A VIDÉK JÖVÕJE AZ AGRÁRPOLITIKÁTÓL A VIDÉKPOLITIKÁIG

A VIDÉK JÖVÕJE – AZ AGRÁRPOLITIKÁTÓL A VIDÉKPOLITIKÁIG Halmai Péter, Csatári Bálint, Tóth Erzsébet (Szent István Egyetem, MTA Regionális Kutató Központ, Agrárgazdasági Kutatóintézet)1

Vezetõi összefoglaló A vidékpolitikában a nemzetközileg is végbemenõ paradigmaváltás eredményeképpen a térségi alapú – a vidéki területek fenntartható fejlõdését biztosító – fejlõdésre helyezõdik a hangsúly. Az új vidékpolitika középpontjába a fenntarthatóság (a vidéki közjavak elõállításának elõmozdítása) és a versenyképesség erõsítése (a helyi sajátosságok kompetitív elõnnyé alakítása) kerülhet. (Mindezt együttesen tartalmazza az „új vidéki gazdaság” kategóriája.) A különbözõ közösségek és térségek adottságaihoz igazított vidékpolitika kialakítása egyrészt a szektorális politikák közötti nagyobb koherenciát igényli, továbbá a különbözõ köz- és magánszereplõk együttes lehetõségeinek kihasználását. A regionális és helyi szinten adaptált vidékfejlesztési politikákban a hangsúlyok rendkívül eltérõ decentralizált megközelítésekre, megoldási módozatokra helyezõdhetnek. Mindezek elõmozdítása érdekében az Európai Unióban a Közös Agrárpolitikát Közös Vidékpolitikának kellene felváltania. Annak új (kisebb részben átalány alapú, nagyobb részben célzottságot szolgáló szerzõdéses feltételeken alapuló) elsõ pillére a vidéki közjavak elõállítását, második pillére pedig a vidéki közösségek társadalmi-gazdasági életképességének erõsítését szolgálná.

1. KITÛZÖTT CÉLOK A projekt célja a vidéki gazdaság és társadalom felemelkedése szempontjából meghatározó, egyes alapvetõ tényezõk feltárása, a vidék felemelkedését szolgáló vidékpolitika kimunkálásának elõmozdítása volt. A projekt megvalósítása során nagy figyelmet kapott egyfelõl a hazai kritikus pontok azonosítása, másfelõl a fõ nemzetközi irányzatok, az élenjáró EU-beli megoldások feltárása. Alapvetõ cél volt továbbá a vidéki térségek társadalmi-gazdasági fejlõdésének elõmozdítása az eltartóképesség javításához történõ szakmai-tudományos hozzájárulás.

1 Köszönettel tartozunk a programban részt vevõ többi kutatónak, különösképpen Dorgai Lászlónak és Vásáry Viktóriának. Az összefoglaló tanulmányt az egyes altémák összefoglalója alapján Halmai Péter állította össze.

234

Halmai Péter, Csatári Bálint, Tóth Erzsébet

A projekt középpontjában a többfunkciós vidékfejlesztési politika kifejlesztésének segítése állt, amelynek keretei között fokozott lehetõségek nyílhatnak a vidéki közjavak elõállításának támogatására és e közjavak kihasználására. A kitûzött fõ célok az alábbiak voltak: – az elmúlt két évtizedben bekövetkezett kistérségi változások átfogó elemzése, a fõbb térségtípusok meghatározása, értékelõ-elemzõ leírása, az adott vidéki térségtípusok adottságaihoz illeszkedõ felzárkózási/fejlesztési lehetõségek körvonalazása; – a magyar állattenyésztés alapproblémáinak, regionális és kistérségi összefüggéseinek áttekintése, átfogó fejlesztési irányok meghatározása; – a vidéki foglalkoztatás helyzetének, az eltartóképesség növelési lehetõségeinek feltárása, különös figyelemmel egyes kistérségek konkrét tapasztalataira; – a legújabb nemzetközi irányzatok, közöttük az EU Közös Agrárpolitika (KAP) fejlõdésének és az „új vidéki gazdaság” sajátosságainak a feltárása, az eredményekre alapozott ajánlások megfogalmazása a hazai és az EU-beli döntéshozók részére. 2. TEVÉKENYSÉGEK A kutatás altémákra támaszkodva valósult meg. A program bázisa egyrészt a Szent István Egyetem (SZIE) GTK Európai Tanulmányok Intézete (ETI), másrészt az MTA Regionális Kutatások Központja (MTA RKK) volt. Elõbbi a kutatás koordinációját, utóbbi annak pénzügyi lebonyolítását teljesítette. Az altémákban folytatott munkákban a SZIE GTK ETI, az MTA RKK Alföld Tudományos Intézete, illetve az Agrárgazdasági Kutató Intézet fejtettek ki meghatározó tevékenységet. A kutatás során elvégzett fõ tevékenységek az alábbiak voltak: – a nemzetközi szakirodalom elemzése; – a témakörhöz kapcsolódó dokumentumok széles körû elemzése; – interjúk, konzultációk hazai és nemzetközi szakértõkkel; – statisztikai vizsgálatok, mennyiségi elemzések; – empirikus vizsgálatok; – elméleti modellek alkalmazása; – szakmai tudományos vitákon, nemzetközi konferenciákon történõ részvétel; – kormányzati fórum 2009 januárjában, tudományos konferencia 2009 júniusában az EU Közös Agrárpolitikájának, azon belül a vidékfejlesztési politikának a reformjáról; – a szakmai vitákon megméretett eredmények tudományos publikációk formájában történõ közreadása. A vidéki térségek sok szempontú tipizálása céljából kistérségi szintû adatbázis került összeállításra. Annak felhasználásával három vizsgálati szint (település, kistérség, megye) elemzése valósult meg. E vizsgálatot sokváltozós faktoranalízis egészítette ki. Mindezek révén a vidékies térségekben meghatározó jelentõségû térformáló tényezõk komplex hatásai együttesen is értelmezhetõvé váltak. A vidéki foglalkoztatottság és az eltartóképesség vizsgálatának terepe a leghátrányosabb, komplex programokkal támogatott 33 kistérség volt. A statisztikai elemzéseket 5 kistérség 18 településén megvalósított kérdõíves felmérés egészítette ki.

235

A vidék jövõje – az agrárpolitikától a vidékpolitikáig

Részletesen vizsgáltuk a közös finanszírozás elméleti alapjait, amelyek az EU költségvetési felülvizsgálat fõ irányzataival szoros kapcsolatban állnak. Részletesen elemeztük az EU Közös Agrárpolitika finanszírozását a fiskális föderalizmus elméleti kategóriáival. Szubszidiaritási, illetve intervenciós tesztet alkalmaztunk. Részletesen vizsgáltuk a beavatkozások funkcionális indokoltságát, a közjavak, a méretgazdaságosság, az aszimmetrikus információk és a kiegyenlítõ funkció problémakörét. A vizsgálat tárgyát képezte a beavatkozás szintje (azon belül a centralizáció, azaz a közösségi finanszírozás esete). Vizsgáltuk, hogy a jelenlegi KAP mennyiben felel meg a költségvetési alapelveknek, illetve azok fényében milyen változtatások szükségesek (a szubszidiaritás, az arányosság, az addicionalitás stb. elvek tekintetében).

3. AZ ELVÉGZETT KUTATÁS FÕ EREDMÉNYEI Az alábbiakban az elvégzett kutatás fõ eredményei az egyes vizsgált fõ témakörök szerint kerülnek összefoglalásra. 3.1. A MAGYAR

VIDÉKI TÉRSÉGEK SOK SZEMPONTÚ TIPIZÁLÁSA ÉS MEGÚJULÓ KÉPESSÉGÜK

LEHETSÉGES IRÁNYAI

Az elvégzett vizsgálat alapján a fõ következtetések az alábbiak: 1. A magyar vidéki terek átalakulása – bár a különbözõ vidékies települési kritériumok alapján elhatárolható terek alapstruktúrája (mezõvárosias, kisvárosias, tanyás, aprófalvas) alig változik – egyre differenciáltabb, a területi-települési egyenlõtlenségek az utóbbi két évtizedben mérhetõen növekednek (Vö. 1. ábra). Társadalmi minõsítés 2001

minõsítés

A kistérség- és a régióhatárok a 2007-ben hatályos besorolás szerintiek

bõvülõ társadalmú (214) stabil társadalmú (788) labilis társadalmú (1719) hanyatló társadalmú (414)

1. ábra. A MAGYAR TELEPÜLÉSEK TÁRSADALMI DINAMIKÁJÁNAK MINÕSÍTÉSE (1990–2000)

236


2. A települési szinten mért változások tekintetében egyértelmûen igazolódott, hogy a hosszú távú trendeket tekintve (1980–2005) a vidékies, azaz a falusi és a kisvárosi települések intézményi és infrastrukturális ellátottsága javult, miközben társadalmuk vitalitása, megújuló képességük dinamikája csökkent. Ez súlyos és halmozódó ellentmondást hordoz. 3. A települési szintû vizsgálatokkal egyértelmûen kimutatható volt, hogy hazánkban a vidéki települések csekély része erõteljes városi hatás alatt álló, markáns szuburbán jellegû vidékies teret képez, ahol a népesség nõ, dinamikus a lakásépítés és az ingázás magas arányú. Ezek esetében a funkcionális városi terekre már mûködõ európai együtt-tervezési és fejlesztési modelleket kellene alkalmazni, megkülönböztetve azokat a „valódi” vidékies terektõl. 4. A többi vidékies település társadalmi változásait általában növekvõ instabilitás jellemezte az elmúlt két évtizedben. Számban csökkent a bõvülõ, s lényegesen nõtt a labilis társadalmú vidéki települések köre. Az ország lakosságának több mint a fele 2001-ben stabil társadalmú településen élt. Ugyanakkor a 10 000 fõnél nem népesebb, vidéki települések társadalmi labilitása fokozódott, népességarányuk 34%-ról 51%-ra nõtt. Ez súlyos gond lehet a jövõ vidékpolitikájának tervezését illetõen is. 5. A kistérségi szintû vizsgálatok esetében, a „klasszikus” minõsítési/osztályzási módszerrel2 elért eredmények azt mutatják, hogy – bár maguk a kistérségek is meglehetõsen instabil területi szervezeti egységeknek tekinthetõk – több vonatkozásban markáns területi változások következtek be. 5.1. Az általában – s különösen a vidékies kistérségekben – kedvezõtlen demográfiai változásokról megállapítható, hogy e tekintetben egyre inkább regionális szinten jelennek meg és válnak értékelhetõvé a kistérségi változások (2. ábra). Három régióban (Észak-Magyarország, Dél-Alföld, Dél-Dunántúl) már csak a régióközpont városias kistérségei kedvezõ demográfiai helyzetûek. A vidékies térségekben mind a belsõ, mind a külsõ perifériákon romlott a demográfiai megújuló képesség. A kistérségek demográfiai minõsítése 1990-94

vidékies kistérségek

3,6–5 3,2–3,6 2,8–3,2 2,4–2,8

A kistérségek demográfiai minõsítése 2007

27 47 48 24


3,6–5 3,2–3,6 2,8–3,2 2,4–2,8

35 34 50 36

2. ábra. A KISTÉRSÉGEK DEMOGRÁFIA HELYZETÉNEK MINÕSÍTSE 1990/94 ÉS 2007

2 A módszer lényege, hogy több adat, illetve adatcsoport alapján valamennyi kistérség valamennyi adatát az átlaghoz viszonyítva, öt egyenlõ osztályközre osztva besoroltuk, majd 1–5 közötti értékekkel „leosztályoztuk”. Az adott mutatócsoport szerinti minõsítéseket az átlag adja, amelyeket rendre térképre vittünk.

237


5.2. A munkanélküliség és a tartós munkanélküliség adatai alapján végzett minõsítés szerint – kistérségi szinten mérve a változásokat – szinte ketté szakadt az ország (3. ábra). A vidékies térségeknek csak mintegy ötöde van kedvezõ helyzetben. Az elmúlt két évtized alatt az alaphelyzet alig változott. Legfeljebb még élesebbek a kistérségi szint alapján meghúzható határok a kedvezõ és a szélsõségesen kedvezõtlen helyzetû térségek között. A kistérségek munkanélküliségi minõsítése 1993


3,6–5 3,2–3,6 2,8–3,2 2,4–2,8 1–2,4

31 45 30 2 50

A kistérségek munkanélküliségi minõsítése 2007


3,6–5 3,2–3,6 2,8–3,2 2,4–2,8 1–2,4

53 17 20 16 58

3. ábra. A MUNKANÉLKÜLISÉGI HELYZET ALAPJÁN KÉSZÜLT MINÕSÍTÉS 1993–2007

5.3. Az egyéb dinamikus mutatók (iskolai végzettség, lakásépítés stb.) alapján kirajzolódó országkép mintázata töredezettebb. A korábban, más tekintetben is fejlett, markáns urbánus gócokhoz (Budapest, a Balatontól északra fekvõ térségek) képest stabilan kiemelkednek még a megyeszékhely városok. A vidékies térségek e téren is egyre elmaradottabbak, mind az elmaradott régiók belsõ, mind azok külsõ perifériáin. 5.4. A kistérségek általános fejlettségének területi képe, amely valamennyi mutatóból összevont átlagolással készült – ezen összehasonlító minõsítési rendszer alapján –, kisebb differenciálódást mutat, mint az a fentebbi pontokban értékelt egyes adatcsoportok esetében tapasztható volt. Az átlagok átlaga tehát jórészt „elfedi” a különbségeket, bár összességében a térbeli képet tekintve mégis megállapítható, hogy a fejlettebb kistérségeknek általában inkább a szomszédai váltak fejlettebbekké, mint két évtizede, és az elmaradottak köre is leginkább a szomszédok elmaradottá válásával bõvült. 5.5. A súlyosan elmaradott térségek között csak vidékies térségek fordulnak elõ. 6. A faktoranalízis alapján a mezõgazdaságot képviselõ mutatók egyetlen – elsõsorban a magyar vidék negatív irányú változásait összefoglaló – faktorba kerültek, ahol a magas mezõgazdasági foglalkoztatottsághoz szerény jövedelmi körülmények, viszonylag magas arányú munkanélküliség, öregedés és elvándorlás társul (l. 4. ábra). Ezek között az agrárfaktor-jellemzõkkel leírható vidéki kistérségek között nagy arányban szerepelnek a természeti Nagy Alföld vidékei.

238


A faktoranalizis Magyarország kistérségeire, 2007

F5 faktor 1 felett 0–1 -1–0 -1 alatt

(20) (84) (52) (17)


4. ábra. A KOMPLEX FAKTORANALÍZIS 5. „AGRÁR” FAKTORÁNAK TERÜLETI KÉPE

7. Ezek a vidékies területek szinte egybeesnek a mezõgazdasági kistermelés és az abból származó „kiegészítõ” jövedelem magas mértékét mutató térségekkel (l. 5. ábra). Ezek az összefüggések is azt igazolják, hogy a markáns sajátosságokkal megjelenõ mezõgazdasági vidékies térségek külön figyelmet, s e jellegüknek megfelelõen integrált vidékfejlesztést igényelnek. A mg. kistermelésbõl származó jövedelem aránya az összes belföldi jövedelembõl 2007-ben (TEIR-APEH) (Bp. adatai nélkül)

Jelmagyarázat 0,0 0,00100-0,00117 0,00118-0,00304 0,00305-0,00734 0,00735-0,104

5. ábra. A MEZÕGAZDASÁGI KISTERMELÕK JÖVEDELMI VISZONYAI

239


8. A mezõgazdaságnak az ország és a térségek (megyék) tényleges gazdaságában betöltött szerepe és eltartóképessége meghatározása céljából a GDP-növekedés és a mezõgazdaság által elõállított hozzáadott érték 1994–2006 közötti változása került összehasonlításra. A vizsgált évtizedben tapasztalható jelentõs GDP-növekedés mellett a mezõgazdaság szerepe a bruttó hazai termék elõállításában számottevõen csökkent. A mezõgazdaság általában hozzájárult ugyan a vidéki jövedelmek növekedéséhez, de ez mértékében és arányaiban is elmaradt a többi ágazatétól. A magyar megyék tekintetében a mezõgazdaságnak az egész gazdaságban betöltött súlya, szerepe tovább polarizálódott. 9. Az egyéni gazdálkodók aránya viszonylag nagy területi különbséget jelez, akárcsak az ún. agrárnépsûrûség, ami a Dunántúlon 3–5 fõ/km², az Alföldön 7–15 fõ/km² (l. 6. ábra). Ez összességben arra is rámutat, hogy akár egészen más típusú agrár-vidékfejlesztésre volna szükség a települési szerkezetükben, társadalmi dinamikájukban, város–vidék kapcsolatrendszerükben és kistérségi fejlõdési pályáikat illetõen egyaránt igen eltérõ tértípusokban. Az európai (típusú) vidékfejlesztési lehetõségek erre lényegében adottak, ám hazánk nem használja ki azokat. A mg. kistermelõk aránya a lakosságon belül 2007-ben (TEIR-APEH) (Bp. adatai nélkül)

Jelmagyarázat 0 0,00100-0,00964 0,00965-0,00308 0,00309-0,0100 0,0101-0,0300 0,0301-0,0516

6. ábra. A MEZÕGAZDASÁGI KISTERMELÕK ARÁNYA A LAKÓNÉPESSÉGBÕL

10. A különbözõ régiókban bizonyíthatóan fellelhetõ különbözõ kistérség-típusok is a decentralizáció szükségességét támasztják alá. A megújításra váró magyar vidékfejlesztésnek, illetve a vidékpolitikának adekvát terei lehetnek a kistérségek, illetve a régiók. Ugyanakkor a jelenleginél lényegesen sokoldalúbb fejlesztési, felzárkóztatási és támogatási formákat kellene alkalmazni a vidékies térségekben.

240


3.2. MAGYAR ÁLLATTENYÉSZTÉS ÉS A VIDÉKFEJLESZTÉS KIHÍVÁSAI A rendszerváltást kísérõ kárpótlás, privatizáció és a mezõgazdaság szervezeti kereteit is érintõ átalakítások után a magyar állattenyésztés helyzete lényegesen romlott. Szinte folyamatos a hanyatlása, annak ellenére, hogy a különbözõ vidékfejlesztési programok – a SAPARD, az NVT, az AVOP és a jelenlegi ÚMVP – „kiemelten kezelik” az állattenyésztés fejlesztését. Magyarországon a mezõgazdaság termelési szerkezete a legutóbbi két évtizedben extenzív irányban változott. Az állattenyésztés aránya a kibocsátásból igen jelentõs mértékben csökkent. Az állatállomány és a legfontosabb termékek termelése egyaránt mérséklõdött. A jelenlegi állattartáshoz azonban becslésünk szerint még mindig mintegy 70-75 ezer vidéki család kötõdik mint egyéni gazdaság, illetve társas vállalkozások munkavállalója. Ezért is megkülönböztetett figyelmet érdemel ez a fõágazat. Az állattartók száma és az állatállomány folyamatos csökkenése évtizedünkben is tart. Különösen nagymértékben csökkent a szarvasmarha- és a sertéslétszám, csakúgy mint a szarvasmarha-, illetve sertéstartó gazdaságok száma. Az állattartásban egyértelmûen kimutatható a koncentráció: csökken az állattartó gazdaságok száma, egyidejûleg az állatállomány egyre nagyobb aránya nagy állattartóknál összpontosul. Az állattartást felszámolók zöme egyéni gazdaság. Az állomány és a nagy telepek területi (földrajzi) elhelyezkedése egyfajta térbeni koncentrációra utal (l. a sertéstartásról a 7. ábrát).

Forrás: MgSzH-OAI adatai alapján. 7. ábra. NAGY LÉTSZÁMÚ SERTÉSTELEPEK TERÜLETI MEGOSZLÁSA

Az állománycsökkenés és az állattartó gazdaságok számának csökkenése minden fõbb állatfajnál jelentkezik. Leginkább kritikus helyzetben a szarvasmarha- és sertéstartás van. Az állománycsökkenés eddig nem párosult az állomány kedvezõbb területi eloszlásával. Nincs kimutatható összefüggés a természeti adottságokkal.


241

Az állattartók számának és az állománycsökkenésnek az okai részben általánosak (mindegyik vagy a legtöbb állatfajnál megjelennek), de vannak „ágazat-specifikus” okok is. A fontosabb általános okok, tényezõk: a) A mezõgazdaságból jórészt kiöregedett az a korosztály, amely a hagyományos mezõgazdálkodás keretei között nevelkedett és természetesnek tartotta lakóhelyén az állattartást. b) A magyar falusi porták csak a hagyományos állattartásra, kisméretû állatállomány elhelyezésére alkalmasak. c) A falvak urbanizálódnak, az önkormányzatok gyakran helyi rendeletben korlátozzák vagy tiltják az állattartást. d) Nem volt tudatosan megtervezve, hogy a rendszerváltás idõszakában alapvetõen megváltozó mezõgazdasági üzemstruktúrában (az átalakított, felszámolt, átszervezett mezõgazdasági nagyüzemekbõl) hogyan élhet tovább az állattartás. e) Számos állattartótelep elveszítette a korábban hozzá szervesen kapcsolódó takarmánytermõ területét, biztonságos földbérlési lehetõséget viszont nem tudtak (tudnak) maguk számára teremteni. f) Az állattenyésztés jövedelmezõségi viszonyai – többek között a belsõ és a külsõ piacok részbeni elvesztése miatt (is) – a növénytermeléshez képest tartósan kedvezõtlenek. g) Az állami irányítás gyakran pillanatnyi jövedelmezõséget javító támogatási intézkedéseket hozott, nem pedig a jövedelmezõséget tartósan megalapozó fejlesztésre, a modernizálásra helyezte a hangsúlyt. h) Mezõgazdasági termékeink általánosan, így az állati termékek is olyan piacon versenyeznek, ahol a versenytárs termelõk – jellemzõen a régebbi tagországok termelõi – jobban szervezettek, technológiájuk általában korszerûbb és a közvetlen termelõi támogatások magasabbak az új tagokhoz képest. i) Az állattartásnak magas a fajlagos eszközigénye. Az új mezõgazdasági vállalkozások – a tõkehiány és a kockázatkerülés miatt is – inkább az egyszerûbb és kisebb fajlagos eszközigényû termelésszerkezet felé fordultak. j) Megszigorodtak az állatelhelyezési, állatjóléti elõírások, amelyeknek betartása gazdasági és adminisztrációs terhet jelent, és nem vonzó a kisebb egyéni gazdaságok számára. k) Az állattartás költségeiben a takarmányköltség a legjelentõsebb költségnem. Az utóbbi évtizedben a takarmányárak (fõként a fehérje- és gabonafélék árai) eléggé kiszámíthatatlanul változtak, esetenként drasztikusan megemelkedtek. l) Hátrányára változott a mezõgazdasági középfokú szakoktatási és képzési rendszer. Kevés a színvonalas és megfelelõ létszámú szakmunkást kibocsátó oktatási intézmény, különösen kevés az ilyen képzés iránt érdeklõdõ diák, és az érdeklõdõk is inkább a gyengébb tudásúak körébõl kerülnek ki. m) A felvásárló-feldolgozó szervezetek jellemzõen nagyméretûek (gyakran multinacionális cégek, áruházláncok), hozzájuk képest a legnagyobb termelõk is kicsik. Ennek ellenére a mezõgazdasági termelõk szervezettsége-összefogása alacsony szintû, s különösen alacsony az állattartásban. A tejtermelésben például – a jelentõs támogatás ellenére – csak egy jelentõsebb termelõi csoport alakult. n) A hazai elõállítású termékek értékesítését elõmozdító közösségi marketing gyakorlatilag teljes egészében hiányzik.


242

Ha az állattartás jelenlegi helyzete nem változik, akkor valószínûleg további állománycsökkenés következik be. Erre fõleg a kisméretû állománnyal rendelkezõ egyéni állattartók, továbbá az állattartás modernizálására nem képes – ebben a körben kicsinek számító – társas vállalkozások körében lehet számítani. (Az állatállomány átlagos gazdaságonkénti nagyságát az 1. táblázat mutatja.) Elsõsorban az a mintegy 20% körüli állattartó-kapacitás veszélyeztetett, amelynek a modernizációjára nincs fedezet. A csökkenés különösen érzékenyen érintheti azokat a vidéki kistérségeket, ahol az alacsony foglalkozatási ráta már ma is nyomasztó. 1. táblázat. AZ ÁLLATÁLLOMÁNY ÁTLAGOS MÉRETE SZEKTOROK SZERINT, 2007-BEN

Megnevezés Szarvasmarha Sertés Juh Baromfi

Összes gazdaság 36 14 57 116

Egyéni gazdaságok Gazdálkodó szervezetek 12 483 4 1313 49 444 50 10865

Forrás: A KSH Gazdaságszerkezeti összeírása (2007) alapján készült számítások táblázata

E hanyatló tendencia megállítása nagy nehézségekkel jár, ám nem lehetetlen. Az állattartás több formájának van (lehet) létjogosultsága. A termékkibocsátás volumenét tekintve a modern, versenyképes állattartás meghatározó szerepe szükséges. A legfontosabb tennivalók: a) Alapos ágazati és vertikális elemzésre van szükség! Reális kép szükséges a fõbb ágazatokról, feltárva, hogy mely ágazatokban, tevékenységekben van (a feldolgozást tekintve is) esély a pozíciók megtartására (megerõsítésére), hol vannak fejlesztési lehetõségek és hol lehet szükség (további) visszavonulásra. A lehetõségek alapos feltárására alapozva lehet a jövõbeli stratégiát, illetve a megvalósítás eszközrendszerét kialakítani. b) Jelentõs tõkebevonás nélkül a magyar állattenyésztés nem modernizálható. (Leginkább az állattartás létesítményei, a kapcsolódó takarmánytárolás-gyártás modernizálása szükséges, ám a genetikai alapok fejlesztése is tõkeigényes.) A hazai vállalkozások erre önmagukban feltehetõen csak korlátozottan lesznek képesek. c) A földpiac esetleges teljes liberalizálásának lehetséges hatásai, mindenekelõtt a hazai termelõkre (termelésre) gyakorolt hatásai további vizsgálatokat igényelnek. d) A termelõk összefogásának erõsítése nélkülözhetetlen (állami és érdekképviseleti feladat egyaránt), annak közgazdasági és jogi eszközökkel történõ elõmozdítása útján is. e) A termékértékesítésben a közvetlen értékesítés, a falusi turizmus és egyéb „kisebb” volumenek kihasználásában vannak jelentõs tartalékok. f) A hatósági elõírásoknak természetesen szolgálniuk kell a fogyasztói-környezeti és egyéb igényeket (követelményeket), ám folyamatosan vizsgálni szükséges azok megvalósulásának konkrét módját és a versenyképességre gyakorolt hatásait. g) Méltányosabb „osztozkodás” elérése szükséges a termékpályák jövedelmében, a termelõk, a feldolgozók és élelmiszer-forgalmazók között.


243

h) Az egyéni gazdaságok „telepszerû” állattartásának elõsegítése a külterületi rendezési tervek, az infrastruktúra támogatása révén. i) A mezõgazdasági szakképzés javítása, amely elsõsorban állami feladat, de nem csak állami feladat. j) A vidékfejlesztési források (így a kedvezõtlen adottságú területek támogatása, agrárkörnyezeti programok) még szorosabb összekapcsolása az állattartással. k) A magyar fogyasztók tudatformálása, hogy elõnyben részesítsék a hazai élelmiszereket, elsõsorban a minõség, a megbízhatóság és a munkahelymegõrzés szempontjaira figyelemmel. 3.3 A VIDÉKI FOGLALKOZTATÁS HELYZETE, AZ ELTARTÓKÉPESSÉG NÖVELÉSÉNEK LEHETÕSÉGEI A GAZDASÁGI FEJLETTSÉG SZERINT DIFFERENCIÁLT KISTÉRSÉGEKBEN

A rendszerváltás után két évtizeddel a vidék eltartóképességét, a vidéki népesség megélhetését, életszínvonalát – a konszolidáció helyett – még mindig mélyülõ gazdasági, társadalmi és szociális feszültségek jellemzik. A kilencvenes évtized elején kritikus helyzetbe került területi egységek (megyék, régiók) elhelyezkedése, fejlettségbeli rangsora lényegében nem változott. Ám a területi különbségek, a vidéken élõk egyre szélesebb rétegeit érintve, erõteljesen növekedtek. A differenciálódás fokozódása éppúgy megfigyelhetõ az országrészek, a kedvezõ és a kedvezõtlen adottságú területek, a különféle településtípusok között, mint egy-egy területi egységen belül. A gazdaság átmeneti élénkülése – paradox módon – tovább növelte a területi különbségeket a fejletlenebb térségek hátrányára. Ugyanakkor – az immár egy éve tartó globális gazdasági válság következményeként – újabb, a társadalmi feszültségeket kiélezõ, a felzárkózást még inkább megnehezítõ tényezõk bontakoznak ki. (A különbözõ gazdasági fejlettségû kistérségek területi elhelyezkedésérõl l. a 8. ábrát)

Jelmagyarázat leghátrányosabb, komp. prog. Többi leghátrányosabb „Csak” hátrányos Nem érintett

Forrás: Tájékoztató a kiemelten támogatott kistérségekrõl. KSH, 2008. 8. ábra. A KÜLÖNBÖZÕ GAZDASÁGI FEJLETTSÉGÛ KISTÉRSÉGEK TERÜLETI ELHELYEZKEDÉSE

(33) (14) (47) (80)

244


A vidéki térségek átalakult gazdasága (benne az agrárágazat) munkaerõ-igénye a korábbi töredékére apadt. A munkahelyekrõl kikerült népesség többsége passzív várakozásra, munkaerõ-piaci és szociális ellátások igénybevételére kényszerült. A kutatás terepét elsõsorban a felzárkózási komplex programok színteréül kijelölt kistérségek képezték. Részletesen vizsgáltuk a vidék eltartóképességét meghatározó tényezõket, azok között kiemelten a családi bevételek (munkajövedelmek, szociális juttatások) színvonalának és szerkezetének alakulását. A vizsgálatba vont települések lakóinak többsége a rendszerváltást követõ, gyökeresen új helyzethez nem tudott alkalmazkodni. Ennek oka fõként a korábbi foglalkoztatás biztonságából fakadó mentalitás, az anyagi tartalékok, a szakképzettség, a konvertálható ismeretek, a vállalkozókészség hiánya. A vizsgált települések közös vonása, hogy – a lakosság megélhetésének korábbi biztonsága fõként a mezõgazdasághoz, a mezõgazdasági nagyüzemekhez kötõdött, – a nagyüzemek átalakulása megrendítette (megszüntette) a falvak gazdasági bázisát, amelyhez szinte minden hagyományos tevékenység, a kiegészítõ jövedelemszerzés lehetõsége is kapcsolódott, – a településekre munkanélküliként tértek vissza a más nemzetgazdasági ágakban, nem helyben dolgozó aktív keresõk, így az egyébként is magas munkaerõ-kínálat további munkaerõ-többlettel gyarapodott, – a közeli városokból, nagyobb településekrõl megindult a vándorlás a kisebb falvak felé, egyrészt az idõsebb korú, nyugdíjas, másrészt, a társadalom perifériáihoz közel esõ, fiatalabb korosztályú népességcsoportokból, – a fenti tényezõk aránytalanul megnövelték az önkormányzatok feladatait, megterhelték, sõt kimerítették az egyébként is szûkös anyagi forrásokat, megnövelték a szociális juttatások, illetve az idõleges foglalkoztatás iránti igényt. A helyszíni vizsgálatok alapján a felkeresett települések – némi leegyszerûsítéssel – az alábbi, térségenként keveredõ típusokba csoportosíthatóak: – Viszonylag konszolidált települések. A leghátrányosabb besorolás ellenére szerény megélhetést, a körülményekhez képest élhetõ feltételeket nyújtanak a lakosságnak. Nagyobb lélekszámúak, nagyobb székhelytelepülés vonzáskörzetében helyezkednek el. Korábbi (ipari vagy mezõgazdasági kötõdésük miatt) fizikai, szellemi, erkölcsi erõforrásaik (tartalékaik) még nem épültek le teljesen. Az önkormányzat aktív kezdeményezéseire még van fogadókészség. Esetükben még viszonylag könnyen megfordíthatóak a kedvezõtlen folyamatok. – Egykedvû, fásult lakosság egyes falvakban, amely a megélhetés egyre kedvezõtlenebb alakulását beletörõdéssel, a változtatás reménytelenségével, passzívan viseli. Az önkormányzat nem tudja (vagy már nem is akarja) betölteni a katalizátor szerepét. A kínálkozó lehetõségekkel „gépiesen” élnek, a saját kezdeményezések igen ritkák. A helyzet jobbra fordulását döntõen kívülrõl várják. Ez az állapot a kudarcba fulladt próbálkozások után egyes falvakban a leszakadás egyik szakaszaként is felfogható. A lakosság összetételének változása több helyen különféle feszültségek forrása, a közösség ereje, a településhez való érzelmi kötõdés egyre lazább. (Sokaknak csak lakóhely a falu.) – A kistérségi perifériák dinamikus és leszakadó aprófalvai: közös vonásuk az alacsony, mindössze néhányszáz fõs lélekszám, a rossz megközelíthetõség, a gaz-


245

dasági bázis hiánya, a lakosság alacsony iskolázottsága, az életminõség és az életkörülmények igen szerény színvonala – többnyire attraktív természeti környezetben. Ezekre a településekre alapvetõen két magatartásforma jellemzõ: y Saját magukon segítõ falvak: lakosságukat tekintve eléggé zárt, hajdani „fénykorukra”, hagyományaikra büszke települések, amelyeket a lakosság által elfogadott személyiségek, többnyire a polgármester szervezõereje, tekintélye tart mozgásban. Szívügyüknek tekintik a falut, a közösségformálást, a közös munkára épülõ programok mûködtetését, a rászorulók önellátásának támogatását, a tevékenységek fejlesztését. A gondolkodás lényege a munkavégzés iránti igény ébrentartása, a munkára szoktatás, a helyi fizikai és emberi erõforrások hasznosítása, a lehetséges mértékig a falu önellátásának, kultúrálódásának megszervezése. Biztonsággal állítható, hogy több kistelepülés fennmaradása a „megszállott”, a faluval együtt élõ polgármestereknek köszönhetõ. Amennyiben idõs koruk miatt abbahagyják tevékenységüket vagy elköltöznek a faluból, a település sorsa igen bizonytalanná válik. y Vegetáló, lecsúszó településeken a be-, és visszaköltözések miatt jelentõsen megváltozott, nyitottabbá – többnyire kedvezõtlenebbé vált – a lakosság összetétele. A kötõdés hiánya, a döntõen szociális juttatásokra alapozott megélhetés „kényelme”, az igénytelenség elhatalmasodása miatt a lakosság eleve nehezebben mobilizálható. A polgármesterek jobbító szándéka a sikertelen próbálkozások, az együttmûködés hiánya miatt elõbb-utóbb megtörik, csak a legszükségesebb önkormányzati feladatok ellátására marad energia. E helyzetbõl már nehéz a visszautat megtalálni. Az agrárfoglalkoztatás mértéke és a gazdasági fejlettség szintje között fordított arányosság áll fenn. A hátrányos helyzetû kistérségekben a mezõgazdasági foglalkoztatottak aránya az országos átlagnál (5,5%) jóval magasabb (12-15%). A fõállású foglalkoztatási csoporton kívül a népesség egyötöde foglalkozik különbözõ célú mezõgazdasági termeléssel. Arányuk a leghátrányosabb kistérségekben eléri a 40%-ot! A lemaradó kistérségekben a mezõgazdaság egyfajta menedéket nyújt a végletes szegénység ellen. Vizsgálatunk szerint a leszakadó kistérségekben különféle megélhetési (válságkezelõ) stratégiák alakultak ki, amelyek a kizárólag szociális ellátásra alapozott passzív magatartástól, a közmunka és a munkanélküli-ellátás idõszakos „váltogatásán” keresztül az aktív munkavégzés különféle lehetõségeinek felkutatásáig terjed. A vizsgált minta elemzése során a háztartások megélhetési modelljeinek, stratégiáinak alábbi keresztmetszete rajzolódott ki: – szerény, de konszolidált megélhetés, – bizonytalan, de munkára épülõ megélhetés, – törvényes megoldásokat kerülõ, elutasító modell. A szerényen élõ, törekvõ, minden munkalehetõséget megragadó családok mellett sajnos növekszik az ügyeskedõ, segélyre váró, a közösségi normákat semmibe vevõ, deviáns magatartású személyek száma. Az élezõdõ feszültségek döntõ, morális válságot is okozó tényezõje, hogy a valós jogcím és munka nélkül összegyûjtött szociális juttatásokból, valamint az illegális jövedelemszerzéssel esetleg jóval nagyobb családi bevétel érhetõ el, mint a legális munkavégzéssel.

246


Készítette: Molnár András

érintett megyék (érintett települések) száma érintett kistérségek érintett települések

Forrás: SzMM adatai alapján 9. ábra. SZOCIÁLIS FÖLDPROGRAMOKAT MÛKÖDTETÕ KISTÉRSÉGEK TERÜLETI ELHELYEZKEDÉSE (1992–2007) Megjegyzés: Az érintett települések számát a 2006. évi állapotnak megfelelõen közöljük.

A leghátrányosabb helyzetû kistérségek településein egyre fontosabb szerepet töltenek be a szociális földprogramok, amelyek a rászorulók tevékeny közremûködésére épülõ aktív szociálpolitikát ötvözik a mezõgazdasági termeléssel (az érintett kistérségekrõl l. a 9. ábrát). Utóbbi az önellátás, a jövedelemkiegészítés (kiadásmérsékelés) révén enyhíti az érintettek megélhetési gondjait. Állandó munkahelyet nem teremt, de a rendszeres munkavégzés készségét és igényét „ébren tartja”. A programok egyben fejlõdést is jelentõ változatai a következõk: – Önellátást segítõ megoldások. – A termékek körét horizontálisan bõvítõ programok. – Vertikálisan fejlõdõ programok („településléptékû termékpályák”). – A programok komplexitását növelõ megoldások. – A földprogramok és a szociális gazdaság összekapcsolása. A vidéki foglalkoztatás és megélhetés javításának immár két évtizede átfogó kudarcai, kritikus pontjai, valamint a megoldás rövid és hosszú távú lehetõségei az alábbiakban vázolhatók: – A munkaerõ-piaci feszültségek kezelésének klasszikus, általánosan alkalmazott módszerei területi differenciálás nélkül két évtized elteltével sem hoztak érdemi változást. Különösen igaz ez a gazdasági bázis nélkül maradt, a termelési erõforrások mennyiségi és minõségi sajátosságai miatt egyaránt kedvezõtlen helyzetû térségekre. – A megélhetés kritikus jegyei a hátrányos helyzetû térségekben többnyire közösek és általánosak. A problémák tompítása érdekében mozgósítható tárgyi, anyagi és humán feltételek (szervezõerõ és fogadókészség) viszont rendkívül eltérõek, ami településenként eltérõ stratégiát indukál. A térségi különbségek talaján az


247

érintett kistérségekben másodlagos differenciálódás is kialakul. Ennek negatív hatásai az állami és a helyi források ésszerû és összehangolt felhasználásával mérsékelhetõek. – A közmunkaprogramok eredményei igen szerények. Az önkormányzatok forráshiány és munkaadási nehézségek miatt inkább nyûgnek, mint megoldásnak tekintik e foglalkoztatási funkciót. A közmunkában részt vevõk pedig sok esetben érzik a „kitalált munkák” értelmetlenségét, idõlegességét, sõt a „státusz megbélyegzettségét” is. A közmunkák volumene, lehetõsége nagyságrendekkel kisebb a szabad munkaerõ-kínálatnál. 3.4. ÚJ KIHÍVÁSOK AZ EU VIDÉKFEJLESZTÉSI POLITIKÁJÁBAN 3.4.1. A vidékfejlesztés új kihívásainak azonosítása Az új, korábban nem vagy kevésbé felmerülõ, különlegesen összetett problémakörök kezelése alapvetõ új kihívásokat támaszt a vidékfejlesztési politikák irányában is. E fõ új kihívások mindenekelõtt a következõek: az éghajlati változás, a víz, a bioenergia, a globalizáció, a kereskedelmi liberalizáció témakörei. A mezõgazdaság/erdészet/halászat a klímaváltozás negatív hatásainak részben elszenvedõje, részben kiváltó tényezõje, de egyúttal olyan szektor is, amely az éghajlati változást pozitív irányban is befolyásolhatja (a kölcsönhatásokról l. a 10. ábrát). Aláhúzást igényel, hogy az MTA-MeH Stratégiai Kutatás „A hazai környezetállapot vizsgálata, különös tekintettel a klímaváltozásra” c. programja is hasonló eredményekre jutott. Például egyértelmûen bizonyították a talajmûvelés módja és a talaj vízháztartása közötti szoros kapcsolatot. Következésképpen a víz mint stratégiai kihívás kezelésében szerepe van a mezõgazdasági tevékenységnek, azon belül – egyebek mellett – a talajmûvelés technológiájának, s az azt befolyásoló agrár- és vidékpolitikai ösztönzésnek. Agrár-ökoszisztéma folyamatok és a változó klíma

Forrás: EEA, 2008a.; Bongaarts, J., 1994. 10. ábra. AGRÁR-ÖKOSZISZTÉMA FOLYAMATOK ÉS A VÁLTOZÓ KLÍMA

A klímaváltozás negatív hatásainak csökkentése, továbbá pozitív irányú változások elérése érdekében megoldást igényel a közjavak, a negatív és pozitív externáliák elõmozdítása. A piaci szereplõk akkor képesek, illetve hajlandóak a klímaváltozás szempontjából is szükséges tevékenységre, ha a közjavak többletráfordításai finanszírozásra

248


kerülnek. Integrált és interdiszciplináris megközelítésben megkerülhetetlen a mezõgazdaság lehetõségeinek, a mezõgazdasági szereplõk cselekvéséhez szükséges eszközöknek a számbavétele. Értelmezni szükséges továbbá a fenntartható mezõgazdaság és a klímaváltozás, illetve a vízgazdálkodás kapcsolatát. A globalizáció és a kereskedelmi liberalizáció kihívásai mindenekelõtt a mezõgazdaság, az erdészet, az akvakultúra, illetve az azokhoz kapcsolódó feldolgozás és kereskedelem versenyképességének a növelését követelik meg. Az új kihívások kezelésének lehetséges és kívánatos módja, ha az azokra adott válaszok az integrált vidékfejlesztésben kerülnek összefoglalásra. A környezetvédelem erõteljesebb megjelenítésére már eddig is voltak kezdeményezések. Ugyanakkor az új kihívások kezelése jóval túlmutat a jelenlegi (korlátozott hatókörû) intézkedéseken. 3.4.2. Integrált vidékfejlesztés, térségalapú megközelítés a szektorális helyett: paradigmaváltás a vidékfejlesztésben Az ágazati megközelítést már egyre markánsabban egészíti ki a nem szektor-specifikus, térségi megközelítés. E paradigmaváltás során az élelmiszer-önellátást, a paritásos agrárjövedelmet célzó agrárpolitikáról a térségi alapú – a vidéki területek fenntartható fejlõdését biztosító – vidékpolitikára helyezõdik a hangsúly. A középpontban a versenyképesség javítása: a helyi sajátosságok kompetitív elõnnyé alakítása, illetve a vidéki közjavak elõállításának elõmozdítása áll. A vidéki térségek fejlõdése/fejlesztése érdekében a fejlett országokban ma már nem a defenzív kormányzati magatartás – a hanyatlás megállítása – a jellemzõ, hanem az új lehetõségekre történõ összpontosítás. Az Európai Bizottság álláspontja szerint ösztönözni szükséges a mezõgazdaságon túlmutató, partnerségen alapuló, multiszektorális, térségi alapú megközelítéseket. Legfõbb kérdésként merül fel: hogyan adaptáljuk a jelenlegi, alapvetõen szektorspecifikus stratégiákat a vidéki térségek különbözõ – fõként a helyi erõforrások felhasználására irányuló – fejlesztési igényeihez. A vidékfejlesztés új megközelítése még nem társult az integrált vidékpolitika erõforrásainak lényeges reallokációjával. A különbözõ közösségek és térségek adottságaikhoz igazított vidékpolitikájának kialakítása egyrészt a szektorális politikák közötti nagyobb koherenciát igényli, másrészt a különbözõ köz- és magánszereplõk lehetõségeinek együttes kihasználását. A hagyományos hierarchikus közigazgatási struktúrák valószínûleg alkalmatlanok az ilyen típusú – integrált – politikák végrehajtására. A vidékpolitika új, integrált megközelítése az egyes EU-tagországokban, illetve egyes EU-n kívüli országokban is tapasztalható. A politikaalakító szereplõk körében is egyre nagyobb az érdeklõdés a helyi vidékfejlesztési politikák iránt. Az új kihívások által okozott negatív hatások felszámolása egyrészt a szükséges közösségi, illetve nemzeti szintû intézkedéseket igényli, azaz a felülrõl meghatározott keretszámokat, keretintézkedéseket, a koordinációt. Ám helyi szintû kezdeményezések hiányában nem érhetõ el siker. Ugyanakkor az egyszerre több szektort érintõ politikák eredményeinek értékelése nehézséget okoz. A fõ nehézséget az egyes szakpolitikák hatásait megbízhatóan kifejezõ indikátorok meghatározása képezi. Egyes esetekben ok-okozati összefüggés nem feltétlenül állapítható meg. A hatások pedig teljes mértékben csak közép- vagy hosszú távon jelentkeznek. (Az integrált vidékfejlesztési programok többnyire még kezdeti fázisban vannak.) További nehézséget jelent a különbözõ elemzési megközelítések összeegyeztetése is.


249

A helyi vidékfejlesztési politika kialakítása során kiemelt figyelmet igényelnek az „új vidéki gazdaság” (a versenyképes vidék) fõ jellemzõi: – az elérhetõség, a megközelíthetõség javítása a kommunikáció és a támogató infrastruktúra révén (vállalkozói hálózatok stb.); – a vidéki vállalkozások versenyképességének növelése a vállalkozói és menedzsment-ismeretek fejlesztése, a termékinnováció, az innovatív marketing, az e-kereskedelem és e-business révén; – a közjavak elõállításának elõmozdítása révén vonzó vidéki környezet, magas életminõség fenntartása (többek között az állampolgároknak és a vállalkozásoknak nyújtott e-közszolgáltatások segítségével); meghatározó szektor lehet a turizmus; – az innováció elõmozdítása (piaci rések, új termékek, eljárások, innovatív marketing); – a tudásalapú biogazdaság lehetõsége; – az emberi erõforrás fejlesztése; – az irányítás/kormányzás (government) javítása; – jó alkalmazkodóképesség és gyors adaptációra való törekvés az új kihívások révén megváltozott viszonyok között. Az egyes regionális és helyi szintre adaptált vidékfejlesztési politikákban a hangsúlyok rendkívül eltérõ megközelítésekre, megoldási módozatokra helyezõdhetnek. A teljesség igénye nélkül említhetõek a következõ lehetséges – alapvetõen gazdasági, társadalmi vagy környezeti fenntarthatóságot elõtérbe helyezõ – súlypontok: a földrajzi eredetvédelem (GI) jelentõségének növelése (l. Folkesson 2006); az „üzletszerûen” kialakított projektek számának növelése (l. Johansson, Gustafsson, Persson 2004); a társadalmi trendek befolyásolása, avagy a szakképzés szerepének erõsítése a gazdálkodói magatartás alakításában (l. EEA 2006); a környezetvédelem karakteresebb agrárpolitikába történõ integrálása (EEA 2006). 3.4.3. Az EU Közös Agrárpolitikája (KAP) finanszírozásának átfogó elméleti rendszerezése. Új vízió a Közös Vidékpolitikáról Különösen részletesen vizsgáltuk az európai hozzáadott érték elvének érvényesülését a közös agrárkiadások területén. Egyértelmûen bizonyítottuk, hogy az európai mezõgazdaság multifunkcionális szolgáltatásai közgazdaságtani értelemben közjavaknak (public goods) minõsülnek. E közjavak elõállítása pusztán a piac mûködése alapján nem lehetséges, ahhoz az állam (illetve az EU) támogatása is szükséges. Másfelõl e sajátos, a közvetlen termékelõállításon túlmenõ funkciók egyúttal versenyhátránynak tekinthetõek a tengerentúli versenytársakhoz képest. (Utóbbiaknál ugyanis ez a fajta addicionális szerep nem hárul az agrárgazdaságra.) Az EU mezõgazdaságának társadalmi–gazdasági szerepét a GDP elõállításban, illetve a foglalkoztatásban betöltött súlyánál pontosabban mutatja a mezõgazdasági földterület, illetve az erdõterület aránya (l. 2. táblázat.) Annak mértéke az EU-tagországok többségében meghaladja a 80%-ot. Azaz Európában a földfelszín döntõ részét a mezõgazdaság gondozza. E területek – beleértve az erdõket is – az EU-ban jellemzõen kultúrtájak. Rendszeres gazdasági tevékenység által gondozott, fenntartott földterületek. E tájak rendben tartása, az erózió megelõzése, a földfelszín növényekkel történõ


250

borítása, az allergén és egyéb gyomnövények kiirtása, a különféle környezetvédelmi elõírások betartása, a rurális tájakhoz kapcsolódó kulturális örökség megõrzése egyaránt pozitív externalitások, közjavak elõállítását jelenti. 2. táblázat. A MEZÕGAZDASÁGI TERÜLET ÉS AZ ERDÕTERÜLET ARÁNYA AZ EURÓPAI UNIÓBAN, ILLETVE EGYES EU-TAGORSZÁGOKBAN

Ausztria Csehország Franciaország Görögország Lengyelország Magyarország Nagy-Britannia Németország Olaszország Spanyolország Svédország Szlovákia Szlovénia EU25 EU15 EU10

Mezõgazdasági terület 40,1 46,1 54,1 64,0 52,1 61,8 69,9 47,7 50,1 50,0 7,0 39,3 24,2 42,4 41,9 44,8

Erdõterület1 41,6 34,1 31,6 22,8 30,0 19,7 11,6 30,2 23,3 33,3 73,5 41,6 60,1 – 38,2 –

Összesen 82,5 80,1 85,6 86,8 82,1 81,5 81,5 77,9 73,4 83,3 80,5 80,9 84,3 – 81,1 –

Forrás: EU Commission, Directorate-General for Agriculture Megjegyzés: 1. 2001. évi adat Ugyanakkor az EU25 népességének több mint a fele a terület 90%-át kitevõ vidéki térségekben él. A földhasznosítás e legfõbb formái (a mezõgazdasági termelés és az erdõgazdálkodás) fontos szerepet töltenek be mint a társadalmi szerkezet és a gazdasági életképesség alapjai, illetve a természeti erõforrásokkal történõ gazdálkodás és a tájvédelem szempontjából is. A fiskális föderalizmus elmélete szerint a centralizált (esetünkben: közösségi) finanszírozás jelentõs, a határokat átlépõ pozitív és negatív externalitások, tovagyûrûzõ hatások esetén lehet indokolt. Az EU-tagországokban az agrártermelésnek kezdettõl fogva jelentõs, a közvetlen termékelõállítást meghaladó céljai is voltak és vannak. E multifunkcionális elemek lényeges, határokon túlnyúló externalitásokat szolgálnak. Mindezek együttesen európai közjavaknak minõsíthetõek. A vidékfejlesztés fentiek elõmozdításán túl jelentõs modernizációs és szerkezetátalakítási lehetõségeket nyithat meg. A közös finanszírozás fentiek elõmozdításán túl elkerülhetõvé teszi az esetleg eltérõ nemzeti támogatások belsõ piacot, versenyt torzító hatásait. (Az agrártámogatások GDP-hez viszonyított arányát a 3. táblázat tartalmazza.)

251

A vidék jövõje – az agrárpolitikától a vidékpolitikáig 3. táblázat. AGRÁRTÁMOGATÁSOK ARÁNYA (A GDP%-ÁBAN)

EU15 1. Közös költségvetésbõl1 2. Nemzeti támogatás 3. Összes támogatás (1+2) EU10 4. Közös költségvetésbõl1 5. Nemzeti támogatás 6. Összes támogatás (1+2) EU25 7. Közös költségvetésbõl 8. Nemzeti támogatás 9. Összes támogatás (7+8)

2001

2002

2003

2004

2005

2006

0,50 0,15 0,65

0,49 0,15 0,69

0,49 0,15 0,64

0,46 0,12 0,58

0,46 0,13 0,59

0,44 0,12 0,56

0,46 0,35 0,81

0,83 0,35 1,18

0,86 0,35 1,21

0,461 0,13 0,59

0,481 0,15 0,63

0,471,2 0,14 0,61

Megjegyzés: 1. EMOGA Garancia és Orientációs Részleg kifizetései 2. Összes agrárkiadás (Policy area 0.5)

A közös költségvetés jövõbeli funkcióival, annak esetleges változó szerkezetével is szorosan összefüggõ, lehetséges KAP-opciók a következõk: a) Konszolidáció, további korrekció. Az elfogadott reformdöntések után azok megvalósítása nem kis feladat. A 2008 novemberében elfogadott „Egészségügyi Felülvizsgálat” (Health Check) eredményeként elfogadott döntések teljes megvalósítása – minden belsõ következetlenség ellenére – a korábbinál hatékonyabban mûködõ agrárgazdasági rendszert ígér. Ám az eddigi reform – elõremutató elemei ellenére – továbbra sem eredményezi a KAP tartósan fenntartható rendszerét. A további változások nem lesznek elkerülhetõek. E változások lehetséges irányait foglalja össze a következõ három, vázlatosan körvonalazott szcenárió. b) Következetes (radikális) reform. A reform radikális elmélyítésének középpontjába a fenntarthatóság kerülhet, környezeti, gazdasági és társadalmi értelemben egyaránt. A környezeti értékeket és a versenyképességet egyaránt szolgáló új Közös Vidékpolitika tartósan fenntartható rendszer esélyét teremtené meg. A mélyreható reformmal együtt fennmaradhat a közös finanszírozás. Ugyanakkor – a közös költségvetésbõl finanszírozott agrártámogatások csökkenése esetén – akár a támogatási degresszió, akár a nemzeti társfinanszírozás az elsõ pillérnél is lehetséges. c) Renacionalizáció. Lehetséges annak részleges formája is. Felmerülhet a közvetlen támogatások részben renacionalizált („visszanemzetiesített”) rendszerének lehetõsége: a tagországok kormányai – az EU-versenypolitika, illetve egyes kidolgozandó KAP-elõírások keretei között – csaknem teljes önállóságot kaphatnának a közvetlen támogatások allokációjában.

252


d) Lehetséges végül elvileg a totális liberalizálás is, amikor e közös politika megszûnésével egyidejûleg nemzeti politikák sem mûködnek. E változat megvalósításának a kevésbé versenyképes agrártermelésre alkalmas régiókban különös drasztikus következményei lennének. A kultúrtájak jelentõs része elveszítené fenntartóit. Az agrárgazdaság és a közös agrárpolitika lényeges szerepet tölthet be az új kihívások megválaszolásában. A megreformált agrár(vidék)politika európai hozzáadott értéket állít elõ. Ezért mindenképpen szükség van a mezõgazdaságra és a vidéki területekre irányuló EU-szintû politikára. Az élelmiszereken kívül a mezõgazdaság számos olyan terméket (szolgáltatást) állít elõ, amelyekért nem fizetünk ugyan, mégis értéket képviselnek. A mezõgazdaság két szempontból is jelentõsen eltér a gazdaság többi ágazatától: szoros kapcsolatban áll a fizikai környezettel és a termelés jelentõs externáliák (közjószágok) elõállításával jár. A mezõgazdaság a társadalom által értékelt teljesítmények teljes skáláját nyújtja, miközben azt a piac csak részben honorálja. A szabályozás segíthet egyes esetekben, ám bizonyos körülmények között pénzügyi eszközökre van szükség a piaci hiányosságok korrekciója érdekében. A szabályozás és finanszírozás kereteit EU-szinten kell kialakítani. Átfogó víziót dolgozunk ki a jelenlegi közös politika mélyreható, a fenntarthatóságot, az európai közjavak elõállítását szolgáló reformjának tudományos megalapozása és elõmozdítása céljából. Az átalakulás lényege úgy foglalható össze, hogy a Közös Agrárpolitikát Közös Vidékpolitikának kellene felváltania, amelynek új (kisebb részben átalányalapú, nagyobb részben célzottságot szolgáló szerzõdéses feltételeken alapuló), elsõ pillére a vidéki közjavak elõállítását, második pillére pedig a vidéki közösségek társadalmi-gazdasági életképességének erõsítését szolgálná. Egyértelmû, hogy Magyarország számára olyan fenntartható KAP-ra van szükség, amely a termelõk és a társadalom számára tartós orientációt és segítséget nyújt. Nem lehet az a célunk, hogy konzerváljuk azokat a vívmányokat, amelyekkel rövid távon jól járunk, hiszen ha a mai körülményekhez ragaszkodunk, akkor hosszú távon mindent elveszíthetünk. Az offenzív reform garantálhatja csak a KAP valódi, tartós értékeinek megõrzését. Annak középpontjába a fenntarthatóság kerülhet, környezeti, gazdasági és társadalmi értelemben egyaránt. A környezeti értékeket és a versenyképességet egyaránt szolgáló Közös Vidékpolitika tartósan fenntartható rendszer esélyét teremtené meg. Ennek elõmozdításához széles társadalmi támogatottságot élvezõ nemzeti álláspontra van szükség.

4. AJÁNLÁSOK A KORMÁNYZAT SZÁMÁRA Az alábbiakban összefoglalhatóak az elvégzett kutatások alapján a kormányzati munka számára megfogalmazható fõ ajánlások: 1. A vidékfejlesztésben a decentralizáció szükségességét a különbözõ vidékies kistérségi típusok is megalapozzák. A megújításra váró magyar vidékfejlesztésnek, illetve vidékpolitikának adekvát terei lehetnek a kistérségek, más vonatkozásban pedig a régiók. Ugyanakkor a jelenleginél lényegesen sokoldalúbb fejlesztési, felzárkózási és támogatási formák alkalmazása szükséges a vidékies térségekben.


253

2. A hátrányos helyzetû vidéki kistérségekben is a foglakoztatás elõfeltétele a gazdasági fejlõdés. A munkalehetõségek bõvítésben azonban az önkormányzatoknak, az általuk szervezett közmunkáknak, az aktív szociálpolitikai eszközként mûködõ szociális földprogramoknak, valamint a helyi lakossági, intézményi és szociális szolgáltatásokat is mûködtetõ szociális gazdaságoknak is szerepe lehet. 3. A vidékfejlesztési politikák új kihívásai az éghajlati változás, a víz, a bioenergia, a globalizáció, a kereskedelmi liberalizáció témakörei. Az új kihívások kezelésének lehetséges és kívánatos módja, ha az azokra adott válaszok az integrált vidékpolitikában kerülnek összefoglalásra. 4. A vidékpolitikában a nemzetközileg is végbemenõ paradigmaváltás eredményeképpen a térségi alapú – a vidéki területek fenntartható fejlõdését biztosító – fejlõdésre helyezõdik a hangsúly. Az új vidékpolitika középpontjába a fenntarthatóság (a vidéki közjavak elõállításának elõmozdítása) és a versenyképesség erõsítése (a helyi sajátosságok kompetitív elõnnyé alakítása) kerülhet. (Mindezt együttesen tartalmazza az „új vidéki gazdaság” kategóriája.) A különbözõ közösségek és térségek adottságaihoz igazított vidékpolitika kialakítása egyrészt a szektorális politikák közötti nagyobb koherenciát igényli, továbbá a különbözõ köz- és magánszereplõk együttes lehetõségeinek kihasználását. A regionális és helyi szinten adaptált vidékfejlesztési politikákban a hangsúlyok rendkívül eltérõ megközelítésekre, megoldási módozatokra helyezõdhetnek. 5. Mindezek elõmozdítása érdekében az Európai Unióban a Közös Agrárpolitikát Közös Vidékpolitikának kellene felváltania. Annak új (kisebb részben átalány alapú, nagyobb részben célzottságot szolgáló szerzõdéses feltételeken alapuló) elsõ pillére a vidéki közjavak elõállítását, második pillére pedig a vidéki közösségek társadalmi-gazdasági életképességének erõsítését szolgálná. Magyarország számára olyan fenntartható KAP-ra van szükség, amely a termelõk és a társadalom számára tartós orientációt és segítséget nyújt. Csak az offenzív reform garantálhatja a KAP valódi, tartós értékeinek megõrzését. Annak középpontjába a fenntarthatóság kerülhet, környezeti, gazdasági és társadalmi értelemben egyaránt. A környezeti értékeket és a versenyképességet egyaránt szolgáló Közös Vidékpolitika tartósan fenntartható rendszer esélyét teremtené meg. Ennek elõmozdításához széles társadalmi támogatottságot élvezõ nemzeti álláspontra van szükség.

IRODALOM Baldwin, R. 2005. The Real Budget Battle, Une crise peut en cacher une autre. CEPS Policy Brief No. 75/June (http://shop.ceps.be/BookDetail.php?item_id=1237) Blandford, D., Hill, B. 2006. Helping European Agriculture to adjust – A proactive approach to agricultural policy. EuroChoices (5) 3. Bryden, J. 2001. Rural change in a Northern and North-Western European context, INRS-UCS Workshop on Peripheral Regions University of Quebec at Montreal October 2001. CEPS 2007. The EU Budget – The UK rebate and the CAP – Phasing them both out? CEPS Tasks Force Report http://shop.ceps.eu/BookDetail.php?item_id=1553 Copus, A., Hall, C., Barnes, A., Dalton, G., Cook, P., Weingarten, P., Baum, S., Stange, H., Lindner,

254


C., Hill, A., Eiden, G., McQuaid, R., Grieg, M., Johansson, M. 2006. Study on Employment in Rural Areas (SERA), http://ec.europa.eu/agriculture/publi/reports/ruralemployment/ sera_report.pdf DEFRA 2005. A Vision for the Common Agricultural Policy (http://www.defra.gov.uk/ farm/ capreform/pdf/vision-for-cap.pdf) EEA 2006. Integration of environment into EU agriculture policy – the IRENA indicator-based assessment report. European Environment Agency report 2/2006. EEA 2007. Greenhouse gas emissions trends and projections in Europe 2007. EEA report No. 5/ 2007, European Environment Agency. EEA 2008a. Impacts of Europe’s changing climate – 2008 indicator-based assessment. Joint EEAJRC-WHO report, EEA report No. 4/2008. EEA 2008b. Energy and environment report 2008. EEA Report 6/2008. EEA 2009. Water resources across Europe – confronting water scarcity and drought. EEA report 2/2009. Elekes, A., Halmai, P. 2008. A Vision for the CAP. Budgetary perspective. Presentation, Consent workshop: First Lessons from the Budgetary Review. ZEW, Mannheim, 24–25 November 2008. FAO 2007. The state of food and agriculture, 2007. FAO Agricultural Series No. 38 Folkesson C. 2006. Geografical indicators and rural development in the EU, http://www.sli.lu.se/ eng_item_detail.asp?activity_id=84 Grethe, H. 2006. Environmental and Agricultural Policy: What Roles for the EU and the Member States? Keynote paper for the conference “Subsidiarity and Economic Reform in Europe”, organized by the European Commission, the CPB Netherlands Bureau for Economic Policy Analysis and the Dutch Ministry of Economic Affairs, November 8–9, 2006, Brussels, http:// www.cpb.nl/nl/activ/subsidiarity/papers/keynotes/grethe.pdf Gros, D. 2008. How to Achieve a Better Budget for the European Union? CEPS Working Document No. 289/April 2008. Halmai, P., Udovecz, G., Elekes, A., Papp, G., Vásáry, V. 2007. The future of the Common Agricultural Policy. Manuscript. Halmai, P. 2007. Common agricultural policy, common budget? Journal of Public Finance Published Quarterly, 2007/1 Volume LII, 92–105. House of Lords 2008. The Future of the Common Agricultural Policy, 7th report of session 2007– 2008, http://www.publications.parliament.uk/pa/ld200708/ldselect/ldeucom/141/141.pdf van Huylenbroeck, G., Durand, G. (eds.) 2003. Multifunctional Agriculture, A New Paradigm for European Agriculture and Rural Development. Hampshire, England: Ashgate Publishing Limited, 2003, 239 pp. Johansson, H., Gustafsson, R., Persson L. 2004. Rural development – an empirical analysis of project support for increased employment, http://www.sli.lu.se/eng_ item_detail.asp? activity_id=26 Koethenbuerger, M. 2007. “Revisiting the ‘Decentralization Theorem’ – On the Role of Externalities” (October 2007). CESifo Working Paper No. 2128 Available at SSRN: http:// ssrn.com/abstract=1022515 Núñez Ferrer, J., Kaditi, E. A. 2007. The EU added value of agricultural expenditure – from market to multifunctionality – gathering criticism and success stories of the CAP, Report prepared by the Centre for European Policy Studies, (CEPS) for the European Parliament, Specific contract No IP/D/BUDG/CONT/FWF/2006-072/lot 3/C1/SC 3. OECD 2006. Reinventing Rural Policy, Policy Brief, http://www.oecd.org/ dataoecd/18/9/ 37556607.pdf OECD 2007. Policy design characteristics for effective targeting. AGR/CA/APM(2005)32/FINAL, 25. May 2007.


255

Osterloh, S., Heinemann, F., Mohl, P. 2008. EU Budget Reform Options and the Common Pool Problem. Centre for European Economic Research (ZEW), March 2008, Paper prepared for the Conference on Public Finances in the EU, Brussels, 3–4 2008. Râmniceanu, I., Ackrill, R. 2007. EU rural development policy in the new member states: Promoting multifunctionality? Journal of Rural Studies, Volume 23, Issue 4, October 2007, 416–429. Shucksmith, M., Thomson, K. J., Roberts, D. (eds.) 2005. The CAP and the regions, the territorial impact of the Common Agricultural Policy. CABI Publishing, p. 232. Westhoek H.J., van den Berg, M., Bakkes, J.A. 2006. Scenario development to explore the future of Europe’s rural areas. Agriculture, Ecosystems & Environment, Volume 114, Issue 1, May 2006, 7–20.

A VIDÉK JÖVÕJE AZ AGRÁRPOLITIKÁTÓL A VIDÉKPOLITIKÁIG

Recommend Documents