A
SZIMBOLIKUS TÉR
W A Vörös Hadsereg katonája kitűzi a szovjet zászlót a Parlament épületére, 1945. január. (Jevgenyij Haldej felvétele) MTI Fotó
Az nyilvánvaló, hogy azért lett Kossuth tér, mert lett Parlament. Az Országház teremtette a teret, s nemcsak létrehozta, de – arányaival, tömegével – meg is szervezte azt maga körül. Az épület ugyan Steindl Imre, az építész szerint alkotmány-templom, de valójában más is. Képe a politikai hatalmat idézi fel – függetlenül attól, hogy az éppen alkotmányos-e. Ez a szimbolikus érték kezdettől erős volt. Érdektelenné tette azt a tényt is, hogy a tényleges politikai hatalom helyszíne valójában hol volt. Az emberekben – politikán belül és azon kívül – egy sajátos kettős tudat alakult ki: az Országházat centrális politikai-hatalmi szimbólumként érzékelték, miközben – adott esetben – tudták, hogy a hatalom központja máshol van. Mikor a ház felépült, mindenki tudta, hogy Ferenc József nélkül nincs lényeges hatalmi döntés. Az uralkodó pedig nagyrészt Bécsből intézte az ügyeket, soha nem volt munkahelye az Országház. A két világháború között mindenki tudta, hogy a független Magyarország kormányzója a budai Várban él és dolgozik, s nagyjából ugyanazzal a jogkörrel bír, mint Ferenc József. A kommunista érában mindenki tudta, hogy a lényegi hatalom a pártközpontban van – ami az ’50-es években a Parlamenttől 100 méterre délre, az Akadémia utcában, 1956 után pedig 300 méterre északra, a Széchenyi rakparton volt. (Persze az igazán lényeges dolgok nem is itt, hanem Moszkvában dőltek el.) Lehetett Bécs, a budai Vár vagy éppen a Szovjetunió fővárosa a köztudott hatalmi centrum, de a Parlament mégis szimbolikus hatalmi épületként rögzült.
Ezt valahogy úgy képzeljük el, hogy bekerül a város közepébe egy politikai mágnes, amely képes vonzerőt kifejteni minden szándékra, ami a politika világában kíván manifesztálódni. S ahhoz, hogy ez meg is történhessen, körülötte ott a tér. A Kossuth tér igazából ettől különleges, ettől más. Természetesen elviseli mindazt, ami egy – úgymond – „normális” téren is megtörténhet, de vonzza azt, ami máshol nem vagy nem is lehetne; vagy nem úgy lehetne, ahogy itt. Ebben a rövidebb fejezetben végigtekintek azokon az eseményeken, amelyeket a tér vonzott. Mondhatnám azt is: a politikaimágnes-hatást fogom vizsgálni. Nem az összes, hanem a jellemző, jellegadó eseményeket veszem sorra. Különösebben nem bíbelődnék leírásukkal, mert ehhez még két eszköz is rendelkezésemre áll. Egyrészt fotók, másrészt pedig egy korabeli dokumentatív jellegű sajtóválogatás. Mindkettő a kötet részét képezi. Azt viszont feladatomnak érzem, hogy a politikai-hatalmi tér kontextusa mentén értelmezzem az itt történteket. Hiszen azért éppen itt és így vagy úgy történtek, mert a Parlament körüli térnek az események szervezői, résztvevői szimbolikus jelentőséget tulajdonítottak.
A
HATALOM MANIFESZTÁCIÓJA
A Kossuth tér – éppen a Parlament épülete miatt – szinte automatikusan kínálta azt a lehetőséget, hogy a politikai-hatalmi rendszer itt mutassa meg és fel önmagát. Az épület belsejével szemben a tér nyilvános, közvetle33
Térerő
nül látható, ezért az önfelmutatás itt a szélesebb közvélemény számára is hozzáférhető. Ez a hatalmi szükséglet értelemszerűen nem új, s nem is múlik el. A manifesztáció és az önreprezentáció általában szabott ritualitás mentén zajlik – egyik lényeges vonása éppen az, hogy így vagy úgy, erős impresszivitással rendelkezzen. Ez történhet tömegek bevonásával, aktív asszisztálásával és/vagy az adott hatalommal azonosítható formális elemek rituálékba szervezett koreografálásával. A Kossuth tér esetében gyakorlatilag mindegyik esetre találunk példát. A tér szimbolikus történetének kezdőpontját éppen egy ilyen hatalmi önfelmutatásban lelhetjük fel 1896. június 8-án, amit a korabeli sajtó a „hódolat napja” névvel illetett. Ekkor, a millenium évében, az 1867-es koronázás évfordulóján úgynevezett „banderiális felvonulást” tartottak, s ennek fontos része volt az újsütetű tér „üzembe helyezése”. A hatalmi önfelmutatás célja az volt, hogy a magyar história egészével demonstrálják az adott berendezkedés politikai igazolását. Tulajdonképpen tehát egy történelmi legitimációs akció formájában az akkori hatalmi elit saját manifesztációja történt meg szervezetten, meghatározott koreográfia szerint. Ebből a „térindító” eseményből származott mindaz, ami a tér szimbolikus eseménytörténetének egyik vonulatát képezi, s ami potenciálisan eleve benne volt a térrel kapcsolatos konceptualitásban. A hatalmi manifesztáció persze az idők során differenciálódott, de az „alfajok” ellenére megmaradt a közös lényeg. Az induló esemény – tehát a létező hatalom történelmi igazolással való megtámogatása – más rendszerek idején is folytatódott. A két háború közti Magyarország politikai struktúrájának egyik lényegi mozzanata a kereszténység politikai eszmeként való felvállalása volt. 1938 májusának végén, a Szent István halálának 900. évfordulójára rendezett emlékévben a Parlament főbejáratát oltárrá formálták, s a térre felvonultatták a „Szent jobb”-ot és a „Szent koronát”.
Ünnepi mise a Szent István év kezdete alkalmából, 1938. május 30. (Bojár Sándor felvétele) Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtára
De ugyanilyen legitimációs-hatalommanifesztációs funkciót töltöttek be a tér – különböző rendszerek által emelt – szobrainak, emlékműveinek avatási szertartásai is Andrássytól Nagyatádi Szabó Istvánig, Kossuthtól (a Kossuth-szobroktól) Kovács Béláig. A történelmi legitimáció mindegyik rendszer számára fontos volt – noha legkevésbé a demokrácia számára jelentős. De miután Magyarország XX. századi története jelentős részben antidemokratikus rezsimekben telt el, nem véletlen, hogy egy hatalmi szimbólum köré, mellé ilyesféle aktusok szerveződnek. 34
A szimbolikus tér
A hatalmi manifesztáció másik alcsoportját a téren azok a rendezvények képezik, amelyek a „népnek” bejelentették: mi vagyunk az új hatalom, mi vagyunk az új világ – tehát a közvetlen politikai igazoló funkció. Az 1918-as polgári forradalom a téren – népgyűlés keretében – jelentette be, hogy győzött. Itt közölték – ugyancsak lelkes népi megmozdulás keretében – 1918 novemberében, hogy az ország államformát változtatott, köztársaság lett. A kommunisták első, 1919. március 21-i hatalomátvétele után itt tartották „a magyar proletáruralom avató ünnepét”. Itt ünneplik 1946. február 1-jén
Tildy Zoltánt köztársasági elnökké választása alkalmából – ami szimbolikusan a második köztársaság Kossuth téri kikiáltását jelentette. S a parlamenti döntés nyomán, 1989. október 23-án itt hirdetik ki a harmadik magyar köztársaságot is. Az eddigi három magyar köztársaságból tehát éppen hármat itt kiáltottak ki. Ezek formailag nagyon is hangsúlyos események. Nem véletlen tehát, hogy a téren az eseményhez tömeg is társul. A „nép” jelenléte politikai igazoló funkciót tölt be; segíti, nyomatékossá teszi a meglévő – vagy az éppen létrejött – hatalom önfelmutatását.
Tömeg a köztársaság kikiáltásakor, 1918. november 16. (Ismeretlen fényképész felvétele) Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtára
35
Térerő
Az éppen uralkodó hatalom előszeretettel szervez ide olyan tömeget, ami a meglévő hatalom iránti elkötelezettséget demonstrálja. Példa erre, hogy a demokrácia első kormánya ide hívta híveit 1990. október végén, az ellene blokádot hirdető és teremtő taxisok mozgalma idején; 2002-ben, a választások idején pedig a hivatalban lévő s a választások eredménye után azt elhagyni kényszerülő miniszterelnök itt rendezett nagygyűlést híveinek.31 Eddig a tér történetében láttuk a hatalmi manifesztáció történelmi és közvetlen politikai igazolást nyújtó működésének vonulatát. Most a harmadik alcsoportról, a hatalom állami jellegű megnyilvánulásairól lesz szó.
Az Országház mint hatalmi intézmény úgy lett megtervezve és kivitelezve, hogy eleve kész az állami reprezentáció befogadására. Ennek szabott, protokolláris rituáléjában a Parlament főbejáratának, illetve az előtte elhelyezkedő térrésznek eleve szerepe van. A főlépcsőt ilyen alkalmakkor vörös szőnyeg borítja. A külföldi vendégek ide érkeznek, s rangjuktól, illetve a látogatás jellegétől függően a téren díszalakulat köszönti őket. Ez természetes, a világ minden táján így történik. A Kossuth tér történetébe azonban beépült egy többletfunkció is: az állami zászló, az országzászló helye. 1965-től 2006-ig minden év augusztus 20-án, a magyar államalapítás, illetve alkotmány ünnepén ideszervezték a frissen végzett tisztek eskütételét. 32 A fogadalomtétel, illetve az állami zászló jelenléte egyfajta állami nyomatékkal erősítette meg az éppen uralkodó rendszert. A kommunista időkben ezeken a magyar tisztavatásokon – s ez minden híradásban benne volt – szovjet tábornokok is részt vettek, ami arra utalt, hogy nem az Országház és a Kossuth tér a hatalom igazi központja. De jelenlétük arra jó volt, hogy demonstrálja a kommunista rendszer igazi legitimációját. A tér története során arra is volt példa, hogy állami ünnepen hivatalos nagyrendezvényt szerveztek ide. Például a ’90-es évek elején október 23-áról, az 1956-os forradalom évfordulójáról. A hivatalos állami-ünnepi nagyrendezvények azonban soha nem kötődtek a térhez, jelenlétük sporadikus volt. Különféle állami ünnepeken általában installációkat helyeznek ki a térre. Ezzel szemben a téren lévő szobrok, emlékművek koszorúzása beépült a tér használatába. A protokolláris események is – noha a tér történetének szerves részévé váltak – megmaradtak a maguk hivatalos normái és keretei között. Ismereteim szerint a tér történetében mindössze egy alkalommal fordult elő, hogy egy külföldi államférfi a néphez beszélt: 1989. július 11-én George Bush, az Amerikai Egyesült Államok elnöke a téren összegyűlt embereknek – minden protokolláris szabályt mellőzve – beszédet tartott.
Tisztavatás az alkotmány ünnepén, 1977. augusztus 20. (Szebellédy Géza felvétele) MTI Fotó
36
A szimbolikus tér
Bármely „alcsoportot” nézzük, nem vitatható, hogy a tér szimbolikus használatának a hatalmi manifesztáció szerves része lett.
A
PROTEST KIFEJEZÉSE
A tér pontosan ugyanazért vonzotta a protest-megnyilvánulásokat, amiért a hatalmi manifesztációkat. A politika-mágnes működése váltotta ki ezt is, azt is. 1896-ban a tér a hatalmi önfelmutatással nyitott, de kilenc évvel később – immár az épületben tevékenykedő Parlament előtt – sor került az első nagy tiltakozó megnyilvánulásra is. Az elsőt – napjainkig bezárólag – igen sok követte. A „protest” kifejezés itt persze amolyan gyűjtőfogalomként szerepel. Tartalma szerint arról szól, hogy az emberek valamit nem akarnak, valami mást szeretnének. Hogy mi az a más, az lehet zavaros, nehezen értelmezhető is, de az általában egyértelmű, hogy valamit nem akarnak, ami miatt a tiltakozó lendület a térre viszi őket. Így tehát – akárcsak a hatalmi manifesztáció esetében – a protest kifejezés önmagában is csoportosítást lehetővé tevő kategória. Használatát ezért érzem indokoltnak. 1905. szeptember 15-e volt az a nap, ami a Kossuth tér történetében megnyitotta a protest megnyilvánulások, demonstrációk sorát. A napot már a korabeli sajtóban is „vörös péntek” névvel illették. A tüntetést a szociáldemokrata párt szervezte. A tüntetés célja az általános, egyenlő, titkos választójog volt. Ez a korszak egyik fő követelése volt, s azért tekinthető – a pozitív állítás ellenére – protest megnyilvánulásnak, mert a korabeli hatalom nem különösebben hajlott megadására. A választójogi küzdelem elhúzódásával, illetve a parlamentarizmus válságával összefüggésben még több ilyesféle tüntetés megszervezésére történt kísérlet.33
Tüntetők az Országház téren, 1905. szeptember 15. (Ismeretlen fényképész felvétele) Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtára
A következő nevezetes alkalom az 1918-as forradalom következtében hatalomra került köztársasági kormányzat ellen irányult. Ezt a kommunisták szervezték a munkanélküliek nevében, 1919. február elején. (Megjegyezném, hogy a tér történetében az első „kettős” tüntetésre is 1919 februárjában került sor: a kormánypárti szocdemek mellett az ellenzéki kommunisták egymás közelében demonstráltak.) A szociáldemokraták protest tevékenységébe abszolút beépült a Kossuth tér használata. A kommün leverése után, 1919 októberében is szerveztek ide tüntetést, követelve, hogy a kormányban vegyenek részt a szakszervezetek. A Horthy-korszakban ugyancsak ők voltak azok, akik protest célokra használták a teret. 1927-ben tiltakoztak az ellen, hogy a rezsim kisajátítsa Kossuth Lajost. S megint csak a szocdemek voltak azok, akik az építőmunkások nevében tiltakoztak a kisgazda vezetésű kormány ellen, 1946-ban. 37
Térerő
Protest-szempontból a kommunista diktatúra évtizedeiben a tér álomba szenderült. A diktatúra lényegéhez tartozott, hogy nyilvános tiltakozásoknak nem engedett teret, s e tekintetben nagyjából mindegy volt, hogy az önkényuralom keményebb, avagy lágyabb-e. A tér Csipkerózsika-álmából – legalábbis a protestjelleget illetően – az 1980-as években kezdett éledezni. A demokratikus ellenzék által szervezett március 15-i alkalmakkor ellenzékiek csoportosan vittek virágot Kossuth szobrához. 1988-ban itt már beszéd is elhangzott. A Kossuth-tér 1988 őszén, őszétől kelt életre. Ekkor két protest-tüntetéssel nyílt meg újra a tér. Az egyik (szeptember 12-én) a Nagymaros–Gabcsikovo vízlépcső ellen tiltakozott, a másik (október 6. és 8. között) a lelkiismereti okból katonai szolgálatot megtagadó 160 fiatalember szabadon bocsátásáért, illetve az alternatív katonai szolgálat bevezetéséért emelt szót. (Az előbbit a Duna-kör, az utóbbit a Kelet–Nyugat párbeszéd Hálózat Kör szervezte.)
Rendőrök a pedagógusok tüntetésén, 1988. december 19. (Prohászka Imre felvétele) Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár
Innentől azonban kifejezetten felerősödött a protest jellegű térhasználat. Demonstráltak itt taxisok, kisgazdák (traktorral és a nélkül), diákok a tandíj ellen, húsipari dolgozók, pedagógusok, tűzoltók, rendvédelmi dolgozók, nagyobb gazdák, gazdasági tranzakciók kárvallottjai, kisbefektetők, Demokratikus Charta szimpatizánsok – egyszóval szinte mindenki, akinek valamivel problémája volt. A protest jellegű, térhez kötődő megmozdulások általános gyakorlattá váltak. 2006-ban – az egyszer már 2002-ben megbukott miniszterelnök – itt rendezte központi, választási kampányzáró nagygyűlését, mintegy egy személyen és egy párton keresztül bizonyítva, hogy a tér, a politikai mágnes egyaránt alkalmas a hatalmi manifesztációra és a protest kifejezésére. Egy lényeg két ellentétes oldaláról van szó. 2006-ban a tér történetének leghosszabb protestmegnyilvánulására is sor került. Szeptember közepétől október 23-a előestéjéig – a miniszterelnök távozását követelve – a téren folyamatos, életvitelszerű demonstráció zajlott.
Bős–Nagymaros-tüntetés, 1988. szeptember 12. (Prohászka Imre felvétele) Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtára
38
A szimbolikus tér
hogy a magyarok – ha valami problémájuk van – kifejezetten előnyben részesítik a Kossuth-teret haragosabban vagy békésebben elmondott panaszaik kifejezésére. Nemcsak a hatalmi manifesztáció, de a protest is a tér szerves hagyományává vált.
A „KEGYELMI
PILLANATOK”
Éppen azért, mert a Kossuth tér mérhetetlenül átpolitizálttá vált, történetében adódtak olyan pillanatok, olyan események, amelyek nagyon is politikai jellegűek voltak, ám mégsem sorolhatóak be a hatalmi és protest kategóriákba. Amikor történtek, a szereplők formailag még nem voltak hatalmon, de annak kapujában állottak; szinte bizonyosak lehettek abban, hogy a hatalom az ölükbe hullik. Ez persze a magyar história forradalmi vagy éppen ellenforradalmi fordulataival függött össze. Mivel a tér története – a politikai mágnes okán – leképezte ezeket a fordulatokat, azok az itteni eseményekben is testet öltöttek.
Sátortábor, 2006. szeptember 21. (Sárközy György felvétele) Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtára
Ez nem abban volt újszerű, hogy tiltakozott. Mint láttuk, ennek a tér történetében is komoly hagyománya van. Újszerűsége abban állt, amit fentebb életvitelszerű tüntetésnek neveztem. Ez kultúrantropológiai értelemben anynyit jelent, hogy minden addigi protest demonstrációhoz képest mást formázott. A több mint egy hónapos idősor miatt a tér Rákóczi-szobor felőli részén kisebb sátortábor jött létre, nagyjából folyamatosan szólt az ún. „nemzeti rock”-zene (ez általában nacionalista szövegű dalokat jelent); a téren – egy darabig – gulyáságyú működött, a sátrakon ruhák száradtak, esténként pedig beszédek hangzottak el. Az egész – vizuálisan – egy vadkempinget idézett. A jogalkotók és a jogszabályalkalmazók pedig nagyjából tehetetlenül szemlélték a jelenséget. A megmozdulás ráadásul élő cáfolata volt annak a társadalomtudományi elméletnek, miszerint a köz- és a magánszféra viselkedési formái és szabályai eltérnek egymástól.34 Az 1988 utáni protest-felfutást a tér egyik szobra is „megélte”. A Károlyi-szobrot időről időre vörös festékkel öntötték le.35 A tér protest típusú szimbolikus használata a baloldaltól indult, de 1988 után általánossá vált. Úgy tűnik,
Horthy Miklós bevonul az Országház térre, 1919. november 16. (Ismeretlen fényképész felvétele) Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtára
39
Térerő
Lényegében néhány olyan pillanatról van szó, ami általában is a politikai aktivitás legizgatóbb, legerotikusabb oldalát jelenti. Már minden tényező a beteljesülés irányába mutat, de az aktus még nem következett be. Már majdnem biztos, hogy a hatalom meglesz, de még nincs meg. Mert azért ne feledjük: a politika szenvedély is, s mint minden szenvedélyorientált cselekvés, kielégülésre tör. A tér történetében az első ilyen alkalmat az 1918. október 28-i népgyűlés jelenti. Az alkalom arról szólt, hogy a kormányzati hatalom kerüljön a Nemzeti Tanács kezébe; Károlyi Mihály legyen a miniszterelnök, azaz történjék meg a még létező, ámde végóráit élő politikai rendszer átalakítása. Három nap múlva mindez valósággá válik – győz az őszirózsásnak hívott forradalom. A második ilyen alkalmat az jelenti, amikor szinte pontosan egy évvel később, 1919. november 16-án Horthy Miklós fővezérletével a Nemzeti Hadsereg bevonul Budapestre. A bevonulás végpontja az Országház előtti tér. Horthy még nem kormányzó, nem az övé a hivatalos főhatalom – ez majd csak 1920. március 1-jén következik be –, de szinte biztos lehet abban, hogy megszerzi azt, amit akar. A Nemzeti Hadsereg bevonulási rituáléjában nem is olyan latensen megjelenik a politikai erotika, a hímdominanciájú hódítás mozzanata. A fehér lovon érkező Horthynak a magyar nők küldöttsége zászlót ad át. Tormay Cecil azt mondja: „Vegyétek, asszonyok keze áldotta meg, szentelte föl dicsőségben a ti férfi kezetek.” Majd hatvanhárom gyászfátyolos hölgy (a 63 vármegyét szimbolizálva) vonult Horthyhoz virággal. Tormay Cecil őket a „letépett és megszállott magyar vármegyék lányainak” nevezte.36 Ezután Horthy előtt „magyar ruhás gyönyörű lányok” vonultak fel, élükön a miniszterelnök lányával, aki krizantém csokrot adott át a fővezérnek. Talán érzékelhető, hogy a rituálénak alig titkolt, meghatározott értékrendhez kötődő szexuáliserotikus tartalma van: a vezérhímet megilleti a feltétel nélküli női alázat.
A harmadik ilyen „kegyelmi pillanat” 1956. október 23-án van. Este 9 tájban a Kossuth téren Nagy Imre szól az ott összegyűlt emberekhez. Nagyjából ezzel egy időben folyik a város egy másik pontján a Sztálin-szobor ledöntése, a Rádió elfoglalása. Az itt összegyűlt tömeg Nagy Imrét követeli, őt akarja hallani. Az akkori politikai közhangulatban szinte evidenciának számított, hogy a Rákosi-féle vezetés után Nagy Imrének kell jönnie, ő a hiteles ember. Nagy Imre tehát 23-án este beszél a tömeghez. Elmondja, hogy az ifjúság jogos követelései meghallgatásra találnak, nem késlekednek a reformokkal, de minden problémát a párton belül kell megoldani. Nem telik el 24 óra, és ő lesz a miniszterelnök. (Alig egy hét múlva, október 31-én újból beszél a Kossuth téren. Bejelenti, hogy tárgyal a szovjet csapatok kivonásáról és a Varsói Szerződésből való kilépésről, október 23-át pedig nemzeti ünneppé nyilvánítja.) A három pillanat politikai irányultságában, koreográfiájában sok eltérést mutat. De mindhárom a téren történt, és mindháromban közös az, hogy a hatalom belépőjéül szolgált. Kegyelmi pillanatok voltak.
Tüntető tömeg a Parlament előtt, 1956. október 23-a, este. (Mező Sándor felvétele) MTI Fotó
40
A szimbolikus tér
A
POLITIKAI KEGYELET
A tér szimbolikus eseménytörténetének külön vonulatát képezik a halotti megemlékezések, a kegyeletteli aktusok. Ezek is az aktuális politikai hatalomhoz kötődtek, hiszen csak az rendelkezett a lehetőséggel, hogy a teret, illetve az Országház épületét halotti szertartás eszközeként használja, használhassa. Mégsem sorolnám be őket a hatalmi manifesztációk sorába. Ennek oka kulturális természetű. A halál és a hozzá kötődő rituálék természetesen használhatóak politikai – hatalmi – célokra is, de azért itt ennél többről van szó. A halál és a kegyelet olyan szakralizált értékvilágba helyeződik, ahol a politikai oldalak, az életben megvívott konfl iktusok ugyan nem múlnak el a halál után, de a halálnak szóló kegyelet pillanatában zárójelbe kerülnek. Másként fogalmazva: a halál és a kegyelet – rövid időre – kulturálisan képes felülírni a politikai logikát. Így aztán inkább politikai kegyeletet, mintsem a hatalmi manifesztációt érzem pontosabb kifejezésnek. Az ilyen jellegű eseménysor kezdőpontja 1919 februárjához kötődik. 20-án a Munkanélküliek Központi Bizottsága által szervezett gyűlés résztvevői kommunista ösztönzésre a szociáldemokraták lapja, a Népszava szerkesztősége elé vonulnak. Itt lövöldözésre kerül sor, és a szerkesztőség védői közül hatan meghalnak. Ravatalukat a Parlament kupolacsarnokában állítják fel, majd a koporsókat kiviszik a főlépcsőre, és a téren tartják a gyászszertartást, illetve a gyászbeszédeket. Nem sokkal később újabb alkalom nyílik a tér kegyeleti használatára. 1919. június 24-én dunai hadijárművek – monitorok – segítségével lázadás tör ki a budapesti Duna szakaszon az éppen uralmon levő Tanácsköztársaság ellen. A felkelést leverik, de jó néhány vöröskatona életét veszti a lázadók elleni küzdelemben. Június végén 18 vöröskatonát ravataloznak fel a téren, ők a „proletárállam vértanúi”.
Apponyi Albert temetése. Választókerületének küldöttsége a gyászmenetben, 1933. február. (Ismeretlen fényképész felvétele) Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtára
A Horthy-korszakban több kiemelt temetési-kegyeleti rituálé kötődik a térhez. 1933 februárjában innen temetik Apponyi Albert grófot, a korabeli magyar politikai élet „great old man”-jét. Gömbös Gyula aktív miniszterelnökként 1936. október 6-án hal meg, a Parlamentben ravatalozzák fel, s a tér a gyászszertartás részévé válik. Gróf Teleki Pál szintén regnáló miniszterelnökként hal meg – 1941. január 27-én lesz öngyilkos – s őt is az Országházban ravatalozzák fel; az ő búcsúztatásának is része a tér. A következő alkalom Horthy István, az ország kormányzóhelyettesének temetése. Horthy Miklós fia a szovjet fronton, Alekszejevka közelében 1942. augusztus 20-án zuhant le repülőgépével. Őt is a kupolacsarnokban ravatalozzák fel, s az ő gyászszertartásában is jut szerep a tér számára. 41
Térerő
A térhez kötődő politikai kegyeleti aktusok immár hagyománynak tekinthető sora a Horthy-rezsim megszűnte után sem szakad meg. Szinte rögtön a háború vége után, 1945. május végén a téren ravatalozzák fel Bajcsy-Zsilinszky Endrét, akit a nyilasok 1944. december 24-én végeztek ki Sopronkőhidán. A Kossuth téri ravatalt mint a magyar antifasiszta ellenállás mártírja érdemli ki. Károlyi Mihály gróf az első magyar köztársaság első elnöke franciaországi emigrációjában hunyt el 1955. március 19-én. Halála után hét évvel hazahozzák, és innen, a Kossuth térről indulva temetik el 1962. március 19-én. Nem a Parlamentben és nem a téren ravatalozták fel Kádár Jánost, de a tér mégis részévé vált a kegyeleti aktusnak. A ravatal a Széchenyi rakparton lévő pártközpontban (ma képviselői irodaház) volt, de a ravatalhoz álló embersor vonalát a Kossuth tér felé szabták meg. Így aztán a Kossuth tér 1989. nyarán, a már javában tartó rendszerváltás folyamatában bevonódott abba a kegyeleti megnyilvánulásba, amely az 1956 utáni kommunista rendszer vezetőjének szólt.
Az eleddig utolsó kegyeleti megnyilvánulás 1993 decemberében történt. Ekkor halt meg Antall József, a rendszerváltás utáni első kormány hivatalban lévő miniszterelnöke. Itt – a már tradicionálisnak számító – Gömbös–Teleki–Horthy István-mintát követték. Parlamenti ravatal és a téren zajló gyászszertartás kegyeletével övezték az elhunyt miniszterelnököt. Leginkább ezek a politikai kegyeleti aktusok szólnak arról, aminek Steindl Imre a Parlament épületét szánta. A politikai nyomatékkal bíró halál és kegyelet szakrális tartalma belesimult az alkotmány-templom és a tér aurájába.
A
BESOROLHATATLAN TRAGÉDIA
1956. október 25-e a tér történetének legtragikusabb eseménye. Az utólagos – némileg eltérő hangsúlyú – tárgyszerű leírások szerint: „Délelőtt hatalmas tüntető tömeg gyűlik össze a Kossuth téren. Az Akadémia utcai pártházat védő szovjet tankok békésen szemlélik a tüntetést. A pártszékházban tárgyal a tüntetőkkel Szuszlov és Mikojan, amikor a környező házak tetejéről géppuskákkal kezdik lőni a békés tüntetőket és a velük fraternizáló szovjet harckocsikat, illetve azok legénységét. A vérengzésnek mintegy nyolcvan halálos és 150 sebesült áldozata van. A vérengzés elkövetőit és irányítóit máig nem sikerült egyértelműen azonosítani.” 37 „10–11 óra között az Astoria szállótól 8–10 ezer ember vonul a Kossuth Lajos térre, a Parlament elé, Nagy Imrét követelve. Az országházat védő szovjet harckocsik, páncélozott járművek legénysége, és az épület előtt álló szovjet katonák fraternalizálnak a tüntetőkkel. 11.15 körül újabb szovjet tankok érkeznek a térre. Ezzel közel egy időben a szemtanúk szerint ismeretlen
Antall József temetése, 1993. december 18. (Földi Imre felvétele) MTI Fotó
42
A szimbolikus tér
fegyveresek a Földművelésügyi Minisztérium padlásteréből tüzet nyitnak a tüntetőkre. A szovjet harckocsik egy része szintén a tüntetőkre lő, más része azonban viszonozza a tüzet. A sortűznek mintegy 60–70 halálos áldozata, és 100–150 sebesültje van. Az események pontos menete azonban mindmáig nem teljesen bizonyított; a közvélemény azonban egyértelműen az ÁVHnak tulajdonítja a vérengzést.” 38 A téren tömegesen gyilkoltak. Talán nem véletlen, hogy ezt „besorolhatatlan tragédiának” hívom. Először is azért besorolhatatlan, mert a tér történetében egyedi jelenség a tömeggyilkosság. Sajnos a magyar história XX. századi történései között a fegyvertelenek legyilkolása messze nem egyedi esemény, de a tér életében ez – 1956. október 25-ét kivéve – nem történt meg.
1956. október 25. (Ismeretlen fényképész felvétele) MTI Fotó
Másodszor: egyedi azért, mert az október 25-i tüntetés – noha egyértelműen politikai volt – nem illeszthető bele sem a hatalom melletti, illetve elleni dimenziókba. Egyszerűen azért nem, mert október 23-tól olyan forradalmi eseménysor zajlott le, amelyben 25-én már volt egy olyan miniszterelnök, aki éppen a felkelés, a felkelők akaratából lett miniszterelnök, de még vezető funkcióban voltak azok a sztálinisták – akár a párt-, akár a katonai vezetésben –, akik ellen a felkelés irányult, akik ellen a Parlamentnél tüntetni akartak. Ráadásul – s ez újabb kettőződés – a katonai-rendészeti vezetés és a megosztott politikai hatalom között nem volt egység.
1956. október 25. (Ismeretlen fényképész felvétele) MTI Fotó
43
Térerő
titkári pozíciójából – éppen legyilkolásuk idején, a lövöldözéstől 100 méterre lévő pártközpontban teljesült. A szovjet vezetés itt tartózkodó képviselői Gerő helyett Kádár Jánosnak szavaztak bizalmat. A vérengzés áldozatainak számát illetően napjainkig nincs egyetértés.40 Biztosat senki sem tud mondani. Mindenesetre az nem vita tárgya, hogy az esemény tragikus volt. Az sem vitatott, hogy a tömegmészárlást részben a sztálinista rendszerhez hű magyar fegyveres erők, részben a szovjet alakulatok okozták. Hogy kit mennyi felelősség terhel, máig vitatott. S végül – az áldozatok pontos számának minden kétséget kizáró hitelességű ismerete nélkül – az sem vitatható, hogy a téren politikai tömeggyilkosságot követtek el. Nem véletlen, hogy a tér eseménydús történetéből ez a nap az, amelynek az utókor – mind majd látni fogjuk – emléket, emlékeket állított. Szovjet harckocsik és békés tüntetők a Parlament előtt, 1956. október 25. (Ismeretlen fényképész felvétele) MTI Fotó
Harmadszor: azért besorolhatatlan, mert a tragédiák mindig, mindenkor besorolhatatlanok. Nem célom és nem is feladatom a pontos – amúgy sem teljes egyértelműséggel tisztázott – eseménysor felidézése.39 A fentebbi idézetek tartalmát legfeljebb kiegészíti, hogy – más elemzések szerint – a tüntetőkre lőttek az Építésügyi Minisztériumból, a Parlament alagsorából, az Akadémia, a Nádor és a Báthory utca felől. A lövöldözésben – a tömegmészárlásban – részt vettek (részt vehettek) az ÁVH kötelékébe tartozó határőr és a kiemelt objektumok védelmét ellátó alakulatok; a sebtében, a rákosista vezetés támogatására verbuválódott úgynevezett „partizánok” (volt antifasiszta ellenállók), flotillások és szovjet egységek. A tüntetők négy követelés nyomatékosítására érkeztek a térre. A sors furcsa fi ntoraként egyik követelésük – miszerint a sztálinista Gerő Ernőt váltsák le a párt első
1956. október 25. (Ismeretlen fényképész felvétele) MTI Fotó
44
A szimbolikus tér
AZ
APOLITIKUS TÉR
Különféle eseménysorokon át érzékelhettük, hogy a Kossuth tér szimbolikája a politika szerepének kedvezett. A politikai aktivitás folytonossága miatt lett a tér az, ami. Ez adta meg a tér unikalitását, nagyon is egyedi jellegét. A politika jellegadó dominanciája mellett – alatt – azonban létezett egy olyan apolitikus (vagy főként apolitikus) vonulat is, ami nem vált jellegadóvá – történhetett volna máshol is – a kép teljességéhez mégis hozzátartozik. Az apolitikus jellegű téresemények főként az 1989– 1990-es rendszerváltás után tűntek fel. Ilyen események például a karácsonyfaállítás, a mújégpálya időszakos üzemeltetése, alkalmi pontonhíd építése a Kossuth tér és a budai Duna-oldal között, tömeges meditáció a téren; jótékonysági kézilabdameccs, óriásfotó tárlat, koncertek, a Tér-Film-Zene fesztivál, ahol is a téren óriáskivetítőkön különféle fi lmeket láthatnak az érdeklődők.
Gyermeknapi homokvár-építés, 2004. május 30. (Hegedűs Márta felvétele) Hegedűs Márta
De korábban ebbe a sorba illeszkedett az is, hogy buszokat mutattak be a téren. A civil és apolitikus használatba időnként meglepőnek tűnő események is keveredtek. Így például a 2003. május 6-i alkalom, amikor harminc vak és látássérült ember kivonult a Kossuth-szoborhoz, és a talapzathoz fehér botokat helyezett – így fejezve ki rosszallásukat amiatt, hogy a Vakok Állami Intézetében feloldhatatlan személyi ellentét alakult ki az igazgatónő és az egyik részleg vezetője között. De még a meglepőnek, szokatlannak tűnő akciók is azt fejezik ki, hogy a tér – a politikai dominancia mellett – nagyon mélyen beépült a köztudatba olyan esetekben is, amelyeknek látszólag nincs túl sok köze a tér kiemelt politikai-szimbolikus jellegéhez. A „látszólag” szó használata azért tűnik indokoltnak, mert – értelmezésemben – a kiemelt politikai-szimbolikus szerep mintegy járulékosan vonzza az egyéb, közfigyelemre igényt tartó civil aktivitásokat is.
Új autóbuszok ünnepélyes átadása, 1947. március. (Ismeretlen fényképész felvétele) Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtára
45
Térerő
A tér – nem eseménycentrikus – civil használatának részét képezi az is, hogy az emberek itt közlekednek, munkába mennek, munkából jönnek, sétálnak, leülnek a parkosított részen található padokra – egyszóval úgy használják a teret, ahogy bármely más, részben parkosított közlekedő térfelületet használnának. A civil használat persze időről időre felveti a tér civilizálásának kérdését is. Különösen a rendszerváltás óta, hogy a tér politikai használata megsűrűsödött. Lényegében 1988 óta folyamatosan napirenden van, hogy a teret civilizatorikusan is át kellene alakítani. Itt szerepet játszik az is, hogy a Parlament megépülése óta sok minden megváltozott. Magyarországon például a tömeges motorizáció az 1956 utáni időszakhoz kötődik, de mivel a kommunista érában a Parlament negyedévente egy vagy két napra ült össze, a képviselők parkolása mellőzhető gond volt. A rendszerváltást követően azonban a képviselőház – a szünetektől eltekintve – általában heti két ülés- és egy bizottsági nappal dolgozik. Ha nem akarják, hogy a tér egy jelentős része szabadtéri parkoló legyen, akkor lépni kell.41 Megváltoztak a biztonsági követelmények is. 1902től lényegében a 2000-es évek elejéig bárki elmehetett az épületig, vagy majdnem az épületig. Napjainkra biztonsági sáv veszi körül a Parlamentet, méghozzá esztétikailag eléggé igénytelen módon. A századelőtől – éppen a megváltozott körülmények és a tér civilizálása, a hétköznapi civil használat miatt – mindig is létezett parkosítás. A XXI. század elején érdemes lenne mindezt újragondolni.
rántott. A tér ennek következtében teljesen átpolitizálódott; jellegadó sajátosságává vált a szimbolikus politikai aktusok sora. Az így kialakult karakterisztikát csak erősítette az 1956-os tömeges, politikai okokból előállt emberhalál; a Kossuth tér politikai tragikuma a történet szerves részévé vált. Eközben persze zajlott a tér mindennapi civil története is, de nem jellegadó, hanem alárendelt módon. A civil történet egyes elemeit is befolyásolta – befolyásolja – a politikai jelképesség ereje. A tér szimbolikus használata nem minden dimenzióban és nem mindig volt egyformán intenzív. Minél több szabadságjoggal bírt egy időszak, annál inkább nyílt lehetőség a protest típusú használatra. 1956 és 1988 között például a tér ebből a szempontból néma volt. Legintenzívebb életszakasza 1988-tól indult. A hatalmi manifesztációra viszont mindig alkalmas volt, s minden hatalom élt is a lehetőséggel. A Kossuth tér Magyarország politikai főtere lett.
JEGYZETEK 31 A tömeg számossága minden olyan eseménynél jelentőséggel bír, ami egy hatalmi vagy éppen protest-szándékot nyomatékossá kíván tenni. Minél nagyobb a tömeg, annál nagyobb a nyomaték. Ezért sok esetben a szervezők vagy a sajtó eltúlozza a számosságot. A túlzás legkirívóbb esete a 2002-es kormánypárti választási nagygyűlés: itt a szervezők 1,5-2 millió emberről beszéltek egy olyan téren, ami használható kiterjedésében 65 000 m2, tehát maximum 260–300 ezren férnek el rajta. 32 2006-ban a zászlórúd új talapzatot kapott. 2007-től a tisztavatás helyszíne a Hősök terére került. 33 Egy 1912-es májusi, „vérvörös csütörtök” néven elhíresült, a Kossuth teret elérni akaró, de célját megvalósítani nem képes tüntetést elemez Gyáni Gábor. (Az utca és a szalon. Társadalmi térhasználat Budapesten, 1870–1940. Budapest, 1998. 100–106.)
*** A Kossuth tér szimbolikus használata tekintetében az összes időbeli folytonosságot mutató elem 1896 és 1919 között kialakult. A későbbi korok már csak folytatták azt, amit ebben az időszakban elkezdtek. A „politikai mágnes”, az Országház kisugárzása tökéletesen működött. Még politikai-kegyeleti aktusokat is magához 46
A szimbolikus tér
34 A térhasználat egyik fő teoretikusa, Richard Senett úgy véli – s erre egész elméletet épít –, hogy a nyilvánosság modern átalakulásának alapvető sajátossága, miszerint a magánélet világa miszticizálódik, hiszen nem vihető a köz nyilvánossága elé, nem része a közéletnek. Senett érvelésének van igazsága, de valószínű, hogy nem gondolt az életvitelszerű tüntetésekre, ahol is nagyjából egy teljes életforma – tudatos – nyilvánosságáról van szó. (Senett könyve: The Fall of Republic Man. New York, 1978.) 35 A szobrot többször is leöntötték vörös festékkel. Így például 2000. október 31-én, 2003 júliusának utolsó hetében kétszer is, 2007. február 26-án, 2007. április 26-án pedig savval locsolták le. 36 A Tormay Cecil-szöveget közli: A nemzeti hadsereg ünnepe az Országház-téren. Az Est, 1919. november 18. 3–5. 37 Bihari Mihály: Magyar politika 1944–2004. Budapest, 2005.
38 Hegedűs B. András (szerk.): 1956 kézikönyve. Kronológia. Budapest, ’56-os Intézet, 1996. 92. 39 A Kossuth-téri eseményekről lásd Varga László: Az elhagyott tömeg. 1950–1956. Budapest, 1994, 99–126.; Eörsi László: A véres csütörtök. Századvég, 1990/1.; Kő András–Nagy J. Lambert: Kossuth tér, 1956. Budapest, 2001. 40 Varga 74 nevet ad meg, Eörsi 200-ra teszi a halottak számát. 41 2002-ben a térre vezető kerékpárút volt napirenden, de a Népszabadság 2002. május 27-i száma szerint tervezik a tér mélygarázsát is. 2003-ban illemhelytervekkel foglalkoznak. A sajtó 2004. április 14-én arról számol be, hogy augusztus 20-ig megújul a tér. 2005-ben megint a mélygarázs a téma. 2005. június 25-én hírül adják, hogy a kormány átalakítja a Kossuth teret. Ezekből a bejelentésekből, elképzelésekből semmi sem valósult meg.
Gyermeknapi bábszínház, 2004. május 30. (Hegedűs Márta felvétele) Hegedűs Márta
47
