Fogyasztóvédelmi Szemle, III. évf. 4. szám, 2009. december
A versenypolitika és a fogyasztóvédelem távlatai Szerző: Dr. Bod Péter Ákos A 2007-2009-es pénzügyi és gazdasági válság hatására megváltoztak a piacgazdaság önszabályozó képességéről és a gazdasági szereplők döntési ésszerűségéről vallott nézetek. Az államok nagyfokú aktivitással válaszoltak a válságra, gyakran protekcionista módon is, sokszor félretéve a verseny szabadságának eddig általánosan osztott értékeit. Kérdéses, hogy a világgazdaság az újabb növekedési szakaszában megszűnnek-e azok a rendkívüli intézkedések és nem hagyományos eszközök, amelyeket a válság során alkalmaztak a hatóságok. Az új világpiaci erőviszonyok – amelyeket a G20 csoport létrejötte szimbolizál – azt valószínűsítik, hogy a nemzetközi szabályozás gyakorlata aktivistább lesz, mint volt a szabad verseny eszméjére hivatkozó eddigi rezsimben. Módosulhat a fejlett országokban a szabályozói felfogás; a fogyasztók védelmében az államok hajlamosabbak lesznek a sűrűbb beavatkozásra, eseti alapon is. A szabályt követő (per se) eljárási rend a gyorsan változó viszonyok mellett visszaszorulhat, a diszkrecionális döntési eljárások előtérbe kerülhetnek. Az árnyaltabb és szelektívebb fogyasztóvédelmi eljárásrendhez új érvek nyerhetők a viselkedési közgazdaságtan eredményeiből is.
A versenypolitika és a fogyasztóvédelem távlatai A 2007-től kifejlődő pénzügyi majd gazdasági válság egy sor biztosnak vett tételt kérdőjelezett meg a piacgazdasággal kapcsolatban, amikor az önkorrekcióra és önszabályozásra képesnek tartott pénzügyi rendszer hirtelenül masszív állami beavatkozásra szorult. Következésképpen új helyzetek teremtődtek az államok belső működése és nemzetközi fellépése, a piaci szereplők viselkedésében és a rájuk irányuló regulátori és felügyeleti eljárások vonatkozásában.
A válság átrendezi a piaci erőviszonyokat A krízis ténye azt üzeni, hogy fogyasztók és megtakarítók, valamint az intézményekben, pénzintézeteknél és vállalatoknál tevékenykedő döntéshozók szisztematikusan hibás döntései vezettek a rendkívüli mély visszaeséshez. Ebben a helyzetben érthető, hogy a piac önszabályozó képességével, a fogyasztói (befektetői) viselkedés sajátosságaival kapcsolatban széles körű politikai és szakmai viták bontakoztak ki. E diszkusszióknak a kimenete hatással van (és lesz) az államok szabályozási felfogására és intézményi rendjére.
A szakmai felfogás változásának másik oka az, hogy már a krízis előtt sok új tétel jelent meg a közgazdasági elméletben a fogyasztói viselkedéssel és az értelmes állami szerepvállalással kapcsolatban; az alkalmazott gazdaságpszichológia már egy ideje árnyaltabb képet adott a gazdasági döntéshozatalról és a piaci szereplők viselkedéséről, mint amilyet a hagyományos (neo-klasszikus) gazdasági elmélet sugallt. Mindezek hatására felgyorsulnak a doktrinális változások, hiszen a válság mindig kedvez az új, a korábbitól eltérő nézetek és felfogások terjedésének, szemben a stabilan jó üzletmenettel. Azzal is számolni kell, hogy mivel a krízis eltérő módon és arányban hat az egyes országokra, régiókra, ágazatokra és az érintett gazdasági szereplőkre, így rövid időn belül új piaci erőviszonyok állnak elő nemzetközi méretekben. A krízist követő fellendülési szakasz már más szerkezetben bontakozik ki, és egyidejűleg új hangsúlyok, világfelfogási normák jelennek meg a piaci versennyel, a fogyasztói autonómiával, az állam feladat- és kockázatvállalási képességével kapcsolatban. A világszintű átrendeződés nyilvánvalóan érinti a magyar gazdaság működésének külső feltételeit is. A nemzetközi szabályozási kultúra új hangsúlyai kihatnak a gazdasági versennyel és a fogyasztó (megtakarító) védelmével és támogatásával foglalkozó intézményeinkre. Az alábbiakban a fogyasztói érdekeket áttételesen szolgáló versenypolitika, illetve az azokat közvetlenül elősegítő fogyasztóvédelmi politika várható feltételeibe, nemzetközi környezetének előrebecsülhető irányzataiba tekintünk bele.
Új erőviszonyok formálódnak A 2008 őszén hirtelen kibontakozó pénzügyi krízis a 2009-es év végére a legtöbb mutatószám szerint a kilábalási szakaszba lépett. Következésképpen az üzleti életben és gazdaságszabályozó hatóságok működésében fokozatosan lezárul az a különleges állapot, amely a jelentős válságok elmélyülési szakaszának a sajátossága. A törékeny kilábalás idején nehéz becslést adni a világgazdaság további konjunktúrájának alakulásáról. A közgazdasági diskurzusban megjelent, hogy a krízis lefutása vajon a V, az U, az L avagy a W mintáját követi-e, azaz hirtelen javulás, fokozatos javulás, semmilyen javulás, vagy visszaesésekkel tarkított javulás szakasza következik-e a mélypont (az első mélypont) elérése után. A 2009 őszén kibontakozó vita egyebek mellett akörül zajlik, hogy az egyszerinek szánt állami költségvetési stimulusok és egyéb rendkívüli eszközök alkalmazásával immár le lehet-e állni, megkezdődhet-e a korábban bepumpált állami pénzek fokozatos visszavonás (a szakmai zsargonban: az ’exit’) az államok szintjén és a nemzetek közötti csoportosulások keretein belül. A különleges viszonyok időszakának lezárása elvileg egyszerűbb a makro-keresletet serkentő költségvetési költekezés terén, valamint a „nem hagyományos” monetáris politikai eszközök alkalmazását illetően. Ugyanakkor a protekcionista állami viselkedéssel való felhagyás vagy a kulcságazatok védelme, és így a versenyszabályozása terén tett engedmények visszavétele nehezebbnek és elhúzódóbbnak is bizonyulhat.
Mindenesetre a főbb fejlett nemzetgazdaságok (Egyesült Államok, Németország, Franciaország, Japán), valamint a krízisben eleve kevésbé érintett térségek gazdasági élete 2009 végén már az újbóli élénkülés jeleit mutatta. A hosszabb kilátásokat tekintve azonban indokolt az óvatosság, már csak azért is, mert az eddigi krízisek elemzése szerint, ha a pénzügyi szektorból indul ki a krízis, akkor a válság előtti jövedelmi és termelési szint eléréséhez a történelmi átlaghoz képest több idő kell. Másképpen: az U jobboldali fele az átlagosnál laposabb lesz, tehát a pénzügyi eredetű krízis időben jobban elnyúlik, mint más válságtípus. Az is bizonyos, hogy mivel a válság a legfejlettebb gazdaságokból indult ki, és a világ pénzügyi-kereskedelmi központjait valamint a hozzájuk szorosan kötődő nemzetgazdaságokat rázta meg leginkább (az USA-EU-Japán triádot és – egyebek mellett – a kelet-közép-európai csatlakozó térséget), így a válság kifutása utáni piaci erőviszonyok már nem ugyanolyanok lesznek, mint 2007 végén. Számos ágazatban új szereplők lépnek fel, vagy még inkább: a hátsó sorból újabb szereplők lépnek előre: kínai, indiai, török, brazil, mexikói cégek. Ezt a trendet már ma is kifejezi az, hogy a G7, majd G8 elnevezésű országcsoport helyébe a G20 lépett, amely egyébként a világ GDPjének csaknem 90 százalékát, a külkereskedelmi forgalom 80 százalékát teszi ki. Mivel a fejlett piacgazdaságok a világátlagnál nagyobb visszaesést szenvedtek el 2009ben, és 2010 a gyenge fellendülés éve az OECD országok számára, eközben pedig számos fejlődő és feltörekvő minősítésű ország legfeljebb növekedési ütemmérséklődésen esett át, az előző kör világpiaci részesedése tovább zsugorodik. Eddig is ez volt a trend, de most a válság jelentősen felgyorsította a legfejlettebb országok nemzetközi piaci részesedésének mérséklődését. Az új piaci részarányok (és így új piaci erőviszonyok) a legtöbb piacon kihatnak a kínálati és a keresleti oldalra, és egyben azokra a normákra és intézményekre is, amelyek keretül szolgálnak a globális gazdasági életnek. Ez önmagában mélyreható változást idézhet elő az országok belső és államközi versenypolitikai gyakorlatában, mivel a máig fennálló és évtizedek alatt kiforró rendszer erősen kötődik a 20. század közepén meghatározó helyzetben lévő államok értékeihez, alkotmányos és intézményi rendjéhez, kormányzati normáihoz és történelmi előzményeihez. Ezek a normák és intézmények azután nagymértékben áthatották eddig a nemzetközi gazdasági és pénzügyi szervezetek (GATT majd a WTO, az OECD, az IMF, a BIS, az ILO és egyéb szakosodott ENSZ-intézmény) működési gyakorlatát.
Paternalista és állami aktivista korszakba lépünk? Noha nincs szó világ-kormányzásról, de bizonyos globális feladatok összehangolásának gondolatával mégis barátkozik a G20. Az új csoportosulás azonban roppant heterogén a G7-hez viszonyítva. A „G20 minusz G7” országok halmaza olyan gazdaságokat fed le (pl. Oroszország, Dél-Afrika vagy Kína), amelyek gazdasági és társadalmi rendje nagyon más, mint azoké az országoké, amelyek a második világháború végén az amerikaieurópai dominancia idején létrehozták a kereskedelmi, pénzügyi világszervezeteket, és kialakították azok szabályait, gyakorlatát. Ezekhez képest az újonnan felemelkedő
nemzetgazdaságok történelmi hagyományai és a jelenben követett politikájuk irányvonalai, annak alapértékei erősen eltérnek a gazdasági szabadelvűség nyugaton csaknem univerzálisnak számító normáitól. A „klub” új tagjai között van paternalista állam (Oroszország), egypárti kommunista irányítás alatt álló módosított tervgazdaság (Kína), királyi család által irányított sivatagi ország (Szaúd Arábia), avagy Törökország a maga iszlám kormányával és az alkotmányos pozícióba helyezett hadsereggel, hogy csak a legmarkánsabb különbségeket emeljük ki. Következésképpen az olyan alapértékek, mint az egyéni (választási) szabadság, a gazdasági verseny szabadsága, az emberi jogok szentsége, immáron egyáltalán nem számíthatnak vitán felülinek. Márpedig ha az alapértékek nem azonosak, akkor a gazdasági verseny liberális felfogása, az egyéni fogyasztói szabadság védelme nem ölthet ugyanolyan formát és mértéket, mint az európai és tengerentúli államok eddig kialakított, egymással egyeztetett társadalmi és gazdasági rendszere szerint. Ugyanakkor nemcsak az újabb gazdasági szereplők és a nem-európai hagyományú térségek megjelenése hozhat változást a gazdaságról kialakuló felfogás módosulásában, hanem magában az eddig meghatározó triádon belül is megerősödtek a korábbitól erősen eltérő nézetek és felfogások. Önmagában figyelemre méltó, hogy az aggregált kereslet állam általi szabályozásának J. M. Keynes nevéhez fűződő szellemi irányzata milyen gyorsan és csaknem egybehangzóan került vissza a nyugati gazdaságpolitikai gyakorlatba („fiskális stimulus” elnevezés alatt) 2008-9 során. A keynesiánus irányzat aktivista államot ajánl a piacgazdaság inherens zavarainak enyhítésére, felhasználva a költségvetési kiadásokat (fiskális politikát) és a pénzérték tudatos változtatását (ami gyakran a foglalkoztatási szempontoknak alárendelt – enyhén inflációs – monetáris politikát involvál), és más vonatkozásokban is a korábbinál erőteljesebb és aktívabb kormányzati viselkedést feltételez. Nem teljesen egyértelmű a keynesiánus gazdaságfelfogás és a versenypolitika közötti logikai kapcsolat, de feltételezhető, hogy az állami konjunktúra-élénkítés eszközeit rendszeresen és meggyőződéssel alkalmazó kormányzatok hajlamosak struktúrapolitikai eszközökkel is élni, és ilyenkor könnyebben félreteszik a gazdasági verseny szabadságának önmagában vett értékét. A „szabad verseny” gondolata azonban nem csupán egy a modern piacgazdaság értékei között, hanem olyan, amelyből nagy fontosságú következtetések fakadnak a fogyasztók, megtakarítók, munkavállalók, és általában a társadalom piacképes tagjait illetően. A kínálat verseny általi ösztönzése és a stabil (nem-inflációs) pénz két olyan erőteljes eszköz, amely az eddig uralkodó (fősodorbeli) felfogás szerint a fogyasztói érdekeket védi és szolgálja. Éppen ezek az eszközök szorulhatnak háttérbe a korábbinál aktívabb állam gondolatának és főleg gyakorlatának megerősödésével. Ekkor a fogyasztói érdekvédelemnek nem a közvetett (a verseny tisztaságán és élénkségén keresztül ható), hanem a közvetlen eszközei kerülhetnek előtérbe. Korai még ilyen irányvételt (történelmileg: visszafordulást) feltételezni a számunkra legfontosabb keretben, az európai közösségen belül. Mégis, több tényező együttes hatása oda vezethet, hogy az ésszerű és tájékozott fogyasztóra, valamint az egymással erős piaci
versenyben álló nagyszámú (nem-állami) termelőre alapozó eddigi gazdasági elméleti főirány ágakra bomlik és színesedik. Egy ilyen folyamatnak a valószínűségét növelik az alább tárgyalt fejlemények.
A fogyasztóvédelem és a versenyvédelem kapcsolata A meghatározó piacgazdaságokban sokfajta szabályozási modell, eltérő kulturális háttér fejlődött ki a fogyasztói érdekek képviselete és védelme területén. Ami az európai folyamatokat illeti, az amerikai kontextushoz képest történelmileg erősebb az állami hatóságok általi szabályozáskultúra, és ahhoz képest másodlagos az egyéni vagy érdekszövetségbe szerveződő fogyasztók bírósági utat választó jogi aktivitása, valamint (talán Észak-Európa kivételével) gyengébb az önszerveződő, civil fogyasztói érdekérvényesítés. Az unió nemzeti piacai szerkezeti, intézményi jellemzőinek és a nemzeti piacszabályozási eljárások több évtizedes fokozatos közeledése azonban felerősítette a piaci verseny, mint hatásos fogyasztóvédelmi eszközrendszer súlyát és jelentőségét. A belső piacok „europaizálódása” mindenképpen olyan fejleménye az 1980-as és az 1990-es éveknek, amelyben egyfelől megmutatkozott az EU elmélyülésének trendje, és másfelől megerősödött a versenypolitikán keresztüli fogyasztóvédelem modellje. Az Európai Unió Bizottsága által a fogyasztóvédelmi jogszabályokról 2007-ben közzétett Zöld Könyv olyan valódi fogyasztói belső piac kialakítását vette célba, ahol egyensúly van „a magas szintű fogyasztóvédelem és a vállalkozások versenyképessége között, a szubszidiaritási elvek szigorú tiszteletben tartása mellett”. Az általános megfogalmazás ellenére elmondható, hogy a dokumentumból kiolvasható uniós felfogás (valamint a 2000-es években a válságig követett szabályozási gyakorlat) szerint a határozott és kemény versenyszabályozás a legerősebb garanciája a vevők érdekvédelmének. A Bizottság igazgatóságai között a versenypolitikai volt talán (az agrárügyek mellett) a legaktívabb, és ténylegesen nemzetek feletti jegyekkel bíró uniós szakpolitikai terület; a „puhább” nemzeti fogyasztóvédelmi intézmények inkább csak kiegészítették, felerősítették és helyi sajátosságokkal színezték a hatékony versenyt kikényszerítő uniós politikát. A 2004-től folyó felülvizsgálat azonban nyilvánvaló még más makrogazdasági és világgazdasági környezetben született; az EU optimista korszakában, amikor még lehetett azt gondolni, hogy valóra válik a Lisszaboni folyamatnak nevezett terv az európai közösség nemzetközi versenyképességi pozícióinak nagyfokú megerősítésére. Igaz, akkor kimondatlanul az Egyesült Államok, mint gazdasági és technológiai vezető világhatalom volt az európai fejlesztési stratégia referenciája. Időközben nemcsak az bizonyosodott be, hogy a tudásalapú nemzetközi versenyképesség terén az EU egy sor társadalmi és gazdaságszerkezeti okból nem tud felzárkózni a vezető hatalomhoz, de az is, hogy a gazdasági és piaci folyamatok számos stratégiai jelentőségű vonatkozásban másként alakultak, mint amire a 2000-es évek küszöbén és az évtized elején számítani lehetett. Az európai gazdasági modellre – és benne a fogyasztó érdekekre – nézve olyan konkrét fenyegetések jelentek meg (erősödtek fel), mint az
energiafüggőségből adódó ellátási bizonytalanság, a hazai feldolgozó iparágak egész sorának (textilipar, műanyagipar, cipőgyártás, elektronikai alkatrészek) szinte végleges migrálása a világ olcsóbb bérű és versenyképesebb térségeibe. Ebben az állapotban következtek be 2007-től a pénzügyi közvetítő rendszer zavarai. A jogszabályi változások azonban rendszerint jelentős késéssel reagálnak a reálfolyamatokra, az uniós szintű szabályozásnak a nemzeti jogrendbe való átültetése pedig eleve időigényes folyamat, amiben gyakori a csúszás. E téren tanulságos az, ami a belső piacon az üzleti vállalkozások fogyasztókkal szemben folytatott tisztességtelen kereskedelmi gyakorlatairól, valamint egyes irányelvek módosításáról szóló 2005/29/EK irányelv (UCP) ügyében történt. Az ezredforduló utáni években zajló kutatómunka, államközi egyeztetés és összecsiszolás eredményeként 2005-re megszülető kompromisszumos irányelv eleve adott kellő időt a tagállami kihirdetésre (2007. június), és a tagállami hatályba léptetésre (2007. decembere). Ehhez képest számos ország (köztük hazánk is) bizonyos időt késett. A magyar késésnek a szokásos okokon kívül magyarázó tényezője volt az is, hogy rendszerünk tagolt, és az UCP-ben érintett terület többféle joganyagot és intézményt érint. Nálunk az uniós irányelv átvétele számos törvény megváltoztatásában vagy meghozatalában öltött testet: a fogyasztókkal szembeni tisztességtelen kereskedelmi gyakorlatokról szóló 2008. évi XLVII. tv. (Fttv.); a gazdasági reklámtevékenység alapvető feltételeiről és egyes korlátairól szóló 2008. évi XLVIII. törvény (Új Reklámtörvény); a gazdasági reklámtevékenységről szóló 1997. évi LVIII. tv. (Grtv.) módosítása; a fogyasztóvédelemről szóló 1997. évi CLV. tv. (Fgytv.) módosítása; a tisztességtelen piaci magatartás és versenykorlátozás tilalmáról szóló 1996. évi LVII. tv. (Versenytörvény) módosítása. Időközben beállt az a gazdasági krízis, amely az európai térséget a világátlagnál jobban sújtotta, a kiterjedt pénzügyi szektorral illetve az átlagosnál nagyobb külkereskedelmi nyitottsággal jellemezhető országokat pedig még az uniós átlagnál is nagyobb mértékben megterhelte a válság (Nagy-Britannia, a balti országok, Szlovákia, Magyarország), szemben például a zártabb (nagy belső piacú) Lengyelországgal. 2008 végleg irreálissá tette a kezdetektől fogva ingatagnak látszó lisszaboni stratégiát, amely azonban – amíg volt megvalósulásának némi esélye – kihatott az Unió jogalkotási és szakpolitikai tevékenységére. Az nem világos, hogy a stratégiai kezdeményezés eredeti határidejének lezárulta milyen stratégiai irányváltásra szorítja rá az EU-t, de ami biztos: illúzió lenne azt gondolni, hogy a „tudásalapú, nemzetközileg a világ legversenyképesebb” országcsoportja jön-e létre most vagy a közeljövőben a vén kontinensen, és ezzel megoldódik egy sor fontos ügy, egyebek mellett az európai fogyasztók magas szintű védelme.
A fogyasztók értékrendje, tájékozottsága és szuverenitása Az utóbbi időszak egyik érdekes nemzetközi kereskedelmi konfliktusát érdemes példaként megvizsgálni, mivel ehhez hasonló ügy még sokszor előfordulhat. Az Egyesült Államok és Kína között dömping-vita támadt az amerikai csirke Kínába irányuló exportja
kapcsán. Érdemes tudni, hogy az amerikai fogyasztó a csirkének a melle húsát és combját kedveli, a szárnyat és különösen a csirkelábat nem értékeli, ez utóbbi két terméknek nincs igazán piaca: a csirkeláb fontja 2 dollár cent. A kínai konyha viszont ez utóbbiakat különösen kedveli, így viszont a keresleti oldal aszimmetriája miatt rendkívüli áraránytalanságok állnak fent: az amerikai árak a kínainak huszadát teszik csak ki. Az Egyesült Államok nagymennyiségű csirkét exportál, és a hazaihoz képest igen szabadon tudja alakítani eladási árait – a kínai hatóságok szerint piacellenes módon, dömpigáron kereskednek az amerikai cégek. A konfliktust színezi, hogy korábban az USA tiltotta ki a kínai baromfit állategészségügyi alapon, illetve e mostani konfliktust közvetlenül megelőzően Obama elnök védővámot vetett ki a kínai autógumikra (alig leplezetten a hazai termelés és foglalkoztatás védelmében), azaz itt egy protekcionista intézkedésre adott viszontválaszról is szó lehet. A csirkeláb esete azonban általánosabb kérdéseket is felvet: lehetséges-e a korábbi kereskedelmi játékszabályokat súrlódás nélkül alkalmazni olyan felek között, amelyeknek az értékrendje (ízlése, felfogása, etikája, intézményi rendje) nagymértékben eltér? A csirkeláb kulináris megítéléséhez hasonlóan különbözhet a nagy gazdasági és politikai szereplők véleménye a munkavédelmi szabályok (pl. a gyermekmunka tilalma) vagy az állatok táplálási és szállítási körülményeinek felfogását tekintve, vagy a környezetvédelmi ügyek iránti érzékenység terén, de olyan filozófiai mélységű ügyekben is, mint hogy mennyire lényeges az egyéni fogyasztó jóléte a gazdasági élet egésze szempontjából, és valóban a piaci versenynek kell-e szelektálnia a gazdaságban. Erre – emlékezhetünk - a tervgazdaságok és egyéb irányított társadalmi rendszerek más választ adnak, mint az individuális szabadságjogokra épülők. Az eddig uralkodónak számító neoklasszikus közgazdaságtan az egyéni önérdeken nyugvó fogyasztáson méri a jólétet (azaz a mások jóléte nem fontos, az nem jelenik meg az egyéni utilitásban), és optimalizáló fogyasztót feltételez. Eközben elég nyilvánvaló, hogy a fogyasztók egy része nem optimalizál, a hagyományt vagy más egyéb mintát követ a fogyasztásában is. Ha törekedne is valamiféle hasznosság-maximalizálásra, a hasznosságot és a költségeket gyakran tévesen értékeli, a döntési helyzetekben nem mindig tud eligazodni. A viselkedési közgazdaságtan az utóbbi évtizedekben igen komoly eredményeket ért el annak felmutatásában, hogy valójában milyen tényleges lélektani minták (pl. veszteség-kerülési szándék, konformitási hajlam) és milyen kognitív hibák jellemzik az egyént gazdasági döntéseiben (túlzott önbizalom, hibás döntésekhez való ragaszkodás). A közgazdasági fősodor szerinti emberképnek igen komoly szabályozási következményei vannak, hiszen a gazdasági folyamatok állami felügyelete és szabályozása arra a hipotézisre épült mindeddig, hogy az önérdekeiket értelmesen követő egyének és a profitot maximalizáló cégek közötti szabad és önkéntes versengés vezet el a jóléthez, az államnak pedig legfeljebb a piaci kudarcok fogalomkörébe tartozó esetekben kell beavatkoznia. Az emberi ésszerűség korlátairól viszont nemcsak minden nap ezernyi példát gyűjthetünk, amikor önpusztító „élvezeti cikkek” és életmódformák rabjait látjuk magunk körül az úgynevezett szabad piacgazdaságokban, de ráadásul nem is mindegyik világkultúra fogadja el egy egyénnek a közösség fölé helyezését kiindulási pontként, sőt a
neoklasszikus „homo oeconomicus” emberét aberrációnak tekinti, semmint az ésszerű gazdasági rend alkotóelemének. Az értékrendi (világképi, világnézeti) választástól függetlenül is nyilvánvaló, hogy a fogyasztók különféle csoportjai gyakran rosszul mérik fel saját helyzetüket és képességüket, egyszerűen rosszul döntenek lényeges kérdésekben. Ezért valamennyi jogrend igyekszik védelmet nyújtani az egyénnek, a családoknak, a közösségnek a súlyos következményekkel járó emberi hibázásokkal szemben. Az államok bizonyos fokú paternalizmust akkor sem kerülhetnek el, ha szabadpiaci karakterű az uralkodó gazdasági ideológia (a kiskorúak védelme, a közösség védelme a közveszélyes szerek rabjaival szemben, a csökkent értelmi képességűek és cselekvésképtelenek döntési szabadásának korlátozása hozható fel példának). A nemzeti hagyomány és a politikai-társadalmi helyzet függvényében egészen kiterjedt és radikális állami atyáskodás is előfordulhat (mint amilyent pl. az Egyesült Államokban volt a szesztilalom idején, vagy az ortodox tervgazdaságokban a jegyrendszerű fogyasztás és a társadalmi deviancia igen szigorú értelmezése korában). A mai európai társadalmi és gazdasági viszonyok mellett az egyének fogyasztói, munkavállalói, megtakarítói szerepeiben jelenleg korlátos a paternalista jellegű kormányzati beavatkozás. Ám a társadalom tagjainak igen eltérő iskolázottsága, gazdasági jártassága, pénzügyi ismeretinek szintje mégis felveti azt a kérdést, hogy az állami szabályozók szerte Európában nem bíztak-e túl sokat (illuzórikusan, sőt felelősséget elhárító módon) az egyénre. A krízis mindenesetre felerősíti azokat az érveket, amelyek szerint a gazdaság (és azon belül a piacgazdasági szisztéma) „veszélyes üzem”, amelyről csakis bizonyos alapvető ismeretek birtokában lehet egyéni és társadalmi szempontból kielégítően dönteni. Ezt a tudást (csakúgy, mint mondjuk az autót vezető egyének esetében) szervezett formában el kell juttatni a résztvevőkhöz, ha jogosítványhoz már nem is lehet kötni a gazdasági tranzakciókban való részvételt. A modern társadalmakon belül az egyének, családok tájékozottsági szintje, valamint kockázati helyzete nagyon eltérő, így a per se jellegű állami szabályozási logika, amely jól kodifikálható, könnyen formába ölthető, nem igazán hatásos. A mindenkire egyformán érvényes szabályozás a félprofi befektető vagy sokoldalúan képzett és gyakorlott vásárló esetében bürokratikus és felesleges hivatali akadékoskodásként jelenik meg, míg az átlagnál képzetlenebb vagy járatlanabb, túl idős vagy az ügy bonyolultságához mérve túl fiatal személyeket tekintve elégtelennek bizonyulhat. Bár az utóbbi időkig a szabály alapú állami döntéshozatal volt terjedőben (gondoljunk az EU Stabilitási és Növekedési Paktumára, az euró-átvétel maastrichti kritériumrendszerére, a monetáris politikában az inflációs célkövetési rendszerre), mégis az ismeretek és képességek társadalmon belüli szóródása a nagyobb mérlegelés, az ügyfél (fogyasztó) adottságaira tekintettel levő egyedi döntéshozatal mellett szól. Ez viszont azt is implikálja, hogy az állami regulátoroknak nagyobb hatalmat és mozgásteret kell adni a diszkrecionális döntéshozatal érdekében (az egyéni mérlegeléses döntés ellen pedig hatásos bírói fellebbezési utakat kell nyitni).
E kérdésekben nem forrta ki magát meggyőző új érvelés, de bizonyára sok vita fog lezajlani. Ami azonban konszenzusosnak tekinthető: a 2007-től kifejlődő válság elmélyülésében - amint egy OECD-anyag is megállapítja – nagy szerepe volt a fogyasztók pénzügyi tájékozatlanságának, járatlanságának. Az ajánlások közül különösen azokat érdemes kiemelni, amelyek a kormányzatok hatáskörébe tartoznak. Ilyen az, hogy a pénzügyi ismeretek oktatásáért legyen felelős egy állami intézmény. A képzés épüljön be a szokásos iskolai oktatási tanrendbe. A kormányzat ingyenes telefonszámon elérhető szolgálatot működtessen; a piacfelügyelő és szabályozó hatóságok kényszerítsék ki, hogy a hiteltermékekről szóló nyilvános hirdetéseknél váljon el a reklám és a fogyasztói tájékoztatás. A kormány támogasson olyan független információ-megosztó irodát vagy ügynökséget, amely a hiteltermékek minősítését elvégzi, és a fogyasztók számára hozzáférhetővé teszi (i.m. 14-15 oldal) A pénzügyi válság fájdalmas hatásainak elhalványodásával gyengülhet a reformálási szándék. Ez is egyike lenne az emberre jellemző (de nem racionális) viselkedési szabályszerűségeknek; de a regulátorok nem tehetnek úgy, mintha a gazdasági output újbóli növekedésével minden visszatérne a régi kerékvágásba. A megtakarítókat, fogyasztókat, munkavállalókat, családokat sújtó krízis után új szabályokra és átgondoltabb hatósági gyakorlatra van szükség. Felhasznált irodalom 1. Beattie, Alan (2009): G20 nations break ‘no protectionism’ vow. Financial Times, 14 September 2. Bod Péter Ákos (2009a): Pénzügyi válság, gazdasági következmények és a fogyasztók viselkedésének alakulása. Fogyasztóvédelmi Szemle. III. Évf. 2. Sz. 11- 16. old. 3. Bod Péter Ákos (2009b): A fogyasztó védelme vagy a verseny védelme – új tendenciák a fogyasztóvédelemben. Fogyasztóvédelmi Szemle, III. Évf. 3. sz. 4. Economist, The (2009): U, V or W for recovery. Aug. 20 5. IMF (2009): World Economic Outlook. Update. 9 July. 6. http://www.imf.org/external/pubs/ft/weo/2009/update/02/index.htm 7. Koltay Gábor és Vincze János (2008): Fogyasztói döntések a viselkedési közgazdaságtan szemszögéből. MTA KTI. kézirat. 8. OECD (2009a): Financial Literacy and Consumer Protection: Overlooked Aspects of the Crisis. June 9. OECD (2009): Finance, Competition and Governance: Strategies to phase out emergency measures. 10. Reinhart, Carmen & Rogoff, Kenneth (2008): Is the US Sub-Prime Crisis So Different? An International Comparison, NBER Working Paper No. 13761 11. Wolf, Martin (2009): The west no longer holds all the cards. Financial Times, 23 September
A szerző a Budapesti Corvinus Egyetem tanszékvezető egyetemi tanára
