A Vásárhelyi Őszi Tárlatok történetének vázlata
Nagy Imre
A Vásárhelyi Őszi Tárlatokról szóló művészettörténészi és laikus diskurzusban is visszatérő toposz, hogy ennél régebbi országos kiállítás nincsen a kortárs hazai képzőművészeti szcénában. Ennek a tételnek a valóságtartalmát még nem kérdőjelezte meg senki, ám időnként hivatkoznak – nemzetközi viszonylatban – a Velencei Biennáléra, vagy a Kasseli Documentára, mint régebben indult és azóta is folyamatosan megrendezésre kerülő nagy kiállításokra. Tény, hogy ma Magyarországon kevés olyan kiállítás van, amely az egykori területi (regionális) vagy műfaji seregszemlék közül ilyen magas kort megélt volna. Könnyen lehet, hogy a mindenkori szervezők állhatatosságát a tárlattal szembeni ellenérzések, támadások majd negligálások is fűtötték, és egy „csakazért is” érzéssel fogtak az évenkénti kiállítások szervezéséhez. Előző mondatomat, mint lehetséges belső motivációs tényezőt említem csupán, s írásom hátralevő részében annak bemutatására teszek kísérletet, hogy milyen inherens mechanizmusok működtették a tárlatot hatvan éven keresztül, s hogy milyen, a továbbélést segítő impulzusok lendítették az egyik évtizedből a következőbe.
A tárlat 1954-ben indult, mint a városban élő, illetve a városi művésztelepeken (először Kurucz D. István festőművész Tükör utcai műtermében majd a Művészeti Alap által létrehozott és működtetett Virág utcai Alkotóházban, valamint a Mártélyi Művésztelepen) vendégeskedő képzőművészek helyi tárlata. A Vásárhelyi Őszi Tárlatok létrejötténél bábáskodott Galyasi Miklós egykori múzeumigazgató, Kurucz D. István festőművész, Szabó Iván szobrászművész (ekkor a budapesti Képzőművészeti Főiskola tanárai), valamint Almási Gyula Béla városházi tisztviselő – nemkülönben amatőr festő. Nagyon jól jelzi az ötvenes 1
évek viszonyait az a levél, melyet – a Tornyai János Múzeum irattára őrzött meg – s amelyet Galyasi Miklós múzeumigazgatói minőségben írt 1954 derekán a Szépművészeti Múzeum főigazgatójának. Ebben azt kéri tőle, tegye lehetővé, hogy a vásárhelyi múzeumban egy szovjet szocialista képzőművészeti kiállítás nyílhasson ősszel, s egyúttal felveti, hogy abban az esetben, ha ez az idő rövidsége miatt nem lehetséges, akkor a vásárhelyi művészek egy őszi tárlaton szeretnék bemutatni legújabb munkáikat. Az akkori központosított engedélyek világában bizonnyal szükség volt az ilyen trükközésekre. Lehetséges, hogy csak egyszeri alkalomnak szánták a vásárhelyi művészek őszi kiállításukat, de a díjazások rendje egy nagyobb horizontú perspektíva létezését vetíti előre. E távlatosabb elképzeléseket jelzi, hogy az első évben Medgyessy Ferenc szobrászművész kapta a tárlat fődíját, a Tornyai-plakettet, melyet Szabó Iván szobrászművész készített, s azóta is ez az érem a tárlat fődíja. A második évben Barcsay Jenő festőművészt jutalmazták ugyanezzel a díjjal. Az első kiállítást Redő Ferenc, a Szépművészeti Múzeum akkori főigazgatója nyitotta meg. A legelső kiállításhoz még nem készült katalógus, ezért 2008-ig pontos jegyzékkel sem rendelkezünk a kiállítókról. Dömötör János nyugalmazott múzeumigazgató azonban a Magyar Nemzeti Galéria adattárában megtalálta az első őszi tárlat kiállítóinak névsorát. Az akkori kiállítók közül Barabás Gizella, Bizse János, Füstös Zoltán, Görög Rezső, Hadik Magda, Kajári Gyula, Kelle Sándor, Kontraszty László, Túri Mária és Zala Tibor nevét fontos megjegyezni, a kitüntetett és az alapító atyák mellett. A másodikról Barcsay Jenő, Chiovini Ferenc, Csohány Kálmán, Ferenczy Béni, Kádár György, Kohán György, Patay László, Vén Emil és Vigh Tamás nevét emelhetjük ki. 1956ban először szerepelt Németh József és Szalay Ferenc festőművész, s művészettörténeti kuriózum, hogy Keserü Ilona ugyanettől az évtől 1959-ig volt állandó kiállító az Őszi Tárlatokon. Hajnal Gabriella grafikákkal, Bencsik István terrakottával, Balogh László olajfestménnyel, Ligeti Erika érmekkel szerepelt az 1956-os tárlaton. 1957-ből Barcsay Jenő 2
Utcarészlet című olajfestményére, 1958-ból Kondor Bélának a halott Medgyessyről készült rajzára érdemes emlékezni. A később meghatározó alkotóvá váló vásárhelyiek közül először 1960-ban állított ki Erdős Péter és Fejér Csaba, 1961-ben Hézső Ferenc, 1962-ben Fülöp Erzsébet és Fodor József. A nyolcadik Tárlaton Maurer Dóra két rézkarcát, a kilencediken Baranyai András Festő és modell című litográfiáját, László Gyula Barcsayról, Medgyessyről és Szőnyiről készített rajzát állította ki. Ettől a dátumtól 1973-ig rendszeres résztvevője az Őszi Tárlatoknak Frank Frigyes. 1964-ben, a tizenegyedik Vásárhelyi Őszi Tárlat emlékezetes eseménye Tóth Menyhért első szereplése, Barcsay Jenő olajképe, és Borbás Tibor szobrai még Kertész néven kiállítva. Ebben az évben a Magyar Nemzeti Galéria megrendezte az Őszi Tárlatok első tíz évének retrospektív bemutatóját. A Képzőművészeti Főiskola két tanárának (Kurucz D. István és Szabó Iván) a jelenléte miatt az ötvenes és hatvanas években – mivel ezek a tanárok hallgatóikat nyári művésztelepre Hódmezővásárhelyre hozták le – a pályakezdő művészekből folyamatos volt a tárlat mezőnyének az utánpótlása, sőt, itteni élményeik és itt kialakult kötődéseik miatt többen a városban telepedtek le a tanulmányaik elvégzését követően. Így tett többek között Németh József, Szalay Ferenc, Kajári Gyula, Fülöp Erzsébet, Fejér Csaba. Ők a tárlat arculatának kialakításában is több évtizeden keresztül meghatározó szerepet vittek. Az 1965. évi tárlat előszavát Németh Lajos művészettörténész írta, s először találkozhattak a nézők Csíkszentmihályi Róbert és Szöllőssy Enikő, utoljára Ferenczy Béni szobraival. Az 1966-os év emlékezetes exponátuma Kondor Béla Bohóca, valamint Asszonyi Tamás, Sáros András Miklós és Somogyi József első szereplése. 1967-ben először találkozunk Kő Pál és Szkok Iván nevével, valamint Benes József grafikusművészével, aki ekkor még a vásárhelyi művésztelep meghívott vajdasági vendége volt. Egyetlen évben, 1968-ban állított ki az Őszi Tárlaton Farkas Ádám. Kovács Péter 1969-től 1977-ig volt gyakori résztvevő, majd a kétezres 3
években tért vissza. Szenes Zsuzsa 1970-ben három tusrajzot, a következő évben három hímzést (Tisztelettel a Kincses családnak) állított ki. Az 1973-as évet a húsz, Tornyai-plakettel kitüntetett művész bemutatója tette emlékezetessé az (azóta kiállítóhelyként megszűnt) vásárhelyi Medgyessy-teremben. 1974-ben a Magyar Nemzeti Galéria áttekintő kiállítást rendezett a Vásárhelyi Őszi Tárlatok második évtizedéről. A huszonkettedik Őszi Tárlat első kiállítóinak neve nemzedékváltást és szemléletváltozást ígér: Balla Margit, Dienes Gábor, Kárpáti Tamás, Körösényi Tamás, Nagy Gábor, Püspöky István, Szentgyörgyi József. Balla, Dienes és Körösényi később elmaradtak, a többi, ekkori „újonc” a mai napig meghatározó erejű résztvevője a tárlatoknak. 1976-tól rendszeres kiállító Váli Dezső (ez évben, egyszer küldött be Drozdik Orsolya három rézkarcot), 1977-től Muzsnay Ákos (erről a kiállításról emlékezetes még László Gyula olajfestésű önarcképe). 1978-ban állított ki először az Őszi Tárlaton a mártélyi szabadiskolából indult, később oda mesterként visszatért, sajnálatosan fiatalon elhunyt esztergomi festő, Kollár György. 1979-ben a Műcsarnok megrendezte a Vásárhelyi Őszi Tárlatok negyedszázados jubileumának retrospektív kiállítását. 1981-től láthattuk Vojnich Erzsébet megrázóan üres nagyvárosi enteriőreit és Szakáll Ágnes szociografikus ihletettségű kisvárosi hátsóudvarait. A huszonkilencedik Tárlaton állította ki először Balogh Gyula mágikus-naturalista festményeit, s azóta is rendszeres szereplője a kiállításnak. Az 1983. évi kiállítás legemlékezetesebb darabjai Paulikovics Iván kentaurja és Szemethy Imre rajzai voltak. 1984-ben csodálkozhattunk a tisztelt, idős mester, Breznay József megjelenésén és rácsodálkozhattunk két fiatal, Korányi Gábor és Parádi Tamás munkáira. 1985-ben Földi Péter Fészekhagyók című képével debütált a tárlaton és Zsin Judit Mikroportré-i keltettek meglepetést. A harmincharmadik tárlat nagy fölfedezése a szintén egykor mártélyi szabadiskolás Szabó Tamás szobrászművész volt. 1986-ban Bikácsy Daniela Erdőben című festménye és Kőnig Róbert Stonehenge-metszete maradt emlékezetes, mint bár nem egészen fiatal, de a tárlaton 4
először szereplő művészek alkotása. 1988-óta szerepel Vásárhelyen Kelemen Marcel és Kurucz István András. 1989-ben Butak András, Jovián György és Tihanyi Viktor volt emlékezetes új kiállító, az év mozgalmas eseményeit egyedül Patay László idézte föl Memento című képével, amelyen két, vörös, illetve lyukas nemzeti színű zászlóval letakart halottat festett meg. 1996 olyan esztendő volt, amikor a fiatalokkal együtt néhány jelentős alkotó is csatlakozott a Vásárhelyi Őszi Tárlat művészeihez: Hús Zoltán, Kovács Lola, Kováts Albert, Szemadám György, Varga Patrícia Minerva festőművészek, Szmrecsányi Boldizsár (BOLDI) és Taubert László szobrászművészek, valamint Orosz István és Takáts Márton grafikusok. A kétezres években számos fiatal, pályakezdő alkotó tekintett úgy a Vásárhelyi Őszi Tárlatra mint olyan kiállításra, ahol érdemes bemutatni műveiket. 2003-tól szerepelnek a kiállításokon a Sensaria Egyesület tagjai is, 2012-ben pedig elnökük, László Dániel festőművész nyerte el a Tornyai-plakettet. Emellett több Sensaria-tagot is díjazott már a korábbi években a zsűri. A Sensaria-t nem szükséges különösebben bemutatni. Tagjaik rendszeresen vesznek részt az évenkénti hódmezővásárhelyi festészeti szimpozionokon, s ki is állítanak itt, a fővárosban pedig a Bartók Béla úti Art IX-XI Galériát működtetik tagjaik – és meghívottjaik – számára.
A Vásárhelyi Őszi Tárlat az ötvenes-hatvanas években – az akkori hivatalos művészetpolitikai elvárásokkal szemben – a képzőművészeti szabadság friss levegőjét jelentette a művészek számára. Nem véletlen, hogy az akkori hivatalos értékelések a tárlat évenkénti kiállításait „narodnyiknak”, népiesnek vagy sematikusnak tartották. Tény, hogy ebben az időszakban itt kiállított művek jelentős hányada erős társadalmi elkötelezettséggel, a magyar parasztság sorsának és életmódváltozásának dokumentálási igényével készült. A korszak művészeti kritikáiban negatív felhanggal tűnt fel a nacionalista jelző is, mint a nemzeti hagyományokra építő és ahhoz kötődő ábrázolásmód. Ugyanakkor misztikusnak is titulálták, mert az itteni 5
realizmus nem fotószerűen, hanem egy sajátos "vásárhelyi elvontsággal" ábrázolta a valóságot.
Az 1970-es években, mikor a támogatott képzőművészeti irányzatok között a non-figuratív tendenciák egyre nagyobb teret kaptak, a Vásárhelyi Őszi Tárlatok sorra a realista-figurális törekvésekkel szemben megfogalmazódó kritikák tárgyává lettek, s ez a Művészet folyóirat 1979-ben megjelent három részes cikksorozatával teljesedett ki. A nyolcvanas években a tárlat szakmai visszhangja a bennfentesek által jegyzett cikkekre szorítkozott, majd a kilencvenes évek elejére ezek is szinte eltűntek: a tárlat kis híján az elhallgatás mocsarába süppedt. Ennek, a tárlat valós történéseire és művészeti jelenségeire érzéketlen hozzáállásnak eklatáns példája az a személyes anekdota, melyet Nagy Imre művészettörténész, a Tornyai János Múzeum korábbi igazgatója, de ekkor (1999-ben) a szegedi Móra Ferenc Múzeum tudományos igazgatóhelyettese így fogalmazott meg a 46. Vásárhelyi Őszi Tárlat katalógusának előszavában: „Néhány hónappal ezelőtt, midőn egy jónevű, országosan ismert képzőművésszel a szegedi Nyári Tárlatok szakmai rangjáról beszélgettem, az illető váratlanul a következő megjegyzést tette: ˝…a lósegg festőknek pedig ott van Hódmezővásárhely, s jól van ez így…˝. A kijelentésben nem csupán az volt a meglepő, hogy igazából nem kapcsolódott tulajdonképpeni beszédtémánkhoz, hanem az is, mennyire kategorikus, további vitákat kizáró, deklarált értékítélet volt. Az a tény pedig, hogy a művész soha nem volt kiállító művész Hódmezővásárhelyen, s tizennégy éves hódmezővásárhelyi művészettörténészi pályafutásom alatt egyetlen egyszer sem látogatta meg a Tornyai János Múzeumot, vagy annak kiállításait, tovább növelte kijelentésének ex cathedra voltát. A fentiekből következően magamban megállapítottam, hogy ez a vélemény általános vélekedés lehet azon művészek és műítészek körében, akik nem fordítanak valós figyelmet a Vásárhelyi Őszi Tárlatok valós fejleményei, és az itt zajló művészeti események iránt.” Ennek a hozzáállásnak a megváltoztatására az ennyire bigott művész esetében nem sok esélye volt a szervezőknek, de azt célul tűzhették, hogy szélesítik, illetve megerősítik a Vásárhelyi 6
Őszi Tárlat támogatottságát és „tömegbázisát” a kortárs képzőművészek körében. Így kerülhetett sor néhány reformra, melyek hosszú távon alakították a tárlat jövőjét, illetve szakmai megítélését is. A szervezők már a nyolcvanas évek első éveiben is érezték, hogy változtatni kell az indulás éveiben megfogalmazott szervezései elveken, s igyekeztek a felkértek-meghívottak körét a lehetőség szerint kibővíteni. Így került sor 1982-ben arra, hogy közel hatvan fiatal művész kapott meghívást a tárlatra, majd 1984-ben a Képzőművészeti Főiskola minden végzős hallgatója kapott személyre szóló felkérést. 1987-ben, Patay László festőművész (aki ekkor a Képzőművészeti Főiskola tanára) a 34. Vásárhelyi Őszi Tárlatra írt katalógus előszóban fogalmazta meg a tárlat máig ható koncepcióját:
A „vásárhelyiség” eszmei egység, művészi-világnézeti állásfoglalás. Már régen nem Hódmezővásárhelyről van szó csupán. A mai magyarországi ábrázoló művészetnek központjáról van szó… az őszi tárlatok jelenleg is érvényes koncepciója: a belterjesség, vagy ún. „nyitás” helyett az országos realizmus-fenntartó és összetartó szerepkör vállalása. – Ez az eszme hozta létre, ez élteti, és csak ez tarthatja meg a művészettörténet számára. 1993-ban, a negyvenedik tárlatra készülve – a jubileum okán, egyszeri lehetőségként – korábban nem alkalmazott szervezési elv mellett döntött az Előkészítő Bizottság. Huszonkét már nem élő, de egykor a tárlatokon kiállító művésztől egy-egy válogatott művet gyűjtött be a múzeum – Barcsay Jenőtől, Csiky Tiboron, Kohán Györgyön, Kondor Bélán át Tóth Menyhértig – s ők alkották a történeti szekciót. A még élő, korábban Tornyai-plakettel díjazott művészek három művel szerepelhettek, amelyek zsűrizés nélkül kerültek be a kiállításra, s mindenki más két művet adhatott be, amelyből a zsűri választott. Ez a jubileumi kiállítás sajátos elegye lett így a visszatekintő és a kortárs kiállításnak.
A következő jelentős fordulat 1996-ban következett be az Előkészítő Bizottság megbeszélésén. Mint minden évben, úgy 1996-ban is tavasszal hívta össze a város 7
Polgármesteri Hivatala a tárlat Előkészítő Bizottságát. Ez a tizenöt-húsz fős testület hivatott dönteni olyan kérdésekben, mint például a meghívottak köre, a szakmai zsűri összetétele vagy a tárlat megnyitásának napja, illetve a kiállításnyitó személye. Azaz, kardinális és marginális kérdésekben egyaránt döntési jogköre van. Ez alkalommal a szokottnál kissé nagyobb létszámú testületben nem várt vita bontakozott ki, melyből az érzelmektől fűtött hang sem hiányzott. Vecsési Sándor festőművész hozzászólása – mely a tárlatok eddigi eredményeiért, sajátos karakteréért, tisztaságáért, színvonaláért és jellegzetes arculatáért aggódó gondolatokat fogalmazott meg – olyan irányba terelte a megbeszélést, amely a negyvenharmadik (s minden azt követő) Vásárhelyi Őszi Tárlatra meghatározó befolyással volt: „Mutassa fel a kiállítás a tárlat örök értékeit és a hagyományok folyamatosságát, s ha kell, legyen harminc képpel kevesebb!” A tárlat karakteréért aggódó gondolatok szinte minden előkészítő megbeszélésen előkerültek eddig is, ám soha ilyen drámai hangon nem fogalmazódtak még meg. A kibontakozó vitában többször és többen is utaltak arra a nemzetközi gyakorlatra, hogy egyetlen kijelölt szakember, divatos szóval „kiállítási kurátor” dönt egy kiállítás arculatát és színvonalát meghatározó kérdésekben. Végül Tenk László festőművész azzal a javaslattal állt elő, hogy a Velencei Biennálé magyar kiállításainak mintájára nevezzünk ki egy kiállítási kurátort, aki egy személyben jegyzi a kiállítást és vállalja a kulcskérdésekben a döntést. A felvetett javaslatot tizenkét igen szavazattal, két tartózkodással a Bizottság elfogadta. Ezt követően a jelenlévők egyhangúan Pogány Gábor művészettörténészt szavazták meg a 43. Vásárhelyi Őszi Tárlat kurátori posztjára. Ennek értelmében ő döntött a meghívandó művészek névsoráról, a beadható művek számáról, a szakmai zsűri összetételéről, a kiállításnyitó személyéről, a katalógus-előszó írójáról, illetve a kiállítás rendezőjéről. Az Előkészítő Bizottságra így csupán a technikai részletek tisztázása maradt.
8
Pogány Gábor kurátori tisztében először is revízió alá vette a Tornyai János Múzeum által gondozott művésznévsort. Ez a lista az Őszi Tárlatokra rendszeresen beadó művészek mellett tartalmazta az összes hódmezővásárhelyi művészt, a mártélyi és a Virág utcai Alkotóházak visszatérő vendégeit, valamint a Képzőművészeti Főiskolát végzettek közül azon fiatal művészeket, akik a felkérést elfogadva műveikkel jelentkeztek valamelyik Őszi Tárlaton. Ezt az akkor a több mint háromszáz nevet a kurátor gondos szelekcióval közel a felére csökkentette. Ezzel párhuzamosan személyesen kért fel tizenhat művészt arra, hogy három művel szerepeljenek a kiállításon, amely művek természetesen zsűrizés nélkül kerültek a kiállításba. A tizenhat művész között vannak olyanok, akik rendszeres szereplői a tárlatnak, de olyanok is akadnak köztük, akik egyáltalán nem, vagy csak valamikor az indulásuk időszakában jelentkeztek Vásárhelyen műveikkel. A tizenhat művészből az alábbi tizenhárom fogadta el a felkérést: Berki Viola, Cziráki Lajos, Csíkszentmihályi Róbert, Fejér Csaba, Gerzson Pál, Kurucz D. István, Orosz János, Patay László, Pauer Gyula, Szabó Iván, Szalay Ferenc, Udvardy Erzsébet, Vecsési Sándor. Mellettük Pogány Gábor felkért közel ötven olyan művészt, akik szinte sohasem szerepeltek a tárlaton, de alkotásaik joggal kaphattak helyt ezen a kiállítási fórumon. Ezzel a félig-meddig drasztikus meghívási politikával a kurátor megpróbálta megvalósítani azt a művészeti programot, melyet a Magyar Szemle 1995. májusi számában vizionált a 41. Vásárhelyi Őszi Tárlat után, illetve a 42. Vásárhelyi Őszi Tárlat előtt. A csökkentett létszámú zsűri (hat fő) így száznegyvennégy
művész
összesen
háromszázötvenkét
művéből
válogatta
ki
százhuszonhárom művész kettőszázhetvennégy alkotását. Kurátori döntés alapján a kiállítás rendezője Jobbágyi Zsuzsa, a Magyar Nemzeti Galéria művészettörténésze volt, aki azonban a válogató zsűriben nem vett részt, így nem lehetett beleszólása abba, hogy összesen hány mű kerüljön be a tárlatra, vagy hogy egy-egy alkotótól hány mű kerüljön a falakra. Jobbágyi Zsuzsa megpróbálta egyeztetni Pogány szempontjait a sajátjával, s igyekezett koherens 9
egészet teremteni a kiállítási anyagból. Ezen változások miatt egy, a korábbi évekhez képest egyöntetűbb színvonalú anyag állt össze. Mivel a rendezéssel sem Pogány Gábor, sem a művészek de még a november végén összehívott Kiértékelő Bizottság sem volt kibékülve, ezért Pogány Gábor 1997-től, a 44. Vásárhelyi Őszi Tárlattól magára vállalta a rendezői feladatokat is. Ebben a tisztében volt az évenkénti kiállítások rendezője egészen 2013-ig, a 60. Vásárhelyi Őszi Tárlatig. A szisztéma működni látszott, s Pogány Gábor a következő évben huszonhat művészt hívott meg. A még élő egyetlen alapító Szabó Iván szobrászművész mellett a következőket: Almásy Aladár, ifj. Benedek Jenő, Berki Viola, Dienes Gábor, Fejér Csaba, Gaál József, Galambos Tamás, Kárpáti Tamás, Lóránt János, Mazzag István, Muzsnay Ákos, Orosz István, Orosz János, Paizs László, Patay László, Pauer Gyula, Stefanovics Péter, Szabó Tamás, Szalay Ferenc, Szkok Iván, Szurcsik János, Tenk László, Váli Dezső, Vojnich Erzsébet és Zsakó István. Ennek, a tárlatra gyakorolt pozitív hatása miatt Pogány Gábor öt évre megkapta a kurátori tisztet (melyet azóta többször meghosszabbított a testület) s részben ennek eredményeképpen1997-től ő lett a tárlat mindenkori rendezője is. 1998-ban, a 45. Vásárhelyi Őszi Tárlat szervezésekor ismét élt a külön kurátori felkérés lehetőségével, s ezúttal tizenöt művész vállalta ezt a fajta részvételt, akik között csak Földi Péter és Szotyori László festőművészek voltak újonnan felkért kiállítók. 1999-ben, a 46. Vásárhelyi Őszi Tárlat esetében a személyesen felkért művészek közül tizennégyen adták be alkotásaikat, míg összesen száznyolc művész szerepelt a kiállításban százkilencvennégy művel. Tehát közel két évtizeden át Pogány Gábor szakmai koncepciója és rendezési elvei szerint került bemutatásra az évente 10-12 tagú zsűri által kiválogatott anyag. Az indulás éveitől kezdve egészen 2005-ig a tárlatok helyszíne a Tornyai János Múzeum földszintje és emelete volt, míg 2006-tól kezdődően az Alföldi Galéria teljes földszintjét töltik meg a szakmai grémium által válogatott festmények, szobrok és grafikák. 10
A rendező személyében csupán az utolsó két évben történt változás. A 60. Vásárhelyi Őszi Tárlatra tekintettel a Tornyai János Múzeum igazgatója, Nagy Imre művészettörténész szakítani kívánt elődjei – Galyasi Miklós és Dömötör János – gyakorlatával, akik valamilyen művészeten túli megfontolásból soha nem rendeztek őszi tárlatot. Ezért, a jubileumi évre tekintettel Nagy Imre azt kérte a hatvanadik tárlat Előkészítő Bizottságától, hogy kivételesen – csak egyszeri alkalommal – had rendezhesse ő, mint a kiállító intézmény vezetője a 60. Vásárhelyi Őszi Tárlatot. Rendezése oly mértékben egybeesett a kiállító művészek és a fenntartó önkormányzat elképzeléseivel, hogy a következő évben is megkapta a rendezés lehetőségét és jogát.
2003-ban, az 50. Vásárhelyi Őszi Tárlatra készülvén a város közgyűlése megszavazta, hogy e jubileumi évtől kezdődően a tárlat fődíjával, a Tornyai-plakettel nettó egy millió forint járjon, míg a másik két városi díjjal (az egykori múzeumigazgató Galyasi Miklósról elnevezett Galyasi-díjjal, és a Tornyai kortárs festőről elnevezett Endre Béla-díjjal) 450-450 ezer forint kerüljön kiadásra. 2012-től a város létrehozott egy Fiatal Festők Nívódíja elnevezésű, 250 ezer forinttal járó díjat is, majd 2013-ban a Magyar Művészeti Akadémiával közösen megalapította a Rudnay Gyula Művészeti Ösztöndíjat, melyet harmincöt évnél fiatalabb művészek pályázhatnak meg szintén a Vásárhelyi Őszi Tárlat keretén belül.
A Vásárhelyi Őszi Tárlat egyedül maradt talpon az országos/nemzeti szalon kimúlását követően, és nem jutott a súlyukat vesztő vagy megszűnő vidéki csoportos tárlatok sorsára. A tárlat a mai napig hiánypótló kiállítási lehetőséget nyújt a magyar kortárs viszonyban. Ahogy Pogány Gábor művészettörténész fogalmazott: "Tíz esztendeje lényegében itt történik meg a kortárs művészet "kvalifikációja", az alkotók itt mérhetik le, hol állnak a hazai képzőművészeti mezőnyben." 11
Ennek eredménye érezhető a beadott művek számában is. Míg az ezredfordulón alig haladta meg a százat a beadó művészek száma, akik kevesebb, mint háromszáz alkotással jelentkeztek a tárlat zsűrijénél, addig az ötvenediktől kezdődően folyamatos emelkedés figyelhető meg ezen a téren. 2003-ban 221 művész, kicsit több mint félezer műalkotást adott be, 2007-re már elérte a hatszázat a zsűrizésre jelölt művek száma, 2013-ban pedig rekordszámú 768 műalkotásból (336 művésztől) kellett kiválasztania a tizenkét tagú szakmai testületnek azokat a műalkotásokat, amelyeket alkalmasnak találtak arra, hogy reprezentálják a jelen képzőművészetét a jubileumi Vásárhelyi Őszi Tárlaton. 2014-ben, a 61. Vásárhelyi Őszi Tárlatra pedig minden eddiginél több, összesen nyolcszáztizenkét művet adtak be, melyből százötvennégy művész kétszáztizennégy alkotásából került megrendezésre a kiállítás.
Különös képződmény ez a tárlat, hiszen meghívásos is, meg szabad beadásos is. Van kurátora, az anyagot mégis egy több mint tíz tagú szakmai zsűri válogatja. Vállaltan a figurális és ábrázoló törekvések kiállítási fóruma, ami azonban nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy geometrikus absztrakt, lírai absztrakt vagy más nonfiguratív kompozíció is bekerüljön az anyagba, ha színvonala erre predesztinálja. Szalon jellegű, hiszen az ország bármely pontján élő művész beadhat művet, de a nemzeti szalonok feladatát mégsem vállalhatja magára regionális gyökerei és anyagi korlátai miatt. Sajátos képződmény, melynek létjogosultságát – remélhetőleg – a következő ötven-hatvan év fogja bizonyítani.
12
