nem felel meg, keress valaki mást. Visszajuttatom hozzád, de utána szállj le Fairchildékról! – Leszállni?! – csattant fel McIntyre úgy, hogy az adóvevő szinte recsegett. – Hogy a francba kívánhatod tőlem, hogy leszálljak róluk? – Az legyen a te gondod! – Az a hely tele van bolondokkal – motyogta McIntyre. – Úgy látszik, ragályos. – Így van. Majd még jelentkezem. Adam vigyorogva kapcsolta ki az adóvevőt. Odalent Kirby kinyitotta az ajtót a sötét keretes, vastag lencsés szemüvegén át pislogó Rick Pottsnak. Tudta előre, hogy a férfi keze csatakos lesz az izzadságtól, és kezet nyújtott neki. – Szia, Rick! Apa szólt, hogy ma meglátogatsz bennünket. – Kirby – a vendég nagyot nyelt, és megszorította Kirby. Már a látványától felbolydultak a mirigyei. – Cso-csodálatosan nézel ki! Egy csokorra való, hervatag szegfűt nyomott a lány arcába. – Köszönöm. Kirby elvette a virágot, amit Rick félig már agyonszorongatott, és kedvesen a vendégre mosolygott. – Gyere, kapsz egy italt! Ugye, hosszú utad volt? Cards, kérem, gondoskodjon Mr. Potts csomagjairól! – folytatta, és szóhoz sem engedte jutni Ricket. Tudta, hogy idő kell neki, míg kinyög magából egy mondatot. 94

– Apa is hamarosan lejön hozzánk. Kirby talált némi ásványvizet, és a pohárban lévő jégkockákra öntötte. – Nagyon sok időt szentel az új munkájának. Biztos, hogy mesél majd róla neked. Miután odanyújtotta a férfinak a poharat, hellyel kínálta. – Tehát, hogy vagy? Rick először ivott egy kortyot, mert kiszáradt a szája. – Jól. Vagyis kissé megfáztam a múlt héten, de már sokkal jobban vagyok. Nem jönnék, ha valami fertőző betegségben szenvednék. Kirby még időben elfordult, hogy leplezze vigyorát, és töltött magának egy pohár ásványvizet. – Nagyon figyelmes vagy, Rick. – Te… te dolgozol valamin? – Igen, már éppen elég lesz a tavaszi kiállításomhoz. – Gyönyörű lesz! – lelkendezett elvakult rajongó módjára a férfi. Bár elismerően nyilatkozott Kirby munkájának minőségéről, az erőteljesebb alkotásai félelemmel töltötték el. – New Yorkba mégy majd? – Igen, oda. – Kirby leült vendége mellé. – Egy hétre. – Akkor talán… mármint, szeretném, persze csak ha lesz időd, elvihetnélek vacsorázni. Rick fölhajtotta az ásványvizet. – Ha egyáltalán lesz szabad estéd. – Nagyon kedves vagy. A férfi döbbenten tátotta a száját, szeme elkerekedett. Adam az ajtóból figyelte, ahogy a nyurga, kissé ápolatlan férfi szinte kiskutya módjára hízeleg Kirbynek. Nem adott neki tíz másodpercet, hogy a lábai előtt heverjen, akár akarja a nő, akár nem. Kirby felpillantott, és bár az arckifejezése csak leheletnyit változott, Adam ezt is észrevette, mert már annyira ráhangolódott. – Adam – ha megkönnyebbülés volt a szemében, akkor a hangját hétköznapinak lehetett nevezni –, reméltem, hogy lejössz. Rick, ő itt Adam Haines. Adam, azt hiszem, apa említette már neked valamelyik nap Rick Potts nevét… Az üzenetet Adam hangosan és tisztán értette: legyen a vendéghez kedves, így aztán kedves mosollyal is fogadta a verejtékes kézfogást. – Igen, Philip mondta, hogy néhány napra ide látogat. Kirbytől tudom, hogy vízfestékkel dolgozik. – Tényleg? – Rick szinte összeomlott a ténytől, hogy Kirby egyáltalán beszélt róla, így rövid ideig csak ácsorgott a helyén. – Hosszabban kellene beszélnünk vacsora után. Kirby felállt, és az ajtóhoz vezette Ricket. – Biztos szeretnél egy kicsit pihenni a hosszú út után. Ugye megtalálod a szobádat? – Igen, természetesen. A lány egy darabig követte a szemével, ahogy kacsázó léptekkel végigbandukol az előcsarnokon. Aztán visszasétált Adamhez, és átkarolta. – Nem szeretem folyton ismételgetni magam, de szeretlek. Adam a két kezébe fogta a nő arcát, majd gyengéden, lágyan, sokat ígérően megcsókolta. 95

– Mondd csak, amilyen gyakran csak akarod! Adam rábámult, és hirtelen, már ettől az egyetlen mosolytól is teljesen eluralkodott rajta a vágy. Kirby tenyerébe préselte az ajkát, amitől a lány teljesen elgyengült. – Elakad a lélegzetem – mormolta. – Nem csoda, hogy Rick Potts egész cseppfolyóssá vált tőled. – Inkább téged szeretnélek megolvasztani. Így történt, bár nem volt egyszerű beismerni. Adam apró mosollyal tolta el magától Kirbyt. – Tényleg azt akarod neki jelezni, hogy a féltékeny szeretőd vagyok, aki tőrt hord magánál? – Csak az ő érdekében tenném. – Kirby felkapta a vizes poharát. – Mindig annyira zavarba jön az esetlensége miatt. Mást is hallottál apától? – Nem – felelte Adam zavartan. – Miért? – Be akartam menni hozzád, mielőtt Rick érkezett. Hallottam, hogy beszélsz valakivel. Kirby kézen fogta a férfit, Adam pedig igyekezett, hogy ne lehessen érezni az idegességét. – Most nem szeretnék erről beszélni. Végső soron igazat mondott, győzködte magát. Nem hazudott… – Jó, de talán igazad van. Apa szeret csökönyösködni. Üljünk a kandalló elé egy kicsit! – javasolta Kirby, miközben odahúzta magával a férfit. – Maradjunk nyugton! Adam a nő mellé ült, szorosan átölelte, és azt kívánta, bár minden olyan egyszerű lenne, mint amilyennek látszott.

Órák teltek el, mire újra visszakerültek a társalgóba, de már nem maradhattak kettesben. A fejedelmi vacsora után Fairchild és Rick csatlakozott hozzájuk, hogy folytassák a művészeti eljárásokról szóló eszmecseréjüket. Két pohár bor és egy fél pohár konyak után Rick az egekig magasztalta Kirby munkásságát. Adam felismerte a közelgő csata figyelmeztető jeleit: Fairchild rózsaszín fülét és Kirby jámbor pillantását. – Köszönöm, Rick. – Kirby mosolyogva emelte fel a konyakos poharát. – Gondolom, szeretnéd megtekinteni apa legutóbbi alkotását. Próbálkozik az agyaggal. Valami madár, vagy ilyesmi, ugye, apa? – Valami madár? Még hogy madár? – Fairchild gyors léptekkel táncolta körbe az asztalt. – Az sólyom, te borzasztó gyerek! Ragadozó, ravasz teremtmény. Rick már gyakorlatot szerzett a nyugtatásban. – Már nagyon szeretném látni, Mr. Fairchild. – Úgy is lesz. Az idős festő színpadias korttyal eltüntette az italát. – A Metropolitan Múzeumnak fogom adományozni. Kirby horkantása, függetlenül a szándékosságától nem maradt eredmény nélkül. – Hát te meg kicsúfolod a te szegény apádat?! – tett szemrehányást Fairchild. – Nem hiszel az én két varázsló kezemben?! Kinyújtotta a karját, az ujjait legyezőszerűen szétterítette. 96

– Pedig hát ebben tartottalak, mikor kibújtál anyád méhéből! – A te kezed a világ nyolcadik csodája – mondta Kirby. – Azonban… – letette a poharát, visszaült, és keresztezte a lábát. Aprólékos mozdulatokkal illesztette össze az ujjait és nézegette őket. – Én úgy látom, gondjaid vannak a szoborral. Talán néhány év gyakorlással elsajátíthatod az összeállítás fortélyait. – Szobor?! – fröcsögte Fairchild. – Összeállítás? – A szeme összeszűkült, arcizmai megfeszültek. – Cards! – Igen, Mr. Fairchild! Fairchild két csomag kártyát kért a komornyiktól. – Most megmutatom neked, mi is az összeállítás. Fairchild egy székre ült, sovány lábát a szék lába köré tekerte. Feltépte a csomagolást, majd a lapokat szétterítette az asztalon. Kínos gondossággal illesztette őket egymáshoz, és egy boltívet épített belőlük. – Biztos kéz és jó szem – motyogta, miközben lassan, de teljes odaadással nekilátott egy ház összeállításához. – Így legalább távol marad a bajtól egy darabig – jegyezte meg Kirby. Adamre kacsintott, majd Rickhez fordult, és közös barátaikról kezdeményezett csevelyt. Egy óra telt el italozgatással és beszélgetéssel. Időnként mormogást és dörmögést hallottak az építész asztala felől. A tűz pattogott. Amikor Montique besétált, és Adam ölébe ült, Rick sápadtan ugrott fel. – Ezt nem kellene tennie. A macska bármelyik percben megérkezhet. Aztán a vendég az asztalra csapta poharát. – Kirby, én most inkább felmegyek. Szeretném mihamarabb elkezdeni a munkát. – Rendben! A lány megvárta, míg Rick visszavonul, majd Adam felé fordult. – Ez az ember retteg Isabelle-től. Montique egyszer belopózott a szobájába, amikor aludt, és a párnájára kuporodott. Isabelle durva megjegyzésekkel ébresztette fel Ricket, miközben a mellkasára állt. Jobb, ha most felmegyek, és megnézem, minden rendben van-e. Kirby felállt, majd visszahajolt, és könnyedén megcsókolta Adamet. – Ez nem elég. – Nem? – Kirby lassan mosolyra húzta az ajkát. – Talán később még pótoljuk. Gyerünk Montique, keressük meg azt az átkozott gazdádat! – Kirby? – Adam megvárta, míg a nő a kutyával az ajtóba ér. – Mégis mennyi bérleti díjat fizet Isabelle? – Havonta tíz egeret – mondta komolyan a lány. – Novembertől viszont felemelem ezt tizenötre. Akkor talán karácsonyra már híre-hamva sem lesz. Kirby a gondolattól felderülve kivezette a kutyát. – Elbűvölő teremtés az én Kirbym – fűzte hozzá Fairchild. Adam odament hozzá, és lenézett a hatalmas, szabálytalan kártyaépítményre, amit a művész még mindig építgetett. – Elbájoló. – Sokkal több rejlik benne a felszín alatt. Kirby nagyon kegyetlen tud lenni, mikor jogosnak érzi. Egyszer szó szerint a földbe döngölt egy száznyolcvan centis férfit. Fairchild a két mutatóujja közé vett egy kártyalapot, majd óvatosan a helyére emelte. 97

– Azért azt majd láthatja, hogy mennyire kedves Rickhez. Bár Fairchild továbbra is minden figyelmét a kártyáknak szentelte, Adam tudta, hogy sokkal több zajlik most köztük, mint valami céltalan társalgás. – Nyilván nem akarja őt megbántani. – Hát azt tényleg nem akarja. Fairchild türelmesen kezdett bele egy újabb kártyavár kialakításába. Adam úgy látta, hogy a Fairchild-ház körvonalai kezdtek kirajzolódni kártyákból az asztalon. – A lányom mindig ügyel arra, hogy ne tegyen ilyet, mert tudja, hogy ez a férfi komoly érzelmeket táplál iránta. Kirby erős, független jellem. De ha kitárja valaki előtt a szívét, akkor egyből mályvacukorrá válik. Akad néhány ember ezen a földön, akikért talán az életét is odaadná. Ez Rick is közéjük tartozik, de ilyen Harriet és Melanie is. És talán én sem hiányzom a sorból. Az ujjai hegyén hintáztatta az egyik lapot, mintha csak méricskélni akarná. – Igen, én is ezek közé tartozom – ismételte gyengéden. – Emiatt dolgozza fel olyan nehezen ezt a Rembrandt-ügyet. Szinte meghasonlik attól, hogy döntenie kell az apja és azon nő között, akit anyjaként tisztelt szinte egész életében. – De te nem teszel semmit annak érdekében, hogy ezt megváltoztasd… – vádolta Adam. Hirtelen olyan elképesztő vágya támadt, hogy lesöpörje a kártyákat, hogy lerombolja a gondosan megépített szerkezetet. Zsebre dugta a kezét, ahol máris ökölbe szorult. Mégis milyen alapon ronthatna neki az idős festőnek, mikor Kirbyt pont ugyanúgy félrevezeti? – De hát akkor miért nem magyarázod el a lányodnak? Úgy, hogy megértse? – Boldogok a tudatlanok – jelentette ki szelíden Fairchild. – Ebben az esetben annál egyszerűbb dolga van Kirbynek, minél kevesebbet tud. – Bátor ember vagy te, Philip. – Igen, meglehetősen. Újabb kártyákkal egyensúlyozott, majd visszatért a fő mondanivalójához. – Több tucat férfi legyeskedett már Kirby körül. Úgy váltogathatná őket, mint más a kapcarongyát. Mégis, a maga módján mindig nagyon óvatos. Szerintem Kirby azt hitte, nem képes szeretni egy férfit, ezért úgy döntött, inkább beéri ennél kevesebbel is, így és ezért mondott igent Stuartnak. Hát persze, hogy ez így teljes képtelenség. Fairchild felkapta az italát, majd roskadozó építményét tanulmányozta. – Kirby nagyon tud szeretni. Ha belebolondul egy férfiba, akkor eltántoríthatatlan odaadással és hűséggel lángol érte. Amikor így van, sebezhetővé válik. Erőteljes érzelmei vannak, Adam. Fairchild most először nézett a vendég szemébe. – Amikor meghalt az anyja, teljesen magába roskadt. Nem szeretném, ha még egyszer át kellene élnie hasonlót. Mit mondhatott volna erre Adam? Kevesebbet, mint amennyit akart, de csak a színtiszta igazságot. – Nem akarok fájdalmat okozni Kirby-nek. Megteszek mindent annak érdekében, hogy ne essen baja. Fairchild pár pillanatig méregette őt halványkék szemével, mellyel mélyre hatolt és sokat látott.

98

– Hiszek neked, és remélem, hogy sikerül ezt elkerülni. Ha szereted, akkor majd megtalálod a módját, hogy kijavítsd, amit esetleg elrontottál. A játék elkezdődött, a szabályokat ismered. Most már nem lehet rajtuk változtatni. Adam a kerek arcot nézte. – Ugye tudod, hogy miért jöttem? Fairchild kacarászva fordított hátat a kártyáinak. Igen, Adam valóban okos, gondolta, és örült a felfedezésnek. – Mondjuk azt, hogy festeni jöttél és megfigyelni. Igen, megfigyelni. Fairchild újabb kártyát illesztett a többihez. – De most menj fel a lányomhoz! Megkapja az áldásomat, ha erre vágyik. A játszmának hamarosan vége, Adam. Nemsokára össze kell szednünk az apró darabokat. A friss szerelem mindig sérülékeny, fiam. Ha meg akarod tartani Kirbyt, légy ugyanolyan makacs, mint ő. Ezt tanácsolom.

Kirby hosszú, módszeres mozdulatokkal fésülgette a haját. Lehalkította a rádiót, így a zene épp csak kis lüktetésnek hallatszott. A kopogás zajára, felsóhajtott. – Rick, most már tényleg ágyba kellene bújnod. Reggel nem lehet majd lelket verni beléd. De Adam nyitott be a szobába. Hosszasan nézte a tükör előtt ülő, barnás selyembe és elefántcsont-színű csipkébe burkolózó nőt. Szó nélkül becsukta, és kulcsra zárta maga mögött az ajtót. – Ó, egek! – Kirby letette a fésűt, és apró borzongás kíséretében megfordult. – Egy nő egyszerűen nincs biztonságban manapság. Azért jöttél, hogy kedvedet leld bennem? Remélem! Adam odalépett a nőhöz. A lágy selymen keresztül a dereka köré csúsztatta kezét. – Csak úgy erre jártam… Amikor a nő elmosolyodott, ajkát az övéhez érintette. – És csak úgy eszembe jutott, hogy szeretlek, Kirby. Mindenkinél és mindennél jobban. Hirtelen vadul megcsókolta és megszorította. – Ezt soha ne felejtsd el. – Nem is fogom… – nyugtázta Kirby, de Adam csókkal fojtotta belé a szavakat. – …de azért mindig emlékeztess rá. Most pedig? – néhány centire elhúzódott, és elkezdte meglazítani Adam nyakkendőjét. – Talán nekem kell felhívni rá a figyelmedet. A férfi nézte, ahogy a nyakkendője a padlóra csúszik, majd a nő a zakóját is lesegítette róla. – Jó ötlet lehet. – Keményen dolgoztál – mondta Kirby, miközben a szék irányába hajította a felöltőt. – Rád férne egy kis kényeztetés… – Kényeztetés? – Hát…– az ágyra lökte a férfit, majd elé térdelt, hogy levegye a cipőjét. Hanyagul a padlóra dobta, majd utána küldte a zoknit is. Masszírozni kezdte a férfi lábfejét. – A kényeztetés kis adagokban fejti ki jótékony hatását. Adam érezte, ahogy a szinte anyai érintések nyomán az élvezet átjárja testét. Kirby lágy kezén a bőrkeményedések bizonyították, hogy sosem tétlenkedik. Erős és ügyes végtagok 99

jellemezték női és művészi mivoltában egyaránt. Lassan csúsztatta fel és le a kezét Adam lábán, és addig incselkedett vele, míg már nem tudta, hogy csak feküdjön és élvezze, vagy ragadja meg, és vesse rá magát. Nem maradt ideje eldönteni, mert Kirby felállt, és az ingét kezdte kigombolni. – Mindent szeretek benned – mormogta a lány, miközben az inget kihúzta a nadrág derekából. – Mondtam már? – Nem. – Adam hagyta, hogy Kirby meglazítsa a kézelőjét is, és levegye róla. Komótosan cirógatta végig a mellkasától a válláig. – Ahogy kinézel… – Lágyan megcsókolta a férfi arcát. – Ahogy gondolkodsz… – ajkával végigsöpörte az állát. – De szeretem az ízedet is… – kigombolta a nadrágját is, és centiről centire húzta le róla. – Semmit sem változtatnék meg rajtad. Kirby lovagló ülésben helyezkedett el Adam felett, majd hosszú, elnyújtott csókokkal halmozta el az arcát és a nyakát. – Egyszer, amikor a szerelemről gondolkodtam, úgy éreztem, egyszerűen nem is létezik olyan férfi, akit annyira meg tudnék kedvelni, hogy ez valósággá váljon számomra is. Kirby ajka pont a férfié felett állt meg. – De tévedtem… Lágy, meleg, különösen gyengéd ajka egybeforrt Adamével. Kényeztetés… ez a szó kúszott át Adam agyán, miközben Kirby annyit adott neki, amennyit bármely férfi várt volna, de csak kevesek álmában kapott helyet. A testének, a lelkének és az elméjének erejét és mindegyik törékenységét is. Adam mindet megkapta kérés nélkül is, és addig tarthatta meg, míg karja ölelhette és elég helyet biztosított számára. Kirby csak azt tudta, hogy szerelmes, ezért adott. Adam teste felforrósodott az övé alatt, egyenesen és feszesen feküdt. Fegyelmezetten. Ez a kifejezés valamiért felizgatta a nőt. A férfi tudta, kicsoda, és mit akar. Mindkettőért megdolgozott, de Kirbytől nem várta el, hogy bármit is feladjon az együttműködésük érdekében. Adam erős válla nem volt túl széles, épp csak annyira, hogy védelmet biztosítson Kirby számára. A lány megcsókolta. Az izmaival nem kérkedhetett, de számíthatott óvó erejükre. Végigsimította kedvese karját, mely ügyes, finoman férfias kézfejben végződött. Nem kellett attól tartania, hogy nem engedi majd el oda, ahova menni szeretne, de kinyújtva várná, mikor visszatér. Kirby egyenként megcsókolta a két kezet is. Adamet még senki sem szerette így: ilyen türelemmel, odaadással. Nem is akart mást, csak hogy még sokáig élvezhesse a hosszú, lassú cirógatásokat; ajkának nedves, elnyújtott érintését. Minden egyes bőrsejtjében érezte mindegyiket. Teljes élményben volt része. Látta a nő fényes, fekete hajzuhatagát, ahogy a bőrére omlik, és elismerő nyögést hallatott, amikor Kirby megérintette. A ház ismét elcsendesedett, csak a halk zene zümmögött. Adam puha takarón feküdt, félhomály uralkodott a szobában, mely tökéletes minden szerelmesnek. Feküdt, miközben Kirby addig szerette, míg maga alá nem temette a gyönyör, melyet mindenképp viszonozni akart. Adam megérintette a selymet és Kirby bőrét, mindkettőt tökéletesnek találta. Csókjából érezte, hogy sosem kell éheznie majd, míg egymás mellett lesznek. A lány sóhajánál szebbet el sem tudott képzelni. Szemében látta a vágyat, és tudta, hogy sokáig nem tudna létezni nélküle. 100

Kezdett fogyni a türelmük. Bárhol érintette meg Adam a nőt, erőteljes mozdulat jelezte feltörekvő vágyát. Benne is tombolt a feszültség attól a kétségbeesett, sürgető, kizárólagos érzéstől, amit csak Kirby tudott elővarázsolni belőle. Ha csak egy napja maradna hátra az életéből, akkor is minden egyes percét csak vele töltené. Kirby fafüst és pézsmaillatot árasztott magából, a buja, érett, készséges asszonyét. Adam sajnálta, hogy nem tudja megállítani az időt, ahogy alakja ott derengett fölötte a holdfényben, vágytól sötétlő szemmel, selyemhez simuló bőrrel. Adam lehúzta Kirby ruháját a fején át, és elé tárult az a látvány, amiben nem akarta, hogy rajta kívül más férfi is részesüljön többé. A nő haja aláhullott, sötét éjbe borította bőrét. A mezítelen mohóság jelentette az ősi ösztönt, a beteljesült álmot. Mindent. Kirby ajka elnyílt, ahogy zihálva, szaggatottan lélegzett. Belesüppedt a szenvedélybe, de annyira, hogy megrázkódott, és igyekezett, hogy elvegye, amit akart a férfitól, a férfiért. Mindent. Mindent és még annál is többet. A győzelem halk hangjával Kirby magába fogadta a férfit, és vezette a gyönyörök útján. Gyorsan, dühvel. A teste közben kérlelhetetlenül űzte, elméjében képek robbantak szerteszét, színesen, hangosan, dühödten. Hátrafeszítette a testét, és úgy mozgott, akár a villám. Szinte fel sem tűnt neki, Adam milyen erősen markolja a csípőjét. Hallotta, ahogy a férfi a nevét kiáltotta, és érezte, ahogy beteljesedik. Az első csúcspontnál megremegett, majd még többet akart. Még többet és többet. Mindent megkaphatott, és mindent odaadott. Öntudatlanul vágtatott tovább. Adam még mindig tartotta Kirbyt, ajkán még mindig érezte csókjuk ízét, mikor a gyönyörök tetőpontján megrázkódott. Egy röpke pillanatig visszafogta magát. Kirby istennőként, verejtéktől csillogva ült fölötte. Haja hátrahullott, ahogy karját felemelte. Adambe örökre beleivódott ez a kép.

A telehold fogyni kezdett, fénye azonban még lágyan, fehéren ragyogott. A pár még mindig az ágytakarón hevert. Szorosan összebújtak, miközben zihálásuk csillapodott. Adam végiggondolta mindazokat, amiket Fairchildtól hallott; illetve mindazt, amit megtehetett érte, és amit nem. Lassan megnyugodtak, de a férfi még egyetlen sürgető kérdésére sem talált választ. De vajon mire is számított a hazugságok és féligazságok táptalaján? Idő? Talán csak ez maradt neki. Már egyáltalán nem rajta múlt, hogy mennyi idő áll a rendelkezésére. Sóhajtva fordult oldalra, és simította végig Kirby hátát. A lány felkönyökölt. Eddig homályos tekintete újra kitisztult és pimaszul csillogott. Mosolygott, majd egyik ujját először a saját, aztán a férfi ajkához nyomta. – Ha legközelebb a városban jársz, te tehenészlegény – súgta vontatottan – ne feledkezz meg Luluról! Kirby azt várta, hogy a férfi nevetni kezd, de ő inkább megragadta a haját és úgy tartotta, ahogy volt. A pajkosság helyett ugyanazt az erőt látta a szemében, mint festés közben. Érezte, ahogy Adam izmai megfeszülnek. – Adam? – Ne, kérlek! – A férfi nyugalomra intette kezét, majd megsimogatta az arcát. Nem akarta elrontani valami rossz szóval, vagy valami rossz mozdulattal.

101

– Így szeretnélek az emlékeimben megőrizni. Közvetlenül szerelmeskedés után, holdfénnyel a hajadban. Adam valamiért attól félt, soha többé nem láthatja már így Kirbyt, nem érezheti teste melegét. Hirtelen és nagyon valóságosan tört rá a rettegés. Nem tudta uralni, ezért úgy szorította magához, mint aki soha többé nem akarja elengedni.

102

10. Vagy harmincpercnyi ácsorgás után Kirby már a türelmetlenséggel küzdött. Beleegyezett, hogy két órán át modellként áll Adam rendelkezésére, az üzlet pedig üzlet. Nem akart arra az időre gondolni, amit mozdulatlanságban kellett töltenie, inkább a szobrászkodással kapcsolatos terveit szövögette magában. Már majdnem befejezte a Haragot. A nap túl melegen és túl szikrázóan sütött. Kirby feje egyre gyakrabban ürült ki teljesen, úgy kellett magát visszarángatnia eredeti gondolatmenetéhez. – Kirby! – szólította meg Adam már harmadszor, és figyelte, amint pislog egyet, majd végre rá figyel. – Kibírnád alvás nélkül még ezt a kis időt? – Sajnálom… – A lány erőnek erejével igyekezett újra tiszta fejjel gondolkodni, és mosolygott. – Csak kissé elkalandoztak a gondolataim… – Most ne gondolkodj, mert attól csak elálmosodsz! – biztatta Adam, majd vörös festéket vitt fel a vászonra. Így kellett lennie. Soha egy műve sem sikerült még ennyire, mint ez. Egyre jobban kínozta a befejezés vágya. – Hajtsd megint jobbra a fejed! Folyton elmozdulsz. – Te rabszolgahajcsár! – lázadozott Kirby, de azért engedelmeskedett, és igyekezett összeszedni magát. – Csak ostorral lehet téged rendre inteni… Adam nagy műgonddal látott hozzá a szoknya részleteinek kidolgozásához. Lágy, hullámzó, mégis tiszta vonalú hatást akart elérni. – Jobb, ha hozzászoksz, hogy lefestelek. Már rengeteg tervet szövögetek a fejemben, és meg is valósítom őket, amint összeházasodtunk. Kirby megszédült. Hullámokban tört rá testileg és lelkileg egyaránt, de nem is tudta elválasztani őket egymástól. Gondolkodás nélkül leejtette a karját. – A csudába, Kirby! – Adam ismét kiabálni kezdett vele, aztán meglátta, mennyire elkerekedett a szeme. – Mi a baj? – Nem gondoltam… nem jöttem rá, hogy te… – Egyik kezét kóválygó fejéhez emelte, és körbesétált a szobában. A karkötők csörögve csúsztak fel a könyökéhez. – Adj egy percet! – mormolta lány. Tényleg azt kell ilyenkor érezni, mintha nem lenne levegő körülötte? Mintha a feje legalább egy méterrel a válla fölött lebegne? Adam egy pillanatig nézte. Elég bizonytalannak tűnt a járása. Az arcszíne is természetellenessé vált. Megfogta a kezét, és egyenesen tartotta őt. 103

– Talán rosszul vagy? – Nem, nem! – rázta a fejét Kirby. Emlékeztette magát, hogy még sosem roggyant meg az egészsége. Kicsit elfáradhatott, talán először életében, teljesen maga alá gyűrte valami. Mély levegőt vett, és igyekezett elhitetni magával, hogy perceken belül helyrejön. – Nem tudtam, hogy feleségül akarsz venni, Adam. Hát erről lenne szó? – találgatta Adam, ahogy a kézfejét végighúzta Kirby arcán. Nem is sejtette? Végül rádöbbent, hogy minden olyan gyorsan történt. – Szeretlek. – Olyan egyszerű volt ezt kimondania. A szerelem házassághoz vezet, az pedig családalapításhoz. Vajon hogy is felejthette el, hogy Kirby nem hétköznapi nő, és minden, csak éppen nem egyszerű? – Azzal vádoltál, hogy sablonos vagyok – emlékeztette őt, majd végigsimította a haját a válláig. – A házasság az igazán sablonos intézmény. Adamen hirtelen félelem lett úrrá, hogy talán Kirby nem áll még készen erre. Talán még időt kell hagynia neki, ha nem akarja elveszíteni. De vajon mennyi időre van szüksége, és mennyit képes ő megadni neki ebből? – Veled akarom leélni az életem. Adam megvárta, míg Kirby ismét a szemébe nézett. Megdöbbent a szavaitól. Egy ilyen nő, mint ő, gondolta a férfi. Gyönyörű, érzéki, erős. De akkor miért lepte meg annyira, hogy valaki őt akarja? Talán túl gyorsan és esetlenül rohanta le. – Ahogy akarod, Kirby. Talán nem a legalkalmasabb időpontot és helyet választottam. – Nem ez a baj… Kirby reszkető kézzel érintette meg a férfi arcát. Olyan szilárdnak és erősnek érezte. – Nekem ez nem kell… Egy pillanatra megszédült, megrázta a fejét, és visszalépdelt oda, ahol modellt állt. – Mások is megkérték már a kezem, és sok egyéb, kevesebb elkötelezettséggel járó ajánlatot is kaptam. Végre sikerült mosolyt erőltetni az arcára. Ez a férfi úgy akarja őt, ahogy van. Érezte, hogy a szerelem és hála könnyei öntik el a szemét, de visszafojtotta őket. Mikor az álmok valóra válnak, nincs helye a sírásnak. – Erre az egyre vártam egész életemben, de nem számítottam rá, hogy majd ilyen izgatott leszek tőle. Adam megkönnyebbülten indult felé. – Ezt jó jelnek veszem. De azért nem bánnám, ha egyszerűen csak igent mondanál. – Ki nem állhatom az egyszerűséget. A szoba elindult Kirbyvel, és minden elhomályosult, majd érezte, hogy a férfi megfogta a vállát. – Kirby… Te szent Isten, itt ömlik a gáz! – Ahogy Adam tartotta a nőt, az erős, édeskés szag megcsapta az orrát. – Gyerünk ki! Friss levegő kell! Biztosan a fűtőtestből jön! Kirbyt az ajtó felé irányította, majd lehajolt az ódon szerkezethez. Kirby átbotorkált a szobán, az ajtót olyan távolinak érezte. Mikor végre elérte, már csak arra maradt ereje, hogy a nehéz falapnak dőljön, és levegőért kapkodjon. Minden erejét összeszedve megragadta a kilincset, de az csak nem engedett. – A pokolba is, mondtam már, hogy menj ki! 104

Adam már maga is fuldoklott, mire odaért hozzá. – Gáz ömlik ki abból a készülékből! – Nem tudom kinyitni az ajtót! – Kirby dühösen veselkedett neki újra. Adam eltolta a lány kezét, és maga is nekiveselkedett. – Talán beragadt? – morogta Kirby, és a férfinak támaszkodott. – Cards majd megnézi. Adam rádöbbent, hogy az ajtót bezárták, mégpedig – kívülről! – Maradj itt! Kirbyt az ajtónak támasztotta, majd felkapott egy széket, és az ablakhoz vágta. Az üveg megrepedt ugyan, de egészben maradt. Újra nekilendült, míg végül a nyílászáró megadta magát. Gyorsan visszaszaladt Kirbyért, és a fejét a rés felé tartotta. – Lélegezz! – utasította. Kirby nem is tudott mást tenni, csak tüdejébe szívni a friss levegőt, majd erős köhögés rázta meg. – Valaki bezárt minket, ugye? – Igen. – Órákig is kiabálhatnánk… Kirby becsukott szemmel gondolkodott. – Senki sem hallana meg minket, annyira elzárt helyen vagyunk. Remegő lábbal támaszkodott a falnak. – Meg kell várnunk, amíg valaki elkezd keresni bennünket. – Hol a főszelepe ennek a fűtőtestnek? – A fő szelep? Kirby a szeméhez nyomta az ujját, és erőlködve igyekezett emlékezni. – Én csak úgy bekapcsolom, amikor hideg van… Várj csak! A tartályok! A konyha végében tartályok vannak… Visszalépett az ablakhoz, mert már újra rosszullét környékezte. – Minden toronynak és minden emeletnek külön. Adam ismét a fűtőtestre nézett. Nem sokáig húzhatják már, még a törött ablak mellett sem. – Kijutunk innen. – De hogyan? – kérdezte a lány. Jaj, bárcsak lefeküdhetne, akár egy percre is… – Az ajtót bezárták. Nem hiszem, hogy túlélnénk, ha beugranánk Jamie rézvirágai közé – tette hozzá, majd szék után nézett. Adam azonban nem is figyelt rá. Amikor Kirby megfordult, látta, hogy épp a díszes szegélyen húzza végig a kezét. A falrész kinyílt. – Hogy bukkantál rá? Adam megragadta a lány könyökét, és magával húzta. – Nem tudok… Kirby utolsó erejével a falba kapaszkodott. Félelme s hányingere kétszeresére nőtt a gondolattól, hogy be kell lépnie a falon tátongó sötét lyukba. – Képtelen vagyok bemenni! – Ne légy már nevetséges! Mikor Adam át akarta húzni a nyíláson, Kirby ellenkezett és hátrálni kezdett. – Nem, menj csak te! Én megvárlak, míg kinyitod a bejárati ajtót.

105

– Hallgass ide! – A gázzal hadakozva Adam megragadta a nő vállát. – Nem tudom, mennyi időbe telik, míg kitalálok az útvesztőből ebben a sötétben. – Türelmes leszek. – Vagy esetleg halott – sziszegte a foga közt Adam. – Az a fűtőtest rozoga. Elég egy rövidzárlat, és ez az egész szoba a levegőbe repül. – Nem megyek be! – jajveszékelt Kirby, mert már sem fizikai, sem lelkiereje nem maradt. Egyre hangosabban kiabált, ahogy próbált elhátrálni a férfi elől. – Hát nem érted, hogy nem tudom oda betenni a lábam? – Remélem, megérted ezt – mormogta Adam, majd egy határozott nyaklevest kevert le neki. Kirby hangtalanul rogyott a karjába. Adam gondolkodás nélkül a vállára kapta, és elindult vele a járatban. Ahogy a falrészt becsukta, hogy a gáz ne szivárogjon be oda is, teljes sötétség borult rájuk. Adam egyik kézzel Kirbyt tartotta, a másikkal az utat tapogatta a fal mentén. El akarta érni a lépcsőket, és az első kapcsolót. Tapogatózott, és óvatosan haladt lépésről lépésre, mert tudta, mi történne, ha nem veszi észre a kőlépcsőt. Adam hallotta, ahogy a rágcsálók futkosnak körülötte, arcából folyamatosan söpörte ki a pókhálókat. Arra gondolt, hogy jobb is Kirbynek így, eszméletlenül. Cipelni sokkal könnyebb, mint vonszolni. Eltelt öt perc, tíz perc, majd végre eltűnt a talaj a lába alól. Óvatosan megigazította a lányt a vállán, majd a falnak támaszkodva elindult lefelé. A lépcsőfokok kőből készültek, így fényben nem jelentettek veszélyt. Ebben a sötétben azonban halálúthoz hasonlított. Adam leküzdötte azt a vágyát, hogy mielőbb essen túl rajta. Minden egyes lépés előtt ellenőrizte, hogy biztonságos e. Mikor az aljára ért, nem gyorsított, hanem a kapcsolót kereste a kezével. Az első nem működött. Adamnek már a lélegzetvételére is figyelnie kellett. Kirby megmozdult a vállán, ahogy bevette a járat egyik éles kanyarját. Adam szitkozódva, vakon csoszogott előre, míg ujjai ki nem tapintották a következő nyitószerkezetet. A falrész megcsikordult, de épp csak annyira nyílt ki, hogy a férfi terhével együtt át tudott rajta préselődni. Pislogott a napfénytől, és átbukdácsolt a poros bútorokon az előtérbe. Ahogy elérte a második emeletet, elhaladt Cards mellett, és menet közben adta ki az utasításokat. – Kapcsolja ki a főszelepen át a Kirby műtermébe vezető gázt! – mondta, miközben köhögött. – És tartson távol mindenkit onnan! – Igenis, Mr. Haines. – Cards folytatta útját a főlépcső felé a frissen mosott ágyneművel. Mikor Adam elérte Kirby szobáját, a nőt az ágyra fektette, és kinyitotta az ablakot. Egy percig csak állt ott, szívta magába a levegőt, hagyta, hogy végigsöpörje az arcát, és megnyugtassa a szemét. A gyomra felkavarodott. Adam lassú, kimért légzést erőltetett magára, és kihajolt az ablakon. Ahogy émelygése elmúlt, visszatért Kirbyhez. A nő élénk arcszíne elhalványult, ugyanolyan sápadttá vált, mint a takarója. Nem mozdult. Azóta, hogy Adam megütötte. A férfi reszketve tapogatta ki nyakán lassú, egyenletes érverését. Besietett a fürdőszobába, és hideg vízbe mártott egy törölközőt. A nevét szólongatta, miközben lemosta az arcát. Kirbyt először heves köhögés rázta meg, de Adamet ez megnyugtatta. Mikor kinyitotta a szemét, tompán bámult a férfira. 106

– A szobádban vagy – nyugtatta meg Adam. – Most már rendbe jössz. – De te megütöttél. Adam elnevette magát, mert megbotránkozást hallott a hangjában. – Azt gondoltam, ilyen állcsonttal jobban kibírsz egy ütést. Alig értem hozzád. – Mondod te. – Kirby lendületesen felült, és az ütés helyét tapogatta. Egyszer még megszédült, be-becsukta a szemét, és megvárta, míg elmúlik a bódulat. – Gondolom, én kényszerítettem ki. Sajnálom, hogy jelenetet rendeztem. – Halálra rémítettél. Szerintem te vagy az egyetlen olyan nő, aki néhány perces eltéréssel kapott házassági ajánlatot és utána egy jobbegyenest. – Nem szeretem az ilyen hagyományokat – hanyatlott vissza Kirby a párnára. – Lekapcsoltad a gázt? – Megbíztam vele Cardsot. – Persze… – mondta Kirby lágyan, majd ujjával a takarót bökdöste. – Ha emlékezetem nem csal, eddig még egyszer sem akartak megölni… Adam úgy látta, sokkal egyszerűbb így, hogy Kirby megértette és elfogadta a valóságot. Bólintott, és megérintette a nő arcát. – Először orvost hívunk, aztán értesítjük a rendőrséget. – Nem kell orvos. Egy kicsit émelygek, de majd elmúlik. – Megfogta a férfi mindkét kezét. – A rendőrségnek pedig nem szólhatunk. Adam látott valamit a nő szemében, amitől majdnem dühbe gurult. Makacsságot. – Ez a szokásos eljárás emberölési kísérlet esetén, Kirby. Kirby meg se rezzent. – Bosszantó kérdéseket tesznek fel, és átkutatják az egész házat. Minden filmben ezt lehet látni. – Ez nem játék! – Adam megszorította Kirby kezét. – Megölhettek volna, ha történetesen egyedül vagy abban a szobában. Nem adok további esélyt a gazembernek! – Gondolod, hogy Stuart tette? Kirby hangosat sóhajtott. Légy tárgyilagos, mondta magában, hogy Adam is így gondolkodhasson. – Igen, lehetséges, bár én nem tartom őt ennyire körmönfontnak. Más nem akarna kárt tenni bennem. Semmilyen bizonyítékunk nincs. – Azt még meglátjuk! Adam szeme felcsillant, ahogy elképzelte, amint kiveri Stuartból a vallomást. Kirby is látta, és azonnal megértette. – Sokkal kezdetlegesebb vagy, mint gondoltam. Kirby megcirógatta a férfi arccsontját. – Nem is tudtam, hogy ennyire jó érzés, ha valaki sárkányokkal akar értem szembeszállni. Kinek kell egy rakás, ostoba rendőr, mikor itt vagy nekem te? – Csak ne akarj kicselezni! – Nem akarlak. A lány elkomolyodott. – Értsd meg, hogy nem hívhatjuk ide a hatóságokat. Nem tudnék válaszolni a kérdéseikre. Apának nyélbe kell ütnie a Rembrandt-üzletet. Ha most minden kiderül, akkor

107

reménytelenül veszélybe kerül. Akár börtönbe is zárhatják. Nincs olyan isten – mondta eltökélten –, nincs olyan isten, hogy ezt megkockáztassam. – Nem esik baja – mondta röviden Adam. Mindegy, mekkora követ kell érte megmozgatnia, meddig kell elmennie, biztosítani fogja, hogy Fairchild nevén ne essen csorba. – Kirby, gondolod, hogy az apád folytatná, amit elkezdett, ha megtudja, mi történt veled? – Ezt nem tudhatom előre. Kirby kimerülten fújtatott, és igyekezett meggyőzni a férfit. – Lehet, hogy elvakult haragjában tönkretenné a Rembrandtot. Akár puszta kézzel is nekimegy Stuartnak. Képes rá. Mire lenne ez jó, Adam? A szédelgés kezdett múlni, de még mindig gyengélkedett. Bár nem tudott róla, de a sebezhetősége bizonyult a leghatásosabb fegyverének. – Egy kicsit még hagyjuk így. – Hát ezt meg hogy érted? – Beszélek apával, elmondom neki, mi történt, a saját szavaimmal, hogy ne boruljon ki. Harriet és Melanie ma átjönnek vacsorára. Holnapig tehát mindenképpen várnunk kell. – De hogy ülhet egy asztalhoz Harriettel, mikor meglopta őt?! – fakadt ki Adam. – Hogy tehetett ilyet egy baráttal?! Kirby szemében fájdalom csillant fel. Szándékosan lehajtotta a fejét, de elkésett, mert Adam meglátta. – Nem tudom. – Sajnálom. A lány a fejét rázta. – Semmi okod rá. Csodálatosan helyt álltál. – Nem így van. – A férfi a szeméhez szorította a csuklóját. – Engedd meg, hogy ezt én ítéljem meg! És adj még nekem egy napot! Megérintette a férfi csuklóját, és megvárta, míg leereszti a szemétől. – Még egy nap, és beszélek apával. Akkor talán sikerül mindent tisztázni. – Csak ennyi, Kirby, és semmi több! – Adamnek is akadt éppen átgondolni valója. Lehet, hogy az elkövetkező éjszaka ő is választ kaphat néhány kérdésére. – Holnap mondj el mindent Philipnek, de ne szépítsd a részleteket! Ha nem akarja rendbe tenni a Rembrandt-ügyet, akkor majd jövök én. Kirby egy pillanatig habozott. Azt mondta, megbízik Adamben, és nem is hazudott. – Rendben. – Én majd elintézem Hillert is. – De ugye nem fogsz vele ölre menni? – Miért ne? – emelte fel csodálkozva a szemöldökét Adam. – Adam, nem akarom, hogy tele légy sebekkel meg zúzódásokkal, ennyi az egész. – Nahát, elképesztően bizalmas vagy irántam! Kirby nevetve ült fel újra, és a férfi nyakába csimpaszkodott. – Te vagy az én lovagom. Egy ujjal sem érhet hozzád. – Hogy mondta, Miss Fairchild? – Igen, Cards. – Kirby elfordította a fejét, és a komornyikot látta meg az ajtóban.

108

– Úgy tűnik, az egyik szék valahogy kirepült az ablakon, és Jamie rézvirágai közt ért földet. – Igen, tudom. Gondolom, elég mérges lehet. – Valóban, kisasszony. – Majd én elnézést kérek, Cards. Talán egy új fűnyíróval ki lehet engesztelni… Megjavíttatná, kérem, az ablakot? – Igen, kisasszony. – A fűtőtest helyére pedig szerezzen valami XX. századi berendezést – tette hozzá Adam. Látta, ahogy a komornyik egyikükről a másikra néz. – Amilyen gyorsan csak lehet, Cards. A komornyik egy biccentéssel már hátrált is ki a szobából. – Ugye, tőled kapja az utasításokat? – kérdezte Adam, ahogy a csendes léptek távolodtak. – Láttam a biccentéseket meg a pillantásokat kettőtök közt. Kirby leporolta Adam vállát. – Fogalmam sincs, mire célzol. – Száz évvel ezelőtt Cards a királynő szolgálatában állt volna… Amikor Kirby elnevette magát ezen, Adam visszanyomta a párnára. – Most te csak pihenj! – De Adam, én már jól vagyok… – Azt akarod, hogy megint bekeményítsek? – Megelőzve Kirby válaszát, Adam megcsókolta. – Kicsit kapcsolj ki, mert a végén még tényleg orvost hívok. – Te zsaroló! – Kirby újra magához húzta a férfi ajkát. – Talán ha te is pihennél velem… – Abból egészen más sülne ki… Kirby tiltakozása ellenére elhúzódott tőle. – De csak fél órát engedélyezek. – Jó. Majd visszajövök. – Várni foglak – hunyta be a szemét mosolyogva Kirby.

A csillagok még nem bukkantak elő, a nap épp nyugovóra tért. Adam a társalgó ablakából figyelte, ahogy az alkony még pár percig tartotta magát. Miután jelentette McIntyre-nek, hogy Kirby életére törtek, hirtelen rátört a fáradtság. Féligazságok, félhazugságok. Véget kell már ennek vetni. Adam eldöntötte, hogy másnap meg is teszi. Fairchildnak jobb belátásra kell térnie, Kirbynek pedig mindent meg kell tudnia. A pokolba McIntyre-rel, a munkával és minden egyébbel is! A lány őszinteséget érdemelt a többi mellett, amit meg akart adni neki. Ugyanis ezek egymás nélkül nem értek semmit. A nap tovább ereszkedett, a szemhatár pedig vörös-arany fényben úszott. Adam a Tiziano-festményre gondolt. Kirby meg fogja érteni, nyugtatta magát. Meg kell értenie. Majd ő elmagyarázza neki. Elfordult az ablaktól, hogy újra egy pillantást vethessen rá. Mikor Kirby szobájához ért, odabentről vízcsobogást hallott. Dúdolásának egyszerű, természetes hangja oldotta a feszültségét. Egy pillanatra olyan ötlete támadt, hogy csatlakozik

109

hozzá, de aztán eszébe jutott, hogy milyen sápadtan és fáradtan hagyta magára. Majd máskor, gondolta, és ismét becsukta az ajtót. Majd máskor időzik el vele a nagy márvány kádban. – Hol az a hitvány lány? – kiabált Adam háta mögött Fairchild. – Egész nap csak bujkál. – Fürdik – felelte Adam. – Csak annyit tudok mondani, hogy remélem, nyomós okkal tud előállni. – Fairchild dühöngve ragadta meg a kilincset. Adam ösztönösen az útjába állt. – Miért? Fairchild rábámult. – A cipőm miatt! Adam lenézett, és látta, hogy a férfi zokniban járkál. – Nem hiszem, hogy nála van. – Az ember belegyömöszöli magát egy szűk öltönybe, majd megfullad a röhejes nyakkendőjétől, és ráadásul nincs meg a cipője. Fairchild meghúzta a csomót a nyakánál. – Hol itt az igazság? – Sehol. Cardsnak szólt már? – Cards nem tudná beleerőszakolni azt a hatalmas brit lábát az én cipőmbe. Fairchild töprengett, majd összeszorította ajkát. – Várjunk csak, az öltönyömet is elvette… – Én nem szóltam semmit. – Ennek az embernek enyves a keze. – Fairchild morgolódva ment végig az előcsarnokon. – A maga helyében én ellenőrizném a nadrágjaimat. Sosem lehet tudni, mit emel el legközelebb. Fél óra múlva koktélokat szolgálunk fel. Mozogjon! Adam átöltözött, mert úgy gondolta, az lesz a legjobb, ha egy itallal felejti el a nap viszontagságait. Épp a nyakkendőjét igazgatta, mikor Kirby bekopogott. Meg sem várta a választ, és benyitott, majd szándékosan megállt az ajtókeretben, fejét hátravetette, egyik karját 'felnyújtotta a félfán, másik kezét a csípőjére illesztette. A szűk, egybeszabott ruha minden domborulatát kihangsúlyozta. Fülében negyeddolláros nagyságú smaragd adta vissza a zöld ragyogást. Derekán öt, összetekert aranylánc pihent. – Szia, szomszéd! Kirby csilingelő ragyogással lépdelt a férfihoz. Adam egyik ujjával felemelte az arcát, és nézegette. Művész lévén Kirby nagyon jól tudta, miként használja arcfestékeit. Arcát leheletnyi bronzzal hangsúlyozta, az ajkát épp csak egy kicsit sötétebb árnyalattal. – Nos? – Jobban nézel ki – állapította meg a férfi. – Ez nem igazán fogható fel dicséretként. – Hogy érzed magad? – Sokkal jobban lennék, ha nem méregetnél úgy, mintha valami ritka, végzetes betegségben szenvednék, és esetleg megcsókolnál, ahogy illik. Kirby átkarolta a férfi nyakát, és lesütötte pilláit. Adam lágy, gyengéd csókjától a nő felsóhajtott, majd ajka az arcára tévedt, és végighaladt az arcélén. – Adam… – hallatszott a leheletnyi suttogás, ahogy ajkuk összeért. Kirbyben felébredt a türelmetlen vágy. Akarta a tüzet és a lángolást, az élvezetet és a szenvedélyt. A nyugodt, mindenre kiterjedő elégedettséget, amit csak Adamtől kaphatott meg. 110

– Szeretlek – mormolta Kirby. – Addig szeretlek, amíg nem marad már más, csak ez. – Nincs semmi más, csak ez – jelentette ki a férfi, szinte lángolva. – Egy egész élet áll rendelkezésünkre. – Adam egy kicsit eltolta magától Kirbyt, hogy a kezét az ajkához húzhassa. – Egy egész élet, és még az sem elég hosszú. – Akkor rövidesen bele kell vágnunk. Újra rátört a szédülés, könnyűnek érezte a fejét, de nem menekült el előle. – Nagyon hamar kezdjük el. A vacsorát viszont még mindenképp meg kell várnunk vele. Harriet és Melanie bármikor megérkezhet. – Ha rajtam múlna, most itt maradnánk, és hajnalig szeretkeznénk. – Ne akard, hogy szégyenfoltot ejtsek a hírneveden! Kirby tudta, hogy ezt kell tennie, ezért hátrébb lépett, és megigazította Adam nyakkendőjét. A férfi azon kapta magát, hogy nagyon tetszik neki ez a röpke, gyengéden gondoskodó mozdulat. – Amióta említettem Harrietnek, hogy segítettél a Tiziano-ügyben, azt állítja, hogy a mogyoróvaj feltalálása óta te vagy a legjobb dolog. Nem akarom lerombolni az álomképét azzal, hogy késünk a vacsoráról. – Akkor jobb, ha máris indulunk. Még öt percig maradunk, és nem csak kicsit késünk majd – nevetett Kirby, Adam pedig karon fogta, és kivezette a szobából. – Egyébként az apád cipőjét ellopták.

Egy hétköznapi megfigyelő szemével nézve a társalgó egy csapat kifinomult világpolgárral telt meg. Nyugodt, barátságos, jómódú emberekkel. A csillogás mögött azonban a szemfülesebbek láthatták, hogy a gondosan felvitt arcfesték sápadt, fakó bőrt leplez. Egészen közelről szemlélve látszott, hogy barátságos bohóckodása valójában a belső vívódás kényelmetlenségét takarta. Kívülálló számára a csoport esetleg egészen más megvilágításba került volna a vászon kifeszítésével. Társainak már fel sem tűnt Rick dadogása. Melanie iránta érzett megvetése sem. Mindkettőre számítani lehetett. Fairchild furcsa vigyora és Harriet viharos nevetése szerepelt még a képen. Adam kivételével mindenki nyugodtnak tűnt. Minél tovább tartott az összejövetel, annál inkább azt kívánta, bár mégis lemondták volna az eseményt. Törékenynek látta a lányt, egyre védtelenebbnek, de érezhetően bátornak is. Nem csak mondta, hogy mindent megtenne Harrietért. Ahogy Fairchild is bevallotta: ha a lánya szeret valakit, azt teljes szívéből teszi. A Rembrandtnak már csak a puszta említésétől is magába roskadt volna. De ezt majd csak holnap. Addigra változik ez a nehéz helyzet. – Adam – Harriet megfogta a férfi karját, miközben Kirby kitöltötte a vacsora utáni italokat –, szeretném látni, amit Kirbyről festett. – Amint kész lesz, meg is mutatom, de csak önnek. Eközben a férfi arra gondolt, hogy mindenkit távol tart a műteremtől, míg a helyreállítás be nem fejeződik. – Akkor hát feltételezem, ezzel most be is kell érnem – duzzogott a nő egy darabig, majd megenyhülten folytatta. 111

– Üljön ide mellém! – biztatta Harriet, majd sárga szoknyáját elterítette a heverőn. – Kirby azt mondta, hogy egy kicsit kacérkodhatok magával. Adam észrevette, hegy Melanie halványan elpirult anyja feltűnő viselkedése miatt. Nem tudott ellenállni, és kezet csókolt az asszonynak. – És ahhoz kitől kell engedélyt kérnem, hogy én is kedveskedhessek magának? – Vigyázz a szívedre, Harriet! – figyelmeztette Kirby, miközben kiosztotta az italokat. – Te csak törődj a magad dolgával! – vágott vissza Harriet. – Jut eszembe, Adam, szeretném, ha nagyrabecsülésem jeléül elfogadná a krokodilfogas nyakláncomat. – Te jó ég, anya! – Melanie belekortyolt a szederkonyakba. – Miért kellene Adamnek ilyen ocsmányság? – Csak afféle érzékenységből – magyarázkodott szemrebbenés nélkül Harriet. – Adam megengedte, hogy kiállítsam Kirby képét, valamivel tehát meg kell hálálnom. Gyorsan kapcsol az öreglány, gondolta Adam, miközben rámosolygott. Melanie pedig mit sem tud arról a kedvenc időtöltéséről, amit az anyja Fairchilddal közösen űz. A férfi elnézte Melanie hűvös szépségét, és úgy döntött, az anyja biztos csak jót akar neki. Ő sosem úgy szemlélte a világot, ahogy Kirby. Szerették Melanie-t, de titkok hálózták be a háromszögüket, ami igazából már négyszöget formált, melyet Adam különös örömmel nyugtázott. – Nem kell feltétlenül hordania is – folytatta Harriet, megzavarva ezzel Adam töprengését. – Remélem is! – vetette oda Melanie, és közben a szemét forgatta. – Pedig ez szerencsét hoz… Harriet Kirbyre nézett, majd megszorította Adam karját. – De maga talán már megkapott mindent, amit csak akart. – Vagy talán csak épp most kezd rám mosolyogni a szerencse. – Milyen furcsán, milyen talányosan beszélnek! – ült le Kirby Melanie székének karfájára. – Miért nem hagyjuk őket? – Szépen alakul a sólyom, Mr. Fairchild – kereste a bajt Rick. – Hát igen! – Fairchild csak erre várt. Kitörő lelkesedéssel mélyenszántó értekezésbe kezdett a mérőkörző használatáról. – Rick már gondoskodott róla – súgta Melanie-nak Kirby. – Apa nem ismer kegyelmet, ha fogékony közönségre talál. – Nem tudtam, hogy Philip bácsi szobrászkodik is… – Ne is említsd! – csapott le gyorsan Kirby. – Sosem szabadulnál tőle! Összehúzott ajakkal nézett le barátnője finom, sötétrózsa ruhájára. A vonalai lágyan hullámzottak, derekán szegekkel kivert övrész csillant. – Melly, azon tűnődtem, lenne-e időd tervezni nekem egy ruhát. Melanie meglepetten nézett fel. – Hát persze, nagyon szívesen! Már évek óta erre akarlak rávenni, de a próbák miatt eddig még mindig visszautasítottál. Kirby vállat vont. Egy esküvői ruha egészen más, gondolta. Mégsem tett említést Adammel kapcsolatos terveiről. Az apjának akarta először elmondani. – Általában hirtelen felindulásból vásárolok, ami az adott pillanatban éppen megtetszik.

112

– Goodwilltől Rive Gauche-ig – mormogta Melanie. – Tehát most valami különleges darabról beszélünk. – Tudod, hogy mindig csodáltam a tehetségedet, de tudtam, hogy nem lenne türelmem az előkészületekhez – nevetett fel Kirby. – Mit gondolsz, tudsz-e olyan ruhát álmodni rám, amiben szerénynek látszom? – Szerénynek? – szólt közbe Hámét. – Szegény Melanie-nak ez csak varázslattal sikerülne. Még gyerekként, abban a kis selyemruhádban is úgy festettél, mint aki egymaga képes legyőzni egy egész indián törzset. Philip, kölcsön kell adnod azt a festményt Kirbyről! – Hát majd meglátjuk – kacsintott Fairchild. – Ahhoz előbb kicsit meg kell puhítanod. Mély érzéseket táplálok a kép iránt – hatalmas sóhajjal dőlt hátra. – Sokkal többet ér, mint amennyinek látszik. – Még mindig tartozik a tiszteletdíjammal – mosolygott apjára édesen Kirby. – Elfelejti, hogy egy másikért sem kértem pénzt. – A többihez nem is álltál modellt – emlékeztette Fairchild. – De nem is járultam hozzá a közzétételükhöz. – Melly volt olyan drága és megengedte, hogy lefessem. – Melly kedvesebb, mint én – mondta erre egyszerűen Kirby. – Én szeretek önző lenni. – Szívtelen teremtés! – kotyogta közbe Harriet. – Annyira önző vagy, hogy nyáron sérült gyerekeket tanítasz szobrászkodni. Adam csodálkozó tekintete miatt Kirby zavarba jött. – Harriet, gondolj a hírnevemre! – Érzékeny a jó cselekedeteire – magyarázta Harriet Adamnek, miközben megszorította a térdét. – Egyszerűen csak nem akadt más dolgom – fordult el Kirby vállát rántva. – Elmégy idén St. Moritzba, Melly? Csaló, gondolta Adam, miközben figyelte, ahogy Kirby másfelé tereli a beszélgetés fonalát. Gyönyörű, érzékeny csaló. Ettől csak még jobban beleszeretett. Mire Harriet és Melanie elkezdett készülődni, hogy hazainduljon, Kirbyt már lüktető fejfájás vette le a lábáról. Nem akarta beismerni, hogy túl sok nyomás nehezedett rá. Azzal áltatta magát, hogy egy jó alvás majd segít rajta, és már szinte el is hitte. – Kirby – Harriet vállára terítette kétméteres sálját, mielőtt megfogta a nő állát –, fáradtnak látszol, és kissé sápadtnak is. Akkor láttalak utoljára ilyennek, mikor tizenhárom évesen vírusos influenzád volt. Emlékszem, akkor megfogadtad, hogy soha többet nem leszel beteg. – Miután lenyomtad azt az undorító orvosságot a torkomon, nem is tehettem mást. De most jól vagyok. Kirby a nő nyakába kapaszkodott. – Komolyan, semmi bajom. – Hát, én nem úgy látom… – méregette rosszallóan Harriet. – Gondold csak át azt az Ausztráliát! Legalább kerülne egy kis szín az arcodra. – Úgy lesz. Szeretlek. – Most pedig menj aludni, gyermekem! – mormolta Harriet. Amint az ajtó becsukódott, Adam belekarolt Kirbybe. Tudomást sem vett Rickről és Fairchildról, és húzta magával fel a lépcsőn. 113

– Ágyban a helyed. – Nem húznál inkább a hajamnál fogva a karom helyett? – Majd máskor, ha kevésbé békések a szándékaim. – Adam megállt az ajtó előtt. – Most elmégy aludni. – Már meg is untál? Szinte még ki sem mondta, de Adam már az ajkára tapadt, Magához szorította, és egy pillanatra szabadjára engedte az ösztöneit. Érezte, ahogy Kirby szíve hevesen kalapál, a lába roskadozik. – Látod, mennyire van elegem belőled? – Újra megcsókolta, miközben tenyerével közrefogta a lány arcát. – Látnod kell, mennyire untatsz. – Tehetek érted bármit? – suttogta Kirby kezét incselkedően a férfi zakója alá csúsztatva. – Pihenj! – fogta meg Adam a nő vállát. – Ez az utolsó alkalom, hogy egyedül aludhatsz. – Akkor hát nem tartasz velem? Nem volt könnyű dolga Adamnek. El akarta kápráztatni Kirbyt, de tisztázni akart vele mindent a következő szeretkezésük előtt. Meg is tette volna, ha a lány nem ilyen fáradt és kimerült. – Lehet, hogy meglep – mondta Adam könnyedén –, de nem vagy csodanő. – Tényleg? – Most szépen álomra hajtod a fejecskédet. Holnap pedig újra látjuk egymást. Adam megfogta Kirby kezét, és a pillantásától teljesen összezavarodott. – Holnap, Kirby, beszélnünk kell. – Miről? – Majd holnap… – ismételte, nehogy meggondolja magát. – Most pihenj! – mondta, és betuszkolta a szobájába. – Ha holnap sem leszel jobban, ágyban maradsz, és ápolásra szorulsz. Kirby még megeresztett egy utolsó gonosz kis mosolyt. – Megígéred?

114

11. Miután Kirby ágyba bújt, és felrázta a párnáját, világossá vált számára, hogy nem tud csak úgy elaludni. A teste kimerült, de az agya még nem adta meg magát. Kirby próbálkozott. Húsz percen keresztül bugyuta verseket szavalt. Becsukta a szemét, és megszámlált ötszázhuszonhét tevét. Bekapcsolta az ágya melletti rádiót, és talált az egyik adón kamarazenét. De ezek után sem jött álom a szemére. Nem félt. Ha valóban Stuart akarta megölni, hát nem sikerült neki. Kirbynek megvolt a magához való esze, és Adamre is számíthatott. Nem, nem dermedt le a félelemtől. A Rembrandt. Nem tudott semmi másra gondolni azután, ahogy látta Harrietet nevetni, ahogy felidézte, miként ápolta, amikor influenzás lett. Kislányként gyakran folytattak afféle nők-egymás-közt beszélgetést édes kettesben, teljesen értelmetlen dolgokról. Kirby a saját anyját gyászolta, és bár még kicsi volt, amikor meghalt, emlékeiben azonban továbbra is élénken élt. Harriet nem helyettesíthette. Harriet csak Harriet volt, és Kirby kizárólag ezért szerette. Hogy is aludhatna el? Kirby mérgesen fordult a hátára, és a mennyezetet bámulta. Talán, esetleg hasznát vehetné az álmatlanságnak, és kibogozhatná a szálakat, hogy mindent megérthessen. Azt az egyet biztosan tudta, hogy az apja ok nélkül sosem bántaná Harrietet. Elég ok lenne rá a Stuart elleni bosszú? Egy perc után rájött, hogy valami nem kerek. Azzal kezdődött, hogy Harriet elment Afrikába. Ez majdnem két héttel azután történt, hogy Kirby felbontotta az eljegyzését Stuarttal. Aztán mesélt az apjának a férfi fenyegetőzéséről, de valahogy mégsem kezdett aggodalmaskodni. Kirby emlékezett rá, hogy az apja azt mondta, Stuart túl kicsi pont ahhoz, hogy bajba keverje őket. Így joggal feltételezhette azt, hogy már korábban is tervezgették a képcserét. A bosszú tehát mint indíték kilőve. De akkor miért? Nem pénzért, gondolta. Nem a festmény puszta tulajdonjogáért. Ez nem vallott az apjára, Kirby tudta a legjobban, hogy mit gondolt az apja a kapzsiságról. Soha nem lopta meg a barátait. Ha az okot nem is tudta kikövetkeztetni, magát a festményt azért megtalálhatja. Még mindig felfele tekingetve felidézte magában az apja összes mondatát. Elképedt, hogy mennyi kétértelmű kijelentés hangzott el a szájából. Ez is mindig jellemző volt rá. Nem

115

kétséges, hogy valahol itt, a házban rejtette el. Megfelelő szeretettel és tisztelettel. De vajon hány száz lehetőséget tud átfutni egyetlen éjszaka alatt? Kirby undorral fújtatott egyet, majd megint megfordult. Egy utolsót ütött a párnájára, majd becsukta a szemét. Az ásítást biztató jelnek tekintette. Ahogy mélyebbre fúrta magát az ágyban, még búcsúzóul aprócska emlékkép villant fel benne. Először csak másnap akarta átgondolni, de inkább mégsem halogatta addig. Visszafordult, hogy belekezdjen. Mit is mondott az apja Adamnek a Tiziano-kép cseréje utáni este, mikor besétált a műterembe? Valamit arról, hogy őt képletesen bevonják. – Korhadó gyökér! – mormogta, és a szemét nyomkodva összpontosított. – Mi az ördögöt jelenthetett ez? Kirby már épp feladta a küzdelmet, amikor eszébe jutott valami. Először a szeme pattant ki, majd ő maga is, az ágyból. – Hát ez annyira jellemző rá! Magára kapott egy köpenyt, és kirohant a szobából. Az előtérben tétovázott egy percig. Talán fel kellene keltenie Adamet, hogy megossza vele az elképzeléseit, de tudta, hogy neki sem volt túl könnyű napja. Aztán végül úgy döntött, csak akkor szól neki, ha elér valamilyen eredményt. Mert ha nem, az apja biztosan darabokra szedi. Kirby beugrott az apja műtermébe, majd az ebédlő felé vette az irányt. A világítással nem foglalkozott, mert nem akarta, hogy bárki meglássa a folyosón, és kérdezősködni kezdjen, hogy mit keres ott. A sötétben járkált egy rongy, egy üveg és egy köteg újságpapír társaságában. Csak az ebédlőben kapcsolta fel a világítást. Odalenn csak Cards szokott körülnézni, de ő soha semmit sem szokott kérdezni. Kirby gyorsan dolgozott. Az újságpapírt vastagon ráterítette az ebédlőasztalra. Az üveget és a rongyot rátette, majd a saját képmása felé fordult. – Te túl okos vagy, apa – motyogta, miközben a festményt nézegette. – Sosem mondanám meg, hogy ez másolat-e. Csak egyetlen módon tudhatjuk meg. Kirby levette a festményt a falról, és az újságpapírra fektette. – Az értéke nagyobb, mint amennyit gondolna róla az ember – dünnyögte. Nem valami ilyesmit mondott róla Harrietnek? Kezdettől olyan önelégülten viselkedett. Kinyitotta az üveget, és a rongyra öntött a tartalmából egy keveset. – Bocsáss meg, apa! – súgta csendesen. A lehető legfinomabb mozdulattal – a szakértő mozdulataival – elkezdte eltávolítani az egyik alsó sarokból a festéket. Percek teltek el. Azt akarta, hogy esetleges tévedése esetén csak egészen apró kárt okozzon. Ellenkező esetben teljesen értéktelen dolgot tartott a kezében. Sietni azonban semmiképp sem lehetett. Újra megnedvesítette a rongyot, és ismét a vászonhoz dörzsölte. Apja feltűnő aláírása eltűnt, majd elhalványult az alatta levő, fényes, nyári fű és az alapozó is. Alatta, ahol már csak a vászon szokott lenni, sötétbarna folt került elő. Egymás után bukkantak fel a betűk, csak ennyi kellett. – Azt a rézangyalát! – mormogta. – Hát mégiscsak igazam volt! Az őt ábrázoló lányka lába alatt megtalálta Rembrandt aláírását. Nem kellett tovább keresnie, ezért Kirby óvatosan lezárta az üveget. – Tehát, apa, a képmásom másolata alatt szunnyadt a Rembrandt. Ez is csak neked juthatott eszedbe! – Nagyon ügyes.

116

Kirby megfordult, és az ebédlő előtti, sötét folyosót kémlelte. Ismerte a hangot, ezért nem rémült meg tőle. De a szíve nagyot dobbant, mikor az árnyék megmozdult. Most mi lesz, kérdezte magától. Hogy magyarázza meg mindezt? – Ez ugye családi örökség nálatok, Kirby? – Nem én mondtam. – Kirby mosolyogni próbált. – Szeretném megmagyarázni. Jobb lenne, ha előjönnél a sötétből, és leülnél. Hozhatnék… – De a lány elhallgatott, ahogy a bujkáló elfogadta javaslatának első felét. Egy apró, fényes pisztoly csövébe meredt. Felemelte a tekintetét, és egy tiszta, finom, kék szempárral találta magát szemben. – Melly, mi folyik itt? – Látom, meglepődtél. Ennek örülök. – Melanie elégedett mosollyal fogta a fegyvert Kirby fejéhez. – Talán egyáltalán nem is vagy olyan okos. – Ne fogd már rám azt a pisztolyt! – Szándékosan teszem! Melanie mellmagasságba eresztette a gyilkos eszközt. – És ha megmozdulsz, el is sütöm. – De Melly… – Kirby még egyáltalán nem érzett félelmet. Kicsit összezavarodott, talán fel is dühödött, de nem tartott attól a nőtől, akivel együtt nőtt fel. – …tedd el, és ülj le! Mit keresel te itt ilyen késő éjjel? – Két okból jöttem. Először is azért, hogy keressek valami nyomot ahhoz a festményhez, amit olyan kedvesen megtaláltál nekem. Másodszor, hogy befejezzem a munkát, amit ma délelőtt nem sikerült. – Ma délelőtt? – Kirby egy lépést tett előre, majd megdermedt, amikor meghallotta a gyors, halálos kattanást. Te jó ég! Ez tényleg csőre töltött?! – De Melly! – Azt hiszem, egy kicsit elszámoltam magam, különben már halott lennél. Az előkelő, rózsaszín selyemruha susogott, miközben megrándította a vállát. – Jól ismerem a járatrendszert. Emlékszel? Állandóan oda rángattál be, amikor még gyerekek voltunk. Legalábbis addig, míg egyszer rossz zseblámpával nem vágtál neki. Tudod, én cseréltem ki benne az elemeket. Hát nem is mondtam még? Kirby egy szót sem szólt, mire Melly felnevetett. – És ma reggel is a járatokat használtam. Miután meggyőződtem róla, hogy Adammel bent vagytok, lementem, és kinyitottam a gázt a fő szelepnél. A készülék kapcsolóját pedig már korábban eltörtem. – Ugye, ezt nem mondod komolyan… – túrt a hajába Kirby. – Pedig halálosan komolyan mondom, Kirby. – Miért? – Elsősorban természetesen pénzért. – Pénzért? – Kirby majdnem felnevetett, de a torka elszorult. – Nem állsz pénzszűkében! – Te olyan önelégült vagy! De nekem kell a pénz. – Nem fogadtad el a tartásdíjat a volt férjedtől. – Ő nem akart adni – javította ki Melanie. – Nem támogatott tovább, és mivel házasságtörésen ért, nem voltam olyan helyzetben, hogy bepereljem. Megengedte, hogy

117

csendben és nyugodt körülmények között váljunk el, hogy a hírnevünk ne lássa kárát. Egy eset kivételével mindig nagyon körültekintően jártam el. Stuarttal mindig nagyon vigyáztunk. – Stuart? – Kirby megdörzsölte a halántékát. – Te és Stuart? – Több mint három évig voltunk szeretők. Cikáznak a fejedben a kérdések, ugye? Melanie közelebb lépett, láthatóan élvezte a helyzetet. A Chanel parfüm illata követte őt. – Ésszerűbbnek bizonyult, hogy úgy tegyünk, mintha csak afféle távoli ismerősök lennénk. Meggyőztem Stuartot, hogy kérje meg a kezed. Az örökségem ugyanis szinte a nullával egyenlő. A te pénzedből viszont elég szépen kijöttünk volna vele. Philip bácsihoz is közelebb akartunk kerülni. Kirbyt nem érdekelte a többi, csak az, amit az apjáról mondott. – Mit akartatok az apámtól? – Rájöttem, milyen játékot találtak ki maguknak anyával. Nem tudok minden részletet, de épp eleget ahhoz, hogy ha kell, felhasználhassam. Gondoltam, itt az ideje, hogy az apád tehetségét a saját javamra fordítsam. – Akkor te a saját anyádat akartad meglopni?! – Ne légy már ilyen álszent! – mondta fagyosan Melanie, és egyenesen tartotta a pisztolyt. – Az apád szó nélkül elárulta, majd az alku során átvágott bennünket. Ezt a kis gondot szerencsére most megoldottad nekem – mutatott szabad kezével a festményre. – Még jó, hogy a ma reggeli tervem nem sikerült. Máskülönben napestig kereshetném a képet – nélküled. Kirby valahogy ki akart keveredni a csávából. Az alapoknál kezdte. – Melly, hogy vagy képes rám támadni? Egész életünkben barátok voltunk! – Barátok? – Melanie úgy ejtette ki ezt a szót, mint valami trágárságot. – Mindig is gyűlöltelek, amióta az eszemet tudom. – Nem! – Gyűlöltelek – ismételte Melanie hidegen. – Mindig mindenki téged ugrált körbe, a férfiak is jobban kedveltek téged. Még a saját anyám is jobban szeretett. – Ez nem igaz! Tényleg ennyire a szívére vette volna ezt a vonzódást, gondolta Kirby bűntudatosan. Talán már korábban is látnia kellett volna? – Melly! – Ahogy elindult előre, Melanie meglengette a fegyvert. – Melanie, ne legyél ilyen merev és hivatalos! Melanie, hova lett a humorérzéked? Kirby szeme összeszűkült. – Az anyám ugyan soha nem mondta, hogy jobban kellene hasonlítanom rád, de mindig is ezt várta tőlem. – Harriet szeret téged! – Még hogy szeret!? – Melanie egy nevetéssel szakította félbe Kirbyt. – Nagy ívben teszek a szeretetre. Attól még nem kapom meg azt, amit akarok. Lehet, hogy elvetted az anyámat, de ez kismiska a többihez képest. Sokkal rosszabb, hogy az összes férfit is elhalásztad az orrom elől. – Soha egyet sem vettem el tőled. Sosem kezdtem ki azzal, aki téged komolyan érdekelt.

118

– Több tucat alkalommal fordult elő – javította ki Melanie. Szavai úgy hasítottak, akár az üvegszilánk. – Mosolyogtál, mondtál valami butaságot, engem pedig egyből el is felejtettek. Sosem voltál olyan szép, mint én, de te jól használod azt a bizonyos vonzerődet, és elcsavarod a fejüket, vagy ugyanazzal az eredménnyel előadod a jégkirálynőt. – Lehet, hogy barátságos voltam néhány olyannal, aki neked tetszett – hadarta Kirby. – De ha máskor fagyosan viselkedtem, az azért történt, hogy elijesszem őket. Istenem, Melly, sosem bántottalak semmivel. Szeretlek. – Nincs szükségem az érzelmeidre. Már lejárt a szavatosságuk. Melanie lassan elmosolyodott, ahogy Kirby szemét elöntötte a könny. – Csak azt sajnálom, hogy nem szerettél bele Stuartba. Akartam látni, ahogy a lába előtt heversz, miközben ő engem szeret, és csak azért vesz el, mert én azt akartam. Amikor elmentél hozzá, azon az éjjelen, már-már előbújtam a hálószobából, csak hogy láthassam az arcodat. De… – Melanie vállat vont – mi ketten nagyra törőbb terveket dédelgettünk. – Kihasználtál – szólt csendesen Kirby, mikor már nem tudta tovább magában tartani. – És Stuartot is rávetted, hogy ezt tegye. – Hát persze, hogy kihasználtalak. Bár beismerem, nem volt valami bölcs döntés, hogy hazajöttem New Yorkból arra a hétvégére, hogy vele lehessek. – Miért, Melanie? Miért színleltél annyi éven át? – Mert jól jártam veled, és ezt már gyerekként tudtam. Később, Párizsban ajtókat nyitottál meg előttem, majd New Yorkban is. Azt is neked köszönhetem, hogy egy évet fényűzésben tölthettem Carlyse-szal. Te nem akartál lefeküdni vele, vagy hozzámenni. Én megtettem mindkettőt. – Ez minden? – mormolta Kirby. – Ennyi az egész? – Ennyi. De most már nem tudlak mire használni, Kirby. Sőt csak kellemetlenséget jelentesz. Úgy terveztem, hogy a haláloddal figyelmeztetem Philip bácsit, de most már egyébként is meg kell tennem. Kirby el akart fordulni, de szembe kellett néznie vele. – Hogy lehet, hogy kicsi korom óta ismerlek, és ezt nem vettem észre? Hogy tudtál úgy gyűlölni, hogy nem mutattad ki? – A te életedet az érzelmeid irányítják. Az enyémet nem. Vedd fel a festményt, Kirby! – bökött Melanie pisztolyával a kép felé. – De bánj vele óvatosan! Stuart és én szép kis összeget markolunk fel érte. Ha kiáltani mersz, lelőlek, és már a járatban leszek a festménnyel, mielőtt még bárki ideérne. – Mire készülsz? – Most szépen bemegyünk a járatba. Ott majd csúnyán elesel, és kitöröd a nyakad. Hazaviszem a festményt, és várom a szörnyű balesetedről szóló telefont. Kirby próbálta húzni az időt. Bárcsak felkeltette volna Adamet! Nem, akkor most ketten állnának a fegyver csöve előtt. – Mindenki tudja, hogy félek a járatban. – Kész rejtély lesz. Amikor aztán a Rembrandtnak csak hűlt helyét találják, rájönnek majd, hogy a festmény volt az oka mindennek. Stuart lesz az elsődleges célpont, de már három napja nem tartózkodik a városban. Én persze siránkozva a kardomba dőlök a legkedvesebb és legrégebbi barátnőm halálhírére. Hosszú hónapokra Európába kell majd utaznom, hogy feldolgozzam a gyászt. 119

– Hát ezt alaposan kitervelted. Kirby az asztalnak dőlt. – De képes vagy te embert ölni, Melly? Lassan az üveg nyaka köré fonta az ujját, és lecsavarta a tetejét. – Szemtől szembe ölni, nem úgy távolról, mint ahogy ma reggel akartad. – Ó, igen! – mosolygott gyönyörűen Melanie. – Így még jobban is tetszik. Jobb érzés nekem, ha tudod, hogy ki oltja ki az életed. Most pedig fogd a képet, Kirby! Itt az idő. Kirby hirtelen mozdulattal Melanie nyakára és ruhájára zúdította a terpentint. Ahogy Melanie védekezésül felemelte két karját, Kirby előrelendült. Mindketten a padlóra estek, egymásnak feszültek, a fegyver pedig kettejük közé szorult.

– Hogy érted, hogy Hiller tegnap óta New Yorkban van? – csattant fel Adam. – Ami ma reggel történt, az nem baleset volt, és csak ő tehette. – Kizárt. – McIntyre néhány szóval félresöpörte Adam elképzeléseit. – Az egyik legkiválóbb emberemet állítottam rá. Megadhatom a szálloda nevét, ahol lakik. Az étteremét, ahol ebédelt, és amit rendelt, amíg te székeket hajigáltál ki az ablakon. Ezt nem lehet rákenni, de attól még szervezhette ő. – A jó életbe! – Adam leengedte az adóvevőt, míg újrarendezte a gondolatait. – Rossz érzésem lett, Mac. Hiller ügye csak egy dolog, de egész új megvilágításba kerül az eset, ha kiderül, hogy nem egyedül dolgozik, vagy másra bízta a piszkos munkát. Kirbynek hivatalos védelem kell. Ki akarom juttatni innen. – Dolgozom rajta. A Rembrandt… – Kit érdekel a Rembrandt? – vetette oda Adam. – Holnapra a kezemben lesz, még akkor is, ha Fairchildot a lábánál fogva kell is kilógatnom az ablakon. McIntyre megkönnyebbülten sóhajtott. – Hát így már teljesen más. Már kezdtem idegeskedni, hogy esetleg beleestél abba a Fairchild lányba. – Bizony, beleestem a Fairchild lányba – vágott vissza könnyedén Adam. – Tehát jó lenne, ha elintéznéd! – Adam lövést hallott. Egyet, élesen és tisztán. Hosszan visszhangzott a fejében. – Kirby! – Adam a földre ejtette az adóvevőt, és futásnak eredt. Ahogy futott lefelé a lépcsőn, újból a nő nevét kiáltotta, de csak a csend felelt. Ahogy áttört a szobák útvesztőjén, végig kiabált, de Kirby nem válaszolt. Adamet csaknem megvakította a rettegés, sorban kapcsolta fel a lámpákat, ahogy haladt, míg az egész ház fényárban nem úszott. Ahogy berontott az ebédlőbe, csaknem orra bukott a földön fekvő két alakban. – Ó, Istenem! – Megöltem! Istenem, Adam, segíts! Azt hiszem, megöltem! – Kirby könnyes arccal tömködte a véráztatta rongyot Melanie oldalához. A folt szétterjedt a selyemruhán, és Kirby kezére folyt. – Nyomd erősen! – Adam nem kérdezett semmit, csak felmarkolt egy csomó vászonkendőt a háta mögötti büféasztalról. Odébb tessékelte Kirbyt, és kereste Melanie érverését. – Még él. 120

Több vásznat nyomott a meglőtt nő sebére. – Kirby! Ekkor hatalmas felfordulás kerekedett. A ház összes lakója az ebédlőbe gyűlt. Polly végeérhetetlenül sikoltozott. – Hívja már a mentőket! – utasította Adam Cardsot, pedig a komornyik éppen arra készült. – Hallgattassák el, vagy vigyék ki innen – mondta Ricknek, miközben Polly felé bökött. Fairchild hamar feleszmélt, és a két nő mellé térdelt. – Kirby, mi történt itt? – El akartam tőle venni a fegyvert… Kirby alig kapott levegőt, ahogy lenézett véres kezére. – …aztán elestünk. Nem tudom… Apa, én már azt sem tudom, melyikünk húzta meg a ravaszt. Istenem, nem tudom! – Melanie-nál fegyver volt? – Fairchild kőkeményen megragadta a lánya vállát. – De miért? – Mert gyűlöl. Kirby hangja megremegett, majd hangosabban kezdett beszélni, ahogy az apja szemébe nézett. – Mindig is utált, csak én nem tudtam. A Rembrandtot akarta, apa. Mindent előre eltervezett. – Melanie? – Fairchild elnézett Kirby mellett, a földön fekvő, eszméletlen nőre. – Ő állt emögött? – Egy pillanatra elhallgatott. – Milyen állapotban van, Adam? – Honnan a pokolból tudjam? Nem vagyok én orvos! – A férfi szeme dühös szikrákat szórt, kezét vér borította. – De akár Kirby is feküdhetne itt! – Igen, ez igaz. Fairchild szorosabban markolta a lánya vállát. – Igaza van. – Megtaláltam a Rembrandtot – motyogta Kirby. Ha az ijedségtől zavarodott így meg, akkor bizony nem adja meg magát. Minden erejét összeszedve igyekezett tisztán gondolkodni és érthetően beszélni. Fairchild felnézett a falra, a kép üres helyére, majd az asztalra, ahol hevert. – Megtaláltad. Tulipán odébb lökte Fairchildot, és megfogta Kirby karját. Tudomást sem vett a többiekről, és felsegítette a földről. – Gyere velem, kedveském. Gyere csak, nahát. Adam tanácstalanul nézte, ahogy Kirbyt elvezetik, míg ő a vérzés elállításán fáradozott. – Ajánlom, hogy nagyon jó magyarázattal álljon elő – sziszegte a fogai közt, míg végigmérte Fairchildot. – Itt már nem sokat ér a magyarázkodás – vetette oda, és lassan felállt. A csendet szirénák zaja verte fel. – Felhívom Harrietet. Adamnek csaknem egy órájába telt, mire a vért le tudta mosni a kezéről. A még mindig öntudatlan Melanie-vel a mentő a kórház felé száguldott. Már csak Kirbyre tudott gondolni, és el is indult, hogy megkeresse. Ahogy a földszintre ért, parázs veszekedés ütötte meg a fülét. Bár a kiabálás egy irányból érkezett, az egész folyosón lehetett hallani. – Adam Hainest akarom látni, mégpedig azonnal! – Ajtóstul ront a házba, Mac? Adam Cards mellé sietett. 121

– Adam, hála Istennek! – Az alacsony, izmos, nyílt tekintetű férfi borzas hajába túrt. – Nem tudtam, mi ütött magába. Mondd meg már neki, hogy álljon odébb! – Minden rendben, Cards. Adam kifejezéstelen szemmel nézett rá. – Nem újságíró. Ismerem őt. – Jól van, uram. – Mi folyik itt? – rontott rá Adamre McIntyre, amikor Cards elment. – Ki van a mentőautóban? Azt hittem, neked esett bajod. Csak annyit hallottam, hogy kiabálsz, és aztán megszakítod az adást. – Kemény éjszaka volt. Adam a férfi vállára tette a kezét, és a társalgóba kísérte. – Kell egy ital. Adam a bárhoz lépett, töltött, megitta, majd újra töltött. – Húzd ki, Mac! – biztatta a férfit. – Ez biztosan sokkal jobb annál, amit abban a kis, útszéli szállóban lehet kapni. – Philip – folytatta, ahogy Fairchild belépett –, azt hiszem, ennek most nagy hasznát veszi. – Üdvözlöm! – biccentett Fairchild McIntyre felé, majd elfogadta Adamtől a poharat. – De jobb, ha most leülünk, Philip Fairchild – közölte Adam, ahogy a festő elhelyezkedett. – Ő Henry McIntyre, a Közösségi Biztosító nyomozója. – Isten hozta, Mr. McIntyre! – Fairchild egyszerre itta ki a whisky felét. – Van miről beszélnünk. De először is, Adam, kíváncsi lennék valamire. Te hogyan keveredtél ebbe a vizsgálatba? – Nem először dolgozom Macnek, de… ez volt az utolsó alkalom. Csendes, de annál keményebb pillantást vetett megbízója felé. – Unokatestvérek vagyunk – tette hozzá. – Másod-unokatestvérek. – Szóval rokonok – bólogatott mosolyogva Fairchild. – Philip, te nagyon jól tudtad, hogy miért jöttem ide – folytatta Adam. – De áruld már el, hogy miből? – Hát, kedves Adam fiam, annak semmi köze a te ügyességedhez. Fairchild felhörpintette a maradék italt, majd felállt, hogy újat töltsön magának. – Már régóta számítottam rá, hogy előbb-utóbb jön onnan valaki. Te voltál az egyetlen, aki ebből a szempontból számításba jöhetett. Sóhajtva ült vissza. – Ennyire egyszerű. – Akkor hát számított rá? – Megmondaná végre valaki, hogy kit vitt el az a mentő? – vágott közbe McIntyre. – Melanie Burgesst. Fairchild a poharába bámult. – Azt a drága Mellyt… A festő tudta, hogy ez a mai nap még sokáig fájdalmas emléket jelent majd neki, Harrietnek és Kirbynek is. Jobbnak látta hát, ha azonnal neki is lát a feldolgozásához.

122

– Golyót kapott a drága, amikor Kirby megpróbálta elvenni tőle a fegyverét. Azt a pisztolyt, amit előtte a lányomnak szegezett. – Melanie Burgess… – töprengett McIntyre. – Ez egybevág azzal, amit ma hallottam. Épp ezt akartam elmesélni, mikor bontottad a vonalat. De a legelejétől szeretném hallani, Mr. Fairchild. Gondolom, a rendőrség már úton van ide. – Nem is tehetek másképp. Fairchild whiskyt kortyolgatott, és azon tépelődött, miként kezelje a történéseket. Látta, hogy McIntyre már nem is figyel rá, mert a férfi az ajtót nézte. Kirby lépett a szobába farmerban és fehér blúzban. Sápadt arcából sötéten ragyogott a szeme. McIntyre első gondolata az volt, hogy gyönyörű. A második meg az, hogy egy ilyen csodalény képes úgy kiüríteni egy férfi fejét, mint ahogy ők a whiskys üveget szokták. – Kirby! – Adam máris felpattant, és odalépett hozzá. Megfogta a nő hideg, de biztos kezét. – Jól vagy? – Igen. Mi van Melanie-vel? – A mentősök ellátták. Úgy láttam, a sérülés nem olyan súlyos, mint gondoltuk. Menj, feküdj le! – duruzsolta neki. – Felejtsd el egy időre! – Nem, nem! – rázta a fejét Kirby, és halvány mosolyt erőltetett az arcára. – Tényleg semmi bajom. Megmosdattak, felöltöztettek, teletöltöttek likőrrel, bár még egy pohárral jólesne. A rendőrök meg majd úgyis ki akarnak hallgatni. Kirby McIntyre-re nézett, és nem kérdezte ugyan, de azt feltételezte, hogy a bűnüldözőkhöz tartozik. – Kell beszélnie velem? McIntyre csak akkor jött rá, hogy bizony elbambult. Megköszörülte a torkát, és felállt. – Először az édesapját szeretném hallani, Miss Fairchild. – Ezzel mindannyian így vagyunk. Kirby kissé bizonytalan léptekkel ment oda az apja székéhez. – Előadod a lopott holmit, Papa, vagy fogadjak valami kétes hírű ügyvédet? – Felesleges, édesem. – Fairchild megfogta a lánya kezét. – Akkor hát beszéljünk előbb a kezdetekről! – fordult McIntyre-hez. – Nagyjából néhány nappal azelőtt kezdődhetett, hogy Harriet elutazott Afrikába. Nagyon szórakozott asszony. Vissza kellett térnie az irodába egyik este, mert otthagyott néhány iratot. Amikor meglátta a fényt Stuart irodájában, elindult befelé, hogy leteremtse, hogy miért túlórázik. Ehelyett azonban inkább kihallgatta a telefonbeszélgetését, és megtudta, hogy el akarja lopni a Rembrandtot. Harriet lehet, hogy feledékeny, de agyafúrt is, ezért elment, hogy Stuart azt higgye, senki sem tud a tervéről. Fairchild elvigyorodott, és megszorította Kirby kezét. – Higgadt, okos asszony, ezért azonnal felkereste egy olyan barátját, akiről tudta, hogy hűséges hozzá és éles eszű is. – De apa! – Kirby nevetve hajolt le, és csókolta meg az apja fejét. – Tudhattam volna, hogy összejátszotok! – Tervet dolgoztunk ki. Lehet, hogy nem túl bölcset, de úgy döntöttünk, Kirbyt kihagyjuk belőle. A festő most a lányára nézett. 123

– Kérjek bocsánatot miatta? – Soha! – Segített az, hogy Kirbynek viszonya volt Stuarttal, és az is, hogy a lányom nem mindenben ért velem egyet. – Lehet, hogy mostantól mégis elfogadom a bocsánatkérést. – Bármikor megteszem – szólt Fairchild, majd felkelt, és hátratett kézzel járkálni kezdett. Kirby arra gondolt, hogy az apja most afféle Sherlock Holmest fog játszani, ezért hátradőlt, hogy élvezze az előadást. – Harriettel mindketten jól tudtuk, hogy Stuart képtelen egyedül megalkotni és kivitelezni egy ilyen lopást. Harriet nem tudta, kivel beszélt telefonon, de az én nevem elhangzott. Stuart azt mondta, puhatolózik majd nálam, hajlandó vagyok-e másolatot készíteni az eredetiről. Fairchildon most némi bosszankodás nyoma látszott. – Fogalmam sincs, honnan vette, hogy egy hozzám hasonló ember elkövetne ilyesmit. – Hihetetlen arcátlanság! – dörmögte Adam, és megjegyzése nyomán szikrázó mosolyt küldött neki az apa és a lánya is. – Úgy döntöttünk, hogy némi alkudozás után én majd beadom a derekam. Így hozzám került volna az eredeti, a másolat pedig Stuarthoz. Így akartuk előcsalogatni a társát, akinek ki kellett cserélni a képeket. Közben Harriet bejelentette a lopást, de nem tett feljelentést. Helyette azt kérte, hogy a biztosító társaság teljesen titokban indítson eljárást. Mellékesen megjegyezte, hogy arra gyanakszik, én is benne vagyok, így biztosította, hogy megjelenjenek a körünkben, és persze Stuart köreiben is. A Rembrandtot a lányomról készült festményem egy másolata mögé rejtettem. Az eredetit a szobámban tartom, mivel érzelmes ember vagyok. – Miért nem mondta el Mrs. Merrick egyszerűen az igazat a rendőrségnek és a biztosítónak? – faggatta McIntyre, miután átrágta magát a magyarázaton. – Lehet, hogy elkapkodták volna, ha meg nem sértem – tette hozzá, elnézően Fairchild. – Stuart talán horogra akad, de a társa akkor elmenekül. Bevallom, mindkettőnket nagyon izgatott ez a cselszövés. Nem tudtunk neki ellenállni. Gondolom, össze akarja majd vetni a vallomásunkat. – Természetesen – hagyta rá McIntyre, és azon töprengett, kibír-e még egy ilyen bolondot. – De biztosan nem így hajtottuk volna végre, ha tudjuk, hogy maga Melanie áll a háttérben. Nehéz idők várnak Harrietre. Bánjon vele tapintatosan! Nagyon tapintatosan. Talán a módszereink nem túl hagyományosak, de Harriet édesanya, akivel két szörnyűség is történt egy időben: elárulta a lánya, és lehet, hogy még el is veszíti egyetlen gyermekét. Megsimogatta Kirby fejét, ahogy elhaladt mellette. – Mindegy, mennyire mély a fájdalom, a szeretet az szeretet marad, ugye, Kirby? – Én csak valami mérhetetlen ürességet érzek – suttogta a lány. – Utált engem, és tényleg azt hiszem, hogy szinte jobban akarta az én halálomat, mint azt a festményt. Csak azt az egyet nem tudom, miért engem hibáztatott mindenért?! – Nem a te hibád, hogy létezel, Kirby – fogta meg lánya állát Fairchild. – A fa sem tehet arról, hogy a napfény felé ágaskodik, és a másik növény sem arról, hogy ettől elrothad. Mindenki meghozhatja a saját döntéseit, és felelős értük. A felelősség és a becsület egyéni. Egyiket sem követelheted meg senkitől. 124

– Nem fogom a fájdalmat bűntudattal eltakarni a kedvedért. Kirby hosszas sóhaj után felállt, és arcon csókolta az apját. – Szembe kell néznem vele. Gondolkodás nélkül nyújtotta a kezét Adamnek, mielőtt McIntyre felé fordult. – Akarja rögzíteni a vallomásomat? – Nem. A lövöldözés nem az én hatáskörömbe tartozik, csak a Rembrandt. A nyomozó kihörpintette maradék italát, majd felkelt. – Mr. Fairchild, ezt a festményt magammal kell vinnem. Fairchild nagylelkűen tárta szét a karját. – Teljesen érthető. – Nagyra értékelem az együttműködését – már ha annak lehetett nevezni. – Fáradt mosollyal nézett Adamre. – Ne aggódj, nem feledkezem meg rólad! Ha tényleg minden úgy van, ahogy mondta, akkor nem kell hivatalos eljárást indítani, mint ahogy abban a minap megállapodtunk. A te szereped véget ért, jó munkát végeztél. Nagyon szomorú leszek, ha tényleg nem akarsz nekem többet dolgozni. Visszaszerezted a Rembrandtot, Adam. Most mennem kell, hogy kibogozzam a szálakat. – Munka?! – fordult hűvösen a férfihoz Kirby. Még mindig Adam kezét fogta, de dermedtnek érezte, ezért el is húzta tőle. – Miféle munkád volt itt neked? – ismételte, és kezét a gyomrára szorította. Ne most, gondolta bosszúsan Adam, és kereste a szavakat, amit csak pár órával korábban használt. – Kirby! A nő minden maradék erejével és szíve összes keserűségével pofon vágta a férfit. – Te gazember! – súgta, és elviharzott. – A fene egyen meg, Mac! – kiáltott Adam a nyomozóra, majd a lány után sietett.

125

12. Adam akkor érte utol, mikor Kirby éppen magára akarta csapni a szobája ajtaját. A férfi feltépte újra, és befurakodott. Egy pillanatig csak nézték egymást. – Kirby, engedd, hogy megmagyarázzam! – Nem! A megsebzett tekintet jeges haragot tükrözött. – Menj csak ki! Kifelé, Adam! Ki a házamból és ki az életemből! – Nem tehetem… Adam megfogta a nő vállát, de Kirby felkapta a fejét, és olyan fagyos keménységgel nézett föl rá, hogy a férfi megsemmisülve ejtette le a kezét. Elkésett azzal, hogy előzetes tervei szerint adjon magyarázatot. Már nem tudta megóvni őt a fájdalomtól. Máshogy kellett boldogulnia. – Kirby, tudom, hogy mit gondolhatsz most. Szeretném… – Valóban? – Kirbynek minden erejét össze kellett szednie, hogy ne kiabáljon. Inkább hűvös és nyugodt hangon beszélt. – Egyébként is el akarom neked mondani, csak hogy szépen tisztázzunk mindent… Szembenézett a férfival, mert nem akart hátat fordítani a fájdalomnak és az árulásnak. – Azt hiszem, még soha, senkit nem éreztem olyan aljasnak, mint téged. Stuart és Melanie leckéket vehetnének tőled abból, hogyan kell kihasználni másokat. Arra gondolok, mennyire gyermetegen hiszékeny, mennyire ostoba voltam, mikor azt reméltem, te más vagy, erős és becsületes. Nem értem, hogy is feküdhettem le veled, és még csak észre sem vettem. Igaz, Melanie-ban sem láttam meg, őt is csak egyszerűen szerettem! A szeme könnyektől égett, de nem érdekelte. – Szerettelek, és bíztam benned. – Kirby… – Ne érj hozzám! A lány hátrált, de Adam inkább a remegő hangja miatt nem lépett utána. – Soha többé ne nyúlj hozzám! Kirby sírni akart, de inkább felnevetett, éles hangon, akár a kés. – Mindig is csodáltam azokat, akik jól hazudnak, de mindegyik közül te vagy a legjobb, Adam. Egyetlen érintéseddel sem mondtál igazat. Áruba bocsátottad magad az ágyamban.

126

Kirby a fekhely felé mutatott, és rátört az üvölthetnék. Bele akarta vetni magát, és addig sírni, míg elapadnak a könnyei. De egyenesen állt, akár a nyílvessző. – Ott feküdtél mellettem, és azt mondtad, amit hallani akartam. Ezért külön jó pontot is kaptál, Adam? Mert ez biztosan nem tartozott a feladataid közé. – Ne! Adamnek elege lett. Elege lett Kirby fagyos és tiszta tekintetéből és szavaiból. – Tudod, hogy ott nem hazudtam. Ami ott történt köztünk, annak semmi köze a többihez. – De nagyon is van köze. – Nincs! Kirby bármi mást a fejéhez vághatott volna, csak ezt nem. Alig több mint egyetlen pillantásával megváltoztatta az életét, és erről tudnia kellett. – Sosem lett volna szabad közel kerülnöm hozzád, de nem tudtam megállni. Akartalak, vágytam rád. Hinned kell nekem. – Hát akkor most elmondom neked, hogy mit hiszek – szólt csendesen Kirby, mert minden egyes szó újabb kést döfött a szívébe. – A Rembrandtért jöttél, és nem számított, milyen áron, de meg akartad találni. Az apámat és engem csak eszközként használtál. Sem többet, sem kevesebbet nem jelentettünk számodra. Adamnek el kellett viselnie, végig kellett hallgatnia, de nem akart több hazugságot kettejük közt. – Valóban a Rembrandtért jöttem. Amikor az első percben beléptem ebbe a házba, még tényleg nem volt semmilyen más célom. De akkor még nem ismertelek téged, és nem éreztem irántad szerelmet. – Ez lenne az a rész, amikor azt meséled, hogy minden megváltozott? – támadt rá Kirby ismét dühtől fuldokolva. – Megvárjuk a hegedűszót is? – Kezdett elgyengülni. Elfordult, és az ágy lábának támaszkodott. – Ennél azért jobbat várok tőled, Adam. Kirby kegyetlen is tudott lenni. Adam emlékezett Fairchild figyelmeztetésére. Csak remélte, hogy bármit is felhozhat mentségére. – Nem tudok jobbat az igazságnál. – Igazság? Miről beszélsz te itt?! – perdült vissza Kirby nedves szemmel, vöröslő arccal. – Itt álltam, ezen a szent helyen, és mindent elmondtam neked az apámról. Rád bíztam az életét, a legdrágább kincsemet. Hol van itt az igazság? – Elköteleztem magam. Szerinted könnyű volt úgy ülni itt, hogy tudtam, nem adhatom meg neked mindazt, amit én megkaptam tőled? – Igen – felelte Kirby halálos nyugalommal, de metsző tekintettel. – Igen, azt gondolom, hogy már nagy gyakorlatod van ebben. Ha elmondtad volna akár azon az estén, vagy a következőn, vagy a rá következőn, még talán el is hittem volna. Akkor talán még el is néztem volna… Időzítés. Nem épp Kirby mondta neki, hogy ez mennyire fontos? A lány épp távolodott tőle, és ő csak gyenge kifogásokkal igyekezett visszatartani. 127

– Úgy terveztem, hogy holnap mondom el az egészet, az elejétől a végéig. – Holnap? – Kirby lassan bólintott. – A holnap az mindig megfelelő. Milyen kár, hogy olyan ritkán érjük meg a holnapokat! A forróság, a tűz, ami egymás karjába sodorta őket, kihunyt. Adam csak egyszer látta ezt a kifejezést Kirby arcán: amikor Stuart sarokba szorította, és képtelen volt elmenekülni. Az a férfi a testi erőfölényét használta, de Adam tudta, hogy a lelki nyomás, amit ő alkalmazott, bizony az sem esett más elbírálás alá. – Sajnálom, Kirby. Minden máshogy alakult volna, ha kockáztatok, és elmondom még ma reggel. – Nem kell a bocsánatkérésed! A könnyei legyőzték őt, és előtörtek. Ő mindent feláldozott, és most még a büszkesége is odalett. – Azt hittem, megtaláltam azt a férfit, akivel leélhetném az életem. Egyetlen szempillantás alatt beléd szerettem. Kérdések és kétségek nélkül. Mindent elhittem, amit mondtál. Mindenemet odaadtam. Soha senkinek nem engedtem még meg, hogy úgy ismerjen, ahogy te. Kitárulkoztam neked, és te visszaéltél ezzel. Adam nem is tagadhatta, hogy így történt. Ugyanúgy kihasználta, mint Stuart, vagy Melanie. Nem számított semmit, hogy beleszeretett, mégis abban reménykedett, hogy ez jelentett mindent. – Kirby… – Adam minden erejét összeszedte, hogy ne menjen oda, és ölelje át vigasztalásul, de tudta, hogy ez csak neki jelentene megnyugvást –, semmi olyat nem tudsz nekem mondani, amin ne rágtam volna át én is magam. Azért jöttem ide, hogy a munkámat végezzem, de közben beléd szerettem. Engem sem figyelmeztetett senki. Tudom, hogy megbántottalak, de semmit sem tehetek, hogy visszaforgassam az idő kerekét. – Azt várod talán, hogy a karodba vessem magam? Hogy azt mondjam, semmi sem számít, csak mi ketten? Kirby arcát még mindig könnyek áztatták, bár szeme közben megszáradt. – Minden számít, Adam. A küldetésed itt véget ért. Megtaláltad a Rembrandtot. Vidd el, mert megérdemled! – Nem dobhatsz ki az életedből! – Te már megtetted helyettem. – Nem, nem és nem! Adamben győzedelmeskedett a harag és a csalódottság, ezért elkapta Kirbyt, és maga felé fordította. – Hozzá kell szoknod a dologhoz, mert visszajövök. Végigsimította a nő haját, de cseppet sem biztos kézzel. – Nagyon meg tudsz kínozni. Istenem, tényleg képes vagy rá. Most feladom, Kirby, de még visszajövök. Adam magára hagyta a nőt, mielőtt elszabadultak volna az indulatai. Fairchild már várt rá, a kandalló előtt, a társalgóban ücsörgött. – Gondoltam, ez most jól jönne – mutatott ültében az Adam mögötti asztalon álló whiskys üvegre. Megvárta, míg Adam visszateszi a helyére. Nem kellett elmondani neki, mi történt köztük a lányával. – Sajnálom. Megbántódott. Talán idővel begyógyulnak a sebei, és majd végighallgat. 128

Adam ujjai elfehéredtek a poháron. – Én is ezt mondtam neki, de magam sem hiszek benne. Elárultam őt. Adam az idős férfira pillantott. – És elárultalak téged is. – Te csak a munkádat végezted, fiam. Neked el kellett játszanod a magad szerepét. Fairchild a térdére terítette a tenyerét, és miközben nézegette, a saját alakítására gondolt. – Túlélte volna, Adam, mert elég erős az a lány. De sajnos neki is van gyenge pontja. Melanie… Túl gyorsan történt Melanie után. – Nem is engedi, hogy vigasztaljam. A gyötrődés arra késztette Adamet, hogy kibámuljon az ablakon. – Olyan összetörtnek látszik, és csak rosszabb neki az, hogy itt vagyok. Így hát el is megyek, amint összecsomagoltam. Adam csak a fejét fordította a kopaszodó, alacsony férfi felé. – Szeretem őt, Philip. Fairchild csendben nézte, ahogy Adam távozik. Hatvan éve alatt most először érezte magát öregnek. Öregnek és fáradtnak. Mély sóhajjal tápászkodott fel, és a lányához ment. Kirby az ágyában kuporgott, fejét a térde közé dugta, és eltakarta a karjával. Csendesen feküdt, és nem mozdult. Fairchild tudta, hogy teljesen, hogy egészen összetört. Amikor mellé telepedett, Kirby felkapta a fejét. De ahogy simogatni kezdte a fejét, a lány feszültsége enyhült. – Lesz még valaha olyan, hogy többé nem tesszük magunkat nevetségessé, apa? – Te sosem voltál nevetséges. – Ó, jaj, dehogynem! – Kirby a térdének támasztotta az állát, és maga elé bámult. – Elvesztettem a fogadást. Gondolom, most felbontod a doboz szivart, amit félretettél. – Figyelembe vehetjük az enyhítő körülményeket. – Milyen nagylelkű vagy! Kirby mosolyogni akart, de nem sikerült. – Nem mész be a kórházba Harriettel? – De, természetesen bemegyek. – Akkor menj csak! Neked most mellette van a helyed. Fairchild vékony, csontos kezével tovább simogatta lánya haját. – Te nem jössz? – Jaj, apa! – Kirby zokogva borult apja karjába.

Kirby követte a bőröndjeit cipelő Cardsot. Mióta rábukkant a Rembrandtra, nem találta a helyét. Nem lelt megnyugvást sem a művészetben, sem az otthonában. Olyan emlékeket őrzött a hely, melyekkel nem tudott többé megbirkózni. Nem tudott aludni, és elment az étvágya. Érezte, hogy lassan elveszíti régi önmagát, és úgy döntött, ez így nem mehet tovább. A lány ajtót nyitott a komornyiknak, és kinézett a fényes, vidám reggeli tájra. Ettől aztán a sírás kezdte kerülgetni. – Nem értem, egy értelmes ember hogy kelhet fel ilyenkor, hogy a vadonba vesse magát. 129

Kirby magába fojtotta gyászos hangulatát, és az apját nézte, ahogy ócska köntösében, mezítláb lépked lefelé a lépcsőn. Maradék haja az égnek állt. – Ki korán kel, azt elviszi a szél – mondta Kirby. – Be akarok költözni a kunyhóba. Kérsz kávét? – Amíg alszom, addig nem – mormogta Fairchild, miközben lánya az állát szaglászta. – Nem értem, mi ütött beléd, hogy abba a viskóba mész a Himalájában. – Harriet kényelmes faháza az Adirondackban van, a Lake Placidtól harminc kilométerre. – Az csak szőrszálhasogatás. A lényeg, hogy teljesen egyedül leszel. – Máskor is maradtam már magamra – emlékeztette Kirby. – Mérges vagy, mert most néhány hétig csak Cards-zal kiabálhatsz. – Az már igaz, hogy ő sosem felesel vissza. – Fairchild, bár morgolódott, de azért lánya arcát kutatta. Még mindig hatalmas karikák éktelenkedtek a szeme alatt, és túlságosan le is fogyott. – Tulipánnak veled kellene mennie, hogy legyen legalább, aki megetet. – Képes vagyok rá egyedül is. A hegyi levegő majd meghozza az étvágyamat. Az apja még mindig a homlokát ráncolta, ezért Kirby megsimogatta az arcát. – Ne aggódj, apa! – De igenis aggódom! Most először életemben valóban nagyon féltelek! – Csak pár kiló ment le, apa. – Kirby – Fairchild két erős kezébe fogta lánya arcát –, beszélned kell Adammel! – Nem! Az már nem! – ellenkezett vadul a lány. – Már mindent elmondtam neki, amit akartam. Csak egy kis idő és magány kell nekem, ennyi az egész. – Menekülsz, Kirby? – Ahogy csak a lábam bírja, apa. Rick megint megkérte a kezem, mielőtt elment. – És mi köze van ennek mindehhez? – türelmetlenkedett Fairchild. – Mindig ezt csinálja, mielőtt elindul. – Az, hogy most már majdnem igent mondtam. Kirby megfogta az apja kezét, hogy jobb belátásra bírja. – Azért tettem, mert ez könnyű kiútnak tűnt. De azzal tönkretettem volna az életét. – És a tiéddel mi lesz? – Előbb újra össze kell illesztenem a darabkáit, apa. De minden rendben lesz. Harrietnek most fontos, hogy mellette légy. Fairchild a barátjára gondolt, legrégebbi és legközelebbi barátjára, és a fájdalmára. – Melanie, ha már teljesen felépült, Európába megy… – Tudom. Kirby igyekezett kitörölni emlékeiből a fegyvert és a gyűlöletet. – Harriet mondta. Mindkettőnkre számít, ha Melly már elutazott. De ha még magamon sem tudok segíteni, mit tehetnék akkor Harrietért? – Melanie nem akarja látni Harrietet. Az a lány tönkreteszi magát az utálkozásával. Fairchild a saját lányára nézett, a büszkeségére, gyöngyszemére. – Minél előbb kijön a kórházból, és minél sürgősebben elutazik, annál jobb lesz mindenkinek.

130

Kirby tudta, hogy az apja mennyire küzd a Melanie-vel szemben táplált indulataival szemben, nehogy a lányának vagy Harrietnek még több szenvedést okozzon. Úgy igyekezett vigasztalni őket, hogy közben lenyelte a saját mérgét. Kirby egy pillanatra szótlanul átölelte. Nem kellett mondania semmit. – Mindannyiunknak kell még egy kis idő – mormolta a lány. Ahogy elengedte az apját, el is mosolyodott. Nem akarta, hogy könnyes szemmel intsenek búcsút egymásnak. – Visszavonulok az erdőbe, és szobrokat készítek, amíg te apró darabokra töröd a sólymodat. – Ilyen csinos arcocskához ilyen felvágott nyelvet! – Apa… – Kirby szórakozottan ellenőrizte a tárcája tartalmát. – Ugye bármit is festesz, mindaz a saját neved alatt fut majd? Amikor pedig Fairchild nem válaszolt, a nő felnézett és szigorúan összeráncolta a homlokát. – De apa! – Minden festményem Fairchild lesz. A szavamat adtam, vagy nem? A férfi sértődötten szipákolt. Kirby kicsit megijedt. – Az a te szobrok iránti megszállottságod… – kezdte Kirby, miközben óvakodva figyelte apját – …ugye nem forgatod a fejedben, hogy esetleg készítesz egy Rodin vagy Cellini másolatot?! – Túl sokat kérdezel – panaszkodott Fairchild, ahogy az ajtó felé tessékelte lányát. – Mindjárt lemegy a nap, indulj már! És ne felejts el írni! Kirby megállt a tornácon, és visszanézett az apjára. – Évekbe fog telni – állapította meg. – Ha valaha is lesz hozzá tehetséged. De menj csak, és játszadozz a sólymoddal! – Homlokon csókolta az apját. – Szeretlek, apa. Fairchild nézte, ahogy a lánya lerohan a lépcsőn, és beül az autójába. – Sosem szabad a gyerekünk életébe beleavatkozni – motyogta. Széles mosollyal integetett. Aztán ahogy a lánya eltűnt, egyenesen a telefonhoz sietett.

Kirby mindig is szerette az erdőt. Ilyenkor, ősz derekán mindig megtelik élettel. A színek kavalkádja ilyenkor kavarja fel utoljára, mielőtt a fák a körforgás végső szakaszába érnek. Kirby elfogadta ezt a rendet: születés, növekedés, pusztulás, újjászületés. De sajnos a három nap magány sem hozta meg számára a lelki békét. A gyors folyású patak, mely mellett elhaladt, halkan csobogott. A hűvös levegő csípett, Kirby pedig nyomorúságosnak érezte az életet. Már majdnem megbékélt a Melanie iránti érzéseivel, de még mindig hátra maradt neki Adam. Ez a férfi nem volt beteg, nem fűtötte egy életen át tartó gyűlölködés. Ő „csak” a munkáját végezte. Kirby ezt túl hidegnek tartotta ahhoz, hogy elfogadja. Zsebre vágott kézzel leült egy farönkre, és haragosan nézett a vízbe. Belátta, hogy az élete fenekestül fordult fel, és rosszul érezte magát tőle. Igyekezett bemagyarázni magának, hogy sikerült Adamet kizárnia az életéből, de nem így történt valójában. Tény, hogy nem akarta végighallgatni, és nem is kereste őt. Azt azért érezte, hogy valamiképp pontot kell tennie az ügy végére. Így nem tudhatta meg, hogy érzette iránta valaha valamit, egymáshoz tartoztak-e, ha csak rövid időre is. 131

Talán jobban jártak így. Kirby felállt, és újra sétába kezdett. Rugdosta a lehullott leveleket, melyek táncot jártak a lába körül. Belefáradt az életébe, de úgy döntött, nem temetkezhet a bánatába. Nem számított, mibe kerül, újra formába akarta lendíteni Kirby Fairchildot. Úgy határozott, hogy most azonnal nekilát. Gyors léptekkel indult vissza a házikóhoz. Tetszett neki, hogy a kis lak mélyen a házak közt, egymagában állt. A csúcsos tető magasra nyúlt fel, az ablakok szikráztak. Ahogy belépett a hátsó ajtón, már tudta, hogy aznap munkához lát, aztán meg addig tömi magába az ételt, míg mozdulni sem bír. Útközben levette a kabátját, és egyenesen a munkaasztalhoz lépett, amit a nappali egyik sarkában állított fel. Körül sem nézett, csak elhajította a kabátot, majd számba vette a felszerelését. Már napok óta hozzájuk sem nyúlt. Leült, és kézbe vett egy alaktalan fadarabot, melyből a Szenvedélyt akarta megformálni. Abban a pillanatban mindennél jobban vágyott rá, hogy szoborba öntse ezt az érzést. Csendben tapogatta ki a fadarab érzetét és létét. Adamre gondolt, a vele töltött éjszakákra, az érintésére, a csókjára. Fájt. A szenvedély igenis tud fájni. Ennek felhasználásával fogott bele az alkotásba.

Elrepült egy óra. Kirby csak akkor vette ezt észre, amikor már begörcsöltek az ujjai. Sóhajtva tette le a fadarabot, és megtornáztatta a kezét. A gyógyulás beindult, már biztosan tudta. – A kezdet – motyogta magának. – Ez a kezdet. – Ez a Szenvedély. Már látom rajta. A kés kicsúszott Kirby kezéből, ahogy megpördült, és nagyot koppant az asztalon. A szoba túloldalán egy kopott hintaszékben Adam ült! Kirby már majdnem odarohant hozzá, de aztán lefékezte magát. A férfi ugyanúgy nézett ki. Pontosan ugyanúgy. – Hogy kerültél te ide? Adam fagyosnak hallotta a lány hangját. A szemében azonban tüstént meglátta mindazt, amire vágyott. De azért azt is tudta, hogy nem sürgetheti. – Nem zártad be az első bejáratot. Adam felállt, és odament a lányhoz. – Azért jöttem be, hogy itt várjalak meg, de nagyon felhevülten érkeztél, és azonnal munkához láttál. Nem akartalak megzavarni. Kirby nem szólt semmit. Adam felvette a fadarabot, és megforgatta. Mintha izzott volna a tenyerében. – Elképesztő – mormogta. – Elképesztő, milyen erő lakozik benned! Egyre jobban vágyott rá, és arra, amit az a szobor jelentett. Óvatosan letette, de ugyanolyan szenvedéllyel nézte Kirbyt is. – Mi az ördögöt művelsz magaddal? Éhezel? – Ne nevettesd ki magad! Kirby felállt, és elhúzódott a férfitól, de nem tudta, merre menjen. – Ez is az én hibám? Adam csendesen és komolyan beszélt. Kirby ennek nem tudott ellenállni. Összeszedte minden erejét. – Talán Tulipán küldött ellenőrzésre? 132

Kirby túlságosan lefogyott. A pokolba! Talán lefolytak róla a kilók? De egy ilyen aprócska teremtés hogy lehet mégis annyira ellenséges? Adam meg akarta ölelni. Könyörögni szeretett volna neki. Szinte biztosra vette, hogy már nem zárkózna be előtte. Biztosan nem akarná, hogy így folytatódjon. De e helyett Adam zsebre tette a kezét, és a sarkán hintázott. – Meghitt kis hely. Sétáltam a környéken, amíg távol voltál. – Örülök, hogy otthon érzed magad. – Tényleg olyan, mint amilyennek Harriet leírta. Kirby felvonta a szemöldökét. Jobban érezte magát kicsit távolabb a férfitól. – Beszéltél talán Harriettel? – Elvittem a képmásodat a galériába. Érzelmek villantak meg Kirby szemében. Megsimogatott egy aprócska bronz pelikánt. – A képmásomat? – Megígértem neki, hogy kiállíthatja, ha elkészülök vele. Adam figyelte, ahogy a lány ujja idegesen járkál a pelikánon. – Nem volt nehéz nélküled sem befejezni. Mert azóta is mindenhol csak téged látlak. Kirby az elülső falhoz sietett, mely teljesen üvegből készült, és az erdőre nézett. Ilyen látvány mellett nem érezte magát csapdában. Kibámult rajta. – Harriet sok nehézségen megy keresztül… – Kissé meglátszik rajta a feszültség… És rajtad is, gondolta Adam magában. – Szerintem jobb, ha Melanie nem látja így. Mivel Stuart már nincs, Harrietet lekötik a galéria körüli teendők… A lány hátát nézte, és találgatta, milyen arcot vághat. – De miért nem jelented fel, Kirby? – Mégis miért tenném? – ellenkezett. Letette a bronz szobrocskát. A mankó az mankó, de Kirby már végzett velük. – Stuart és Melanie is számkivetett lett, mióta kitiltották őket azokból az előkelő körökből, amelyek oly sokat jelentettek számukra. Borzalmas dolgokat írtak róluk. Nincs pénzük, oda a hírnevük. Ez nem elég büntetés? – Melanie meg akart ölni. Kétszer is… Adam hirtelen feldühödött a lány nyugalmán és közönyén. Odament hozzá, és maga felé fordította. – De Kirby, az istenért, a halálodat akarta! – Mégis majdnem ő hagyta ott a fogát. Kirby még mindig egykedvűen beszélt, de egy lépést hátrált Adam elől. – A rendőrségnek el kell fogadnia az én vallomásomat, mely szerint a pisztoly véletlenül sült el. Börtönbe juttathattam volna Mellyt, de szerinted milyen érzés lenne látni Harriet szenvedését? Adam legyűrte türelmetlenségét, és kinézett az ablakon. – Aggódik érted. – Harriet? Kirby vállat vont. – Felesleges. Ha látod, mondd meg neki, hogy jól vagyok. – Te is megmondhatod neki, ha majd visszamegyünk. 133

– Miért beszélsz többes számban? – kérdezte kicsit ingerültebben a nő. Adam ettől nyugodott csak meg igazán. – Itt maradok még egy rövid ideig. – Jó. Úgy sincs más dolgom. – Nem hívtalak meg. – De Harriet meghívott – felelte Adam könnyedén. Ismét körülnézett a szobában, míg Kirby magában füstölgött. – Elég nagy lesz kettőnknek. – Ebben ugyan tévedsz, de ne hagyd, hogy elrontsam a terveidet! Kirby sarkon fordult, és a lépcső irányába tartott. Nem jutott messzire, mert Adam ujjai megragadták a karját, és visszatartották. Ahogy felé perdült, a férfi látta, hogy a kis cigánylány visszatért. – Csak nem gondolod, hogy hagylak elmenni, Kirby?! Csalódnom kell benned? – Nem kérek tőled engedélyt semmire, Adam. Nem is akadályozhatsz meg semmiben. – Csak ha feltétlenül kell. A férfi a mereven álló lány vállára tette a kezét. – Most az egyszer ugyanis végig fogsz hallgatni, mégpedig máris. Adam megcsókolta, mivel már hetek óta erre várt. Kirby nem állt ellen, de nem is viszonozta. Érezni lehetett, mennyire viaskodik magával mindkettő miatt. Adam tudta, hogy egy kis nógatásra átadná magát, de tudta, hogy akkor sosem kapná meg igazán. Tekintetük lassan egybeforrt. – Már majdnem belehaltam a szenvedésbe – mormolta Adam. – Már megfizettem, Kirby, minden egyes nélküled töltött perccel. Minden egyes éjszakával, mikor nem feküdtél mellettem. Mikor hagyod már abba a büntetésemet? – Nem akarok neked rosszat. Kirby nem hazudott. Már megbocsátott Adamnek. Mégis, bizalmának vékony, erős pajzsán hatalmas rés keletkezett. Újból hátrébb lépett, de a férfi most nem akarta visszatartani. – Csúnyán váltunk el. Talán az a legjobb, ha mindketten beismerjük, hogy hibáztunk, és nem feszegetjük többet. Tudom, hogy csak azt tetted, amit tenned kellett. Én is mindig így cselekedtem. Ideje, hogy tovább éljem az életemet, és te is a tiédet. Adam hirtelen kétségbeesett. Kirby túlságosan nyugodtan viselkedett. Érzelmeket akart tőle kicsikarni, mindegy, milyet. – Hogyan élhetnénk egymás nélkül? – Sehogy! – rázta a fejét Kirby. – Azt akarod mondani, hogy nem szeretsz? Kirby egyenesen a férfira nézett, és kinyitotta a száját. Elgyengült, és elnézett Adam válla felett. – Nem, Adam. Nem szeretlek. Sajnálom. Adamet villámcsapásként sújtották le ezek a szavak. Ha Kirby nem nézett volna félre az utolsó pillanatra, elszállt volna minden reménye. – Azt hittem, ennél jobban tudsz hazudni. – Adam közelebb lépett hozzá. Erősen ölelte magához a nőt. Semmi sem változott, minden ugyanolyan, gondolta Kirby. – Két teljes hetet adtam neked, Kirby. Talán többet kellene, de képtelen vagyok rá. A lány hajába fúrta az arcát, miközben Kirby összeszorította a szemét. Tudta, hogy tévedett, sok mindenben tévedett. Lehet ebben igaza? 134

– Adam, kérlek! – Ne, ne folytasd! Szeretlek! Adam elhúzódott, és alig bírta ki, hogy ne rázza meg Kirbyt. – Szeretlek, és ehhez hozzá kell szoknod, mert ez az érzés nem fog változni. Kirby először ökölbe szorította a kezét, mielőtt megsimogatta a férfi arcát. – Azt hiszem, már megint nagyképű lettél. – Akkor ebbe is törődj bele! Kirby, kedvesem… Adam a két kezébe vette a nő arcát. – …még hányszor kérjek elnézést? – Sehányszor! – Kirby a fejét rázva távolodott el ismét. Gondolkodnia kellett. – Nem kell bocsánatot kérned. – Nem, persze. A megbocsátás ugyanolyan könnyen jött volna ki belőle, mint bármilyen más érzelem. – Mielőtt idejöttem, hosszas beszélgetést folytattam az édesapáddal. – Valóban? Kirby egy tál száraz virágnak szentelte figyelmét. – Milyen szép. – A szavát adta, hogy többé nem… nem hamisít képeket. Kirby háttal állva mosolygott. A fájdalom észrevétlenül tűnt el belőle, és magával vitte a kétségeket is. Szerették egymást. Olyan kevés fontosabb dolog létezik a világon. Úgy döntött, nem mondja el Adamnek apja szobrászkodásra irányuló elképzeléseit. Még nem. – Örülök, hogy meggyőzted. – Úgy döntött, hogy hallgat rám, ha már egyszer családtag leszek. – Milyen kedves! Akkor tehát az apám örökbe fogad téged? – Mi nem ilyen rokonsági viszonyról beszéltünk. Adam újra átkarolta. Ezúttal már érezte az odaadást és az erőt. – Mondd még egyszer, hogy nem szeretsz. – Nem szeretlek – suttogta Kirby, és az ajkához húzta a férfit. – És azt sem akarom, hogy megölelj. – Karját a férfi nyaka köré fonta. – És nem akarom, hogy megint megcsókolj. És azt sem aka… – Az ajkuk összeért. Ahogy forrósodott köztük a levegő, Adam felnyögött, és közelebb vonta magához. – Nem vagy kicsit csökönyös? – kérdezte a lányt. – Csak mint eddig. – De azért hozzám jössz feleségül? – Kizárólag az én feltételeim szerint. Ahogy Kirby hátrahajtotta a fejét, Adam végigcsókolta a nyakát. – Éspedig? – Lehet, hogy először könnyen megkaptál, de most már nem adom magamat olyan olcsón. – Mit szeretnél? Házassági szerződést? – Kirby az övé volt, akárhogy, akármilyen formában. Soha többé nem akarta elengedni. – Neked csak a pénz jár a fejedben? – Szeretem a pénzt… és még meg kell beszélnünk a tiszteletdíjamat. Egyébként… Kirby mély levegőt vett. 135

– …az én feltételem: négy gyerek. – Négy?! Ez még Kirbytől is meghökkentően hangzott. – Négy gyerek? A lány megnyalta a szája szélét, de erőteljes hangon beszélt. – Ragaszkodom ehhez a számhoz, Adam. Ez a pont nem képezi vita tárgyát. Kirby szeme hirtelen megtelt ifjonti vággyal. – Gyereket akarok! Tőled! Ahányszor Adam azt gondolta, teljes szívéből szereti Kirbyt, mindig rájött, hogy sokkal több érzést is táplálhatna iránta. Még többet. – Akkor hát négyet… – bólintott lassan. – De négy fiút vagy négy lányt? Kirby visszatartott lélegzete nevetésként tört elő. Mégsem tévedett, tényleg szerették egymást. – Nekem mindegy, bár örülnék, ha lenne ilyen is meg olyan is. Kirby hátrahajtotta a fejét, és a férfira mosolygott. – Te mit gondolsz? Adam a karjába kapta, és a lépcső felé indult vele. – Azt, hogy jó lesz máris nekilátnunk!

136