Forrás: http://www.valosagonline.hu/index.php?oldal=cikk&cazon=756&lap=0 Valóság 49 (2006) No. 6. pp. 102–108.
Kótyuk Erzsébet A tudományos belgyógyászat Magyarországon a hazai szaklapok adatainak tükrében 1831 és 1910 között
A szerzőt gyakorló orvosként érdekelte a szakma tudománytörténeti háttere, így kezdte el kutatni a belgyógyászat történetét. Többek között ez is motiválta, amikor közel negyedszázaddal ezelőtt megírta kandidátusi disszertációját, amelyet most könyv formájában is kézbe vehet az olvasó. A mű elsősorban a hazai tudományos belgyógyászat főbb vonásainak a bemutatásával foglalkozik, de nem hagyja figyelmen kívül azokat a külföldi irányzatokat sem, amelyek a honi tudomány fejlődését döntően befolyásolták. A vizsgált 1831 és 1910 közötti korszakot négy szakaszra osztja a szerző attól függően, miként alakították a segédtudományok a klinikum jellegét. A négy szakaszt három azonos kérdéscsoport elemzésén keresztül ismerhetjük meg: elsőként a vizsgált időszak főbb elméleti kérdéseit, kóroktani és patogenetikai nézeteit, ezt követően a nozológiai irodalmat és a klinikai diagnosztikát, majd az egyes időszakokra jellemző belgyógyászati terápiát mutatja be.
(1831–1859) Az 1831-ben megjelent Orvosi Tár című folyóirat megteremtette a lehetőséget a tudományos medicina terjesztésére, fórumot biztosított az orvostársadalomnak a megfigyelések és elméletek közzétételére, valamint elősegítette a magyar orvosi szaknyelv kialakulását. Ennek a mozgalomnak Bugát Pál volt az elindítója és lelkes irányítója. A betegségek osztályozása, csoportosítása terén ebben az időben lényegében a 18. századi nézetek uralkodtak. Mivel nem ismerték a „nyavalyák lényegét”, a külső tünetek alapján rendszerezték azokat. A patológiai szemléletű betegségmegítélés külföldön az 1840-es évekre alakult ki. Örvendetes tény, hogy ebben az időben az orvosi haladás képviselői hazánkban is a patológiai-klinikai irányzat hatása alatt álltak. A doktorok számára azonban az is hamar világossá vált, hogy számos kórfolyamatot nem lehet ilyen módon értelmezni, ezért ezeket a betegségeket az „idegi elváltozások” kategóriájába sorolták. Egyre több használható adat gyűlt össze a testnedvek vizsgálata során. Eme adatokat igyekeztek beépíteni a patológiai rendszerbe. Így bizonyos betegségek kórtani alapjaként speciális kóros nedveket tételeztek fel, és úgynevezett „dyskrasia” típusokat különböztettek meg. A dyskrasia-tan érvényesült a belgyógyászati diagnosztikában, betegségértelmezésben és a terápiában egyaránt. Nemcsak a betegségeket, hanem azok kialakulásának folyamatát is vizsgálták. Erre leginkább az – élettani vizsgálatok során kidolgozott – kísérleti módszer bizonyult alkalmasnak. Kialakult a fiziológiai irányzat. Az ismertetett tudományos irányzatok a kor orvosainak csupán kis csoportját foglalkoztatták A többség részben a Bugát által is képviselt eklektikus, hippokratikus medicinát, részben a homeopátiát gyakorolta. Ezeket az irányzatokat az Orvosi Tár közvetítette. Bugát a „magyar orvostudományt” kívánta megteremteni, és már az 1830-as évektől e program megvalósításán
fáradozott. Elgondolásának lényege, hogy az ember egészségi állapotát környezeti, életmódbeli, alkati adottságok befolyásolják. Következésképpen etnikai sajátosságoktól függően alakulnak ki a helyre jellemző betegségformák. Az orvos feladata a helyi betegségek adatainak gyűjtése, elemzése és gondos tanulmányozása. Ilyen és hasonló meggondolásokból dolgozták fel hazánk egészségügyi-földrajzi adottságait, a lakosság szokásait, táplálkozását, egy-egy terület morbiditási adatait. A 19. század közepéig a hazai orvostudományban is ismertté váltak az új tudományos módszerek. Ebben az időben alakultak ki azok a feltételek, amelyek biztosították annak a tudományos belgyógyászatnak a fejlődését, amelynek egyik fóruma az Orvosi Hetilap volt. A szakmai berkeken belül kibontakozott tudományos viták azonban megosztották az orvostársadalmat, így jött létre a másik tábor új lapja, a Gyógyászat. Jellemző erre az időszakra, hogy számos kórleírás született elsősorban az akkor pusztító kolera, valamint tífusz betegségekről, melyeknek tüneteit a szakirodalom többé-kevésbé azonosan határozta meg. A két betegség okozóját és gyógymódját illetően azonban eltérő vélemények alakultak ki. A korszak nagy nozológiai problémái közé tartozott két nemi betegség, a luesz és a gonorrhoea azonosságának vagy különbözőségének kérdése. Ekkor készültek a csúz, a köszvény, valamint a tbc és a skrofulózis meghatározásáról szóló első tanulmányok Ez idő tájt bontakozott ki, és még évtizedekig lezáratlan maradt a krupp és a diftéria egymáshoz való viszonyáról szóló tudományos vita, amelyben általában a tünetek és a vér „korcsvegyi” összetétele alapján érveltek. Ezáltal jutott el az orvostudomány a dyskrasiás nézetektől a korszak egyik igen fontos diagnosztikai témaköréhez, a vér vizsgálatához. A betegségek meghatározásánál egyaránt fontosnak tartották a kórbonctani és a vegytani kutatásokat. Új fizikai vizsgálómódszerek terjedtek el a diagnosztikában: a kopogtatás és a hallgatózás. Az 1850-es évek végén hazánkban is ismertté vált a szemtükrözés, valamint a centrális és periferiális idegbénulások elkülönítésére szolgáló diagnosztikus elektromos vizsgálat. Mivel a korabeli gyógymódok egy része nemcsak tudománytalannak, hanem károsnak is bizonyult, joggal vetődött fel az úgynevezett „terapiás nihilizmus” gondolata, ami az orvosi etikával ellenkezett, ezért a gyakorlatban nem terjedt el. A nyugati szakirodalomban már a tudományos tapasztalatgyűjtés és a kísérleti hitelesítés szükségességéről értekeztek, amikor hazánkban még nem folytak hasonló jellegű kísérletek és vizsgálatok. A német gyógyszerkutatók által ajánlott „racionalis medicina” is a gyógyeljárások során összegyűlt adatok, tapasztalatok elemzését és a hasznos eredmények gyógyászatban történő felhasználását javasolta. A különböző irányzatok a gyakorlatban kiegészítették egymást, ennek ellenére az egyes kutatócsoportok – elvi ellentéteik alapján –, gyakran éles sajtóvitákba bonyolódtak. A 19. század első felében a belgyógyászati terápiában alkalmazott gyógyszerek közül elsősorban az alkaloidák voltak népszerűek. Közülük is az ópiumot, illetve annak a Sertürner által 1806-ban előállított alkaloidját, a morfint használták széles körben.
(1860–1875) Magyar tudományos medicináról lényegében az 1860-as évektől beszélhetünk, hiszen addig itthon csupán regisztrálták és értékelték a külföldi eredményeket, önálló kutatások nem folytak. A század második felére a legkiválóbb orvosaink már felzárkóztak az európai élvonalhoz, külföldi egyetemeken sajátították el a tudományos kutatás korszerű módszereit. A hazai orvostudomány előrelépésének egyik fontos feltétele az elvi alapok
kidolgozása, valamint a követendő irányvonal meghatározása volt. Az orvostársadalomban azonban eltérő alapelvek, nemzedéki feszültségek, hivatali, személyi ellentétek nehezítették az együttműködést. Mindezek következményeként a hazai orvosi tudományos életben szakadás következett be, és a fejlődés különböző utakon indult el. Az Orvosi Hetilap szerkesztősége és a köré csoportosuló orvosok az élettani kutatások és az arra épülő klinikum elsődlegessége mellett foglaltak állást. A Gyógyászat tartózkodott az aktív kísérleti kutatásoktól, lényegében a leszűrődött eredmények átvételét szorgalmazta, és az „ésszerű gyógyítást” hirdette. Ami a két lap tudományos arculatát illeti, az Orvosi Hetilap az elméleti és klinikai élettan irányzatát népszerűsítette, a Gyógyászat pedig inkább a Virchowés Pettenkoffer-iskolák eredményeit közvetítette. Az élettani kutatások jelentőségét és a gyakorlati orvostudomány viszonyát akkoriban országonként másként ítélték meg. A német medicinában elsősorban a berlini klinikai iskolák voltak az irányadók, a tudományosság hátterét pedig a növekvő fontosságú kutatólaboratóriumok jelentették. Franciaországban a patofizikai kutatások elszakadtak a gyakorlattól, és az orvosi „művészet” fölényét hirdették a tudományos ismeretekkel szemben. Angliában hasonló tendencia érvényesült, itt is a klinikai oktatást részesítették előnyben. Magyarországon az élet- és kórtani kísérleti orvostudománynak voltak lelkes hívei. Számos értékes tanulmány jelent meg Korányi Frigyes, Jendrassik Jenő, Wilhelm Henrik, Stiller Bertalan, Müller Kálmán, Hőgyes Endre tollából. A kor orvosi felfogására jellemző, hogy a patológiai folyamatokat a fehérje, a zsír, a szénhidrát anyagcsere zavaraival, a túlságos vagy csökkent oxigenizációval, a tejsav felszaporodásával, főként az erjedéssel magyarázták. Utóbbira alkalmazták a „zymosis” kifejezést. Ennek lényege, hogy minden betegséget a specifikus, sokasodásra képes vegyi részecskék (zymes) idézik elő. Más, ugyancsak elterjedt nézet szerint, az erjedést élő mikroorganizmusok okozzák. Ez utóbbi felfogást Pasteur vizsgálatai is igazolták. Az 1873-as bécsi világkiállítás jelentős esemény volt az orvostudomány szemszögéből is. Számos mikroszkóp mellett, jelentős mennyiségű metszetet is bemutattak. Ebben az időben már különböző morfológiai leírások is megjelentek az egyes kórokozókról. A gyakran egymásnak ellentmondó adatok és következtetések azonban a bakteorológiával szembeni bizalmatlanságot erősítették. Az 1860–1875-ig terjedő időszak nozológiai irodalmában továbbra is jelentős helyet foglaltak el a fertőző betegségek. A szerzők elsősorban a kolerával foglalkoztak, részben patológiai, illetve járványtani szempontból, részben „kórvegytanilag” elemezték a betegséget. Ebben az időszakban számos írás foglalkozott a különböző kórképek differenciálásával. A váltóláz és a kolera, a krupp és a diftéria betegségek azonosságáról, illetve különbözőségéről jelentek meg elemző írások. Az előző évekhez viszonyítva változott a tüdőgyulladás, a tüdő-tbc, a tüdővész patogenezisének, kialakulásának megítélése is. A korábbi századokban a gümős elváltozást gyulladásos terméknek tartották, a tüdővészt pedig valamely heveny vagy idült tüdőbetegséghez társuló tályogképződésként fogták fel. A 19. század közepétől, a tuberkulumot gyulladásnak tartották, de a phtisist nem származtatták belőle. Az 1870-es évek közepén orvosaink többsége a tüdővészről a Niemeyer-Virchow-féle elméletet fogadta el, amely szerint a phtisis főleg idült hurutos tüdőgyulladásból alakul ki, a gümősödés és a sajtosodás pedig esetleges szövődmény. E felfogás pozitívuma az volt, hogy támpontot adott a pneumóniák, a tüdőgyulladás különböző fajtáinak aktív kezeléséhez. Érdeklődéssel fordultak a vérkeringés dinamikus változásaiból eredő kórképek felé. Tanulmányok jelentek meg a különböző szív- és vesebetegségekről, a májbetegségek korabeli felosztását pedig táblázatban szemléltették. Az anyagcsere-betegségek tárgyalása során leírták a cukorbetegséget, a diabetes mellitust. Az idegrendszeri betegségek iránti érdeklődés egyre növekedett.
Ebben az időben a lázat nem tekintették önálló betegségnek, ugyanakkor kóros anyagcsere- és energiaállapotként a korszak egyik központi kérdése volt. A lázas állapotok kezelésében azonban változást tapasztalunk: az 1850-es évekig ugyanis a megromlott testnedvek – jelen esetben a vér – csapolásával csillapították, az 1860-as évektől viszont már az „erjedést gátló szerek” adását javasolták. További megoldásként a „lázgerjesztő hatány” eltávolítását látták célszerűnek, ezért hánytatással, hashajtással, sőt vérátömlesztéssel is kísérleteztek a láz csillapítására. A gyógyszerkutatások középpontjába a lázcsillapítók kerültek. Kezdetben kinint, digitalist, alkoholt használtak lázcsillapítóként, a váltólázat pedig jódtartalmú készítményekkel próbálták gyógyítani. A legelterjedtebb lázcsillapító eljárás mégis a „hidegvízkezelés” volt. 1875-től a hazai szakirodalom is rendszeresen beszámolt a külföldi szalicilsav-terápiáról, amely igen ígéretesnek mutatkozott. Ennek az időszaknak a végére a belgyógyászatban meghonosodott a műszeres diagnosztika. Az orvosi gyakorlatban rendszeressé vált, hogy a kórbonctani elváltozásokat mikroszkópos vizsgálatokkal támasztották alá. Egyre inkább elterjedt a beteg területek lokális belgyógyászati kezelése, és a fájdalomcsillapítást célzó lokális morfinozás is gyakorlattá vált. Emellett egyre több gyógyszert adtak be injekció formájában. A vérátömlesztést ismét megkísérelték, immár az injekciós technika segítségével, de nem sok sikerrel, hiszen túl magas, 40–60%-os halálozási arányt, mortalitást tapasztaltak. Tovább fejlődött az elektromos gyógyászat. Bizonyos gyógyszereket már elektrolitikus úton is be tudtak juttatni a szervezetbe. Változatlanul nagy volt a fürdő- és gyógyvízkúrák népszerűsége. Tudományos igénnyel elemezték és alkalmazták a klimatikus terápia eredményeit. (1876–1890) Az 1870-es években Robert Koch, a lépfene (anthrax) kórokozójával folytatott kísérletei nyomán meghatározta a bakteriológiai bizonyítás kritériumait. Ezzel az évtized végére kialakult a bakteriológia egzakt, reprodukálható, tudományos módszertana. 1882-ben ugyancsak R. Koch fedezte fel a tüdővész, a tuberkulózis kórokozóját. Ezt követően hazánkban is aktív mikroszkópos kutatás kezdődött. Az 1884-es esztendő újabb bakteriológiai szenzációval szolgált: R. Koch elkülönítette a kolera kórokozóját. Ismertté vált, hogy a szervezetben számos baktérium van jelen, betegséget közvetlenül nem okozó, lappangó, úgynevezett apatogén állapotban. Ennek ellenére továbbra is tartotta magát az a nézet, hogy a mikroorganizmusok megjelenése a szervezetben mindig másodlagos és bomlás következménye. Pasteur veszettségellenes oltásai ügyében ellentétes tudományos vélemények csaptak össze Európa-szerte, így nálunk is. A hazai orvosok közül Hőgyes Endre tűzte ki célul, hogy ezt az eljárás itthon is meghonosítsa. A malária kórokozóját ismertető első közlések 1890-ben jelentek meg a magyar nyelvű szaksajtóban. A 19. század végén a mikroszkopikus méretű kórokozók és a szervezet viszonyának megítélésében a darwinizmus befolyása érvényesült. Ennek lényege az volt, hogy a szervezetben a létért való küzdelem a baktérium és a sejt protoplazmája között folyik. A belgyógyászatban az antiszeptikus terápia kudarcai bizonyítékul szolgáltak arra, hogy a gyógyítás helyes útja és feladata a szervezet belső ellenállásának, a belső védelmi mechanizmusnak az erősítése. Megindultak az immunológiai vizsgálatok. A vér baktériumölő képességének kutatása hazánkban Fodor József nevéhez fűződik. Az 1870–1880-as években a kísérleti orvostudomány hazai bázisa jelentősen kiszélesedett. Egyetemeinken magas színvonalú kutatómunka folyt, a kísérleti kutatás a tudományos haladás alapvető feltétele lett. A kardiológia, a gasztroenterológia tanulmányozása, valamint a kémiai
anyagcsere vizsgálata is egyre szélesebb körben foglalkoztatta a kutatókat. A korszak orvosai a belgyógyászati betegségeket elsősorban az oki kezelés, az etiológia, nevezetesen a bakteriológia szempontjából értékelték. Tovább bővültek a szív- és érrendszeri betegségekről szerzett ismeretek, és miután lehetőség nyílt az emésztési folyamat közvetlen vizsgálatára, az emésztőszervi betegségek gyógyításával foglalkozó gasztroenterológia is jelentős fejlődésnek indult. Az ideggyógyászat és a hepatológia (májgyógyászat) terén is hasznos ismeretekkel bővült az orvosi szaktudás. A májműködés tanulmányozásával sokat foglalkoztak, azonban az akkor ismert adatokból klinikai következtetéseket még nem tudtak levonni. A korszak kutatóorvosait változatlanul foglalkoztatta a krupp, a diftéria, a tüdővész, és a szifilisz problémája. A diagnosztikus gyakorlatban elterjedt a mellkascsapolás. Ebben az időszakban is a láz elleni beavatkozások képezték a belgyógyászati kezelés egyik fő célját. Az 1870-es évek közepétől erre elsősorban a szalicilsavat és annak nátriumsóját alkalmazták radikális hatású adagolásban. Ennek következtében hamarosan felismerték a szalicilsav mellékhatásait is (vesebaj, abortusz). Mivel a lázellenes eljárások egyike sem bizonyult tökéletesnek, változatlanul a régi módszereket: a hidegvíz-kúrát, a kinint, a digitálist javasolták, és tovább vizsgálták a különböző anyagok lázcsillapító hatását. Az 1880-as években jelentkezett az a nézet, amely szerint a szervezet védekező tevékenysége sokkal aktívabb magasabb hőmérsékleten, vagyis a láz pusztítja a kórokozókat. Ebben az időben már tért hódított a szív-érrendszeri betegségek egységével számoló funkcionális szemlélet, amelyből aztán a megfelelő terápiás koncepció is kialakult. Az idegbetegségek gyógyítására hipnotikus kezeléssel kísérleteztek, az elektromos terápia pedig ebben az időszakban érte el a csúcspontját. Általánossá váltak a lokális belgyógyászati kezelések: végeztek antiszeptikus, valamint gyógyító célú inhalációkat. Az injekciós technika elterjedése egyre változatosabb terápiás lehetőségeket nyitott meg, általánossá vált a folyadékinfúzió. A vérátömlesztés kérdése változatlanul foglalkoztatta az orvosokat. Az 1880-as évektől hasűri transzfúziókat végeztek, hogy elkerüljék a következményekkel járó haemoglobinuriát. A központi és perifériás idegrendszer betegségeinek gyógyítására egyre gyakrabban alkalmazták a fürdőgyógyászat adta lehetőségeket. 1890. november 14-én jelentették be Berlinben a tbc gyógyítására a tuberkulinkezelés megindítását. Hazánkban már november 23-án szintén megkezdték az új szer kipróbálását. A naponta leadott jelentések arról tanúskodtak, hogy a szer fajlagos hatású volt, a gümőkóros betegek reagáltak ugyan rá, ám az esetek egy részében a betegek állapota romlott. Ugyancsak 1890-ben referáltak Behring diftéria- és tetanusz-immunizálási kísérleteiről, amelyek a következő évben végrehajtott sikeres oltásokat készítették elő. A metilénkék alkalmazását a gyógyászatban a későbbi Ehrlich-féle kemoterápia egyik korai előzményének tekinthetjük. (1891–1910) 1891-től a gümőkóros betegek gyógyítására új szerrel, a Kochinnal kísérleteztek. A tuberkulinkezelés kudarca után azonban általánossá vált az ellenkezés mindenfajta leegyszerűsített kórtani szemlélettel szemben, aminek következtében a kóroktani kutatások felgyorsultak. Pettenkoffer és Emmerich tenyésztett koleratörzzsel folytatott önkísérlete után egyre nőtt azoknak a száma, akik kételkedtek a kórokozóm baktériumok jelenléte és a kialakult betegség közötti összefüggésben. Észlelték azonban az egyes baktériumok közötti antagonizmust valamint a kórokozók virulenciájának nagyfokú ingadozását. A fertőző betegségek
kialakulásáról alkotott képet bonyolította a társfertőzésekből adódó komplex immunitás folyamata. A hazai immunológiai kutatások számottevően fejlődtek. Fodor József bizonyította a vérsavó mikrobaölő képességét. A betegséget kiváltó okok között továbbra is kiemelt fontosságúnak tekintették az idegi hatásokat, valamint az oly sokat emlegetett, de időnként mellőzött meghűléseket is. A kibontakozó freudizmus új lehetőségeket nyitott a pszichoszomatikus kölcsönhatások vizsgálatára. 1896-tól rendszeresen jelentek meg cikkek a röntgensugárzás orvosi alkalmazásáról. Továbbra is sikerrel folytatódtak a mikrobiológiai kutatások. A 20. század első évtizedeiben a betegségek kiváltó okát illetően az autointoxikációs felfogás uralkodott, amely szerint a betegségeket a szervezetben keletkező kóros sejtanyagcseretermékek, vagy a bélbaktériumok által termelt mérgek okozzák. A korszak belgyógyászati szakirodalmára az egyre differenciáltabb kóroktani és patogenetikai elemzések jellemzők. Még mindig számos tanulmány foglalkozott a kolerával, a diftériával, a pellagrával, ám ebben az időben a tudósoknak és a társadalomnak a legnagyobb gondot a gümőkór okozta. Felvetődött a humán és a bovin törzsek közötti patogenetikus különbség kérdése. Bár a külföldi tudósok vélekedése e tekintetben megoszlott, a hazai vélemények mind a pulmonális, mind az enterális fertőzés lehetőségét figyelembe vették. A pneumóniáról, a szifiliszről, a gonorrhoeáról új szempontok alapján értekeztek. Az artériás rendszerrel ebben az időszakban kezdtek általánosabb kórtani összefüggésekben foglalkozni. Az addig is tanulmányozott érelmeszesedés jelenségéhez a vérnyomásváltozások problémaköre is társult. A korabeli haladó irányzatot jelentős részben a Korányi Sándor és munkatársaiból álló iskola új tagjai képviselték. Korányi volt az, aki a veseműködést vizsgáló tanulmányaival megalapozta a modern magyar nefrológiát. Bár a hasnyálmirigy-daganatok felismerése már az 1890-es években foglalkozatta az orvosokat, ennek ellenére még mindig nagy volt a zűrzavar a kérdés megítélésében. A pancreas elváltozásait továbbra is a diabetes mellitus kiváltó okai között tartották számon. Ebben az időszakban dolgozták ki a hematológia morfológiai alapjait is. Egyre nagyobb hangsúlyt fektettek az idegrendszeri zavarok és egyes belgyógyászati kórképek kölcsönhatásainak feltárására. A laboratóriumi vizsgálatok jelentős szerepet játszottak a kórmeghatározásnál, a vér vizsgálata jóval sokoldalúbb lett, mint az ezt megelőző időszakban. 1905-ben felfedezték a spirocheta pallidát, majd hamarosan publikálták a Wassermannreakciót is. Új vizeletvizsgálati módszereket alkalmaztak, tovább finomodott a gyomortartalom vegyvizsgálati metodikája. Elterjedt a lumbálpunkció, ennek eredményeként számos tanulmány foglalkozott a liquor (gerincfolyadék) diagnosztikájával. Finomodott a fizikai kórismézés technikája: 1899-ben jelent meg a fonendoszkóp, ekkor honosodott meg a gyakorlatban a vérnyomás mérésére alkalmas készülék, ekkor próbálkoztak a gyomor feltöltésével és megvilágításával. 1907-ben ismertették az oesophagoscopiát (nyelőcső tükrözés), nem sokkal ezután EKG-vizsgálatokról is beszámoltak, meghonosodott a Röntgen-diagnosztika. A korszak orvosi szakirodalma legtöbbet a Koch-féle tuberkulin, valamint a Kochin gümőkórra gyakorolt hatásának értékelésével foglalkozott. A negatív tapasztalatok miatt továbbra is az addig szokásos antituberkulotikumok: perubalzsam, fahéjsav, kreosot, guajakol használatosak a gümőkór gyógyításában. A Behring-féle diftériaszérumról pozitív visszajelzések jelentek meg: ezt az eljárást az addig alkalmazott terápiáknál 25%-kal hatásosabbnak tartották. A gyógyítás során egyre több polivalens szérumot alkalmaztak, ami rontotta a specifikus kezelések hitelét.
1901-ben Jendrassik Ernő a láz mérsékelt csillapítása mellett foglalt állást, képviselve ezzel a mértékadó hivatalos körök álláspontját. Bizonyította, hogy a láz nem fokozza a szervezet antibakteriális tevékenységét. A gyakorlatban elterjedt az intravénás injekciózás, ami lehetőséget adott az 1909-ben felfedezett Salvarsan gyógyászati felhasználására is. A szívkezelés beleolvadt a vérkeringés terápiájának tágabb fogalomkörébe. Kidolgozták a nephritis gyógyításának irányelveit. Bővült a konyhasóoldat-infúzió alkalmazási területe. Közlemények jelentek meg újabb vértranszfúziós esetekről, és bár Landsteiner már évekkel azelőtt közzétette erről szóló írását, a vércsoportokról ennek ellenére nem esett szó. A 20. század elején a vérátömlesztés még nem a vér pótlására, hanem inkább regeneratív ingerterápiaként szolgált. Ebben az időben következett be az állati eredetű szervkészítmények belgyógyászati felhasználásának nagy felvirágzása. A bél-intoxikációs felfogásból következett, hogy a gyógyításban nőtt a hashajtók fontossága. Egyre fokozódott a nyugtatók, elsősorban a brómkészítmények iránti kereslet. A központi idegrendszerre ható gyógymódok között tért hódított a pszichoterápia és a hipnózis. Elismert és tudományos alapossággal művelt diszciplínává fejlődött ezekben az évtizedekben a dietétika. A lokális belgyógyászati terápia új módszereivel is találkozunk. Elterjedt a gyomormosás ismételt, kúraszerű alkalmazása. A 20. század elejére az a vélemény alakult ki, hogy a röntgensugarak alkalmasabbak a diagnosztikára, mint a gyógyításra. Továbbra is igen népszerű volt a fürdő-, az iszap- és a hidegvíz-kezelés. 1905-ben az „orvosság nélküli orvoslás” mozgalmát hirdették meg. Az eddig elmondottakból kitűnik, hogy hazánkban a tudományos belgyógyászat lényegében a 19–20. század fordulójára alakult ki. Erre az időre megérett a helyzet a belgyógyászati betegségek sebészi kezelésének áttekintésére és alaposabb mérlegelésére is. Fontos szerepet játszott ebben a kapcsolódó tudományok fellendülése, elsősorban a mikrobiológiai, és a kémiai ismeretek bővülése, valamint a diagnosztikai eszközök fejlődése. A rendkívül sok hasznos és értékes adatot tartalmazó könyvet mindazoknak ajánljuk, akik érdeklődnek az egyes betegségek megismerésének és a kórokozók felfedezésének története iránt, akik kíváncsiak a gyógyító eljárások kialakulási folyamatára. Fontos információkkal szolgál a könyv az egyes belgyógyászati szakágak létrejöttéről is, ezért elsősorban a szakmájuk iránt érdeklődő belgyógyász szakorvosoknak, de orvostörténészeknek is élvezetes olvasmány lehet.
