ACSAI ROLAND Szélangyal; Tollas mérleg; Hidegvérű sziklák; Wittgenstein háza Skjoldenben. EGRESSY ZOLTÁN Mi lesz a betegségem?

XVIII. ÉVFOLYAM, 2009. OKTÓBER

T A R T A L O M 

3–4



5



9–10



11



18–19



20



24–25



26



32–35



36

AC SAI ROL AN D Szélangyal; Tollas mérleg; Hidegvérű sziklák; Wittgenstein háza Skjoldenben

 (versek)

E G R E S S Y Z O LTÁ N Mi lesz a betegségem?

(novella)

ROSME R JÁNOS Talvin de Macho, Frankfurt 2006.; Cruising; Egy fiú (Heni), aki Kecskemétre utazott

 

(versek)

DRE FF JÁNOS/ TÓTH DEZSŐ Az utolsó magyartanár feljegyzései

(részlet a 9. órából)

T Ő Z S É R Á R PÁ D Epitáfiumok – felvidéki sírkertekből; Kallitonna

(versek)

V E R E S I S T VÁ N A tésztaember felemelkedése és bukása

(novella)

H I Z S N YA I Z O LTÁ N Szerenád egy ciklámen alsóneműhöz

(vers)

L A N C Z KO R G Á B O R A mindennapit ma

(regényrészlet)

M I K LYA Z S O LT Vonalak a burkolólapon

(versek)

A N T O N I O TA B U C C H I Akarlak, kereslek, hívlak, látlak, hallak, álmodlak; Arról, hogy milyen nehezen szabadulunk meg a szögesdróttól

      

(levél-novellák Lukácsi Margit fordításában)



42



43



J A N G AV U R A Evolúció; Kőházasságok; Közelről

(versek Sirokai Mátyás fordításában)

MAARTEN BIESHEUVEL Oculare Biesheuvel

(novella Török Viktor fordításában)

47

L E N GY E L P É T E R

48

L Á N G Z S O LT Érintettek láncolata

 





50



69

D R A G O M Á N GYÖ R GY Borotva





70

G A Z D A G GY U L A – L E N GY E L P É T E R Macskakő (storyboard-részletek a Macskakő-forgatókönyvhöz)





80

S Z ÁVA I J Á N O S A besúgói jelentés hermeneutikája





83



88



90



93



95



97



100



102

L E N GY E L P É T E R Szem, kéz, csönd

(tanulmány)

VÁ R I GYÖ R GY A képzelet elrontott verklijéről

(Tóth Krisztina Magas labda című kötetéről)

FÁB IÁN E M E S E Don Juan halott és nem élvez(i)

(Kukorelly Endre Ezer és 3, avagy a nőkben rejlő szív című regényéről)

[email protected]

Beke Zsolt [email protected]

Gerevich András [email protected]

Szilágyi Zsófia [email protected]

Csető Péter FELELŐS KIADÓ: Szigeti László

 

BA ZSÁNYI SÁNDOR Sztálin cimborája



S Z I L Á GY I Z S Ó F I A „Egy magányos fehér vitorla”

(Csaplár Vilmos Hitler lánya című regényéről)

(Irena Dousková Anyegin ruszki volt című regényéről)

KO Ó S I S T VÁ N Privát képek előhívása

(Nagy Csilla Magánterület című kötetéről)

H A R M AT H A R T E M I S Z Múzeumok hosszú éjszakája?

Művészet és Gondolat

SZERKESZTŐK :





(Kukorelly Endre Ezer és 3, avagy a nőkben rejlő szív című regényéről)

Mészáros Sándor



TA L L É R E D I N A „Ülnek a kiscsajok (Fehér lovon jövőre várva)”

K A L L I G R A M

TÖRDELŐ :

(esszé)

WIR ÁGH ANDR ÁS Emily tradíciói

SZER K E SZ TŐ B IZOT T SÁG

FŐSZERKESZTŐ :

(a szerzővel Nagy Gabriella beszélget)

A SZERKESZTŐBIZOTTSÁG ELNÖKE:

Grendel Lajos A SZERKESZTŐBIZOTTSÁG TAGJAI :

Földényi F. László, Keserű József, Kukorelly Endre, Márton László, Németh Zoltán, Rédey Zoltán FŐMUNKATÁRSAK :

Csehy Zoltán, Hizsnyai Zoltán

(Lanczkor Gábor Vissza Londonba című kötetéről)

  

Levélcím: KALLIGRAM spol. s r. o. P. O. Box 223, 810 00 Bratislava 1

Szerkesztőség és kiadó:

Szlovákiai megrendelések: [email protected], valamint a szerkesztőség címén. Magyarországi elérhetőség: [email protected]

Staromestská 6D, 2. emelet,

Támogatóink: A Szlovák Köztársaság Kulturális Minisztériuma (Realizované s finančnou podporou Ministerstva kultúry SR – program Kultúra národnostných menšín 2009)

Példányszám/Náklad: 1300 db/ks

Nemzeti Kulturális Alap Szülőföld Alap

811 03 Bratislava–Pozsony, tel./fax: (00421 2) 544 15 028. Kiadja: Kalligram Kiadó Kft., Pozsony. Nyomja: Valeur Kft., Dunaszerdahely. Ára: 1,6 EUR, 48 Sk, 500 Ft. Magyarországon terjeszti a Relay Hírlapkereskedelmi Rt. és a regionális részvénytársaságok. EV 358/08 ISSN 1335-1826

ACSAI ROLAND

Szélangyal Harsonás angyalt forgat A �ord vizét korbácsoló szél. (I� jö�ünk rá, hogy minden �ordnak Megvan a külön, rá jellemző színe: Mari�oráé türkiz, Hafsloé tintafekete.) Nyírfák márványtörzsei, Mintha szellős oszlopcsarnokban járnánk. Árnyékainkat nézem A gondosan nyírt füvön: Két hosszabb, és közö�ük Egy rövidebb. Fejem fölö� egyhelyben Lebegő sirályok – Belevésve az ég kövébe.

Tollas mérleg Erdők fényfüstben. Minden hegy Szent Iván éji máglya. „Ami nekünk fenséges, Zsófinak Természetes” – mondja feleségem. Trollok kőpofái grimaszolnak Le ránk a sziklafalakról, Nyakukon sál: keskeny Szerpentin tekereg. Zsófi egy barázdabillegetőre mutat. Tollas mérlegként fel-le billeg, Egyik serpenyőjében a fény, Másikban a sötétség. 3

Hidegvérű sziklák Akár egy halászó madár, Mely árnyékot vet, Hogy a halak csőre elé gyűljenek, Úgy állok a sekély vízben, Hogy lányom bőrét ne égesse a nap. Megint apálykor érkeztünk. Azt hihetnénk, hogy a �ord Vize hátrál. Pedig valójában A hidegvérű sziklák, ezek Az óriásteknősök kúsznak Egyre feljebb a parton, Hogy egy kicsit melegedhessenek.

Wi�genstein háza Skjoldenben A Sogne�ord vége. Kétszázötven Kilométernyi hódítás után a tengert Végül legyőzi a szárazföld. Kislányunk kavicsokkal játszik, Mintha rúnakövekkel jósolna, Feleségem figyeli. Wi�genstein faházát hiába Keresnénk: csak kőből hordo� Alapzata látható a hegyen. A hegyen, mely mintha maga is Egy letűnt óriás vagy isten Egykor állt házának alapzata lenne.

4

Acsai Roland (Cegléd, 1975): költő, műfordító. Legutóbbi kötete: Két ég satujában (Palatinus, 2008).

E G R E S SY ZO LTÁ N

n

o

v

e

l

l

a

Mi lesz a betegségem?

–Cs

irkét ennék. Bazsalikomost – pattan agyába a felismerés, távolról érkezik, váratlanul éri, szinte letaglózza; olvasott, tehát egészen más jár a fejében, éppen egy gyilkosságos történet végére ért, amikor a hasító gondolat érzéssé robbant benne és most teljesen átírja a képleteket, minden megváltozik, szétsöpör mindent az agyában. Nemcsak a gyomra maródik meg, egész testét elborítja az éhség. Tűnődik, mikor evett utoljára, sehogy se jut eszébe. Ölébe ereszti a könyvet, tucatnyi novellán van már túl, reggel óta, egy ültő helyében olvassa őket, nem csoda, hogy megéhezett, talán nem is reggelizett. Visszeres lábait leemeli az olvasófotel elé helyezett szék támlájáról, feláll, kezében a kötettel az ablakhoz sétál, kinéz a csendes Kecskeméti utcára, idegesen rezzen össze a templom harangjának megkonduló hangjára. Nézi a lenn sétálókat, az igyekvőket és a ráérőket, találgatja, miféle utakon járnak, honnan merre kavarnak éppen, milyen titkokat kutatnak szegények. A Kálvin tér felett felhők gyülekeznek, esőre áll, mint az olvasott írások többségében, mennyi hold van bennük, mennyi eső és rossz álom, tele van bűnnel és angyallal a szöveg, utóbbi idegesíti kicsit. Az elején megijedt, hogy az összes történetnek halál lesz a vége, szerencsére azért nem, de ha igazán jó csávó lenne az író, összebonyolítaná a szereplőket valahogy, ezt gondolja az ablaknál állva, vissza kellene hoznia néhány motívumot, tárgyakat, embereket, egy autót például és pár mellékszereplőt; találkozzanak egymással egy másik sztoriban, bár gyanús, mintha az egyik főhős az előző novellát olvasná, amikor olvas éppen valamit a saját történetében. Az órájára néz, évek óta a jobb kezén hordja, nincs más oka, csak hogy különbözzön a többségtől, ezt bizonyos esetekben fontosnak érzi, máskor viszont szeretne pont olyan lenni, mint mindenki más. Lassan indulnia kell, a munkája miatt még ráérne, de előtte még van némi dolga, immár kötelezettség, maga rótta magára, pszichológushoz jár, van mit feldolgoznia, de alapvetően inkább krónikus döntésképtelensége miatt fordult szakemberhez, egyelőre kevés sikerrel. Mielőtt Belgiumba indul, felkeresi, aztán megy, nehogy elkéssen, neki tilos. Egynapos a munka, sőt, ezúttal mindössze egyetlen délutánt vesz igénybe, ezt a mait, talán még az estét, bár akkorra már mást tervez. Nem tart sokáig az út, másféle utazás ez, mint ahogy mások közlekednek, most úgy érzi, kibírja estig étel nélkül, majd ott eszik, üzenni fog időben vallon szerelmének, hogy vacsorázzon vele, rá fog érni, boldog lesz tőle. Mosolyog, milyen furcsa az élet, tele van iróniával, itt van ez a mai eset, hogy messzebbre ne is tekintsen, az, akit meg kell keresnie Belgiumban, innen utazott oda. Hogy beteljesedjen a sorsa, neki szintén innen kell odaröppennie, ott találkoznak majd, amint végez a pszichológusnőnél. Mióta csinálja már nap mint nap ugyanazt, az idejét se tudja, nincs alapvető baja vele, csak az érzelmekkel kell vigyáznia, egy világutazó bérgyilkosnál ugyanez lehet veszélyes, az érzések egy részét,

5

a komolyabbakat nem szabad megérezni, rettenetes bonyodalmak származhatnak belőle. Eddig jól teljesített, főnöke elégedett vele, bár voltak megingások, egyszer-egyszer megégette valaki a szívét, de tűréshatáron belül maradt minden, szerencsére profi, egy ideje óvatos, vigyáz, résen van, nehogy megváltsa őt valami, egy szerelem, vagy valami, nem lennének jó következményei. Áll az ablaknál, nőket néz az utcán. Egy hosszú copfról bevillan Maria Rosa Hakimian, az argentin táncosnő, francia anya és örmény apa lánya, aki mexikói színekben nevezett be a varsói hastáncversenyre, szép volt vele az éjszaka, a második is, pedig nem Maria Rosa nyert. Eszébe jut egy másik Maria, Palermóból, nem ő akarta, hogy bármi is legyen, az Etnához igyekezett gyalog, fejébe vette, hogy felsétál, egy darabig élvezte, kellemesen fújt a szél, egyenletesen lépkedett, beosztotta az erejét, mint egy igazi turista, aztán váratlanul elfáradt, sőt, úgy érezte, képtelen továbbmenni, még messze volt a vulkán, bánta már, hogy útnak indult, ekkor lefékezett a közelében egy aranyszínű autó. Idős férfi vezette, láthatóan gazdag ember, mellette gyönyörű nő, Maria Palermóból, megálltak, pedig nem stoppolt, intettek, ő beszállt, puhán csukódott az ajtó, hangtalanul haladtak, nem esett egy szó se, még csak nem is köszöntek egymásnak, nézte hátulról a nő tarkóját, fel volt nyírva a haja, egyszer mozdult picit a feje, talán, hogy jobban láthassa az utas hátulról az arcát, két perc múlva baleset történt, csak a férj halt meg, Maria már aznap vele aludt. Előtte megnézték az Etnát. Másfél hetet töltöttek el Firenzében, szép volt az is, bár dühítette, hogy Maria folyton Palermóról mesélt. Egészen más alkat volt a fekete, bodorhajú Fatima, nemcsak külsőre, a habitusa is, vidám portugál lány, apja valami ezredes, vele is elvolt egy ideig, rengeteget röhögtek, mély hangja és zöld szeme volt a lánynak, ki tudja, mi van most vele. Talán még találkoznak. Ők jutnak eszébe, most csak a nők, ők hárman, más senki; mindhármukból maradt valami minden pillanatban felidézhető, egy tekintet, egy hang, illat mindenképpen, Fatima parfümje például, az egyik Maria bőrének szaga, a másik Maria firenzei lakásának állandó kávéfelhője, ott van az orrában, bármikor tudja érezni. Milyen jó melange-okat ittak. Ahogy most rágondol, reflexszerűen cigarettára gyújtana, nyúl ösztönösen az asztal felé, betesz a szájába egy Djarum Black szálat, szegfűszeges, finom, indonéz, adta neki valaki, akibe biztos, hogy nem szabad beleszeretnie, sajnos már szorítja a szívét valami, ha eszébe jut, most már a cigiről is, majd átszokik valami másra, ha dohányos marad egyáltalán, nagyon egészségtelen dolog, tervezi a leszokást évek óta. Próbálja elterelni a gondolatait, de megint ő lebeg a szeme előtt, nem akarja bántani, ez a legfontosabb, hogy ne bántsa, nem akarta Mariát, Mariát és Fatimát se, otthagyta mindegyiket, mielőtt muszáj lett volna, csak elátkozta őket, semmi többet nem tett velük, fogalmuk nincs, milyen olcsón megúszták, neki meg könnyebb a lelke, így nem kell személyesen intézkednie velük kapcsolatban, ha eljön az idő. – Él-e még Elizabeth Taylor? – jut most az eszébe, ugyanolyan váratlanul, mint ahogy az éhség jött, tulajdonképpen nincs jelentősége, ha él, él, ha már meghalt, legalább nem gondolkodik többet azon, mi lesz a betegsége, nem úgy, mint a Kecskeméti utcai gyalogosok előbb-utóbb. Ellép, otthagyja az ablakot, kimegy a konyhába, megvajaz egy szelet tönkölybúza-kenyeret, szereti, mert egészséges, pár falatot mégiscsak muszáj ennie estig, félig üres Szentkirályi kristályvíz fekszik a frizsiderben, kiveszi, nézi Figo arcát, milyen ördögi a vigyora, meghúzza, nem használ poharat, nincs kedve mosogatni. Irritálja a torkát a hideg szénsav, kinn hagyja az üveget a hűtő tetején, melegedjen kicsit, hátha iszik még. Amíg visszasétál a szobába, elfogyasztja a szelet vajas kenyeret. Zakót vesz ki a ruhásszekrényből, aztán visszateszi, mégis inkább a bőrkabátot választja, zsebre teszi a Djarumot, kézbe veszi a kötetet, aztán mégis leteszi, felkapja, döntésképtelen, hirtelen ledobja, majd folytatja, ha visszatér. Mindig másfelé szólítja a kötelesség, de gyakran van dolga Budapesten is, mindenféle jellegű, ha lesz rá módja, megnézi tavasszal a Mucha-kiállítást, bírja a burjánzást, ráadásul A nő dicsérete lesz a címe, már csak ezért is. Van előnye az öregedésnek, egyre több női nemzedék tetszik neki, tulajdonképpen a pszichológusnő is, de ő aztán végképp csak titokban. Húszéves a lány, akitől a cigarettát kapta, néha elmennek egy bizonyos indonéz étterembe Budán, minél többet találkoznak, annál több rossz tulajdonságát fedezi fel, paradox módon mégis egyre jobban vonzódik hozzá, nem kéne, mert minél jobban belebonyolódik, annál durvább dolgokat követ majd el ellene, ennyi tud tapasztalatból. Róla még nem beszélt a pszichológusnőnek, nem is baj, úgyse érthetné, mitől fél, szakember, de nem látja a lényeget, nem sejti, ki ő valójában, bár a múltkor mintha gyanút fogott volna, amikor azt mondta neki, félelmetes személyiségnek tartja. Az ilyesmi nem szokványos egy pszichológustól, sőt, folytatta, azt is mondta, nem tartja kizártnak, hogy minden bekövetkezik, amire csak gondol a férfi. Lehet, hogy így van, de talán azért nem, egyébként nem örült ezeknek a mondatoknak, nem szereti, ha démonizálják, főleg, ha pszichológus teszi, ugyanakkor lenyűgöző, mintha a veséjébe látna néha, megvalósulni pedig tényleg minden megvalósulhat, a gondolatok előhívhatnak történéseket, olyan ez, mint az írás, az egyszer már leírt

6

szavak sem teljesen ártalmatlanok, ha az ördög falra festéséről túlzás is beszélni, de azért bekövetkezhet bármi. Ha már le lett írva valami, akkor talán nagyobb eséllyel, mint ha nem lenne. Csenget a kaputelefonon, aztán az ajtónál, a nő nem nyújt kezet, soha nem szokott, ő udvarias, tudja, hogy férfinek nem illik, a pszichológus hellyel kínálja, látszik, hogy kíváncsi, olyan típus, aki egészen biztosan segíteni tud azoknak, akik azzal keresik fel, hogy szeretnének valami nagyot csinálni, többet, mint lenni, de vele vajon mit kezdjen, először azt kéne megfejteni, mi is a baja valójában. Ez hónapok óta nem sikerül, az érzelmi zűrzavar mint diagnózis nehezen megfogható, túl általános, a terhek öntudatlan átpakolásának kísérletét pedig, amellyel megpróbálkozik, ügyesen hárítja a nő, marad a közös csodálkozás a választani nem tudás, a permanens bizonytalankodás miatt. – Döntés a nem döntés is – nyugtatja őt a nő. – Minden döntés lemondás, teljesen emberi, hogy nehezen megy. Ne haragudjon ezért magára. – Én önző vagyok, de rosszul vagyok önző – válaszolja, nem válasz igazán, bár kérdés sem hangzott el. Aztán eltér a tárgytól. – Miért fontos Istennek a gyerekek felajánlkozása? – Más vizekre eveztünk, de tessék, lehet – mondja a pszichológus, krákog, pislog, oldalra néz, tanácstalanságot nem árulhat el. – Hallott a fátimai Mária-jelenésről, ugye? 1917. – Igen. – Nem értem, miért kell Istennek az imádat? Hogy a három kis pásztorgyerek imádkozzon mások bűnei miatt, és felajánlja magát neki. A pszichológus kérdőn néz, biztatóan bólogat. Vár. – Egyszer megkérdezem tőle – kacsint. – Mármint Istentől? – kérdezi a nő. Bólint. – Nézze, a lényeg, hogy ne haragudjon magára. Szeresse magát. Ne legyen bűntudata. Ezek a gondolatok bűntudatból fakadnak. Fogadja el magát teljesen, olyannak, amilyen. – Egyszer venezuelai és togói zenészek közé álltam be dobolni. – Pardon? – És nem zavartak el, pedig ők nem tűrik a dilettánsokat. Be tudok illeszkedni, csak azt mondom. – Igen. – Jártam a Föld összes szegletében, nem esett soha semmi bajom. Nincs gondom magammal. Virul körülöttem az élet, pedig nem szeretnek még a virágok se. Ezeket a dolgokat értem. De miért kell Istennek az, hogy kisgyerekek felajánlják magukat neki? Megint oldalra néz a pszichológus, ez nem jelent semmi különöset, arra szokott, kicsit jobbra, ferdén, így gondolkodik, nyilván nem a válaszon, hanem a férfin. Beáll néhány másodpercnyi csend, van az fél perc is, nincs válasz, de ez nem jelent problémát, jó hallgatni, nyugodtan dolgozhatnak az agysejtek, a férfi nem könnyű eset, de vannak olyan viszonyban már, hogy közösen hallgassanak. – Az Isten totális tanú – mondja lassan a pszichológusnő –, ezért jut ilyesmi az eszébe. Úgy érzi, hogy állandóan figyeli magát, és magának meg kell felelni neki. De ez ne zavarja, ne gondoljon rá. – Ez zavarna? – Talán igen, de ezt igazából magának kell tudnia. Nekem csak kérdeznem lenne szabad. – Totális tanú, ez elég jó könyvcím lenne – nevet, mosolyog a nő is, örül, hogy az előbb kivágta magát, újraindul a társalgás, lazul a hangulat, már csak semmiségekről beszélgetnek, nem jutottak sokra ma se, egészkor lejár az idő, a páciens láthatja az odakészített órán, mikor végez, a pszichológus tévedhetetlenül, percre pontosan érzi. – Eljön jövő héten? – kérdezi kedvesen. – Döntési helyzetbe ne hozzon – feleli a férfi, megint nevetnek, persze hogy eljön. Fizet, a nő elveszi a pénzt, elkomolyodik, most sem nyújt kezet, csak verbálisan búcsúznak, miután időpontot egyeztettek. Amikor egyedül marad, arra gondol, miért nem szeretik a virágok a férfit. Túl sokáig nem foglalkozik vele, bemegy a fürdőszobába, mindjárt jönnek az unokái, a veje hozza őket, most válik a lányától, negyedre ideérnek, addig rendbe kell szednie magát, rendes ember, nem ő tehet róla, hogy így alakult, a gyerekeket úgy szereti, ahogy csak egy apa szeretheti. Majd elmagyarázza egyszer a lányának, hogy nem úgy áll egészen a helyzet, ahogy gondolja. Visszazökken megint, nem hagyja nyugodni a gondolat őt se, tényleg, miért kell Istennek a felajánlkozás, lám, ilyesmin gondolkodik ez az ember, jogos felvetés, nem érti ő sem, nem érti, miért olyan fontos a mindenható úrnak a hódolat, befolyásolja valamiben, miért jó neki, több lesz tőle?

7

Ő meg megy az utcán, húzza az egyik lábát, sántít évek óta, a novellák kavarognak a fejében, nyilván a Totális tanú miatt, hobbija a címfigyelés, egyébként tetszik neki a kötet címe, de két novella olvasása között azt játszotta, hogy felcsapdosta a kötetet, félmondatokra, szavakra nézett rá, melyik lehetne még jó a borítóra, talált egy csomót, Rosszul feltett kérdés, az például nem lenne rossz, vagy a Mindjárt esik, ha már úgyis annyi csapadék szerepel a szövegekben, Ismerős voltál, Minden áldott éjszaka, Nem múlok rajta, Talán pont ma, jó bármelyik, ha író lenne, biztos közvéleményt kutatna megjelenés előtt. A legelegánsabb megoldás az utolsó elbeszélés utolsó három szava lenne, hacsak nincs már ahhoz hasonló a piacon. Indul mindjárt, jó lesz a vallon férfivel, szép és fiatal, várja őt biztosan, ritkán találkoznak, akkor mindig úgy fogadja, mintha a felesége lenne, ez zavarja, ha nem is túlzottan, van már rutinja, tudja kezelni a furcsa helyzeteket. Ő az egyetlen férfi a jelenlegi kapcsolatai között, régebben több volt, mostanában a nők jobban bejönnek, lám, az ablaknál is kizárólag azok jutottak eszébe, nem beszélve arról az egyről, akibe szerelmes. Érzi, hogy jó lesz az este, elfelejtteti vele ezt az új dolgot, az itteni lányt, apropó, előbb-utóbb felmerül majd, mi legyen vele, a vallon sráccal, vele is történnie kell valaminek. Éjszaka angolnákkal álmodott, elmesélhette volna a pszichológusnőnek az előbb, nem jutott eszébe, csak most, vitte nagy boldogan haza az állatokat, igazi otthona volt az álomban, meghatározhatatlan helyen, a várost se tudja, az országot se, azt se, milyen nyelven álmodott, fogta kezében a teremtményeket, büszkeség feszítette, ahogy közeledett, látta már a lakás bejáratát, nagyon készült, örömmel kopogott, csöngetett is, meghozta, amit akartak, de valahogy nem hallották meg, hogy megérkezett, dörömbölni kezdett, benézett az üvegajtón, sokan buliztak bent, táncoltak, nevettek, jól megvoltak nélküle, de hát itt van ő is, meghozta a halat, sokáig várt kint, aztán észrevették, kinyitották neki az ajtót, a nő, nyilván a felesége, gúnyosan nevetett, de undorítót hoztál, mondta, nem értette, nézte a kezében tekergő angolnákat, éltek; aztán valaki elvette tőle, azt mondta, jé, milyen szépek, erre a többiek is odafigyeltek, csodálni kezdték az állatokat, neki akkor már nem tetszett, de mosolygott, aztán mégse lett jó semmi, mert folytatódott a buli, és csak vele nem beszélgetett senki, felébredt, ennyi volt csak, most gondolatban újra álmodta az egészet. Lemészárolhatta volna az egész társaságot, talán ezzel folytatódott volna a történet, ha nem ébred fel. Golyószóróval, ha álmodott volna magának egyet, vagy akár az angolnákkal. Mennyi kivégzési mód létezik! Amerikában – főleg Texasban – méreginjekció és villamosszék a divat, Szaúd-Arábiában inkább fejeznek, Iránban megkövezik az elítéltet, Európában a legnehezebb meghalni komoly bűnért, csak a fehéroroszok gyilkolnak államilag. Nyilván akasztanak, ezt nem tudja, utána kellene nézni. És neki vajon mi járna ennyi mindenért? Talán semmi, elég lenne, ha felajánlkozna Istennek, sokszor gondol rá, bárcsak megtehetné, de neki nem lehet, elég morbidan hatna. Ez is hogy fészkelődött most az agyába, ki érti, megállás nélkül, állandóan a halállal foglalkozik, jó lenne kikecmeregni belőle, mégis volt halál az álomban, ha nem is mészárolt, de kardszerű az angolna, meg kötélszerű is, ha más nem, ennyi halál volt benne, a lehetősége legalábbis. Pár pillanat még, és Belgiumban lesz, esni fog az eső, ebben biztos, érdekes, most inkább sört kíván, mint ételt, az még ráér, valószínűleg az lesz a legjobb, ha egy kávézóban azonnal meg is kezdi a munka bonyolítását. Nincs sok kedve hozzá, jó lenne kicsit elveszve lenni. Miután végez a mai emberével, messzebbre kell majd utaznia, annak az esetnek még nem találta ki a megoldási módját, de meglesz, mindig sikerül, aztán, ha teheti, minél előbb visszatér Budapestre, munka is van bőven, meg hát kíváncsi a könyvre, a többi történetre, talán arra is rájön olvasás közben, hogy mi legyen a lánnyal, akibe sajnos mégiscsak szerelmes, akármennyire nem szabad is, talán tippet kap, miként átkozhatná meg őt a lehető leghumánusabban, úgy, hogy legyen teljes élete, mégse gondolkodjon arról, mibe hal majd meg. Tényleg, nekem mi lesz a betegségem, fut át rajta a gondolat, ilyen még sose történt, elhessegeti, visszagondol a lányra, az a lényeg, hogy ne fájjon neki, amikor majd megtörténik, ha csak ennyit intéz, ha ennyi sikerül, már nem volt hiábavaló semmi, nem is elátkozás lesz akkor ez, hanem áldás, ezt szeretné, ha már elrontott mindent, hiszen szereti, most tényleg szerelmes, és megesküdne bármire a világon, hogy nem akar semmi rosszat neki, amikor megteszi majd, amit meg kell tennie, isten tudja, még az is lehet, hogy jól alakul, és mosolyogni fog, amikor kihunynak a fények a szemében, még boldog is lehet az utolsó pillanatban. 

Egressy Zoltán (Budapest, 1967): drámaíró, író, költő. Most érsz mellé. Történetek esernyő nélkül című kötete megjelenés előtt áll a Kalligramnál.

8

ROSMER JÁNOS

Talvin de Macho, Frankfurt 2006. Hát, íme, i� a férfi, akiért hevültél, s aki mia� kamaszkorod beteges rajongása immár végleges, s veled együ� hűl majd ki. Tal, édes Tal, izmok szégyenlőssége, bőr parázna selyme, ha akarom, végül is enyém vagy, s akkor pénzért nyalod a seggem, pénzért szopsz, mint Tyler Gunnt, piercingelt köcsögöd leszek és hagyom, hogy belém élvezz, rabod leszek, akit leköphetsz, míg sínylődik az asszociációk láncain, fémcsipeszeket akaszthatsz a mellbimbómra, bőrben járunk majd és lenyomhatsz bármit a torkomon a legmélyebb költészetig.

Cruising Végül is közröhej tárgya le� a rövidnadrágjában, a gondosan szőrteleníte�, orsós, barna combok lázában izzo� a metaforák türelmetlensége, a határozatlan bizonyosság paradox férfiösztöne. Csak néztem, néztem a megátalkodo� testet, mely olyan olcsón veti elénk magát, csodáltam a bőrszállal összefűzö� meztelenséget. Ha kihúzod a szálat, szétrobban az ágyék tisztessége, akár a nyár szinonim hatalma. A nők, a vigyorgó nők szemében már rég szétese�.

9

Egy fiú (Heni), aki Kecskemétre utazo� Nem igaz, hogy nem érzi, meghalok érte, s ha akarná, csillagot hordanék neki az égre vagy minden teketória nélkül leszopnám i�, az IC vécéjében, sőt nyilvánosan is, ha hagyná. Mögö�em ül, s az ablak tükrében lesem. Bőrnadrágját ezüstös öv tartja, rajta sárkány, az állán hosszabb forradás, mint kakaó színén ha hasad a bőrke. Lába a lábam, ajkát támasztja az alkar gótikája, s bár minden elem megvan, Kecskemétig aligha épül fel eltitkolhatatlan paráznaságom belakható katedrálisa.

Rosmer János (1975, Kolozsvár): jelenleg Bécsben él. Korábban a Kalligram, a Holmi, a Jelenkor és a Bárka publikálta verseit. Kötete még nincs.

10

DREFF JÁNOS/TÓTH DEZSŐ

r

é

s

z

l

e

t

Az utolsó magyartanár feljegyzései részlet a 9. órából I. rész

The killer awoke before dawn. Jim Morrison: The End Ma leçon de demain n’est pas prête. Henri-Frédéric Amiel: Journal intime Tóth Dezső zöldre sápadtan azt ordítozta, hogy a magyar irodalomnak igenis van folytonossága. Nádas Péter: Valamikor

Kedvenc Novalis–Bruce Lee-utánérzéseim Bootleg # 1 – Tanár úr! Lehetne egy kérésem? Azt szeretném kérni, hogy egyszer tessék már úgy felolvasni egy verset, hogy át is tetszik élni azt, amiről a vers szól, mert például most is, ahogy olvasni tetszett, abban nem volt semmi érzelem. Mindig csak ledarálja a tanár úr a szöveget, ahelyett, hogy felkészítene az érzékeny olvasásával az érzékeny elemzésére. Éppen azért szeretném ezt kérni, mert a tanár úr tényleg igazán jó órákat tart, és az elemzései is mindig nagyon jók, bár szerintem egy kicsikét túl aprólékosak, de csak azt akarom mondani, hogy ha a tanár úr igazán jó irodalomtanár, akkor ezt a kis szívességkérést is biztosan meg fogja érteni, és nem fog érte haragudni rám, és talán még teljesíteni is fogja. – Nézd, Kata! Valami bolond ügy ez tulajdonképpen a beszéd és az írás körül; az igazi beszélgetés puszta szójáték. Csak csodálni lehet ama nevetséges tévedést, hogy az emberek úgy vélik – a dolgok miatt beszélnek. A nyelvnek éppen a sajátságát, hogy pusztán önmagával törődik, nem tudja senki. Ezért oly csodálatos és termékeny titok a nyelv – hogy ha valaki pusztán azért beszél, hogy beszéljen, akkor éppen a leggyönyörűbb, legeredetibb igazságokat mondja ki. Ha azonban valami meghatározott dologról akar beszélni, a váltakozó hangulatú nyelv a legnevetségesebb és legnagyobb zagyvaságot mondatja vele. Ebből ered a gyűlölet is, amelyet egynémely komoly ember táplál a nyelvvel szemben. Észreveszik szeszélyét, ám nem veszik észre, hogy a nyelv végtelenül komoly oldala a megvetni való fecsegés. Bárcsak felfoghatóvá tehetnénk az emberek számára, hogy a dolog úgy áll a nyelvvel, miként a matematikai formulákkal – egy önmagáért való világ –: csak önmaguk-

11

kal játszanak, semmi mást nem fejeznek ki, csak önnön csodálatos természetüket, és éppen ezért oly kifejezőek – éppen ezért tükröződik bennük a dolgok különös viszonyjátéka. Csakis szabadságuk által részei a természetnek, és csakis szabad mozgásaikban nyilvánul meg a világlélek, a dolgok érzékeny mércéjévé s alaprajzává téve őket. Így van ez a nyelvvel is – aki a nyelv applikatúrájának, taktusának, zenei szellemének finom érzésével bír, aki a nyelv belső természetének érzékeny működését észleli magában, és eszerint mozgatja nyelvét vagy kezét, próféta lesz, ellenben az, aki mindezt tudja ugyan, de nincs eléggé füle és érzéke a nyelvhez, mondhat efféle igazságokat, de maga a nyelv a bolondját járatja vele, és az emberek, mint Cassandrát a trójaiak, ki fogják gúnyolni. Ha azt hiszed, hogy ezzel a poézis lényegét és hivatását a legérthetőbben adtam meg, még tudom, hogy egyetlen ember sem értheti ezt, és valami egészen együgyűt mondtam, mert mondani akartam, és így nem jött létre poézis. De mi van akkor, hogyan, ha beszélnem kell? És ez a nyelvösztön, ami hajt, hogy beszéljek, a nyelv sugallatának, a nyelv hatékonyságának ismertetőjele volna bennem? és akaratom mindig csak olyasmit akarna, amit nekem kellene, így hát ez végül tudomásom és hitem nélkül is poézis lehetne és érthetővé tehetné a nyelv egyik titkát? és elhivatott író volnék így, hiszen író bizonnyal csak az, akit a nyelv szellemít át? – (Szabó Csaba fordítása) – De tanár úr, most sem arról tetszett ám beszélni, amit kérdeztem. – Tudom, mert nem is arra válaszoltam. – De akkor milyen módszerrel akar meggyőzni arról, hogy a tanár úr jó irodalomtanár? – Nincsenek módszereim. – De akkor hogy győzi meg a tanítványait? – Nincsenek tanítványaim. – Akkor hogy győz? – Nem győzök.

A szomszéd falu II. (A nagy hiba) Nagy hiba a tanításhoz szükséges magabiztosság eleganciáját számon kérni a hiánya feletti melankólia magába süppedt ünnepélyességén. De még nagyobb hiba számon kérni e számonkérést magát. Ezért hát jobban tesszük, barátaim, ha elnapoljuk bágyadtságunk eme fényűzését azokra a napokra, amikor a valódi önmagunkról szőtt ábrándjaink számításába nem csúszik be más hiba, csak amit féreglétünk vaskos realitásának és a körülményekben menedékre lelt önáltatás hiábavalóságának köszönhetünk.

A harmadik jelentés Van a tanóráknak egy ócska kis lejárt szavatosságú rituáléja, ami az én számomra nem ócska, és még nem járt le a szavatossága: a jelentés. Nem a szemiotika kulcsfogalmára célzok – bár a kísértés nem hagy hidegen –, hanem arra a pár pillanatra, amikor egy tanóra elején utoljára még felizzik a tekintélytisztelet parazsa, mielőtt végleg kialudna. Szeretem, amikor az éppen soron lévő hetesek nem mennek a helyükre, hanem megállnak a táblánál, megvárják, amíg a többiek elhelyezkednek, kipakolnak, dünnyögnek, fészkelődnek még egy kicsit, és akkor, ki tudja, milyen isteni sugallatra, egyszer csak együttesen felrivallnak: Osztály, vigyázz! Szeretem, amikor egyikük magához ragadja a kezdeményezést, és a húrok közé csap: Tanár úrnak tisztelettel jelentem, az osztály létszáma ennyi meg ennyi, hiányzik ez és ez, majd, mint akik jól végezték dolgukat, biccentésemet bevárva a helyükre mennek, és a maguk részéről ezzel letudva a társadalmiság nyűgét, átadják nekem a terepet. Folytassam, legyek szíves. Szeretem, amikor a jelentés jelentéssel telítődik. Szeretem – ha már egyszer referenciális kommunikációról van szó –, amikor a közlemény megfelel a nyelv normáinak. Amikor a közlő betartja azokat a nyelvi szabályokat, melyek által a közlemény érthető, tartalma felfogható, még ha esetleg nem is igaz, sőt, nem is racionális. Szeretem, amikor a közlemény megfelel az értelemnek (a logika szabályainak). Viszont nagyon nem szeretem, ha a nyelvileg korrekt előadás logikailag inkorrekt: jól fejezi ki a gondolatot, de rosszul gondolja el a tárgyát. Az önmagában ellentmondásos, önmagát cáfoló, diszkvalifikáló közlemény további ellenőrzésével nem foglalkozom, hacsak nem tételezek

12

fel némi humorérzéket a jelentőben: „Pistinek sajnos otthon kellett maradnia, mert hosszú a sor a büfében.” Ez legalább vicces, spontán, nem egészen agyalágyult. Ennek örülök. Szeretem, amikor a közlemény megfelel a tudásnak, amikor nem pusztán a logika formális követelményeinek felel meg a kijelentésével, hanem az összhangban is van a valóságról alkotott konkrét tartalmi ismereteinkkel. Továbbá szeretem, amikor a közlemény megfelel az észlelés adatainak, amikor az állítottnak megfelelő empirikus összefüggések felmutathatók, az állítottal ellentétesek nem mutathatók fel, és az állított alapján előre jelezhető az empirikus összefüggések alakulása. És végül szeretem, amikor a közlemény megfelel a cselekvésnek, amikor a belé foglalt információ megkezdhetővé, folytathatóvá vagy befejezhetővé teszi azt, amit kevésbé megkezdeni, mint inkább folytatni, de leginkább persze befejezni igyekszem, a tanórát magát, amilyen gyorsan csak lehet, azonnal, ahogy a jelentés véget ér. Különös szankció évről évre úgy összeállítani egy osztály órarendjét, hogy a matekóráik mindig az én magyaróráim előtt legyenek. A matematika szimbolikus jelekkel dolgozik, és mire vége van az órának, a gyerek, meg is értem szegényt, teljesen ki lehet éhezve arra a nyamvadt referencialitásra. Ilyenkor szeretném velük megértetni, még az óra előtt, a szünetben, hogy én esztétikai minőségekkel dolgozom, könyörgök, ne rajtam kérjék már számon a referenciák anyaölmelegét, én éppen hogy fordulatot szeretnék hozni szemiózis és élet viszonyába, és különben sem tehetek róla, hogy a két alaptantárgy sorrendjében mindig a matematikáé az elsőbbség, nagyon sajnálom. Ennél már csak az durvább, amikor a legszebb tanítványom odajön hozzám drámaelmélet-óra előtt, és puha reflektorszemeit rám meresztve kérlel, hogy hadd tanulhasson az órámon matekot, mert témazárót írnak a következő órán, és szeretne készülni. Ilyen és ehhez hasonló méltatlan inzultusok során azt kívánom, bárcsak epilepsziás roham törne rám, hogy elsötétüljön előttem a világ, és Mózes, Pál, Caesar, Caligula, V. Károly, Flaubert, Dosztojevszkij és Van Gogh nagy alakjainak árnyékában beléphessek végre azoknak a névtelen szerencsétleneknek a sorába, akiknél ez a neurofiziológiai rendellenesség még nem szakadt el teljesen metafizikai gyökereitől. Ha már nagyvonalúnak kell lennem, legalább habzó szájjal és görcsök között a padlón fetrengve legyek szolidáris meghasadt méltóságom emlékéhez. Sohasem leszek képes versenyre kelni a matektanárok burkolt vagy nagyon is manifeszt agresszivitásával, amellyel mindig a saját szimbolikus jeleik malmára tudják hajtani a vizet. Sohasem leszek alkalmas arra az erőszaktevésre, mely referencializálható valóságok híján formál jogot arra, hogy reál tantárgynak definiálja magát, holott éppen ezen az alapon bizonyítható be, hogy a matek, („LLOYD, BASSZA MEG, FIGYELJEN MÁR IDE!”) ugyanúgy humán tantárgy, mint az irodalom. Sohasem leszek képes másképp tisztázni ezt a hatalmas és ártó félreértést, csakis a felháborodás farvizén beevezve az irodalom mocsarába, ami ilyenkor úgy nyel el, mintha a föld nyílna meg alattam. Ugyanis behozhatatlan előnyre tettek szert a matematikatanárok azzal, hogy matematikatanárok, nem pedig metamatikatörténet-tanárok, ahhoz viszonyítva, hogy mi már csak irodalomtörténettanárok vagyunk, semmi közünk az irodalomhoz. Ne ámítsuk már magunkat! A Zénon-paradoxon (gy. k.: Akhilleusz és a teknős) ehhez képest kutya füle. Kutya fasza. (És még ez a metafora is matematikai, szűzanyám!) (Nem a kutya fasza, a Zénon-p.) Ehhez képest aztán pláne nem értem, miért agresszívek. Mire föl. Belegondoltak valaha is őfőméltóságáék abba, micsoda botrányba fulladna, ha egyszer így kezdődne egy órájuk: Jó, gyerekek, ma a Pitagorasz-tételről lesz szó, írjátok fel, Püthagorasz élete, nem Pitagorasz, Pistike, Püthagorasz, azt írd a füzetedbe, amit a táblára írtam, jó, máris diktálok: a „számok atyja” néven is emlegetett filozófus Diogenész Laertiosz szerint egy Mnészarkhosz (mások szerint Mineszarkhész), meg ne halljam még egyszer, nevű ékszer- és dísztárgykészítő fiaként született i. e. 570-ben, na, vajon mit jelent az i pont e pont, ki tudná megmondani, Sterbinszky Flóra, időszámításunk előtt, úgy van, nagyon ügyes vagy, a Kis-Ázsia partjai mentén elterülő Szamosz szigetén. Már fiatalon elhagyta szülőhelyét… Na ne! Pedig de! Ez a paródia maga az irodalomóra! A paródia paródiája! Ha meg nem adom le az életrajzot, a szülő telefonon feljelent az igazgatónál: Igazgató úr, elnézését kérem a zavarásért, de tegnap este Pistike elkotyogta, hogy dr. F. tanár úr a legutóbbi magyaróráján nem szőtte bele a Berzsenyi Dániel-életrajzba a költő felfedezőjének, Kiss Jánosnak az életrajzát. Még csak meg se említette a druszáját, képzelje el! Pedig Kis János – nem vagyok biztos a név helyesírásában, ezért is telefonálok inkább, mintsem hogy írásban nyújtsam be a jogos panaszom –, szóval Kis(s) János életrajzának recepcióját még Örkény István is feldolgozta. Kérem, hogy kényes ügyemben haladéktalanul intézkedni legyen szíves, köszönöm, Igazgató úr!/Igazgatóhelyettes asszony/Munkaközösség vezető kolléga /Takarító személyzet asszony/úr! Még egyszer, elnézést a zavarásért. Ha meg megemlítem az Örkény-novellát! Meggyaláztam és beszennyeztem

13

a magyar költészet panteonjának oszlopos oszlopát a saját kalibertelen olvasottságom fitogtatásának a sarával. Mit tudom én! Utoljára mondom, hogy nem tudom, mi az irodalom. Színészek rémálma állítólag, én nem tudom, szakmai berkekben rebesgetik, hogy a színpadra lépve elfelejtik a szövegüket. Ez még nem olyan nagy gond, illető felébred, hazamegy, szépen bemagolja újra. Van ennél rosszabb is, a magyartanár rémálma, aki a katedrára lépve egyszeriben elfelejti, mi is az az irodalom. Nem ugrik be neki. Hiába Homérosztól Nagy Lászlóig, nem. Nem. Egyszerűen nem jön meg az ugorhatnékja annak a micsodának. Annak az izének. És akkor még én, én, én legyek kegyes Á.-hoz, de aki átmond, mondjon bétis, B.-hez, mert halálba szívatja a MATEMATIKA-tanára, és aki – és éppen ezért – még szeretne az órámon is készülni rá. Most tényleg mondjam el neki, hogy micsoda bestiális tévhitben él, amikor azt hiszi, hogy az irodalom jelein kívül létezik még bármi más, amiben megkapaszkodhat; hogy a matematikát majd a hajára kenheti, ha lehúzzák a rolót; hogy volna valaha is fontosabb annál, amiről évek óta pofázom neki, miközben a kibuggyanó melleit bámulom, és ezért néha elveszítem a fonalat, na de édes istenem! Jelentsen a hetes, aztán kész, engem nem érdekel. Ha valakinek annyira hiányzik az a nyamvadt referencialitás, tegye fel a csülkét, kérje rajtam számon, jöjjön be fogadóórára balhézni, mit tudom én, nem fogok még tippeket is adni. Jó. Akkor most kérem a jelentést. Osztály, vigyázz! – Tanár úrnak tisztelettel jelentem: az osztály létszáma harminckettő, hiányzik két tanuló, Ralph Wiggum & Danny Torrence. What??? (Hogy micsoda??? – Saját fordításom.)

Utolsó figyelmeztetés Ez látszatradikalitás, nem más, csupán látszatradikalitás, kirakatradikalitás, látszat-kirakatradikalitás, kirakni a radikalitás látszatát a kirakatba, ennyi, nem több ez a látszatradikalitás, annak is talán csak a látszata ez, mert még a látszatradikalitás sem valódi, az is csak látszat, a látszatradikalitás radikalitásának csak a látszata. Hát látszik rajta! Radikalitásnak még csak nyoma sincsen. Még a nyom hiánya sem radikális. A nyomok hiányának látszata radikalizálja a hiány nyomainak látszatradikális kirakatba rakását. Rakás szar ez, nem radikalitás, látszatradikalitás legfeljebb, de azt sem raknám ki a kirakatba. Ki nem szarja le ezt a látszatradikalitást, ki rakja ki a kirakatba ezt az eleve kirakatradikalitást, ezt a látszat-kirakatradikalitást, ki? Aki szarta? Eleve szar radikalitás a látszatradikalitás, kivált, ha kirakatradikalitás. Pont ezekből van elegem nekem is, ezekből a kirakatba rakott rakás látszatradikalitásokból. Már más sem hiányzik, mint ez a szar látszatradikalitás. Az rakja ki a kirakatba, aki szarta. Kalitkaradikalitás ez valójában, nem is kirakatradikalitás, kalitkaradikalitás, kirakatba rakott kalitkaradikalitás, szar kalitkában rakás szarral, na, ezt rakd ki, ez a radikalitás. Ez az igazi radikalitás, ez a szart kalitkában kirakó kirakatradikalitás, nem pedig ez a rakás szart szar kalitkában se mutogató látszatradikalitás, ez az önmagát radikalizáló látszatradikális kirakatradikalitás, ezt már nem is kell kirakni a kirakatba, már messziről tudod, hogy egy rakás szar.

Szakmai önérzet Engem kemény fából faragtak! Tudok magamon uralkodni. Nem látszott rajtam semmi, pedig hosszú évek szorgalmas munkája, tehetségem elismerése, egész jövőm forgott kockán. – Kortárs magyartanár vagyok – mondtam. – Mit tud? – kérdezte az igazgató. – Az individuális irodalom kultuszát hirdetem. – Sajnos – legyintett –, mi még a nemzeti irodalom ideologikus konstrukciójának igézetében élünk. – Hogyhogy? Kertész nyerítése? Nádas nazalizálása? Esterházy pitypalattyolása? Parti Nagy vijjogása? Szilágyi Ákos éneke? Kovács András Ferenc kaffo… – Passzé – mondta unottan az igazgató.

14

Ez fájt. De azt hiszem, nem látszott rajtam semmi. – A viszontlátásra – mondtam udvariasan, és rábasztam az igazgatói ajtaját.

Ló Szerafin, a protéziskomplexus és a pórul járt cAPS lOCK, (A Négylövetű Kerek Erdő) Ló Szerafin, miután alaposan megtörölte, majd óvatosan visszarakta a szeMÜvegét a fejére, ideges lett. „NocsAk, nocsak”, gondolta. „Mi a szösz?” bÁR NEm látott indokot trappolásra, mégis trappolt egyet. Vagy kettőt. Merthogy tényleg nem láToTt? ÉS Nemcsak indokot, hanem szinte semmit SE: UGyanúgy. „Valószínűleg eldeformálhattam a papucsokat, miközben megtöröltem a szemüvegemet, állapította meg. A FENE ViGyE EL: pEDIg úgy vigyáztam.” Ló Szerafint zsenge csikó kora óta mínuszos  viselésére kötelezte az optikus. Mínusz hetest kellett hordania az egyikre, mínusz öt és felest peDIg a másikra. A két értéket egyetlen szemüveg békítette össze egymással Ló Szerafin fején. Pontosabban egyetlen Ló oKULÁrÉ: eZ Volt a neve és a márkája is egyben. Merthogy a világ még nem hallott róla, hogy több kék csodalónak is LeNne szemüvege, vagyis hát okuláréja. Micsoda szerencse. Micsoda magány: hA VALAKIvel mégiscsak megoszthatná a szemüvegviselés gyötrelMÉT4 NEM kell, hogy csodaló legyen, lehetne akár a legjobb szívű behemót is, mint Szörnyeteg Lajos, vAGy nagyhangú, öreg, kiérdemesült Oroszlán, mint bRUCKNER sziGfrid, vagy fékezhetetlen agyvelejű nyúl, mint Aromo, például, vagy pedig lépkedő Fenyőfa (bár a lépkedő fenyőfák biztosan nem hORdaNAk szemüveget? hogy együtt érezzenek vele, de most nem is ez a lényeg9? mint a Nagy Zoárd nevezetű lépkedő fenyőfa, vagy szűkszavú Dömdödöm, mint DömdödÖm. vAGy vACsKamati. Esetleg, de tényleg csak esetleg: Mikkamakka. Valaki. MamintI, a kicsi zöld tündér. Ló Szerafin felismerte ez utóbbi találkozásban rejlő nyereség lehetőségét, ezért rögvest így szólt: – Maminti, szeretnélek megkérni egy szívességre, mielőtt a lelkem teljes űrtartalmát valósággal rázúdítanám a tÖBBiekre. TE Biztosan tudsz nekem segÍtenI: – Mondd csak, mi bánt – érdeklődött Maminti, a kicsi zöld tündÉR. – Tudod, arra gyaNAKsZom, hogy LEHelETfinom mÉRTÉKBEN UGyan, de mintha a legutóbbi szemÜVEGTörléseM Során ElDeFORmÁltam volna a papucsait, és azok most mintha nem a jól megszokott módon feküsznének rá a lóorrnyergemre. Ha tudnál ezen segíteni, hogy visszacsináld, AZt nAgYon Megköszönném ám44 – Ez infinitezimális szubjektív egzisztenciális probléma – vÁgta ki magát Maminti rögvest. – Mifenezimális mifenetív mifENEsztenciális? – kérdezett vissza meghökkenve lÓ sZERAFIN: – Infinitezimális. Apróság. Bagatell. Nem ügy, kérlek. NeM tudok rajta segíteni. Hidd el: sajnos. Nem vagyok pszichológus, kicsi zöld tündér vagyok. – Ezt most úgy értsem, hogy egyáltalán nem tudod visszaállítani a papucsaimat? – kérdezte Ló SzerafIn: – Úgy. Sajnálom, de tÉNyleg nem. A nagy büdös harci helyzet ugyanis az, hogy az akut protéziskomplexusoddal egyedül kell megbirkóznod ebben az életben. Ebben senki sem segíthet neked. Ló Szerafin felnyeríteTt, eZ TÖBB VOLT a Soknál. Fenyegetőzik itt neki ez a kis mitugrász zöld takony, ahelyett, hogy előkapná a varázspálcáját, és gondoskodna az ő híres komfortjáról. És most még a béketűréséből is kihozta. Több se kellett, máris a többiek elé tárta a felháborodását, az űrtaRTalommal egyetemben. – És akkor erre azt mondja nekem ez a kis bogyónyűvő TAKONYKa, hogy én lelki beteg vagyok, aMIKOR éN cSAK arra kértem MEg szÉpen, hogy a papucsaimat terelje végre vissza a járt ösvényre, bár ez a metafora most itt talán nem a legjobb… – Na ácsi, Szerafin – mondta Nagy Zoárd. –  csak meg egy ½ pillanatra. VALAKI BEKAPCSOLVA fELEJtETTE A cAPS LoCK gombot A LaPTOpján, hogy idétlen tréfát eszelhessen ki ellenünk. Barátaim! Ez felháborító! – Úgy van, NAgyon ÚGY VAN – mondták többen is. – DÖMDöDÖM – vetette közbe aggodalmaskoDVa DÖMDÖDÖM: – A Hiba elhárításáig ezért kéNYTELEN LESzek sajnos-sajnos szüneteltetni a mese FOlyta

15

Dolgozatötlet kiégett magyartanároknak bizonyos fogalmak végleges összekeverése céljából (írd be a megfelelő fogalmat a betűjel kipontozott helyének megfelelően: a, b, c, d, e, f, g, h, i, j, k, l, m, n, o, p, q, r ”, ”, ”, ”, ”, ”, ”, ”, ”, ”, ”, ”, ”, ”, ”, ”, ” ”, ”, ”, ”, ”, ”, ”, ”, ”, ”, ”, ”, ”, ”, ” ”, ”, ”, ”, ”, ”, ”, ”, ”, ”, ”, ”, ” ”, ”, ”, ”, ”, ”, ”, ”, ”, ”, ” ”, ”, ”, ”, ”, ”, ”, ”, ” ”, ”, ”, ”, ”, ”, ” ”, ”, ”, ”, ” ”, ”, ” ”) 1. A(z) …∗ oly egyén, aki azt véli látni, amit mások nem gondolnak. 2. A(z) … oly egyén, aki azt gondolja, amit mások, akik vélnek valamit, nem véltek gondolni. 3. A(z) … oly egyén, aki látni véli azt, amit mások nem gondolnak látni. 4. A(z) … oly egyén, aki azt látja, amit mások látni vélnek. 5. A(z) … oly egyén, aki gondolni véli azt, amit mások nem látnak és nem vélnek. 6. A(z) … oly egyén, aki látja azt, amit mások gondolni vélnek, és amit az írók nem látnak másokban vélni. 7. A(z) … oly egyén, aki azt véli gondolni, amit mások látnak. 8. A(z) … oly egyén, aki nem vél, nem lát és nem gondol semmit. 9. A(z) … oly egyén, aki azt látja, amit más írók már régen gondoltak, hogy látják. 10. A(z) … oly egyén, aki azt látja, amit mások látni gondolnak. 11. A(z) … oly egyén, aki nem látja azt, amit mások később látni vélnek. 12. A(z) … oly egyén, aki úgy lát, ahogy gondolja, hogy mások vélnek látni. 13. A(z) … oly egyén, aki régebben azt látta, amit most mások látni gondolnak. 14. A(z) … oly egyén, aki nem gondolja azt, amit mások vélnek, hogy ő gondol. 15. A(z) … oly egyén, aki azt látja, amit mások nem gondolnak. 16. A(z) … oly egyén, aki nem gondolja azt, amit lát, de látja azt, amit mások gondolni fognak, amikor látják azt, amit ő gondolt látni. 17. A(z) … oly egyén, aki nem gondolja azt, amit mások látnak abból, amit ő látni vél, de látja azt, amit mások gondolni vélnek, amikor látják, amit ő gondolni vél, és végre: 18. A(z) …∗∗ oly egyén, aki ezek után a Lipótmezőre megy üdülni.

Bootleg # 2: Karinthy∗∗Tandori/Rimbaud

H. királyfi a Monument Valley-ben emléket állít egy Tarkovszkij-mondatnak De nem mindegy, hogy az ember mivel játszik. Schöpflin Aladár, 1933.

16

A kép, meglehet, illusztráció (Még nem döntöttem el, hogy mely 1 mondatról is legyen szó. Vagy erről: „A Hamlet egyes részeit a Monument Valley-ben kell felvenni.” Vagy: „Elképesztő, hogy az ilyesfajta [a M. V.-hez hasonló] helyeken, ahol Istennel kell párbeszédet folytatni, az amerikaiak John Ford-szerű westernfilmeket forgatnak.” A. T.: Napló. San Gregorio, 1983. november 22. Vári Erzsébet fordítása)

Mindenkit érhet meglepetés Szertartásosan jött lefelé a lépcsőkilépőről a dagadt Buck Mulligan, kezében szappanhabos tál, rajta keresztben tükör és borotva. Sárga fürdőköpenyét, oldott övvel, hintázó hajnali szellő emelgette a magasba a háta mögött. Ég felé nyújtotta a tálat és rázendített: – In omnibus requiem quaesivi, et nusquam inveni nisi in angulo cum libro! Megállt, lefelé kémlelt a sötét csigalépcsőn, aztán durva hangon kiáltotta: – Hozzám, Csücske. Hozzám, te Loyola Diabolica. Ünnepélyesen vonult előre, és fellépett a kerek ágyúállásra. Hátraarcot csinált, és háromszor megáldotta nagy hókuszpókusszal a tornyot, az egész környéket és az ébredező hegyláncokat. Majd mikor megpillantotta Stephen Dedalust, feléje hajolt, gurgulázva és fejét ide-oda ingatva röpke kereszteket szórt szerte a levegőbe. Stephen Dedalus bosszúsan és álmosan a kilépő karfájára könyökölt, és hideg szemmel nézte a gurgulázó, hintázó, áldást osztó lópofát, nézte szőkés, ezüsttölgy-erezetű tonzúrátlan haját. Buck Mulligan egy pillanatra kipislogott a tükör alól, mintha valami nem stimmelne, aztán hirtelen letakarta a tálat. – Visszakozz! – recsegte szigorúan. Majd prédikátorhangon hozzátette: – Mert ez, ó, keresztény testvéreim, a valóságos Eukrisztina: test és lélek, vér és szín alatt. Hangulatzenét kérek. Urak, hunyjátok be szemeiteket. Pillanat. Valami nem stimmel a fehér korpuszkulák körül se. Szilencium. Egyetemes. Féloldalt felnézett, hívó füttyszót eresztett meg, hosszan, mélyen, aztán átszellemült figyelemmel várt egy darabig. Egyenletes fehér fogsorában itt-ott arany pontok csillantak. Krüszosztomosz. Két erős, rikoltó fütty volt a válasz, és még valami: – Tévedés lesz – szögezte le Stephen Dedalus malíciától burkoltan. – No, miképpen, dünyő? – érdeklődött a meglepett Buck Mulligan. – Prüszkölgesd csak. Mi a hézag, huppcsudi? – Az úgy van az eredetiben, hogy: „Stately, plump Buck Mulligan came from the stairhead, bearing a bowl of lather on witch a mirror and… blah, blah, blah… He held the bowl aloft and intoned: – Introibo ad altare Dei”, és nem pedig: – In omnibus requiem quaesivi, et nusquam inveni nisi in angulo cum libro! Ha má’ enigmáskodsz, legalább pontosan és szépen… – Ahogy. Kösz, pintyőkém – mondta vidoran. – Remek. Most kezdhetem megint elölről, jó? 

Dreff János (1975): író. Nem tévesztendő össze azzal a Tóth Dezsővel, aki még az író születési nevét viseli, de ő is csak legkésőbb addig, míg együttes erővel be nem fejezik közösen jegyzett első regényüket, Az utolsó magyartanár feljegyzéseit, melyből az itt közölt részlet is származik. A regény a Kalligramnál jelenik meg 2009-ben.

17

TŐ Z S É R Á R PÁ D

Epitáfiumok felvidéki sírkertekből

Duba Gyula

Túrót eszik a cigány, duba, veszekedik a gubán, leba. Kérdi Dubát Salamon, leba, „Nóbel, Kossuth, Talamon?, duba.” (Már hogy mely díj kell neki, leba.) „Mind a három”, rebegi Duba. „Szegény népi író voltam, duba, legyek dús urbánus holtan, leba…!” Nyugszik Duba lenn a mélyben, leba, Talamon-díj a zsebében, duba.

Cselényi László

„Hamar a gazembert… Fiaim, Cselényi…!” A jó öreg avantgárdot csak Cselényi védi. A Duna-tévének Cselényi a habja, „Cs” a sírban virtuális fogát csikorgatja: „Rossz idők járnak fenn, túl sok a Cselényi, mégis kevés az avantgárd, nem érdemes élni.”

Grendel Lajos

Grendel Lulu Nobel-díja i� hullo� örökre sírba! Dobosékat addig szidta, hogy ő le� sültrealista. Grendel Lulu rá se fütyül: a sírban is áll a mütyür! Gerendelyem zöld temetőt, szánt az ekém csontszeretőt. 18

Hizsnyai Zoltán

Nevemët, a Hizsnyait, tisztëlt vaándor, úgy ejtë�eék, hogy Tsúszaó Saándor. Në keresd haát a lexikonokba’, i� nyugszok, sokszoros inkognitaóba’. Eéhën haltam, a szërkeszteő ürgëék honorom dëstabil eénëmnek küldteék.

Csehy Zoltán

Csak elnyaklo� Csehy Zoltán, sír az ég korai holtán. – Parentálják szegény Zolit, nincsen, aki nem gyászol i�. Könnyét senki se restelli: nagyobb volt, mint Beccadelli!

Benyovszky Krisztián

Ki ne tudná, Benyovszky ki volt! Vele a strukturalista iskola kiholt. Kriminológus volt a javából, saját halála is sötét talány volt. Épp vacsorázo�, zúgo� az orkán: megakadt Mukařovsky a torkán.

Kallitonna (Ad notam: Mi a haza)

A hatvanéves Szigeti Lacinak, szerete�el

A szlovákiai magyar gyerecske-írócskák kara: – Laci papa, Laci papa, mondd meg nekünk, mi a haza? Szigeti Laci, a Kalligram Kiadó igazgatója: – Úgy tudjuk Kundera óta: Hazánk Mi�eleurópa. Partját három tenger mossa, Szerdahely a fővárossa. I�, bár szűken mérik a lét, („kalligramm” a súly mértéke), sok tonnás a művészi lét. Ez a haza!, i� a vége. – A szlovákiai magyar gyerecske-írócskák kara: – Laci papa, Laci papa, ez mind frankó, ócseny… kafa, csak számunkra kicsit laza, mert nekünk, mint lónak abrak, a vastag honor is haza. Kívánjuk a Kalligramnak, legyen gazdagabb a honja, s neve legyen Kallitonna. Partját dollár-tenger mossa, ne csak cent-tócsa nyaldossa. S legyen óceán a szé�e, s éljen száz évig a sé�e! Tőzsér Árpád (Gömörpéterfala, 1935): költő, műfordító, esszéíró. Csatavirág című kötete a Kalligram Kiadó gondozásában jelenik meg 2009 őszén.

19

V E R E S I S T VÁ N

n

o

v

e

l

l

a

A tésztaember felemelkedése és bukása A

mikor a Zsil-völgyi bányászok végleg úgy döntöttek, hogy sztrájkolni fognak, édesanyádnak is elkezdődtek a fájásai. Az alacsony bérek, a nehéz munkakörülmények és a kizsákmányoló gyártulajdonosok hozzáállása a bányászoknak nem hagyott más esélyt, bár tudták, ha munkájukat elvesztik, legfeljebb a kecskepásztorkodás marad nekik, és akármilyen keményen fognak dolgozni, egyikük sem lesz soha a General Motors vezérigazgatója. Édesanyád is meglehetősen hosszan szenvedett, de hát mint tudjuk, ez az anyák sorsa. Kórházba nem vitték, pedig akkor még olcsó volt a benzin. A szomszédasszonyok segédkeztek a szülésnél, amelyet nagybátyád vezetett le. Édesapád, amikor a kocsmában megtudta, hogy megvan a harmadik fia, senkinek nem rendelt féldecit. Megszokta. Nem hiszem, hogy emlékszel, évekkel később ennek a kocsmának az udvarán gyűjtött húgyáztatta csikkekkel próbálgattuk először a dohányzást. Felültünk az istállók közé épített fakerítés rúdjaira, ott pöfékeltünk, pöff pöff, persze csak szájba, tüdőbe nem. Jött aztán apukád, mi van, próbálkoztok, bökte oda nagy mosolyogva, mi meg csak hunyorítottunk, mint a gengszterek a fekete-fehér filmekben. Mindig te voltál Al Capone, mert te voltál a nagyobb darab, hiába akartam néha én lenni Al Capone, nem engedted, merthogy Al Capone mindig a nagyobb kell, hogy legyen, mert Al Capone is egy nagydarab ember volt, hazája Csikágó. Oké, leszek akkor valaki más, Buffalo Bill, mondjuk, elég nagy bandita mindkettő, miért ne lehetnének jó haverok. Mert vegyük csak azt, hogy Al Capone, az ugye egy tipikusan városi természetű bűnöző. Akkora a mercédesze, hogy nem volt akkora a Hitler kutyájának, abba beül, természetesen hátra, ha meg akció van, kidugja a géppisztolyt az ablakon, röviden céloz, mert sok a tölténye, egy-két sorozat, és az ügy le van rendezve. Vele szemben Buffalo Bill vidéki lakos, hazája a préri. Kiterjedt ismeretségi köre van, az indiánok között is elég nagy a respektje. A pénzt általában titkos úton szerzi, de ha úgy adódik, nem szégyell lovat lopni sem. Ha akció van, hosszan céloz, pontosan lő, mert a tölténye kevés. A pusztai nélkülözés miatt meglehetősen sovány, bár alapvetően tagbaszakadt ember, kábé, mint én. Ezért is gondoltam annak idején, hogy ha már mindenáron te akarsz lenni Al Capone, hát jó, legyél, de akkor én leszek Buffalo Bill, és mindenki megnyugszik. Te viszont hallani sem akartál erről, annyit voltál hajlandó engedni, hogy én legyek Al Capone híres sofőrje, Fred. Belementem ebbe is, azt a bizonyos cigit viszont nem tudtam végigszívni, mert édesapád mögénk lopakodott, és fűzfavesszővel jól elvert mindkettőnket, mondván, hogy az ő pénzét nem fogjuk elfüstölni, majd ha megdolgoztunk érte. Közben persze dohányzott ő is, csak nem akart kihagyni egy alkalmat sem, hogy bánthasson valakit, mindegy volt, hogy ez éppenséggel a fia. Szóval szeretett odapiszkálni mindenkinek az öreg, akinek csak lehetett, állatnak, embernek, mindegy volt. Még amikor egész kicsik voltunk, és futottunk oda hozzá, hogy a kertben meztelen csigákat meg földigilisztákat találtunk, az volt az első

20

szava, hogy gyorsan a konyhába sóért, és sózzuk meg őket. Be is sóztuk szegényeket, siettünk, majd kilyukadt a tüdőnk, vártuk, mi lesz, persze nem lett semmi azon kívül, hogy szegény gilisztákat meg csigákat úgy szétmarta a só, hogy nem maradt belőlük, csak néhány habzó gennydarab. Én akkor nagyon szomorú lettem, azt hiszem, ez volt az első komolyabb tapasztalatom a szomorúsággal, amire emlékszem az életben. Te persze rohantál az eredménnyel apádhoz, mire ő adott egy nagy pofont, hogy nem szabad az állatokat bántani. A következő pofont meg azért kaptad, mert emlékeztetted őt arra, hogy ő ajánlotta a sót, ő meg erre, hogy nem igaz, meg hogy tessék, még egy pofon a hazudozásért. Nekem már akkor derengett, hogy nem vagytok teljesen normálisak, csinálni kellene veletek valamit, mert csak a szégyent hozzátok az emberi fajra, pláne később, hogy apádra egyre jobban kezdtél hasonlítani. Anyádat máskülönben szerettem, volt egy érdekes beszélgetésünk egyik télen, valamikor karácsony előtt, már nagyobbacskák voltunk, hívtalak volna a kultúrházba pingpongozni, de ti még kinn voltatok a majorban apáddal, hát a Zsuzsi néni leültetett a konyhába, kérdezte, kérek-e diós kalácsot vagy egy bögre kakaót, mondtam, hogy egyiket sem, hát hogy ha egyiket sem, akkor legalább egy marék tökmagot rakjak a zsebembe, pingpongozás közben jó lesz rágcsálni. Anyád természetesen kihasználta az alkalmat és elmondta, milyen mostoha is volt vele a sors életében, hogyan került el otthonról, miért ment hozzá az apádhoz, amolyan igazi huszadik századi történet az övé, amelybe a háborútól kezdve a nénikéje reumás térdekalácsáig beleszólt minden, pedig, pedig, sokan emlegetik még ma is, hogy őbelőle akár énekesnő is lehetett volna, csak épp az volt a baj, de ezt már csak nekem mondja, hogy nem igazán szeretett énekelni. Érdekelte viszont a zongora, járt is a kántorhoz még lány korában, tőle tanulgatott néha szentmise után, csak hát, tárta szét a karját, a Kyrie Eleisonnal már a hatvanas években sem lehetett karriert csinálni, nem mint ma, hogy elég, ha valakinek van egy szép nagy valaga, kiáll az utca közepére, aztán az újságok meg a tévé azzal vannak tele, hogy ez meg ez a nagylány megmutatta a valagát. Ezt nevezik szerintem kivagyiságnak! Közben megjöttetek apáddal, úgyhogy el is köszöntem, csókolom, Zsuzsi néni, szervusz, fiam, óvatosan pingpongozzatok aztán, nem hogy megint baj lesz. Megmutattad volna te is a valagad, csak lett volna kinek, te vén ribanc, elemeztem ki anyád sorsát két szerva között, aztán inkább kiálltam magamnak a kultúrház elé tökmagozni. Neked viszont annak ellenére, hogy mindig hájas voltál, egész jól ment a pingpong. Izzadtál közben, mint a varangyos béka, hadonásztál a dülledt szemeiddel, mint a Gulliver, amikor eldöntötték a törpék, de a vége felé még a csavart labdákat is egész jól megtanultad. Rossz volt rád nézni, mint ahogy a legtöbb esetben, de én mégsem pártoltam el mellőled, még hosszú évekig a barátod maradtam. Elvoltunk valahogy, nem tudom, társaságban kicsit nehezebben, magunk között jobban, és máig nem fejtettem meg, hogy mi volt ennek az oka, kitartó önfeláldozásom nem hiszem, hogy neked valamikor is szemet szúrt, nem baj, nem sértődtem meg. Nem zavart, hogy hosszú évekig hittél valakinek, aki nem voltam, és fogalmad sem volt arról az emberről, aki valójában voltam, vagy legalábbis aki szerettem volna lenni. A dologhoz ugyan hozzátartozik, hogy te sem annak hitted magadat, akinek én láttalak, de az emberek többsége ezzel alighanem így van. Mit mondjak, borzasztó. Most már viszont kezd betelni a pohár, igaz, hogy nem találkoztunk négy éve, de nincs még vége a mi históriánknak, nem tolják mifelénk olyan gyorsan a Göncölszekeret. Különben ezt te is tudod nagyon jól, sejteni ha nem is sejted, hogy a közeljövőben találkozni fogunk, mindenképp foglalkoztat a téma, időről időre eszedbe jutok, mint valami hosszan húzódó elintéznivaló. Neked már azóta persze családod van, a fiad nagycsoportos óvodás, imádja a gumicukrot, főleg az állatfigurákat, a zöld hosszúkás kígyóformákat, ezekből akár ötöt is képes egyszerre a szájába gyömöszölni. De hogy a HARIBO márkanév eredetileg a Hans Riegel, Bonnt jelenti,

21

azt soha nem fogja megtudni, bár ez a gumikígyók ízén szerencsére semmit sem ront. Szóval anynyi a lényeg, hogy közeleg a viszontlátás pillanata, az a homályos szeptemberi délután, a Barna mén fogadó, csikorog a kavics a kerekek alatt, ahogy a parkolóba fordulsz a Logannal, a teraszról intek hogy oda gyere, közben a másik kezemmel kigombolom a farmerem, ne szorítson, ha leülök. Szeretem egyébként a szűkebb farmereket, főleg alkalomra, ez is például egy Lee. Az a jó a Lee gatyákban, hogy a farzsebek nem szögletesre, hanem kissé kúp alakúra szabottak, ezt csakis a Lee gatyáknál találni meg. Van ugyan még egy eléggé ismeretlen márka, a Golder, náluk találni még hasonló szabású zsebeket, de mondom, ezek olyan ritkák, hogy háromévente ha látok belőlük egyet. Különben sem amerikai márka, szinte biztos, hogy francia vagy spanyol cég, alighanem a nyolcvanas években alapíthatták. Európában akkor még hegynek felfelé tartott a farmer, csomó ilyen sutyerák cég alakult, az ismertebbek közül az olasz Jesus jeans vagy a Casucci. Na de hát ha már farmer, akkor legyen amerikai, bár a legnagyobbak is, mint a Levi’s vagy a Wrangler, mind Európai gyárakban varratják a ruháikat az itteni piacokra, Amerikából való jó esetben az anyag meg a cérna, amihez a gyapotot viszont fáradságos munkával az egykori déli államok néger rabszolgáinak leszármazottai szüretelik. Ők ugyan szerencsére már nem rabszolgák, ha kedvük támad, egészségügyi nővérként vagy postásként is véresre dolgozhatják magukat, a gyapot betakarítása azonban ettől még nem válik kevésbé fáradságos munkává. Lehetne itt beszélni a modern technika nagylelkűsége folytán rendelkezésünkre álló gyapotbetakarító gépekről, amelyek már nem igényelnek emberi verejtéket, csak benzint. A vezető beül a kabinba, bekapcsolja a légkondicionáló berendezést, a CD-lejátszóban elindítja Eric Clapton Unpluggedjáról a kedvencét, a tizenkettes számot, és már kezdődhet is a gyapot betakarítása. Azért a kettő nem ugyanaz. Az igényes fogyasztó a különbséget észreveszi. Vitatkozni sajnos veled erről nem fogok tudni, mivel hogy te a ruháidat általában csak aszerint válogattad, hogy milyen melegek és mennyire engedik át a szelet. Ez mondjuk tetszett is benned, kevés dolog volt, amiről tudtad, miért úgy csinálod, ahogy, ez volt az egyik. Ennek köszönheted, hogy nem tartozol azok közé az emberek közé, akik fürdés közben belefinganak a kádba, hirtelen megfordulnak, és bekapják a buborékot. Úgyhogy joggal büszkék rád a szüleid is, hogyne, bár nekik a maguk részéről mindegy, mit csinálsz, csak dicsekedni legyen mivel. Eldicsekedtek ők már jóformán mindennel, ami veled kapcsolatos, kezdve attól, hogy mennyit keresel, milyen előnyösen vettél autót, egész addig, hogy a feleséged, amikor szoptatott, mennyire jó volt a teje. Senkinek nem volt olyan jó teje az egész környéken, megmondták az orvosok is. Én különben a magam részéről úgy terveztem, hogy öreg haverok módjára majd csendesen elsörözgetünk, kiment a fejemből, hogy a korunkbeli, magára valamit is adó állampolgárok már csak gépkocsival közlekednek, ha tehetik. Vagyis te most sört nem ihatsz, ugyan jobban is illik hozzád a két és fél decis kiszerelésű Coca Cola light, amit műanyag csövön keresztül szivatytyúzol magadba. Ez a cső a szívószál, hosszanti irányban színes csíkokkal, sárga, kék, piros. Megkérdezem tőled, hogy szerinted miért festenek a szívószálakra színes csíkokat, azt mondod, biztos azért, mert ami színes, az egyből vidámabbnak hat, és így az emberek vidámak lesznek, miközben felfrissíti őket az ital, logikus. Téged viszont még egyetlen színes szívószál sem derített jobb kedvre, vallod be nekem, úgyhogy a dologban valahol hiba van. Lejárt volna a szívószál szavatossága? Fejet csóválsz és elmosolyodsz, hagyd már ezeket a hülyeségeket, nem ezért jöttünk ide. Igazad van, vallom be bűnbánó ábrázattal, át is térek a focieredményekre, a Bari megint leikszelt az Udinével, három–kettőre kikapott a Juventus, szegény Marcello Lippi egy ideg. Elmesélem a bulgáriai élményeimet, az elmúlt nyarat, hogy szállodaigazgató lettem, és hogy annyi a pénzem, mint Vácon a szar. Közben a homlokodat ráncolod és megszeppenve bólogatsz, meg sem fordul a fe-

22

jedben hogy kitalált történetekkel szórakoztatlak. Időnként felgereblyézed a tekintetedet az asztalterítő mintázatáról, fáradtan rám nézel, és mesterséges mosollyal közbeszúrod, hogy ejha, ez nem semmi. Eszedbe jutnak a régi terveid, álmaid, amelyeknek a megvalósításához mindig sajnáltad a pénzt, mert azon járt az eszed, hogy azzal a pénzzel csinálhatnál egy csomó minden mást. Végül is azt hazudod, hogy neked mindened a családod, és hogy mindig arra vágytál, hogy így élj, mint most. Együttérző mozdulatokkal helyeslek, megnyugtatlak, hogy ez egyáltalán nem mindennapi teljesítmény, hogy valaki huszonnégy évesen odáig viszi, hogy van autója meg családja. A munkahelyéről mindennap lelkesen ballag haza, az ifjúkor adta hévvel tolja ki a fűnyírógépet a ház elé, és olyan magabiztossággal vágja le kétnaponta a füvet, mintha ezzel évezredes próféciákat segítene beteljesedni. Más szóval parkosít. Utána elballag a kocsmába, lassan megiszik két sört, a felesége addig otthon magazinokat lapozgat, kézimunkákat készít és várja a klimaxot. Este kilenc után pedig közösen szenderülnek álomra a tévé előtt a kanapén, az sem zavarja őket, hogy a hetvenhét részes krimi két főszereplőjének még nem sikerült letartóztatnia a sorozatgyilkost. Vagyis van ok az örömre, egészségesek vagyunk, megélhetési gondjaink nincsenek, ha néha nézeteltérésünk is támad valakivel, azt egy-kettő feledtetik a mindennapok apró örömei. Itt tartunk tehát mindketten, mint gyerekkori jó barátok, akiket elsodort egymás mellől az élet gyilkos tempóval örvénylő folyama. Most viszont, felismerve a gyönyörű alkalmat arra, hogy ennek véget vethessünk, megfogadjuk, hogy szorosabbra fűzzük a megrevült szálakat, rendszeresen fogunk találkozni, segítjük egymást a bajban, és ha időnk engedi, közösen elmegyünk néha szórakozni is. Visszük az asszonyt meg a gyerekeket, tóparti kemping, gulyásfőzés, tábortűz, tizenharmadik fizetés esetén talán egy horvátországi nyaralás. Elfogadjuk egymás másságát, felejtjük a régi félreértéseket, egyszerűen jól fogjuk érezni magunkat és kész. A következő utáni hétvégére már meg is beszélünk egy grillpartit a nyaralótokhoz, te hozod a sütőt meg a többi felszerelést, én veszem a húst. Annyiban maradunk, hogy a jövő hét elején felhívlak, hétfőn vagy kedden este. Én azonban nem foglak felhívni sem hétfő, sem pedig kedd este, szerdán meg aztán végképp nem, ugyanis ezt az egészet ott a Barna ménben nem gondoltam komolyan, csak mivel már megittam hét vagy nyolc sört, eléggé fellelkesültem, bocsi. Leszarom, hogy kivel mész hétvégenként grillezni vagy vakációzni, meg hogy kinek kell hallgassa a retardált feleségedet naphosszat. Jövő hétvégére meg inkább kiveszek valami filmet a kölcsönzőből. A múltkor láttam, hogy megvan David Attenborough sorozata, A madarak élete. Hülye lennék kihagyni. 

Veres István (1984): a Comenius Egyetemen végzett magyar–történelem szakon. Pozsonyban él, biztonsági őrként dolgozik.

23

H I Z S N YA I ZO LTÁ N

Szerenád egy ciklámen alsóneműhöz „– Szenyóra – mondá mély elkomolyodással Szindbád –, én már többé nem tudnék maga nélkül élni.” (Krúdy Gyula: Rozina)

ciklámen volt és műszálas igen szelíden villant ki a korc fölö� valami kényszer repedt tipliken függve himbált és közelebb lökö� alkonyveresen áradtak a versek s deres csípőm úgy járta át az áram mintha céklából hevenyésze� serleg ringato� volna derék kreoljában a törzs fölö� vagy kissébb tán ala� hol tölgybe süppedt eltökélt tökélye a Vénusz pompás ívén áthaladt – makacs hiányt és fényt rajzo� köréje körtéje izzo� nem bírta szemem átlátni hamvas héját a magházig ahol a dölyfös magány a teremtés buzgó vackán mélán kvaterkázik

24

torkom kiége� elzsibbadt homlokom csüggedt vállamra élemede� csend ült s mint rémült bogár higgadt májfoltokon hangok köröztek – mégis zene csendült

csak muzsikálom friss ciklámenedet süket vagy hogy nem kapod el a tercet ko�ám egészen rám gémberede� vonóm nyakában már ötven nyár perceg

lompos fülemben valami ideges boros borongós estvéli szerenád és úgy éreztem – nehogy kinevess – oly nagy hatással lesz ez a zene rád

ötven ciklámen jaj ötven szivárvány fonódik hámként lucskos mellkasomra csak pislákolok mint valami zárvány és nincs emlék mely végre megfarolna

hogy mit tudom én tán elsírod magad vagy legalább egy mosolyt eleresztesz és epres zsuvid a blúzodba tapad zavarodban s így estefele ez tesz

csupán én – óh csak én állok i� mögö�ed meredő gyertyámmal nem tudom mitévő bámulom zoknidon a buta pö�yöket szememnek sarkából kifejtem igéző

búskomorrá most már évtizedekig míg magad is nem hallasz ily zenéket s unokád immár szépecskén lépkedik bár liberóját most még csak tenéked

vétetlen halmaid lehántom ruhádat gimbelem bőrödet tomporod gombolom kengyelem göngyölöm s lerántom utánad magam is (bár ezt most csupáncsak gondolom)

mutatja bement merthogy előbb-utóbb jaj bemegy mindig és ki is jön minden e körte-éjben lépeget ős utód előre-hátra talpra áll fölbillen

ötvendik mécsesem felbuzog forr a szó ölemnél pedig kihunyt hét menóra lelkemre mondom hogy ez lesz az utolsó ó ciklámenben tobzódó szenyóra

húzza-vonja és dagasztja a létet mindvégig hangol nyársalja a dallam s ez a mi duónk sajnos kabaré le� jaj mért nem ülsz i� inkább overallban

– bizony csak írlak irdallak vesze�ül s százszor is akként dallnak meg e sorok: én álldogálok de a neveze� ül s a pennaszárra a viasz lecsorog…

Hizsnyai Zoltán (Rimaszombat, 1959): költő. Ének című kötete megjelenés előtt áll a Kalligramnál. Helenbán él.

25

L A N C Z KO R G Á BO R

regényrészlet

A mindennapit ma

A

szobájába ment. Kinyitotta az ablakot. Vizet öntött a lavórba, megmosakodott. Hálóingjébe bújt. Kilöttyintette az utcára a lavórból a vizet és becsukta az ablakot. Aztán tompa zuhogást hallott. Odalent ütötték a kaput. Nagyot sóhajtott az atya. Fogta és fölvette a köpönyegét a hálóing fölé, majd lebotorkált a földszintre becsatolatlan szandáljában, a kezében gyertyával. Elfordította a nagy kulcsot a zárban. Meg se kérdezte, ki az, lenyomta a hideg vaskilincset és nyitotta az ajtót. Három felfegyverzett páncélos-sisakos katona állt odakinn a küszöb előtt a fáklya lobogó fényében. Arra kérték az atyát, hogy jöjjön velük. Most, igen. Most azonnal. Fülöp színpadiasan megmakacsolta magát. Nem megy sehová innen, amíg nem tudja egészen pontosan, hogy hová. És hogy miért. Ilyen későn. Ugyanaz a százados volt, mint hajnalban. De csak azért is makacskodott még egy kicsit az atya. Amikor aztán kénytelen-kelletlen a mellének szegezte a lándzsáját, akkor már szinte könyörögve nézett rá a nagydarab vörös szakállas tiszt, hogy jöjjön. És ha nem megyek, leszúr, kérdezte tőle Fülöp. Aztán sarkon fordult és megindult a lépcső felé. A százados nagyon megijedt egy fél pillanatra, de Fülöp szólt, hogy át kell öltöznie. Megvárják itt a kapuban, mondta neki a tiszt. A hálóinget a kaftánjára cserélte a szobájában, arra vette vissza a köpönyeget. Szólnia kellene a fiúknak, jutott eszébe. Ki tudja, mikor ér haza. Nagyot sóhajtott. Kilépett a szobájából, és mielőtt becsukta volna az ajtót, még elfújta a gyertyáját a réz gyertyatartóban az asztalon. Ott lobogott a lépcsőház fehérre meszelt falán és a lépcsősor fölötti bolthajtásos felületen a lenti fáklyafény. Halkan benyitott a két szoba közül a közelebbibe. Nyikordultak egyet az eresztékek, és a két takaró is egyszerre rándult meg az ajtó melletti bal oldali ágyon, amint az ajtót rányitva elöntötte a folyosóról a fáklya visszfénye. Péter és Luka. És még ketten a másik ágyban a szoba túloldalán. Bruno és Ferdinando.

26

Fiúk. Fülöp halkan, rekedten szólalt meg. Fiúk. Határozottabban. Hogy el kell most mennie. Ugyanazok a zsoldosok vannak itt, akik hajnalban elvitték Cassiót. Elmegy velük. Lehet, hogy csak holnap jön haza. Nem tudja, mikor. Ha nem érne haza reggelig, keljenek fel szépen, ahogy szoktak. Fel fognak ébredni maguktól, ha esetleg egy kicsit később is, mint amikor ő keltené őket. Imádkozzanak. Mari néni itt lesz, reggelizzenek meg. Mondják meg neki, hogy ne aggódjon. Aztán menjenek ki az udvarra játszani. Mintha csak ő is itthon lenne. Sietni fog. És most aludjanak szépen. Jó éjszakát! Aztán a másik szobába benyitva ott is elmondta nagyjából ugyanezt. És hogy Michele, mint a legidősebb, legyen felelősségének tudatában. Jó éjszakát! Becsukta Fülöp az ajtót, és lement a lépcsőn. Kivette a zárból a nagy vaskulcsot. De most jutott csak eszébe, hogy mégsem zárhatja be a kölykeit kívülről. És persze nyitva sem hagyhatja a kaput. Ránézett a századosra és azt mondta, várjanak még egy percet. Láthatóan zavarban volt a tiszt. Fülöp visszament az emeletre, és halkan benyitott Micheléék szobájába. Michele. Gyere, fiam! Hunyorogva kászálódott ki a folyosóra. Fülöp megsimogatta a fiú kócos, szőke fejét. Suttogva beszélt. Igyekezzék nem elaludni reggel. Ha nem ér haza addig, akkor miután elütötte odakinn a hatot, jöjjön le és nyissa ki a kaput. Bár őszintén reméli, hogy korábban itthon lesz. És akkor dörömbölni fog. Hármat fog ököllel ütni a kapura. Aztán újra hármat. És még egyszer hármat. Erről tudni fogja, hogy ő az. Jöjjön le és nyissa ki a kaput. Máskülönben véletlenül se nyissa ki. Megérette? Michele pislantott egyet ólmos szemhéjaival, aztán komoly arckifejezéssel bólintott. Akkor rendben, mondta az atya és úgy mosolyodott el, hogy abból a fiú is világosan láthatta, mennyire zavarban van. Most pedig gyere le velem, és zárd be utánam a kaput! Amikor már a ház előtt az utcán meghallotta a zár kattanását, akkor azért némileg megkönynyebbült Fülöp. Nagyot sóhajtott. Jöjjön, atyám. Jövök, fiam. A kíváncsisága végül is egészen gyorsan legyőzte Fülöpben azt a finom belső remegést. Nem mentek messzire. Az atya mellett a százados az ezüstös spanyol sisakban és utánuk a két közrangú zsoldos. Át a téren, tovább egyenesen, aztán már ott is voltak. Belvárosi palotája előtt a város egyik ősi családjának. Nyitották nekik a külső vaslándzsás kaput. Keménylombú növényektől feketéllő tágas udvaron vonultak keresztül. Be az épületbe. Nem a főbejáraton, hanem a hátsó szárnyon át. A két közkatona lenn maradt az udvaron, innen már csak a százados kísérte Fülöpöt. Föl a széles lépcsősoron a freskókkal díszített lépcsőházban, melyet a lépcsőforduló falára tűzött lobogó fáklya világított meg. Az emeletre érve beléptek egy duplaszárnyú sötét faajtón. Eltérően a legtöbb nagy palotától, amelyeket belülről is volt már szerencséje az atyának szemrevételezni a városban, meglepően alacsony volt itt a beltér magassága. Óhatatlanul az otthonosság érzetét keltette föl ez benne azzal szemben, amit a külső kapun belépve várt itt. Egy óránál tovább nagyon nehezére esett elviselnie azokat a pompázatos óriási termeket, amelyeknek a mérete már az azt előlegező folyosóikon végighaladva szorongással töltötte el. De ezen a finoman nyílódó ajtón belépve végképp elillant belső feszültségének a maradéka is, valóban egyszerűen csak amiatt, hogy már az udvaron és a lépcsőházban érezhette, itt belül nyoma sincs annak a (persze minden szakralitást nélkülö-

27

ző) monumentalitásnak, amelyre fegyveres kísérete és aztán az épület külső jelentőségének okán mindenképp számított volna. Az első szoba közepén álló asztalkán egy négykarú gyertyatartó négy hosszú gyertyája égett. Mellette mezei virágcsokor a kínai vázában. Becsukta maguk után az ajtót a tiszt, majd amint áthaladtak a termen, nyitotta a következőt. És be is csukta. Mint egy lakáj, végig nagyon udvarias mozdulatokkal tessékelte maga elé Fülöpöt. Volt egy kis bűntudata, hogy oda kellett nyomnia a lándzsát az atya mellkasának. Jobb kéz felől tükrösen vaksötét, alacsony ablakok nyíltak egymás után a nagyjából egyező méretű szobákban. Fáradjon előre, atyám. A következő ajtó már tárva állt előttük. Hajlongva tessékelte maga elé Fülöpöt a százados. Fülöp megállt az egyik ablak előtt. Az üveghez hajolva két tenyerét az arca mellé tette ellenzőnek, így aztán valamennyire ki tudta venni az udvari árkádok meg a babérbokrok sötét körvonalait odalenn. A második szobából befordultak jobbra egy hosszabb, az előbbieknél jobban megvilágított szalonba. Egy férfi ült ott meg egy nő. Harminc-harmincöt körül mind a ketten. A férfi könyökével a térdére támaszkodva két tenyerébe temette az arcát. A nő úgy meredt maga elé, mintha csak vak lett volna. Ahogy Fülöp és a százados a szobába befordulva megálltak előttük, a férfi úgy emelte rájuk a tekintetét, mint aki most ébred. A nő meg egészen olyan volt, mint egy rövid csőrű kis énekesmadár. Uram, asszonyom, az atya. A férfi bólintott. És intett a századosnak, hogy köszöni, elmehet. Aztán az atyának, az előbbieknél némileg azért udvariasabban. Kérem, foglaljon helyet, tette hozzá rekedtes hangon. Köszörülgette a torkát. Pár pillanatig csak méregették egymást az atyával. Ahogy újra meg újra önkéntelenül is Fülöp keresztbenyírt szakállára összpontosult a férfi tekintete, az minduntalan kizökkentette fölényes megfigyelői pozíciójából. Inna-e valamit esetleg, atyám? Érzékien csengő, telt hang. Csinos asszony volt. Vörös haja föltűzve és összefogva hátul. Kissé oldalt tartotta a fejét. Kifestett szemhéját lecsukva tartotta, míg az atya felé fordulva beszélt. Pálinkát, mondta Fülöp. A nő erre visszahőkölt. A férfin nyoma sem látszott meglepettségnek. Rikkantott az inasnak. Az meg jött is rögtön. Idős, magas, rendkívül sovány férfi volt. Jóformán az egész életét a család szolgálatában töltötte el. Apró, lapos fején óriási fülek nőttek. Nagy, zöldes, üveges szem ékítette az arcát. Mindez orsószerű nyakon ült. Az egész fejszerkezete leginkább szélkakashoz hasonlított. Mindjárt ott állt az asztalon az üveg grappa és hozzá a két szépen metszett kristálypohárka. A férfi elküldte az inast és maga töltött kettejüknek. Koccintottak az atyával. Egymásra néztek, majd egy szó nélkül rögtön föl is hajtották az öreg törkölyt. Halkan koccant a pohárkák talpa az intarziás asztallapon. Ha megengedi, szólt rögtön utána Fülöp, és színig töltötte mind a két poharat. Egészségére! Remek ez a pálinka. Az ön egészségére is, asszonyom! Atyám. Uram. Koccintottak. És lehúzták a poharak tartalmát. Nagyot csettintett utána Fülöp a nyelvével. Aztán pillanat múltán immár kérdés nélkül töltötte tele a kristálypohárkákat. Koccintottak. Komolyan, férfiasan néztek egymásra. És fölhajtották. Utána Fülöp elmosolyodott, a férfi meg visszamosolygott rá. A nő kíváncsian meredt finom vonalú, hosszúkás arcával abba az irányba, amerre az atya sötétebb testtömegét érzékelte a mesterséges fénnyel teli térben. Tág orrcimpákkal szagolta a terjengő pálinkaillatot.

28

Időközben be is mutatkoztak egymásnak. Alexander. Fülöp. Elíza. Ha megengedi, Alexander. Tessék csak nyugodtan, atyám. Érezze magát nálunk otthon. Újra töltött az atya. Először Alexander poharába. Csaknem színültig. Aztán a sajátjába valamivel talán kevesebbet. Öt éve kezdett el gyengülni a látásom, mondta a nő a pálinka halk csurranásával aláfestve. Mostanra szinte teljesen. Igen, nézett rá egészen komolyan Fülöp. Megvakultam, fejezte be a nő, és felnyitotta az atya diszkrét tekintete előtt halványzöldre festett szemhéjait. Nagy, vizenyős, egykoron talán nagyon szép, tiszta mélybarna szemek. Nem inna esetleg maga is egy kupicával, kérdezte az asszonytól Fülöp. Most már ki se eresztette bal kezéből az üveget. Elíza elmosolyodott. Melyen egészen haloványan némi kacérság is átderengett. Alexander, biccentett oda a férfinak az atya. Férje felé fordult mosolyával az asszony, Alexander akkor megsimogatta a nő arcát, és visszamosolygott rá. Majd hívta az inast, aki sietett is mindjárt egy harmadik kristálypohárkával. Letette az alacsony asztalra, és Fülöp most már mindhármuknak tölthetett. Koccintottak egymással, külön-külön, majd lehúzták, fenékig. A nő is, rendkívüli határozottsággal, bár utána azért köhintett párat. Ennek örömére Fülöp a következő körben is mind a hármuknak töltött. Ezt most inkább csak lassan, legalábbis én, mondta kedvesen Elíza és jobbjával finoman megérintette Alexander combját, mikor harmadszor hallotta a pálinka halk csurranását. Valami egészen elragadó közös kiéltség ütött át a házaspár gesztusain és mozdulatain. Volt valami vadul kamaszos mindkettejükben, pedig Alexandernek már őszültek itt-ott a tincsei. Harmonikusan, zörejtelenül simult bele a nő vaksága is dekadenciájuk képzelt történetébe. Ahogyan egészen szerényen csaknem visszakapott szüzességeként viselte tüntetően öntudatos szépsége mellett. Koccintottak. Ahogy gondolja, mondta Fülöp. Míg ő és Alexander ismét fenékig ürítették a poharukat, Elíza csak egy kortyocskát ivott a grappából, aztán bordó selyemszoknyás combja mellé eresztette jobb kezének mutató- és középsőujja közt tartva a metszett kristálypohárkát. Alexander félrenyelte az utolsó kortyot. Köhögni kezdett. Két köhögés közben azt kérte, hadd töltsön most ő. Persze, mondta Fülöp, és letette az üveget az asztal közepére. Egy kicsit ki is lötyögtette Alexander a pálinkát az asztalra, miközben kitöltötte az üvegből a maradékot. Kicsit feljebb, mint a feléig jutott a két pohárkának. Elkente a kézfejével a cseppeket a mahagónilapon. Ugatott még párat teli torokból, aztán végre úrrá lett a köhögésén. Koccintottak, Elíza megint csak egy kortyot ivott. A férfiak fenékig. Aztán egyszerre koppant a két pohárka talpa az asztalon, és a nyelvükkel is egyszerre csettintettek. Fölnevettek mind a ketten. Elíza is fölhajtotta a maradékot. Mondja csak, atyám, szólt a papnak. Hozassunk még egy üveggel? – kérdezte vígan Fülöp a férfi felé fordulva, mintha nem is hallotta volna a nőt. Alexander kacarászni kezdett, mint egy kölyök. Kiáltott az inasnak. Jött is sietve a szomszéd szobából az ajtó mögött folyamatos készenlétben álló hűséges szolga. Hozzál még egy üveg grappát! Elíza közben egészen elkomorodott. Amikor megérkezett a második hétdecis üveg, a nő azt kérte, hadd töltsön most ő. Mindhármuknak töltött. Először óvatosan kitapogatta baljával a pohárkát, jobbjával odaemelte az üveget, gondosan a pohár szájához illesztette az üveg száját, aztán töltött. Bal kezének begörbített mutatóujját a pohárkába lógatta, és mikor finom ujjbegyén azt érezte, hogy odáig ért a folyadék szintje, elemelte az üveget meg az ujját is és megkereste a következő poharat az asztalon.

29

Koccintásra emelték a poharakat. És még mielőtt koccintottak volna, Fülöp a törtfehér selyemtapéta egy pontjára tapadva tekintetével kettejük feje fölött azt kérdezte, hogy hol van a fiú. És hol a fiú. Igyunk, atyám, mondta Alexander. Határozottan kezdett átütni hangján az elfogyasztott szesz. A nő lehunyta zöldesen csillámló szemhéjait. Egészség, bólintott Fülöp. Koccintottak, és lehúzták mindhárman a pohárkák tartalmát. Elíza megrázkódott. Letette a poharat az asztalra, majd azt felelte csukott szemmel az atya felé fordulva, hogy meghalt. Cassio meghalt. Fülöp is letette a pohárkát az asztalra, egészen lassan, hogy alig se koppanjon a talpa. Aztán hátradőlt a kanapén. Csendben ültek egy darabig. Alexander üres tekintettel meredt a semmibe, mintha csak vak lenne ő is. Gondolom, így már érti, hogy tulajdonképpen ezért hívattuk ide, atyám, mondta aztán Elíza. Értem, mondta a pap. És hogy igyanak akkor még egyet. Alexander megemelte a szemöldökét, mint akinek most már valóban egészen mindegy. Elíza nem kért többet. Nem szólt, csak rátette a tenyerét a pohár szájára. Fülöp teletöltötte Alexander pohárkáját és a sajátját. Aztán emelték poharukat. Életkorukat tekintve akár a fia is lehetett volna az idősebbnek a fiatalabbik. Egymásra néztek. Koccintottak. Aztán lehúzták a pálinkát. Alexandernek egyre inkább elbizonytalanodtak a mozdulatai. És Fülöp is érezhetően belassult. Mindazonáltal tisztán, egyáltalán nem akadozó nyelvvel felelt Elíza feltett kérdésére, hogy meg szeretné-e nézni még utoljára a fiút. Együtt látták őket tegnap délelőtt a konyhai cselédek a piacon, ezt is elmondta még a nő, mintegy utólagos magyarázkodásként mindarra, ami hajnalban és most este a katonák közreműködésével történt. Igen, mindenképpen meg szeretné nézni, mondta az atya és egy határozott mozdulattal föl is állt a karosszékéből. Fölállt vele szemben Alexander és Elíza is. Ahogy kiléptek az asztalka mögül, Elíza gyengéden belekarolt a férjébe. Egy részeg férfi meg egy vak nő. Ehhez mérten volt kissé bizonytalan a járásuk. Átmentek még egy nagyobb szalonon, ott Alexander megmarkolt egy négy gyertyával égő négykarú ezüst gyertyatartót. Balra nyílt egy tapétaajtó a vöröstapétás falon, azon léptek ki egy széles átjáróba, ott jobbra fordultak, aztán megálltak egy fehérre festett, egyszerű ajtó előtt. Alexander nyomta le a rövid rézkilincset. És belökte a sötét szobába az ajtót. Nem túl tágas, ablaktalan kis szoba volt ez. Mindössze egy szép fehér asztalka állt benne bal felől két székkel, velük átellenben jobbra meg egy szűken kétszemélyes ágy. Szemben, ahogy beléptek, egy kisebb aranyozott keretű tükör lógott a falon. Alexander az asztalra tette a gyertyatartót. Ott feküdt a fiú az ágyon. A szeme csukva. Szederjes ajka finoman elnyílva. Állig be volt takarva egy vajszínű selyemlepedővel. Fülöp megfogta az egyik széket, odahúzta az asztalkától és leült az ágy mellé. Pont kitakarta így a testével Cassio sápatag arcát a gyertyafény köréből. Lejjebb húzta egy kicsit a fiú állától a lepedőt. Épp csak a válláig. A nyakán sávos vörös foltokat látott. Maga fojtotta meg, ugye, fordult hátra Alexanderhez Fülöp. A szülők ott álltak egy lépésnyire az atya háta mögött. Én, felelte a férfi. És most mit akarnak tőlem. Csak hosszabb hallgatás után jött válasz az atya kérdésére Elízától. Maguk megőrültek, tört ki akkor Fülöp és nagy hévvel a félszakállába túrt. Feléjük fordult.

30

Mit képzelnek, ki vagyok én?! Jézus Krisztus?! Vagy maga az atyaúristen?! Vagy ki. Ki. Ki. Még hogy támasszam föl. Ez volt az a pont, ahonnan az asszony nem bírta tovább. Elsírta magát. Hogy hallotta ő Fülöp atya hírét, azt makogta zokogva. És hogy bocsásson meg a férjének. És neki. Bocsásson meg. Bocsásson meg nekünk. Előrehajolva zokogott, aztán letérdelt a padlóra, hogy Fülöp atya ölébe boruljon, de a férje még időben visszafogta. Mindenesetre föl már nem állt, és mivel az atyához nem engedte oda, Alexander ingét kezdte el cibálni görcsös zokogása közben. A férfi lehajtott fejjel, némán, hosszúakat pislogva állt mellette és közben meg-megtántorodott, amikor Elíza egy nagyobbat rántott az ingjén. Könyörüljön meg rajtunk, atyám! Könyörüljön rajtunk! Könyörüljön meg rajtunk, atyám, ezt ismételgette aztán. Még hogy hallotta a híremet. Milyen híremet. Támasszam föl. Támasszam föl. Megőrült maga, nagyságos asszonyom. Elíza annyira cibálta lefelé Alexander kitűrődött ingjét, hogy egy idő után az újra meg újra megtántorodó férfi is inkább letérdelt mellé a földre. Könyörüljön rajtunk! Könyörüljön meg rajtunk! Takarodjanak ki innen mind a ketten, ordította Fülöp és az ajtó felé mutatott a székről fölpattanva. Takarodjanak! Kifelé!! Komolyan vissza kellett fognia magát, hogy ne rugdossa meg őket hátulról, amint a szipogó Elíza elindult négykézláb az ajtó felé, Alexander meg utána, szintén négykézláb. Miután a férfi valahogy kinyitotta, egymásba kapaszkodva zuhantak ki a vaksötét folyosóra. Fülöp hatalmas csattanással vágta be utánuk a fehér ajtót. Aztán visszaült a székre. Fogta a fejét. Jó néhány perc eltelt, míg halk szipogássá csillapodott az ajtó előtt Elízának az imént még vad rohamokban feltörő zokogása. Fülöp akkor kitakarta derékig a fiú testét. Letérdelt az ágy mellé a padlóra. Keresztet rajzolt hüvelykujjával Cassio mellkasára. Aztán maga is keresztet vetett és imádkozni kezdett. Intenzív figyelemmel nézte közben a fiú arcát. A nyakát. A mellkasát. Most, amikor az ő mellkasán megint annyira lüktetett a dudor, hogy azt hitte, rögtön kiszakad a szíve, és mégis inkább csak egészen közömbös észlelésként jutott el az agyába mindez, semmint közvetlen módon érzékelte volna idegeivel a fájdalomközpont rettentő pulzálását, csak most jutott el a rettentően józan és tiszta tudatáig, hogy amúgy mennyire részeg. Látta aztán, ahogy finoman emelkedni és süllyedni kezd a fiú mellkasa. Alig észrevehetően kezdett el lüktetni a nyakán a vöröslő ujjnyomok alatt a verőér. Berúgtam, látod, fiam, mondta az atya és elvigyorodott. Ahogy a lapos kispárnán a fejét oldalra hajtva meglátta Fülöpöt, a fiú ajkán is megjelent egy halvány mosoly. Aztán csuklani kezdett. Újra és újra keményen megrázkódott a mellkasa. Megpróbált felülni, de nem bírta el a két karja. 

Lanczkor Gábor (Székesfehérvár, 1981): Szombathelyen nőtt fel. Az ELTE BTK magyar szakán diplomázott, jelenleg az SZTE BTK doktorandusa. Első könyve A tiszta ész címmel 2005-ben jelent meg; a kötet elnyerte a Gérecz Attila-díjat. Második könyve, a Fehér Daloskönyv 2007-ben, harmadik, a Vissza Londonba 2008-ban látott napvilágot. 2008-ban Faludy-díjat kapott.

31

LENGYEL PÉTER

a szerzővel Nagy Gabriella beszélget

Szem, kéz, csönd N AGY V IZIT

Nagy Gabriella: Az interjúra jövet megláttam egy régiségboltot, és arra gondoltam, hogy Lengyel Péterben, a magyar próza kísérletező megújítójában mintha volna mégis valami régies: tartás, erkölcs, gondolkodás. Lengyel Péter: Ha a tartás, erkölcs régies, az katasztrófa – volna. De nem hiszem. A kinevezett poéta nem volt költő a kinevezés napján sem, a cenzúra cenzúra volt jelen időben is, ott voltunk. Ami jó, az jó ma, holnap és az előtt, bennem sem változik. Aki ma nagy ember, az nagy volt – gondolj, mondjuk Weöresre a hosszú években: írt és egy sora sem jelenhetett meg. Rosszabb lett volna a verse? Optimista embernek látlak, dacosan optimistának. Mit szólsz ehhez? Miért ne volnék? A hét végén úgy esett, hogy újabb okot találtam rá, szép időtávlattal. Van egy barátom, nevezzük Istvánnak, náluk jártunk. Neki más okból, máshogyan gyilkolták meg az apját, mint nekem, más életkorban és másik árvaházban lett ugyanazon személy kísérleti pedagógiájának tárgya. Három évre, ő is. Utána nem volt hajlandó megszólalni. Egy árva szót se. Ő sem. Amikor a pedagógus nevét meghallotta, Pista szépséges, okos művész feleségének elfelhősödött a tekintete: „Rettenetesen haragszom rá!” Felkaptam a fejem: „Na csak. Te is?” Az a pedagógus időközben világhírre keveredett, dicsőségét zengi Párizs, Kuala Lumpur, Rió, Mesztegnyő és Csernyő, tudós közlönyök és az illusztrált lapok. Nem értem. Mi persze nem a traktátusok szerzői voltunk, pusztán a matéria a kémcsőben. Az intézetben a lépcsőtől jobbra a szobája, tudtam már olvasni. Ha megláttam a névtábláját, elszorult a torkom. Pistának mondta egyszer a történelmi Szekeres György: „Ha valakit ezzel a neves módszerrel neveltek, és tizenhat éves koráig nem ölte meg az anyját, apját, abból még lehet valaki.” Itt állok, büntetlen előélettel. És lett a barátomból, nem akárki. Meg úgy egészében. Ma tizenhét egész és három tized milliárd fényévre lát el a Hubble űrtávcső és a Chandra röntgenteleszkóp. Térben és időben. Egészen közel már a világegyetem széléhez/kezdetéhez. (Oda nem lát el. Az első mínusz tíz a harminchatodikon másodpercet nem értük el. De az ember olyan állat: kérdez tovább.) Karnyújtásnyira a válaszok. Ötszáz éve sincs, hogy aprították a gyújtóst Giordano Bruno máglyájához. Ma, ha a Római Pápa inti a kozmológuskonferenciát: a Nagy Bumm környékén ne kutakodjon – az is csak vélemény, egy a többi között. Az űrteleszkópkészítő Hubble doktort nem égetik meg. Valami tagadhatatlanul változik, mégiscsak. Továbbá: Élek, és az ilyesmi nem magától értetődő. A szeretteim lényegében jól vannak (s mindjárt itt: ha olykor mégsem, amikor a kicsi gyerek asztmával zihál, vagy leesett harminc centit a PVC motorkáról, tejfoga törött, véres a szája, az maga a tehetetlen kétségbeesés).

50

A napi munkám – közhely, de így van –: az, amit a legszívesebben csinálok. A külvilág elfogadja mesterségnek, már-már olyan komolynak, mint a postásé és a dinnyetermesztőé. Kenyéranyaga az anyanyelvem, erős, árnyalt, kivételes és nagy nyelv – remélem, a szavamból kivehető az elfogulatlan tárgyilagosság. Tizenhat évesen, amikor olyant kérdeznek mindenkitől: mi leszel?, tudtam, hogy két dolgot szeretnék: utazni és tanulni. Látni más földeket, élni más nyelveket. Azt is tudtam az aknazár mögött, hogy nem fogok. Tanulni, legfeljebb. Azután: láttam ezt-azt a világból, és nyitva a könyvtár, végtelen. Találkoztam nyelvekkel. Dolgoztam velük és éltem, van egy második páratlan ingyen mulatságom: lehet tanulni, bármit a világon. Kivételes állapot, persze, mindig akad. Ha reng a föld, vagy a kapuk előtt a barbár – ma éppen itt toporzékol nálunk –, az nem ad sok okot a derűre. De ezek elmúlnak. Nem árt élve maradni. Elégedett nem vagyok, az álmosít. De efféle nem is nagyon fenyeget. A készülő könyvről nem beszélsz. Elárulható valami a regényről? Jó is, ha itt mindjárt elmondjuk: Arról tudok valamit mondani, ami kész, így volt ez világéletemben. Babona, de úgy is lehet mondani: munkamódszer. Másrészt, akármit kérdezel a munkámról meg rólam, elkerülhetetlenül szól a mai napról, a mai munkáról is. Anamnézissel, ha már vizit. Rendben, akkor beszéljünk arról: mi történik a házad táján? Milyen mondandód gyűlik regényben és regényen kívül? Mióta írod, például? A legutóbbinak a befejezése óta, mondhatnám. De így nem volna pontos. Körökben írok, meg csinálok közben ezer mást. Ha kérdeznek, annyit mondhatok: dolgozom. Mikor engeded el a művet? Egy átírással hamarabb, mint szeretném. Azt érzem: még egyszer végig kellene menni az egészen. Sosem volt másképp. Mondd, mindig Budapesten laktál? Csaknem mindig. A szülőfalum, ahogy a nagyanyámnak, meg az ő nagyanyjának, Kisgéres vagy Zenta vagy Rákosszentmihály. Nekem a Város. Körbelaktam a jobb és bal partot. Az utcanevek sora: életrajzi vázlat. Mindegyikben dús további tartalmak. Amennyit nem itthon éltem, az arra is jó, hogy tudjam: a világ minden pontja közül sem Veszprémet, sem Közép- vagy Észak-Amerikát, vagy Rómát nem választanám. Itthon vagyok otthon. Gyerekkori barátom, Herendi Miklós a budai háztetőkről formázott kerámiát a szobámba, amikor meglett a lakásom – ma itt van, az ajtó fölött, fényképezzük ide. Itthon vagyok otthon. Ahol laktam, csak szemelvényesen, mert nem fog kiférni. (Nemrég kérték, hogy írjam le egy oldalban az életemet. Végtére: lehetséges hossz az is. Van másik: néhány ezer. És van rövidebb: a sírfelirat, klasszikus műfaj.) Tehát, utcák: Leonardo da Vinci, Kanizsai a Kosztolányi tér mögött (akkor Lenke, de egy történelem sem fér bele, a többinél egy név elég), akkor új, amit mi Bau-háznak nevezünk. Eddig apámmal együtt. Honvéd utca, két bomba találta, ott voltam alatta. Panzió az Anker-házban, Andrássy út. Vöröskeresztotthon, Orsó utca. Bartók Béla út: kitört a béke. Árvaház Pesten és Budán, költözgetett. Óbuda, megérkezem a választott szűkebb hazámba. Megállapodottan, viszonylag. A nyolc elemit hat iskolában járom végig. Veszprémi kitérő. Ott a magyartanárnőm felkínálta a szobányi könyvtárát: vigyek bármit, hármat egyszerre, aztán jöjjek újért. (Jegyzet: egy ilyen szoba 1953-ban azt jelentette: őrizzük a régi kincset, ha elvész, pótolhatatlan. Tanárnő, köszönöm.) Az Elemér utca a nagymamámnál. Bercsényi utca, gimnáziumba onnan villamosoztam Óbudára, haza. A Branyiszkó út, Budán, 35 négyzetméter, családdal, két kisgyerekkel, de lakás. Elemér utca. Mérnök unokatestvérem, Ági a szobáját adja át és beköltözik a nagyszobába a zongora alá, hogy dolgozni tudjak. Siettem felkajtatni azt az albérletet. Tíz év, önálló garzon, csoda háziak – Zolnay László, a budavári gótikus leletek régésze és a felesége. Azután kockaház Angyalföldön, nekünk telepecske-lombocska a neve, lehet szeretni. Még egy huszonhat négyzetméteres, az egyik gyerekkel együtt is, és megérkeztünk ide, ahol beszélgetünk – az otthonom.

51

Édesapád, Merényi Endre amatőr fotográfus volt, adódna a fiú számára, hogy fotózni kezdjen, te mégis az irodalom felé indultál el. Már érettségi előtt Hemingwayt fordítottál, és megírtad az első novellád, amelyet Ottliknak megmutattál. Jó, hogy apámat mondod. Lássuk sorra. Mérnök volt, és nagyszerű szeme a képre. Nem emlékszem rá – két és fél éves voltam, amikor utoljára láthattam. Egy nap, a háború után, amikor már évek óta vártam haza, megtaláltam az albumait – ő nem jött. Később fényképeztem sokat, a fekete-fehérben érzem otthon magam. Hűségesebb. Vagy úgy nőttem fel. Hogy beszéljünk egymással apámmal, arra nem maradt idő, de megtanított látni. Ha tetszik: azért kezdtem írni, a képekért. Hogyan kezdted? Mi volt az első?

Nagyapám

Novella, 1957-ben. A veszprémi jó barátom már Párizsban, ahogy mondták, disszidens. Itthon a levert forradalom utáni nyár. Fekete kétségbeesés. Nem ment ki a fejemből az a párhuzamos élet. A lehetséges: tágas világ, szabadon, se oktalan kényszerek, tilalmak, se megszálló – és kint, idegenül. Képekben láttam. Velem is történhetne. Az érettségi szünetben, bár más célra, a tételek kidolgozására, de volt asztal és toll – belefogtam, hogy elmondjak egy Párizs környéki pillanatot. Magamat tanítottam, ahogy tízévesen úszni. A Császárban nem tudtam levenni a szemem egy fekete egybe-fürdőruhás álom nagylányról: úszott, hasította a vizet, gyorsban, otthon a közegben, mint a delfin. Akkor ezt lehet. A medence sarkát vágtam át, korláttól korlátig, egyre hosszabb átlóval, a mélyben. Olvastam, faltam vastag, szerelmetes jó regényeket, vannak. Akkor lehet. Nem gondoltam semmit a szövegemről – azt sem, hogy novella –, el akartam mondani valamit, így elsőre a medence sarkán át, belátható hosszon. Azon a nyáron a hajógyárban voltam segédmunkás, végig, egy napot sem akartam nyaralni. Ezeknek? Dolgoztam a sólyaparton is. Aki egyszer ott emelt, hordott, rakodott, annak a sólya nem szép ritka szó, hanem beton, rozsda, döngő vasvisszhang, faállvány, napfény, olajos víz- és míniumszag, suhanó néma villanytargonca, vezethettem azt is. Tilos volt. Ahogy érettségin a tanárnak súgni tilos. Nálunk az igazgatóhelyettes állított őrt a folyosó végére, és pontokba szedve elmondta a magyar írásbelit: A és B, válassz. A művezető engedte, hogy targoncázzak. A cinkosaink voltak tilalom és hatóság ellenében, azon a nyáron. Szó, tárgy, történelem és érzés ritka együttállásban találkozott. Azóta írok. A novellát húsz év múlva adtam ki a kezemből. Csakugyan, mit jelent számodra az írás? Kurtán azt mondtam máshol: a létezést. Elemi, mint a repülés. Azt megízleltem a bőrömön, a Vörös-tenger fölött hatvan méteren szálló ernyővel, láttam le négy országra. Tömény öröm. Nem is lehet életcél. Egyebek között milliomosnak kellene születni, az meg kit érdekel? Írok regényt. Bár, persze nem minden nap papsajt. Sok a kulimunka, felkészülés, tanulás – mit csináljak, bizonnyal kóros személyiséget takar, de az a nagy helyzet, hogy ebben is jól érzem magam. A foglalkozásom, mit jelentene? Repülni, anyaszült meztelen, mi mást? Kerülném a fennkölt közhelyeket: s azért elmondom, ahogy gondolom: a létem indoka. Sok minden megváltozott, amióta leírták, hogy a homlokod verítékével: jelképes lett a szó – nekem érvényes. Rendszeresen eszem – azért szokás megdolgozni. A könyvet megveszik, kell, mint a kenyér, ez a részem a munkamegosztásban. (Csak egy kicsit bonyolítja az dolgot, hogy pusztán a betevőért nem írok, az valami egyéb. Mondjuk, alkalmazott irodalom. Szellemi segédmunka.) Nem is olyan költői a helyzet, hogy ne tudnék elképzelni más foglalkozást. Nagy gusztussal lettem volna kibernetikus, bárzongorista, sok minden. Még több más meg semmiképpen.

52

Hadd legyek makacs. Az írás az emlékezést jelenti? Tudod, a Cseréptörésről mondta pszichiáter barátném: nem látta még, hogy valaki ilyen jól dolgozza fel, hogy apátlanul maradt. De hát neki már a szeme is arra áll. Esetemben az írás terápiás jellege: szublimálni, feldolgozni – ha van, és nyilván van –, esetleges. Miért írsz? Kitartasz tehát a romantikus állítás mellett, hogy élni segít? Ha egyszer segít. Az olvasásra is áll, a könyvre innen és onnan. Aki írja, annak tán még inkább – nagyobb része az életének. Romantikus? A regény olyan, mint az életre szóló boldog szerelem – ez most nem líra, gyakorlati tapasztalat, nekem ilyen jutott –: élni segít, napról napra, és ha eljön egy-egy nem halasztható döntés perce, akkor újra. Kérdezik, beszélek róla máshol, az írólapomon megtalálható (ez itt több helyre is érvényes lesz): „Miért írsz?” Vágjunk bele még egyszer. Ezerfélét válaszolnak. Na, mondjuk, ötfélét. Én azért, hogy elolvassák. Megmaradjon, ami különben nyom nélkül szállna el: az utcasarok, a kazán, a kuplerosné, az utcagyerekbrancs, a természet bonyolult és elemi eljárása, ahogy emlékezel, a szemed héja alatti belső hő vihara, amikor szeretsz. Meg mondjuk azért: bemutatkozom. Mi vagyok? Nem ez, aki itt veled beszél. Nem a fénykép, nem az életrajz. Nem is az események sora. Bár itt – kövek, utcák, évek, sebek és örömök –, itt már langyos, ha tűz-vizet játszunk. Még a szeretteim, pereputty, pompás gyerekek, az ő gyerekeik és a barátaim, jelen és múlt időben, az sem – itt már melegszik. Hanem? Micsoda? A könyvek. Sok évtizedes ismerősnek dedikáltam úgy: „bemutatkozásul”. A lapokon találkozunk. Meleg, süt, forró, tűz. Munkál bennem a primitív emberi vágy is, amellyel a Normafa kérgébe vésik: „Itt járt Bárán Jani.” Meg „Hajni és Bart szerelmesek.” Szeretem a csöndet, mégis szólok: „Hahó, vagyok!” Konferencia, hallgatom, utána bemutatkozom a mellettem ülő mosolygós csupa szem lánynak. A nevemre felragyog és spontán annyit szól: „Állati!” A regényemet olvassa éppen. (Szerbusz!) Már azért csak érdemes.

Amitől felébredek

Nagyanyám

Nem nagyon szeretsz a hitről beszélni… Nem hiányzik. Emlékszel, amikor még tilos volt. Jártam én raporton a főnökömnél, hogy miért közlök a Vigíliában. Rónay György kért kéziratot, azért. Arról írok, ami foglalkoztat. Vallásilag közömbös vagyok: így pontos. Azon a módon birkózni a még érthetetlennel és az érzékszervek hatókörén túlival: nekem nem vált be. Ha előkerül a kérdés: hinni, nem hinni, elalszom. Nem ügyem. Még egy tisztes ateista sem kerekedne ki belőlem. Fontos: a hitében senkit meg nem bántanék – állj!, tart még a mondat: – és a gondolati szabadságomból nem engedek. Ki hisz, ki nem – egyetlen eredményre tudtam jutni: alkat dolga. És nyitott vagyok minden lehetséges újra. Volt egy mélyinterjúd Csordás Gáborral, erre ott azt válaszoltad: a hit magánügy. Most sincs másképp. A hangsúlyok változnak. A népszámláláskor az ide vonatkozó pontnál kivettem az űr-

53

lapot a biztos kezéből és beleírtam: A kérdés alkotmányellenes. Kossuth az egészet elborzasztó gondolatnak találta. Hogy az állam a hithez hozzászólna. Beleidéztem. A totális tiltás után túlbillen az inga, ez egy darabig érthető. A határ ott van, ahol bárki előírná – megint! –, hogyan kell gondolkodni. Kényes vagyok arra, hogy kit hívok meg a fejembe. Sokan meg mintha félnének kimondani három szót: „Nem. Vagyok. Hívő.” Semmi mintha: félnek. Nem testi a félelem, ahogy a teokráciákban, árnyaltabb, arról szól: a széllel szemben járni. A végén azon kapom magam: bár az egész, úgy, ahogy van, nem érdekel, itt most tetemes, drága perceket áldozok rá, hogy leszögezzem: egy mondatot sem szánok rá. Mert érdekel, hevesen: a szabad gondolat. A világ elérte, ember- és könyvmáglyákon át. Hogyan képzelik, főbb… személyek, hogy a kedvükért bárki majd azt fogja gondolni, amit nem gondol? Miben reménykednek? Sehol egy árva Inkvizíció. Mi ez? Szabadtéri Sárga Ház a bontott Lipót helyére? Én azt látom, a műveidben sem mondasz le arról, hogy „minden megvan”… a valaha volt egység helyreállítható, bízol, hiszel a fiatalabb generációkban és a gondolkodásban. Köszönöm. Az előzőeknek egyenes folytatása. Hogyan ne hinnék? Van nekem hitem, másban. Mondhatjuk úgy is: véleményem arról, hogy mi jó, mi rossz, mi épít, mi rombol… – ezt jobb lesz abbahagyni, mielőtt giccsbe fordul. Hiszek mindjárt Homo Sapiens Sapiensben – ha ezt sokszor nehezen tudom is az egyesre alkalmazni. Jóllehet, úgy fest, a történelmünkből a válogatott csapások és balléptek érnek utol a hibernált idő után, különb hely a hazám, mint e percben látszik. Tudom. A Földgolyón: a vakhitű tömeggyilkosság talál híveket – ikertornyok –, és a bús tudatlanság próbál emelt fővel viszszakapaszkodni középkori állásaiba, mégis különb hely annál a világ, mint látszik. Tudom. Lesz holnapja ennek és annak. Hit, a fogalom meghatározható így: feltétlen elfogadás, bizonyíték nélkül. Mi a hit, ha az enyém nem?

Világi vizekre Nem nagyon hallani mostanában rólad. A legutóbb 1993-ban jelent meg könyved. Fontos periódus volt az életedben a rendszerváltás és az utána következő pár év: az egyetemen írói műhelyt vezettél, több könyved is megjelent a tájban, s noha szereplésből sosem vállaltál sokat, egyszer csak snitt, legközelebb 2004-ben láttalak nyilvános szereplésen. Felolvasáson a Szépírók fesztiválján, annak is öt éve már. Mi a hallgatás oka? Nincs hallgatás, ez látszat, érdektelen. Oka mi volna más: munka. Elég időt és erőt vesz igénybe, egész ember kell rá. Vagy kettő. A másik ok: nem vagyok szereplékeny fazon. A dolognak egy célját tartom elképzelhetőnek: a könyvet más formában ismertetni. Olyat meg sosem tudtam. Nem írok előre szinopszist. Hány szóba foglalnék egy kötetet? Hány mondat ír le egy fejezetet, és hány egy oldalt? Éppen annyi, amennyit odanyomnak a borítók közé. A felolvasás, az már hasonlít hozzá. A Szépírók estéjén azért színészt kértem – a kiváló Mucsi Zoltánt, más néven Kapát –, hogy olvassa fel a novellinót (Akt üveggel, honlap). Azt tettem hozzá: úgy tetszik, más jellegű a magam mutogatásának igénye. Értsd: szó, mondat, bekezdés papíron, képernyőn. Mert az átlagnál súlyosabb exhibicionizmust le sem tagadhatja, aki foglalkozásszerűen teszi ki a lelkét az asztalra. Egyszer Latinovits olvasott fel (a felvételt eltolták, az már sosem lesz meg).

Családregény és nem Mennyire írod bele magad a műbe, elsősorban a regényeidbe? Beleírom és nem írom. Nem önéletrajz. Aki olyat keres, az első oldalon fog eltévedni, nem lát a szemétől, nem olvassa a könyvet, csak ott van az orra előtt.

54

Mintha egy családregényt írnál mindig… Ahogy magamat írom. Vagyis: nem. Nincs az a család. Aki személyi szám alapján keresi, nem talál semmit. Ami úgy készül, az más. Dokumentum avagy hatósági űrlap. Ez meg az első szótól az utolsóig szemenszedett elbeszélés. Kitalált. Megvallom, abban a téveszmében szenvedek, hogy ha egy kötetre azt írták, hogy regény, akkor az regény. Afféle eretnek makacsság, mint azt gondolni a napi életünkben, hogy A egyenlő A-val, és mindig. Felelek minden leírt szóért, épp csak egészen mások a szabályok. Másképp méretik az a szó. Kézzelfoghatóbban: bár sok az egyes szám első személyű, sok más meg csak nyelvtani formában nem az, nem gyakoroltam a kasszabetörő szakmát, egy napig sem voltam doktor, kardkovács, vasúti tolvaj, kupleros asszony, orosz herceg vagy csepűrágó. A nagyapám se voltam, elemista – ja, az voltam. És anyám nem kóristalány. Azok ott: szereplő személyek. Elég jól bevált az a különválasztás: regény és nem-regény. Rege és tényleírás egy-két ezer éve megfér egymás mellett. Félrevezethet, hogy van a munkának nyersanyaga. Az életem, apámé. És lehet továbbmenni fel és le – ha jelent itt valamit az irány –, a hetedik ükapámtól (róla, faramuci módon, tudok is. De itt már megint semmi katulyába bele nem simulunk: paraszt – történetesen zsidó paraszt). Ott túrta a földet Zemplénben. Az már a történelmünk torzulataink köszönhető, hogy engem is meglep a puszta szó: szántó vető – sic! –, saját magunkról. Parasztok voltunk, itthon már, zsidó magyarok. Egzotikumra találtam, és én voltam az. Náci törvények miatt keresgélt molyette papirosokat az egész ország – ahhoz a marhavagonhoz is még előbb igazolni kellett a felmenőket. A rend, az rend. Évszámot, hogy mióta vagyunk okmány szerint is itthon, nem mondok, nem érdem a korábbi dátum a későbbivel szemben, a földművelés más tisztes munkákkal szemben. Még így elnagyoltan is nehezen mondom itt, mert nem fogadtam el soha a szellemi ínséget, ahol az ember értékét a felmenőivel számlálgatják. Az, hogy a szépapáim erkölcsi bizonyítványa („keresetmódja: szántó vető, magaviselete: jó, észrevétel: nincsen.” Nője, Éva ugyanígy) 1848-ból való, az csakugyan szívmelengető – a szabadságharc okán.

Apám

Természetjáró Azt látom a munkáidban, hogy sosem foglalkoztattak az irodalomban tapasztalható szélirányok, az elbeszélhetőségre vonatkozó kétely vagy a naiv elbeszélés halála. Egyszerre szabadon és reflektáltan mesélsz, reflektálsz az írásfolyamatra, írói létre, szerzőségre, sőt a szerző–olvasó viszonyra is, miközben az elbeszélőd mondja a magáét. Hogy állsz az aktuális trendekkel? Most megfogtál – nem készültem. Le kéne szaladni az újságoshoz, és utánanézni, hogy éppen mi megy. Benne van a kérdésben: a szél iránya. Szép sport a vitorlázás, nem volt szerencsém hozzá. Voltam természetjáró, úszó, cselgáncsoztam, azt mind a földön csinálják. A szélkakast a tetőn nem látom, emeletek vannak addig. Ha a regény halálát lehet emlegetni, előbb-utóbb mindennel találkozol. Beszélek erről máshol. A Sánchez gyermekei című Oscar Lewis jelent meg magyarul. Nagy könyv, jó, bár nem anynyira, mint Csalog Parasztregénye (Zsolt nem tudta, hogy valahol valaki más is éppen rátalál a műfajra). Akkor egy félművelt figura azt dörögte, hogy ún. fikciót írni többet nem lehet. Most már jön a valóság.

55

És addig az mi volt? Mi valóságosabb annál, ahogy a Thibault család elbeszéli a Nagy Háború kezdetét? Ott láttam és megértettem – és nem egyedül én – a képtelent, meg az emberközösségek mozgását is, bizonyos helyzetekben. (Senki sem akarja, majd teszik, vonulnak pántlikázva, halálra. Krisztus és Barabás képlete, itt milliók kiabálnak. És halnak. És megváltozik Európa térképe.) Amikor a pali ott a regényt temeti, akkortájt jelenik meg Bellow, Styron, Malamud, sorolhatnánk, rajban. Belátom, elbitangoltak a földgolyó túlsó oldalára, ahol már le is esnek az emberek. Gabriel García Márquez sem hallotta, hogy ilyen állat nincs, mint ő, sem Bellow, csak írt, írt. Nem volt ott a Vadász vendéglőben az ítélet napján. És aki akarta, tett is érte – tanult, mondjuk –, annak nem kellett megvárni, amíg a hivatal létezőnek nyilvánítja. Vonnegutot itthon találtam meg, az Ötös számú vágóhidat, akkor is sokat tudtak az antikváriumok. Nekem még fontosabb Jorge Luis Borges és Cortázar, tiszta mese, tiszta bölcsesség. Jorge Semprún – szabályosan meg lehetett rendelni az idegen nyelvű könyvesboltban, igaz 300 forint volt, egy vagyon. Mozdul, töpreng, történelem és esszé – ő szegény nem értesült a regényen belüli antagonisztikus ellentmondásról. A divattal nem vagyok jóban, nem regény-fogalom. Ahol tavaly a kőmosott volt a menő, most a wide cut – már nem fordítják –, az a kifutók és próbababák világa. A könyvnél egy fordulhat elő: a kőmosott, mondjuk, jó. Hogy trend… – az ilyen elmúlik, mint a hatóság meg a nátha. Volt egyszer Új regény is, csak az volt – zavar ma valakit? Egyszer azt mondtad, a korhangulat „smafu”, nem érdekel… Az volt a jelentése, hogy a műveidet tartod távol attól, hogy direkte közvetítsenek efféle tapasztalható, szagolható, érezhető valamit? Az irodalmi – finom leszek – illem változásáról beszéltem. Ünnepélyes konferenciát rendeznek egy néhány évtizedes könyvről. Azért most, vezeti be egy úr, mert amikor írták, még nem volt jelentős. Érted? Változtak benne a nyomtatott jelek? Máshogy álltak sorba? Vagy mi? Erről mondtam, a divat kapja az előkelőbbnek hitt korhangulat nevet. A tapasztalat, az meg éppen hogy az én világom. Mondtam: egy ablaktábláról sem írhatok, amíg nem voltam ablaküveg. A könyv, a zene, a szobor, a mű magában hordja a születési idejét, nem kell azért külön erőlködni. Most őrületes regényírási láz van. Megint nagyon történik valami a regény háza táján, a meséléssel. Van, ugye? Történik, igaz? Éljen. A nagykorú irodalom jele bárhol, olvastam – meggyőzött, bár én nem számítok, elfogult vagyok. Volt már nagy nálunk máskor is. A világban meg Cervantes óta, legkésőbb. Apuleius óta. Megint és megint és megint. A regényírási láz – ami engem illet – kamaszkoromban lobbant fel, úgy negyvenegy és fél fokosra, azóta nem csillapodik. A fejedben halálosan pontosan ott van a képlet… Térképnek mondanám inkább. Több kiterjedésű, mint a Kogutowicz Manóé, vagy Dóráé (Radó Sándor térképész, a nácik ellen hatékony Rote Kapelle kémhálózat lelke Svájcban), hogy csak a honfitársakat mondjam. Add hozzá a mélységet és időt. S ha úgy esik, vess egy pillantást a negyedik kiterjedésen túlra – ott azután különös óvatosság ajánlatos. Látszólag természetfölötti, nem értjük – még. Majd fogjuk, és jönnek új kérdések. Az út terve megvan. Igen ám, de… Bár én még a kényszerkatonaság alatt is elszánt civil voltam, analógiára jó a hadak tapasztalata: minden terv az első mondatig él. Pardon, az első lövésig – náluk –, mert az ellenség nem működik együtt a kivitelezésben. A regényírásnál nincs ellenség, van égszakadás, földindulás, főnyeremény, s főbb: elsodró szerelem, új gyerek – a kiszámíthatatlan. A könyv már az első útkanyar előtt elcsalinkázik. Növekszik, szerteágazik, megül egy kétéves szusszanásra. Azután, hogy ha eggyé olvad a terv meg a születő szöveg, akkor majd

56

új, higanyosan változó három- és négydimenziós térképeken rajzolódik fel az olvasandó. Nincs recept, kész elmélet – tételregény: az én szememben jól hízott önellentmondás. Csak magamra érvényes ez is. Ehhez kötődik, hogy te és elbeszélőid sajátos viszonyban vagytok az olvasóval. Ahogy alakul a történet, az információk csepegtetve érkeznek, az elbeszélő (egy vagy több) általában nem mindentudó, hanem annyit lát, amennyit látni tud. És legközelebb talán mindentudó. Ha egybegyúrod az elbeszélőket, kiderül, hogy mindannyiunknál többet tudnak. Ajánlást is írsz nemegyszer, a Cseréptörés elején: „gyerekeimnek”. A Macskakőben pedig a zárójeles kiszólások („neked…”) és hasonlók, mintha mindig egy vagy akár több személyhez is szólnának. Az olvasót adott személynek tekinted? Töredelmesen: nekem személy. Ki olvas? A dolgozó vagy naplopó osztályok, avagy a marketing egyegy célcsoportja nem igazán. A szkenner, újabban, de nem szól a szívemhez a szögletes egyénisége. Hanem az Olvasó, ő nagybetűs. Róla beszélek és hozzá. Sosem általában ő, akkor megkukulnék. Te vagy, személy szerint, meg te, meg te. Nem kell sokat keresgélni: aki a könyvet kinyitja. Az a két gyerek pedig ott a Cseréptörés elején – nekem kivételes. Ez magánügy, egyszeri. Mindenkinek megvannak a maga kivételes személyei, ergo közös magánügy. A regényeid enciklopédiának is tekinthetők. A világnak rengeteg nagy és kis részlete jelenik meg bennük, amelyek nem feltétlenül az elbeszélő(k) tapasztalatainak részei. Hogyan állnak ezek össze? Anyagot gyűjtesz, kutatsz? Minek nézel utána? Kutatni vagy kell, vagy nem. Ha a Van Allen-övezetek két és fél gyűrűjét emlegetem, ha Subrahmanyan Chandrasekhar nevét, akiről Chandrának nevezték el a röntgen-obszervatóriumot, vagy, ugyanígy, ha az immunrendszert, galaktikus bokrokat, eleink építkezését, egy úti kalamárist, a nándorfehérvári ütközetet, a törzsfejlődést, a fényelhajlást, ha szóba hozom, hogy a négy földi rendszer tömegének a bioszféra összesen 0,00008 százaléka, akkor jobb, ha nem a benyomásaimra hagyatkozom. Ahhoz ajánlatos megismerni – igen, olvasni –, egy s mást. Hogy is függ össze A és B. Kincs a tapasztalat, az emlék. Hosszan dühített, hogy a halhatatlan népköztársaság többi alattvalóival együtt sosem fogom tapasztalni, milyen az, autót vezetni, miközben a világon minden kamasz nyikhaj teheti. A jogosítványt a törvény engedélyezte első pillanatban megszereztem. Autóra kilátás se közel, se távol. Utóbb vezettem, jól. Elkértem a Cadillac volánját a smasszertől a kubai Varadero felé menet, sivatagi hajó, ingott a rugóin. Egyszer megvolt, jó a memóriám – azóta nem hiányzik. Más. Angélával – ha nem mondtam volna, ő az életem jobbik fele – még konspirációban eltökélten végigvacsoráztuk a város jobb éttermeit szerda esténként, akkor tudott elszabadulni. A Hiltonig, a Royalig – már talán csak a mozi volt Vörös Csillag. Nem fogadtam el, hogy legyen a saját városomban hely, ahova nem ülhetek le, nem láthatom egy ilyen ócskaság, a pénz miatt. Minden belga hentes, az beülhet. Aránytalanul sokat fordítottunk rá. Voltam ott, azután már nem érdekel.

Indító élmény Mi volt a kiinduló élmény az egyes regényeidnél? Cseréptörés? A létezés addig. Egy pontot nem tudok, csak kettőt. Az emlékezés módját kerestem, az első tudatos képet, ez egy. A másik: apámat. Meglett. Úgy mondtam valakinek némi nagyképű öniróniával: „Nekem apám nem volt. De aztán írtam magamnak.” Kell-e több? Mellékszereplők? Öt perc az eszpresszóban, a könyv első és utolsó pillanata. Budapest belvárosa, az ott üldögélő brancs… Megakadtam a Cseréptörés közepe táján, ezt a könyvet akkor írtam – kell írni, mi a fenét

57

csinálunk különben reggeltől estig? Beszélik, hogy Pesten, a hatodik kerületben van egy ember, aki nem ír regényt. Sajátos. Fogadjuk el. Macskakő? Várj csak. Ogg második bolygóját kihagynád? Isten őrizz. Na azért. Nem mostohagyerek az. Vállalom, a nevemre írattam, enyém. Van egy egész szenvedélyes szubkultúra, ahol úgy tartanak számon: írt más könyveket is. Igo Vandart – szereplő személy – családtagként taglalják. Japán kiadása – tárgyként – a legszebb darab a polcomon. Beszélek róla máshol. Két halálra hadakozó toronyvárost láttam, ember nélkül, talán, legelőször. Akkor: Macskakő? A nagyfater Kassáról udvarolt a budapesti nagymamámnak. Adélka nagynéném – ő gépírónő – lemásolta nekem a szerelmes leveleit. Nekifogtam, hogy utánajárjak a nagyapámék lehetséges életének – nem voltam ott. Tessék: kutatás. A regény ment a maga feje után, és úgy tíz évvel odább kötött ki a századfordulós rétege. Olyankor egy szál szerző, magában, puszta kézzel, tehetetlen. Megy vele, szurkol neki. De nem hiszem, hogy Nagyapó bánná. Gondoltam rá épp eleget: jó volna, ha a kezébe adhatnám, meg Maminak – nagyanyám, a budapesti, őt ismertem –, és elsősorban apámnak. Bizonnyal más is így van vele. Búcsú? Az 1950-edik év augusztus huszadikai napja. A képes feléről apám beszélhetne. Ha.

Cenzúra Mit jelentett a cenzúra az írónak? Sajátos világ – hogy is? – állomásozott ideiglenesen nálunk. Gondolj bele: olyan barbár rend – a Föld egy nagyobb darabján –, melyben tisztviselők azt képzelik, hogy Weöres Sándornak megtilthatják a verset. Eszükbe jut, hogy most akkor… Hem-hümm. Ez itten írjon vagy ne írjon? Olvassák vagy ne olvassák? Ha írtál, kutya kötelességed volt, hogy ebben ne vegyél részt. Kerül, amibe kerül. És megvolt az ára. Nem részt venni? Azt hogy lehet? Nem változtatsz. Benyújtottam a Búcsút egy lapnak, a világnaptáruk szerint már közel a Véghez. Pirossal bejelölték a tilalmas mondatokat: ha ezt kihúzom, mehet. Úgy nyomta a kezembe a példányt a főember. Nem gondolt rá, hogy bizonyítékot hagy a gyalázatáról az utókornak. Egy pár kilométerrel odább már olajozták a lánctalpakat a kigördüléshez. Ezek talán csakugyan nem tudták elhinni, hogy a barbárság kora véget érhet. Ott van a Mellékszereplők. Tíz évig tart a cirkusz, nincs könyvem. Ezzel ért nagy élmény a kitüntető tiltott évtized után. Balassa Péter, a könyvnapi színpadról: „Tévedtem.” Kint vagyok a Vörösmarty téren, és hangszórók zengik a szót, a könyvemről. Hányszor hallasz ilyet kritikustól? Korábban nem tetszett neki, most helyreigazít, fenntartás nélkül. Ráismerek a szellemi nagyságra. Bárki könyvéről volna szó. Felszólításra nem változtattam. Akkor nem lesz könyv, mondtam. Illetve a Rondónál novella: Csalog Zsolt nevében látta az állam létét fenyegető veszélyt a szerkesztőfő. Azt húzzam ki, és nyomás. Alig két évet pihent, egy másik szerkesztő aztán nem félt tőle. Gyanítom, hogy nem is a Rondó negyven oldalától omlott le a berlini fal. Elég, régi frontharcos beszámolója – igazából nem jártam az Isonzónál. Nem láttam Lenint, még a Sánta Timurt sem. A nem kívánt törlendő. Legfeljebb Ernesto Guevarát láttam, meg a főnökét, de valahogy nem csapott meg a történelem szele.

58

Egy pár év óta egymás után derül fény a volt besúgók és ügynökök kilétére. Az értelmiségi felelősségével kapcsolatban kérdezem, mi a véleményed erről…? Tudod mit, erről beszéljünk nevek nélkül. Nem sok bátorság kell ahhoz, mások felett ítélkezni, itt a karosszékben. A földön fekvőbe a jobb utcai strigó sem rúg bele. És ezek lent vannak, bármi tisztek-rangok veszik körül őket. Véleményem azért van. Sosem osztottam a hazai szellemi élet megbűvölt borzongását, amellyel az áldozat áll a besúgás kultúrája előtt. Mint kikötött kecske az óriáskígyóval. Nem kértem ki a rólam szóló papírokat, mire? A mazochizmusnak a szikrája is hiányzik belőlem. Besúgó? Voltak megérzései mindenkinek, erről vagy arról a pofáról, a levegőben volt. Az volt a teendőd, szólni másoknak: „Ez előtt vigyázz a szádra.” Körülbelül ennyi. Nagy meglepetés most sem ért. A másik oldala: belezsarolhatnak, hogy te súgj be. Felnőtt ember felkészült. A zsarolások világtörténete bő tanulsággal szolgál. Ki nem találkozott regényekben azzal, hogy folyik ez tisztes gengsztereknél? Hogy itt a mindenható állam zsarol, és sosem fog bűnhődni érte, az már csak méretkülönbség. Tudtunk kortársaink zsarolásban fogant tragédiáiról is. Eldöntötted, hogy az első szóra kell nemet mondani. Rögtön, elvágni a fonalat. Rám ne tessék számítani. Igaz: nem találkoztam azzal: „Mit szólna az elvtárs, ha a gyerekét elüti az autó?”, akivel így tettek, azt nem ítélhetem meg. A feljelentgetést diákkoromban kezdték. Hazaértünk, három diák az egy hónapos olasz ösztöndíjból, behívtak: „Maga azt mondta ott, hogy nem kommunista.” „Igen, mondtam. Nem vagyok ugyanis.” A pártösszekötő tanár: „Jobban nézze meg, hogy ki előtt beszél.” A gyakoribb támadás: félévente felszólítanak, hogy lépjek be a pártjukba. Láttál bogarat, amikor mozdulatlanná dermed, úgy mondtuk az utcában: holtnak tetteti magát. Itt csak hülyének kellett. „Ó, nem vagyok én elég érett ahhoz.” A funkci tudta, hogy kabarét játszom, játssza ő is, én tudtam, hogy tudja, de az előadást meg kellett tartani, és akkor jött egy darab békesség. Egy idő után már csak egészen hülye párttitkárok és buzgómócsingok próbálkoztak. Voltak világos helyzetek, ritkán. Szerkesztőség. „Fog majd telefonálni Barna János hadnagy, ő a belügyi összekötőnk, le kell menni és beülni vele a presszóba. A kéziratokról fog kérdezni, és a szerzőkről.” Mondom, hogy nem megyek le és nem beszélgetek. Megállt a kés a levegőben és őszig ott maradt. Telefonált, nem mentem. Az ettől, lássuk be, igazán független, hogy elmúlt a nyár is, és én már nem voltam a szerkesztőség munkatársa. Egy kirúgást ebben a vidám barakkban túl lehetett élni. A Mozgó Világ elrablásának pillanata, beszélek róla máshol. A kalóz-számot rakják össze. Vasárnap, porszívózom az angyalföldi másfél szobásban, s az óriásvállalat alvezér igazgatója csönget, adjak kéziratot, a számot a vezérigazgató et. szerkeszti, vállalati érdek! Visszakapcsoltam a porszívót, nem adtam. Eltelik egy hét. Bejön egy kartárs a villanyújság-odúba, bemutatkozik. „Ott ülök szemben a kávéházban – a New York, alias Hungária, drága, de nemes célra elszámolható –, napok óta, rólad kell jelentenem. Mit írjak bele?” Az alkotó vágyára hagytam. Ezután javasolta a becstelenségben megőszült alvezér et. az eltávolításomat a villanyújságtól, tudod, amihez nyolc elemi kellett. Aztán még csak ki sem rúgtak. Meg hát… – mégiscsak Isonzó? Ezt az egyet még. A szerkesztőnek öltözött ágens nagy bizalmasan: „Tudjuk rólad, hogy együtt élsz XY-nal.” A hangsúly fenyegető: elmondhatjuk ám… Továbbá: az állam és védelme előtt nincsen titok. Széttárom a karom tehetetlenül: „Hát, ha úgyis tudjátok…” Ezzel őt neveztem keresetlenül spiclinek, nem zavarta, előbb tudta, mint én. Nem éltem együtt senkivel. Évekkel később bevillant egy régi autóút, és hangosan felröhögtem az utcán. Visz haza valaki az éjszakában, felolvasás, beszélgetés után. Ahogy megáll az albérletemnél, az imént nevezett dáma váratlanul szedelődzködik: „Én kiszállok veled.” Valami ilyet. Ebből tudták a belügyérek.

Pajtás kutyám, Rákosszentmihály

59

Azt, ami nem volt. Olyan mélységesen nem érdekel, annyira nincs gusztusom hozzá, hogy eltekintve két embertől, akik bizonyosan nem súgtak, nem emlékszem, ki a fészkes fene ült abban az autóban. Először Lengyel Péter szájából hallottam valódi jelentésében az értelmiségi szót. Akkor értettem meg, hogy értelmiséginek lenni felelősség. Van egy bizonyos fajta áruló, amelyre még jobban ki vagyok hegyezve, mint a többire: az értelmiségi. Etalonja szememben sokáig Speer mérnök és rabszolgaminiszter a Harmadik Birodalomból, örök igyekvő, pitizik, buzgón csóválja, szolgál, napozik a sugárzó kegy fényében. Két rabszolgaszállítás között művésznek gondolja, jaj!, magát – és a leült húsz éve után sem érti, hogy e hálátlan kor nem az architektúra területén tartja számon. Mikor pedig ő akkora kupolát tervezett a vezér-betegnek. Hát a Szent Péter belefér háromszor. Hát ő háromszor nagyobb művész, mint Michelangelo és Bramante együttvéve. Megnézheted a rajzokat, harsány dilettáns, persze, de az nem bűn. Nem az. Rég volt. Ma gyakrabban jutnak eszembe a békebeliek. Mintha senki észre nem venné: szabadságban, jólétben fürdőző, agyonfizetett világhíres alakok hol egy argentin diktátor sikeres babájából csinálnak daljátékhőst, fülbemászó édes dallamokkal, hol ugyanezt az osztályháborús totálisból. Vagy olyan musical nincs? Majd lesz. A Csordás Gáborral 1993-ban készült interjúdban azt mondod, a rendszerváltással nem következett be, amit vártál, nem formálta az országot olyanná, amilyenné válhatott volna. Mintha a hallgatásod mögött nem csak a fegyelmezettség állna, az abszolút odaadás és elkötelezettség az írásnak. Csalódást érzékelek, sőt, talán dühöt is. Jól látom? Akkor elértünk a közélethez. Eddig sem kerülhettük el. A csalódás szó erre annyi, mintha a két világháborút könnyű családi perpatvarnak neveznénk. Aki előtt itt nem feketedik el a világ, az nem hall, nem lát. Négy-öt alaptényt ki kell mondani – ki gondolta volna? –, és mehetünk tovább. Van, amiben nincs vita: Állam nem turkál a fejemben – nem kérdezi, milyen gondolat vagy hit található ott, nincs joga. Gyerek nem éhezhet, mondd, hogy szélsőséges vagyok. Faj: a homo sapiens. A fajelmélet nevű kulimásszal ne kacérkodj, az nem egy másik vélemény. Nem tűrhető, nincs neki nyomdafesték, képernyő és hordó. Az emberi nem megtárgyalta, döntött. Sokba került – ötvenmillió halottas háború –, lezárt fejezet. Kollaborálni vele: annyi, mint elindulni a bűnözés útján. A Mindenség, bár a laposföld-hívők ma is erősködnek, nem Kr. e. 4004-ben kezdődött, október 23-án – bár elfogult vagyok a dátum mellett, de azt más ügyben, a sajátunkban. A törzsfejlődés tény, Darwin Károly a világtörténelem legnagyobb elméinek és hőseinek egyike, ott Galilei és Giordano Bruno, Newton, Semmelweis és Einstein társaságában. Minden ember egyenlő jogokkal születik. Vagy ezt már mondta valaki? Harmadik elemista ismeretek, és tessék, sulykolni kell. Túl sokan tesznek úgy, mintha nem hallottak volna róluk. Az alaptényekből azután sok minden következik. A közkérdések ide egyszerűsödnek. Ha mondtam máshol is, annyi baj legyen. Csalódás és düh. Végtére… lehetne másképp is nézni – humorral, mondjuk – a félkegyelműt: példát keres magának a történelemben, és kiválasztja a legfertelmesebb eszmét, az ország múltjában a legocsmányabb korszakot. Kétezer… – mennyi van? – kilencben azt álmodja, hogy megnyeri a Harmadik Birodalomnak az 1939–45-ös nagy mészárlást, horogkeresztes zászló lóg a párizsi városházán. Aztán felébred, hogy a bilibe lóg a kisujja. Akkor ezt elintéztük és most már foglalkozhatunk valamivel, amivel érdemes. Igaz, hogy sétálóutca lesz a Kecskeméti u. – Egyetem tér – Károlyi Mihály u. – Petőfi Sándor u. – Bécsi u. – Erzsébet tér – Október 6. utca vonalból?

60

Tintapacák és bitek Hogyan írsz? Sok mindent lehet hallani írástechnikákról, Esterházy kis füzetbe ír tintával, aztán a gépírónő írja be, Nádas kézzel ír, azt tisztázza írógéppel és azt viszi a számítógépbe… Nem kezdhettem géppel – itthon a ti nemzedéketek az első –, s annak idején sokan kerülték, utálták. Én örültem neki. 1985-ben kezdtem, Commodore 64-essel, már gyártják a nosztalgia-darabokat, olyan ősi. A ludditából egy szemernyi sincs bennem. DOS-ból indultam, a fekete képernyő C:>-jét kérte meg a dolgozó, hogy másoljon, rögzítsen, nyomtasson. A Napkelet angol fordítását Botár Olivér öleben hozta el – mondják laptopnak is. Dolgoztunk rajta együtt. Attól fogva sóvárogtam a gépre. Tessék, a szélfuvallat, amely érdekelt. A kóbor légáramok is arról sustorogtak, hogy itt akkora fordulat következik, mint amikor a szóbeliségről áttért az ember az írásra – kő, viasz, papirusz, faragott bot. Otthon lenni a saját időmben, az nem olyan képtelenség. Érteni akartam. A nevelőapám munkahelyén a számítógéprészlegtől üzentek: bejárhatok. Amúgy nem jártam be hozzá, ennek nem álltam ellent. Volt ott két nagyszerű ember, Neszmélyi Bandi és Kmetty Andrea, segítettek, szívvel, és volt gép. Meg akartam érteni a lelkét. Kis kapukat, nyílnak vagy nem, nulla és egy, addig-addig, míg összeáll belőle a látható betű – idővel hang, kép, mozi –, az eredmény űrhajót vezérel, járunk a Holdra. Saját gép a láthatáron se. Megismertem addig, amíg egy apró programot elkészítek, épp csak hogy érezzem, ennek a kék-szürke szépségnek mi a feketéje, ott mögötte. Szeretem a mocorgásait, a tapintását. Igen, Botár Olivér. Kanadában született, ott tanult meg magyarul. Annál a szónál kérdezett először, hogy lebernyeg – mi az? Zümmögés, szárnycsapás, döngicsélés nem gond neki. A címet én adtam, Rising Sun, így jelent meg egy Penguin világantológiában. Egészen más az írástechnika így, mint írógépen. A te írói technikádat úgy kell elképzelni, hogy a szöveg bizonyos részein elkezd továbbpörögni egy szál? Papíron is így dolgoztam. Szemes Parker acél töltőtollat hoztam egyszer Angliából, végtére odavalósi a szerszám. Kéz, írógép. Gyűrűskönyvben a kézirat. Olykor egy mellékmondatot, egysornyi csíkot vágtam ki és raktam más helyre pengével, az ujjamon hordom a sebét, az én párbajhegem. A gépben: kontroll X, kontroll V. Amit még igen szeretek, meg nagyon sajátos a szövegeidben, az a Lengyel Péter-i mondat. Olyan bonyolult időt tudsz létrehozni benne, mint az angol szerkezetek. Egyszerre több idő érzékelhető bennük. Jól látom? Ha látszik, az jó, rendjén. Többféle az idő az eseményekben is. A könyv beszél. Amit elmond – tett, történés vagy gondolat –, itt éppen arra született mondat nélkül nincsen. Formát ad, az meg nem árt, ha olyan, hogy ráhangol, épp az adott szövegvidékre.

Előzmények, béke Térjünk rá a családi előzményre. Hol vannak a forrásaid? Előzmény: gondolom, azt kérded, árnyalt változatban, hogy – ha nem különösebb nagyzolás – miből lesz a cserebogár? Honnan szedem, amit művelek. Egy darab életrajzot tudok felkínálni. Hogy aztán, ami vagyok, a születéstől adódik vagy közben érkezett – eredet vagy környezet (nature versus nurture, mások ajkán) –, a világraszóló diskurzust nem mi fogjuk itt eldönteni. A jegyzőkönyv kedvéért: szavazatom az is-é, nagy hangsúllyal a környezeten. A forrás jó szó. A kezdeti évek. Apám a két testvérével kamarazenél: Adélka hegedül, apám mandolinnal bohóckodik, a zongoránál Merényi Pál. Nem emlékszem, apám fényképén őrzöm. Apámmal kezdem, óhatatlanul beszélek róla, hol nem? A Világháborúban nem főhadnagy volt, mint nagyapám az Elsőben, nemzetőr sem, mint a szépapám nyolcszáznegyvenkilencben,

61

nem hadnagy, ahogy én a népseregben, hanem rabszolga, a saját hazája seregében. Halálig. (Tetszik ezt érteni? Mert én hülye vagyok hozzá.) Apám zsigerből hazaszerető ember – ahogy az apja, a dédek, azok a zsidó parasztok, és a fia, még szép, korábban keljen fel, aki ebbe akar belekavarni. Természetes. (Ki nem szereti a hazáját? Mit kell arról szavalni? Emlegetem, hogy levegőt veszek? Állást foglalok a helyes volta mellett? Anyanyelvem, kultúrám, a történelmem – még egyszer: a történelmem – a szülőföldemé. Te jó ég, mi mindennek kéne még ide beleférni! Hon és anyanyelv, a két karom, a fejem: nem felcserélhető, nem választás dolga. Mondhatnám még: apám és anyám. Nem egyszerű ország – és nekem ez a sajátom. Minden baja, foltja, szemölcse és tócsája az én bajom, szemölcsöm. És minden öröme. Az ország, az mi vagyunk. Kérdés van?) Apám harmincöt éves, már mindig. Ide tartozik: könyve van. A Búcsú kétszerzős darab, az övé az ötvenegynéhány kép. Az Írók Boltja parádés kirakatot állított össze belőle. Elmentünk az egyik nagylányommal, lefényképeztük. Napra ötven évvel azután, hogy meghalt (– így mondtam egyszer, de hát nem: meggyilkolták, kész). Ott állt Merényi Bandi friss könyve a csöndes vasárnapi Andrássy út finom boltjának ablakában. Tegyük be a képét a honlapba. Édesanyádról nem nagyon szoktál beszélni… Hányatott ifjúságában – arról gondoskodtak – volt fogorvosi asszisztens és cselédlány, tanult gép- és gyorsíró – öt perc alatt tanított meg tíz ujjal gépelni. Tizennyolc évesen ment férjhez, jött a gyerek (híved), az tizenkilenc. És már harminckilencet mutat a naptár. Még kettő és anyám itt maradt, másodmagával. Háromszor indult el a kemencék felé. Egyszer apám szólt közbe. Épületgépész, ő újította fel a török követség berendezését, megszerették. Nem előzmény, a magam élete, ott voltam. Volt okmányunk tőlük, és laktunk ott két napot – apám ekkor egy éve nem él, és most megvédi a szerelmét és a gyerekét. Anyám végigélte az életét, békésen halt meg egy pár éve – megígértem neki, hogy otthon, sikerült megtartani. Az anyai ágról alig tudok. Apjára-anyjára, a szentmihályi nagyszüleimre nem emlékszem. A minap láttam őket… Megállok. Dadog bennem a mondat, ahogy gépbe kopogom. Ebbe egyszerűbb lett volna bele se kezdeni. Mondja meg valaki, annyi okos, író-olvasó ember van!, gondolkodók – ezt most hogy írjam ide? Ne legyen érzelgős, se érzéketlen, se idétlen, se önsajnálat – az ő nevükben sem. Hogy van ez? Nemrég publikált hivatalos felvétel a brit légi felderítéstől. Oświęcim városka közelében, szabályos épületsorok, terek s utak végén, a tusolón túl két bodorodó párhuzamos füstcsík. Dátum a film alsó sávján: a nácik utolsó teljes éve, nyár, egybevág: ott a magyarok ideje. Mennek felfelé: a szentmihályi nagyanyám, nagyapám. Mondjam, hogy lett egy új családi fénykép apám Kanizsai utcai felvétele mellé? (Valami náci perelni akarja a lapot, ahol megjelent, a légierőt, az angol kormányt, a királyi házat, a virtuális teret, a Tejutat.) A családi albumba budapesti nagyapám és nagyanyám mellé tegyük ide Pajtást, a kutyám Szentmihályról, ő végigélte az életét. S most, ki tudja, miről, eszembe jut. Valaki nemrég azt kérdezte: Korábban nem foglalkoztatott, hogy zsidónak születtem? Miért most? Valójában azt kérdezi: előbb miért nem? Egyszerű. Göring legyen a nevem, ha egy másodpercig a biológiai meghatározottságban gondolkodtam. Göring? Ezt világítsuk meg. 1938-ban mondja a hófehér ruhás lufi légi marsall, hogy Meyer legyen a neve, ha egy ellenséges gép valaha átrepül a Ruhr vonalán. A szólás a németben a lehetetlenség szinonimája. Nincs feljegyzés Meyer nevű birodalmi légi marsallról. A frappáns ötlettel sem tudok mit kezdeni, hogy az alkalmazott állattan szabná meg, ki kicsoda és mi. Az a különbség emberek között nem létezik. Bármit diktálna éppen az úri divat. Hogy miért nem írtam róla. A kérdés nyomán ráébredtem: sokszor azért nem, mert szégyellem magamat a hivatalos ország helyett, amit itt művelt. Tudod, olykor, ha valakivel, jó barát, ismerős, az életemnek az a szakasza szóba kerül, azon kapom magam, hogy megállok és megkérdezem: nem rossz, ha erről beszélek? Mert mit mondhat rá egy ép lelkű ember? Mit gondolhat? A hazámmal történt, és ez az egy hazám van. Mi műveltük – ha velem is –, itt semmi sem egyszerű. Érthető azért, remélem.

62

Nem vagy az a publicisztikus alkat. Hogy dolgozod fel? Nyilvánosan. Nem most szólok. Úgy húsz éve. Mikor néhány lelki toprongy egyszer csak előállt a farbával és először különbséget mertek tenni nyomtatásban magyarok között náci receptre. Az országot rángatták a sárba. Nem szobatiszta, ha képzeli, hogy ezt lehet, az asztal közepére. Akkor szólni kellett, higiéniai okokból, rögtön. Menne a tárca nyomdába, visszatartom, tegyünk előiratot – prae scriptum –, az áll benne: Embert enni nem való. Vita nincs. Homo Sapiens döntött. Megtalálható a honlapon a Zebráim között. Mondom a Csordás-féle interjúban. Nehézfejűek, el kell ismételni rendszeres időközönként. Addig: ha szóba kerültek volna, nem vitt rá az undor. A saját könyvembe? Ne már.

A Kegyelmesek Klubja Nincs nekem vitám – ezzel? Érvelni olyan mérhetetlen erkölcsi fölényből, amely a gyilkos urakkal vagy a kollaboránssal szemben minden ép embernek sajátja? Nem volna elegáns. Miért volna a munkám tárgya? Annyi szemetet hoz elő a hüllőagy, annyi minden akar létezni a zavaros-szennyes, tudatlan és kisebbségi érzésekkel tomboló gondolati alvilágban. Hidegfúzió a szobában, a semmiből energia a kémcsőben, boszorkánymester és harmincezer éves betűk, tévétáltos, telefonon gyógyít – ez a faj-izé sem érdekesebb, erre vesztegetném az egyetlen életem perceit? Egy órát? A minap azt láttam, hogy túlélőnek számítanak, hivatalosan. Itthon voltam a náci megszállás alatt és ma levegőt veszek, a feltételek megvannak. De a cím túl előkelő. Magamnak a Kegyelmesek Klubját találtam Rejtőnél. (Hogy ettől a szerzőtől mit tudtak félni? – 1950 tájától.) Az alvilági vagányhierarchiában az igazi kék vér: akit halálra ítéltek és megvan. A Klub, ha csak a legújabb kori tagságot nézed, mint Gáli és Obersovszky, finom hely. Ők tettek érte. És akkor nekem csak úgy jár. Azon, hogy miért azt választottam mesterségemnek, amit, nem változtat. Az imént abból indultunk el, hogy hol vannak az első mozzanatok. Mészárosokat nem gondoltam még csörgedező friss hegyi forrásnak. De: az életben korán történt, mély nyomot hagy. Több dolgok vannak földön és egen. Vadászik rád a Barna Birodalom hadserege, mármint rám. Védi az Ezer Évest, tőled. Indokolt a birodalmi félelem, végtére négyéves vagy – de hagyjuk a grand guignolt, van az négy és fél is –, van orrod, füled, tíz ujjad. A hajtásban részt vesz a honi náci csürhe, hozzá hazád létező fegyveres testületei, rendőr, csendőr és katona. Akinek korán így alakul az élete: kergetik halálra nagyméretű bácsik, fegyvernek látszó tárgygyal – Schmeisser, Walther PPK –, és tudni nem tudja, de érzi, ahogy az állatkölyök a hajtóvadászaton. Akit dugdosni kell, mint a tavalyi lopott holmit. Aki azután hajszál híja, hogy éhen nem hal. Annak ez a dús tapasztalat, bár nem emlékszik, megmarad. Következmény: akármivel nem lehet a kedvét szegni. A puszta testi béke is minden percben új meglepetés, nem csoda, ha érdeklődését az élet színei foglalják le, tartósan. Rám vonatkozik, lehet másképp is fogni a nagy Világadást. A halál románca nem vonz, köszönöm, találkoztunk, megvolt. Jót tesz a korai bevésés. S hogy ne tévedjünk, az ilyen ember arra a békességre nagyon is kényes lesz.

Öt forint készpénz Ha a családi előzményekről beszélnél még. Mindjárt ott az örökségem. Öt forint, készpénzben, apám felvételei mellett, egy vászontárcában kaptam meg. Nagyanyám varrta ki gyönggyel, nekem. Bankó, az első magyar papírpénzsorozatból, rajta a pénzügyminiszter aláírása: Kossuth Lajosnak hívják. A nemzetőr szépapámtól. Negyvennyolc, te Csillag. A megtorlás éveiben – Haynau-féle sorozat – a Kossuth-bankót is rejtegetni kellett, és megőriztük. Eddig százhatvan év, háborún, forradalmon, népgyilkosságon át, itt tartom a szekrényen, két oldalról üvegezve, megfordítható. Írni: arra is akad példa akár az eleim között, nem mintha valamit jelentene, azért szeretem, oktalanul. Nagyapám – az apai, az ismerősöm –, hírlapíró volt. Olykor nem ért haza, akkor

63

Kossuth-bankó

kártyázott az Otthon-körben – nem állom meg a névpotyogtatást – Adyval, hajnalig. Velem sütött almát az Elemér utcai cserépkályhában. Észak-fok, titok, idegenség… – kaláber – és sült alma. Rövid út, megborzongat, hogy milyen rövid. Nagyapám hírlapíró, országgyűlési tudósító, jön a kamara 38–9-ben, kirúgták. Fordított is, a Bölsche nevű sikerszerzőt többedmagával. Cicero s más klaszszikusok rövid munkáit a zsebkönyvek királyába. Acél-puskának nevezik, arra szolgált: puskázni. Korabeli fordítógép a pad alatt. Görög–latin szakos körökben ismert fogalom máig. A markodban elfér, puha, hajlik, az Acél Testvérek kiadóvállalat leleménye, Budapest. Nagyapó fordít: nepotizmus a javából: a két fivér a nagyanyám bátyja. Szóba kerül egy társasági estén, s akkor egyszerre kapja fel a fejét három kiművelt emberfő: „Az Acél Testvérek! A családod?!” Szerényen bólintok, hja, ha van mire, noblesse (született Altmann, két N, a csász. és kir. jegyző elfelejtette elírni). Túlélték, nem fujtották meg őket a nácik, mint a kutyát, antikváros eladók lettek a boltjukban, üzlet és kiadó államosítása után, jobb, mint a kitelepítés. A puskáról a latintanáromtól, a ragyogó Gombár Vincétől hallottam. (S ha már család, az egyik gyerekem az Árpádban érettségizett, ő nyerte az első Gombár-díjat a klasszikus tudományok ápolásáért.) Meg itt van az ajándék családom is, a nevelőapám ágán. Van egy-két könyvem tőlük is – itt aztán a kérdésből is kiesik az öröklés –, Béla bátyám munkái a LASER-ekről nem csak amerikai egyetemeken tankönyvek, a hidegháború teljében fordították le az oroszok. A nagymama ágán – a harmadik, már megint kilógok minden skatulyából – a dédpapa könyve az Al-Dunáról. Ágnes és Balázs magától értetődő. A nagymama mondta először: látom, viszed tovább. Mármint a könyvnek élő emberek sorát.

Kenyér, parizer Nem nagyon él a köztudatban, hogy te ültetted át magyarra Salinger Magasabbra a tetőt, ácsok című kisregényét, és például több Chandlert is, köztük a Hosszú álom című krimit… Több mint krimiíró. A könyv magyar címe: Örök álom. A kiadó-parancsnok áthúzta és fölé írta: „Hosszú”, az álom. Big Sleep: ott halált jelent. Visszajavítottam: „Örök”, ők rekontra, s tovább, ahogy a kültelken ultiban licitálnak. Én piros tollal szubkontra, aztán Fedák Sári bugyogója és Sztalin sapkáján a gomb. Képzeld, ők nyertek. Harmadik kiadás, levonat jön, és két nappal utána szerződés, miközben a saját könyvemről – Mellékszereplők – ig. et. nem válaszol levélre, telefonra. Visszaküldtem aláíratlanul: ha egyszer nem vagyunk beszélő viszonyban… A könyv kiadását az olvasók és a szerző érdekében nem tiltom meg, írtam kegyesen. Annak az embernek és gépezetnek. Voltam vagy harminc – rangtalan, amennyire csak egy vércivil lehet. Szemtelenkedtem velük meg az összes hadosztályaikkal. Nem is értették igazán, nem hallottak olyat, hogy méltóság. És persze, megtehettem. Nálunk, a forradalom után. Nem Szibéria fenyegetett, nem is a Ljubljanka pincéje (Dzserdzsinkij tér 2.). Azt, hogy örök álom, a szöveghelyen gondosan benne hagytam. Titkos jel, tanultuk a Monarchia századairól, hogyan játszták ki a cenzort, kacsintának az olvasóra csalafintán. Azt hinnem, hogy valaki majd észreveszi, ábrándos marhaság volt. És tudod, mi történik? Harminc évvel később az Európa adja ki újra. Ott az a szokás, olyan a szerkesztő – Gy. Horváth László –: elolvassa. Szólt: belül más. Visszaírtam, hogy annak története van. Így az eredeti magyar címével jelenik meg. Alig kellett hozzá egy fél életnyi idő, történt is egy s más a világszínpadon.

64

Dramaturg voltál a Madách-színházban. Lakást akartam, ami persze elég példátlan ötlet volt akkor is. Színházi embernek nem készültem, nem a műfajom, megegyezéssel váltunk el a végén. Minden tisztes munkát elvállaltam az egyetem mellett és utána. Olykor nagy izgalmak között. Angolórát adtam követségi portásnak, olaszon keresztül. (És összetalálkoztam az ún. titkosrendőrséggel – se rendőrség, se titkos –, burleszknek is rossz. Pobjedával követtek, érted?, engem. Gyalog jöttem az órámról a Thököly úton, őrült nehéz olyan lassan vezetni, le a kalappal. Az érdeklődés nem nekem szólt. Aki abból a házból kilépett, követték. Két sarokkal később utolért a tanítványom robogón, mögötte is Pobjeda, az két autó. Antonio a kezembe adott egy szögletes barna csomagot és ment. Gyanús, gyanús. Kész kémmozi, sejtek, hálózatok és hárítás, rejtelem, nemzetköz [dead letter box és brush pass – kémüzenet rejteke és láthatatlan jelentésátadás. El ne maradjunk]. Egy tanárom ajánlotta a Cassola nevű írót [kár volt], az ő négy-öt regényét hozatta meg a portás, a tanítással fizettem. Forintkiajánlás, bűncselekmény. Még csak meg sem kérdezte soha senki, hogy mi volt a csomagban. Szakosodott dolgozók, az ő bevetésük diplomáciai zaklatásra szólt. Ember, autó jut, láthatóan dúsgazdag az ország.) Fordításra az első kiadói szerződést tizennyolc évesen írtam alá, Pirandello-novellákra. Vállaltam, amit kínáltak, el kellett tartani azt a regényírót. Lektoráltam, kontrollszerkesztettem, készítettem nyerset García Lorcából, egy sor egy forint, pásztáztam külföldi lexikont magyar szócikk után, à 2 Ft. Nyerseket készítettem a színházi intézetnek. Telefonáltak, állásajánlat a Madáchtól. Kerestek valakit, aki olvas más nyelveken is. Ott állok, húszéves egyetemista – ki tudott volna ellenállni? Az ország legjobb színháza volt, színes élet. Talán egy Agatha Christie-örökzöld megy a kamarában, és Psota nincs sehol. Ún. ügyeletes rendező vagyok, felelős. Telefonálok. „Irénke, hat óra ötven, és magával kezdünk.” „Jézus Isten, Péterke! Ma játszom? A kádban ülök. Robogok!” Kádtól házig nyolc perc alatt ott volt a Wartburgján, de attól az még késés. Ki kell állni vele a sötét nézőtér elé, és bejelenteni az ezerfejű űrbe, hogy később kezdünk. Megkérem Gábor Miklóst: biztos nem lesz lámpaláza. „Höhö. Nem lesz, mit mondjak?” Öt perc türelmet kértünk. Dolgoztál Havannában is. Magyart tanítottam. Mindenhol kerestek embert, aki nyelveket ismer. Általában így kezdődtek a munkáim. A Madách, az És. Ráadásul még nem jelent meg semmim: fehér lap. Amikor végeztem, fél évig az egyetemen tanítottam. Állami nyelvvizsga-bizonyítványt is adtam spanyolból. Majd, nem tudom, hova soroljam, munka, álom vagy bizarria: Havannában voltam magyar lektor egy évig. Nem sokan feleltek meg a követelménynek: spanyol diploma kellett hozzá, a nyelv ismerete sem ártott. Meg Nyikita Szergejevics a szomszédban és a vele járó amnesztia-levegő nálunk. (Elég keserű, hogy azóta már tudom: még akkor kivégezgettek embereket a forradalomért.) A karibi ország, a város akkor még szinte egyszerre Dél- és Észak-Amerika. Magyar lektorátus ellenben csakis azért lett, mert megforgatták az egész világot. Kubai, ha utazik, a leginkább autógumiban Miami felé. De a szubtrópus, a mellbevágó gyors naplemente a tenger felett megmaradt. Az emberek – a hallgatóim – maradtak, vonzó, izgalmas, ezerféle nép. Csak szeretni lehet. Nem turistaként futok keresztül, élek, dolgozom. S nem megy ki a fejemből: még előtte vannak. Nem lehet szólni. Kasszandra. Megéltem a sajgó honvágyat két hónap után. Voltak tarka kalandok, miniszteri dicsérőlevél – oktatási: társadalmi munkában tanítottam a nálunk készülő üvegkombinát szakembereit. Előtte még kiutasítás. Helytelenül szóltam, igazat. A legképtelenebb az volt: nem írni róla. Itthon az a puszta országnév is elveszítette ártatlanságát, az osztályháborús világbirodalom, a forradalom leverőinek diadalát zengte volna. Amikor szubtrópusi tájról, emberről beszéltem, ha ország, annak Las Indias, Az Indiák lett a neve, ha város, annak Buenavista. (A szép képzelt névvel rá is fáztam, azóta tudom, Buenavista van a térképen, kettő is: a Fülöp-szigeteken és Kolumbiában.) Hazajöttél. Letelt az első év. Hosszabbíthattam volna háromra, de hol lesz író valaki, ha nem itthon? Öt évig voltam állástalan, egyre figyeltem: az első könyvemre. Majd kettőre: a gyerekekre és a munkára. Az És-ről nemrég beszéltem a lapban, interjú Rádai Eszterrel a honlapon.

65

Írói műhely Mi az Írói Műhelyben ismertük meg egymást a bölcsészkaron. Rengeteget tanultunk tőled, de ami a legfőbb, sosem hoztál ítéletet, nem nyilatkoztál arról, hogy jók vagy rosszak az írásaink. A saját útra biztattál és azt sulykoltad, hogy a maga rendszerén belül méretik meg minden. Nem klasszikus értelemben vett tanítás zajlott az órákon, inkább „pásztorolás”, amelynek az a lényege, hogy a csoportra van bízva a kiválasztás, az út megtalálása. Nincs ennek veszélye? Először is: jó hallani. Módosítanám: rábízva, nem a csoportra – az egyénre. Nem tudom, mi lehet a veszély. Hogy egy író mást ír, mint a másik? Mindig zavart, hogy az én munkámhoz nincs inas-, segéd-, mesterképzés – biztos, hogy van mit tanulni. Nem létezett nálunk a tárgy. Ahogy lehetett – csapatok ki –, nekiálltam. Beszélek róla: az írólapon Németh Gáborral: Tolvaj-iskola. Most látom: a Műhely tervét a Corvin Egyetemnek szántam, amíg a nyitása előtt be nem zárták. Felhívtam a saját alma materemben az esztétika tanszéket. Ideje volt meghonosítani itthon a diszciplínát. Megcsinálni, ami tilos volt. Kértem előre két önkéntest ötoldalnyi szöveggel. Dolgoztunk, úgy ismerkedtünk. Öt oldalt kérnek ma a különféle iskolákban. Dolgozni együtt, a kézirat fölött megbeszélni mindent – ezt lehet, József Attilát, Rilkét képezni, azt nem. A tanítás szót – ott voltál – a számon ki nem ejtettem. És semmi nem kötelező, aki nem akart felolvasni, megkért rá mást. Este tartottuk, és sose volt elég az idő, jött a pedellus, zárni kéne az egyetemet. Beültünk egy vendéglőbe, amíg onnan is kirúgtak. Megkezdtétek a szombati szalont, lakáson – a heti egyszeri tanterem, az nem volt elég. Meghívtatok, köszönöm. Azért ez egy mesterség is, amelynek vannak szabályai… Egyetlen szabályt tudtam találni: hogy nincs szabály. Van, saját, hogyne, mindenki írja elő magának, csak ő ülhet törvényt úgy is. Aki ír, egyfelől: szabad, mint a madár. Másfelől: akkor ér valamit, ha híven tartja azokat az egyszemélyes törvényeket. Véleményt mondott ki-ki, kölcsönösen. Ítélni? Hol a skála? Celsius vagy Fahrenheit? Ki választ mérőeszközt? A Hemingway-féle shit-detector, szarjelző is a munka során alakul ki, és csak rólad – általános alany – mond valamit, neked. Azt, köszönöm, senki ne mondja meg, hogy: így kell. Egységes Párt, regényre… Lássuk be jól nevelten: baromság. Iskolai osztályzatot adni rá képtelenség. Ha valamitől messze van még az emberi tudás, az ez. A szellemi termék minőségét számmal kifejezni: Tót Balambér 12 egész és 3 tized, Shakespeare Vilmos 11 ezer és 391. Az első ilyen szám az IQ volt, sokan rendíthetetlen, objektív ténynek tekintik. Az igazi bűnös az egyetemes emberi vágy az egyszerűre. De nálunk se volt bonyolult: aki eljött, jelest kapott. Különleges emberekkel, nagy írókkal találkoztál… Ezer évig lehetne beszélni róla. Írok is az Újholdról. Ottlikról, Csalogról – honlap. Egy embert ne hagyjunk ki itt, mégsem: Jékelyt. Bántja az arányérzékemet, hogy mennyire nem emlegetik. Olvashattam, ismerhettem, ritka kiváló ember és nagy költő. Csalog Zsolttal barátok voltatok… A legközelebbi, a kortársaim között. Vagy húsz éven át tartott a barátság, tartana ma is, ha nem hal meg. Ez sem könnyű. Mi a fenének kellett itthagynia a szeretteit? Embereket, akik számítottak rá? Tőle tanultam meg például, hogy mit kezdjek a telefonvonal harmadik végén ülő piócával – ha emberi jogait nem sértem e szóval. Semmit: nincs titkom, beszélgetek ép ésszel, mintha az izé nem is volna. Két házasságánál voltam tanúja Zsoltnak, az egyiknél saruban és rossz pót-farmerban jelent meg, így engem akart megnősíteni az anyakönyvvezető, azt nem vállaltam volna őérte sem. Vé-

66

gigharcolta a forradalmat, két menetben. Amikor elmesélte, az utolsó napig, ahogy a Ménesi út egyik üres telkén elássa a géppisztolyát, akkor tudtam, hogy ő az. Aki odatette az egy szál életét, helyettem, mindanynyiunk helyett. Nem voltak olyan sokan. Róla nem tudtak, így a megtorlást megúszta. A Parasztregényt már szóba hoztam – nem monográfiát írunk. Felnézek rá. Számíthattunk is egymásra, feltétel nélkül. Ilyen barát kellene mindenkinek, legalább egy. Úgy tud hiányozni, mint a levegő. Máskor is észrevettem, hogy nagyon fontos neked október 23-a.

Az utca végén Havanna, L. P. felvétele

Itt nehéz elkerülni a nagy szavakat. A fényes pillanatok egyike a történelemben, amikor méltók voltunk a jobb elődökhöz. Nem minden emberöltőre jut ilyen, megélhettem. Tudod mit, elég itt annyi: ezért alakult úgy, hogy sajátos számok kerülnek elő a testgyakorlásom során – a hajlás, az emelés, a távolság, a kalória, a másodperc –: háromszázharminchat, száztizenkettő, ezeregyszázhúsz, a közös bennük, hogy ötvenhattal oszthatók. Ebben a számrendszerben éltem néhány évtizeden át, marad. Nem adjuk, kész. (S még egy, két forradalmunk nyomán. A címer dolgában is: maradok a trónfosztás mellett, nem engedek a negyvenkilencből. Bár hevesen titkolják: ma a Kossuth-címer is törvényes. Úgy szavazták meg.) Hogyan él Lengyel Péter mint magánember? Azt tudjuk róla, hogy szigorú a mesterségében, boldog családban él, tornászik, ha valamit, akkor egy kicsi Unikumot megiszik, de azt nem tudom, hogy vannak-e szenvedélyei. Milyen zenét hallgatsz? Hogyan kell elképzelni Lengyel Pétert, amikor épp nem ír? Olykor az edényt is el kell mosogatni, ne kelljen újat venni. Az mindig az én dolgom volt. Volt egy időszak, amikor minden héten három-négy hangversenyre mentem el. Szeretek táncolni (– keringőt sose tudtam, akkor elszédülök). Színház: a leginkább a Katona, és ha van más, jó. Olykor, ha hiszek benne, egy mozi. Uszoda. Komissiók a városban. Fél napokig elmerülni egy könyvesboltban, antikváriumok az élen. Nyelvet tanulok. A zenében mindenevő vagyok. Eltelik a nap, elszáll. Nem az a gond, hogy mivel. A leginkább történettel töltöm. Élem, persze. Írom – a munkám. Olvasom, nem is tudok jobb mulatságot – vagy nem sokat, és most nem arról beszélünk. Nézem. Hallgatom. Betű, mozgókép, hang – szabályos függőség, van rosszabb is. Időt kér a testgyakorlás, ha különben az asztal mellett ülsz, TMK – tervszerű megelőző karbantartás, minden komolyabb gyárban volt rá részleg. Nemrég sikerült beszereznem egy huszonnégy karátos sportsérülést: porcleválás a térdemben, futással.

Árvíztűrő tükörfúrógép És újra csak, tanulok. Árvíztűrő tükörfúrógép – a minap gyarapodtam vele –, fontos szerszám. A munkámhoz, képzeld. Nehéz volna értelmét találni. Árvíz, az nem jó dolog. Ha egy szerkezet tűri, az jó. Tükröt fúr, hm? Kényes, repedhet, de hogy külön gépet rá? Pedig van értelme az eszköznek. Nem a fentiekhez kell. Informatikához és anyanyelvhez, ha magyar. Új betűtípust látsz a szövegszerkesztődhöz, beírod vele: „árvíztűrő” etc. – választóvíz, ránézésre megmutatja, a betű alkalmas-e a magyarra. Elegáns, ahogy a jó matematika: benne van minden ékezetes betűnk, és nem ismétlődik. Kipróbálom nagybetűsben is – nyolc hangban térünk el, tizenhat jelben. Az ASCII nevű alap betűkészlet angolra készült. Amikor még nem bővítették ki, az extravaganciám volt a tisztes magyar ékezet. A hosszú ű és ő volt a legnehezebb. Megvan a saját makróm rá, eltettem:

67

idézőjel, kiszállsz a programból, egyet lépsz hátra, vissza a programba, és aláteszed az o-t, u-t. Jobb lett, mint a pontokból, milliméterpapíron tervezett betűim. Töltöm a napom. Van, amit nem mondok el, magánélet. Nem a szerző, nem a könyv – egy ürge, legfeljebb, idézzünk – és határozottan magán ürge. Nálam O. a király, érte van itt minden. Mégis, meghúzom a határt: a köreimet ne zavarják. Úgy döntöttem, jogom van ilyenhez. Miből meríted az erőt? Erőt? Fű, fa, virág – honnan? Az élet első éveiből biztosan. Tejszag. Kép és hang. A világtól elmaradott béke, apa és otthon. Nagyapó és a nagymamám a Vár alatt, majd a Városligetnél. Falusi nagymama-nagypapa Szentmihályon. El lehet ezt képzelni? Apja-anyja valakinek, csak úgy? És akkor ez az egész tart, csak tart vagy két évig, még tovább. Az udvaron a kutyám. A szódás gebéje fekete-fehér, köszönök neki, már tudok. Érintés, halomra. Tisztes táplálék a testnek és az érzelemnek. A korai bevésés. És a későbbiek? A ma? Erőt ma? Jogos – nehéz. Mégis: a hétköznap. Ami csak érdekel, s az nagyjából minden. Testi rokonságunk a Világegyetemmel, magyar étrend, amikor még nincs paprika, krumpli, és amint lassan van, viza a Dunában. A civilizáció születése Mezopotámia Termékeny Félholdján, amikor a vadász-gyűjtögetőből szántó vető lesz. Ami majd lehetővé tette a kultúra fényűzését. Az út lépései, az írás születése, Ur, a Város. A jégkorszak hátán megélő eleink, a vízözönlegendák alapja a Földrészeken, onnan kezdtük egyszer újra, talán. Az emberi géntérkép, itt, az orrunk előtt egyszer csak kész. A pillanat: István király a Nyugatot választja. Elérsz a történelem ragyogó, építő békekorszakaihoz, a minap, Zsigmond. Az aquaeductus nemcsak a Duna-vizet hozza a királyi várig, hanem Európát. Alkati, ismét: ez felébreszti az érdeklődésemet. Cervantes Mihály nekivág – minek is? Nincs még műfaj –, kezdetként ajánlkozik a hercegi mecénásnak. A legnagyobbak egyike. Vajon forgott a gyomra? A Tejút életkora és a kvarkok rezzenése, a végtelen nagy és kicsi. A feltételezett lehetséges tizennyolc kiterjedés (kilenc? – változik a hipotézis), Hawking világegyetem-modellje, bolond aszszony konok dörmögése a járdán, a kiskutyájához. Az ember, egyszer, aki a kereket feltalálta, az a másik, tegnap, aki szabadalmaztatni próbálta, és degeszre keresni magát. Egy időben egy Rákóczi úti ablakból fiatal férfit és nőt láttam sokszor a keresztutcán át, szerelmeseket, éjszakába olvastak, beszélgettek – életet gondoltam nekik. Évek múlva összetalálkoztunk, egyeztettünk: világra néző értelmiségiek, igen, tudták, hogy előttük az élet. Gyerekek, új tudások, válaszokat találni. Kérdéseket találni. Főleg. És mindig – ha nem aránytalan ilyet mondani –: a könyv. Későn tudtam meg: a fizikus Béla bátyámnak Neumann János volt a témavezetője. Látom: benéz a szomszéd szobából Einstein tanár: „John – oh, excuse me, later.” János… – meglátta Bélát, dolgoznak –: pardon, beszólok később. Rágja a kihűlt pipa csutoráját. Akkor már Newtonnal vacsorázol. Az Univerzummal ülsz egy asztalnál. Ettől gyorsul a szívdobogásom, Albert, a Nap, amint elhajlik mellette a fény, az Egyetem. János, a háznyi első ENIAC számítógépével. Akár elég arra az egyre gondolnom: az üstökös csillag csóvája mindig a Nappal ellentétes irányba mutat, a sugárnyomás taszítja. A fény, a fény teste. Jön, fogja, és odább tolja az égi vándor farkát – hát nem kell megveszni a széptől? Ekkor tölt el az ígéret édes íze: valami lesz, van. Árad a korlátlan világ izgalma, és rendben van az egyensúlyérzetem.  A fényképeket, ahol másképp nem jelöltük, Merényi Endre készítette

Lengyel Péter (Budapest, 1939): író, műfordító. Nagy Gabriella (Budapest, 1964): író, költő, a litera.hu szerkesztője.

68

S Z Á VA I J Á N O S

e

s

s

z

é

A BESÚGÓI JELENTÉS HERMENEUTIKÁJA

A

mikor Rainer M. János könyvét – Jelentések hálójában – Antall József és az állambiztonság emberei 1957–1989 (1956-os Intézet, Budapest, 2008) – olvasni kezdtem, rögtön Friedrich Nietzsche nevezetes mondása jutott az eszembe, amely szerint a francia forradalom története tulajdonképpen nem más, mint a francia forradalomról szóló könyvek története. Martin Heidegger, a maga jellegzetes stílusában, ugyanezt fogalmazza meg, amikor a fecsegésről értekezik. „Nem annyira azt a létezőt érti meg az ember, amiről szó van, hanem arra hallgat oda, amit mondanak róla.” Rainer könyvében – mely számomra a tavalyi év talán legizgalmasabb könyve – ugyanis a Kádár-rendszerről mint létezőről van szó, méghozzá rendkívül eredeti megközelítésben. A történész azokat a jelentéseket veszi számba, dolgozza fel és interpretálja, amelyek 1957 és 1989 között Antall Józsefről (részben pedig idősebb Antall Józsefről) íródtak. Vagyis van egyfelől egy szövegfolyam, a besúgói jelentések sorozata, másfelől pedig az a célszemély, Antall József, aki szerepénél, az első szabadon választott magyar miniszterelnök szerepénél fogva konkrétan és szimbolikusan is a váltást, a könyv perspektívájából tekintve mondhatnám úgy: a szövegváltást reprezentálja. A témaválasztás tehát eredeti, sőt, mintaszerű. Rainer ugyanis a két gyújtópont közti térben dolgozik. Az egyik gyújtópont a korszak egyik jellegzetes, titokzatos, ugyanakkor egyik legfontosabb szövegfajtája: a jelentés, melynek, bármely más szöveghez hasonlóan, adott a szerzője, adott az olvasója, adott a tárgya, és amely – amennyire látható – egyszerre több célt is szolgál. A másik gyújtópont a célszemély, vagyis az ifjú Antall, aki részben tudja, nagyobb részt inkább csak sejti, hogy miféle összefüggésrendszerbe kapcsolják be a jelentések, és aki ennek a tudásnak, illetve sejtésnek a birtokában alakítja ki stratégiáját és fogalmazza meg a saját szövegeit. Persze nem jelentéseket, hanem különféle beadványokat és a rendszer egyes vezetőinek küldött leveleket, amelyekben és amelyekkel próbálja keresztezni a felszíni és a felszín alatti kádárista szövegtípusok logikáját. A felszíni kádárista szövegtípusról, amelyben mindig egy elvtárs szól

80

egy elvtársnak feltételezett elvtárshoz, és amelynek határait szorosan megjelöli néhány kulcskifejezés (ellenforradalom, magyar–szovjet barátság, szocialista társadalmi rendszer), Rainer M. János könyvében csak érintőlegesen esik szó. A könyv értelemszerűen a másik szövegtípusra, a sokak által szenvedélyesen művelt besúgói jelentésre koncentrál. Nemcsak felhasználja, hanem egy teljes narratívát formál belőle, de oly módon, hogy előbb értelmezi, hermeneutikai munkát végez rajta. Rainer ugyanis pontosan tudja, hogy ez a forrásanyag nem a Kádár-kor létezőjének a pontos visszaadása, hanem csak az, amit a jelentők – Kiss György, Mikus Gyula, a közéletből jól ismert Pártay Tivadar vagy a toldysta diák Huszár Ferenc – mondanak róla. A szituációt természetesen többnyire kényszer hozza létre, a jelentőt ilyen vagy olyan módon rábírják, hogy jelentéseket írjon. A megszülető szövegek azután, bár látszólag monologikusak, mégsem monológként, hanem – Mihail Bahtyin terminusát kölcsönvéve – virtuális dialógusként születnek meg. Vagyis az elvárással – a tartótiszt és a jelentés más lehetséges olvasóinak az elvárásával – számolva, beleépítve a szövegbe olyan (olykor hamis) elemeket is, amelyek az író feltételezése szerint elnyerik majd az olvasó(k) tetszését. Más összefüggésben magam is találkoztam néhány évvel ezelőtt egy ilyen jellegű, ha akarjuk mulatságos, bár következményeit tekintve inkább ijesztő finomhangolással. Gyergyai Albertről, a francia tanszék akkori vezetőjéről azt írja az azonosítatlan jelentő,hogy óráin a polgári rendszer híveként, következésképpen a szocializmus elutasítójaként nyilvánult meg, és hogy ennek ellenére – gúnyosan?, arcátlanul? – Marx és Lenin képét függesztette ki professzori szobája falára. Mindannyian, akik jártunk a szemináriumaira, tudjuk pontosan, hogy ott bizony nem Marx és Lenin, hanem Flaubert és Babits portréja volt látható, de a jelentő (tudni véljük, ki az) bizonyosan ezzel a túlzással is jó pontokat kívánt szerezni olvasóinál (www.beszelo. c3.hu/97/12/szavai.htm). Mint ahogyan tetszeni akartak az idősebb és ifjabb Antallról jelentők is. Rainer teljes merítéssel, vagyis a rendel-

kezésre álló teljes iratanyaggal dolgozik, mindig rendkívüli gondossággal; összevetve, ütköztetve, kommentárjaival kiegészítve, s azután az egészet érdekfeszítő, s egyúttal mély értelmű narratívává formálva. Az eredmény kiváló, s mintegy Paul Ricoeurnek (aki egyébként, csakúgy, mint Gadamer, Rainer hivatkozási pontjai közé tartozik) azt a nézetét igazolja, mely szerint a narrációnak a történetírástól a legszofisztikáltabb regényig terjedő változatai közt nemigen húzhatók meg éles és végleges határvonalak. Ha regényként olvassuk Rainer – egyébként mintaszerű filológiai apparátusra alapozó – könyvét, akkor egy komoly (ha akarjuk naiv) hivatástudattal megáldott fiatalember történetét követjük, aki – a hétköznapi logikával mit sem törődve – meg van győződve arról, hogy Magyarországon előbb-utóbb létrehozható egy demokratikus, polgári rendszer, s akit a hatalom, bár nem tartja nagyon veszélyesnek, próbál a maga eszközeivel, vagyis a hálózat segítségével féken tartani, s ha lehet, betörni. Revelatív az 1956 utáni évekről, a kemény terror korszakáról kirajzolódó kép: a rendszer különböző intézményei – tanács, pártszervek, rendőrség, hálózat – sokszor nincsenek egymással szinkronban, s az illeszkedésnek ezeket a problémáit a két Antall, a maga kapcsolatrendszere segítségével, ügyesen ki is használja. A személyes kapcsolatok hálózata, ami főként a volt miniszter, idősebb Antall barátságait és ismeretségeit jelenti, sokszor képes megakasztani a titkosrendőrségi hálózat törekvéseit. Így az apának, egyszer a volt párttárs Dobi István, utóbb Szakasits Árpád, sőt, a kommunista Kállai Gyula közbenjárását kérve, sikerült elérnie, hogy ifjabb Antall ötvenhatos szerepe miatt ne kerüljön börtönbe, hogy viszonylag enyhe retorzióval ússza meg a Toldy Ferenc Gimnáziumban osztályfőnöki tevékenysége (s ami belőle következett, harmadik, majd negyedik osztálya politikai renitenskedése) miatt ellene indított eljárást. A történet hőse nagy hatású tanár, hatásos szónok, aki módszeresen építgeti a maga baráti-ismerősi hálózatát, egy olyan heterogén, csak az ő személyében találkozó társaságot, amelynek már a hatvanas évektől kezdve a majdani új rendszerben vezetői feladatokat vizionál. A Kádár-rendszerrel, bár elutasítja, nemcsak antidemokratikusnak, de életképtelennek is tartja, nyíltan sohasem konfrontál, de szembenállását mindig érzékeltetni próbálja. Roppant jellegzetesek ebből a szempontból azok a beadványok és levelek, melyeket – szerepét tisztázandó vagy feltételezett jogait védendő – különféle középszintű vagy magasabb pozícióban lévő vezetőkhöz intéz. 1968 februárjában írott leveleinek az alaptónusát a minden esetben meghökkentő megszólítás adja meg: Országgyűlési Képviselő Úr! Miniszterelnök Úr! Miniszter Úr! Így kezdődnek ugyanis a levelek, melyek közül a harmadik Benkei András belügyminiszternek, a második Fock Jenőnek, a minisztertanács elnökének, a az első pedig magának Kádár Jánosnak szól. Antallnak ezek a levelei nyilvánvalóan kettős jelentést hordoznak. Egyrészt elkerülik a kötelező elvtárs megszólítást, s egyszerűen nem vesznek tudomást – ami Kádár esetében már-már provokatív – a megszólítottak pártfunkcióiról, másrészt viszont elismerik a tényállást, vagyishogy

a címzettek, bármiképpen is kerültek a hatalomba, gyakorolják ezt a hatalmukat. De nemcsak a megszólítás, hanem a levelek tónusa és érvelése is híven követi az európai polgári tradíciókat, ami tartalmilag azt jelenti, hogy Antall tulajdonképpen a fennálló alkotmány és jogrend betartását várja el a címzettektől. A protagonista egyik legalapvetőbb problémája nyilvánvalóan a fennálló hatalommal való viszonyának, a szembenállás és a koegzisztencia nagyon pontos határainak a meghúzása. E téren Antall többször is összeütközésbe kerül apjával. Idősebb Antall ugyanis egyszer-egyszer, akár hogy alacsony nyugdíját felemeljék, akár mert más kisgazdákhoz hasonlóan az 1956 utáni években lehetőséget vél látni valamiféle koalíció visszaállítására, megpendíti a hatalomhoz való óvatos közelítés gondolatát. A családi vitákban azonban végül mindig az ifjabb Antall intranzigens álláspontja kerekedik felül. Ebben a témakörben Rainer bekapcsol egy másik szövegfolyamot, a későbbi, az 1989 utáni gyakorló politikus Antall József azon megnyilatkozásait, amelyekben saját személyisége időbeni azonosságát próbálja hangsúlyozni. A besúgói jelentések többször utalnak a fiatalember kételyeire, bizonytalankodásaira, reményvesztett pillanataira, vagyis olykor cáfolni látszanak az önazonosságnak azt a képét, amelyet Antall maga mindvégig gondosan ápolt. Az olvasó azonban inkább az azonosságot észleli, folyamatos törekvést egy olyan önálló személyiség fenntartására, aki nem tagadja ugyan a realitást, de nem engedi, hogy ez a realitás határozza meg a kontúrjait. Kifelé Antall apját modellnek tekinti, a családon belül vitáznak, de a fiú azért sok tekintetben követi az apai magatartásformákat. Az egyik ilyen forma az az elsőre meghökkentő eljárás, melynek során idősebb Antall megpróbálja visszájára fordítani a kihallgató–kihallgatott viszonyt. A kihallgató tiszt előtt ugyanis, bár óvatosan, de egészen részletesen kifejti politikai felfogását, vagyis a hálózati személyt üzenetvivővé konvertálja, hogy mondandója ekként eljusson azokhoz a középszintű vagy felső vezetőkhöz, akikkel ily módon dialogizálni szeretne. Évekkel később, 1991-ben, magam is tanúja voltam, hogyan alkalmazta Antall ezt a technikát. Párizsból hívtam telefonon, hogy elmondjam: Mitterrand elnök utasítására – mert paraszttüntetésektől tartott – a francia nemzetgyűlés nem tűzi napirendre a magyar EU-előszerződés ratifikációs vitáját. – A vén gazember – fakadt ki Antall. – Van képe ezt tenni Magyarországgal? – Köhécseltem, mire hozzátette: – Ne aggódj, tudom, hogy lehallgatnak, de épp azért mondom, így biztosan eljut hozzá. Az Antall-portré, amely a Rainer által interpretált jelentésekből kirajzolódik, végül is egy felfogásában koherens, elszánt, karizmatikus fiatalemberé. Aki vágyainak, elképzeléseinek a légvárait tervezgeti kitartó makacssággal. Vagyis egy már-már komikus, Don Quijote-i figurát ismernénk meg, ha nem ismernénk a folytatást, azt a fordulatot, amely 1989-ben Antallt váratlanul (persze az ő számára nem anynyira váratlanul) a magasba repítette. Annál is komikusabb és Don Quijote-ibb első látásra ez a fiatalember, mert azok, akiknek politikai elképzelése-

81

it kifejti, azok, akikkel jövendő kormányzatokban ilyen vagy olyan poszton számol, nem egyszer maguk a jelentők. Rainer könyvének nagyjelenete (máshol már írtam róla) az az 1960-ban a Margit híd budai hídfőjénél folytatott hosszú beszélgetés, amelynek során Antall világmegváltó terveit fejtegeti két vele egykorú, közeli barátjának, Kiss Györgynek és Mikus Gyulának. Kiss a piarista gimnáziumi osztálytárs ugyanúgy, mint Mikus, a Toldyban megismert kolléga: jelentő. A két besúgó persze nem tud egymásról, mindkettő a maga szempontjai és a feltételezett elvárások szerint számol be a hármas találkozásról. Az Antallra ráállított jelentők száma elképesztő, de még elképesztőbb a jelentők egy részének szenvedélyes íráskényszere. Rainer szerint Kiss heti négy-hat oldalnyi jelentést írt barátjáról, de volt úgy, hogy naponta több beszámolót is készített. Jean Genet híres mondása idéződik fel itt a kései olvasóban: „Az írás az áruló utolsó mentsvára.” Igaz, Genet ezt inkább csak az irodalomra érti, de a magukat árulónak bizonyosan nem tartó árulók becsvágya vajon nem hasonló szövetű-e, mint az Egy tolvaj naplója szerzőjéé? Mert az ő szemszögükből tekintve a szélesebb nyilvánosság hiányát talán kárpótolja annak tudata, hogy a jelentő egy olyan titok tudója, amelyről a jelentés alanyának fogalma sem lehet. Ilyen közeg veszi körül Antallt (és id. Antallt), ilyen anyagból kell építkeznie. A Kádár-rendszer legelrettentőbb arcát tárja fel Rainer narratívájának ez a vonulata, azáltal, hogy rávilágít a hálózat hétköznapi tevékenységének hármas funkciójára. A jelentés felfelé informál, lefelé megfélemlít, s egyúttal morálisan korrumpálja a jelentőt. A bemutatott esetekben a lélektani motivációk is hamar kirajzolódnak: az Antall toldys osztályába áthelyezett munkásszármazású fiúnál egyértelműen az osztálygyűlölet és a könnyű karrier reménye; Kiss György esetében az örök másodhegedűs féltékenysége és talán maga előtt is titkolt gyűlölete a nála tehetségesebb és sikeresebb barát iránt; Mikusnál a politikai eszme magasabbrendűségébe vetett hit, s az ebből a meggyőződésből levont, szükségszerűnek vélt következmények; a különféle kisgazdáknál a politikába való visszatérés, az érvényesülés égető vágya. Magyarázni persze lehet, de megbocsátani, ahogyan Esterházy Péter a Javított kiadásban keményen kimondja: nem. Annál is kevésbé, mert – Rainer M. János könyve erről is beszél – korántsem volt muszáj árulónak szegődni, s ezzel – ahogyan Dante mondaná – a pokol kilencedik, legszűkebb és legszörnyűbb körét kockáztatni. A történetben ugyanis olyanok szintén feltűnnek – négy ilyen esetet tárt fel a történész kutatása –, akik ellenálltak a kísértésnek. Oldalazva, cselezve vagy csak egyszerűen megtagadva a kollaborációt. Az egyik közülük Horti József, Antall tanártársa, akit retorzióként eltávolítottak a tanári pályáról, s aki Esterházynak egy régebbi írásában, nem éppen hízelgő színekkel megfestve, halbiológusként jelenik meg. Hősök? Vagy csak éles szituációkban normálisan reagáló emberek? Akiknek a felfogását vagy esetleg – horribile dictu – az ízlését sértené az, hogy a jelentő pozíciójába kényszerítik őket? Vagy esetleg nincsenek írói ambícióik? Akárho-

82

gyan is – nélkülük nem volna kerek a történet. Amelynek így – velük – az lehet a konklúziója, hogy az erkölcsi relativizmus parttalan áradását bizony meg lehet állítani. Rainer narratívája olykor kitekint a saját maga által meghatározott, 1957 és 1989 közti időszakból, főként, hogy Antall portréját teljesebbé tegye. A fordulatot közvetlenül megelőző hónapok szövegfolyama, amint a történész emlékeztet rá, az iratmegsemmisítések miatt hiányos, nem tudni, Kiss György pontosan meddig folytatta jelentésírói munkásságát. A történész interjúkkal pótolja a hiányokat, amelyeknek a pontossága persze szintén kérdéses, bár egészen másként, mint a jelentéseké. Itt tűnik fel egy olyan állítás, Rainer azt írja, hogy Antall megbocsátott a róla harminc éven át jelentő Kissnek, amely – ismereteim szerint – téves. Ha ugyanis valóban megbocsátott volna a gyermekkori barátnak, aki elárulta, aki évtizedeken át az orránál fogva vezette, akkor Antall olyan személyiségként jelenik meg előttünk, akiben a személyes szimpátiák erősebbek, mint azok a rendkívül erőteljes elvi megfontolások, amelyek azzá tették, amivé vált. A valóságban Kiss György csak azért kaphatott rövid időre tanácsosi funkciót az első Antall-kormányban, mert a Németh Miklós által 1990 áprilisában Antallnak átadott iratokban nem szerepelt a neve, s valódi tevékenységére csak akkor derült fény, amikor Boross Péter, a titkosszolgálatok felügyeletével megbízott államtitkár kezébe kerültek azok a tartalomjegyzékek, amelyekből vissza lehetett következtetni a megsemmisített jelentések tartalmára és szerzőire. Kisst ekkor rögtön eltávolították állásából, pár hétre rá súlyos infarktus érte. De azért tipikus magyar paradoxon – túlélte Antallt, az elárult barátot. Ez azonban csak az epilógus, Rainer remek könyvének a lényege az 1957 és 1989 között játszódott történet. Szöveg a szövegen, és szöveg a szövegre írt szövegen. Azon a borzalmas szövegfolyamon, a Kádár-rendszer blogján, amelynek a legnagyobb része, bár tudunk róla, még mindig el van zárva előlünk. S eközben ugyanúgy mérgezi a szövegváltás után született világunkat, mint ugyanannak a kornak a sebtében elásott vagy csak egyszerűen szétszórt mérgező anyagai és hulladékai, amelyeket csak itt-ott és ímmel-ámmal próbálnak a mérgezett talajból eltávolítani. Amire ma a legnagyobb szükségünk lenne az – Tandori Dezső szavával – a talált tárgy megtisztítása. Rainer munkája fontos mozzanata ennek az elvégzendő munkának.   

Szávai János (Budapest, 1940): irodalomtörténész, műfordító, egyetemi tanár (ELTE Budapest és Paris IV-Sorbonne). Legutóbbi kötete: A kassai dóm (Kalligram, 2008).

VÁ R I GYÖ RGY

A képzelet elrontott verklijéről „Képzeletünk olyan, akár egy elrontott verkli, amely mindig más dallamot játszik, s nem azt, amelyet várunk tőle.” Marcel Proust „Mi meg: nézők csak, mindig, mindenütt… Túlömlünk. Elrendezzük. Szétesik. Újrarendezzük, s széthullunk mi is.” Rainer Maria Rilke A Porhó című könyv Havak éve című ciklusáról tudható, hogy a nevét amolyan dallamra mondott vakszövegként kapta, a Kései sirató híres sora hallatszik mögötte: „a hadak vége volt”. Tóth Krisztina gyakran nyilatkozza, mikor műhelyéről beszél, arról, hogyan születnek a versei, hogy ilyen dallamok járnak először a fejében. A kötet záró verse, az Esős nyár, olvasható erről a tapasztalatról szóló beszámolóként is. Az, amikor ez a dallamra futó vakszöveg szavakat talál, amikor meglesz a zenére futó mondat, a költemény és a költészet születése a dallam szelleméből. Ez a jelenség, a kimondás, megfogalmazás lehetősége nyilvánvalóan összekapcsolódik az önmegértés, az átlátás esélyével a kötetben – minden kérdés erre irányul, az ujjgyakorlatszerű daraboké is, nem véletlen, hogy egy ilyen kerül ki a kötet hátsóborítójára: „Ez a világ egy nyitott blende. / Integetünk a végtelenbe, / amíg az arcok be nem égnek: / hol hívják elő ezt a képet?” A kötetben rendre megjelennek nagy, metaforikus ráismerés-pillanatok, amelyek – átmenetileg – beteljesíthetőnek mutatják ezeket a lehetőségeket: „van a szavak folyása mentén, kell legyen / egy titkos hely, hol ott vár partra dobva / ott áll dombokba gyűrve egy helyen / aminek neve van, de nincs kimondva.”

88

Tóth Krisztina: Magas labda. Magvető, Budapest, 2009 A lírai megszólalás retorikus pátosza is ezzel a reménnyel magyarázható, ahogy a „gazdag formakultúra” is erre irányul, minden sorfajta, minden rím ezt a forrásvidéket vagy deltát keresi. A ritmus és dallam is árad, mint a folyó a kötetnyitó nagyversben (a víz, az áramlás, a sodrás motívuma sokszor visszatér a kötetben), a nagyon erős versritmus lüktetése mintegy „sodor” a megtalálni vágyott, egyetlen és igazi mondat felé, annak a mondatnak az ígérete és szerkezeti váza, valamifajta megtalálni vágyott bizonyosságé, hogy, ahogy egy régebbi híres vers mondta, „Ittlétemet / átlátom ott”. Ugyanakkor ez a sodrás-poétika „összehordja” a legkülönfélébb verselemeket, a szavak és a mondattöredékek összekeverednek és kiszakadnak rendjükből az áramlásban, amely így éppenséggel nem kecsegtet azzal a reménnyel, hogy a szavakat viszszavezeti eredetükhöz, egy olyan helyre, ahol mindenek megkapják valódi, mindaddig kimondatlan neveiket. Az összehord ige metaforikus és szó szerinti jelentése közti párhuzam a Sodrás című versben rá is ébreszt erre: „köröz a szél és mindent összehord” – olvassuk a második sorban, később pedig: „van ez a dal, mi mindent összehord”. A dal olyan, mint a szél, új és új kapcsolatokat tár fel, ahogy egymás mellé sodorja a dolgokat, néha felbukkan ebben, a szél vagy a víz sodrásában a dallam, majd újra eltűnik, felbukkan egy idegen arcban, egy mozdulatban, vagyis reménytelenül szétszóródva a világban. Így van például a „koszorrú babával”, amely az egykori kedves álmában jelent meg, majd hirtelen felbukkant a metrón. „Ismétlődő idegenség / mindig

más alakját hordja / mindig arcot vált a nemlét” – ahogy a Vers, amelyben az újesztendőt köszönti című költemény mondja. (Lásd még a Repülő vagy a Beszélek című verseket, vagy akár az „arcok selyemáramlásá”-t szintén a Vers, amelyben az újesztendőt köszönti című darabból.) Világos, hogy ez a tapasztalat mélységesen prousti, a szerelem nála is és (az amúgy is franciás műveltségű – ld. például Apollinaire erőteljes, de sajáttá tett hatását erre a versvilágra) Tóth Krisztinánál is ennek a tapasztalatnak a metaforája. A szerelem arról tanúskodik, hogy a szeretett test sohasem birtokolható, mert az időben végtelenül kiterjedt, nem más, mint nem elérhető érintések és emlékképek puszta nyoma. Ezért a szerelem Proustnál lényegében azonos a féltékenységgel, ahogy Tóth Krisztinánál a szakítással, vagyis, mindkét esetben, a birtokolhatatlanság tapasztalatával, ami a szerelemnek nem eseti, hanem lényegi jellemzője. A ritmus és dallam analógiák, metaforikus azonosságok ígéretei, amelyekben végül metonimikusan, a kapcsolódások, érintkezések végtelen láncolatában szétszóródik a világ. Arról van szó, „hogy a világ minden országa egyetlen test maga, hogy mégsincs otthona, hogy másban sohase ér a test haza”. Ezek a sorok a kötet egyik legszebb verséből valók, (A világ minden országa), amelyben a halott nagymama hamvasztatásának – prózavers – „elbeszélése” mellé odasodródnak, a történetet meg-megakasztva a Halotti beszéd mondattöredékei, azt próbálgatva talán, hogy a nyelv legmélyebb időbeli rétegeinek megszólalása, ez a nyelvemlék, ahol összeér a kezdet a véggel, képes-e arra, hogy kiemeljen az időből. „Nem őt sirattam, nem beszéltünk már vagy öt éve, / nem az arcot, kezet, nem a sápadt gyerekkort, / hanem a testet, a testet, a testet, hogy csak ez volt”, hangzik a válasz, felidézve újra és mégis a Halotti beszéd komor tanúságát. Látjátok, feleim, mik vogymuk. Por és homu. Minden élettörténet – értelemszerűen – az időben alakul, nincs, nem lehet semmiféle „igazi” én a testbenin kívül, ennyiben – ha tetszik – tökéletesen antimetafizikus líra a Tóth Krisztináé. Az élettörténet helyére egymáshoz sod-

ródó emlékképek és foszlányok kerülnek, vonások és mozdulatok kapcsolódásai és szétszóródásai, „városok, hasbeszélő / sors, emlékek völgykatlana, élő / vonalak, látod, // mind hogy bolyong és nincs egynek se útja” (Vaktérkép). A kulturális emlékezetnek is a „vegetatív” dimenzióit figyeli, tartja igazán lényegesnek a kötet, az „ösztönös”, akarattalan emlékezést, ezek, gesztusaink, testi működésünk jelölik ki öszszetartozásunkat a Kelet-Európai Triptichonban. A versdallam egyszerre ígéret – egy mondat mögötti mondat szerkezeti váza, tehát nyoma – és mindent egybehordó, elszakító sodrás, amely mind távolabb visz a végleges átlátás és megfogalmazás lehetőségétől. Ez a sodrás úgy vezet az egyetlen mondat felé, hogy „bármit gondolok, alámossa”. Az átlátás igénye, a sodrás által újra és újra elmosott időbeli út megtalálásának ambíciója rendre megjelenik a létöszszegző versek melankolikusan játékos, parodisztikus újraírásának folyton ismétlődő kísérletében, e kötetben a Futrinka utca című költemény soraiban. A létösszegzés tragikus hangoltsága, bármennyire veszendőnek állítja is be az életet, mégiscsak összegezhetőnek mutatja egy tanulságban. Ezt a tragikus hangoltságot lazítja valamelyest a Születésnapomra játékossága, ráadásul úgy, hogy a jól ismert ritmusképlet többlete maga is a keresés részévé válik, az egyetlen mondat alkalmi szerkezeti vázává. (Ismeretes és nagyon is ide tartozik Nemes Nagy Ágnes esete, aki egyik esszéjében megírja, hogy keresett egy verssort, aminek csak a ritmusát hallotta, vakszöveggel, a megitális rózsáról, bármi légyen az, mígnem kiderült, hogy Gyulai Pál verséről van szó és a megalázott Rómáról: „nem ez a mondat, hanem egy másik, mindig egy másik”. Ennek fényében értelmezhető a magyar költészethez írott hommage-vers is, a Hála-változat, amit ennek ellenére sem sikerült igazán megszeretnem, az hommage-jelleg kissé üressé és illusztratívvá teszi.) Az eredeti versben nyitottnak mutatkozott az élettörténet, ha iránya egyértelműen ki is volt jelölve: egész népemet nem középiskolás fokon tanítani. Az első parafrázis, a Porhó zárlatában ar-

ról a már idézett reményről olvashattunk, hogy „ittlétemet / átlátom ott”. Világos, hogy ezt a kilátópontot nem feltételezi az újabb parafrázis. „Akar, / akár // a színpadon a kesztyűbáb / játszani valami saját / mesét, / mi mást”, mindenféle önazonosság, sajáttá tett, sajátként lezárható élettörténet megalkotása reménytelen. Az előző zárlat végső soron a saját halált tette meg a teljes átlátás lehetséges végső pers-

pektívájának, egy olyan pont elérését remélte, ami kívül van a zajláson, itt azonban azt olvassuk: „halál / ha lel // utat is hozzánk, nem vagyunk, / futó fonál csak, filc magunk / helyett…” A halál semmilyen módon nem teheti sajáttá létünket, csak a bábszínházat zárja be. A második újraírási kísérlet az elsőt és önmagát, továbbá az „eredetit” is az átlátás reménytelen kísérleteként mutatja be, visszavonja, elvetvén a lehetőséget, hogy a dallam segíthet visszatalálni bárhová: „örök körök”, olvassuk az egyik játékos rímpárban. A ritmus (maga sem más, mint ismétlődés) ismétlődése nem vezethet semmiféle „végső” vagy „egyetlen” mondat irányába, nem juthatunk el sem itt, sem ott semmiféle létösszegzéshez: „sír a történet és elmossa önmagát” (Hangok folyója). A saját halál lehetősége foglalkoztatja a Program című verset is, ami Orbán Ottó Hallod-e te sötét árnyék című költeményét variálja és mögötte a csángó népdalt, ami Orbánt ihlette. „Sorsom vagy-e vagy csak program”, valami értelmetlen és mechanikus, kér-

dezi a szöveg, „te vagy-e az, aki vagyok / szólsz-e, hogyha elhallgatok”, mígnem megtudjuk, hogy „se nem sorsod, se nem emlék: ott aludtam minden szóban. / Felébredtem és beszélek, szóra bírom minden sejted, / én írom tovább a versed, oly szavakkal, nem is sejted”. A versünket a sötét árnyék fejezi be, semmi módon nem rögzíthetjük meg a költészet által önmagunkat, éppúgy nem lehet zajláson kívüli kilátópont, ahogy a saját halál sem, pontosabban, mivel ez sem, így a költészet sem lehet az. Ezért tartom teljes tévedésnek Szilasi László értelmezését, aki szerint: „a mondat (»nem ez a mondat, hanem egy másik, mindig egy másik« [58.]) egy létező, konkrét, jóllehet elérhetetlen hely. Az a hely, ahová a mindent felsoroló szavak és a ki nem mondott nevek rejtett folyásiránya tart. A költészet pedig nem más, mint ennek a helynek a módszeres, a hagyománynyal és a stílusszintek elméletével folyton hadban álló előkészítése” (Szilasi László: Emlékként tekinteni a jelenre. ÉS, 2009. 7. 10.), tehát hogy a szavak visszavezethetőek volnának eredetükhöz, mely érintetlenül szunnyadva várja őket valahol az idő kezdete előtt, ezáltal pedig, ezen az édenkerti nyelven minden közvetlenül megnevezhetővé válna, és ennek a névadásnak a reménye volna a költészet. Ezek a versek semmi ilyesmiben nem hisznek. Orbán Ottó számára a verse alatt hallható népdal valami ilyen hazatérés reményét jelenthette akkorra, ha csontjainkat meg kelletik adni, a népdal hordozza, és végül legyőzi az időt: „s nincs múlt, jelen sem jövendő, / csak egy vastag gyapjúkendő, / annak bolyhos melegében / ringok a világ ölében” – írja A magyar népdalhoz szóló versében. Tóth Krisztina ezt nem gondolja, a vers címe – Program – megint csak értelmezhető úgy, hogy az ő verse immár csak mechanikus kopírozás, csak mintegy a népdal és az Orbán Ottó-vers dallamára lefuttatott program lehet, az „örök körök” egyike, a dal nem a halál ellen szól, beszélője már a versben eltörlődik, az utolsó szavakat a sötét árnyék vagy sötét program írja. Csak a program marad meg, ami nem az övé, magától, mechanikusan lefut. Az időben megalkotódó és lassan eltörlődő testről beszél a Delta című, Kosz-

89

tolányit idéző vers is. „Ha negyvenéves elmúltál, a tested / egyszercsak elkezd magától beszélni… Figyeled lassan az erek vonulását, / hogy bontakozik ki testedből egy másik, / leendő felszín.” Az enjambement-ok, a központozás és a tulajdonképpeni ciklusok hiánya (a ciklusok hiányára Keresztesi József hívja fel a figyelmet Sodrásban című kritikájában. Magyar Narancs, 2009. 7. 16.), a sűrű szövésű motívumháló, az egymásba érő szomszédversek (A Vogymuk és A világ minden országa egyaránt a Halotti beszédet idézi meg, a Véletlen művek című vers címadó szintagmája többször visszatér a következő szövegben, a Sötétben járóban) az azonos problematika – a sodrás-poétika részei. A kötetet tekinthetjük bizonyos értelemben egy versnek, olyasminek, mint a Vinteuil-szonáta, amelyben fel-felbukkannak újra és újra ismétlődő, eltűnő motívumok, ahogy a híres kis dallam is a Proust-regény zeneszerzőjének műveiben. A líraiságot lényegében a fentebbi értelemben vett dallam teszi Tóth Krisztina verseiben, a dallam mint a magyar és világköltészet végtelenített Vinteuil-szonátájának mindig töredékes, vakszöveges, mindig csak összesodródó mondattörmelékekben felbukkanó emlékezete. A versek felsorolásaiban megjelenő tárgyak mindegyike egy-egy rekonstruálhatatlan történet nyoma, ilyen értelemben minden versben megbújik egy narratív vers lehetősége. „Minden utasnak van egy élete” – áll A koszorrú baba című versben. Az, hogy számunkra ebből is, ahogy a versek szerint saját életutunkból is csak pillanatképek és emlékképek férhetőek hozzá, ez a szükségszerű sűrítés, Dichtung teremt – végül – költészetet a prózaversekben is. A magyarul egy szót sem beszélő fekete kislánynak, az új osztálytársnak lehetne csak elbeszélni egy félbemaradt, pontosabban soha el sem kezdődő történetet, aminek egyetlen nyoma egy darab küllőgyöngy (jellemző módon a szót és a tárgyat egyszerre kapja a lírai én egy ismeretlen fiútól), és ez a nyommal jelzett hiány kezd el elbeszéléseket generálni. „Elterjedt, hogy van az a fiú az Újtelepről, /… lehet, hogy gyerekünk is lesz jövőre”). Mivel azonban nem egy történetnek, hanem a hiányának

90

a nyoma, nyilvánvalóan nem elbeszélhető, a különleges szó mintegy a helyére kerül, amikor a kislány, akivel meg lehet osztani az eredendő idegenséget, első magyar szavaként kimondja, és így újra, teljesen idegenné lesz: „Fehér fogai közt zörögve / forgott a név: idegen test a dobban” (Idegen test). Ez a kitüntetett emlékkép példázza, hogy az élettörténetek elemei, a puszta emlékképek nem rendeződhetnek élettörténetté, kavargásuk, össze- és szétsodródásuk, új és új alakzataik megteremtése volna a költészet Tóth Krisztina líraeszménye számára. A sodrás-poétika részeként megjelenő felsorolások néhol Pilinszkyt idézik, például, talán a legerősebben, a Szülők című versben. „A fal mellett a fűben szétdobálva / lyukas strandlabda, foszlott hintaágy / … dobog a bádog, áznak a kint felejtett / ruhák.” Mégis lényeges különbség, hogy Pilinszky lírája izolálja a tárgyakat, amelyek a kötet felsorolásainak többségében inkább összesodródnak, mint láttuk: „macskák ütődnek vedlő háttal a parthoz, / alaktalan ruhák, törött vesszőkosár, / zöld lombos ág, hegyén egy zacskó csapkod, / fényes bútorlapon fonnyadt hínárfonál / … szétrajzó törmelék minden valakinek az arca”

(Hangok folyója). Nem annyira időből kimetszett, mint inkább időtől elhagyott tárgyakról van szó. A Pilinszky nyugágya nem rozsdásodik már tovább, miután kimerevedett az apokalipszis nem múló végidejében, de a Tóth Krisztina „foszló hintaágya” alighanem továbbfoszlik. Inkább a költőnek különösen fontos Mándy Iván elhagyott tárgyai a Szülőkben idézett tárgyak, mint a Pilinszkyéi. Bizonyos, hogy Tóth Krisztina költészete egyszerre tartozik a legösszetettebb és a legnagyobb hatású magyar lírikusi életművek közé, rendkívül sokféle indíttatás újra és újra megalkotandó egységesítését végzi el kötetről kötetre. Jellemző, bár nem értek vele egyet, hogy Szilasi László a magyar költészetben jelenleg erős hatású líranyelvi hagyományok szintézisének kísérleteként tekint erre a könyvére, végső soron teljes pályájára. Pedig szintézisek nincsenek, győznek meg bennünket a versek. Csak koincidenciák.   

Vári György (1978): irodalomtörténész, kritikus. Legutóbbi kötete: „Az angyal a részletekben…” (Kalligram, 2004).

FÁ B I Á N E M E S E

Don Juan halott és nem élvez(i) „nem esik jól, rosszul esik, nehezen állom meg, hogy meg ne mondjam neki” (140.) A szövegben csalhatatlanul sok a lyuk. A szokásos kukorellys lyukak: bejáratokba torkolló kijáratok a személyiség és a szöveg útvesztőjében. Lyukak az emlékezet szövetében – és ezúttal, lyukak a nők helyén is. Minden nő egy hiány, a nők hiányérzetek.

Kukorelly Endre: Ezer és 3, avagy a nőkben rejlő szív. Kalligram, Pozsony, 2009 A hiányában jelenlevő, távollétével jelzett-jegyzett nőalak körvonalával már a Tündérvölgy C-jében találkoztunk. Itt a C-hez hasonló női jellegű lényekből kapunk egy dózissal, kevesebb, mint 1003-at. Ha amott

a női nemről tudható és tudnivaló dolgok C árnyában egyesültek, itt ez az általános C, mint egy képletben az ismeretlen, hasad különböző darabokra. Bár a számsor könnyen folytatható lenne, nem biztos, hogy megérné folytatni. Nemcsak az elbeszélő, hanem mi is unnánk magunkat. Azt sugallja, hogy aki egy nőt, egy történetet ismer, ismeri mindahányat, de ez némiképp fölöslegessé teszi a „ragozást”. Minden nő az általános Nő allomorfja, melynek fő attribútuma a felderíthetetlenség. Táruljon bármilyen szélesre egy testnyílás, valamiért nem enged belátást a szív rejtelmeibe. A rejtelem rejtőző, a lényeg érintetlen marad. A szívnek ez a zártsága viszont nem a helyzet eleve elrendeltségével, a hiány megszüntetésének adott lehetetlenségével szembesít, inkább az elbeszélőnek a probléma iránti érdektelenségével. Ez az, ami az olvasóban a megszüntethetetlen hiányérzetet generálja és megfosztja erejétől a szöveget. A könyv a TündérVölgy folytatásaként aposztrofálódik: megtalálható benne a jellegzetes, szaggatott írásmód, Tolsztoj és Kierkegaard. De kevesebb a kép, szürkébb a látvány és ritkább az atmoszféra. Pedig jó az indítás. Hosszú, pontos passzok a szerző és az elbeszélők közt. Látjuk benne a nagy ívű koncepciót, a stratégiát, a nagy meccs reményét. Ehhez képest, ezért olyan kínos és viszszavonhatatlan, amikor a labdát vezető játékos a pálya harmadánál észrevétlenül megbicsaklik, kiesik a ritmusból, elbotlik és hasra esik. Meccs helyett a végeláthatatlan szünet következik, melyben néhány csapattárs lustán, tét nélkül passzolgat egymásnak. Pedig Kukorelly írásmódja több szempontból is megfelelő közege lehetne egy Don Juan-szerű figura, egy Don Juan-történet („eszme” – ha nem is kierkegaard-i értelemben) feldolgozásának. A gyakori (helyzet-, szó-, probléma-) ismétlések frusztrációja egy olyan figura attitűdjét, frusztrációját jelöli, aki nem tud kikeveredni a csábítások vonzásából, ezzel újra és újra megismételve önmagát. A szöveg darabossága jellemzi a viszonyokat is, amik az elbeszélőt a nőkhöz fűzik, aki

nem jut el a történetig. A rövid, gyors szakaszok, a toporgó vagy hisztérikus visszavonások, kihátrálások az egyes kapcsolatok jellegét hordozzák. A tapasztalatok ilyen összeilleszthetetlensége, rendezetlensége fosztja meg az elbeszélőt a fejlődés vagy elmozdulás képességétől. Ráadásul nemcsak Don Juan játszik, hanem az Anna Karenina, a szerző írásmódja, és az én emlékei is. Az

apa alakjától, a gyerekkor szorongásaitól, értetlenkedéseitől és kisfiús ügyetlenkedéseitől indulunk. („Nem lehetek ilyen szerencsétlen. Ennyire béna. Dehogynem.” – 20. „A kisfiúk igazából nem kellenek senkinek.” – 45. „Elpirulok és a pirulás miatt azonnal megharagszom magamra.” – 33.) Az elején mindezek szép ritmusban csúsznak egymásba és szaggatják szét egymást: az emlékek, történetdarabok az írás jelen idejének gondolatfutamaival és a koncepciókkal: Don Juan, Anna Karenina, házasság, megcsalás, kalandok, férfi, nő. („Van, nincs, Paradicsom, Pokol, erről szól […] Arról a divatos élettani kérdésről: van-e határ az ember életműködéseiben lelki és élettani jelenségek közt, s ha van, hol.” [37.] – „Vronszkij, Levin, Oblonszkij, különféle életstratégiák, én-stratégiák, mind korrekten intézi az ügyeimet és van egy negyedik, Don Giovanni ma in Ixxxxxxa son gia mille e tre-stratégiája. Ezer és 3, semmi, de semmi korrektség, Mozart ezért, minden meggyőződése ellenére a pokolba juttatja.” [49.])

Ehhez a nagy ívű indításhoz képest tűnik laposnak a szöveg, mintha nem teljesítené a saját elvárásait. Olyan, mint egy „nézhetetlenségig kifakult színes film” (40.), vagy „mintha szürke meg fehér füzetlapokat illesztgettek volna szorosan egymás alá” (263.). Ahelyett, hogy a stratégiák árnyalatainak dimenzióit látnánk, nők (férfik) viselkedésének külsődleges jegyeinél időzünk, színt nem váltó, átlényegülésre képtelen közhelyeiknek felszínén korcsolyázunk. A szét-, túlírásokban helyenként majdnem megfullad a szöveg. Az elbeszélő hosszas, egyre fölöslegesebb futamokban értekezik illatról, sminkről, a pénzről, a férjek impotenciájáról, hűtlen asszonyokról, a házasodni–nem házasodni problémájáról. Anna Karenina is emiatt az óvatlan asszociáció miatt kerül elő, mint hűtlen asszony, de a regény világa idegen marad a szövegben, „kiáll belőle”, ahogyan a főszereplőből a szeretet („ahogy kiáll belőlem a szeretet” – 68.). Bár meg lett hívva (hogy a narrátor gyakran alkalmazott szenvedő szerkezetével szóljunk), egyszerűen nem jött el, ahogyan a főszereplő nem megy el egy megbeszélt találkozóra, örök távolmaradását és zártságát állítva a szöveg előterébe. A vissza-visszatérések akkor érdekesek, amikor más szempontból, más szereplőkkel, más beállításban világítanak meg újra egy-egy helyzetet. Amikor viszont ugyanazt ismétlik, ugyanazokkal a szavakkal (legfeltűnőbben az aktusok leírásában), az olvasó hajlamos elkalandozni. Az irónia és az ismétlések túlsúlya a folyamatos oda-vissza mozgásra redukálja a lehetséges mozgásokat, should-I-stayor-should-I-go-ra egyszerűsíti a viszonyokat. A repetitív, hangsúlyokat kioltó szövegritmus a gondolkodás és cselekvés gépiességének és monotonitásának érzékelését támogatja. Ami Don Giovannit illeti, jelenléte valóban kísért a szövegben. Olyan figuraként bukkan fel, akit a szerző Mozarthoz hasonlóan – meggyőződése ellenére? – a pokolba küld. Az az érzésünk, hogy egy kissé legyengült kísértettel van dolgunk, aki elkárhozva kering az útvesztőben, érzéseit és testét

91

elvesztve, emlékeit hiába idézve, újra meg újra – nem annyira a viszonyok és önmaga megértésének lehetetlenségébe, mint inkább – saját megérteni nem akarásába ütközik. Mintha az a büntetés telne be rajta éppen, amit A csábító naplójának narrátora jósol: „Nem tudok kínosabb dolgot elképzelni annál, mint amikor egy intrikus elveszti a fonalat, és egész éleselméjűségét önmaga ellen fordítja.” Vagyis: „aki önmagában téved el, annak nincs oly nagy területe, ahol mozoghatna; hamar észreveszi, hogy körben jár, s ebből nem tud kikeveredni.” (Kierkegaard: A csábító naplója, In: Vagy-vagy. Osiris, 2005, 296.) Ahogy az Ezer és 3 narrátora fogalmaz egy másik szereplővel kapcsolatban: „Egyszer nem képes a végére érni, megakad ugyanazon a ponton, kezdi elölről, megint és megint.” (113.) Az Ezer és 3 inkább ennek a (már a TündérVölgyben is előforduló) problémának az újraírása, mint a női–férfi viszonyok árnyaltságának érzékeltetése. A maszkulin–feminin találkozás alkalom a törött egzisztencia ábrázolásának szolgálatában. Az egyes szám első személyben lejegyzett szöveg a házasság, szerelem lehetőségeit-lehetetlenségeit járja körül. Az elbeszélő a házasság intézményével nem tud mit kezdeni, viszont az ezzel szemben egyedüli alternatívaként álló futó kalandok terepén sem boldogul. („Dönteni ostobaság. Döntöttél, már rossz is…” – 156.) A házasság elképzelt monotóniája és gépiessége elől újabb unalmasként beállított nőügyekbe menekül, melyek a napi aktatologatás monoton rutinjára emlékeztetnek. Az elmélkedések részei között, a néhány vonallal felvázolt környezet kiállítótermében a szexuális aktusok afféle talált tárgyakként keresnek helyet. Durva, túlméretezett szignókként állnak rajtuk a szavak, melyek a választások gépiességét, az elbeszélőnek a történések iránti közömbösségét mutatják, az aktusok minden erotikát kizáró nyilvánvalóságával és egyértelműségével együtt. („Lehúzom a cipzáram, egyből belekerülök, nem érzek semmit. Azt érzem, hogy benne vagyok, nem nagy érzés.” – 166. „…hogy ez most itt meg

92

lesz baszva…” – 80.) A nézőpont tétnélkülisége és az unalom fokozódása a leírásban néha már majdnem vicces, de inkább nevetséges: „És míg vártuk, hogy csillapodjon a vihar, leszopott.” (76.) Az együttlétek meglepően rövidek, két mozdulat mindössze, hamar túlesünk rajta. A helyzetek szigorú következetességét a cipzár lehúzásának katatón és egyre otthonosabbá váló gesztusa vezeti be. A narrátor beszédmódja egy „őrült” és „gonosz” jelzőkkel asszociálódó, unatkozó Don Juan körvonalazására tesz kísérletet, akinek a feltűnő arctalanság ugyanúgy attribútuma, mint az előkerülő nőknek. (A szereplőknek nagyrészt „pofájuk” van, beleértve az elbeszélőt is.) De Don Juan inkább marad ártatlan szellem, mint karakteres kísértet, ezért nem borzongunk bele sem „őrültségébe”, sem „gonoszságába”. Hiányzik belőle az érzékeltség-érzékelhetőség minimuma, egy olyan határozott kontúr, mely lehetővé tenné, hogy nagyobb része súlytalan és átlátszó maradjon. Emiatt oszlik szét Don Juan „eszméje” is: mert nem biztos, hogy épp egy olyan figura megfelelő kiindulópontja a vágytalanság és élvezetnélküliség központba állításának, aki a vágy, az élvezet és az érzékiség megtestesítőjeként működik. Anélkül történik ez a középpontba állítás, hogy a vágy és vágytalanság közti kontraszttal, a szembenálló pólusok egymást kihívó feszültségének érzékeltetésével, előállításával találkoznánk. Az eltávolító, intellektualizáló beszédmód, a reflexív keretek megnehezítik, ha eleve lehetetlenné nem teszik a közvetlen, az erotikus, de az érzéki megjelenését, megjelenítését is. Az elbeszélő sosem test: súlytalanul lebeg mondandói között, ő mindig éppen az, amit mond. Hol visszataszító, hol undorító, hol esendő, hol szánandó („Hiányzik, tél van, szenvedek, túl sokat eszem miatta, éhes vagyok miatta” – 173.), hol vicces, hol fél, hol pedig ideges. Nem lehet őt megfogni, mert folytonosan számonkérhetetlenségbe hátrál a szövegből. Az emlékezet többnyire a nyelv körkörös romjaiban talál otthonraotthontalanságra, de a ciklikusság

mellett az idő linearitásának nyomai is jelen vannak: a kezdet hangsúlyos gyerek-nézőpontjától a „macsó-korszak” aktusain át az öregedés érzékeléséig jutunk. A könyv is három részre osztott, de az egyes részek nem fedik a korszakhatárokat. A második rész végén sokasodnak az „öreg érzések” leírásai, ezek a könyv legerősebb részei közé tartoznak. („Ez a nyomasztóan öreg érzés. Hogy mi van, nem tudok futni? Úgy, ahogy akarok, amikor akarok, amilyen erővel akarok, ahogy mindig is szoktam?” – 257. „’Nem kapkodok’, közlöm vele, és azonnal elpirulok, mert, sajnos, kapkodok, sőt, valami eszelős van abban, amit csinálok.” – 267.) A harmadik, legrövidebb rész mindössze néhány oldalra szorul. A zárszóhoz közeledve csöndesedik a narrátor hangja, agressziója szentimentalizmussá szelídül. („Vajon miért akarok én olyan nagyon egy nővel együtt lenni? Mert ő egy angyal?” – 253.) Visszatérnek a kezdet motívumai, képei, keretbe foglalva a középső részt. Visszatér az érzésünk is, hogy nagy ívű koncepcióról van szó, csak az ívet nem találjuk. 

Fábián Emese (Budapest, 1982): irodalomkritikus. Az ELTE-n végzett magyar–esztétika szakon. Budapesten él.

TA L L É R E D I N A

„Ülnek a kiscsajok (Fehér lovon jövőre várva)” Csipkés ruhában, deflorálva A tengerből kijött a hableány Koktél kezében, a többiek közé A kávéház elé a napra ül Várnak a kiscsajok, ülnek az angyalok Ülnek a kiscsajok, várnak az angyalok Ki fogja őket megdugni Sohase fogják megtudni Csak ülnek a kiscsajok, nézik hogy hol vagyok Szponzorra várva, parfümfelhőbe Kínálják a húsdarabkát Üldögélnek és nevetgélve Dicsérik meg egymás haját Ikeába’ vagy plázákba’ Ülnek az asszonyok A körmösnél kiplasztikázva Várnak az angyalok Kisminkelve, szép ruhában Vagy elkenődve, elhasználva Ülnek a csajok és nézik hogy hol vagyok (Kiscsillag) Tetszett az oviban egy magas barna fiú, állandóan könyörgött, adjak puszit a szájára. Hosszas alkudozás után igent mondtam, azzal a feltétellel, hogy a szájrapuszi előtt karonfogva végigsétál velem a többiek között, lássa mindenki, nekem már van valakim, ő az enyém. Nem örült különösképpen, de megtette a kedvemért (a puszi kedvéért), ő volt az első férjem. Amenynyiben elfogadjuk az Ezer és 3, avagy a nőkben rejlő szív című regény elbeszélőjének hipotézisét. Minden nő férjhez akar menni (kisajátítani a férfit), a férfi viszont minden nőt meg akar szerezni, enyhén szólva szájrapuszit akar. Én mondom enyhén, Kukorelly Endre elbeszélője keményen mondja. A szexualitáson keresztül közelít a férfi–nő viszonyokhoz. Ez a legerőteljesebb vonala a szövegnek. A testiség brutálisan jelenik

Kukorelly Endre: Ezer és 3, avagy a nőkben rejlő szív. Kalligram, Pozsony, 2009 meg, durva szavakkal, a narrátor-főhős kendőzetlenül mesél a szerelemről, nevén nevezve minden intim testrészt, azok állagát, helyét, szerepét. Ez meglehetősen jó támadási felület azoknak, akik botránykönyvként kezelik a regényt. És a számok. A könyv főhőse egyik nő karjából zuhan a másikéba, beismerten számtalan nővel volt/van dolga, ráadásul számok jelölik őket név helyett. 1000 és 3 szerető, mint Don Giovanninak Mozart operájában. Bár itt az elbeszélőnek ez vélhetőleg csak viszonyszám. A férjekhez képest. Neki ezer és három szeretője volt, vagy inkább maradjunk annyiban, hogy sok. Nők, számokkal jelölve, ez azért elég bántó tud lenni. Ám hatásos eszköz a távolságtartáshoz, a mesélő távolodásához. A saját életétől, érzéseitől, szerelmeitől. Már amennyiben szerelmekről van itt szó és nem csupán szexről, monoton nemi aktusok ismétlődéséről. (A történetben rendre hasonló aktusok, szexuális pózok és pozíciók jelennek meg.) Kukorelly regényének fő célkitűzése a szerelmi viszonyok megfejtése, de többről van itt szó. Felvillan az apa, az anya és a lánytestvér alakja is. (A szöveg egyik legmegrázóbb fejezetében mesél a főhős húga életéről.) A könyv felütése egy gyerekkori emlék, az édesanya összeomlása az apa hűtlensége miatt. Később is többször szó esik az apa csapodárságáról, és nagyon lényeges motívum a nők–anya viszony karakteres szerepe az elbeszélő életében: „Az anyám nem különösebben szerette, de ő senkit nem szeretett olyan nagyon […] Örül neki, ha van ott valaki, van

valakim. […] És hallod hozzá a hangsúlyait. Látod az anyád arcát, ahogy arról a lányról beszél, akit szeretsz.” Az szövegfolyam karakteres eszköze az író korábbi prózáiból (pl. a TündérVölgyből) már ismert tézis– hipotézis–antitézis alkalmazása. Tesz egy határozott, helyenként meglehetősen szélsőséges kijelentést, aztán rögtön vissza is vonja, ellentmond, boncolgatja, keresgéli az árnyalatokat. A könyv olyan, mint egy road movie. Férfi rohangál nőktől, nőkhöz, ideoda ugrálva az időben az emlékek között, vagy épp a képzelet és a valóság között. Nagy lendülettel beszippant a szöveg, egy-egy végletekig szélsőséges kijelentés után (azt bizonyítandó) zsigeréig lecsupaszított, plasztikus történet következik. Aztán kilök. Néha le kell tenni a könyvet. Mert például magára ismer az ember egy hipotézisben, („minden tükör”), esetleg nem bírja a durva szavakat olvasni (nem ehhez szokott), és az is lehet, hirtelen nagyon ellenszenves a főszereplő, mert az író jéghideg kegyetlenséggel ábrázolja, sokkal inkább hősét, mint az őt körülvevő nőket. Ebben rejlik a szöveg egyik legnagyobb erénye. Nem könnyű szeretni a regény elbeszélőjét, mert nagyon látszik. Semmi rejtőzködés, szépelgés, magyarázkodás, az alkotó nem akarja megszerettetni figuráját. Láttatni akar. Nem arról mesél, ki mit érez vagy gondol, azt írja le brutális őszinteséggel, hogy ki mit csinál. Legfőképpen főhőse mit: a történet nagy részében szexuális aktusokba bonyolódik. Egyéjszakás kalandokba vagy több éves viszonyokba, és legtöbbször ezek a kapcsolatok fedik egymást. A tettekre nincs magyarázat, minden csak megtörténik, a főhős elmeséli, hogy ez meg az volt, de a miért titok marad. Ezt a titkot pedig úgy próbálja megfejteni Kukorelly beszélője, hogy a nőket nézi. Elemzi, hasonlítgatja egyiket a másikhoz. Csakhogy itt minden nő valamiképpen egyforma, bármennyire is különböző, mert mindig ugyanonnan nézi őket a mesélő. „Ez nem ((036)), hanem ((807)), nem harminckét éve volt, hanem pár hónapja, a lánya lehetne, nem ismerik egymást, ugyanúgy csinálják. A nők ugyanúgy csinálják, nincs kü-

93

lönbség, már egy méterről nézve sincs, mégse úgy nézd. Ne egy méterről nézd, kicsivel menjél vissza. Visszább, ne hátra. Visszafelé. Nők közötti különbségeken ámuldozni a legboldogítóbb.” Az önéletrajzi elemekkel átszőtt történetet és annak főhősét elég nehéz elvonatkoztatni az írótól (a narratíva egyes szám, első személyű), az olvasó óhatatlanul beleeshet a csapdába, és összemossa az alkotót az elbeszélővel. Ha így tesz, eltéved. Az írói döntés itt egy olyan férfit megismerni, aki kezdetben akár Moliére fösvényére is emlékeztethet. Moliére hőse harácsol, Kukorellyé pazarol, és mindkettőt a mohóság hajtja. Harpagon pénzmániás, betegesen gyűjtöget, mindentől és mindenkitől sajnálja a vagyonát, beleértve saját magát is. Az Ezer és 3 főszereplője őrlődik, retteg a felelősségvállalástól, a családalapítástól, a beolvadástól, közben pedig semmire sem vágyik jobban, mint megértésre és társra, frusztrációit hódítási rohamaival próbálja kompenzálni. Mindenféle teóriát talál ki az önigazolásra. Számtalan példával próbálja bizonyítani, hogy a házasság mennyire nem működik, és férjnek lenni riasztó. Nem férfias. „A férj nőies helyzet, ha megnősülsz, kiszélesedik a csípőd.” Azt hiteti el magáról/magával, hogy az egynőt keresi, miközben mindenkit akar. Elemezni próbálja az asszonyi lelket, legtöbbször a testen keresztül, és nem nagyon jut egyről a kettőre. Ám csak a felszínen beszél szeretőkről, unásig ismételt nemi aktusokról. Nem nők kibeszéléséről van itt szó, nem is az ő titkukra derül fény. Magát adja ki. Egy ámokfutót ismerünk meg, aki újra és újra elárulja saját magát, ugyanabba a hibába sodródik. És egy férfi(as) szemléletmódot a női testről. Leginkább a testről, néha lélekről. „A testek közül a lélek válogatja ki a neki valót, a legszebb test tisztán a lélek ügye, nők teste a léleknek tetszik vagy nem, ez a tetszés a lélek. A tetszés lélek, ha nem a tetszés a lélek, akkor nincs lélek.” Kukorelly figurája leél egy életet, vagy legalábbis jó sok évet úgy, hogy azt sem tudja, mit csinál, és legfőképpen azt nem, hogy mit érez, vagy ha igen, akkor már későn. „…szeretlek

94

tégedet’, ennek eleinte ütős a mondanivalója, nem szólva a hangsúlyozásról, az idétlen hangsúlyokról, és mikor lefut egyszer-kétszer, elhangzik párszor, fokozatosan elpárolog belőle az erő. Kiszikkad. […] Ismételjük, és úgy lesz vége, hogy nem folytatjuk az ismételgetést…” A szerelem ebben a textusban csupán elmúlásában és/vagy hiányában van jelen. Szomorú történet, tele

plasztikusan leírt élményekkel, vagy épp az élmények kapcsán kieszelt teóriáival, a titok megkeresésének törekvésével. Az első rész vége felé haladva már sejthető, amit aztán a második részben többféleképpen is kimond a főhős: „Jóvátehetetlenül alakul, ami alakul.” Elszomorodik mindenki. Ott a sok elhagyott, megcsalt nő, az önmagát egynőben feloldani vágyó, de minden felelősségtől, kötődéstől menekülő, a szerelmi aktusoktól elfáradt/megfáradt macsó és a szélsőséges, helyenként durván szemünkbe vágott kijelentésektől fásult vagy épp felháborodott olvasó. Mi jöhet még? Mi lesz ennek a vége? A második részben ugyanaz beszél, akit az elsőben megszerettünk vagy elutasítottunk, esetleg megszántunk. Továbbra is a kukorellys dramaturgia szerint követhetjük a történetet, hol itt a jelenben, hol harminc, ötven évvel korábban találjuk magunkat. Egyszer az író életrajzából ismert és itt felismert helyszíneken, másszor fikciók kellős közepén, de mindenképpen azzal az elbeszélővel

haladunk, akinek hódítási kényszere sokszor depresszióba csap át. Az első részben nagy lendülettel számol be hódításairól és meg akar győződni arról, mennyire hazug intézmény a házasság. (A világirodalomból és a nyugati mítoszokból rengeteg példát hoz be az alkotó a történetbe, ezt bizonyítandó.) A második részben egy érettebb ember gondolkodik, beszél minderről. Továbbra is a testiség van felszínen, a testen keresztül furakodna az igazságkeresés a lélekhez. És itt sem jut egyről a kettőre. Ám őszintébb, bensőségesebb beszámolók következnek a magányról, az elhagyásról és elhagyatottságról. A második rész tizennyolcadik fejezetében a sokadik szakítást már másképp mesélteti el a szerző. A sztorizgatás itt önvallomássá mélyül. A történetleírás is részletesebb a korábbiaknál és egy helyütt meg is szólítja az elbeszélő egyik szerelmét. Nevezetesen ((1000))-t: „Nem azért, mert rád gondolok, nem is gondolok rád. Hanem kire gondolok? Nem jut eszembe a test.” Ez az igazi fordulópontja a regénynek. Látszólag ugyanaz történik továbbra is, megszerzés, szeretkezés, hazugságok, menekülés, elhagyás. Itt azonban ugyanaz az ember, aki rettegett a kötődésektől, menekül a gyerekvállalástól, megtört. Majd folytatódik megint a reménytelenül ugyanolyan ismétlés. Megszerzem, magamévá teszem/megteszem, amit kér (férj leszek egy ideig), végül mégis menekülök. Kétségbeesett a menekülés és nem vezet sehova. Maximum a kiindulópontig. Minden nő férjhez akar menni (kisajátítani a férfit), a férfi pedig az egynőt keresi, miközben mindegyiket birtokolni akarja. A helyzet feloldhatatlan. Testiségről, a férfi hódító szerepéről és A NŐ hiányáról van itt szó. Akire a főhős vágyik, megkapja, és attól a perctől kezdve kiüresedik a vágy, helyét az unalom tölti ki. „Így ér véget a második rész. Esélyt sem kap az élettel szemben a gyöngédség.” Aztán mégis. „Karácsonykor ugye felveszed a nyakkendődet?, kérdi ((1003)). Alvásillata van.” A harmadik részben felmerül a házasodás, révbe érés lehetősége, de csak a felszínen. A hajlandóságot ugyanis az öregedéstől és a magány-

tól való félelem kíséri, így ez itt újabb menekülésnek látszik csupán. A történet főszereplője mindvégig a test felől közelít, a lélek ügyét távolságtartással kezeli. Ha mond valamit erről, paradoxonokkal teszi, kijelentését rögtön visszavonja, megcáfolja, ellentmond neki. Ez a tudatosan tétova fogalmazásmód még inkább tükrözi, hogy a történetben felvetett alapprobléma megoldhatatlan. Az elbeszélő nemcsak a mondatok szintjén tart távolságot saját magától és a regény majdnem mindegyik szereplőjétől (kivétel ((1000))), hanem a szavak szintjén is. Fontos tipográfiai megoldás például a számos kövérrel szedett szövegrész. Ezek egyrészről Tolsztoj Anna Karenina című regényére utalnak (ez az egyik legmarkánsabb irodalmi példa, ami végigkíséri a regény paradoxonokkal teli vonalát), másrészről pedig elválasztják, elidegenítik a szótőt személyes vonzatuktól. „…ahogy meglátod, […] találkozom egy ismerősömmel, az odakiabál nekem […] azt se tudom, ki volt…” Kukorelly legújabb kötete kegyetlen jó történet. A házasság, szerelem

problematikája évezredek óta kedvenc témája a világirodalomnak, az Ezer és 3, avagy a nőkben rejlő szív című regény mégis tabukat döntöget. Az író leplezetlen őszinteséggel beszél a testiségről, nyíltsága szokatlan és provokatív. A történetben olvasható helyzetekkel mindenki találkozott már, ám ahhoz szoktunk, hogy a szexualitás a mindennapi életben magánügy, az irodalomban pedig a mit érzek vagy mit gondolok felületén mozog. Itt jéghideg őszinteséggel mutatja meg az író a valóságot: a „mit mondok?” helyett a „mit csinálok?”-ot, a házasság intézményét pedig enyhén szólva megkérdőjelezi. Én mondom enyhén, Kukorelly Endre elbeszélője keményen mondja, és ez az a bizonyos béka, amit nehéz lenyelni. 

Tallér Edina (Kiskunhalas,1971): Budapesten élő televíziós műsorvezető, újságíró, a VEAN Production forgatócsoport dramaturgja, a FEMALE.HU alapító tagja. Két gyermek édesanyja.

BAZSÁNYI SÁNDOR

Sztálin cimborája Azt hinné az ember, amikor először veszi kézbe Csaplár Vilmos új könyvét, hogy szerzőnk megelőző művéhez, az Igazságos Kádár Jánoshoz hasonló olvasmányban lesz része. Hiszen a cím – Hitler lánya – és a hátsó borítón olvasható szatirikus szövegrészlet a náci pártvezérről, amint az, még politikai karrierje kezdetén, éppen egyik alkalmi szónoklata közepette kifelé sétál a Tökfőzelék nevű müncheni vegetáriánus étteremből – nos, mindezek alapján tényleg azt hihetnénk, hogy jól ismert történelmi figurára kihegyezett,

Csaplár Vilmos: Hitler lánya. Kalligram, Pozsony, 2009 anekdotikus-humoros regényt fogunk olvasni. Hát nem. A Hitler lányának csak egyik epizódszereplője Hitler, és a lánya sem feltétlenül a lánya. Mint ahogyan kötetünk meghatározó zamata sem a Kádár-könyv (Kádár-korszakot mímelő) direkt humora. És ha a kötetborító csaliját nem csupán kereskedelmi fogásnak tekintjük (persze nyilván az is), hanem olyan poétikus trükknek, esztétikai igényű provokáci-

ónak, amely noha igencsak felkelti az olvasók kalkulálható elvárásait, ámde nagyon nem teljesíti be azokat, akkor jogos a kérdés: mit kapunk cserébe? Milyen belső szövegértékeket foglal magában a csalfa külső? A félrevezető játék egyébként módjával folytatódik könyvünk legelején, ahol egy bizonyos Lóránt Mihály mesél apatikus és „kukán gubbasztó” (11.) Éliás nevű fiának mindenféle mitikus-humoros történetet Leninről, Sztálinról; többek között azt, hogy egykor ő is tagja volt a grúz Josif rablóbandájának. És ez az anekdotázó nyitóhang folytatódik majd azzal a müncheni epizóddal, amelyben a tisztázatlan születésű Kucor Fannit (aki később felveszi jóakarójának és talán apjának, Ruckner Pálnak a nevét és izraelita vallását) színpadias körülmények között magáévá teszi az ostorral a kezében szónokló Hitler; aminek lehetséges következményeit a kétségbe esett lány azon nyomban egy zsidó fiú, bizonyos Vukán Balázs spermájával próbálja elhárítani. A Sztálinról anekdotázó apa és a Hitler által megerőszakolt lány párhuzamos ötletei meg talán azon az időtengelyen kerülnek nagyon közel egymáshoz, ahol a Földi Piroska néven Lóránt Mihálynak Éliást megszülő, majd őt elhagyó, utóbb Szeged környékén Pipás Pistaként a családtagjaikkal durván bánó férjeket öngyilkosság látszatát keltve sorozatban felakasztó mitikus figura kitüntetett figyelemmel viseltetik az őt felbérlő Orsojákné fia, Tóni iránt, akit ő – szerzőnkre jellemző óvatos pillantással a szereplő lelki háztartásába – Éliásnak szólít, és aki anyja elítélését követően a róla gondoskodó kispesti nagynéni, Kujedáné után felveszi a Kujeda Éliás nevet… – nos, tehát Kujeda Éliás a nyilasterror idején, zsidó rabokat őrző vidéki csendőrtizedesként megismerkedik Fanni (és talán Hitler) lányával, Ruckner Jolánnal, akit először megment, később viszont megerőszakol (mint a főzelékpárti vezér egykor az anyját). És noha kettejük története gyorsan elágazik, mégis amikor a regény végén az ’56-os forradalomban Falábúként elhíresült, utóbb társával az osztrák határ menti településen kocsmárosként és illegális

95

embercsempészként dolgozó Kujeda Éliás a besúgó helyi orvos segédletével halálba hipnotizálja magát, Jolán, immár Csiliz Lajosné, a mellkasához kap: szíve „legalább hármat »mellé« vert” (287.). És annak ellenére, hogy a kissé váratlan misztikus párhuzam felől talán még hangsúlyosabbá válhatnak az elbeszélés korábbi, esetleges párhuzamai, mégsem szabadulunk meg a regényegész esetlegességének alapérzésétől. A nagyon sűrű szövésű utolsó oldalak slusszpoénja nem kínál megoldást, csupán, helyzeti energiájánál fogva, nyomatékosan felhívja a figyelmünket a regény szándékolt megoldatlanságaira. Arra a zavarba ejtően mozgékony, mivel ötletszerűségekkel, váratlan váltásokkal, elhallgatásokkal, sejtetésekkel és részleges ismétlésekkel működő, már-már filmes jellegű elbeszélés-technikára, amely éppenséggel a forgatókönyvíróként is ismert Csaplár új művének tagadhatatlan értékét adja. Mert ugyan az elbeszélő hangja töretlen biztonsággal és bizonyossággal, ráadásul adakozó bőséggel halmozza az olvasó asztalára az étvágygerjesztőbbnél étvágygerjesztőbb falatokat: eseményeket, helyzeteket és szereplőket, a három különböző elbeszélés-technikájú részre (az első a harmincas években, a második 1944–45-ben, a harmadik az ötvenes években játszódik) osztott regény világa mégsem áll össze valamely egységes ívű narratívává. Ami nem baj. Sőt. Hiszen kifejezetten jól eshet a különböző historikus tablókban járatos és megfáradt olvasónak, hogy nem valamiféle kiismerhetően voluntarista elbeszélői koncepció zabolázza és csomózza a sok-sok szereplőt magában foglaló sok-sok történetszálat. Noha nyilvánvaló, hogy az elbeszélő mindent tud arról, ami a figuráival történt, történik vagy történni fog („Jolán pár óra múltán a Szegedről Budapestre tartó vonaton szorongott a peronon állva, és Csiliz Lajos felé döcögött, noha még csak nem is sejtette, hogy amaz a világon van.” – 229.); vagy ami a fejükben, lelkükben, egyebükben zajlik. (Hasonlóképpen tudatos, noha teljességgel más irányú döntést hoz elbeszélőnk, mint

96

az egyébként rokon témájú, világlátású és etikájú Márton László-könyv, az 1944-ben játszódó Árnyas főutca narrátora.) Ennek ellenére az elbeszélő nem foglal állást, nem szegődik szimpatizánsként, netán őrangyalként egyik szereplője vagy szereplőcsoportja mellé sem, nem kurkászik túlzó (pszichologizáló-megokoló) szenvedéllyel senki agyában, lelkében. És éppen ezért, az elbeszélői szenvtelenség-

gel párosuló ritmikus szerkesztésmód provokatív egálizmusának köszönhetően tekinthetjük szerencsés szövegfejleménynek, hogy inkább csak mintegy véletlenszerűen érintkeznek a történetek és a sorsok, akár egyegy motívum hangsúlyos ismétlődése, akár valamely hirtelen párhuzam jóvoltából. Noha az 1944–45-ben játszódó könyvfejezet egy időben zajló, ámde egymással közvetlenül (vagy közvetve) nem érintkező történetszakaszai közé szerzőnk nem ékel olyan csillaggal jelzett szövegtöréseket, amilyenekkel a másik két fejezetben találkozhatunk; miáltal a párhuzamos történetek közös iramúvá, sőt a gyors vágástechnika jóvoltából egyenesen filmszerűvé válnak, kis híján valamiféle össztörténetbe rendeződnek És ezt a benyomást csak megerősíti az egymással talán soha nem is találkozó szereplők további sorsát rovancsoló fejezetzárlat epilógusszerűsége. Ugyanakkor összességében Csaplár inkább osztódással szaporodó motívumok rendszerével dolgozik, és nem célirányos, ok-okozati logikával.

Az egyik náci tiszt, Herr Schmidt például azért szerez be magának korbácsot, mert úgy olvasta, hogy a Führer ifjúkorában maga is szívesen hordott ostort magánál, ahogyan arról korábban az olvasó is értesülhetett Fanni és Hitler rövidke (és viharos) müncheni történetéből. Vagy mondjuk az ájult, terhes Fannit a Duna-parton ugyanúgy, ugyanolyan gondoskodó szenvedéllyel találja meg Królik Pista, mint egykoron Fanni anyját, Trestyán Zsuzsát Ruckner Pál. Nem is beszélve arról, hogy sem Fanni anyjának, sem lányának gyerekeiről nem tudjuk teljes bizonyossággal, hogy kik az apjuk; s így a bizonytalanság csak hatványozódik: amennyiben Jolán nem biztos, hogy Hitler lánya, annyiban apai ágon a kis Csiliz Lali sem feltétlenül Csiliz Lajos fia – amellett, hogy anyai ágon sem mondhatjuk róla teljes bizonyossággal, hogy Hitler unokája. És míg a budapesti zsidókat a lehetőségekhez mérten menteni igyekvő Kasztner Rezső előre lát bizonyos dolgokat (többek között a második világháború utáni erőszakos halálát Palesztinában), addig az ’56 utáni történetben a határszélen embereket kicsempésző Kujeda Éliás meg visszafelé, az ő szavaival: „patkány” módjára emlékezik – mintha visszafelé forgatva látna egy filmet, amelynek ő maga a hőse. És például amikor úgy tűnik, hogy elbeszélőnk végleg elejtette a Felvidékről Budapestre látogató és ott bujkáló Halász György történetszálát, a félszeg fiú hirtelen felbukkan egy határszéli városka börtönében, csak hogy „csalizsidóként” csendőrkézre juttassa a Kasztner-féle diplomácia ellenében – annak radikális alternatívájaként – fegyveresen szervezkedő zsidó fiatalokat. Az elbeszélésmód szilánkos voltát olykor a stílus szilánkossága, eklektikája is erősíti (noha összességében tényleg magabiztosan kézben tartott dikciót van szerencsénk követni); például akkor, amikor a később csúfos sorsra jutó Orsoják és alkalmi, egyéjszakás felesége, a kocsmároslány Mariska komikus és kudarcba fúlt egyesüléséről olvashatunk talán túlontúl olcsó módon a genitáliák méretkülönbségeire rájátszó vicces soro-

kat (mely megalázó élménynek lehet egyenes következménye, hogy a kis „pöcsű” Orsoják később addig veri a feleségét, míg Pipás Pista fel nem akasztja). De lehet, hogy ez a hangfekvés még mindig az anekdotikus és szatirikus Hitler–Sztálin-akkord kései visszhangja, mondhatni az Igazságos Kádár János stílusparódiája, tudatos visszaéneklése, és így végső soron a Csaplár-féle egységesített eklektika szövegpoétikáját szolgálja. Egyfelől van tehát a rafinált, de nagyjából egységes tónusú elbeszélésmód, amelynek mindig érzékelhető gazdatudata szenvedélytelenül, sőt ideológiamentesen láttatja az eseményeket; függetlenül attól, hogyan látná akkor, ha nem éppen az volna a dolga, hogy beszámoljon róluk. (De hát miféle furcsa elképzelés is ez: arról morfondírozni, milyen volna az elbeszélő, ha nem volna elbeszélő. Milyen volna az elefánt, ha nem volna agyara, hatalmas füle, vastag bőre és hosszú ormánya; ha nem volna elefánt?) Másfelől a történet tárgya sem válik mindig egyértelműen megítélhetővé; hogy például kiknek van igazuk 1944-ben, a fontolgató Kasztneréknek (gondoljunk csak a Kasztner-vonat túlélőire) vagy a radikális zsidó fiataloknak (gondoljunk csak a Kasztner-vonatba be nem került áldozatokra). Noha természetesen Csaplár regényének történelemszemlélete nem relativista, csupán látásmódja szenvtelen: nem kommentálja, hanem különböző, ráadásul sokszor bizonytalan származású, nem ritkán családot, nevet és társadalmi státust váltó szereplői kapcsán ábrázolja a megannyi lét- és identitásbeli bizonytalanságot és téveszmét fiadzó XX. századi magyar történelem bizonyos szakaszait, pillanatait. Az események ugyanis önmagukért beszélnek. A legtöbb, amit a regényíró tehet, és ami egyúttal az ő legokosabb, legetikusabb döntése, hogy értékelés-, ítélkezés- és értelmezésmentes rálátást kínál a történelemre, és ehhez megfelelő szereplőket keres (Pipás Pista, Kasztner, Eichmann…) vagy kreál. A történetfilozófiai belátásból, egyfajta rezignált bölcsességből tehát egyenesen következik Csaplár művének szenvtelen, olykor szatirikus, ámde mindig pontos elbeszélésmódja.

A címben szereplő Hitler korbácsos-erőszakos jelenete Fannival tehát a regény megannyi erőszak-cselekedetének a prototípusaként, jelentésösszpontosító szatírájaként is olvasható. Innen nézvést a Hitler lánya cím metaforikusan értendő: ha nem is vérségi értelemben, de sok más tekintetben – például a kisebb-nagyobb léptékű erőszakos cselekedetek elkövetőiként vagy elszenvedőiként – mindenki (mindegyik szereplő, és talán egy kicsit az olvasó is) kényszerű utódjává lesz a világtörténelem legendás erőszaktevőinek és/vagy erőszaktárgyainak. Mert ha a Hitler feltételezhe-

tő lányát megerőszakoló Kujeda Éliás egykori jóakarója, Pipás Pista fiának, Lóránt Éliásnak mesélő Lóránt Mihály családi folklórja nyomán könyvünk történetesen azt a címet kapta volna, hogy: Sztálin cimborája (noha a tényleges cím lényegesen jobban cseng), a képlet, a távolságtartóan s így pontosan megrajzolt erőszakképlet, akkor sem változna. 

Bazsányi Sándor (Miskolc, 1969): irodalomtörténész, kritikus.

SZILÁGYI ZSÓFIA

„Egy magányos fehér vitorla” Könnyed, felszínes, olvasmányos, kicsit szirupos – ilyen jelzőket kapott Antal Balázs (egyébként alapvetően dicsérő) kritikájában (Kalligram, 2008. június, 103–104.) a mostani Dousková-kötet előzménye, a Weöres Csepel. Abban a kötetben a főszereplő, Helenka dundi kislány volt még, ebben csinos, ám kevés önbizalommal rendelkező, érettségiző nagylány. Bár ő maga jelentősen megváltozott, megnőtt és lefogyott, a világ körülötte ugyanaz maradt: a szürke, nyomasztó, állványzatok mögé bújtatott, nyolcvanas évekbeli Prágában járunk, amely tele van szatírokkal és zsarukkal, káderlapokkal, valamint az alkoholizmusba menekülő művészekkel és értelmiségiekkel. Ott gyermeknézőpontból láttuk a világot, itt már egy „kamaszregénybe”, sőt, érettségi köré szerveződő regénybe lépünk át, ahol a tét a felnőtté válás lesz: a társadalom által szentesített „átlépés”, a rettegett, majd könnyedén letett érettségi mellé kerül a szüzesség elvesztésének „átmeneti rítusa”, sőt, a halállal való

Irena Dousková: Anyegin ruszki volt. Fordította Csoma Borbála. Kalligram, Pozsony, 2009 szembesülésnek (a szeretett nagyapa elvesztésének) Helenát felnőtté avató élménye is. Hasonlítható a regény ebben a vonatkozásban a magyar „érettségi-regényekhez” is (ha kreálhatok ilyen műfajmeghatározást): például Kosztolányi Aranysárkányához, ahol a testi érettség és az érettségi ugyanígy feszültségbe kerül egymással, akár a Novák tanár úron testileg túlnövő Liszner Vilinél, akár a tanár úr lányát még az érettségije előtt teherbe ejtő Csajkás Tibornál. De a Weöres Csepel és az Anyegin ruszki volt egymásra következése Móricz Légy jó mindhaláligját és Forr a borát is felidézheti bennünk. Utóbbi művek nem egyszerűen az érettségi, vagy a gyereknézőpontú regény – kamaszregény párhuzam miatt jutottak eszembe, és nem is pusztán azért, mert Móricz mostanában gyak-

97

ran eszembe jut: Nyilas Misi, meglepő módon, fel is bukkan Dousková regényében, mint olyan regényalak, akibe érdemes lenne beleszeretni, az anyai barátnő szerint: „folyton lehetetlen alakokat szemelnek ki maguknak – szólalt meg Manda – mindenféle becsvágyó szarháziakat, primitív állatokat, uram bocsá’ gengsztereket. Ezek után nem lehet csodálkozni. Persze vannak másféle férfiak is, akik odaadóan szeretnek, és a tenyerükön hordoznák magukat haláluk napjáig. Csak akarniuk kéne. [...] Kire gondolt? // – Petyára a Katajev-regényből természetesen, ki másra? – kiabálta vissza Manda. – Vagy a Nyilas Misire, annak jobb a káderlapja.” (233.) Szegény Nyilas Misi, akit a Forr a borban a vágyott Irénke végül lecserél Fussbaum Nácira, most párt találhatna, ahogy Helenka is, aki nemcsak az olvasmányok hősei közül választ (talán) rosszul, de a regény világában sem veszi észre, ki szerelmes belé, ahogy azt sem, hogyan viszonyul hozzá valójában az élete nagy szerelmének hitt Antoša. De nemcsak ezért lesz az Anyegin ruszki volt a magyar olvasókat is megszólító regény, s nem is pusztán azért, mert Helena elmeséli, hogyan látogatott el Magyarországra, mennyire lenyűgözte Budapest, ami már szinte Nyugat, ahol fény van, bőrsarut, indiai gézruhát és Fa szappant lehet kapni, a mozikban pedig a Hairt játsszák, „mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne”. Számos ponton beszélget velünk egy 1964-ben született cseh írónő regénye, miközben azt is érezzük, jó lett volna, ha tudjuk, ők ide vágytak, míg mi oda, nekik az indiai gézruha volt a vágyak beteljesülése, nekünk meg az ott kapható svájcisapka, tornacipő és bőr iskolatáska. Ha tisztában vagyunk mindezzel, talán kicsit kevésbé láttuk volna a saját világunkat szürkének, zártnak és nyomasztónak. A regény legkülönösebb sajátossága számomra az a felismerés, ami már a Weöres Csepel olvastán is motoszkált bennem: ugyanabban a világban mozognak az utóbbi időszak személyes magyar irodalmának hősei (gondolhatunk többek közt Péterfy Gergely A B oldalára vagy Háy János

98

A bogyósgyümölcskertész fia című novellaciklusára), mint Dousková Helenája. És nemcsak a regények hősei lehetnek közös kontextusban, de a cseh könyv hőseinek élete és a magyar olvasók emlékei is párbeszédbe léphetnek egymással. A személyesség itt ráadásul (a magyar művekkel ellentétben, ahol a szerzőkről nehéz nem tudni személyes vonatkozásokat) egyértelműen a szöveg és az olvasó közt képződik

meg, nem a szerző–szöveg–olvasó hármasában, hiszen az író, Irena Dousková életéről megnyugtatóan nem tudhatunk szinte semmit. Az Anyegin ruszki volt kapcsán elámultam azon, mennyire érvényes lehet, amit Háy saját önéletrajzi novellaciklusáról (amelynek műfaja sem áll távol ettől a cseh regénytől, amelynek a legtöbb fejezete önálló novellaként is olvasható) Rózsafüzér című esszéjében írt: „Azt gondoltam, az anyagnak úgy kell működnie, hogy minden szöveg után belemarjon valami a lélekbe, legyen egy apró megtorpanás, aztán mégis akarja továbbolvasni, akarja a következőt is megismerni, a következő marást, s mikor a végére ér, úgy érezze, hogy a saját élete fogja össze a 25 novellát egy regénnyé, s a novellák közti résbe a saját életéből nyom szigetelést.” (Az esszé elolvasható Háy legújabb, Egymáshoz tartozók című kötetében.) Ahogy Helena próbál az öltözködésében stílust találni a nyolcvanas években, amikor minden ruha egyforma, szürke vagy barna, ciki és műszálas, ugyanúgy küzdöttünk néhány száz

kilométerre tőle mi, a boltban vett helyére ott is, itt is az örökölt, átalakított, kölcsönvett került: „Csak azt a pár levetett dolgot lehet hordani, amit a németországi rokonoktól kapunk, Jůlie meg Ausztráliából. Ezekhez az ember néha talál valami kiegészítőt hátul a szekrényben, a nagypapa vagy az apu cuccai között.” (34.) A zakó ugyanúgy szimbolikus lesz ebben a cseh regényben, mint Péterfynél az alföldi papucs vagy az Ecserin vásárolt, harmincas évekbeli dzseki, Háynál pedig a léviszfarmer: nemcsak a különbözés (ami, persze, könnyen fordul egyformasággá, hiszen különbözni sokan akartak), de a hagyomány és az idő jelévé is válhat a zakó, olyasvalamivé, amiből akkortájt erős hiány mutatkozott a közép-európai térségben. Nem véletlen, hogy Esterházy híres Ottlikesszéje szerint is „évszázados idő meg tartás” bújik meg zakóink titkos szerkezetében. Dousková a ruhába rejtett stílusért folytatott küzdelemnek a női arcát mutatja meg, a nekem is ismerőset: igaz, én magam, aki az elvárt nejlon iskolaköpeny helyett a nyolcvanas évek végén már nagyapám sötétkék vászoningét hordtam, hiszen ez is kék magyarázatomra ekkorra már fáradtan legyintettek a tanáraim, lemaradtam a fekete zakóra vágyó unokahúgom mögött, aki kölcsönkérte a nagyapjáét, majd annak erőtlen tiltakozására, mivel az a temetésére félretett öltönyének fele volt, megnyugtatta, hogy addigra feltétlenül visszaadja a kölcsönvett ruhadarabot. A zakó Douskovánál is a nagyapa jelévé változik át, ebben a ruhadarabban is múlt van, személyiség, idő – más személyes tárgyakkal együtt a nagyapa halála után is fájdalmasan megjeleníti őt magát: „Nagyapa öreg, szürke zakója a széken lógott a konyhában, az asztalon ott feküdt a kalapja, a kis bőr pénztárcája, amiben csak aprópénzt tartott, és a bicskája, amit mindig magánál hordott. Ugyanúgy, ahogy máskor is, amikor gombát akart pucolni, réteshez almát hámozni, vagy valami ilyesmit, aszerint, hogy milyen feladatot osztott ki neki nagymama vagy anyu.” (235.) Az, hogy Dousková regénye sajátos cseh-magyar regényként is olvasha-

tó, a fordítónak, Csoma Bornálának is köszönhető (akinek már a Weöres Csepelnél is komoly leleményre volt szüksége, hogy a Helenka által félrehallott cseh vers magyar megfelelőjét megtalálja): a fejezetek címei Bródyt, Cseh Tamást, a Bikinit és másokat idézik meg (Valóság nevű nagybátyám, Azt hiszed, hogy nyílik még a sárga rózsa, Nehéz a dolga a katonának), és ennek köszönhetően is úgy érezzük: otthon vagyunk. Ha kiszakítjuk magunkat a szöveg köré íródó saját regényünkből, sok mindent megláthatunk még. Például azt, hogy a magyar, a Kádár-korszakban lezajlott gyermek- és ifjúkort tematizáló személyes könyvekkel szemben ez a mű nem apa-, hanem anyaregényként olvasható. Helena sorsa mellett az anyáé, a színházából már a Weöres Csepelben kirúgott színésznőé a legérdekesebb, aki itt már arra kényszerül, hogy iskolákban tartson gyerekelőadásokat. A külvilág előtt még tartja ugyan magát, de gyerekei látják, hogy depressziós és alkoholista: lányával ugyanúgy nem tud beszélgetni, mint a magyar regények apafigurái a fiaikkal. Ő maga a társadalom peremére került, de a lányától elvárja, hogy megalkudjon a világgal, amelyben él, legyen KISZ-tag, tartsa magát távol a Charta 77-től; annak idején lányanyaként szülte Helenát, de a saját lányát lekurvázza, amikor az kérdésére nem tagadja le, azért ért hajnalban haza, mert elvesztette a szüzességét. Az anya, persze, a saját sorsától szeretné megkímélni Helenát, hiszen nyilvánvaló, hogy neki sem egy mesehősnő vagy egy romantikus regényalak sorsa jutott, hiába ordibálja ezt a lányának: „ő más, ő, az anyám, maga a megtestesült Csipkerózsika, ő Tatjána, és még most, negyvenhét évesen is az.” (226.) A Tatjána alakjával folytatott párbeszéd vissza-visszatér a regényben, nincs ebben semmi meglepő, hiszen már a címben is megjelenik a levéllel ostromolt Anyegin. Tatjána egy női dilemma jelképe lesz – legyünk-e békésen szendergő Csipkerózsikák, vagy lépjünk-e fel kezdeményező, a férfinak szerelmet valló Tatjánaként. Helena elutasítja ezt is, azt is, számára ráadásul

Tatjána nemcsak szende, pasztellszínű ruhácskákban járó vidéki liba, hanem a gyűlölt hatalomhoz tartozó ruszki is. Helena valójában nem akkor nő fel, amikor leteszi az érettségit és elveszti a szüzességét (az előbbi csak néhány mondatot érdemel a regényben, utóbbiról meg annyit tudunk meg, hogy „hát olyan izé... ki lehetett bírni”), hanem amikor rájön arra, nem látható a világ fekete-fehérben: hiába utálja az oroszórákat, ettől még szerethet nagyon egy Lermontov-verset, vagy írhatja meg versként a saját „Tatjánalevelét”. Tatjána Puskinnál szintén a korábbi regények hőseiről való leválás útját járta be: kezdetben még az angol szentimentális regények hősnőihez hasonlatosnak érezte magát, és azt képzelte, Anyegin is egy ilyen műből lépett ki, majd fokozatosan jött rá, csak a saját regényének hőse lehet, a története nem másolat, ahogy ő maga sem. Helena nem éli végig Tatjána sorsát, bár a levéllel ostromolt Antošájának adja végül oda magát, sok öröme nem lesz benne, az a vers pedig, amelyet a sajátjának érez, több változatban le is fordít és levélben elküldeni tervez az őbelé mindvégig szerelmes, a regény végén az elérhetetlen távolba, azaz Bécsbe került Honzának, nem Puskiné, hanem Lermontové: Egy magányos fehér vitorla A szürke ködű tengeren. Mit csinálsz a távoli földön, S mit hagytál szülőföldeden? Ez a vers, amely egy szovjet ifjúsági regény címét is adta (Katajev: Távolban egy fehér vitorla), megmutatva ezzel, hogy Lermontov is ruszki volt, az illúzióvesztés regényévé teszi Dousková művét. A Weöres Csepelben még a Prágába vágyódás állt a középpontban, ott Helenka szinte a Három nővér cseh kishúgává változott, itt viszont már, Prágában élve, nevetségesnek minősíti a csehovi hősnők Moszkvára áhítozását. Prága után az érettségi és a nővé válás is csalódást hoz, Honza pedig disszidál Bécsbe. Mondhatnánk, a felnövekedés és az veszteségélmény összefonódása nem eredeti felismerés – valóban, nem a nagy igazságok felfedezésének regénye Douskováé. Az

Anyegin ruszki volt lányregényeket is megidéz voltaképpen: de ha megnézzük, hogyan állítható szembe, például, Janikovszky Éva mai szemmel meglepően ideologikus, Szalmaláng című, a hatvanas évek elején született regényével, amelynek kamaszlány-főhőse ugyancsak Tatjána levelébe próbál belekezdeni, amikor a szerelmének képzelt férfihoz fordul, jól látjuk, mennyivel több ez a könyv egyszerű lányregénynél. Janikovszkynál pusztán addig a képletig jutunk el, hogy a képzelt, irodalmi mintákat követő szerelem helyett meg kell találni a valódit (ebben a vonatkozásban Janikovszky regénye hűen követi az anyegini sémát), itt azt látjuk, hogy nem tévelygés van, amelynek a végén ott a valódi szerelem, hanem az út is eltűnik. Nem nagy, de nagyon szerethető regény Douskováé. Nem mindennapos jelenség, hogy egy cseh mű a kortárs magyar irodalomban is enynyire evidensen találja meg a helyét, sőt, a szocializmus világát tematizáló személyességnek olyan női vonulatát mutassa meg, amely nálunk a férfiakénál kisebb hangsúlyt kap. (Talán Tóth Krisztina Vonalkódja állítható ebben a vonatkozásban Dousková regénye mellé.) És nemcsak a melankóliában, de a közös egykori abszurd valóságunkból kinövő humorban is egymásra találhatunk ezt a magyarcseh regényt olvasva. 

Szilágyi Zsófia (1973): irodalomtörténész, kritikus, a veszprémi Pannon Egyetem docense. Legutóbbi kötete: A továbbélő Móricz (Kalligram, 2009).

99

tematikus rokonságba hozható a kötet címadó írásával, ahol szintén az én-határok identitása és elmozdulása a téma. A szövegek tehát olyan kontextust kínálnak egymásnak, ahol nem csupán az egyes témákról tanulunk sokat az adott elemzési szempontok során, hanem az elemzési szempontokról is mint témáról. A határátlépés tapasztalata nem csupán az egyes tanulmányok és kritikák interpretációs stratégiájaként, kérdésfeltevésének irányítójaként működik a kötetben, hanem a szerző saját szövegei között is jelen van (és mellesleg említsük meg, még témaként is megjelenik az Árnyképrajzolóról szóló kritikában). Az írásokat emellett rokonítja az a jellegzetesség is, hogy egyszerre találhatók bennük alapos, egyéni és gondolatébresztő elemzések, miközben kiválóan alkalmasak arra is, hogy átfogó képet adjanak egy témáról, és az adott területen kevésbé járatos olvasót is bevezessék a tárgyba. A mangákról szóló szöveg pl. a téma és a kulturális meghatározottság bemutatásával annak számára is érdekes lehet, aki még sohasem tartott a kezében ilyesfajta kiadványt, a médium meghatározottságának tudatosításával viszont azok számára is tud újat mondani, akik ismerik és szeretik a képregényeket, miközben szemléletet ad ahhoz is, hogyan lehet és érdemes elemezni, megközelíteni egy vizuális műalkotást. Befejezésképp hangsúlyozandó erénye a könyvnek a tartalom és a forma közötti egyensúly is. Nagy Csilla könyvében nem nagyon találkozhatunk üresjáratokkal, és arra sem igen akad példa, hogy a tudományos terminológia és a szakirodalom ismertetése ránehezedne a mondandóra, ami manapság nem ritka jelenség az irodalomtudományban. A szövegek mindig tömören és lényegre törően fogalmaznak, de soha nem válnak esszéisztikussá, a nyelvhasználat mindig pontos, tudományos és elegáns. 

Koós István (Miskolc, 1975): irodalomtörténész, képregényrajzoló, középiskolai tanár. Székesfehérváron és Miskolcon él.

102

HARMATH ARTEMISZ

Múzeumok hosszú éjszakája? Narancs gesztenyebarnán. Ezzel a Rothkoképpel invitál a borító, vissza, Londonba, hajdani festők és modern képzőművészeti alkotások közé. Nem tévedés, verseskötetről van szó, egy első könyvétől kezdve figyelemreméltó költő Londonban töltött hónapjainak terméséről. Az alcím (Tizenegy hónap a National Galleryben és a Tate Modernben) mégsem ámítás, hanem komoly ígéret. Az ötlet tetszetős. Még akkor is, ha Lanczkor Gábor virtuális tárlatvezetésében első blikkre némi sznobizmus kísért. Ahogy fellapozom, a borítón szereplő festmény szimmetrikus mintájára sorakoznak két oldalon a korábbiaknál is szűkszavúbb versek, mintha arra kínálnák magukat, hogy e festmény színes vakablak-foltjait kitöltő szövegfolt: tartalom legyenek. Esetleg „Két oszlop / templomtérnyi köze” (Mark Rothko termében), amely „köz”-ben aztán megint valami más lesz a tartalom… Egy elképzelt kép? Ugyanis vizuális alkotásokat itt hiába keresünk. Lanczkor Gábor nem a könyvben, hanem saját honlapján (www. lanczkor.blogspot. com) gyűjtötte „Album”-ba valamennyi, a kötetében megidézett, londoni (illetve madridi, messinai) galériákban látható alkotás fényképét. Vajon miért? Míg az egy-az-egyben címekből rögtön adódna a sejtés, hogy képaláírásokat olvasunk, a kettőzött formátumból, tehát a versek és a képek közti fizikai távolságból inkább a vizuális műalkotások transzformálására következtetek: Hans Holbein: A nagykövetek; Diego Velázquez: Kései portré IV. Fülöpről, Jackson Pollock: Nyáridő/9A stb. De mi lesz ez, kedvcsináló múzeumkalauz? Valami posztmodernkedő bölcsészsóhaj? A lapokról azután valami teljesen más csap fel. Kiderül, hogy korántsem szöveganyagú reprodukciók közötti nyájas séta, majális hangulatú múzeumünnep ez, hiszen a hu-

Lanczkor Gábor: Vissza Londonba. Kalligram, Pozsony, 2008 szonhét éves költő eddig sem blöffnek tekintette a költészetet. Lanczkor Gábor harmadik verseskötetét tartom kezemben – a Tiszta ész (2005) és a Fehér Daloskönyv után (2007) –, mely hatvan verset rendez ciklusokba, mintha kiállítóterembe. Amit a versek (máskülönben szokásosnak mondható) elrendezése a Rothkokép „belsejébe”, az mögé rendezve megnyit, az egy nyugat-európai kultúrtér; vizuális és írott műalkotások egymásba érő univerzuma. A versek a valóságos galériákban látható festmények és műtárgyak szövegvariánsai, a valóságos múzeumok kiállítótereinek elrendezését némileg követő sorrendben. (Nem derül ki számomra, milyen funkciója van az alcím és a cikluscímek mintha-összejátszó temporális vonatkozásainak, hiszen a tizenegy hónapra csak kilenc ciklus jut, és, sajnos, az sem világos, mi köze van az egyes cikluscímeknek egymáshoz.) És itt meg is állhatunk. Úgy vélem, a helyzet lényegesen izgalmasabb annál, semhogy egyszerűen átültetésről, a vizuális szövegesítéséről beszéljünk, hiszen ezzel az egyszerűsítéssel éppen azt az élményszerűséget vesztenénk el, amellyel Lanczkor Gábor valami igazán eredetit hoz. Amivel leporolja a műkedvelő unalom porát vásznakról, tárgyakról, és visszaadja nekik provokatív minőségüket. A költő ugyanis a képaláírásnál tágabban értelmezi, variálja a kapcsolatot kép és szó között. A versek hol a „komment” (asszociatív jellegű kommentár) funkcióját látják el, mint például ebben az egysorosban: „Ments meg a halálbüntetéstől. Ámen.” (Földszint. Mind együtt, vonulnak ordítva, vagy énekelve a sötétedő dombokon), hol leírásként

és a festő életművére tett reflexióként aposztrofálhatók (Hans Holbein: A nagykövetek). Van olyan költemény, amelyik a recepció, a benyomások utólagos bemutatása (Hermann Nitsch: Leöntött vászon), illetve a fentiek különböző arányú keveréke. Legelgondolkodtatóbbak mégis azok a darabok, amelyek a vizuális műalkotás ábrázolt világát e műalkotás sorsán, történetén keresztül értelmezik (Caravaggio: Szent Máté és az angyal; Rachel Whiteread: Ház). Talán ahhoz hasonlíthatnánk versnek és jelen nem lévő képnek az olvasásban megalkotandó kapcsolatát, mint ami a múzeumi látvány és az ott mindenféle idegen nyelven beszélő audio guide készülék gombnyomásra felhangzó, vegyes minőségű szövegeinek párhuzamos befogadásakor történik. A szemlélődő elméjében azonnal megjelenik a saját komment, reflexió a látottra, a hallottra, valamint e kettő kapcsolatára. Az egyes versfüzérek azután tovább viszik a párbeszédet, és az egyes versek között is kapcsolatot teremtenek, mint ahogyan a kiállítótér is összeköthet képeket. Például a különböző festők portréképeit összegyűjtő ciklusban a versek a „családfa” kifejezés metaforikusságának apropóján, e szójelentést visszabontva a levélmotívumon keresztül hajolnak össze, és alkotnak lombkoronát, erdőt, „A csalogány. // Némán röpköd a ködben gallyról gallyra. / Mélységesen mély tartomány / Neki ez a hajnal. Dalol és nem hallatszik hangja.” (Egy művész). A Szépművészeti Múzeum esetünkben recepcióesztétikára kihegyezett füllel is hasznavehető használati utasítása így ír az audio guide-ról: „Az egyes műtárgyhoz tartozó szöveg hallgatása közben a látogató szabadon mozoghat, nem kell a műtárgy közvetlen közelében állni.” Mi több, nem muszáj, nem is lehet rögzíteni befogadó és alkotás távolságát, a kép és szó köztes terében alakuló viszonyt. Néha olyannyira nem, hogy a kapcsolatlétesítés koncepciójának léte is megkérdőjeleződik, és már-már azt latolgatom, hogy vajon nem blöffről van-e adott esetben szó. Átgondoltságra és kiérleltségre főleg olyankor számítok, mikor a szöveg „eredetije”, mint például Goya Kutya című festménye, egyszer már mondott valami nagyon is személyeset emberi esendőségről, haláltapasztalatról. A nyelvi szi-

kárság, a mondattörés vagy a trágárság ugyan segít közelíteni az élményt, de éppúgy nem pótolja, mint ahogy végső soron a képek sem váltanak ki traumákat (leszámítva talán Dosztojevszkij esetét Bázelben), csak fölfestik azokat, vagy pedig fölszakasztanak már meglévőket. A versbeli látogató mond is hasonlót az élményszerűségről Mark Rothko termében: „Nemrégen felrepedt / az ajkam. / És mindig újra felszakítja a sebet. / Mi-

kor elnevetem magam.” Mindezek ellenére bőven akad olyan verse a kötetnek, mint amilyen az Alberto Giacometti: Az esti árnyék című is, mely nem szorul másodlagos helyzetbe, sőt, nincs szüksége előzetes vizuális támaszra. Annak érdekében mégis, nehogy a befogadó hiányosságai miatt maradjanak homályban a könyv és a képek között létesíthető kapcsolatok minőségei (vagy puszta kíváncsiságból), Londonban vagy az interneten utánanézhetünk az elfeledett képeknek. Vagy a még sosem látottaknak. Ez a ’vagy’ kötőszó, kiderül, fontos lesz, hiszen ez dönt a jelentésalkotás alapvető útvonalai között. Vagyis pontosan lefedi a dilemmát: Hogyan olvassam a könyvet, kiállítás előtt vagy kiállítás után? Ha ugyanis még nem láttam valamelyik festményt, nem is fedeztem fel, hogy az adott vers milyen alkotásra utal, hiszen a címek nem minden esetben igazítanak el egyértelműen. Ilyenkor először elképzeltem a képet, azután a gép előtt szembesítettem elképzelésemet a valós vászonnal. Ellenkező esetben a már ismert képről megmaradt emlékemet vetettem össze a szöveggel és azután – ellenőrzésképpen

és a részletek kedvéért – a valós képpel (leginkább valamelyik internetes másával). Mígnem felfedeztem, hogy e változatos útvonal-lehetőségek interaktív kalandossága nemhogy zavaró lenne, sőt, inkább nagyban hozzájárul az élvezethez, mivel egy konkrét alkotás recepciójához így több irányból érkezik a gondolat. A kínálkozó megközelítésmódok közül legjobban a medialitás elmélete csábít. Némileg rosszhiszeműen az is eszembe jutott, talán a költő elébe megy az ilyesfajta, éppen divatos befogadásmódnak. Meglehet, egyszerűen csak hatottak látásmódjára a képiség és nyelviség kapcsolatáról szóló tanulmányok, melyeket így, költőileg gondol tovább. Mindenesetre az előbb felsorakoztatott befogadásmozzanatok alapján is indokoltnak tűnik mediális transzformációk sorozatáról, vagyis közvetítőközegek egymásba-váltásáról beszélni. Sőt, ha hiszünk a Lanczkor-versek kínálta érzékcsalódásoknak, akkor beszélni sem kell erről, mert a kimondás helyett valamit gondolni, esetleg csak nézni egyre megy egy ilyen mediális körben. E költészet ugyanis azt mutatja be hol látványos (képversek), hol beszédes módon – amit a következő sor is illusztrál –, hogyan válik a vizuális szóbelivé, a nyelvi vizuálissá: „Közelről bámultam a fülét!... / Hallotta minden szavam!” (Földszint. Ebéd a sziklahegyen. „Forró!...”) Akár még a valóságos látványt is műalkotássá teheti egy megfelelő keret, azaz egy megfelelő hordozó, ahogyan egy cápát a megfelelő vitrin és a felirat (Damien Hirst: A halál fizikai képtelensége egy élő tudatában). „A Temzét néztem a nagy üvegtábla mögül, mielőtt hazamentem.” Ebben az egysorosban például az üvegtábla „fogja be” a látványt és teszi képpé. Lejegyzés és látvány így olvad, transzformálódik egymásba. Mintájára annak, ahogyan a verscím egy vele azonos verssor jelölője, és mint ahogyan egy festmény címe bejelenti a vásznon felfogható látványt. A festészeti kifejezések visszaíródnak a természet leírásába; a műalkotáson edzett tekintet a valóság, például egy nyári erdő (Lucio Fontana: Térkoncept) érzékelését befolyásolja valamely teoretikus koncepció (itt Lucio Fontana manifesztumai és monokróm képei) hagyománya alapján. Hogy azután a zöld erdőt már „monokróm nyári erdő”-ként érzékeljük.

103

A Caravaggio: Az emmausi vacsora című szöveg azok közé a darabok közé tartozik, melyek anélkül is megindítják a közvetítők említett játékát, hogy felidéződnék, vagy előttünk állna a konkrét műalkotás. Gesztusnyelv, úrvacsorai szimbólumok, arámi nyelv, görög nyelv, festészet, magyar nyelv lesznek egymásnak körbeérő közvetítői. A Mestert feltámadása után nem ismerik fel tanítványai, és a kép szemlélője is alig: „Szakáll nélkül egész más jelleget kapott a feje.” Az üzenet nyelveken, vizuális hordozókon át variálódik, míg elér hozzánk. Mégis, felismernünk az „eredetit” a gesztus segít, „Melynek az ereje változatlan maradt. Megáldotta, megtörte, // eléjük tette.” A bemutatás – a keret, a megnyilvánítás, a közzétevés – mozzanata elhanyagolhatatlan, hiszen csak így bukik elő valami más, mint ami közvetlenül hozzáférhető. A dolgokat így megnyilvánító, ugyanakkor más fénytörésbe helyező, egyszersmind deformáló kanti létmódra ráismerünk Lanczkor első kötetéből, a Tiszta ész problematikájából. Az „a priori” csak az „a posteriori”-n keresztül érvényesülhet. Ám ez az első kötetbeli gondolat is transzformálódik valamelyest: mert a Vissza Londonba olvasásakor az a benyomásunk támadhat, hogy az az eredeti tárgy, amelynek a műalkotás a képmása, talán nemcsak hozzáférhetetlen az áttételesség miatt, de valószínűleg nem is létezik. „A pásztorok szeméből a fatábla les elő.” Csakis ilyen meg olyan képmások léteznek egyáltalán, azaz csakis médiumok. Mégis, akkor hová lesz az üzenet, amely médiumról médiumra vándorol? Hová lesz a kép, ha a képtárgy megsemmisül? „És, ha igen, létezik most e kép? // Ha igen, hol? Ahol az Isten? / Hol volt akkor háromszázötven évig?” – kérdez rá az üzenet „helyére” a Szent Máté és az angyal című festmény kapcsán a lanczkori költészet. A képeket nézegető, azokat kommentáló, termekben sétáló versszubjektumot itt is finoman átrajzolja némely biografikusnak tűnő reflexió, a versbeli, képeknél időző fiút nem csak a kötetcím egyéníti, vagy az, hogy egy ideje (például a külföldi tartózkodás miatt) másképpen használja anyanyelvét: költőként „csak írom-olvasom és nem beszélem.” A magánmitológiát építi a szűkszavú, letisztult stílusú szövegekben hir-

104

telen előkerülő trágárság is. De vajon mi a szerepük az ilyen reflektív elemeknek és az életrajziságnak? Ahhoz túl halványak és kószák e vonások, hogy a képekkel kiegészítve egy fiktív élettörténetté álljanak össze, vagy akár csak karakterizáljanak egy szubjektumot. (Bár a kötet utolsó darabja mintha éppen ezt a „feltámasztást” kísérelné meg. A Michelangelo Merisi da Caravaggio: Lázár feltámasztása cím alatt szereplő tájleírás elképzelhető látványa fölidézi a Gavriel Vrigaera névvel jegyzett, csupán a honlapon látható, ott Korai önarckép címet viselő természetfotó látványát. Ez a tény, valamint a címek jelentései arra ösztönöznek, hogy Caravaggio képét és a tájképeket valamiképpen arcként, ars poetica-ként [?] olvassam össze.) Azonban az említett jegyek minden bizonnyal hozzájárulnak a személyesség és a közvetettség érzésének dinamikájához. A vers-én tematizált mozgása, útvonala (a tárlatvezető feladatkörének megfelelően) egyszerre familiárissá teszi az ábrázolt tereket és személyessé (egyben legitimmé) a válogatást; ugyanakkor a hozzá tartozó reflektált nézőpont közénk és a műtárgyak közé ékelődik, mivel az életrajzi kontúrokat magára öltő beszélő hozzánk képest csak másik látószöget képviselhet. A Vissza Londonba olvasásakor leszűrődő egyik legmeglepőbb következtetés a nyelvelméleteknek azt a tételét fordítja a visszájára (s ezzel, persze, még nem cáfolja), amely a vizuális jelentéseket csak nyelvileg, csak a nyelvben felfoghatóként tételezi. Evvel a könyvvel kezünkben ugyanis rendszeresen éppen fordítva járunk el: a szöveghez el kell képzelnünk valamely képet, hogy a mondat jelentésessé váljon. A Lucio Fontana: Térkoncept címet viselő szöveg csak sokszoros elvonatkoztatás útján köthető a műtárgy látványához, mivel attól teljesen különböző, saját mentális képet épít. Nem kell a pályatársnak szóló, cím alatti ajánlás okát firtatni ahhoz, hogy Győrffy Ákos neve beindítsa az irodalmi nyelv és a vizualitás költőileg értelmezhető kapcsolatainak újragondolását, hiszen az ő költészete is ezt a problémát járja körül. Mintha kortársával egyetértene Lanczkor akkor, amikor a látvány által kiváltott szabad asszociációban gondolkodik, és nevezett versében a Fontana-műalkotásétól teljesen elszakadó, megkapó lát-

ványt teremt. „A táj nem táj, hanem fogalom. A táj alkotóelemei nem a rétek és az erdősávok, nem a hegyvonulatok és a dűlőutak, hanem a fogalmak” (Győrffy Ákos). Csakhogy Lanczkor ezt az idézett tapasztalatot éppen nem tematikusan és reflexív módon közvetíti. Sőt, itt mintha egyszerre a cáfolatát is megjelenítené, hiszen a szöveghez másik, a képen nem látható látványt kell elképzelnünk. Ez a tapasztalat pedig éppenséggel a kizárólag nyelvben létező képszerűség teóriájának inverzéhez vezet. A szabad asszociációk talán a Goya süket háza című ciklusra érvényesek leginkább, ez igen erős része a könyvnek. Meglehet, éppen amiatt, mert maga Goya is ezekben, a „Fekete festmények” sorozatában szabadult el leginkább a realizmustól. E groteszk alkotások értelmezésébe Lanczkor bevonja magyar irodalmi műveltségét is, mikor kapcsolatot keres-kreál az eredetileg a Goya-ház falaira festett, majd vászonra mentett művek között, és ezzel – először úgy tűnik – új lehetőségeket nyit meg az értelmezésben. A teljes korpusz felől tekintve azonban az látszik, hogy ezek az irodalmi utalások e lírában sokkal szervetlenebbek, mint a temérdekféleképpen megidézett nyugat-európai vizuális hagyomány, amelyhez kapcsolódnak. Júlia szépleány, Kőmíves Kelemen vagy Tuba Ferkó történetén keresztül értelmezni a spanyol életképeket önmagában merész társítás, még akkor is, ha a ballada műfaja jót tesz a drámaiság és helyenként a brutalitás érzékeltetésének. A Vissza Londonba verseinek énje, ez a „néző hang”, miközben haláltapasztalatot és örökérvényűséget olvasunk le szájáról, leginkább mégis a műalkotások létmódjáról, kép és szó sokféle összekapcsolhatóságáról mond újat. Többek között a befogadás gyakorlatába ültetve és igen árnyaltan hívja fel a figyelmet másneműségükre, ugyanakkor szétválaszthatatlanságukra. Ezzel ad képeinek mélységet; lírájának tartamot. Akár egy mű megszületésénél, de a múzeumok hosszú éjszakájánál mindenképpen tartósabb töprengenivalót.    Harmath Artemisz: irodalomtörténész, kritikus. Kutatási területe a legújabb magyar líra, a kockázatelméletek és Weöres Sándor.