Ábrahám Barna Történelem és nemzetkép Samo Tomášik prózájában A történelem, s elsősorban a nemzeti történelem a romantika térhódításával vált fontos ihlető forrássá és tematikává az európai irodalmakban. A középkor, sőt a nemzeti őskorok felfedezése, a népköltészet, azaz „naív” költészet kultusza, az állam, az alkotmányosság organikus, nemzeti jellegű fejlődésének hite (Hegel, Savigny) mind kedvezett a történelmi elbeszélések, regények, drámák, operák felvirágzásának. Közép-Európa klasszikus alkotásai jórészt a dicsőnek érzett múltból merítik témáikat (csupán kiragadott példaként: Katona József Bánk bánja, Adam Mickiewicz Konrad Wallenrodja, a román Constantin Negruzzi Alexandru Lăpuşneanul című elbeszélése, a szerb Đura Jakšić Jelizaveta, knjeginja crnogorska című tragédiája, a montenegrói Petar Petrović Njegoš Hegyek koszorúja című drámai költeménye stb.), sőt sajátos értékteremtésként hamisítványok is születnek (az elhíresült Ossian-balladák mellett a cseh Václav Hanka által készített „koraközépkori” kéziratok, illetve évtizedekkel később a magyar Thaly Kálmán és a szlovák Matunák Mihály álkuruc költeményei). Nem volt ez másként a szlovák irodalom berkeiben sem. Ám itt a hősi múlt iránti vonzalomnak és lelkesedésnek szembesülnie kellett a ténnyel, hogy a 19. századi értelemben felfogott szlovák Történelem, értsd állam, dinasztia, „nagypolitika” soha nem létezett. Mai fölfogásunk szerint persze „magyar” sem, hiszen a Regnum Hungariae előkelői, írástudói és katonái között németeket, szlovákokat, horvátokat, szerbeket vagy románokat is éppúgy találunk. A 19. század magyar politikusai és történetírói azonban egyszerűen magyarrá minősítették a megelőző századok közös művét, tagadva ezáltal a többi etnikum nemzetvoltát 1 , amire a nem-magyar értelmiségnek reagálnia kellett. A szlovákok két irányban keresték a kiutat: a klasszicista Ján Hollý és Ján Kollár kivonult Magyarhon nyolcszáz éves történelméből, és herderi alapokon fölépítette egy azt megelőző összszláv nagyhatalmiság és kultúrhős-küldetés mitológiáját. Az utánuk jövő, romantikus Štúr-iskola vállalta ismét a magyar–szlovák szimbiózis századainak hungarus patriotizmusát, mikor is a történelem fölmutatása elsősorban Jozef Miloslav Hurban, Ján Kalinčiak, Andrej Sládkovič és Samo Tomášik műveiben megy végbe. Célom Tomášik nemzetképének, nemzettudatának fölvázolása néhány elbeszélése alapján. Először a szlovákság megjelenítését, nemzeti jegyeit vizsgálnám, ezt követően pedig a szlovák–magyar és szlovák–német viszonnyal foglalkoznék. 2 *** Általánosan (nemcsak Tomášiknál) előforduló gondolat a szlovákság és szülőhazája, az erdős-hegyes Slovensko 3 teljes lelki egysége, lokálpatriotizmus és honvágy már misztikussá 1
Ennek legmarkánsabb megfogalmazása Kossuth egyik cikke, ahol kimondja, hogy a saját nyelven kívül „arra, hogy valamely népnek nemzetisége (értsd: nemzeti léte – Á. B.) legyen, szükséges még az is, hogy közös alkotmány, közös érzelmek, közös érdekek, a haladásnak és kifejlődésnek közös szüksége egy együtt átélt nagy kor közös emlékezései kapcsoljanak össze bennünket”. A szlovákoknak azonban ezek közül az egy nyelven kívül úgymond semmilyen más jegyük nincsen. Visszapillantás a szláv mozgalmakra. Pesti Hírlap, 1842. 155. sz. 1. 2 Samo Tomášik (1813–1887) életművére összefoglalóan ld.: Milan Pišút–Karol Rosenbaum–Viktor Kochol: Literatúra národného obrodenia (= Dejiny slovenskej literatúry II). Bratislava, VSAV, 1960. ???? Bővebben: Bedřich Heckel: Samo Tomášik vo svetle svojej doby. Martin, Osveta, 1981. A 16–17. századi témájú elbeszélések elemzését részletesebben ugyanitt a 98–115. oldalon. A Malkotensek és a Kurucok magyar értelmezése: Käfer István: II. Rákóczi Ferenc és szabadságharca a szlovák nemzet kultúrájában. In: A miénk és az övék. Budapest, Magvető, 1991, főleg: 36–40.
növelt motívumai. Az 1876-ban keletkezett Kurucokban (Kuruci) így írja le hazáját: „A hatalmas Kárpátok Pozsonytól egészen Erdélyig Istentől rendelt természetes falként ölelik át Szlovákföldet, csodálatos szülőhazánkat. És a bevehetetlen várakkal koszorúzott hegyormok meg a vad kőbálványok magasan, büszkén törnek a felhőkön át az ég felé.” Ugyanitt a Beszkidek méltatásánál hangsúlyt kapnak a jó hegyi legelők, jelezvén, hogy a pásztorkodás kiemelt megélhetési forrás mind a ruszinok, mind a szlovákok számára. 4 Ember és természet egysége csendül ki a bevonuló Rákóczit megvendégelő ruszin bacsa öntudatos szavaiból (a két együttélő szláv nép vonásai Tomášiknál azonosak); nem fogadja el a fejedelem munkácsi meghívását: „Nekünk már csak ezek a rétek a kedvesek. A mi váraink és palotáink a zöld szőnyeges rétek. A zabkenyér, a sajt meg a zsinzsice a lakománk. Ezt a mi életünket nem adjuk az odalenti világ minden csodájáért. Amit nálunk ettek, adja Isten egészségükre, s menjenek tovább az ő nevében.” 5 A nehéz sorsú nép „kötelező” erénye itt a túlcsorduló vendégszeretet, amit egyébként Rákóczi emlékiratai csak megerősítenek 6 , ám etnikai-nemzeti megjegyzést ott hiába keresnénk. A hegyi tájak és a szlovákok azonosítása az elbeszélés végén is megfigyelhető. Az egyik nemesi főhős, Janko Pivoda vallomása: „Hálát adok Istennek, hogy mindenható ujjával hegyeinkre, szép erdőinkre, kedves völgyeinkre mutatott, ott jelölte ki a szlovák nemzet lakóhelyét. Mintha az isteni természet maga védené gránit falaival, és a völgyek biztonságot adnak, bármilyen zivatarok és viharok jöjjenek is.” 7 A hegyek ölének küzdelmes életét ismerhetjük meg az ‘Éhinség’ (Hladomra, 1846) egy mozgalmas vadászjelenetéből is, ahol a két gömöri pásztor, Kalina és Sokol nehéz küzdelemben elejtik az állatokat elhordó medvét. Az epizód szerepe azonos a Toldi farkasjelenetével: a későbbi, „igazi” harcra készíti föl a hősöket (a betörő tatárok ellen). Figyeljük meg, hogy a novella kezdősorainak tiszta népi líraisága mennyire rokon a János vitéz ill. a Toldi fölütésével: „Megzendültek, hej, megzendültek a gömöri hegyek és a zöld ligetek ott a Kohút oldalában. Miért is ? Ďurko Kalina fújta furulyáját.” (Ábrahám Barna ford.) 8 Ezért a földdarabért és népéért küzdenek öntudatosan Tomášik honvédő hősei, legyünk Batu kán, a rablólovag Basók (azaz a Mohács utáni kettős királyság időszaka), a törökverő Széchy Tamás vagy éppen Thököly és Rákóczi idejében. A szlováklakta föld jelentőségét a török korra vonatkoztatva Tomášik abban (is) látja, hogy ez a terület – az érintett elbeszélés, az 1865-ben keletkezett ‘A Széchyek, gömöri nagyurak’ (Sečovci, veľmoži gemerskí) című elbeszélés esetében Felső-Gömör – a gazdag szepesi bányavárosok kapuja. 9 A kuruc kor és jellemző léthelyzete, a bujdosás különösen „kedvez” az elemi erejű hazaszeretet és honvágy kifejezésének. A Kurucok egyik főhőse, Raslavický Krakkóban sóhajtozva szeretne a fenséges sassal hazarepülni a drága Tátra fölé, de szereti a csivitelő fecskét is, mivel ideröpültében számtalan békés szlovák portára kukkantott be, tudakolván, vajon boldogok-e a jó szlovákok. Persze Andrej szívét más is húzza: a „tátraalji hazában” várja hű Aničkája; így lesz teljes a konvencionális ám ihletett hangulatkép. 10 3
A kifejezés a szlovák romantika alkotásaiban már általánosan használatos, azonban hiba volna a 20. században létrejött állam nevével azonosítanunk, hiszen a 19. századi szövegekben nem államjogi fogalom, hanem történeti, földrajzi, etnikai és természetesen érzelmi elemek körvonalazatlan egysége. Fordításaiban Käfer István a Szlovákföld kifejezéssel érezteti e különbséget. 4 Käfer István (öáll.): Hármas halom megett. Szlovák Rákóczi-tükör. Miskolc, Felsőmagyarország Kiadó, 2001. 153. Az innen vett idézetek Käfer István fordításai. 5 uo., 157. 6 Rákóczi Ferenc: Vallomások, emlékiratok. Budapest, Szépirodalmi Kiadó, é.n. 202–204. 7 Hármas halom megett, 191. 8 Samuel Tomášik: Ohne na Muráni. Bratislava, Tatran, 1971. 6. 9 uo., 100. 10 Hármas halom megett, 144–145.
2
A sóvárgás hangjaival zárul a Malkotensek (Malkotenti, tkp. Békétlenek, 1873) is. Thököly kisázsiai száműzetésében szlovák és magyar telepeket alapít vele maradt hívei számára, ami ugyan a történelmi együttélés szép jelképe s ígérete, ám ne felejtsük, hogy szlovák hőseink gondolatai kizárólag a Magas-Tátra ormai és a Kriván felé szállnak, legalább meghalni szeretnének hazatérni. 11 „Szlovákia” fölmagasztalása a magyar Alfölddel szemben is végbemegy – erősen konfrontáló jelleggel. Mikroméretekben ez már a ‘Széchyek’ lapjain is megjelenik. Tomášik hangsúlyozza, hogy a Gömört kettészelő nyelvhatár egyben a hegyvidék és a síkság válaszvonala, végső soron pedig kétfajta mentalitás és politikai választás határa. Egy 1562-es megyegyűlés leírásánál egy magyar nemes emígy vádolja az északiakat, azaz a szlovákokat: „Ők könnyen beszélnek, amikor a Felföldön vannak, távol a török helyőrségektől. Hegyek rejtik őket, és nem tudják elképzelni, hogyan szenvedünk mi az Alföldön, hogyan pusztulunk a török iga alatt, mert közel vagyunk hozzájuk” (Ábrahám Barna ford.). Az indokoltnak tűnő kirohanásra az egyik szlovák nemes azonnal ellentámadással felel: a déliek úgymond behódoltak a töröknek, önként adóznak, fuvaroznak neki, kegyét keresik, ezért az békén hagyja őket. A szlovákok azonban hűek törvényes királyukhoz (I. Ferdinándhoz), ezért fordul ellenük veszett dühvel a bosszúszomjas ellenség. Mivel más magyar nemesek előzetesen megvádolták a szlovákokat, hogy a németekhez dörgölőznek, most ádáz vita bontakozott ki arról, ki az áruló. 12 A hegyvidék és a síkság ellentéte immár a Kárpát-medence szintjén a Kurucok végén jelenik meg. Két főhős a Tiszánál várja a császári támadást, készek e földön életüket áldozni, ám elborzasztja őket e lapos, kietlen pusztaság, a zavaros, lustán hömpölygő folyó, s mindezzel „Szlovákföld” idilli vidékét szegezik szembe. Rettegnek attól, hogy csontjaiknak e homokban kelljen porladniuk. 13 Ha jobban belegondolunk, Tomášik nemcsak Petőfi és Arany honát tolja el magától, hanem egyben a török kiűzése után majd ide települő szlovákság új hazáját sem tekinti magáénak. Az eddigiekből nem szabad arra a következtetésre jutnunk, hogy e művekben Tomášik nemzete ősi természeti népként, parasztnemzetként jelenne meg. Ez csupán a ruszinokra igaz (Kurucok) meg talán a Ferkó cigányra (Malkotensek), aki lelkesen kuruckodik, de gyermeki módon kiköveteli a veres nadrágot és az ólomgombos fehér dolmányt 14 (a motívum mintha a Detvan zárójelenetére emlékeztetne, csakhogy a szerep itt „leszállt” a szlovák nemes, Lišaj, azaz Ragyás által is megmosolygott cigányra). A népet Tomášik inkább vezetésre szoruló tömegnek tekinti. Markáns szavakkal adja ezt az egyébként emberségesnek, jobbágyai atyjának ábrázolt Széchy Tamás szájába. A főúr így válaszol arra a fölvetésre, hogy a nemesség helyett nem lehetne-e a népre alapozni a honvédelmet? „Prefektus úr, nem ismeri az egyszerű népet. Hatalmas óriás az, amely ha megvadul, vakon száguld, mint a megbokrosodott, gyeplő nélküli ló, és roppant erejével elpusztítja magát és a rajta ülő lovast. Vagy láva, amely ha kitör a kráterből, lángjával eléget, megsemmisít mindent, amit elér, és nem hagy maga után mást, mint az égett foltot és kemény megkövült salakot.” (Ábrahám Barna ford.) 15 A szlovák társadalom viszont ebben a korban tagolt, a történettudomány tanúsága szerint is népes kis- és középnemességgel rendelkezik, s Tomášik főhősei – mondhatjuk szócsövei – éppen e zemánok közül kerülnek ki. Öntudatos, nemzeti jogokért küzdő szlovákok, akik emellett nem tagadják, hogy a néphez tartoznak. A ‘Széchyek’ tekintélyes nemesi hőse, a 11
uo., 117. Ohne na Muráni, 93. 13 Hármas halom megett, 191. 14 uo., 62. 15 Ohne na Muráni, 141. 12
3
szlovák iskolát alapítani szándékozó Csetneky István ezt a következő szavakkal vallja meg: „Mindig a szlovák nemzet fiának tartottam magamat, hiszen távoli őseim, a Bebekek is ebből a nemzetből származtak, és ha Isten akaratából én is itt, szlovákok között születtem, és szlovákok azok a jobbágyok, akiknek verejtékéből élek, akkor lelkiismereti kérdés, hogy gondoskodjam annak a nemzetnek a testi-lelki jólétéről, amelyből származom. Ha másként cselekednék, saját véremet tagadnám meg, saját népem zsarnoka és elnyomója lennék.” (Ábrahám Barna ford.) 16 A Kurucok egyik főhőse, Janko Pivoda hasonlóképpen kimondja: „Életünket és vérünket a hazáért, azért a népért tehát, amely ebben az országban él, vér a véremből, ősi nemzetrészünk gyökere, aminek mi hárman természetes hajtásai vagyunk. A föld, amire most a lábam tapos, holt anyag, de a nép, a mi népünk élő test. E népből származunk mi is, bár nemesek vagyunk” 17 . Sőt a szerző bizonyos mértékben a Malkotensek Thökölyjét is a szlováksághoz sorolja: „Thököly udvarában legtöbbször mindent szlovákul beszéltek meg, mivel gyerekkora óta őt is Liptóban nevelték. Legbizalmasabb tanácsadói, Jánoky, Radvánszky, Géci, Szirmay stb. szlovákok voltak. Ezért is nevezték a magyarok rendszerint »tót királynak«.” 18 Mindezzel együtt ki kell mondanunk, hogy Tomášik szemében a nemesi státus önmagában nem érték, sőt jellemtorzulások forrása lehet. Széchy Tamás kemény szavakkal ostorozza a nemesi gőgöt, amely a legrongyosabb bocskorost is elfogja, ha kutyabőre van, s végeláthatatlan pörösködésekhez vezet. 19 Az elbeszélések nemesi főszereplői ennek ellenére elitként – nem a nép gyermekeiként, hanem annak vezetőiként – viselkednek. *** Milyennek formálja Tomášik e szereplőket? A ‘Basók Murány várában’ (Bašovci na muránskom zámku, 1864) főhőse, Ďurko Kováč kapitány mélyen elítéli a várurak rablásait, együtt érez a sanyargatott néppel. Murányban a helyőrség belső ellentétei etnikai eredetűek, a szlovákság alárendelt helyzete miatt a lovasság magyarokból áll, míg a szlovákok a gyalogságot adják, a fosztogató körutak tehát főleg a magyarok lelkét terhelik. A magyar kapitányok nem is bíznak meg szlovák kollégáikban, ám szükségük van katonai erényeikre: ezért sem kaphatja meg Ďurko az imádott Mariskát, az egyik várúr lányát, nem akarják, hogy hitvesével és katonáival otthagyja őket. A rablólovagok vesztét, a vár elvesztét, ha úgy tetszik, felszabadítását végül mégis a Ferdinánd királyhoz átálló szlovák vitézek biztosítják (1549), a menekülő Basó Mátét pedig a népi hős, a telgárti bacsa (a valóságban soltész!) ejti foglyul. Az ostrom képét bonyolítja. hogy a császári had sem makulátlan: Bebek Ferenc korábban éppúgy rabolt és harácsolt, a várba betörő spanyol zsoldosok garázdálkodását pedig éppen Ďurko próbálja megfékezni. A mű üzenete tehát a következő: „Szlovákia” népe két pogány között szenved, Szapolyai – aki potenciális török vazallus – és a császár idegen hadai között pusztul. Holott – miként a sárosi vár ura, Juraj Vilček tételesen kimondja – „Magyarhon ereje, léte ma egyedül Szlovákiában van; s miként ötszáz évvel ezelőtt Szlovákia a keresztény hit és a művelődés bölcsője volt egész Magyarhon számára, ma is erős bástya a török barbárság áradata ellen. Itt, Szlovákiában törik meg a törökök gőgje és túlereje, s innét indult s fog ismét elindulni az ország politikai újjászületése, melyet megkövetel az idő szelleme, az egész osztrák birodalom egysége és mindazon népek boldogsága, melyeket az isteni rendelés a
16
uo., 103. Hármas halom megett, 125. 18 uo., 97. 19 Ohne na Muráni, 81. 17
4
dicsőségesen uralkodó osztrák ház jogara alatt egyesített.” (Ábrahám Barna ford.) 20 A hangnem a 19. század politikai vezércikkeit idézi, tartalma sem felel meg a magyar történettudomány mai álláspontjának (a Nagymorva Birodalom és öröksége témakörében). Anakronisztikusan jár el Tomášik akkor is, mikor „korszerű” sovinisztákkal népesíti be a várat: a magyar katonák az állandó teremtettovanie, ebadtovanie során a következő szidalmakat zúdítják bajtársaikra: tót kutya, tót istenit, tót nem ember stb. 21 Idekapcsolhatjuk a fenti Vilček látomását a nemzet jövőjéről: Bebek Ferenc szerint a szlovákok még sokáig nem szerzik vissza egykori nemzeti öntudatukat, melyet Trencséni [azaz Csák – Á.B.] Máté bukásával vesztettek el, ma is sokan hagyják el nemzetiségüket. Vilček erre elismeri, hogy a szlovákság nem adja meg magának a tiszteletet, nem tart tőle senki, mások zsámolya, eszköze. Ám a nemzet élete nem egy nap, jönnek majd friss, egészséges hajtások. 22 Szintén a nemzeti elit szerepét hangsúlyozza Rimanovský evangélikus szuperintendens a ‘Széchyek’ lapjain: „...ahogyan az egyszerű nép, az alacsony réteg a nemzet töve és gyökere, ugyanúgy a felső rétegek és osztályok, azaz a nemesség, a papság, a tanultak és műveltek ugyanennek a nemzetnek a hajtásai és virága. Ezért ha a hajtások elszáradnának vagy a mostoha sors levágná őket, elcsenevészesedik, végül pedig kiszárad a nemzet törzse és töve is. Ha valahogyan lehullana ez a virág a nemzet fájáról, akkor ne várj tőle se gyümölcsöt, se nagy tetteket – csak zavarodottság jöhet, végül pedig a pusztulás.” 23 Márpedig a szlovák nemesség a 19. század második harmadától gyorsan magyarosodni kezdett, így érthető, hogy a nemzetébresztők ostorozzák az odrodileceket, maďarónokat, s hogy e probléma Tomášik műveiben is hangsúlyt kap. A gömöri Csetneky István egyenesen lehetetlenségnek tartja a nemzetárulást. Már idézett lírai vallomása a következő szavakkal folytatódik: „Be kell vallanom, hogy az egész világon nem tudok arra példát, talán még a vad barbárok és az afrikai négerek között sincs olyan nemzet, amelyet felső rétege oly mértékben megtagadna, hogy inkább az idegenhez akarna dörgölőzni, mintsem vállalná saját nemzetét.” (Ábrahám Barna ford.) 24 Erre a valóság persze Tomášik szerint is rácáfol – sajnálatos módon leginkább a maga nemzete esetében. A Kurucokban Andrej Raslavický ezekkel a szavakkal fakad ki: „Engem csak az bánt, hogy szlovák nemeseink mennyire eltávolodtak a néptől, amelyből származnak. Az idegent majmolják, és vétkes könnyelműséggel eltaszítják az apáiktól örökölt szokásokat, az erkölcsöt, a nyelvet, sőt még ősi nevüket is. Sehol a világon nem hallasz annyi idegent utánzó görög, latin, német és magyar nyelvből összetákolt nevet, mint nálunk Szlovákföldön! Találsz itt Simonideseket, Stefanideseket, Georgiadeseket, Albiniket, Leporiniket, Textorisokat, Piscatorisokat, Tonsorisokat meg a többit, mintha az őseik éppen Athénból, Rómából vándoroltak volna Tátránk alá.” 25 Ezekre nem számíthatni a nemzeti mozgalomban, a zászlót tehát a már bemutatott öntudatos nemeseknek és a hivatástudó értelmiségnek, főleg az evangélikus lelkészeknek kell vinniük (ne felejtsük, Tomášik is lelkész volt). A papság szerepével a ‘Széchyek’ lapjain találkozunk. A nemeslelkű apjától igencsak eltávolodott Széchy György itt fölrója Sixti lelkésznek, hogy a népet védi: „És mit akar ezzel a szlovák néppel? Hiszen nincsenek annak semmiféle történelmi jogai! Maga lelkész, hintse csak az igét ezeknek a tökfilkóknak, ahogy jólesik, de ne ártsa magát a politikába, mert az a nemesek dolga, nem a papoké” (Ábrahám Barna ford.)
20
Ohne na Muráni, 49–50. uo., 59–60. 22 uo., 50. 23 uo., 103. 24 uo. 25 Hármas halom megett, 125-126. 21
5
Sixti viszont kifejti, hogy a lelkész szent kötelessége népét a szabad, művelt nemzetek közé vezetni, hogy elfoglalhassa az őt megillető tisztes helyét közöttük. 26 Tomášik tehát kora nagymagyar mentalitását, magyarosító törekvéseit visszavetíti a feudális kor századaiba. Történetileg ennél indokoltabb, az eredeti forrásokhoz jobban kötődik – bár legalább annyira aktualizáló – a németekhez fűződő viszony ábrázolása. A régi magyar politikai költészetnek vezérfonala a magyar–német szembenállás, háborúskodás, s ez mint német–szláv gyűlölködés megjelenik Tomášik műveiben is. A Békétlenek Szobieszki Jánosa lengyel nemessége tanácsa ellenére, a közös kereszténység zászlaja alatt fölmenti Bécset, amiért azonban otthon ellenségesen fogadták. „A lengyel főurak szemére hányták, hogy idegen uralkodó szolgálatában lengyel vért ontott, miközben saját földje, Podólia török iga alatt senyved, no meg hagyta magát elámítani a németektől, a szlávság ősi ellenségétől, akik a közeljövőben bizonyára rosszal lesznek majd hálásak neki.” S valóban, a továbbiakban maga már nem kap osztrák segítséget. Az író következtetése: „a német sohasem barátja a szlávnak”. 27 Megrázó erejű ebből a szempontból a trencséni csata leírása (Kurucok). Ocskay átállásra hívja föl a szlovák katonákat, mivel szabadságot, úgymond, csak a császártól remélhetnek. Trenčanský követi példáját, Raslavický ezért ellentétbe kerül barátjával:.„Jaj nekünk, ha ebben a döntő pillanatban engedünk az árulásnak. Semmi sem veszett el még a szlováság számára. Akár karddal is kikényszerítjük Rákócziból jogaink elismerését, de csak a végső győzelem után. Az Istenre kérlek, ne legyünk árulók! Ne higgyünk a németnek!” 28 Egyértelmű a történelmi párhuzam, azaz 1848–1849 keserű tanulsága, amikor Bécs kihasználta a szlávokat, majd ugyanolyan bánásmódban részesítette őket, mint a magyarokat.. Más népek kapcsán meg kell emlékeznünk a szláv népek közösségének, kölcsönösségének problémájáról is. Ugyanebben a műben szlovákok, lengyelek, ruszinok nyelvi és lelki testvériségét figyelhetjük meg, sőt főhőseink elítélik a szerbek elleni kuruc kegyetlenkedéseket is (Váradolaszi), s magát a fejedelmet, amiért nem próbálta megnyerni e népet, s a vérengzésekkel még a horvátokat is maga ellen fordította. Itt is nyilvánvaló a szabadságharccal való párhuzam, amely azonban sem a tényeknek, sem a kuruc kor közfelfogásának nem felel meg. Rákóczi több alkalommal csatlakozásra hívta föl a szerbeket, már a harc elején kiváltságokban részesítette őket, ám a szerbek többre értékelték Lipót császártól kapott autonómiájukat, s a harcok során rengeteg pusztítást vittek végbe. Az egykorú szlovák értelmiség „pánszlávizmusát” pedig jól jellemzi legkitűnőbb képviselőjének, Krmann Dánielnek a működése. 1708-as zsolnai kalendáriumában élesen cseh- és morvaellenes kitételeket találunk 29 , másrészt mint főpap, a svéd XII. Károlyba, az orosz I. Péter halálos ellenségébe vetette bizodalmát, míg az orosz nép, sőt a papok tudatlanságáról, babonáiról lenézően nyilatkozott 30 , tehát evangélikus hite erősebb volt, mint az általa is fölismert szláv nyelvközösség. Hasonlóképpen történelmietlen az elbeszélésben leírt minszki bankett, ahol a nagy orosz–lengyel testvériesülés magával ragadja Rákóczit, és a magyar valamint a vele együttélő szláv nemzetek nevében csatlakozik „a szlávság két leghatalmasabb ága szövetségéhez”, biztosítván őket, hogy őszinte és megbízható szövetségeseket nyernek a magyarokban. Először azonban ki kell űzni a közös elnyomót, a németet, s ehhez lengyel, orosz segítség szükséges. 31 Tomásik egyenesen azt állítja, hogy a szabadságharc azért bukott el, mert a fejedelem nem teljesítette a szlávoknak tett ígéreteit. Mindjárt látunk is egy tetszetős, ám anakronisztikus példát erre: az egyik főhős, Jurko értékes 26
Ohne na Muráni, 152–153. Hármas halom megett, 102. 28 uo., 188. 29 Käfer: i.m., 24–29. 30 Krmann Dániel: Küldetésem története. Itinerarium (1708 –1709). Budapest, Európa, 1984. 75–80. 31 Hármas halom megett, 148–149. 27
6
felderítő feladatokat teljesített Bercsényi számára, aki csak sajnálkozni tud azon, hogy a fiú szlovák, mert máskülönben grófság járna neki. 32 Tomášik szerint a hencegő magyar tisztek, sőt az egyszerű kurucok is lenézték mind a hazai szlávokat, mind az értékes lengyel, orosz hadakat, holott Rákóczi már első győzelmeit is ruszin parasztjainak köszönhette. Janko Pivoda így fogalmazza meg a kínzó kérdést: „Vajon mi, szlovákok nem látszunk-e sokszor idegen célok vak eszközeinek? Vajon nem másoknak kaparjuk-e ki a gesztenyét a forró hamuból? És mindig így kell ennek lennie? Vajon a mi népünk arra ítéltetett, hogy mindig mások eszközéül szolgáljon, s vér- és anyagi áldozataiért szemernyi haszna se legyen?” 33 Nyilvánvalóan a Bécs oldalán harcoló, majd kisemmizett szlovák értelmiség panasza, önvizsgálata zajlik e sorok mögött. Pedig a Rákóczi-szabadságharc objektív vizsgálata más képet mutat. Mint Csanda Sándor részletesen kimutatta, a szlovák (szlovakizált cseh) a latin, a magyar és a német mellett hivatali, írott nyelvként szolgált, a hadvezetés általa is hatékonyabbá akarta tenni kiterjedt propagandáját, melyet a szlovákság megnyerésére folytatott. Jól látták a Felföld vagy egykorú kifejezéssel a tót imperium stratégiai jelentőségét, a szlovák kurucok pedig megbecsült gyalogos egységeket szolgáltattak, de még gyakrabban irreguláris portyázó alakulatokba álltak össze, s dúlták a labanc (de sokszor ugyanúgy a kuruc) nemesek birtokait. A szlovák nyelvű kuruc kiáltványokban ilyenkor a neresíg azaz ‘zsákmány’ szóval csábítják ők et, ez Csanda következtetése szerint fényt vet a szlovák parasztság nyomorára. Volt tehát „tót kérdés” a szabadságharc folyamán, ám ez kizárólag szociális nyomásként jelentkezett. A felföldi (azaz nagyrészt szlovákajkú) nemesség a korabeli értelemben vett „magyar nemzet”, a nemesi Natio Hungarica tagjaként támogatta vagy árulta el a harcot, ezért tarthatatlan az az elmélet (mely a Kurucokban is megjelenik 34 ), mely szerint az ónodi országgyűlésen Turóc megye követeit szlovák törekvéseik miatt mészárolták le. 35 Végül azt se felejtsük el, hogy az egykorú szlovák kuruc énekekben nemzeti motívumoknak nyomát se leljük. 36 A Malkotensek és a Kurucok dalbetétei nem a kuruc korból származnak, hanem már a nemzeti ébredés jegyeit viselik magukon. Tomášik több dalt átvett Ján Kollár híres gyűjteményéből (Národnie spievanky) kurucellenes tartalmuk miatt (Počkajte, kuruci; Ide kuruc pri Dunaji). Ezek valóban hitelessé tehetnék a Kurucok lezárását, mely a szlovákság kiábrándulását ecseteli, sőt a nép, úgymond borzalommal emlegeti a kuruc háborúkat. Azonban Csanda kimutatja, hogy évtizedekkel az események után keletkeztek, míg ő a nép érzelmeit éppen ellentétesen ítéli meg. 37 Összefoglalóan: egyet kell értenünk azzal a megállapítással, miszerint Tomášik hősei „teljességgel idegenül mozognak a 17–18. század világában” 38 A 18. század végéig Európa csak felekezeti ellentéteket ill. rendi nemzetfogalmat ismert, nem szabad tehát azokban a korokban a modern nyelvi nacionalizmus megnyilvánulásait keresnünk, rávetítenünk. Mivel azonban a múlt század magyar történetírói éppen az államnemzeti felfogást érvényesítették, természetesnek (bár sajnálatosnak) kell tartanunk, hogy a kisebbségi kultúrák ezt ellensúlyozni szándékozó torzításokkal, manipulációkkal léptek föl. A szlovák szépirodalom számára külön terhet jelentett, hogy pótolnia kellett a megszüntetett szlovák középiskolai
32
uo., 152. uo., 145. 34 uo., 184–186. 35 Csanda Sándor: A törökellenes és kuruc harcok költészetének magyar–szlovák kapcsolatai. Irtört. Füzetek 32. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1961. 11–35. 36 Az egykorú magyar nyelvű költeményekkel együtt megjelentek: Varga Imre (vál.): A kuruc küzdelmek költészete. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1977 37 uo., 70–74. ill. 34–35. 38 Käfer: i.m. 36. 33
7
történelem-oktatást, s így múltszemléletet, nemzettudatot adni a maroknyi öntudatos szlovák értelmiségnek.
8
