A zsidó nép történelme

Jamie Cowen messiáshívő rabbi

A zsidó nép történelme a bibliai kinyilatkoztatás fényében II.

30

RÓMA VASMARKÁBAN – HERÓDES I.e. 90-80 tájékára a Hasmoneus család, amelynek tagjai korábban tiszta és jó célokért harcoltak, egyre romlottabbá vált. A farizeusok egyre nagyobb népszerűségre tesznek szert, mert egy kicsit különállnak ettől az uralkodó csoporttól. I.e. 90 tájékán a Hasmoneus család egyik tagja sorra szerzi meg a zsidó állam számára a Jordán északi oldalán fekvő területeket. A meghódított területeken a lakosokat zsidó hitre térítik. Dél felé is terjeszkednek, és leigázzák azt a népcsoportot is, amelyet hajdanán edomitáknak hívtak, akiknek a neve mostanra idomeitára változik. Őket is a judaizmusra térítik. Nem sokkal ezután Róma elkezd a Közel-Kelet felé terjeszkedni. Hadjáratait két irányban is folytatja. I.e. 63-ban megtámadják és elfoglalják Jeruzsálemet és a száz éve szabad izraeli állam elveszti függetlenségét, amelyet i.sz. 1948-ig nem is nyer vissza. A római kultúrát a kormányzás jellemezte. Rendkívül hatékony módon tudtak uralkodni, és ezt úgy érték el, hogy kiválasztottak valakit a helyi lakosságból, aki szimpatizált Rómával és őt nevezték ki kormányzónak. Izraelben Antipást választották. Antipás visszatérített idomeita volt. Ez az ember zsidó volt ugyan, mégsem rajongott a zsidókért. Valójában hellenista volt, nagy ambíciókkal. Az utolsó Hasmoneus uralkodó minisztere volt, de az invázió idején Róma oldalára állt. Bizonyos értelemben nevezhetnénk őt árulónak is. Az elkövetkező harminc év során Róma a saját belső nehézségeivel volt elfoglalva. Julius Caesart megölték, így űr támad a vezetésben. Erre a rövid időszakra, a 40-es évek végén Izrael visszanyerte önállóságát, azonban i.e. 37ben Róma újra elfoglalta Jeruzsálemet, új vezetőt nevezett ki, Antipás fiát, Heródest,1 aki érdekes alakja a zsidó történelemnek. Az Újszövetség negatív fényben mutatja be, de pusztán történelmi szempontból megítélve, nagyon hatékony, azonban nagyon kegyetlen uralkodó volt. Az első lépése az volt, hogy a Szanhedrin tagjainak nagy részét kivégeztette, olyan papokat állíttatott a helyükre, akik hellenista beállítottságúak voltak, és őt támogatták. Kinevezett egy hellenista főpapot. Bizonyos értelemben azt mondhatjuk, hogy a Szanhedrin Heródes politikai klikkjévé vált. Maga Heródes is a hellenizmus híve volt. Ám egy olyan zsidó társadalomban került hatalomra, ahol a vallásosság egyre növekedett, ahol egyre komolyabban vették a Tóra betartását, és ahol nagyon nagy volt a felháborodás a függetlenség elvesztése miatt. Úgy gondolta, hogy a legsikeresebben úgy tud uralkodni, ha növeli az anyagi prosperitást. Építkezési programba kezdett, amelynek első lépése a Templom újjáépítése. A templomot ötszáz évvel korábban már újjáépíttették, de közel sem érte utol a legelső templom szépségét. Heródes azt akarta, hogy ez a második templom még csodálatosabb legyen, mint az első volt. Nagyon alaposan átépíti tehát és innentől a Heródes Temploma nevet viseli. Izrael egész földjén nagy építkezésekbe kezd. A kereskedelem és építkezés fellendülése miatt növekszik a gazdasági virágzás és Heródes egyre 1

I.e 37-4-ig Júda királya. A VI. században élő Dionysius Exiguus római szerzetes hibás számítása nyomán terjedt el a latin egyházban a VIII. századtól az a hibás időszámítás, mely Krisztus születését későbbre teszi. Az evangéliumok alapján a legtöbb kronológus egyetért abban, hogy a Messiásnak i.e. 7-4 között kellett születnie.

31

inkább messiási alaknak kezdi magát tekinteni. Kijelenti magáról, hogy ő Izrael királya. Bár valóban virágzásnak indul az élet Izrael földjén, de kegyetlensége miatt gyűlölik. Saját feleségeit, gyerekeit végezteti ki, mivel paranoiás módon ragaszkodik a hatalomhoz. Máté evangéliumának 2. fejezete képet ad erről a személyről. „Amikor pedig megszületik vala Jézus a júdeai Betlehemben, Heródes király idejében, ímé napkeletről bölcsek jövének Jeruzsálembe, ezt mondván: Hol van a zsidók királya, a ki megszületett? Mert láttuk az ő csillagát napkeleten, és azért jövénk, hogy tisztességet tegyünk neki. Heródes király pedig ezt hallván, megháborodék, és vele együtt az egész Jeruzsálem. És egybegyűjtve minden főpapot és a nép írástudóit, tudakozódik vala tőlük, hol kell a Krisztusnak megszületnie? Azok pedig mondának néki: A júdeai Betlehemben; mert így írta vala meg a próféta:... Ekkor Heródes titkon hivatván a bölcseket, szorgalmatosan megtudakolá tőlük a csillag megjelenésének idejét. És elküldvén őket Betlehembe, monda nékik: Elmenvén, szorgalmatosan kérdezősködjetek a gyermek felől, mihelyt pedig megtaláljátok, adjátok tudtomra, hogy én is elmenjek és tisztességet tegyek néki.... Ekkor Heródes látván, hogy a bölcsek megcsúfolták őt, szerfölött felháborodék, és kiküldvén, megölete Betlehemben és annak egész környékén minden gyermeket, két esztendőstől és azon alól, az idő szerint, amelyet szorgalmasan tudakolt a bölcsektől.” Nagyon érdekes az, ahogyan az Írások Heródest ábrázolják. Amikor a napkeleti bölcsek Izraelbe érnek, a klasszikus kérdést teszik fel, „hol kell a zsidók királyának megszületnie?” Látjuk, hogy amikor ezeket hallotta Heródes király, felháborodott. Valószínűleg ez nagyon finom megfogalmazás, hiszen olyan emberről van szó, aki képes a saját gyerekeit és feleségét megölni, hogy hatalmát megtartsa. Nem nehéz elképzelni, hogyan reagálhatott, amikor váratlanul idegenek bukkannak fel és azzal a kérdéssel állnak elő, hogy „hol van a zsidók királya, aki nem te vagy”. Nagyon jellemző rá a minden lehetséges királyjelölt, tehát minden csecsemőkorú fiúgyermek kiirtására készített, majd végre is hajtott terve. Itt van tehát Heródes, aki Izraelt modern társadalommá akarja tenni, és magára érti a messiási címet, de azt humanista, hellenisztikus alapokon teszi. Jesua idején két kultúra ütközik Izraelben: a zsidó és a hellenisztikus. A Messiás eljövetelével ez az összeütközés válik robbanássá, mert a zsidóságnak választania kell: vagy a hellenizmus útján, vagy a Biblia útján jár-e. Jesua tökéletes időzítéssel jön el. Előbb azonban vessünk egy pillantást arra, mi történik Heródes halála után. A sok gyermeke közül három fia fontos történelmi szempontból. Róma felmérte, hogy a Heródes halála után maradt utódok nem rendelkeztek azzal a kormányzói képességgel, mint amellyel apjuk. Róma ezért úgy határozott, hogy Izraelt különböző tartományokra osztja és Heródes fiainak egy-egy provinciát ad. Júdea tartományához tartoznak Jeruzsálem és Izrael legvallásosabb zsidó közösségei. Heródes első fia, Arkhaleosz lesz Júdea tartományának fejedelme. Uralkodása teljes csőd, rendkívül gyengekezű vezetése miatt i.e. 6ban Róma le is váltja és egy római helytartót, Pontius Pilátust küldi ki helyette. Heródes második fia, Fülöp kapja meg a vezetést a Dekapolisz, a Jordán keleti 32

partja fölött. Heródes harmadik fia, Heródes Antipás Galilea uralkodója lesz. Fülöpről csak annyit tudunk az Újszövetségből, hogy elvált feleségét Heródes Antipás elveszi. E fölött mond ítéletet Bemerítő (Keresztelő) János, hiszen ez a Tórának ellentmond. Ugyan az Írások engedélyt adtak a válásra, de egy rokon volt feleségét nem lehet elvenni. Térjünk vissza a júdeai helyzetre. Döbbenetes döntés, hogy Róma egy zsidó származású uralkodót rómaira vált le. Izraelben éppen Júdea a legképtelenebb hely abból a szempontból, hogy római származású uralkodója legyen. Júdeában tömörül az összes tórahű, vallásos csoportosulás, amelyek gyűlölik a rómaiakat. Ezekből a vallásos csoportokból kerül ki a következő fontos csoport, a zelóták. Nekik egyetlen, egyszerű céljuk volt, hogy lerázzák a római igát, és önálló izraeli államot hozzanak létre. A rómaiak szempontjából még tovább rontja a helyzetet az, hogy a római uralkodó mellé kíséretre van szükség, mivel nem sétálhat be egymaga Jeruzsálembe. A római légió vezetőivel együtt veszi át az uralmat. Vajon ki fizeti ezeknek a légióknak a szükségleteit? A zsidók. Az adófizetés mindig bajt okoz, és még nagyobb lázongást eredményez. Erre a rómaiak egyre nagyobb katonai megerősítést küldenek oda, aminek a következménye a még magasabb adó. A helyzet egyre nagyobb robbanással fenyeget. Így fest az a társadalom, amelybe eljön a Messiás. Egy társadalom, amely önmagával áll súlyos konfliktusban. Két, egymással szembenálló világ, két kultúra, különösen Júdeában, ahol egyszerre növekszik a római, hellenisztikus jelenlét, de, ahogyan már korábban említettem, ugyanitt élnek Izrael földjének legvallásosabb közösségei is. Az emberek változást várnak. Egyre nagyobb a várakozás és a hit, hogy el kell jönnie a Messiásnak.

33

A ZSIDÓ MESSIÁS Szeretném megkísérelni, hogy képet fessek arról, hogy milyennek is képzelte az i.e. első század zsidósága a Messiást. A kereszténység gyakran nagyon leegyszerűsíti a Messiás képét, mivel az Újszövetség szemüvegén keresztül tekint Rá. Az akkor élő zsidóságnak azonban nem volt Újszövetsége. Csak a héber Biblia állt rendelkezésükre, és más írások. A héber írások pedig nagyon összetett képet festenek a Messiásról. Van például olyan Írás, amely azt mondja, hogy a Messiás az ég felhőin fog eljönni. Más helyen arról van szó, hogy egy szamáron fog bejönni Jeruzsálembe. Máshol arról beszél, hogy eljön a messiási királyság, amikor Jeruzsálem fog uralkodni az egész földön; megint másik helyen a Messiásról úgy beszél, mint aki majd eljön és meghal; aztán meg úgy, mint egy olyan személyről, aki békességet hoz a földre. Van olyan utalás is, hogy eljövetelekor óriási lesz a zűrzavar. Ha csak a héber Biblia alapján tekintünk a Messiás leírására, akkor ellentmondásos képet kapunk. Ennek következtében különböző nézetek alakultak ki arról, hogy milyen is lesz a Messiás, és ki lesz az. Minden egyes vallási, politikai csoportosulás hitte és várta a Messiás eljövetelét, de mindegyik csoportosulás a maga elképzelése szerinti képet alkotott a Messiásról. A farizeusok úgy gondolták, hogy a Messiás egy hatalmas tekintélyű Tóra-tanító lesz, a legnagyobb rabbi, aki valaha is élt. Az esszénusok úgy gondolták, hogy a Messiás elhozza az utolsó időket. A szadduceusok úgy gondolták, hogy a Messiás helyreállítja a papságot. A zelóták úgy gondolták, hogy a Messiás legyőzi és lerázza a római igát. Ki is a Messiás? Hogyan illik e várakozásokba a názáreti Jesua? Bizonyos értelemben Jesua az összes vallási, politikai csoport elképzeléseit beteljesíti, de bizonyos szinten egyikkel sem ért egyet. Hiszen Ő önmagát képviseli. Tekintsük át, hogyan képviseli ezeknek a csoportoknak a várakozásait, és miben mond nekik ellent! Először is nézzük a farizeusokat. Jesua tanítói stílusa nagyon hasonlított a farizeusokéhoz. Tanítványaihoz éppúgy viszonyult, ahogyan a farizeusok tanítványi köre működött. Tanítási módszerei olyanok voltak, mint a farizeusokéi. Amikor Jesua ilyesmit mondott: „hallottátok a régiektől, hogy ne gyilkoljatok, de én mondom nektek, hogy aki haragszik a testvérére, ítéletre méltó”, a farizeusok tanítási módszerét használta: hogyan lehet az Írásokat a napi életre alkalmazni. Egy fontos héber kifejezés, amit Jesua és a farizeusok is használtak a tanítás során a halacha. Jelentése: ahogyan járnod kell, vagyis: hogyan kell alkalmazni az Írásokat a mindennapi életre. Mikor azt mondja, hogy „megmondták a régiek, hogy ne ölj”, akkor a Tórát idézi. Ám amikor azt mondja: „de én azt mondom neked, hogy aki haragszik az ő atyjafiára, méltó az ítéletre”, akkor a Tóra tanítását a mindennapi életre alkalmazza. Az összes vallási csoportosulás közül Jesua a farizeusokhoz áll a legközelebb, de őket is kritizálja a legkeményebben. Az Újszövetségben a vének kérdéseiből kiderül, hogy Jesua tanítványai nem követték a szóbeli Tórát. Jesua megmagyarázza nekik, hogy az ő tanítványai miért nem teszik ezt. Aztán visszakérdez, hogy ők pedig miért hágják át az Isten parancsolatait a rendeléseik által. Nagyon érdekes érvet használ fel arra, hogy bizonyítsa állítását. Két szakaszt idéz az írott Tórából, az egyiket a Tízparancsolatból: „tiszteld apádat 34

és anyádat”, a másikat pedig, hogy „ne átkozd apádat és anyádat” szintén az írott Tórából. A szóbeli hagyományok azonban mást mondanak. „Azt mondja a ti hagyományotok, hogy összes tulajdonotokat odaadhatjátok az Úrnak, és ha minden tulajdonotokat odaadtátok, nem vehetitek vissza. Ti azt mondjátok, hogy ez Istennek kedves.” Utána pedig szembesíti ezeket az embereket egy dilemmával: ha valaki minden tulajdonát odaadta az Úrnak, és a szülei idősek lesznek, és nem tudnak már gondoskodni magukról, akkor ez az ember képtelen lesz segíteni őket, mert nincs semmije. A szülőket azzal kell tisztelni, hogy gondoskodunk róluk idős korukban. Jesua tehát ezzel a példával mutatja meg, hogy ha a szóbeli tanítások útmutatására támaszkodunk, a végén szükségszerűen Isten írott Tóráját szegjük meg, amire pedig a szóbeli magyarázatok eredetileg épültek. A sabbat kérdése volt a másik, amit Jesua állandóan érintett. A legtöbb gyógyulás sabbatkor történt, ami nagyon nagy gondot okozott a farizeusoknak, mert a gyógyítást is munkának tartották. Jesua ezzel megint valamire fel akarta hívni a farizeusok figyelmét. Nem megszorongatni akarta őket, hanem megpróbálta felnyitni a szemüket a sabbat igazi értelmére. Rá akart világítani, hogy a sabbat igazi jelentése nem feltétlen az, hogy azon nem szabad dolgozni. A sabbat jelentése az, hogy az Úr számára elkülönített nap legyen, aminek célja, hogy férfiak és nők szemtől szemben találkozhassanak az Örökkévalóval. Azért nem dolgozunk ezen a napon, hogy időnk legyen az Úrral találkozni. Ha pedig nem szabad valakinek azon a napon meggyógyulnia, az visszatartja attól, hogy találkozzon az élő Istennel. Hiszen Isten akarata az, hogy az emberek meggyógyuljanak. Ha van egy olyan napja a hétnek, amikor Isten arra vágyik, hogy gyógyítson, az éppen a sabbat. A farizeusoknak a sabbati gyógyulásra vonatkozó tanítása visszatartotta az embereket attól, hogy éppen azon a napon találkozzanak Istennel, amikor Isten ezt különösen akarja. Jesua ismét megmutatja annak a veszélyét, hogyan távolít el az Istentől az emberek általi magyarázatokból létrejött a szóbeli tanítás. Vessünk egy pillantást a többi vallási és politikai csoportra. Ami a szadduceusokat illeti, tanításaiknak voltak olyan területei, amelyekkel Jesua teljes mértékben egyetértett. A szadduceusok például nem fogadták el a szóbeli tanításokat, a szóbeli Tórát, hanem csak az írott Tórában hittek. Ebben egyetértett velük Jesua. Egyetértett velük a papság érvényességében is. Ez a szadduceusok számára nagyon fontos volt, hiszen ők maguk is papok voltak. A farizeusoknak a papságról alkotott véleménye egy kicsit más volt. A farizeusok azt tartották, hogy minden zsidó pap. Bizonyos értelemben igazuk volt, mert a Tóra azt mondja Izrael népéről, hogy papok nemzete, de az Írások teljesen világossá teszik, hogy van egy elkülönített csoport, akiknek az a feladata, hogy a templomban szolgáljon. Jesua egyetértett ezzel. Mikor a leprást meggyógyította, azt mondta, hogy menjen el a paphoz és mutassa meg magát. Ezzel elismerte, hogy a papok feladata az, hogy egy leprást megtisztultnak nyilvánítsanak. Bizonyos szempontból támogatja a szadduceusok hitelveit, de ellenzi azt, hogy korlátozzák Istent a természetfölötti megnyilvánulásában. A szadduceusok ugyanis nem nagyon hagytak helyet a csodák számára. Jesua pedig állandóan a természetfölöttiben járt és csodákat tett.

35

Jesua sok tekintetben egyetértett az esszénusokkal is. Az esszénusok sokat tanítottak az utolsó időkről és a Messiás eljöveteléről. Jesua is ezt tette. Sokszor beszél a világ végéről és a pusztulásról, ami be fog következni. Egyetért az esszénusokkal abban is, hogy a társadalom megromlott és változásra van szükség. Lehetséges, hogy Bemerítő (Keresztelő) János is esszénus volt. Azonban nem ért velük egyet Jesua abban, ahogyan az esszénusok a társadalom romlottságára reagálnak. Ők kivonultak a társadalomból, Jesua azonban részt vett a társadalom életében, együtt evett a bűnösökkel, a vámszedőkkel. Jesua egy jobb utat mutatott számukra. Az esszénusok megmosták a bűnösökkel való találkozás után a kezüket, és teljesen elválasztották magukat tőlük. Jesua tehát egyszerre hasonlít is az esszénusokhoz, és el is ítéli őket. Jesua olyan, mint a zelóták: hisz Izrael királyságának helyreállításában, hisz abban, hogy Izraelnek központi szerepe van a Föld történelmében. Ez teljes mértékben nyilvánvalóvá válik a világ végéről szóló tanításaiból. Ám az időzítésre másképp tekint, másképp gondolja, mint a zelóták. Bemutatja, hogy Izrael még nincsen készen az eljövendő királyságra, hogy először az egyéni életeknek kell bekerülnie újra Isten körforgásába, helyre kell állnia az Istennel való kapcsolatnak; utána jöhet el a királyság. Jesua tehát egyszerre olyan is, mint mindegyik csoport, mégis eltér mindegyiktől. Hogyan kötődött, hogyan kapcsolódott Jesua a zsidósághoz? Helyreállította a bibliai judaizmus lényegét. Meglátta mindegyik vallásospolitikai csoportosulásban, hogy az igazság egy-egy része megvan bennük, ugyanakkor mindegyik hibákat is hordozott magában. Jesua a hibákat kijavítva rámutatott az előre vezető, helyes útra, Isten útját világossá tette a zsidó nép számára.

36

JESUA, IZRAEL MESSIÁSA. A héberben a messiás szó azt jelenti, hogy felkent. A héber Írások nemcsak egyetlen „messiásról” beszélnek. Több felkent létezhet, és ilyen értelemben mindenki messiás, akit Isten felken. A különböző királyok is például ilyen messiásszerű alakok voltak. Izrael Messiásának azt a szerepet kellett betöltenie, hogy visszaállítsa Izraelt eredeti elhívásába: abba, hogy szent nemzetté legyen, hogy betöltse papi elhívását. Hogyan tette ezt? Úgy, hogy ő maga betöltötte ezt az elhívást és a nemzet igaz képviselőjévé vált. Jesua teljes mértékben igaz és tiszta zsidó, aki saját személyes életében újraéli Izrael történelmét. Mindazokon a pontokon, ahol Izrael elbukott, Ő győzelemben jár. Tekintsük meg ezt a párhuzamot Jesua és Izrael között. Hogyan született Jesua? Természetfölötti csoda révén. És Izrael? Ábrahám, az első héber feleségének, Sárának, természet szerint nem lehetett már gyermeke, tehát Izsák születése is természetfölötti csoda. És tőle származik Izrael. Jesua születési helye Betlehem, éppúgy, mint Dávidnak, Izrael legnagyobb királyának. A Messiásnak is olyan királynak kell lennie, mint Dávid volt. Izrael fiatal korában Egyiptomba kerül. Jesua is. A Máté szerinti evangéliumban olvassuk, hogy Jesuát a szülei Egyiptomba viszik, amikor Heródes el akarja pusztítani a gyermekeket. Máté Hóseás prófétát idézi: „hogy beteljesedjék az Írás: ’Egyiptomból hívtam ki az én fiamat’.” Hóseás könyvében ez a rész nem a Messiásra, hanem egyértelműen Izrael történelmére utal. Talán Máté tévesen, összefüggéséből kiragadva, idézte volna Hóseást? Nem. Jesua azért került Egyiptomba, hogy személyes életében megtapasztalja, amit Izrael népe megtapasztalt. Mielőtt megkezdené a szolgálatát, a Jordánhoz megy. A Jordán egyik partján Jesua egyszerűen csak egy ács fia. Amikor kijött a Jordánból, erővel kenetett fel, és készen volt arra, hogy elkezdje messiási szolgálatát. A Vörös tengeren való átkelés után Isten népe negyven évig vándorolt a pusztában. Jesua is elmegy a pusztába negyven napra. Miért éppen negyven évig tartott a pusztai tartózkodás? Mert negyven napig voltak Mózes kémei az Ígéret Földjén, de mivel rossz hírrel jöttek vissza, Isten úgy rendelkezett, hogy minden egyes napért egy évet kell eltölteni a pusztaságban. Jesua tehát negyven napot tölt a pusztában azért, hogy győzelemre fordítsa azt a vereséget, amit a pusztaságban a hitetlenség miatt szenvedett el Izrael. A pusztaság után Józsué vezetésével Izrael bevonul az Ígéret Földjére. Jesua, az Ő pusztasága után a Szent Szellem erejétől felhatalmazva kezdi meg a szolgálatát. Jesua és Józsué ugyanaz a név, Jesua neve azt jelenti, üdvösség, Józsué pedig azt, hogy Isten az üdvösség. Amikor Izrael elfoglalta az Ígéret földjét, teljesen meg kellett volna tisztítania azt az ellenségtől, mivel az ott élő népek annyira megátalkodottakká váltak, hogy már nem volt esély arra, hogy megváltozzanak. Istennek ez volt az egyetlen megoldása, hogy ne tegyék tisztátalanná Izrael szent népét. Ők azonban nem irtották ki teljesen ezeket a népeket, így démoni befolyásuk hatott Izraelre. Jesua ezzel szemben szolgálata kezdetétől kiűzte a démonokat, meggyógyította a betegeket. Amit tehát Izrael elmulasztott megtenni korábbi történelme során, és aminek következtében démonizálódott, azt Jesua megtisztítja; meggyógyítja a betegeket és kiűzi az ördögöket. 37

Isten megígérte, hogy az Egyiptomból történő kivonulás után Izrael népe között nem lesznek megtalálhatók Egyiptom betegségei. Mivel azonban nem tartották meg Isten törvényeit, a betegségek Isten népe közé is beférkőztek. Jesua, a Messiás, amikor eljön, eltávolítja a betegséget is Izrael földjéről, és Isten útját tanítja az embereknek. Jesua legmélyebb tanítása a Hegyi beszéd. Ahogyan Mózes felment a hegyre és elvette Istentől a Törvényt, ugyanúgy Jesua is felmegy a hegyre és elmagyarázza, megvilágítja, „betölti” a Törvényt a nép számára. Végül pedig Jesua pészahkor hal meg, mert Izrael is meghalt az első szövetség alatt. Izraelnek az első Templom megépülésekor hatalmas rendeltetése volt, hogy a világ szellemi központjává legyen. Ezt azonban nem töltötte be, Isten ezért száműzetésbe küldte. Jesua e kudarc miatt halt meg. A pészahban visszamegy ahhoz az időhöz, amikor Izrael kiszabadult a rabszolgaságból, és halálával győzelemre viszi Izrael szellemi küldetését. Jesua az első zsenge napján támadt fel. Izrael a babiloni fogságban gyakorlatilag elpusztult, és akkor támadt fel, amikor onnan visszatért. Azért támad fel Jesua is, hogy ezzel Izrael feltámadását megélje saját életében. Izrael akkor tér újra életre, amikor újra visszatér az Ígéret Földjére. De csak a Messiás eljövetelében töltheti be a sorsát. A savuot lényeges ünnep a zsidóság történelmében. A hetek ünnepe ez, vagy, ahogy görög nevén ismerjük, a pünkösd. A zsidó hagyományok szerint ez az ünnep arról az időről emlékezik, amikor Mózes felment a hegyre, és Isten azt a küldetést adja rajta keresztül Izraelnek, hogy papok nemzete, szent nemzet legyen. Éppen ezért a savuot ideje alatt árad ki a Szent Szellem a Mennyből, betölti Jesua zsidó tanítványait Isten erejével, a Tórát a szívükbe írja, és a világ népeihez küldi őket, hogy betöltsék Izrael eredeti elhívását. Ennek fényében jobban érthető, hogy mennyire súlyos az a tévedés, amit az Egyház az évszázadok során tanított, miszerint az Egyház vette át az üdvösség történetében Izrael népének szerepét. Savuotkor - pünkösdkor - éppen annak lehetünk szemtanúi, hogy Izrael elkezdi betölteni Istentől rendelt sorsát. Az evangélium az egész Római Birodalomra hatással van. Ebből sem úgy tűnik, hogy Izrael elvétette volna küldetését. Ellenkezőleg. Izrael rendeltetése, hogy a világ népeinek világossága legyen, éppen most kezd beteljesedni. Valóban elvetette-e Izrael a Messiást? Általános a válasz: igen. Valóban igaz, hogy a Szanhedrin elvetette a Messiást, de Isten mindig az igaz emberek maradékát keresi. Izraelben ott van az igaz maradék, akik Jesua zsidó tanítványai. Ez a maradék betölti Izrael sorsát, és elmegy a világ nemzeteihez. Betöltötte-e hát Jesua a messiási küldetést, hogy megtisztítsa Izraelt? Azt kell mondanunk: mindenképpen. Bárki, aki Izrael körében elfogadja a Messiást és megigazul, Izrael földjének sója és a világ világossága lesz, és szent nemzetté teszi Izraelt. Jesua ennek megfelelően elküldi tanítványait, hogy azzal töltsék be zsidó sorsukat, hogy elviszik a világ nemzeteihez a megváltás üzenetét. Maga Jesua nem ment a pogányok közé. Az Ő dolga nem ez volt. A zsidó népé volt az a feladat, hogy elmenjen a pogányok közé. Jesua azért jött el Izraelhez, hogy késszé tegye őket erre a feladatra. Ezt jelenti az, hogy Jesua Izrael Messiása. Amikor evangéliumi keresztények a Messiásról beszélnek a zsidóknak, rendkívül sematikus, leegyszerűsített képet festenek. Valahogy így hangzik: „Bűnös ember vagy. Ideje, hogy rendbe hozd az életed, és térj végre az Úrhoz”. 38

Bizonyos értelemben igazságot mondanak, a Messiás azonban azért jött el, hogy az a zsidó férfi vagy nő, akivel éppen beszélünk, saját életében betölthesse az Izraelnek adott küldetést. Ám amíg ez a zsidó személy bele nem kapcsolódik a Messiásba, nem tudja a saját életét megérteni, és ezt a sorsot betölteni. Csak akkor tudjuk a zsidó gondolkodás szerint feltárni a Messiás személyét egy zsidó előtt, ha ezt megértjük. Tragikus, hogy a történelem során a keresztény egyházak a zsidó közegtől teljesen elidegenített evangéliumot mutattak be a zsidóságnak, holott azt kell feltárnunk a zsidó nép előtt, hogy mennyire a zsidó hit része, ha valaki befogadja a zsidó Messiást. Pál tanítása szerint azoknak, akik a világ népei közül a Messiás követői lettek, legfőbb feladata az, hogy Izrael féltékenységét kiváltsák. Mégpedig azzal, hogy tűzzel, teljes szívükből szeretik Izrael Istenét. A zsidó közösséget azért annyira nehéz megérinteni a messiási hittel, mert nagyon kevés keresztény csinálta ezt jól. Az egyházak, gyülekezetek sajnos általában úgy gondolkodnak a Messiásban nem hívő zsidókról, hogy azok már kívül esnek Isten szövetségén. A valóság azonban az, hogy Istennek két szövetségi közössége van. Az egyik Izrael, a másik az Egyház. A kettő azon a területen érintkezik egymással, amit a messiási zsidóság képvisel. Mind az Egyháznak, mind Izraelnek szüksége van a másikra. Ahogy már említettük, Isten terve az, hogy a nemzetek Egyházát használja arra, hogy féltékennyé tegye Izraelt, példája által. De az Egyháznak is szüksége van Izraelre, mert Izrael az Egyház alapja. Ha elveszti az alapjait vagy a gyökereit, irányát is veszti. Pontosan ez történt az Egyházzal. A kereszténység elveszítette zsidó gyökereit, és olyan lett, mint egy árva. Az Apostolok Cselekedeteinek könyve ad betekintést arról, kik is voltak Jesua első követői. Érdekes, hogy valamennyi zsidó csoportból volt valaki a tanítványi körben. Júdás például zelóta volt. A zelóták közül többen is követték őt. Az Írás azt mondja, hogy jó néhány pap is hitt Benne, ezek a szadduceusok közül valók voltak. A tóratanítók, a farizeusok közül is kerültek ki tanítványok. Azt nem tudjuk, hogy voltak-e esszénusok is közöttük. A Messiás legtöbb követőjét azonban az „ám háárec” kifejezéssel lehet jellemezni, ami azt jelenti: a föld fiai. Vajon a legtöbb követője miért az egyszerű emberekből került ki? A magyarázat az, hogy Izrael népe nagyrészt ilyen egyszerű emberekből állt. A politikai, vallási csoportok csak egy kis részét jelentették Izrael társadalmának. A legtöbb embert az foglalkoztatta, hogy gondoskodjon a családjáról. Azzal törődtek, lesz-e elég termés, egészségesek-e a gyermekeik? Ezek azok a témák is, amelyeket Jesua a tanításaiban a legtöbbször felvetett. Valójában nagyon kevésszer foglalkozott politikai vitákkal, nézetekkel. Jesua éppen azt akarta hirdetni, hogy Isten az egyszerű, a mindennapi emberekkel is mélységesen törődik. És éppen ilyenek követték Őt: halászok, vámszedők... az átlagemberek.

39

MIG A POGÁNYOK IDEJE BE NEM TELIK... Izraelben nagy gyorsasággal nőtt a hívők tábora, ezrével csatlakoztak az út követői, a népesség nagy része mégsem vált Jesua tanítványává. Ebben az időszakban igazán nagy változás nem állt be a rómaiak és zsidók közti kapcsolatban. Júdeában tovább tartott a római megszállás, egyre több és több feszültséget okozva. I.sz. 37-38 táján felkelés tör ki. Válaszként keményedik a római elnyomás. A több adó még több ellenségeskedést eredményez a különböző csoportok között, és érik a helyzet egy nagyobb méretű összetűzésre. Dániel próféta jövendölte meg, hogy miután eljön a Messiás, a Templomot le fogják rombolni. Ezt Jesua is megerősítette. Eljutunk az időszámítás szerinti 66. évhez. Júdeában a görögök pogromot rendeznek, jó néhány zsidó tulajdont tönkretesznek. A zelóták fellázadnak a római elnyomás ellen. Ezt hívják a zsidó történelem nagy felkelésének. Négy évig tartott, és az egész római jelenlétet fenyegetni kezdte. A felkelők eleinte sikeresen elfoglalták a különböző római helyőrségeket. 68-ban a keleti rész katonai vezetője, Vespasianus négy légiót a keleti tartományokból átirányított Izrael ellen. Kiváló elme volt, módszeresen támadta meg és foglalta el a falvakat északról dél felé. Így akarta elszigetelni, elvágni Jeruzsálemet. I.e. 68-ban kezdte meg Jeruzsálem ostromát, de néhány hónap után váratlanul visszavonult. Az ellenállók nem hittek a szemüknek, ugyanolyan csodának tekintették, mint a Makkabeus felkeléskor történteket. Úgy gondolták, hogy Isten avatkozott be újra az ő oldalukon azzal a szándékkal, hogy Izrael független állam lehessen. A visszavonulás valódi oka azonban az volt, hogy meghalt a római császár, Néró2. Vespasianust Rómába rendelték, mivel egyik tagja volt Róma kormányzó testületének. Dönteni kellett, hogy ki legyen az új császár. Nagy meglepetésre éppen ő lett az. Persze Jeruzsálemben minderről semmit sem tudtak. 70 elején Vespasianus saját fiát, Titust bízta meg azzal, hogy folytassa Jeruzsálem ostromát. Jesua negyven évvel korábban tanítványait arra figyelmeztette, hogy meneküljenek, ha Jeruzsálemet hadseregtől körbekerítve látják. 70 tavaszán a zsidó hívők, akiket akkortájt nazarénusnak (noc'rim) neveztek, Mesterük szavát követve, elhagyták Jeruzsálemet és elmenekültek a Tízváros (Decapolis) egyikébe, Pelle-Jordanba. A rómaiak elfoglalták Jeruzsálemet. A hatvanezer főből álló római hadsereggel szemben a zsidók csak huszonötezren voltak. Ellentétben a Makkabeus felkeléssel, a zsidó vezetés most nem volt egységes. A különböző feladatokkal megbízott vezetők közötti megosztottság miatt nem voltak képesek olyan hatékonyan ellenállni. 70 kora nyarára lerombolták Jeruzsálem falait. Augusztusban pedig a templomot zúzták szét. Ezzel áll összefüggésben egy nagyon fontos zsidó ünnep, melyet áv hónap kilencedik napján tartanak és így is nevezik: Tisa b'áv. A zsidó hagyomány szerint az első templomot is ugyanezen a napon rombolták le, sőt a zsidó történelem során más tragikus események is e naphoz kötődnek. Tehát újra lerombolják a Templomot. Az első templom lerombolásánál Jeremiás szavai 70 éves fogságot vetítenek előre. Jesua pedig azt mondja, hogy 2

56-69-ig Róma császára, a halálba menekül a tartományok légióinak felkelése elől.

40

Heródes templomának lerombolása után Izrael szétszóratik a világ minden tájára, és egészen addig nem tér vissza, míg a pogányok ideje be nem telik. Óriási tragédia történt: a zsidó hit középpontját rombolták szét. Felmerül a kérdés: hogyan folytatódjék a judaizmus, mihez kezdjenek a zsidók ezután. Hogy kaphat bűnbocsánatot ezután valaki a bűneiért? Láttuk korábban, hogy a Templom lerombolása előtt milyen különböző politikai csoportosulások küzdöttek a hatalomért. Négy csoporttal már foglalkoztunk, de a Jesua utáni nemzedékben egyre népszerűbbek lettek a nazarénusok, Jesua követői is. A nagy kérdés ebben a történelmi pillanatban az, kik játszanak meghatározó szerepet a zsidóság életében? A farizeusok, szadduceusok, nazarénusok, zelóták vagy az esszénusok. Kövessük nyomon e csoportok történetét. A szadduceusok papok voltak. Most pedig nincs templom - nincs papság. Nincs többé funkciójuk Izraelben. A zelóták robbantották ki a felkelést, jó néhányukat megölték, a maradékuk pedig teljes mértékben elvesztette népszerűségét, mert egy olyan harcot kezdeményeztek, amely vereséggel végződött. Az esszénusok problémája az volt, hogy nem gondoltak a természetes szaporodásra, szerzetesként éltek voltak. Fogyóban voltak, s mivel távol, a hegyekben laktak, kevés befolyásuk volt a nép mindennapi életére. 180 körüliek az utolsó feljegyzések az esszénusok létezéséről. Két csoport maradt, amely a befolyásért küzdhetett. Első ránézésre a nazarénusoknak minden esélyük megvolt, hogy ők váljanak a társadalom legtekintélyesebb csoportjává. Először is, az ő vezetőjük előre megmondta, hogy majd így alakulnak az események, a 70-es években pedig tovább duzzadt a hívő közösség Izraelben. Azonban Jesua követői a csata közepén elmenekültek, ezért árulónak tartották őket az emberek. Ezért aztán a többség szemében elvesztették a befolyásukat.

41

PARANCSRA PARANCS, SZABÁLYRA SZABÁLY Maradtak tehát a farizeusok. Ők lettek azok, akik a zsidók életét meg tudták határozni, és ez így van a mai napig is. A rómaiak elleni küzdelemben a farizeusok is részt vettek. Volt közöttük egy Johanan Ben Zachai nevű rabbi, aki – amikor látta, hogy a zsidók vesztésre állnak –, megszervezte, hogy néhányan ki tudjanak jutni Jeruzsálemből a város eleste előtt. Miután megtört a zsidó ellenállás, Johanan Ben Zachai elment a római vezetőkhöz és engedélyt kért, hogy a Szanhedrint egy Javne nevű városban újjáalakítsák. Tel Aviv-tól nem messze fekszik ez a kicsiny település, amely a zsidó történelem egyik legfontosabb városának tekinthető, hiszen a Szanhedrin itt alakult újjá. 75-135 között megy végbe az a folyamat, melynek során a judaizmus rabbinikus judaizmussá válik, és ez teljesen megváltoztatja annak arculatát. A Templom lerombolása előtt főként szadduceusokból állt a Szanhedrin. Javnéban azonban a rabbik mindegyike farizeus, hiszen Ben Zachai csak farizeusokat von be a Szanhedrin újjáalakításába. Az ő követésük válik ezután a judaizmus lényegévé. Az egyik legfontosabb kérdés a bűnökért való engesztelés kérdése volt. Ha már nincsen áldozat, nincsen engesztelés. Mivel nincsen Templom, nincsen hol áldozatot bemutatni. A hagyomány szerint Ben Zachait felkeresi az egyik tanítványa, és megkérdezi őt a kiengesztelésről. Ben Zachai válasza híressé vált: „Fiam, Isten gondoskodott egy másfajta kiengesztelésről, amely így szól: irgalmasságot és jóságot várok, nem pedig áldozatot.” Ezt a hóseási igét Jesua is idézte, de ő a szombat megtartásával kapcsolatosan tette ezt (Hós 6,6), hogy rámutasson: a szabályok mögött látnunk kell egy tágabb értelmezést. Ben Zachai egészen más értelemben használja ezt az idézetet. Ő úgy akarja értelmezni ezt a verset, hogy az áldozatokat helyettesíthetik a jócselekedetek is, és ilyen módon is hozzá lehet jutni a kiengeszteléshez. Ezzel az értelmezéssel az a súlyos probléma, hogy a Tóra egyharmadát kiveszi a Bibliából. Nemcsak Jesua megváltását teszi semmissé, hanem az egész áldozati rendszert is. Isten tudja, hogy népe nem teljesíti elvárásait, ezért beilleszti a Tórába az áldozati rendszert, amely közvetíti kegyelmét és feloldozást ad a bűnök alól. Így Izrael mindig függő viszonyban maradhat Istentől. Ben Zachai nemcsak az áldozati rendszert utasította el, de elvetette azt is, hogy a kegyelemre egyáltalán szüksége van az embernek. Ezzel tulajdonképpen az Istentől való függőséget vetette el. Ben Zachai és az utána következő összes rabbi azt tanította, hogy az engesztelés három dolog által lehetséges: a jócselekedetek (micvot), a megbánás és az imádság által. A mai napig is így van ez: az engesztelést a vallásos zsidók ezek alapján próbálják megszerezni. Az idők során ehhez még a Tóra tanulmányozása járult. Mit értenek jó cselekedetek alatt a rabbinikus judaizmusban? A parancsolatok megtartását. De nemcsak a Tórában leírtakét, hanem ezer és ezer parancsolat és szabály megtartását is, melyek az idők során adódtak a Tórához. A rabbinikus judaizmus ezen elképzelések köré épül fel. Ahhoz, hogy megértsük a mai idők judaizmusát, meg kell érteni a rabbinikus judaizmus

42

eredetét. Az a judaizmus, amivel ma találkozunk, a javnei időszakra vezethető vissza. Mi is történt Javnéban? Újra összehívták a Szanhedrint, szabályok és előírások egész sorozatát állították össze. Itt hozták létre a zsidó imakönyvet, vagy más néven a szidurt. A héber szidur szó annyit jelent: rend. A szidur szabja meg az istentisztelet rendjét. Bárhova megy is valaki a világon a zsinagógába, az istentisztelet rendje ugyanaz. Némi eltérés lehet abban, hogy hosszabb vagy rövidebb az istentisztelet, vagy hozzátesznek vagy elvesznek imákat, de alapjában a szertartás menete ugyanaz. Javnéban azt a legsúlyosabb problémát kellett áthidalni, hogy elveszett a zsidó élet központja, a Templom. Szükségessé vált tehát valami, ami összefogja a zsidóságot akkor is, amikor már nincsen Templom. Javnéban a farizeusok olyan formát dolgoztak ki, amely egyetemessé teszi a judaizmust az egész világon. Bár ők nem fogadták el, hogy Jesua a Messiás, az a tiszta szándék vezette őket, hogy a zsidóságot megtartsák a maga különleges elhívásában. Ez alatt az időszak alatt állították össze a Pészah széderjét3 és azt a könyvet is, amely szabályozza a szédert, a Haggadát4. A pészah ünneplését Mózes korától kezdve gyakorolták, de akkoriban máshogyan tartották ezt az ünnepet. Azért volt más, mert egészen a Templom lerombolásáig le tudtak vágni egy bárányt a Templomban. Most már nem volt Templom, nem volt bárányáldozat, tehát egy új széder rendet kellett létrehozni. Ekkor állították össze a zsidó naptárat is. Ez határozza meg, hogy mikor kezdődik a sabbat, mikor és hogyan kell megtartani a különböző ünnepeket. E mögött szintén az a törekvés volt, hogy a zsidó hitgyakorlatot uniformizálják. Ezelőtt is léteztek zsidó naptárak, de most egy olyan naptárat hoztak létre, amelyet mindenki elfogadott. Itt történt a Tanach könyveinek a kanonizációja is. Gyakorlatilag a zsidó hit új arculatát hozták itt létre. Azt is eldöntötték azonban, hogy a közösségekből el lehet távolítani azokat, akik ezt a rendet nem fogadták el. A korábbi tizennyolc áldásból álló sabbati imához (Smone eszre) még hozzátettek egy átkot, amely az eretnekekre vonatkozik.5 Ezt az átkot minden sabbatkor kimondták mindazokra a zsidókra, akik nem követték a rabbinikus judaizmust. A valódi oka ennek az átoknak az volt, hogy a nazarénusokra, a messiási zsidókra kimondhassák a kiátkozás szavait. Ez az időszak a zsidó történelemnek rendkívül fontos időszaka. Isten engedte meg, hogy a Templom elpusztuljon, hogy ezzel mutassa be a zsidóságnak, hogy Jesua az egyetlen út. Ezen évek alatt egyrészről további sokaság válik Jesua követőjévé, a javnei csoport pedig megreformálja a judaizmust. Nemcsak arról van szó, hogy Javne egy másik utat ajánl az Örökkévaló követésére, hanem kifejezetten visszautasítja a messiási igaz maradékot. Ez egy döbbenetes döntés. Az Újszövetségen kívül nagyon kevés bizonyítéka van annak, hogy milyen volt a hitgyakorlat a Javnét megelőző korszakban. A nemrégiben 3

a széder szó gyöke ugyanaz, mint a szidur szóé, így ez is azt jelenti: rend. A pészach első estéjén tartott vacsora neve. 4 A Haggada szó elbeszélést jelent. A többnyire díszes formában kiadott Haggada a széder estéjén az Egyiptomból való kivonulást beszéli el a széder esti vacsora szimbolikus elemeihez kapcsolva azt. 5 A „tizenkilencedik áldás” így hangzik: „A besúgóknak ne legyen reményük, és minden gonoszság egyből tűnjön el, összes ellenségeid pusztuljanak ki hamarosan, a gonosztevőket tépd ki gyökerestül, törd össze, igázd le és alázd meg gyorsan napjainkban! Áldott vagy Te, Örökkévaló, aki letöri ellenségeinket, és megalázza a gonosztevőket!” (Mózes imája, Sábeszi imakönyv, magyar fordítás és fonetikus átírás, Budapest, 2009). A besúgók, gonosztevők kifejezéseket értették a nazarénusokra.

43

felfedezett holt-tengeri tekercseknek6 éppen emiatt lehet nagyon nagy jelentősége. Ezek az első olyan írások, amelyek abból a korból kerültek a kezünkbe, amely megelőzi a farizeusok javnei időszakát. A farizeusok például azt tanították Javne után, hogy soha nem lehet úgy értelmezni az Írásokat, hogy azok egy szenvedő Messiásról szólnának. Azonban a holt-tengeri tekercsek feltárják, hogy igenis volt a zsidóságban egy olyan várakozás, hogy az eljövendő Messiásnak szenvednie kell, és hogy meg fog halni. A pészahi széder szertartásának Javne előtti formáját is például teljes homály fedi. A jelenleg gyakorolt pészahi széderben vannak olyan elemek, amelyek teljesen nyilvánvalóan az Örökkévaló rendelései. Ilyen például a kovásztalan kenyér vagy a keserű füvek fogyasztása. Ám vannak olyan részei is a széder szertartásának, amit nem a Biblia ír elő. Nem mondhatjuk azonban, hogy ezek rosszak. Van egy nagyon érdekes mozzanat ebben a vacsorában. Ez pedig a három macesz egymásra tétele. A farizeusok határozták meg, hogy legyen ez a széder része, de feltételezzük, hogy a názáreti rabbi követői tartották így először a szédert, és ők voltak hatással a farizeusokra. Semmivel sem lehet ugyanis megmagyarázni a középső maceszt, mert amit a zsidó hagyomány ad erre, az nem megfelelő indok.

6

A holt-tengeri tekercseket 1947 és 1956 között egy Jeruzsálemtől 32 km-re keletre, Khirbet Qumranban fekvő barlangban találták meg.

44

GALUT7 A Templom elpusztítása következtében nagyon sok zsidó elhagyja Jeruzsálemet és Izraelt, és a birodalom különböző részeire kerül. Egy nagy csoport kelet felé, Babilonba veszi az útját, egy másik Görögország és Itália felé mozdul. Eközben Júdeában egyre inkább növekednek a rómaiak által kivetett adók, és egyre csökken a tolerancia a zsidókkal szemben. A zsidóság a Római Birodalom lakosságának tíz százalékát képezte, ami hatalmas arány. Emiatt korábban a Római Birodalomban gazdasági és vallási kiváltságaik voltak. Megengedték nekik, hogy a saját vallásukat gyakorolják, és ne kelljen a római vallási rítusokat megtartaniuk. A Templom elpusztulása után azonban ezek az előjogok kezdtek csökkenni. A Római Birodalom több területén kezdett felerősödni az antiszemitizmus. Az egyik ilyen hely volt az egyiptomi Alexandria. A diaszpórában élő zsidóság egyik legjelentősebb központja volt ez, és a világ egyik legnagyobb zsidó közössége, kb. egymillió zsidó élt ezen a területen. 117-ben lázadás tört ki Alexandriában, de ezt a rómaiak leverték, ami ismét fokozta a zsidókkal szembeni türelmetlenséget és intoleranciát. Egyre növekvő meggyőződés alakult ki a rómaiakban, hogy a zsidó népet nem lehet kontrollálni. Az igazi változás 130-ban állt be. Ekkor Róma császára Hadrianus8 lett. Mielőtt császárrá választották volna, ígéretet tett a zsidóságnak, hogy újraépíti a templomukat, ami természetesen nagy izgalomba hozta a zsidókat. Ám nem vették észre, hogy Hadrianus valójában hellenista uralkodó volt, és gyűlölte őket. Miután megválasztották, úgy döntött, hogy egy római templomot épít a Templom-hegyen. Elképzelhetjük, hogy ez mit váltott ki. Annyira felingerelte a zsidóságot, hogy 132-ben kitört a Bar Kockba lázadás. Bar Kockba katonai vezető volt, zelóta. Ez volt a legsúlyosabb fenyegetés, amit a Római Birodalomnak valaha is el kellett szenvednie a zsidóktól. A korábbi felkeléssel szemben Bar Kockba nagyon hatékony vezető volt. Egyik római helyőrséget győzte le a másik után. Először merült fel a leigázás óta annak a komoly lehetősége, hogy Izrael önálló állam lehet. A lázadás komolyságát bizonyítja az is, hogy voltak olyan pénzérmék Izraelben, melyek Bar Kockba arcképét viselték. Ekkor a zsidóság egy szörnyű hibát követett el. Mindeddig a nazarénusok is részt vettek a Róma elleni felkelésben, de ennek az időszaknak neves rabbija, Akiva kijelentette, hogy Bar Kockba a Messiás. A nazarénusok pedig azt mondták, hogy nincsen másik Messiás, csak a názáreti Jesua, és nem vállaltak tovább katonai szolgálatot a felkelésben. Ekkor Bar Kockba ellenük fordult és őket kezdte gyilkolni. Amikor már kezdett a felkelés komoly fenyegetést jelenteni, a Római Birodalom légiókat irányított Júdeába, hogy le tudja verni ezt a támadást. Még Britannia területéről is hoztak be katonákat. 135-ben Bar Kockbát elfogták és megölték. Hétszáz-ötvenezer zsidót lemészároltak, Akiva rabbit is megölték, a zsidóknak nem engedték meg, hogy újra bemenjenek Jeruzsálembe. Pontosan úgy, ahogy Jesua előre megmondta, a zsidókat láncra verve vitték el a 7 8

a diaszpórára használt héber kifejezés, eredeti jelentése: száműzetés 117-138 Hadriánus uralkodása.

45

Birodalom különböző részeire. Rettenetes tragédia volt ez. Ezen a ponton mondhatjuk, hogy a zsidóság nemzeti léte széthullott. Ekkor a Szanhedrin Javnéból a Galileai tó partján lévő Tiberiásba tette át a székhelyét, mert a rómaiak nem adtak engedélyt arra, hogy a Szanhedrin bárhol Júdeában összegyűljön. Tulajdonképpen a Bar Kockba lázadás leverése véget is vetett a javnei időszaknak. Nagyon sokan a vezető rabbik közül elhagyják Izrael földjét és Babilon környékére költöznek. I.sz. 150 és 900 között marad Babilonban az Izraelből odakerült zsidóság. Babilónia városaiban a rabbik Tóra-akadémiákat hoztak létre. Ezeken az akadémiákon vitákat folytattak a Tóra alkalmazásáról és egyre több és több szóbeli Tóra-hagyományt hoztak létre.

46

A MISNA ÉS A TALMUD A világ zsidóságának vezetése két részre oszlott. Izraelben működött még a Szanhedrin, amelyet a szétszóródott zsidó közösségek még mindig a vezető testületnek tartottak. A Szanhedrin vezetőit naszinak nevezték, amely uralkodót, vezetőt jelent. Ennek a vezetőnek Dávid házából kellett származnia. A babiloni zsidó közösség vezetőjének neve ekszilárk volt, neki is Dávid házából kellett származnia, de Babilonban ennek a vezetőnek akkora hatalma volt, mint egy királynak. A babiloniak, akiket ebben az időben parthusoknak9 hívtak, nagyon nagy hatalmat engedtek az ekszilárkoknak a zsidóság körében. Kezdenek tehát eltérések mutatkozni az Izrael földjén maradt és a Babilonba távozott zsidó közösségek között. Ezt a kettősséget azonban valahogyan fel kellett oldani, és valamiféle egységesítésre volt szükség. Ebben az időben élt egy Jehuda HaNaszi nevű rabbi (Juda, a herceg). Ő volt az, aki az azt megelőző 200 év rabbinikus rendelkezéseit egyetlen dokumentummá sűrítette. Eddig ez soha nem történt meg, mert a szóbeli Tóra valóban szóbeli volt, szájhagyomány útján adták tovább. Most hogy a zsidóság egyre inkább szétszóródott, és szükség volt valamiféle egyesítő erőre, a szóbeli hagyományt papírra kellett vetni. E szóbeli rendelkezések írásba foglalását hívjuk (a) Misnának. A Misna a judaizmus legmértékadóbb forrása, a különböző rabbinikus rendelkezések gyűjteménye. A misna szó jelentése: megismételni. A Misnát hat részre lehet felosztani: mind a hat rész egy-egy nagy témakörrel foglalkozik. Az egyik része például a mezőgazdasági élettel. Amit a rabbik a mezőgazdasági életről tanítanak, ebben a részben található. Egy másik az ünnepekről szól. Ez szabályozza, hogyan kell a különböző ünnepeket megtartani. Hat fő részre és 63 kisebb fejezetre oszlik. A Misna elkerült Babilonba, ahol nyílt viták tárgya lett, mivel az ottani rabbiknak el kellett döntenie, hogy a korábbi rabbik milyen érvelések alapján jutottak azokra a következtetésekre, ami alapján a Misnát összeállították. A talmudi tanulmányoknak a kulcsa nem maga a végeredmény, nem az, hogy milyen döntésekre jutottak, hanem az az érvelés, amit felhasználtak, hogy ezekre a következtetésekre jussanak. Térjünk vissza a Tórához és a Misnának ahhoz a kitételéhez, hogy ha valaki ír sabbatkor, az már munka. A babiloni rabbik azt próbálják meghatározni, hogy hogyan jutottak el a korábbi rabbik ettől az A meghatározástól a B megállapításig. Mondhatnánk, hogy ez mindegy. Ám az egész talmudi tanulmányozás szellemét akkor tudjuk megérteni, ha az érvelési módszereket megértjük. Korunk egyik legújabb találmánya az e-mail. Tegyük fel, hogy valaki küldött egy ilyen elektronikus levelet, és ezt péntek este kapjuk meg. Úgy gondoljuk, fontos, hogy egy másik barátunk is még aznap megkapja ezt az üzenetet. A kérdés az, hogy elküldhetjük-e ezt sabbatkor. Honnan tudjuk ezt megállapítani? Mert nem fogunk írni a kezünkkel, csak egy gombot kell megnyomni és a számítógép továbbítja a levelet. Tehát bajban vagyunk, nem tudjuk, hogy mit csináljunk, pedig engedelmeskedni akarunk Isten Törvényének. Elmegyünk a rabbihoz és megkérdezzük. A rabbi elkezdi tanulmányozni a Talmud különböző szakaszait. Ugyanazt a logikát fogja 9

I. e. 250 körül Irán északkeleti részén a parthusok (iráni lovas nomád nép) államot alapítanak az Arszakida-dinasztia vezetése alatt. (i. e. 247- isz. 226).

47

igénybe venni, amit korábban ennek az eldöntésére használtak. Arra a következtetésre fog jutni, hogyha ezt az e-mailt továbbítani fogjuk sabbatkor, az munka. Ekkor megszületett egy újabb rabbinikus szabály. Lehet, hogy azt mondjuk, hogy ez senkit nem érdekel. De egy hithű zsidó Isten szerinti életet kíván élni, és mindenképpen meg akar győződni arról, hogy nem töri meg a sabbat szabályait. Végül is ez egy olyan rendszer, amelynek segítségével bebiztosíthatjuk magunkat a tévedések ellen. Ám menjünk egy kicsit mélyebbre. Amikor a rabbik Babilonban megkapták a Misnát, elkezdték megvitatni, hogy a korábbi rabbik milyen érvelés alapján jutottak el a Misnában foglalt következtetésekre. 500-ra jutottak el odáig, hogy az ezekről az érvelésekről folytatott vitákat összefoglalták. Ez a Gemara, melynek jelentése: kommentár. Ha összetesszük a Misnát és a Gemarát, a Talmudot kapjuk, amely a zsidó élet és annak különböző szabályainak a legmérvadóbb forrása. A Talmud sokkal nagyobb jelentőséggel bír számukra, mint a Tanach vagy az írott Tóra. Hogyha egy vallásos zsidónál rákérdezel, hogy melyik a fontosabb: a Tóra vagy a Talmud, akkor azt fogja mondani, hogy a Tóra. Ám a valóságban mégis a Talmud a legfontosabb számukra. Ugyan a Talmud a Tórát magyarázza – de a magyarázatok nagyobb jelentőségre tettek szert magánál a Tóránál. A legtöbb keresztényben az a kép él, hogy a zsidóság az Ószövetség népe. De ez nem igaz. A mai vallásos zsidóság hite a Talmudra alapozódik, és nem az Írásokra. Mindez a javnei időszaktól a babiloni időszakig alakult így. A Misna héberül íródott, a Gemara arámi nyelven. Az arámi és a héber látszólag egyforma, de valójában két különböző nyelv. A különbség oka, hogy a Misna Izraelben íródott, a Gemara Babilonban. Ha egy vallásos zsidó elmegy egy jesivába (vallási iskola), a Talmudot kizárólag eredeti nyelven tudja tanulmányozni. Nagyon nehéz a Talmudot más nyelvekre lefordítani, mivel kifejezései rendkívül tömörek, elengedhetetlen a rabbik magyarázataival kiegészíteni. A Talmudot senki sem olvassa a kommentárok nélkül. A keresztények sokszor buzgón nekiállnak, hogy elolvassák a Talmudot, de a kommentárok nem érdeklik őket, a Talmudot azonban nem lehet megérteni a rabbik kommentárjai nélkül. A rabbi egy zsidó életében a tudós szerepét tölti be, nem a lelkipásztorét. Egy keresztény gyülekezet vezetőjére úgy tekintenek a hívek, mint akit fel lehet keresni, amikor problémáik vannak. Olyan embert keresnek, aki megértő, irgalmas, együtt érző, pásztori szíve van, aki meghallgat, és aki imádkozik értük. A rabbiknak azonban nem az a feladata, hogy az emberek jól érezzék magukat a környezetükben, hanem, hogy válaszokat adjanak az életükkel kapcsolatosan a kérdéseikre. A rabbik tanulmányozzák a Talmudot és a kommentárokat. A Talmudból a rabbinikus zsidóságnak az a gondolkodásmódja derül ki, hogy Istenhez nagyon sok tanulmányozás, tanulás útján lehet közel kerülni.

48

A SZÓBELI TÓRA A rabbik is azt tartják, hogy Isten a Sinai hegynél adta Mózesnek a Tórát. De azt már nem hiszik, hogy Isten egyszerűen csak az Írásos Tórát adta. Úgy gondolják, hogy Isten egy szóbeli Tórát is adott Mózesnek. Szerintük Isten szóban elmagyarázta Mózesnek, mit jelent az például, hogy nem lehet dolgozni sabbatkor. Úgy vélik, Isten megadta Mózesnek azt az érvelést, aminek a segítségével megfelelő következtetésekre lehet jutni bármikor a jövőben is. Azután Mózes mindezt továbbadta Józsuénak, ő a véneknek, a vének a prófétáknak, a próféták a Nagytanácsnak, vagyis az írástudóknak. A Nagytanács annak a csoportnak adta tovább, amelynek Zugot volt a neve. Ennek a szó szerinti jelentése: párok. A Nagytanács idejéig semmiféle nézeteltérés nem volt, vagyis mindenki egyetértett abban, hogy Isten mit nyilatkoztatott ki a szóbeli Tórában. De a Zugot idejének elején kezdtek megjelenni a nézeteltérések. A zugot, vagyis pár, általában a Nagytanács vezetőjéből és helyetteséből állt. A Zugot két utolsó tagja a két nagy rabbi: Semáj és Hillel voltak, akik kb. 10 körül éltek. A következő láncszem a Tanaim csoport volt, mely kb. 200-ig működött. A tanaim szó jelentése: továbbítók. Ők már Jesua idejében is léteztek, a javnei időszakban azonban teljesen elutasítják Jesua tanításait. Ők a szóbeli Tóra ismeretét állítólag az Amoraim csoportnak adták tovább. Az ő nevük azt jelenti: magyarázók. Ezek a babilóniai rabbik 200-500-ig működtek. Az ő magyarázataik gyűjteménye a Talmud. A Tanaim döntései és az Amoraim következtetései és magyarázatai együtt képezik a Talmudot. Azonban nem áll meg a láncolat, ők továbbadják a Szobraimnak. Ők adják a végső simításokat a Talmud szövegének. A Szobraim csoport is továbbadta ezt a Geonim csoportnak. Ők voltak a babilóniai akadémiák vezetői a babiloni judaizmus fénykorában. A Geonim ezt továbbadta egy újabb csoportnak, amelynek Risonim a neve. Őket úgy ismerik, mint a korai tudósokat. A már említett Rasi rabbi is ebbe a csoportba tartozik, és Majmonidész is, akiről később még lesz szó. A Risonim is továbbadta ezt a tudást az Ahronim nevű csoportnak, akiket úgy lehetne nevezni, hogy a késői tudósok, akik az 1500-as évektől a mai napig is léteznek. Azért vezettem ezt végig, hogy szemléltessem a tekintély továbbadását Mózestől egészen a mai napig. A különböző felsorolt csoportokhoz tartozók voltak azok, akiknek bármiféle ügyben joguk volt Isten akaratát értelmezni. Nem szöveget csatoltak a Talmudhoz, hanem magyarázatokat, amelyek újabb döntéseket eredményeztek. Ha egy hétköznapi zsidó embernek megmutatjuk például az Ézsaiás könyvének 53. fejezetét, első látásra talán elismeri, hogy a szakasz a szenvedő Messiásról szól, akkor azonban a rabbihoz fordul, mert az egyszerű zsidónak nincs tekintélye ahhoz, hogy maga döntse el, hogyan értelmezhető egy-egy szakasz. Csak a rabbinak lehet ilyen tekintélye. Ez azon a feltételezésen alapszik, hogy a szóbeli Tóra is Istentől származik, amelyet nemzedékről nemzedékre egy erre kiválasztott csoport áthagyományozott egészen a mai napig. Mit tesz egy rabbi, amikor valaki odamegy hozzá és ezt a problémát elé tárja? Ha nem tudja a választ – márpedig nem minden esetben vannak kész válaszai –, elkezdi tanulmányozni

49

mindezeknek a korszakoknak az írásait és eljut egy következtetésre. Amikor erre eljutott, el van döntve a dolog: „Ez Isten akarata.” Ez a folyamat egészen az Újszövetségig visszakövethető: „Ha pedig a te atyádfia vétkezik ellened, menj el és dorgáld meg őt négy szem között: ha hallgat rád, megnyerted a te atyádfiát; Ha pedig nem hallgat rád, végy magad mellé még egyet vagy kettőt, hogy két vagy három tanú vallomásával erősíttessék minden szó. Ha azokra sem hallgat, mondd meg a gyülekezetnek; ha a gyülekezetre sem hallgat, legyen előtted olyan, mint a pogány és a vámszedő. Bizony mondom néktek: Amit megköttök a földön, a mennyben is kötve lészen; és amit megoldotok a földön, a mennyben is oldva lészen.” (Mt 18, 15-18) Jesua gyakran a farizeusok módszereivel tanított, és ez a szakasz ennek a farizeusi módszernek egy jó példája. Ez pedig a kötés és oldás módszere. Hívő gyülekezetekben ezt gyakran úgy értelmezik, hogy meg kell kötöznünk a gonosz szellemi erőket, és fel kell szabadítanunk Isten erejét. Ez a szakasz azonban egyáltalán nem erről szól. Arról szól, hogy mit kell tenni akkor, ha konfliktusba kerül két fél egymással, vagy valaki szeretné Isten akaratát tudni egy dologgal kapcsolatban. A farizeusi modell szerint ekkor elmennek a rabbihoz, és a rabbi határozza meg, hogy az adott helyzetben mi Isten akarata. Ennek a földön megkötő ereje van, és amit a rabbi megköt a földön, az meg lesz kötve a mennyben is, vagyis, amit a rabbi megköt a földön, arra Isten megerősítését adja a mennyben. Amikor pedig a rabbi valamilyen módon érvényt szerez a döntésének, ez az oldást jelenti a földön. Érdekes az, hogy Jesua az oldás és kötés hatalmát tovább adja a tanítványoknak. De a 16. fejezetben világossá teszi, hogy annak, akinek ez a hatalom megadatott, először Isten hangját kell hallania. Még a mai időkben élő rabbik is használják a nemzedékről nemzedékre rájuk örökített tekintélyt. Ha azonban ez a tekintély egy ennyire alaposan kidolgozott rendszeren alapszik, akkor nincs is szükség a Bibliára. A Biblia szövegét e magyarázatrendszer közvetítésével értelmezik. Ha valaki pénteken elmegy egy zsinagógába és meghallgatja, amit egy rabbi fölolvas a Tórából, azt fogja tapasztalni, hogy az adott szakasz jelentését olyan magyarázatokkal és történetek alapján értelmezi, amelyek évszázadok során álltak össze. Jellemző az is, hogy minél közelebb áll egy rabbi időben Mózeshez, annál nagyobb a tekintélye. Egy olyan rabbinak, aki a Tanaim idejében élt, sokkal nagyobb tekintélye van, mint a három-négy láncszemmel későbbinek. Például gyakran látható a Talmudban, hogy egy bizonyos rabbi egy korábbi rabbi nevében beszél. Az oldás és kötés alapelvének magyarázatát egy másik helyen is megtaláljuk az Újszövetségben, a Máté 16, 13-ban. Ekkor teszi fel a kérdést Jesua a tanítványainak, hogy az emberek kinek tartják Őt. Különféle válaszok vannak erre, de végül Péter mondja, hogy „Te vagy a Messiás, az élő Isten fia.” Péternek ez a megvallása rendkívül fontos. Nézzük meg a 17. verstől: ”És felelvén Jézus, monda néki: Boldog vagy Simon, Jónának fia, mert nem test és vér jelentette ezt meg néked, hanem az én mennyei Atyám."

50

E szavak rendkívüli jelentősége abban van, hogy mi alapján erősíti meg Jesua Pétert: nem ember jelentette ki neki, amit megvallott. Tehát a kinyilatkoztatást nem nemzedékről nemzedékre továbbadott emberi tekintélyen keresztül kapta, hanem egyenesen Istentől. A 18. versben megint egy nagyon fontos kijelentést tesz Jesua: „De én is mondom néked, hogy te Péter vagy, és ezen a kősziklán építem fel az én anyaszentegyházamat, és a pokol kapui sem vesznek rajta diadalmat.” Könnyen félremagyarázható ez a vers akkor, ha az általánosan elkövetett hiba szerint kiragadjuk kulturális összefüggéséből ezeket a mondatokat. Jesua azt mondja Péternek, hogy az Ő közösségét erre a sziklára fogja építeni. A farizeusok is felépítették a maguk a közösségét. Mire építkeztek ők? Arra, hogy a szóbeli Tórát továbbadják nemzedékről nemzedékre. Jesua azonban azt mondja, hogy az Ő közössége az Istentől jövő egyenes kijelentés kősziklájára épül. Aztán a 19. versben megadja a végkövetkeztetést: „És néked adom a mennyek országának kulcsait; és amit megkötsz a földön, a mennyekben is kötve lészen; és amit megoldasz a földön, a mennyekben is oldva lészen.” A mennyek országának kulcsa, amiről itt Jesua beszél, nem más, mint az egyes dolgokban az élő Isten akaratának meghatározása. A farizeusokhoz hasonlóan Jesua is megadja azt a tekintélyt tanítványainak, hogy Isten akaratát meghatározzák az egyes ügyekben. Azonban van egy óriási különbség a kétféle tekintély között: a farizeusokkal szemben, akik Isten akaratát nemzedékről nemzedékre való átörökített szóbeli hagyomány alapján határozzák meg, Jesua tanítványai Isten akaratát úgy határozzák meg, hogy hallják az Ő hangját a mennyből. Ez az újszövetségi kötés-oldás jelentése. „NEM FIGYELÜNK A MENNYEI HANGRA"

Egy elképesztő történetet szeretnék idézni a Talmudból10. Erről a párbeszédről írták talán a legtöbb kommentárt az idők során, amelyből néhányat meg is szeretnénk vizsgálni. A vita a Szanhedrin körein belül folyik. Az egyik rabbi, Eliézer szembekerül a Szanhedrinnel. A vita tárgya: egy sütő rituális szempontból tisztának számít-e vagy nem. Eliézer úgy gondolja, hogy tiszta, a Szanhedrin többi része pedig úgy, hogy nem. Ebben a vitában egyáltalán nem az a lényeg, hogy a sütő tényleg tiszta-e vagy nem, ez abszolút lényegtelen. Maga a vita, az érvelés a lényeg. Nem ez a Talmud legjellemzőbb része, mert itt egy kis történetet beszél el. A Talmud legnagyobb része pedig törvénykezések felett folytatott vitákat tartalmaz. „Azt tanították. Ugyanazon a napon, amikor Eliézer rabbi a világ összes érvelését összegyűjtötte, egyetlen egyet sem fogadtak el tőle.”

10

Babilóniai Talmud, Bara Mezia 59 a-b

51

Eliézer rabbi megpróbálja a Szanhedrint a világ összes érvelésével meggyőzni, de elutasítják őt. „Azt mondta nekik Eliézer: hogyha a halacha én szerintem van, akkor az eperfa fogja bebizonyítani. Ekkor az eperfa kiszedte a saját gyökereit és arrébbment, néhányan azt mondják, hogy többszáz ölnyire. Erre azt mondták Eliézernek: ez nem bizonyíték. Az eperfa nem lehet bizonyíték. Akkor újra szólt hozzájuk. Ha a halacha velem ért egyet, akkor bizonyítsa ezt a patak. Erre a patak visszafelé kezdett folyni. Erre azt mondták neki. Nem támaszkodhat senki sem a patak bizonyítékára. Újra szólt hozzájuk: ha a halacha engem igazol, akkor ennek a háznak falai bizonyítsák. Ekkor a háznak a falai oldalra döltek, hogy összeomoljanak. Akkor Józsué rabbi felkiáltott és azt mondta: Amikor a tudósok egymást akarják legyőzni a halacha tekintetében, ahhoz neked mi közöd. Mert a fal nem omlott össze Józsua rabbi tiszteletére, azonban nem is állt vissza a helyére Eliézer rabbi tiszteletére, ezért még mindig félredölve áll.” A történet szerint a fal félig dőlve marad, mivel Eliézer egy nagy tekintélyű rabbi, s így a falnak engedelmeskednie kellett, de a másik rabbinak is nagyon jó érve volt arra, hogy a fal engedelmeskedjen, és ne omoljon le teljesen. „Akkor újra szólt hozzájuk Eliézer rabbi: Ha a halacha engem igazol, bizonyítsa ezt a menny. Akkor egy mennyei hang hallattszott és ezt mondta: Miért van az, hogy a halacha minden dologban Eliézer szerint van? Ekkor Józsué rabbi felállt és azt mondta: Ez a hang nem a mennyben van. Ekkor Jeremiás rabbi azt mondta: A Tóra már megadatott a Sinai hegyen, mi nem figyelünk oda a mennyei hangra, mert ti már leírtátok a Tórában, a Sinai hegyen: kövessétek a többséget!” Az összes jel arra mutat, hogy Eliézernek igaza van, de a Szanhedrin nagy többsége nem fogadja el a jeleket. Erre Eliézer a mennyhez fordul, hogy most már igazolja a menny őt. A rabbik érvelésének a lényege a következő: Isten Mózesnek nemcsak az írott Tórát, hanem a szóbeli magyarázatát is megadta. Ám szerintük még az írott Tóra is azt mondja, ha valami felől vita van Izrael házán belül, akkor a többség véleménye a mérvadó, még akkor is, ha egy mennyei hang az ellenkezőjét igazolja, Isten nem mond ellent az írott Tórának. Ez egy érdekes érv. De folytassuk a történetet. „Nátán rabbi találkozott Illéssel.” Isten nagy emberéről, Illésről van szó. A zsidó hagyományok szerint Illés ugyan a mennyben van, de időnként látogatásokat tesz a földre, és beszélget a rabbikkal és tájékoztatja időnként őket arról, hogy mi folyik a mennyben. „Nátán rabbi megkérdezi Illéstől. Mit cselekedett a Szent, áldott legyen az Ő neve, ebben az órában? Azt mondta: Mosolygott (mármint az Örökkévaló) és ezt mondta: Az én gyermekeim csapdát állítottak nekem. Akkor azt mondták, azon a napon: Minden, amit Eliézer rabbi tisztának tekintett és tisztának jelentett ki, odahozták és elégették a tűzben. Számot vetettek fölötte és kiközösítették őt.” 52

Jó példa ez az oldás és kötés törvényszerűségére. A rabbik hoztak egy döntést, hogy mit tekintenek tisztának és mit nem. Ez megkötő erejű döntés volt. Mivel Eliézer rabbi nem értett egyet, ezért kiközösítették: ez az oldás. Nagyon súlyos döntés ez, mert Eliézer rabbi nagy tekintélyű volt. „Ki fog elmenni és ki tudatja vele? Ekkor Akiva rabbi azt mondta nekik: Én fogok elmenni. Nehogy egy olyan ember menjen el, aki nem alkalmas erre, hogy tudassa vele, s akkor az egész világ összeomlana.” Ez az a híres Akiva rabbi, aki Bar Kockbát messiásnak kiáltotta ki. De ez az Akiva legalább akkora méltóságú és tekintélyű, mint Eliézer. Egy olyan rabbit kellett találni, aki legalább akkora méltóságú és tekintélyű, mint Eliézer. „Feketébe öltözött, fekete ruhát csavart maga köré és négy ölnyi távolságra leült tőle. Ekkor Eliézer azt mondta neki: Akiva, miért más ez a nap a többi naptól? Ekkor Akiva azt mondta neki: Rabbi nekem úgy tűnik, hogy a barátaid távol maradnak tőled. Ekkor Eliézer megszaggatta ruháit, levetette cipőjét, előjött, leült a földre és könnyek folytak a szeméből. A világ megrendült. Az olajfák egyharmada, a búza egyharmada és az árpa egyharmada. Mindannyian azt mondják, hogy még az asszonyok kezében a tészta is kárt szenvedett. De azt is tanították, hogy a legnagyobb dolog azon a napon az volt, hogy bármi, amire Eliézer rabbi a szemét vetette, megégett.” Akiva kapta tehát azt a feladatot, hogy közölje Eliézerrel, hogy kiközösítették. Eliézer ettől gyászba borul, de a történet tovább folytatódik. Bármi, amire Eliézer rátekintett, ítéletet alá került és megégett. Arra kell következtetnem, hogy Isten tényleg mondani akart itt valamit ezeknek a rabbiknak. „Továbbá, Gamaliel Rabban utazott egy csónakban, de vihar támadt és el kezdett süllyedni a hajó. Akkor Ő azt mondta: Úgy tűnik nekem, hogy mindez csak a miatt történik, ami Eliézer Ben Hirkanosszal történt. Gamliel felkelt és azzal folytatta: Világmindenség királya! Mindez ismeretes előtted és számodra kijelentetett, hogy nem az én dicsőségem szerint cselekedtem, nem az én atyám háza dicsősége miatt cselekedtem, hanem a Te dicsőségedre, hogy a veszekedés, a vita ne növekedjen Izraelben. A tenger ekkor elcsendesedett” Akkoriban Gamáliel volt a Szanhedrin vezetője, a naszi. Annak a Gamalielnek az unokája, akinek a lábainál Pál tanult. Dávid házából származott ez a rabbi. Gamaliel az élő Istenhez kiált és elmagyarázza, miért döntött úgy, ahogy döntött. Hiszen az egész rabbinikus rendszernek a célja az volt, hogy uniformizmust teremtsen az egész judaizmus világában. És ha megengedik, hogy viták legyenek, akkor megosztottság lesz, és a zsidó hit összeomlik. Úgy tűnik, Isten meghallgatta ezt a kérelmet, és a vihar elcsendesedett.

53

„Ima Shalom, Eliézer rabbi felesége, Gamaliel testvére, ettől az eseménytől kezdve nem engedte, hogy Eliézer rabbi arcra boruljon. Egy nap azonban úgy találta, hogy mégis megtette. Azt mondta neki: állj fel, mert megölted a testvéremet. Mert eközben bejelentették, hogy Gamaliel rabbi meghalt. Azt mondta Eliézer rabbi a feleségének: honnan tudtad? Azt mondta akkor neki: az atyám házából tudtam meg, mert minden kapu zárva volt, kivéve az Onaa kapui.” Az „onaa” az a kifejezés, amivel valaki Istenhez kiált, mert igazságtalanság történt. Van egy asszony, aki e két férfi között áll és mindenképpen biztosítani akarja, hogy Eliézer ne boruljon arcra, és ne kiáltson Istenhez igazságért, mert tudja, hogy amikor Eliézer leborul Isten elé és igazságért kiált, akkor a testvére, Gamaliel meghal. De ezen a napon valaki az ajtajukhoz jött. Ima Shalom otthagyta a férjét egyedül, és odament az ajtóhoz. Eközben Eliézer leborult Isten elé és igazságért kiáltott Hozzá. Abban a pillanatban, hogy meglátta férjét leborulva Isten előtt, tudta, hogy a testvére halott. Gamaliel valóban meghalt azon a napon. Ahhoz a fontos részhez szeretnék visszatérni, amikor az egyik rabbi a Tórára hivatkozva azt állítja, hogy nem mennyei hangra, hanem a többség véleményére kell hallgatni. Nézzük meg ezt a Tórában! „Ne indulj a sokaság után s gonoszra. És e peres ügyben ne vallj a sokasággal tartva annak elfordítására.” ( II Mózes 23:2) Két probléma van azzal, ha ezt a szakaszt veszik alapul a többség követésére vonatkozó szabállyal kapcsolatban. Az egyik, hogy itt polgári törvényekről és polgári ügyekben való döntésekről van szó, és nem olyan esetekről, amikor a Szanhedrinnek el kell döntenie Isten akaratát. A másik ennél sokkal súlyosabb: éppen az ellenkezőjét mondja, mint a rabbik. A Tórában pontosan az ellenkezője van a talmudi érvelésnek Nézzük meg, hogy a rabbinikus magyarázatok hogyan értelmezik a fentebb idézett különös történetet. „Nehéz lenne a halacha és a halachisták tekintélyéről, és a Törvény erejéről drámaibb leckét találni, mint e vita történetét Eliézer rabbi és Jozsua rabbi között, amelyről a Talmud ezen az oldalon beszél." Az a gondolkodás, hogy a halachát testnek és vérnek kell értelmeznie vagyis a halachistáknak –, átitatja az egész Talmudot, és ezt vitatják hosszasan a Talmud utáni tudósok is. Ezzel szemben mit mondott Jesua Péternek, amikor a Máté 16. szerint Péter megvallotta, hogy Ő a Messiás. Azt, hogy ezt nem test és vér jelentette ki Péter számára, hanem a Mennyei Atya. Pontosan a fordítottja ez a talmudi gondolkodásnak. A talmudi gondolkodás summája az, hogy egyedül a halachisták kompetensek a Törvény e pontjait értelmezni. Sem a próféta, de maga Isten sem állíthatja azt, hogy értelmezni tudja a halacha alapelveit, hogy beleszóljon a döntéshozatal folyamatába. De nézzük tovább a kommentárokat! Majmonidész a Misna kommentárjához írt bevezetőjében11 ezt mondja. „Amikor egy próféta hoz valamilyen döntést egy halachikus ügyben, és egy másik ember is, aki nem próféta, szintén hoz egy döntést, és a próféta azt mondja: A Szent, áldott legyen az ő Neve, szólt hozzám és az alapján hoztam a döntést, akkor nem szabad a 11

Majmonidesz: Jesoda HaTorah, 9,1.

54

prófétára hallgatni. Még akkor sem, ha ezer próféta – olyanok, mint Illés és Elizeus – jutnának arra a döntésre abban a dologgal kapcsolatban. És ha közben ezer és egy tudós más következtetésre jutna, akkor a többséget kell követni. A halacha akkor az ezer és egy tudós szerint lesz, és nem az ezer értékes próféta szerint." Nézzünk meg egy másik kommentárt: „Miután a Tóra a Szinájnál megadatott Izraelnek, a Tórát és a halachát az embernek kell továbbfejlesztenie, egyedül az embernek. És nem a Menny valamilyen küldöncének, még csak nem is az Örökkévaló Istennek.” A következő megjegyzés is Majmonidésztől12 származik. „Egy elfejtett szabályt csak elmélkedés, tanulás és logika útján lehet újra emlékezetünkbe hozni és nem isteni értelmezés szerint.” Még két ilyen kommentárt idézek, amely tulajdonképpen összegzi mindazt, ami konkrétan a rabbik vitájára utal. „Józsué rabbi drámai módon idézte Mózes 5. könyvének 30. fejezetének a 12. versét, amely a Tórára utalva ezt mondja: nem a mennyben van. Más szóval. A halachikus kérdéseket a földön kell eldönteni, amelybe a menny nem avatkozik bele. Ahogyan Jeremiás rabbi elmagyarázta, hogy Mózesnek az a szabálya, hogy a döntéseket a többség véleménye alapján kell meghozni - és itt utal a 2Móz 23,2-re - megkérdőjelezhetetlen.” Egy utolsó megállapítás a rabbiktól. „Vitás ügyekben a jog szerinti tekintély az, amelyet egy közös csoport, mindig a többség hoz meg. Mivel a többségi törvényhozás a mózesi törvényben gyökerezik, egy ilyen alapon meghozott döntést is isteni tekintélyűnek mondhatunk, mert a Szináj Törvényének tekintélye van rajta, amelynek érvényessége mindenekfölött való, ezért még úgyszólván maga Isten sem kérdőjelezheti meg.” Az egyetlen dolog, ahol én magam hozzáadtam valamit ezekhez a magyarázatokhoz, az volt, hogy idéztük Mózes 2. könyvében ezt az igehelyet, amelyre a rabbik hivatkoztak. Ezt a szakaszt úgy magyarázzák, hogy Isten a döntési folyamatban nem vesz részt. Ők úgy látják, hogy Isten mindezt átadta Mózesnek és most visszavonult. Létrejött tehát egy rendkívül szövevényes rendszer, amiről kiderül, hogy ellentmond az Írások alapelveinek. Ellentmond mindannak, amiről Jesua beszélt. Ekkor eljutunk ahhoz a kérdéshez, hogy egyetlen zsidó is hogyan juthat el az üdvösségre. Pálnak erre az a válasza, hogy a zsidóknak lepel van a szemükön, amikor Mózes könyvét olvassák, mind a mai napig. De azt is

12

Majmonidesz: Bevezetés a Misna kommentárjához

55

mondja, hogy bárki, aki az Úrhoz, Adonájhoz fordul, megmenekül, üdvösségre jut. A Talmud többi részére nem jellemző, hogy szembehelyezkedne a Tórával. Rendkívül értékes hagyományokat rögzít, amelyeket nem is ismernénk, ha nem lenne a Talmudban lefektetve. A Biblia például nem ad részletes leírást a szukkot megünnepléséről, ám a Talmudban nagyon sok információ van ennek a hagyományairól. Rendkívül hasznos Isten népe számára, de nem isteni tekintélyű. Emberi hagyományok gyűjteménye, melynek egy része hasznos, más része nem. A probléma az, hogy a hagyományos zsidóság és a rabbik isteni eredetűnek tekintik. Ahol ellentétbe kerül a Bibliával, ott is ez lesz a tekintéllyel bíró, megkérdőjelezhetetlen forrás. Ha ezen a rendszeren belül vesszük fel a kesztyűt, és elkezdünk érvelni, elveszítjük a mérkőzést. A rabbik és tudósok ismerete messze túlhaladja a miénket. Fontos azonban megértenünk, hogy milyen szellemi környezetben élnek, mert így érthetőbb, hogy Isten élő és ható igéjének ereje megtermi gyümölcsét. Az is fontos, hogy egy átlag, hétköznapi zsidó számára ez az egész bonyolult rendszer teljesen jelentéktelen. Fogalmuk sincs minderről. Ez csak a rabbik világa. Vannak a Talmudban Jesuára vonatkozó említések is, és ezek többsége negatív, sőt van egy nagyon érdekes megjegyzés Jesua követőivel kapcsolatban is. Akiva rabbitól származik az idézet. „Bárki odajön hozzád és azt az igét idézi, hogy én vagyok az Úr, a te gyógyítód, és imádkozik érted, annak nem lesz része az eljövendő világban.” Ezt azért idézi így a rabbi, mert a nazarénusok (nocrim), Jesua követői ezt az igét jelszóként használták arra, hogy ők Jesua követői. Valószínű, hogy Akiva rabbi azért reagált így, mert emberek valóban gyógyultak meg. Eliézer rabbi ismert volt arról, hogy nazarénus kapcsolatai voltak. És úgy tűnik, Isten mellette áll ki a Talmudban. Azt sajnos nem tudjuk, hogy mi lett vele az élete hátralévő részében.

56

A TÓRA - A SZÓBELI TÓRÁRÓL Vizsgáljuk meg, hogy tényleg volt-e szóbeli Tóra. A legjobb forrás maga a Szentírás. Nézzük meg az írott Tanachot, vajon tesz-e említést ilyesmiről. „Elméne azért Mózes, és elbeszélé a népnek az Úr minden beszédét és minden rendelését; az egész nép pedig egyező szóval felele, mondván: Mindazokat a dolgokat, amelyeket az Úr parancsolt, megcselekesszük. Mózes pedig felírá az Úrnak minden beszédét, és felkele reggel és oltárt építe a hegy alatt, és tizenkét oszlopot, az Izrael tizenkét nemzetsége szerint.” (II. Móz 24,3-4) Az Írások szerint tehát Mózes az Úr minden beszédét felírta. Semmilyen utalás nincs arra, hogy ezen felül még elhangzott volna valami. Vessünk egy pillantást Mózes életének későbbi részére: hátha akkor történt valami. „És monda az Úr Mózesnek: Írd fel ezeket a szavakat; mert ezeknek a szavaknak értelme szerint kötöttem szövetséget veled és Izraellel. És ott vala az Úrral negyven nap és negyven éjjel; kenyeret nem evett, vizet sem ivott. És felírá a táblákra a szövetség szavait, a tíz parancsolatot.” (II Móz 34, 27-28) Isten tehát azt mondja Mózesnek, hogy azok alapján kötött szövetséget Izraellel, amik le vannak írva. Tehát nincs szóbeli Tóra, szóbeli törvény alapján megkötött szövetség. Szeretném most idézni, amit Rasi, a Talmud leghíresebb magyarázója mondott ezzel az igeszakasszal kapcsolatban:„Azt jelenti ez a rész, hogy Mózesnek le kellett írnia a Törvénynek ezeket a részeit, de nem kellett leírnia a szóbeli Tórát.” Tegyük fel, hogy Mózes élete végéig várt, hogy a szóbeli Törvényről említést tegyen. „És bővölködővé tesz téged az Úr, a te Istened kezeidnek minden munkájában, a te méhednek gyümölcsében, a te barmodnak gyümölcsében és a te földednek gyümölcsében, a te jódra. Mert hozzád fordul az Úr és öröme lesz benned a te jódra, amiképen öröme volt a te atyáidban. Hogyha hallgatsz az Úrnak, a te Istenednek szavára, megtartván az ő parancsolatait és rendeléseit, amelyek meg vannak írva e törvénykönyvben, és ha teljes szívedből és teljes lelkedből megtérsz az Úrhoz, a te Istenedhez. Mert e parancsolat, amelyet én e mai napon parancsolok néked, nem megfoghatatlan előtted; sem távol nincs tőled.” (5Móz 30, 910) „Mikor pedig teljesen és mind végig beírta Mózes e törvény igéit könyvbe: parancsola Mózes a lévitáknak, akik hordozzák vala az Úr szövetségének ládáját, mondván: Vegyétek e törvénykönyvet, és tegyétek ezt az Úrnak, a ti Isteneteknek szövetségládája oldalához, és legyen ott ellened bizonyságul.” (5Móz 31,24-26)

57

Ebben a szakaszban sincs utalás a szóbeli Tórára. Ha lett is volna ilyen, az nem volt kötelező érvényű a nép számára. Tegyük fel, hogy Mózesnek tudomása volt a szóbeli Tóráról, és ezt nem mondta el senkinek, csak Józsuénak. „Azután pedig felolvasta a törvénynek minden igéjét, az áldást és az átkot, mind úgy, amint meg van írva a törvény könyvében. Nem volt egy ige sem azok közül, amelyeket Mózes parancsolt vala, a melyet fel nem olvasott volna Józsué, az Izraelnek egész gyülekezete előtt, még az asszonyok, gyermekek, jövevények előtt is, akik járnak vala közöttök.” (Jozs 8, 34-35) "Legyetek azért igen erősek, hogy megtartsátok és megcselekedjétek mind azt, ami meg van írva a Mózes törvényének könyvében; hogy el ne távozzatok attól se jobbkézre, se balkézre.” (Józs 23,6) Maga a Tóra tehát arról tanúskodik, hogy az írott Törvénynek kell engedelmeskedni. A Tóra egyedüli jelentőségét hangsúlyozza annak története is, amikor Józsiás, 700 évvel Mózes és Józsué után, olyan időkben, amikor Izrael fiai bűnökben és bálványimádásban éltek, rábukkan a Törvénykönyvre. A 2Kir 22,8-13-ban olvassuk azt, hogyan találják meg a tekercseket a Templom helyreállítása közben. „És monda Hilkia, a főpap, Sáfánnak, az íródeáknak: Megtaláltam a törvénykönyvet az Úr házában. És Hilkia odaadta a könyvet Sáfánnak, hogy olvassa el azt. És elméne Sáfán, az íródeák, a királyhoz, és megvivé a királynak a választ, és monda: A te szolgáid egybeszedék a pénzt, amely a házban találtatott, és oda adták azt az Úr házában munkálkodók pallérainak kezébe. És megmondá Sáfán, az íródeák, a királynak, mondván; egy könyvet adott nékem Hilkia pap. És felolvasá azt Sáfán a király előtt. Mikor pedig hallotta a király a törvény könyvének beszédit, megszaggatá az ő ruháit. És megparancsolta a király Hilkia papnak és Ahikámnak, a Sáfán fiának, és Akbórnak, a Mikája fiának, és Sáfánnak, az íródeáknak, és Asájának, a király szolgájának, mondván: Menjetek el, kérdezzétek meg az Urat én érettem és a népért és az egész Júdáért, e könyvnek beszédei felől, amely megtaláltatott; mert nagy az Úr haragja, mely felgerjedt ellenünk, mivel a mi atyáink nem engedelmeskedtek e könyv beszédeinek, hogy cselekedtek volna mindent úgy, amint megíratott nékünk. Eddig hiányzott a törvénykönyv, amit aztán megtaláltak és felolvastak a királynak. A király úgy látta, Isten haragszik rájuk, mert nem engedelmeskedtek a könyv beszédeinek. Ha lett volna szóbeli Tóra, akkor nem követtek volna el bűnöket. A leírás így folytatódik a királyok könyvében: „És elméne Hilkia pap és Ahikám, Akbór, Sáfán és Asája Hulda próféta asszonyhoz, Sallumnak, a Tikva fiának - aki Harhásnak a ruhák őrizőjének fia volt - feleségéhez, aki Jeruzsálem más részében lakott, és beszéltek vele. És monda nékik: Azt mondja az Úr, Izrael Istene: Mondjátok meg a férfiúnak, aki titeket hozzám 58

küldött, ezt mondja az Úr: Ímé én veszedelmet hozok e helyre és e helyen lakozókra, a könyv minden beszédei szerint, amelyet olvasott a Júda királya.” Mindez ellentmond a korábban idézett talmudi részletnek, miszerint nem kell a prófétához menni, hogy megértsék, mi az Úr akarata. Ebben a részben azonban azt olvassuk, hogy a prófétához mentek ahhoz, hogy megtudják, mi az Írásnak az értelme. Újra szembekerül tehát a Talmud és az Írások. Ekkor már i.e. 450 körül járunk, a Nagytanács időszakában. A Talmud egy része visszanyúlik Ezsdrás időszakába. Figyeljük meg, hogyan vet minderre további fényt a Nehémiás 8, 1-9. „Mikor pedig eljöve a hetedik hónap, és Izrael fiai az ő városaikban lakozának; felgyüle az egész nép egyenlőképen a piaczra, mely a vizek kapuja előtt vala, és mondák az írástudó Ezsdrásnak, hogy hozza elő a Mózes törvényének könyvét, melyet parancsolt vala az Úr Izraelnek. Előhozá azért Ezsdrás pap a törvényt a gyülekezet eleibe, melyben együtt valának férfiak és asszonyok és mindazok, akik azt értelemmel hallgathatták, a hetedik hónap első napján. És olvasa abból a piaczon, mely a vizek kapuja előtt vala, kora reggeltől fogva mind délig, a férfiak és az asszonyok előtt és mindazok előtt, akik azt érthetik vala, mivel az egész nép nagy figyelemmel hallgatá a törvényt. Áll vala pedig az írástudó Ezsdrás egy ezen czélra csinált faemelvényen, és mellette álla jobb keze felől Mattithia, Sema, Anája, Uriás, Hilkiás, Maaszéja, balkeze felől pedig: Pedája, Misael, Malkija, Hásum, Hasbaddána, Zakariás, Mesullám. És felnyitá Ezsdrás a könyvet az egész nép szemei előtt, mert fölötte vala az egész népnek; és mikor fölnyitá, felálla az egész nép. És áldá Ezsdrás az Urat, a nagy Istent, és felele rá az egész nép felemelt kezekkel: Ámen! Ámen! És meghajtván magukat leborulának az Úr előtt arczczal a földre. Jésua, Báni, Serébia, Jámin, Akkub, Azáriás, Józabád, Hanán, Pelája Léviták pedig magyarázzák vala a népnek a törvényt, s a nép a maga helyén áll vala. Olvasának pedig a könyvből, Isten törvényéből világosan, s azután magyarázának, és a nép megérté az olvasottakat. Ekkor Nehémiás, a király helytartója és Ezsdrás, a pap, az írástudó és a Léviták, akik magyaráznak vala a népnek, így szólának az egész néphez: E nap szent az Úrnak, a ti Isteneteknek, ne keseregjetek és ne sírjatok, mert sír vala az egész nép, mikor a törvény beszédeit hallá.” Tehát újra Isten írott szavát olvasták fel a népnek, akik erre sírtak az Úr előtt, mert meglátták, milyen messzire kerültek el Tőle. Nagyon érdekes mozzanat ebben a leírásban az, hogy a léviták magyarázták a törvényt a népnek; olvasták és utána világossá tették az elhangzottakat. Azt mondhatná valaki, hogy itt bukkant fel először a szóbeli Tóra, de úgy gondolom, hogy itt egy más jelenség található. Ezek az emberek Babilonból tértek vissza, és arám nyelven beszéltek, a Tórát azonban héber nyelven írták. A léviták egyszerűen tolmácsoltak, lefordították az elhangzottakat nekik. A szóbeli Tóra körüli vitát azzal összegezném, hogy létezik is, meg nem is. Nincs Istentől bizonyos kiválasztottaknak átadott szóbeli Tóra, amely isteni tekintély mellett betartandó, de vannak szóban továbbadott hagyományok. 59

A nemzedékről nemzedékre átadott hagyományok segítenek a mai zsidóságnak, hogy a tradíciókat hogyan tartsák meg. A hagyomány csak irányt mutat és segít megérteni, hogy milyen lehetett mindez régen. Óriási különbség van azonban az iránymutatás és a Tóra között. Ez a különbség a törvény és a szájhagyomány között.

60

EGY SZOMORÚ TÖRTÉNET A korai egyház fejlődésének nyomon követésével szeretném folytatni történelmi utunkat. Milyen volt a korai egyház kapcsolata a zsidósággal? Úgy gondolom, hogy a tények magukért beszélnek. Arra a következtetésre juthatunk, hogy bármennyire is megdöbbentenek a Talmud tévedései, össze sem hasonlíthatók a keresztény egyház tévedéseivel. Kezdjük az i.sz. I. századdal. Hogyan történt a szétválás a korai egyház és a zsidóság között? Milyen volt az I. évszázad elején élő nazarénus közösség? A hagyományos zsidó közösség vezető testülete a Szanhedrin, ennek a vezetője a Naszi, az uralkodó volt. A korai messiási közösség ugyanezen szervezeti vonalak mentén fejlődött. Azt a jeruzsálemi tanácsot, amelyről az Apostolok Cselekedetének 15. fejezete számol be, úgy is lehet tekinteni, mint a messiási közösség Szanhedrinjét. Ez a jeruzsálemi Tanács a vénekből és az apostolokból tevődött össze, a vezetője Jakab (Jakov), Jesua testvére volt. „Némelyek pedig, kik Júdeából jöttek alá, így tanítják vala az atyafiakat: Ha körül nem metélkedtek Mózes rendtartása szerint, nem idvezülhettek. Mikor azért Saulnak (Pálnak) és Bar-Navvának (Barnabásnak) nagy háborúsága és vetekedése lőn azok ellen, azt végezék, hogy Saul és Bar- Navva és némely mások ő közülük menjenek fel az apostolokhoz és a vénekhez Jeruzsálembe e kérdés ügyében. Ők tehát kikisértetvén a gyülekezettől, általmennek Fenicián és Samarián, elbeszélve a pogányok megtérését; és nagy örömet szerzének az összes atyafiaknak. Mikor pedig megérkezének Jeruzsálembe, a gyülekezet és az apostolok és a vének fogadák őket, és ők elbeszélék, mily nagy dolgokat cselekedék az Isten ő velök. Előállának azonban némely hívők a farizeusok szerzetéből valók közül, mondván, hogy körül kell metélni őket, és megparancsolni, hogy Mózes törvényét megtartsák.” (ApCsel 1-5. vsz) Azért ült össze ez a tanács Jeruzsálemben, hogy egy alapvető kérdést vitassanak meg: a pogányok köréből hitre jutóknak zsidókká kell-e válniuk ahhoz, hogy üdvözülhessenek. „Egybegyűlének azért az apostolok és a vének, hogy e dolog felől végezzenek.” (6. vsz.) Egy olyan kérdésben kell dönteniük, aminek semmi köze a jeruzsálemi messiási közösséghez. A probléma földrajzilag messze esik tőlük. Mivel a megváltás örömhíre eljutott a pogányok közé, felmerül a kérdés, hogy ezeknek a népeknek mit kell tenniük, hogyan kell követniük a Messiást. Így ez a jeruzsálemi tanács úgy működik, mint a Szanhedrin. „Elhallgatott azért az egész sokaság; és hallgatják vala BarNavvát és Sault, amint elbeszélék, mennyi jelt és csudát tett az Isten ő általok a pogányok között. Miután pedig ők elhallgattak, felele Jakab mondván: Atyámfiai, férfiak, hallgassatok meg engem! Simeon elbeszélé, mimódon gondoskodott először az Isten, hogy a 61

pogányok közül vegyen népet az ő nevének, és ezzel egyeznek a próféták mondásai, mint meg van írva: Ezek után megtérek és felépítem a Dávidnak leomlott sátorát; és annak omladékait helyreállítom, és ismét felállatom azt: Hogy megkeresse az embereknek többi része az Urat, és a pogányok mindnyájan, akik az én nevemről neveztetnek. Ezt mondja az Úr, ki mindezeket megcselekszi. Tudja az Isten öröktől fogva minden ő cselekedeteit. Azokáért én azt mondom, hogy nem kell háborgatni azokat, kik a pogányok közül térnek meg az Istenhez; Hanem írjuk meg nékik, hogy tartózkodjanak a bálványok fertelmességeitől, a paráznaságtól, a fúlvaholt állattól és a vértől. Mert Mózesnek régi nemzedékek óta városonként megvannak a hirdetői, mivelhogy a zsinagógákban minden szombaton olvassák.” (12-21. vsz.) Nézzük, meg, hogy kik vesznek részt ebben a döntésben. Előtte olvassuk, hogy Kéfah (Péter) szól ehhez a tanácshoz. Neki valóban legfőbb apostoli tekintélye van, mégsem az ő szava az utolsó. Utána szól Saul (Pál) és BarNavva (Barnabás), azonban Jakové (Jakab) az utolsó szó, ő mondja ki a végső döntést. Jakab tölti be a messiási közösségben a naszi szerepét. Ezt mindaddig gyakorolta, míg Ananiás főpap ki nem végeztette. Utána pedig Simon, Jesua unokatestvére veszi át ezt a szerepet, aki végigélte a megszállást, a város és a Templom lerombolását, és ő volt az is, akinek a vezetésével a messiási hívő közösség Pellába, Jordániába menekült. Mindeddig teljesen világos, hogy ez a nazarénus közösség a korai egyház. De hogyan kezdődtek a változások? „Elhajózván pedig Páfusból Pál és kísérői, Pergába, Pámfiliának városába menének. János azonban elválván tőlük, megtére Jeruzsálembe. Ők pedig Pergából tovább menve, eljutának Antiokhiába, Pisidiának városába, és bemenvén szombatnapon a zsinagógába, leülének. És a törvénynek és a prófétáknak felolvasása után küldének a zsinagógának előljárói ő hozzájok, mondván: Atyámfiai, férfiak, ha van valami intő beszédetek a néphez, szóljatok.” (ApCsel 13, 13-15) Először is Saul (Pál) zsinagógában van sabbat napján. Ez a zsinagóga Antiochiában helyezkedik el, ami a mai Dél-Törökország területe. Figyeljük meg, hogy kik járnak ebbe a zsinagógába, kikhez beszél Pál (16. vers): zsidók és istenfélő pogányok. Ez nem egy messiáshívő közösség. Egy átlag zsinagógában együtt vannak zsidók és istenfélő pogányok. Az I. század során a zsinagógákban a zsidók mellett találhatók olyan pogány származásúak, akiket istenfélőknek neveztek. Nem lettek zsidóvá, de félték és tisztelték Izrael Istenét. „Mikor pedig kimentek a zsidók zsinagógájából, kérék a pogányok, hogy a következő szombaton prédikálják nékik ezen beszédeket. Mikor pedig eloszlott a gyülekezet, sokan a zsidók közül és az istenfélő prozelitusok közül követék Pált és Barnabást; akik szólván hozzájuk, biztaták őket, hogy maradjanak meg az Isten kegyelmében. A következő szombaton aztán majdnem az egész város egybegyűle az Isten igéjének hallgatására. Mikor pedig látták a zsidók a sokaságot, betelének irigységgel, és ellene 62

mondának azoknak, miket Pál mond vala, ellenkezve és káromlást szólva. Akkor Pál és Barnabás nagy bátorsággal szólva mondának: Szükséges volt, hogy először néktek hirdettessék az Isten igéje; de mivelhogy ti megvetitek azt, és nem tartjátok méltóknak magatokat az örök életre, ímé a pogányokhoz fordulunk. Mert így parancsolta nékünk az Úr: Rendeltelek téged világosságul a pogányoknak, hogy légy üdvösségükre a földnek széléig. A pogányok pedig ezeket hallván, örvendezének, és magasztalják vala az Úrnak igéjét; akik csak örök életre választattak vala, hívének.” (42-48. vsz.) Itt már egy harmadik csoport is említésre kerül: a prozelitusok. Ez azoknak csoportja volt, akik áttértek vagy betértek a judaizmusba, az istenfélők pedig olyanok voltak, akik nem, de látogatták a zsinagógát. Mi történik, amikor ez a vegyes összetételű közösség meghallja a Messiás megváltásának örömhírét. Sokan követik Pált a zsidók, az istenfélők és a prozelitusok közül, tehát zsidó hívők jelennek meg a zsinagógában és sokan a prozelitusok közül is hívők lesznek. De nézzük meg, hogy a továbbiakban mi történik. A következő sabbatkor az egész város együtt van, hogy hallgassa az Úr igéjét. Amikor a zsidók látják a tömeget, irigyek lesznek. Az ott élő zsidók, akik nem fogadják el a Messiás eljövetelének hírét, féltékenyek lesznek, amikor látják, hogy a pogányok mekkora tömege gyűlt össze. Mivel nem fogadják el Jesuában a Messiás eljövetelét és engesztelő áldozatát, Pál a pogányokhoz fordul. Ekkor már hatféle csoporttal találkozunk ebben a városban: a zsidók közül azokkal, akik nem hittek és azokkal, akik hittek; olyan istenfélő pogányokkal, akik nem fogadták el az evangéliumot és azokkal, akik igen; olyan prozelitákkal, akik nem fogadták el a Messiást és olyanokkal, akik igen. Ha alaposan megnézzük az idézett igeszakaszt, meglátjuk a zsidóság és a korai egyház közötti problémák gyökerét. Mi az oka annak, hogy a hagyományokat tisztelő zsidók irigyek lettek? Gondoljunk bele, hogy a zsidóság a Római Birodalom lakosságának 10%át alkotja, és nagy befolyással rendelkezik. Amikor egy prozelita a judaizmusba betér, a zsidóság befolyását tovább növeli. Még az istenfélő pogányoknak is templomadót kell fizetniük, ha zsinagógába járnak. Az Apostolok Cselekedete azt jegyzi le, hogy „amikor a pogányok ezeket hallották, örvendeztek és magasztalták az Úrnak az igéjét.” Miért örültek ennek a pogányok, mi az örömhír a nemzetek számára? A zsinagógai világban az istenfélő nemzetek közül származók másodrendűnek számítottak. Elmehettek a zsinagógába, de nem engedték meg nekik, hogy felolvassanak a Tórából, hihettek ugyan Izrael Istenében, de másodrangúnak tekintették őket. Pál tanításának hatására rádöbbentek arra, hogy egyenértékűek a zsidókkal. És ennek tényleg örültek. A zsinagógai világban akkor válhattak volna egyenértékűekké, ha betérnek. De ehhez körül kellett volna metélkedniük és az egész Mózesi Törvényt magukra is alkalmazni. Az istenfélők közül sokan ezt nem nagyon akarták megtenni, inkább megmaradtak eredeti identitásukban és vállalták, hogy másodrendűek lesznek. Most azonban, amikor hallják a Messiás örömüzenetét, megértik, hogy ez rájuk éppúgy vonatkozik, mint a zsidókra, így Isten előtt egyenrangúak a zsidókkal. A Messiásban nem hívő zsidók azért lesznek féltékenyek, mert az istenfélők csoportja már inkább Jesua követői felé húz.

63

Ez pedig a zsidó közösségen belüli hatalmi és anyagi veszteségekhez vezet. Ez az alapvető oka, amiért a nem messiási zsidó közösség felháborodik. Itt keletkezik az első ék a közösségek között. Miután elkezdték hirdetni a messiási megváltás üzenetét a diaszpóra idejének korai zsinagógáiban, még mind a hat csoport képviselői ugyanabban a zsinagógában ültek. A Római levél éppen ezt a kérdést érinti: milyen legyen az istenfélő pogányokból lett hívők viszonya, hogyan kapcsolódjanak az ugyanabban a zsinagógában helyet foglaló nem messiáshívő zsidókhoz. Pál a Római levelet ennek a csoportnak célozta. Azt mondja nekik, hogy legyenek engedelmesek a zsinagóga vezetőinek, ne botránkoztassák meg őket, tegyék őket jó értelemben féltékennyé a Messiásban megtörtént megváltás hitére. Pál nagyon éles szemmel észrevette, hogy megosztottság kezdődött, és a nem zsidók, a rómaiak és görögök közül megtért hívők bizonyos arroganciával kezdenek viszonyulni a nem messiáshívő zsidó közösség felé. A teljes egyháztörténelem problémáinak gyökere abban keresendő, hogy az istenfélő pogányokból lett hívő közösség felfuvalkodik és arroganciával szemléli a Jesuában nem hívő zsidókat. Nézzük meg, hogy ez a konfliktus a továbbiakban hogyan bontakozik ki. Korábban már említettük a 66-67-ben lezajlott lázadást. Ebben még a nazarénusok közössége végig aktívan részt vesz. Jakab – akiről az előbb olvastunk – akkora tisztességnek örvendett közöttük, hogy nemcsak a jeruzsálemi nazarénus hívő közösség szószólója, hanem a zelótáké is. Említettük már, hogy Jakab még ezelőtt a lázadás előtt áldozatul esett. Lezajlik a lázadás, és a zsidók rajtavesztenek. Emiatt a Római Birodalom területén csökken a zsidóság népszerűsége. Mindezidáig a fentebb említett csoportok mindegyike a zsidó közösség részének számított, főleg a Római Birodalom szemében. Ahogy egyre több nemzsidó, pogány származású ember fogadja el a hitet, és ahogy ezzel párhuzamosan csökken a zsidóság népszerűsége, növekszik a vágy a nem zsidó hívőkben, hogy elszakadjanak a zsidó identitástól, és valahogy felépítsék a saját identitásukat. Ezt a folyamatot a javnei időszak felerősíti, mivel Javnéban a hívő zsidókat eretnekként kiveti magából a rabbinikus zsidóság. Ez a javnei átok egyre mélyebbre vágja az éket zsidók és nemzsidók között. Ezzel a hívő közösséget elválasztják a hagyományos zsidó közösségtől, és ennek politikai és gazdasági következményei lesznek. A Római Birodalomban a hívő közösség védelmet élvezett a zsidó közösségen belül addig, amíg odatartozott, de most, hogy kikerültek a zsidó közösségből, a Római Birodalom nem tud mit kezdeni velük. Elveszítik különleges státuszukat, ami zsidó mivoltukból következne. Ez a hívő közösséget gazdasági megpróbáltatásba sodorja, elszegényedést és a szakadék elmélyülését eredményezi a hívők és a zsidó közösség között. 131-ben kitör a Bar Kockba lázadás. A nazarénus közösség ismét harcba száll a zsidóság oldalán, de mikor Bar Kockbát messiásnak kiáltják ki, kiszakadnak. Ekkor Bar Kockba ellenük fordul és őket kezdi gyilkolni. E lázadás eredménye sokkal súlyosabb következményekkel jár a zsidóságra nézve, mint a 60-as évek felkelése. A zsidókat rabszolgaláncon hurcolják el a nemzetek közé, s így még kevesebb indoka marad a hívő közösségnek arra, hogy a zsidósággal azonosuljon.

64

Úgy gondolják, hogy egyre inkább növekszik a zsidóság nemzeti szintű üldözése, miért vállalják azt az identitást, ha maguk a zsidók sem akarnak velük közösséget vállalni. Közvetlenül a Bar Kockba lázadás után kezdődik el, hogy a korai keresztény teológusok most már hivatalosan is állást foglalnak a zsidóság ellen. Justinus mártír13 (100 körül-165) az első, aki mindezt írásba foglalja. Párbeszédes formában folytat vitát egy Tripho nevű emberrel. Tripho olyan zsidó, aki nem hisz az evangéliumban, Justinusnak pedig az a célja, hogy meggyőzze arról, hogy Jesua, Jézus a Megváltó, Ő az út, akit követni kell. Justinus ezt az írást két célból fogalmazza meg: a pogányoknak is bizonyítani szeretné, hogy Krisztus az Üdvözítő, és a zsidóságnak is, hogy Jézus a Messiás. Ebben a levélben az Egyházat igaz szellemi Izraelnek nevezi. Azzal érvel, hogy Izrael Istene már az Egyház között lakozik és már nem lakozik a zsidó nép között. Azt állítja, hogy Isten kapcsolata a test szerinti leszármazottakkal lezárult, és most már szellemi kapcsolatban van a szellemi leszármazottakkal, akik az Egyház. Justinus az, aki először megfogalmazza és lefekteti a behelyettesítés teológiáját. Krisztusban látja meg az egész teremtés végső célját és beteljesedését. Isten céljait négy pontban fogalmazza meg. ● Istennek terve van a teremtéskor az egész emberiség számára ● Ádám elbukott ● Krisztus az, aki megvált ● Krisztusban minden beteljesedik, amikor visszatér az idők végén Ebből a négy tézisből úgy tűnik, mintha Izrael nem is létezett volna, pedig az egész Ó- és Újszövetség végig Izraelről szól. Justinus azzal magyarázza ezt a problémát, hogy az Izraelre vonatkozó ígéretek csak ideiglenesen, addig léteztek és addig voltak érvényesek, míg el nem jön a Messiás. Miután eljött, megszűnt érvényességük. Ez a hagyományos keresztény teológia. Még azok a gyülekezetek is, amelyek a legbiblikusabbak, és amelyek Izrael lelkes támogatói, akik meglátták, hogy Istennek még van terve Izraellel, még ők is csak bizonyos mértékig próbálják besulykolni alapteológiájukba Izraelt. Úgy gondolom, a Bibliából kiderül, hogy Isten Izrael szerepét Ádám bukása után vezette be: a Messiás Izraelből támad, a Messiás kiküldi Izraelt a nemzetekhez, a pogányok az idővel becsatlakoznak Izrael közösségébe és ezután a Messiás Izraelbe tér vissza. Mennyire eltérnek a hangsúlyok! Az Írások legelején láthatjuk a teremtés történetének leírását. A teremtéskor Istennek az egész emberiség számára terve van, de Ádám megtöri ezt azzal, hogy bűnbe esik. Ekkor Isten Izraelt választja, hogy tervét teljességre juttassa. És ez még a mai napig sem fejeződött be. Nem arról van szó, hogy Ádám elbukott és akkor gyorsan eljött a Krisztus, hogy kiszabadítsa Ádámot és utódait a bukásból. A történelmi valóság az, hogy ez után a bukás után Isten kiválasztja Izraelt, hogy a megváltás tervét végbevihesse. Azt a feladatot bízza Izraelre, hogy a világ üdvözítését szolgálja, és Isten terveit teljességre vigye. A Messiás Izraelből támad és Izraelért jön el, hogy azt szent nemzetté tegye, akik aztán elmennek a pogányok közé, a világ népei pedig Izraelhez csatlakoznak. A Messiás Izraelhez jön vissza, aztán válik a nemzetek Istenévé. 13

Párbeszéd a zsidó Trifonnal - Ókeresztény írók, 8. A II. Sz.-i görög apologéták.

65

Óriási az eltérés a két elképzelés között! Először Izrael fogja befogadni a Messiást, hiszen oda tér vissza, s utána a nemzetek túlélői csatlakoznak a messiási királyságba. Izrael elmegy a pogány népekhez, és akik közülük hitre jutnak, csatlakoznak Izraelhez, és teljességre jutnak saját etnikumuk elhívásában. Justinus teológiája teljességgel kihagyja Isten Izraellel kapcsolatos tervét. Ez azután az idő múlásával tovább torzul: ha az Egyház Izrael helyébe lépett, de Izrael mégis valamilyen formában tovább létezik, akkor úgy kell tekinteni rá, mint akadályra Isten tervében, és valahogy meg kell tőle szabadulni. Az egyik lehetőség, hogy megtérnek és keresztények lesznek. De ha nem hajlandók? Ez már komolyabb probléma. Nem a megtérésükkel vagy nem megtérésükkel van a gond, hanem ennek a teológiának a totális tévedésével. Justinus a levelében így fogalmaz: „legyél vagy keresztény vagy zsidó, de a kettő együtt nem lehetsz”. Érvekkel támasztja alá, hogy miért áll kibékíthetetlenül egymással szemben e két közösség. Az iróniája mindennek az, hogy ezt a kijelentést mind a zsidók, mind a keresztények a mai napig elfogadják. A zsidó közösség azt mondja, hogy aki hiszi, hogy Jézus a Messiás, már nem zsidó. A keresztény egyház pedig az évszázadok során azt mondta, hogyha egy zsidó elkezd hinni Jézusban, akkor meg kell tagadnia a zsidóságát. A gnoszticizmus megjelenésével a zsidóság és az egyház elszakadása tovább szélesedik. A gnoszticizmus eretnek tanításának alapítója Marcion volt, aki a 180-as évek körül kezdett el működni. Azt tanította, hogy két Isten van: az egyik az Ószövetség, a másik az Újszövetség Istene. Az Újszövetség Istene nagyobb, mint az Ószövetségé; az Ószövetség Istene csak az anyagi világ dolgaival foglalkozik – mint például Izraellel, a fizikai nemzettel –, az Újszövetség Istene azonban csak a szellemi dolgokkal. Azt tanította, hogy Jézus megmenti, kimenti az ő népét a zsidók ószövetségi Istene kezéből. Két egyházatya is válaszolt Marcion tanításaira. Az első Tertulliánus volt. Célja az volt, hogy a gnoszticizmus eretnekségét kitisztítsa, de ezt csak úgy tudta megtenni, ha elmagyarázza, hogy az Ó- és az Újszövetség egységben van egymással. Tehát elmagyarázza, hogy Ábrahám, Izsák és Jákob Istene az egyetlen igaz Isten, Ő Jézus Krisztusnak is az Istene. Valahogyan azonban kezelnie kell a két szövetség közötti különbséget. Azt mondja tehát: „A Tóra törvényei és rendelkezései méltatlanok egy megvilágosodott egyház számára. Csak azért adattak ezek az előírások a zsidó népnek, hogy megfékezzék a bálványimádást és a mohóságot.”14 Arra a következtetésre jut, hogy a bálványimádás és mohóság bűnei csak a zsidóságra jellemzőek, ezekhez a bűnökhöz az emberiség többi részének semmi köze. Az érvelését azzal folytatja, hogy a zsidóság bűneit Krisztus meggyilkolása tetőzi. A zsidók mindig is méltatlanok voltak a kiválasztásra, és ezt most el is veszítették. Isten választása most már a pogányokra esett, akik képesek arra, hogy egy magasabb, megvilágosodottabb szinten éljenek, mint a zsidók. Furcsamód itt Tertulliánus célja nem az, hogy a zsidósággal szálljon szembe: csak Marcionnal vitázott. Magyarázatai során azonban durva antiszemita következtetésekre jut. 14

Tertullianus: Öt könyv Marcion ellen.

66

Ireneus a másik egyházatya, aki szembeszáll Marcion tanításaival. Azt mondja, hogy eredetileg Isten kiválasztotta a zsidóságot, hogy felkészítse őket Krisztus számára, de ők elutasították és meggyilkolták, s mivel ezt tették, Isten az örökségüket kizárólag a pogányoknak adta. Megfogalmazta, hogy azok a zsidók, akik büszkék arra, hogy Izraelhez tartoznak, nem tartozhatnak a Krisztushoz, és többé semmi hasznuk. Talán most lenne a legmegfelelőbb alkalom arra, hogy visszatekintsünk Pál szavaira: „Mert néktek mondom a pogányoknak, a mennyiben hát én pogányok apostola vagyok, a szolgálatomat dicsőítem, Ha ugyan felingerelhetném az én atyámfiait, és megtarthatnék közülük némelyeket. Mert ha az ő elvettetésök a világnak megbékélése, micsoda lesz a felvételök hanemha élet a halálból? Ha pedig a zsenge szent, akkor a tészta is; és ha a gyökér szent, az ágak is azok. Ha pedig némely ágak kitörettek, te pedig vadolajfa létedre beoltattál azok közé, és részese lettél az olajfa gyökerének és zsírjának; Ne kevélykedjél az ágak ellenében: ha pedig kevélykedel, nem te hordozod a gyökeret, hanem a gyökér téged. Azt mondod azért: Kitörettek az ágak, hogy én oltassam be. Úgy van; hitetlenség miatt törettek ki, te pedig hit által állasz; fel ne fuvalkodjál, hanem félj; Mert ha az Isten a természet szerint való ágaknak nem kedvezett, majd néked sem kedvez. Tekintsd meg azért az Istennek kegyességét és keménységét: azok iránt, akik elestek, keménységét; irántad pedig a kegyességét, ha megmaradsz a kegyességben; különben te is kivágatol. Sőt azok is, ha meg nem maradnak a hitetlenségben, beoltatnak; mert az Isten ismét beolthatja őket. Mert ha te a természet szerint való vadolajfából kivágattál, és természet ellenére beoltattál a szelíd olajfába: mennyivel inkább beoltatnak ezek a természet szerint valók az ő saját olajfájokba.” (Róma 11,13-14) Az én értelmezésem szerint Pál pogány származású hívőknek beszél arról, hogy milyen módon viszonyuljanak a megtérésre még el nem jutott zsidó közösséghez. Folytassuk az egyházatyák írásainak áttekintését. Tertulliánus és Ireneus kb. 200 körül éltek. Utánuk következett 300 körül Euzebiusz, aki összefoglaló egyháztörténelmet írt az apostolok korától a saját koráig. Az általa megírt egyháztörténelmet még ma is tanítják a teológiákon. Ez a korai egyház történelmének klasszikus leírása. A következőket mondja: „A zsidók minden egyes közösségükben egy keresztényt keresztre feszítettek a purim ünnepén, mint Jézus visszautasításának kinyilatkoztatását. A római-perzsa háború során a zsidók 90.000 keresztény foglyot ejtettek pusztán azért, hogy élvezettel legyilkolhassák őket.”15 Írásaiban éles ellentétbe állítja a hébereket, akik jó emberek voltak az Ószövetség idején és a zsidókat, akiket gonoszként fest le. Honnan veszi ezt az információt?

15

Euzebiosz: Egyháztörténelem (magyar nyelven: Ókeresztény írók sorozat, IV. kötet).

67

A Római Birodalomra általában jellemző volt az antiszemitizmus. A rómaiak érdekes módon ateistáknak tartották a zsidókat, mert nem hittek az ő isteneikben. Különféle negatív történetek keringtek a zsidókról. Euzebiusz ezekben a zsidó-római konfliktusról szóló történetekben a „római” helyére „keresztényt” ír. Azt mondja, hogy a zsidók keresztényeket gyilkolnak, és nem azt, ahogyan ezek a történetek szóltak. A félelmetes ebben az, hogy ennek az embernek az egyháztörténete az elkövetkezendő 1500 év során mértékadóvá válik. Ettől kezdve mindenki így fog gondolkodni a zsidókról. A következő idézet Konstantintól származik, akiről tudjuk, hogy a Római Birodalom államvallásává tette a kereszténységet. „Semmiben sem vágyunk közösségben lenni ezzel a gyűlölt néppel, mert számunkra az Üdvözítő más utat jelölt ki. Mi ehhez az úthoz ragaszkodunk és tartózkodunk minden szégyenteli kapcsolattól ezzel a néppel.”16 Kövessük egy pillanatra nyomon az Egyház terjeszkedését. Izrael, Szíria, Nyugat-Törökország, Görögország, Róma és Itália az útvonal. A II. sz. elejére Egyiptomba, Izrael északi részére, Észak-Törökországba, Perzsiába és a Fekete tenger mellékére, Észak-Afrikába, és Itália különböző részeire is eljut az evangélium. Érdekes megfigyelni, hogy Egyiptomban legalább 1 millió, Izraelben 2,5 millió, Szíriában újabb 1 millió, Törökországban is, Irakban és Babilonban szintén ennyi zsidó élt. Észak Afrika különböző részein, Spanyolországban, Rómában és Itália déli részein, Görögország déli részein szintén nagy zsidó közösségek virágoztak. Megállapíthatjuk tehát, hogy a terjeszkedés a zsidó közösségek vonalát követi, mert a korai hívők mindegyike vagy zsidó volt vagy istenfélő pogány. A IV. évszázadra úgy tűnik, hihetetlen gyorsasággal terjed az evangélium. Valójában azonban csak arról van szó, hogy Konstantin rendelete következtében egyszerre mindenki keresztény lesz. Nem hitbeli, személyes döntés alapján, hanem állami törvény alapján. Ezen a ponton válik a kereszténység tömegvallássá. Természetesen ezeknek a tömegeknek nem minden tagja hívő. Kialakul a névleges kereszténység. Ha már mindenki papírforma szerint keresztény, akkor kik azok, akik nem? A zsidók. Korábban sokkal árnyaltabb volt a helyzet: léteztek pogányok, keresztények, zsidók. Most már jobban kitűnnek a zsidók, és hitetlennek bélyegezik őket. Azt mondják róluk, hogy nem tudatlanság miatt utasították vissza a Krisztust, hanem makacsságuk miatt. A történelem e pontján már tettlegesen bántalmazzák a zsinagógákat és a zsidó kereskedőhelyeket. A zsidó hívők számára nagyon sötétté válik a kép. Konstantin után, a IV. évszázadra az egyház létrehozott egy katekizmust, melynek a hittételeit minden hitre jutónak tudnia kell. A következő idézet a konstantinápolyi egyház katekizmusából származik. Találunk ebben egy kitételt, amely olyan hívőkre vonatkozik, akik zsidó származásúak és elfogadták Jézust Megváltónak. „Egy zsidónak, aki hitre jut, ezt kell megvallania: Megtagadok minden szokást, rítust, törvényt, mindenféle kovásztalan kenyeret, mindenféle bárányáldozatot, amely a hébereké. Megtagadom a 16

Hugh Shonfield: A zsidó kereszténység története

68

héberek minden ünnepét, áldozatát, imádságát, tisztulási szertartását, megszentelését, böjtjeit, újholdjait, sabbatjait, minden babonájukat és himnuszukat, minden kántálásukat, a zsinagóga minden szokását, a héberek minden ételét és italát. Egyszóval mindent megtagadok, ami zsidó, minden törvényt, minden szokást, és mindenekfölött megtagadom az Antikrisztust, akire minden zsidó vár, aki Krisztus formájában és alakjában fog megjelenni. És magamat az igaz Krisztushoz és Istenhez adom.”17 Egy másik katekizmusból származik a következő részlet, melyet egy másik keleti egyház adott ki. Vajon mihez kezd egy zsidó, aki hisz a Messiásban, egy ilyen egyházban? „Megtagadom a héberek teljes istentiszteletét, a körülmetélkedést, minden törvénykezését, a kovásztalan kenyereket, a páskát, a bárány áldozását, a hetek ünnepét, a kürtzengés ünnepét, az engesztelés ünnepét, a sátrak ünnepét, és miden egyéb héber ünnepet, az ő áldozatait, imádságait, tisztulási szertartásait, a böjtjeit, a sabbatjait, az újholdakat, az ételeket és italokat. Teljes mértékben tagadok minden szokást és intézményt, amelyet a zsidó törvény tartalmaz.”18 Ettől kezdve csak romlik a helyzet. A következő idézet Krizosztomosztól származik, aki a keleti ortodox egyház atyja. Aranyszájú Szent Jánosként is szokták emlegetni, erőteljes szónoki képessége miatt. A zsidókról ez a mondanivalója: „A zsidók minden ember közül legértéktelenebbek, buják, tolvajok, Krisztus kegyetlen gyilkosai, az ördög tisztelői, a vallásuk betegség. A zsidók Krisztus kegyetlen gyilkosai és Isten meggyilkolása miatt számukra semmiféle megtérés nem lehetséges, nincs bocsánat vagy menekülés. A keresztényeknek nem szabad visszariadniuk a bosszútól. A zsidóknak pedig szolgaságban kell élni örökre. Isten mindig gyűlölte a zsidókat, ezért kötelessége minden kereszténynek gyűlölni a zsidókat.”19 Vajon ez az ember kezébe vette-e valaha a Rómaiakhoz írt levelet? Félelmetes elméjű tudós volt, s nem nehéz elképzelni, miért ragadták magukhoz az ítélkezést és kezdték el gyilkolni fizikailag is a zsidókat azok, akik hallgattak egy ilyen ember igehirdetésére. A tömegeknek nem volt Bibliája, a papokat hallgatták. A fenti idézet pedig a keleti egyház legfőbb vezetőjének szájából, illetve tollából származik. Tekintsük meg most a nyugati egyház állapotát. Azt gondolhatnánk, hogy ott egy kicsit jobb a helyzet. Milánói Szent Ambrus nyugati egyházatya volt. Az Ambrus életét megelőző római császár keresztény volt és rendkívül antiszemita. Az őt követő uralkodó, Theodosius azonban nem volt keresztény. Hoz egy rendeletet, hogy építsenek újjá egy zsinagógát, amelyet a korábbi uralkodó 17

Assemani, Cod. Lit, I,p. 205. Hugh Schonfield: A zsidó kereszténység története, ismeretlen eredetű keleti dokumentum, in: Clementine Recognitions 19 Keresztes Szent János: Homiliák a zsidók ellen 18

69

ideje alatt felégettek. Ambrus levelet ír az uralkodónak, amelyben bírálja a zsinagóga ujjá építésére vonatkozó tervét. Ez áll levelében: "Itt kijelentem, hogy én voltam az, aki felgyújtotta a zsinagógát. Valóban én adtam ki a rendelkezést, hogy ezt tegyék meg, azért, hogy ne legyen több olyan hely, ahol a Krisztust tagadják.”20 A következő idézet Niceai Gergelytől származik. Szent Gergely egy istentiszteleti szövegében így jellemezte a zsidókat: „A próféták gyilkosai, az ördög társai, viperák népe, démonok nagytanácsa, mindennek, ami szép és jó, ellenségei, kecskék és vaddisznók a kegyetlenségükben.”21 A 380-as évek körül élt János, Ambrus és Gergely. Szent Ágoston, akitől a következőkben szeretnénk idézni, pedig 411 körül. A nyugati egyházban ő viszonyult a legtoleránsabban a zsidókhoz. Róla sem lehet elmondani, hogy nagyszerű véleménye lett volna róluk, de legalább megakadályozta a zsidóság gyilkolását. Ágoston ezt mondja: „Egy héber legmegfelelőbb képmása Iskariotes Júdás, aki ezüstért adja el az Urat. Egy zsidó sohasem értheti meg az Írásokat és örökre hordozza a büntetést Jézus haláláért.” Próbáljuk meg értelmezni Ágoston véleményét. Meg volt győződve arról, hogy Isten elvetette a zsidó népet. Azt gondolta, hogy a keresztényeknek békén kell hagyni őket, mert példaként vannak arra vonatkozóan, hogy mi történik egy néppel, akik elutasítják Istent. Hadd legyenek a zsidók figyelmeztető jelül arra, hogy mi történik azzal, aki nem fogadja el Jézust. A nyugati világban Ágoston véleménye lett a legmérvadóbb 600 éven keresztül. Ha Ágoston nem írta volna ezeket az írásokat, valószínűleg a zsidók elpusztítása sokkal hamarabb megtörtént volna. A sorban a következő egyházatya Jeromos, a Vulgáta fordítója. 418 körül írta a következőket: „A zsidók született hazudozók, akik a keresztényeket eretnekségre csábítják. Addig kell őket büntetni, míg bűnt nem vallanak.” A zsinagógáról pedig azt mondja: „Ha kuplerájnak nevezed, bűnbarlangnak, az ördög menedékének, a sátán erődítményének, a lélek megrontójának, mindenféle gonoszság szakadékának, akkor még mindig kevesebbet mondasz, mint amit megérdemel." Miután Jeromos ezeket leírta, Ágoston egy levelet küldött neki, és megfeddte, mert úgy gondolta, hogy egy kicsit messzire ment. Ebből is kitűnik, hogy Ágoston próbálta enyhíteni a kialakult viszonyokat.

20

in: Paul Grosser: Causes of Anti-Semitism, Ambroziusz levele a római uralkodóhoz, Teodóziuszhoz. 21 in: Paul Grosser: Causes of Anti-Semitism, Niceai Gergely: Homiliák és írások.

70

Talán összegezhetjük ezt annyival, hogy e korai egyházatyák nyomán megszületett egy rendkívül antiszemita keresztény teológia.

71