A TÖRTÉNELEM FAGGATÁSA VILÁGBESZÉD MERÍTETT SZAVAK TÁJOLÓ

A TÖRTÉNELEM FAGGATÁSA Urbán Gyula versei ................................................................................................................... Lukáts János: Óbudai emberpróba (visszaemlékezés) ............................................................ Major Zoltán: Délibáb vagy világos cél: Visszanyerjük-e még régi hazánkat? (ünnepi beszéd) ......................................................................................................................... Bujdosóné Dani Erzsébet: Szabédi László a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum élén (tanulmány) ...................................................................... Tóth Tamás: Nélkülük (vers) ..................................................................................................... EGYÜTT JOBB! MAGYARORSZÁGI NEMZETISÉGEK ETNOKULTURÁLIS ROVATA XI. RÉSZ Elmer István: Ruha (novella) ...................................................................................................... Szil-Vay Ingrid versei ............................................................................................................... Barcsa Dániel: Brüniszkáld (beszély, 9. folytatás) .................................................................... XX. SZÁZADI MAGYAR PRÓZAMŰVÉSZET ÚJRAFELFEDEZÉSE VI. Lisztóczky László: Az ősi küldött – Tormay Cécile Mátraházán (megemlékezés) .............. Tormay Cécile: Az idegen (novella) .......................................................................................... Turcsány Péter: Óda Calliopéhez: A Trianon-trauma mint fordulat a magyar prózairodalomban – Tormay Cécile Az idegen című novellájáról (esszé) ......................

2 3 14 20 22 31 35 36 39 56 58

VILÁGBESZÉD Nagib Mahfúz (Egyiptom): A hosszú távú terv (novella) (Boda Magdolna fordítása) ........ „…MÁSFAJTA ÉRTELEM FELÉ…” – KORTÁRS ROMÁN KÖLTŐK Ioan Es. Pop (Balázs F. Attila fordítása) ..................................................................................... Ion Mureşan (Balázs Boróka fordítása) ...................................................................................... Caius Dobrescu és Emilian Galaicu-Păun (Kosztándi Tímea-Ildikó fordításai) ..................

65 70 72 73

MERÍTETT SZAVAK Fazekas István versei ................................................................................................................ P. Papp Zoltán két verse ........................................................................................................... Szarka István versei .................................................................................................................. Novák Imre: Jonatán (novella) .................................................................................................. Bíró József: In dis est (vers) ......................................................................................................

84 85 86 86 93

TÁJOLÓ Bágyoni Szabó István: Toronygombi feljegyzések (emlékirat 9, 10. rész) ........................... 94 KÉPZŐMŰVÉSZEK A POLÍSZBAN Feleky-Fetter Frigyes festőművész ........................................................................................ 96 E lapszámunkat Feleky-Fetter Frigyes alkotásaival illusztráltuk. A borítókon Oláh András: a Székelykő című verse és Soltész Márton: Valóság-amalgám című jegyzete található.

PoLíSz

Urbán Gyula

Képeslapok Erdélyből 1. Foly a bor és foly a víz is. Túlcsordul a Hargitán. Poharunkban pezsgő borvíz; szomjuságunknak míán.

2. Amit látunk,nem látható. Rejti láp és kő-szivárvány. Térképen túl forr egy kén-tó; ott billeg egy szarka farkán.

3. – Egy régi rímen csüng e kis világ. Minek a méh, ha nincsen már virág?

Pannon pillanat In memoriam Egri József Pilleg a perc pille szárnya. Zsindelyezi tavi-fény. Must csöpög a nyers lapátra. Irizál egy bordaél.

orvosol a csónak alján. Elold minden kötelet. Szundikál a zászló, sárkány. Ég a nád a víz felett.

Kinyit, s lezár a sugárzás. Levendulát mutogat. Gyantát gyújt a dél és pudvás kátrányszélű lyukakat

Béke regnál: benti, kinti. Nyugszom forró falakban. – Tojásait menekíti, sír a hangya alattam.

Elkésett altató

2

Vizimanó ül a nádban. Gyűjt eltévedt lelkeket. Szorongatja moha-lázban a befőttes üveget.

Kemencében ég a mese. A boszorkány orra süt. Nyálas ordas gyapjas keze zárat piszkál mindenütt.

Hasán a hal holtan úszik. Sápad rajta az ezüst. Véres vidra ront az útig. A bundája szürke füst.

Aludj, fiam, nyitott szemmel, aludj lent a föld alatt! Elfújja a nap, ha felkel, a szentjánosbogarat.

A történelem faggatása

Zsoltár Hangok erdejében bolyongó csönd: éjszakáimat megnyitó árny, hallgatag fiam! Ablakom alatt felzokog, s elhallgat a fülemüle. Lélegzetet vesz a kórus – a hangvilla rég elhalt a magasban – s Dávid, mint egy hívatlan mellékszereplő felsír a sarokban. A szünetek fínom résein egy kegyetlen fa ágai nyomulnak a terembe. Levelekkel vegyes izzadt hajfürtök, s a nyílvessző véredtől összeragadt tolla. Ó,Absolon: csönd és lázadás! Minden katedrálisokban szorongó, lekottázhatatlan hallgatás! Minek ez a hangokból vakolt város, Absolon, ha te nem könyökölsz ki az ablakain? Minek ez a basszusból eredő erdő, ha te kidöltél, kicsi fácskám? Minek ez a fuga, fiam, ha csak a csönd veri fel elvadult, szimatoló szívemet, s nekihajt keserűszagú torkolatoknak, halálodat örökre tükröző, hamisan rezgő rezeknek? Minek, fiam? Minek, fiacskám?

Lukáts János

Óbudai emberpróba A Terézvárosban éltünk, a Duna pesti oldalán, a Belváros közelében. Az emeletes házak sorát forgalmas és zajos utcák szegdelték. Óbuda olyan távol volt tőlünk, akár a csillagos ég. Vagy még annál is távolabb, a csillagos égre esténként fölnéz az ember, Óbuda neve, mint elsüllyedt Atlantisz élt a család tudatában. Ha hétvégeken néha kirándultunk Pomázra, vagy a Dunakanyarba, akkor zörömbölt keresztül a HÉV Óbudán. Riadtan, némi viszolygással néztük, milyen öreg, 3

PoLíSz

Olvasó nő

milyen megrokkant városrész árválkodik vonatunk két oldalán. 1961-ben érettségiztem, nemcsak az útnak indító bejegyzést jelentette ez a bizonyítvány utolsó oldalán egy kerek pecsét és két olvashatatlan tanári aláfirkantás formájában, hanem az engedélyt és a lehetőséget, hogy most már mehetek Isten hírével, amerre akarok. Vagy majdnem arra… Nagy összeköttetések árán értem el, hogy a lehető legalacsonyabb állampolgári besorolásba kerülhessek, hogy a segédmunkás címet (s. m. formában) a személyazonossági igazolványomba írják, ami szinte minden jogtól és minden kötelességtől megóvta-megfosztotta az embert. Szeptember 6-án, hajnalban indultam el Óbuda felé. A tömött autóbuszon – Megyek munkába! – mondogattam magamnak, valami büszkeséggel, valami szorongással, miközben csak az ingatag busz görgetett egy ismeretlen célpont felé. Hogy a gyár mit is jelent a valóságban, fogalmam se volt róla, családomból senki gyárban soha nem dolgozott. Gyárat a filmhíradóban láttam csak (hol volt akkor még tévé!), de az „olyan volt, mint a moziban”, tele virágcsokros, mosolygós asszonynéppel és megszelídített gépóriásokkal. A gyárat hajdanán úgy hívták: Vörös Szikra Gyár, 1956 után a Szikra elhamvadt, a Vörösből pedig Rádiótechnika lett… Leszálltam a Flórián téren, innen a második, eldugott utca volt a Bolgár utca, ott van a gyár – mondták. Az első a Kórház utca volt, mit tudtam én akkor, hogy évszázados katonakórház helytörténeti emlékét őrzi a név, bennem rossz képzetet keltett, még ha nem is láttam kórházra utaló nyomokat. Aztán keresni kezdtem a Bolgár utcát, amit persze nem találtam, mivel a gyár a Polgár utcában volt. A nagyfőnök, akinek a nevét ismertem és magamban görcsösen mondogattam a buszúton és a Kórház utca hosszán, nem volt elérhető, a helyetteséhez utasítottak, aki nem tudott érkezésemről, úgy kezelt, mint egy utcáról érkezett senkiházit (utcáról érkezett senkiházi voltam), a felvételi lapomon az 5 forintos órabért 4.50-re javította és elzavart magától. Valójában sírni szerettem volna. Én az iskolában latin verseket fordítottam hexameterben és orosz verset keresztrí4

A történelem faggatása mes ötös jambusban, tudtam név szerint a magyar királyokat és a tizenhárom aradi vértanút, és most, tessék… most a dagadt Unger kidob az irodájából. – A főnöke nagyon rendes asszony lesz! – mondta a kikent-kifent, zavaróan szépséges titkárnő, hamarosan azonban kiderült, „nagyon rendes asszony” főnökömet élhetetlen vén bolondnak tartották a háta mögött. A nagyon rendes asszony a központi raktárban fogadott, ahol egy apró kamrácskája volt a maga és egy másik korombeli segéderő számára. A mennyezetet mi, segéderők könynyedén elértük, csak a nagyon rendes asszony nem, akit Teri néninek hívtak, távol állt a két szeme egymástól, és aki valóban nagyon rendes asszony volt, még ha nem is egészen a titkárságiak értelmezése szerint. Teri néni magázott engem, ami ismét lelki gyötrelmeket okozott, és csak nehezen barátkozhattam meg a „Te már felnőtt ember vagy!” gondolatával. Raktári ellenőr lettem, még csak nem is raktáros. (Szerencsére! – bár ezt akkor még nem tudhattam.) Az ellenőr a másik embert, a más munkáját ellenőrzi. Gyűlöltem minden ellenőrzést, akár ellenem irányult, akár nekem kellett valakit ellenőriznem, az emberi méltóságba gázolást éreztem az ellenőrzés folyamán. Nemcsak akkor, amikor a társadalom alján és a raktár mélyén ellenőrködtem, hanem életem további során is. Teri néni a másik segéderőre bízott, aki bennfentes volt, már három napja dolgozott a kamrácskában, nem tudott latinul, oroszul annyit, hogy: nyicsevó, és esze ágában sem volt, hogy bárhol továbbtanuljon. Sanyi boldog ember volt, és végigvezetett a gyáron. Rohamléptekben haladtunk műhelyről műhelyre, köszönt mindenkinek, és már neki is köszöntek néhányan. Megmondta, mit igen és mit soha, kivel érdemes beszélni, kivel szóba se álljak. Megmutatta a jobbik büfét, kitanított az irodások természetrajzából, elárulta, melyik főnöknek ki a kedvese, ki a kedvence. Ezek fontos tudnivalók egy latinul-oroszul jól tudó, amúgy teljesen gyakorlatlan segéderő számára. A raktárban – és persze az egész gyárban – nagyrészt óbudaiak dolgoztak. Főként svábok, vagy svábok olyan elmagyarosodó utódai, akik maguk se mindig tudták pontosan, hol is tartanak ebben a folyamatban. Miltz bácsi apró volt és hangos, örökmozgó fontoskodó, aki fejből ismerte raktára teljes állományát, s a bizonylatok iránt állampolgári tisztelettel viseltetett. Szürke zsávolyruhát hordott télen-nyáron, a szíve fölött tolómérce himbálózott. Megtanított a használatára, ami nagy kitüntetésszámba ment: aki gyári ember volt és nem tudta kezelni, nem volt ember Miltz bácsi szemében. Belőlem kinézte, hogy képes vagyok megtanulni. Megtanultam, a tolómércével körülbelül el is értem műszaki ismereteim felső határát. Miltz bácsi is magázott, nála azért ezt valamiképp a tisztelet jelének vettem, a hagyományos falusi-kisvárosi életforma részének. Miltz bácsi hétvégeken és az estéin „templomgazda” volt, e klerikális megbízatását egyszerre titkolta és egyúttal mindenkinek elbüszkélkedett vele. Haszmann bácsi kedélyes ember volt, mintha fölülről nézett volna gyárra, raktárra, Miltzre. Az állomány nem foglalkoztatta a szükségesnél jobban, egyetlen anyagnak vagy árucikknek se tudta a nevét, úgy mutogatott feléjük az ujjával, a megnevezéshez belesandított a kartonhalmazba. Haszmann bácsi tegezett, mint 5

PoLíSz minden férfiembert. Esténként, de legalább is szombaton egy sváb vendéglőben harmonikázott, ott kinn, a Vörösvári út végén. Jobban állt kezében a gyöngyházbillentyűs, mellére boruló, nagy hangszer, mint a százezer gumiláb, vagy a bitumenes kábelkígyók. Egyszer meghívta az egész raktárt a Vörösvári útra, a sört persze ki-ki maga fizette, de a harmonikaszót Haszmann bácsi szolgáltatta, sváb nagylelkűséggel. De ott volt ám Gyuri bácsi is, akit csak így, körösztnéven hívott ország-világ, raktár, Óbuda. Gyuri bácsi hajdan szállítómunkás volt, német néven tróger, kedélyes gyári nyelven hórukk-ember. Miután megütötte a guta (ami azért hórukkos betegség!), irgalomból megtartották a házban mint raktárfelügyelőt. A felügyelet egész napos ténfergést és pletykálkodást jelentett, évtizedes tréfák (vagy inkább trufák) ismételgetését, cifra káromkodásokat, amelyekbe azért mindig szorult valami „népi íz”. Tolnai sváb „gyerek” volt Gyuri bácsi, de hát ő mondta magát gyereknek, félvak-félsánta voltában legtöbben nem is tartották igazán felnőtt embernek. Pedig Gyuri bácsi ritka madár volt, időnként (napjában úgy ötször-tízszer) elordította magát a raktár legváratlanabb pontján: – Szervusz, Steffl, Stiffl! – mire Miltz bácsi ekképp válaszolt rá: – Szervusz, Staffl, Stufl! – hogy ez pontosan mit jelentett, talán maguk se tudták, nyilván valami sváb csúfolkodó párbeszéd, amelyben a Steffl, Stiffl – Istvánka, Csizmáska jelentésű. Amikor Gyuri bácsi észrevette, hogy fogékony volnék az effajta rigmusok iránt, naponta traktált hasonlókkal. Tőle tanultam például az „Egy kutya a konyhában a kolbászt ellopta, / A szakácsnő haragjában a kést belé vágta” kezdetű, mély értelmű zöngeményt, amelyet – de hiszen tudják! – vég nélkül lehet gajdolni. Rám nem illett, de Gyuri bácsira a sokadik ismétléskor azért ráröffentek. E kultúrkincsből azonban kilógott valami, ami okán megbocsátottam Gyuri bácsinak ócska és gyakran ízléstelen vicceit: lelkes ismerője volt A helység kalapácsának, kívülről tudta az egészet. Miközben idézgetett belőle – szinte hibátlanul – hatalmasakat nevetett és a térdét csapkodta. Délután aztán, amikor négy órakor megszólalt a „fájrontot” jelző gyári dudaszó, Gyuri bácsi felordított: „Fújnak!” – és a fújás befejeztekor már nyoma se volt a raktár környékén. A raktár vezetősége egy nagyobb kamrában állomásozott, egy szinttel feljebb, ott temetői hangulat uralkodott, a raktárfőnök Brévi elvtársnak hívatta magát, és elképzelhetetlen lett volna, hogy bárki Brévi bácsinak vagy pláne Pista bácsinak szólítsa. A helyettese az a Nagysóki úr volt, aki 1956 végéig a raktár főnöke volt, majd némi „hűsölés” után visszavették, és a saját korábbi helyettese lett Brévi elvtárs szigorú szeme és fegyőri stílusa alatt. Itt dolgozott még a valamilyen Marika, aki iszonyatosan útszéli istenellenes kirohanásokkal lepte meg a raktár összes helyiségét, amelyre a munkatársak legtöbbje kínos hallgatással és elfordulással válaszolt, csak Miltz bácsi próbálta időnként csitítani, teljesen eredménytelenül. E különös seregletbe kerültem be ezen az őszön, de volt ott már tavalyról is kettő-három, és elszórva, a gyár műhelyeiben, raktáraiban számos további ifjú. A legkülönbözőbb célok és tervek melengetői lézengtek, számoltak, cipeltek és sóhajtoztak naponta fél 8-tól a 4-es fújásig. Csaba az indián néprajzi szokások 6

A történelem faggatása búvárlója kívánt lenni, Pista villamosmérnök, a szétlapított orrú Laci régészpalántának tekintette magát. A jogászok inkább a műhelyekben targoncáztak buzgalommal, egyikük ördögi szerencsével a ritkán látogatott üzemi könyvtárba került. Géza neve később tévérendezőként lett ismert. A lányok helyzete azért itt is más volt egy kicsit, csak ritkán kerültek raktári körülmények közé, irodával és íróasztallal vendégelték őket, akár közgazdászok akartak lenni, akár tanárnők, földrajzból, biológiából. Vagyis marasztalták őket, csábították, míg minket inkább a Polgár utcán tudtak volna már. Hogy a munkánk mi is volt valójában? Nagyon sokféle – és nagyon egyféle. Egy rádiótechnikai gyár raktárában mérhetetlen mennyiségű és fajtájú anyag, szerszám, szerelvény, kész- és félkész áru található – és némelykor nem található! Ami található, azt meg kell számolni, ami nem található, azt meg kell keresni. Csak hát a számolásban darabok tízezreit kell némelykor összevadászni, vagy lemezek négyzetkilométereit összeeszkábálni, akár szétaprított darabkákból. Ember legyen a talpán, aki a huzalok (hivatalosan: zománchuzalok, magyarul: drótok) ezer métereit pontosítani képes, ha azok a huzalok föltekercselten porosodnak egy-egy felső polcon. S még inkább, ha a 0,6 millimétereseket szét kell választani a közéjük keveredett 0,7-esektől, de szét kell, mert az egyik az egyik gépezetbe való, a másik meg a másikba, az egyik szorul a másikban, a másik lötyög az egyikben. Az egyik ára a tízszerese a másiknak (a fene tudja, miért!), szóval rendbe kell őket tenni, rendben kell őket tartani. Az egyikből öt éve egy darabot le nem metszett senki, a másikból naponta nyolcszor is vágnak, hol 70 centit, hol 17 dekát. Na, most aztán tegyél rendet köztük! Ez persze a raktáros dolga volna, de ilyenkor jobb velük együttműködni, mintsem okosabbnak mutatkozni náluk. A méret? Hát ott a csavarmikrométer, mérd meg vele, te vagy az ellenőr! Ha megszorítom, hajszál vékony huzalt mutat a mérő, ha lazán hagyom, a dupláját. A nagyfőnökök azt lihegik állandóan, hogy a raktárosok csalnak és lopnak, szerintünk viszont a raktáros csak akkor csal, ha szüksége van rá, ha hiányt szimatol, satöbbi. Ha elkezd az ellenőr piszmogni ezzel-azzal, és okosabb akar lenni az ügyesnél (vagy ügyesebb az okosnál), úgyis ő jár rosszul (mármint az ellenőr), vagy újévig se készül el a leltárral, de határidőig bizonyosan nem. Aztán ott vannak a lemezek, amelyekből a 0,2 milliméteresek, akár a borotvapenge, olyan élesek. Sőt, a szélei cafrangosak (szakszóval: sorjásak), aki akár csak rámutat, a kezét-lábát összevágja. Az anyagok aljasak tudnak lenni! A nevük meg millióféle, de legalább egy tucat, ki tudja (a raktároson kívül, de talán még ő se!), hogy melyik viseli ezt vagy azt a nevet. És a szerelvények, az ilyenolyan méterek, fejek, lejátszók, átjátszók, kapcsolók és hasonlók. Én, kérem, a bolygók égi járását meg a négy évszakot tanultam meg, a főbb tengeráramlatokat, hogy jövök ezekhez a direkt az ellenőrök bosszantására kifundált és kiformált, csipetnyi szörnyecskék szétválogatásához és rendbe állításához?! Hát ha az van a papírra írva, és azt mondja a raktáros is, egyszerűbb, ha elfogadom. S ha valamelyik ellenőrzési főellenőr utánaszámol a harminchétezer negyvenkét darabnak, és nem stimmel, még mindig mondhatom, hogy pardon, tévedtem. Ilyenkor leszámol az ember száz darabot, megméri, a nagy halmot pedig ehhez 7

PoLíSz viszonyítja. Ennyit a pontosságról! Csak el ne mondja senki az örökösen gyanakvó és fenyegetőző kereskedelmi főnöknek, aki mindig a megbízókkal hozakodik elő, meg a személyzetisnek, aki állandóan kémek és szabotőrök után szimatolt – mert azok aztán 1961-ben, a Polgár utcában számosan hemzsegtek. De valójában a nap nem munkával indult, nekem legalábbis nem. Még annál is rosszabbal, mert a munka ugyan érdektelen volt, a végét, célját nem láttuk, mégis csinálta az ember, a „rendes asszony” is, a segéderők is. De a reggeli bevásárlás, az valóságos lelki gyötrelem: a büfében, az egész osztály részére, a raktár két emelete és földszintje kívánsága szerint. A rendelés, amit papírcsíkra fölír az ember. Fölír, a fenét! Ilyenek: „De mondja meg annak a lompos büfésnőnek, nehogy olyan májast adjon, mint legutóbb, mert akkor a fejéhez vágom, vagy a magáéhoz. Írja fel és mondja meg neki!” Vagy: „Máma rendes zsömlét hozzon, ne prézlit, hallja! Lehet, hogy magának jó, de én nem tejbe akarom mártogatni!” Aztán a viccesek: „Hozhat, ha arra jár egy kiló százast!” A humor még a kioktatásnál is rémesebb, naponta fölröppenti valaki, nekem naponta kötelező kacagni rajta! Aztán van, aki százast ad (akkor az volt a „nagy pénz”), volt, aki fillérre kiszámolta – „Az is van olyan pénz!” – és a markomba ürítette, amit a pénztárcája aljáról kisepert. „A tíz deka, az tíz deka, nem tizenegy meg tizenkettő. Kiszámolom, ha többet hoz, maga fizeti!” Nem folytatom, a kisszerű dölyf, a krajcároskodás meg a naponta kiélvezett komiszkodás gazdag példatára volt a raktár. A bevásárlók hasonló történeteket meséltek a műhelyekből, az irodákból. – És te mit csinálsz ilyenkor? – kérdeztem óvatosan a mesélőtől. – Mit? Elküldöm a francba! Fejéhez vágom! Holnaptól maga megy vásárolni, mondom neki! – nem hittem el, hogy ezek a bevásárló, segédmunkás fiúk ilyeneket válaszoltak volna a főnökeiknek, inkább a dac és a keserűség szólt belőlük, amely bennem hallgatott. Álltunk sorba reggelente, ugyanaz a húsz-harminc ember, mindenhonnan a legkisebbek, a legújabbak, a legmaflábbak. Voltak közöttük szánalmas figurák, nyulak, akik örültek, hogy legalább egy sorbaállás idejére egérutat nyertek a műhelyből, ahol céltáblái voltak az ugratásnak, a piszkálódásnak. Voltak fölemelt fejű lógósok, akik a napi alibi tevékenységet egyeztették a hasonszőrűekkel. Voltak ám szép lányok is, akik vonultak és libegtek, kegyként vásároltak kegyeltjeiknek, divatosított köpenyükben forgolódtak, és árasztották a kölni illatot. Mások még inast is szereztek maguknak: – Gyere utánam tíz perc múlva, majd cipeled a kosarat! S hogy a kép teljes legyen… Ha valami nem volt, és helyette mást hozott a bevásárló, abból lett csak cifra cirkusz. Hát még, ha nem hozott semmit, nehogy rosszat hozzon. Vagy, ha többet-kevesebbet a megrendelt tíz dekánál, a kiszámolt maroknyi fillérnél. Talán mégis jó iskola volt a gyár, olyan tantárgyból, amit „rendes iskolában” nem tanítanak: emberismeretből. A sorban állás azért másra is jó volt. Ott jöttünk össze, akik fontosnak éreztük, hogy naponta – legalább öt percre – találkozzunk. Az egyetem után sóvárgók és az elő-felvettek (voltak ilyenek is), mindezek küllemre persze alig különböztek a többi sorállótól. Ugyanolyan foltos, szürke köpenyt hordtak, klumpát a cipelősebbek, a kéz, némelykor az arc is magán viselte a reggel már elhordott 8

A történelem faggatása vagy fölhalmozott anyaghalmok színét, szagát. Mégis, ahogy megláttuk egymást, azonnal előző esti színházi előadások, előkészítő beszélgetések, megírandó dolgozatok kerültek szóba. A tanárok és a diáktársak furcsaságai, aranyköpések, amiken hatalmasakat lehetett nevetni vagy bosszankodni, fölkészülni rájuk jó előre (ha ugyan az életben bármire is föl lehet készülni!). Ezekben az években tört be Magyarországra a modern nyugati dráma, ekkor hallottuk először Arthur Miller, Tennesse Williams nevét, az öreg földrész alkotói közül Dürrenmattét, Sartre-ét, Camus-ét, Osborne-ét, meg még egy sor más íróét. Sőt, szovjetekét is, főleg költőket: Jevtusenkóét, Rozsgyesztvenszkijét, az én kedvencemét, Voznyeszenszkijét. Ámultunk az új hangokon, a kimondás bátorságán. Az ügynök halála-előadás után szabályosan összeverekedtünk parizer- és disznósajtvásárlás közben. A többi sorálló ilyenkor figyelt és hallgatott, volt, aki növekvő érdeklődéssel, volt, aki növekvő ingerültséggel. Furcsa dolog is volt ez, valamiképp kerekre záródtunk, mint az olajcsepp, mi mind megértettük egymást, a többi nem. A viták is a bennfentességünket hirdették. Ha akartuk, ha nem, különböztünk a valódi gyáriaktól. Igen, különbözni akartunk, érdeklődésünkkel, beszédmodorunkkal is el akartunk térni tőlük, de ha nem akartunk, akkor is eltértünk. Ugyanakkor meg akartuk mutatni, hogy meg tudjuk csinálni ugyanazt, ugyanúgy, mint ők. Vagy jobban, vagy nem sokkal rosszabbul. Ők káromkodtak, mi is, de a mi szánkból egy „érdes szó” sokkal keményebb volt, vagy éppen jópofaság számba ment, nem tudom, hogy volt ez. Gyakran előfordult (dehogy gyakran, inkább nagyon is ritkán!), hogy a „melósgyerekek” közül valaki megkérdezte, miért vagyunk ilyenek, miért vagyunk mások. Nem vagyunk mások – válaszoltuk, miközben tudtuk, bizony mások vagyunk. Nem akarás kérdése volt ez, néha különbözni akartunk, néha azonosulni. Nem ment egyik sem. A kérdésben (mármint, hogy „Miért vagyunk mi mások?”) mindig volt szemrehányás, sőt némelykor több is ennél: ingerültség, már szinte gyűlölet. Volt persze, aki okot adott rá, hencegett a maga okosságával, a családja gazdagságával, az idegen nyelvtudásával. Ezt a melósgyerekek nagyon utálták. Nem szeretem a „melósgyerekek” szót, valami mérhetetlenül helyretevő és helybenhagyó van a szóban és a szándékban, s még inkább abban, hogy nem akartuk (mi magunk nem akartuk!) kiérezni, kihallani belőle. A legjobb válasz persze az volt, amikor megosztottuk, vagy megosztani próbáltuk az élményt: a színházat, a könyvet, az előkészítő dolgozat kínját-örömét. Hiszen jártak mások is színházba, nem csak mi, koncertre is, olvastak is. Ha olyan könyvekre tereltük a szót, amit ők is olvastak, úgy-ahogy találtunk hangot, de addigra kézhez kaptuk az olasz felvágottat (amit én utáltam), a Tibi csokit, a kakaót, satöbbi. Az egyik legszebb lány volt a gyárban Bohringer Ági, tizennyolc éves, hibátlan termetű, filigrán. Kondor fekete haj, behízelgő szemek… minek folytassam! Olvasott is – mondta. Egyik reggel büszkén újságolta, hogy előző este egy drámát olvasott. Mondta a címét, valóban dráma volt, a korabeli nagy sikerek egyike, hogy mi – mára elfelejtettem, Ágnes vonalait soha! – Csak, tudod, az a baj – mondta összeráncolva fölséges szemöldökét –, hogy a darab nem volt rendesen megírva! 9

PoLíSz – Hogy-hogy? – hüledeztem. – Kihagyták belőle a leírást, csak a párbeszédek maradtak meg. De így is egész jól meg lehetett érteni. – Ági gondján persze lehet mosolyogni, de valami meghökkentő azért van az észrevételben. Ágnes Óbuda lánya volt, Óbuda gyöngyszeme és büszkesége. Meg a gyáré, ahol mindenki hangot váltott, ha Bohringer Ági végiglejtett álmatagon, akár a vaslépcsőn, akár a kókuszszőnyeges folyosón. Az aktakötegeket úgy ölelte a keblére, hogy minden férfi aktaköteg akart lenni. Mindenkivel szóba állt, de senki kedvéért meg nem állt, a lépéseit se lassította le – „Gyere velem, ha szólni akarsz hozzám!”-féle magatartás volt ez. Ha gyárlátogatásra támadt kedvem – volt ilyen! –, az igazgatóságiak felé indultam, végig a legfőnökibb folyosón. Az ablakok innen a Polgár utcára nyíltak, még véletlenül sem a gyárudvarra. A folyosón kókuszszőnyeg futott végig, kopott és sárfoltos, a sárfoltot néhol hypo-folt fakította ki, valódi eleganciának nyoma se volt, odabenn, az igazgatói irodában, életemben nem jártam. Az irodista hölgyek hatan ültek egyetlen, óriás asztalnál, szemben egymással: gépkönyvelő, anyagkönyvelő, kontírozó könyvelő – pedig mintha mind ugyanazt csinálta volna. Amikor beléptem nőstényoroszlán-barlangjukba, lecsapták kartonjaikat, öles vonalzóikat, bármijüket, amit a kezükben tartottak. Pajkos, pajzán, egyértelmű vagy körülírt viccek röppentek föl, leginkább a legkisebbek (legmaflábbak, legcsúnyábbak) rovására. Ők (a legek) örültek, hogy foglalkoznak velük. Ha én voltam éppen a „leg” (bizony voltam!), sietve kisomfordáltam. És vártam az alkalmat, hogy bármikor, bármelyikükkel egyedül találkozzam a gyár egy elhagyott folyosószakaszán, Óbuda egy elhagyott sikátorán, vagy bárhol, ahol a szemébe nézhetek, és azt mondhatom neki… Az alkalom sose jött el! A tervezők kevesen voltak, látszat szerint a gyár dédelgetett kedvencei; hogy így legyen, bizonyosan sokat kellett nyelniük és megalkudniuk megrendelővel, nyugati bojkottal, keleti minőséggel. Hajjaj! Csak a legfelső emeletszinten közlekedtek, járás helyett vonultak, és pipáztak, amerikai dohányt, akár a kapitalisták! A megszólításuk mérnök úr volt (nem személynév, nem elvtárs!), de erre is csak ritkán hallgattak. Már csapóajtón kellett át- és egy zuglépcsőn lefelé menni a kalkulátorokhoz, akiket elő- és utófajtákba soroltak, szánalmas részletekbe veszés előidézői és elszenvedői voltak, akik naponta rohantak mosolyogva a mérnök urakhoz, és mord pofával a műhelyekbe, soha sem fordítva. A műhelyek – nos, a műhelyek voltak maga a gyár. Az esztergák, a köszörűk, a marógépek leginkább, és a hozzájuk tartozó szelídítők és mágusok: a munkások. Nem szerették, nem is volt szabad, de én mégis gyakran megálltam mögöttük vagy a közelükben, ameddig elhatolt a hűtőolaj szaga, ameddig elsziszegett az esztergakés éles hangú pengése, ameddig elröpült a megmunkált anyagról a fémforgács, az olajcsepp, a kicsapódó szikra. Ahol a veszélyből még valami kevés érezhető volt. Meg főleg, ahol látni lehetett a gépéhez hajló munkás mozdulatát, a kéznek az apró billentését, amellyel azt a hangot, azt a szikrát, azt a forgácsot előidézte. És milyen lemondóan léptem tovább, ha a kész darabot, pél10

A történelem faggatása dául a ragyogó metálfényű tengelyt készítője bedobta a gépe mellé, a papírdobozba, amelyben már negyvenhárom tengely gyűlt össze reggel óta, és vette elő a szögletes fémtömböt, hogy kikényszerítse belőle a negyvennegyedik tengelyt, és a következőt, és sokat még estig. Vissza nem, soha nem választottam visszafelé ezt az utat. A műhelyből már a gyárudvar satnya virágágyásai közé kerültem, ahol sütött a nap, vagy játszott a szél, elvitte az olajszagot, de ahová elhallatszott az esztergák szüntelen sziszegése, és a marógép ordító anyagszaggatása. Iskola- és sorstársam dolgozott a Margit Kórházban, a Bécsi út túloldalán, messze volt a kórház a gyártól, óbudai mércével mérve igen messze. Több csöndes és lombos utca is kanyargott e két helyszín között, de még több vendéglő és sörmérés volt az útban, nagy önmegtartóztatásra volt szükség, hogy a gyalogló baj nélkül elérjen az egyik végponttól a másikig. Egy őszi délutánon elhatároztam, hogy fölkeresem műtősségre jutott Gábor barátomat. A gyárkapun kilépve, a Polgár utcán jobbra fordultam, a sarkon túl utolértem Bohringer Ágit. Ágnes vonult, fölszegett fővel, ezúttal aktaköteg nélkül, e hiány láttatni engedte előnyeit. Mámorító volt az út a Flórián térig, Ágnes ott balra fordult, keresztül zebrán, piroson. Az én utam egyenesen vezetett – volna. A tépelődés hamar eltépődött, Ágnes nem várt, Gábor várhat. Aljasság az ilyen. Ágnes tipegett az indázó Szőlő utcán, a huzatos Szél utcán és a nyirkos Eső utcán, az Óbuda viharos múltjára utaló, szerény nevű kis közökön, lombok alatt, macskakövek fölött. Az őszi nap itt-ott előpiroslott a házak mögül. Ági hallgatott, én pedig nem tudtam megszólalni. Néha mosolyogtunk, csak úgy, magunk elé, véletlenül se egymásra. Aztán ő fecsegni kezdett, talán ugyanattól a zavartól hajtva, amitől én nyöszörögni se tudtam. A Szomolnok utca sarkán szembefordult velem, iszonyú büszkeség szállt meg: soha nem fordult ahhoz, akivel beszélt. Most hozzám igen. – Ne gyere tovább! – mosolygott, egy kicsit mórikálta magát. Nem is tudom, hogyan, sose láttam tőle többet. A mórikálás után már úgy ment hazafelé, hogy keble közé szorította a táskáját. Én inkább fordítva szerettem emlékezni rá: amíg vele voltam, nem takarta keblét se iratköteg, se táska. Fogd fel ajándéknak! Annak fogtam fel, és rohantam a Bécsi útra. Mire hazaértem, készen volt… Na, nem a csábítás vagy a bosszú forgatókönyve, nem egy ábrándos este körvonalai, dehogy. Egy vers… A vers arról, hogy hogyan is volt az egész dolog Ágnessel. Vagyis… hogy hogyan kellett volna lenni, ha ő érzőbb szívű, és ha én iratköteg vagyok. A verset megírtam, letisztáztam, eldugtam, elvesztettem és újra megtaláltam. Közben eltelt harminc év! Ugye, Ágnes, nem fogsz megharagudni ezért a kis indiszkrécióért, amiből valójában egyetlen szó se igaz?! „Az alkony szürke rostáján keresztül estet szitált a barna naplement, a langyos széltől még a lomb se rezdül, lustán nyújtózott a porcement. Egy bodza tört csak rajta zölden át, 11

PoLíSz mely bólogatva nézte az eget, két szálfa nyújtóztatta oldalát s a fák görcsében halk szú percegett. Vállán pihentem, ő hajammal játszott, míg tenyerem két melléhez tapadt, az est ében hajára ülni látszott, és nem számláltuk már a csókokat. A Duna-part egy elhagyott helyén ültünk. Szép Ágnes és mellette én.” Hogy ebben a gyárban (vagy ebből a gyárból) „a munkásosztály a paradicsomba ment-e”, nem tudom. Ha igen, a normarendezés évről-évre gondoskodott róla, hogy ez a menet ne legyen zavartalan. De voltak furcsa dolgok, amik nekem akkor végképp nem mentek a fejembe. Például az újítási mozgalom, aminek élnie és virágoznia kellett. Ezért aztán a tervezők eleve úgy tervezték a konstrukciókat, hogy azokon sok újítanivaló legyen. Ha valaki sanda szándékkal van, ezt a szemléletet akár szabotázsnak is minősítheti, de éppen ez szolgálta az újítómozgalmat. A 8-as lemezből 6-osra újított az egyik, fémlemez helyett bakelitet javasolt a másik – mindez teljesen nyilvánvaló dolog volt. Alig akadt olyan alkatrész, amelyet ne lehetett volna könnyebbre, olcsóbbra, egyszerűbbre cserélni, hazai anyaggal „kiváltani”. Volt gyártmány, amelyen több tucat újítást vezettek be az évek során, az újítási felelős a dolgozók nyakára járt, ha valaki már régen nem újított, buzdították újításra. A munkások (főként a forgácsolók, vagyis az esztergályosok, köszörűsök, marósok) jól kerestek ezzel, újításonként szép pénzeket kaptak az ötletért is, a megtakarításból is. Akik a raktárban leltároskodtunk, nekünk nem sok kapcsolatunk volt a gépeken dolgozókkal. Az ifjúsági mozgalom csoportjait azonban úgy szervezték, hogy irodaiak, raktáriak és műhelybeliek egyaránt legyenek mindegyik alapszervezetben. Középiskolás pályám során többmenetes huzavona és büntető hadjárat folyt ellenem, amikor jelentkeztem a KISZ-be. Behívtak taggyűlésre, de csak azért, hogy elutasítsanak és „megbélyegezzenek”. Most a forgácsolók meg a közgazdászok első szóra fölvettek, sőt azonnal szervezőnek választottak, lett tehát személyemben egy „jó bolond”, aki hetenként körbeszaladta a gyárat, vetélkedőre, kirándulásra mozgósított. Sok politika nem volt a dologban – nekem valahogy mégis elégtételt jelentett, bár az elégtétel érzése valahol középhelyen van a kellemes és a lehangoló között. Két rendezvény azért emlékezetes maradt! Egy szombat délelőttre a gyár megnyitotta egyik műhelyét a fiatalok előtt, ami bölcs dolog. Az érdeklődők közül sokan egyetlen műhelyt, gépet vagy kék köpenyest nem láttak gyári pályájuk során, most ott vonultunk Emil, az esztergályos fiú körül, aki bemutatta „legjobb barátját” és „legújabb kedvesét”: a csúcsesztergagépet. Ilyet talán kettőt vett a gyár abban az évben – keményvalutáért, ahogy a dollárt akkoriban nevezték –, nagy becsben tartották, megnézték, kire bízzák. Emil aztán bemutatott a gépen néhány mesterfogást, hallhattuk a kés kemény hangját, láthattuk a fölkígyózó fémforgácsot. A bemutató érdekes volt és hasz12

A történelem faggatása nos, bár volt lány, aki befogta a fülét és kiszaladt a műhelyből – de hát mindenki a saját fülét fogja be. A bemutató után mindenkit leültettek egy gép mellé – na ez már kockázatos dolog volt. Persze nem a csúcsesztergához, hanem inkább a fúró- és marógépekhez, egy-egy köszörűhöz. Volt persze védőkesztyű meg védőszemüveg, de a dolog akkor is csupa veszedelem volt. Hamarosan megindultak a masinák a vendégkezekben, és iszonyú recsegést, nyivákolást keltettek, lefulladtak, hörögtek és elakadtak, a rosszul befogott fúrófejek röppentek ki a tokmányokból, a fúrószálak feszültek, félrefúrtak és darabokra törtek. A baleset- és az életveszély olyan mértékű volt, hogy „Emil és a detektívek” azonnal leállították a veszedelmesre fordult szombati bemutatót, és véget ért a KISZ-taggyűlés. Hétfőn nemigen emlegették föl az eltörött fúrófejeket meg a többi kárt, a műhelylátogatás ötlete a gyárvezetés agyából pattant ki. 1963 februárjában jeges árhullám fenyegette Óbudát, a Római-partot, a környék alacsonyabban fekvő részeit. Parti telkek, csónakházak már vízben álltak, a Nánási út tengerparti határvidékre hasonlított. Csizma, bekecs, kesztyű, füles sapka volt rajtunk, mit sem ért a zúzmara és a dér ellen. Vagy nyolcvanan gyűltünk össze gyáriak, többen, mint akik tegnap délután ígérkeztek. És más csoportok, helybeliek, a kerület dolgozói, iskolások, katonák a közeli építkezésekről. A veszély – aki ott volt, láthatta a maga szemével – egymáshoz gyűjti az embereket, megsokszorozza az erőt, és valamiképpen átformálja azokat, akik szembeszállnak vele. Az egyik teherautóról lapátot osztogattak, a másikról homokzsákokat dobáltak le, a dömperekről puhán omlott le egy-egy földkupac. A vas- és betonoszlopokat már előző nap leverték, most közéjük és két oldalukra kellett a föld, a homok. Jég volt és hó, aztán sár és latyak, lapátoltuk és toltuk a homokot, a zúzott követ. Gőzölgött rajtunk a ruha, hol volt már a füles sapka, a prémkesztyű! Teát osztottak, zsíros kenyeret. Akik nemrég még „rakásra törték” a fúrószálat az idegen környezetben, mind választottak maguknak egy méteres szakaszt a betonoszlopok között, és lapátolták a homokot, tömörítették, ráugráltak, hogy keményebb legyen. Vidám játék és komoly munka egyszerre volt ez a délelőtt, de hát a veszéllyel játszani is jó, meg elhárítani is. Hétfőn mindenki csillogó szemű volt, összenevettek olyanok a folyosón, akik korábban meg se látták egymást. Odahaza el-elmeséltem Óbudát, a gyárról csak a keserves élményeket hallották ki szüleim. Engem hibáztattak, amiért „ilyen sorsra jutottam”. Valóban, idegenül mozogtam egy tőlem távol álló szervezet jelentéktelen csavarjaként, miközben csak távolodtam a magam remélt világától. Ha megkockáztattam kijelenteni, hogy valami érdekes történt a gyárban, valaki különös, akár komikus személlyel találkoztam, netán egy gyári lány szép is lehet, haraggal ripakodtak rám, napokig kínos hallgatás és becsmérlő megjegyzések kísérték és kommentálták szavaimat. Két év után otthagytam Óbudát, közelebb találtam munkát magamnak, a belvárosban, tisztábbat, csendesebbet, a családban évekig nem ejtettük ki a gyár szót és Óbuda nevét (meg az Ágnes nevet sem). Bántam, nem bántam, nem kell egy nevet, egy szót hangoztatni ahhoz, hogy csengjen-zengjen emlékben, hallgatásban. (2009. május) 13

PoLíSz

Major Zoltán

Délibáb vagy világos cél: Visszanyerjük-e még régi hazánkat? Reményik Sándor (Végvári)

Nébó hegyén Népem, hanyatló, hulló nemzedék, Nébó hegyére vezet föl az Úr És megmutatja nekünk Kánaánt: Az ígéret és a szabadság földjét, Az ősi földet csorbítatlanul, A visszanyert hazát. Képet varázsol elénk, ködvilágot, Mely egykor valósággá tömörül, Melyért harcolni üdv És vérezni gyönyör És üldöztetni kéj És ellobogni égő áldozat! Nébó hegyére vezet föl az Úr És megmutatja nekünk Kánaánt. S azután elfödi A boldog földet bús szemünk elől, S szól: unokáitoknak szántam ezt. A szenvedések sziklakapuin, S a puszták tüzes homokján keresztül Ők bemennek oda. De ti nem mentek be. (Kolozsvár 1920. május 4.)

Boldogult úrfi koromban, valamikor az 1970-es évek közepén fővárosunk egyik ma is meglehetősen elhanyagolt külsejű, kimondhatatlan nevű utcájának egy lerobbant házán – akkor még legalább nem építettünk világvárost – a következő játékos rigmus díszelgett: „Ne örülj annyira, Iván, Az élet nem mindig vidám. Semmi sem tart örökké, Mi sem lettünk törökké.” Hirdette ez az ősi graffiti – lám-lám akkor még primitívségükben is értelmes, sőt üzenetértékű szavakat írtak a falakra és nem kriksz-krakszokat, mint ma – az istenadta nép örök optimizmusát, megingathatatlan hitét a megszálló szovjet 14

A történelem faggatása hadsereg eljövendő kivonulásában. Előadásomra készülve a régi emlék mellett, mintha csak rímelne rá, néhány hete egy általam is nagyra becsült külpolitikai újságírónk arról biztosított, hogy 2020-ra Trianon összeomlik, és elsőként a Felvidék tér vissza. Gyönyörű perspektíva, rá is mondom: úgy legyen! Történészként azonban a két szöveget összevetve legalább két alapvető különbséget figyelhettem meg a népi bölcsesség javára: A régi jámbor graffiti nem mondott semmiféle dátumot, de a jövőt illetően benne volt egy garancia: magyarok maradtunk! Kétes dolog a jóslás, főleg az ilyen rövid távú. Higgyék el nekem, én is nagyon szeretném, ha 10 év múlva ezen a helyen nem változatlan körülmények, széttagolt és a világerőknek továbbra is kiszolgáltatott, hanem az itt élő népek sokszínű, ám békés, boldog, egységes és erős hazájaként létező Kárpát-medence szolgálna akkori előadásom geopolitikai keretéül. Történészként azonban túl sokat láttam, és tudom, ha száz évvel ezelőtt, 1910-ben valaki megmondja a valóságot, mi vár rá(nk) 1920-ban, azonmód megkövezik. Ősi vágyunk tudni a jövőt, persze csak akkor, ha jóval kecsegtet. Ne is gondoljunk tehát a jövőre? Távol legyen! De a jövőért meg kell küzdeni, a küzdelem két elemből áll, egy racionális és egy irracionális összetevőből. A kettőnek párhuzamos síneken kell futni, a vonat is úgy jut el valahová. Szükséges a vezetők átgondolt, következetes cselekvése, ezt hívjuk nemzeti politikának. Bármily átgondolt, következetes is azonban egy politika, ha nincs meg benne a hit ügyének igazságossága, semmire sem jut. Engedjék meg, hogy túlontúl racionális és száraz soraimat lefordítsam egy páratlan stílusművész, Ravasz László megvilágosító szavaira: „Meg vagyok győződve, hogy abban a percben megszűnik nyomorúságunk, amelyikben megérik rá a szívünk. Azonnal visszakapjuk régi országunkat, mihelyt képesek leszünk megtartani.” Mielőtt megvizsgálnánk szívünket, lássuk néhány villanás erejéig, hogy jutottunk ebbe a szétszaggatott állapotba, lássuk történelmünket! Történészek könyvtárnyi irodalmat összeírtak már a régi Magyarországot nyomorúságba, a megosztott Európát pedig világhatalmi vezető szerepét elveszítő pozícióba taszító 1910-es gyászévtizedről, sőt ma már amerikai tudós elmék is a két világháború szükségtelen voltáról siránkoznak. Ez a szükségtelen háború valahogy mégis kiváló alkalomnak bizonyult arra, hogy országunk és népünk nagy részét elragadják, illetve az utóbbit megpróbálják asszimilálni. A „mi lett volna, ha”típusú kérdéseket értelmetlen feltenni. Arra azonban – szigorúan Magyarország és a Kárpát-medence történetére összpontosítva – válaszolhatunk, hogy mi is történt valójában. Háborúban hallgatnak a múzsák, tartja a régi mondás. Tegyük hozzá, hallgat és meghal az erkölcs, az emberiesség, a méltányosság és a sokat dicsért, (jobb híján) mindent megoldó csodaszernek beállított demokrácia is. Így történt ez az I. – és később az abból kinövő II. – világháborúban is. A nyugati, demokráciájukra oly büszke hatalmak olyan sárkányfog-vetemények kifejlődését segítették elő, amelyeket inkább fáradságos munkával ki kellett volna gyomlálni. A távlatos gondolkodás nem volt elvárható a Mammon azonnali sikert ígérő és 15

PoLíSz csak azt értékelő önzésvezérelt politikusaitól. Az USA rohant a pénze, a háborús hitelei után, Anglia és Franciaország háborús anyagi veszteségeit pedig a vesztes államok kárára akarta minél előbb a jóvátételek útján pótolni. A győzelem és annexió nélküli béke helyett erőtlenségből és rövidlátó, téves politikai számításból szabad utat adtak a nekik együttműködést ígérő „kis sakálok”, a csehek, szerbek, románok fiókimperializmusának, erőszakos hódításainak. Ostobán azt hitték, hogy az újonnan létrehozandó gyökértelen kis államok féken tudják tartani a két nagy ellenséget, a német és a bolsevik-orosz veszélyt. Régóta ismert, Hamvas Béla szépen írt erről, hogy a hazugság létrontás, teremtés elleni bűn. Az úgynevezett győzelem hiénái jó előre felkészültek a pillanatra, az általános békevágy közepette gyalázatos hazugok – Benes és társai – pedig kiforgatták a szavak értelmét: népek, nemzetek szabadságáról és önrendelkezéséről beszéltek, majd – szelektíve – csak saját népvezéreik rendelkezéseit, népeik hódító célra történő felfegyverzését engedték meg. A magyaroknak pedig meghagyták a wilsoni önrendelkezési elv üres mogyoróját. A magyar nép szava itt nem számított. A békekonferencia egyszerűen lesöpörte a tárgyalóasztalról Apponyi népszavazási kezdeményezését; nélkülünk döntöttek rólunk – nem először és nem utoljára. Ennek a „békekonferenciának” és a későbbinek sem volt a magyar néphez egyetlen jó szava – sem akkor, sem később, még a Churchill által megígért üres szék erejéig sem. Sőt, amikor megpróbálta felhívni a figyelmet helyzetének igazságtalanságára, békebontónak bélyegezték. Nem az elkövető, az áldozat a bűnös. Ismert képlet. A helyzet azóta csak rosszabbodott. A világ láthatóan nem érti a magyarkérdést, ahogy nem értette főbb vezetői részéről 1956-ban sem. Igaz, „magyar” értelmiségiek, írók – a nemzet lelkiismeretének képviselői – nyilatkoztak úgy, hogy nem létezik, nincs mit napirendre tűzni. Nem létezik magyar-kérdés, ahogy nem létezik Kárpát-medencei kérdés sem. Sőt Közép-Európa ügyét olyan politikusok képviselik, mint a magyarság iránt enyhén szólva nem barátságos, a régi, beolvasztó Habsburg-politikához személyesen kötődő, a mai cseh politikai elit emblematikus figurájaként ismert Schwarzenberg herceg, aki nem mellesleg Václav Havel elnök tanácsadója volt. Ha körülnézünk saját portánkon, azt látjuk, hogy a magyarországi történettudomány ma valójában az antant és a kisantant gondolatkörében mozog. A győztes nyugati hatalmak ugyanis a békediktátum indoklásául az általuk sokszor nem létezőnek tekintett Magyarországot – rendszerint Ausztriáról beszéltek – megvádolták a nemzetiségek elnyomásának és a háború felidézésének bűnével. Ez a felfogás kísért a mai magyarországi főáramú, hivatalos történetírásban, amikor a történelmi Magyarország szükségszerű, örök időkre szóló felbomlásáról, visszaállításának lehetetlenségéről, az elképzelés anakronizmusáról, délibábos jellegéről beszélnek. Teszik ezt annak ellenére, hogy a történelmi Magyarország felbontásáról tanúskodó tények sora ma már nyilvánvaló és közismert. A boldog emlékű, az Amerikai Egyesült Államokat is otthonának tekintő Vecseklőy József a felbontás teóriája mellett érvelve Trianonról írt munkája címéül egyenesen a Nemzetgyilkossági kísérlet címet adta. Mielőtt megvádolnának: nem gyártunk semmiféle 16

Mit tud a rajkó?

A történelem faggatása

összeesküvési elméleteket, egyszerűen maradjunk annyiban: nagy erők dolgoztak és dolgoznak ellenünk. Szeretnénk hinni abban, hogy Vecseklőy egy végletes álláspontot fogalmaz meg, a tények sorával azonban nem lehet vitatkozni. Szomorúságunkat fokozza, hogy nem kevés honi munkát olvasva olyan érzésünk támad, hogy megérdemeltük sorsunkat, a felbomlást. Lassanként Trianon is egy legenda lesz: pecsét egy felbomlási folyamat végén. Felbontották vagy felbomlott? Magyarország, rajta kívül álló világokokból, a háborús vereség és a környező nemzetek céltudatos, a történeti Magyarország nemzetiségeit a magyarokkal szembeállító birodalomépítő politikája következtében a szakadék szélére sodródott, és előrelátó kezek tudatosan próbálták szakadékba lökni. Jó, ha tudjuk: ha valamit felbontanak, azt még egyszer újra össze lehet rakni, kedvező csillagállás esetén, ami felbomlott, aligha… A felbomlási teória hívei, harcosai nem véletlenül beszélnek folyton a nemzetiségi kérdésben elkövetett hibáinkról, mulasztásainkról sőt bűneinkről, mintha nem is olvasták volna Joó Tibor – 1945-ben tragikus körülmények között elhunyt történészünk – örökbecsű mondatait a magyar nemzeti érzés és a környező népek nacionalizmusa közti alapvető különbségekről, mely szerint a magyar nemzet: „Nem törekedett uralmát igaként vetni más nemzetek nyakába, és országában sem nyomta el a népeket. Nacionalizmusát magasrendű, az egész emberiséget szolgálni vágyó hivatástudat alakította ki. Állama nem türelmetlen nemzetállam volt, nem tört más államok önállóságára, és határain belül az országlakó népek fölött helyezkedett el, valamennyit egyforma atyai gondoskodással védve. Ősi hagyományait követi, atyáitól örökölt hivatását teljesíti tehát a magyar, ha ilyen 17

PoLíSz gondolatokkal tekint a világ forrongó tengerére, és ezt a nemes, humanista nacionalizmust várja a jövő bús ködeiből. Addig pedig tápláljuk magunkban a hitet, hogy van a nacionalizmusnak ilyen más, emberséges formája is.” Hogyan is mondta ezt tömörebben és egyszerűen egy nem hibátlan, ám ízigvérig magyar író, Illyés Gyula? A patrióta jogot véd, a nacionalista jogot sért. A magyar a saját jogát, a saját hazáját védte, védi, amikor nem akart, nem akar idegenné válni a saját hazájában. Azok pedig, akik úgy akartak jogot szerezni, hogy más, esetünkben a magyar jogát akarták elvenni, és szívós „munkával” el is vették, megpróbálva helyére lépni, helyét betölteni, múltját elragadni, az isteni élő igazság ellen vétettek, vétenek. Nem is lett jobb nekik sem, az ő – világhatalmaknak, természeti erőknek való – kiszolgáltatottságuk is csak növekedett. Mi azért csüggedés ellen, szívünket erősítendő, olvassuk Ravasz Lászlót: „Isten által vagyunk magyarok. Magyar voltunk Isten kikutathatatlan teremtő ténye… a magyarság egy olyan tény, amelyet engedelmesen el kell fogadnom, mert sorshatározás foglaltatik benne. Túl van azon, hogy felülvizsgáljam, javítgassam, pöröljek vele; hordoznom kell, mert létem egyetlen formája, mint a folyamnak a meder… Jaj annak, aki magyarságát elfelejti vagy megtagadja; ezerszer jaj annak, aki eladja vagy elárulja… Isten ellen lázad, aki magyar voltát szégyelli. Isten gondolatát hamisítja meg, aki magyar jelleméből kivetkőzik.” A jövő feladatainak elvégzéséhez pedig ismét merítsünk erőt Ravasz László egy másik passzusából: „Isten, akit nagyon meg akar tisztelni, nagy feladatok elé állítja; ha egy nemzetet nagyon szeret, lehetetlen feladatok elé állítja. Azért, ha szerelme alatt roskadozunk, segít rajtunk. Segít, mert tud segíteni rajtunk.” Bizony lehetetlennek tűnő feladat előtt állunk. Ha mi nem végezzük el, soha senki nem fogja elvégezni. A Kárpát-medence megmarad szétszaggatott, nyomorúságos, kiszolgáltatott helyzetében. Egyedül mi vagyunk, lehetünk még most is – talán az utolsó órában – egy olyan kiváltságos, mondhatni kegyelmi helyzetben, hogy az egész Kárpát-medence, az itt élő összes nép sorsát át tudjuk érezni. Nekünk még most is az egész Kárpát-medence a hazánk. E tény predesztinál bennünket a lehetetlennek tűnő feladat, a „Restitutio in integrum”, az „Épségben történő visszaállítás” felelősségteljes feladatának vállalására is. Egyedül a magyar nemzet érezheti át teljesen: egy nép, egy nemzet joga, szabadsága sem épülhet a másik nemzet joga, szabadsága, léte romjain, ezért lehet a magyar az ellenállás nemzete – natio contradictionis –, mint ahogy az volt léte során oly sokszor, amikor ellenállt bárhonnan jövő jogfosztásnak, rabságnak, létrontásnak. Jogtisztelete és szabadságszeretete, amely talán ma sem veszett ki belőle egészen, még most is egy sajátos, népeket integráló szerepre rendeli. Hogyan is várhatnánk bármilyen kis integráló szerepet azoktól, akik hálálkodó emléktáblát állítanak az egyik legősibb magyar városban, Komáromban a trianoni diktátum felelőseinek, és azt próbálják elhitetni a világgal, hogy önként, szabad akaratból írtuk alá? 18

A történelem faggatása Legnagyobb ellenségünk önző, korlátolt kishitűségünk. A magyar történettudománynak ezért a tények talaján maradva – mert a tények igenis mellettünk tanúskodnak –, nem árt megszívlelnie egy másik tudós püspök, Fraknói Vilmos szavait is: „… kötelessége a történetírónak, hogy ébren tartsa a magyar nemzet önbizalmát, a feltámadás reményét”. Valahogy úgy, mint a török kor jeles történetírója, a komáromi születésű piarista Takáts Sándor tette, amikor a legmagyarabb századnak nevezte a XVI. századot. Akkor is szétszakított, reménytelennek tűnő helyzetben volt hazánk, mégsem szűnt meg érte a harc egy percig sem „két pogány közt”. Három részre szakítottságunk állapotáról senki sem gondolta, hogy ez a fejlődés útja, és mindörökre így is fog maradni. Valahogy senki sem akart törökké, de még németté sem lenni. Szlovákká végképp nem, mivel kissé problematikus lett volna. Ha igen, kiírta magát a nemzet egyeteméből. Takáts Sándor figyelmeztetett a cél és irány nélküli sodródás veszedelmeire is: „A tehetetlenség szélcsönd az élet tengerén, mely nem hajtja ugyan sziklára a hajót, de ha sokáig tart, pusztulás vár a hajóra”. Mintha mostanság megmozdult volna valami, a disszonáns hangok és a káros belpolitikai zsákmányszerzés durva akkordjai lecsendesülhetnek talán, s a nemzeti öntudat megtalálja végre tiszta hangját… Addig azonban még egyszer magába kell szállnia mindenkinek, és mélyen elgondolkodnia azon, hogy önzetlenül, a közösség javát, a nemzet egyetemes érdekeit akarja-e szolgálni, vagy önös rész-, azaz pártérdekeit. Ebben a lelkiismeretvizsgálatban ismét segít nekünk a régi tudós dalia, Takáts Sándor: „Kis nemzet volt a magyarság s ma is az. Mégis volt idő, mikor az egyetértés és a kölcsönös megértés hatalmassá tette nemzetünket. Sajnos ez az egyetértés csak ritka vendégképen [sic!] mutatkozott nálunk. Ellenben állandó lakóink voltak: a pártoskodás, a gyűlölködés, a gyanúsítás. Nemzeti bűneink ezek, miket egyesek túlzó hiúsága, nagyravágyása és önzése állandóan táplálgatott. Az illetők igazában a maguk érdekét fúrták, faragták, de palástul mindig a közjót vették. Tudták jól, hogy a titkos szándéknak nem jó cégért kötni. Tehát szép szóval álltak elő s a haza érdekét hangoztatták. Ez kedvet talált az embereknél. Könnyű volt üszköt vetniök; mert azzal nem törődtek, ki oltja meg a támadt tüzet. Igaz, hogy mikor a veszedelem a nyakukba szakadt, ők is szívesen megfordították a zsákot – de már késő volt. Így ment ez századról századra. S fogytunk, pusztultunk, mert egymást martuk…” Lesz-e itt valaha jobb világ, szebb jövő? Lesz-e válogatás nélküli becsülete a nemzeti színeknek, szimbólumoknak, turulnak, hétszer vágott mezőnek, minden magyarnak? Boldog lesz-e a magyar? Bár dátumot én ugyan nem mondanék, csak egyszerűen ennyit: reméljük és meg fogjuk látni! Amikor megérik rá a szívünk! (Elhangzott Galgamácsán, a templomdombon, 2010. június 20-án.) 19

PoLíSz

Bujdosóné Dani Erzsébet

Szabédi László a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum élén (Tisztelgés a 105 éve született erdélyi költő és közéleti személyiség, baloldali nemzeti mártírunk emléke előtt)* Szabédi Lászlóról, a romániai magyar költőről és irodalomtörténészről kevesen tudják, hogy tragikusan rövid életéből két évet (1945–1947) Sepsiszentgyörgyön töltött a Székely Nemzeti Múzeum igazgatójaként, valamint a helyi napilap, a Népi Egység szerkesztőjeként. A városban való tartózkodása és munkálkodása rövid, de tartalmas volt, hiszen egy olyan eseményekben gazdag korszakban állt e székelyföldi jelentőségű múzeum élén, amikor a közösségéért felelős romániai magyar elit úgy hitte – elhitte –, hogy képes tenni és alkotni a magyarság, benne a székelység fennmaradása és gyarapodása érdekében. Szabédi több területen is tevékenykedett. Volt irodalmi lapszerkesztő és szociológus. Mindezek mellett a kolozsvári Egyetemi Könyvtárban könyvtárosi feladatokat látott el, és a Józsa Béla által vezetett Athenaeum Könyvkiadó szakosztályát is vezette. Az utókor – a kommunista ideológiához való kötődése ellenére – a kolozsvári magyar tudományegyetem egyik legtudósabb professzoraként tartja számon. Tehetségét, széleskörű ismereteit – több európai nyelven is beszélt – mindenki elismerte és tisztelte.

Szabédi László személye és munkássága ma is megosztja a történészeket, irodalomtörténészeket. Kezdetben a magyar népi írók társaságához tartozó költő és irodalomszervező volt, és e minőségében a kolozsvári Termés – erdélyi népi folyóirat – köréhez tartozott. A fiatal erdélyi népiek e csoportja úgy vélte, hogy a második világháború utáni Romániában csak egyetlen út maradt a magyar nemzeti érdekek védelmére és érvényesítésére, éspedig a kommunistákkal való megegyezés és együttműködés. Baloldaliságát Szabédi büszkén vallotta, kollektivista eszméit valóban át- és megélte. A demokráciát komolyan vette, nála – szinte páratlan módon – a baloldali nézetek és a magyarság szolgálata szorosan és elválaszthatatlanul összetartoztak. A háborút követő években a demokratikus átalakításért küzdők egyike volt,1 annak ellenére, hogy a kiépülő román kommunista hatalommal együttműködő Magyar Népi Szövetség tagjaként politizált. Mint a Magyar Népi Szövetség meghatározó személyisége mindent megtett annak érdekében, hogy az erdélyi magyarság kultúrája megmaradhasson. Az „ahogy lehet” életparancsát követ-

* Szabédi László, (Székely László) született 1907-ben Sáromberkén, meghalt 1959-ben Kolozsváron) költő, író, nyelvész. A két háború között tűnik föl, a negyvenes években vidéki tanár, majd a kolozsvári egyetemi könyvtár, majd a színház munkatársa. 1945-ben a Romániai Magyar Írók Szövetségének alelnöke, egyetemi tanár a Bolyai egyetemen. A Bolyai egyetem megszüntetésekor tiltakozott a jogsértés ellen, amit rendőri zaklatás követte. Lelki összeomlása következtében vonat elé vetette magát. Kevés, rendkívüli műgonddal megírt verse maradt hátra, illetve egy kisregénye és nyelvészeti tanulmányai.

20

A történelem faggatása ve újabb és újabb kompromisszumokra kényszerült az egyre durvább román kommunista-nacionalista kurzussal szemben, míg végül rádöbbent: nincs hová hátrálnia többé. Eszméiben, törekvéseiben csalódnia kellett. Talán ezzel is magyarázható, hogy 1959-ben, a kolozsvári magyar tudományegyetem erőszakos felszámolásakor öngyilkos lett. Szabédi László1945 őszén került „igazgató-őri” címmel – az anyaországba távozott és ott letelepedett Herepei Jánost váltva – a Székely Nemzeti Múzeum élére. Az új intézményvezető igen nehéz körülmények közepette vette át a kormányrudat; gondoljunk csak a rendszer- és impériumváltás zökkenőire, a nagy világégés sebeire és pusztításaira, a mindennapi megélhetési gondokra és az általános pénztelenségre! Ebben az időszakban a múzeum és a kolozsvári tudományos körök között kifejezetten jó volt a viszony, mely nagyban segítette az általa irányított intézmény munkáját, jó hírét és országos elismertségét. Szabédi vitathatatlan érdeme, hogy objektív hozzáállásával, a megoldások keresésével, a problémák feltárásával és a tiszta helyzet megteremtésével olyan pályára állította a múzeumot, amely a továbbiakban is gyümölcsözőnek bizonyult. A Magyar Népi Szövetség 1946. július 3-án tette közzé azt a nemzetiségi törvénytervezetet, amelyik sokkal szélesebb körben határozta volna meg a kisebbségek jogait, mint ahogyan azt az érvényben lévő Nemzetiségi Statútum korábban, 1945-ben lefektette. Ez a tervezet azonban az adott politikai viszonyok között nem válhatott a román jogrendszer részévé. Ennek ellenére – az 1945–46-ban létrejött jogi alapoknak köszönhetően – mégis fellendülés következett be a romániai magyar kisebb-

ségek kulturális és szervezeti életében.2 Szabédi ezt az – egyébként rövid ideig fennálló – kedvező helyzetet rendkívül ügyesen használta ki a Székely Nemzeti Múzeum érdekében: bátran élt minden törvény adta joggal és lehetőséggel. A múzeumvezető igen fontosnak tartotta a jó személyzeti munkát. A földrengésszerű politikai változások következtében az intézmény munkatársakat vesztett, kiknek minőségi pótlása elsőrendű feladatnak bizonyult. Az új ügyvezető igazgatói tisztségre például a kiváló régészt, László Gyula egyetemi tanárt terjesztette fel. Rövidesen olyan munkatársak vették körül Szabédit, akik szakemberként és székely múlttal rendelkezőként mindent megtettek a regionális nemzeti múzeum sikeres működése érdekében. Árvay József nyelvész, Cs. Bogáts Dénes levéltáros, Sándor Gábor néprajzos és Székely Zoltán régész személyében olyan segítőtársakra lelt, akik a múzeum szakmai hátterét úgy tudták biztosítani, hogy rájuk támaszkodva a vezetés más elemeivel is tudott foglalkozni. A Népi Egység szerkesztőjeként pedig minden alkalmat megragadott arra, hogy a nyilvánosságot kihasználva felhívja a figyelmet a múzeumra, az ott folyó munkára, a gondokra és az eredményekre is. Szabédi elvitathatatlan erénye, hogy a múzeumi anyagban oly nagy pusztítást okozó 1944-es őszi menekítés dolgában nem bűnöst keresett, hanem objektív ténymegállapításokat tett. Nem a megváltoztathatatlan múlton rágódott, hanem megoldásokat keresett, hisz a múzeum életében visszaálltak a dolgos hétköznapok, és e hétköznapokat megkeserítő súlyos anyagi gondok. Nagy feladat és komoly teher volt például a Háromszéki Székely Tanalap ingatlan21

PoLíSz jainak visszaszerzése, majd azok előnyös bérbeadása. Ráadásul az egyre növekvő infláció elvitte az ezekből befolyó – csordogáló –, nehezen összeszedett jövedelmet is. Szabédinak állandó problémát jelentett a csendőrséggel való küzdelem is, ők az ingatlanok egy részét úgy foglalták el, hogy nem fizettek érte bérleti díjat. Az anyagi támogatás megszerzése érdekében személyesen tárgyalt a három érdekelt megye, Háromszék, Csík és Udvarhely vezetőivel, akik ígéretekkel halmozták el, de a megvalósulásra csekély volt az esély.3 Ugyancsak Szabédi érdeme volt Árvay József purifikálása is. Az ő nyomására hallgatta meg az igazgatóválasztmány Árvay jelentését a múzeum becsomagolt anyagának elszállítására vonatkozóan. A beszámoló önmagáért beszél: „1944. szept. 1-jén kora reggel Herepei János múzeumi igazgató közölte velem, hogy a háborús események miatt elrendelték a város kiürítését, s az utolsó vonat reggel 9 órakor indul. Előző nap, amikor szóba került, hogy a közeli napokban sor kerülhet a város kiürítésére, bejelentettem igazgatómnak, hogy ez esetben is a Múzeumban maradok. Ő azonban arra hivatkozva, hogy én Brassóból jött katonaszökevénynek számítok, és így a román csapatok bevonulásakor történő igazoltatások során veszélybe kerülhetek, erre való tekintettel azt tanácsolta, hogy a várost én is hagyjam el. Szept. 1-jén reggel azért magam is vonatra szálltam. A vonat indítása azonban egyre késett, s másnap, szept. 2-án délelőtt elhatároztam, hogy mégis Sepsiszentgyörgyön maradok. A vonatról leszállva Herepei János igazgatóval találkoztam, aki közölte velem, hogy a Múzeum ládákba csomagolt anyaga elszállítására vasúti kocsit szerzett. Ugyancsak kö22

zölte velem, hogy ő maga beteg volta miatt családjával együtt a délben induló vonattal elutazik, és elrendelte, hogy a Múzeum részére kiutalt és aznap éjfélkor indítandó vasúti kocsiba a múzeumi ládákat rakassam be, és az elszállítást elrendelő minisztériumból kijelölt helyre, a Tolna megyei Lengyel községbe kísérjem el. Herepei János igazgató családjával együtt szept. 2-án délben elutazott, magam pedig a kiutalt vasúti kocsiba kezdtem berakatni a múzeumi ládákat, melyeket Barabás Jenő altiszt szekéren szállított a Múzeumból az állomásra. Este 6 órakor váratlanul elindították vonatunkat. A vasúti kocsiba akkor 48 láda volt berakva, s a kocsiban utazott rajtam kívül Barabás Jenő altiszt is a családjával. Másnap Csíkszentkirályon utolérte vonatunkat, s beszállt feleségével együtt a vasúti kocsinkba dr. Székely Zoltán is, aki katonai behívóját megkapva állomáshelyére indult. Állandó légitámadások közepette szept. 9-én Kolozsvárra érkeztünk, ahol az állomásfőnök közölte velünk, hogy vasúti kocsinkat a légitámadásoktól elpusztított vasúti pályatest rendbehozatala után körülbelül 6-7 nap múlva indíthatja csak tovább. Minthogy a kolozsvári vasúti állomást is állandóan légitámadás fenyegette, s különben is az állomásfőnök közlése szerint az egy hét múlva indítandó múzeumi szállítmány a legkedvezőbb körülmények között is csak egy heti út után érkezhetik meg Budapestre, belátva azt, hogy a múzeumi szállítmánynak egy hétig az állomáson tartása és egy másik heti továbbszállítása az állandó légitámadások miatt a szállítmány biztos elpusztulását jelentené, dr. Székely Zoltánnal Kolozsváron előbb az illetékes felettes hatóságunkkal, a Közgyűjtemények Országos Főfelügyelőségével akartunk telefonon beszél-

A történelem faggatása való bevonulását, és azután a SZNMhoz visszatérjek. Az orosz csapatok ok. 11-én bevonultak Kolozsvárra, de magam okt. 13-án hadifogságra jutottam, s az Oroszországban az Ural-hegységben fekvő Assa város környékén fekvő hadifogoly-táborban eltöltött hadifogságom után 1945. aug. 30-án érkeztem vissza Sepsiszentgyörgyre.”4 Árvay Józsefet az idézett beszámoló alapján, valamint Szabédi hathatós fellépése következtében az igazgatótanács nem tartotta vétkesnek, így egy igen értékes és jól felkészült szakembert sikerült megmenteni a múzeum számára. A hagyományokhoz visszatérve Szabédi felvette a kapcsolatot a Székely Mikó-kollégiummal, és annak vezetőségével. Jól átgondolt politikával, a múltra és főleg a Csutak-korszak gyakorlatára támaszkodva a kollégiumból tagokat hívott az igazgatóválasztmányba, akik

Párizsi virágárus

ni, majd a szándékunk sikertelensége után felkerestük az Erdélyi MúzeumEgyesület vezetőségét, és tanácsot kértünk a múzeumi szállítmány ügyében. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület vezetősége tanácsára és kérésére a múzeumi szállítmány megmentése érdekében a ládákat még aznap az Egyesület bombabiztos óvóhelyére szállítottuk. A Egyesület vezetősége a ládákat tőlünk átvette, hogy azokat óvóhelyén megőrizze és a háborús veszélyek megszűnése után Sepsiszentgyörgyre visszaszállíttassa. Az átadásról, illetőleg az átvételről részletes jegyzőkönyv készült, melynek egyik példányát vagy annak másolatát csak utólag mellékelhetem majd a jelentésemhez. Kolozsvárra érkezésünk után néhány napra a Kolozsvárra érkezett miniszteri kiürítési biztos a múzeumi anyagot Budapestre akarta szállíttatni, de a vasúti forgalom megbénulása miatt e szándéka meghiúsult. Később, ha jól emlékszem, szept. 24-én a minisztérium a múzeumi anyagot tartalmazó ládákat két teherautón Budapestre szállíttatta, az Erdélyi MúzeumEgyesület vezetői, valamint dr. Székely Zoltán és a magam minden tiltakozása ellenére. A szállítmánnyal eltávozott Barabás Jenő altiszt is a családjával. Néhány nap múlva dr. Székely Zoltán újabb katonai behívásra bevonult csapattestéhez. Én Kolozsvárt maradtam, hogy megvárjam a közeledő orosz hadsereg Kolozsvárra

23

PoLíSz mint teljes jogú tanácsi tagok vettek részt a múzeum irányításában, szakmai életében. Mindezek mellett kijelentette azt is, hogy „az SZNM nem zárkózik el egyetlenegy bel- vagy külföldi közművelődési jellegű intézménnyel való olyan együttműködéstől sem, mellyel – a napi politikai vagy hatósági szervezetek és azok részei beavatkozásától mentes saját megítélése szerint – az egyetemes kultúrának, a székely népnek és a vele együtt élő vagy vele szomszédos népeknek fejlődését és békés együtt haladását munkálhatja és elősegítheti”.5 Minden tervezési és szervezési munkájában arra törekedett, hogy a lehető legjobb viszonyt alakítsa ki a helyi hatóságokkal, az országos felettesekkel, a kolozsvári vonallal, a román és magyar politikai elittel, azaz mindenkivel, akinek segítségére szükség volt az intézmény újraszervezésében. A súlyos anyagi nehézségek, a nehezen elinduló szakmai irányítás, a szervezési és tervezési gondok ellenére a múzeumban folytatódott a szakmai munka. Bevezette az általános munkaprogram intézményét. A múzeum régészeti, néprajzi, szépművészeti, természetrajzi, szociológiai munkaprogramjának elkészítésével az azon a munkaterületeken működő igazgatóőröket és múzeumőröket bízta meg. Székely Zoltán ásatásokat végzett, dolgozatokat jelentetett meg, és egyre jobb kapcsolatokat épített ki a román régészet szakembereivel. Árvay József nyelvészeti kutatómunkája is tanulmányok formájában érhető tetten. Szabédi a levéltári és könyvtári (minden intézményre vonatkozó könyvtárosi képesítése volt, a Mikó-kollégium is megválasztotta kollégiumi könyvtárossá), a szociális és adminisztrációs ügyeket vezette. Eze24

ken kívül ismeretterjesztő előadásokat szervezett, melyek a helyi erők bevonásával, műsoros estekkel bővültek. Nagyon fontos mozzanata ennek az időszaknak, hogy a második világháború után ezekben az években indult újra a múzeumban a kiemelkedő minőségű tudományos munka. Az intézmény ez irányú hagyományait a nagy elődök teremtették meg, és Szabédi kifejezetten ragaszkodott ezen szakmai irányvonal és színvonal felelevenítéséhez, újraindításához, folytatásához. E folyamat Szabédi mellett nagyrészt Székely Zoltánnak volt köszönhető, aki ásatásaival, a román szakmai életbe való sikeres bekapcsolódásával, a gyűjtőterületek, a kutatási jog tisztázásával, ismeretterjesztő tevékenységével és nem utolsósorban kivételesen jó szakmai és politikai kapcsolatrendszerével sokat lendített a tudományos működésen. A múzeumi munkatársak igyekeztek megmenteni a kallódástól és a pusztulástól a háborús események miatt feldúlt vidéki udvarházakból a szétszóródott levéltári és muzeális értékű tárgyakat. Ez a munka is bizonyítja, hogy a múzeum vezetősége mindent megtett a magyar múlt emlékeinek megmentéséért. Így menekítették be Árkosról a Szentkereszty-féle levéltári és könyvtári anyagot is. Az iratokat a múzeum átvette megőrzésre, melyeket aztán az intézmény munkatársai kötegekbe szedtek és megszámláltak. A levéltár anyaga összesen 2619 darabot foglalt magába, amelyeknek nagy része a 19–20. századból való volt. A levéltári rész legértékesebb része 41 kéziratot tartalmazott, amelyekből 6 irat tizenhetedik, 13 tizennyolcadik, 22 pedig tizenkilencedik századi keltezésű volt. A könyvtári anyag 1046 darab könyv-

A történelem faggatása ből és folyóiratból állt.6 Szabédi felvette a kapcsolatot Kelemen Lajossal, hogy a székelyföldi levéltár és régi könyvanyag ügyében segítségét kérje. Szabédi mentőakciói azonban nem mindig voltak sikeresek. Nem sikerült például megmentenie a zabolai Mikeskastély képeit és műtárgyait. Azokat a hadsereg elszállíttatta, megfenyegetve Szabédit, hogy letartóztatják, ha a „katonai akciót” megpróbálja megakadályozni.7 Ám 1945 után nemcsak a múzeumon kívüli értékek voltak veszélyben. A hatóságok igen élénk figyelmet tanúsítottak az intézményben található bizonyos folyóiratanyagok iránt. Például a Székely Nép 1940–43 közötti számai igen nagy érdeklődést váltottak ki Háromszék megye megyefőnökségéből, sőt a kolozsvári néptörvényszék is követelte a múzeumtól a fent említett folyóirat példányainak beszolgáltatását. Szabédi ezt úgy kerülte ki, hogy az első megkeresésre néhány számot elküldött, a többi kérést meg visszautasította azzal az indokkal, hogy a múzeum alapszabályának megfelelően semmiféle múzeumi tárgyat használatra kiadni nem szabad.8 Szabédit mint könyvszerető embert – könyvtárost – érzékenyen érinthette, hogy 1945. október 15-én felszólítás érkezett a román hatóságoktól, melyben az érvényben lévő törvényekre hivatkozva felsorolták azokat a könyveket és kiadványokat, amelyeket a múzeum köteles volt kivenni az állományból. Még nem volt szó – egyelőre – e köteteknek az intézményből való eltávolításáról, bezúzásáról, hanem azokat egy külön szekrényben lezárva, elkülönítve kellett tárolni. Az indoklásban az szerepelt, hogy az összeállított

lista tételei egytől-egyig fasiszta, hitlerista, soviniszta és rasszista művek. A szándék talán nem vitatható, de a 403 könyvet tartalmazó különös jegyzék olyan műveket is felsorolt, amelyek még a „legjobb indulattal” sem minősíthetőek „káros” tartalmúnak. Csak példaként: mennyire lehet raszszistának tekinteni Finánczy Ernő Az újkori nevelés története, sovinisztának Mályusz Elemér: A magyar történettudomány, fasisztának Makkai Sándor: Ördögszekér vagy hitleristának Arany János: Toldi című művét, s az 1941-es Magyar sport évkönyvét?11 A kiragadott tételek önmagukért beszélnek. Ha végigolvassuk az egész listát, az a gyanú támad, hogy összeállítója csakis Ionesco, vagy legalábbis egy hasonló kaliberű szürrealista alkotó személyiség lehetett. Ám ha a tréfát félretéve a valós szándékok mélyére nézünk, a cél egyértelmű és világos: minden eszközt meg kell ragadni arra, hogy az egységes román nemzet és állam ideáját tagadó, megkérdőjelező történelmi, politikai, szépirodalmi vagy bármilyen műfajú művek ne foroghassanak közkézen. Szabédi László heroikus küzdelmet folytatott a múzeum háborús veszteségeinek számbavételéért, és az elveszett-elpusztult műtárgyak, könyvek és levéltári anyagok pótlásáért. Lépéseket tett a Sepsiszentgyörgyről 1944 őszén elszállított múzeumi anyag ügyének tisztázására, valamint hollétének földerítésére. Összeköttetésbe lépett a magyar kultuszminisztériummal, ahonnan megerősítették értesülését, hogy az anyaországba menekített értékes szállítmány elpusztult. Ennek fényében kárpótlási kérvénnyel fordult a magyar államhoz, melytől a demokratikus ma25

PoLíSz gyar kormány nem zárkózott el. A kárpótlás egyik módjaként a bécsi Burgba került székelyföldi emlékek és egyéb, Magyarországra került székelyföldi tárgyak át-, illetve visszakerülhettek volna a Székely Nemzeti Múzeumba. A másik mód szerint pedig a magyar állam, saját költségén a Magyar Nemzeti Múzeumból és más anyaországi múzeumokból szakembereket bocsátott volna a múzeum rendelkezésére. A Magyar Nemzeti Múzeumból dr. Balassa Ivánt és dr. Kovács Ágnest kérték fel arra, hogy a Magyarországon, illetve külföldön lévő székelyföldi tárgyakról leltárt készítsenek, mely leltárak a bérszerződések alapjául szolgáltak volna. Dr. Balassa a felkérésnek eleget is tett. Dr. László Gyula, Kolozsvár híres régésze a népvándorlás kori leletek rendezését ajánlotta fel. Ugyancsak László elképzelése volt, hogy a szakkönyvtár gyarapítására úgy szerezzenek anyagi eszközöket, hogy a könyvtárban lévő mintegy 300 kötetet kitevő nyugati szépirodalmi munkát adják el, és a befolyt összeget szakkönyvtári gyarapításra fordítsák. A javaslatot elfogadták, de nem került kivitelezésre. 1945 novemberében számba vették a helyszínen maradt, felbontott és kicsomagolt 30 láda tartalmát. Bogáts Dénes a ládák átvizsgálása után jelentette, hogy a levéltár nagyobb része megmaradt. Árvay a könyvtárban folyó munkákról számolt be. Lassan beindultak az adományozások, de ezek a tételek már nem számottevőek a gyűjtemények gyarapodása szempontjából. Szabédi régi kapcsolatait is megkereste, a Józsa Béla-féle Athenaeum Könyvkiadó meg is küldte kiadványait. A könyvtárban új könyvtári cédulákon tárták fel az új 26

anyagot, s a régit is rendezték. Látványos munka azonban inkább a régészet területén folyt.10 Szabédi előterjesztése volt, hogy levélben keressék meg Herepei Jánost, tudassák vele, hogy a múzeumnak új vezetősége van, és hivatalosan kérjék fel arra, hogy küldjön jelentést az elvitt múzeumi anyagról, a leltárakat pedig küldje vissza.9 A kapcsolatfelvétel ugyan megtörtént, ám Herepei közel se mutatkozott készségesnek. A múzeum munkatársai 1947 februárjában egy rádióadásból értesültek arról, hogy Bonyhádon a környéken élő elvándorolt székelyek és csángók egy csángó–székely múzeumot akarnak alapítani a birtokukban lévő tárgyak összeadásából. Az ötlet Herepei Jánosé volt, aki akkor már Bonyhádon élt. Szabédi azonnal a Közgyűjtemények Országos Főfelügyelőségéhez fordult, arra kérvén őket, hogy szólítsák fel Herepei volt igazgatót, hogy akár közvetlenül, akár a magyarországi Közgyűjtemények Országos Főfelügyelőségén keresztül tegyen jelentést a Székely Nemzeti Múzeum vezetésének, a múzeum pénzével számoljon el, és a menekített, valamint az esetlegesen azóta keletkezett múzeumi és egyéni vagyontárgyakat letétként a Magyar Nemzeti Múzeum Országos Történeti Múzeum Néprajzi Osztályán helyezze el. Herepei válasza egyszerű, gyors és cinikus volt: egy levelezőlapon cáfolta a múzeum számára elkezdett gyűjtést és mindenkit megnyugtatott, hogy az alig maroknyi roncsot kitevő múzeumi maradványt becsülettel megőrzi.12 1947-ben a pengőt felváltja a lej. A múzeum is évente készít jelentéseket a pénztári forgalomról – ezt akár költségvetésnek is nevezhetnénk (termé-

A történelem faggatása szetesen nem a szó mai értelmében). Az 1946–47-es év mérlege azért fontos, mert tudósít arról, hogy a nehéz és sokszor kilátástalan helyzetben a múzeum milyen anyagi forrásokkal rendelkezett, hogyan építette fel pénzügyi koncepcióját. Bevétel összesen: 4 960 947 lej, melyből a pénztári maradvány az előző évről 11 372 393 lej, községi segélyek Csík, Udvarhely és Háromszék megye községeiből 26 594 937 lej, adományok 4 000 000 lej, látogatási díjak 281 660 lej, előadások 406 457 lej, haszonbér 500 000 lej, rendkívüli és átfutó bevételek 6 461 500 lej. A kiadások összesen 40 674 519 lej volt, melyből a személyi járandóságok 22 539 000 lej, dologi kiadások 929 685 lej, elhelyezési költségek 2 403 050 lej, épület-fenntartási költségek 3 799 621 lej, gyűjtemények anyagának fenntartási és rendezési költségei 936 964 lej, tudományos munkálatok költsége 3 498 677 lej. A rendkívüli kiadások keretében a Tanalappal kapcsolatos kiadások 98 670 lej, előre nem látott és átfutó kiadások 5 798 000 lej.13 Az 1946–47-es romániai magyar közgyűjteményi törvénytervezet és Szabédi László sepsiszentgyörgyi tartózkodása nagyon fontos tényező volt a múzeum életében. 1946-ban az új román múzeumi törvény olyan egységes intézményi szervezetet hozott volna létre, amely figyelmen kívül hagyta volna a nemzetiségi múzeumok és gyűjtemények sajátos jellegét. Az 1946. szeptember 20-i 803-as múzeumi törvény szerint az újonnan létesítendő Nemzeti Múzeum Bukarestben székelne, két alközpontja Kolozsvár és Iaşi lenne. A Nemzeti Múzeum vezette egységes szervezetbe kerülne az összes múzeum – fenntartótól függetlenül. Megszűnne önállóságuk,

és érdekeiket csak az alközpontokon keresztül érvényesíthetnék. Ennek következményeit a kisebbségi múzeumok vezetői – köztük Szabédi – világosan átlátták, meg is fogalmazták, a kellő döntési joggal rendelkező testület elé jutatták, és a Magyar Nemzeti Szövetség tagjaiként tenni is próbáltak ellene. Nem rajtuk múlt, hogy a folyamatot (melynek céljai világosan látszottak) nem sikerült megakadályozni. Az előző, 1932-es múzeumi törvény szólt a kisebbségi múzeumokról is, sőt az államsegély lehetőségét is megadta. A közkönyvtárakra vonatkozóan pedig előírta, hogy ahol a kisebbségi lakosság meghaladja a 30 %-ot, ott kötelező elkülönített alosztályt szervezni az adott kisebbség könyveiből. Az új törvénytervezetben szó sem esett ilyen kitételekről, határozott visszalépés volt ez az előzővel szemben. Szabédi az igazgatótanácsi ülésen megfogalmazta, hogy a nagy múlttal rendelkező magyar múzeumoknak nincs szükségük ilyen jellegű központosításra, és hogy a romániai magyarságnak feltétlenül joga van ahhoz, hogy a maga igényei és szükségletei szerint fejlessze saját intézményeit. Az akkori politikai helyzet kiválóan megfelelt arra, hogy Szabédi azt maximálisan kihasználhassa. Szakmai szövetségest a kolozsvári Erdélyi Nemzeti Múzeumnál, politikait a Magyar Nemzeti Szövetségnél (MNSZ) keresett. Meglátása szerint a helyzet megoldásának egyedüli letéteményese egy önálló magyar múzeumszervezet lehetne, mégpedig olyan állami ellenőrzéssel, melyet a törvényes magyar szervek gyakorolnak, és ennek fejében az állam nyújtja a megfelelő anyagi támogatást. Kérte a kolozsvári szakembereket, hogy állítsanak 27

PoLíSz össze katasztert a magyar múzeumokról, és gyűjtsék össze a vonatkozó román törvényeket. Megnyerte a magyar szociáldemokrata képviselőket, akik hajlandók voltak az ügy mellé állni. A MNSZ jogügyi bizottsága elfogadta az egységes magyar múzeumhálózat tervét. Elhatározták a Romániai Magyar Múzeumok, Könyvtárak és Levéltárak Szövetségének megalapítását, minden közgyűjteményre kiterjesztve a felügyeletet. Múzeumi értekezlet összehívását szavazták meg 1947-re, ahová valamennyi romániai magyar múzeum és könyvtár képviselőjét meghívták. Az Erdélyi Múzeum Egyesület (EME) feladata volt a törvénytervezet kidolgozása. Szabédi a Székelyföld intézményeit levélben kereste meg, szervezkedett, beszámolt, értekezett. A következő gyűlésen elfogadott, lényegesen módosított változat általános tudományos közgyűjteményi jelleget öltött, sőt megjelent benne a népkönyvtárak kérdése is, ily módon e tervezet általános közgyűjteményügyi, azaz a könyvtári és levéltári felvetések irányába is nyitott lett. Az eredetileg elképzelt szövetség ötlete elbukott. A törvénytervezetet többször átírták; a harmadikat, amely 14 paragrafusból állt, Szabédi is elfogadta, bár nem találta teljesen kielégítőnek. Fontos momentum, hogy ebben a változatban már benne volt a magyar múzeumi szakemberképzés, a humán és természettudományi muzeológia, a könyv- és levéltári szakok terve, valamint az, hogy az alakuló szövetség keretébe tartozó múzeumok és gyűjtemények támogatására az állami költségvetésbe állandó összeg veendő fel. A Székely Nemzeti Múzeum a maga részéről megfogalmazta, hogy számára az állami támogatás elfogadása ne 28

legyen kötelező. Sajnos a célzott törvényes rendezés nem valósulhatott meg, a tervezet nem került a parlament elé. A párizsi békeszerződések februári magyar és román aláírását követően a román vezetésnek már nem volt szüksége arra, hogy a magyar kisebbség irányába engedményeket tegyen, így leállították az MNSZ-t, és ezzel az ügy politikai képviselet nélkül maradt. Ezek a fejlemények már nem Szabédin, nem a szakmán, nem a hozzáálláson múltak. Az viszont egyértelmű, hogy a romániai magyar múzeumok ügyét rendező törvény szükségességének felvetésében, szakmai kidolgozásában Szabédi Lászlónak és a Székely Nemzeti Múzeumnak elengedhetetlen érdeme volt.15 A következő évek nehéz periódust jelentettek a romániai magyarság és intézményei számára. 1947–48 folyamán a történelmi pártok kiszorultak a hatalomból, a király lemondott, és egy bizonyos „népi” demokrácia hangos emlegetése közben megkezdődött a demokratikus intézmények felszámolása, formálissá tétele. A támadások nem kerülték el az MNSZ-t sem, gyakorlatilag alkalmatlanná tették a hatékony érdekvédelmi tevékenység folytatására. Ebben az időszakban számolták fel az Erdélyi Tudományos Intézetet, az Erdélyi Múzeum Egyesületet, Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületet is.16 A Székely Nemzeti Múzeum magyar jellege és közgyűjteményi önállóságának megmaradása annak volt köszönhető, hogy az 1950-ben kezdődő területi közigazgatási reformok létrehozták a Magyar Autonóm Tartományt, amelyben a Székely Nemzeti Múzeum tartományi rangot kapott. Így – 1949 után néhány évvel – számos nagy múltú erdélyi magyar tudományos intézmény közül

A történelem faggatása csak a sepsiszentgyörgyi múzeum őrizhette meg székely-magyar identitását. Ám ez valójában már egy másik történet. Szabédi László 1947-ben kapta a megtisztelő felkérést, hogy foglalja el a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen az irodalomtörténeti tanszéken számára felkínált katedrát. Szabédi ezt a meghívást nem tudta, nem akarta viszszautasítani. Bár rengeteg terve, elképzelése volt a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeummal kapcsolatosan, mégis a számára kedvesebb feladatot választotta, a romániai magyar szellemi elit új nemzedékeinek felnevelését. Politizáló magyarként a sepsiszentgyörgyi évek meghatározták későbbi pályáját, hatást gyakoroltak politikai

gondolataira is. Két évig élt a tömbmagyarság körében, így más rálátása nyílt a romániai magyarság problémáira. Szabédi vissza-visszatérő gondolata volt a magyarság népi- és nemzeti egysége. Ennek szellemében vezette a múzeumot, ennek szellemében tanított a Bolyai egyetemen, ennek szellemében élte és fejezte be életét is. Büszkén vallotta: „Én Kossuthtól, Petőfitől – és Lenintől tanultam politikát”.14 Ez a vallomás csak a jelen értelmisége számára hangzik disszonánsan, mert ma már világosan látjuk, ki volt Lenin valójában, mint ahogy tisztán látjuk a magyar nemzet egésze és az úgynevezett magyarországi „baloldal” kibékíthetetlen szembenállását is.

Jegyzetek: 1 Tiboldi Zoltán, Boér Hunor, Szabédi László és az önálló romániai magyar múzeumi hálózat ügye = Emlékkönyv a Székely Nemzeti Múzeum százhuszonöt éves jubileumára, Sepsiszentgyörgy, T3 Kiadó, 2002, III, 133–134. 2 Barabás Béla, Diószegi László, Enyedi Sándor, Hetven év: A romániai magyarság története 1919– 1989, Bp., Magyarságkutató Intézet, 1990, 63. 3 Boér Hunor, A Székely Nemzeti Múzeum vezetőségi jegyzőkönyvei 1945–1955 = Tiboldi, Boér, I. m., 204–205. 4 Uo., 175–176. 5 Uo., 165. 6 Uo., 194. 7 Uo., 189. 8 Uo., 178. 9 Uo., 166–167. 10 Uo., 181–182. 11 Csonkítási kísérletek 1945–1952 [irattári anyag], SZNM It., 1945. évi doboz, 140–1945. 12 Boér, I. m., 207. 13 Uo., 207–208. 14 Kántor Lajos, Erdélyi sorskerék: Szabédi László és a történelem, Bp., Balassi Kiadó, 1999, 109. 15 Tiboldi, Boér, Szabédi László… i. m., 137–140. 16 Süle Andrea, A romániai magyar kisebbség helyzete az ország politikai és jogi rendszerében = Hetven év: A romániai magyarság története 1919–1989, Bp., Naplemente Magyarságkutató Intézet, 1990, 65.

29

PoLíSz

Tóth Tamás

Nélkülük nélkülük nincs hang, víz és nincs én és nincs te szerelmes szó a vizek felett és nélkülük nincs reggel és nincsen éjszaka nincs fény és nincs sötét puha párnádon álmok helye és nélkülük nincs ma, holnap és hetek és a Himnusz alatt mellkason kéz a szíved felett és nélkülük nincs gond és nincsen fájdalom nincs sírás se nevetés és nincsen enyhület és nélkülük nincs asztal, kert, kapu és kenyér nincs búcsú, gond asztalra kitett tányér és nincsen érkezés és nélkülük nincs jó és rossz nincsen átlépett határ, nincsen szégyen, és nincs újra, nincs újra már és nélkülük nincsenek csillagok, se Nap, nincsen gyümölcs se nappal se éjszaka, nincsen hajnal, se dél, és nincsen ég és nincs föld anyaföld 30

Vázlatok

A történelem faggatása

EGYÜTT JOBB! MAGYARORSZÁGI NEMZETISÉGEK ETNOKULTURÁLIS ROVATA XI. RÉSZ ~ SZÉPIRODALMI PANORÁMA ~

Elmer István

Ruha Papa, emlékszel még a régi házra? Emlékezni annyi, mint birtokba venni. Nem tudom, neked mennyi jutott a birtoklás szép öröméből, jutott-e egyáltalán. Nekem se túl sok; negyvenéves voltam, amikor egyszer csak kiderült, az a ház, amelyről beszélek, s amelynek a közelében kiástad diákkorodban az avar kori elődök csontjait – ahogyan a fakult fényképen látlak a régészek mellett, vagy inkább belelátlak –, elkerülte az államosítást. Miután a családunkat kitelepítették, valahonnét a Hajdúságból érkezett emberek költöztek be, nem tudok másra gondolni, mint a hatalom ostobaságára, amely azt gondolta, a pillanatnyi erő örökre szól, s a hatalom, bármenynyire diktátori legyen is, kissé mindig slampos marad, így aztán valami hanyagság következményeként nem írták át a ház tulajdonjogát a földhivatalban. Azt gondolták, ó, a balgák, a világnak örökre elég a jelen erőszakossága, hogy minden megváltozzék. Elfeledkeztek arról – vagy nem is voltak birtokában ennek a tudásnak –, hogy a gonoszság egy határon túl már képtelen tovább növekedni és fennmaradni, mert ezzel az ember elveszítené a természetét. Úgy szoktam mondani, bármilyen gonosz legyen

is valaki, elérkezik oda, amikor már képtelen gonoszabbá válni. Nem történt más, minthogy néhány évtized múltán elernyedt a gonoszság. Mint a papírfigura, amelyet vízbe ejtenek, megszívja magát és összeroskad, s már csak valami erőtlen, pépes-gonosz mocskos folyadék úszkált körülöttünk – s mi benne. De erről te semmit nem tudhatsz. Harmincöt évvel korábban meghaltál, s csak most gondolok erre a számtani megfelelésre: éppen harmincöt esztendőt éltél. Olykor azt álmodtam, számon kérlek ezért a hiányzó harmincöt esztendőért, a rövidségért, az árvaságért. Butaság, a fájdalom álmai voltak ezek; mégis, ahogyan öregszem, egyre inkább szelídül, mélyül bennem a hiányod. A házat – romosan, de visszavásároltam. A lakók nem törődtek vele, az öregek meghaltak, a fiatalok elköltöztek, félig elpusztult, mit számított, nem nekik kellett megdolgozniuk érte… én meg kinyitottam az ajtót, megálltam a gangon – ugye, te is így nevezted az ereszalját, a mi bácskai német-sváb hangunkon? –, az utca felé eső kőfal megingott, kifelé dőlt, újra kell rakatnom, gondoltam, aztán helyesbítettem: újra kell raknom, mert 31

PoLíSz erre már nem volt pénzem, mint ahogyan másféle munkákra sem. De bent voltam, az ajtón belül! Életemben először éreztem ennek a bódító örömét: a sajátomban lehetek. A tető íve megroggyant, legkésőbb egy-két éven belül ki kell javíttatnom azt is (ki kell javítanom), addig még kibírja; felmentem a padlásra, a gerendák jól bírták, talán elegendő a léceket cserélni. Az első udvaron – mert a ház mögött következik a hátsó udvar, s utána a veteményes kert, a régi rend szerint –, az első udvaron bársonyos-vörös virágfürtök ereszkedtek, embermagasságú növények ringatóztak, istenem, milyen szép volt... az első udvaron, s amint leírom neked, apám, a házat, melyet diákkorodban te is ismertél, hiszen ott töltötted a nyarakat, egyszerűségre vágyom ebben a szolid-vékony létezés-résben, már nem akarok semmi rendkívülit, csak néhány csöndes délutánt, s ha lehet, egyszerűségbe hajló délelőttöt, aminek a végén jól esik a leves és a főzelék. De lásd, apám, hová kanyarodtam! Hiszen nem ezt akartam ma elmondani neked. Talán majd később, talán majd egyszer a házról is tudok beszélni neked, hiszen most tanulom vele kapcsolatban a szavakat, hogy elérjenek hozzád. Most tanulom, öregségemre, a hozzád szóló mondatokat. Most kiáltok hozzád (csak csöndesen, csöndesen): papa, ugye halljuk egymást? Közben arra a fiúra gondolok. Kissé ringó volt a járása, feje kopaszra nyírva, mint az én fiamnak, s azok az őszinte mozdulatok. Néha hogy kacagott! Papa, úgy kacagott, ha valami hirtelen öröm érte. De ritka volt az ilyen alkalom. 32

Katonaruhát viselt. Nekem föl se tűnt, ám a falubeliek tudták, milyen vezeték húzódik az elektromos póznákon. Amikor a fiú megjelent, s elkezdte leszerelni a drótokat, csak akkor vettem észre. A katona homokszínű ruhát viselt, szép arcú fiatalember volt, mint az én fiam, fogta a szerszámot, és egyszerűen elvágta a vezetéket. Aztán a másikat, lecsupaszította az első póznát. Éppen a szomszédos ház előtt. Délidőre járt, s hallottam, amint az öregasszony azt mondja az orosz katonának (a szovjet hadsereg katonájának, de nekünk, papa, a szovjet nem áll a szánkra, oroszok voltak ezek, oroszok bizony): gyere be, fiam, biztosan megéheztél. Kézzel-lábbal magyarázott, a katonafiú megértette az öregasszony kézmozdulatát. Bement a házba, nem tudom, papa, ez az öregasszony a te idődben is ott élt-e már, akkoriban fiatal nő lehetett, mindenki volt egyszer fiatal, és bizonyára volt férje és fia is; de van-e még, vagy elvitték őket a háborúba és meghaltak, vagy a forradalom után ölték meg a gyereket, amibe aztán az apja belepusztult? – ó, hogy mindig erre gondolok! Pedig nem szeretném, de mintha nem tudnék másra, életemet körbeabroncsolta, s húsomba nőtt ez a tudás. Biztosan finom volt a leves, utána a katona sült húst kapott vagy rántott csirkét, s hozzá pohár bort. Igyál fiam, mondta neki nyilván az öregasszony. Egyszer megkérdeztem tőle: mit főzött? Mire rám nézett lehulló tekintetével: Semmit. Nincs kire. De most volt kire főznie. A fiatal orosz katonának, a negyvenöt éve megszálló hadsereg katonájának; volt kinek, és finomat főzött. Amikor

A történelem faggatása látta, hogy ez a szinte még gyerekarcú kölyök – talán tizennyolc-tizenkilenc éves lehetett – egyszer csak fölmászik a póznára, s bár nem tudta, mit csinál ott, de izzad, erőlködik – csak le ne essen onnan abban a nyakatekert pózban –, kisietett a konyhába. S még marasztalta: Ne siess, fiam, ebéd után ülj még egy kicsit. Ízlett? Na, jól van. Tudod, fiam, s úgy beszélt hozzá, mintha orosz nyelven szólna, vagy az orosz tudna magyarul, tudod, fiam, nekem is volt ugyanilyen fiatal… aztán az öregasszony hirtelen abbahagyta. S csak nézte az egyszerű csöndben, egyszerű csöndesen a fiam-katonát.

Az orosz délután kidöntötte a megszálló szovjet csapatok laktanyájába vezető távbeszélő rendszer póznáját, olajjal átitatott, száraz gömb-gerendát, s behúzta az öregasszony udvarára. Valamit mondott még, hogy holnap, majd másnap. Így ment ez papa, hosszú napokon át. Az öregasszony már korán nekiállt előkészíteni mindent a főzéshez. Nem sietett egyetlen mozdulatával sem, mindegyik ki volt mérve az időben. S hiába távolodott a katona munkájával a háztól, a leszerelt és kidöntött újabb telefonpóznát akkor is behúzta az öregasszony udvarára. Elmegyünk, mama, hadonászott a szavakkal az egyik ebéd közben, nem-

Férfihalál

33

PoLíSz sokára elmegyünk a ti országotokból. Az öregasszony meg csak bólogatott, értve is meg nem is, azt sem tudva, ki akarta, mikor és miért, hogy ezek a katonák ott legyenek a falu mellett, félig a hegyoldalba bújva, mert mindenféle hír járta, hogy a föld alatt mi mindent rejtegetnek, miféle fegyvereket… Jól van, fiam, egyél csak, most csak egyél… és állva nézte, ahogyan amaz az asztalnál ült. Aztán az egyik nap nem érkezett a katona. Az öregasszony kilépett a ház elé, körülnézett, de nem látta. Pedig a falu távolabbi részén maradt még egy-kép csupaszon meredő pózna. A tűzhelyen félrehúzta az ételt, hogy meleg maradjon, de véletlenül se kapjon oda, néha megkeverte, s csak állt, várakozott, az öregasszonyok türelmével, amely minden reménytelenségben képes reményt találni. A következő napon is főzött még, aztán abbahagyta. S amikor a katona benyitott a kapun, zavartan, szégyenlősen azt akarta neki mondani, hogy nincs… de hiszen ha mondja, hogy jön… A katona megragadta az öregaszszony karját: mamuska, ruha, ruha, civil ruha! És egyre csak ezt hajtogatta, közben a rajta lévő zubbonyt rángatta. Jaj, istenem, mit tegyek? Honnak vegyek én férfiruhát? Ha a férjem vagy a fiam, de egyik sem...! Így került át hozzám a katona. Levittem ebbe a vidéki házba a régi holmimat, gondoltam, valamire jó lesz talán, munkásruhának. Hát nem annak. Hanem álruhának a szökéshez.

34

Nem kérdeztem a katonát, hová, merre indul, itt bújik-e meg, vagy Európa más tája felé menekül? Dezertőr! Katonaszökevény! A hadseregben sosincs béke! Főbelövés! Riadt volt az arca. Papa, úgy félt, de úgy…! Remegett a keze, amikor begombolta az ingemet. Közben beszélt. Nem értettem. Az egyetemen szigorlatoznom kellett orosz nyelvből, de semmit nem segített. Az öregasszony egyszer csak megint ott volt. Ételt hozott, főtt ételt. Kopott, homok-sárga színű nadrágomban, bolyhosodásnak indult pulóveremben a fiú állva, kapkodva kanalazta a levest, de mintha közben már futott volna. Öljem meg az átkozottat? Most már megtehetem, pucolnak kifelé az országból! Nem bírtam elviselni a jelenet fájdalmát, papa. És senki másnak, csak neked mondhatom el ezt. Ott állt, kopaszra nyírt fejjel, mint mostanában a fiam, s ha elkeseredik valami miatt, lekonyul a szája szeglete. S neki is, ennek a katonának, aki megszökött, hogy ne kelljen hazamennie az egységével, ugyanúgy lekonyult a szája szeglete. Nem kért semmit, semmi mást. Eliszkolt a házak mentén, mint egy oldalba rúgott kutya. Láttam rajta a félelmet. (Novella a Levelek apámhoz című ciklusból)

A történelem faggatása

Szil-Vay Ingrid

Szent kétségbeesés! Medrek alján sebzett madarak, leszálló holdsugár-lajtorján kilengő kapaszkodás. Sötét, burjánzó kavargásod szüli felszínek kristályos ragyogását, megfogható lendületeket, virágillattal várandós nők emlékezéseit a jövőről!

Ungvár, gyalogos-híd Lámpafényes havas város Bábszínháznál próféta ül Jobbján-balján öregember.

Hátranézünk utoljára Ölelésünk hidat épít Hidat terít lábunk előtt.

Hóra eső sárga fényben Éva anyánk almájával Keresgéljük menedékünk.

Újjászületés Bomlik, feslik, szakad, reped, Hajnali szél odébbrepít – Vörös hajnal mutatkozik: Nofretete, itt a Napod!

Hányadszorra mutatkozol Gyönyörűen néped előtt? Babérjait megtapodva Hányszor győztél Kronosz fölött?

Szólj most végre, nyisd ki lelked! Koromvonal szemed körül, Pillád reszket, nyakad hajlik, Ajkad méze csurran-cseppen.

Most hát mutasd való orcád Örömére sokaságnak! Időöreg legyőzetett, Vége az ő országának!

35

PoLíSz

Barcsa Dániel

Brüniszkáld (beszély 9. folytatás) A kalmárokon – amikor körülvették őket a zsomboriak – ugyancsak látszott, hogy komolyan megijedtek. Talán túlságosan is. Olyan futkosás, kárálás, rikácsolás kezdődött, akárha görény szabadul a majorság közé. S nem csak a kereskedők óbégattak – nekik valóban volt veszíteni valójuk, hiszen egy társzekér volt rakva rogyásig méretes, vasalt ládákkal –, de még a kísérőik is: úgy tűnt, tán mindeniknek dupla bért ígértek a mennél fülrepesztőbb ordítozásért. Félpufa – mintha csak a fejét szeretné kiemelni az átok- és panaszáradatból – lassan fölállt a kengyelben. Gyanakvó figyelmességgel nézett körül. Bal felől az erdő előőrsei – bokrok és cserjék – megszálltak minden talpalatnyi helyet egészen az út menti árokig. Ez az oldal nem sok jóval bíztatott, hiszen a leveles ágak takarásában akár több tucatnyi cselvető is elrejtőzhetett. Jobbról azonban – ezt elégedetten nyugtázta – egy széles, jól belátható mezőség nyílt: régóta használt legelő, s nem olyan friss irtás, hol a lovak szilaj-szabados futásának álnok facsutakok vethetnek gáncsot. „Kötve hiszem – morfondírozott a vén harcos a nyeregbe visszahuppanva –, hogy Brüniszkáld gróf pont ehejt állítana kelepcét nekünk. Arrafelé, ezt még egy vak is látja, egérutat nyerhetünk, s ha mán széllel járunk, nincs az a vasas, aki akár lovon is béfoghatná a legényeimet…” Ugyanakkor a harcos évek során Félpufa már jól kiismerte a szerencse 36

természetét. Tudta, olyan az, mint a falu árvájának az orra: nyúlik, nyúlik az a valami belőle végtelen, kitart, de aztán csak elcseppen, s annyi. Eleddig székelyeink bízvást tekinthették volna magukat Fortuna kegyeltjeinek, ha bármelyikük hallott volna valaha is e szeszélyes természetű istenasszonyról. Hiszen alig hagyták el Zsombor határát, máris összeakadtak egy új gazdára váró marhacsordával, s a pásztorokat se volt nehéz rávenni, hogy némi fáradságot vállalva hajtsák oda a lábasjószágot, hol új billogot süthetnek rájuk. (Ehhez elegendő volt kísérőnek négy lovas.) Aztán meg, amikor éppen kezdtek volna megéhezni, hát két szász falu között nem összefutottak egy menyegzői menettel? Régi tapasztalás: hol esküvő, ott lakodalom. A székelyek jelezték, hogy szívesen csatlakoznának a processzióhoz, hogy jelenlétükkel emeljék annak fényét. Az ifjú pár ez ellen egy szó kifogást sem emelt, sőt a vőlegény – nyílván meghatódva a megtiszteltetéstől – az egész utat végigpityeregte. A lagzi helyszínén az örömszülők – örömmel vagy ürömmel? – felállíttattak egy külön hoszszú asztalt a váratlan vendégeknek, kik nemcsak a lakodalmas húsos káposztából kaptak, de még jófajta sert és testes bort is hordtak eléjük kancsószám, olyannyira, hogy Félpufa nem győzött résen lenni, nehogy a legényei harcképtelenné egyék-igyák magukat.

A történelem faggatása Már-már azt hihetnénk, hogy pusztán hazug rágalmakat terjesztenek Erdély harmadik nemzetének rosszakarói – ilyenek bőven akadnak, mert hát a szászokra voltaképp mindig is irigykedett mindenik náció –, amikor fölemlegetik a szászok állítólagos rút fösvénységét. Hisz a vendéglátókon nem is látszott, hogy kényszer alatt cselekednének. Ámde Félpufa – kit nem a mi korunk másságra nyitott szabadelvűsége nevelt – átlátott a szitán, őt nem tévesztette meg a látszólagos szívélyesség. Ha nem is tudta, de megsejtette: vendéglátói kedvessége mögött nemcsak a félelem lapult – a székelyeknek ijesztően élesre fent szablyájuk, és félelmetesen hegyesre pödrött bajuszuk volt –, hanem némi sanda-csalfa, balos szándék is. Attól tartott – s a vén róka nem is járt meszszire az igazságtól –, hogy, még a lagzi elején, biztos elszalasztottak valakit Kővárra, hogy riassza fel Brüniszkáld grófot: igyekezzék, ha székelyt akar fogni! Ezért aztán, hogy ne kísértse tovább a szerencsét – két tészta képű szász asszonyság éppen frissen sült, gőzölgő kalácsot kínált körbe: „Vegyenek a vitéz urak!” –, Félpufa hirtelen, ültő helyéből fölpattant. – Lóra, zsomboriak! Volt legénye, kinek cigányútra ment a váratlan parancstól a forró falat. Kevés híján megnyuvadt, ami felettébb dicstelen halál lett volna egy „vitéz úr” számára. Rajtaütésszerűen távoztak, pont úgy, ahogy érkeztek. Az éjszakát egy, az úttól távolabb eső helyen töltötték. Csípős hajnalra ébredtek, harmatban mosdódtak, ködbe törülköztek. Mire az áldott Nap fölhágott trónusára, már

jó utat megtettek. S ahogy melegedett az idő, úgy engedett föl a zsomboriak kedélye is. Áldották addigi szerencséjüket, s új kalandra készen, kíváncsian lesték, jó sorsuk e napon mit is hoz eléjük. Nem kellett sokáig várniuk. Az előőrs – más szóval a martalék – viszszarúgtatott a derék lovasaihoz, s jelentette: gazdag zsákmány ígérkezik. Kalmárok, sok áruval, kik tengelytörés miatt elakadtak. A kereskedők szekere fél oldalára rokkant. Egy láda át is büklent az oldaldeszkán, s az árokba fordult. Értékes tartalma kiborult s szétszóródott: ezüst kancsókon, tálakon és tányérokon csillant meg a csalóka napfény. A vaskos, hidegvérű lovak a szekér elől kifogva, egykedvűen harapdálták az árok partjáról a füvet. Míg az első székely lovas föl nem tűnt, nem látszott izgalom az elakadtakon sem. Úgy álldogáltak tétlenül az út szélén, mintha valami csodára várnának. Nem készült senki megjavítani a törött tengelyt, de még megkeresni se a messzire elgurult kereket. A zsomboriak körbevették az immár kétszeresen is bajba jutottakat, s parancsra vártak. Félpufa azonban nem siette el. Ösztönei azt súgták, valami hibádzik. Se a rémült ordibálás, se a rémült ordibálók nem tűntek számára valóságosnak. Nem tudta volna pontosan leírni, hogy miként kellene kinéznie és viselkednie egy megtámadott kereskedőnek, vagy a megtámadott kereskedő szolgájának, de úgy látta, hogy ezek itt nemigen „kalmárszerűek”, és nem is „szolgaszerűek”. „Csengettyüs varasbéka legyek – gondolta a zsombori vén hadnagy −, 37

PoLíSz ha ezek azok, aminek mutatni akarják magukat!” Odaintett magához egy hórihorgas legényt, ki nem mokány lovon ült, mint a többiek, hanem egy, a termetéhez jobban illő, a kővári kaland forgatagában zsákmányolt, lovagnak való almásderesen. – Emre, fiam! – szólt −, vedd magad mellé Györit s még valakit… Mózsit! Gázoljatok bé ahajt, bal felől a ciheresbe, s zargassátok meg erősen! Nézzetek bé még a legküsebb lapi alá es, nem búvik-e meg alatta egy-két vasbordájú tekenyősbéka! Félpufa tekintetével követte az embereit. Csörtetésüket nem hallhatta, mert a méltatlankodó kiáltozás egy pillanatra se maradt abba, de szerencsére a magas lovon ülő Emre feje felfeltűnt a zöld levelek között, jelezvén, merre tart a kutatás. – Úgy látszik, rémeket látok… Nincs semmi ahajt! – gondolta a vén székely magában, amikor hirtelen Emre lebukott, s egy valós halálsikoly hasította ketté az eddigi álságos hangzavart. Kürt harsant, számszeríj húrja pattant, a sűrűből lovon s gyalog Brüniszkáld vasba öltözött harcosai törtek elő. Az egyik „kalmár” a megdőlt szekér saroglyájából kétkezes pallost rántott elő, s Félpufára támadt. Az öreg fürgén elhajolt, s visszavágott. A penge kobakot ért, de az embere éppen csak megtántorodott. A fejről a kámzsa félrecsúszott: alatta sisak. Félpufa újabb csapásra emelte kardját, de a súlyán érezte, valami nincs rendben. Egy pillanatra rámeredt a kezében maradt markolatra s megmaradt arasznyi pengére, aztán a használhatatlan csonkot ellenfele ké38

pébe vágta. Elégtételt érzett, mikor a hamis kalmár képét vérbe borulni látta. – A mezőre! Mezőre! Kerüljetek! – kiabálta túl a harci zajt. Félpufa maga is jó példát mutatott. Elsőként ugratott át az árkon. Viszszanézett: emberei közül, talán ha nyolcan követték. Aztán még három legény: csak nekik sikerült a vasasokat lerázva egérutat nyerni. A vágtát visszafogva bevárta a késlekedőket, de még így, velük együtt is a csapat létszáma alig érte el a tucatot. – Hogyan állok így László úr elébe? – hasított Félpufába a rémület – Nem kerülhetek a szeme elé… Jobb lenne tán elbujdosni messzire… Ámde nyomában az üldözőkkel nem maradt ideje sötét gondolataiba merülni. Hisz igyekeznie kellett megmaradt embereit egybe terelni-tartani, s elérni velük a szemközti erdőt. Tudta, ha bevetik magukat a sűrűbe, ott már a nehézlovasságnak nincs semmi esélye elfogni őket. Ekkor azonban lovasok törtek elő fák közül. – Huíí! Huíí! Huííí! – süvöltötték. Félpufa elébb azt hitte, székelyek – hegyes süveg, tarsoly, íj-nyíl, szablya, s az ismerős harci kiáltás. Ám ekkor a közeledők kezében megpendültek az íjak. Ütés érte a mellét. Odakapott. Keze iszamós lett a vértől. Ujjaival megragadta a tollat, s megpróbálta a nyilat kihúzni. Megfordult véle a világ. A füle zúgott. – Ezek kunok! – hallotta legénye hangját valami iszonyú távolból – Hogy az Isten csudájába kerültek ide? *

A történelem faggatása Fruzsina néne félig nyitotta az ajtót, s csak a fejét dugta be. A mosoly még újabb ezernyi ráncot gyűrt orcájára, pedig ha komoly volt, akkor se úgy nézett ki, mint aki frissen vasaltak. – Örvendezz uram! Fiad van, s egészséges! – Asszonyom? – Igencsak elnyűtte a vajúdás. De megél, uram. Lebeé László felugrott. Boldogan vetette volna magát az öregasszony

után. Ám ekkor a másik ajtón a kapus lépett be, s megköszörülte a torkát. – Várj még, uram! Tudnod kell, most, még ha rossz is! – Mit kell tudnom, vészmadár? – Ó, uram. A portya visszatért. – Vissza? Ilyen hamar? – Hamar, s igen megfogyatkozva… Öten… Öt lovas tért meg csak. – Félpufa? – Ő is odavan… Elesett ő is… Bocsáss meg, jó uram.

XX. SZÁZADI MAGYAR PRÓZAMŰVÉSZET ÚJRAFELFEDEZÉSE VI. Lisztóczky László

Az ősi küldött Tormay Cécile Mátraházán Író nem halhat meg szebben és példázatosabban, mint Tormay Cécile: 1937. április 2-án éjjel, munka közben, íróasztala mellől indult el Kharón ladikján a végtelenség, a léten túli lét birodalmába. Az orvosi látlelet szerint elhunytát a szív elmeszesedett koszorúereinek görcsös összehúzódása (latinul: angina pectoris) okozta. Azon az éjszakán is régi álma valóra váltásán, Az ősi küldött című regényén dolgozott, amely epikai életművének egyik remeke, önmagában is érvényes és jelentős nagyregény-központja. Élete utolsó hat esztendejét nagyrészt Mátraházán töltötte, ott várt rá a halál is. Nagy Gyula kutatásai szerint a maradék Magyarország egyik legszebb pontján, a Mátra egyik legismertebb klimatikus üdülőhelyén – „a gondviselésszerű véletlen ajándéka”-ként – vásárolta meg az 1930-as évek elején azt a Meseházat, ahonnan utolsó útjára indult. Az épület a régi Turista (új nevén: Sport) Szálló mögött mintegy nyolcvan méterre északnyugati irányban található, ma már lakatlanul, elhanyagolt állapotban. Csonka László, a neves mérnökdinasztia tagja (Csonka Jánosnak, a karburátor feltalálójának unokaöccse), az Első Magas- és Mélyépítő Rt. tulajdonosa és vezetője, a Mátraházai Állami Gyógyintézet kivitelezője építette 1927–28-ban. Az ő otthona Budapesten volt, de a gyógyintézet építése közben sűrűn tartózkodott Mátraházán. A szanatórium 1931-ben készült el. Ezt követően Csonka László a saját vállalkozásában kezdett hozzá Kékeste39

PoLíSz tőn a Kékes Gyógyszálló építéséhez, amelyben kényelmes, korszerű családi lakosztályokat alakított ki. Mátraházi villáját ekkor adta el Tormay Cécile-nek, aki 1932-ben már hosszabb időt töltött új otthonában. Közel volt szanatóriumhoz, orvoshoz: szívburokgyulladása óta erre is gondolnia kellett. Felerészben tulajdonostársa volt a Magyar Asszony című lap szerkesztője, özvegy gróf Ambrózy Migazzi Lajosné, akit Hankiss János „a mátrai remete Mikesé”-nek nevezett: az írónő legfőbb támasza és segítője, barátja, személyi titkára és ápolója az utolsó esztendőkben. Később ő rendezte sajtó alá hátrahagyott műveit is. Mátraházán, melynek idillikus szépsége és nyugalma kedvező feltételeket teremtett az alkotáshoz, ózondús levegőjével pedig beteg szívét szerette volna kímélni, a legtöbb idejét és energiáját Az ősi küldött című regény befejezésére fordította. A korszak magyar irodalmának a történelmi regény volt az egyik legnépszerűbb műfaja, s ez a megállapítás nemcsak a konzervatív irányzatra érvényes. A vesztes világháború, az idegenből importált, félresiklott, elbukott forradalmak és Trianon sokkja után sok felelősen gondolkodó magyarban föltámadt a „valahol utat vesztettünk” kínzó tudata; égető szüksége merült föl a múltunkkal, önmagunkkal való nyílt, eligazodási pontokat, távlatokat kereső, a jelen gondjaira megoldást kínáló szembenézésnek. Irodalmunkban olyan nevek jelzik ezt a törekvést, mint Móricz Zsigmondé, Herczeg Ferencé, Kodolányi Jánosé és Gulácsy Iréné, vagy az erdélyi Makkai Sándoré, Kós Károlyé, Szántó Györgyé és Tabéry Gézáé. Ebben az időszakban, 1922 és 1935 között keletkezett a műfaj első számú remeke, Móricz Zsigmond Erdély című trilógiája, amely Báthory Gábor és Bethlen Gábor alakjában a tökélyt álmodó, délibábkergető, életet, erőt tékozló forradalmiság és a lehetőségeket is mérlegelő, nyugodt, békés építőmunka alternatíváit idézi, melyeknek történelmünkben Kossuth Lajos és Széchenyi István voltak legrelevánsabb és legszimbolikusabb példái. Történelmi regénytrilógia Tormay Cécile Az ősi küldött című műve is. Megírásának ötlete még 1924-ben fogant meg az írónőben, de csak 1929-ben látott hozzá a munkához, s dolgozott rajta szíve megálltáig. A munka megkezdése előtt, 1926-ban fordította magyarra Assisi Szent Ferenc Fiorettijét, majd Szent István, Szent Imre, Szent Gellért legendáját és az Intelmeket, melyeket Magyar legendárium címen tett közzé 1930-ban. Ezek a művek indítják el Tormay Cécile alkotói pályájának úgynevezett középkori korszakát. Fordítás közben elmerülhetett a középkor világában, gondolkodásmódjában és hitében. E műhelymunkák – mutatott rá Kollarits Krisztina – fölfoghatók a nagy szintézisregény előtanulmányaiként is. Móriczhoz hasonlóan Tormay is a jelen nagy kérdéseire és saját dilemmáira keres válaszokat a magyar múltban. A regény IV. Béla korában, a tatárjárás idején játszódik, amikor a feldúlt, elpusztított ország új életlehetőségeit, az újrakezdés, a megmaradás módozatait kutatja. Tisztáznunk kellett a kelethez és a nyugathoz fűződő viszonyunkat, ami abban az időszakban a pogányság és kereszténység közötti választás alternatíváit jelentette. Ez a határhelyzet párhuzamba állítható Tormay Cécile korával is: a világháború értelmetlen pusz40

A történelem faggatása tításaiban elvérzett, legyőzött és Trianon kegyetlen következményeivel sújtott Magyarország szintén a lét és nemlét kérdéseit involváló döntési kényszerek előtt, új korszak küszöbén állt. Szellemi megosztottságunkat és választási lehetőségeinket két korabeli irodalmi folyóirat már a puszta létével is szemléltette: az egyiknek Nyugat, a másiknak – melynek 1923 januárjától Tormay Cécile volt alapító-főszerkesztője – Napkelet volt a címe. Trianon kiábrándító tanulságainak és a bolsevista fenyegetés mérlegén újra kellett értékelnünk a két égtájhoz és kultúrkörhöz való kötődésünket. Szakítanunk kellett azzal a hagyománnyal, amelyet Ady oly éles szavakkal ostorozott: Európa és Ázsia kultúrája között ne ide-oda hányódó komp legyünk, hanem – Kodály Zoltán Magyarság a zenében című, az idő tájt írt tanulmányának záró gondolatait idézve – híd vagy talán mindkettővel összefüggő szárazföld. E választási lehetőségek, alternatívák között tévelyeg, botladozik Az ősi küldött főhőse, Ung vitéz is, akiben szerelmének elvesztése (pestisjárvány áldozata lett Komáromban) és a tatár pusztítás fölébreszti a hazájáért érzett felelősségtudatot. Kiábrándul a kereszténységből, s hogy csüggedt népébe hitet és erőt öntsön, megpróbálja föltámasztani az elsüllyedt magyar ősvallást; ám kísérlete kudarcba fullad. Rádöbben tévedésére, fölismeri a szenvedésben rejlő isteni értelmet és szándékot is. Ismét visszatalál Istenhez, s hosszas vívódás, golgotajárás után belép az egyetlen magyar alapítású szerzetesi közösségbe, a pálosok rendjébe. Nem húzódik vissza a kolostor magányába, elvegyül hívei között, hogy – a rosszindulattal és az üldöztetéssel is dacolva – vigasztalást vigyen szenvedő népének, segítse eltiport, feldúlt hazája újjászületését. A regénytrilógia Ung vitéz sorspéldájában a keresztény Európa mellett tesz hitet, a krisztusi szeretet eszméjével azonosul, melynek törvényeit és értékeit – ezt jelképezi a főhős pálos rendbe történő belépése is – magyarrá formálja, egybeötvözi a nemzeti hagyományokkal. Az eseményteremtést elsődlegesen nem a történelem menete szabja meg, hanem Ung vitéz jelleme és útkeresése. Az ő bensőjében lejátszódó, gondolataiban, monológjaiban tetten érhető lelki, tudati folyamatok saját korán is túlmutatnak, egy modern magyar értelmiségi tudatosságát, Tormay Cécile töprengéseit és vívódásait fejezik ki. Okkal teszi föl tehát a kérdést Kollarits Krisztina, hogy valóban történelmi regény-e Az ősi küldött? Tormay Cécile-nek ugyanis nem a középkor rekonstruálása, autentikus bemutatása volt a célja, hanem Ung vitéz meggyőző erejű életre keltése, megformálása. Az alak megszövése közben azonban meg kellett szőnie annak környezetét is, el kellett őt helyezni térben és időben. Elsősorban tehát nem is a történelmi hűséget, hanem a jellemrajz mélységét, gazdagságát és árnyalatosságát, pszichológiai és esztétikai hitelességét szükséges számon kérnünk az írótól. Az irodalmi alkotásokban fölidézett történelmi kor többé-kevésbé mindig csak díszlete, nélkülözhetetlen közege és kelléke a művészi emberábrázolásnak, egy általánosabb érvényű mondanivaló kifejezésének. Senki sem léphet ki a saját árnyékából, látásmódja mindig konkrét, közvetlenül átélt élményekből és tapasztalatokból táplálkozik. Babits kifejezetten nem szerette, ha az író túlságosan közel hajol a valósághoz, a mindennapokhoz, azt akarta, hogy ne a „fecsegő” felszínen, hanem a „hallgató” mélyben, 41

PoLíSz gyökereiben, lényegszerű vonásaiban és összefüggéseiben ragadja meg a kort, amelyet tükröz. Tormay Cécile esetében is ennek lehetünk tanúi. Az ősi küldött atmoszférája, „levegője” jellegzetesen középkori. Ezt erősíti az írónő választékos, mértéktartóan archaikus, a középkor hangulatát idéző stílusa is. Történeti, nyelvtörténeti kérdésekben Jakubovits Emillel, a kitűnő paleográfussal és nyelvtörténésszel, korának egyik legismertebb középkorkutatójával, vallási kérdésekben Brisits Frigyes ciszterci szerzetessel, a jeles irodalomtörténésszel folytatott eszmecserét. Ha Flaubert megfogalmazhatta azt a paradox vallomást, hogy „Madame Bováry én vagyok”, Tormay Cécile is elmondhatta volna: „Ung vitéz én vagyok”. Főhőse alakjába ugyanis sok mindent belevetített önmagából. A nevével is a magyar sors jelképévé avatott szerzetesben ölt testet az az ideális magatartás, amely őt is vezérelte: a minden csalódással, keserűséggel és szenvedéssel dacoló, az önös érdekeken felülemelkedő, cselekvő hazaszeretet eszméje szabott irányt az ő munkásságának is. Hankiss János így hasonlítja össze a regényhőst és annak megálmodóját: „Ung küldetése – szerencsére – nagyon általános marad. Sehol sem válik »tanná«, sehol sem ad pontosan fogalmazott leckét. Aki szorosan markol, keveset tud átölelni, és Ung tanítása olyan, mint az evangélium, és nem olyan, mint a törvénykönyv. Egészen éles körvonalakat csak az író életével párhuzamosan tartva kap, mert így mindenütt egyezést mutat. Tormay Cécile az az erős lélek, akit az új tatárjárás és a sok egyéni szenvedés egészen a nemzet szolgálatába állít; társtalanul él, mint egy a világba küldetett magyar szerzetes; bátran megáll gonosz pártosokkal és kicsinyes kártevőkkel szemben; politikája nem egy párt programja, amit néhány hangzatos bekezdésbe lehet foglalni, hanem egy nemzeté; benne lebeg az osztályok és a vallások fölött egy ősi közösség isteni elhivattatása szenvedésre és dicsőségre.” A mű befejezetlenül maradt. Utolsó négy fejezetét Tormay Cécile elképzelései és jegyzetei alapján Kállay Miklós formálta meg, aki maga is jeles elbeszélő volt, s néhány történelmi regényt is írt. Munkáját kellő empátiával, figyelemre méltó tehetséggel és rutinnal végezte. Az általa megírt részletek a regénynek sem cselekményében, sem stílusában nem okoznak törést. Kállay személye újabb adatokkal gazdagítja a Tormay-életmű Heves megyei vonatkozásait. Egerben született 1885. október 7-én. Szülővárosában érettségizett 1903-ban, majd a szabadelvű Egri Újság munkatársa, 1914-től 1917-ig szerkesztője. Egerben jelentek meg első könyvei is. 1907-ben látott napvilágot Dobó kora (Képek Egervár 1552. évi ostromából) című szonettciklusa, melyet „Gárdonyi Gézának, az Egri csillagok költőjének” ajánlott. Ebben a művében Eger múltja, az 1552-es várvédelem hősei iránt érzett háláját és tiszteletét rótta le. 1917-től 1955ben bekövetkezett haláláig Budapesten élt, a neokatolikus irányzathoz, a Vigilia írói köréhez csatlakozott. Nemcsak Az ősi küldött befejezése révén vált folytatójává Tormay Cécile szellemi örökségének: 1937 júniusától megszűnéséig, 1940 augusztusáig ő szerkesztette a Napkelet című folyóiratot is. Nevéhez még egy irodalomtörténeti érdekesség fűződik: anyai nagybátyja volt az ugyancsak egri születésű kiváló költőnek, Kálnoky Lászlónak. 42

A történelem faggatása Tormay Cécile élete utolsó éveiben, a Mátraházán eltöltött időszakban ért pályája, hazai és külföldi népszerűsége csúcsára. Ezt jelzi, hogy 1936-ban és 1937ben is fölterjesztették Nobel-díjra, s talán csak korai halála akadályozta meg, hogy az elismerést megkapja. Nemzetközi hírnevét igazolja az a tevékenység is, amelyet a Népszövetség egyik állandó bizottságában végzett. 1935. május 22én Pierre Laval francia külügyminiszter javaslatára választották be a Szellemi Együttműködés Nemzetközi Bizottságába Madame Curie helyére. A tizenöt főből álló, tudományos és művészeti kérdésekkel foglalkozó testületnek ő volt az egyetlen női tagja. A tisztséget súlyos szívbetegsége ellenére is elvállalta, mert írói hírnevével, műveltségével, nyelvtudásával, szónoki képességével és diplomáciai érzékével népének szószólója, a magyar kultúra nagykövete kívánt lenni Nyugat-Európában. Orvosi segítséggel 1935-ben és 1936-ban is Genfbe utazott, hogy részt vegyen a bizottság munkájában. Az első utat úgy tette meg, hogy minden vasútállomáson hideg vizes zacskót cseréltek a szívén. Nem csupán a hivatalos ügyintézés folyamataiba kapcsolódott be aktívan, hatékonyan képviselte a magyar ügyet a hétköznapi diplomáciában is. Megismerkedett és együttműködött például Herriot-val, a többszörös francia miniszterelnökkel, a képviselőház elnökével, aki a bizottság egyik ülésszaka alkalmával vacsorát adott tiszteletére. Itt zajlott le közöttük az a kötetlen beszélgetés, amelyet Hankiss János is megörökített Tormay Cécile-ről írt monográfiájában. „Mondja, Madame – fordult felé Herriot –, mi az oka annak, hogy a háborúban legyőzött összes nemzetek […] beletörődtek már a békeszerződésekbe, csak éppen maguk magyarok nem akarnak megnyugodni sorsukban?” Tormay Cécile nem bocsátkozott politikai vitába, hanem ezekkel a szavakkal fordult vendéglátójához: „Mondja, kérem, hol beszélnek Franciaországban a legszebben franciául? – A Touraine-ben – válaszolta Herriot. – Tegyük fel – vette vissza a szót Tormay Cécile –, hogy a németek, legyőzve a franciákat, elfoglalták volna Touraine-t. S ott megbotozták volna a francia asszonyokat azért, mert franciául mertek beszélni. Belenyugodott volna ebbe bárki is a franciák közül? – Nem! Soha! Senki! – tört ki Herriot-ból. – Látja, pedig ezt cselekedték a románok abban a városkában, ahol a mi egyik legnagyobb költőnk, Arany János született, ott, ahol a legszebben beszélnek magyarul.” Herriot egy percig tűnődve maga elé nézett, majd így zárta a párbeszédet: „Madame, ígérem magának, hogy a magyar ügyet e perctől fogva behatóbban fogom tanulmányozni…” Ambrózy Migazzi Lajosné a Napkelet 1939. évi áprilisi számában fölidézte Tormay Cécile akkor elmondott szavait, amikor a magyar asszonyok vezetőjükké választották: „Az őrtoronyban, ahova engem küldött fel a magyar asszonyok bizalma, ott fogok állni életem utolsó leheletéig”. Fogadalmához – olvashatjuk Ambrózy Migazzi Lajosné említett visszaemlékezésében – mindhalálig hű maradt: „Az őrtorony élete utolsó éveiben Magyarország legmagasabb hegyén állt, ahonnan ellátni a Kárpátok felé. Nagy zimankós telek, ami körülveszi a házat. »Jó ez, beburkol és véd, elzárja a külső világot«, mondja csendesen, és csend van őbenne is. A hó neszel az ablakon, a jégbe dermedt hegyeken át eljön a zene. Itália meleg, kék ege alól jönnek a hang hullámai a Meseház fehér falai közé. A pos43

PoLíSz ta kész, a napi kötelesség lezárult. Mert ha valami elmaradna, nem dolgozhatik a regényén. És fáradtan, kihagyó, majd rohanó szívveréssel is ír, csak egyre ír még akkor is, mikor Isten megfogja a kezét és elviszi őt magához.” (Elhangzott 2012. április 15-én Mátraházán, a Tormay Cécile emlékére rendezett konferencián) Felhasznált irodalom: Ambrózy Migazzi Lajosné, Tormay Cécile mint ember, Napkelet, 1939. április. Hankiss János, Tormay Cécile. Bp., 1939. Horváth Béla, Kékestető és első fejlesztője, Csonka László, Miskolc, 2002. Kollarits Krisztina, Az Ősi küldött – egy élet(mű) lezárul: Tanulmány Tormay Cécile regényéről, PoLíSz, 2011, 137–138. megjelenések. Kollarits Krisztina, Egy bujdosó írónő – Tormay Cécile, Vasszilvágy, 2010. Misóczki Lajos, Az idegenforgalmi és turisztikai élet Gyöngyösön és a Mátrában 1919–1944-ig: Egri történelmi évkönyv, Eger, 1994. Nagy Gyula, A Meseház lakója: Tormay Cécile Mátraházán [Kézirat]. Pásztor József, A Mátra, Bp., 1929.

Tormay Cécile

Az idegen A vonagló, csörömpölő robajból iszonyú csend lett, mintha valamilyen félelmes készülődés venne lélegzetet. Aztán jajgatni kezdett a föld, a levegő. Köröskörül minden jajgatott és nyögött. És talán soha se lett volna másként, ha egy hang bele nem kiált: – Ide, hozzám, aki él! Ekkor gondolt először arra, hogy talán nem halt meg. Pedig egy konok mozdulatlan súly nagyon nyomta a mellét. Olyan nehezen lélegzett, mint mikor a háborúban betemette a gránátrobbanás... Két könyökét hirtelen a földnek feszítette, és felrántotta a vállát. Az idegen teher lebillent róla. Ebben a felszabadulásban megint meghallotta, ami rajta kívül történt. Még mindig jajgatnak... Befogta a fülét, aztán lassú, irtózó mozdulat44

tal az arcához nyúlt. Közben olyasmi rémlett fel benne, mintha mindez nem először történnék. Valamikor, jóval ezelőtt, az olasz fronton, ha gránát csapott a kavernák közé... Akkor is ilyen óvatosan tapogatta magát, akkor is így félt megtudni, nem szakadt-e le a testéből valami? És... de az később volt. A forradalomkor, az Országház pincéjében... Egész éjjel kikötve tartották a terrorlegények. Feje körül a falba lövöldöztek. Mikor eleresztették és mehetett, a keze furcsa rángatódzást szokott meg. Azóta elmúlt. Miért kell most megint a fejéhez kapkodnia? Halálhideg verejték csurgott a szemébe. Egy pillanatig nem tudta, vajon ugyanazok a dolgok kezdődtek-e újra... Reszkető keze a leszakadt pogygyászhálóban akadozott. Nem, nem,

A történelem faggatása ami itt történt, az más volt. Hiszen az előbb még egész kényelmesen ringatta a vonat a vasúti kocsi párnáin és a távíró oszlopok, a fák... Minden nyugalmas volt. Ő pedig ingatni kezdte a lábát, hogy múljék az idő. Ekkor történhetett a szerencsétlenség, éppen mikor ő a lábát ingatta. A combjához kapott. Semmi... semmi baja se történt! Milyen jó volt ezt mondani. Csak odaát ne jajgatnának úgy. Hirtelen felugrott. Egy nyíláson levegő áramlott be hozzá. Odatartotta az arcát. Tekintete kapkodni kezdett a félhomályban. Innen is, onnan is kiemelt valamit. Iszonyodva ejtette vissza... Egyszerre megrögződött a szeme. Mi az ott?... A leszakadt töltés alatt tótágast állt egy földbe fúródott fekete rém. Még füstölt. Feltépett hasában fedetlenül sziszegett az élő parázs és amint fel-fellihegett, kísértetiesen véreztek a kövek, a fűszálak. A pályaomlásban lehemperedett sötétségek hevertek, a roncsok közt szétdobált karok, tátott szájak, csizmák, hátak és fejek. Felettük, mint szörnyű üzekedésben megdermedt óriásállatok ágaskodtak a beborult égnek az egymásra futott kocsik. És minden alól szüntelenül bugyborékolt az emberi jajgatás. Nyakában remegni kezdtek az inak. Egészen úgy remegtek, mint mikor gránát robbant a Karszton, és az országház pincéjében a feje körül kopogtak a golyók. Most is olyan hirtelen jött, mint akkor. Senki se gondolta volna, hogy lehetséges. Előzőleg nyugalmasan ingatták az emberek a lábukat, hogy múljék az idő, és aztán jött... a háború, a forradalom, minden úgy jött, mint a vasúti szerencsétlenség.

Egészen kitolta fejét a résen. A pálya mélyen alatta látszott, a lépcsők a levegőben lógtak. Elugrott felettük. Zökkenve esett talpra. Csak most látta, hogy az utolsó kocsi a töltésen maradt. Az ő kocsija. A többi a mozdony után zuhant. Megrázta magát, és futni kezdett. Ekkor már mások is futottak. Kis lámpák himbálództak, üveg csörömpölt, pléhtetőkön vad lépések kopogtak. A füvön már elővonszolt sebesültek és halottak feküdtek egymás mellett sorban. Mennyi idő telt? Mióta elkezdte, nem állt meg. Olykor elkapta egy-egy kéz a lábát, és húzta, és nem engedte. Olykor rohanó alakok ütődtek hozzá, és azoknak is zihált a mellük. De senki sem szólt, csak a jajgatás beszélt. A keze ragadós volt valami furcsa nedvességtől, a karja könyökig lucskos. Haja arcába lógott. Nem törődött vele. Még, még... És emelte, tépte, taszította a romokat. Bírkózott velük. Sietni, sietni! Nyögések hívták a roncsok alól. Egyre halkulóbb nyögések. Közben egészen besötétedett. Túl, valamelyik kanyarodónál vonat fütyült. Hosszú ijedtségben fütyült, és mintha tapogatóznék, lassan, nehézkesen tolta magát előre a pályán. Segélyvonat! Honnan jött, ki hívta, ki küldte? Nem kérdezte senki. Az elcsigázott mentőkben elpattant az erőfeszítés. A segélyvonat egy szakasz utászt is hozott. A katonák sebesen ömlöttek ki a kocsikból, és felsorakoztak a töltésen. Itt-ott fehérkabátosok szállingóztak bele a sötétbe. Már szurkos fáklyák iramodtak utánuk. Egyszerre borzasztóan látszott minden. A fáklyák füstös lángjától inogni kezdett az egész romhalmaz. A halottak is inogtak a füvön. Egy szekerce sivított. Csákányok dön45

PoLíSz gése zuhogott. A vonatroncsok között emberi alakok mozogtak. Hajlongtak, ágaskodtak, terheket cipeltek, és egyre jöttek-mentek. Ő pedig csak állt és nézte... – Kicsoda maga? – Egy karszalagos ember rivallt rá, és gyanakodva mérte végig. – A szerencsétlenül járt vonaton volt? Mi a neve? Furcsának találta, hogy most ilyeneket kérdeznek tőle. Semmi értelme... – A halottak névsora miatt – dörmögte a másik szelídebben, mintha megsajnálta volna. Hirtelen eszébe jutott, hogy ez őt most bizonyosan őrültnek tartja. Tetette magát, és nyugodtan felelte: – Donátnak hívnak. Negyvenegyéves, nőtlen... – Hagyja abba! Ez már felesleges. A segélyvonaton jelentkezzék. Ott majd felveszik az adatait. Siessen! Az ember odébb ment, és ő nem nézett utána. Fáradt volt. A fejét hátraeresztette, és a két kezét messzetartotta magától, mintha iszonyodnék tőlük. Lassanként kemények, merevek lettek az ujjai, megszáradt rajtuk, ami az előbb még lucskos és ragadós volt. Émelygést érzett, és többször egymásután kiköpött a sinek felett. De a füle azért közben szüntelenül valamilyen neszelésre figyelt. Eleinte nem tudta, csak utóbb jutott az eszébe, hogy ezt a neszelést már azelőtt is hallotta, egyre hallotta, ha a jajgatás egy kis rést hagyott. És ő felüdült tőle, és meg-megnyugodott, mert olyan friss volt és jó volt. Már egész teste arrafelé hallgatódzott. Úr Isten! Odalenn, túl a topolyák alatt patak csorgott. Víz, hideg, szabad víz! Kiáltani akart volna, és ellenállhatatlanul futni kezdett. A ned46

ves homályból, a füzek közül hűvös, tiszta áramlás jött eléje. Az arcához ért, kiszikkadt tüdejébe tódult. És ő letérdelt a parton, mintha imádkoznék, és két véres kezét a patakba mártotta. A víz ugrálva futott el a keze felett, átlubickolt az ujjain, trillázott a kiálló köveken, buggyant, csobbant az alámosott öreg gyökerek között. Nem bírt magával, zokogó nevetéssel felnevetett. Még többet akart. Beletenyerelt a harmatos mohába. Föld és víz szaga, a vér szaga után... Így volt a háborúkor is. Emberek, országok rabolták egymástól, tépték, vitték, akarták a földet, azok is, akiknek nem volt, azok is, akiknek sok volt. Föld és víz szaga. A vértől csak a föld és a víz gyógyítja meg az embert... Lehasalt a parton, most már az arcát is odatartotta a pataknak. Felnyíló ajkát hűvösen verdesték a freccsenő habok. Semmi sem háborgatta. Csak egyszer tetszett úgy neki, mintha a víz felett a fák levelein valamilyen futó fény vakítaná. De ez is abbamaradt, és ő azonnal elfeledte. Fenn a pályán sietve himbálódzott odébb egy viharlámpás fénye. Kisvártatva, mint gonosz emlék, elnyújtott fütyülés gabalyodott bele a víz csobogásába. Valahol dohogó sustorgás szakadt fel, kocsiütközők verődtek, kapcsok csörömpöltek. Donát felkapta a fejét. Mi ez?... Minden az eszébe jutott és eszeveszetten futni kezdett a töltés felé. A szája kinyílt, rekedten ordított: – Várjanak! Várjanak! – De a segélyvonat zárólámpáját felszippantotta az éjtszaka. – Itt hagytak – dadogta idegen hanggal, és magányos nyomorúságában irtózva nézett körül. Nem tudta, hol van. A szerencsétlenség szabad pályán

A történelem faggatása történt, ismeretlen tájon. Nincs kitől kérdezzen. A fekete hegy pedig hallgat, még csak nem is jajgat többé. Öszszeverődött, zavaros, néma tömegnek rémlik, amelytől félni lehetne. A deszkák, a felszakadt sinek, égnek görbült hosszú ujjak, a felkunkorodott kocsitetők, rimánkodó nagy pléhtenyerek, olyanok, mint a halottak keze. Pedig ők már nem rimánkodnak. Vajon azokat is itthagyták-e? Tágratépte a szemét. Túl, odakinn a földeken történni kezdett valami. Lopakodó sötétségek közeledtek a sötétben. Farkasok vagy fosztogatók? És a patak mentén, az úton is jött valami. Zörögve jött... Keze megint a fejéhez kapott. A két lába csak úgy magától elindult, és vitte veszett iramodásban. A zörgés pedig nyargalt mögötte, és mindenütt a nyomában volt. Aztán nem bírta tovább. Egyszerre megállt. Miért futott az előbb? Zavaros örvénylésből vetődött vissza a valóságba. Hiszen csak szekér zörög. Egy közönséges szekér. – Hahó! Megállj... A fuvarosember nem ellenkezett. Hagyta, hogy felkapaszkodjék a saraglyába, és közben nyugtalanul visszanézett az elhagyatott vonatroncsok felé. Sebesen keresztet vetett magára, aztán ijedező lovai közé suhintott, mintha menekülni akart volna erről az istenverte tájról. A lőcsök nyekkentek, a saraglya vinnyogott, és minden rázódott és ugrált. De még ez is jó volt, mert a fekete hegy és a lopakodó árnyékok nem látszottak többé. A rozsföldek felől szél kerekedett. Kifújta Donát homlokából a haját. Ekkor vette észre, hogy nincs kalapja. Az is odaveszett, a poggyásza is, a felsőkabátja is. Semmije sincs, csak ami a testén

van. Mindegy! Az élete megmaradt, és minden tagja ép... Hányszor gondolta ezt a háborúban és a proletárdiktatúra alatt, és egészen természetesnek találta, hogy ilyesmit gondoljon. Az atyja, a nagyatyja még csodálkozott volna. Pedig a szegénységben is van hatalom, a nincstelenség is erő. Nem kell félteni, nem lehet belőle elvenni. Láthatatlan, messze vihar előtt rohanó szél süvöltött fel a fülledt éjtszakában. A fák sebesen hullámzottak el az út mentén. A vetések felborzolódtak. A fuvarosember összehúzta magát. Már nem ő fogta a gyeplőt, a gyeplő fogta őt, és ragadta magával a szekeret. Aztán az úr kezdte: – Szörnyű volt... – Erősen mondta, hogy feleletül emberi hangot halljon. De a paraszt nem válaszolt, konokul hallgató holmi volt a bakon. A szél pedig egyre növekedett. Jegenyék látszottak ki egy domb mögül. Nagy fekete ecsetek. Inogva dolgoztak, mintha az eget festenék. Oldalrahajlottan feszültek az alacsony boltozatnak, és sebesen mázoltak ide-oda. Maguk felett már egészen megfestették az eget. Az eső esni kezdett. De azért nem hagyták abba. A nagy lucskos ecsetek dühösen csapkodtak, a festék lecsurgott, alattuk is minden fekete lett. – Hol vagyunk? A kocsis valamit hátrakiáltott. A kanyarodónál magányos ház ugrott elő a sötétből. A háznak egyetlen szeme volt, és ez a szem, a föggöny alól, gyulladtan lesett az útra. – Megálljunk! Itt emberek laknak! Ébren vannak! – De a szekér veszettül dobálta magát a lovak után. Csak mikor már túl voltak, jó messze, nézett vissza a paraszt. 47

PoLíSz – Rosszhírű hely. Nem uraknak való! Ide bújnak a muszka agitátorok, mikor a határon beszöknek... – Födél alá vigyen! – kiáltott rá Donát. – Valami faluba, vagy akárhová! – Amarra falu van. De oda nem lehet... Elvitte a hidat az ár... Ekkorra már minden megbomlott a viharban. A szél sikoltozott, köröskörül morajlott az egész sötétség, és öszszekuszálódott a táj, a föld, az ég, a fák, a felhők. A kocsis hirtelen hátravetette a felsőtestét. Visszarántotta a gyeplőszárat. A lovak horkolva ágaskodtak. – Nincs út, eltévedtünk! – Hangját szétzilálta a szél. Donát tölcsért csinált kezével a szája elé. – Mindegy! Előre... – Nincs előre, nincs hátra... – Az ördögbe is, hajtson! – Hiába rivallt rá. Az ember nem mozdult többé. Megtorpanva, némán gubbasztott a bakon és a fejét két válla közé húzta, mintha ütéstől félne. Donát leugrott a szekérről. Tapogatódzva haladt a sötétben. Az eső rohamokban pakolta a földet, az ég zengett, a fák között, mint a tüzes vizek folytak le a villámok. Visszahőkölt. Csak ekkor látta, hogy a lovak előtt mély erdei árokba zuhant a part. Megmarkolta az egyik állat pofaszíját, és nagyot rántott rajta. A szekér egyhelyben fordult. Most már a fuvarosember is lekászálódott a bakról: – Rokkant vagyok – dünnyögte, mintha szégyenkeznék. – Olykor rám jön ez így. Isten tudja... aztán nincs tovább. – Én is oda voltam a háborúban – felelte Donát. Halkan beszéltek mind a ketten, mégis megértette mindegyik, 48

amit a másik mondott, és hirtelen nagy közösség támadt a két ember között, aki sohase látta egymás arcát. Ezután nem szóltak többet, csak vezették a lovakat kétoldalt. Egyszerre csapásba zökkent a kerék. – Itt szekér járt. Nem is olyan régen. – Megint fölkapaszkodtak, és a lőcsök megint kínlódtak, a saraglya ide-oda lódult, de hangja többé semminek sem volt. Az égzengésben csak a szél hallatszott és az eső. Állatról, emberről már patakokban folyt a víz. A csapásban locsogott a kerék, és a sötétből nagy, vizes fák tántorogtak elő. Aztán hátrálni kezdtek a fák, és középütt szabad térség támadt. A dolgok összemosódott körvonalai eltávolodtak egymástól. A tisztáson mogorva sötét tömeg rémlett fel az esőben. Öreg várfalak, melyekre utóbb nehézkes zsindelytetőt raktak. Az egész homlokzat kihalt és sötét volt. Csak lenn a kapu mellett látszott világosság, csak egy furcsa ablak tüzelt, mint kivésett lőrés a mély falban, s a torkában rács szorongott. A fuvaros pocsolyába loccsant, mikor a bakról leugrott. Karja feketén ágaskodott bele a világosságba. De zörgetéséből megijedt odabent a lámpafény. Az éjtszaka egészen sötét lett. – Kaput! – kiáltotta a paraszt. – Ha Istent ismernek! Ne féljenek! Igaz emberek vagyunk! A fal mélyében megzörrent az ablak. De csak annyira nyilt, hogy a hang kiférjen rajta. – Mi járatban vannak ilyen időben? – Eltévedtünk! Kaput! Kaput! – ordították mind a ketten, mintha egyetlen torkuk lett volna. Odabenn soká tanakodtak. A két ember a falhoz lapult. Az állatok bőre

A történelem faggatása meg-megrázkódott a zuhogó esőben. Végre akadozva, lassan, mintha régen elszokott volna az ilyesmitől, nyílni kezdett a félköríves nagy kapu. Nyílásában mély alagút tátotta fel magát, és a lovak patkói idegenül visszhangzottak a boltozat alatt. Már jóideje álltak a lovak, a visszhang még mindig folytatta. Ide-odaütődött a vedlett falak között, mintha nem tudott volna betelni, hogy valahára megint dolga akadt. A kaputól ekkor alacsony, görnyedt öreg jött visszafelé a kocsihoz. Kopott laternát tartott a kezében. Az arca is, a ruhája is kopott volt. – Hajtson odébb, arra be, az udvarba – mondotta a fuvarosnak, és közben összehúzott szemmel erősen megnézte. – Majd csak akad még valami állatnak, embernek. – Aztán hirtelen felemelte a lámpát, és belevilágított a Donát arcába. Gyanakvó tekintete azonnal megnyugodott. Öreg cselédember volt, és a jövevényben még ázottan, gyűrötten is felismerte az urat. – Vasúti szerencsétlenség ért, mindenem odaveszett. Az a jó ember szedett fel. Szállást kérek neki is, magamnak is. Az öreg tiszteletadóan meghajolt elnyűtt libériájában. – Méltóztassék parancsolni. Fenn az emeleten... Tüstént kinyitom a zöld vendégszobát. A lépcsőről még visszaszólt egy kíváncsi kis ajtó nyílása felé: – Rosalie, mosdóvizet, száraz ruhát, vacsorát, hamar, hamar. – Aztán a falhoz húzódott, és lámpáját himbálva ment felfelé a lépcsőn. A fokok szélesek és alacsonyak voltak. A korlát kis oszlopain lassan bukdácsolt a fény. Folyosóra értek. A folyosó földje nagy szürke kőlapokkal volt kirakva. Vala-

mikor téglákkal foltozták ki a gödreit. A vége nem látszott, valahol nagyon messze lehetett. Donát egy falüregben széles, zömök ajtót vett észre. Az öreg a földre tette a lámpát, és nagy kulcsos karikát tartott a fényébe. Soká keresgélt a kulcsok között. Árnyéka, mint egy teknősbéka mozgott a falon. Aztán kinyilt az ajtó. A szemöldökfa alacsony volt, a küszöb magas. A szobában fulladt porszag érzett. Régi bútorok és függönyök szaga. A laterna fénye ekkor már az asztal felé tartott. Nagy, elfeketült ezüstkandelláber állt a közepén. Az ember kiemelte az egyik poros gyertyaszálat, és a lámpa lángjába tartotta. Mikor a gyertya meggyulladt, megint visszatette a helyére. – Mindjárt tüzet rakatok. Hozom, ami kell. Tessék kis türelemmel lenni... Lépései már távolodtak a folyosón. És közben Donát olyasmit érzett, mintha körülötte támasztó állványt bontottak volna le, amely eddig fenntartotta a testét. Nem kell többé egyenesen állnia. Előrehajlott, megfogódzott az asztal szélében, aztán hirtelen beleesett egy karosszékbe. A szék nagy és öblös volt. Elnyújtotta a két lábát, és fáradtan lehunyta a szemét. Milyen jó volt ez. Az eső nem csapkodja, a szél nem tépázza, és semmi rossz sem történhet, és a kályhában mindjárt égni fog a tűz... Ekkor eszmélt rá, hogy fázik. Ázott ruhája hidegen tapadt a testéhez. A foga összeösszekoccant. Különös szédülés lepte meg. Úgy tetszett neki, mintha fekete fák rohantak volna körbe-körbe, nagy árkokon, sötét kocsiromokon át. Megrázkódott. Nem akart erre gondolni. Nem akart... Hirtelen felnyitotta a szemét. 49

PoLíSz A szoba nagy és mély volt. A karostartó egyetlen meggyújtott gyertyájának a lángja nem bírt vele. Sötétben hagyta a szegleteket. A pohos öreg szekrények csak ormótlan foltok voltak a fehér falon. A mennyezetes ágy négy oszlopa felett elfeketült templomi baldachinnak rémlett a ráncba rakott drapériaszövet. Megint érezni kezdte a szellőzetlen, fulladt porszagot. Az ablakhoz ment, és felnyitotta. Odakinn még mindig zajlott a kert a viharban. A szél bedűlt az ablakon, és a nehéz függönyök szárnyai, mint sötét, öreg zászlók lobogtak be a szobába. Por kavarodott fel. Donát becsapta az ablakot. A folyosó felől csoszogó lépéseket hallott. Csontos arcú, hajlott ember fát cipelt be a hátán. Kék köténye a csizmája közt lefetyelt. Az udvaros szolga lehetett. Ez is öreg volt már. Leguggolt a cserépkályha elé, és mialatt a rőzse lángjába fújt, egyre köhögött. Donát szórakozott mozdulattal a kályhának támasztotta gémberedett kezét: – Hideg van... Az udvaros gyors oldalpillantással nézett le sáros cipőjére. – Az ám, az asszonyság már hozza is az úrnak a száraz gúnyát. A kulcsár mögött magas frizura tűnt fel ekkor az ajtó nyílásában. Az öreg, sárga hajón, a három emeletbe fodorintott frou-frouk felett, egy kolmizóvas hirtelen nyomai látszottak. Az asszonyság fekete ruhát viselt. Nyaka körül és a csuklóján sokszor mosott csipke fehérlett. Felfűzött, terebélyes keblén nagy mozaik bross fészkelt. Karjára vetve, frissen vasalt férfiinget és egy paszomántos bársonyka50

bátot hozott. Mintha valami régimódi, előkelő dámát utánozna, ünnepélyesen, lebegve mozgott, és az orrcimpáit kissé felfelé vonta. Donát akaratlanul elmosolyodott, mikor meghajolt előtte. Az asszonyság hajdanában komorna lehetett, öreg párja meg komornyik. Bizonyosan így maradtak itt házörzőknek. És most boldogan élték vissza magukat egykori szerepükbe. Mintha furcsán megfiatalodtak volna, valamilyen öntudatlan színházat játszottak egymásnak, és közben keresték a vendég kedvét. Port töröltek, asztalt terítettek, gyertyákat gyújtottak. Ceremóniáztak, nem tudtak hová lenni sok, régies mókájukkal. Ma már nem ilyenek a cselédek – gondolta Donát, mialatt a hirtelen feltálalt vacsorához ült. Ezek még a gazdáikat utánozták. Különben... talán a maiak is. Amilyen az úr, olyan a szolga... Egyszerre szinte látni vélte Rosalie asszonyság úrnőjét. Halkan beszélt, a keze fehér volt, tornyos frizurát viselt és fekete selyemruhát és gyémánt násfát a keblén. Az ura pedig... – Kik ennek a várkastélynak a gazdái? – kérdezte szórakozottan. A kulcsár mozdulatlanul állt a széke mögött, és nem felelt. A csend soká tartott. Donát önkéntelenül visszanézett. A vén cseléd öreg szeme olyan élettelen volt a gyertyavilágban, mintha leolvadt volna róla minden fény, és odacsordult volna ráncos arcára. – Sajnálom, nem akartam... Az öreg összeszedte magát: – Meghaltak már – mondotta egészen halkan – a forradalomkor... És az új gazdánk még nem jött el azóta... Egy darabig hallgatott, aztán valamilyen furcsa rekedtség volt a hangjában: – Ez a kastély, ahogy itt Boldogkőn mondja

A történelem faggatása a nép, emberemlékezet óta a boldogkői Mártonffy uraké volt. De az én gazdám még életében lefelé fordítatta odalenn az oroszlános címert. Az a kőmíveslegény csinálta, aki aztán a kommünben minálunk parancsolt. A népbiztos küldte ki a városból. És ilyen istenítéletes idő volt akkor is, mikor az urat levezetette az udvarra. Donát kissé megcsúszott a székén. Állát a mellének szegte, homlokán felfelé ráncolódott a bőr. Mereven nézett a gyertyalángba. Többet nem szóltak erről egymásnak. Rosalie asszonyság felvetette az ágyat, és virágos kancsóban meleg vizet tett le a mosdó mellé. Az udvaros szolga mégegyszer megrakta a tüzet. A kulcsár volt az utolsó, aki elment. Kopott laternájával még a küszöbön is hajlongott. Aztán óvatosan becsukta maga mögött az ajtót. Donát arra felé fordult. Nem értette... Az öreg magányosan ment el, mégis úgy hangzott, mintha sok lépés kopogna lefelé a lépcsőn, mintha sokan mennének el tőle. Jóideig tartott ez így. Aztán csend lett a házban, csak a szél fütyült a kályhában, és rázta az ablakot, mint akkor éjjel, mikor a kőmíveslegény az udvarfalhoz állítatta az utolsó boldogkői urat és idefenn, valamelyik függöny mögött, két fehér kezét tördelte egy magasfrizurás, finom öreg dáma. Senki se gondolta, hogy ilyesmi történhessék. Előzőleg a kőmíveslegények mélyen megemelték a sapkájukat, a népbiztosok pedig még csak szatócsok voltak. Maguk szaladtak ki a csomagokkal a parádés hintókhoz, és alázatosan hajlongtak a magyar urak előtt. Semmi sem látszott, és az egész ország lóbálta a lábát, hogy gyorsab-

ban múljék az idő. Aztán... lezuhant a vonat a töltésről... Olyan rossz ez, hogy minden öszszekuszálódik a fejében. Gépiesen a zsebéhez nyúlt. A cigarettatárcája... de a keze megakadt az idegen bársonykabát zsinórjai között. Csodálkozva pillantott oda. Vajon kié lehetett?... Félszeg sietséggel dobta le magáról. Hiszen amúgy is le akar feküdni. A meleg mosdóvíz jólesett elcsigázott testének. Többször abbahagyta, de aztán mégis mindig újra mosni kezdte a kezét. Utóbb már nem is mosta, csak tartotta mozdulatlanul a régi kék üveglavórban. Úgy tartotta, mint a patakban ott a fűzek alatt. Miért jutnak ezek a dolgok minduntalan az eszébe? Másra akart gondolni. Ekkor vette észre cigarettáit a háromfiókos szekrényen. A pénztárcája is ott volt, az órája is. Bizonyosan Rosalie asszonyság tette oda, mikor száradni vitte a kabátját. Kimerülten ásított. Nem, még a cigaretta se kellett. Aludni szeretett volna. De mikor az ágy felé fordult, elmúlt a kedve. A fekete oszlopok, a drapériás mennyezet... Amint a takarót felcsapta, dohos szag szele érte. Csak úgy, ruhástól vetette magát az ágyra. Nyakánál felgombolta az inget, eloltotta a gyertyát. Valamilyen fáradt zuhanásban azonnal elaludt. Nem alhatott soká. Egyszerre, mintha felrántották volna, mereven ült az ágyban, és tágranyitotta a szemét. Mi történt? Hol van?... A dohos ágynemű szaga jutatta az eszébe. Feszülten figyelt egy darabig. Csak a szél fütyült a kályhakürtőben... Megint visszaeresztette a fejét a párnára, és mintha megint zuhanni kezdett volna, ólmos, zsibbadt álomba szédült. 51

PoLíSz Most sem tartott sokáig. Erőszakosan, kínzón ismét felverte valami. Felkönyökölve hallgatódzott, és közben lassan, bizonytalanul emlékezni kezdett. Az előbb is így volt. Valahol ajtót csaptak be, aztán még egyet és még egyet, mintha valaki jönne, egyenesen errefelé jönne. Ingerülten ütött a párnába. Ekkor már a közelben hallatszott a megfoghatatlan zaj. Nem bírta tovább elviselni. Világot gyújtott. A nagy szekrény mellett, a fehér falban kis ajtón akadt meg a szeme, és olyan újnak tetszett előtte, hogy ott van, mintha csak most keletkezett volna. Alig ért hozzá, hirtelen kinyílt. A kilincs kisiklott a kezéből, és az ajtó szárnya furcsa sóhajtással belendült a szomszéd helyiségbe. Érte ment, hogy visszahozza az ismeretlen térből. Nagy, hideg teremben állt. Itt magasabb volt a mennyezet, mint a másik szobában, az ablakok hosszúak és keskenyek voltak. Középütt, a megvakult, poros parkettán valami sötétség emelkedett. A gyertyafény nem ért el odáig, és ő félni kezdett, hogy végig találja gondolni a gondolatát. Jobban oda nézett. Egyszerre nem értette többé, miért jutnak ilyen képtelen dolgok az eszébe. Hiszen ez nem ravatal... Letakarva, egymásra rakva, csak a terem összehordott bútorai álltak ott. Aztán még meg se mozdította a fejét, oda se nézett, mikor csodálatosan tudni kezdte, hogy a fal felől sok szem néz rá. Ez is csak egy pillanatig tartott. A magas, keskeny ablakokkal szemben, véges-végig, arcképek függtek a falon. Amint halkan, gyorsan elhaladt alattuk, egymásután arcok hajoltak ki, és húzódtak vissza a sötétbe. Fehér nyakfodrok felett hosszú állú, merev, 52

régi arcok, nagyszakállas, kemény fejek, sok anyaságtól fáradt, elmúlt aszszonyok. És mind úgy tettek, mintha mondani szeretnének valamit. De Donát nem figyelt rájuk. A terem túlsó végében kétszárnyú, magas fehér üveges ajtóba csillant bele a gyertyák lángja. Arról az ajtóról akarta megtudni a valóságot. Az ajtó zárva volt! Arcát az üveghez szorította. Odaát semmi sem mozdult. Aztán lassan megint visszafordult a terem, és ő egyszerre, nem tudta hogyan, a szobájában volt. Be akarta zárni maga mögött a kis ajtót. De a zárból hiányzott a kulcs. Bár csak már reggel lenne... Felvett a háromfiókos szekrényről egy cigarettát. Mindenáron tudni szerette volna az igazat és hirtelen a gyertyafénybe fújta a füstöt. Ez az elhagyott ház, ez a megfoghatatlan éjtszaka? Csak álmodja-e mindezt, vagy tényleg így van?... Kiválasztott egy füstkarikát, s mintegy kínzó szükségszerűségben követni kezdte a mozgását. Szó sincs róla, nem álmodik, egészen ébren van és mindent megfigyel: a füst gyűrűje csendesen karikázik, mintha láthatatlan sróf körül forogna felfelé, aztán kitágul, és most, most már szét is foszlott a háromfiókos felett, a tükör üvegjén. A tükör nagyon régi lehetett. Lapját kikezdte a nedvesség, és ott benn, ott benn... Egyszerre úgy látta, mintha szemközt valamilyen hínáros zöld vízből egy arc merülne fel. Alig ismert magára. Hogy elhasználódtak ma reggel óta a vonásai. Milyen aggastyánszerűen bágyadt a szeme. Megcsóválta a fejét önmaga felett. Manó vigye, lefekszik, és aludni fog. De a gondolata kettétörött. Nagy ro-

A történelem faggatása bajjal megint becsapódott egy ajtó. Aztán, mintha hosszú szobasoron át jött volna valaki, egyenletes időközökben csapódtak az ajtók, mind közelebb, közelebb. – Ki jár itt? – ordította magából kikelten. Senki sem felelt. Donát nem várt tovább. Akármi történjék is, véget vet ennek. Felrántotta a bársony kabátot, és kezében a karos gyertyatartóval kiugrott a folyosóra. Mialatt ment, olyan sajátságosan kongott a lépése, mintha sokan jönnének utána. Szemközt, hosszú uszályban, osonva jött a szél. A gyertyalángok szüntelen lobogtak, és a folyosó bolthajtásai, mint mély fasor összeborult ágai, nyugtalanul himbálódtak a feje felett. Egy falüregben Szűz Mária-szobrocska állt. A szögeléseknél fekete karok nyúltak ki a vakolatból. Kovácsolt, régi fáklyatartók. Aztán váratlanul vasrácsos, kerek ablakok nyitották ki fülüket a falban. Ittott, titokzatos oldallépcsők szakadtak le valamerre, a sötétbe; kicsiny, hallgatag ajtók bukkantak elő, melyekben a falak lezárva tartották az ajkukat. És semmiről se lehetett tudni, hová vezet, és merre néz. Ő pedig nem fordult oda, hogy megtudja. Kínzottan, sebesen ment. Csak az ajtókra gondolt, amelyeknek a csapódása valamerre, odabenn, ismeretlen szobákban szaladgált. Még egy pillanat és... nem volt tovább. A folyosó megállt, s éppen ott a legvégén, egy szűkülő kis lépcső fordult be a falba. Kanyarodott egyet, és csigázva osont fel, talán egy toronyba. Már a lépcsőn állt, mikor nem meszsze, amarra feljebb, döngve csapódott egy ajtó. Aztán ismét tárult, ismét csapódott. A torony visszaverte a hangját,

legurította a folyosóra, és a folyosó szétdobálta az egész házban. Donát most értette meg. Szédülve is valamilyen elégtételt érzett. Fel fog menni, becsukja azt az átkozott ajtót, és azonnal végét veti a boszorkányságnak. Fellélegzett. Reggelig van idő. Még jól kialhatja magát. Álmosan emelgette a lábát a lépcsőkön, közben lehunyta a szemét, vállával a falat súrolta, és fordult, egyre fordult, mint a füstkarika, a láthatatlan sróf körül, feljebb, mindig feljebb. Az utolsó fordulóhoz ért, mikor felülről hirtelen, vad szélroham vetette rá magát. Megrohanta a gyertyák lángját, és visszavágta Donát torkába a hangot. Egyszerre minden sötét lett. Talpa alatt süppedni érezte a lépcsőt. Most hát itt marad reggelig. Nem talál vissza a sötétben... De a karostartó egyik gyertyája még égett. Az ájult láng eszméletre tért. Fénye megint táncolni kezdett a vakolatlan kőfalon és az ajtón odafenn a lépcsőtorokban. Donát kezével óvta a hűséges kis lángot, mikor átlépte a küszöböt. Elhagyatott, régi kápolnában volt. Túl a padokon, mezítelen kőlépcsők felett, levetkezetten, még állt az oltár. Mögötte tárva volt az ablak. Huhogva kiáltozott be rajta a szél. Hirtelen körülnézett. Emeletes, fekete sekrestyeszekrényen akadt meg a tekintete. Valamikor miseruhákat őrizhettek benne. Kiugró lapjára tette a karostartót, és az életben maradt lángon meggyújtotta a többit. Aztán erőszakosan odavonszolta magát az ablakhoz. Akarattal lépett úgy, hogy hangos legyen a járása, és mintha bosszút akart volna állni, keményen markolta meg az ablakot. Egy darabig viaskodnia kellett. Hol a szél volt erősebb, hol 53

PoLíSz meg ő. Végre is utolsót zörrentek az ólomkarikás üvegek, és a kapcsos retesz befogta az ablak száját. A huhogás azonnal elhalt a toronyban. Csak a gyertyalángok lobogtak egy ideig, csak a felzavart árnyékok tántorogtak a falak között. Aztán ennek is vége lett. A nagy nyugalomban minden a maga helyére húzódott, minden elrendeződött. Csupán a legelső padban maradt vissza valamilyen indokolatlan árnyék. Összehúzta a szemét. Ezt semmi sem vetette, mégis ott volt. Elkapta róla a tekintetét. Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy elmegy, és nem néz oda többet. De ettől még izgatottabb lett. Nem tűrheti! Semmi sem maradhat ma bizonytalanságban, mert különben... Zavarodottan nyúlt a homlokához. Furcsa billenést érzett. Valami lassan, ijesztően ferdült el odabenn. Pedig ő békeséggel akart visszamenni. Aludni akart, végre kinyújtózni egy nyugalmas sarokban, elfeledni a napot, az éjtszakát. Előre lépett. A padban egy férfi ült. – Nem igaz, – suttogta Donát, – csak árnyék. – És kétségbeesésében felemelte az öklét, hogy odaüssön. Az alak körvonalai szemeláttára szilárdultak meg, az arc természetes állandóságot nyert. Borzadva kérdezte önmagától: Lehetséges-e, hogy már itt lett volna, mikor bejöttem? Amaz, ott a padban, kissé oldalt hajlította a fejét, és összekulcsolt keze felett egyenesen ránézett. Donát szeme megrebbent. Alig bírta elviselni. – Itt voltam... A falak mélyen, sötéten ismételték meg a két szót. És a viaszszerű ujjak között, halkan zörögni kezdtek a rózsafüzér gyöngyei. 54

Donát egyszerre inogni látta saját árnyékát a kápolna kövezetén. Már nem tudta letagadni a másikat, és irtózó reménytelenségben megadta magát. Elgyötört teste lezuhant a padra, két tenyerébe ejtette a homlokát. De miközben így ült, és még mindig csak a rózsafüzér szelíd neszelését hallotta, megint helyretolódott valami az agyában: Nem lehet rossz szándékú, hiszen imádkozik... Biztatni kezdte magát. Talán még mindennek fölébe kerekedhet. Most rögtön fel fog állni, mélyen meghajlik, és megy. Egészen nyugodtan kimegy, még azt sem kérdi tőle, kicsoda, mit keres itt? – Márton fia, Kelemen mester vagyok – hangzott mellette, mintha válaszolna. – Ezt a tornyot úr atyám hordatta vagy ötszáz egynéhány esztendeje. Ide szoktam azóta. Donát kínzottan vonta félre a száját: – Ötszáz esztendeje? És éppen ilyen éjjeli órában? – Már megint szabadabban lélegzett. Hiszen ez az ember tréfál... De a másik egészen komoly volt. – Ilyenkor békével társalkodhat, a jámbor lélek az Úr Jézussal. Milyen sajátságosan beszél – gondolta Donát, és hirtelen észrevette, hogy minden egyéb is sajátságos a rejtélyes ájtatoskodón. A ruhája, az arca... Megnövesztett haja kerekre nyírottan takarta a fülét, hosszú, borostás álla alatt fehér gyolcsfodor világított sovány nyaka körül. Szokatlan szabású violaszín zekét viselt. Horpadt ajka keskeny és vértelen volt. Barna szeme csodálatosan fáradt, félig lehunyt madártekintettel nézett, mégis távolabbra látón, mint az emberi szemek. Donát úgy érezte, mintha jéghideg lehelet ért volna a szívéhez. Egyszer-

A történelem faggatása re minden idő elmúlt a kápolnából. Ez az ember messziről jött, végtelen, régi messziből. – Istenem – suttogta kimerülten –, Istenem, mit tegyek? És ekkor egészen közelről hallotta: – Ora mi frater!... Imádkozzál én testvérem, ameddig minden óra a tied. Egy darabig csend volt, aztán megint mondotta: – Mi Urunk Jézus Krisztus próbát tészen vélünk, hogy a boldogság révén tanítson meg minket imádkozni, de mi a boldogságban nem tanuljuk meg. Ennekutána próbát tészen, hogy a szenvedés révén tanítson, és akkor van, aki közülünk megtanulja. Ora mi frater!... Az imádság megsegít a vándorlásban, a szenvedés is segít, a szorongattatás is. És minden csak azért van, hogy megleljük az utat... Gúnyos nevetés csattant fel ebben a percben az oltár felől. Úgy csattant, mint egy káromlás. Riadtan fordult oda. A padok előtt egy ember állt. Szétvetett lábbal állt, és kezét a nadrágzsebébe dugta. – Hogyan beszélhetnek felnőtt emberek ilyen badarságokat! – vetette oda, miközben felsőtestét kihívóan hintálta szétvetett lába felett. Alakja nyúlánk és izmos volt a sok elhasználatlan erőtől, mégis olyan hajlott tartású, mintha az öregeket utánozná. Mellénye fölött monokli csillant, melytől nem látott, ha feltette. Rövidre nyírott angol bajuszt viselt, és az ujján különös pecsétgyűrűt. Donát észrevette... Egészen olyan volt a gyűrű, mint az, amelyet ő tizenhárom évvel ezelőtt, a háború elején elvesztett. – Ostobaság, ostobaság – mondogatta megvetően az idegen, és fölényesen csak egyre hintálta magát.

Kelemen mester mogorván nézett reá: – Az Isten... Az idegen a szavába vágott: – Mondjuk, hogy: a Természettudomány. – Unottan ásított. – Hagyják abba a meséket! Istennek már csak annyi helye van a világon, amennyit a tudás hagy neki. – Nagyszerű és fennhéjázó akarsz lenni, uram – szólott Kelemen mester halkan –, pedig milyen kicsiny és szánalmas vagy. Az Úr minden magasságok magasában és minden mélységek mélyén rejlik, és aki őt a tudásban nem találja meg, az el sem indult még a tudás felé. – Nem érdemes őt túlságosan keresnünk – gúnyolódott amaz ott a padok előtt. – Mindig költözködik. A repülőgép előtt az égben volt, a búvárhajó előtt a vizek mélyén. – Az Úr a szeretetben van! – Ez aztán igazán középkori beszéd – nevetett az idegen. – Egyházi mese, épületes erkölcsi tanítás. Elég volt. Elég volt belőle! Az erkölcsi tanítás unalmasan csak önmagát ismétli a világtörténeten át. A tudás tanítása mindig izgatóan új. A mikroszkóp egyetlen pillanat alatt többet tanított, mint kétezer éven át az egyházak minden prédikátora. – Nem tudom, miféle gyorsan tanító mesterről beszélsz, uram, légy elnézéssel gyarlóságomért, az én időmben mondott tanítód még nem jeleskedett. De ha igaz a tanítása, úgy ő is csak Istentől nyerte erejét, és Istenhez vezet. Ha pedig netán eltávolítaná tőle a teremtett lelkeket, űzzétek el, testvérek, mert akkor ő a gonosz cselédje, a gyűlölet szolgája. – Szeretet, gyűlölet!... Milyen penészszagú a szótárad. 55

PoLíSz – Pedig ez örök kettőnek a harca az egész világ. Az isteni és a démoni hatalmak harca... Ennyiből áll az emberi nemzetség története. – Tévedsz, öreg – mondotta az idegen végtelen megvetéssel. – A kettőnk harcában: a tudás és a tudatlanság ütközésében van benne az emberiség története. – Az emberi nemzetség földi életében temérdek sokat tanult, uram – felelte Kelemen mester rejtélyes mosolylyal –, de még sokkal többet felejtett, mire hozzád elérkezett és testet vett tebenned. Amit én a magam idejében tudtam, és tudott a teremtett lélek ötszáz év előtt, azt te már nem tudod. Tebenned már elfeljetette az ember, hogy a dolgok mögött még vannak láthatatlan dolgok, és a mívelkedések mögött vannak láthatatlan mívelkedések, és a szavak mögött vannak ki nem mondott szavak. És ezért tebenned már nem tudja a halandó ember, hogy a láthatatlan és a ki nem mondott a legvalóbb valóság. – Még magamról is mesélni akarsz nekem? – kiabálta hahotázva az idegen. – Túl hangosan beszélsz, uram, mindenről hangosan és ezért nem hallottad meg soha az ellenségeid suttogását. – Ostobaság... – Ismételd magadat, uram. Már mondtam egyszer, és megértettem belőle, hogy ki vagy. Vakságodba és süketségedbe fogsz belehalni. Vagy talán már bele is haltál, és pusztulásba rántottad egész korodat. – Magad vagy süket és vak, te elbutított, sötét, középkori öreg! – rivallt rá nyersen az idegen. – És nekem mered mondani! Nekem, akit a tudás, a felvi56

lágosodottság, a haladás, a liberalizmus, a demokrácia tett szabaddá, és messzebb látok, és messzebb haladok, mint bármelyik kornak az embere. Míg te elcammogsz a templomodig, azalatt én lerepülök villásreggelire Rómába. Lásd be, hogy a te imádságodnál többet adott az én civilizációm. Szárnyra emelte az embert, ott szedi össze, és oda viszi a hangot, ahová akarja, a műszereivel olyan messzire néz, mint amilyen messzire te még a hegy tetejéről se láttál. Az ördögbe is, az én korom legyőzte a vizet, a levegőt, a földet, az eget, a tért, az időt. Érted! Legyőzte a maradi Istent. Mialatt beszélt, Donát ingerült szánalommal nézett reá, és olyasmit érzett, mintha éles ollókkal nyúlnának a bőre alá, s egymásután kettévagdosnák az idegeit. Nem lehet rajta segíteni – suttogta keserűen. Aztán felnézett a mellette elgondolkozva hallgató másikra, és öntudatlanul közelebb húzódott hozzá. Kelemen mester ekkor egészen halkan mondott valamit, olyan halkan, hogy csak neki szóljon: – Ő elfeledte, amire tebenned újból emlékezni kezd az ember. Ő nem érti meg, amit te már sejtesz. Te tudod, mi a láthatatlanban mívelkedő ellenség. Tudod, mint én, mi a háborúság és az éhinség. Tudod, mi a félelem, a bizonytalanság, a viszontagság, a szenvedés. Őt csupán csak a boldogsággal akarta tanítani az Isten... – Ugye, most nem tudsz felelni, te mohos fejű – rikácsolta ekkor diadalmasan az idegen. Kelemen mester nyugalmasan csavarta keze köré az olvasóját: – Amire olyan kevély vagy, uram, a te civilizációd, az az embernek csak

A történelem faggatása a testét toldja meg, a szeme látását, a füle hallását és a kezét, a lábát hoszszabbítja meg. Én a lelked látásáról és hallásáról beszéltem. A te civilizációd a tested kiegészítője, de vajon mivel egészítette ki a lelkedet? Mit tettetek a lelketekért az én időm óta, ti emberek, kik ma hirtelenebbül eljuttok Rómába, mint én a magam korában a szomszéd várispánságba, de mennyivel lassabban juttok el Istenhez, ha eljuttok hozzá egyáltalán. Pedig minden csak azért van, hogy megleljük az utat. Megleljük Őt, aki mondotta: Én vagyok az út, az igazság és az élet. Az oltár mögött, az ablak ólomkarikás üvegjeit, odakintről, halvány világosságok kezdték átfesteni. Valahol egy kakas kukorékolt. Kelemen mester nem beszélt többé. Szeme lassan kialudt a derengésben, szemgödrei szinte kiürültek, az arca elmúlt. Már alig volt ott belőle valami. Osonó lépések hallatszottak a kápolna kövezetén, lefelé a lépcsőn, mindig mélyebbről, mélyebbről... Donát álomszerű félöntudatban hallgatódzott a rejtélyes távolodás után. A távolodás túl ment a folyosón is, régen túl ment, és még sem áll meg, még mindig mindig lefelé megy. Összerázkódott. Fázott és fáradt volt. Nem értette többé, miért jött ide, miért van itt? Erőt vett magán és felállt. Kezébe fogta a karosgyertyatartót. De mikor a lépcsőhöz ért, egyszerre nyugtalan lett. Mintha parazsat dobtak volna a hátára, két égő szem tekintetét érezte magán. Nem bírta elviselni. Hirtelen visszafordult.

Az idegen még mindig ott állt az oltár előtt. Szétvetett lábbal állt, nadrágzsebébe süllyesztett kézzel, és merően nézte őt. Donát elkínzottan hördült fel. Magasra emelte a kandelábert, és vadul belevilágított a mozdulatlan arcba. – Ki vagy te? – kiáltotta kétségbeesett dühvel. – Ki vagy, aki megtagadod, amit nem látsz, és azt hiszed, hogy amit megtagadsz, az nincsen. Ki vagy te, aki ily közel állsz hozzám, és mégis oly megfoghatatlanul messze vagy? Ismerős, olyan ismerős és mégis idegen... Ki vagy Te? És a másik ijesztően vigyorgott, aztán felé hajolt, és titkolódzva súgta: – Én Tenmagad vagyok, aki voltál a háború előtt.

Parasztnők kecskével

57

PoLíSz

Turcsány Péter

Óda Calliopéhez A Trianon-trauma mint fordulat a magyar prózairodalomban – Tormay Cécile Az idegen című novellájáról „S a bolsevizmus rémképei készítik elő Az idegen Donátját, hogy a kommunisták egy áldozatának kastélyában találkozzék annak istenfélő, tisztes ősével s a cinikus modern emberrel, akiről kiderül, hogy ő maga, az, »aki a háború előtt más volt.« Más szóval: az, aki minden pusztulásért felelős. A magyar társadalom felelősségét ez a látomás állapítja meg legélesebben: mintha a Bujdosó könyv utórezgése volna. Tormay Cécile nyugalmát végletesen izgatja az, hogy körülötte a világ nem akart tanulni, hogy minden erejével el akarja feledni a szörnyű leckét. Cavallier Józsefnek írja: »Vajjon olvasta-e a „Napkelet” okt. 15-iki számában Az idegen c. novellámat? Igaz, hogy nincs rá szüksége, mert érzi és cselekszi, ami az írásom mélyén rejlik, de művészi szempontból olvassa el mégis. Aztán, ha a végére ért, jusson eszébe, hogy mialatt én ezt írtam, a háború előtti lelkek tovább folytatták azt, ami az országot is, bennünket is a sír szélére juttatott. Van azonban vigasztaló is. Sokan megértették, amit odakiáltottam, és sokan összehangzóan írják nekem, hogy a Régi ház óta nem írtam szépirodalmi írást, mely ilyen eleven húsba vágott. Mindenesetre négy esztendő óta nem írtam ilyet, mert mióta négy év előtt gaz rágalmazóm felvonult ellenem, – soha sem írtam semmit, ami a képzelet világából való«.” (Hankiss János: Tormay Cécile)

Előzetes tételek a novella irodalomtörténeti térbe helyezéséről 1. Nagy a kihívás, hogy elverjük azokon az esztétákon, politikusokon és azon a hatalomszolga kulturális hivatalnokseregen a port, amely több mint fél évszázadnyi időre a föld alá nyomta a két világháború közötti nemzeti és polgári irodalom TELJES értékrendszerét, legkiválóbbjaitól – közöttük Tormay Céciletől vagy Wass Alberttől, sokáig Herczeg Ferenctől és Szabó Dezsőtől, Kosáryné Réz Lolától, Márai Sándortól még olvashatóságuk jogát is megvonva. 2. TELJES értékrendszerről kell szólnunk, mert a Nyugat körének legkiválóbbjai: Babits, Kosztolányi, Karinthy, Móricz, s nyomukban az utódnemzedék nézetrendszere 1919-től 1945 tavaszáig nemzeti és polgári értékek vonatkozásában többnyire egységesen reagált sorskérdéseinkre, legföljebb osztály-preferenciákban illetve régió-öntudatosságukban lehettek és voltak eltérések. 3. Babitsot ugyanaz a nemzeti és társadalmi azonosulás és identitás-megmutatás jellemezte a teljes magyarsággal való szolidaritásában, mint Tormayt, de 58

A történelem faggatása említhetném akár az erdélyi írók és költők kiválóságait Reményik Sándorral, Kuncz Aladárral, Berde Máriával és Gulácsy Irénnel folytatva a sort. (Irodalmi idézetként ajánlom figyelmükbe: A könnytelenek könnyei című Babits-vers, a Végvári-versek és a Bujdosókönyv világot és magyarságot egyként megrázó Csabamotívumának beszédes párhuzamait.) 4. A magyar kultúra, ahogy ezt éppen először a trianoni diktátumra történt döbbenésteli válasza, majd másodszor a Nyugat 1930-ban megindított, csonka országhatárainkon túlra is kiterjedt mozgalma hangsúlyozta: nem tűr népi és urbánus, egzisztencialista és közösségi, anyaországi és elcsatolt területi, partikuláris és nembeli megkülönböztetéseket, megbélyegzéseket, még regionális és összenemzeti különválasztást sem. „Hol volt, hol nem volt, túl, túl a trianoni határokon, volt egyszer egy bankett. Írók, művészek s kultúremberek voltak jelen. Egyszer csak felállott egy nyolcvannyolc éves öregúr és gyönyörűséges példázatot mondott a Nagy Fáról, amelyet kerítéssel daraboltak körül az osztozkodók. A Fa gyökerei azonban továbbra is túl maradtak a kerítés alatt s ágai túlnyúltak a kerítés fölött. És a Fa oly távolról szívta az éltető föld savait s oly messzire szórta virágai illatát, sorsának gyümölcseit, amennyire a természet parancsa terjesztette ki arányait...”1 „...erős szándékunk, hogy mi az igazi magas irodalomnak ezt az orgánumát intenzívebben kapcsoljuk a magyar életbe, hogy a zilált s még az utódállamokba is szétszóródott magyar szellemiségnek benne eleven tengelyt és centrumot adjunk.”2 5. Legóhajtottabb célunk ennek az egységes magyar kultúrának és kultúraszemléletnek a visszametszése nemcsak a irodalom, de a világirodalom élő fájára, ahol keletkezése pillanatában is volt, s amiről legjobbjaink életművét csak önkényes kezek távolíthatták el, s kívánják még ma is önkényük tébolyában távol tartani.

Lássuk a dolgot magát – Az idegen című novelláról Sokat beszélhetnénk, értekezhetnénk e nyitókérdések fölvetette feladatainkról, de most Tormay Cécile-t, egykor volt irodalmi nagyasszonyunkat, ébreszteni jöttünk össze, szellemi feltámadásának nagyszerű megünneplése alkalmából. E helyt magam is „csupán” egyik kiemelkedő novellájának értékelésére, bemutatására és újrafelfedezésére teszek kísérletet. Milyen volt Európa, a „nagyvilág”, s benne Magyarország a mű megírásának idején? S milyen lehet írónőnk sorsanalízisében e novella helyszíne? Vannak-e úgynevezett társnovellái az életműben, s ha igen, milyen esztétikai és/vagy írásdramaturgiai, netán személyiségfejlődés-horizontú vonatkozásban? A műalkotásnak milyen üzenetei hatnak a legmesszebbmenő frissességgel ma, a XX. század második évtizedének kezdő éveiben? 59

PoLíSz In medias res a történet első színe: egy vasúti katasztrófa már-már világvégi eseménye. Fejest az első világháború utáni általános katasztrófák egyedített mélyvizébe. A szimbolikus tér: a civilizáció nagy vívmánya, a VASÚT-élmény heroikus megéneklésének visszavonása… (Emlékezzünk az Emberek a kövek között című regény vihar-jelenettel kiegészített acélparipájának zabolázatlan, de MÉG életerős, dinamizmussal teli dübörgésére az első világháborút megelőző évekből, vagy Blaise Cendrars Transzszibériai expressz című költeményének korszakos élményére!) Itt időzzünk el kissé a VASÚT-szimbólum negatívba fordulásának eseményénél, illetve az 1. világháború tömegszállítmányainak és katasztrófáinak írói-költői párhuzamainál. Magam Velimir Hlebnyikov kifejező, 1915-ös Vonatkígyók – menekülés című versében már katasztrófaélményként aposztrofálhattam a – különös módon – tercina rímekben megénekelt – azaz leénekelt – eseményt.3 S 1917-ben Darkó Istvánnak, egy szintén újrafelfedezésre érdemes felvidéki írónak a Legnagyobb úr című novellájában a vasúti katasztrófa végső soron már a háborúba sodort magyar katonák közönyét megpecsételő végkifejletet szimbolizálta. Írónőnk nagyhatású kezdőjelenetének mi is adja egyedi értékét? A narráció személyiséghez közelítettsége? Vagy az időkorszak-felidézések aktualizálása? Szinte a főhőssel együtt vesszük számba a mindenétől megfosztott ember széttekintésének „eredményét”: a semmi maradt neki, de legalább ez is élet… S mindez 1927-es időzítésben. Hiába az objektivált világ leírása, narrációjával Tormay – életművében nem először és nem is utoljára! – a tőle idegen férfi legbensőbb személyiségköreivel azonosul, azaz a vele való azonosultságba helyez minket, olvasókat is. (Pedig még nem is jutottunk el Az idegen, az idegenség összetettebb vonatkozású és átfogóbban értelmezendő szemantikai köreihez!) Az írói tehetség tudatos vonalvezetése irányítja a kompozíciót már az elejétől fogva. Három idősík között villódzik-vibrál a főhős tudata: az első világháború olaszországi frontélménye, a forradalmi terrorlegények parlamenti pincéjében töltött rabsága és a kiszámíthatatlan, váratlan katasztrófa jelene között. A nagyszerű és világhírű angol kortárs, Virgina Woolf 1923-ban jegyezte fel először a Tormay Cécile művészi előadásmódját is meghatározó írástechnikai eljárást: „Egy esztendei tapogatózásba tellett, míg sikerült magamban felfedeznem azt, amit az utántöltés technikájának hívok: ennek segítségével részletekben mondom el a múltat, ahogy éppen szükségem van rá…”4 Valóban, már a novella első részében az embert az időteljességben egyszerre láttató alkotásmódról van szó, hangsúlyozottan személyiségközeli narrációval, de otthonosan és közvetlenül jelenítve meg az objektivált személyeket, jelenségeket is. Az írónő megejtően egyszerű, nagy összegző erővel mondja ki a nemzedékeket ért kettős trauma tartós jelenlétét a jelenben élők életében: 60

A történelem faggatása „Most is olyan hirtelen jött, mint akkor. Senki se gondolta volna, hogy lehetséges. Előzőleg nyugalmasan ingatták az emberek a lábukat, hogy múljék az idő, és aztán jött... a háború, a forradalom, minden úgy jött, mint a vasúti szerencsétlenség.” „A szerencsétlenség szabad pályán történt, ismeretlen tájon”. A narrátor e bejelentése szinte azonmód szimbolikus térré, sőt parabolisztikus kiterjedésűvé teszi a novella cselekményét. Donát ugyan magára maradt, hiszen a forráscsobogástól megmámorosodott ember lemaradt a katasztrófához küldött segélyvonat indulásáról, de ugyanekkor már itt, e nyitó jelenetsor végén a gyógyulás forrásának mitológiai terében találjuk őt, ahogy azt egy korábbi bekezdésben az írónő már ki is mondatta titokzatos és mindenkor részvétteljes narrátorával: „A vértől csak a föld és a víz gyógyítja meg az embert.” A főhős magányának szürreális vízióiból egy közönséges szekér és kocsisának szófukar tájékoztatásai vezetik tovább szó – a szoros értelemben – a főhőst és a fabulát. E jelenetsor nagysága éppen abban áll, hogy az ebben a kietlen tájban otthonos fuvaros ember – maga is háborús rokkant! – „egy mély árokba” vezette a szekeret, s éppen itt érzi meg egymásrautaltságát a két úton levő: „Halkan beszéltek mind a ketten, mégis megértette mindegyik, amit a másik mondott, és hirtelen nagy közösség támadt a két ember között, aki sohase látta egymás arcát. Ezután nem szóltak többet, csak vezették a lovakat kétoldalt. Egyszerre csapásba zökkent a kerék.”5 A harmadik színt kifejező lírai megszemélyesítésekkel, a jelenlét, a tájban benne-lét emberi azonosulásával vezeti fel a novella: „A csapásban locsogott a kerék, és a sötétből nagy, vizes fák tántorogtak elő. Aztán hátrálni kezdtek a fák, és középütt szabad térség támadt.” S máris itt vagyunk a titokzatos esemény mögött és fölött őrködő magyar múlt emblematikus „védművében”: az eltévedtek előtt megnyílik a vár, megnyílik a vörös terror alatt kivégzett grófi tulajdonos tragikus sugallatoktól nyomasztó várkastélya. A kulcsár és neje fogadja az ismeretlent. Minden olyan itt, mint ahol semmi sem a múlt már, de semmi sem a jövő. Ismét kivetíthető, általánosítható és parabolisztikus az esemény vonalvezetése. De a jól ismert visszatöltős elbeszélésmód kegyetlen pontossággal vázolja fel a közelmúlt tragédiáját, s ennek mocskos emberi hátterét: „Ez a kastély, ahogy itt Boldogkőn mondja a nép, emberemlékezet óta a boldogkői Mártonffy uraké volt. De az én gazdám még életében lefelé fordítatta odalenn az oroszlános címert. Az a kőmíveslegény csinálta, aki aztán a kommünben minálunk parancsolt. A népbiztos küldte ki a városból. És ilyen istenítéletes idő volt akkor is, mikor az urat levezetette az udvarra.” 61

PoLíSz A helyhez kötés nem csökkenti az eseménytér további általánosíthatóságát. Ahogy a magyar történelmi sorsidőhöz való lehorgonyzottság sem kicsinyítheti az általánosított emberkép jelentőségét: ahogy a novella folytatásában az általam személyiség-osztódásnak nevezett civilizatorikus öneszmélés nagyságát sem! Mielőtt a vendégszobában maradt főhős újfent különös élményeivel szembesítené az olvasót a narrátor, még egyszer visszatekint, hogy nyomatékosítsa a történelmi kataklizma 1920-as évekbeli alázuhanását: „Előzőleg a kőmíveslegények mélyen megemelték a sapkájukat, a népbiztosok pedig még csak szatócsok voltak. Maguk szaladtak ki a csomagokkal a parádés hintókhoz, és alázatosan hajlongtak a magyar urak előtt. Semmi sem látszott, és az egész ország lóbálta a lábát, hogy gyorsabban múljék az idő. Aztán... lezuhant a vonat a töltésről...” Talán szükségtelen ez a olvasóra tekintő magyarázat? Ki-ki eldöntheti maga. Mindenesetre szükséges ahhoz, hogy még egyszer aláhúzza az írónő: nem egyedi látomássorozat vár a következőkben a főhősre. Gyorsul a próza ritmusa, Donát szíve is mintha izgatottabban verne, a narratíva már-már teljesen azonos a hős nézőpontjával. „Valahol ajtót csaptak be, aztán még egyet és még egyet, mintha valaki jönne, egyenesen errefelé jönne. Ingerülten ütött a párnába. Ekkor már a közelben hallatszott a megfoghatatlan zaj. Nem bírta tovább elviselni. Világot gyújtott. A nagy szekrény mellett, a fehér falban kis ajtón akadt meg a szeme, és olyan újnak tetszett előtte, hogy ott van, mintha csak most keletkezett volna. Alig ért hozzá, hirtelen kinyílt.” Üveges ajtó, gyertyák, az örök tükör. A szembenézés. Az elhasználtság érzése. S mindez ismétlődve. Karos gyertyatartó. Egy korábbi itáliai témájú novellából jól ismert Mária-szobrocska a falfülkében. Lépcsők fölfelé, és végre a toronyszoba. Íme: a novella utolsó színe. Tormay Cecília zseniális írói higgadtsága és előrejelzése, ahogy megnyitja a nagyszabású zárójelenetet: „A nagy nyugalomban minden a maga helyére húzódott, minden elrendeződött. Csupán a legelső padban maradt vissza valamilyen indokolatlan árnyék. Összehúzta a szemét. Ezt semmi sem vetette, mégis ott volt. Elkapta róla a tekintetét. Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy elmegy, és nem néz oda többet. De ettől még izgatottabb lett. Nem tűrheti! Semmi sem maradhat ma bizonytalanságban, mert különben...” A pszichikai tér megnyílása ez. És a személyiség belső hármasságának, az örök ember személyiségosztódásának nagy tényeire vetülnek itt a karos gyertyák lángos fényei. A világirodalom nagy belső ajtóinak megnyitásához hasonló jelenetsor ez, olyan, mint Karamazov és Aljosa beszélgetése után egy másfajta – talán éppen ellentétes 62

A történelem faggatása – megnyitásé, amely a Nagy inkvizítor és a Néma Jézus találkozását volt hivatva bemutatni… Itt, a toronyszoba látomásos terében ismét – Virginia Woolf szép kifejezésével –utántöltődik a történet. Márton fia, Kelemen mester, az ötszáz évvel ezelőtti toronyépítő fia fordul szavaival Donáthoz. Az írónő a dosztojevszkiji semleges narrációval ellentétben továbbra is lélegzet-, lélek- és látványközelben közli főhősének érzéseit és gondolatait. De…! Éppen itt fog megtörténni a hármas nézőpontváltás pergő és drámai módszerének megvalósítása. Kelemen mester a szenvedés és az ima tanító, megtisztító erejéről szól. S a váratlan harmadik, az Idegen éppen az oltár felől csap le az előbbiek édes kettesben történt beszélgetésére: fölcsattanása mint káromlás csap le közéjük. Az idegen Istent kacagta ki, helyére flegmán és cinikusan a Természettudományt állítva. Vita bontakozik ki a középkori szerzetes és a modern kor embere között. Az Idegent és korszakának emberét felejtő embernek tartja a bölcs pilises fejű, s tovább folytatja ítéletét, amikor dialógustársa „a tudás”6 szószólójaként tüsténkedik: „Ismétled magadat, uram. Már mondtam egyszer, és megértettem belőle, hogy ki vagy. Vakságodba és süketségedbe fogsz belehalni. Vagy talán már bele is haltál, és pusztulásba rántottad egész korodat.” Ebben a nagy párbeszédben Kelemen mesternek arra is telik figyelméből, hogy Donátához szólva, őt, a jelen emberét, a novella időszámítása szerint az 1927-es esztendő emberét is biztassa, erősítse: „Ő elfeledte, amire tebenned újból emlékezni kezd az ember. Ő nem érti meg, amit te már sejtesz. Te tudod, mi a láthatatlanban mívelkedő ellenség. Tudod, mint én, mi a háborúság és az éhinség. Tudod, mi a félelem, a bizonytalanság, a viszontagság, a szenvedés. Őt csupán csak a boldogsággal akarta tanítani az Isten...” A mű zárómondatát már nem a narrátor és nem a középkori ember, a mindenkori emberek lelki irányítója és lelkiismerete, s nem is a novella történetét és kifejlődését hordozó főhős szájából halljuk. Éppen a címadó: az idegen mondja ki végérvényesen lezárva a történést – szembesítve akkori és mai önmagunkkal: „– Én Tenmagad vagyok, aki voltál a háború előtt.” Tormay novellájának nagy újdonsága, hogy a tudattalan látomás folyamatban, a „képzelet” kibontakozó világában – miként maga az írónő írta barátjának – nemcsak a magunk előtt gyakran letagadott árnyék-énünk nyer markáns, hangos és erőszakos életet, hanem a csöndjeinknek, lelki erőnknek és imáinknak is hellyel szolgáló fölöttes és fényes énünk is: a múltból jelenünkbe átlépő és irányt adó személyiségmetszetünk. Így teljesítve be személyiségünk belső hármasságának Jung által is elismert nagyszerű egymásra találását. 63

PoLíSz

Visszatérés a dolgozat címéhez és műfajához Lehetséges, hogy ez alkalommal nem adtam választ dolgozatom kezdetén feltett kérdéseim mindegyikére. Idő szűke, mondhatnám, de inkább a hallgatóságra bízom az „édes munkát”. Nem kevesebbre buzdítom, mint hogy gondolatkísérletem után maga próbálja megadni kérdéseimre a válaszokat! Biztatom, mert sikerülni fog. Egy dologgal mégis adós maradtam, jelesül, hogy miért is lehet e novellabemutatásom címének műfaja éppen az óda? S miért is tisztelhetem írónőnket a kilenc múzsák egyikének – a legidősebbnek és legelőkelőbbnek – a nevével? Mondjuk hát magyarra fordítva a szót, Tormay Cecília – a Szép szavú. Az eposz, de egyáltalában az elbeszélő művészet múzsája… A férfias, erős Zeusz és a lelki források emlékét őrző, asszonyi Mnémoszüné leánya. Az Emlékezet szép szavú leánya! S a királyi erő távolba dörgő leánya is. Hát nem az Emlékezet és az Idegen találkozásáról szólt ebben a novellában minden, ahol a lélekfájdalmat és a történelmi végzetet éppen a szép szavúság oldhatja fel emberfölötti gúzsaiból? De kik is a múzsák: „a költészet világtényének” megvilágítói , „a nimfák rokonai, kiknek női mivoltát a természettel való mély kapcsolatot juttatja kifejezésre”. Nietzsche szerint mi volna más a költészet, „mint a mészkőből fakadó tisztavizű forrás külön világa…” Calliopé köztudottan a mindent beteljesítő, legfőbb múzsa: „Szállj alá az égből és fujj fuvoládon, Kalliopé, Királynőm, hosszú éneket” – így verselt róla minden idők költője, a nagy Horatius. S mi, Barátaim, Barátnőim, tisztelt Urak és Hölgyek, hallhatjuk újra a magyarság Szép szavú Leányának elbeszéléseit, olvashatjuk újra poémákkal és eposszal felérő regényeit. Közénk érkezett, s nagyon reméljük, meg is tartjuk őt és szépséges életművét irodalmunk legnagyobb értékei sorában, s főként mindannyiunk és az utánunk jövők kedves Emlékezetében. (Elhangzott a Magyar Írószövetség Tormay Cécile halálának 75. évfordulója alkalmából megrendezett konferenciáján, 2012. április 14-én.) Jegyzetek: 1 2 3 4

5 6

64

Móricz Zsigmond: Nemzeti koncentráció, Nyugat, 1930/1. Babits Mihály: A Nyugat és az akadémizmus, Nyugat, 1930/3. Velimir Hlebnyikov: Tükrök kacagása, Pomáz, Kráter Műhely Egyesület, 1998, 20–25. Malcolm Bradbury: Virginia Woolf. Magyarul: Rimbaud Abesszíniában, szerk. Dobai Péter, Bp., Nagyvilág Kiadó, 1998. Tágabb összefüggéseiben is fontos lehet e két írónő közötti íráslélektani és írásdramaturgia párhuzamok feltárása, különösen a Woolf által 1929-ben megjelentetett Women and fiction (A nők és az epika) című írása alapján. Szó sincs szokványos feminista nézőpont propagálásáról, de inkább egy mélylélektani megalapozottságú esztétikai szemléletmódról. De erről máskor... Az idézetekben alkalmazott kiemelések itt és a továbbiakban is tőlem – T. P. Az idegen: „Istennek már csak annyi helye van a világon, amennyit a tudás hagy neki.”

Világbeszéd

Nagib Mahfúz (Egyiptom) Nagib Mahfúz (1911–2006) egyiptomi író, novellista, drámaíró, forgatókönyv- és újságíró, a modern Egyiptom vezető irodalmi alakja, aki 1988-ban – eddig egyetlen arab íróként – nyerte el a világ legrangosabb irodalmi elismerését, az irodalmi Nobel-díjat. Kairó középkori részében, a Gamalijja negyedben született egy sokgyermekes középosztálybeli muzulmán család hetedik gyermekeként. Viszonylag boldog gyerekkora volt. A középiskola után a Kairói Egyetem filozófiai szakán tanult, ekkor került kapcsolatba az európai irodalommal, de a klasszikus arab irodalom is intenzív hatással volt rá, s e kettős örökség segítette abban, hogy önálló, modern egyiptomi regényt teremtsen, és egyetemes irodalmi nyelvének elbeszélő stílusát kialakítsa. 1938 és ’55 között minisztériumi tisztségviselőként dolgozott, előbb a vallásügyi minisztériumban, később a Művészetek Hivatalában mint főcenzor(!), de tevékenykedett az Egyiptomi Mozgóképért Alapítvány elnökeként és végül a kultuszminisztérium tanácsadójaként is. Munkája mellett folyamatosan írt. 1957 után az Egyiptomi Művészeti Alap egyik vezetője lett. 1959-ben a Gebelawi gyermekei című munkája sorozatban jelent meg az Al Ahramban, és komoly vitát szított. A könyvet Egyiptomban betiltották, végül egy libanoni kiadó jelentette meg 1967-ben. Nyugdíjba vonulásáig az írásnak szentelte magát. Iszlám szélsőségesek 1994-ben merényletet kíséreltek meg ellene, de túlélte. A merénylőket 1995-ben kivégezték. Jobb karja a több hétig tartó kórházi kezelés ellenére is részlegesen béna maradt. A merénylet hatásának és az írásnak a kapcsolatát a következőképpen foglalta össze: „Mindennap írok, de csak fél órát, mert a kezem nem engedelmeskedik tovább. Nem írok minden nap újat. Az írás számomra terápia. Az orvosom szerint ez jó fizikai gyakorlat a kezemnek. Ötleteimet rövid történetekké formálom, ez önfeledt elfoglaltságot ad, másnap visszatérek a történethez. Ha elfogynak az ötleteim, befejezem a történetet, aztán lemásolom, néha többször is lemásolom ugyanazt, nem azért, hogy elmémet emlékeztessem, hanem hogy tornáztassam a kezem.” Írásaiban valósághű karakterek jelennek meg, az utca emberei. Mahfúz sorsukon, helyzetükön keresztül vizsgálja a mai arab világ politikai kérdéseit, Egyiptomi társadalmi és kulturális rossz közérzetét, a lelki válságokat, az elidegenedést és a dekadenciát. Mahfúzt széles körben a huszadik század egyik legfontosabb arab nyelvű szerzőjének tekintik. Művészi kifinomultság és egyszerűség jellemzi. Edward Said azt mondta róla: „Nagib Mahfúz nemcsak Hugo és Dickens, hanem Galsworthy, Mann, Zola és Jules Romains is egy személyben.” Az itt közölt novellája a The American University in Cairo Press 1991-ben kiadott The Time and the Place című novelláskötetéből való. (B. M.)

A hosszú távú terv Tegnap éhezés és nyomor, ma jólét! Egy régi ház félmillióért! Iszám alBaqli újjászületett, újjászületett hetvenévesen.

Élvezettel nézte magát a régi tükörben: idős, éhség gyötörte ember, szögletes arc kiálló csontokkal, cserzett bőr, keskeny, lapos homlok, fakó szem, rit65

PoLíSz kás szempillák; bagótól elszíneződött fogak, néhol már hiányoznak, sovány, ráncos nyak. Mi marad az életből hetven utánra? De most a szerencse ráragyogott, megmámorosította, és a mámor nem illan el, sok mindent kell bepótolnia! Iszám al-Baqli, a szegény léhűtő most már Iszám al-Baqli, a milliomos. Barátai így kiáltottak fel: – Hallottad, mi történt Iszám alBaqlival? – Mi történt azzal a csavargóval? – A házát nemrégiben félmillióét felvásárolta egy nagyvállalat. – Félmillióért!? – Esküszöm a Koránra! A megdöbbentő hír úgy terjedt Szakakinin, Qubeisziben és Abbaszijjában, mint a hurrikán. A ház a tágas udvarral, az Qustumur utcával szemben volt. Az anyjától örökölte, aki tíz éve halt meg éltes korban, és akit ő vitt pusztulásba, pedig szerencsétlen asszony makacsul ragaszkodott az élethez. Nem fájt már neki semmi, élete hozzászoktatta, hogy ne fájjon neki semmi. A családnak nem volt semmije, leszámítva édesanyja kis nyugdíját és a tetőt a fejük felett. Ami Iszám al-Baqlit illeti, nem volt sikeres a tanulásban, nem tanult szakmát, és soha nem is dolgozott, egy semmirekellő léhűtő volt. Időnként nyert néhány piasztert ostáblán, persze csalással, és ha a barátai vagy a gyermekkori szomszédok hagyták nyerni. Sok rossz tulajdonsága ellenére volt benne valami kellem, valami báj, amitől majdnem szerethető volt, és amitől meg lehetett bocsátani hibáit. Nyomora és kilátástalan helyzete mindig is szóbeszéd tárgya volt. 66

Apja a postán dolgozott, a házat a tágas és elhanyagolt udvarral édesanyja örökölte. Iszám al-Baqli jogosan mondhatta volna, hogy jó család gyermeke, de szerencsétlen volt, buta, lusta és rossz modorú. Még az iskolából is kicsapták érte. Gyakorlatilag az egész életét az Isis Caféban töltötte, akár volt már adóssága, akár éppen azt csinált, akár éppen adósságait rendezte a nagylelkű barátok segítségével. Othman al-Qulla ügyvédbarátja azt gondolta, hogy odaveszi magához a Hadsereg téri irodájába, de alBaqlinak abszolút munkaundora volt, visszautasította. Amikor magára maradt, mert barátai dolgoztak, vagy az ügyeiket intézték, idejét henye álmodozással töltötte. Választási partikon, esküvőkön és temetéseken szórakoztatta magát. Egész életében kihasználta kellemét és barátai nagylelkűségét, szórakozott, táncolt és dalolt, tréfálkozott és bohóckodott egy tál babért, egy darab édes bászbúszáért, vagy egy kis hasisért. Mégis mindig éhes maradt, frusztrált, és bolond. A Qustumur ház nem ismert más ételt, mint babot, padlizsánt és lencsét. Ami az álmait illeti, titokzatos bankettekről és szexről fantáziált. Voltak történetei elváltakról, házas nőkről, de senki sem hitt neki, bár senki sem nevezte hazugnak. Azt a történetet viszont elhitték, hogy viszonya van egy tíz évvel idősebb özvegyaszszonnyal, de a lamúrnak hamar vége lett, mert kiderült, hogy a nő el akarta vetetni magát, meg azt is kikötötte, hogy keressen magának munkát, mert ahogy a mondás tartja, „a tétlen kezek koszosak”.

Világbeszéd Egyik ügye a másik után derült ki, amelyekkel kivívta az emberek nemtetszését. Az egyetlen komolyabb ügye, aminek szomszédja, Mr. Othman al-Qulla is tanúja volt, egy csetepaté volt, amit még a kávézóban is kibeszéltek. – Kihagytál egy jó kis cirkuszt. Egy nő, aki olyan kövér, mint egy zsák szén, kiütötte kedves barátunkat, al-Baqlit a saját háza udvarán a megdöbbent anyja és mindenki szeme láttára. Addig veszekedtek, míg a szuflájuk tartott, és míg közbe nem lépett az anyja, de akkor új csetepaté kezdődött, magával az anyjával. Szomorú tény, hogy a nők megriadtak tőle is az utcán, amiért Iszám al-Baqli szíve úgy fájt, mint gyomra az éhségtől. Az anyján kívül nem volt senkije, akin kitölthette volna dühét, annak ellenére, hogy az anyja úgy szerette őt, ahogy egy anya szeretheti egyetlen fiát. Ha noszogatta, hogy keressen munkát, vagy szedje össze magát, ráripakodott anyjára: – Miért nem hagyod már itt ezt az árnyékvilágot? – Isten bocsásson meg neked! – válaszolta amaz, mosolyogva. – És mit tennél, ha a nyugdíjam már nem lenne? – Eladnám a házat. – Nem adna érte senki többet, mint ötszáz font, amit pár hónap alatt elköltenél, és nyomoroghatnál megint. Soha nem volt egy kedves szava sem az anyjához. Barátai intették, hogy változtasson ezen, megöli az asszonyt az aggódás, a fajdalom és bánat, próbáljon felülemelkedni nyomorúságán. Emlékeztették Isten szavára, és arra, amit a Próféta mondott a szülők tiszteletéről, de reménytelen volt a hit gyö-

kereit előrángatni egy szívből, amelynek a gazdája éhes. Elkeseredése olyan dolgok felé taszította, mint a politikai pártok viaskodása és a fenyegető világháború. Édesanyja lemondott róla, és belenyugodva alávetette magát Isten akaratának. Néha szorongással telve azt mondta: – Miért fizetsz tiszteletlenséggel szeretetemért? Erre gúnyosan azt felelte: – A nyomorúság egyik oka, hogy néhány ember a szükségesnél tovább él a világon. Ahogy telt az idő, egyre drágább lett az élet. Még többet nélkülözzön? Nem. Anyját noszogatta, hogy fogadjon albérlőt, akár egy családot is a hálószobájába, ő majd a kanapén alszik az asszony szobájában. – Engedjünk a házba idegeneket?! – kiáltott fel anyja hitetlenkedve. – Jobb, mintha éhen halnánk! – vágott vissza. Vetett egy pillantást az udvarra, a házra és azt motyogta: – Olyan, mint egy focipálya, semmire sem jó. Később az ügynök hozott egy diákot, aki kivette a szobát egy fontért. A barátok tréfálkoztak rajta, azt mondták, hogy a Qustumur ház panzió lett, és az anyja után elnevezték „Madame al-Baqli”-nak. Nem bánta, hogy nevetnek rajta, azt énekelte, hogy „jönnek napok, mikor az embert megalázzák”. Másokkal ellentétben lámpást tett ki légitámadások idején. Soha nem törődött a szirénával, nem hagyta el a helyét, a kávézót, és nem ment az óvó67

PoLíSz helyre. Nem érdekelte a veszély. Miért is érdekelte volna, az élete úgy múlt el, úgy érte el a negyvenes éveit, hogy még soha nem élvezett egy rendes ételt vagy egy szép nőt. Nem is érdekelte a forradalom. – Úgy néz ki – jegyezte meg ironikusan –, hogy ez a forradalom ellenünk, tulajdonosok ellen irányul. Persze soha életében nem olvasott el egy újságot sem, és csak véletlenszerűen hallotta a híreket barátaitól. Aztán idősebb lett, elmúlt ötven. Édesanyja is egyre öregebb lett, törékennyé vált, és kezdte elveszíteni érdeklődését a történések iránt, aztán megbetegedett, és állapota kritikussá vált. Orvos barátja megvizsgálta, a szívével volt a baj, gyógyszereket és pihenést írt elő. A pihenés, az kizárt, és a gyógyszerek sem segítettek. Iszám al-Baqli azon töprengett, mi lesz, ha nem kapnak nyugdíjat. Az anyja óráról órára közelebb került a halálhoz, míg egy reggel holtan találta. Sokáig nézte, mielőtt letakarta az arcát. Érezte, ahogy összegyűlnek benne egy távoli múlt halvány emlékei, és szarkazmussal állapította meg, hogy ez egy különös, szomorú és melankolikus reggel. Azonnal sorra látogatta gazdag barátait, köztük Mr. Nuh-t, az ingatlankereskedőt, aki vállalta, hogy megteszi a szükséges intézkedéseket az elhunyt temetésére, és aki óvta attól, hogy eladja a házat, ha nem akar az utcára kerülni. Iszám al-Baqli töprengett, hogy vajon meddig kell csalnia az ostáblán, és meddig kell még bérbe adnia a szobát. Lehet, hogy barátai nagylelkűsége is véges? 68

Elment a város szélére koldulni, és ez nem csak gyakorlás volt. Egyik nap követte a másikat, az egyik vezető meghalt, másik került a helyére, majd a „nyitott ajtó” politikája jött, ő pedig betöltötte a hetvenedik évét. Hetven év kétségbeesés, hetven elpazarolt év! A megélhetés egyre drágább lett, és a mérleg nyelve veszélyesen ingott. A koldulás már nem hozott semmit, a barátok nagylelkűségének vége szakadt, néhányan közülük meghaltak, mások biztosították maguknak a békés öregkort, boldogok voltak, üldögéltek és beszélgettek, ő pedig lezuhant a nélkülözés bugyraiba. Micsoda nyomorult, kétségbeesett öregember! Aztán egy szép napon életének sötétségét felváltotta a fény, megjelent az ingatlanközvetítő, hogy angyali szárnyakkal a mélységekből egyenesen az égbe repítse. Két barátja, az ügyvéd és az ingatlankereskedő összehozta neki az üzletet, és mesés összeget helyeztek letétbe a bankban. Beültek egy olcsó kávézóba az alAzhar utcában, amely díszleteiben igencsak illett a milliomos szerencsétlen megjelenéséhez. Iszám al-Baqli nagyot sóhajtott elégedettségében, és meg se szólalt. Ez az első alkalom az életében, hogy teljesen boldog, mégis érezte, hogy hiányzik neki valami, és azt mondta: – De ti ketten ne hagyjatok magamra! – Te már nem szorulsz senkire! – mondta nevetve Othman al-Qulla, az ügyvéd. Mr. Nuh így szólt: – Csak a bolondnak kell valaki, aki irányítja minden lépését.

Világbeszéd – Ti ketten – felelte al-Baqli hálásan –, ti vagytok a világon a legjobbak, akiket csak ismertem életemben. – De van valami – mondta Mr. Nuh –, amit meg kell tenned, és a dolog nem tűr halasztást! Először is, el kell menned egy törökfürdőbe tisztálkodni, hogy láthassák igazi énedet! – De akkor meg nem fognak felismerni a bankban... – Aztán egy hajvágás, majd egy borotválkozás, veszünk egy öltönyt és más holmit, amiben egy tisztességes szállodában sem keltesz gyanút. – A szállodában kell maradnom? – Ha szeretnél?! – mondta az ügyvéd. – Teljes ellátást kapsz, kiszolgálást meg mindent... – Egy lakásnak is megvannak az előnyei – mondta Mr. Nuh. – De mi egy lakás mennyasszony nélkül! – kiáltott fel al-Baqli. – Menyasszony? – Miért ne? Nem ez lenne az első, hogy a vőlegény hetvenéves! – Ez probléma! – Ne felejtsd el, hogy a vőlegény milliomos! – Ez elég ösztönző, ha a mennyaszszony elég gátlástalan... – mondta az ügyvéd nevetve. – Gátlástalan vagy sem, mindegyiknek ugyanaz a vége! – mondta al-Baqli megvetően. – Lehet, hogy egy nővel hamarabb koldusbotra jutnál, mint gondolnád! – tette hozzá Nuh. – Egyelőre tegyük félre a témát! – mondta az ügyvéd. – A nőkérdést nem lehet félretenni – mondta Iszám al-Baqli. – Ez sokkal fontosabb, mint az öltöny. – Rengeteg lehetőséged lesz az éjszakai klubokban.

– A szükségem ebben a tekintetben különösen sürgős. Számítok rátok! – De mi már rég elbúcsúztunk a kicsapongó életünktől. – Hogy mehetnék egyedül egy éjszakai bárba? – Akinek pénze van, sosincs egyedül. – Most egy másik találkozóra kell mennünk – mondta Mr. Nuh –, érdemes lenne megfontolni egy befektetést. Bölcs dolog lenne a bevételből költeni, és nem a tőkéből. – Majd meggondolom – tiltakozott al-Baqli –, bár hetvenéves vagyok és nincs örökösöm. – Akkor is! – Minden kezdet nehéz – mondta az ügyvéd. Amikor az este összejöttek, Iszám al-Baqlit alig lehetett felismerni az új öltönyében. De míg a mocsok eltűnt, az öregség összes nyomorúságos jele megmaradt. – Ni csak, ez maga Valentino, a Kába Urára mondom! – mondta az ügyvéd nevetve. Ami Othman al-Qullát illeti, baráti és üzleti kapcsolatban állt a Nílus Hotel vezetőjével, kibérelt egy szép szobát al-Baqlinak, aki rögtön meghívta vacsorára mindkét barátját. Ittak néhány pohárral vacsora előtt, majd vacsora után is, és egy másnapi dínomdánomot is tervezgettek. Végül al-Baqli odakísérte őket Mr. Nuh autójához, de ő maga nem tért vissza a szállodába. Hívott egy taxit, és a Mohammed Ali utcába vitette magát, egyenesen Egyiptom leghíresebb éttermébe. Nem érdekelte, hogy már vacsorázott. Forró húslevest rendelt kenyérdarabkákkal, és főtt birkafejet. Aztán választott magának édességet – bászimát, kunáfát és bászbúszát, mohó 69

PoLíSz volt, mint akin kitört valami őrület. Éjfél előtt tért vissza a szállodába, részegen és pukkadásig töltött hassal, majdnem hányt. Bezárkózott a szobájába, és hirtelen olyan érzése támadt, mintha valami lassan kúszott volna föl végtagjain. Ruhástól, cipőstől az ágyra vetette magát, és a villanyt sem kapcsolta le. Mi az, ami a gyomrába szorult, ami a mellébe, a szívébe nyomakodik? Mi fojtogatja? Arra gondolt, hogy segítséget hív, megkeresi a csengőt, vagy a telefont, de képtelen volt megmozdulni. Úgy érezte, hogy keze és lába le van bilincselve, és egy hang sem jött ki a

torkán. Van segítség, van elsősegély, de hogy érhetné el? Mi ez a furcsa állapot, ami az ember minden akaratát és képességét megsemmisíti, és cserbenhagyja? Ez lenne a halál, a halál, amit senki sem tud visszaverni, aminek nem lehet ellenállni? Lázas gondolataiban Nuh-t, Othmant, a szerencsét szólongatta, a menyasszonyt, a nőt, az álmot. Senki nem válaszolt. De akkor miért történt vele az a csoda? Ennek így nincs értelme! Ennek így semmi értelme, Uram! (Boda Magdolna fordítása)

„…másfajta értelem felé…” Kortárs román költők Ioan Es. Pop 1958-ban született a Máramaros megyei Kőváralján (Vărai). Költő és publicista, a nagybányai egyetem román–angol nyelv és irodalom szakán szerzett diplomát 1993-ban. A Ziarul de Duminică (Vasárnapi Újság) főszerkesztője. Első kötete négy rangos díjat kapott. Tizenkét verseskötete jelent meg eddig. Számos kitüntetés birtokosa. Több nyelvre fordították. A Romániai Írók Szövetségének tagja.

[mint egy keserves, nagy tengeri madár] mint egy keserves, nagy tengeri madár, lebeg a szerencsétlenség az egyedülállók otthona fölött. oltetului utca 15-ös szám, itt csak magunkfajták laknak. itt az életet elisszák, és a halálról elfeledkeznek. és sosem lehet tudni ki kit, ki kivel, és mikor, és mire. csak a szél hoz néha füstszagot, és fegyvercsörtét a catalaunumi mezők felől. 70

Világbeszéd amikor feljössz hozzánk barátom, vigyázz: az ajtóban az a tetű san-josé fogad. az otthon őre, lábaid elé veti magát, és ezt mondja majd: adj bácsikám öt lejt, hogy beengedjelek, a vizet elzárták, az ajtó is zárva, ezek folyton kizárnak, mintha börtönben lennék idekinn. te ne higgy neki, barátom, nincs ahonnan tudjad, tegnap itt járt a házmester, kinevezte főnöknek minden szinten, ő kormányozza a szobát, ezt az átkozott hajót, mely alól elapadtak a vizek, és itt maradt mozdulatlanul, a harmadik emeleten. hát fizess neki, barátom, ő a kormányos, aki mindig ingadozik, mint hajdanán, amikor a hajó a vizeket szelte. és hallgasd buzgón , ha káromkodik: imádkozik amikor káromkodik. ahogy mindenki más itt. te is így fogsz tenni rövidesen. itt csak magunkfajták laknak. itt az életet elisszák, és a halálról elfeledkeznek. a bűnbánat és a hit ritka pillanataiban, éjszaka a fal elvékonyodik, megnyúlik, és felemelkedik mint remegő halotti lepel, melyet egy átszellemült test ölt magára de nem ébred fel senki és reggel újra gyűrött ing az otthon, zsebéből csak mi jövünk ki, csak mi, és senki más. itt csak magunkfajták laknak. itt az életet elisszák és a halálról elfeledkeznek.

csoportkép az asztal körül ülünk vacsora után. gondolatainkba merülve. vagy csak kimerülten. a padlóra esve, nyitott ingben – egy rothadt barack – züllött játékosok éjszakája. balról az első – zoli. vörös szakállával öklére támaszkodik. üres pohara feldöntve. szeme elhomályosult. talán csak kimerült. talán magába roskadt. mögötte csak zakóm felhajtott gallérja látszik, 71

PoLíSz mint egy csuklya. mindig elfelejtem, hogy már senki sem leselkedik utánam. úgy járok mindig, mintha másvalakibe lennék csomagolva. jobb felől az utolsó – hans. igen ő. harmincnyolc éves. feje az asztalra ejtve. sok pénze volt. és terezája. harmincnyolc éves. volt egy barátja. a barátja elvitte terezát. tereza a hans pénzét. hans feje az asztalon. az asztal billeg. mi is vele. akkoriban 38 éves volt. most 41-es cipőt hord. zöld élet és májcirrózis várja az ágyban. közülünk egyedül hansi valósította meg önmagát. mitru: egy éve munkanélküli és megérett az apostolkodásra. megtelepedett ő is itt, hisz ez mindenki szállodája. valamikor felesége volt és háza, ám mindkettő odalett. középen a keresztes pók ül velünk. mindig magába roskadtan, maga varrta leplében, mint szelíd lángok aurájában. „jön a hajnal, és megint este lesz, mondja, és nem ébred fel senki, hogy eláruljon.” (Balázs F. Attila fordításai)

Ion Mureşan A Kolozs megyei Borsaújfalun (Vultureni) született 1955-ben. Költő, publicista, egyetemi tanár. A kolozsvári Babes-Bolyai Egyetem történelem–filozófia szakán szerzett diplomát 1981-ben. Az Echinox csoport tagja volt. Szerkesztette a Tribuna folyóiratot, jelenleg a Poesis International szerkesztője és a Verso főszerkesztője. Hét verseskötete és három esszékötete jelent meg. A Romániai Írók Szövetségének tagja.

Alkalmi költemény Csütörtök volt. Lelkem törött csontját Sínpólyában hordtam. Hagytam hogy leszívjanak a gondolatok, Arabella, rád gondoltam. 72

(Mert miután éjszakákat háromnál több üveg vodkából facsarok, olyan szerelemmel szeretlek téged melyre túl büszke nem vagyok!)

Világbeszéd Fájt, amikor az erdő fölött lebegni láttam a kosarat, és aztán a léggömböt, mely Arabellával nyugat felé haladt.

Lobog ruhád mint vitorla, matróz vagy a fedélzeten, egy tükörben, Arabella, egyre fennebb emelkedel.

Te, ki kedvelted a hímbotot, az orosz katona térdén, a letűnt idők kurblijához most mégis visszatértél .

Öklömmel ütöttem a fákat és te mégis itthagytál. Jó utat, szép Arabella! Bármit mondok, talmi már.

A világ teremtése És volt este. És volt reggel. De ez nagyon régen volt. És csak egyszer.

Vers

Nichita Stănescunak

Ahogy telnek a napok, sokasodnak a címek, melyeket el kell felejtenem. Nap nap után kevesebb a ház, ahol tiszteletreméltó emberként fogadnak. Ó, ha én mérnök lennék, ha én orvos lennék, ha én könyvelő lennék...! Meginnék még ötven vodkát. (Balázs Boróka fordításai)

Caius Dobrescu Költő, esszéíró és regényíró. 1966-ban született Brassóban, 1988-ban végzett a bukaresti egyetem bölcsészkarán, román–angol szakon. Irodalmi tevékenységét az úgynevezett „80-as” nemzedék híres brassói csoportjának tagjaként kezdte. 1991-ben debütált a Pauza de respiraţie című antológiában. Művei: Efebia (versek, 1994); Balamuc sau pionierii spatiului (regény, 1994); Deadeva (versek, 1998); Modernitatea ultima (esszék, 1998); Inamicul impersonal (esszék, 2001); Teza de doctorat (regény, 2007) és Euromorphotikon (verses regény, 2010). Írásait több nyelvre lefordították. Magyar nyelvterületen elsősorban az Előretolt Helyőrség nevű csoportosulás tagjai fordították. 73

PoLíSz

Veszélyesen élni Vannak dlgk miket soha k n mondanál, hacsak rá n kényszeríted magad. 1xűen lflejted, n írod fel, stb. S éppenott lht a legfonto, mint pl mikr a lépcsőkön jöttem a szmtsvdrrl fülig tle, + 1 zöld doboz, miben Pixi cipői voltak - tle az is azzal a céklával, mbl lét fcsrtm - és a kis ujja monlóg ott 1 zacskó tle dbzkkal, miket Diana+Irina el akartak dobni – ezk a lányok szülinapi bulira mntk & arra gndltm, h lehet véletlenségből lvttm a másik zacskót, az ajándékosat. S így, ahogy jöttem lfl a lépcsőn, ezzel a szeméthalommal a karomon – eloltódhatott a villany, mintha tök sötétben mrdtm vlna/ extrém helyzet, mben minden lépés számít. Mivel fejre eshetsz, bármely pillban, minden szeméttel 1etmbn. Határhelyzet, mikor úgy kezded érezni az életet, mintha minden lépcsőfok beretvaél lenne. Olyan erősség, mey Rra késztet, h bensőm 1. ujja nymjn meg 1 gmbt s kapcsolja fel a villanyt. Oáu. 74

Világbeszéd

Ábránd Attól félek, n az vagyok, kinek lNm kellett vóna. Néha úgy érzem, haragszik. Valójában nem tom, mennyire foglalkozik azzal, hogy az anyja sén közös +egyezéssel váltunk el. Körültem bicizett, fülig ért a szája, úgy nevetett. Néha, mikor találkozunk, megijedek: n ismerem fel. Pl: mkr meghízott „tankocskának” szólították, őpedig balerina akart lenni. Körültem rajzott, kísértett Ngem, megsértődött mikor megkérdte a lánytó honnan vette az eperfagyit és az a micsoda nem válaszolt. Mindenhol ott volt, körülvett, azon a BMX vagy BWX biciklijén, nemtommár, elszédített - akárhogyis, az anyja vette, én semmire se vagyok képes, 1 csomó vád lebeg a fejem felett. A bicikli okozta nyolcasok 6almasoknak tűntek nekem még úgyis hogy ő csak előre-hátra tekerte mllttm a járdán. Bővítette az agyamban levő üreget, menedzseri szintű forradalmat produkált benne, japán paravánokat falak helyett segy csomó krea tív pasas hawaimintás ingek ben, rövid nadrágok ban és slápokban, 1ik irodától a másikig ingázva mint valami doktori címekkel megpúpozott kacsák s az enyémnél 80x nagyobb fizetésekkel. 75

PoLíSz

Óda a szabad vállalkozáshoz IX Művészek! Régebb teljes harci díszben, fejeteken furcsa sisakkal, allegórikus szekereket hajtva jelentettek meg előttünk, melyeket sárkányok ......, polipok, és főleg azok a szokatlanul rücskös pofájú szürkés delfinek húztak – mindez ősi energiánknak, akaratunknak alárendelt zűrzavarát szimbolizálta. Ehhez képest, napjainkban inkább pőrén, kigúvadt szemekkel, hatalmasra tátott szájjal jelentek meg előttünk, minden bizonnyal ordítva, mintha csak az imént fogyasztottuk volna el aggodalommal fűszerezett bőséges halsalátánkat. Fantáziátok, melyet átszőtt az „elidegenedés” és átitatott a „kulturális manipulálás” megcserélte a fenti allegóriát. Íme, milyen értelemben: olyan, mintha mindannyiunkat hámba fognátok és az egész csapat szörnyet, ........t, a szélhámos pofájú delfineket a szekérben vinnétek. Ó, ha legalább azokat a szimpatikus sisakokat meghagytátok volna! Jelentse ez azt, amit ti szeretnétek, hogy jelentsen: hogy a ti híres kakapipitutulilizmumusosototok felfordította a világot? Vagy jelentse inkább azt, hogy mára tisztára bolondokká váltatok a képzelőerő teljes hiányában?

76

Világbeszéd

Óda a szabad vállalkozáshoz VIII. A kasszánál a bukszájában levő bankjegyeit számoló ember – olyan, mintha könyvet olvasna. Egy kicsi, törékeny könyvet. Átlapozott bankók. Gondolkodásra késztet. Lehet, hogy létezik egy olyan szerkezet, magának az anyagnak szövete, amely – ha egy bizonyos szögből nézed – olyan, mint rétegek egymásra rakodása, látszólag egységes, de amely, ha megérinted, épp úgy át- és szétlapozható, mint egy halom bankjegy nyitott széle. A szellem szabadságának ugyanaz az érzése, amelyet a pénztárcádból elővett bankjegyek átlapozásakor érzel. A világ megismerésnek egyik fajtája, a köteg maga a tapasztalatok, energiák összesűrűsödése. A radikálisok nyilván azt mondanák, hogy szilárd lapokról van szó, nem anyagról, hanem az anyag megkövesedett ürülékéről. Vagyis valami végső, valami, amin túl nincs fejlődés, a kudarcok szintézise. És igazából elég, ha ujjaddal közelíted a köteget és végighúzod a bankjegyek szélein, hogy kinyissad egy pillanatra, észrevenni a

77

PoLíSz közéjük bepréselődött levegőt, sokszoros lakásokat – nem feltétlenül egy revolver forgójának a lyukjai, sem azok a kis orvosságosdobozkák, amelyekbe napi gyógyszered adagolod – nem –, hanem élő és finom terek, amelyek egy- vagy másfajta értelem felé lüktetnek.

Emilian Galaicu-Păun Emilian Galaicu-Păun (1964–) moldáviai születésű kortárs román költő, író és fordító. Ötödik verseskötetében, a Yin time-ban standard posztmodern eljárásokat (kollázs, egyes elavult technikák kifigurázása) alkalmaz. Mivel e választott képlet egyáltalán nem újszerű, GalaicuPăun akár tradicionalistának is nevezhető. Olyan hagyományos költő, akinek vallásos, filozófiai és más kulturális ismereteit verseiben látjuk viszont. Gondolatai szabad versekben öltenek formát, melyekben a lényeg nem annyira a szó irodalmiasságán, hanem inkább annak eredeti jelentésén van. Mégis mindezt oly módon tálalja, hogy az Ravel Bolerójáéhoz hasonló zeneiséget ad a kötetnek. Galaicu-Păun műve egyaránt mutat rokonságot a román irodalom utóbbi két évtizedét meghatározó „80-as” nemzedék műveivel (címszavakban: „az elefántcsonttoronyból az utcára leszálló irodalom”, „a hétköznapok poétikája”) és „90-es” nemzedék írásaival (egyfajta késő-avantgárd, amely a nyelv detabuizálására, s akár vulgaritásának felszabadítására épít). Műveinek érdekessége, hogy a tabuktól való megszabadulás mellett megtartja a líraiságra való törekvést, mi több, egyfajta új líraiságot épít fel. Látszólag szakít az apollói hagyománynyal, de az elméleti kijelentések nonkonformizmusa és a mégis kiirthatatlan líraisága között állandó feszültség vibrál – talán ez adja költészetének eredetiségét. Egyszerre van benne műveiben egyfajta bohóci kivagyiság és a tragédia pátosza, az Übü királyi „szahar” és a verlaine-i érzékenység – a profán és a szent.

csak hogy tudjátok, mi az á(b)ram1: én vagyok ki beledugja két ujját a dugaljba és az áramkörön keresztül kinyújtom kezem az éjszakába kitapogatva a lelkiállapotokat, l’état d’âme de a szociális állapotot is – hogy tudjam, mi az á(b)ram – egyégős megvilágítású házakba lépek be az is hasas plafonról lógva alá mint egy nemsokára elvetélt fikusz belépek fényárban úszó termekbe mert kiégnek a biztosítékaim olyan helyiségekbe ahol sosem oltják el a villanyt és nem is 78

Világbeszéd szabad arcodra húzni a paplant a fény szemedbe kifacsartan mint a citrom belépek a fényorgonába mindenütt jelenlevő fürdőszobákba ahol kagylón elcsábított lányok győzik le a gyerekcsinálás émelygését – csak hogy tudjam, mi az á(b)ram: én vagyok az aki most két ujjat dug a villanyhálózatra kapcsolt dugaljba kitapogatom ismereteimet: ez s ez gyakrabban nyitja ki a hűtőt mint a tévét az s az hallgatja (még rádióhoz szorosan hozzátapasztott fülét is érzem) „a hangokat...” egy reklám alatt két fiatal csókolózik a villamosszékben savonarola vergődik áramütötten lámpafényben öreg szülők szeretik egymást míg csemetéik a szomszédos szobában pornófilmet nézve tanulják az angolt „i love you!” mondják a hangszórók s a pillanatban mikor későn, szálakba összegabalyodva megtalálom pont ő eloltja a lámpát és így ujjaimra ütve egy sötétség öntöttvas-virgáccsal elvonul aludni csak hogy tudjátok, mi az á(b)ram: én vagyok az aki két ujjat dug bele a dugaljba és elérek egész a méhéig – Magna Mater Energia mintha áramütésen keresztül szeretkeznék („nagyon nehéz az elektromos fénynek házastársa lenni!”) fényes szőke hercegeket nemzve a születés elektromos kisülés lesz a halál „fényt! még több fényt!” rövidzárlata csak hogy tudjátok, mi az á(b)ram: én vagyok az ki akarom mint egy hím kenguru úgy birtokoljam a dugaljt mindkét péniszemmel! és éjszaka: egyedül ablakra kifeszített pokrócként lógva szemtől szembe a fehér fallal a rádióban elrendelik a villanyoltást és leszáll mint egy ostromállapot azzal a szembekötött (jelszavas) fekete pántlikával: „szvet v oknye pomoscs vragu!”2 az ezer és egy(etlen) éjszaka amikor te nem vagy enyém de – hogy tudjam, mi az á(b)ram – legalább hagyd égve a lámpát, elektra

79

PoLíSz

„ha úgy adódna, hogy szeretőimet fejtőlfejig összevarrjam, húsuk fehér ösvényén megszabadulhattam volna a gulágból”, suttogtam egy téli éjszakán a fülébe, moszkvában – hogy bátorságot merítsek! – a csupasz transzcendensnek (persze, világi neve is volt, de az ágyban szerettem ekképp hívni). a természet átlátszóságot és szexet kívánt – mindkettőnek egyszerre volt tulajdonában anélkül is, hogy kijött volna a paplan alól. csattanós válasza azonmód érkezett: „ha úgy adódna, hogy szeretőimet fejtől-fejig összebogozzam, az így keletkezett mágneses mező elegendő lenne egy gulág körbekerítéséhez”. csupán irodalmat csináltunk. olvasmányainktól szabad szabaddá tettük magunkat. szolzsenyicin, salamov, razgon stb. kalligrafikus testét simogattam mintha egy alárendeltekbe és mellérendelőkbe kettéágazott szöveget követnék: „olyannak tűnt mintha egy életen keresztül hurcolta volna ki – saját árnyéka hordágyán – a harcmezőkön elesett férfiakat, amiből kifolyólag mindig egy nyelvtani idővel en retard volt, minőségivé nem megfelelően változtatva”. a „moszkovszkije novosztyi”-t sorok között olvastam: a meztelen király az igazságra éhező gyerekek száját földdel tömte be. tbiliszi, baku, jereván. „gyerekem lesz, de ne aggódj”, mondta egy nap. „gyerekünk”. próbáltam fixírozni. látható terhességével egy időben jelentek meg szövegeimben a zárójelek. a stílus úgy született mint az időzónákban kinyitott férfiesernyő fekete lyukjának s egy varrógépnek egyáltalán nem kockázatos találkozása egy műtőasztalon ám a nap ökrei meg voltak már írva... mikor egyszer te kerültél utamba, peresztrojka, te!... a többi irodalom. a kivégzésre váró „nép ellenségei”által teleírt fogda falai – a fénykép bejárta a világot – irodalom: fent az első sorok mindegyike az „élet egy történelmét” adta vissza, DNS-lánchoz hasonlóan, sztálinnak nem volt türelme. egyszerű kijelentések következtek „mondat-ember” típusúak míg egy méterrel lejjebb valaki csak a nevét karcolta be. könyörgésben említett nevek listája, amelyet a padlótól három ujjnyira csak kezdőbetűk követnek. és senki soha semmilyen okkal nem hágta át ama kontextus íratlan szabályát! (mind ez idő alatt megtanulták a stílusról szóló leckét, minek következtében aláírom én is falfirkaként: g.- p. em.)

80

Világbeszéd

Besszarábiai futás Feladat: „mennyi erőm van még? egyesíthetnék egy moldovait egy besszárabiaival mint egy bivalyt a tehénnel? vagy fejszével válasszam szét őket mint két összeragadt kutyát?” Angela Marinescu: A vörös költemény

a lábunkra ragadt földdel, a talpunkra ragadt, (minden fához hozzádörzsölt) agyagkönyve(in)kkel, mikor egyik cipőfűzőnk vagy a másik, mikor a dnyeszter, mikor a prut oldódott el, mi.... allegro. az isten pedálja nyomja a gázt és csak néha-néha a féket. egész lelkünket belepumpálja egy transzszibéria(i) főgázvezeték csöveibe melyen (ugyanattól?) a pedáltól éjjel-nappal pumpálva a pohod na szibir-be elment tízezer személy utolsó lehelete hazatér pislákolni a háromszoros/négyszeres aragáz-szemekben, megmelegítve (a mi) mindennapjainkat (és ne vigy...) menekült legyen az én nevem. így segítsen engem a jóisten. a tatároktól megszabadultam a törököktől megszabadultam de a pusztába járkálástól hogy szabaduljak mikor a szaladás végén pont az én nevemben találom. bejenaru3. bezanije... presto: maga a kettőbe vágott szaladás mint mikor egyszerre két golyó jön ki a vadászpuskából maga a kettőbe vágott mező melyre elterül a kettőbe vágott szaladás maga kettőbe vágva maga a test a folyónak két oldalán a vízfolyással megegyező és ellenkező irányban szaladva mikor a dnyeszter mikor a prut kitárulkozik nekem

maga a kettőbe vágott szaladás mint mikor egyszerre két golyó jön ki a vadászpuskából maga a kettőbe vágott mező melyre elterül a kettőbe vágott szaladás maga kettőbe vágva maga a test a folyónak két oldalán a vízfolyással megegyező és ellenkező irányban szaladva mikor a dnyeszter mikor a prut kitárulkozik nekem ünnepélyesen 81

PoLíSz ne igézzél posztmodernista módon nem akarom szégyenlős vagyok. üdvös (légy) Máriának kilenc hercege volt s egy hétfői napon megkeresztelte őket s egy másikon megszámlálta őket s kilencből nyolc maradt nyolcból hét hétből s (a többi) egyből egy se – úgy maradjon az egész nép ki nem ismeri az írást. egy tintával teli országocskában milyen tintád van a te országocskádban? piros! az úr tintával írja a halottakat és pirosassal az élőket. a keleti apácák elindulának nyugat felé mentek mindegyikük fején hordozta az agyas batyucskáját. csoportok csoportok. brain-chain. találd ki, melyikben vagyok ezelőtt harminchárom (fordulatszám) év előtt? születésemtől fogva futok. mióta anyám a haza ölébe csinált. piros ruhájának a sarló és a kalapács volt a monogramja. a sarlótól megszabadultam a kalapácstól megszabadultam de a felemelt szoknyaaljak lilájától „kapd be!” hogy szabaduljak?!... a lábra ragadt földdel a (mi) agyagkönyve(in)kkel s szalmás talpunkkal mikor egyik cipőfűző mikor másik mikor dnyeszter mikor prut oldódott el nekünk. csernozjommal kenegettem be cipőimet. most (sylvia után harminchárom évvel) tényleg fel tudnék kiáltani: anya-haza! fekete cipő melyben lábként éltem betaníttatva hogy idegen nyelven tartsam a ritmust. s azt se tudom megmondani melyik lábon van. de hogy ne jöjjek ki a ritmusból suttogom magamnak a dnyeszteri! a pruti!

lázmérő a hónaljban: mintha a (feltételezett) belső tükröknek végeznék eleven ezüstátömlesztést. láz, 39,2 fokos. testem egyik oldaláról a másikra forog mint egy kaleidoszkóp mely a piros (parázs) üvegcséket a hidegrázás smaragd üvegecséjére váltja át egy mozgással. és fordítva. s miközben megy fel a lázam, két dermedt láb bújik ki a paplan alól két párhuzamos egyenes mint a villamossínek melyek a központi temetőhöz visznek (pontosabban, vittek), ahol csupasz talpakkal imbolyog a sötétben agyagcipőit keresve, az első pillanatban felhúzta valaki, s nem találva futás a paplan alá. hidegrázás. az újra megtalált otthon melege az afrikai kirándulás után – nem, nem a gallyak, az én 82

Világbeszéd ízületeim pattognak – ahonnan kevés hiányzott hogy csontra fogyva jöjjek haza fajtánk utolsó (fehér) zászlajaként. sötétedik. te. a pupillához szorosan hozzáragadt szemöldök alá bújtam be egész lényemmel a mennyei kaleidoszkópot figyeltem a repülőgép ablakából. egy mozdulat és az északi félteke égboltja felfordul. „vigyázat, meg ne moccintsd!”, a lányom az ki ágyba hozza egy tükrökkel teli tubusban isten nyolcsarkú csillagát. „mutasd meg anyának”. a ruhásszekrény retró tükre – álom talán? - megjeleníti. némafilm. körhintával. gesztikuláció-szilánk figurák. anya s lánya. a másik végénél. „mi látszik?” „tedd ezeket hozzá”. az ékszeresdoboz (nagyja hamisítvány) áthalad a kaleidoszkópon. ezüst szimmetria aranyló méhlépek vízcsobogás gyémánt csillogása. egy ilyen nap után erőt ad hogy (meg)lásd la vie en rose-t. pihentető egy álom? rémálom? utazás után hunyd be szemed ágyadban és mondd: „elalszom”. elalszom a lázmérővel a hónom alatt. még hallom, mielőtt belépnék az alagútba, hangját ahogy magánhangzóit tekergeti – A noir E blanc I... a (feltételezett) végénél. „miért ne írnál valamit a kaleidoszkópról?” (Kosztándi Tímea-Ildikó fordításai) Jegyzetek:

2 3

Lefordíthatatlan szójáték: a fi la curent jelentése napirenden lenni, ugyanakkor a curent egyben áramot is jelent. Fény az ablakban – segítség az ellenségnek! (orosz) Bejenaru: gyakori családnév, jelentése: vándorló, menekült

Vasárnap délután (részlet)

1

83

PoLíSz

Fazekas István

Ének anyámnak Fázik a fájás édesanyámban, szemüregében de sok halál van, szemüregében de sok halál van.

Vigasza voltam, álma szívének, amikor ölelt, ölelt az ének, amikor ölelt, ölelt az ének.

Ezért is lettem énekes árva, szívemben tőle izzik a máglya, szívemben tőle izzik a máglya.

A vezeklés balladája A szégyen fájdalma fojtogat, A szenvedés büntetése. Könnyekben talál az alkonyat, Versem szavak tüntetése. Fáj egy harang üdvözlése, Fáj egy dal, egy nevetés bennem. Ez Krisztus kitüntetése. Istenem, mért hagytál el engem? Űzött a gyönyör, mely fosztogat, A rontás volt tündöklése. Eljátszottam ifjúságomat, Kellett a nők ölelése,

Ám hűtlenség tőrdöfése Miatt csaknem a sírba estem: Kész vagyok a vezeklésre. Istenem, mért hagytál el engem? Hervadásomból is csók fakad Megértem a büntetésre, S hogy a szépség bennem áhítat: Az ég kegyelemdöfése. Nem várok az üdvösségre, Mert keresztem vállamra vettem. Élet-Halál Fényessége, Istenem, mért hagytál el engem?

Ajánlás: Az irgalmak vágya átitat, A Golgotán letérdepeltem, Ellenem sorsom a vádirat: Istenem, mért hagytál el engem?

84

Merített szavak

A föltámadt szerelem Szép vagy. Szebb, mint régen! Fénylő kedvesem újra! Csordul a mézes csók szépmivü ajkaidon. Napnyugtáig igézi szemem szemed ördögi lángját. Asszonyi vágytól égsz. Átfonsz, mint a halál.

P. Papp Zoltán

Vonzalom Vízkörlevélben hív a távoli tenger, bűvöskék röppenés gondűző szárnyakon, a tavaszi szelek útjain, a nyílt vízre, megpihenni duzzadt vitorlák ölén.

Bodrozódó kedvvel, tarajos hullámokba öltözik, partfalon tapsol, sziklákon sistereg, mélyben morajlik értem, érzem, bízvást megérzem.

Most csak az eső simítja arcom, s a Lánchídról látom a Dunát, de megborzongok, hisz’ vízillatú üzenet érkezett. Nyugtalan, már rég látott.

Még hóbogáncsos tél altatja hajóm, de érzékeimből zuhatagként tör elő a várakozás öröme, újra találkozni egy magzatkori ölelést őrző baráttal.

Színes teknőben Húzd föl a redőnyt, hadd essen be az este. Kék fénycsíkok folynak, rojtos szürkeség vibrál. Alkalmi ágy, hűtlen szerető, megvetve.

Meztelenedik az öröm, a hideg csillagok távodnak egymástól, csak a leghosszabb álom közeleg, a félelmek színekre bomlanak.

A nap lubickol, tisztálkodik az éj fekete levében. Fekete – mondjuk, pedig az igazit még egyikünk sem látta.

85

PoLíSz

Szarka István

STN

Szeretve gyűlöld

Csobánka, szentkút, lombrés, István-nap, béke-béke. Költőnk, mi kéne még, he? Hisz’ elgondolhatod: a Völgy Gé-húrozása föl mint neszel reád, föl-föl mint lendítgeti otromba, nyűtt vonódat! (A gordon? Pángea-főfolyam az, mélyvörös basszusában érett korába lép az élet, benned magára ismer, s szerelmes csellók ligete szól már, és hegedűk az égből.)

Czeke Andrástól, mindenkinek Ősdunavölgyi nyárban ezerév pillanata, alkonyulnakhajnallanak a jurták, te tűzbe-vízbecsillagba-néző, velünk van, aki voltál, akivé leszel – magadra: rám figyelj, te magyar s egyéb hívő-hitetlen, őrző-haladó, ki eljutottál közénk e táborig, emelj-emelkedj, föl, az egészbe – szeretve gyűlöld velem, ami embertelen.

(Csobánka, István-nap) (Táborhely, 2009. 08. 20.)

Novák Imre

Jonatán A férfit Jánosnak hívták, de többnyire Jonatánnak szólították. Volt ebben kedveskedés is, de inkább élcelődést takart a beceneve. Nem is szerette, csúfolódónak érezte. Jobban esett neki, ha Jánosnak, Jancsinak hívták. Egy pesti könyvesboltban dolgozott a nyolcvanas években, és szinte minden könyvről órákig tudott mesélni. Egészen kivételes volt a tájékozottsága. Hoszszú percekig tudott beszélni egy-egy kötetről. Főleg a földrajzi és a történelmi művek álltak közel hozzá, de különleges érzéke volt a zene és a képzőművészet iránt is. Enciklopédikus alapossággal olvasott. Rögtön tudott idézni adatokat, történeti eseményeket, ha társaságban, beszélgetések, esetenként politizálások során szóba került egy ország. Lengyelország, Chile egyaránt ismerős vidék volt számára, sőt még azt is tudta, hol van Belize, milyen a zászlaja, államformája, történelme. Könnyedén felidézett a könyvekből képeket akár Varsóról, akár New Yorkról. Úgy beszélt a képek alapján egy-egy városról, mintha örökké ott élt volna. A Jonatán nevet egy újságíró ragasztotta rá kerek, rózsaszín arca miatt. Egy fiatal lánnyal, Trockener Katival járt be hozzá a boltba. A lány tetszett Jonatán86

Merített szavak nak is, de hol egy rádiós fiú, hol az újságíró előzte meg őt a lánynál. Egyszer járt is Trockener Katiéknál. A házban sílécek, kerékpárok sorakoztak a földszinten, az emeleten hegyi fotók, különböző ajándéktárgyak álltak a polcokon. Az anyja először összetévesztette Kati egyik ismerősével, egy testnevelő tanárral, aki marihuána terjesztés miatt börtönben ült, de miután kiderült, hogy ő szolid életű könyvárus, nem győzött az asszony bocsánatot kérni a tévedés miatt. Rengeteg finomsággal kínálta Jonatánt engesztelésül. Jonatán mióta az eszét tudta, mindig arra vágyott, hogy az anyjával éljen, bár nagyszüleit – akik gyerekkorában nevelték – szerette. Tolmács anyja, miután sokat utazott, nem tudott naponta gondoskodni róla, és ezért a szüleihez adta. Esténként pap nagybátyjával azért imádkozott, hogy anyja ne csak látogatóba jöjjön hozzájuk, ne csak városnézésre vigye Pestre a néhány napos iskolai szünetekben. A nagyszülőknél biztonság vette körül, amiből csak a boldogság hiányzott. Ha valami nem sikerült neki, eszébe jutott, biztos ezért nem kell az édesanyjának, mert ügyetlen, tehetségtelen, nem lehet őt szeretni. Anyja gyakran jött hozzájuk. Mindig csinos volt, jó szagú. Emellett hiú teremtés is. Arra volt a legbüszkébb, hogy neki soha nem kellett melltartót hordania. Anyja kicsit sem marcangolta magát, hogy a gyereke a szüleinél él. Úgy volt vele, ő is ott nőtt fel, akkor a kisfiúnak is jobb helye van ott, mint egy nevelőintézetben. Nem aggódott érte. Jonatán figyelte a világ eseményeit, tájékozott volt a politikában is. Szemlélődő és kritikus alkat volt. Irigyelte azokat, akik szomorkodás nélkül képesek megérteni a világ dolgait, magát a létezést. Az volt a fő baja, hogy nem élünk az érzéki és a szellemi gyönyörök országában, nem ejt rabul minket a város az épületeivel, és nem sétálnak megszállottak az utcán. Ezért inkább távolabbra nézett. Izgalomban tartotta a dél-afrikai Bernard professzor, aki a szívátültetettjeinek napjait számoltatta műtétei után a világgal. Aztán csodálta Antonioni teniszezőit a Nagyítás című filmben, meg a Bolíviában megölt Che Guevarát. Jonatán apja ritkán bukkant fel az életében. Zenetanár volt Amsterdamban. 1956-ban ment el. Kint kétszer is megnősült, így több testvér is tartozott a családhoz, akikkel megajándékozta Jonatánt, ha már anyagilag kevésbé törődött vele. A szabad szellemi művészetek művelése mellett neki sem futotta pénzszerzésre. Az apja csak kétszer látogatott haza, akkor is csak ígérgette, hogy meghívja őt Hollandiába. Szülei távoli ismerősként szerepeltek életében. Apjára időnként úgy tekintet, mint aki valójában nem is létezik, igazából nem is ismerte. Még az igazat is csak később árulták el neki. Sokáig úgy tudta, hogy neves zongorista volt a pesti éjszakában, csak fiatalon meghalt. Később mondták meg neki, hogy külföldön él, mert az 56-os nőtüntetés szervezése után nem érezte magát biztonságban itthon. Anyja iránt inkább vágyakozást érzett, de jobbára csak rossz érzései voltak vele szemben. Úgy gondolta, hogy a meleg tejet is azért utálja, mert az anyja nem törődött vele. Bénultsága hátterében anyját látta állni, és úgy gondolta, miatta nem született meg benne a felszabadult nevetés. Az érettségi után költözött az anyjához Pestre, aki akkor már a sok albérletben töltött év után egy tanácsi lakásban lakott. A fizikai közelség azonban lelkileg 87

PoLíSz nem hozta közelebb őket egymáshoz. Mint jó lakótársak éltek. Magázta anyját továbbra is. Ha tehették, esténként együtt vacsoráztak, de Jonatán sokat volt egyedül. A világ dolgai mellett az emberi sorsok eltitkolnivaló részletei érdekelték leginkább. Szerette a lélekbe markoló történeteket és a vérlázító disznóságokat. Mindnyájunk bűnösségét emlegette megértő módon, ha hűtlenség, árulás vagy gyávaság került szóba, és ő volt az első, aki feloldozta a vétkest, de igazi megbocsátást senki nem kapott tőle. Templomba a csendért járt. Nem Istent kereste, a hűvös nyugalom vonzotta. A meghitt hangulat vigasztaló érzése kellett neki, nem a feloldozás igénye. Nem imádkozott. Kicsit szentségtörésnek is tartotta ücsörgéseit a kényelmetlen padokon, mert számára nem tündökölt fel égi jel, és nem ejtette rabul intuitív tudás a természetfölötti megértéséhez és felismeréséhez. Ez csak úgy családilag tartozott hozzá, és hitetlensége nyomasztotta is. Irigyelte azokat, akik hisznek Jézusban, Mantrában, Buddhában, vagy akár Kennedyben vagy Zimmermannban. Szenvedélyes teázó volt. Mindig hordott magánál teafüvet, mert csak a maga által készített illatos főzeteket szerette. Egy japán tudós tanulmánya keltette fel az érdeklődését a különféle teák iránt, mert azt olvasta nála, hogy a teázást befolyásolják az évszakok és a napszakok is, és nem mindegy, mikor mit iszunk. Jonatán, aki addig csak a grúz teát ismerte, egyik napról a másikra hihetetlenül igényes lett. Telente csak zöld teát ivott a tápértéke miatt, a többi évszakban reggelenként jázmint, mert az serkentőleg hat, este pedig levendulát vagy citromfű teát, nyugtató volta miatt. Szokásának rabja lett, és más dologban is az állandóságot kereste. Vonzódott a rendhez és a szervezett élethez. Ahogy teltek az évek, úgy lett egyre biztosabb abban, hogy helyes, ha befolyásolják, terelik az embereket. Nem szívesen volt egyedül, a magányos éjszakáktól tartott. Ilyenkor elfogta a bizonytalanság, az emberektől való félelem. Talán önzés vezette, nem tudta pontosan az okát, de ilyenkor nem az emberi lélek szerint gondolkodott. Úgy érezte, démonjai támadnak, a világ láthatatlan fele életre kel, és ő benne él. Egyik legborzasztóbb álma az volt, hogy látta magát egy idegen város utcáján csavarogni. Esni kezdett az eső, sötét lett, villámlott is, ekkor az út szélén a fekete sárban egy babát talált nejlonzacskóban, egy madártetem mellett. Nem nyúlt hozzá. Baljós izgalommal tekintett minden nap elé, ami a megszokott életritmusából kibillentheti. Minden változás ijedtséggel töltötte el. Olyan vasutasra hasonlított, aki a megszokott járatokat indította, s már a sűrítés is bűn volt a szemében. A bizonytalanság a rendetlenséget is jelentette számára, amit pedig a világ bajai legfőbb forrásának tartott. Jonatán rengeteg ismerőst szerzett a munkája közben, a vásárlók szívesen jöttek vissza hozzá, tudása lenyűgözte őket; akadt olyan is, aki csak a beszélgetés kedvéért járt be hozzá. Az sem zavart senkit, ha ismételte önmagát. Megértő lélek lévén, minden bajbajutott, elkeseredett találhatott nála vigaszt, bátorító szót, testre szabott választ. Csak azt nem bírta, ha valaki őt bírálta. Ez nem szerepelt a menetrendjében. 88

Merített szavak Különösen jó viszonyba került egy egyetemista fiúval, aki közel lakott hozzá, és gyakran mentek haza együtt. Később moziba, koncertekre és kirándulni is együtt jártak. Nem hiányzott belőle sem az ábrándozás. Érdeklődött a természeti törvények iránt is, szerette vizsgálgatni a növények és az állatok életjelenségeit. Izgatta, mi a különbség a tiszavirág és a teknős időfogalma között. Alkalmanként a világ eseményeire is úgy tekintet, mint egy biológus. Nem volt olyan séta vagy kirándulás, hogy ne talált volna valamilyen érdekes bogarat, növényt, vagy ne tett volna róluk valamilyen felfedezést. Aztán el-elmaradozott a srác, az a hír járta róla, hogy nagyon iszik, egészen eltorzult már az arca. „Olyan, mint egy varangyos béka” – mondta róla egyszer egy rádiós szerkesztő, aki korábban egy általános iskolába járt vele, és ismerősöktől hallott a fiúról. Jonatán komolyan aggódott alkoholizmusa miatt. Ez a fiú egy nap mérget ivott. Öngyilkossága meglepetésként érte, még akkor is, ha jócskán akadtak nyomott napjai. Gyakran vette le a lábáról a depresszió, ilyenkor még az ágyából sem volt hajlandó felkelni. Jonatánt megviselte a fiú halála, még évek múltán is bele-beleszőtte őt történeteibe. Leginkább az ragadt meg az emlékezetében, hogy a fiú egyszer azt mondta: „unja, hogy reggelente a tükörképe bámul a pofájába.” Jonatán iskolai pályafutása kudarcok sorozata volt. Az érettségiig nem voltak gondjai. Csendes gyerek volt, különösebb igyekezet nélkül is jó tanuló. A bajok csak ezután következtek. Először közgazdásznak tanult, de a vizsgákkal nem boldogult. Két küzdelmes év után áttért magyar–könyvtár szakra, de a lámpaláz ide is elkísérte. A hivatalos formaságok, a vizsgabizottság, az öltöny és a fehér ing nyakkendővel, a szertartásos feleltetés úgy lebénította, hogy inkább bejelentette a kérdező tanárnak, hogy felkészületlen, és nem szeretne vizsgázni. Már a nevetségességig jutott a pótvizsgákkal és a halogatásokkal, bár mindig talált kibúvót, amit ismerősei el is fogadtak mentségnek, de indoknak nem. Nem mindenki nézte megértően halasztásait, sokakat fárasztottak a kudarc elfedésére szőtt hosszú meséi. Ő pedig abban bízott, hogy elismerik a tökéletességre való törekvését, hogy neki nem kell a gyenge eredmény. Így hát maradt a könyvesboltban, ahol kedvére válogathatott az olvasmányok között. Azt olvasott, amit akart. Ebben állt az ő szabadsága. Munkáját imádta, megőrült volna, ha egy hivatalban, egy íróasztal mögött kellene ülnie naphosszat. Jonatán viselkedése nem volt ismeretlen a családja előtt. Egy Ausztráliában élő nagybátyjához hasonlították, aki – az elmondások szerint – kísértetiesen olyan volt, mint ő. Még külsőre is. Kerek arca, tompa orra, kicsit elálló fülei rá emlékeztettek. Bár soha nem találkoztak, még csak nem is leveleztek, de Jonatán a mendemondák alapján gyakran beszélt róla, és ő is úgy tartotta, ez a nagybácsi a legközelebbi rokona, legalábbis lelkileg. A legközelebbi rokonnak beállított ausztrál nagybácsi fura, zárkózott ember volt. Öregkorára szinte mindenre fütyült. Ha magyarországi látogatói érkeztek, akkor sem érdeklődött családja felől. Reggeltől estig olvasott, főleg Márait és Faludyt szerette. Állítólag az utóbbival együtt ült Recsken, és innen a vonzalom. Azt beszélték róla, hogy rossz házasságban él, és a könyvek mellett csak a 89

PoLíSz horgászat és az ital érdekli. A nők inkább csak fejfájást jelentettek számára, mint szenvedélyes boldogságot. Sokan csodálkoztak azon, miért él róla a családban az a legenda, hogy ő volt az utolsó polihisztor, hiszen nem adta semmi jelét, hogy érdeklődne a tudományok iránt, amelyeknek állítólag tehetséges kutatója és művelője volt az ötvenes évek eleji Magyarországon. A nyelv filozófiai problémái izgatták, az absztrakció és a valóság viszonyait vizsgálta. Fő kérdése az volt, hogy mitől ember az ember, mi magyarázza tetteit. Jonatán még a nagyszüleinél talált egy fényképet a nagybácsiról, amin merengve néz, akár egy költő. Ő is ilyen távolba meredő arcot vágott, tágra nyitott szemmel, ha fényképezték. Azon a délutánon, amelyet most felidézünk, Jonatán könnyed vízparti bulizásra ment, és egész idő alatt nevetett. Különösen jó kedve volt. A társaság régi ismerősökből, barátokból állt, és történeteket idézgettek. Mozgalmas életet élt majdnem mindegyikük. Emlékek, kalandok lógtak egymáson. Közös focik, bulik, szerelmek elevenedtek meg a pálinkagőzös, sörös, boros délutánon. A társaság székhelye a belvárosi Fregatt söröző volt, ahol esténként a zsúfolt pincehelyiségben a legkülönfélébb alakok gyűltek össze néhány italra. Akadt ott nővérke, aki később főorvosné lett, de megfordult egyetemi oktató, ügyvéd, tanár, mérnök, festő, író, költőnő, vívó és sok – egzisztenciát kereső – csinos lány is. Közös volt a gondolkodásukban az elégedetlenség a kádári gulyáskommunizmussal. A világ fonákságainak elemzése volt a fő témájuk a szerelem és az utazás mellett. Nagyrészt ez a társaság jött a Balatonra egy-két alkalmi meghívott vendéggel. Az egyik sarokban egy tévérendező rekedt hangon az összefonódások országáról meditált, hogy nem véletlenül játsszák a filmek és színdarabok főszerepeit az írók és rendezők feleségei, barátnői. Illusztrációt is a barátjától kért az újságszerkesztő a lapjába. „Itt csak előjogokkal lehetsz sikeres” – mondta lehangoltan, majd hozzátette, ő is így cselekszik. Mellette új barátnője, egy dunaföldvári, kíváncsi tekintetű jogászlány minden szaván nagyokat kacagott. Látszott, hogy már eléggé belegabalyodtak egymásba. Jonatán csak azt nem értette, miért kell a művész úrnak mindig egyik ismerőse szerelmét elcsábítania, miért nem tud egyszer botrány nélkül szerelmes lenni. Jonatán frissíthette ismereteit a párkapcsolatok kusza világában, miközben a jogászlányon többször megakadt a szeme. Olyan lány volt, akin a semmi papjai csillapíthatják szerelmi éhségüket. Így hát jó helyen volt. Látszott rajta, hogy rendszeresen tornázik, és ha ideje engedi, otthon, a tükör előtt órákig diszkódalokra táncol. Nem volt szép, de vonzották Jonatánt a lány finom vonásai, mozdulatai. Az sem zavarta a jogászlány bámulásában, hogy közben Paulával, gyerekkori osztálytársával beszélgetett, aki várandós kismama volt – néhány héttel a szülés előtt. Csak arra lett figyelmes, hogy Paula rágyújt, és vörösbort iszik narancslével, de leginkább akkor lepődött meg, mikor Paula elmondta, nem biztos abban, ki a gyerek apja. „Talán Sándor vagy István?” – mondta tépelődve, mert megbízott Jonatán diszkréciójában. Arrébb egy Edit nevű lány, aki egy Magyarországon tanuló dél-amerikai fiúval érkezett, arról beszélt, hogy napok óta nem találja a lakásában a hörcsögét. Hiába nézte át az összes zugot, hiába tett ennivalót a lakás különféle helyeire, 90

Merített szavak az állat szőrén-szálán eltűnt. Persze ezen is nevettek. A végleges távozás mindig szíven üti az embert, amit nehéz felfogni. Máshol arról beszélgettek, hogy kinek volt kábítószeres élménye. Velenceitavi csónakázásról beszélt egy művészettörténész lány. Ő korábbi szerelmével, aki a taoizmus híve volt, LSD-t szedett be még a hetvenes évek elején, és két barátjukkal végigevezték a tavat, miközben egyfolytában nevettek. Az egyik fiúnak teljesen ledörzsölte a lapát a bőrt a tenyeréről, de észre sem vette. A lány előtt impresszionista képek jelentek meg, különböző tónusban látta a mezőket, a kikötőket, a székesegyházakat. Azt mondta, akkor úgy érezte, festő lesz. Jonatán is ismerte ezt az érzést, egy rajzfilmrajzoló fiúval, a Balatonnál próbálta ki az LSD-t, amit egy német fiútól kaptak. Őt is a káprázások, az elé tóduló képek ragadták meg. Órákig feküdtek behunyt szemmel az út szélén, a lemenő nap felé fordulva. Olyan fáradt lett estére, hogy alig tudott a szállásukra menni, de még órákig vernei víziókban gyönyörködött elalvás előtt. A társaságban volt még egy fickó, akit Jonatán különösen kedvelt. Ez a srác szeretett azon filózni, hogy mi a fontosabb: az anyag vagy a szellem? Igazi pesti értelmiségi módjára ironikus és cinikus volt, de nagy tisztelője a görögöknek és az emberi szellemnek. Egyszerre volt kiábrándult és szkeptikus, de rajongó és lelkesedő is. Ismerte Budapest néprajzát. Olyan nyelven, főleg olyan hanghordozással, hanglejtéssel beszélt, ahogy az értelmiségi körökben szokás. Igyekezett választékos lenni, még idézett is, főleg Wittgensteinre hivatkozott. Nála a világ blőd formában jelent meg. Kiválóan tudta változtatni hangszínét, beszédtempóját. Néha a fásult színész pózában, lustán szőtte a szavakat egymásba, hoszszú szünetekkel, alt hangon, de tudott pattogóan, lelkendezve is beszélni, mint egy nekibuzdult csábító vagy forradalmár. A világszellemben hitt, abban, hogy az emberiség nem lehet a maga ellensége, és hitt az igazságosságosság megteremthetőségében, bár nem kommunistáskodással vélte elérhetőnek. Mélyen hitt abban, hogy neki kell megváltania a világot, egy új gondolkodást kell meghonosítania, ami a szabadságra, a szépségre és a világ titkos sugallataira épül. Jonatán egyetértett vele abban, hogy világunk akkor teljes, ha a valóságos és kitalált alakokat, hősöket létezőnek vesszük. Platon, Thomas Mann, Romeó, Hamlet, Nemecsek közösen népesítik be a múltunkról való gondolkodásunkat. Ezért is vagyunk gondban, ha a valóságról, képzeletről, álomról beszélünk. Minden létezik, amit elképzelünk, de csak addig. Később egy szakállas fiú mellett ücsörgött, aki amúgy pályamunkás volt egy sporttelepen, miközben évek óta eredménytelenül felvételizett a Filmművészetire. Rendezőnek készült. A fiú Kanadában élő barátjáról beszélt, aki számára az egyik legnagyobb focitehetség volt itthon a hetvenes évek elején. Aztán elment, és bár híres játékosokkal játszott együtt Amerikában, de nem lett belőle sztár. A fiú gyakran hozta szóba barátját, főleg ott, ahol a focinak becsülete volt a jelenlévők között. Amúgy mondanivalójának végkicsengése mindig az volt, hogy ő is szívesen elmenne innen. A kétnapos buli programjában egy színházi előadás is szerepelt. A házigazda és néhány társa időnként avantgárd előadásokat tartott. Különböző lakásokban 91

PoLíSz játszottak, mert a hivatalos helyeket ritkán tudták megnyerni ügyüknek. Ezen a délutánon egy Salinger-novellából készült darabot adtak elő, ami egy házaspár éjszakájáról szól, amit külön töltenek, mert a nő a férj barátjával ágyban fekszik, mikor a férj kétségbeesve, de gyanútlanul keresi őt. A darab két telefonbeszélgetésből állt, és férfiak játszották a szerepeket. Érdekes ötletek tették látványossá az előadást, amelyek közül az egyik az volt, hogy a színészeket ezüstpapírba csomagolták, és minden mozdulatuk után zörgés hallatszott. Jól érvényesült benne a testi és lelki fásultság, a nehézkesség. Az előadás után Jonatán, mint egy vándor, végigjárta a beszélgető csoportokat, s csak néha szólt. Úgy tűnt neki, hogy nem sokat jelent a többieknek. Aztán, mint akinek megy a vonata, úgy búcsúzott. A délután folyamán Jonatán nem ivott sokat, de úgy érezte, sétálnia kell. Az esti szürkületben tapogatózva ment le a lépcsőn. Megállt, egy ideig figyelte a hangfoszlányokat. Néhány szó szíven ütötte: „lehetetlen okoskodó” – mondta valaki. Megijedt, hogy róla van szó. Rosszul érezte magát, és felgyorsította lépteit. Minél távolabbra akart menni. Arra gondolt, hogy egyszer ő is bármit legyőzhet, és nem kell keresni az idegesítő magyarázatokat, eljut oda, ahol várja a legnagyobb nyugalom, ahol nincsenek se kérdések, se válaszok, és nincs orvosság, úrvacsora, szerelem se. Pap nagybátyja, akinek a prédikálás volt a mindene, mindig engedelmességre, jámborságra figyelmeztette, de a lelkigyakorlatokat nem várta el tőle. Most érezte, hogy egyre több harag gyűlik a szívében, behálózzák az élet vadhajtásai, és mérges gyümölcsöt érlelnek benne. Már nem volt benne biztos, hogy rossz álmai, álombéli cselekedetei nem a valóságban történtek. Belérögzült a gondolat, hogy éjszakánként lányokat kínoz, és ez az érzés az elviselhetetlenségig felerősödött benne. Megtisztulásra vágyott. A víz felé vette az irányt, a part tele volt madár- és halhulladékkal. Körülnézett. A part szélén félig döglött hal úszott a víz színén oldalazó, lassú tempóban. „Istentől lehet kérni, a természettől nem” – gondolta. Bátorságra kapott. „Egyszer mindent ki kell próbálni” – mondta magának. Ez a gondolat nem ösztönözte, hanem az utolsó szál volt, ami még kötötte. Kibújt a ruhájából, és belement a Balatonba. Hosszú ideig gyalogolt, aztán ráfeküdt a vízre. Egy erősebb áramlat megemelte, majd lecsúszott a hullám oldalán. Mikor túlment rajta, megfeszült a combizma, és szabad lebegést választva lazán sodródott tovább. Élvezte a víz ölelését. Úszni kezdett, hasította a vizet a túlpart felé, de csak látszólagos célirányossággal. „A túlpart semmi, a mozgás a lényeg” – villant át rajta. Ekkor elvesztette a szabad úszkálás lehetőségét. Csapdába került. Nagyobb hullámok közeledtek, és Jonatán egyre nehezebben tartotta magát. Beledőlt mindegyik hullámba, de alul már érezte a szorítást, amitől nem lehet szabadulni. Egy lány jutott eszébe, aki pap nagybátyjához járt vasárnaponként, és titkos dolgokat vallott meg neki. Most a lány éppen egy vadásztól búcsúzott. A vadász Jonatán apja volt. „Majd jövök!” – mondta a lánynak. „Vért akarok látni” – suttogta a lány, ahogy Jonatán arcához ért. Aztán az az arc Trockener Katié lett, majd eltűnt. 92

Merített szavak A part oldalában nádszálak dülöngéltek a csapkodó vízben. Elérhetetlenül távol ringatóztak, fogta őket is a kőkemény szorítású víz. Jonatán behunyta a szemét, a víz átvágott a feje fölött, emelkedett és süllyedt. A vízmolekulák a dobhártyáját és a szemét támadták. Az őt körülvevő alaktalan sötétség eltemette, a magány és a fulladás iszonyata rémisztette. Testének egyik oldala hideg volt, a másik forró. Kettétört hajótest merült le a szemhatárán, halak úsztak a parancsnoki hídra, az egyik uszonyával elfordította a kormánykereket. Ez volt az utolsó kísérlet az irányváltoztatásra, de már minden eldőlt, a hajó egyre lejjebb süllyedt, az orrhullámok szétszaladtak, a kabinokból távozott a levegő, csak néhány buggyanás pezsegtette a vizet, aztán a mélység felfalta az egész hajótestet. A roncsba szírének költöztek, a vörös bársonyhuzatokon kacéran hátradőltek, egyikük intett, úgy tűnt Jonatánnak, hogy elérhet nála valamit, de aztán eltűnt. A szürkület ráfeküdt a vízre. Jonatán fáradtságot érzett. Anyja jelent meg tőle néhány méterre, hűtőszekrényt nyitott felé, és egy porcelán elefántot vett ki, megsimogatta, és így szólt: „Látod, így jártak az ősállatok is, mint itt ez a kis állat, aki játékból belebújt a hűtőbe, s csak napok múlva vettük észtre, mikor már megfagyott és összezsugorodott”. Aztán a párázó víz eltakarta őket is. Nem akarta, de harcolt. Előbbre akart jutni vagy kifelé, feljebb vagy oldalra? Értelmezhetetlen maradt. Mintha egy ismeretlen jövő nyílt volna meg. Ösztönösen mozgatta a kezét és a lábát. Egyedül volt. Biztos volt benne, hogy már nem lesz saját filozófiája, és már nem üzen többé magáról, pedig még nem számolt el a dolgokkal. A táj lomhán himbálózott körülötte. Erősödött a szél, és már csak annyit akart tudni magáról, hogy él-e még.

Bíró József

In dis est [ - e gyet len

[ - ke ser vem

– egyetlen –

– keservem –

e gyet len : sze re lem

ke ser vem : e le ven

– szerelem –

– eleven –

sze re lem - ]

e le ven - ]

[ - ke gyet len

[ - sze re lem – szerelem – sze re lem : te me tem – temetem – te me tem - ]

– kegyetlen –

ke gyet len : ke gye lem – kegyelem –

ke gye lem - ] –––––––

93

PoLíSz

Bágyoni Szabó István

Toronygombi feljegyzések „Templomtornyaink környékét fel-felperzselték, el-elorozták. De az Isten házában égre emelt kézzel üzenő Időt toronygombok világegyetemet sejtető gömbjei őrzik mind a mai napig. Anyanyelvünkön. Képzeljük el, vajon miről is szólhatnak… hozzánk, isteni magasságokból.” Kós Károly

9. Lelkek golyóálló mellényben (Egy rémálom körülírása) Boglár külső portái annyira leromlottak már, hogy a Dráva irányából ide csapó fuvallaton kívül más aligha verne itt tanyát. A helybéliek kapuk mögé húzódva figyelték, lesznek-e új szomszédok az Átmenő utcában, vagy szólni kell a buldózeres Gregornak: jöjjön, s radírozzon egyet, forduljon néhány kört ezeken a patkányfészkeken… Vagy Ecsedi Varga Kristóf lelkésznek, aki hónapokkal ezelőtt kísérte ki innen az utolsó fekete szalagos szekeret. Az elárvult porták örökösei azóta sem jelentkeztek, pedig kiprédikálta már nem egyszer, állítólag valamelyik szerb lapban is közhírré tették, miszerint a Dráva menti Boglár tizenkét telke jogos gazdáit várja. Itt kezdődött a baj! – vélekedett Béna Bandi, Boglár egyetlen tűzoltója. Akinek, úgy mellesleg megjegyezve, csak a titulusa és a gúnyneve maradt mára, hiszen kétkarú tűzoltómasináját a templomtorony ágyúzása előtt egy nappal valakik kilopták a faluból. Társát pedig besorozták a bácskai betelepítések hallatán. Hogy a kótyagos tűzoltónak igaza volt-e, azzal most nem foglalkozott senki. Legkevésbé Ecsedi Varga Kristóf tiszteletes. Elég munkát ad egy közösség talpra állítása. Amikor fénylő nyomgolyók húznak át a diófák fölött, emberek tűnnek el, sose látott arcok bukkannak elő az utcasarkokon: bizony pokoli nehéz dolga van egy papnak. A postás minap meg is kérdezte: vajon melyik templom előtt emeli meg a süvegét a Bódisék udvarába beköltözött idegen? Ecsedi tiszteletes fölbattyogott az Átmenő utcán, bebekiáltott az udvarokra, válasz azonban sehonnan sem érkezett. Ki itt az idegen? Meg aztán: napi járásról hallatszanak a torkolat-ugatások. Gondja van Istennek ránk, emberek!

94

Úgy tűnt, a kedélyek lecsillapodtak. A vasárnapi istentisztelet után, a kapuban rendszerint megálló hívek azonban szokatlan susmutolásra lettek figyelmesek: az Átmenő soron idegenek tűntek fel – adták egymásnak a hírt –, sátrakat húztak fel az üresen hagyott udvarokon, lovakat kötöttek be az istállókba, befogták a kertek alatt kapirgáló tyúkokat, és bizony alaposan megdézsmálták a gazdátlan kerteket. A tiszteletes idegesen kotorászta elő bibliáját, felütötte, és beleolvasott: „Mikor a nevedet letörli a te pergamenedről valaki, s magáénak akarja azt: végy kezedbe új pergamenlapot, és rójad rá Isten nevét…” Fülmagasságban golyó csapódott a téglafalba. Az emberek azonban moccanatlan álltak. Pillanat múlva valaki a „Tebenned bíztunk…” dallamába fogott, aztán a kertek alatt szétszéledtek a négy égtáj irányába. Pedig világos volt, vasárnap déli fény, ha van ilyen. Bogláron volt. Másnap hajnalban kopogásra ébredt Ecsedi Varga Kristóf tiszteletes. A presbiter és két szomszédasszony alakja tűnt fel az alkonyati derengésben… Jöjjön, tiszteletes úr, sugdosták, mutogatták, haldoklik valaki a jövevények között. Villámcsapás hagy ilyen fekete csöndet maga után. Ecsedi tiszteletes katonaorvos volt a világháborúban, egy idő óta eme foglalatosságát a lelkek gyógyításában éli ki. Ezúttal az orvos késve, a lelkész talán épp időben érkezett: a Bódisék udvarában felhúzott sátorlap alatt síró asszonyság fogadta, érthetetlen nyelven sivalkodott, látva az értetlenséget, bekiáltott az istállóba. Maskarába öltözött, a magyart törve beszélő fiatalember lépett ki. Utána még néhányan, férfiak és nők, valamennyien cirkuszi öltözetben. A szomszéd utcákból figyelők azt láthatták, hogy az idegenek közrefogják a tiszteletest, hadonászva magyaráznak, majd egy hosszúkás ládát cipelnek elő a sátorból. Színes ruhákat és távolról felismerhetetlen tárgyakat szednek ki

Tájoló belőle. Aztán fehér lepedőbe bugyolált valamit emelnek vissza helyébe. Abban a minutumban süvítő lövedék vágódott be az udvar végében zöldellő eperfába. Lombja úgy nyílt ketté, mintha valakik a maguk részét kívánnák belőle kivágni. A forgolódó kis csoportot nem, de a lovakat alaposan megriasztotta, egy muraközi kirúgta a pajta deszkaoldalát, darabjai csak úgy porzottak, pörögtek a törökös sátor fölött, akár fölriadt toronyi galambok. A temetés különös volt. Ha a derékba tört boglári templomtorony alól elvonuló tömeg nem jajveszékel és nem borul időnként a hirtelenjében összeeszkábált koporsó fölé, a világ azt hihette volna: cirkuszba tart itt mindenki. És nem tévedt volna sokat. Történt, hogy a déli háborúk egyik hétköznapja „munkája közben” lepte meg azt az albán cirkusz-truppot, amelyik kényszerűen erre vetődött. A csoport faluról falura, erdőről erdőre járta a világot, s került a Bódis-udvarba. A többiről talán Ecsedi tiszteletes tudna többet mondani, hiszen a tragédiával ő szembesült elsőnek: menekülésük közben golyótalálat érte az egyik akrobatagyereket. Ecsedi tiszteletes hosszú ideig elő sem hozakodott a történtekkel. „Pergamenünk is megvan, nevünk is – törte meg a csendet egyik igehirdetésében –, orcánkra azonban némi folt esett. Pedig Isten reánk tekintő ábrázata mást mutat.” Mást mutatott a bogláriak orcája is. Valami olyat, mint amilyen a megtisztulás előtti, toronyra figyelő léleké szokott lenni. Hantolás után a maskarádés, megtépett lelkű csapat csöndben vonult ki Boglárból. Valaki megjegyezte: jaj nekünk, ha csak a halál hívására tér vissza az élet elnéptelenedett udvarainkba.

10. Vers és környéke Lisztóczky László Úrnak EGER. Honfoglalás u. 21. Kedves Barátom az Irodalomban! Örülök, hogy a Dsida-hangulatra írott versemre rátaláltatok. Közlésébe, természetesen, beleegyezem. Küldöm a vers keletkezéséről szóló sorokat. Tordai tanáremberként, ha mást nem is, de annyit ki tudtam vívni magamnak, hogy iskolámból hetente egy-egy napot Kolozsváron

tölthessek. Egyetemi városomban, az erdélyi kultúra központjában. Igaz, ekkor már (1970– 71-et írtunk) tető alá hoztuk költőbarátaimmal – Lászlóffy Alival és Vásárhelyi Gézával – a tordai Jósika Miklós Irodalmi Kört (később művelődési kör lett belőle – csupán ezt fogadta el a keményedő kultúrhatalom!), de még e mellé is kellett „valami”, hogy nyakig, lélekig érezhessük magunkat irodalmunkban. Nos, az egyetemek egyesítése után éledő irodalmi Kolozsvár hangulata tán ezt tette. Itt minden szerkesztőség maga volt az irodalom, a vita, az élet, egyegy rím betöltötte a sörözőket (ki a fene figyelte akkor, hogy a söröző egyik fala csupa tükörből van, ami mögött megbújhatott – mert meg is bújt – a hatalom szemete, a szeku, a román ÁVO.) Itt mindenki egy-egy külön „műfajóriás” volt: Gy. Szabó Béla fametsző ott pipázgatott délelőttönként az Utunk szerkesztőségében Marosi Péter sakktáblájánál. Már amíg jól össze nem vesztek. Kós Károly bácsi, igaz, nagyritkán, de be-bejárt ebbe a műhelybe – az UTUNK főcímet annak idején (1946) maga rajzolta meg –, utóbb már csak az Őt faggató Benkő Samu történészprof hozta róla a híreket. De a „szomszédvárba”, a Korunk szerkesztőségének képzőművészeti kiállításaiba (a Kisgalériába) is be-bepillantott utunkos betérője után. Itt színészekkel, a börtönökből épp szabadult alkotótársakkal találkozhatott az ember. Páskándi Gézával így barátkoztunk össze egy tányér vodka mellett. (Igen, őneki kilenckor – délelőtt 10-ig alkoholtilalom volt! – csuporszerű tányérkában hordták ki a menetrendszerű vodkaadagot.) Később egyik ilyen alkalommal kerestem fel Kacsó Sándort, a Brassói Lapok legendás szerkesztőjét, aztán Mikó Imrét, a kisemmizett nemzetiségtörténeti jogászt, közírót, aki akkor épp a transzszilvanizmus egyik fő kiötlőjének, Balázs Ferencnek a szellemi hagyatékát szedegette össze készülő kismonográfiájához. A Balázs Ferencét, a szülőföldemen, Aranyosszéken álmodó író-pap hagyatékát, minek szellemi védernyőjét – a Jósika Kör indulásakor – Tordán magunk is fölibénk képzeltük, álmodozó irodalomszervezőkként. (A hatalom nem engedte, lett hát Jósika.) Gy. Szabó Bélát egyik Utunkbéli sakkpartija után hazakísértem, útba ejtettük a sörözőt, de csak én kortyintgattam, ő folyton a köröttünk éktelenkedő csikkeket és a sörbe menekülőket fürkésző „emberszemetet” figyelte. Az asztalunkon elheverő szivarvégeket gondosan a

95

PoLíSz hamuzóba nyomorította – gondolataiban, ki tudja, még mi mást. Érzésem szerint a tükörfal mögöttieket is. Sokan tudhattak róla, tán még meg is gyomrozták. Úgy emlékszem, akkor fogalmazódott meg bennem a vers: kell söpörni, mindig kellett, kéne új út is új szeméthez! De ez más volt, a kolozsvári „kinti világ”. Aztán Gy. Szabó műhelyében megannyi száradó metszet, dúc fogadott. A falon egyik metszetén jellegzetes emberárnyék, kezében söprű, mintha imbolyogna is. Észrevette, hogy ezt figyelem. Utcaseprő akart lenni – mondotta –, szegény Dsida Jenő ötletére metszettem meg, de csak egy ex-libris lett belőle. Pedig többet ér. Nem írod meg? Amikor Kiss Jenő, Dsida egykori lelki jó barátja elolvasta „hangulat”-versemet, csak ennyit mondott: „Ez inkább Dsida édesapjának a szája íze szerint való. De jöhetne már az a nagy szél, a takarító!” Jött, persze, 1989 szent karácsonyán Kolozsvárra is bebicegett a Nagy Utcaseprő, aki

azokban a nagyszerű emberekben, akiket süvölvény-tanárként megismertem, már „megvolt”. Jött, és söpört magával, ki tudja, hányat a szemétemberek közül is. És a nagykarácsonyi takarítás bizonyára így válik Isten áldotta Dsida Jenőnk szája íze szerinti valósággá, még ha költőnk utálta is az utólagos szájbarágást, a versantológiák megkövetelte versmegmagyarázást. A történelem „utcaseprőiről” lévén szó, fontos itt megjegyeznem, hogy a világot bejárt 89-es kolozsvári fotókon az Egyetem utca főtérbe torkolló szakaszán egy jókora cirokseprűt szorongató férfi néz farkasszemet az épp lőni készülő kiskatonákkal… Igen… Kell söpörni! Mindig kellett! (Az Utcaseprőt első verskötetemből – Földközelben, 1976 – kivágta a cenzúra, s csak a Kolozsvárt megjelenő Végtelen reggelben láthatott napvilágot 1980-ban – valószínű, a megtévesztő mottónak, az „egy Dsida-hangulatra” mondatnak köszönhetően.)

A WASS ALBERT MESESOROZAT REJTVÉNYÉNEK NYERTESEI A Wass Albert Mesesorozatokban meghirdetett rejtvény helyes megfejtői közül februárban az alábbi nyerteseket sorsoltuk ki: Kincses Péter, Várpalota Bartha Máté, Kunszállás Bánk Leóna, Budapest Gratulálunk! A nyertesek könyvjutalmát postán küldjük el.

96

A szerkesztő jegyzete

PoLíSz

Soltész Márton

Valóság-amalgám

(Pécs, 2012. május 8.)

Kráter Könyvesház 1072 Budapest, Rákóczi út 8/A – belső udvar Nyitva tartás: munkanapokon 10–17 óráig www.krater.hu

A lap ára: 500 Ft

Politika-Líra-Széppróza szellemi-lelki „városálma” A megújuló magyar, nemzetiségi és keresztény hagyomány fóruma A Kráter Mûhely Egyesület irodalmi és kulturális lapja

„Nem törekedett uralmát igaként vetni más nemzetek nyakába és országában sem nyomta el a népeket. Nacionalizmusát magasrendű, az egész emberiséget szolgálni vágyó hivatástudat alakította ki. Állama nem türelmetlen nemzetállam volt, nem tört más államok önállóságára, és határain belül az ország-lakó népek fölött helyezkedett el, valamennyit egyforma atyai gondoskodással védve.” Jó Tibor Major Zoltán elemzése a Magyar Trianon következményeiről ● Bujdosóné Dani Erzsébet Szabédi László költőre, tanárra és múzeumigazgatóra emlékezik ● Lisztóczky László és Turcsány Péter írásai a Tormay Cécile-évforduló alkalmából ● „MÁSFAJTA ÉRTELEM FELÉ…” – mai román költők versei ● Lukáts János memoárja, Elmer István és Novák Imre novellája, Urbán Gyula, Fazekas István, P. Papp Zoltán, Szarka István és Bíró József versei ● Feleky Fetter Frigyes képzőművészeti munkái

PoLíSz 144. – 2012 MÁJUS

Csalog Zsolt hagyatékának feltérképezése közben érdekes levelezőlapra bukkantam az Országos Széchényi Könyvtár kézirattárában. Dátum nincs, a postai bélyegző tintája rég elfakult, de a görcsös betűkkel rótt szöveg önmagáért beszél: „Kedves Zsolt! / Köszönöm szépen a könyvedet, örülök neki (és önző mód tanulni remélek belőle – valóság-regény-amalgám-készítést – vagy minek nevezzük hasonló igyekezetünket). / Igaz barátsággal: Ottlik Géza.” Milyen jó világ lehetett az – töprengek így, a könyvhét közeledtével –, amikor Ottlik még személyesen válaszolt a „fiatal” író regényküldeményére! Egyáltalán: amikor még volt egy Ottlikunk… (…) Valamelyik nap jövök haza a könyvtárból – útközben Zsávolyát olvasok –, egyszer csak érzem: áll a busz. Föltekintek: körülöttem dugó, tömeg, szirénák, villogók. Mi ez? – Itt van a Brúszvilísz – fordul hozzám vigyorogva a mellettem ülő (tizenöt körüli) kislány. – A Dájhárckettőt forgatják! Nem tetszik tudni? – Zavartan kapok hetes borostámhoz – beismerem: nem tudtam. Tévém nincs, a Fészbukon sem lájkolok = abszolút lehetetlen, kőkorszaki lény vagyok. Kicsit szégyellem is magam persze (a leleplezett értelmiségi gőgje ez). (…) Közben Ottlik most lenne száz éves. Hallom, 24 órás felolvasás lesz az Iskolából. Önkéntelenül eszembe ötlik: mi lenne, ha ez alkalomból mi zárnánk le a Teréz körutat, és ott olvastatnánk fel – esetleg (rátermettebb) celebjeinkkel – az Író műveit? Akkor vajon Ottlik nevét vágnák ki büszkén a tinik? Nem tudom... (…) Azért mégis szép ünnep a könyvhét – nekünk, könyves embereknek biztosan. A kérdés csak az: eljut-e még (vagy egyszer valaha) a könyv (egy könyv, bármelyik könyv) a szájbervilágba végleg „átmentett” fiatal életekig? Drága Géza bácsi, Te, aki „valóság-regény-amalgám-készítést” akartál-tudtál tanulni még az elsőregényes Csalog Zsolttól is, kérlek, segítsd meg onnan föntről a kortárs irodalmat, ezt a múltját-célját feledő, jelenét szélesre táró ifjúságot, s legvégül minket is, hogy mihaszna szószaporítók helyett ismét egy alternatív, versenyképes valóság apostolai legyünk!

2012 május

144. megjelenés

A PoLíSz a Szellem városa

Vágta

A MEGÚJULÓ MAGYAR ÉS KERESZTÉNY HAGYOMÁNY LAPJA Oláh András

a Székelykő kacéran hívogat a csúcs karunk préséből megszökik a hűség a tüdő összeszorul kapkodva zihál cipőnk nyomán kavics-pikkelyeit vedli az ösvény kergetőzik köztünk a csönd de a gerincről már egy másik nyár üzen laboratóriumának sötétkamráiból új titkokat hív elő vége a szemfényvesztésnek megbicsaklik a teremtő indulat pöszén suttog az álmából felriadó szél homlokát ráncolja a nyár s fohászát felissza a gyáva alkonyat

A PoLíSz című lap megjelentetését a Nemzeti Kulturális Alap Folyóirat-kiadási Kollégiuma és a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium Nemzetiségi és Civil Társadalmi Kapcsolatokért Felelős Helyettes Államtitkársága támogatja. Figyelmébe ajánljuk a PoLíSz jelenlétét a világhálón: a www.krater.hu/polisz elérhetőség alatt. Korábbi számaink is megvásárolhatók: Kráter Könyvesház (1072 Budapest, Rákóczi út 8/A) • [email protected]

Felelôs kiadó és alapító fôszerkesztô: Turcsány Péter [email protected] • Főszerkesztő-helyettes: Barcsa Dániel (történelem) [email protected] • Szervező titkár Máté Zsuzsa Enikó Telefon/fax/email: (26) 325-321 [email protected] • Szerkesztôk Lukáts János és Zsávolya Zoltán (próza) lukatsjanos@ freemail.hu, Bágyoni Szabó István (vers) [email protected], Madarász Imre (irodalomtörténet), Soltész Márton (kritika) [email protected], Szappanos Gábor (mûfordítás) [email protected], Konrad Sutarski (Együtt jobb) [email protected] Fômunkatársak Ferenczi László, Kaiser László, Tóth Éva, V. Tóth László és Bay Ágota Kiadja a Kráter Mûhely Egyesület közhasznú szervezet • www.krater.hu

Lapunk megrendelhető: telefon/fax/e-mail: 06/26/325-321, [email protected] • 10 szám ára egy évre 4500 Ft, külföldön 50 euró. Az előfizetés történhet csekken, illetve átutalással a 10200885-32611094-00000000 számlaszámra. Nyomdai kivitelezés AduPrint Kft. • Felelôs vezetô Tóth Béláné • ISSN 0865-4182

KÉPZŐMŰVÉSZEK A POLÍSZBAN Szücs György

Feleky Fetter Frigyes Feleky Fetter Frigyes (1899-1977) pályakezdését számos, nemzedékére jellemző élmény határozta meg. Kolozsváron született, az első világháborúban súlyosan megsebesült, majd a világháború után Szegedre költöző egyetem nyomában családjával a Tisza parti városban talált otthonra. A művészt a környékbeli falvak világa, tipikus alakjai, a vidéki élet ritmusa egy életre elkötelezték a falusi témák mellett, ebben a döntésben mentora, Koszta József is szerepet játszhatott. 1927-ben fiatal művészként már részt vett Szentesen, a Tiszavidéki kiálításon, ahol olyan mesterekkel állíthatott ki, mint Koszta József, Nyilasy Sándor és Révész Imre. Számára azonban nem voltak elégségesek az elődeitől készen kapott ábrázolási sémák: a korszerűbb művészeti szemlélet alapjait Párizsban, a Julian és a Colarossi akadémiákon sajátította el az 1920-as években. Hazatérve rendszeres kiállítója lett az Alföldi Művészek Egyesületének, de a budapesti Nemzeti Szalon közönsége is lassan hozzászokott a nevéhez. Korai munkáin még érződik első mestere, Ács Ferenc, vagy a szintén Nagybányán tanult Nyilasy Sándor könnyed, impresszionisztikus szemlélete, de már ekkor kiütközött a stilizálásra, formai egyszerűsítésre törekvő hajlama, amelyet talán a párizsi élmények erősítettek

fel benne. Budapesti bemutatkozásait többek között Elek Artúr, Kárpáti Aurél és Gerő Ödön biztató szavai kísérték. Műveinek címei – Szajnapart a Notre Dame-mal, Szegedi strand, Tabán Hadnagy utca – jelzik azokat a helyszíneket, amelyek az életpályának a legfontosabb alkotói közegét adják. Talán Párizsban szokott hozzá ahhoz, hogy a város a magasból tekinthető át a legjobban (Háztetők a Quartier Latinben), ezért a szélesen elnyújtózkodó Alföld motívumait is gyakran szűk kivágatban, felülnézetes kompozíciókon dolgozta fel. A művész hol lendületes vonalhálókkal, rajzosabban, hol harsány síkokra és erőteljes kontúrokra bontott, dekoratív felfogásban alkotott, máskor sötét drámai hatásokkal és színes, vidám jelenetekkel egyaránt kísérletezett. Utolsó korszakának álomszerű, szürreális hatású képein az emberi alakok mozgása, a kompozíción belül a csoportfűzés lehetséges megoldásai izgatták. A közgyűjtemények is felfigyeltek munkáira: a Fővárosi Képtár 1936 után négy falusi témájú művet vásárolt tőle (jelenleg a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményében). Feleky-Fetter Frigyes műveivel szintézisbe hozta a nagybányai, az alföldi és a francia festészeti hagyományokat, életével pedig összekötötte Kolozsvárt, Szegedet, Párizst és Budapestet.