Birtalan Győző
A XVIII. század orvostudománya (A Semmelweis Egyetem egyetemi jegyzetéből)
A Sydenham nyomán kialakított orvoslás, mely elsősorban a beteg állapotából és a bevált tapasztalatokból indult ki, a XVIII. századi belgyógyászat meghatározó irányzata maradt. A hollandiai Leyden egyetemén tanított a világhíressé vált Hermann Boerhaave (1668–1738). Elmondták róla, hogy egy Kínából hozzá küldött levélre a neve alá csupán annyit írtak: Európa, a küldemény mégis eljutott a címzetthez. Boerhaave kiváló gyakorló orvos és főként igen vonzó tanári egyéniség lehetett. Nevezetes volt arról, hogy rendszeresen gyakorolta az ágy melletti oktatást. A kórképekről adott magyarázatai részben jatrofizikai, részben jatrokémiai elméletekre épültek. Igen sokoldalú képzettséggel rendelkezett. Hosszabb rövidebb ideig szinte valamennyi akkori orvosi szaktárgyat előadta. Különösen jártas volt a vegytanban. Súlyt helyezett az anamnézis gondos felvételére, bevezette a testhőmérséklet mérését. A betegségek kórtanát aprólékosan elemezte. Nem elégedett meg például a gyulladás általános jeleinek hangoztatásával, hanem igyekezett e folyamatot az egyes szervek sajátságaira vetíteni. Ily módon fejtette ki többek között a tüdőgyulladás kórmechanizmusát, beleértve az általános szepszishez vezető szövődményt is. Terápiájában sokoldalú volt. A növényi eredetű gyógyszereket, mint kitűnő botanikus előszeretettel alkalmazta, de nem zárkózott el másfajta szerektől sem. Mindent célzottan, racionálisan indikált. Receptírásában is érvényesült jelmondata: „Az egyszerűség az igazság bélyege” („Simplex sigillum veri”). A XVIII. század legkiválóbb klinikusai jórészt mesterüknek tekintették Boerhaavet. A leydeni orvosi oktatás és gyakorlat szellemét elsősorban Bécsben és a skóciai Edinburghban közvetítették tovább. Közülük került ki Gerhard van Swieten (1700–1772) is, akit Mária Terézia a Habsburg birodalom egészségügyeinek vezetésével, ezen belül az orvosképzés korszerű megszervezésével bízott meg. Van Swieten ebben a minőségben sokat tett hazánk egészségi viszonyainak javításáért, többek között a nagyszombati egyetem orvosi karának megszervezéséért.
A brit orvosi iskola Az edinburghi orvosi iskolában is számos kiváló klinikus és kutató közvetítette tovább a leydeni irányzatot. Ez az egyetem arról is nevezetes volt, hogy a szigetországban csak ide vettek fel nem anglikán vallású hallgatókat. Jórészt itt készítették fel azokat a medikusokat is, akik később az Amerikai Egyesült államokban folytatták munkájukat. A korabeli brit orvosok között tartós nevet szerzett John Fothergill (1712–1780), a diftéria és a neuralgia kórképeinek leírásával. Megállapította a koszorúerek sclerosisát az angina pectoris esetében. Az utóbbi betegség jellegzetes tünetegyüttesét elsőként William Heberden
(1710–1801)
határozta
meg.
Mindkét
kitűnő
klinikus
az
angina
patomechanizmusában a hangsúlyt a coronariák görcsös összehúzódására tette, ami összhangban volt az akkor divatos Cullen féle nervizmus és irritabilitás koncepcióval. John Huxham (1692–1768) a lázas betegségek differenciálásában tűnt ki. A spanyol Caspar Casal (1691–1759) a pellagra klasszikus leírója. A genfi Theodore Tronchin (1709–1781), aki akkoriban a kontinensen a legtöbb himlőoltást végezte, az ólommérgezés tünetcsoportjának első ismertetője. A német Paul Gottlieb Werlhof (1699–1767) orvosi hírneve Rómától Moszkváig terjedt. Emlékét a róla elnevezett betegség is őrzi.
Új gyógyászati eljárások William Withering (1741–1799) vezette be az orvosi gyakorlatba a népi gyógyászatból átvett digitalis terápiát. Akkoriban ezt a gyógyszert elsősorban vizelethajtóként alkalmazták. Az Európa-szerte ismert hallei Friedrich Hoffmann (1660–1742) a szervezet biopatológiai működéséről nagyvonalú mechanikus modellt alkotott. Ennek lényege, hogy az organizmus életét a folyamatos nedvmozgások biztosítják. Itt nemcsak a vért vette számításba, hanem feltételezte, hogy az üreges szerkezetűnek tartott idegfonatokban idegnedv közlekedik, melyhez az igen finom éltető elem, az „éterikus fluidum” (amit légzéskor veszünk magunkhoz) keveredik. Ha valahol nedvtorlódás, pangás, „plethora” jön létre, úgy lokális tünetek, idegi reflexként görcsös, lázas reakciók keletkeznek. Hoffmann jellegzetes kórjelző meghatározásai közé tartozott a „rostok” (ezeket tekintették akkor a szervezet morfológiai alapegységének) túl feszes vagy túl laza tónusa. E hipotézisből indult ki egyébként józan, egyszerű célravezető terápiája, mely nagyban emelte szakmai hírnevét. A tudományokat rendszerező XVIII. században történtek kísérletek a betegségek
osztályozására. Már Sydenham is törekedett erre és vele együtt mindazok, akik a betegségekben valamilyen önálló természeti jelenségegységet láttak, melyek meghatározható külső-belső feltételek nyomán keletkeznek és zajlanak le. Minthogy a kórképeket azokban a századokban általában a többé-kevésbé jellemző tünetek alapján differenciálták, az osztályozás orvosi szempontból csak formális és hozzávetőleges lehetett. A betegségeket mint természeti képződményeket fogták fel, a nozológiai felosztás a botanikában használatos elvek szerint történt. A montpellier-i Boissier de Sauvages (1706–1767) 1763-ban megjelent betegségrendszerezése volt e műfajban a legsikerültebb. Carl Linné (1707–1778), a tudományos növénytani rendszer klasszikusa – egyben gyakorló orvos – Sauvages-zsal egyidőben szintén megpróbálkozott a betegségek osztályozásával.
A sebészet A korabeli sebészet színvonala és főleg társadalmi megbecsülése emelkedőben volt. Ehhez, sajátságos módon még a XIV. Lajoson 1686-ban elvégzett sikeres végbélsipoly műtét is hozzájárult. Nemcsak a szerencsés sebész járt jól, aki fejedelmi honoráriumot és nemességet kapott, hanem felértékelődött a szakma. 1731-ben Párizsban megalakulhatott a Sebészet Királyi Akadémiája (Académie Royale de Chirurgie), ami nagyban hozzájárult a sebészképzés szintjének emeléséhez. Ennek megvalósítása főleg Georges Marechal, (1658–1736) a tekintélyes udvari sebész érdeme. Sokat tett a sebészet fejlődéséért Jean Louis Petit (1674– 1750), aki a tourniquet eszközt feltalálta. Ez az érleszorítási technika elősegítette az amputációk vérzéscsillapításának körültekintő, korrekt elvégzését. A század második felének kiemelkedő francia sebésze Pierre Joseph Desault (1744–1795), aki a törés-ficam ellátásban és a sebkezelésben hozott több hasznos újítást. A kor abszolutista felfogású uralkodói a sebészet fejlesztését hadseregük érdekében is szorgalmazták. A porosz Frigyes Vilmos 1724-ben alapított intézménye a berlini Charité a katonai sebészeti orvosképzés bázisa lett. II. József 1785-ben létesítette a bécsi Katonai Akadémiát, ahol a híres hadsereg-fősebész Johann Alexander Brambilla (1728–1800) dolgozott és oktatott. Németországban, Hollandiában és Oroszországban működött a neves kitűnő sebész Lorenz Heister (1683–1758), aki a kor legjobb sebészi tankönyvét alkotta. A hólyagkőműtétek legnagyobb mestere a XVIII. század első felében a londoni William Cheselden (1688–1752). 1753-ban megjelent csonttana a legjobban illusztrált munkák közé tartozik, amelyet e témában addig kiadtak. Igen sokat tett az angol sebészek helyzetének
megjavítására, akik elérték, hogy végleg elkülönültek a borbélyok közösségétől és 1745-ben megalapították a „Sebészi Mesterség és Tudomány Testület”-ét. Ugyancsak kiemelkedő angol sebész volt Percival Pott (1713–1788), akiről a tbc-s csigolyaelváltozás jellemző formáját elnevezték. Hatalmas érdemei vannak a sebészet tudománnyá alakításában a skót John Hunter-nek (1728–1793). Igen gazdag és szerteágazó tudományos életműve (kórbonctan, összehasonlító anatómia, fogászat, érsebészet) középpontjában azok a kísérleti élettani vizsgálatok álltak, amelyeket a gyulladásos elváltozások mibenlétének felderítésére végzett. Volt egy különös balszerencsés vállalkozása: a híres önkísérlet, mellyel a gonorrhoea és a lues azonosságának vagy különbözőségének régóta vitatott kérdését kívánta eldönteni. Szerencsétlenségére a beteg, akitől a fertőzött váladékot vette egyszerre mindkét betegségben szenvedett. Ilyen módon Hunter nemcsak a kétféle betegség egységének téves következtetésére jutott, hanem a beindított erélyes higanykezelés ellenére, számára végzetes betegséget is szerzett. A nagy francia forradalom vívmányai közé tartozott, hogy megszüntették az orvosi és a sebészi képzés különállását. Egyéb okok mellett, a kórbonctani szemlélet térhódítása is a medicina és chirurgia szorosabb közeledését eredményezte.
Szülészet A már előző században bevezetett szülészeti fogók tökéletesítése és széleskörű elterjedése jellemezte ennek az időszaknak a szülészetét. Ezzel összefüggésben pedig – a kor mechanikai fizikájának hatására is – egyre behatóbban tanulmányozták a medence méreteit, és a szülési folyamat mechanikáját. Úttörő érdemei voltak ebben Francois Mauriceau-nak (16371709). Nagy jelentősége volt a holland Hendrik van Deventer (1651–1724) szülészeti munkásságának is. Ő hasznosította e téren a kitűnő ortopédiai ismereteit. 1696-ban kiadott szülészeti tankönyvében a magzat elhelyezkedését már pontosan a medencéhez viszonyítva ábrázolja. A női medencét típusokra bontva mutatja be. Voltaképpen általa kezdődött a medenceméretek tana. Tanácsai a szülészeti beavatkozásokra nem ennyire egyértelműen pozitívak. Túlságosan aktív a lábrafordításban, a lepény leválasztásában. A kitolási szakban a farokcsontot a hüvelyfalra gyakorolt nyomással hátrafeszítette. Emiatt törések bizony előfordultak. A XVIII. század legnevesebb francia szülészei Guillaume de la Motte (1655–1737), André Levret (1703–1780), aki a magas francia szülészfogót szerkesztette, Jean Louis
Baudelocque (1745–1810), a kiemelkedő elméleti és gyakorló szakember, a medencemérési technika megalkotója. Igen erős volt az angol szülészeti iskola is, melyre általában a konzervativizmus jellemző. Reprezentánsai közül elsőként William Smellie-t (16971763) kell említsük, aki a klasszikus angol forceps alaptípusát kidolgozta. Nevéhez fűződik egy fontos medenceméret, a conjugata diagonalis fogalma. Kitűnően illusztrált szülészeti tankönyvet írt. Véleménye szerint, mely hazájában széles körben elfogadottá vált, ezer szülésből kilencszázkilencven a szokásos segítséggel lezajlik. Az angol szülészetre jellemző oldalfekvő testhelyzetű szülést a dublini Fielding Ould (1710–1789) vezette be. Az anya veszélyeztetettségének elkerülésére kitágította a magzati koponyaperforálás indikációját, ami szintén átment a szigetországi gyakorlatba. A nagytekintélyű William Hunter (17181783) (John Hunter bátyja) a placenta és a decidua szerkezetének leírásával szerzett maradandó tudományos hírnevet.
Lélekgyógyászat A felvilágosodás korszakának racionalizmusából is következően az elmezavarokat már nem elsősorban vallási meggondolások szerint ítélték meg, hanem a „lélek” betegségeként. Az orvosilag értelmezett lélek-felfogás – Georg Ernst Stahl (1660–1734) hallei professzor „animista” elméletéből származott. Teóriája a korabeli egyoldalú orvosi mechanikus materialista nézetek reakciójaként fogható fel. Elvetette azt a lehetőséget, hogy a biopatológiai folyamatokat az akkori természettudományos ismeretekkel meg lehet magyarázni. Azt tartotta, hogy a szervezet egészség-betegség állapotát elsősorban az életet fenntartó „anima” működés határozza meg, ami részben a tudatos, részben a tudattalan szférákban zajlik. E jellegzetes élet-principium a kémiai és fizikai törvényeknek nincs alávetve. Ez az elmélet a különböző későbbi vitalista koncepcióknak alapjává lett. Stahl emellett kitűnő vegyész is volt. Számos adat szól emellett, annak ellenére, hogy az általa alkotott „flogiszton”-elmélet, mely az oxigén szerepének felismeréséig az égési folyamat közkeletű magyarázatául szolgált, tévesnek bizonyult. Eszerint minden éghető anyag tartalmazza a flogiszton nevű alkatrészt, amely az égéskor eltávozik. Stahl ilyenformán az égést bomlásos folyamatként fogta fel, amely anyagveszteséggel jár. Azt a tényt, hogy a szilárd anyagok égetésekor nem súlyvesztés, hanem gyarapodás mutatható ki – Boyle egy megállapítására hivatkozva – úgy magyarázta, hogy az anyag ilyenkor „tűzrészecskéket” vesz fel.
A lélek medicinális értelmezésével a pszichiátriai jelenségek az orvostudomány részévé váltak. Megjelentek ezen betegségek orvosi meghatározására, ésszerű gyógyítására irányuló első próbálkozások is. Ilyen törekvések rendkívüli nehézségei persze hamar kiderültek, ezeken a területeken még ma is súlyos lemaradásaink vannak. Mindenesetre az elmekórképek deskriptív meghatározására, osztályozására a felvilágosodás korában került először sor. Az pedig egyértelműen pozitív fordulat, hogy az általánosan erősödő filantropizmus (emberbarátság) szellemében Európa-szerte jelentek meg kezdeményezések az elmebetegek sorsának megjavítására. Addig ugyanis általános volt, hogy ezeket a szerencsétleneket leláncolták, börtönben tartották, ahol megalázó kegyetlen bánásmódban részesültek. A fordulathoz döntő lökést adott a nagy francia forradalom. 1794-ben Párizsban hozták először azt a rendelkezést, amely az elmebetegeket megszabadította láncaiktól. Jelentős szerepet játszott ebben Philippe Pinel (1755–1826), a kor egyik kiemelkedő nemes gondolkodású orvostudósa, akit egyben a legelső pszichiáterek egyikének is tekinthetünk.
Egy új egészségügyi szemlélet A filantropizmus mellett objektív érdekek is a néptömegek egészségének fokozódó jelentőségére terelték a figyelmet. Az abszolutisztikus államok adminisztratív gépezetéhez és a gyorsan terebélyesedő kapitalista vállalkozásokhoz mind több emberi munkaerőre volt szükség. Ezzel összefüggésben ért meg a helyzet arra, hogy a közvéleményben addig nem létező társadalmi méretű egészségügyi kérdések merüljenek fel. Tért hódított a profilaktikus szemlélet. A korai kapitalizmusban egyre több egészségtelen gyári munkahely létesült, ahol általában igen nehéz feltételek mellett kellett dolgozni. Sokasodtak az ipari ártalmak. Az olasz Bernardino Ramazzini (1633–1714) 1700-ban kitűnő könyvet írt az ipari ártalmakról, mely a munkaegészségügy igen korai klasszikus alkotásaként értékelhető. Több mint ötven mesterséget tanulmányozott orvosi szempontból. Leírta a velük járó jellegzetes, gyakori kórképeket. Ráterelődött a figyelem a hadsereg, a haditengerészet, a börtönök, a kórházak és iskolák egészségügyére. A hollandok már a XVII. században gondoskodtak a hosszú távon közlekedő hajóikon a gyümölcs és főzelék ellátásáról. Az angol James Lind (1716–1794) a citromlé fogyasztását szorgalmazta az angol hajókon sűrűn előforduló skorbut megelőzésére és gyógyítására. Kidolgoztak eljárásokat a túlzsúfolt közösségekben ugyancsak gyakran visszatérő kiütéses tífusz megelőzésére is. Behatóan kezdtek foglalkozni a lakás, a fűtés, a szellőztetés, a
ruházkodás és a táplálkozás higiénéjével. A születések számának emelésére Európa-szerte nagy súlyt helyeztek a csecsemő ellátásának, gondozásának és különösen etetésének helyességére. Rengeteg rossz meggyökerezett szokás ellen kellett e téren megküzdeni. A nép körében uralkodó babona és a tudatlanság hátráltatta a javító szándékot. Magasabb körökben pedig elterjedt az a rossz szokás, hogy az anya nem maga szoptatta gyermekét, hanem dajkának adta ki, amiből szintén származtak bajok, különösen ha a dajka nem volt egészséges. Mindezekről nemcsak orvosi szakmunkákban, hanem népszerű kiadványokban is sokat publikáltak. A kisded orvosi ellátásáról értékes útmutatót írt hazánkban többek között a kitűnő debreceni orvostudós, a klasszikus magyar orvostörténész Weszprémi István (1723–1799). A gyermeknevelés jelentőségéről és módszeréről nagyhatású munkát jelentetett meg Jean Jacques Rousseau (1712–1778), ami serkentette a gyermekgyógyászat kifejlődését. Ebben a korszakban kerültek napirendre a süketnémák és a vakok gondozásának kérdései is. Az orvos és a társadalom viszonya kiszélesedett és bonyolultabbá vált. A helyzetből adódóan új típusú etikai kérdések vetődtek fel. Az sem tekinthető véletlennek, hogy az első „Code of Ethics” (Etikai törvénykönyv) 1803– ban Manchesterben, az első valóban ipari városban jelent meg. Szerzője Thomas Percival (1740–1804), ugyanott kórházi orvosként dolgozott. Minthogy e problémák nagy része a központosított állami vezetésre is tartozott, megszületett a racionális egészségrendészet. A német Johann Peter Frank (1745–1821) hat kötetes művében kidolgozta a „Tökéletes Orvosi Rendészet rendszeré”-t, ami évtizedekig irányadó volt ebben a tárgykörben. Módszeresen foglalkozott a fentebb említett témákon kívül a szexuális higiéne, a törvényszéki orvostan elméletével és gyakorlatával is. Kitért az orvosi és szervezési tennivalók valamennyi kérdésére. A korszak legnagyobb jelentőségű egészségvédelmi teljesítménye a tömeges profilaktikus himlőoltások bevezetése volt. A himlőoltást ázsiában már évezredek óta végezték. A törökországi angol követ felesége Lady Worsley Montagu az 1710-es években ismerkedett meg a Közel-Keleten meghonosodott eljárással. Ez abból állt, hogy általában ősszel a „legfinomabb” himlős gennyet beoltották az arra vállalkozók testfelületének valamely részén, többnyire a felső vagy alsó végtag bőrébe. Felületes karcolást ejtettek, melybe az oltóanyagot becseppentették. Az így keltett betegség könnyű lefolyású volt, 8–10 napig tartott és végleges védettséget eredményezett. Lady Montagu saját gyermekét is beoltatta ilyen módon és élénk propagandát fejtett ki az eljárás angliai meghonosítására.
A járványok elleni küzdelem 1721-ben végezték Londonban az első variolisatios oltást. Az oltás bevezetése előtt Angliában, mint általában Európában a himlő ubiquiter előfordult. Halálozása 20–40%-os volt, különösen a gyermekek életét veszélyeztette. 1720 és 1740 között az angolok még elég nagy ellenállást tanúsítottak az eljárással szemben. Ennek az a magyarázata, hogy az oltás eleinte többnyire helytelen technikával történt. Legtöbben túl mély sebet ejtettek, ami rosszul gyógyult és másodlagosan fertőződött. Az így kiváltott oltási betegség pedig súlyos, kb. 1%ban fatális kimenetelű szövődményként jelentkezett. A XVIII. század második felétől kezdve azonban már megfelelő felületes technikával dolgoztak. A profilaxis kedvező eredményei különösen vidéken szembetűnőek voltak, a beavatkozás olcsóbbá vált, a papság ellenkezése feloldódott. A századfordulóra a himlő letalitása a szigetországban egy ezrelékre zsugorodott. Megsokszorozta a himlőoltás értékét és létjogosultságát Edward Jenner (1749–1823) elvi jelentőségű felfedezése, a vaccinatio. Jenner Anglia egyik nyugati tartományában dolgozott vidéki gyakorló orvosként. Hallott arról a népi megfigyelésről, hogy azok a fejőnők, akik tehénhimlőben betegednek meg, védetté lesznek az emberi himlővel szemben. Utána járt a dolognak. Sokéves megfigyelés és mérlegelés után 1796. május 14-én egy tehénhimlőben megbetegedett parasztlány himlőhólyagjából nyert váladékkal beoltotta a nyolc esztendős James Phipps nevű kisfiút. Az oltást követő néhány lázas nap után a gyermek teljesen rendbejött. Hat héttel ezután újabb oltást kapott. Jenner ekkor emberről vett variola pustulából vett anyagot használt. Ez az oltás azonban nem fogant meg, a kisfiú immunisnak bizonyult. Amikor Jenner összegyűjtött megfigyeléseit az Angol Tudományos Királyi Társaság elé terjesztette, azt válaszolták neki, hogy ilyen ostobaságokkal ne veszélyeztesse hivatását. Erre saját költségén nyomtatta ki a vaccinatióról szóló könyvét. Az orvosok egy része lelkesen felkarolta az ügyet és oltani kezdett. Mások, a dolog üzleti oldalát is kihasználva, tehénhimlő nyirokelőállító társaságokat alapítottak, olykor kevés hozzáértéssel és lelkiismerettel. Érthetően ilyen okokból kudarcok, sőt az oltás okozta halálesetek is előfordultak. Jenner ekkor Londonba utazott és élesen elhatárolta magát a vulgarizálóitól, mindent megtett, hogy helyreállítsa a vaccinatio hitelét. 1800-ban kiadott könyvének zárómondata így hangzik: „Miután megfigyeléseim elég nagyszámúak, nem kényszerülök már vitázni azokkal, akik anélkül, hogy bármiféle gyakorlati bizonyítékkal is rendelkeznének, kétségbe akarták vonni megállapításaimat”. Még abban az esztendőben bevezették az új típusú himlőoltást az angol flottánál. Két évvel utóbb a parlament tízezer fontsterling nemzeti ajándékot szavazott meg számára. A
vaccinatio a kontinensen és az Amerikai Egyesült államokban sebesen tért hódított. Egyre több helyen vált kötelezővé. Igaz, a liberális polgári demokrácia fellegvárában, Angliában csak 1867-ben.
Kísérleti élettan A XVIII. század második felében az orvosi alapkutatások új hulláma indult el, melyben már érlelődtek a következő században kiforrt tudományos munkamódszerek. Elsősorban, a kísérleti élettanról, a gyorsan fejlődő fizika és kémia eredményeinek medicinális alkalmazásáról, valamint a kórbonctani vizsgálódásokról van szó. A szemléleti változások, melyek e kutatások indítékai voltak, éppen úgy fontosak, mint az elért eredmények. Mindezek nélkül az újkori empirikus medicina az addig elért szinten megrekedt volna. A kor legjobb orvostudósai be kellett lássák, hogy a bonyolult élet és kórjelenségek sem a hagyományos galenoszi magyarázatrendszerrel, sem a későbbi jatrokémiai és fizikai sémákkal kielégítően nem írhatók le, új, a jelenségeknek megfelelőbb modellt kellett alkotni. Az elemző, induktív megközelítés szellemében a figyelem arra összpontosult, hogyan reprezentálódnak a speciális életjelenségek a test anyagának elemi részeiben. A kérdés megoldásához elsőként valamely egyszerű, vizsgálható élettani funkciót kellett kiválasztani és meghatározni. A XVII. században élt Glisson használta először az „irritabilitas” (ingerelhetőség) jellegzetesen biológiai fogalmát, melynek megfelelőjét az antik orvostudományban nem lehet találni. Glisson ezalatt az élő anyag azon tulajdonságát értette, amely külső és belső ingerekre bekövetkező tónusváltozásokban nyilvánul meg. Minthogy a kitűnő angol tudós az ingerelhetőséget csak általánosságban állapította meg, mint az élő anyag egyik alaptulajdonságát, a koncepció ezen a ponton hosszú időre megrekedt. Fenyegetett, hogy e fogalom is a hozzá hasonlók sorsára jut, terméketlen, sokféleképpen értelmezett zavaros fikcióvá válik. Elsősorban a berni születésű kiemelkedő képességű polihisztor orvos, – Albert von Haller (1708–1777) érdeme, hogy nem így történt. Haller ugyanis arra vállalkozott, hogy egyszerű, de pontos kérdésfeltevéssel két élettani jelenséget vizsgáljon meg. Egyrészt azt, hogy milyen mértékben ingerelhetők a szervezet különböző részei, másrészt, hogy mennyire érzékenyek (sensibilisek) azok. Mintegy 400 állatkísérletet végzett e kérdések eldöntésére. Az ingerelhetőség fokát a hő és vegyi ingerekkel kiváltott tónusváltozások jelezték. Megállapította, hogy ez a képesség az izomelemek jelenlétével függ össze. Az ideghatás nem
feltétele a reakciónak, mert a denervált izom is összehúzódásra bírható, különösen a szív és a bél izomelemei. Az érzékenységet Haller a kísérleti állatok fájdalomjelzéseiből mérte le, melyet hő, alkohol, vitriol és más anyagok érintésével, valamint különböző fizikai beavatkozásokkal provokált. Lényegében az idegekkel jól ellátott területeket találta a legérzékenyebbeknek, emellett a bőrt és a „bőrszerű” felületeket (húgyutak és hólyag, méh, gyomornyálkahártya). Haller 1757 és 1766 között jelentette meg a nyolc kötetes „Elementa physiologiae corporis humani” (Az emberi test élettanának elemei) című művet, mely ebben a tárgykörben klasszikus értékű. Ezen felül a bonctanban és kórbonctanban is kiváló volt, több terminus technicus fűződik a nevéhez. Remek orvostörténeti munkát is hagyott az utókorra. A halleri eredmények élénk visszhangja, elfogadása vagy kritikai korrigálása már önmagában jelezte a kísérleti élettan általános fellendülését. Különösen az idegrendszer került a figyelem fókuszába. Olyannyira, hogy hamarosan megszületett az az elmélet, amely valamennyi betegséget a feltételezett „idegerő” viselkedésével hozza kapcsolatba. Boerhaave egyik tanítványa az edinburghi William Cullen (1712–1790) dolgozta ki ezt a modellt. Ő vezette be a neurózis fogalmát is, a mainál sokkal tágabb, parttalan értelmezésben.
Brownizmus Cullen egyik tanítványa és munkatársa, John Brown (1735–1788) pedig az egész emberi patológiát a „szténiás” és „aszténiás” betegségek főcsoportjaira egyszerűsítette. Az előbbiekre a túlingereltség, az utóbbiakra a túl csekély ingereltség állapota jellemző. Ennek megfelelően ellentétes hatású gyógyszerelést indikált. Minthogy Brown szerint a betegségek messze túlnyomó többsége az alul-ingereltség rendellenességéből következik, terápiájában a bor és egyéb szeszes italok, a fűszerek, húsok, a kellemes serkentő testi-lelki ingerek kaptak hangsúlyt. A brownizmus évtizedeken át igen népszerűvé vált különösen a német nyelvterületen. Hívei között több egyébként kitűnő orvos is előfordult. E tan hatással volt a német romantikus természetfilozófia kialakulására is, mely a múlt század első évtizedeiben terjedt el. Átfogó, az orvostudományt is magába foglaló doktrínáját Friedrich Schelling (1775–1854) dolgozta ki, a nagyformátumú idealista filozófus, aki azonban nem volt orvos. Elméletében a szervezet élettani-kórtani folyamatai a polarizált természeti erők (a mágnesesség, elektromosság, illetve azok magasabb szintű megnyilvánulásai) egyensúlyzavaraivá egyszerűsödtek. Ebben a
gondolatkörben csak az általános tendenciák és analógiák voltak fontosak. Az elmélet alig talált érintkezési pontokat az orvosi munka konkrétumaihoz. Minthogy sok szó esett benne a természeti fejlődés dialektikájáról, leginkább az összehasonlító anatómia, valamint az idegrendszer kutatói profitálhattak ebből az irányzatból.
Homeopathia Vitalista fogalmakból és empíriából építette fel Samuel Hahnemann (1755–1843) a „homeopathia” betegségtanát. Ennek lényege az, hogy a betegség az „életerő lehangolódása” („Verstimmung”). A kórfolyamatokról közelebbit nem tudunk, de az orvosi gyakorlat szempontjából ez nem is fontos. Elegendő jól ismerni a tüneteket. Ha ezeket sikerül kedvezően befolyásolni, úgy a kezelés célt ért. Jellemző homeopatha alaptétel, hogy a gyógyszerek egészségeseken ugyanazokat a tüneteket idézik elő, melyeket terápiás adagban megszüntetnek. A gyógykezelés egyik alapelve, hogy a „hasonlót hasonlóval” kell gyógyítani („similia similibus curantur”). Ez az elv homlokegyenest szemben áll a hagyományos „ellenkezőt ellenkezővel” („contraria contrariis”) felfogással. A másik homeopathiás alapelv szerint a gyógyszerek hatása a higításuk arányában fokozódik („potenciálódik”). Itt dinamikus erő érvényesül, az anyagok kémiai összetétele mellékes. A homeopatha orvosok szívesen próbálták ki a gyógyszereik hatását egészséges emberen, gyakran önkísérletben is. Aprólékosan és a beteg individualitását figyelembe véve tájékozódtak betegük panaszairól. Ilyen módon könnyen elnyerték betegeik bizalmát. Ha gyógyszereik nem is voltak hatásosak, mégis gyakran értek el sikert oly esetekben, amikor a betegség nem járt együtt súlyosabb organikus elváltozással.
Mesmerizmus A párizsi szalonok kedvence az 1780-as évek elején, Anton Franz Mesmer (1734–1815) az „állati magnetizmus” fluidumával magyarázta látványos, szuggesztív gyógykezeléseit. Az ő feltételezése szerint egy életadó és fenntartó szubtilis anyag áthatja az egész világegyetemet. A delejező ezt közvetíti érintéssel, vagy az ezt erősen sugárzó fémek, és egyéb anyagok beiktatásával az erre rászoruló beteg szervezetébe. Természetesen itt is elsősorban a neurotikus paciensek panaszait sikerült kedvezően befolyásolni. Minthogy Mesmer
pacienturája főleg az elkényeztetett gazdag arisztokratikus körökből verbuválódott, a beteganyag többsége ilyen esetekből állt. Mesmer eljárása egyébként nagyban hozzájárult a hipnózis terápia európai felfedezéséhez és kidolgozásához.
Vitalisták Mint több példából is láthattuk, a vitalizmus koncepciója számos, az orvostudomány haladása szempontjából kétes értékű irányzatot is érlelt. Ezek közül mindre nem is térhetünk ki. Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy a vitalista kiindulás nem volt szükségképpen akadálya a termékeny kutatásoknak. Ne feledjük, hogy elvben Haller és John Hunter is vitalista alapokon állt. Ugyanez a helyzet a kiemelkedő tudományos életművet létrehozó François Xavier Bichat (1771–1802) esetében. Kifejezi ezt sokszor idézett és megvitatott definíciója is: „Az élet mindazon funkciók összessége, melyek ellenállnak a halálnak”. Bichat az ép és a kóros vitális alapjelenségeket kutatva az emberi szervezetben 21-féle „szisztémát” különített el az azonos vagy hasonló szerkezet, működés és kórtani viselkedés alapján. Így külön egységként tanulmányozta például a savóshártyákat, az artériás és vénás hálózatot, a mirigyeket, az akaratlagos és a vegetatív idegrendszert, stb. E „rendszerek” életsajátosságait (érzékenység, összehúzódási készség, szekréciós és felszívó tevékenység stb.) nagyszámú állatkísérlet és rengeteg boncolás tapasztalatából jellemezte. Az organizmus ezen újszerű szerkezeti tagolása, működési elemzése az elméleti és klinikai medicina további kibontakozására erős hatást tett.
Más élettani kutatások Az élettani kutatások több fontos témakörben folytak. Az angol Stephen Hales (1677–1761) újszerű hemodinamikai mérési eljárást dolgozott ki a vérnyomás, a vérsűrűség és az áramlási sebesség megállapítására. Igen jelentősek voltak a sokoldalú természettudós (nem orvos) Lazzaro Spallanzani (1729–1799) vizsgálatai az emésztés fiziológiájának feltárására. Ételt tartalmazó perforált kapszulát nyeletett, melyet fonálra függesztett és egy idő után a kapszulát kihúzva tanulmányozta a gyomornedv bontó hatását. Nemcsak kísérleti állatokon, de önmagán is végzett ilyen kísérleteket. Azt is észlelte, hogy már a nyálban megindult
valamilyen kémiai lebomlás. Ami a leglényegesebb; a kiemelt gyomornedv testhőmérsékleten tartva in vitro is alkalmas maradt a kémiai emésztésre. Ezzel Spallanzani cáfolni tudta azt a vitalista tételt, hogy egy olyan tipikusan „életfolyamat” mint az emésztés csak az élő szervezetben történhet. Spallanzani emellett meggyőző kísérleteket végzett az ősnemzés teóriájának megdöntésére. Ennek egyik neves XVIII. századbeli élharcosa John Needham (1713–1781), angol katolikus pap kimutatta, hogy az előzőleg felforralt húslevesben – melyet parafadugóval lezárt üvegedényben tartott – bizonyos idő után erjedési folyamat indul meg, a folyadék megzavarosodik, benne mikroszkopikus élőlények mutatkoznak. Spallanzani ezzel szemben bizonyította, hogy ha az edény nyílásának beforrasztásával a levegőt valóban távol tartjuk, úgy az előzőleg felforralt levesben semmiféle változás nem észlelhető. Meghatározó jelentőségű természettudományos eredmények gazdagították a XVIII. század utolsó harmadában az orvosi élettant. Több kutatónak is köszönhetően eljutottak az oxigén felfedezéséhez. Az erre vonatkozó adatok döntő szintetizálása azonban Antoine Laurent Lavoisier (1743–1794) érdeme. 1775-ben kimutatta, hogy ez az anyag (az oxigén) a légzés nélkülözhetetlen feltétele. Bebizonyította, hogy ezen folyamat analóg az égéssel. Később azt is megállapította, hogy az oxigén felhasználás és a termelt hő mennyiségi összefüggésben van. Az addig vitalista fogalmakkal körülírt légzés és anyagcsere funkciókat ezután mérhető anyagi folyamatokkal fejezhették ki. Ennek rendkívüli következményei lettek az orvosi szemléletben.
Bioelektromosság Nagy távlatokat nyitott a medicinában a bioelektromosság felfedezése. Luigi Galvani (1737– 1798), a bolognai egyetem anatómus professzora észlelte, hogy a felfüggesztett békacomb elektromos szikra vagy fémek érintésére rángatódzik. Úgy vélte, hogy az általa észlelt „állati elektromosság” maga a speciális életerő, annak forrása az agy állománya, ahonnan az idegek útján az izmokba jut. Alessandro Volta (1745–1827), a kitűnő kortárs fizikus ugyan bizonyította, hogy ebben az esetben az elektromos áram a tartó érintkező fémekből indul ki, de a bioelektromos jelenségek tanulmányozása ettől kezdve lendületet vett és roppant eredményeket hozott.
Egy kétes orvostani rendszer Rövid említést érdemel a korszak szélsőségesen mechanikus materialista orvostani rendszere, melyet egy Boerhaave tanítvány Julien Offroi Lamettrie (1709–1751) alkotott. 1748-ban megjelent „L’homme machine” (A gépember) című munkája, melyben az emberi szervezetet a korabeli bonyolult óraszerkezetek mintájára írja le. Minden szigorú determinizmus szerint működik, elsődlegesen a test anyagainak fizikai és kémiai változásaitól függően. Ezekkel az általánosságokkal persze sem a korabeli kutatók sem a gyakorló orvosok nem tudtak sokat kezdeni. A „gépember” inkább a filozófusok körében kavart élénk világnézeti vitákat.
Morgagni Az eddigiekből is kitűnt, hogy a XVIII. század utolsó évtizedeiben az orvostudomány további kibontakozása előtt számos út kínálkozott. A későbbi események ismeretében megállapítható, hogy a megvalósult fejlődés egyik döntő előmozdítója a kórbonctani szemlélet és kutatások térhódítása lett. Ez pedig elsősorban a nagy olasz orvos, anatómus és patológus – Giovanni Baptista Morgagni (1682–1771) tudományos életművének köszönhető. Morgagni fiatalon, 1707-ben Pádovában az elméleti medicina, majd 1715-ben az anatómia tanára lett. Évtizedekig intenzív oktatói, gyakorlóorvosi és prosectori munkát végzett. 1761-ben adta közre a „De sedibus et causis morborum per anatomen indagatis” (A betegségek boncolással felkutatott székhelyeiről és okairól) című munkáját, a klinikopatológiai észleléseiről szóló 70 levelét. Morgagni egyszemélyben volt diagnosztizálója, gyógyítója és számos esetben boncolója betegeinek. Ez önmagában akkor már nem volt egyedülálló, de az igen, ahogyan Morgagni e tevékenységeket szintetizálta. Világosan látta a kórbonctan jelentőségét, amint ezt következő sorai is kifejezik: „...Kívánatos lett volna, hogy miután kórházakat kezdtek létesíteni, a betegségeket nemcsak a betegeken, hanem a különböző betegségekben elhaltak tetemén is tanulmányozzák. Ilyen módon ugyanis az orvostudomány az azóta eltelt közel tíz évszázad során roppant előrehaladást érhetett volna el. Ennek mértékét könnyen felbecsülhetjük a XVI. század kezdete óta elért eredményekből, amióta e kétféle módon vizsgálódunk. Annál inkább a mi tartozásunk és mindazok kötelessége, akik ezidőtájt a medicinát művelik, hogy e sok évszázad veszteségét gondosan pótolni megkíséreljük.” Minden esetben a betegség lefolyásának részletesen feljegyzett adataiból indult ki.
Figyelme
kiterjedt
az
átmeneti
rosszabbodásokra,
javulásokra,
pulzusanomáliákra,
hőingadozásokra, stb. Megjegyezte az alkalmazott gyógyszerek prompt és későbbi hatását, végül a halált megelőző tünetek jellegzetességeit. Boncoláskor pedig a talált anatómiai jelekből próbálta értelmezni a klinikailag tapasztaltakat. Teljesen tudatában volt annak, hogy a hagyományos kórtani sémák elnagyoltak, új használható ismereteket csak a bonctani leletek szolgáltathatnak. Minden apró elváltozásra figyelt. Többek között az érelmeszesedés első jeleire, melyeknek kórtani jelentőségét számításba vette. Általában – ellentétben elődeinek többségével, akik a különleges ritkaságok gyűjtésével és leírásával igyekeztek kitűnni – Morgagni a mindennapos, gyakran előforduló, halálhoz vezető kórképek elváltozásait kutatta. Különösen érdekes és eredeti megfigyeléseket közölt az aorta elégtelenség, a mitrál stenosis, az endocarditis, az epekőbetegség kórbonctani karakterisztikumairól. Vegyvizsgálatokat is végzett a hullarészeken, foglalkozott a praxisában felvetődött törvényszéki orvosi problémákkal. Morgagni fellépése előtt lényegében tünettani orvostudományról beszélhetünk. Így használták a „vizibetegség”, a „hányások”, a „fejfájások”, stb. terminusait. Morgagni arra törekedett, hogy e tünetegyütteseket anatómiailag is meghatározza, kialakulási folyamatukat felderítse. Maradandó elnevezéseket vezetett be: pl. az „ileus”-t, a „koliká”-t, a „peritonitis”-t, melyeket új, konkrét tartalommal használt. Sokat alkotott az anatómia területén is. A Morgagnit követő időszak patológiájának roppant haladását jól reprezentálja Matthew Baillie (1761–1823), a tekintélyes londoni orvostudós 1793--ban megjelent munkája. A pompásan illusztrált „The morbid anatomy of some of the most important parts of the human body” (Az emberi test néhány igen fontos részének kóros anatómiája) már rendszerezett patológiai monográfia. Morgagni elsődlegesen a klinikumhoz tartozó bonctani leleteket kutatta. Baillie-nél a sorrend megfordul. Módszeresen végighalad a tüdő, a gyomor, a máj, stb. lehetséges elváltozásain. A részletes kórbonctan azóta is így építkezik.
Összefoglalás A XVIII. században is erősen érvényesült a Sydenham-féle irányzat. Boerhaave, a nagyhírű leydeni egyetemen bevezette a gyakorlati szellemű, betegágy melletti oktatást. Ezt, azután főként az edinburgh-i és bécsi egyetemeken tovább közvetítették és fejlesztették. Bécsben dolgozta ki Auenbrugger a kopogtatási diagnosztikai módszert. A holland származású Van Swieten, mint a Habsburg birodalom egészségügyeinek irányítója, nagy szerepet játszott
hazánk orvosi viszonyainak kialakulásában, többek között a nagyszombati egyetem orvosi karának létesítésében. Tovább bővült a betegségleírások irodalma. Kísérletek történtek a betegségek rendszerezésére. Emelkedett a sebészet és szülészet színvonala. Elterjedt a szülészeti fogók használata. A pszichiátria, mely addig főként a teológusok szakterülete volt, mint a lélek betegsége, orvosi problémakör lett. Hatásos közegészségügyi profilaktikus intézkedések valósultak meg, köztük a roppant jelentőségű himlőoltás. Ennek fontos módosítása volt a Jenner-féle vaccinatio. Az újkori élettan egyik úttörője, Haller az ingerelhetőség és érzékenység jelenségeit vizsgálta újszerű, egzakt kísérleti módszerekkel. Spallanzani az emésztés fiziológiájában alkotott maradandót. Igen sokat köszönhet az orvostudomány Lavoisier felfedezésének, amelyben tisztázódott, hogy a légzés az égéssel analóg oxidációs folyamat. Hasonló jelentőségű volt a bioelektromos jelenségek megismerése is (Galvani, Volta). A XVIII. században indultak meg a módszeres kórbonctani kutatások (Morgagni).
