T A N U L M Á N Y
2 | ÚJ EGYENLÍTÔ
KOLLARIK ISTVÁN
Világgazdasági válság A XXI. SZÁZAD ELEJÉN
» A szerző közgazdász
Ma már talán túl vagyunk a nehezén, de azért érdemes visszapillantani a 2008 után lezajlott, az egész világot megrengető eseményekre. Az ember hajlamos gyorsan felejteni, pedig nem lenne szabad; a visszatekintés és némi elemzés súlyos tanulságokkal szolgálhat.
Adatok az Eurostat 2009. májusi jelentéséből: a GDP csökkenés 2009. I. negyedévében 2008 utolsó negyedévéhez képest az euró-zónában 1,6 százalék, az EU27-ben 1,5 százalék, az USA-ban 1,6 százalék, Japánban 3,2 százalék. A munkanélküliségi ráta az euró-övezetben 2009 márciusában 8,9 százalék szemben a 2008. márciusi 7,2 százalékkal és a februári 8,5-del, az EU27-ben pedig 8,3 százalék, holott az előző évben még csak 6,7 százalék volt, és februárhoz képest is kimutatható volt 0,2 százalékpontnyi növekedés. Az építőipari teljesítmény februárban az eurózónában 1,8, az EU27-ben 1,6 százalékkal szűkült, 2008. februárhoz képest viszont 11,8 illetve 11,2 százalékkal. Az új ipari megrendelések ez év feb-
ruárjában a két körben 0,6 illetve 1,4 százalékkal, egy év alatt pedig 34,5 illetve 33,3 százalékkal estek vissza.
• 2007. június 22. A Bear Stearns brókerház 3,2 milliárd dolláros hitellel segíti ki egyik árfolyamkockázati alapját – a válság első látványos jele. Egy másik alapjában is meginog a bizalom, majd júliusban elismeri: a két alap befektetői valószínűleg elbukták a pénzüket. • 2007. július 20. Közel harminc pénzintézet kerül csőd szélére a jelzáloghiteleket fizetni képtelen adósok miatt. A Fed-elnök szerint a válság akár 100 milliárd dollárnyi veszteséggel is járhat. • 2007. augusztus 9. Európa egyik legnagyobb bankja, a BNP Paribas az amerikai piaci likviditáshiányra hivatkozva közli befektetőivel, hogy nem tudnak pénzt kivenni két alapjából – az első jel, hogy a bankok vonakodnak hitelezni egymásnak. • 2007. augusztus 10. Az Európai Központi Bank (ECB) 95 milliárd, majd további 109 milliárd eurót pumpál a bankszektorba, hogy növelje a likviditást. Interveniál az amerikai Fed, valamint a japán és a kanadai központi bank is.
• 2007. szeptember 4. Tízéves csúcsra emelkedik a brit bankközi kamatráta – a bankok már egyáltalán nem hiteleznek egymásnak. Egy hét múlva betétesek egy nap alatt 1 milliárd fontot vesznek ki a Northern Rock jelzálogbankból, miután híre megy, hogy a jegybank gyorshitelére szorul. • 2007. szeptember 18. A Fed négy év után először csökkenti az irányadó rövid távú kamatlábat. Később folyamatosan viszi le a kamatot, akárcsak több fejlett ország jegybankja. • 2007. szeptember 19. Az angol jegybank 10 milliárd fontot pumpál a bankrendszerbe. • 2007. október 1. A svájci UBS 3,4 milliárd dollárt bukik a másodlagos jelzálogpiaci befektetéseken – az első jel, hogy a világ nagybankjait is érinti a krízis. • 2007. október 8. A Citigroup 3,1, majd további 5,9 milliárd dolláros bukásról számol be, vesztesége fél év alatt 40 milliárd. Pár hét múlva lemond a 7,9 milliárdos bukást bejelentő Merrill Lynch brókerház első embere.
A pánik kitörése és lezajlása A 2008–2009-es a világháború előtti nagy gazdasági világválság óta a legjelentősebbnek tartott gazdasági krízis. A nagy tőzsdéken a részvények értéke a két évvel korábbi csúcshoz képest felére–harmadára esett. A nyugdíjalapok és – ami sokkal nagyobb baj – azok az emberek, akik az ezekben tartott megtakarításaikkal szerették volna megalapozni hátralévő éveik anyagi biztonságát,
ÚJ EGYENLÍTÔ
|
3
rövid idő alatt befektetésük jelentékeny részét elvesztették. A közvetlen előzmény az Amerikai Egyesült Államok ingatlan- és bankszektorából 2006 végén kiindult, változó intenzitású pénzügyi válság, amely aztán más országokra is átterjedt, hatása az amerikai gazdaság visszaesésén keresztül az egész világgazdaságban megmutatkozik. 2007-ben közel 1,3 millió amerikai ingatlan volt árverés tárgya, ez a 2006-os adatokhoz képest 79 százalék emelkedést jelentett.1 2008 közepéig a nagyobb bankok, gazdasági intézmények, pénzintézetek a világon hozzávetőleg 435 milliárd dolláros veszteséget szenvedtek el.2 A zavaros folyamatok kitörésekor az elemzők azo-
kat eleinte helyi problémáknak gondolták, melyek csak az amerikai ingatlanpiacot sújtják, azonban a válság igen gyorsan végig söpört az egész világon. Az euró-zóna 2008-ban recesszióba került; az év második és harmadik negyedévében 0,2 százalékkal csökkent az övezet gazdasági teljesítménye. Ilyenre ezt megelőzően még sohasem volt példa. Az Európai Bizottság 2007-ben azt valószínűsítette, hogy az euró-zónában 2009-ben leáll, 0,1 százalékos lesz a gazdasági növekedés, az egész EU-ban pedig 0,2 százalék körüli lesz. Az IMF 2009-re az egész fejlett világ számára recessziót jósolt, azzal, hogy a feltörekvő országok gazdasági növekedése is lassul. (Az elemzők
• 2007. december 13. A Fed az ECB-vel valamint a brit, a kanadai és a svájci jegybankkal együtt 100 milliárd dollárt tervez a pénzpiacra juttatni a kamatok letörésére és a hitelezési hajlandóság növelésére, miután a kamatcsökkentések hatástalanok maradnak. Először jelentkeznek komoly recessziós félelmek az USA-ban, és felmerül a világgazdaság lassulásának a veszélye. • 2008. január 18. Bush 145 milliárd dolláros – egyebek közt adócsökkentéseket tartalmazó – gazdaságélénkítő csomagot hirdet. • 2008. január 21. A világ vezető tőzsdéi a 2001. szeptember 11-e utáni időszak legnagyobb esését szenvedik el. • 2008. február 10. A G7 szerint a másodlagos jelzálogpiaci válság miatti veszteség elérheti a 400 milliárd dollárt. • 2008. február 17. Államosítják a Northern Rockot. • 2008. március 16. A JP Morgan Chase felvásárolja az összeomlott Bear Stearnst.
• 2008. április 8. Az IMF szerint a válság mértéke elérheti az ezermilliárd dollárt. • 2008. április 22. Minden idők legnagyobb brit banki veszteségleírása az RBS-nél, a gazdaságot 60 éve nem látott recesszió fenyegeti. 2008. május 22. Az UBS 37 milliárd dolláros veszteséget jelez. • 2008. szeptember 7. Államosítják a Fannie Mae és a Freddie Mac jelzáloghitelezőket, egy hét múlva csődbe megy a Lehman Brothers, miután nem kap pénzügyi segítséget. A Bank of America felvásárolja a megrogygyant Merrill Lyncht. Pár nap múlva a Fed 85 milliárd dolláros kölcsönnel megmenti az AIG biztosítót, amelynek 80 százaléka állami kézbe kerül. Újabb fekete nap a világ tőzsdéin, ezúttal a moszkvai index is tízéves mélyponton. A Fed 700 milliárd dolláros bankmentő csomagra készül – a legnagyobb beavatkozásra az 1929-es válság óta. A három autógyártó (GM, Chrysler, Ford) 25 milliárd dolláros hitelt kér.
4 | ÚJ EGYENLÍTÔ • 2008. szeptember 29. Az izlandi kormány államosítja az ország három bankjának egyikét, a Glitnirt, nem sokkal később a másik kettőt is. Miután a belga, a holland és a luxemburgi kormány 11,5 milliárd euróval megmenti a Fortis bankot, a belga, a francia és a luxemburgi kormány 6,4 milliárd eurót szán a Dexia bank megsegítésére. • 2008. október 6. 50 milliárd euróért megmentik a Hypo Real Estate bankot. • 2008. október 8. 50 milliárd fontos brit bankmentő csomag. Az amerikai, a brit, a kanadai, a svéd és a svájci központi bank kamatot csökkent. • 2008. október 11. A G7 ötpontos programot hirdet a hitelpiacok felpezsdítésére. Két nap múlva 37 milliárd fontért részlegesen államosítanak három brit bankot (RBS, Lloyds TSB, HBOS). Az amerikai kormány 250 milliárd dollárt szán részesedés szerzésére bajba került bankokban.
• 2008. november 6. Az IMF 16,4 milliárd dolláros hitelt hagy jóvá az államcsőddel fenyegetett Ukrajnának, 15,7 milliárdot Magyarországnak, 2,1 milliárdot Izlandnak. • 2008. november 9. Peking 586 milliárd dolláros gazdaságösztönző programot hirdet. • 2008. november 14. Recesszióban az euró-zóna. • 2008. november 23. A Citigroup részvényei egy hét alatt 60 százalékot zuhannak, a kormány 20 milliárd dollárral segíti a megabankot. • 2008. november 26. Fogyasztásösztönzésre és munkahelymegtartásra 200 milliárd eurós terv az EU-ban. • 2008. december 4. Nicolas Sarkozy elnök 26 milliárd eurós ösztönző programot hirdet. • 2009. január 19. Az amerikai kormány 17,4 milliárd dollárt szán a csőd szélére került autógyártó GM és Chrysler megsegítésére.
ekkor pl. Magyarország számára 2009-re még csak egy százalékos visszaesést prognosztizáltak, ám hamarosan kiderült, hogy ezek az előrejelzések meglehetősen optimisták voltak; valójában 7 százalékos volt a GDP csökkenés. Emlékeztetőül álljon itt egy rövid leírás a viharos gyorsaságú fejleményekről3. 2007. március 13. A Wall Streetet először riasztják meg a másodlagos jelzálogpiaci fejlemények, miután egyre több magánszemély képtelen törleszteni hitelét. Eközben súlyosbodik az ingatlanpiaci válság, folyamatosan nő a finanszírozási gondokkal küszködő pénzintézetek száma. Áprilisban
csődbe megy az egyik vezető másodlagos jelzáloghitelező, a New Century Financial. A válság világszerte kezdi éreztetni hatását a bankszektorban. Májusban amerikai közgazdászok először jelzik, hogy lassulhat az USA gazdasági növekedése. A kialakult helyzet kényszerré tette az államok, nemzetközi szervezetek beavatkozását, válság ellenes intézkedéseit. Ezek egy része, főként a kezdeti lépések a pénzügyi szektorra összpontosítottak, más részük a recesszió megfékezésére irányultak. A G20 csoport már a 2009. április elejei londoni csúcstalálkozón megállapodott, hogy 1,1 billió $-t fordítanak a világgazdaság fellendítésére.4 Ezen belül 500 Mrd $ pótlólagos forrást biztosítanak az IMF számára, 250 Mrd $-ral megtámogatják a globális kereskedelmi folyamatokat, továbbá elősegítik, hogy a Multilaterális Fejlesztési Bank legalább 100 Mrd $-nyi pótlólagos hitelt helyezzen ki. Ugyanitt az előzetes pesszimista várakozások ellenére megállapodás született arról is, hogy megszigorítják a nemzetközi (és nemzeti) pénz- és tőkepiacok működésének szabályait. Ez az, amitől a legtöbbet lehetett várni arra nézve, hogy az elszabadult pénzügyi folyamatok mederbe terelődjenek, és megelőzhető legyen egy a 2009-eshezhasonló pénzügyi katasztrófa kirobbanása. Az azóta eltelt időszak azt mutatja, hogy a szigorítás csak ímmel-ámmal halad előre. Az EU ugyan tett előkészületeket a bankszektor működésének a kidolgozásban résztvevők szerint történelmi jelentőségű megregulázására és felügyeleti rendszerére, de az új feltételek jogi formában eleddig még nem jelentek meg. Az EU-nak voltak összehangolt intézkedései: még 2008 őszén elfogadta, hogy hitelgaranciával finanszírozza a pénzügyi szektort (továbbá a banki betétek után 50 ezer euróig vállal garanciát, és
ÚJ EGYENLÍTÔ
|
5
• 2009. január 13. Németország: gazdaságösztönző csomag 50 milliárd euró értékben. • 2009. január 28. Az IMF a második világháború utáni leglassúbb világgazdasági növekedést (0,5 százalék) jelzi. Szinte minden fejlett ipari állam recesszió elé néz, a következő hetekben a kormányok rendre lefelé módosítják jóslataikat. A válság miatt világszerte 50 millió állás szűnhet meg. • 2009. február 17. Barack Obama elnök 787 milliárd dolláros gazdaságösztönző tervet ír alá. Két hét múlva az AIG minden idők legnagyobb negyedéves amerikai vállalati veszteségét (61,7 milliárd dollár) jelenti be. A FED elnöke szerint a világ az 1930-as évek óta a legsúlyosabb gazdasági válságát szenvedi. A világ vezető gazdaságainak még nagyobb visszaesést jósolnak. • 2009. április 29. A német kormány 2,25 százalékról
6,0 százalékra növeli a gazdaság ez évi gyengülésére szóló előrejelzését, és 0,5 százalékos növekedést jósol a következő évre. Az elavult, 2,25 százalékos idei GDPcsökkenésre vonatkozó előrejelzését január 21-én ismertette a német kormány. • 2010-től a vakrémület valamelyest enyhül, Európában elvétve fordulnak elő bankbezárások, a csődök javarészt az Egyesült Államokra korlátozódnak, ám a folyamat intenzitása ott is mérséklődik. Az amerikai állami betétbiztosítási alap 1914-es közlése szerint az amerikai bankcsőd-hullám 2010-ben tetőzött, amikor 157 pénzintézetre került lakat. Egy évvel később 92 bank ment csődbe, 2012-ben 51, 13-ban már csak 24, tehát csökkenő tendencia figyelhető meg. Legutóbb az illinoisi The National Republic Bank of Chicago kényszerült bezárni.
engedélyt adott a tagországoknak, hogy ezt 100 ezer euróig emeljék). Az uniós tagországok vezetői megállapodásra jutottak, hogy 75 milliárd euróval hajlandóak hozzájárulni a Nemzetközi Valutaalap (IMF) támogatási keretének bővítéséhez. Az euró-övezeti jegybank (ECB) 2009 elején először 1,5, majd 1,0 százalékra csökkentette alapkamatát a korábbi (2008 végi) 1,5 százalékról és kvantitatív enyhítésbe kezdett. Az eljárás lényege az, hogy a jegybank gyakorlatilag új pénzt teremt, és ebből vásárol elsősorban államkötvényt. A kvantitatív enyhítéssel teremtett új pénz bővülő likviditást jelent, de úgy, hogy az új bankjegytömeg fizikai valójában nem jelenik meg a forgalomban. Az egyébként inflációveszélyes módszert súlyosan recessziós időszakokban szokás alkalmazni, főleg olyankor, ha a gazdasági visszaesést deflációs kockázat is kíséri. Ahogy az európai recesszió súlyossága mind világosabbá vált, a gazdaságpolitikusok úgy kezdtek rettegni attól, hogy a dezinfláció deflációvá alakul át az európai gazdaságokban. A defláció két okból rendkívül veszélyes jelenség. Egyrészt a kialakuló deflációs várakozás – vagyis az árak hosszú távú további csökkenésének valószínűsítése – miatt a fogyasztók halasztják vásárlásaikat, ami további mélyíti a defláció elsődleges okát, vagyis magát a recessziót, másrészt a deflációs környezetben növekszenek a meglévő adósság reálköltségei (x százalékos átlagos árcsökkenés zéró nominális kamatszint mellett is x százalékos pozitív reálkamat szintet eredményez). Az Unió mellett természetesen az USA és az Unió tagországai jelentős intézkedéseket léptettek életbe a pénzügyi stabilitás érdekében. Számos országban kellett a kormányoknak közvetlenül megmenteni, feltőkésíteni vagy államosítani pénzintézeteket, bankokat, biztosítókat. A pénzügyi vál-
ságkezelési programok részben összehangolt, részben nemzeti hatáskörben végrehajtott intézkedései a legtöbb helyen hasonlóak. Általánosan alkalmazott eszköz a bankok részbeni vagy teljes államosítása. A világ vezető országaiban a nagy bankok sora került állami felügyelet alá. Az államosításokat rendszerint bankmentő csomagok előzték meg. (Természetesen nem minden országra igaz.) Az állam Amerikában összesen tizenegy, NagyBritanniában és Izlandon három-három bankot vett részben állami tulajdonba. Több esetben nem államosították teljes egészében a bankot, csak részvényeket vett az állam. Nagy-Britannia 610 milliárd eurót költött bankmentő csomagra. Németországnak 500 milliárd eurós, Franciaországnak 265 milliárd eurós, Hollandiának 200 milliárd eurós, Svédországnak 150 milliárd eurós, Ausztriának 100 milliárd eurós bankmentő csomagot alakított ki.5 A betéttulajdonosokat az amerikai betétbiztosítási alap fejenként 250 ezer dollárig, több mint 60 millió forintig biztosítja, az EU országai országonként esetleg eltérően minimum 100 ezer euróig.
Az elsődleges okok A válság elindulásának körülményeit érzékletesen írja le Szelényi Iván.6 „Az USA-ban keletkezett a szikra, amely kirobbantotta az úgynevezett »subprime mortgage«-krízist. 2000-2001-ben enyhe recessziót élt át az Egyesült Államok (a tőzsdén zuhanórepülésbe kezdtek a részvények, s ez azzal fenyegetett, hogy leállítja majd a gazdaság növekedését is). A komolyabb recessziót elkerülendő az Alan Greenspan irányításával működő Federal Reserve (Fed) radikálisan csökkentette a kamatlá-
6 | ÚJ EGYENLÍTÔ bakat. A tőzsde összeomlását a lakáspiac serkentésével sikerült ellensúlyozni. A Fed nyomain haladva a neoliberális szellemben szinte teljesen deregulált pénzügyi intézmények nagyon alacsony kamatú (a banki alapkamat alatti: »subprime«) jelzálogkölcsönökkel csalogatták a potenciális lakásvásárlókat a piacra. A kamatláb esetleg akár még az évi egy-két százalékot sem érte el, s a jelzálog a lakások vételárának akár teljes árát is fedezte. A pénzintézetek úgy vélték, vállalhatják ezt a rizikót, hiszen a lakásárak évente 15-25 százalékkal növekedtek. Hasonló módon gondolkodtak a kölcsönt felvevők. Ugyan számítottak arra, hogy 3-5 éven belül jelzálogaik kamatlába lényegesen felemelkedik, de azt várták, hogy addigra lakásuk már kétszer annyit ér, mint amennyiért megvették. A növekvő kamatok nevetve kifizethetők lesznek a tőkenyereségre felvett, a lakás tőkeértékére kapható újabb kölcsönökből (ezeket nevezik home equity credit line-nak - HECL-nak). Az amerikai háztartások fele egyébként is minden évben többet költött, mint amennyit keresett, most a folytonosan emelkedő ingatlanárak, s a könnyen hozzáférhető HECL-hitelek minden eddiginél nagyobb eladósodási – mondhatjuk nyugodtan: túlkeresleti – hullámot indítottak el. A HECL-ra felvett kölcsönökből fizették a családok a karibi sétahajózásokat, vettek luxusautókat, vásároltak márkás ruhákat előkelő butikokban, s fizették gyerekeik után az egyre elképesztőbb egyetemi tandíjakat. Ma a Yale-en egy gyerek BA-fokozata a szülőknek legalább kétszázezer dollárba kerül, s további százezerrel kell számolniuk, ha a gyereket MA-hez, illetve komoly jövedelmet biztosító álláshoz akarják juttatni. Kerekítve mondjuk egymillió dollár csak az egyetemi költsége egy háromgyerekes családnak, ami akkora összeg, amit már a jövedelmi hierarchia felső öt százalékát képező, vagyis az évi 250 ezer dollárnál többet kereső családok sem engedhetnek meg maguknak, s amit ingatlanjaik vélt tőkenyereségére felvett kölcsönökből fedezett az amerikai középosztály. Soros György legutóbbi könyvében (Új paradigma a pénzpiacok számára) találóan »super-bubble«-ról (szuperléggömbről) ír. Valóban, a XXI. század első négyöt évében egy egész sor túlinflált »léggömb« keletkezett. A legtöbbet a lakáspiacról »engedték fel«, de ott a lufi a felsőoktatásban, az egészségbiztosításban is, minden olyan részpiacon, ahol az elmúlt évtizedek során az árak a jövedelmeknél és a produktivitásnál gyorsabban emelkedtek. Az első léggömb, amely kipukkadt, 2000–2001ben a tőzsde volt, de a részvényeknek valóságos értékükre süllyedését megakadályozandó egy sor más léggömböt kreált az amerikai pénzügyi rendszer – ezek kezdtek sorra kipukkanni 2007–2008ban. A sort az ingatlané vezette. 2005–2006-ra leállt a lakások értéknövekedése, majd rövid stag-
nálás után megkezdődött az árak rohamos zuhanása. (Bár a lakásárak sok piacon – így például Manhattanban – megítélésem szerint még mind a mai napig lényegesen értékük felettiek.) A legkorábban bajba a »subprime« kölcsönadók-kölcsönvevők kerültek. A kölcsönök kamatlábai akkor kezdtek emelkedni, amikor az ingatlanok értéke csökkent, s így a jelzálogkölcsönnél most kevesebbet érő lakások tulajdonosai vagy nem tudták, vagy nem voltak hajlandóak megfizetni az ingatlanuk értékét meghaladó kölcsönök kamatait. Az ingatlanokat visszaadták a banknak, vagy a bankok vették vissza őket, ha hosszabb ideig nem fizették nekik a törlesztő részleteket. Ez felgyorsította a lakáspiacokon az árak esését, s a pénzintézetek egyremásra kezdtek tönkremenni, kértek csődöt maguk ellen. A következmény: a pénzintézetek részvényei szintén zuhanórepülésbe kezdtek, a Bank of America illetve a Citigroup részvényei értéküknek akár kilencven százalékát is elvesztették, magukkal rántva a tőzsdét.” Mint láthattuk, az előzmény az amerikai másodlagos jelzáloghitel-piac változó intenzitású válsága (subprime válság) volt, amely természetesen más országokban is érezteti a hatását. Az amerikai pénzügyi rendszer összeomlásának egyik legfontosabb tényezője, hogy a hitelpiac telítődése miatt a hitelező bankok figyelme a másodrendű (subprime) adósok felé fordult. A másodrendű adósok olyan zömükben hitelképtelen, hátrányos anyagi helyzetű, vagy bevándorló, kellő pénzügyi szaktudással nem rendelkező háztartások voltak, amelyeknek nem lett volna szabad olyan kedvező feltételekkel hitelt adni, amilyenekkel az amerikai bankok ezt tették. A másodrendű adósok a hagyományos hitelezési feltételek mellett feltehetőleg soha nem vettek volna fel hitelt, hiszen tisztában voltak azzal, hogy a törlesztő részletek fizetése meghaladja lehetőségeiket. Ezért a bankok az elemi és nagyon rövid távú profitérdekeiktől hajtva új, agresszív marketing módszerekkel vették rá őket a kölcsön felvételre. Jellemző, hogy a bankok saját alkalmazottak helyett egyre inkább üzletkötőket bíztak meg üzletszerzéssel, akik a megkötött szerződések arányában kaptak díjat. (Ezt a kíméletlen piacszerző módszerekre alapozó hitelezést az amerikai jogi nyelv predatory lendingnek, zsákmányszerző, hitelezésnek nevezi.) A predatory lending tisztességtelen és káros, sőt veszélyes mivolta kormányzati körökben is nyilvánvaló volt, de az ellene indított törvényhozási kezdemények igen erőtleneknek bizonyultak, nem tudtak gátat vetni az erőszakos hitelezési gyakorlatnak. Az erőszakos hitelkihelyezésekhez jócskán asszisztált a Fed is. Az Egyesült Államokban a kilencvenes évek közepétől-végétől a bankok
ÚJ EGYENLÍTÔ
lényegében komolyabb hitelbírálat nélkül nyújtottak jelzálogkölcsönöket a magánszemélyeknek, amit az ingatlanok értékének folyamatos növekedése mellett az olcsó pénz tett lehetővé; az USA jegybankja (Fed) indokolatlanul (pontosabban a gazdasági növekedés serkentésének téves indokával) alacsonyan tartotta az alapkamatot, ami olcsóvá tette a hiteleket. A korábbi évek kiegyensúlyozott gazdasági növekedésének folytatódására számítva a bankok vezetőinek (és magának Alan Greenspannek, a FED akkori elnökének) a fejében meg sem fordult a gondolat, hogy az adósok nem tudják majd visszafizetni a hiteleket. A kihelyezési boom-mal párhuzamosan a bankok közötti hitelezési verseny is felerősödött, aminek az lett a következménye, hogy a pénzintézetek egyre kockázatosabb hiteleket folyósítottak, egyre több igazában hitelképtelen adósnak adtak pénzt, egyre kockázatosabb beruházásokat finanszíroztak a folyamatos expanzió fenntartása érdekében. Mindemellett a pénzügyi szektor elképesztő találékonysággal lepte meg a piacokat a pénzügyi innováció újabb és újabb ötleteivel. A válság igazi okának az ilyen ún. derivatív (származtatott) ügyletek és termékek (mint pl. a CDO és a CDS) elterjedté válását tekinthetjük. A derivatívok piaca nem szabályozott, állami vagy felügyeleti előírások általában nem korlátozzák a piaci mozgást. A CDS (credit default swap) pl. lehetővé teszi a hitelek kockázatának átszármaztatását úgy, hogy a vevő meghatározott időszakonként meghatározott összeget fizet az eladónak, aki kezességet vállal az adós fizetéseiért. A másik termék a CDO mögött hitelek vagy kötvények állnak. Itt a vevő (befektető) átvállalja a banktól az adott csomag kockázatát. Ez az eladó banknak azért jó, mert így még több hitelt képes kihelyezni. Az ilyen típusú termékek csomagokban történő árusítása azt idézte elő, hogy nagyon nehéz, gyakorlatilag képtelenség volt felmérni a termék valós kockázatát, ami átláthatatlan struktúrák létrejöttét eredményezte. Mindezek az átláthatatlan kereskedések vezettek oda, hogy a rendszer alappillérének, az ingatlanáraknak a csökkenése felborította a rendszert, ami a szövevényes ügyletek miatt a globális pénzügyi rendszer megroggyanásához vezetett. A külső körülmények romlása, az USA gazdaságának lassulása miatt 2006-tól egyre nagyobb arányban kezdtek bedőlni a hitelek, estek az ingatlanárak (egyre több lakást akartak eladni), okozatként elkezdtek csődbe menni az ingatlan-
|
7
irodák, majd szépen a jelzáloghitelezéssel foglalkozó bankok is. Mindez persze fagyasztó hatással van a bankközi piacokra is; a bankok egymásnak is csak magas kockázati felárral voltak hajlandóak hitelt nyújtani. Mivel pedig a bankok egyre kevésbé voltak hajlandóak egymást hitelezni, összeszűkültek a kívülálló ügyfelek finanszírozási forrásai is. Az időszak jellemző vicce: Hallod, a bankok már egymásban sem bíznak. Mire a válasz: mit csodálkozol, ha négy hamiskártyás leül egy asztalhoz játszani, azok bíznak egymásban? A válság természetesen megrendítette az egész világ pénzügyi rendszerét. Az USA-n kívüli pénzügyi szervezetek ugyancsak katasztrofális hatásokkal járó megingása kevésbé kapcsolódik az ingatlanpiaci mozgásokhoz, sokkal inkább, sőt elsősorban a pénz- és tőkepiacok átláthatatlanságára és szabályozatlanságára vezethető vissza. Egyre másra derült fény megalapozatlan, kockázatos ügyletekre, felületes, sőt a hibákat elfedő cinkos könyvvizsgálati eljárásokra. A csődök így – a piac abszolút szabadságát hirdető neoliberalizmus eszméit valló, elsősorban angolszász kormányzatok szigorú szabályozást ellenző magatartása folytán – végig sepertek a világ pénzügyi szféráján. Egyébként jellemző, részben a pénzügyi krízis folyományaként beindult a gazdasági recesszió is. A gazdasági növekedés keresleti forrása bedugult. Az USA-ban, ahol a fogyasztást egyre növekvő mértékben a hitel táplálta, ahol gyakorlatilag mindent meg lehet(ett) hitelre venni, a bankcsődök és az ezekkel járó negatív hangulat folytán kialakult pánikreakció a bankoknál a hitelezés drasztikus visszafogásához vezetett, ami viszont a fogyasztás szűkülését eredményezte. Következmény a termelés csökkenése, a munkanélküliség növekedése, a gazdaság előbb növekedési ütemének lassulása, majd abszolút visszaesése. A pénzügyi krízis tehát egyre inkább átterjed a reálgazdaságra is, előbb az Egyesült Államokban, majd világszerte. Érdekes volt a „legprofibb” intézmények egymásra licitálása a romlás előrejelzésében. Egy 2009. március 19-én nyilvánosságra került IMFelemzés7 szerint a Nemzetközi Valutaalap még arra számított, hogy 2009-ben, hatvan év után az első, világszintű visszaesés 0,5-1,0 százalék lesz az egész évre számítva. Az Egyesült Államokban a GDP 2,6 százalékos csökkenését jósolta a nemzetközi pénzintézet, az euró-övezetben 3,2 százalékos, Japánban 5,8 százalékos visszaesést valószínűsített. 2010-re az amerikai GDP 0,2, az euró-övezetének 0,1 százalékos emelkedését jövendölte, azzal, hogy Japánban viszont 0,2 százalékkal még tovább csökken. Az OECD 2009-re szóló előrejelzése szerint az euró-övezet össze-
8 | ÚJ EGYENLÍTÔ sített hazai összterméke (GDP) 4,1 százalékkal csökken, úgy, hogy pl. Németország gazdasága (ekkor még) 5,1 százalékkal, Olaszországé 4,2 százalékkal, Franciaországé 3,3 százalékkal fog gyengülni, ám nem sokra rá a német kormány az ország visszaesésének várható mértékét 6 százalékra módosította. (Tény: 6,6 százalék) Az Economist Intelligence Unit (EIU) – a világ legnagyobb, nem befektetési banki jellegű gazdaságelemző háza – áprilisra szóló átfogó világgazdasági prognózisában8 azt írta: vásárlóerő-paritáson az addig jósolt 0,8 százalékos visszaesés helyett most már 1,5 százalékos világszintű GDP-mínuszt valószínűsít, ami a II. világháború óta a legrosszabb globális teljesítmény lesz. A nemzetközi kereskedelem pénzügyi feltételeit jobban tükröző piaci árfolyamon számolva az EIU londoni elemzői az addigi 1,9 százalék helyett 2,6 százalékos globális GDP-csökkenést tartottak reálisnak 2009 egészére. A valóság végül még ezeknél is rosszabb lett, a folyamat a II. világháború utáni időszak legpusztítóbb világgazdasági recesszióját jelentette. Az Európai Uniót elérte a szociális válság is. Az unióban 10-11 százalékra nőtt a munkanélküliségi ráta, de pl. Spanyolországban 20 százalék körül van még ma is (a munkakezdő fiatalok körében 50 százalék, de vannak régiók, ahol 63 százalék).
A mélyebb okok A most még alig magunk mögött (vagy még el sem) hagyott válságnak két, egymástól ugyan nem független, de mégis jól elkülöníthető vonulata van. Az egyik a felszínen megjelenő, mind az okokat, mind a hatásokat tekintve mindenki számára kézzelfogható jelenség, az ún. pénzügyi válság, míg a másik egy rejtettebb, az okait illetően sokkal mélyebben meghúzódó folyamat, nevezetesen a reálszférát megrázó recesszió. A világ pénzügyi rendszerén végigsöprő, bankok, biztosító intézetek, befektetési alapok, brókerházak sokaságát térdre kényszerítő, több országban valutaválságot előidéző pénzügyi válság elindító eseményei, mondhatni okai világosak, igaz, végkifejletét illetően meglehetősen nagy a bizonytalanság, főként a pénzügyi szektor rendkívül erős érdekérvényesítő ereje miatt. Kétséges, hogy a kormányok, még ha a szándék meg is lenne, képesek lesznek meghozni azokat a döntéseket, amelyek kellő szigorúsággal kordában tarthatják a már-már fékeveszett innovációkra táncoló pénzügyi piacokat. A helyzetet jól jellemzi, ami az Egyesült Államokban történt. Még az első megválasztása előtti kampányban Obama egyik legvonzóbb ígérete az volt, hogy megrend-
szabályozza a bankokat, brókereket, véget vet a pénzügyi rendszer áttekinthetetlen működésének. Néhány nap elteltével, természetesen még továbbra is a kampányidőszakban ez a téma elveszett a nagy éji homályban, feltételezhetően nem véletlenül. A világméretű gazdasági visszaesés azonban nem egyszerűen és nem csak a pénzügyi krízis folyománya, hanem sokkal inkább a kapitalista rendszer ciklikus válságainak egyike. Ebből a szempontból a pénzügyi összeomlás inkább csak a szükségképpen bekövetkező események véletlen kiváltójának tekinthető. Nem zárható ki viszont, hogy a jelenlegi válság bizonyos értelemben mégis minőségileg más, mint a korábbiak. A mai kapitalizmus egyik, ha nem legdöntőbb meghatározó eleme, egyben jellemvonása a globalizáció. A piaci folyamatok világméretűvé váltak, a tőkés társadalmi újratermelés által érintett területek határai földrajzi értelemben folyamatosan tágulnak, egyre újabb és újabb országok, régiók lesznek a rendszer részei. Azt lehet mondani, hogy az a marxi elmélet szerinti „zárt rendszer”, amelyben a profittermelés sajátosságai megjelennek, egyre nagyobb területekre terjed ki, Afrika valamint Közép- és Dél-Amerika egyes részeit kivéve gyakorlatilag az egész világra (ami egyben azt is jelenti, hogy pl. Kínára is, jóllehet a kommunista politikai rendszer és hatalmi struktúra azt a hitet keltheti a kívülállóban, hogy ott a gazdaság is valami más rúgóra jár). Mármost erről a zárt rendszerről Bródy András már 1969-ben kimutatta9, hogy annak egészében profit csak akkor keletkezik, ha van gazdasági növekedés (vagyis e nélkül az egyes szektorokban lehetséges ugyan a profit létrejötte, de csak más szektorok rovására). A (tőkés gazdasági) rendszernek a profitok pótlólagos forrásainak megszerzéséhez szükséges folyamatos terjeszkedése az utóbbi két évben – többek között a pénzügyi válság következtében is, ami megfejelte a konjunkturális ciklus negatív fejleményeit – beszűkült, ezért a rendszer szükségképpen bizonyos fokig önmaga tartalékait kezdte felélni. Ez a beszűkülés persze relatív, hiszen nagy régiók, mindenekelőtt Kína, India és egyes dél-amerikai országok még növekedési pályán vannak, de a korábbi időszakokhoz képest a növekedési potenciál mégis csak kisebb és folyamatosan szűkülőben van. A növekedésnek még vannak pótlólagos földrajzi forrásai (mindenekelőtt Afrika), ezért a jelen ciklusból még feltehetőleg van kilábalás. Az a folyamat azonban, amelynek eredőjeként a nyugati országok – a termelési tevékenységeket szinte teljesen átköltöztetve a ma még olcsó munkaerejű területekre – egyre inkább szolgáltató-fogyasztó társadalmakká válnak, oda vezet, hogy előbb-utóbb
a most még fejletlenebb régiók termelési költségei is szükségképpen megemelkednek, s egy idő után nincs hová terjeszkedni. Ráadásul a Föld anyagi erőforrásainak kimerülése, a társadalmilag elviselhetetlen következmények, a szegénységgazdagság végletes kiéleződése, a természeti környezetre gyakorolt hatások miatt a mai típusú növekedés bizonyítottan fenntarthatatlan, alighanem ténylegesen elért a saját határaihoz; a világ egésze maga válik a zárt rendszerré. A még kilógó régiók beszippantása a mai rendbe valószínűleg az utolsó növekedési szakasz forrása lesz, amely után nem elképzelhetetlen, sőt kötelezően bekövetkezik egy az egész világra kiterjedő paradigmaváltás. Tulajdonképpen ez a folyamat a globalizáció igazi tartalma, természetes velejárója pedig a jövedelmek hihetetlen intenzitású polarizációja. Elképesztő mértékű és egyre növekszenek az egyes régiók közötti, az azokon belüli, sőt az egyes országokon belüli, de legfőképpen az egyes emberek, a tehetősek és a szegények közötti jövedelmi és vagyoni különbségek. A világ népességének elenyésző hányada birtokolja a képződő jövedelmek és a vagyonok elsöprő többségét. Jellemző, hogy már az amerikai jegybank szerepét betöltő Federal Reserve (Fed) elnökét is erősen nyugtalanítja a gazdasági egyenlőtlenség folyamatos növekedése, amelyet ellentétesnek tart az Egyesült Államok hagyományos értékeivel. Janet Yellen egy a bostoni Fed által szervezett konferencián kárhoztatva emelte ki, hogy a jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségek majdhogynem egy évszázados csúcsra emelkedtek. Az utóbbi évtizedekben a leggazdagabbak vagyona és jövedelme jelentős mértékben növekedett, miközben a többség életkörülményei nem változtak. A lakosság leggazdagabb 5 százaléka birtokolja a javak kétharmadát, a többiek anyagi helyzete viszont nem javult. Ezért a Fed elnöke helyénvalónak tartja azt a kérdést, hogy ez a tendencia összeegyeztethető-e az Egyesült államok történelmében gyökerező értékekkel, köztük az esélyegyenlőséggel. (Yellen: Egyre nagyobb egyenlőtlenségek, nagy baj. Gazdasági Rádió, 2014. október 18. 12:52) Hasonló jelenségek figyelhetők meg Kínában, Indiában, Oroszországban, az euro-zóna területén és szinte mindegyik, a neoliberális gazdaságpolitika áldásait hosszabb-rövidebb ideig élvező országban a világ bármely táján. Nem kell hozzá különösebb képzelőerő, hogy megjósolhassuk, a mai világfaluban, ahol az információk (de nem a tudás és az események megértése!) szinte mindenki számára elérhetők, az indulatok bármikor előre nem látható feszültségeket kelthetnek. Ezek
éleződéséhez remekül hozzá tud járulni a pénzvilág hétköznapi ember számára átláthatatlan szövevénye, a pénz és kezelőinek korlátlan uralomra jutása, ellenőrizetlen, sőt ellenőrizhetetlen hatalma. A világ összes országának teljes GDPjét kitevő pénzmennyiség hozzávetőleg 3 nap alatt fordul meg a tőke- és pénzpiacokon. Ami forog, az természetesen nem valós, hanem döntően virtuális pénz, a különböző származtatott ügyletek látványértéke. Ezeken a virtuális kereskedéseken azonban a hozzáértő (nem jogi értelemben) bennfentesek igencsak valóságos vagyonokat tudnak felhalmozni, míg a munkájukból megélők egyre inkább elszegényednek. Mielőtt bárki valamilyen összeesküvés elméleti idiotizmussal vádolna, álljon itt egy svájci elemzés, amelyik 43 000 nemzetközi vállalat kapcsolatainak vizsgálatával megerősítette, hogy létezik a cégeknek egy főként bankokat tömörítő viszonylag kis csoportja, amelyik aránytalanul nagy befolyással rendelkezik a világgazdaság fölött. „A felvetés, mely szerint néhány bankár mozgatja a világgazdaság egy hatalmas részét ma már nem számít igazán hírnek, több megmozdulás is jelzi, hogy az emberek kezdenek tisztában lenni a pénzvilág dominanciájával. A zürichi Svájci Szövetségi Műszaki Intézet rendszerelméleti tudósai által készített tanulmány azonban elsőként tekint az ideológia mögé, beazonosítva ezt a hatalmi hálózatot a természetes rendszerek modellezéséhez alkalmazott matematika és az átfogó cégadatok felhasználásával, feltérképezve a világ transznacionális cégeinek (TNC-k) tulajdonviszonyait. Korábbi tanul-
10 | ÚJ EGYENLÍTÔ mányok is rávilágítottak már arra a tényre, hogy a világgazdaság egy jelentős része mindössze néhány TNC kezében fut össze, ezek az elemzések azonban korlátozott adatokra épültek és kimaradtak belőlük a közvetett tulajdonlások, ezért nem tudtak pontos képet adni a cégek világgazdaságra gyakorolt befolyásáról. A zürichi csapat az Orbis 2007-et, egy 37 millió céget és befektetőt nyilvántartó adatbázist használt, amiből kiemelték mind a 43 060 TNC-t és kielemezték a köztük fennálló tulajdoni viszonyokat. Elkészítettek egy modellt, amibe belevették a társaságok részvényhálózatokon keresztüli befolyásait, illetve megvizsgálták minden egyes vállalat működő tőkéjét, feltérképezve gazdasági erejük szerkezetét. A kutatás egy 1318 cégből álló magot azonosított, melyeknél összefonódnak a tulajdonviszonyok. Az 1318 cég mindegyike kettő vagy több, átlagosan 20 másik céghez kapcsolódik, ezen felül pedig a globális működő tőke 20 százalékát testesítik meg. Az 1318 cég részvényeivel együttesen uralja a világ értékpapír és termelő vállalkozásainak többségét, ami a globális tőke további 60 százalékát jelenti. Tovább bogozva a tulajdoni viszonyokat a svájci csapat eljutott egy »szuper-egyedig«, ami 147 szoros kapcsolattal egymásba fonódó céget jelent, ezek a hálózat összvagyonának 40 százaléka felett rendelkeznek. Többségük pénzintézet, a toplistán olyan neveket találhatunk, mint a Barclays Bank, JPMorgan Chase & Co, az AXA, az ING és a Goldman Sachs Group.”10 Joggal vetődik fel a kérdés, hogy ha a matematikailag kimutatható (pénzügyi) hatalom koncentráció ekkora, akkor mekkora a nyilvános adatokból nem kimutatható. Ez alighanem fantázia kérdése is. Nem lehet eltekinteni egy másik, ám az előzővel szoros kapcsolatban levő, vagy a mögött meghúzódó ok, az extrém neoliberális gazdaságpolitikai felfogás gyakorlatba ültetésének kiterjedésétől. Az ultraliberalizmus, a dereguláció, privatizáció, liberalizáció szentháromságának a múlt század 70es, 80-as éveitől kezdődő egyeduralma, a szociális szempontok, a társadalom érdekeinek profitérdekek alá vetése, a tőkemozgás bármilyen kontrollálásának elvetése vezetett oda, hogy ma a világgazdaság és a világ társadalmainak összeomlása JEGYzETEK 1 http://www.realtytrac.com/ContentManagement/pressrelease.aspx?ChannelID=9&ItemID=3988&accnt=64847, realtytrac.com, 2008-05-19 2 Bloomberg.com: „Merrill Lynch Posts Fourth Straight Quarterly Loss” (Josh Fineman and Bradley Keoun, 2008-07-17, http://www.bloomberg.com/apps/news?pid=20601087&sid= atGti_UmcPnM&refer=home); „Subprime Losses Top $379 Billion on Balance-Sheet Marks: Table” (Yalman Onaran, 200805-19,
reális veszéllyé vált. Valójában a mögöttünk (?) hagyott válság nem más, mint ennek a neoliberális őrületnek a látványos bukása, ám néhány évtizedes ámokfutásának következményei még sokáig élnek, pusztító hatásai igazában csak most kezdenek kibontakozni.
Mi lesz? Lehetne a válasz, hogy ki tudja. Az, hogy a már ma is jól érzékelhető feszültségek földrészek, régiók, népcsoportok között milyen módon oldódnak fel, e pillanatban még pontosan nem válaszolható meg, de sajnos egyre nagyobb a valószínűsége az erőszakos végkifejletnek. Mi az, ami már most is világosan rögzíthető? Az, hogy elindult és megállíthatatlan a modernkori népvándorlás. Ennek jelentőségét a politikusok egyelőre szerte a világon próbálják bagatellizálni, ám méretei és történelmi hatásai igazában csak az első évezred előtti és körüli népvándorlással lesznek összehasonlíthatók. Emberek tömegei árasztják el Afrikából, Ázsiából Európát, KözépAmerikából Észak-Amerikát. A kelet-európai rendszerváltások (nagyjából 1980) óta hozzávetőlegesen 6 millió ember áramlott Kelet-Európából Nyugat-Európába, többségük soha nem fog viszszatérni eredeti otthonába. Az elszegényedés sorsára jutó emberek tömegeiben kiszámíthatatlan reakciókat válthat ki az elenyésző kisebbség felfoghatatlan gazdagsága, persze az sem lenne sokkal vigasztalóbb, ha igaznak bizonyulna, hogy már léteznek stratégiák a szuper-gazdagok túlélésének biztosítására. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy komoly stratégiai kutatások jutottak már arra következtetésre, hogy a vízhiány, a tengerszintek emelkedése élettér háborúkhoz (tessék figyelni a szóhasználatot!) vezethet, sok optimizmusra nincs okunk. Amit remélhetünk, báregyelőre ez látszik kevésbé valószínűnek, hogy kialakulnak a természet kizsákmányolását megszüntető fenntartható fejlődés (nem növekedés!) feltételei, azaz győzedelmeskedik a józan emberi belátás és bölcsesség. A másik, sajnos inkább valószínű szcenárió szerint ugyanez az eredmény súlyos társadalmi robbanások árán jön létre, ha egyáltalán létrejöhet. http://www.bloomberg.com/apps/news?pid=20601087&sid= aK4z6C2kXs3A&refer=home) 3 Forrás: HVG 2009. március 14. 4 G20 leaders agree $1.1 trillion injection to aid global recovery (http://www.guardian.co.uk/world/2009/apr/03/g20-gordonbrown-global-economy) 5 Jöhet a bankállamosítás, Világgazdaság, 2008.11.12. 6 Szelényi Iván: Népszabadság 2009. március 21. 7 Privátprofit 2009. március 19. 8 Uo.
