A XXVII. Országos Tudományos Diákköri Konferencia Társadalomtudományi Szekciójának díjazott dolgozatai

A XXVII. Országos Tudományos Diákköri Konferencia Társadalomtudományi Szekciójának díjazott dolgozatai

XXVII. Országos Tudományos Diákköri Konferencia Társadalomtudományi Szekció 2005. március 21-23.

www.uni-corvinus.hu/otdk2005

Kiadja: Budapesti Corvinus Egyetem ISBN 963 503 340 0 Szerkesztette: Csomán Gábor Felelős kiadó: Toronyai Gábor

A Társadalomtudományi Szekció logóját Molnár ISCSU István tervezte.

BUDAPESTI CORVINUS EGYETEM II

Felhívjuk a Tisztelt Olvasó figyelmét a szerzői jogok tiszteletben tartására! A kötetre az alábbi módon javasoljuk a hivatkozást. szerző neve: dolgozat címe In: A XXVII. Országos Tudományos Diákköri Konferencia Társadalomtudományi Szekciójának díjazott dolgozatai. (on-line kötet) Szerk.: Csomán Gábor, Kiadó: Budapesti Corvinus Egyetem, 2005 url: http://www.uni-corvinus.hu/otdk2005 ISBN 963 503 340 0 A dolgozatok oldalaira történő utaláskor az egyes dolgozatok oldalszámozását kell figyelembe venni.

III

Esztétika alszekció

A zsűri elnöke:

Angyalosi Gergely egyetemi docens, DE, osztályvezető MTA A zsűri tagjai:

Loboczky János CSc, főiskolai tanár, EKF Pongrácz Tibor tudományos munkatárs, MTA Lukács Archívum Valastyán Tamás tudományos munkatárs, MTA Vulgo Csoport Szász Antónia PhD hallgató, BCE

Esztétika alszekció I. helyezett

Szegő János Mondatra simult mondatok – Nádas Péter mondatpoétikája az Emlékiratok könyvében

konzulens:

Bazsányi Sándor adjunktus

Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudomány Kar Esztétika-magyar szak

rezümé Nádas Péter nagyregénye az Emlékiratok könyve mondat-központú, ami annyit jelent, hogy olvasni és elemezni csak a tipikus Nádas-mondat esztétikai keretein belül lehetséges. A Nádas-mondatnak, hogy tisztességes lehessen, ahogyan maga Nádas vázolja az eszményi mondatot, gyakran ironikusnak is kell lennie. Az irónia, Friedrich Schlegelt idézve: „a teljes zűrzavar tiszta tudata”, így az irónia több mint retorikai alakzat: magában a narratív közegben létesül. Az elbeszélőszubjektumok teremtik meg az irónia nyelvi világát, hiszen otthontalanságukat csak ezen a nyelven képesek elbeszélni. És az emlékezés folyamata során el kell távolodniuk saját maguktól. Életrajzi és elbeszélő szubjektumból szövegszubjektummá kell válniuk, hogy a mondaton belül tudják kijelölni pozíciójukat. Az ironikus nyelv időtlen, illetve az időt másképpen tudja szóvá, vagy még inkább: mondattá tenni. A viszonylagossá tétel, az ismétlés-alakzatok szerepeltetése mutatja meg, hogyan is működik az irónia a narratív térben. A regényben szereplő műalkotások is ezt a közöttiséget igyekeznek megmutatni. A képzelet és a tapasztalat fogalomkettős, elemzésemben megannyi más dichotómiában megjelenik. És lesz szövegdialektikává. A Nádas-regény mondatait alakzatként, alapvetően figurálisan olvasom. De mivel az emlékezés helyzetében a megértés, az önmegértés forog kockán, így a hermeneutika szempontrendszere és terminológiája is megjelenik a konkrét szövegelemzések során, hogy aztán az irónia kontextusában a „mondat”, a „műalkotás” és a „regény” lehetséges egybejátszásait szemléltessem.

2

„Önmagát akarja játszani.” 1 „Igazabb módon létezik.” 2

1 2

NÁDAS Péter, Emlékiratok könyve, Bp., Szépirodalmi, 1986, 165. Hans-Georg GADAMER, Igazság és módszer, ford. BONYHAI Gábor, Bp., Osiris, 2003, 147.

TARTALOMJEGYZÉK

Bevezetés.................................................................................................................................... 5 I. A Nádas-mondat általánosságban ........................................................................................... 8 II. Az ironikus mondatok Emlékiratok könyvében ................................................................... 13 II./I. Élet és írás .................................................................................................................... 14 II./II. Alakzatok .................................................................................................................... 20 II./III. Az egy, a kettő, és a harmadik................................................................................... 23 III./I. A regény és az irónia ...................................................................................................... 29 III./II. A képzelet.................................................................................................................. 32 III./III. Műalkotás – mondat – irónia.................................................................................... 35 Bibliográfia............................................................................................................................... 37

4

Bevezetés Nádas Péter prózaművészetében a „mondat” több dimenzióban is értelmezhető jelenség. Vizsgálható a jelentés vagy a szerkezet oldaláról. Amennyiben ezt a két irányt nevesíteni akarjuk, úgy szemantikai és szintaktikai analízisről beszélhetünk. Ez nem módszerekre vonatkozik, hanem arra, hogy az értelmező minek tekinti a mondatot. Amennyiben a jelentés oldaláról vizsgálja, úgy „irodalmi ténynek” látja,3 a másik esetben pedig elsősorban nyelvi realitásában ragadja meg mondatot. 4 A mondvacsinált dichotómiát az elemzői módszerek sokasága és mozgékonysága azonban könnyedén szétírja. A diszkurzív-poétika mint módszer és szemlélet 5 például a „szó” mértékegységén keresztül elemzi a műalkotást, de figyelembe veszi mind a szemantika, mind a szintaktika jelenségeit. Járható azonban még megannyi út: többek között a Nádas-mondat esztétikai értelmezése. Hogy a Nádas-mondat az elkövetkezőkben mint esztétikai fenomén jelenik meg, nem feltétlenül a „szép” jelenségkörével függ össze, hanem azzal a belátással, hogy az Emlékiratok könyve minden egyes mondata egy fikcionált 6 szövegen, tehát egy műalkotáson belül létesült. Somi Tót Krisztián vendégfejezetét leszámítva, a regény minden mondata valamelyik alkotói szubjektum emlékiratának a töredéke. Ugyanakkor Krisztián szövege is életrajzzá válik, amelyen belül nem annyira a rajz, hanem maga az élet dominál, szemben az író-hősökével, ahol az élet helyett a mondat az alapelv. Vagy, ahogyan Nádas töpreng egy interjúban: „A mondatok folyamatosan követik egymást, de az életben nincs folytonosság.” 7 Így a mondat önképe, immanenciája, és az alkotó szubjektumhoz fűződő ambivalens kapcsolata, magának a szövegtesttel rendelkező mondatnak az aisztheszisze, érzékelése kerül középpontba. Nádas egyik mondatát segítségül híva: 3

A kifejezést egy beszélgetés során Nádas Péter saját prózájára értette, megkülönböztetve az esetleges, relatív „történeti tényt” az önelvű, autonóm „irodalmi ténytől”. Az egyetemi beszélgetésről riport jelent meg a litera honlapján: http://www.litera.hu/terepjaro/helyszini/25436.html 4 Ezt a megközelítést Paul de Man némileg fenntartással kezelte. „Felvethető a kérdés, hogy az alakzatok visszavezetése grammatikára helyénvaló-e. Kétségtelen, hogy irodalmi szövegek esetében a grammatikai szerkezetek a mondat egységén belül és azon kívül is léteznek, és ezek leírása és osztályozása nélkülözhetetlen. A kérdés azonban továbbra is: hogy vajon besorolhatók-e és miként a retorikai alakzatok egy ilyen rendszertanba?” Paul DE MAN, Szemiológia és retorika, ford. ORSÓS László Jakab = Szöveg és interpretáció, szerk. BACSÓ Béla, Bp., Cserépfalvi, é.n., 118. Szemben a grammatika struktúrájával, de Man számára a retorika tengelye lesz kitüntetett. Ez az elmozdulás ebben a dolgozatban tovább tart és a poétika aspektusát teszi alappá. 5 Bővebben: SZITÁR Katalin, Szóelmélet és prózaelemzés = Szó – elbeszélés – metafora, szerk. HORVÁTH Kornélia, SZITÁR Katalin, Bp., Kijárat, 2003, 80. 6 A fikcionáltság elsődlegesen azt jelenti, hogy a történet teremtett, kitalált. A fiktív közegén belül az imaginárius ölt alakot. Wolfgang ISER, A fiktív és az imaginárius, ford. MOLNÁR Gábor Tamás, Bp., Osiris, 2001, 281. 7 Idézi: BALASSA Péter, Nádas Péter, Pozsony, Kalligram, 1997, 103. A további hivatkozások során: BALASSA.

5

„Ha egy tekintet a szavak mögötti összefüggéseket kutatja bennünk (…), ha tehát a figyelem elvesztve az értelem szálait, az érzéki lényeget igyekszik a másik emberben letapintani, akkor a pillanatot nagyon értékesnek és komolynak kell tartani.” 8

A nyilvánvaló eltérés, hogy itt két ember valamilyen párbeszédéről van szó, és nem egy mondat és egy ember viszonyáról, ahelyett, hogy elvitatná felvetésünk jogosságát, sokkal inkább árnyalja azt. Az alteritás az embernél és a mondatnál más szinten jelenik meg, de ugyanarra az idegenségre vonatkozik, az Újszövetségből vett regénymottóval: a test templomára, annak leírhatóságára. A pillanat időszerkezetében, egy tipikus Nádasra jellemző ellentételező mondatszerkesztés szövegképében az értelem szálaival szemben az érzéki lényeg kerül a középpontba. Az érzéki lényeg, ha szavakkal nem is mondható ki, mondatokkal még akkor is körülírható. És akkor még nem említettük azokat a szövegrészeket, ahol az érzéki lényeg a műalkotáson belül jelenik meg a regényben. Azokról a helyzetekről, ahol a regény elbeszélőszubjektumai egy műalkotást írnak le mondatokban. Ez lehet a névtelen hős – Balassa Péter terminusával a főelbeszélő 9 – visszaemlékezése a Fidelio berlini előadására (Egy színházi előadás leírása), amely voltaképpen Melchiorral való megismerkedésének háttere, és amelyben a befogadói reakciók, nézői viszonyulások, interaktív és interszubjektív hatások, látens összefüggések érzelmi összegzése történik a vallomásos mondatokban. Szintén a műalkotás a középpontja a regény poetológiai csodájának, a falikép művészi leírásának, pontosabban a leírás kísérletének, ahol Thomas Thoenissen az ekfrázisz klasszikus műfaját hívja segítségül. Szövege azonban kilép a kép köréből és az egész regény tükörképéve lesz. És a maga civil szemszögével, megközelítésével Krisztián is egy műalkotást hoz szóba, akaratlanul is, az íróktól eltérő szándékkal, azt rögzíti szövegszerűen, amikor a moszkvai balettről ír. Ilyenkor a mondatok szimbolizálnak, hiszen utalnak valami másra, és hatványozottan illik rájuk Rilke lényeglátó kategóriája: művi-dolognak 10 tekinthetők. Nádas Péter regénymondata radikális művészisége, megalkotottsága miatt a műalkotás Nádas-féle leírásával mutat rokonságot.

8

NÁDAS Péter, Emlékiratok könyve, Bp., Szépirodalmi, 1986, 10. (kiem. Sz.J.) A továbbiakban az első kiadás lapszámaira zárójelben hivatkozom. 9 BALASSA, 199. 10 Rilke 1903-as levelében így fogalmaz: „Das Modell scheint, das Kunst-Ding ist.” (Kiemelés az eredetiben.) Ebben a szövegrelációban a „modell” a történetekben szereplő műalkotás, és a mondat lesz a művi-dolog. Rilkét idézi: PÓR Péter, Léted felirata, Bp., Balassi, 2002, 164.

6

Állításom szerint az Emlékiratok könyve szövegvilágán belül analogikus kapcsolat van a „mondat” és a „műalkotás” létmódja között. Ez az összefüggés az irónia kontextusában érhető a leginkább tetten. Mielőtt tézisemet árnyalnám, hangsúlyoznom kell, hogy az elkövetkezőkben az 1986ban megjelent Emlékiratok könyve mondatait fogom elemezni. A „Nádas-mondat” megnevezés ennek a nagyregénynek a mondat-poétikájára vonatkozik, és hogyha ki is tekint majd az elemzés Nádas Péter életművére, és így Nádas Péter egyéb mondataira, akkor azt elsősorban a teoretikusabb esszék oldaláról teszi, és nem akarja magát úgy álcázni, mintha Nádas Péter mondatairól beszélne általában és tipologizálva. Erre a módszertani belátásra érzésem szerint a szemmel látható hangsúlyeltolódás miatt van szükség, amely Nádas Péter önértelmezésében

folyamatosan

zajlik,

és

egymástól

lényegesen

eltérő

mondatok

megalkotásában testesül meg. Nádas más mondatokat írt az Egy családregény végében, és más mondatok lesznek majd készülő és részleteiben már olvasható új szintézisében a Párhuzamos történetekben. Nádas, úgy tűnik, elfordult attól a mondat-típustól, amit egyelőre jobb szó híján testes mondatnak nevezek. Ez a másság kitűnhet például már a szóválasztás szintjén is. Új regényében olyan szavakat („pina”, „fasz”, „baszás”) használ, amelyek az Emlékiratok könyvében így nem jelentek meg. Ennek okai azonban túlmutatnak az obszcenitás versus prüdéria közhelyszerű és Nádas alkatától idegen ellentétén. A regiszterváltás, pontosabban a regiszterválasztás mögött etikai megfontolások húzódnak. Nádas hasonlóan Kertész Imréhez, a diktatúra létét gyakran magával a nyelvvel, a nyelv milyenségével demonstrálja. 11

11

Erre a nyelvszemléletre, mint az írás felelősségére szintén az egyetemi beszélgetés során tért ki Nádas. V.ö.: 3. lábjegyzet.

7

I. A Nádas-mondat általánosságban Ha már megkülönböztettük Nádas Péter mondatait, egyeztessük is őket. Mi az, amiben megegyeznek Nádas Péter mondatai? Egyik legjelentősebb esszéjében, a Hazatérésben, éppen az Emlékiratok könyvének keletkezéstörténete kapcsán ír a „tisztességes mondat” természetrajzáról. Nádas szerint az ideális irodalmi mondat egyaránt születhet a tapasztalatból és a képzeletből. A tisztességes mondatban a két erő egyszerre dolgozik. Az ösztönös és a tudatos mozzanat belső aránya meghatározhatatlan, a dialektika feszültsége folyamatosan fejti ki hatását a mondaton belül, nem követve szándékosan se lételméletet, se erkölcsi elméletet. Illetve csakis az önelvű mondatból lehet következtetni bölcseletére. 12 Ez a meghatározás Nádas Péter művészetének egyik gyakran idézett, kultikus kódja lett. Értelmezni az elemzés végén próbálom, amikor is Nádas Péter mondattanának dichotomiáját már megismerhettük a szöveg dinamikáján keresztül. A „mondat” Nádas szöveguniverzumában mértékegység. Szövegtanilag az Emlékiratok könyvében a „mondat” és a „bekezdés” kategóriája azonos. Kivételt képez természetesen az utolsó előtti fejezet vendégszövege. Somi Tót Krisztián távolságát ez a különböződés is jelképezi. Bekezdés és mondat egybeesése egyfelől írói eljárás, ha tetszik: technikai megoldás; másfelől viszont egy markáns alkotói elgondolást is tükröz. Ahogy Nádas írja kisesszéjében: „A mondatok hossza az írói tudás szintjéről vagy állagáról árulkodik..” 13 Ha elfogadjuk a jelenkori textológia azon kijelentését, hogy a bekezdés funkciója a téma tagolódásának vizuális jelölése, 14 akkor azt 12

NÁDAS Péter, Hazatérés = NÁDAS Péter, Esszék, Pécs, Jelenkor, 1995, 29-30. Álljon itt a szöveg: „Az ideális irodalmi mondat születhet a képzeletből, születhet a tapasztalatból, de képzeletét a tapasztalatában, tapasztalatát a képzeletében kell megmérnie. Képzeletem számára a tapasztalatom, tapasztalatom számára a képzeletem lesz azon egyetlen lehetséges világi instancia, amelynek segítségével kívül kerülhetek azon, amin belül vagyok. Közvetítő nélküli világban nem csak élni nem lehet, de normális mondatokat se lehet leírni. (…) A tisztességes mondat ugyanis hatalmassá teheti az embert, de az ember nem hatalmaskodhat a mondaton. A tisztességes mondatban egyszerre két erő dolgozik. A képzelet vágtat előre, a tapasztalat ballag utána, ellenőrzi, olykor visszafogja, fékezi ezt a vágtát, és így a jó. A képzelet kiterebélyesít, kacsokkal elindáz, szétkapaszkodik, a tapasztalat visszametszi, irányt szab, lekacsozza, s így a jó. Ez a megállapítás a képzeletből születő mondatra áll. A tapasztalatból születő mondat eleve lassúbb, szárazabb, olykor kifejezetten szürke vagy idétlen. A képzelet meglökdösi, körülnyaldossa, olykor még azt is megkísérli, hogy fölcicomázza, néhány csillámocska ragad rá, kis illatot kap, ám a tapasztalatból születő mondat csak áll szörnyű agyaglábakon, s így a jó. A tapasztalat a talajhoz tapaszt, ésszerű, mozdíthatatlan, a képzelet kicsit elemeli, megbolondítja, hergeli, s így a jó. A tisztességes mondatban senki ember fia nem tudja meghatározni az ösztönösség és a tudatosság arányát; a tisztességes mondat belső arányát éppen ezeknek az ellentéteknek a feszültsége adja. Attól tisztességes, hogy ezektől az ellentétektől feszült, ám nem akar feszültebb avagy ernyedtebb lenni, mint amilyen helyi értéke szerint lehet, tehát arányos. A tisztességes mondat se lételméletet, se erkölcsi elméletet nem követ; feszültségének mértékéből, nyelvi minőségéből, intonálási módjából lehet következtetni lételméletére, s ez egyben egyetlen lehetséges erkölcsi elmélete. 13 NÁDAS Péter, Alkat és szövegszerkezet = NÁDAS, Esszék, 51 14

. SZIKSZAINÉ NAGY Irma, Leíró magyar szövegtan, Bp., Osiris, 1999, 251.

8

kell látnunk, hogy a mondat, ami a kijelentés primer kerete, Nádas poétikájában felnő a bekezdés dimenziójához, egyfajta gondolati jelentőséget nyer. 15 A japán íróról, Misimáról írt kritikájában Nádas a mondatot a „regény alapelemének” 16 nevezi. A mondat nem csak kijelentő vagy kérdő, ahogyan modalitása alapján várható, hanem funkciója szerint a maga immanenciájában el is kell rendeznie a saját tartalmát. Nádas Péter eszménye a dolgok egymáshoz való kapcsolatának és valamilyen egészhez való közös viszonyuknak az esztétikai és tiszta elrendezése. 17 A rendigényben megjelenik a moralitás, de sokkal áttételesebben, érzékenyebben annál, hogy erkölcsös, vagy moralizáló legyen. A morál igénye esztétikai tárgyként jelenik meg, s a rendezettség önelvű, saját szándékából létesül. A rendezettségvágy, az Emlékiratok könyve több dimenziójában is megjelenik. Kitüntetett szöveghely a maga kettős olvasatában a következő mondatsor: „Az asztalon van egy sárgaréz gyertyatartó. A legelmélyültebb figyelemmel tologatta. Ha sok tárgy van egy térben, akkor a tárgyak egymáshoz való viszonya köti le a figyelmünket. Ettől nem vesszük észre magát a teret. Ha kevés tárgy van a térben, akkor a figyelmünk a tér és a tárgyak között keres viszonyt. Így azonban igen nehéz kijelölni egyetlen tárgy végleges helyét. Tehetem ide, tehetem oda. A tér egészéhez képest minden lehetséges hely esetlegesnek tűnik. Valami ilyesmit mondott el magáról.” (512.)

Olvasható tételmondatok láncaként (1) egyfajta konkrét jelentéssel, ugyanakkor olvasható (2) allegorikusan is. Például a „gyertya” a berlini történetben Melchior és a hős együtt-léteinek állandó kelléke, itt pedig mintha a hiányt világítaná meg, segédeszköze az emlékezésnek. Lehetséges azonban ez idézetnek egy harmadik vonatkozása is. A fenti idézetet (3) a regény önértelmező alakzataként olvasom tovább. Erre felhatalmaz valamelyest a legutolsó mondat: mintha itt a szöveg magáról, azaz saját mondattanáról, esztétikai szerkezetértől árulna el valamit. A mondattanhoz kapcsolódnia kell valamilyen jelentéstannak is. Dolgozatomban a Nádas-mondatnak két jelentése lesz: az egyik a hagyományos értelemben vett szemantikai dimenzió, azaz a mondat tényleges jelentése. A másik jelentésréteg, ami minket a továbbiakban érdekelni fog, a mondat önsúllyal rendelkező önjelentése. Ez a belső jelentés abból a viszonyból létesül, ahogyan a mondat elrendezése, megvalósulása viszonyul az elbeszélhetőséghez és az elbeszélő szubjektumhoz. Olyanná lesz 15

Tverdota György megfogalmazásában a bekezdésnyi körmondat a szöveg formai alapegysége. TVERDOTA György, Körmondat és lassított felvétel, Alföld, 2000/5, 43-48. 16 NÁDAS Péter, Misima-mondat = NÁDAS Péter, Kritikák, Pécs, Jelenkor, 1999, 118.

9

a mondat az esztétikai leírás folyamán „mintha belülről világították volna ki, bejárható tér lenne”(163.) Nyilvánvaló, hogy a mondatokat valaki írja. Ez a valaki a regény folyamán több alakmásban is megjelenik az Ich-erzählung szövegviszonyon belül. Az „elbeszélő én” és a „tapasztaló én” – ahogyan Dorrit Cohn szálazza szét az elbeszélő szubjektumokat 18 - közötti feszültség folyamatos mozgásként írható le. Ennek a mozgásnak fájdalma és kéje van, erotikája és esztétikája van. A névtelen elbeszélő önmagát csak a saját mondataiban tudja feltételezni, „saját életében” már nem. Ez a „saját”, mint Saját halál Nádas legújabb művében (regényében?, szövegében?) jelenik meg újra. De az Emlékiratok főhősének nem lehet „saját halála”, a Dunakanyar huligánjai veszik el életét, legalábbis kriminológiai és klinikai értelemben. Bizonyos szempontból az elbeszélő szinte minden mondatban megszünteti, felfüggeszti, majd feltámasztja és újraéli saját létét, hasonlóan a hegeli aufheben hármas mozzanatához. Nádas regénye önéletrajzi regény, de nem biográfiai értelemben az. Figyelembe kell vennünk Paul de Man megállapítását: „Az önéletrajz tehát nem műfaj vagy beszédmód, hanem az olvasás vagy a megértés figurája.” 19 A megértés pedig dialogicitást feltételez. 20 Ez a párbeszédszerűség, polifonikusság pedig a mondatok szintjén (is) tetten érhető. Az elbeszélő-hősnek, hogy elrendezze lehetséges életeit, különböző módon el is kell rendeznie mondatait. A mondatok elrendezésének tétje: saját lehetséges identitásainak a megalapozása is. A fenti idézetben szereplő „tér” ebben a megközelítésben „szövegtérként” értelmezhető, amelyben a szöveg létesül; a „tárgyak” pedig az egymáshoz viszonyuló „mondatokat” jelölik. Ha már ilyen metaforikához folyamodok, akkor a gyertyatartót is átvitt értelemben kellene használnom. A gyertyatartó az esetlegesen megszülető szubjektummal, mint elsődleges jelölővel azonosítható. Ennek a jelképrendszernek referenciális oldalán a szöveg az élettel azonosítható. A mondat pedig akár a testtel is. Például: „…mondatára simult a mondatom…” (13.) 17

Másra vonatkozik, de ide is érthető az író következő felvetése egy másik esszéjéből: „Ha van lélek, akkor talán szerkezet.” János, Simone = NÁDAS, Esszék, 56. 18 Dorrit COHN, Áttetsző tudatok, ford. GÁCS Anna = Az irodalom elméletei II., szerk. THOMKA Beáta, Pécs, JPTE-Jelenkor, 1997, 104. Cohn itt Leo Spitzer erlebendes Ich és erzählendes Ich kettősét veszi kölcsön, azzal a deficittel, hogy az erlebendes Ich nem feltétlenül azonos a tapasztalóval, hiszen a megnevezés az élményszubjektumra vonatkozik. 19 Paul DE MAN, Az önéletrajz mint arcrongálás, ford. FOGARASI György, Pompeji, 1997/2-3, 95. 20 Hans Robert Jauss megfogalmazásában: „Az alkotó mindig egyben befogadó is, amikor írni kezd. (…)Az irodalmi kommunikáció dialogicitásának felismerése és elismerése több szempontból is az alteritás problémájába ütközik: alkotó és befogadó között, a szöveg múltbelisége és a befogadó jelene között, különböző kultúrák között.” Hans Robert JAUSS, Horizontszerkezet és dialogicitás, ford. KULCSÁR-SZABÓ Zoltán = Hans Robert JAUSS, Recepcióelmélet – esztétikai tapasztalat – irodalmi hermeneutika, Bp., Osiris, 1999, 286.

10

A dichotómia megszülethet a múltbeli én és a jelenbeli én, a valóság és a fikció között, ami Nádas fogalmai szerint a tapasztalat és a képzelet dialektikája lenne; vagy a szemantikai jelentés és az önjelentés oppozícióján belül is. Ezek a helyzetek a maguk megértésközpontúságuk miatt hermeneutikai helyzetek. Nádas eszményi formája, a tisztességes mondat, éppen azért, hogy tisztességes lehessen, gyakran ironikus mondat is kell, hogy legyen egyben. Tisztesség és irónia nem ellentételezik, hanem kiegészítik, feltételezik egymást. Az, ami etikailag tisztességesnek írható le, esztétikailag ironikusnak nevezhető. Az égi és a földi szerelemről című esszéjében Nádas így ír a mondat-eszményéről, a tükörmondatról: „A tükröződés fogalma néma képet idéz föl az emlékezetben, az érintetlen, semmitől nem zavart víz képét.” 21 Az elemzésben szempontként és lehetséges megoldásként szóba kerülő irónia egyszerre áll össze objektív és szubjektív mozzanatokból. Objektív, mivel a regényben az ironikus nyelv tárgyiasulva tud megjelenni, narratív iróniaként. Ugyanakkor szükségszerűen szubjektív is, hiszen minden nyelvi megnyilatkozás valamelyik szubjektumhoz kapcsolható. A szubjektumok otthontalansága teremti meg a nyelvet, hogy aztán az a narratív térben autonómmá legyen. Ezt a kettősséget majd a szövegelemzés után szeretném tisztázni, többek között az ifjú Lukács György regényelméletének a segítségével. Azonban, hogy a tisztességes mondat és az ironikus mondat közötti kapcsolat láthatóvá, egyértelművé lehessen, idéznem kell Sören Kierkegaard irónia-értekezéséből, pontosabban annak egyik lábjegyzetéből, ahol a víz tükörképe, akárcsak Nádasnál, szintén a közvetítő közeg metaforája lesz. „ A negatív, akárcsak a víz a tükörképet, maga fölött mutatja azt, amit megalkot, és magánál lejjebb valónak, amin diadalmaskodik; de ezt a negatív éppúgy nem tudja, ahogy a víz sem.” 22 És ezen a ponton, az irónia metszeténél találkozik a Nádas-mondat, amely tulajdonképpen Nádas Péter műalkotása (műalkotás 1), az Emlékiratok könyvében megjelenő, szóhoz és léthez jutó különböző műalkotásokkal (műalkotás 2). Az irodalmi térben ábrázolt műalkotások, mint antik falikép, színházi és balett előadás 23 a maguk szükségszerű medialitásuk miatt csakis ironikusan érthetők meg. Ahogyan a Hazatérésben írja: „Rájöttem, hogy bármiféle igazság eléréséhez vagy megértéséhez közvetítőre van szükségünk.” 24 Azaz interpretációjukhoz elengedhetetlen az irónia, mi több: eleve magukban, saját lényegi struktúrájukban hordozzák az iróniát. Az irónia mint állandóan 21

NÁDAS Péter, Az égi és a földi szerelemről, Bp., Szépirodalmi, 1991, 7. Sören KIERKEGAARD, Az irónia fogalmáról, ford. SOÓS Anita, MISZOGLÁD Gábor = Sören KIERKEGAARD, Az irónia fogalmáról, Egy még élő ember írásaiból, Pécs, Jelenkor, 2004, 265. 23 Az egész regény dualizmusára és különösképpen a két előadás viszonyára alkalmazható Frye terminusa: a démonikus paródia, amelyben „a létezés két távlata váltogatja egymást”. Northrop FRYE, Az Ige hatalma, ford. PÁSZTOR Péter, Bp., Európa, 1997, 122-125. 24 NÁDAS Péter, Hazatérés, 25. 22

11

jelenlévő fenomén az elkövetkezőkben egyszerre jelent retorikai alakzatot és egzisztenciális fogalmat. Az irónia a műalkotások és a mondatok szerkezetében, narratív struktúrájában rejlik, vagy éppen azokból szakad ki. 25 Az irónia Friedrich Schlegel megfogalmazásában: „a végtelenül teljes zűrzavar tiszta tudata.” 26 A tiszta tudat, amely felismeri a zűrzavart, különböző tudatállapotokból konstruálódó mondatokban és műalkotásokban csapódik le. Az irónia rétegzetten fejti ki hatását. (1) A retorikai iróniát látszat és szándék, vagy a gondolat és a kimondás közötti ellentmondás feszültsége létesíti. (2) A schlegeli, radikális irónia „fékezhetetlen”, autonóm, és amikor a szubjektivitásból átcsap az objektív regény közegébe, (3) akkor narratív iróniaként önelvűen határozza meg a történet és az elbeszélés viszonyait. Az Emlékiratok három szövegrétege megfeleltethető három tudatdimenziónak is. Ezeket a tudatformákat az Évkönyv egyik jellegzetes és emellett „tisztességes” mondatláncával szeretném megnevezni: „Ne kelljen beszélni arról, amit tudok. És a tudásom ne zavarhassa meg, amit irántuk érzek.” 27 A három kulcsszó: beszélni, tudni, érezni a következő összefüggésrendszeren belül azonosítható: (1) a berlini történetet alapvetően elbeszéli a főhős, vallomása írásos formájú is, lényegében verbális szituáció. 28 (2) A századfordulós emlékirat eszménye a dolgok és történések intellektuális megértése. Egyfajta tudásvágy sarkallja a regény századfordulós elbeszélő figuráját, amikor az életet és az írást próbálja egyeztetni, a kettő közös nyelvét keresi. (3) A regény harmadik szövegrétegében, a gyermekkori történetben az emóciókhoz, az érzékekben felfogott világ élményeihez kapcsolódik az utólagos írói reflexió. A három idő és létmód eltérése adja a mondatok bizonyos aszimmetriáját, az idegenség hermeneutikai tapasztalatát. A továbbiakban az alteritás közegében létrejövő ironikus mondatokat próbálom egymáshoz képest megnevezni, viszonyítani. A regényben nemcsak ironikus mondatok vannak, és az irónia több szövegdimenzióban is felfedezhető. Elemzésem határátlépés lesz, a regény mondatait esztétikai figuráknak tekintem.

25

A kiszakadás valamelyest rokon az eredettel, amelynek német megfelelőjéből az „Ursprung”-ból a „Sprung” külön ugrást, repedést, hasadást jelent. „Az eredet itt azt a valamit jelenti, amitől fogva és ami által a dolog az, ami és olyan, amilyen.” Martin HEIDEGGER, A műalkotás eredete, ford. BACSÓ Béla, Bp., Európa, 1988, 33. 26 „Ironie ist klares Bewußtsein der ewigen Agilität, des unendlich vollen Chaos.” Friedrich SCHLEGEL, Ideen 69 =F.S., Werke in zwei Bänden, Berlin und Weimar, Aufbau-Verlag, 1980, I, 271. A schlegeli mondatot idézi és a filológiai adatokat közli: SZEGEDY-MASZÁK Mihály, A mű befejezettségének ábrándja: töredékszerűség Vörösmarty költészetében = A XIX. század vonzásában (Tanulmányok T. Erdélyi Ilona tiszteletére), Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Bölcsészettudományi Kar, Piliscsaba, 2001, 221. 27 NÁDAS Péter, Évkönyv, Pécs, Jelenkor, 2000, 290. Kiemelések tőlem – Sz.J. A beszélni-tudni-érezni mozdulatsor retorikailag a kiazmus alakzatával írható le. 28 Az Emlékiratok vallomás-jellegéhez lásd: BALASSA Péter, Sors- és bűnértelmezés az Emlékiratok könyvében = BALASSA Péter, Törésfolyamatok, Debrecen, Csokonai, 2001, 51-61.

12

II. Az ironikus mondatok Emlékiratok könyvében „Amíg ilyen tiszta a tudatom, olyan nagy baj nem lehet.” – írja Nádas Péter a Saját halálban. 29 A „tiszta tudatnak” – Schlegelt idézve – gyakran „végtelenül teljes zűrzavart” kell látnia maga körül, vagy esetleg magán belül. A zűrzavar egzisztenciálisan nem oldható fel, de az irónia segítségével képlékenyen leírható, és az írás folyamán szöveggé, konkrétabban mondattá átalakítható. A végtelennel szemben az írás végessé teszi a jelenségeket. A „távlat szintaxisa” 30 sok mindent beláthatóvá tesz. Az elbeszélő szubjektumok – akik ebben a vonatkozásban a névtelen hős és Thomas együttesen, hiszen közös bennük az, hogy mindketten íróként írnak – számára az írás, mint poészisz megszünteti a köztük lévő ellentéteket. Azt az ontológiai különbséget is, hogy Thomas csak a névtelen író képzeletében létezik, éppen ő teremtette. Ám teremtése, hogy megalkotta Thomast, ironikus gesztusként is értelmezhető. Thomas léte, létrangja paródia is. Elsődleges, értelmezésre vagy leírásra szoruló probléma élet és írás kapcsolata a mondatokban. Közelebbről annak a folyamatnak a leírása, ahogyan (1) elbeszélőszubjektumokból, mielőtt (2) élet-szubjektumokká válnának, szükségszerűen (3) szövegszubjektumokká is kell rendeződniük. Ez a fogalomhármas részben Dorrit Cohn terminusait alakítja át. 31 Az elbeszélőszubjektum, aki visszaemlékezik; az élet-szubjektum szereplője, alakítója, elszenvedője a történetnek. A harmadik terminus a szöveg-szubjektum, az a retorikai létező, aki a mondatokban konstruálódik és – térben elképzelve – félúton van az író és az élő között. A szöveg-szubjektum 32 a mondat belső önjelentését tagolja, alakítja. Az irónia aspektusában a szöveg-szubjektum mozgásirányai a legfontosabbak, emlékezés és élés, élet és írás, test és lélek közötti mediális pozíciója a narratív térben van, abban tételezhető fel. Az ő fókusza távolítja és közelíti az írói tudatot és az életrajzi személyt.

29

NÁDAS Péter, Saját halál, Pécs, Jelenkor, 2004, 103. BALASSA, 218. 31 Ld.: 18. lábjegyzet. 32 A szöveg-szubjektum ontológiai státusa esetleg Hans-Georg Gademer „Sein zum Texte” terminusának jelentéshorizontján található. Ugyanakkor Gadamer tisztában van vele, hogy a „szöveghez viszonyuló lét nem veheti fel a versenyt a határ tapasztalatának radikalitásában a heidegger-i halálhoz viszonyuló léttel”. A két jelenség más dimenzióban zajlik, de aránylik egymáshoz, ahogyan „…a hermeneutikai kör voltaképpen magának a világban–benne–létnek {In–der–Welt–Sein} a struktúrájára mutat…” Hans-Georg GADAMER, Szöveg és interpretáció, ford. HÉVIZI Ottó = Szöveg és interpretáció, 20, 18. 30

13

II./I. Élet és írás A névtelen narrátor számára az élet és az írás kapcsolata élete végén – amely más nézőpontból nevezhető halála elejének is – már nem egymást kizáró oppozíció formájában jelenik meg, hanem jóformán eggyé válik a két horizont. Életét az írás teszi ki. Erre utal Krisztián megállapítása is halott barátja jegyzeteiről: „Nem hiszem, hogy utolsó mondatának szánta. Minden jel arra utal, hogy másnap rendesen, egy előre nem látható és hátramaradt jegyzeteiből nem kikövetkeztethető mondatban folytatta volna az életét. Mert egy megkezdett életregény mindig azt mondja: tévedjetek el bennem, nyugodtan, talán majd ki tudlak vezetni benneteket rengetegemből.” (449. kiem. Sz. J.)

Azzal, hogy birtokos szerkezetben szerepel a mondat, azt mondhatjuk, ahogyan lehet saját halál, úgy lehet saját mondat is. A mondat, testi kiterjedése mellett élő organizmus is. Ezt a bekezdést monográfiájában Balassa Péter a fikcionalitás alapkérdésének kritikai szétírásaként interpretálja, valamint utal az Emlékiratok és az Iskola a határon közötti párhuzamra. 33 Krisztián valóban hasonlít Ottlik Géza regényhősére Both Benedekre, de különbözik is tőle. Míg Bébé „festő”, addig Krisztián közgazdászként kitűnik a regény művészközegéből. Ez az eltérés különbözteti meg Krisztiánt távoli sorstársától, a Doktor Faustus elbeszélőjétől, Serius Zeitblomtól is. Krisztián lényének bizonyos egzaktsága kizárja a zeitblom-i mosolyogtató, humanisztikus történetmesélést. Ugyanakkor ő is Zeitblomra jellemző szintagmákban teszi magát félre. „Semmiképpen nem a magam személyét akarom előtérbe tolni…”(450.) Erre a narrációs formulára játszik rá szándékos, jelölő intertextualitással legújabb regényében Kertész Imre is. „Igazán nem a saját személyemet akarom az előtérbe tolni…” 34 Kérdés: előtér és háttér hogyan tud viszonyulni egymáshoz. Fenti regények alapján azt mondhatjuk, sokféleképpen. Ami viszont Krisztiánt rokonítja az Iskola hőseivel, az zárt lazasága, katona alkata, feszessége, életigensége, ami nem jelent életigenlést! Megkockáztatom: férfias férfiassága kilóg a nádasi világból. Ahogyan mondatai is másmilyenek. Kívülről képes a regényvilágot látni, ezért kell, hogy az ő személyén keresztül tudjuk meg a történet egyik végét, az elbeszélő halálát. Hozzátartozik feltevésünkhöz, hogy a többi elbeszélő-szubjektum is képes kívülről 33

BALASSA, 203. A rengeteg, az erdő mint a fikció metaforája Umberto Eco narratológiai esszéjében tovább terebélyesedik. Umberto ECO, Hat séta a fikció erdejében, ford. SCHÉRY András, Bp., Európa, 2002, 12, 41. 34 KERTÉSZ Imre, Felszámolás, Bp., Magvető, 2003, 45.

14

látni a regényvilágot, csak éppen azon belül saját magukat is látják egyszerre, és éppen ez az egyezés teremt majd „teljes zűrzavart”, és ez teremti meg az ironikus tudatot. Az Ottlik párhuzam mondatszinten is megjelenik, a regény egyik mondata felépítésében és nyelvében is méltó párja az Iskolának. Krisztián így ír Prémmel való felnőtt barátságáról: „És abban, ahogyan együtt gubbasztunk a mocskos szerelőaknában vagy egymáshoz lökődve fekszünk, és egy élettelen szerkezet alkatrészeinek közvetítésével teremtünk kapcsolatot egymással, abban, ahogyan káromkodunk, veszekszünk, gyűlölködünk vagy éppen a legnagyobb egyetértésben, pontosnak és helyénvalónak érezzük a másik mozdulatát, tehát így vagy úgy, de élvezzük egymás jelenlétét, kétségtelenül van valami olyan rituális vonás, ami a gyerekkori kölcsönösségre és ennek a kölcsönösségnek az elemi igényére utal.”(466.)

Ottlik regényében a közös-világ-tudat(á)nak, a közös-világ-érzet(é)nek a következő szövegképei találhatók: „Nagyon nehéz civileknek megmagyarázni. Ők esetleg le tudnak menni egy lépcsőn töprenkedve. Mi Szeredyvel nem. Mert akármennyire is töprengünk, belül a lelkünk tele van könnyűséggel, finom részegséggel, a szabadság enyhe mámorával.” „De hát össze vagyunk kötözve, s még csak nem is úgy, mint a hegymászók vagy a szeretők, nem azzal a részünkkel, amelyiknek neve, honossága, lakcíme van, s tesz-vesz, szerepel, ugrál a világban, hanem igazában a nagyobbik részünkkel vagyunk összekötözve, amelyik nézi mindezt. Tejsav vagy gyanta, valami kitermelődött izomlázból, sebekből, sárból, hóból, életünk gyalázatából és csodáiból; valami kenyérízű, ami nélkül most már nehéz volna meglenni.” 35

Ami közös Krisztián és az Iskola világában, túl az idézett motívumok egyezésén, az a törésvonal, amely elválasztja Krisztián személyét az Emlékiratok többi szereplőjétől. S Nádas művét az Iskolától. Nádas regénye az individuum tragédiája, amennyiben a test minden vágya ellenére az egyedüllét jelképévé lesz. A hősök képtelenek közösséget vállalni, ezért is tud kiemelkedni 1956 Budapestje és Berlinje. Amikor előbb a Lukács uszodában Bébé szóba hozza, aztán az emlékeit feljegyző Medve a testről ír, akkor a közösségi énről, a megtapasztalt sorsvállalás értékhordozójáról beszél és ír. Ottliknál a test önmagában legfeljebb anatómiai, 35

OTTLIK Géza, Iskola a határon10, Bp., Magvető, é.n., {1999}, 17, 427-428. Ottlik Géza írásművészete és motívumkezelése kirajzolódik a regény hó-metaforikájában is. Az Iskolával kapcsolatos párhuzamhoz: SZÁVAI János, Opus magnum = Diptychon (Elemzések Esterházy Péter és Nádas Péter műveiről 1986-88), szerk.

15

fiziológiai metafora, amely mentes az érzékiségtől, az erotikustól. A test(iség) Ottlik világában a morál dimenziójában válik értelmezhetővé. A test erkölcsi szimbólum, saját metaforájával: a tízezer lélek jelképe. Krisztián Prémben a hasonlót, az azonosat képes felfedezni. A névtelen elbeszélő magában is az idegent. Nagyjából ez a viszony az Iskola és az Emlékiratok világképe között. Krisztián élettörténete, amely a Nincsen tovább fejezetében folyamatosan bomlik ki az utószó műfajából egy sajátos predikatív, logizáltabb emlékiratig, nevelődési regényként is olvasható. 36 Az ő történetében folyamatosan van bemutatva az ember élete, szinkronban a történelemmel. Míg a névtelen író gyerekkora után berlini éveit ismerjük meg, akárcsak Thomasnál; addig Krisztián a maga szikár módján beszámol ifjúkoráról is, mintegy áthidalja a régmúltat a jelennel. Nála a változást, a fejlődést, a nevelődést követhetjük nyomon, nem pedig a tragikus végeredményt. A névtelen elbeszélő szerint „mi végül is nevelési regényt írunk.” Az Emlékiratok könyve iróniája a Bildungsromanhoz való ambivalens kapcsolatában is kitapintható. A harmadik fejezet (Lágyan világított a nap) nyitómondata allegorikusan, vagy még inkább: metaszinten is olvasható: „Akkor már olvadt a hó, s bár féltem a kutyáktól, inkább az erdőn át indultam haza az iskolából.” (32., kiem. Sz.J.)

Ez a mondat, amely a regény harmadik szövegrétegét, így harmadik szövegtörténetét is megnyitja, olvasható a Bildungsroman visszaírásaként. Ez az ellenmozgás játszódik le még radikálisabban a Sorstalanság első mondatában: „Ma nem mentem iskolába”. 37 Ezekben a mondatokban megcsillan, hogyan kínálja fel magát a Bildungsroman mint epikai (azon belül is elsődlegesen mint német elbeszélői) hagyomány és olvasásmód, és ugyanazzal a mozdulattal hogyan teszi magát zárójelbe, vonja ki magát az egzisztenciális-narratív közegből. 38 Ahhoz, hogy az elbeszélő-szubjektum mondatban folytathassa az életét, valamikor el is kell kezdenie ezeket a bizonyos mondatokat. Mind a névtelen hősnek, mind Thomas Thoenissennek muszáj reflektálnia arra, hogy elkezd írni. Ezzel a tettel nem csak egy BALASSA Péter, Bp., Magvető (JAK füzetek, 41), 1988, 238; és KULCSÁR-SZABÓ Zoltán, Az emlékező regény = KULCSÁR–SZABÓ Zoltán, Hagyomány és kontextus, Bp., Universitas, 1998, 113. 36 Károlyi Csaba ebben a vonatkozásban Krisztián történetét, amelyben a kauzalitás elve dominál, a másik két történet ellenpontjának értelmezi. KÁROLYI Csaba, Egymás tükörképei, avagy az önvizsgálat regénye, Jelenkor, 1995/7-8, 648-663. 37 KERTÉSZ Imre, Sorstalanság, Bp., Szépirodalmi, 1975, 5.

16

lehetséges történetet nyitnak meg, hanem egy lehetséges világot is teremtenek. Ez a világ pedig lényegéből fakadóan idegen világ ahhoz a másikhoz képest, amelyre elvileg emlékeznek. 39 És a teljes zűrzavart az ontológiai differencia is adhatja, hogy az otthontalan szubjektumok idegenek a két világ között. Idegenek maradnak maguk és a dialogikus Másik számára, képzelet és tapasztalat, múlt és jelen, test és lélek, élet és írás között. Az első fejezet nyolcadik mondata, amely az első tipikus Nádas-mondatnak tekinthető, azaz hosszú és testes mondat, az írás helyzetét, paradox lehetőségeit járja körül, pontosabban: körbe-körbe: „Ugyanis nem akarok én útirajzot írni, én csak azt írhatom, ami az enyém, mondjuk szerelmeim történetét megírhatom, bár talán azt sem, mert nem bízom magamban annyira, hogy a személyes történések összefüggéseinél lényegesebb történésekről beszélni remélhetnék, s immár nem is hiszem, hogy eme önmagukban teljesen lényegtelen és érdektelen személyes összefüggéseknél létezhetne jelentősebb, helyesebben nem tudom, hogy létezhet-e, és ezért nem hiszem, tehát rögtön megalkuszom, mindennel készségesen megalkuszom, legyen ez csak olyan emlékezés vagy emlékeztető, bármi, ami a visszaidézés fájdalmával és kéjével kapcsolatos, legyen valami olyan, amit öregkorában ír az ember, legyen előleg abból, amit negyven év múlva érezhetnék, ha netán a hetvenhármat megérném és még emlékezni tudnék akkor.” (7., kiem. Sz.J.)

Ezt a mondatot Jolanta Jastrzebska barokkos mondatláncolatnak minősíti. 40 Ami minket mondat-poétikailag érdekelhet, az a kiazmus retorikai alakzata, amelyik ezt a kétirányú tudatés szövegmozgást ilyen nagylélegzetűvé és ironikussá kontextualizálja. 41 A mondat elején szereplő én és annak birtokos vonzataként az enyém radikalizálja saját helyzetét, amikor szinte nevetségesen viszonylagossá téve lehetőségeit, a feltételes mód adta távolságig juttatja el saját magát, vagy éppen valaki mást, saját maga mögött. Mintegy a mondat ironizál saját magával, lehetséges igazságfüggvényével. 42 A közeledés és távolodás ritmikája fájdalmával és kéjével, fel-le mozgásával erotikus jellegű; mire eljut a mondat végén az általános emberig, 38

Az „Akkor már olvadt a hó” kezdetű mondat a Tonio Kröger első sorainak transztextusa is lehet, hogyha a Nádas-regény fejezetcímét is beleolvassuk a főszövegbe. 39 Remekül oldja fel a különböző szubjektumok létmódjai közötti feszültséget Thomka Beáta, amikor emlékező szubjektumokról beszél, lévén ezekben a személyekben az a közös, hogy azáltal élnek, hogy emlékeznek. THOMKA Beáta, Homíliák az Emlékiratok könyvéhez = Diptychon, 245. 40 Jolanta JASTRZEBSKA, Körmondatos stílus a modern magyar prózában (Nádas Péter: Emlékiratok könyve példáján), Magyar Nyelv, 1993/1., 26-40. Idézi és kommentálja – BALASSA, 209-218 41 Az Évkönyv jellegzetes mondatában is hasonló kiazmikus mozzanat figyelhető meg, amikor a mondat iránya és irányultsága félúton visszafordul: „Ne kelljen beszélni arról, amit tudok. És a tudásom ne zavarhassa meg, amit irántuk érzek.” Évkönyv, 290. (Kiem. Sz.J.) 42 Hasonlóan a Saját halál egyik mondatához: „Ötvenegy éves voltam, szellemi és fizikai teljesítőképességem csúcsán, mondanám, ha nem ebben a pillanatban buktam volna le onnan.” Saját halál, 37. (kiem. Sz.J.)

17

addigra a „nem akarok” szerkezet helyett eljut a feltételes modalitás ironikus bizonytalanságáig. 43 Az elbeszélő ebben a fejezetben szövegét, amelyet éppen ír, leírásnak tartja, ellentételezve egy másik műfajjal, az útirajzzal, amely Thea férjének Arno Sandstuhlnak a sajátja, és amelyhez nem akar tartozni. De a gesztussal, hogy kivonja epikájából

az

útirajzot

mint

műfaji

lehetőséget,

egyúttal

egy

markáns

európai

regényhagyományt is zárójelbe tesz, ugyanakkor egy másik felé fordul, a vallomásirodalom felé. Az érthetetlenségről című radikális esszéjében Friedrich Schlegel a következőképpen írja le a szókratészi iróniát: „Annak a föloldhatatlan ellentmondásnak érzetét hordozza és ébreszti, amely a feltétlen és a feltételes között, a tökéletes közlés lehetetlensége és szükségessége között feszül.” 44 Itt az első fejezet elbeszélő-szubjektumánál is hasonló paradoxont érezhetünk. Más nyelvi szituációban, de Thomas Thoenissen is hasonló jelenségekre reflektál a maga nyitószövegében: „…hogy egymástól pontosan elválaszthassuk az okok és okozatok összesimuló síkjait, következésképpen felismerjük azt a csaknem végtelennek tekinthető érzelmi lépcsősort, amely a formákkal, külsőségekkel és látszatokkal elégedetlenül, lefelé és befelé vezet a lényegi összefüggésekig…” (32., kiem. Sz.J.)

Ha még ehhez a konfesszió-helyzethez hozzáolvassuk a névtelen író bevezető megállapítását, hogy az agya „taknyosan is lényeges dolgok körül kószál”, akkor azt kell érzékelnünk, hogy emlékezésük egyszerre felidézése és jelenbeli elrendezése a múltnak. Itt tehát a megértés forog kockán. A megértés folyamatában a személyek, szubjektumok a képzelet és tapasztalat által határolt narratív térben szükségszerűen figurákká, azaz alakká és alakzatokká válnak. A visszatekintés a lényegre irányul. Ez a fogalom Nádas-prózájában szövegvilágokon és jelenségeken belül, a különböző mondatokban különbözőképpen testesül meg. Az is elképzelhető, maga a mondat a lényeg. Annak az esélye, hogy lehetséges mondatokat írni. Legalábbis egy pontig. Thomas képleírás-kísérlete után, amely eleve kudarc, 45 így összegzi tapasztalatát: „Nem sikerülhetett leírnom az erdőt, az erdő érzetéről szerettem volna beszélni” (192. kiem. Sz.J.) Az érzet mint lényeg Nádas regényvilágának esztétizálódását reprezentálja. 43

Az utolsó tagmondat: „és még emlékezni tudnék akkor” természetrajzához illik a Sorstalanság utolsó mondata: „Ha ugyan kérdik. S hacsak magam is el nem felejtem.” Sorstalanság, 292. 44 Friedrich SCHLEGEL, Az érthetetlenségről, ford. VÁMOSI Pál = Kultusz és áldozat (A német esszé klasszikusai), szerk. Salyámosy Miklós, Bp., Gondolat, 1981, 86. Ugyanakkor a romantikus iróniából „teljességgel hiányzik a szókrátészi irónia társadalmi és pedagógiai vonása”. Hans-Georg GADAMER, Kora romantika, hermeneutika, dekonstruktivizmus, ford. HORVÁTH Géza, Athenćum, 1991, 1, 58.

18

Kérdés, hogy a lényeg azért lesz-e gyakran az érzet közegében leírható, mert nem lehet tovább menni, mert „nincsen tovább”, vagy mert nem akar tovább jutni az elbeszélő? Vagy, ahogyan Nádas az egyik interjúban magyarázza saját nyelvszemléletét: „Számomra a nyelv abszolút lényegtelen, én sokkal kíváncsibb vagyok a nyelv mögöttire.” 46 Balassa szerint Nádas itt önmagát félreértelmezi: Balassa Nádas kijelentését szembe állítja a „tisztességes mondat” eszményével. Fontos azonban megjegyeznünk, hogy Nádas ebben az interjúban Esterházy Péterhez képest beszél a saját ars poeticájáról. A két író alkatát, az alkatok eltérését a legfrappánsabban minden bizonnyal Bojtár Endre fogalmazta meg, amikor laudációjában, Foucault formuláját aktualizálva: Nádast a dolgok, Esterházyt a szavak embereként mutatja be. 47 Ezt a bizonyos „nyelv mögöttit”, amelyet Esterházy oly gyakran a wittgensteini mondattal („Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell”) ír körül, azt a valamit, ami már megfogalmazhatatlan, tehát szóvá már nem tehető, de éppen kimondhatatlansága miatt mondatokba kell foglalni, ezt a schlegeli paradoxont az érzéki lényeg tudja megmutatni. „S ezzel az érzelmeknek csupán az erejéről, ritmusáról, a dinamikájáról beszéltem, ama hullámzásról, melyben az érzelmek színezete és iránya megnyilvánítja önmagát, az érzelmek lélegzetvételéről, pulzusáról, ami tehát még közel sem maga az érzelem…” (269.) „Mert valaki megrendezte, ebben teljesen biztos vagyok, nem ő és nem én, de valaki, vagy legalábbis megrendeződött, mint minden véletlenszerű találkozás, melyre tudatosan, szánt szándékkal senki nem törekszik, s amelyben később, visszatekintve reá, mégis a sorsunk látszik megnyilvánítani önmagát;” (149-150.)

A tiszta tudat és az érzelem nem zárja ki egymást. A nádasi világ közepén, egzisztenciális centrumában van valami autonóm, immanens dolog, amely „érzelem” és „sors” is egyben, és amely „megnyilvánítja önmagát”. Vagy amely „látszik megnyilvánítani önmagát”. Itt is a feltételesség

modalitásában

bizonytalanít

el

az

elbeszélő-szubjektum.

Ennek

az

önmegjelenítésnek csúcsmetaforája a test templommá válása. Nádas Péter mondatvilágában a fogalmi dichotómia esztétikai dialektikává lesz, ahol a statikus abszolút értékekkel szemben megjelennek a helyi értékek, amelyek a mondatok önrendszerén belül, minden

45

„Az antik faliképet ugyanis nem lehet leírni, nincs, nem lehet meg a végső, értelemadó leírása” BALASSA, 224. Idézi: BALASSA, 99-100. 47 „Nem a szavak embere, hanem a dolgoké.” BOJTÁR Endre, Az erkölcsi maximum (Nádas Péter 60. születésnapjára), Élet és irodalom, 2002, október, 11, 9. 46

19

morálmetafizikai kényszert és jelentéstani megkötést mellőzve, képesek a hely(zet)- és jelentésváltoztatásra.

II./II. Alakzatok A különböző ismétlésalakzatok, amikor ugyanaz a szó többször is szerepel a mondatban, elegánsan és ironikusan rajzolják át a mondat belső jelentését. Különösen akkor, hogyha gyanús szavak ismétlődnek meg, például a „szép” fogalma. Vagy a „szép” képzete. Vagy mindkettő? A berlini együttlét emléke a következő erotizált és esztétizált kép: „Égtek, sercentek a gyertyák, és ez megnyugtatóan szép volt, odakünn zuhogott az eső, s mikor az óra elütötte az időt, már semmi más nem volt hallható, csak az egyenletes taktusokban bugyborékoló barokk zene, az eső dobolása és zuhogása, akárha valaki ilyen túlzón, ilyen nevetségesen szépre rendezte volna ezt a jelenetet.” (149. kiem. Sz.J.)

A mondatban kétszer is szerepel a „szép” kategóriája. Egyszer: „megnyugtatóan szép volt”, másodszor pedig: „nevetségesen szépre”. A két szöveghely között távolság érzékelhető. Mintha a második alakzatnál már a reflexió ironikus látásmódja mint az írói értelmezés mechanizmusa próbálná felülírni a mondat első felének természetes rendezettségét. A képzeletet utoléri a tapasztalat. Így tud megszületni az olyannyira fontos tisztességes mondat. A regény utolsó lapjain az utolsó séta során újra felbukkan a „szép”, és szintén egy ismétlés-figura szerkezetében rendeződik szöveggé: „Szép volt, ahogyan a hold átvilágított tornyának csupasz bordáin, behatolt az odvas hajóba és a rózsaablak vázán néhány üvegcserép bágyadtan fölcsillámlott. Szép, igen, szép volt.”(533. kiem. Sz.J.)

Ebben a részletben mintha a két horizont, a „képzelet” és a „tapasztalat” horizontja az utolsó rövid mondatban már-már összeolvadna. Az utolsó fejezet mondatszerkesztése radikálisan eltér a korábbiaktól. 48 Ebben a szövegrészben a „szép” valahonnan kívülről, a hold felől érkezik, és onnan tükröződik vissza, illetve onnét kerül az emberi világba. Az utolsó, radikálisan rövid mondat („Szép, igen, szép volt.”) értelmezhető úgy is, hogy az első „szép” maga a megélt élmény a képzeletkarakterű Erlebnis, míg a megismételt múlt időbe helyezett

20

„szép volt” ebben az esetben a reflektáló, visszaemlékező, már a tapasztalat, az Erfahrung horizontjához megérkezett írónak a válasza: „igen”. A dialógus szerkezete konstruálja az utolsó mondat esztétikai keretét. Az ismétlés, a kettőzöttség ebben a szövegrészben tovább terebélyesedik, ilyenképp folytatódik a szöveg: „Egymás mellett állt a két barát, nézték, és nézték a holdat. Tőlük valamivel távolabb, puhán toccsantak egy őr léptei a nedves havon. Látták az őrt, négy lépést tett a bódéja előtt, majd vissza ugyanennyit, és az őr látta őket.” (533., kiem. Sz.J.)

Az utolsó, igazi együtt töltött pillanat kozmikussá tágul, egyes szám harmadik személyben, mintegy kívülről, tárgyiasodva látja, láttatja magát az elbeszélő. A „nézték” ige kétszeri szerepeltetése a cselekvés időbeliségét még jobban megnyújtja. Az őr léptei is visszhangzanak. Ahogyan az utolsó mondat első és utolsó tagmondata is megismétlődik, csak éppen nézőpont változtatással: „Látták az őrt (…) és az őr látta őket.” Ez a szövegmozgás Nádas tükörmondatának remekműve. 49 Hiszen nem csak a két külső tag ismétlődik meg, hanem a belső szintagmák is: „négy lépést”, valamint „ugyanennyit”; az őr is ugyanoda tér vissza, ahová a mondat is. S az együttmozgásba az olvasó is bekapcsolódik. A szerkezettel együtt bezárul a mondat jelentése is. Szintén önmagába tér a következő mondat jelentése is: „Azt hittem, én hazudok neki, hiszen akkor nem tudhattam még, hogy ő is hazudik nekem.” (518.) Az „én” és az „ő”, valamint a „neki” és a „nekem” viszonya között tükröződik a belső jelentés. A mondatban lappangó feltételezés „nem tudhattam még”, mint ironikus figura a későbbiekben még előkerül. Az ismétlés retorikai figurája eléggé gyakori a zárlat szövegkontextusában, szinte zenei jellegűvé, partitúrává teszi a szöveget. 50 A szavak jelentése lehet hasonló, ám alakjuk eltérő. A két ember két nyelv is egyben. „Még otthon vagyok, mondta a régi hangján. Otthon, ismételtem a szót.”(533. kiem. Sz.J.)

48

BALASSA, 200-201, 405. Esszéjében Nádas így ír az ideális tükörmondatról. „Egyszer például elképzeltem, veszek meghatározott számú szót, ezeket folyamatosan úgy rendezem el mondatokba, hogy állandóan egymásra nézzenek, és változó helyük szerint jelentsenek mást.” NÁDAS Péter, Az égi és a földi szerelemről, 7. 50 Noha másra gondol, mégis sokatmondó lehet Kierkegaard mondata: „Az ismétlés transzcendencia volt, és az is marad.” Sören KIERKEGAARD, Az ismétlés, ford. VALACZKAI László = S.K. Írásaiból, Bp., Gondolat, 1969, 264. 49

21

Nem feledkezhetünk el a beszélt szöveg nyelvi meghatározottságáról, a névtelen elbeszélő és Melchior folyamatosan németül társalognak, a hős nem az anyanyelvén beszél. Minden nyelvi megnyilvánulás magában rejti az értelmezést, a fordítást is. „A táviratban mindössze három szó állt, ami az én nyelvemen egyetlen szó. Megérkeztem.”(535.)

Eztán jön a regény befejezése, amely a könyv vége, de nem a történet vége. „Hogy akkor ilyen egyszerű. Arra gondolt, hogy akkor ilyen egyszerű. Ilyen egyszerű, igen, ilyen egyszerű volt minden.” (535.)

Ebben a belső párbeszédben, ön-dialógusban az első mondatban felvázolt jelentés sajátosan távolodik el a kezdettől, és jut el a függő beszéden át (a második mondat szerkezete) a válaszadás kísérletéig (utolsó mondat). Ennek a szöveg felé kivetített útnak érzi előképét Károlyi Csaba Nádas Péter Út című, valódi utazást, erzsébetvárosi sétát rögzítő novellájában. 51 Bizonyíthatja a két mű közötti tematikus találkozást az ismétlés alakzatával kapcsolatban Esterházy Péter kompiláló gesztusa, aki eleve kétszeresen, azaz ismételve idézi Nádas Út című szövegét a Függő regényterében. 52 Az ismétlés mellett az elbizonytalanítás, a valóság viszonylagossá tétele is kedvelt eszköze a regény szövegmechanizmusának. A Lányok című kilencedik fejezet nyitánya az emlékezőszubjektum helyzetét és az emlékezői akarat szabadságát mutatja be: „Hatalmas volt e kert, mondhatnám akár parknak is, (…), és mégis hiába tudok mindeme változásról, hiába, hogy e kert mára csak emlékeimben él, ha éppen úgy érzékelem a levelek mozdulását, még azt a szagot is, a fényeket, a szellők irányát, éppen úgy, mint egykor, s ha akarom, akkor nyár van, csend, délután.”(100-101.)

A kert mint metafora már a Családregényben is kiemelt jelentőségű, mi több megnyitja a történetet is. Krisztián az életregényt korábban rengetegnek, tehát valamilyen erdőnek

51

KÁROLYI Csaba, Idegen ruhában? (Megjegyzések a Minotaurus című kötet kiadásával kapcsolatban), Jelenkor, 2002, 10., 1057-1058. Károlyi az Útból a következő tagmondatot érzi meghatározónak az Emlékiratok könyvére nézve: „…akkor biztos lehet benne…”. 52 ESTERHÁZY Péter, Bevezetés a szépirodalomba, Bp., Magvető, 1986, 232-233.

22

feleltette meg. Az erdőhöz képest a kert is lehet a regény öntükröző metaforája. Már idézett esszéjében Schlegel, amikor az irónia típusait különbözteti meg, beszél a „becsületes iróniáról”, amelynek „legtisztább és legeredetibb faja a régi kertekben virít, ahol a csodálatosan kedves grották az érzelmes természetbarátot hűs ölükbe csalogatják, hogy aztán minden oldalról jó alaposan lefröcsköljék, s így gyöngéd érzelmeit elűzzék.” 53 Gyakran a Nádas-mondat is így viselkedik az olvasóval. A kert az erdőhöz képest valamelyest megszelídített, domesztikált, benne kitaposott utak vannak. Ezen a metaforizáló ponton észre kell vennünk azonban, hogy a Nádas-regényről, annak hipotetikus kettősségéről eleve oppozíciós formában, valamivel szemben lehet dolgokat állítani. Mintha be lennénk zárva Nádas ironikus kertjébe. Kérdés, hogy a gondolkodásformának és a beszédmódnak ez a telítettsége, meghatározottsága mennyiben függ össze a Nádas-mondat esztétikai hatásával. Vagy az a probléma általánosnak is nevezhető, hogy az elemzés nyelve hasonlítani kezd az elemzett alkotás nyelvéhez, és egyfajta karakterisztika formájában szervesen kapcsolódnak egymáshoz? Ez a jelenség pedig magyarázható azzal a helyzettel is, hogy a műalkotás nyelve teremtett nyelv, és az elemzés ezen a nyelven belül tud megszólalni. Nincsen saját nyelve. A viszonylagosság ironikus hatása különbözőképpen fejti ki hatását a mondaton belül és azon kívül. Befelé a mondat önérvényét, saját belső realitását kérdőjelezi meg. Kifelé pedig az olvasó kompetenciáját és szabadságát teszi viszonylagossá. Bevonja az olvasót is a szövegmozgásba.

II./III. Az egy, a kettő, és a harmadik A kettő alapállapotának a következő magyarázatát adja Krisztián, igaz kiindulásképpen ő az arc és nem a regény vagy a mondat kettősségéről beszél, de fogalmazása, amely némileg eltér a többi elbeszélő retorikájától, alkalmas, alkalmazható arra, hogy tovább lendüljünk Nádas Péter mondatpoétikájának egyéb fenoménjei felé. „Az arcnak, éppen úgy, miként az agynak s a test egészének is, két féltekéje van. E két féltekének az a közös sajátossága, hogy csupán hozzávetőlegesen szimmetrikusak egymással. (…) Az agy a jobb oldali féltekében dolgozza föl a benyomások érzéki vonatkozásait, bal oldali féltekéjében pedig ugyanannak a benyomásnak az értelmét, s csak utólagosan, mintegy második lépésként teremt kapcsolatot egyetlen benyomás értelmi és érzelmi benyomása között. Az ember

53

Friedrich SCHLEGEL, Az érthetetlenségről, 87.

23

a szemével, a fülével, az orrával és a tapintásával fölfogja egy jelenség értelmezetlen egészét, ezt részleteire bontja, s a részletek között teremtett összefüggések által újrateremti önmagának a szenzorálisan már fölfogott egészet. (…) a fölfogott egész soha nem lehet azonos az elsajátított egésszel (…) Értelem és érzelem között ingázik a tekintet, s ha valahol rögzül a pillantás, akkor az mindenképpen az arc baloldali érzelmeket kifejező féltekéje lesz.” (461., kiem. Sz.J.)

A regény nagyszerkezetén belül Krisztián reflexiója, a Hazatérés terminusával, a „tapasztalat” dimenziójában teresedik szöveggé. Fogalmi összegzés, amelynek megállapításait a korábbi szövegvilágok képszerűen, a képzelet segítségével már megmutatták. Tipikus esete ez a szövegrész annak az arányos regénypoétikának, ahogyan a rész és az egész, úgy is, mint pars pro toto, kölcsönösen vetíti jelentés- és jelenségrétegeit egymásra. Noha itt Krisztián az arcról beszél, mintha magáról a regény esztétikai szerkezetéről beszélne, ugyanannak a benyomásnak a különböző vonatkozásairól. „Az én alapszavam az egy” – hogy újfent Nádas-beszélgetést hozzunk példa gyanánt. A fölfogott egész és az elsajátított egész azzal, hogy soha nem lehet azonossá egymással, megteremti az írás egzisztenciális alaphelyzetét. Nádas Péter szövegvilága, amelyik általában kiegyensúlyozott és demokratikus próbál lenni, vagy próbál annak látszani, a fenti részletben felborul. A szimmetria eldől némiképp az érzékelés oldalára. Bár ez a minimális elhajlás magyarázható a befogadási folyamat időbeli meghatározottságával is, előbb van az érzékelés, ezt tudja követni az értelmi elrendezés. A hangsúly a kapcsolaton van. A Krisztián által vázolt három mozzanatból (1) a fölfogás puszta percepció, wolffiánus-baumgarteni kategóriával: alsóbb megismerési képesség. 54 (2) A részletekre bontás az a folyamat, amikor a logika, a kauzalitás próbál értelmet kölcsönözni a jelenségeknek. A harmadik pillanat pedig (3) az újrateremtés, amelyen belül az összefüggések, azok a bizonyos lényeges dolgok, rendeződnek immanens formává. Jelentéssel és kiterjedéssel rendelkező esztétikai fenoménná. Nádas műhelyreflexiójával: „Ha elég sokáig ülök egy mondatomban, akkor el tudok jutni valamiféle tiszta érzékelésig.” Az Évkönyvben a szavain lovagolva megistenülő Hajas Tibor kapcsán, Hajas ellenében Nádas „tiszta érzéki tudásról” beszél, amely „nem ismeri a múlt időt”.

55

„Legalábbis megrendeződött” – ahogy

ezt a passzív formát használja a főelbeszélő.

54

Alexander Gottlieb BAUMGARTEN, Esztétika, ford. BOLONYAI Gábor, Bp., Atlantisz, 1999, 11. Baumgarten hierarchiájának – amelyben az érzékelés mellett a következő alsóbb megismerési képességeket találjuk: a képzeletet, a kitalálás (Wolffnál imaginatio, Baumgartennél phantasia) képességét és az emlékezetet – esztétikatörténeti forrásvidéke Christian Wolff empirikus pszichológiája. 55 NÁDAS Péter, Évkönyv, 40-44.

24

Hiába alapszava Nádasnak az egy, hogyha folyamatosan a kettőről beszél. Két emberről, két arcról, két forradalomról, két testről. Kiindulása és eszménye az egy, de e két pont között, amelyek sose lehetnek eggyé, amelyeket sose tehet eggyé, kettőről vagy még többről kell írnia. És a kettőnek ahhoz, hogy mondatba rendeződjön, viszonyban kell megjelennie. Ezzel viszonyban kell lennie egy harmadikkal is, hogy a viszony látható, értelmezhető legyen. Akár ellentét („de”), akár kapcsolódás („és”) formájában. Nádasnál a kötőszavak külön szófaj-dimenziót alkotnak: „akárha, bár, habár, holott, mintha, mintegy, ám”. Ezek a segédszavak létesítik a viszonyokat a mondatokon belül és a szubjektumok között. Az írást mint a teremtés mechanizmusát így vázolja Nádas: „Amikor ezen a szinten mozgok, akkor ott nincsen más, csak én, de ez az én mégsem egészen én vagyok” 56 A három én három különböző szubjektum. Van egyrészt a szerző, aki az írás során ezen a szinten mozog (én 1); van az a valaki, aki a mondatokban mint egyes szám első személyű szubjektum megnyilatkozik (én 2); és végeredményben létezik még az irodalom létmódjában valaki, aki a két előző énnek az eredője és a megértés szubjektuma (én 3). Szerző, szereplő, elbeszélő, ám ezek a megnevezések körülírások csupán. Fontos lehet Gadamer hermeneutikai belátása: „A beszélgetésben-lét azonban önmagán-kívül-létet jelent, azt jelenti, hogy a másikkal gondolkozunk, s magunkhoz mint valami másikhoz térünk vissza.” 57 Az a gadameri jelenség, amit antropológiai-ismeretelméleti szempontból „együttgondolkodásnak” lehet nevezni, az olvasás tropológiai közegében, a szöveg poétikai és retorikai szintjén „együtt-mozgásnak” minősíthető. Ilyen értelemben a heiligendammi gáton bekövetkező énhasadásokat önelvűen, azaz szövegszerűen, retorikailag kell érzékelnünk, így tudunk csak együttmozogni az elbeszélővel, és így tudunk bekapcsolódni játékába: „Tisztán és átláthatón mentem magam előtt, könnyedén, és súlyosan követtem magam.” (16.)

A mondat jelentéstani paradoxona a trópusok szintjén megszűnik, pontosabban nincs is jelen. A Nádas-regényben létesülő narratív irónia itt ironikus nyelvet teremt, amely kizárja a direkt interpretációt. Paul de Man leírásában ez a nyelv-jelenség: „Az ironikus nyelv a szubjektumot kettéosztja egy inautentikus empirikus énre és egy olyan énre, mely csak ennek az inautentikusságnak a tudását hordozó nyelv formájában létezik. Ettől azonban nem válik autentikus nyelvvé, mivel az inautentikusság tudata nem ugyanaz, mint az autentikus lét.” 58 56

BALASSA, 103. Hans-Georg GADAMER, Destrukció és dekonstrukció, ford. BONYHAI Gábor, Literatura, 1991/4, 343. 58 Paul DE MAN, A temporalitás retorikája, ford. BECK András = Az irodalom elméletei I., szerk. THOMKA Beáta, Pécs, Jelenkor-JPTE, 1996, 41. 57

25

Így a mondatban szereplő járulékos, viszonyító szavak („tisztán és átláthatón”, „könnyedén”, „súlyosan”) lesznek érdekesek, és nem a mondat elsődleges jelentése. Az ellentmondás nem a cselekvésben rejlik, hogy valaki követi saját magát, hanem abban, hogy ez milyen körülmények között történik. Az átláthatóság segítségével képes felfedni, érzékelni magát a szubjektum önmaga előtt. A valódi ellentét a két minőségjelző között feszül: „könnyedén és súlyosan” – ez az antinómia radikalizálja a mondat belső jelentését, és nem a cselekmény abszurd helyzete. Terminológiánk alapján a szöveg-szubjektum az, aki de Man megfogalmazásában a nyelv formájában létezik. Ha végigvezetjük ezt a teóriát, akkor Thomas egész léte olyannyira „inautentikus”, hogy minden mondatát tulajdoníthatjuk a mediális szöveg-szubjektumnak is. Innen is fakadhat Thomas radikális idegensége, hiszen egy olyan nyelvi világban létezik, amelyik nem igaz. Ez a szempont majd a képzelet kérdésköre kapcsán még felbukkan. De már a regény elején megjelenik ez a szövegteremtő motívum: „Mert itt voltam én, és elképzeltem, hogy nem itt vagyok, és itt ment velem az öregúr, aki leszek, ha leszek, vele pedig jött az ifjúsága, s az ifjúságára emlékező öregúr a tengerparti helyszínen, irodalmivá szelídült céljaimnak tökéletesen megfelelt…”(19.)

Egyszerre tud megjelenni az általános jelen mellett az elképzelt múlt és a feltételezett jövő is. Ahogyan a mondat belső jelentése formálja saját testét, úgy árnyalódik, temporarizálódik a képlet. Az én, aki már eleve van valahol, elképzeli, hogy nem itt van. És párhuzamosan tart vele egy másik szubjektum, az öregúr, aki lehetséges, hogy azonos lesz az énnel, de lehetséges, hogy nem. És az öregúrral együtt jön az ifjúsága, amelyre emlékezik. Ez a helyzet pedig, hogy bezáródjon a kör, tökéletesen megfelel az „én” irodalmi céljainak. Elképzelni és emlékezni – hogy két főnévi igenévvel jelöljem a mondat és a Nádasra jellemző szövegalkotás két határhelyzetét. E két képesség Baumgarten értékrendszerében még alsóbb megismerési képességnek minősül, Nádas regényvilágában viszont szövegteremtő és történetalkotó tényező. Az elképezni-emlékezni dualizmusa lefordítható a hermeneutika elvárás-tapasztalás kettősére, és ebben az esetben is a harmadik, azaz a szubjektum adja a képlet értelemadó, vonatkozási pontját. 59

59

Az elvárás-tapasztalás Reinhart Kosellecktől származó „aszimmetrikus” tengelyét összegzi: H.R. JAUSS, i.m., 278. Az emlékezés a regény világában eleve kudarcra van ítélve, ezzel a szubjektum alapállása ironikus, az emlékezés pedig részleges, Husserl terminusával: leárnyékolt [Abschattung] lehet. Így az emlékezés kiegészülhet a felejtéssel és a képzelettel egyaránt. A jövő, az elvárás ironikusan jelenik meg a regényben: „…ha netán a hetvenhármat megérném és még emlékezni tudnék akkor.”(7.) „A visszaemlékezés nem elvárás, mégis van egy

26

Amit elképzelünk, az elvileg nem, vagy legalábbis nem úgy volt, így arra emlékezni se lehet, mert nincsen múlt ideje. A „tiszta érzéki tudás nem ismeri a múlt időt” – ahogyan esszéregényében írja Nádas. Amire emlékezünk, az már megtörtént, tehát nem lehet elképzelni, hogy ne lett volna. Ilyen vulgár-logikai formulákkal próbálhatjuk megvilágítani ezt a látszólagos paradoxont. Merthogy az Emlékiratok könyvében képzelet és emlékezet oly sokszor egészíti ki egymást, hogy ezen két dolog teremti például Thomas Thoenissen szövegét és világát, összegként pedig szövegvilágát, amelyen belül meg tud szólalni a szubjektum, ugyanolyan epikus érvénnyel, mint a berlini elbeszélő, aki Budapestre emlékezik. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül az esszéista Nádas belátását, avagy a regényíró Nádas kérését, mely szerint a tisztességes mondat belső arányát „senki ember fia” nem tudja meghatározni. De feltehetjük a kérdést, hogy ami a tisztességes mondaton belül képzelet és tapasztalat, az a (tisztességes) regényen belül lehet-e képzelet és emlékezet saját(os) keveredése? Tisztességtelen lenne azt állítani önmagában, hogy Nádas prózavilága strukturálisan dualizmusokból épülne fel. A kettő mellett mindig megjelenik a harmadik. A Családregényben Simon Péter mellett Gábor és Éva („gáboréva”) közösen van jelen, az Évkönyv több fejezeten átívelő szerelmi háromszögében is a hármas-helyzet a meghatározó, vagy ugyanebben a műben az elbeszélő és az öreg hölgy között közvetítőként, ott a taxis. Az Emlékiratok berlini történetében pedig a névtelen elbeszélő, Melchior és Thea hármasán belül alakulnak ki az éppen aktuális párok. Ez a meghatározottság az egyik fejezetcím szerkezetében is felfedezhető: A következő paratextus: „Amelyben Theának elmeséli Melchior vallomását” eleve többértelmű. Jelentheti, hogy (1) Melchior mesél Theának, de tényleges jelentése (2) a névtelen elbeszélőre vonatkozik, hiszen ő meséli el a színésznőnek szerelme, Melchior vallomását. Ez a hármas viszony is értelmezhető a kiazmus retorikájával, két pont között a harmadik módosítja az irányt vagy a jelentést. Nádasnál mind a három egyes számú személyes névmás együttesen ad ki teljes rendszert, az én és a te mellett vagy között ott van az ő is. A többes szám lehetősége azonban kérdéses, a mi, ti és ők mint ragozási paradigma többesélyes. Például retorikusan, az irónia elsődleges értelmében ironizál a következő mondat: „A szociális eredetű részvét érzésének mindig jó meleg kabátja van.”(519.) Ironikus gesztus, ahogyan a „részvétet” lemezteleníti, hogy aztán szó szerint felöltöztesse az ironikus jelentéssel, az „eredet” és az „érzés” elidegenítő kategóriájával.

jövőre, mégpedig az emlékezetben újra felidézett jövőjére irányuló horizontja.” Edmund HUSSERL, Előadások az időről, ford. SAJÓ Sándor, ULLMANN Tamás, Bp., Atlantisz, 2002, 66.

27

Az egyes és a többes között – a Hazatérés belátásával – „amennyiben én, annyiban a bennem létező közös.” – Nádas regényvilága az egymásra-vonatkoztatott kölcsönösséget próbálja felszínre, azaz szövegszintre hozni. Az Emlékiratok mondatfoszlányával: „mintha két lény élne bennem, egymás mellett, egymástól teljesen függetlenül” (33.) Ezek a polaritások – amelyek

formálisan

és

szintaktikailag

analogikusak

a

nyugat-európai

metafizikai

gondolkodásmód ellentételező szerkezetével, annak ellenére, hogy a szerző éppenséggel folyamatosan elhajlítja és kilendíti ezeket a szövegen kívüli bölcseleti tengelyeket – a szövegen belül ironikussá, dialogikussá tudnak válni. Mintegy a retorikán belül felszámolják szemantikai ellenpontjaikat. Nádas szavaival, az „elhajlások és kilendülések” teszik mozgékonnyá az egyébként polarizált mondatokat. Az utolsó fejezet több szinten is értelmezhető: Szökés. Egyrészt Melchior elszökik Berlinből. Hogy a szerkezet mennyire poláris, mi sem bizonyítja jobban, minthogy másik énjéhez Franciaországba utazik. De ebben a fejezetben egymásba szöknek a különböző státusú mondatok is. Okságilag ez magyarázható Krisztián textológiai eljárásával, hiszen mint „tudósító” így adja közre barátja szövegeit. Bár a végeredmény azt bizonyítja, hogy nincs, nem lehet tudósító. Mindenki értelmező lesz. Hamvas Béla szavaival: „a pácban mindenki benne van”. És a kauzalitás helyett felszínre tör, ami eredendően a „nyelv mögött” rejlik. Kiszakad, mert az önelvű szövegeknek maguk miatt, önmaguk tarthatatlansága miatt kell egymásba térniük. Ez a folyamat, amely goethe-i értelemben cserebomlásnak is nevezhető 60 , a regény utolsó mondataiban szó szerint tetten érhető. Az utolsó mondatok esztétikai középpontja már nem a mondat, hanem a szó. A végső egyszerűség kimondásával („Ilyen egyszerű, igen, ilyen egyszerű volt minden”, 535.) megszűnik a regény és a világ közötti ellentmondás. A „nyelv mögötti” marad a magyarázat után. A végén már nem tud működni az újrateremtés. Mert a szerző már meghalt, vagy mert ami eztán történt, az elbeszélő szubjektum számára már nem az élet része. Hazatér, és elkezd írni, elkezd emlékezni. S amíg emlékezik, addig folyamatosan képes újrateremteni az írói tudat. Az újrateremtés után a szövegen belüli mondatok – Nádas Péter alakzatával: „az ironikus mosoly zárójelébe téve” (167.) – tudják megmutatni azt, ami egyébként túl van a nyelven, tehát „nyelv mögötti”. Legalábbis a mondatok utalnak rá. És ezek a dolgok túl lennének az irónián is, ha az irónia, mint retorikai eszköz lenne jelen, mintegy belül a nyelven. De mivel – Petri György szavaival élve – „a nyelv hatalmasabb használóinál”, és Nádas regényén belül ez a fajta irónia a szubjektumok létére vonatkozik, itt az irónia a kerete, 60

A Vonzások és választások eredeti címe: Die Wahlverwandschaften, rokonlelkűséget és kémiai affinitást egyaránt jelent. A magyar cím ugyanannak a mozzanatnak a két párhuzamos megnyilvánulására utal.

28

közege az egész narratív térnek. Az elbeszélő-szubjektumok teremtik meg az irónia nyelvi világát, hiszen otthontalanságukat csak ezen a nyelven képesek elbeszélni. És az emlékezés folyamata során el kell távolodniuk saját maguktól. Ezért válik a tisztességes mondat gyakran szükségszerűen ironikussá, másodlagos műalkotássá. És ezért válik az elsődleges műalkotás vagy leírhatatlanná, fragmentummá, vagy groteszkké, vagy éppen von Katte hadnagy esetében gyanúsan egyértelművé.

III./I. A regény és az irónia A regény ironikus nyelve a regény struktúrájából fakad. Pontosabban a regény narratív szerkezetében otthontalanul mozgó szubjektumok teremtik meg a regény ironikus nyelvét. A narratív iróniát, amely nem narrációs irónia, a szubjektum „tiszta tudata” hozza létre, amely felismeri a teljes zűrzavart. A narratív iróniával szemben a narrációs irónia jelöli, játékká teszi a történetmondás aszimmetrikus helyzetét. Ironizál magával az elbeszélhetőség formáival, radikális példa lehet Kemény Zsigmond Ködképek a kedély láthatárán című regénye, ahol az „elbeszélés nehézségei” már a különböző nézőpontok esetlegességei kapcsán felszínre kerülnek. A narratív irónia, ha lehetséges ilyen különbségtétel, a regény mélyszerkezetében fejti ki hatását. A romantikus irónia tudatát, tudatmozgását Peter Szondi a következőképpen szemlélteti: „Az iróniával [az író – Sz.J.] azt a törekvést jelöli, hogy szembenézzen saját kritikus helyzetével, hogy azáltal változtasson ezen a helyzeten, hogy eltávolítja magától. A reflexió újra és újra hatványozódó aktusa arra szolgál, hogy egy önmagán kívüli nézőponthoz érkezzen el, s hogy a fikció [des Scheins] szintjén szüntesse meg az önmaga és a világ közti feszültséget.” 61

Ez az „önmagán kívüli nézőpont” megtestesülhet különböző elbeszélői pozíciókban és szövegszubjektumokban is. A Lányok című fejezet elején az író a szubjektum lehetséges nézőpontjait radikalizálja: „S ott áll a fiú, ki én voltam akkor…(…) Mondom, ott állok a meredeken emelkedő kerti úton, s ez azon ritka pillanatok egyike, mikor nem foglalkozom önmagammal, helyesebben olyannyira 61

Peter Szondi Friedrich Schlegel und die Romantische Ironie című tanulmányából Paul de Man idéz. Paul DE MAN, A temporalitás retorikája, 48. Még: Paul DE MAN, Az irónia fogalma, ford. KATONA Gábor = Paul DE MAN, Esztétikai ideológia, Bp., Janus/Osiris, 2000, 196.

29

lefoglal a várakozás, hogy most magam is valamely ismeretlen szabályok szerint alakuló jelenet szereplője lettem…(…) Egyszerűen csak vagyok…” (101.)

Az ironikus nyelv egyszerre lehet jelen és múlt idejű, hiszen az „önmagán kívüli nézőpont” megbontja az időszerkezet belső egyensúlyát. Az ironikus nyelv képes egymásra vetíteni az időket, és ezzel feloldani az idő egyértelmű igazságát. Az alapján, hogy ez a folyamat poétikailag milyen szinten érvényesül, három stádiumot különböztethetünk meg a regényben. A heiligendammi gáton először érzékelt énosztódás esetében a rés még minimális. A feszültség centruma még közelebb van az elbeszélő-szubjektumhoz, hozzá képest a háttérben még csak körvonalazódik, mintegy kirajzolódik a ködből (1) az imaginárius szöveg-szubjektum alakja. És az alak itt, a Lányok példamondatában már (2) alakzattá rendeződik. Ezen a differenciált összefüggés-rendszeren belül a szereplét és a színház allegóriája alkalmas arra, hogy bemutassa az állapotot, hogy nyelvet adjon a helyzetnek. Ez a szerepszerűség már a regény elején megjelenik. Az elbeszélő sétája után így ír: „A helyzet kivételességét csupán az adta, izgalmi állapot, hogy se ezzel, se azzal nem éreztem azonosnak magam, mintha egy romantikus díszletben mozognék színészként, s a múltam is önmagam sekélyes alakítása lett volna csak, (…) a szétcsúszó életsíkok zűrzavarát csak a fantáziám fogja át s rendezi egy olyan köznapi nehézkedésektől meghatározott tartás köré, ami énemnek nevezhető, amit énemként mutogatok, de nem én vagyok.” (17.)

Ezután, amikor az ötvenes éveket idézi fel, már kívülről látja saját szerepszerűségét. A regény végén pedig, az utolsó séta során, már tárgyiasulva, egyes szám harmadik személyben ír magáról az elbeszélő. („Egymás mellett állt a két barát.”) Itt már (3) szövegszubjektumnak tekinthető, akinek léte csak a mondaton belül érvényes. Eljutott az elbeszélő az önmagán kívüli nézőpontig. Azzal, hogy saját magát kívülről, objektív nézőpontból képes látni és láttatni, megszünteti a kapcsolatot az elbeszélő-szubjektum és az élmény-szubjektum között. Léte is tarthatatlan lesz a továbbiakban. Ha a történetet kronológiailag vizsgáljuk: ezután tér haza Magyarországra a hős, ezután kezdi el írni emlékiratait. És mindaz, ami végül olvasható lesz, egy halott ember írásműve. A zűrzavarral szemben kell a fantázia. Az Évkönyvben ezt így fogalmazza meg Nádas: „Nem addig él az ember, amíg elbeszél, de az

30

elbeszélés a legreálisabb életremény. Az ész reménye a vak sors ellenében. Az ész reménye mindazon erők ellenében, amelyek tán legfőbb kormányozói életünknek.” 62 Ezen a ponton már nem csak a regénynyelv és az irónia horizontjai olvadnak össze, hanem maga a regény mint műfaj és az irónia mint létmód kapcsolódik szerves egységgé. Erre utal Paul de Man észrevétele is:„Az irónia és a regény kapcsolata olyan szorosnak tűnik, hogy Lukácsot követve hajlamosak vagyunk a regényt magával az iróniával azonosítani az irodalmi műfajok történetében.” 63 Hogy de Man kijelentését jobban körüljárhassuk, nézzük meg Lukács György regényelméletének iróniát taglaló részét. „Az irónia a normatív költői szubjektum belső meghasadását jelenti.”; „Ez az irónia a tökéletesség önkorrekciója.”; „A költő iróniája az isten nélküli korok negatív misztikája: docta ignorantia az értelemmel szemben; a démonok jótékony és gonosz működésének felmutatása. (…) Ezért az irónia a regény objektivitása.”; „Az irónia a bensőség kálváriájában kell, hogy keresse a neki megfelelő világot. (…) Az irónia a végigvitt szubjektivitás önmegszüntetése.” 64

Lukács sommás kijelentését, hogy „az irónia a regény objektivitása” de Man a következőképpen gondolja tovább figurálisan és teoretikusan: „a regény az irónia allegóriája.” 65 Az Emlékiratok könyvében az allegorikusságot mint mediális és öntükröző közeget gyakran a különböző státusú, létrangú műalkotások teremtik meg. Lukács regényelméletéről írt recenziójában de Man a következőkben látja Lukács teóriájának újdonságát: „eredetisége onnan ered, hogy az iróniát strukturális kategóriaként használja. (…) A regény ironikus nyelve tapasztalat és vágy között közvetít, és a forma összetett paradoxonában egyesíti az eszményit és a valóságost.” 66 A de Man által játékba lendített tapasztalat és vágy fogalompárosa emlékeztethet minket a nádasi mondattan dichotomiájára: a tisztességes mondat képzelet és tapasztalat között születik. Kérdés, hogy képzelet és vágy mennyiben azonos vagy hasonló? Ami bizonyos: a narratív irónia a regény szerkezetében rejlik.

Néha

kivillan

narrációs

játék

formájában,

azonban

leggyakrabban

látens

szövegmechanizmusként a mélyben fejti ki hatását. Ott működik a saját dinamikája szerint.

62

NÁDAS Péter, Évkönyv, 40. Paul DE MAN, A temporalitás retorikája, 35. 64 LUKÁCS György, A heidelbergi művészetfilozófia és esztétika. A regény elmélete, (Ifjúkori művek), ford. TANDORI Dezső, Bp., Magvető, 1975, 529, 530, 542, 543. Amikor Lukács az irónia negativitásáról ír, akkor Kierkegaard irónia-értelmezéséhez kapcsolódik: „az irónia végtelen abszolút negativitás. (…) Az irónia semmit sem teremt, hisz amit meg kell teremteni, mögötte van.” KIERKEGAARD, Az irónia fogalmáról, 264. 65 Paul DE MAN, A temporalitás retorikája, 60. 66 Paul DE MAN, Lukács György: A regény elmélete = Paul DE MAN, Olvasás és történelem, ford. NEMES Péter, Bp., Osiris, 2002, 53. 63

31

Az összefüggések kötőanyagaként. Mint objektiváció (tapasztalat) és mint allegória (képzelet, vagy de Man terminológiájával: vágy). Műalkotás a mondat is, akárcsak a regényben szereplő, mondatba kerülő esztétikai tárgyak. Mindkettő leír, megmutat valamit abból, ami a szubjektum háta mögött van. Vagy a nyelv mögött van. Az érzéki lényeghez képest az értelem csak később tud bármit is elrendezni. „Milyen pontosan látja most az értelem, amit akkor a szem mozdulatként, a fül hangként és hangsúlyként magába fogadott, és az emlékezet, ki tudja miért, mindezt eltette magának.” (277.)

Ki tudja miért? Tudás és nyelv általános problémája kapcsán, éppen a két fogalom egymáshoz való kapcsolatáról így ír Heinrich von Kleist: „Mert nem mi tudunk, elsősorban egy bizonyos állapotunk az, ami tud.” Tanulmányában Bacsó Béla így értelmezi ezt a mondatot: „A döntő annak felismerése, hogy a nyelv útján vagy éppen annak hiányában, a hallgatással magát közlő ember és a közlésbe foglalt helyzetre adott válasz egy termékeny nem-egyidejűségben létezik. Ez a nem-egyidejűség persze azt eredményezi, hogy az ember vagy elsieti, vagy csak késve közli a helyzet, az állapot kívánta választ – azaz optimális egybeesésről soha nem lehet szó, és ez az emberi létezésben egy örök konfliktusforrás.” 67 Nádas számára az idő kérdése, ahogyan ő fogalmaz, „egzisztenciális kérdés.” 68 Az eltéréseket a képzelettel próbálja a szubjektum áthidalni.

III./II. A képzelet A képzelet ereje megpróbálja felszámolni ezt a konfliktusforrást. Így a lényeg és az érzet mellett még a képzelet az, ami gyakran meghatározza, hogy a szövegszubjektum hogyan helyezkedjen el a referenciális jelentés és az önjelentés esztétikai keretei között. Az ironikus emlékezés fikciója hozza létre Thomas egzisztenciáját, abból kiszakadó élettörténetét, és az egész századfordulós szövegvilágot. „Képzeletem csak esetlegesen és ügyetlenül választ végtelen szabadságomból kis lehetőségeket, hogy olyan arcot állíthasson össze rólam, melyet mások szerethetnek, s amilyennek aztán magamat hiszem, gondoltam akkor.” (17.)

67

BACSÓ Béla, Mert nem mi tudunk…, Bp., Kijárat, 1999, 28-29.

32

A mondat ívét a „képzeletem” és a „gondoltam akkor” képezi. Szükséges az időhatározó a végén. Muszáj pontosnak lenni, s jelezni az idő létét, azért muszáj, mert az irónia „temporális struktúrája” nem ismeri a megjelenített jelent, és a múlt, „tiszta megtévesztéssé” lesz a „boldogtalan tudat” számára.

69

Ugyanezen a lapon szerepelnek a következő tagmondatok:

„…a képzelet gesztusával kellett önmagamat eltávolítanom önmagamtól, tisztázhatatlan érzelmeimtől akartam megszabadulni így, hiszen amit idegen lényem jövőjének éreztem, az nem volt más, mint a múltam és a jelenem, mindaz, ami már úgyis bekövetkezett vagy bekövetkezik.”

Az egzisztencia tragédiája egyben az időtlenség tragédiája is. A „jövő” nem más, mint a „múlt és a jelen”, s az időhorizontok szétválaszthatatlan összeolvadása eredményezi az irónia hermeneutikai helyzetét, hogy minden időfüggvénye ellenére – vagy éppen az idő kölcsönhatásaival együttesen – radikálisan időtlen. Atemporális, intellektuális vákuum, az át nem élhető fiktív átélése. Az irónia mindenhol összefüggéseket akar felfedezni, hogy ezzel teremtse meg újra az elveszített egységet. Az önazonosság teljes hiánya eredményezi, hogy a hős „egy romantikus díszletben mozog színészként”. Sőt, éppen a romantikus irónia díszletében mozog, ami Friedrich Schlegel metaforájával az irónia iróniája. A regény elején Thomas ekképp töpreng: „És nem voltam benne bizonyos, hogy mindezt nem álmodom; egyrészt, mert számtalanszor megesik, hogy az ember felébredést álmodik, holott az nem felébredés, csak álmának újabb lépcsője, lefelé (…) tehát felmerült a kétség, hogy ezt az egészet valójában nem is élem, hanem újraálmodom…” (21.)

Ebben a szövegben a lépcső mint metafora jelenik meg. Azon a ponton, ahol a főelbeszélőnek eszébe jut, hogy megírja, azaz elképzeli, azaz kitalálja, azaz megálmodja, azaz újraálmodja Melchior nagyapját, éppen a lépcsőházban van: „…mikor délutánonként hazatértem, a lépcsőházban mindig eszembe jutott elképzelni azt a fiatal férfit, magam helyett, aki egy régi szép napon Berlinbe jött, (…) mert ő volt az, aki ezeket a hátsóudvarok szűrt fényétől felvilágló üvegvirágokat még teljesnek és újnak láthatta volna, ha járt volna e házban…” (12., Kiem. Sz.J.) 68 69

BALASSA, 103. Paul DE MAN, A temporalitás retorikája, 35., 48., 60.

33

Talán ez a véletlennek látszó formális egyezés is bizonyítja, mennyire motívumokkal telített ez a mitikus időt magában foglaló és mitikus nyelven elbeszélt alkotás. Az ironikus emlékezés kéjes vágya művilágot teremt. Művilág ez, mert (1) nem igazi, hanem kitalált. És művilág, mert (2) eleve elidegenítve, műalkotásokon keresztül jelennek meg az összefüggések. Nádas szavaival, az „elképzelt múltat” hozza létre az otthontalan szubjektum. Ám az elképzelt múlt is radikálisan megkérdőjelezi saját magát. Így lehet tisztességes a valósággal szemben, az igazság iránt. Ezzel újabb háromszög rajzolódik ki: a képzelet, a valóság, és az igazság között, amelyen belül a viszonyok, a mellé- és alárendelések képesek folyamatosan újraalakulni. A „szűrt fénytől felvilágló üvegvirágok” egy visszfénytől, valamilyen közegben közvetített fényforrástól lesznek láthatóvá. Ez a jelenség az egész nagyregényre vonatkoztatható. És megannyi műalkotás ilyen világításában világló szereppel bír. A regény közepe táján található anekdota, Katte hadnagy története (317-321.) léttükröző szövegzárványként próbálja „teljesnek és újnak” láttatni az életet. Ahogyan Walter Benjamin írja a Vonzások és választásokban felbukkanó parabola lényegéről: „S ezt a regényben maradt kétértelműséget mi sem tudhatta inkább eltüntetni, mint egy novella beillesztése, amelytől minél alaposabban elkülönül a mű derék-része, mint műfaja tiszta példájától, annál erőteljesebben hasonlítja azt egy „tényleges” regényhez.” „A regény mitikus motívumainak a novella megváltás-motívumai felelnek meg.” 70

Nádasnál Goethe regényéhez képest eltolódnak az egyezések. A megegyezések csak áttételesen történnek meg, ettől lesznek a viszonyok ironikusak. Jellemző, hogy Katte és Frigyes történetét Nádas később esszében meséli el újra.

71

Novella és regény, esszé és

regény. Az Emlékiratokban az esszé és a regény, a gondolat és a képzelet olyan közel tud kerülni egymáshoz, ahogyan csak két test tud egyesülni a szerelemben. A névtelen elbeszélő magyar verseket mond Melchiornak, hogy szerelme „érezze és értse őket, mintegy azt is bizonyítani óhajtva, hogy létezik nyelv, amelyen én is folyamatosan és viszonylag hibátlanul ki tudom fejezni magam” (169.) Ugyanakkor ez a nyelv, a versek nyelve nem igazi, hanem teremtett nyelv, amely esztétikai módon, eleve áttételesen, műalkotások formájában létezik.

70

Walter BENJAMIN, Goethe: „Vonzások és választások”, ford. TANDORI Dezső = Walter BENJAMIN, Angelus Novus, Bp., Magyar Helikon, 1980, 151, 155. 71 NÁDAS Péter, Helen = Esszék, 208. Vö.: RADNÓTI Sándor, Erotikus kísérletek (Nádas Péter esszéiről) = RADNÓTI Sándor, A piknik, Bp., Magvető, 2000, 235.

34

Tehát már a közvetítő közegben is tetten érhető az irónia. A közeg gyakran eltolja a hangsúlyt, életlenné vagy éppen démonikusan élessé téve a képet.

III./III. Műalkotás – mondat – irónia Ahogyan Thomas előbb édesanyjáról, majd a síremlékéről ír, leírása vonatkoztatható magára a műalkotásra is: „Benne minden bántóan félbemaradt, akárcsak maga az élete, s ezért bizonyára illőbb lett volna az is, ha örök nyughelyére apám nem azt az önnön keblét tépő szárnyas női angyalt állíttatja föl, hanem valami találóbbat, méltóságteljesebbet, mert anyámban igazán nem volt semmi angyalian nőies, s ha már mindenképpen ragaszkodunk e banális szimbólumokhoz, akkor mondjuk egy finom talapzatra helyezett, szigorúan és sűrűn recézett márványoszlop, melyet durván törtek ketté derékban, s ezáltal a ferde hasadás megmutatja a nyersebb, s a külső megmunkálás csiszolt látszatával mindenképpen ellenkező belső szerkezetet, sokkal találóbb és megfelelőbb lett volna, s ezt, ha a temetőkertbe betértem, minden alkalommal meg kellett állapítanom.” (27. kiem. Sz.J)

Nádas mondatai befejezettek és teljesek, de éppen így, esztétikai minőségükben mutatják fel a hiányt, a töredezettséget. Az ismétlés megmutatja, hogy a nyelv önmagában nem képes megmutatni a nyelv mögöttit. Úgy tisztességes a mondat, hogyha tisztában van az önsúlyával. Ezért is meri magát ismételni, elbizonytalanítani igazságát, vagy tükrözni a jelentését. Hogy ne legyen banális szimbólummá. Se a test, se a szépség banális jelképévé. A Fidelio berlini börtönjelenetében – Frye szavait átfogalmazva – a létezés ugyanazon távlata játszódik le a színpadon és Berlinben. Amikor édesanyja síremlékét Thomas kritizálja, és magát az alkotást, az ilyen tárgyakat „banális szimbólumoknak” minősíti, akkor – túl a metsző, lényéből és egzisztenciális meghatározottságából fakadó (strukturális) irónián – éppen ezt a szépelgő, emlékállító szimbolizálást vonja kétségbe. Ugyanakkor „ha már mindenképpen ragaszkodunk e banális szimbólumokhoz”, „sokkal találóbb és megfelelőbb lett volna” egy olyan márványoszlop, amely „megmutatja a nyersebb, s a külső megmunkálás csiszolt látszatával mindenképpen ellenkező belső szerkezetet”. Mondhatni a tisztességes műalkotás leírását kísérli meg a szerző. Ezen a ponton elvonatkoztatni a kontextustól, s a gondolatot személyesen Nádas Péternek tulajdonítani deficites, ugyanakkor kecsegtető vállalkozás. Kecsegtető, mert az esszéista és az író, más megközelítésben a teoretikus és az alkotó

35

találkozik. Ebben az esetben ugyanaz a személy mindkettő, aki így találkozik a harmadikkal is, magával a műalkotással. Annak leírhatóságával és értelmezhetőségével. A Hazatérésben megfogalmazott „tisztességes mondatot” az író reflexiója hozta létre. A regény írása után tapasztalatként rögzítette azt, amit korábban, az írás során a képzeletével folyamatosan megalkotott. A „fecseg a felszín és hallgat a mély” dichotómiája egyszercsak dialektikává lesz a műalkotások játékterében. A „megmutatás” [Darstellen], különösen mint „önmegmutatás” [Selbstdarstellung] Gadamer szerint a játék jelentéshorizontján mozog. 72 A műalkotások nem feloldódnak abban, amit megmutatnak, hanem túlmutatnak önmagukon. A testről, a test tapasztalatának közölhetetlenségéről szóló mondatok szövegesednek, testessé válnak, és szervezetten mutatnak túl magukon. A „nyelv mögötti” irányába. Az ironikus közegben a műalkotások megmutatják azt, ami „bántóan félbemaradt” – és a mondatokkal kiegészítik a töredéket. A műalkotás és a világ közöttisége a mondatok segítségével valahol áthidalható, de van, ahol nem. Ahol nem, ott kezdődik a nyelv mögötti, például a leírhatatlan falikép esetében, amelyet mégis megmutat az író. Vagy a Fidelio megörökítésében, ahol még a cím is a műalkotás szóvá tételére utal: Egy színházi előadás leírása. És ahol nem a darab, hanem két ember (a névtelen elbeszélő és Melchior), azaz három ember (Thea) kapcsolata kerül a középpontba. Megannyi mozzanat, ahol a leírt túlmutat saját magán. Az Emlékiratok szövegegyüttese – amelyet a dolgozat végén, az eddig használt szöveg elnevezéstől megkülönböztetve, utalva annak komplexitására, teljességére Szövegnek hívok – a szubjektumok elhullása után is képes túlmutatni magán. Benne, azaz a Szövegben a különleges-különböző dimenziójú műalkotások vagy megmaradnak a maguk aspektusában homogén létezőkként, vagy feloldódnak. De talán nem is megfelelő szó az, hogy feloldódnak, hiszen megmaradnak, éppen a hiány pozitív jeleként maradnak meg. A narratív irónia terében a „hiány pozitív hatalmaként” 73 maradnak meg, s mutatnak túl önmagukon. Mint a teljes tükörben megcsillanó, felvilágló, ugyanakkor összetört tükördarabok kölcsönhatása.

72 73

Hans-Georg GADAMER, Igazság és módszer, 140. Paul DE MAN, Lukács György: A regény elmélete = Olvasás és történelem, 53.

36

Bibliográfia Alexander Gottlieb BAUMGARTEN, Esztétika, ford. BOLONYAI Gábor, Bp., Atlantisz, 1999. Walter BENJAMIN, Goethe: „Vonzások és választások”, ford. TANDORI Dezső = Walter BENJAMIN, Angelus Novus, Bp., Magyar Helikon, 1980. BACSÓ Béla, Mert nem mi tudunk…, Bp., Kijárat, 1999. BACSÓ Béla (szerk.), Szöveg és interpretáció, Bp., Cserépfalvi, é.n. BALASSA Péter (szerk.), Diptychon (Elemzések Esterházy Péter és Nádas Péter műveiről 1986-88), Bp., Magvető (JAK füzetek, 41), 1988. BALASSA Péter, Nádas Péter, Pozsony, Kalligram, 1997. BALASSA Péter, Sors- és bűnértelmezés az Emlékiratok könyvében = BALASSA Péter, Törésfolyamatok, Debrecen, Csokonai, 2001. BOJTÁR Endre, Az erkölcsi maximum (N.P. 60. születésnapjára), Élet és irodalom, 2002, 41. Dorrit COHN, Áttetsző tudatok, ford. GÁCS Anna = Az irodalom elméletei II. Paul DE MAN, Szemiológia és retorika, ford. ORSÓS László Jakab = Szöveg és interpretáció. Paul DE MAN, A temporalitás retorikája, ford. BECK András = Az irodalom elméletei I. Paul DE MAN, Az önéletrajz mint arcrongálás, ford. FOGARASI György, Pompeji, 1997/2-3. Paul

DE

MAN, Az irónia fogalma, ford. KATONA Gábor = Paul

DE

MAN, Esztétikai ideológia,

Bp., Janus/Osiris, 2000. Paul DE MAN, Lukács György: A regény elmélete = Paul DE MAN, Olvasás és történelem, ford. NEMES Péter, Bp., Osiris, 2002. Umbert ECO, Hat séta a fikció erdejében, ford. SCHÉRY András, Bp., Európa, 2002 ESTERHÁZY Péter, Bevezetés a szépirodalomba, Bp., Magvető, 1986. Northrop FRYE, Az Ige hatalma, ford. PÁSZTOR Péter, Bp., Európa, 1997. Hans-Georg GADAMER, Szöveg és interpretáció, ford. HÉVIZI Ottó = Szöveg és interpretáció. Hans-Georg GADAMER, Kora romantika, hermeneutika, dekonstruktivizmus, ford. HORVÁTH Géza, Athenćum, 1991, 1. Hans-Georg GADAMER, Destrukció és dekonstrukció, ford. BONYHAI Gábor, Literatura, 1991/4. Hans-Georg GADAMER, Igazság és módszer, ford. BONYHAI Gábor, Bp., Osiris, 2003. Martin HEIDEGGER, A műalkotás eredete, ford. BACSÓ Béla, Bp., Európa, 1988. Edmund HUSSERL, Előadások az időről, ford. SAJÓ Sándor, ULLMANN Tamás, Bp., Atlantisz, 2002.

37

Wolfgang ISER, A fiktív és az imaginárius, ford. MOLNÁR Gábor Tamás, Bp., Osiris, 2001. Hans Robert JAUSS, Horizontszerkezet és dialogicitás, ford. KULCSÁR-SZABÓ Zoltán = Hans Robert JAUSS, Recepcióelmélet – esztétikai tapasztalat – irodalmi hermeneutika, Bp., Osiris, 1999. Jolanta JASTRZEBSKA, Körmondatos stílus a modern magyar prózában (Nádas Péter: Emlékiratok könyve példáján), Magyar Nyelv, 1993/1. KÁROLYI Csaba, Egymás tükörképei, avagy az önvizsgálat regénye, Jelenkor, 1995/7-8. KÁROLYI Csaba, Idegen ruhában? (Megjegyzések a Minotaurus című kötet kiadásával kapcsolatban), Jelenkor, 2002/10. KERTÉSZ Imre, Sorstalanság, Bp., Szépirodalmi, 1975. KERTÉSZ Imre, Felszámolás, Bp., Magvető, 2003. Sören KIERKEGAARD, Az ismétlés, ford. VALACZKAI László = S.K. Írásaiból, Bp., Gondolat, 1969. Sören KIERKEGAARD, Az irónia fogalmáról, ford. SOÓS Anita, MISZOGLÁD Gábor = Sören KIERKEGAARD, Az irónia fogalmáról, Egy még élő ember írásaiból, Pécs, Jelenkor, 2004. KULCSÁR-SZABÓ Zoltán, Az emlékező regény = KULCSÁR–SZABÓ Zoltán, Hagyomány és kontextus, Bp., Universitas, 1998. LUKÁCS György, A heidelbergi művészetfilozófia és esztétika. A regény elmélete, (Ifjúkori művek), ford. TANDORI Dezső, Bp., Magvető, 1975 NÁDAS Péter, Emlékiratok könyve, Bp., Szépirodalmi, 1986. NÁDAS Péter, Esszék, Pécs, Jelenkor, 1995. NÁDAS Péter, Kritikák, Pécs, Jelenkor, 1999. NÁDAS Péter, Az égi és a földi szerelemről, Bp., Szépirodalmi, 1991. NÁDAS Péter, Évkönyv, Pécs, Jelenkor, 2000. NÁDAS Péter, Saját halál, Pécs, Jelenkor, 2004. OTTLIK Géza, Iskola a határon10, Bp., Magvető, é.n., {1999}. PÓR Péter, Léted felirata, Bp., Balassi, 2002. RADNÓTI Sándor, Erotikus kísérletek (Nádas Péter esszéiről) = RADNÓTI Sándor, A piknik, Bp., Magvető, 2000. Friedrich SCHLEGEL, Az érthetetlenségről, ford. VÁMOSI Pál = Kultusz és áldozat, szerk. SALYÁMOSY Miklós, Bp., Gondolat, 1981. SZÁVAI János, Opus magnum = Diptychon.

38

SZEGEDY-MASZÁK Mihály, A mű befejezettségének ábrándja: töredékszerűség Vörösmarty költészetében = A XIX. század vonzásában (Tanulmányok T. Erdélyi Ilona tiszteletére), PPKE. BTK., Piliscsaba, 2001. SZIKSZAINÉ NAGY Irma, Leíró magyar szövegtan, Bp., Osiris, 1999. SZITÁR Katalin, Szóelmélet és prózaelemzés = Szó – elbeszélés – metafora, szerk. HORVÁTH Kornélia, SZITÁR Katalin, Bp., Kijárat, 2003. THOMKA Beáta, Homíliák az Emlékiratok könyvéhez = Diptychon. THOMKA Beáta (szerk), Az irodalom elméletei I.-II., Pécs, Jelenkor-JPTE, 1996, 1997. TVERDOTA György, Körmondat és lassított felvétel, Alföld, 2000/5.

39