A TARTALOMBÓL: Komcsi hetilap: a munkásõröknek . . . . . 2 még dolguk van Drábik János: A Tavistock Intézet . . . . . 2 Az elszabadult hajóágyú. . . . . . . . . . . . . . 3 Gyurcsány üzenete . . . . . . . . . . . . . . . . . . 6 A 24. óra után . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 7 Kopogtatás a rácsokon. . . . . . . . . . . . . . 11 Egyes számú micsoda? . . . . . . . . . . . . . . 13 Szorító közélet . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 14 Tilos a magyar zászló? . . . . . . . . . . . . . . 15 Kossuth-díjat Kun Bélának! . . . . . . . . . 16 Ultra Ibolya . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 16 Könyvajánló – OBI: A Haverok . . . . . . 17 Ha ebbõl a számból mást nem is, de ezt feltétlen olvassa el!!! A pécsi közmeghallgatásról . . . . . . . . . . 18 A diktatúra a „demokráciában” is . . . . . 20 diktatúra Svájci levél: A kommunista diktatúra. . 21 társtettesei A kommunizmus áldozatainak. . . . . . . . 22 elmléknapján Tolvaj politikusok . . . . . . . . . . . . . . . . . 24 Tisztelt Fidesz Frakció! . . . . . . . . . . . . . 26 Kívánjuk a kiegyezést. . . . . . . . . . . . . . . 28 Itt van újra a Szocialista Nagycirkusz . . 29 Felnõttek vagytok. De hülyék is?. . . . . . 29 Szolgalelkû-e a jobboldali média? . . . . . 30
Ön a szocialista nagyváros öntudatos polgárának lapját, a Jó Ha Figyelünk címû alkalmi megjelenésû újságot olvassa. A lap elektronikus formában ingyenesen letölthetõ, a http://jhf.fw.hu weboldalról. Észrevételeiket, kritikáikat és véleményeiket is ide küldjék. Amennyiben a lap megnyeri tetszését, kérjük jó szívvel ajánlja azt másoknak is elolvasásra! Köszönjük, és jó szórakozást! JHF könyvek a NETEN!!! http://www.tar.hu/layout
Magyar Kommunista Munkáspárt hivatalos lapjában olvashatjuk: „Vajon mi van manapság az akkori munkásõrökkel? Nem gondolják-e úgy, hogy van még tennivalójuk, például ilyenkor, választások idején?“ A Szabadság címû országos pártlap friss számában megjelent irományból nem áll szándékunkban olyan hisztériát csinálni, mint amilyet anno ifj. Hegedûs Lorántnak egy kerületi pártkiadványban közölt intelmeibõl kavartak. Nem is szemlézzük rendszeresen a szélsõbaloldali médiát úgy, mint azt az antiszemitizmus.hu teszi. (A címlapján jelenleg Csurka Istvánnal és Kovács Dáviddal riogató dokumentumgyûjteményben egyébként külön ro-
vatot nyitottak Kuruc hírportálunknak, és érdekes mód épp a munkáspárti hetilapnak is.) Nem keltünk pánikot, nem ijedünk meg néhány öreg, nosztalgiázó bolsitól, de azt leszögezhetjük: a még manapság is „csendõr rémtörténeteken“ (értsd pl.: Ságvári elkapása) lovagoló balosok jobban tennék, ha saját házuk táján söprögetnének. Dolguk persze mindenképpen van még az agg gennygócoknak, hadd küzdjenek vele a retyón!
TAVISTOCK ÉS A KÖZVÉLEMÉNY ELLENÕRZÉSE A közvélemény-kutatás maga is a tudatbefolyásolás egyik eszköze, és ezt a találmányt is a Tavistock Intézetnek és munkatársainak köszönheti a világ. Ma az átlagember úgy érzi, hogy bõven el van látva információkkal s megfelelõen tájékozott. Azt csak kevesen ismerik fel, hogy az a vélemény, amirõl azt hiszik, hogy az õ véleményük, azt valójában a Tavistock-hálózathoz tartozó gondolati mûhelyekben szakértõk dolgozták ki a számukra, és a tömegtájékoztatási ipar segítségével, virtuóz technikával tukmálták rájuk. Jóformán nincs is olyan ember az információs korszakban, aki a tudatipar hatása alól teljesen ki tudná vonni magát, és valóban független véleményalkotásra lenne képes. A közvélemény-kutatók csak kiegészítik az információkat szolgáltató, azokat értelmezõ és továbbító kutatóintézetek, hírügynökségek és tömegtájékoztatási intézmények tevékenységét. A közvélemény-kutatók feladata egyrészt az információ-gyûjtés, az eredmény felmérése, visszaigazolása, másrészt maguk is befolyásolják és alakítják a közvéleményt. Céljuk megegyezik a tudatbefolyásolás többi intézményének a céljával: olyan közvéleményt elõállítani, amely megfelel a háttérhatalom stratégiai és taktikai céljainak. Az Egyesült Államokban a nagy tévéállomások (mint a CBS, ABC, NBC) folytatnak felméréseket, valamint a legismertebb napilapok közül a New York Times és a Washington Post. Tevékenységüket a National Opinion Research Center (az Országos Közvélemény-kutató Központ) koordinálja, ahol az Egyesült Államok egészére érvényes pszichológiai profilt fejlesztettek ki. A felmérések eredményeit betáplálják a GALLUP intézet számítógépeibe. Ezután Yankelovich, Skelley és White összehasonlítja és kiértékeli az adatokat. Amit az átlag amerikai az újságokban olvashat és a TV-ben, rádióban láthat, hallhat, elõzõleg át lett világítva a közvélemény-kutató vállalatok szakértõi által. Így az átlagpolgár azt látja és hallja, amit a háttérhatalom és megbízottjai eldöntöttek, hogy az átlagpolgárnak látnia és hallania kell. Ez nem a közvélemény kutatása, hanem a közvélemény kialakítása és befolyásolása. Az úgynevezett „social conditioning“ (társadalmi kondicionálás - a társadalmat alkotó egyének befolyásolása azért, hogy a társadalom életébe megfelelõ irányultsággal illeszkedjenek be a kívánatos normák, szabályok és értékek elsajátításával) fontos szerepet játszik annak a felmérésében, hogy mennyire hajlandó a közvé2
Csobay Noémi – Kuruc.info
lemény a háttérhatalom által a részére kidolgozott stratégiai-taktikai irányvonalak és döntések elfogadására. Ezért a társadalmi kondicionálás szakértõi megcélzott csoportokat választanak ki, és azt próbálják kideríteni, hogy például az elõzõ este elhangzott hírek váltottak-e ki ellenkezést, s ha igen, milyen erõset. Mindennek a Tavistock Intézethez az a köze van, hogy a közvélemény kialakítására és befolyásolására vonatkozó technikákat az irányítása alatt álló Tavistock-hálózat szellemi mûhelyeiben dolgozták ki. A közvélemény formálása rendkívül fontos szerepet játszott a II. Világháborúban, amikor az Egyesült Államok lakosságának túlnyomó többsége élesen ellenezte a háborúba való belépést. A gyanútlan amerikaiakat azonban mesterien kidolgozott technikákkal úgy kondicionálták, hogy Németországot és Japánt rendkívül veszélyes ellenségnek tekintsék, akiket minden eszközzel meg kell állítani, le kell gyõzni. Ennek a propagandának bizonyos érvei igazak voltak és ez csak hozzájárult ahhoz, hogy az így kondicionált gondolkodás a megalapozatlan állításokat is elfogadja. Ugyanez a Tavistock módszerrel alkalmazott tudatbefolyásolás tette lehetõvé az amerikai lakosság támogatásának a megszerzését az Irak elleni háborúhoz. Még azt is sikeresen elhitették az amerikai lakossággal, hogy Szaddam Husszein személyesen ellensége az Egyesült Államoknak és közvetlen veszélyt jelent lakói biztonságára. David Naisbett, a „Trend Report“ (Irányvonal jelentés) címû munkájában részletesen leírja mindazokat a technikákat, amelyeket a közvélemény-formálók használnak azért, hogy a háttérhatalom által kitûzött célokat a közvélemény is a sajátjaként fogadja el. Ezekkel a technikákkal szinte minden kérdést be lehet vinni a közvéleménybe és közéleti vita tárgyává lehet tenni. De az ellenkezõje is igaz: lehet nagyon hézagosan tájékoztatni, vagy akár teljesen hallgatni a legfontosabb kérdésekrõl. Jó példa ennek a Tavistock technikának a hatékonyságára, amikor idõsebb George Bush megkapta a háttérhatalom legfõbb irányítóitól azt az utasítást, hogy indítson háborút Irak ellen. Két héten belül nemcsak az Egyesült Államok, hanem az egész világ közvéleménye Irak - és személyesen Szaddam Husszein - ellen fordult. A tömegtájékoztatás tudatformáló szakemberei ma már szinte virtuóz technikával alkalmazzák a Tavistock-hálózat gondolati mûhelyeiben kidolgozott módszereket. Forrás: Drábik János
jó ha figyelünk
SIKOLTOZOTT A NÕTAGOZAT GÁLVÖLGYI JÁNOS LÁTTÁN ...amikor Hiller István pártelnök, Gurmai Zita nõtagozati elnök és Dobrev Klára átnyújtotta neki a Közéleti díjat, amit tehetsége, emberi tartása miatt szavaztak meg a lányok, asszonyok. „Gálvölgyi János Kossuth - és számtalan más – díjas színmûvészt tehetsége, emberi tartása miatt ismerték el és szavazták meg díjazását a lányok, asszonyok – akiknek jó része ugyan részt vesz a tagozat munkájában, ám nem párttag. Amikor Hiller István pártelnök, Gurmai Zita nõtagozati elnök és Dobrev Klára átnyújtotta neki a Közéleti díjat, olyan tapsorkán és sikoltozás kísérte a ceremóniát, amiért bármelyik rocksztár megirigyelhetett volna.“ (Forrás: MSZP.hu) Forrás: Erdei Troll
jó ha figyelünk
– avagy Az abszurditáson túl a magánszocializmusban már semmi sem szent – Annak idején a 2002-es országgyûlési választások után a köztereken még jó ideig fellelhetõ Fideszes választási plakátokon – emlékeznek még, az ordító kisfiú –ott virított „A jövõ elkezdõdött!” szlogen a dús képzeletû nép által aláfirkantott szellemes kiegészítéssel, miszerint „de a múlt folytatódik!”. Akkor még nem sejtettük, hogy a félig-meddig tréfálkozó, a saját sorsunk nyomorúságán ironizáló népi kiegészítõ megjegyzés a legrosszabb rémálmainkat is lealázó kézi vezérelt, anyagilag és morális értelemben is a magyar demokrácia egyik legaljasabb, legmegalázóbb kormányzati ciklusának lényegi momentumára fog rávilágítani a sebészeti lézer pontosságával és precizitásával. A kezdeti nehézségek, a bankárkommunizmus dadogós, akadozós bukdácsolása után, az egykori eftársakból álliberálisokká átvedlett posztkommunisták sietve kiköszörülték a csorbát, megtalálták az ideális embert. Nagyot rúgtak a kiebrudalt stróman hátsó felébe és nyakunkba ültették a magánszocializmus bulvárkormányzásában magát otthonosan érzõ médiaripacsot, aki modern kultúrbunkó módjára zseniálisan ötvözi a régit az újjal, az álliberálist a szoci áldemokratával. Felkent papja õ Mammonnak, hiszen multimilliárdosként maga is a 3
pénz istenítõje, feltétlen híve a megkérdõjelezhetetlen piac mindenhatóságának, a szabad versenynek, ugyanakkor a pártállami múltat idézõ kézi vezérléses hatalomgyakorlással találjuk szemben magunkat azonnal, amikor az egykori KISZ-führer neki nem tetszõ véleményekkel találkozik. Francisco, a mûminiszterelnök, merthogy róla van szó, sokkal profibb, mint elõdje, a bülbülszavú titokszolga, nem jön zavarba, ha meglát néhány kamerát, vagy mikrofont tolnak a képébe, hogy vakkantson valamit a kóbor kutyáknak. Még azt is mosolyogva tûri, hogy ezek a rohadt Fidesz-bérencek artikulálatlan üvöltözések meg „viktorozások” közepette naranccsal dobálják meg. Ám a nagyember még ekkor is rendíthetetlen és rendületlenül mosolyog bele a kamerába, mer’ az ámerikai PR-tanácsadók is mögmondták, hogy keep smiling!, abból baj nem lehet. Mindeközben a szerencsétlen sorsú tévénézõ otthon a 35 m²-es kalodaipari vasbetonkuckójában a televízió elõtt ücsörögve nem tudja eldönteni, hogy a mûminiszterelnök most akkor mosolyog-e, vagy csak szimplán vicsorít. De Francisco ennél továbbmegy. A dúsképzeletû nép által csak „második mohácsi vésznek” aposztrofált kormányfõi bevonulás a busók fõvárosába engem az orosz Patyomkin-falvakra emlékeztetett. A kínai népünnepélyek élõképeit felidézõ MSZP-aktivisták felvezetése, ahogy „IGEN MSZP” feliratú táblákkal elõre szaladnak, hogy mire a nagyember megérkezik mindenki spontánul vidám legyen és örüljön annak, hogy egy légtérben tartózkodhat a nagyemberrel. Szánalmas. Kit akarnak becsapni? Magukat, vagy minket? Van még valaki, aki bedõl ennek az államszocializmus világát idézõ „Kádár eftárs 4
meglátogatja a gyárat ezért kifestünk mindent és haptákba vágjuk magunkat!” típusú látszat valóságnak? (Honvédségi változat ugyanez + rendkívüli karbantartó nap elrendelése, melynek keretében a nagytakarítás mellett zöldre kellett festeni a füvet, mer’ úgy az igazi, ha jön a Czinege hadseregtábornok eftárs, Magyarország egyetlen négycsillagos hadseregtábornoka «saját magát nevezte ki», megszemlélni a laktanyát.) Ezt egyébként már csak egy módon lehetett überelni, amikor a SZU-ban visszafelé akarták terelni a folyókat. Egyszóval, visszatért a múlt, a proletárdiktatúra pufajkáit Armani öltönyökre cserélõ, s ezzel együtt ideológiai köpönyegüket is mesterien forgató egykori ifjúkommunisták vezényletével turbofokozatra kapcsolt a vadkapitalista szabadrablás, mely kis hazánkban néhány évtized alatt azt a szerepet kell, hogy betöltse, mint a nálunknál szerencsésebb történelmi fejlõdésû országokban az ún. eredeti tõkefelhalmozás korának nevezett hosszabb idõszak. Valószínûleg ennek a lerövidítésnek köszönhetõ, hogy a magyar társadalom ennek az igen szûk élõsködõ rétegnek az õ szélsõséges vagyonosodását ilyen sokkszerû „élményként” tapasztalja meg és éli át. Az Egy Ember, az Egy Párt szellemiségével és nemtörõdöm pofátlansága érzéketlenségével Egy Program menetrendszerûségével alázza meg immáron sorozatosan a nemzetet. Most legutóbb is, amikor elhagyta a Butapest határát jelzõ táblát és kimerészkedett a terepre, volt pofája ellátogatni Mohácsra, egy olyan vidéki városba, ahol több nemzetiség él egymás mellett, és ahol úgy várták a kettõs állampolgárság megszavazását, mint zsidók a Messiást. Orbán pártelnök úr szerint a narancsdobálók nem az õ embereik voltak. Én a magam részérõl csak annyit tennék hozzá – és itt azért halkan megjegyezném, hogy a kamera hûen megörökítette a nem kíjó ha figyelünk
vánatos személyek eltakarításában tüsténkedõ kormányõrök szorgos tevékenységét – hogy annak idején Jézus urunk is kiûzte a kufárokat a templomból. Talán nem ártana, ha végre ennek a médiapáváskodó ripacsnak egyszer végre valaki lekeverne egy hatalmas makarenkóit – kizárólag nevelési célzattal, természetesen. Ha másért nem, legalább a médiaszenzáció kedvéért. Bár ebben az országban még ezt is elhallgatnák. Hogy ettõl észre térne-e Fletó, azt nem tudom, gyanítom, hogy nem, mindenesetre egy biztos, a politológusok hetekig elcsámcsoghatnának rajta. Persze a valóság a képzelet szülötténél még sokkal durvább, sokkal abszurdabb. Lehet, hogy ez már a Gyalog-galopp stábjánál is kiverné a biztosítékot. Ha Csipolla az angol humor abszurd bajnokainál még nem is, a köztársaság elsõ emberénél viszont sikeresen kiverte a biztosítékot. Francisco, a magánszocializmus médiavirtuskodásaitól és a hatalom mámorától megrészegült pökhendien arrogáns és pofátlanul bunkó módon agresszív mûminiszterelnök újabban leginkább egy elszabadult hajóágyúra hajaz. Puffogtat össze meg vissza, miközben kontrollálatlan tobzódásai közepette végzetesen letarol mindent. Nagy ívben tesz a köztársasági elnökre, amikor az szóvá meri tenni, hogy a Kádár-rendszer szimbolikus alakjait tán mégsem kéne már a módszerváltás után másfél évtizeddel kitüntetésben részesíteni. Mire aszongya ez a Batiz gyerek, hogy „Kossuth-díjat az idén is csak olyanok kapnak, akiket életmûvük erre érdemessé tesz.” És tényleg! Milyen igaz! Tüntessük mán ki ezt a szegény, szerencsétlen Mosonyi Emil mérnök eftársat – mer’ jó eftárs ám õ –, amiért megtervezte nekünk a dunai vízlépcsõt. Végül is, nélküle nagy valószínûség szerint el sem indult volna, vagy csak jóval késõbb indul be a gengszterváltás,
jó ha figyelünk
hiszen emlékezzünk csak vissza, a „Dunaszaurusz” kapcsán kezdtek mozgolódni a civilek, onnan nõtte ki magát a módszerváltás. Köszönjük neked Mosonyi eftárs, vazzeg! Marjai József egykori miniszterelnök-helyettes eftársról meg teljesen elfeledkeztünk az elmúlt tizenvalahány esztendõben. Nem is értem, hogy történhetett ez meg, miért nem kapott már elõbb Kossuth-díjat? Az a minimum, hogy az Egy Párt gondoskodik a jó eftársairól. Asszem ennél több idõt meg energiát ne is pazaroljunk Marjai eftársra, elégedjünk meg annyival, hogy õ is jó eftárs, neki is jár az elismerés, akárcsak Gálvölgyi mûvész eftársnak, meg Kocsi Ilona újságírónõ eftársnõnek, vazzeg. Fekete János pedig, az MNB egykori fõ hallja kendje, aki múlhatatlan érdemeket szerzett hazánk eladósításában, hátha van valaki, aki aztán igazán megérdemli a Kossuth-díjat, akkor az õ. Akárcsak Marjai eftársnál, Fekete János esetében sem értem, hogy a rossebbe van az, hogy eddig még senkinek nem jutott eszébe, hogy ilyen magas szinten kellene elismerni annak az embernek a tevékenységét, múlhatatlan érdemeit, aki tulajdonképpen elindította hazánkat az eladósodás lejtõjén, egyszersmind megadta a kezdõ lökést, a mintát az utána jövõ generációk számára, hogy kell hatékonyan tönkretenni egy országot azzal, hogy tökig eladósítják. Fletó meg csak annyit vakkant a médián keresztül a kóbor kutyáknak, hogy a kormány nem tehet semmit, a szakmai jelölõbizottság már meghozta a döntést. De ez még mind semmi! Ez a szánalmas ripacs letorkollja a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elsõ emberét – ezekkel, az elsõ emberekkel folyton csak gond van –, hogy adj Uramisten, de mindjárt, valljon színt, melyik oldalon áll, mer’ olyan nincs, hogy az MSZP programját is támogathatónak találják, meg a Fideszét is. >>
5
Fekete János, Marjai József, Mosonyi Emil. Tényleg, ki a fene tudja még, hogy kicsodák õk? A mai tizen-, huszonéveseknek már fogalmuk sincsen. S talán jobb is így. De mostantól másképpen van. Gyurcsány üzent. Fekete Jánost, Marjai Józsefet és Mosonyi Emilt terjesztette fel kitüntetésre. Hallgatom Fekete Jánost a rádióban. Szuszog. Azt mondja a riporter: önt nagy adósságcsinálónak is szokták nevezni. Fekete nem jön zavarba. Tovább szuszog, és ilyesmiket beszél: amikor elõször beléptem a Nemzeti Bankba, minden üres volt. Az ország romokban, a hidak a Dunában. Ezt örököltük a jobboldaltól. (Értik, ugye? A jobboldaltól…) Majd folytatja: Ezt kellett rendbe hoznunk. Lehetett volna úgy, hogy száz évig dolgozgatunk, és felépítjük az országot. De azt gondoltuk, az emberek többet érdemelnek. Ahhoz pedig pénz kellett, idegen pénz, tõke. Bámulatos. És az a legbámulatosabb, hogy Fekete nem hazudik. Hallani a szuszogás mögött, hogy minden szavát elhiszi. Színtiszta pszichológia. Hárítás. Ahogy Kádár utolsó beszédében csak „az az ember”-ként emlegette Nagy Imrét. Mert, ugye, az ország csak felépült néhány év alatt. Hitel nélkül. A Marshall-segély meg nem kellett. Az eladósodás pedig 1972 és 1988 között zajlott – mintha akkor nem lettek volna a Dunában a hidak. Mindegy. Ez teljesen mindegy már. A megdöbbentõ csak az, hogy Gyurcsány ezt az embert kitünteti. Fekete János volt MNB-alelnök, aki a szarvasi takarékból indult, s a rossz nyelvek szerint a háború mentette meg a börtöntõl, révbe ért. A képlet egyszerû, Fekete János pontosan érti: el fogok menni, át fogom venni, és a Gyurcsánynak meg fogom köszönni – fogalmazott a Magyar Rádióban. Mosonyi Emil. Mosonyi Emilrõl semmit sem tudtam. Most hallottam a nevét elõször életemben. S most tudtam meg, hogy õ tervezte a bõs–nagymarosi vízlépcsõt. Innentõl érteni vélem. Volt egyszer egy rendszerváltás. Istenem, mennyire gyûlölöm már ezt a szót!
Rendszerváltás. Éppen tegnap volt az 1848–49-es forradalom és szabadságharc ünnepe. S eszembe jut, micsoda szerencse, hogy 1990-et a kutya sem fogja ünnepelni 150 év múlva. Mert képzeljék el ezt: „A rendszerváltás 150. évfordulója.” Aztán egy kisiskolás részleteket olvas fel Gyurcsány Ferenc mûveibõl, hiszen addigra már történelmi tény lesz, hogy Gyurcsány Ferenc volt a rendszerváltó. Micsoda röhej! Micsoda szánalmas vircsaft! Mindegy, a lényeg, hogy volt egyszer egy rendszerváltás. És annak a rendszerváltásnak a bõs–nagymarosi vízlépcsõ volt a szimbóluma. Pontosabban: a vízlépcsõ elleni tiltakozás. 1956 óta elõször a vízlépcsõ ellen vonultak tömegek az utcára. És most Gyurcsány kitünteti a vízlépcsõ tervezõjét. Tényleg azt hiszitek, hogy ez véletlen? Ugyan! Gyurcsány most a nyolcvanas évek közepét-végét tünteti ki. A komplett KISZ KB-t még nem meri, de már készül rá. S ha hagyjuk, az 1956-os forradalom és szabadságharc ötvenedik évfordulóján ki fogja tüntetni Apró Antalt és Kádár Jánost is. Posztumusz. Most rehabilitálják a késõ Kádár-kort. Marjai József is kitüntetést kap. Az MSZMP KB szürke eminenciása. Az egykori miniszterelnök-helyettes. Életmûvébõl két nagy mondást õriz a hálátlan utókor. 1988. május 18-án azt mondta a tévében, hogy „egy kicsit meg-
Nem tudom értik-e, a lényeget? A 21. században, egy teljes jogú uniós tagállamban a kormányfõ kézileg akar vezényelni egy civil szervezetet. Ez felháborító! Demokráciából elégtelen! De ha azt hiszik, hogy ezt már nem lehet überelni, hát nagyon tévednek! Nem tudom, hogy a kedves Olvasó tudja-e, de kis hazánkban bibliaismeretbõl is lehet érettségit tenni. Mit gondolnak, melyik az a szervezet, amelyik idén összeállítja a vizsgaanyagot? Nem fogják kitalálni, a Hit Gyülekezete! 6
erõszakoltam a Végrehajtó Bizottságot”; egyszer pedig így szólt: „Nem akkor kell, amikor kell, hanem akkor kell, amikor lehet.” S végül is ez a bölcsesség tényleg az egész késõ Kádár-kor ars poeticája. Ezt kell majd kiírni a Gyurcsány-mauzóleum tetejére. Ahol majd álldogál az establishment. Akik mindig tudták, mikor lehet. Akkor voltak KISZ- führerek, amikor azt lehetett, és akkor milliárdosok, amikor meg azt. Ott fog búcsúbeszédet mondani Debreczeni József, azon a mauzóleumon, az alatt a felirat alatt. Hiszen Debreczeni József sokkal aktívabb, mint Gyurcsány, így túléli õt (is). Mindegy. Ez is mindegy. Marjai elvtárs is megkapja a maga kitüntetését – ez a lényeg. Eddig gombolyítottam gondolataim fonalát, mikor ráleltem a következõ szövegre: „…a KGST és az arab bankok 1981. végi betétkivonását követõen gazdasági szükséghelyzet jött létre. Az ország nemzetközi kifizetéseit rendkívüli operatív bizottság sorolta – Marjai József miniszterelnök-helyettes, Fekete János nemzeti banki alelnök és Pulai Miklós tervhivatali elnökhelyettes vezetésével. Õk a – hadikommunizmustól eltérõen – nem termékeket, hanem pénzt osztottak. Egyfelõl sorolták az igényeket, és naponta döntöttek, hogy a követelések közül melyiket és milyen mértékben kell teljesíteni. Másrészt – 1955-höz és 1963-hoz hasonlóan – napi importengedélyezést vezettek be. Listát készítettek arról, hogy az esedékes számlákat milyen módon fizetik. Ez a döntési hatáskörök páratlan központosítását eredményezte.” Olvassák el sokszor ezt a szöveget. Olvassák, aztán tekintsék át Magyarország jelenlegi helyzetét. Nézzék csak meg, mennyit ér most a forint. S mennyi az államadósság. Figyeljenek. Önök is rá fognak döbbenni: rehabilitálja Gyurcsány a saját múltját? Persze! De ez mellékes! Gyurcsány a jövõre készül, drága véreim! Forrás: Bayer Zsolt – MNO
Azé’ ez szigorú, nem? Meg az is, ahogyan a forint szemrebbenés nélkül, felfelé könnyedén átlibbent a 260 forintos lélektani határon az euróval szemben. Hölgyeim és Uraim! Kedves következmények nélküli ország lakói! A kampány lassan a célegyenesbe fordul. Most még van idejük, fontolják meg alaposan, hova húzzák majd április 9-én azt a nyavalyás x-et. Mert, hogy utána mi lesz, annak csak a jó Isten a megmondhatója. Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára
jó ha figyelünk
– avagy A mûminiszterelnök fél – ÜNNEP, A FEGYVEREK ÁRNYÉKÁBAN Ünnep volt ma. Nemzeti ünnep. s míg én botor, az udvarhelyi megemlékezés és ünneplés veszélyére hívtam fel a figyelmet, Magyarországra hozott szégyent a magyarnak nevezett bolsevik, diktatórikus kormány. Egy pojácára vigyázott a „feketesereg”, azaz a kommandósok serege, amely fegyvereit a nemzeti ünnepet ülõ magyar népre emelte. Igaz, nem sütötte el, mert erre még nem kapott utasítást Gyurcsány Ferenctõl. Még nem kapott, de még kaphat. És akkor a fekete ruhás fiatal kommandós lõni fog a népre. Saját népére, mert saját magyar vezetõinek parancsát nem tagadhatja meg! Az õrült táncos komikus pedig önhitten beszélt baromságokat, a Nemzeti Múzeum kertjében, miközben hozzá hasonló háborodottak csetepatét csináltak, felhívva magukra a figyelmet. Azt adták tudtára a népnek, hogy bizony van a jobboldalon is efféle önmutogató társulat, amely éppen annyi kárt okozhatna a magyar társadalomnak, mint e baloldali õrült elme, ez a fasisztoid kutyakupec. Ennyit a hazai ünneplésrõl, a központinak nevezettrõl, amelyben a hazug szélhámos arról fecsegett, hogy a kommunista világban ezen a napon szabadnak éreztük magunkat. Mikor? - kérdeztem volna meg ezt a hazaárulót? Mikor? 1974-ben, amikor a hozzá hasonló fiatal kommunisták és párttársaik ütlegelték a Jégbüfénél a nemzeti ünnepen felvonuló fiatalokat, amikor a Pesti Ferencesekhez menekültünk be, ahová ez a vörös söpredék nem mert utánunk jönni, és ahol Kozma Imre atya volt a menekültekkel. Életében nem utoljára. És akkor diktatúra volt, s e templom adott békét és menedéket az odatóduló fiatalságnak, a kommunista ütlegek elõl. Igaz, e beteg elme akkor még kis proligyerek volt, ám késõbb KISZ vezért lett, támogatója a gyilkos diktatúrának, s mind a mai napig ott üt a magyar keresztény nemzeten, ahol tud, és amekkorát csak tud! Gyurcsány mindig azoknak hazudik, akik körül veszik, s úgy hazudik, ahogyan megkívánják tõle. Gyomorforgató volt a Nemzeti Múzeum oszlopai fölött álló feketeruhások fegyverei alatt a szabadságról beszélõ miniszterelnök. Gyomorforgató és veszélyeket sejtetõ, akit nem szabad e hivatalában megtartani, mert jövõre akár lövethet is, ha kedve tartja. És lesznek, akik lõnek, mert söpredék, alja féreg mindig akad ebben az országban. Stoffán György
Immáron a vég óráit éljük. Az ifjúkommunista restauráció reinkarnációja a teljes megvalósuláshoz közeledik. Az épületek tetején a tömeget távcsöves puskákkal pásztázó fekete ruhás kommandósok mostanra már félreérthetetlenül tudatosítják mindenkiben, hogy ki az úr a házban. Most értjük csak meg igazán, hogy azoknak volt igajó ha figyelünk
zuk, akik azt mondták, nem jöttek vissza, hiszen el sem mentek. Aljas és szánalmas remegésük a hatalomért, a koncért, mindennél és mindenkinél elõbbre való. Bár a jelen állás szerint a múlt nyerésre áll, a mûminiszterelnök mégis fél. Fél, méghozzá a saját népétõl. Illetve, mit is beszélek?! Dehogy a saját népétõl, hiszen neki
nincs olyan. Õ amolyan igazi tõrõl metszett gyökértelen kozmopolita internacionalista multikulti liberális világpolgár, leöntve némi szoci áldemokrata szósszal, olyasvalaki, aki önös érdekein kívül maximum csak Mammonnak, a pénz Istenének hódol. Azt is csak kedvtelésbõl, ha éppen olyan hangulatban van. Ezért van az, hogy nincs is mit 7
csodálkozni, amikor a nagyembernek olyan ostobaságok hagyják el fogai kerítését, miszerint „1848 emléke megkopott”. Közben az ország házában átadandó kitüntetések már a kemény vonalas nap-keltés megmondó-embernél Pallagi Fefénél is kiverik a biztosítékot. Csaba László közgazdász professzoron nem lepõdöm meg, amikor az ismert közszereplõk közül egyedüliként világosan és bátran ki merte mondani a lényeget. Az ország elsõ számú közjogi méltósága lekezelõen nem kezel le az ország eladósításáért elsõ helyen felelõs egykori pártállami bankatyaúristennel. Ha eljön John Black. Eljött. Mindeközben Szabad Gyuri bácsi viszont Sintér Ferenccel felejt el parolázni a média nagy nyilvánossága elõtt, kínos pillanatokat okozva a nézõközönségnek. A tévé elõtt ülve szinte hallani, ahogy a jelenlévõk egy emberként hangosan felszisszennek, amikor megszívják a bal alsó hatosban az amalgámtömést. Kísértetiesen ismétlõdik a múlt. A királyi tévében, ahogyan tették azt tavaly is, kiszûrik, lehalkítják a háttérzajt, hogy ne hallatsszon be a füttykoncert. A közönséget sem mutatják, hogy ne látsszon az összecsapás a két tábor indulatos ünneplõi között. Átkapcsolva a Hír Televízióra aztán szembesülünk végre a rideg valósággal. A csinos bemondónõ közli velünk, hogy másfél percre küldjük ki a gyerekeket, mert obszcén szavak és trágár kijelentések is el fognak hangozni. És valóban. A felmenõk megszokott emlegetésén túl most már arra is buzdítanak minket a politikai ellenfél kevésbé kulturált hívei, hogy orálisan elégítsük ki azt a – és ez elhangzott, nem fütyülték ki – geci Orbánt. Közben egy idõs úr(?) jókora ütést mér egy ismeretlenre – a kamera végig õt veszi –, majd gyorsan a háttérbe húzódik egy nagyobb darab ember mögé, onnan rázza fenyegetõen az öklét, miközben elküldi a k… anyjukba azokat a rohadt fideszeseket. Ki tudja, talán éppen munkásõr volt szebb napjaiban? Hol a határ? Meddig lehet még feszíteni a húrt? Meddig lehet büntetlenül megúszni a népen való kísérletezgetést, a tesztelést? A vörös sarokban most az a legfontosabb kérdés, ami napjainkban a KISZ-es fiúkat foglalkoztatja: Hogyan lehet zökkenõmentesen levezényelni a kapitalista köntösbe öltöztetett pártállami múlt visszatérését anélkül, hogy 1956. 50. évfordulóján a választásokat megnyerve ne robbanjon ki egy újabb forradalomba torkolló népfölkelés, vagy polgárháború? Ráadásul mindezt úgy, hogy közben még csendben és feltûnés nélkül a lakosságtól is el kell venni az õ pénzét, mivel gazdasági elképzeléseik, hát azok nincsenek nekik. A tetõn posztoló fekete ruhás kommandósok látványától megrémülõ, egyszer8
smind megvilágosuló szerencsétlen sorsú tévénézõ most kapcsol csak igazán. Most szembesül azzal elõször a maga valójában, most érzi elõször, hogy eljött a pillanat, amikor komolyan számolnia kell azzal, hogy ezek tényleg megnyerhetik a választásokat. De vajon mi lesz azután? Mi lesz, ha újabb négy esztendõre bizalmat szavaz a nép tudatlanabbik fele a vörös arisztokráciának? Mi lesz, ha mondjuk az év végére immáron kezelhetetlen méreteket ölt az államcsõd? Hiszen épp a nemzeti ünnep elõtti napon láthattuk, hogy ma már nem jelent különösebb problémát – mondjuk egy Soros kaliberû csapat számára – hogy gyakorlatilag gombnyomásra elõidézzenek egy forintválságot. Napjában akár többször is. De ami még szörnyûbb. Vajon mi fog következni egy vesztes választás után? Ho-
gyan dolgozza fel majd a polgári oldal? Mi jön majd azután? Zavargások vagy általános letargia? És mielõtt még valaki született pesszimizmussal vádolna meg, annak felhívnám a figyelmét arra, hogy most már nemcsak fej-fej mellett halad a két óriáspárt, hanem a szocialisták átvették a vezetést. Ez azt jelenti, ha egy ilyen borzalmasan rossz négy esztendõ után nemhogy labdába rúghatnak, de még vezetnek is, akkor azzal a lehetõséggel is komolyan számolnunk kell, hogy megnyerik a választásokat! Obi, azaz Obersovszky Péter új, „Haverok” címû könyvében – mindenkinek nagy szeretettel ajánlom figyelmébe – betekintést enged abba a világba, ahol az egykori KISZ-es generációt kiképezték a hatalomváltásra és a network, a hálózat felépítésére.
jó ha figyelünk
Úgy tûnik – legalábbis a dolgok jelen állása szerint –, hogy a múlt immáron végérvényesen visszatért. A még éhesebb, még vadabb ifjúkommunisták, akik mára már, levetve régi kígyóbõrüket, gátlástalan vadkapitalistákká vedlettek, letehetetlen koloncként tovább akarják cipeltetni velünk a múltunkat, pedig attól már mihamarabb meg kellene szabadulnunk, ha másért nem, hát azért, mert nem eukonform. Az egykori államszocializmust privatizált formájában, az ugyancsak a kevés kiváltságos meggazdagodását szolgáló magánszocializmus formájában zúdítják ránk. A posztkommunista utódlás generációváltása oly jól sikerült, hogy az ifjú titánok – ti tán tudjátok mire használni õket? – még a vén rókákat is pillanatok alatt a partvonalon túlra küldték, parkoló-pályára állítot-
jó ha figyelünk
ták õket. Mindeközben uralmuk immáron teljessé válni látszik. De talán egy halvány reménysugár mégis csak látszik a szocialista arisztokrácia által vérvörös fellegekbe borított magyar hon búskomor egének reményvesztett horizontján – ha szabad ezzel a csodás képzavarral kifejeznem magamat. Ez a reménysugár pedig nem más – talán elsõre kicsit furcsán hangzik –, mint maga a mûminiszterelnök – ahogyan Szamóca (Eperjes Károly színmûvész) oly találóan elnevezte – Ferenc testvér. Annak idején az elsõ strómannak, Megyónak, azért kellett mennie, mert önjáróvá vált. Olyan gazdasági dolgokba ártotta magát, nem fedezett tovább bizonyos ügyeket, amiket korábban még igen, melyek miatt további tartása már gazdaságtalanná
vált a láthatatlan háttérhatalom számára, ezért mennie kellett. A szálak igazi kézbentartói, a valódi dirigálók, azaz az agresszív törpeminoritás ki is rúgta úgy, hogy a lába sem érte a földet. Most ez az új stróman, a Ripacs is ugyanebbe a hibába esik. Csak õ nem a gazdasági vonalon kezd önjáróvá válni, hanem a hatalom mámorától részegült meg. Azt hiszi, hogy innentõl kezdve szabad az út, gyakorlatilag mindent megtehet. „A béke és a ribillió között kell választanunk!” – recsegi Francisco, miközben a Nemzet sorozatos és egyre durvuló színvonalú megalázásával õ maga válik a ribillió fõ okozójává. Ahogy a tésztaképû Kiss Pétert magabiztosan maga alá gyûrõ sármos üzletember imídzsébõl ez a nyurga KISZ-führer szinte pillanatok alatt mindenkit magára haragító megosztó személlyé avanzsált. A metamorfózis immáron teljes. Csak a DNS-szekvenciába csúszott be egy aprócska hiba, mert a rút, mindent felzabáló hernyó nem gyönyörû pillangóvá változott, hanem csak egy szánalmasan verdesõ ripaccsá, amely megpróbál ugyan szárnyalni, de az anyaföld valahogy mindig lehúzza, és a végén a sárban köt ki. Itt ragadunk a múltban, vagy visszafordíthatatlanul elindulunk végre a jövõ felé? Ez a kérdés, e kettõ között kell választanunk áprilisban. Nem pedig az, a másik tehetségtelen idióta által recsegett kérdés van napirenden, miszerint a kisebb vagy a nagyobb szabadságot választjuk-e. Micsoda baromság ez! Szabadság vagy van, vagy nincs! Ez körülbelül olyan fából vaskarika, mint amikor a messzi Ámerikából idegyünnek független szervezetek vizsgálódni, oszt aszongyák „a magyar sajtó csak részben szabad!” Most szabad, vagy nem szabad? De térjünk még vissza egy gondolat erejéig a beszari mûminiszterelnökhöz! Ez az ember teljességgel alkalmatlan mindenféle Nemzettel, állammal, országgal vagy néppel kapcsolatos feladat ellátására. Esetleges bukása után, könyörögve kérem, nehogy még véletlenül is kinevezzék utazó nagykövetnek, mert csak a jó Isten a megmondhatója annak, mennyi kárt okozna felelõtlen el- és beszólásaival. Itt azonban alapvetõ értelmezési gondok vannak. A Nemzet egy lelki, szellemi közösség, ha tetszik, önkéntes társulása az embereknek egyfajta, lelki, spirituális, szellemi összetartozás alapján. Persze a materializmus emlõin nevelkedett Mammon-imádó ezt nem képes sem felfogni, sem megérteni. Az államforma – jelen esetünkben a köztársaság – egy lehetséges praktikus jogi alkalmazás a Nemzet, mint közösség, ha úgy tetszik, technikai jellegû, mûködtetésére, igazságos és hatékony formában. Másutt ezt királyság, alkotmányos monarchia vagy ép9
pen valamilyen más formában teszik. Ettõl még természetesen mûködhetnek ugyanolyan jól. Az államformát felfoghatjuk úgyis, mint egy szervezéstechnikai eszközt, egyfajta jogi kelléket az adott Nemzet mindennapi mûködtetéséhez. Olyan ez, mint az ember kettõssége. Elsõsorban szellemi, lelki lények vagyunk, hiszen az önálló gondolkodásra képes tudat, és az emberi munka az, ami kiemel minket, például az állatvilágból. Ugyanakkor biológiai lények is vagyunk. A kettõ egymástól elválaszthatatlan, mégsem azt mondjuk, hogy elsõsorban vegetáló biológiai lények vagyunk, hiszen a biológiai létezés csupán a szellemi lény, a lélek hordozásául szolgáló földi porhüvelyünk mûködtetését szolgálja. Igaz, ha megszûnik biológiai létezésünk, meghalunk, evilági létezésünk síkjáról – jobb esetben átlépünk a létezés egy magasabb síkjára (például a Csillagkapu címû sorozatban ekkor tisztán energiává válik az ember, ez is egy érdekes megközelítés) –, tehát halálunkkal az evilági szellemi lény is megszûnik. Ennek ellenére mégsem a biológiai létezés az, amitõl valaki X vagy Y, azaz egyéniségé lesz. Ezért olyan nagy a csalódás a klóónozásban, az ember által Isten majmolásának amatõr 10
próbálkozásában, hiszen legjobb esetben is csak a biológiai lényt tudjuk reprodukálni, azt sem biztos, hogy hibátlanul. De zárjuk rövidre a dolgot. A szellemi és a biológiai létezés varázslatos együttese áll össze egy egésszé az emberben, mégis létezik egy fontossági sorrend, és ha ezt a sorrendet rosszul állítjuk fel, rossz eredményre jutunk. Ugyanez áll a Nemzet és az éppen aktuális államforma egymáshoz való viszonyára is. A Nemzet a preferencia, az elsõdleges fontossággal bíró rész, nem pedig a specifikus mûködtetés jogi és praktikus kereteit biztosító eszköz, az államforma. Nem a Nemzet van a köztársaságért, hanem a köztársaság a Nemzetért. Az államforma (a köztársaság) csak egy eszköz a nép, a Nemzet kezében az állam hatékony és igazságos mûködtetésére. Nem pedig a megvalósítandó, az elérendõ cél. Ez a hibás értelmezés, az eszköz célként való szerepeltetése, kísértetiesen hajaz a materialista szemléletû emberek pénzközpontú gondolkodásmódjának alapelvére, melynek lényege, hogy az értékek helyett az (önös) érdekek a legfontosabbak. A 24. órában vagyunk. Vagy talán már azon is túl. A 2/3-os többség elérése immáron elérhetetlen vágyálomnak tûnik csupán, leg-
alábbis innen a realitások talajáról szemlélve a történések és az események folyását. De mégis! Egyvalamit ne felejtsünk el! Nem kell tovább cipelnünk letehetetlen koloncként, elviselhetetlen teherként a múltunkat! Még akkor sem, ha a kevés kivételezett, akik most óriásira hízott, kórt, betegséget és ragályt terjesztõ vérszívó szúnyogként rajtunk élõsködve ezt akarják elhitetni velünk, és ezt akarják megvalósítani, ha a hatalomban maradhatnak. Ne felejtsük el, a szavazófülke magányában csak egyvalami lesz velünk, a lelkiismeretünk. Az pedig mindig és mindenüvé elkísér minket, és örökre ott lebeg majd felettünk mementóként, emlékeztetve arra, ha rosszul döntöttünk. Ezért fontos az, hogy mindenki, aki él és mozog, elmenjen szavazni, és a jó helyre húzza be azt a nyavalyás X-et. És az is nagyon fontos, hogy az elsõ forduló után még nincs vége, nem lazíthatunk! Ezt ne felejtse el! Ami engem illet, én szeretek jóban lenni a lelkiismeretemmel, nem szeretem, ha furdal. Ja és még valamit! Szeretek nyugodtan aludni. Remélem Ön is! És még valamit: KÉSZÜLJETEK! Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára
jó ha figyelünk
Izgalmi idõszakban vannak a pártok, és híveik közösen. Elképzeléseket, javítási kísérleteket, életszínvonal változtatási igényeket fogalmaznak meg a választók irányában. Ígérethalmazok zúdulnak ránk plakátokból, médiából, villanyoszlopok és levelesládák telnek meg velük. Elmondható, hogy akik megkísérlik követni a történéseket, a nagy pártok aljasságaiból szereznek ismereteket, létünk megváltozásáról, sorsunk alakulásáról, erõfeszítésünk eredményeirõl, az ország helyzetérõl - mint eddig mindig - tisztább képet csak a választásokat követõen és a vesztestõl kaphatunk. Mert a választók helyzete jobb esetben is csak változatlan marad. Az egymásra mutogatás, a másik rendszerébe való illetéktelen behatolás, a másik fél lejáratása, a csalás, a hazugság, a tömegek megtévesztése amúgy minden esetben bûncselekmény - de rájuk ez valahogy nem vonatkozik. A törvény házában lévõkrõl és az ismét oda igyekvõkrõl ilyenkor kerülnek elõ az ügynöki múltra vonatkozó iratok, a megmagyarázhatatlan eredetû vagyonok szövevényes anyagai, a balul eltöltött hétvégékrõl készült lesipuskás fényképek, a tiltott vadászatok jegyzõkönyvei, a szeretõ hitves melletti kapcsolatok majd az azt követõ születési anyakönyvek. Gyökerestül rossz az egész. A magyar társadalom eddig minden választást elvesztett és rengeteg erõfeszítést, munkát, küzdelmet, hagyatékot a bankok, a multinacionális cégek nyeltek le, vittek ki az országból. A fentiekkel párhuzamosan lehetetlenültek el a belügyi szervek, ezek közös és együttes következményének hatására romlott a közbiztonság. A Nemzeti Állatkert kiköltözött, börtönné változtak lakótelepek, lépcsõházak, folyosók, bejárati ajtók, melyeket még hevederek, lakatok, láncok színesítenek. Olykor, és egyre több helyen kamerák pásztáznak, árammal telített kerítések és körtefák között „rotvelylerek“ vicsorognak. Rácsországból indulunk jobb esetben munkahelyeinkre és adóssághalmazba érkezünk fáradtan és reménytelenül otthonainkba. Nem rólunk szólt az elmúlt 16 év, ez ma már tény. Retorika viszont mindig volt és lesz dübörgõ gazdaságról, változásról, kiegyensúlyozásról, esélyegyenlõségrõl, törvényességrõl, egészségrõl, megbecsülésrõl és reményrõl. A politika „elit bûnözõi“ viszont nem beszélnek a 16 év közösen elhibázott lépéseirõl, a minden áron, képességen és alkalmasságon felül vállalt NATO és Európai Uniós csatlakozás kudarcáról. A multinacionális jó ha figyelünk
cégek indokolatlan mértékû beengedésérõl, mértéktelen és emberileg felfoghatatlan kedvezményeikrõl, világszínvonalú gyárak, termékek elkótyavetyélésérõl, szolgáltatási ágak eladásáról, köztudottan hibás rendszerek bevezetésérõl és alkalmazásáról. A zsíros és kormos lakáscsengõkrõl ilyenkor derül ki, hogy még egyáltalán mûködnek-e, mert utoljára négy éve nyomkodták hasonló intenzitással a pártok képviselõi. Szomszéd a szomszédnak még véletlenül sem csenget, és nem is ismeri. A lepecsételt, vagy üres lakások száma egyébként is ijesztõ. Az emberi kapcsolatok megszûntek, Budapestet albérlõk lakják, meg bt-k, kft-k. A hentes üzletbõl kínai bóvli bolt lett, vagy bankfiókok nõnek ki a világörökséget képezõ, hajdan jobb reményben épült, egyedülállóan szép épületeinkben vagy helyükön. A még meglévõ munkahelyeiken véleményeiket, szemeiket, szájukat befogó, és eltakaró fából faragottak teszik dolgukat 10-12 órában, és hazaérve a tízes válaszfal védelmében sem mernek hangosan gondolkodni. A békés egymás mellett élés elengedhetetlen része lehet ismét a gyorsan átalakítható lakásbelsõ, ahol hol az egyik, hol a másik pártvezér képe lóg majd ágyaink fölött. No nem azért mert barátot, vagy rokont látunk vendégül, csak a gáz- és villanyóra leolvasó, vagy a közös képviselõ erõszakos párthovatartozása késztethet bennünket a gyors átalakításra. Hova jutottunk? Egyértelmûen kijelenthetjük, hogy eltévedtünk. Kõbaltásként bolyongunk a rengetegben, miközben kevesek közülünk a világegyetemet kutatják, meteorokra száll le az általuk készített csoda, gyógyszereket, mûszereket, megoldásokat találnak betegségekre, lerövidítenek távolságot, teret és idõ, emberi erõfeszítést csökkentõ eszközöket, gépeket alkotnak és mindezt a végtelenségig leegyszerûsített formában, mert különben nem tudnánk használni vagy mûködtetni. Csodálni való-e, ha az ebben felnövekvõ és ezt felismerni képes gyermek menekülni kezd abból a térbõl, amely kényszerûségbõl lett öröksége? Jobb sorsra érdemes szülei szenvedéstörténete már taszítja, csapódik rossz és rosszabb között. Vergõdik a tudás és ismeret, a lehetséges megoldások birtokában, a bénító, megsemmisítõ, korlátokkal, rácsokkal szabdalt valóság sötét lépcsõházaiból. A teljesség igénye nélkül ezek az elmúlt 16 év megrendítõ eredményei. Az eddig választott és legfõképp listás politikusaink bûncselekményeire nem lehet feloldozás, megbocsátás. Vétettek mint a háborús bûnösök, mert egy nemzetet tettek tönkre. Gerincét törték a teherviselõknek, kisemmizték a gondolkodókat, mellõzték a mûszaki értelmisé-
get, gyökértelenné és célnélkülivé alakították az ifjúságot. A közszolgálati médiát kiüresítették és ellehetetlenítették, a törvényeket betarthatatlanná alakították, a rendet megszüntették, a kultúrát bulvárosították, a hitet meggyalázták, az ország házát kocsmává változtatták! Az ezer éves nemzet kómába került. Van-e ebbõl a helyzetbõl kivezetõ út? Lehet-e másként folytatni, és ha igen, akkor a korábbi értékrendhez kell e visszatérnünk, vagy egy újat kell készítenünk? Mire van lehetõségünk a körülöttünk valahova száguldó világ láttán? Ma már biztosan látom, leegyszerûsítve két út között választhatunk. Szolgálunk vagy versenyzünk. Az elmúlt 16 év deformált helyzetének egy szeletével, a rácsok mögött meghúzódó, a politikától jogosan elhatárolódó, tárgyiasult értékeit a végsõkig féltõ, de még reményeit, álmait dédelgetõkhöz szólva egyet megígérhetünk. Lehetõséghez jutva a rend helyreállításáért mindent megtéve, azon leszünk, hogy ez a „Rácsország“ megszûnjön. Sõt minden elitélt dolgozni és tanulni kényszerül büntetési ideje alatt. Utat, gátat, vízgyûjtõt épít, erdõt telepít, folyómedret takarít, vagy védõkesztyût készít televízió nézés helyett. Legyen az adócsaláson ért ügyvédi irodát mûködtetõ, más terményét eltulajdonító írástudatlan, gondatlanságból szakterületén hibázó, nyakkendõs vagy anélküli rabló, kényszerbõl betörõ szerencsejátékos. Szigorítottan kemény munkát kell végezni az emberéletet kioltók és a droggal kapcsolatosan elítélteknek. Az iskolai végzettséggel nem rendelkezõk esetében a munkavégzés mellett, tanulmányokat kell végezniük, szakmát kell tanulniuk, hogy büntetésük lejártával képesek legyenek az újbóli beilleszkedésre. Az ellenszegülõknek két négyzetméteres térben sötét és tojásleves jár - magában. Választások elõtt állunk. A Jobbik Magyarországért Mozgalom ifjú, tettre és változtatásra kész képviselõ-jelöltjei felálltak, készek a mérkõzésre, a megmérettetésre. Elõnytelen és hátrányos helyzetbõl indulnak, vitáznak, érvelnek, szembeszállnak az álruhás, maszkokban harcoló, egymást túllicitálók seregével. Egységesek, rendíthetetlenek, és bátrak. Nem akarják elhagyni szüleiket, otthonaikat, városaikat, nemzetüket. Egy huszonegyedik századi aktív, modern, fejlõdõ, élhetõ országot akarnak építeni. Önökön múlik, hogy most április 9-én hisznek-e gyermekeiknek, és velük együtt még magukban. Ébredjünk fel a kómából! Szüntessük meg az önkéntes bezártságot, tegyünk azért, hogy négy év múlva kevesebb legyen a rács. Ne csak imádkozzunk... Forrás: Szabó György – Jobbik
11
A választási kampány legjelentõsebb botránya pattant ki néhány napja Kalocsán. Az eset jellegzetessége, hogy mindkét szembenálló nagy párt igyekszik elbagatellizálni, eltussolni az ügyet, az is, amelyik belebukhatna, és az is, amelyik nyerhetne rajta. A Bagó kontra Romsics-eset, azaz a Fidesz és az MDF egy-egy képviselõjelöltje között történt megfenyegetés, illetve leleplezés nem bagóügy. Noha természetesen a bagóért történt. Ez bizony egy kicsiben ledarált paprika, vidéki Watergate-ügy, amelybe belebukhatna a Fidesz. Mindenestül. De az MSZP sem akarja, nem meri akarni, hogy teljesen belebukjon, mert ez nincs megengedve neki. Ugyanis akkor a kétpártrendszer másik oszlopa dõlne le és az egész rendszer összeomlana. Ezért marad az üres, cirkuszi acsarkodás, az ígérgetési verseny, a lényegtelen dolgok felhánytorgatása és az undorkeltés. A két nagy párt arra törekszik, hogy egyformán undorodjanak tõlük. Mert a két nagy pártot a tenyerükbõl etetõ körök így akarják. A Fidesz most már nem bukhat meg, legfeljebb csak a második helyre szorulhat, hogy a kétpártrendszer és a nagykoalíció lehetõsége fennmaradjon. De mindettõl függetlenül a Bagó-ügy választást rengetõ botrány. Holnap pedig már az lesz, amirõl nem beszélünk. A történet röviden a következõ: Bagó úr, a Fidesz kalocsai jelöltje felkereste a városi múzeum igazgatóját, az MDF színeiben induló Romsics urat, aki foglalkozására nézve etnográfus, és aki munkájához idõnként magnót használ, népdalgyûjtés, adomagyûjtés, mesegyûjtés céljából, hogy ismételten lebeszélje az indulásról, mert felmérései szerint ellenjelöltként egy-két-három, sõt esetleg öt-tíz százalékkal is megrövidítheti õt. Veszélyeztetheti nagypárti gyõzelmét. Bagó úr tipikus fideszes képviselõ. Felismeri az érdekét s azt tûzön, vízen, emberen, családon át keresztülhajtja. Bagó úr 31 éves, a pénzkor édes gyermeke, a Fidesz-pragmatizmus neveltje, VIP-öntudatú, nagy Fidesz-egójú, hataloméhes a végtelenségig. Most azt mondják rá, hogy egyénileg hibázott, nem kapott felsõ utasítást, sõt, ilyen irányú késztetést sem, de ez nem igaz. Bagó úr él-fideszes. Bent ül a parlamentben, kiküldetésben és tanulmány-úton járt kinn Amerikában, elkísérte Fónagy Jánost Izraelbe, ami igen nagy kiemelés, kitüntetés. Pontosan tudja, milyen elvárásoknak kell megfelelnie. Esetleg közvetlenül kapja az utasításokat és a kampányhoz a pénzeket, eszközöket. Jó eséllyel indult Kalocsán, de õ tarolni akart, mert tudja, hogy ez az útja a Fidesz-ranglétrán való elõrelépésnek. Most kíméletlenül kirúgták, mert lebukott és veszélybe sodorta a céget. Ha nem próbálkozik más pártban, egy ideig parkolópályára kényszerül. 12
Ez a konfliktus olyan, amelyiknek törvényszerûen ki kellett robbannia. Nemcsak azért, mert a Fidesz-jelöltek és kampányvezetõk, valamint a fõnökök maguk is hasonlóképpen járnak el sok, magnóval nem bizonyított esetben, hanem elsõsorban azért, mert a Fideszben most ez a közszellem. Csak az egyedül elért gyõzelem a siker. Minden más, jobboldalinak minõsülõ, avagy középutas pártot kiszorító, a nemzeti radikalizmust pedig megsemmisítõ egyeduralom vezet célra. S mint látjuk, ezt nemcsak óhajtják, mondják, hanem végtelenül durván és mintegy bolsevik módra cselekszik is. Bagó úr egzisztenciálisan fenyegeti meg Romsics urat, a jelenleg még hivatalosan koalíciós társ jelöltjét. Ez tény. Ugyanígy az egyedül elért gyõzelemre vannak fanatizálva a kampányoló tömegek. A nénikéktõl az agresszív bagókig. Összeszedni minden cédulát, eltakarítani az útból mindenkit. Van itt megkörnyékezés, barátkozás a másik lesajnálásával, és a késõbbi önkormányzati pozíciók beígérése, alpolgármesterségig bezárólag, és a karrieregyengetésig minden. A Bagó-Romsics-ügy egy nyomorúságos kor szégyenteljes eseménye. És amellett borzalmas gyanút kelt minden iránt, ami körülöttünk, s velünk történik. A Fidesz most országosan tízezreket tud mozgósítani. Idõsebb asszonyokat, fiatal nõket, lelkes aktivistákat, felmérõket, kikérdezõket. Valójában mindegyik címgyûjtõ, csak nem mindegyik tudja. Nagyon sokan vannak mozgósítva és feltüzelve. Papok prédikálják, betegek imádkoznak érte, s együtt kiáltják, óhajtják, remélik a nagy gyõzelmet a „kommunisták“ felett, amit Torgyán József sohasem akart, de mindig harsogott. Nekik talán sikerül. S miért sikerül? Ezt még senki sem gondolta végig és senki nem mondta ki. Azért sikerül, ha mégis sikerül, mert Gyurcsány az ellenfelük. Maga a rém. Immár nem az MSZP-t, fõként nem a szocialistákat, hanem Gyurcsányt kell legyõznie Orbán Viktornak. Ezért talpalnak a nénikék házról házra. Gyurcsányt kell legyõznie a nemzeti oldal egyetlen hivatott vezérének, a nemzet felkent politikusának, akit egy másik etnográfus, a szép emlékezetû Balogh János kilencven valahány évesen, még az elõzõ választáson Horthy fölé, Teleki és Kossuth magasságába emelt egy nyilatkozatban és aki most személyesen és Szent György lovagként jelentette be, hogy Bagó úr le van váltva, ki lesz zárva. Példás határozottság. Olyan, ami illik egy miniszterelnök-jelölthöz, aki ugyanilyen példás határozottsággal támogatta Sólyom Lászlót, az államfõjelöltet, sõt ugyanilyen kemény eszközökkel csinált belõle olyan titkos szavazáson államfõt, amely titkos szavazáson sok képviselõ felmutatta a
sajtónak titkos szavazatát, mert félt. Vagyis a Bagó-botrányt tömeges parlamenti Bagó-botrány elõzte meg. Akkor Bagó képviselõ úr is be volt zárva néhány órára a frakcióterembe, lehet, éppen ott és éppen akkor jegyezte meg magának, hogyan kell elbánni az ellenfelekkel, a kisebbekkel. Sólyom hárommal kapott többet, mint Szili Katalin. A nehézség az volt, hogy belõle nem lehetett Jágót faragni. (Jágó a rossz szellem, aki elhiteti Otellóval, hogy Desdemona megcsalja õt, és akinek felbujtására végül megöli hitvesét.) Jágót az egész világon, s különösen hazánkban gyurcsányi alkatú színészekre osztják. Gyurcsány mozgását, tekintetét, alkatát tekintve, és természetesen a sötét politikáját is tekintve Jágó. Bajkeverõ. Ármánykodó. A Shakespeare által megírt alak végtelenül gonosz is. Igen ám, de mi volna, ha nem egy ilyen ember, illetve egy ilyenné csinált ember volna Orbán ellenfele? Milyen szembeállítás volna lehetséges? Ha mondjuk az MSZP egy bölcs baloldali tudóst, egy reformkommunistát állítana fel, mondjuk a reformer Gazsót, vagy legalább egy másik nagyvállalkozót, aki nem Apró-pénzekbõl leisztingerezte össze a vagyonát. De csak akár egy szelíd Szilit? Nincsen ez végtelen ravaszsággal eleve a fekete-fehér ellentétbe felállítva? Honnan vennék a Fidesz-körök az erõt, a lelkesedést, ha nem a gonosz ellen kellene hadba szállniuk, és nem az új Kossuth apánkért küzdenének? Nem egy új keresztesháború ez, amely éppenséggel nem a Szentföld visszaszerzéséért folyik, hanem a Szentföld helyén lévõ állam világ-uralmáért? A Fidesz az 1994-es választás elõtt egyszer a közvélemény-kutatásokban kapott negyven százalékot, aztán hét százalékkal teljesítette a választást. 98-ban pedig nyert. Mégpedig úgy, hogy országosan alig voltak szervezetei. Az az MDF segítette, adta át apparátusát, amely végzetesen lefelé süllyedt már akkor, de szervezetei még voltak. Most a Fidesz a legnagyobb nénikemozgósító erõvel rendelkezõ, minden héten országos konzultációra képes párt. A magyar társadalom leghiszékenyebb része - s ez nem is kevés ember! - benne látja a nemzet megmentõjét, a Jágó-i politika ellenszerét, sõt a nemzeti radikalizmus eszméinek megtestesítõjét. Kell neki minden szavazat, minden párttól minden. Ki tudja, hány Bagó gyalogol bele hány Romsicsba, tanárba, tanítóba, függõ emberbe - hány Jágó küzd az egyetlen Jágó ellen. Mi pedig adjuk fel? Vegyük tudomásul, hogy Jágó-i korba léptünk? Ezután csak a tûrés lesz a sorsunk? Minden ármány lesz, besúgás és a besúgás lényegtelenjeinek a le>> jó ha figyelünk
Deutsch Tompit eddig sem az eszéért nem szerettük. A Fidesz jolly jokere most nem kap hányingert, le sem díszzsidózzák szegényt, csak kiderül, hogy nincs tisztában a személyi szám használatával. Sem. De hosszan beszél róla, és arról, hogy Orbánt úgy tartják tisztességtelennek, hogy nem tartják annak. Deutschot eddig sem az eszéért nem szerettük. Amit azonban a Hír Tv-ben minap mûvelt, korrajznak is felfogható közünk állapotjáról. A Fidesz jolly jokere most nem kapott hányingert, le sem díszzsidózták, csak kiderült, hogy nincs tisztában a személyi szám használatával. Sem. De beszél és beszél és beszél róla hosszan és hosszan, s közben valahogy olyan érzésünk van, hogy nem beszél semmirõl. No és arról, hogy Orbánt úgy tartják tisztességtelennek, hogy nem tartják annak. Világos, ugye? A polgáriak kampánykommunikátora szerint (szeretjük az ilyen kifejezéseket, de hát mégsem hívhatják Viktor udvari bolondjának) a személyi szám egyetlen hivatalos okmányban sem szerepel, kizárólag a kopogtató cédulákon! Mindezt két, lelkesen bólogató pártfüggetlen és értékkonzervatív újságíró, Bayer és Csermely jelenlétében nyilatkozza ki, miközben egyikük sem veszi a fáradtságot, hogy megnézze lakcímkártyáját.
szó sem esik a március 10-i Péntek 8-ban, mint ahogyan azt sem hozza szóba a Magyar Nemzet fõmunkatársa illetve fõszerkesztõ-helyettese, hogy a számukra munkát adó újságtól miért öklendezik ez a jólfésült reálpolitikus. Nos, ha a cselédújságírást kategóriákba lehet sorolni, akkor bizton állíthatjuk, hogy Bayer és Csermely lakájmentalitása felülmúlhatatlan. Szegény Bencsik, most aztán várhatja az újabb meghívást.... Pedig a sok-sok pártalfelet látott fõszerkesztõ ezegyszer nem törölte le sajátjai köpését. Ellenkezõleg, csütörtökön hõsiesen kiosztotta Tamást, aki - szavai szerint - hazug és idióta, hiszen valótlanul állította, hogy Gyurcsányi az ellene tüntetõket fallosza ízlelésére buzdította volna. Nem vagyunk viszont híján a fõkommunikátor sziporkáinak. Amikor, egyébként helyesen az MSZP törvénytelen adatgyûjtése körül forog az értékkonzervatív szó, Deutsch-Für, Bólogatójános I. és II. helyeslésétõl kísérve azt találja mondani: „Személyi szám ma egyetlen közkézen forgó iratban, okiratban sem sincsen. ... sehol sincsen. Van egy papír, amin szerepel, a kopogtatócédula, pontosan.“ 17 év politikusi múlttal, jogi diplomával háta megett. Mint megjegyzi, a magyar foci kapcsán mindig azt hisszük, nincsen lejjebb, pedig de. Mi is ezt hittük, Dr. Deutsch-Für Tamás kapcsán. Közben Bayer, a néhány hete Budapest védõire emlékezõket tömbben lenácizó mûsorvezetõ a szokásos manírjait hozza: Ódor Feri képviselõ-jelölt barátom stb. Általában mindenki a barátja, aki pozitív összefüggésben említtetik mûsoraiban, mégsem állhatjuk meg, hogy megemlékezzünk az õ fideszes önkormányzati képviselõ „Hont András barátjáról“ (egy VII. kerületi fórumon nevezte így 2002-ben), aki egyebek közt durván betámadta az egykori Sajtóklubot is. Idáig jutott mára az ex-sajtóklubos fenegyerek.
AZ ORSZÁGGYÛLÉS ALELNÖKE ÉS AZ OKIRATOK Bayer Zsolt és Csermely Péter valószínûleg kármentés céljából látja vendégül a múlt héten a Demokratától, a Magyar Nemzettõl és a Hír Tv-tõl(!) is hányingert kapó Deutsch-Fürt, ám sajátos módon e témáról
TISZTESSÉGES VAGY SEM A FÕNÖK? A logika és a retorika terén kivételesen tehetséges, a való életben, rideg, blokkolós munkahelyeken is bizonyító Deutsch-Für a politikusok és Orbán Viktor tisztességérõl oszt meg a nézõkkel örökbecsû gondolatokat: „Az az elõítélet uralkodik széles körben Magyarországon, hogy politikusnak lenni, azért hát az alapvetõen azt jelenti, hogy szinte bizonyos, hogy az ember tisztességtelen. Ilyen értelemben biztos vagyok benne, hogy Orbán Viktor tisztességét illetõen is sokan kérdõjellel fogalmaznak. De azt hogy Orbán Viktor azért alapvetõen egy tisztességes ember, azt nem vonják kétségbe. Azt igen, hogy tõle félni kell, meg hogy õ ilyen meg olyan meg amolyan...“ Most kérdõjellel fogalmaznak, vagy nem vonják kétségbe? Írjunk ki pályázatot a megfejtésre? Mindenesetre: bár Deutsch-Für Tamás képességeit illetõen sokan kérdõjellel fogalmaznak, mi nem vonjuk kétségbe, hogy képességei által választódott ki magas tisztségeire.
leplezése? A rossz hírt most másik rossz hírrel fedik le. Bagó zsarolt, egy MSZP-s zsidó pedig zsidózott. Azonnal. O~ is repült, pedig kettõs állampolgár. Semmi sem számít, csak a kétpártrendszer fennmaradjon. Adósságszolgálat? A kamatos kamat fizetése idegeneknek, ameddig csak bírjuk? Ez nem juthat el a választók füléig. Székelyföldön megint valami véres készül, s a kormány hallgat, senki nem készül a Bálványosra lángoló beszédet mondani, mert választási kampány van. A román politikai elit is Bagó-féle tarolással akarja megoldani a székelyföldi autonómia kérdését. Úgy kell megtartanunk Hõsök terei gyûlésünket, hogy közben fülünket az Erdélybõl érkezõ hírekre hegyezzük. Magyarok! Ha valaha, most nem lehet feladnunk.
MISKOLCI CÉDULÁK SZOLNOKI SZEMÉTTELEPEKEN Megpróbáltatásaink még nem érnek véget, hiszen a tüchtig, poroszosan pedáns Deutsch szóba hozza a maszop fénymásolt, 1998-as kopogtatóit is: „1998-as önkormányzati választások során az MSZP miskolci önkormányzati képviselõ-jelöltjeinek átadott ajánlószelvények fénymásolata került elõ szolnoki szeméttelepekrõl..“ Egy miskolci szemétteleprõl (egyes számban) került elõ, kedves Deutsch Tamás, de az eddigiek fényében ezt jóindulatú nyelvbotlásnak is betudhatjuk. Azt már kevésbé, hogy Deutsch-Für sajtótájékoztatóján, és a Hír Tv-ben is sunyin elhallgatta, hogy az 1700 darab fénymásolt MSZP-s ajánlószelvény létét Sipos Levente, a Zöld Párt miskolci jelöltje leplezte le. Hülyeségeket beszélni és tenni másfél évtizede, egy dolog, talán egy hivatalos Fidesz bohóctól szórakoztató is lehetne. De a másét ellopni, és az adófizetõk pénzén vakerálni jelentõségteljes ripacspofával, túljátszott mûfelháborodással, megspékelve elemi ismeretek hiányával már nem olyan vicces. Egy biztos, bár a Deutsch-Für „Szarva közt a tõgyit“ Tamás, Révész Máriusz, Rogán Antal féle „kommunikátorok“ sokat segíthetnek a Gyurcsány-rezsim fennmaradásában, miközben egyébként sem nagyon nyújtanak alternatívát, soha nem engednénk meg magunknak olyan kemény kijelentést, mint a sokat hivatkozott zseni, a mi Bencsik András „barátunk“ a Demokrata múlt heti vezércikkében: „A polgári erõk néhány idiótája kötelességének érzi, hogy hibát hibára halmozzon.“ Hm, ha „díszzsidónak“ csupán kettes számú, polgári idiótának hányadik?
Forrás: kuruc.info
Kuruc.info – mb
jó ha figyelünk
13
„És ki törõdik Kovács Pistivel?” – A név-azonosságra rájátszva a napokban keringeni kezdett az interneten egy, az szdsz szlogen-jével tarkított kép Kovács „Kokó“ Istvánról. Az egykori világbajnok ökölvívót e kérdésrõl és arról faggattuk, miért nem vállal közéleti szerepet. Látta az interneten keringõ képet? Mit szólt hozzá? - Kissé felbõszít a tiszteletlenség. Az, hogy hiába nyertem 300 amatõr és 23 profi mérkõzést, gyûjtöttem be olimpiai aranyat épp tíz éve vagy lettem Európa- és világbajnok, mindenki csak arra a meccsre emlékszik, amelyet elvesztettem. Olyan ez, mintha Puskásra csak úgy emlékeznénk, mint „az ember, aki elvesztette a berni vb-döntõt“. Mindegy, az idõ megoldja ezt is, biztosra veszem, hogy 2020-ban az én pályafutásom is nagyobb tiszteletnek örvend majd. Kovács Pisti nyilván nem miattam lett az SZDSZ kampányarca, de amióta a plakátok utcára kerültek, rengeteg barátom hívott föl, hogy „ne félj, mi törõdünk Kovács Pistivel“. Nemrég Kóka Jánossal futottam össze a szaunában, meg is köszöntem neki, hogy eszükbe juttatott rég látott cimboráimnak. - Sportpályafutásának vége óta azért jogos a kérdés, hogy a barátain kívül ki törõdik Kokóval. Nem bántja? - Boldog és büszke vagyok, hogy sportolhattam, de volt annyi eszem, hogy rájöjjek: ez nem tarthat örökké. A sporttól azért nem szakadtam el. Médiamegjelenéseim nagy részét sportmûsorok teszik ki, éttermemben is egymást érik a mérkõzések közvetítései, körös-körül sportrelikviák, s a sportdiplomáciában is egyre otthonosabban mozgok: a World Boxing Organization, vagyis a világ egyik legnagyobb bokszszövetségének európai alelnöke vagyok, éppen a hét végén jártam Madridban az európai ökölvívókonferencián. Úgy fest, hogy ott is számítanak rám, szerepet kapok az Európa- bajnokságon. Az üzleti életben is lehetõségem van a sikerre - ez persze nem olyan látványos, nem annyira érzelemmel teli, mint állni a dobogón, de egy éttermet sikeresen mûködtetni ugyanolyan embert próbáló feladat. - Persze, de sikereivel egykor nemcsak Kokó nyert, hanem milliók - lélekben legalábbis. A mai sikert pedig forintban mérik. Nem nagy a különbség? - De. Csakhogy nem volt más választásom. Meg kellett barátkoznom a gondolattal: attól a pillanattól, hogy befejeztem az ökölvívást, nem az országért élek. Az ország ugyanis nem törõdik vele, hogy meddig vagy képes teljesíteni, hanem elvárja, hogy életed végéig bokszolj, nyerj, szórakoztasd. Én is ilyen vagyok: elvárom a gyõzelmet a 14
magyar labdarúgó-válogatottól, holott tudom, hogy nem képesek rá. Nekem volt tizenvalahány évem, amikor bárkit le tudtam volna gyõzni, mert így éreztem. Amint ez az érzés elmúlik, abba kell hagyni. Persze, fájt egy darabig, de ennek a sportágnak a nagy alakjai azért mentek tönkre, mert ezt a fájdalmat képtelenek voltak legyõzni, és újrakezdték a bunyót. Muhammad Alit az utolsó hat mérkõzésén többször kiütötték; mostani állapotát jelentõs részben annak „köszönheti“, hogy nem tudott leállni. - Nem csak a bokszból, a közéletbõl is visszavonult. Pedig 2002-ben színt vallott. - Két alkalmon kívül semmilyen politikai megnyilvánulásom nem volt soha, úgyhogy ez nem visszavonulás. - Akkor talán pech, de a „Kossuth tér“ a jobboldal mitikus eseményévé vált. Az, hogy ott ült a tribünön, felér száz megszólalással. - Pedig nem kampányolásnak szántam, nem is hívott senki, csak elmentem a barátaimmal, s amikor a szervezõk észrevettek, fölhívtak a tribünre. Csodálatos délután volt. - Azért valamit csak üzent a jelenlétével. - Persze. Akkor azt hittem, az ország felkészült erre. Hogy nem osztja meg, ha egy közéleti személyiség kinyilvánítja politikai beállítottságát. Tévedtem, de van mentségem: temérdek országban ez természetes, és nem csak Nyugaton. Ukrajnában a hazainál jóval keményebb volt a küzdelem, a jobboldal vezetõje majdnem bele is halt, mégsem utálják Klicskóékat, pedig Vitalij beállt politizálni. Kijev polgármesteri székéért is indult, és lengette Juscsenko zászlaját. Darius Michalchewski barátomat sem utálják a lengyel kampányban vállalt szerepe miatt. - Önt utálták a Kossuth tér után? - Ez talán túlzás, de itthon ilyen a közhangulat, még én sem tudom kivonni magam alóla. Erõfeszítésbe kerül, hogy normá-
lisan tudjak gondolkodni ilyen ügyekben, és egy zenészt, színészt vagy sportolót kizárólag a lemezén, a színpadon vagy a szorítóban nyújtott teljesítménye alapján ítéljek meg. Ezért az elmebajos állapotért a politikát terheli felelõsség, az elit dolga lenne tenni valamit ellene. - Tehát a két forduló között most nem vesz részt politikai rendezvényen. - Így van. - Mondhatjuk úgy is: RTL klubos szerzõdéséért - amely kiköti, hogy nem nyilatkozhat politikai ügyekben - eladta a meggyõzõdését. - Ez nem igaz! Ne keverjük össze az okot az okozattal. Nem arról van szó, hogy a csatorna gonosz cenzor, s abban leli kedvét, hogy alkalmazottait megfosztja a véleménynyilvánítás jogától. Viszont a vezetõi is tudják azt, amit már sajnos én is, hogy ha egy közéleti szereplõ színt vall, megosztja a társadalmat, tehát nézõket veszít. Ez nem a csatorna vagy a szereplõ hibája, hanem a kis demokráciánkon tátongó lyuk következménye. Én egyszer vállaltam a véleményemet, kaptam hideget-meleget, s úgy érzem, erre most nincs szükségem. A politika nálam visszaszorult a magánügy kategóriájába. - Jól van ez így? - Nincs jól. Senki sem szégyelli, hogy fradista vagy Honvéd-drukker, azt viszont eltitkoljuk, hová húztuk az ikszet az elfüggönyözött kalitkában. Jobb lenne vállalni. De ha nem lehet, akkor ezt a tényt el kell fogadnom ugyanúgy, mint ahogy meg kellett békélnem azzal is, hogy vége a pályafutásomnak. - Hová tûnt a küzdõszellem? - Don Quijotét szerethetjük, amiért küzdött, ettõl még semmi értelme a szélmalomharcnak. A küzdõszellem nem egyenlõ a hülyeséggel. - Vannak azért az RTL-en is, akik nekiszaladnak a szélmalmoknak. Fábry Sándor például. - Õ nem a csatorna alkalmazottja, másrészt humorista, aki egy jó poénnal hitelesítheti a politikai véleményét is, ráadásul jól áll neki. Én sportoló vagyok, aki sportot kommentál, és életkorom sem adja még meg azt a hitelt, hogy ilyen ügyekben kinyilatkoztathassak. - A mostani kampányban mennyire tiszta a boksz? Sok az övön aluli ütés? - Még korántsem vagyunk a mérkõzés végén, de már ma sincs kormány és nincs ellenzék sem, csak egymást püfölõ felek. Nem jó, hogy mindkét oldal azzal van elfoglalva, hogy amaz mit rontott el. Attól az edzõi értékeléstõl, amely a szünetben arról szólt, hogy mit csináltam rosszul az elõzõ menetben, sosem lettem okosabb. Inkább arról kell beszélni, hogy mi a feladat a következõ menetben. jó ha figyelünk
- Adott két nagy bokszoló, a meccs végén az egyik bukni fog. Melyikre tippel? - Ebben az országban még soha nem bukott meg senki. Ráadásul nem hemzsegnek itthon a karizmatikus vezetõk. Bármelyik kerül is padlóra, kénytelen lesz felállni, és készülni a következõ mérkõzésre. De nem értem, mire jó ez a nagy a jólét kontra rosszabbul élünk kampány. Hogy lehet valakit meggyõzni arról, hogy nem is úgy él, mint ahogy nap nap után tapasztalja? Ráadásul az ígéretek földje lettünk. Ígéreteké, amelyeket nem tudunk betartatni. Ami azért bosszantó, mert ha én kiírom, hogy 1600 forint a menü, amiért két fogás és üdítõ jár, köteles vagyok azt és annyiért felszolgálni, amit ígértem az étlapon. A politikus erre nincs rászorítva. - Ha igaz, ma már nem a botcsinálta cégtulaj szól önbõl. - Estem-keltem, de végre valóban megvan a diplomám, végzett közgazdász vagyok. - Remek. Akkor talán az államháztartás helyzetérõl is ad frappáns értékelést. - Nem a gazdasági lapokkal indítom a napomat, egy oklevéltõl még nem lettem gyakorló közgazdász. Nincs is rá szükségem, hogy gazdasági mutatókkal foglalkozzak, hiszen akárcsak az állami döntések, itthon nem befolyásolják a kis- és középvállalkozások helyzetét, a cégeim lehetõségeit. Az ál-
lam szerepe kimerül abban, hogy néha elbaltáz ezt-azt - borravalóügy. Míg tíz éve bármit nyithatott az ember, szinte nem tudott hibázni, mára megcsappantak a lehetõségek, s csak vékony rétegnek van pénze, amit szolgáltatásokra tud költeni. - Gazdasági terveinek köszönhetõ, hogy Kóka Jánossal szaunázik? Kell a jó kapcsolat, bárki legyen kormányon? - Dehogy. Annak köszönhetõ, hogy az olimpiai bajnokok rendszeresen találkoznak egy szálló fürdõjében, hetente háromszor-négyszer én is ott kezdem a napom, és Kóka is oda jár, tehát ez véletlen. A kapcsolattartásra sem ügyelek kínosan, de az igaz, hogy az éttermemben a jobboldalnak épp olyan édes a sütemény, mint a baloldalnak. - És életszemlélete közelített Kókáéhoz? Állítólag Erdei Zsoltnak azt mondta: egy világbajnok ne nyaraljon Zalakaroson, menjen Balira. Mi ez, ha nem rongyrázás? - Amikor Zsolt világbajnok lett, addigi huszonnyolc évének legnagyobb szakmai sikerét érte el. Tényleg azt mondtam, ne ugyanoda menjen a barátnõjével, ahová minden nyáron. Egy híres bokszolót idézek: akkor megy jól a boksz, ha jól élek, akkor élek jól, ha van elég pénzem, akkor van elég pénzem, ha jól megy a boksz. Ha egy világbajnok nem világbajnoki életet él, nem sokáig marad a csúcson. Különben is: rossz látni, ha valaki
Február 23-án Gyurcsány Ferenc Karcagon folytatta választási kampányát, ezúttal is botrányokkal körítve. Kezdõdött azzal, hogy a rendõrség megakadályozta a MIÉP-Jobbik a Harmadik Út fiataljait a magyar nemzeti zászló kibontásában, sõt távozásra szólította fel õket. Ugyanígy járt el az árpád sávos lobogókkal. Arra hivatkozott, hogy ilyen utasítást kapott. Vajon ki lehet az, aki Magyarországon megtiltja a magyar nemzeti zászló kibontását a magyar miniszterelnök fogadásakor? Biztos vagyok benne, hogy az amerikai vagy az izraeli zászlóra vonatkozóan nem kaptak ilyen utasítást. A szervezõk és a rendõrség azonban megsértette a rájuk is kötelezõ, a gyülekezési jogról szóló 1989. évi II. törvényt, amely kimondja, hogy a választási kampány alatt pártok ott és akkor tarthatnak gyûlést, ahol és amikor akarnak. A kormánykoalíció kettõs mércéje ismét érvényesült, amit önmaguknak megengednek, azt másoknak tiltják.
vét maga ellen, és nem élvezi az élet örömeit, pedig megtehetné. Én nem a gazdagságot, hanem az életet szeretem. - Ha jól mennek a cégek, egyszer azért megpróbálkozik a politikával? - Nem. Olyan álmaim voltak, hogy itthon is belefolyok a sportdiplomáciába, de rádöbbentem, hogy a hazai sportéletben ehhez nem megfelelõek a viszonyok. Túlzottan konfliktuskerülõ alkat vagyok. - A szorítóban nem így látszott. - A szemtõl szembeni küzdelmet szeretem, de ezen a pályán nem a ki a jobb elve érvényesül, hanem a lobbi, a mutyizás, a jobbról-balról megkerülöm, elosonok a háta mögött... Ezért nem teperek, hogy helyet szerezzek a Magyar Olimpiai Bizottságban vagy más szervezetben. - És a tanítás? Nem lenne feladata, hogy kineveljen egy-két világbajnokot? - Lehet, hogy még mindig túl önzõ vagyok, de nem érzem a késztetést arra, hogy mindennap úgy keljek: valaki másnak a sikeréért dolgozom kifulladásig. Mert a jó edzõ a legönzetlenebb ember a világon. Hálátlan a feladata. A fénybõl alig esik rá, de az elsõ kudarcnál kikezdik - amíg sikeres, a sok irigy alig várja, hogy adandó alkalommal beletörölhesse a lábát. Forrás: Stumpf András – Heti Válasz
sokat is (a karcagi közönség ellen?), akik nyersen és durván beszorították a kint rekedteket egy kis területre. Közben az utcán filmezték ezt a kisebb tömeget, és jól öltözött úriemberek jártak köztük, árgus szemekkel figyelve minden mozdulatot. És hogy kik rekedtek kint? A karcagiak. Vadai Ágnes, aki sorozatban szavaz a karcagi kórház felújítása ellen, most mégis ismét igényt tartana az Önök szavazataira, és mások utasítást adtak a „nem hivatásos“ hallgatóság kirekesztésére. Így rekedt az utcán a karcagi alpolgármester és az önkormányzati képviselõk, holott fenntartott és kijelölt helye volt az összes érdekelt testületnek. A teremben így legalább fél száz üres hely maradt. Gyur(t)csány elhadarta a mondanivalóját, és gyorsan tovább állt. Kérdésre, hozzászólásra nem volt lehetõség. Sem magyar lobogó, sem magyar problémák.
Ide jutott az MSZP-SZDSZ koalíciós kormány. Kitessékelték a karcagiakat, most a karcagiakon a sor, hogy április 9-én kitessékeljék a liberális szemetet, és önmaguMegkülönböztetés (vagy félelem?) nyilvánult meg ab- kat szavazzák be a hatalomba. ban is, hogy a karcagi hallgatóság helyett, több busszal Boros István, a Jobbik karcagi elnöke hoztak nyugdíjasokat. Hoztak persze saját kommandójó ha figyelünk
15
Eddig ugye azon sápítozott (ha jobbos), illetve örvendezett (ha balos) a sárga földig letematizált közvélemény, hogy hát ez a valaha csodált Fidesz-kommunikáció mekkora bakokat lõ sorozatban, vizslától adatlopáson át álbeintésig, milyen szerencsétlenül csetlik-botlik, amatõrködik, mintha direkt húzná magára a szocikat. Lett is kisebb földindulás a pártban, amin bõven meglepõdhettek azok, akik összecsiszolt, kipróbált csapatnak gondolták a Fideszet; aztán még maga Bencsik András, a lánglelkû vezérszurkoló is összeaggódta magát két nácigyanús nyomtatott termék reklámja között. Persze, ki ne gyanakodna valami szörnyûséges összeesküvésre, amikor azt látja, hogy épp Deutsch-Für Tamást küldik a frontra, hogy állítsa meg a kommunisták elõrenyomulását Voronyezs körzetében. De nem kell beszarni, Gyurcsány mögött nem a legyõzhetetlen Vörös Hadsereg dübörög. Az éppen taktikai elõnybe került szocik villámgyorsan hátbatámadták, és akrobatikus mozdulattal sikeresen tökön is szúrták saját magukat. Valamelyik T-34-es think tank alvázára szerelt észkombájnnak bevillant, hogy ki kéne tüntetni március 15-én néhány kirívóan ótvaros kommunistát, hát-
ha ezzel sikerül fölpiszkálni a jobbos csavazók harci kedvét, és kivívni a jóérzésû emberek utálatát. Nosza, elõ Mosonyi Emil akadémikussal, aki még a daliás ötvenes években álmodta betonba a bõs–nagymarosi vízlépcsõt, illetve csak a tervét, szerencsére, Marjai József volt helyettes kormányfõvel, Kádár bizalmasával és Fekete Jánossal, a nyolcvanas évek felettébb sikeres gazdaságpolitikájának kulcsfigurájával. (Bár Fekete kitüntetésében érezzük az önironikus gesztust: hát melyik kormány tüntesse ki, ha nem az, amelyik megpróbál túltenni rajta eladósodásban?) Alighanem Korom Mihály posztumusz lovaggá ütése, Marosán György boldoggá avatása és Biszku Béla bronz lovas szobrának felállítása is szóba került, de ezeket valószínûleg csak a két választási forduló között dobják be. Ez azért akkora baromság, hogy még a polelit köteles példányából, Kövér Lászlóból is elõcsalta a Móka Mikit, pedig neki aztán tényleg annyi humorérzéke van, mint egy ácsszerekercének. Mindenesetre a „feketeöves kommunista“ kifejezés megalkotásával Kövér váratlanul belopta magát a szívünkbe. Bencsikes észjárással morfondírozhatnánk azon, hogy vajon milyen összeesküvés révén
kerültek ezek a nevek a kitüntetendõk közé, hogy tán épp Deutch-Für titkosügynökei kevertek a névsorba néhány súlyosan kompromitált figurát. Hogy az a párt, amely elkeseredetten próbál kikecmeregni saját múltjának pöcegödrébõl, hogyan lehet ennyire ostoba/cinikus? Maradjunk még az összeesküvés elméleteknél és a várható jobbos elõretörésnél: az elõbbiekhez még vegyük hozzá a forint összeesését, amely a többnyire euróban eladósodott lakosságnak a törlesztõrészletek látványos növekedését jelenti majd, és hirtelen mindenki roppant adekvátnak érezheti az óriásplakátokon sopánkodó melós/családanya/nyugdíjas sikolyát: rosszabbul élünk, mint négy éve. Meg kell állapítanunk, hogy bõven bejött az a forgatókönyv, amely már másfél évvel ezelõtt is igen népszerû volt Gyurcsány Ferenc környezetében, tudniillik hogy Járai bankelnök, mint a Fidesz rég fölébresztett ügynöke képes lesz úgy alakítani a monetáris politikát (a nyakára ültetett monetáris tanács ide vagy oda), hogy pont a választások elõtt szakadjon be a forint. Mit tesz Isten, beszakadt. Forrás: U. P. – Index
Dávid Ibolyát miniszterelnöknek Nem túl meglepõ, hogy a populizmus elleni harcba beszállt az MDF. Tolják fel a cumit óriásplakátra, hogy „nem vesszük be“, meg „felnõttek vagyunk“, amire többmillió önkéntes gyermek sértett ordítása felel: mi nem. És valóban, velük szemben manapság az ígéretszámláló pörgésétõl kábult polgár a kispártok körül keresgél, ha értelmes szóra vágyik. – Vegyük már, tényleg, számba a valóságot, a lehetõségeket, ígérjünk és vállaljunk annyit, ami teljesíthetõ, de azt végezzük is el - így morgolódik a realista magyar úr, és tudat alatt fogékonnyá válik az MDF kampányára, miszerint „a populizmus megállítható“. Dávid Ibolyát miniszterelnöknek – olvassa a politikai fantasybe belefáradt választó a plakáton. Az MDF elnökasszonya megnyerõen mosolyog (mögötte rémes nagykoalíciós üzekedés látható), és miniszterelnök óhajtana lenni. Úgy képzeli, hogy ha egyáltalán bejut, majd a háttérben bratyizó Orbán és Gyurcsány három-négy emdéefes láttán meghátrál, és beletörõdnek, hogy legyen az Ibolyának is jó egy kicsit. Mert az ökör is hogy megijedt a békától abban a másik mesében. Mondom, vegyük számba azokat a kurva realitásokat, ismétli a fantasybe belefáradt polgár dühösen. A populisták legalább lehetetlenül sok jót ígérnek, nem szimplán lehetetlent. Forrás: Tóta W. Árpád – Index
16
jó ha figyelünk
Tisztelt Olvasó! Nemrégiben volt alkalmam megnézni Obersovszky Péter: Kulcsár és a haverok címû dokumentumfilmjét. Ajánlom figyelmébe azoknak, akik szeretnének eligazodni a magánszocializmus útvesztõiben. És most megjelent a kitûnõ tollú újságíró könyve is, A HAVEROK avagy a vörös arisztokrácia tündöklése és nyomorúsága címmel. Kedvcsináló gyanánt álljon itt az elõszó. ELÕSZÓ Úgy táncolnék veled! Az a a tánc! Az ám a tánc. Miniszterelnöknek lenni vicc (lásd a táncot Gyurcsány Haver blogján). Emlékeztek, mint amikor a tatai KISZtábor kapujában stíröltük az érkezõ csajokat, vajon melyik kinek lesz meg?! A jobbak természetesen a kiemelt kádereknek, de lesz gondunk a 150 kilósokra is, végül is mindig vannak „lúzerek”. Mert a kapitalizált kommunizmus a legjobb rendszer: mindenki elkel, mindenki jó valamire! Jól választott az öreg Apró, a villa ablakából jön a legfinomabb pesti illat. Nõsülni tudni kell, merni kell baloldalinak lenni, sõt, maradni. Ez az a mámor, ami mindig is táncra perdít minket: a biztos jövõ tudata. Ki vagyunk stafírungozva. Egymás közt vagyunk. Ezek a fideszes fiúk elolvadnak, mint a koleszterinmentes zsír a lábosban. Hát nem megmondtam nektek: nagyon gyorsan rendet lehet itt tenni. Ezek már mind meg vannak véve, úgy ötven éve. Kádár papa ezt már lezsírozta. A bélyegkészítõ ezer forintból százat visszaad a megrendelõ megbízottjának, zsebbe. Mindenbõl tíz százalék – ilyen országban élünk. Elõ a fridzsi-kommunizmus összes kellékét: lesz kicsi autócska, kicsi vállalkozásocska, kicsi utazgatás, gulyáskapitalizmus, ha tudjátok, mi a rend. Ti mindannyian. Olyan jó, ha az ember megérzi a tutit! Táncra perdül tõle, és jókedvûen táncol. Mert táncolni csak a jól kistafírungozott ember tud. Hát nem megmondtam nektek: – A bankokban nem a mi embereink, régi cimboráink ülnek? De! – Az ügyészségen nem dolgoznak volt KISZ-esek? De!
– És a bíróságon nem a mi bíráink csücsülnek? De! Ott is! – A média nem a miénk? De! Hát akkor mi kell még? Parírozni fognak. Össze kell zárni a sorokat. Mindenekelõtt listákat kérek: – Elõször a renitens párttagokról, balos elhajlókról, aztán az álmodozókról. – Listákat a szerkesztõségekrõl. Név szerint mindenkirõl. A macskájukról is tudni akarom, hogy dörgölõdzött-e jobbos lábhoz! – Dolgozzanak a megyei szervezetek, ne csak a tenyerüket tartsák: listákat akarok a megbízható vállalkozókról. Százezer rendes balos kapitalista, vállalkozó – és megvan az ország! – Kell egy kereskedelmi tévé. Az már van. Kell több is. Lesz! – Ha a bankok kétharmada a miénk, ha a multik kétharmadának igazgatótanácsában a cimboráink ülnek, akkor lesz! Mert
mindenki reklámból él. Majd mi megmondjuk, kinek mennyi reklámja legyen! Amíg a jobbos tévékben nincs tamponmeg mosóporreklám (a jobbos nõk nem menstruálnak, nem mosakodnak és nem is mosnak, ilyenek ezek he-he-he), addig mi vagyunk a janik. Legyen százezer elvhû balos kapitalista, és meg vagyunk választva tizenkét évre. Az új vállalkozó-programokat intézi Johnny. Ez jó üzenet. Ha minket választotok, ti is Kulcsárok lehettek. (Na jó, elõször kicsi Kulcsárok, de késõbb már igazi Nagyok!) De csak akkor, ha jól látjátok a lényeget. Mi már a tutiban vagyunk, a fideszesek még éhesek, õk tehát nem engednek a tálhoz titeket. Így kell látni a lényeget. Addig nem állunk meg, amíg a Magyar Nemzet nem ír kolumnás dicshimnuszt rólam május elsején! És lesz rendes jobboldal is, népfrontos. Vissza kell térni az eredeti forgatókönyvhöz. Kapitalizmus, de csakis szocialista vezetéssel! És szép is akarok lenni. Mint Hugh Grant. És leszek is! Mert a tetszést is meg lehet venni! Arról nem is beszélve, hogyha Hugh el tudta játszani a prime ministert, akkor nekem is menni fog… (Csak könyörgöm, azt ne engedjétek, hogy mindenben Hugh-ra hasonlítsak, mert mit fog szólni Klárika, az Apró-Dobrev, ha rajtakapnak egy kocsiban egy afro-amerikai hölggyel, éppen akkor…) Tisztelt Olvasó! Nagy szeretettel ajánlom figyelmébe ezt a könyvet, már csak azért is, mert a fentiekben közölt elõszóban a magánszocializmus, vagy ahogyan a szerzõ fogalmaz, a szocialista vezetésû kapitalizmus legpontosabb leírását olvashatták. Mindenkinek jó olvasást és jó szórakozást kíván a szocialista nagyváros öntudatos polgára
LUDWIG EMIL: VARÁZSLAT A gazdaság (verbálisan) dübörög , de karácsonykor az 1930-as évek óta nem látott tömeg állt sorba ingyenételért, segélyért Budapesten és vidéken. Panaszkodnak a szervezok a báli szenzonra: az idén nagyon gyér volt a részvétel a mulatságokon. Nekem higgyetek, ne a szemeteknek! – mondhatná erre Mario, a varázsló jó ha figyelünk
17
Elkeseredett hangvételû gondolataimat szeretném megosztani mindenkivel. Bár még nem tudom, mi lesz a módja, vagy eljut-e bárkihez, de papírra vetem. Fel vagyok háborodva, el vagyok keseredve a város polgárait képviselõ testület hozzáállását látva a 2006.03.09-én tartott közmeghallgatáson. Akiket mi választópolgárok felhatalmaztunk képviseletünkkel, azok az önkormányzati képviselõk - tisztelet a kivételnek, mert szerencsére akadt olyan is! – érdektelenséget mutattak a téma iránt. A témában felszólalókat még azzal sem tisztelték meg, hogy rájuk figyeljenek. Folyamatosan telefonáltak, beszélgettek. Van aki még meg sem jelent! És voltak sajnos többen is, akik felálltak, és haza mentek a vita lezárása elõtt. Vagy inkább a szavazás elõtt? Nagyon szeretném tudni, hogy õk miért mentek el hamarabb, mint ahogy a közmeghallgatás véget ért. Én úgy gondolom, hogy nekik kötelességük lett volna ott maradni. Csalódottan láttam, hogy a Városfejlesztési és Környezetvédelmi Bizottság vezetõje is elhagyta a termet idõ elõtt. Neki talán nem kellett volna a végsõkig ott maradni egy olyan közmeghallgatáson ahol azt a kérdést taglalják, hogy az egészségügyi erdõ minõsítést vissza kellene szerezni a Tubesnek??? A szavazás bejelentését követõen is sürgõs dolga akadt még néhány képviselõnek. A jelenlevõ lelkiismeretes polgároknak egyiküket sikerült rávenni, hogy maradjon. Ugyanis mielõtt kiment volna, az ajtóban állók megkérdezték, miért megy el, amikor most lesz a szavazás. Az „indul a buszom” indoklásra felajánlották, hogy haza viszik. Ekkor ugyan visszaült, mérgesen, de valószínûnek tartom, hogy szavazni nem szavazott, mert a nem szavazók aránya igen nagy volt. (11 igen, 2 nem 3 tartózkodó, 5 nem szavazó) És bizony még ezek után is volt aki kiviharzott a terembõl, úgy hagy félrelökte az ajtóban állókat. A kérdésre, hogy miért megy el a szavazáskor, még meg sem állt. Futtában, a kérdezõre rá sem nézve, azt válaszolta: „Úgy sem szavaznék, mert nem tudom, hogy mirõl kell szavazni.”. Szívesen venném, ha megmagyarázná a válaszát. Így volt ezzel ott, a helyszínen a felháborodott tömeg is. De feltenném azt a költõi kérdést is, hogy fordulhat elõ, egy általunk megválasztott, bizalmunkat élvezõ, írástudó képviselõvel az, hogy az írásban beterjesztett indítvány alapján sem tudja mirõl kell szavazni. 18
Vitéz László, Mediterrán Moszkva teljhatalommal bíró retteget ura. A nép által csak Don Tollerone epitheton ornansszal felruházott szocialista várospolitikus kicsiben ugyanúgy eladósítja a várost, ahogyan azt fõvárosi kollégái az országgal teszik Én csak ott hallottam a felolvasott indítványt, de elsõ hallásra világos volt számomra, hogy mirõl kell dönteni. Arról kellett volna dönteni, kedves Képviselõ Úr, hogy a 2004.nov.24-én átminõsített tubesi területrõl hozott határozatot visszavonják. És õszinte örömet éreztem, amikor hallottam az indítványt, ezt bevallom! Boldog voltam, hogy van olyan képviselõ, akinek fontos az „Egészségügyi erdõ” minõsítés, aki tud elõrelátóan gondolkodni, és látja, hogy a városnak erre van szüksége, nem radarra! Felháborítónak tartom a polgármester reakcióit is, úgy a távozókkal kapcsolatban, mint a jelen levõ polgárokkal szemben. Nem tartom helyén valónak az aggódó felszólalásokkal kapcsolatos cinikus megjegyzéseit sem. Az Európában elfogadott kutatási eredményeket is elengedte a füle mellett. Én azt vártam volna tõle, hogy felszólítsa a távozókat az ott maradásra. E helyett a választópolgárokat utasította rendre, hogy ebben a teremben nem kérheti senki számon azt, hogy ki mikor, hová megy. Kérem ez már több a soknál!
Ha mi egy képviselõt megválasztunk, és Õ elfogadja ezt a bizalmat, akkor neki az a dolga, hogy az önkormányzati üléseken ott legyen és képviselje a választóit. Ezt kihangsúlyoznám, hogy minket, a mi akaratunkat kellene képviselnie, nem a magánvéleményét! Kérdem én, volt-e olyan képviselõ, aki közvélemény kutatást tartott a körzetében az ilyen fontos témákkal kapcsolatban? Azt is szeretném tudni, hogy a Mi képviselõnk hol volt ezen a napon, mert a teremben nem, az biztos?! Mi az Istenkúti területen és környékén élõk a 2006.01.16-án tartott lakossági fórumon egyértelmûen kinyilatkoztattuk, a témával kapcsolatos véleményünket. Sõt határozott kéréssel fordultunk képviselõnkhöz, miszerint, megkérjük, hogy ezt a véleményt képviselje a témával kapcsolatban. Vajon miért nem tette tiszteletét ezen az estén a városházán, a terület önkormányzati képviselõje? Kedves Polgármester Úr! Miért nem kérhetem számon a képviselõmet, hogy ott van-e a döntésekkor? Ez egy érdekes kérdés! És Ön miért nem marasztalja õket? Ilyen a demokrácia?! Én, ha a munkahelyemen egy megbeszélés közepén felállok, és elindulok haza, az a legkevesebb, hogy a fõnökömnek meg kell indokolnom miért megyek el a megbeszélés vége elõtt. Önnek mint a közgyûlés „fõnökének” a távozók elõre jelezték, hogy csecsemõ gyermeküket kell lefektetni este 8-kor, vagy beteg hozzátartozójukat? Mert ezeket az indokokat el tudom fogadni. Bár rám is pici gyerekek vártak otthon, úgy gondoltam 9-ig maradni fogok, mert fontos számomra, és a családom számára a dolog. Hát elõbb ért véget! Csúfos véget ért ez a közmeghallgatás. És Tisztelt Polgármester Úr, Ön mint a képviselõ testület feje, hogy meri kijelenteni, hogy nem fog szavazni a témában?! Miért csinál ebbõl politikai ügyet? Miért sértõdik meg azon, hogy nekünk ez az ügy sürgõs? Szinte számon kérte rajtunk, hogy miért nem tudtunk várni a választások után kitûzött idõpontig, miért írtuk már alá ilyen sokan és ilyen gyorsan azt a közmeghallgatási indítványt? Inkább örülhetne, hogy a mai zaklatott életben, és ebben a városban, ahol az embernek a megélhetésért nap, mint nap meg kell küzdenie, még van aki szakít idõt és energiát arra, hogy a jövõ nemzedékével, azok egészségével, és a természetes környezetünk megóvásával foglalkozik. Én azt vallom, hogy inkább ezzel törõdjön az ember, mint az acsarkodó politikával. És Önöknek is ezzel jó ha figyelünk
Vitéz Lászlóról már könyv is készült. Kétségkívül érdemes lenne szemügyre vennünk az ún. Toller-jelenséget, a gyors meggazdagodás sokakat érdekelhet kellene foglalkozni! Vegyék már tudomásul, hogy ez az ügy nem politikai ügy, hanem a városunk jövõét, környezetünket befolyásoló dolog! És ezt politikai meggyõzõdéstõl és vallási hovatartozástól függetlenül minden felelõs pécsi lakos magáénak vallja!!! A fõjegyzõ asszonyhoz is lenne néhány kérdésem: Ha Õk a rendezési tervet, amit véres kardként mutogatott, mint egy nagy és nehezen áttekinthetõ dokumentumot; nem tudták megfelelõen tanulmányozni, hogy várja el a város átlag emberétõl, akinek nem ez a munkája (és van ezer más gondja), hogy átnézze és megtalálja benne az olyan hibákat, amiket még a képviselõk is nehezen, vagy nem ismernek fel. Talán egy ilyen nagy horderejû kérdést a demokráciában külön kiemelten kellett volna kezelni! Pontosan azért, hogy élhessek a véleményezési jogommal! Azt mondja, hogy én vagyok a hibás, mert nem éltem a jogommal addig amíg lehetett? Hiszen ott van az interneten, miért nem néztem meg! Önök szerint minden háztartásban van internet állampolgári jojó ha figyelünk
gon? Mert szerintem esetleg ebben az esetben lehetne erre hivatkozni. Holnap reggel meg fogom nézni, mert kíváncsi vagyok rá, és mert van rá módom! Ugyanis ezeket a gondolatokat hajnali 2-kor írom, mert nem tudok aludni, úgy felzaklattak a látottal és hallottak. Azt sem tudom, hogy kihez tudom eljuttatni ezeket a sorokat, de most muszáj megszabadulnom ezektõl a gondolatoktól. Gyanítom azok a lelkiismeretlen képviselõk, akik idõ elõtt elhagyták a termet, vagy meg sem jelentek, jól alszanak. Én csak a gyermekeiért aggódó anya vagyok, de nem tudok ezek miatt aludni! Milyen jó, hogy van aki az érdekeimet képviseli, ugye? Egyébiránt eszembe nem jutott volna e napig, hogy nekem az ilyen témákban kellene hibákat találnom, mert azt hittem, hogy a felelõs képviselõk ezért vannak ott a közgyûlésben. Köszönöm, hogy felnyitotta a szemem. Persze arról sem mertem volna álmodni, hogy egy város vezetõsége nem ellenzi, ha a városának közvetlen közelében ilyen jellegû létesítményt terveznek. Miért is jó ez nekünk?
Most a média képviselõihez, köztük a pécsi regionális TV-hez fordulok. Miért nem tettek említést a regionális híradóban kilencedikén, vagy nyolcadikán a közmeghallgatásról? Ez nem fontos hír? Sokan csak ezt az adót tudják fogni, újság pedig nem jár nekik! Talán lett volna még olyan a városban akit érdekelt a dolog, csak nem tudott róla. Hozzám is ismerõsökön keresztül jutott el a hír, és mások is így voltak ezzel. Persze arra is kíváncsi lennék, hogy az intelligens, tartalmas, okos hozzászólásokat meg fogják-e mutatni, vagy csak rövid széljegyzet leszünk a többi hír között. Végül a magam és családom nevében szeretném megköszönni, hogy tanult szakemberek, tudósok, kutatók is merték adni nevüket és arcukat a városban élõ emberek egészségének megóvása érdekében. Tiszteletem és megbecsülésem az Övék! Kérek mindenkit, aki úgy érzi, hogy ebben a városban szeretne élni, figyeljen a történésekre, mert bizony sokszor csak utólag tudjuk meg, hogy nem tettünk meg mindent egy jó ügy érdekében! Üdvözlettel: Egy aggódó négy gyermekes anya
19
Pedig megfogadtam, hogy nem ártom magam a hazai belpolitika legsötétebb bugyraiba... De nem állom meg. Hiszen olyan dolgok történtek az utóbbi napokban, amelyeket aligha viselhet el egy normális ember. Vagy én nem vagyok normális, ezért teszem szóvá? Kitudja? Hiszen a Hülyenevelõnek is van kerítése és mindkét oldalon azt hiszik, hogy a másik a hülye. Valahogy így van ez a hazai választások elõtti politikával is. De mi is az, amit nem tudok szó nélkül elviselni? Van szép számmal efféle. Például a mára lerágott csontnak számító Gyurcsányos sikkasztás. Azaz, a feltételezett sikkasztás. Mert ugye, ha egy embernek van egy hamis adószáma, és van hozzá egy cége, akkor az az ember a hivatalos megítélés szerint bûncselekményt követ el. Nem így a miniszterelnök, akinek már a korábbi üzleti ügyei is a törvényes, de nem etikus kategóriába tartoznak. Ha õ vezet egy olyan céget, amelynek nincs bejegyzése, adószáma, de milliárdos üzleteket bonyolít, apportként használja a nem létezõ vállalkozást stb... nos, akkor az õ ügye nem ügy. Elévült, nincs, kuss mindenkinek, mert a miniszterelnök a népé, a nép pedig fogja be a pofáját. Az jut az eszembe, hogy ma voltaképpen a maffia uralja az országot. Mert mi más ez, minta keresztapa birodalma. Amolyan belterjes birodalom, amelyben olyan hírek járnak kézen-közön, miszerint ha nincs ügy, akkor a mai legfõbb ügyész a helyén, illetve Gyurcsány mellett maradhat 1,3 millió forintért, tanácsadónak... Igaz-e? Ki tudja? Ügy azonban nincs, tehát valaminek történnie kellett a háttérben. Ja, hogy a jog, és a határidõk? Igen, vannak kötelmek, ám, ilyen esetben CSAK MAGYARORSZÁGON maradhat üzemben egy feltehetõen évekig sikkasztásból (is) élõ miniszterelnök. Másutt, mondjuk a Lajtán túl? Nem így mennek a dolgok. Képzeljük csak el, hogy az osztrák kancellárról kiderül, hogy évekig olyan céget vezetett, amelyik nem adózott, nem fizetett TB-t, s számos „munkatársa“ is volt ebben a mélyen erkölcsös ügyletben. Ausztriában ez úgy kezdõdne, hogy azonnal lemond. Utána pedig nincs különbség az ex-kancellár és a nép között, már ami a bírósági eljárást illeti. Ha egy pártvezérrõl van szó, akkor a pártvezért saját pártja mondatja le - Nyugaton, azaz Európában. De álljunk meg egy pillanatra: a sokat szidott és korrupcióban elöljáró Romániában is új szelek fújdogálnak az efféle ügyeket illetõen. Ott Nastase tudna mesélni a korrupcióról, s talán volna néhány szép gondolata magyar barátaival kapcsolatban is. De mit történik Magyarországon egy ilyen ügy kirobbanását követõen? Semmi. Megérkezik a följelentés, majd az ügyészség 20
bele sem nézve a papírokba megállapítja, hogy a dolog elévült. A miniszterelnök pedig a legcinikusabb módon járja az országot, és érdekes gondolatait fejtegeti az új Magyarországról, az igazságosságról, a tisztességrõl... vagy tán arról nem is, hiszen õ effélét nem ismerhet azok után, hogy nem mondott le. De ha õ nem mondott le, hát ördög vigye. Nem is az a legnagyobb baj. A baj inkább ott kezdõdik, hogy az MSZP teljes vezetése, tagsága ennek az embernek további megbízatást adott. Bízik benne! Milyen tehát az egész tagság és a vezetés? Éppen olyan erkölcstelen, mint az, akire szavaz, mint jelölt miniszterelnökre. És ez már nem hiba, nem bûn, hanem tragédia Magyarország számára. Hiszen mit is rejt magában ez a mentalitás? Részben bizonyítja a maffia és a legfelsõbb vezetés szoros, mondhatni „megbonthatatlan“ szocialista barátságát, másrészt az állampolgár (aki még értelmes ebben az országban) azt summázza, hogy ha neki lehet, akkor nekem miért nem? S ez után vagy elkezd õ is lopni, ügyeskedni, vagy elmegy az országból, mert látja, hogy ezen a lejtõn már csak forradalommal lehetne segíteni, ahhoz viszont nincs elegendõ ember. Ha volna, akkor sem biztos, hogy sikerülne megtisztítani a közéletet, mert nincs annyi börtön, amely a mai politikai elitet és hold udvaru kat befogadhatná. És a véráldozat? Minek? Volt már annyi az évszázadok alatt, hogy más nemzetnek elég lett volna a fele is ahhoz, hogy megtisztuljon. A magyarnak nem volt elég, tehát, lapozzunk az elsõ oldalra és olvassuk el a fejléc melletti fekete keretes idézetet. (Széchenyi Gróf a kormányról „Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminõt megérdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek ülnek egy bölcs és becsületes nép nyakára, akkor a nép azokat a silány fickókat minél hamarabb a pokol fenekére küldi! De ha egy hitvány kormány huzamosan megmarad a helyén, akkor bizonyos, hogy a nemzetben van a hiba!!! Akkor a nemzet aljas vagy mûveletlen!!!“) Nos, ma ennek az idézetnek az utolsó két soránál tartunk. Ez derült ki az elmúlt napokban. És a fentiek csak a jéghegy csúcsát jelentik. Idõs barátom felhívott telefonon, és felháborodva mesélte: „Képzeld beszélek telefonon Ausztráliával, és persze szidtam ezeket a szarháziakat (sic!). És mi történt mit gondolsz? Amint kiejtettem ennek a sz***r szélhámosnak a nevét, szétkapcsolták a vonalat. Háromszor. Ha hiszed, ha nem.“ - És én voltam olyan bátor és elhittem, mert
magam is hetenként, kéthetenként tapasztalom a jól szervezett diktatúrát, saját vállalkozásomban, saját bõrömön. Elmondom hogyan: A Nemzeti Napló megjelenését már csak azért sem szívesen veszik, mert egyrészt keresztény, másrészt nemzeti. Mint annyi más nemzeti lapot, ezt is sokhelyütt pult alól árusítják, noha eleddig szigorúan vigyáztam arra, hogy ne saját véleményem, véleményünk, hanem a tájékoztatás legyen a legfõbb ismertetõjele. Magyarországon azonban, ami nemzeti és keresztény is ráadásul, az nem szalonképes. Ha a buzik országos hírmondóját, vagy a „hogyan tegyük lehetetlenné az egyházakat“ címû szaklapot adnám ki, bizonyára nem lenne pult alatti árusítás, s ott volna a standok legláthatóbb helyein a Napló is. Persze kiadhatnék szex lapokat, aberrált és családellenes kiadványokat, és abortuszra sarkaló hetilapot. Menne. A keresztény nemzeti újságnak azonban aligha van esélye a kommunista diktatúrában, amely a mai napig is szocialista demokrácia. És mint ötven éve, ma is fosztóképzõ a szocialista jelzõ. És ne higgye a Kedves Olvasó, hogy csak saját lapom érdekében írom e sorokat. Talán emlékszünk rá, hogy „véletlenül“ a kedden megjelenõ egyház lapok sem jutottak el és jutnak el vasárnapra a templomokba, imaházakba. Miért? Ki tudja. Egyedül a Hetek címmel megjelenõ vallási periodika jut el idõre és címre... Ki tudja miért? Nem is érdekes... A lényeg, hogy a nemzeti lapokat sok helyen csak a pult alól lehet megkapni, az újság árusait pedig fenyegetik munkahelyük elvesztésével, ha a kommunistáknak nem kívánatos orgánumból a megengedettnél többet adnak el. Vagy ha egyáltalán eladnak... mit is írtam az imént? Forradalom? Hülyeség. Vagy nem? Ki tudja? Tény viszont, hogy a diktatúra a demokráciában is diktatúra. És ahol a nép alulmûvelt, önérdekén kívül mást nem ismer, s ötven éve hozzászokott, hogy a lopás nem bûn, ott ezt lehet csinálni. Magyarország ilyen. Tragikus. Hiszen még a Délvidéken, ahol közismert a magyarellenesség, vagy Erdélyben, ahol máig rettegnek hivatalosan is a magyar irredentizmustól, s a Felvidéken, ahol a magyargyûlölet mindent felülmúl, nem látni olyan helyet, ahol ne árulnának magyar nyelvû újságokat. Pártállástól függetlenül... Csak nálunk, Magyarországon bûn a magyarság, a kereszténység, s hadd térjek vissza egy pillanatra a „kiirtanám az összes keresztényt“ mondathoz. És megérdemeljük, hiszen alig van még egy ország, amelynek lakosai volt gyilkosainak szellemi és elvi utódait választotta volna vezetõjévé. Diktatúra van és egy olyan nép, amely ezt tartja demokráciának. Irányított sajtó, lehallgatott és szétkapcsolt telefonok, s kiváltsájó ha figyelünk
MSZP a kongresszusán Gyurcsány Ferenc közül, Gyurcsány Ferencet választotta miniszterelnök-jelöltté. Az 519 leadott szavazat közül 517 érkezett a jelenlegi miniszterelnökre. Ennyi az „örömhir“ a baloldal szamara. Mit is jelent ez? 1./ Az MSZP kongresszusán 517 ember továbbra is képtelen az önálló gondolkodásra, csak pártutasítást képes végrehajtani, még akkor is ha tudja, hogy olyan embert támogat akitõl nem idegen a folyamatos törvényszegés, a hatóságok félrevezetése, üzleti partnereinek megtévesztése, magyarul egyszerû pitiáner szélhámos. Ne álltassuk magunkat tovább, ezek nem a kommunizmus által megtévesztett szegény emberek, hanem a kommunista diktatúra társtettesei, akik bûnözõt akarnak az ország élére, hogy saját bûnösségüket elfedjék. „A nép szabaddá nem válhatik míg lelki sötétség fogja körül“ 2./ Gyurcsány Miniszterelnöknek nyilatkozni kéne, hogy mi motiválta a FITTELINA-NOMENTANA és egyéb ügyeit, ha nem a csalás szándéka? Pl: a kis ferikének mikor „anyám katus“ a zöld szennyesládán öltöztette, már az járt az eszébe, ha nagy leszek azonnal lízingelem saját csilláromat. Most gyermekkori vágya teljesült. Ez is egy magyarázat. Szóval Fleto kíváncsian várjuk a magyarázatot, és reméljük nem fogsz gyáván a mentelmi jogod mögé bújni. 3./ Persze segítõtarsak nélkül Gyurcsány nem tudta volna elkövetni „jogi pontatlanságait“, amennyiben a csalást így becézzük. Hol vannak a tettestársak? Milyen felelõssége van az adóhatóságnak /APEH/ - Miniszterelnöki hivatalnak - Cégbíróságnak stb.? „ha összefog a gonoszság a múló idõvel a hazugság lesz illetékes így marad el a büntetés”
jó ha figyelünk
Mariaorszaga.hu *** Megtörtént eseményekrõl szavaztat a Napló, hogy a megtörtént esemény megtörtént-e vagy sem Tisztelt Panaszbizottság! Panaszomat nyújtom be a Tv2 2006.03.05-i Napló c. mûsora miatt. A mûsor egyértelmû politikai befolyás alatt áll, rendszeresen a baloldal pártoknak kedvezõ erdeményeket hozat kis sms szavazásaival, ami felveti az esetleges manipulációk tényét. Gyurcsány Ferenc miniszterelnök egy vidéki gyûlés után a vele szemben tûntetõknek egyértelmû mozdulattal, azaz a kezének letevése közben ökle befele fordult, hüvelykujja lefele, és egyértelmûen a nemzetközi jelzést lehetett látni, amit a tûntetõknek mutatott. Ezt az eseményt egy fotóval és videóval a Fidesz bizonyította is. A Tv2 hazug és manipulatív mûsoraival , hamis „tényeivel“ befolyásloja a közvéleményt, és választási csalást követ el! Egy megtörtént eseményerõl szavaztat a Napló, hogy a megtörtént esemény megtörtént-e vagy sem. Abszurd és képtelen helyzet. A Napló c. mûsor egy másik ügyben „Kövér köteles“ beszédét emlegeti, holott egy egyértelmû , hogy a Napló Kövér László szavait kiforgató MSZP-s véleményt emlegetett, ami egyértelmûen az MSZP-nek a kitalációja, de ezt a Tv2 most tényként kezelte, miszerint „Kövér mindenkinek kötelet ajánlott“. Azonban ilyen nem történt, Kövér László egy lakossági fórumán elhangzott beszédében egyértelmûen nem volt ilyen kijelentés, amit szintén hangfelvétellel bizonyítottak. Kérem panaszom mielõbbi kivizsgálását. Panaszom a Tv2-nek mellékelve.
„Ma a becsület, a tisztesség küzd a jogaiért. Olyan országot szeretnék ahol ezek a jogok természetesek! gosok a jog és az igazságszolgáltatás elõtt. Banánköztársaság? Nem hiszen ott vannak katonatisztek, rendõrök, titkosszolgálatok, akik és amelyek megakadályozzák a további törvénytelenséget, és ha kell puccsal ugyan, de eltávolítják a bûnözõt. Itt nem ez történt. Itt puccsal szerzett hatalom diktatórikus tobzódását, cinizmusát, aljasságát, hazudozását látjuk nap nap után. És az ember tényleg elgondolkodik: elmenjen-e innen, vagy maradjon, mert esetleg még szükség lehet rá. De nem is velünk, az itt felnõtteken van a hangsúly. Az öregeken, akiktõl egy életet rabolt el az utolsó hatvan év, s a gyermekek, akiknek nem szabad egy ilyen erkölcstelen és aljas világban felnõniük. Akiknek nem szabad látniuk, hogy lehet hazugságokból, a nemzet kirablásából büntetlenül élni, gazda-
Kassai László Svájc
Üdvözlettel,
godni, s közben szemberöhögni a hülye választót, mert beveszi a moslékot, amivel etetik... A gyermekeink vannak veszélyben a mai hatalom erkölcstelensége, vallásellenessége miatt, a mai diktatúra miatt. Választunk áprilisban. És ez a választás döntõ lesz sokak számára, s döntõ lesz az ország számára is. Ha marad minden a régiben, akkor hamarosan nagy baj lesz. Ha tudunk változtatni, talán még sikerül egy igazságosabb és erkölcsösebb országot teremthetünk. És itt már nem a Fideszrõl és a kommunistákról van szó, hiszen õk csak haszonélvezõi a hatalomnak. Magunkról, gyerekeinkrõl és szüleinkrõl van szó, akiket nem hagyhatunk elveszni e posványban. Választunk egy diktatúra kellõs közepén, egy lealjasított nemzet polgáraiként, úgy, hogy vagy egy adószám
Skodacsek András
nélküli cég érdekes figuráját juttatjuk a miniszterelnöki székbe, vagy egy olyan embert, aki már bizonyított... aki magyar és akinek vannak szakemberei (nem csak cimborái), elvei és céljai. Olyan céljai, amelyek nem saját gazdagodását szolgálják, hanem a nemzet javát és felemelkedését határoktól függetlenül. És ez az ember magyar, minden ízében és gondolatában... Nem hagyhatjuk az országot a diktatúra mocskában, nem hagyhatjuk a magyarságot egészen elveszni... Mert ami áprilisban lesz, az csendes forradalom, végsõ leszámolás... vagy utolsó bukás. Ám, Zrínyi Miklóssal szólva: „sed dulcis est vivere!“ (Megjelenés elõtt a Nemzeti napló márc. 1-jei számából) Forrás: Stoffán György
21
M. Szabó Imre beszéde a Széchenyi Körben Budapest, XII. kerületi (MOM) Mûvelõdési Központ A kommunizmus áldozatainak emléknapja – pontos-e vajon ez a mondat? Nem, inkább diktatúrájának borzalmairól, a tudatos népírtásról, annak emléknapjáról kellene megemlékeznünk? Nagy dilemma..! És nem csak egyszer egy évben kellene megemlékeznünk! Hanem- amint azt a holkaust áldozataira való 365 napos emlékezés-sorozatban láthatjuk- minden alkalommal, ha kell, hát minden nap! A bûn, amit elkövettek az egyetemes emeberi jogok, az emberiség ellen, a fájdalom, amely valamennyiõnk lelkében sajog, elévülhetetlen, nem múló! Gyötör bennünket. Még akkor is, annak ellenére is, ha a keresztényi megbocsátás vezérli cselekedeteinket, életünket. Ezek a bûnök szerintem nem megbocsáthatóak! Dédapáink, apáink, testvéreink rokonaink, szeretteink s ismeretlenek szenvedése a mi szenvedésünk is. Lelkünkben sajog a fájdalom, olykor már-már észre sem vesszük. Csak azt, hogy nagyon-nagyon rossz a közérzetünk, ha egy kicsit is eltöprengve sorsunkon a múltra emlékezünk. Krónikus mentális sérülés ez, olyan, amit az idõ múlása nem gyógyít be teljesen. Egy kicsit igen, de soha el nem tûnõ nyomai hegesednek valamennyiõnk lélkében. Nem felejtem el azt az éjszakát, amikor berontottak a düledezõ pesterzsébeti vályogházba. Öten jöttek, meg Róth bácsi, a környék utcabizalmija és Farkas Sándor , a szomszéd, aki bennünket - „piszklos oláhokat“ (Erdélybõl menekültünk át.) harmincnyolcszor jelentett fel. Az ÁVH emberei – emberei? : pribékjei voltak. Egy szobácskában éltünk, szülem, s mi ketten, gyerekek. Nyomorúságosan, de nagy-nagy szeretetben, egymás leheletét érezve. Az ÁVH pribékjei, a „KAPDOVA“csoport tagjai. Ez az ÁVH-n belüli szleng: KAPDOVAmilyen útszélien-primitív s kegyetlen! Elkapdoválni !!! A kifejezést attól a V. Nagy Árpád egykori ÁVH-s operatív tiszttõl hallottam, akit bûntetésbõl a Gyorskocsi utcai pribékek közé helyeztek. Éppen tegnap mondta el, töredelmesen, könnyeivel küzdve történetét abban az életút interjúban, amit róla írok. Könnyes szemmel mesélte, milyen drámák zajlottak le a szeme elõtt, amikor ajtót berúgva rontottak rá a békésen alvó családra. Az egyik kicsi gye22
rek az anyja hálóingjébe kapaszkodva, a másik a kényszerûen szedelõcködõ apát tédénél átölelve szemlélte rémülten, miként lökdösik, taszigálják kifelé édesapjukat, mint érvel szegény feleség: nem, nem, a férjem nem követett el semmit! Minként dúlták fel a lakást, a kamrát, mint vagdossák oda a teli befõttes üvegeket a falhoz, milyen barbárul, önmagukból kivetkõzve tornádózták végig a percekkel korábban még békés, szeretettel áthatott otthont. (Ez az ember nem bújt az unalomig ismert „parancsra tettem“ mentegetõdzõ szavak mögé: beismerte, maga is része volt ugyan az elnyomó gépezetnek, s egész élete a vezeklés, a bûn kimondása és bevallása könyvben, szóban cselekedtben, a megbánás jegyében telik.) Szóval a „KAPDOVA“ csoport nálunk ugyanezt a bûnt követte el, ugyanígy! Feltehetõleg egyazon parancsnoki „filozófia“ alapján! És vitték szegény sápadt apámat. Soha nem felejthetem a pillanatot. Elévülhetetlen pillanat! Elévülhetetlen a bûn!- és nem csak azért, mert azóta is alvászavaraim vannak, gyakran felriadok, abban az órában, amikor a KAPDOVA emberei elrángatták szerencsétlen, a románok által ugyanígy megalázott, meggyötört édesapámat. Nem sokkal késõbb, Sztalin halála napján Halupka tanár „úr“ a pesterzsébeti általános iskolában mindenkitõl megkérdezte, mit érez a nagy vezér, „apánk“ halála kapcsán. -Mint embert sajnálom, de mint politikust nem! - feleltem kis naívan. A munkáskáderbõl kikupálódott tanító a szomszéd utcában lakott. Ugyanolyan nyomorban, mint mi. Csak onnan nem hiányzott az édesapa, mint nálunk. Mert õ bent volt, hol az ÁVH-ban, hol a rendõrségen. A tanár ezt tudta, hiszen errõl suttogott a környék! Halupka tanár „úr“ dührohammában kirángatott s osztálytársaim elõtt vadul megkörmösözött. Soha el nem úló fájdalmat okozva. Bennem soha el nem évülõ bûnt követve el. Persze apró, említésre se méltó ki kegyetlenség ez, azokhoz a bûnökhöz képest, amelyeket a kommunisták pribékjei, a KAPDOVA-sok és társaik elkövettek a magyarság ellen. Magyarok a magyarok ellen. Persze parancsnokairól, legfelsõbb irányítóikról ez utóbbit teljességgel nem lehet állítani.
Õk, e furcsa, különös szerzetek, a magyarságot a magyarokkal verették, üldözték, vetették börtönbe, figyelték meg, hurcoltatták, súgatták be, évtizedeken át. Tegnap este a ZENIT TV-beli, A MAGYAROK VILÁGA címû egyórás mûsorom vendége egy orvos volt, akit a szovjet hadsereg pribékjei vittek el, vettek õrizetbe, Balatonfüreden ( ???) ítélték el kémkedésért tíz évre s marhavagonban lötyögtették Harkovba, majd onnan Szibériába, a GULÁG-ra, Kolimára. Miközben megdöbbentõ törénetérõl beszélgettünk, finoman helyreigazított: nem a kommunizmus emléknapjáról, hanem a bolsevizmus rémtetteirõl, a LENINI-SZTÁLINI DIKTATÚRA borzalmaiól kell nekünk emlékeznünk. Mert ez diktatúra, véresen kegyetlen diktatúra volt! Meghajottam, a fejem érvei elõtt. Egy kicsit pillnantsunk körül, hogy vajon a világban hány emberéletet követelt a bolsevista terror, a kommunizmus rémtetteinek mennyi a kézzelfogható, tényekkel igazolható áldozata? Íme egy kis statisztika! Ismételjünk egy kicsit és ismételjük mindaddig, amíg az emberiség tudata nem csak egyfajta áldozatot ismer és szajkóz kényszerû média-kiszolgáltatottságában: nap- mint nap! A nácizmus számlájára mindent összevetve körülbelül 25 millió áldozatot írhatunk, míg a kommunizmuséra ennek majdnem a négyszeresét, méghozzá a következõ geográfiai elosztásban: Szovjetunió: 20 millió; Kína: 65 millió; Vietnam: 1 millió; Észak-Korea: 2 millió; Kambodzsa: 2 millió; Kelet-Európa: 1 millió; Latin-Amerika: 150 000; Afrika: 1,7 millió; Afganisztán: 1,5 millió; Nem, a nemzetközi bolsevista-kommunista mozgalom, nem tétlenkedett: közel járunk a százmillió halotthoz. Százmillió család- íme az emberiség nem elhanyagolható szelete- ellen elkövetett, soha el nem évülõ bûnök! Minden ember halála egyforma veszteség, egyformán sajgó fájadalom. Legyen az keresztény vagy zsidó! Legyen akár százmillió, akár hatmillió! Nem tehetünk különbséget emberhalál és emberhalál között! Amikor akasztott embert temetnek, akkor fúj ilyen hevesen, viharosan a szél,– suttogták körülöttem a Kerepesi temetõ elõtt a tolongó, valamit sejtõ-valamire vágyakozó tömegben.. Vörös az égalja, vérvörös szemek, a titkolt sírástól- ott voltam, soha nem felejtem el : a félelem és a dac, az elszántság jó ha figyelünk
keveredett azon a szomorú délutánon. Csak benne volt a levegõben: itt, ebben a megnyomorított népben megmozdult valamiaz emberek lelkében. Rajk László özvegye 1956-ban egyre gyakrabban követelte, hogy a férjét tisztességes körülmények között temessék el Õsszel a pártvezetés már nem halogathatta tovább az ügyet. 1956. október 6-án a Kerepesi temetõben összegyûlt tömeg jelenlétével az utóbbi évek bûnei ellen is tüntetett. Félelmemtõl remegve ott dideregtem, kamaszként, a KAPDOVA akcióval a lekemben. Nem sejtehettük, hogy tizenhét nap múlva kitör a forradalom. A mai nap, február 25-e a kommunizmus áldozatainak szomorú, kegyeletes, ugyanakkor figyelmeztetõ emléknapja. 1947. februárjában - koncepciós vádak alapján - ezen a napon tartóztatták le Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt fõtitkárát. Kovács Béla a magyarok szemében a szabadság és a nemzet függetlenségének jelképe volt. Letartóztatásakor mindenki úgy érezte: megdõlt „a demokrácia bástyája“. Egy embert letartóztattak, mégis egy egész nemzet tudhatta: elveszett a szabadság. Majd többévi elõzetes fogva tartás után a Szovjetunióba hurcolták, és 1952-ben 25 évi szabadságvesztésre ítélték. A „Gulag“ néven ismert kényszermunka-táborok keserveit megjárva, 1955-ben térhetett haza, de csak félév múlva szabadult, betegen. Bár ezután még képviselõként politikai szerepet is volt alkalma vállalni, az igazságtalan meghurcoltatás és fogság megpróbáltatásai következtében 1959-ben 51 évesen meghalt. Sorsa egyfajta típus-példája lett azoknak, akiket ma már a kommunizmus áldozataiként tarthatunk számon. Kovács Béla példája és a doni katasztrófa úgy kapcsolódik össze, hogy a második világháború, benne a doni vesztes csata során fogságba került magyar hadifoglyok is százezres nagyságrendben kerültek a Gulag embertelen kényszermunka-táboraiba, s közülük sokan ott lelték halálukat. A „malenkij-robot“ címen elhurcolt magyar civileknek pedig csak mintegy tíz százaléka maradt életben, s térhetett vissza otthonába. Ezek között jelentõs számú nõ, sõt fiatal nõ is volt. Az elmúlt évszázad ötvenes éveiben itthon Magyarországon is ezrek kerültek koncepciós vádak és perek alapján börtönbe, bitófára vagy kényszermunka-táborokba. Az úgynevezett kitelepítetteket pedig minden indoklás és ítélet nélkül hurcolták el, s tartották, dolgoztatták embertelen körülmények között évekig a hortobágyi, és más e célra létesített telepeken. Ezeken a helyeken a gyermekek is együtt szenvedtek szüleikkel. A letartóztatások, elhurcolások, kihallgatások módja (általában éjjel vagy hajnalban, az ágyból riasztották fel a soron következõket- lásd KAPDOVA akciók), a verések, a testi és lelki megaláztatások az jó ha figyelünk
emberi méltóságot sárba tiporták, s minden erkölcsi megfontolást nélkülöztek. A kínzások, az éhezés, fázás, a betegségek, továbbá a nehéz munka következtében sokan még fogságuk idején meghaltak, mások testileg-lelkileg megrokkantak, s akik még ma is életben vannak, azok többsége is élete végéig viseli e megpróbáltatások nyomait. Ezután következtek még az 1956-os forradalom kivégzettei, bebörtönzöttei és a külföldre menekültek serege. Az áldozatok között sokan voltak, akiket kifejezetten a hitükért üldöztek, s még többen, akik a nehézségeket Istenbe vetett hittel és bizodalommal voltak képesek elhordozni és túlélni. Õk voltak azok, akik rabtársaikat is erõsítették, s táplálták bennük a reményt. Szólnom kell arról is, hogy a bolsevistákkommunista utódai ma is közöttünk vannak. Lapítanak vagy uralkodnak! Bûnöket követve el e sokat szenmvedett, jobb sorsra érdemes, nagyon- nagyon tehetséges, de elámított magyarnemzet ellen! A megcsokított Magyarország határain belül és azon kívül egyaránt! Nézzük , mi történik ma hazánkaban: egykori aparatcsikos és kommunista káderek pöffeszkednek miniszteri székekben, a miniszterelnöki poszton soha nép által meg nem szavazottt, választott deviáns meber garázdálkodik. Visszahozták az országba a félelmet. A teljes bizalmatlanságot. A félelem motíválta gyávaság sokak védekezõ reflexévé vált. Ám így, ilyen társadalmi viszonyok - inkább : iszony közepette nem lábalhatunk ki a magyarság elsorvadását elkerülhetetlenül okozó posványból, a lápból. Amely lehúz bennünket és lassan, mint a színházban a függöny, leereszkedünk a megsemmisülésbe. Sokak szerint világbanki törekvéseket kiszolgálva. Eközben dölnek ki a szekrénybõl a csontvázak: élõ emberek , ügynökök, áldozatok, mögöttük lapítanak a felbujtók, a megrendelõk, a jeletésrendelõk- és az azokat olvasók. Dölnek kifelé a kommunista rendszernek a dikatatúrának az áldozatai.:bûnösök, elkövetõk - sunyi önkéntesek: úgynevezett „hazafiasok“- haza- és embertárs-árulók. A magyar nemzet soha nem volt ennyire megosztott, mint most, ezekben a nehéz, sorsdöntõ napokban. Csak bizakodni tudok, hogy a lápból mégis csak kihúzhatjuk lábunkt és leverve a ránk rakódott fél évszázados mocskot elindulhatunk egy keresztény elveket irányként megjelölõ ösvényen. Amelybõl majd út lesz, ahol majdan nyugodtam elérhetjük azokat a célokat, amelyken már régen túl lehetnénk, ha a bolsevízmus, a kommunizmus nem téríti el a fél világot, a mi világunkat is.
VÁLASZTÁSOK elõtti izgalmi napokban, kegyelmi állapotban leledzünk. Ne felejtsük, s ezt hangoztassuk úton-útfélen: a kommunista bûnösök, a bolsevista utódok itt hangoskodnak-táncolnak közöttünk! Vigyázzunk, ne ámítsanak el, ne szédítsenek bennünket és embertársainkat. A bigott elvtársak most a fináncoligarchia soraiba tömörültek. Kifosztva az ország maradék javait, amelyekért mi magunk s fiaink dolgoztak meg! Megrendítve a parasztságot, amelynek hétköznapi hõsei nem adják fel: féltve, szinte testükkel óvják a földet, az egyetlent, ami jövõjüket, jövõnket megteremtheti. Áldozatai is vannak ennek a gigászi küzdelemnek:ezt harminc halott magyar gazda sírja jelzi! Ennyien menekültek ugyanis öngyilkosságba azért, mert a jelenlegi kormány elsikkasztotta az Európai Unióból nekik, névre szólóan küldött támogatási pénzt! Aztán megjelentek a bajba jutott, fizetésképtelenné tett gazdáknál a dölyfös bankárok és elkoboztak milliós traktort, állatálományt, házat és gazdaságot. Majd kétségbeesettségükben, feladva a reményt: kötelet kötöttek a nyakukra. Ki fenyegetett hát kötéllel itten kérem? Ki tette a kötelet a gazdaemberek nyakába? A jelenlegi magyar kormány! Kik õk? A mai, profitorientált bolsevisták. A kötéllel fenygetõk! Végezetül: A bolsevista-kommunista üldözések értelmi szerzõi és kegyetlen végrehajtói kísértetiesen megvalósították a Pál apostol által idézett prófétai igéket: „Mind elhajlottak, valamennyien megromlottak, és nincsen, aki jót tesz, egyetlenegy sincs. Nyitott sír a torkuk, nyelvükkel ámítanak, kígyóméreg az ajkukon; szájuk átokkal és keserûséggel van tele. Lábuk gyors a vérontásra, romlás és nyomorúság jár a nyomukban, és a békesség útját nem ismerik; Isten félelmével nem törõdnek.“ (Róma 3,12-18). Áldjuk azoknak emlékét, akik Istenhez és nemzetünkhöz való hûségükkel és kitartásukkal példáink lettek a szenvedésben! Tanulságul hadd említsem Jézus Krisztus három boldogság-ígéretét: „Boldogok a szelídek, mert õk öröklik a földet. Boldogok, akik békét teremtenek, mert õk Isten fiainak neveztetnek. Boldogok, akiket az igazságért üldöznek, mert övék a mennyek országa. Emlékezzünk hát tisztelettel-kegyelettel az elhunytakra, a bolsevizmus , a kommunizmus, e diktatórikus eszme és rendszer áldozataira! Áldozzunk egy percnyi csenddel az elhunytak, magyar embertásaink emlékének! Forrás: M. Szabó Imre
23
Enyves kezûek, takarodó! „A kommunizmus megbukott, mindenféle értelemben, de a kommunistáktól nehéz lesz megszabadulni, mert senki sem olyan konok és veszedelmes, mint egy bukott eszme haszonélvezõje, aki már nem az eszmét védi, hanem meztelen életét és a zsákmányt.” Az 1989. február 21-én, az Amerika Egyesült Államokban, San Diegoban meghalt magyar írótól, Márai Sándortól származik az iménti idézet, amelynek soha nem volt nagyobb aktualitása, mint éppen 2006 Magyarországán, a választási hajcihõ végóráiban. Mert a közös kommunista gyökerekbõl megszületett mai politikai „elit“ tagjai - a Fidesztõl, az SZDSZ-en át az MSZP-ig- halotti torra készülnek. A saját halotti torukra. Nekik már befellegzett, bár ezt még nemigen akarják elismerni. Lakatos Pál
Nem biztos, hogy a tavaszi választás hozza el nekik az uralkodás, az ország kifosztás utolsó perceit, sõt, inkább az a biztos, hogy ideig-óráig még maradnak, de együtt állnak már a Hazát igazán szolgálni akarók. Igaz, hogy most még az üldözöttek, a kifosztottak táborát alkotják, de már kész a terv, a koncepció a Haza megmentésére. Még, nemtelen eszközök sokaságát felvonultatva, foggal-körömmel kapaszkodnak a hatalom igencsak imbolygó trónusába, de a napjaik meg vannak számlálva. Szükségük van a hatalomra, mert ha azt elveszítik, jól tudják, elvész az ebül szerzett vagyon is. Ha a tisztakezûek jönnek, és jöhetnek, elsõ dolguk lesz, hogy gátat szabjanak a további csalárdságoknak, fosztogatásoknak, tolvajlásoknak. Akkor aztán visszakerül a nemtelen eszközökkel, a törvényi látszatot mímelve megszerzett sok-sokmilliárd, jogos tulajdonosához, a kifosztottak millióihoz. Ha nem a saját bõrünkre menne ki a játék, ha végvonaglásuk nem bennünket taszítani még sötétebb mélységekbe, még nevetnék is rajtuk. Kinevetném pojáca hazudozásaikat, ahogy elborítanak bennünket ígérethalmazaikkal. Már ötezer milliárd forinttal lettünk gazdagabbak. Ennyit ígért ugyanis a két „menõ”, a két párti egypártrendszerre törekvõ Fidesz és az MSZP. S vannak, akik még mindég tapsolnak nekik. Pedig még matematika zseninek sem kellene ahhoz lenni, hogy világosan kitûnjék, egy olyan Hazában, ahol egy hónap alatt 377 milliárd nyolcszázmillió forinttal növekedett az államadósság, ott nincs egy majd egész esztendõnyi költségvetést kitevõ szabadon fel24
használható pénz. Mert emlékezzünk csak a napokban közzétett pénzügyminisztériumi államháztartási tájékoztatójára, amely szerint a központi költségvetés forint- és devizaadóssága 2006. január végén 13121 milliárd forintra rúgott. Mindezt részletezve, a devizaadósság, az év elsõ hónapjában 244 milliárd forinttal nõtt, elérve a 3835 milliárd forintot, a forintadósság pedig 133 milliárd forinttal növekedve, 9286 milliárd forintig „kúszott”. Összegezve tehát, egyetlen hónap alatt majdnem annyi pénzt szórtak szét a ma hatalmon lévõ MSZP-s– SZDSZ-es urak, mint amennyi bevételre tettek szert a ferihegyi repülõteret üzemeltetõ Budapest Airport Rt. eladásából. Ha ilyen ütemben „növekszik“ a jólét, akkor honnan kerül elõ az az innen is, meg onnan is ígérgetett ötezer milliárd. Szemfényvesztés ez az egész választási hadjárat, amely egyben bizonyíték arra is, hogy velünk még ezt is meg lehet csinálni. Ütemes vastapssal köszönjük meg- mindkét oldalon- a saját kifosztásunkat. Zene füleiknek ez a Rákosi rezsimet is felül múló tömjénezés, hiszen így elhitethetik magukkal, hogy az örömünnep közepette megmaradhatnak a franciaországi Loire mentén megvásárolt kastélyok, a horvátországi szigetek, jacht-kikötõk, a mallorcai nyaralók, az ellopott száz- és százmilliárdok. Pedig, ha ismernék a magyar történelmet, tudhatnák, hogy a népet csak ideig-óráig lehet az orránál fogva vezetni. A törökök rabságában egykoron sínylõdõk sem hitték azt, hogy a százötven éves nyomornak egyszer vége szakad. A Habsburgok is örök életre rendezkedtek be
nálunk, s az ideiglenesen hazánkban tartózkodó megszálló orosz csapatok fõtisztjei, tábornokai is öröklakásokat vásároltak Magyarországon. Aztán ez az örökség is szertefoszlott egyszer. A baj csupán az, az örökösöket is a megszállók által hatalmon tartott Kádár-katonák jelölték ki. Ennek isszuk most a levét, s még unokáink is ennek a terhét nyögik majd. Ha, idejében észbe nem kapunk. Nem holnap, nem, ma még. Most megint rágjuk az éppen aktuális gumicsontot, amit történetesen Postabanknak hívnak. Szörnyülködünk -teljes joggal -, hogy 150-170 milliárd forintot ismét kivettek a zsebünkbõl. De föl tudjuk egyáltalán mérni, a jó esetben havi százezer forintos éhbérünk mellett, hogy mekkora összegrõl is van szó? Szinte biztos, hogy nem. A barbár tékozlás, a saját zsebre játszás mértékét, lehet hogy jobban megértjük, egy, az ügyletben szereplõ példával. A Postabanknál ugyanis nemcsak az bûn, hogy a mi adóforintunkból, a csillagok mai állása szerint, százhetvenmilliárd forintot tékozoltak el, raktak magánzsebekbe, bankkonszolidáció címén, hanem az is, hogy a Postabank tulajdonában volt egyéb vagyontárgyakat is kótyavetyére szánták. „Értékesítettek“ például Budapesten, a belvárosban, egy tizenhétezer négyzetméteres nagyságú irodaházat, kebelbarátoknak, 30 forintos négyzetméterenkénti áron. Csak megjegyzem, még egy roskadozó, tanyasi vályogviskót is drágábban lehet eladni. Aztán, hogyhogy nem, ezt a példánkban szereplõ épületet, az új tulajdonos gyorsan bérbe adta, havi ötmillió forintért, késõbb pedig piaci áron értékesítette. Nyilvánvaló persze, hogy a teljes vételár nem õt gazdagította, a politikai „elit“ csahosai, ahogy az már lenni szokott, tartották a markukat. S ez csak egy példa, miközben tudjuk, hogy a fosztogatásoknak se szeri, se száma. Jöhetnének már a huszonegyedik század Sobri Jóskái, Rózsa Sándorai. Hogy a kifosztott népnek igazságot, s példát szolgáltassanak. De ne hagyjuk még abba a példálózást. Összesítve, elúszott százmilliárdokat sorolok most. Csupán emlékeztetõül írom le egymás után a következmények nélkül maradt becstelen „üzleti tranzakciókat“. Tocsik-Szokai ügy, a Horn villa titka, olajszõkítési ügyek, Nyírfa-dosszié-zsurki vodkagyár, Xénia-láz, vecsési számlagyár, Budapest Bank értékesítése nyolcezer forintos haszonnal, a CW-Bank eltûnt száztízmilliárdja, a több mint négyszázmilliárd forintot fölemésztõ Hitelbank konszolidációja. A teljes bankrendszer konszolidálása, adósságkonszolidációval együtt, ötezer milliárd forintért, jó ha figyelünk
Agro-Bank, Konzum bank botrány, Budai Hengermalom, az Altus birodalom, belterületbe vont óbudai és sasadi földek, az MSZMP, a KISZ, a szakszervezet eltûnt vagyona. A gyilkossággal is összekapcsolható London brókerház ügye, Kordax, Globex, Fotex, Caola, ÉGIS, Co-Nexus, Dunaferr, Buda-cash, a pesti zsinagóga felújítása körüli botrány, a Zemplényi ügy, Central hotel, Zefirusz, Hotel-Infó-Coral Beach, Conrad, Calimera, Aquapark, Aqua Blue, Ali Baba, Kime-net, Gresham, Paks, Hajdúszoboszló, fõvárosi közmûvek privatizációja. Technomark-ügy, orosz államadósság, Szekeres Imre szállodája, Traubi botrány, Tribuszerné pilótajátéka. A Fidesz 12 fantomizált állami gazdasága mellett, tudunk a Medgyessy-féle állami gazdaságok „értékesítésérõl, nevezetesen az abaúji Charolé, az alcsi-szigeteki részvénytársaság, a bácsalmási agráripari rt., az egyingi agrár rt., a Mezõhegyesi Állami Ménesbirtok Rt., a komáromi, a szerencsi, a bólyi mezõgazdasági rt., a Hód Mezõgazda Rt. 71 555 hektárnyi területérõl, 1 870 852 aranykorona értékben. És akkor még a Nemzeti Földalap körüli “simlisségekrõl" nem is beszéltem. De „leskelõdjünk”a vissza nem térítendõ állami támogatások környékén is. Évekkel ezelõtt került a birtokomba az a levél, amely 2003. május 13-i dátumozású, rajta az akkori miniszterelnök kézírásával olvasható a megszólítás, „Erõs úr!“ A megszólított annak a Magyar Fejlesztési Banknak az elnöke, amely bank 2002-ben 140 milliárd forint körüli veszteséget könyvelhetett el, s a miniszterelnök, a dokumentum szerint, arról rendelkezett, hogy a bank agrárcenzúra bizottsága által tárgyalt, százmillió forint feletti jóváhagyott ügyletek sorsa mi legyen. A megszólítás mellett, ákombákom betûkkel szerepel még az is, hogy az állami támogatásban részesített vállalkozókkal titoktartási nyilatkozatot írassanak alá, azaz, a kedvezményben részesülõ vállalkozónak kézjegyével kell igazolni, hogy mennyi pénzt vesz fel, s mennyit oszt vissza az adományozóknak. Harminchárom vállalkozó neve szerepel az ügyiratban, közülük sorolok néhány kimagaslóan magas összeget átvevõt, persze név nélkül. E szerint: Gyomaendrõdön valaki 144 102 000 forintot kapott, Budapesten, a Méta utcában 228 236 500 forintot, szintén Budapesten, az Endrõdy Sándor utcában 102 500 000 forintot. Üllésen 120 millió forintot, Szentesen, a Klauzál utcában 297 500 000 forintot, Vásárosnaményban, a Veres Péter utcában 165 millió forintot. Ebesen 247 925 000 fo-
rintot és Surdon 211 685 500 forintot. A harminchárom vállalkozónak juttatott, vissza nem térítendõ támogatások végösszege ötmilliárd forint közeli volt. Ha hiszik, ha nem, ez a rendszer olyan mélyen, a velejéig korrupt, élen a politikusokkal és a bankárokkal, amilyen még soha nem volt Hazánkban. Minden kormány idején készültek, készülnek ilyen listák. Így már talán érthetõ, hogy miért is üres az államkassza, hiszen, ha összeadnánk ezeket az összeget, a pénzt, amit a bankokból, meg a gazdaságból kiloptak, rábukkannánk a költségvetésbõl hiányzó összegre. Az ilyen ügyekben persze, kormányváltások idején, soha nincs feljelentés. Egy-egy miniszterelnök tudomásul veszi, hogy az elõdje idején hány és hány milliárdot loptak el a mi pénzünkbõl. S ami a legnagyobb baj, mi is tudomásul vesszük. Ezek a szõnyeg alá söpört tolvajlások, a száz- és százmilliárdok évtizedre elegendõek lennének a bérfejlesztésre. Ezekbõl aztán tudatosan csinálnak ügyeket, a perifériális botrányokat, kiabálnak egy kicsit, kiabálnak, hogy te lakást vettél, te csaltál, akkor a másik tábor visszafelesel, hogy Orbánnál kisebbet csalt Magyar Bálint, de Orbánban bízunk. Aztán, amikor odáig fajul a dolog, hogy kiderülne, valakinek a kezéhez súlyos tízmilliárdok eltûntetése tapad, akkor az egész politikai „elit” zümmögõ kórusa elhallgat. Nem hiszem, hogy az elmúlt évtizedekben bárki is hallott volna arról, hogy mekkora a korrupció a bankoknál. Hogy miért? Mert minden politikust onnan fizettek, a Kereskedelmi és Hitelbankból, a Hitelbankból, a Postabankból, a Budapest Bankból, az OTP-bõl. És az egésznek a csúcsán ott áll a Magyar Fejlesztési Bank, amely száz százalékos állami tulajdonként azt a klientúrát fizeti ki százmilliárdokkal, amelyik éppen hatalmon van. Még mindég a bankoknál maradva, de tovább lépve az autópálya építésekig, ott is hasonlóan mûködõ rendszert találunk. A hazai autópálya építési rendszer ugyanis nem más, mint a magyar költségvetési pénzek legnagyobb megcsapolása, vállalkozási keretek között. Nyilvánvaló, hogy minden párt a saját embereit helyezi oda, akik aztán majd megint csak visszaosztanak. De azt is tudni kell, hogy az egyik legnagyobb bûnt akkor követték el uraink, amikor- igazán hazaáruló módon1991-ben megszüntették a Közúti Építõ Igazgatóságokat. Ezek azok a közútépítõ igazgatóságok, amelyek korábban az utakat építették, értettek hozzá, eszközeik, szakembereik, kapcsolatrendszerük volt ehhez.
Megszüntették ezeket, aztán megalakult a hazai Strabag, amit meg másoknak átadtak. Hangsúlyozom, nem eladták, hanem a külföldieknek átadták. Az autópálya építés nagyon jól jövedelmez a politikusoknak, nagyon sok milliárd forint jut el így, suba alatt, hozzájuk, hiszen a pénz egy része a hitel visszafizetésére használható fel, s a bankvezéreket is ugyanaz a csapat nevezi ki, õk határoznak arról is, hogy kik lesznek az igazgatótanács és a felügyelõ bizottság tagjai. Ez egy ördögi kör. A mai rendszerben - ahol közel azonos erejûvé vált a maffia „A“ és „B“ csapata, tehát a Fideszes és a szocialista csapat- alkukkal eldöntik egymás között, hogy ez a testület továbbra is a Fideszé lesz, az õ révükön õk húzzák le a sápot, emez meg a szocialistáké, ott meg õk nyerészkednek. Ezek a hatalmi egyensúlyok addig alakulgatnak, amíg a politikai „elit“, a látszólagos veszekedések közepette, azt nem mondja, hogy megosztoznak a gazdaság és a média területén. S ha megegyeztek, viszonylagos csönd lesz. De, amíg ez nem következik be, addig kígyót-békát kiabálnak egymásra, hogy az osztozkodás végén még nagyobb zsákmányt szerezhessenek meg. Még egyszer mondom, ez a jellemzõ a Fideszre és a szocialista pártra is. Egyébként, egy-egy tranzakció esetén, nem kérnek, hanem, utasítanak. A pályáztatási pénzbõl nem visszakérnek, nekik az „jár”. Amikor visszaosztásokról, meg saját kezû aláírásról beszélünk- a hozzám került anyagok alapján, mondom- látható, hogy egymástól sem félnek. De ebbõl az is látszik, ha ezeket az anyagokat a látszólagos ellenérdekeltségû pártpolitikus kezébe adnánk, mondjuk a Fidesz oldalon- és nagyon sok tapasztalatunk van a fordítottjáról is-, akkor esze ágában sem lenne azt nyilvánosságra hozni, hanem próbálná megzsarolni vele az ellenfelet, azaz új, kedvezõ pozíciót szerezni a dokumentumok által. Fenyegetve persze a másikat, mondván, ha nem teljesülnek zsaroló követelései, akkor ezt a „saját” újságjában nyilvánosságra hozza. De az biztos viszont, hogy nem a nyilvánossággal kezdené. Ilyen tehát a hazáért aggódó pártpolitikus gondolkodása. Mindent a hazáért, de csak szólamokban, minden a népért, de csak a választási hadjárat közepette. Egyébként meg a haza én vagyok, Magyarország én vagyok! Ez az õ mentalitásuk. Nem tudom, a Haza polgárai tisztában vannak-e azzal, hogy uraik a szó valódi értelmében hazaárulók, és milliárdok fölött rendelkeznek, balkézrõl, Hazánk kárára. Forrás: Lakatos Pál – Magyar Világ
DOBROVITS MIHÁLY: A RETUSÁLT HATALOM Az, hogy a kitüntetésre felterjesztettek között volt a Kádár-kor három emblematikus figurája, Fekete János, Marjai József és Mosonyi Emil, nyilvánvalóan üzenet. Annak tudatása, hogy a kiválasztó grémium és a felterjesztés intézõi már érvénytelennek tartják az a rendszerváltáshoz kötõdõ hagyományt, amely a Kádár-kor meghaladásában és nem annak átalakításában kereste az új berendezkedés legitimációját. Márpedig az elmaradt forradalom feltétele éppen az volt, hogy az elõzõ korszaknak megfellebbezhetetlenül vége lesz, s annak prominensei visszavonulnak a civil szférába
jó ha figyelünk
25
Érdeklõdve olvastam a hiradásukat. Készen állanak a kormányzásra. Valószínûleg jobban fogják csinálni, mint a jelenlegiek (amit nem szabad tovább folytatni). Gyõzzenek és tegyék a dolgukat. Megjegyzésem abból adódik, hogy bár ez a négyévenkénti erõpróba a mindennapi élet szempontjából nem elhanyagolható jelentõségû, a magyarság sorskérdéseihez nem sok köze van. Az összes parlamenti párt kínosan kerüli a létkérdések felvetését, akárcsak megemlítését. Akkor meg ez ugye egy országos méretû helyi önkormányzati választás, a sorskérdéseket meg a színfalak mögött döntögetik az ismeretlenek. De az emberek szeretnének végre élni is. Az élethez, a teljes értékû emberi élethez hozzá tartozik a politikai lét, megnyilvánulás, küzdelem is. Errõl pedig itt szó sem lehet, mert a politika teljes értelmében itt még elismerhetõ igényként sem nyer polgárjogot (azt hiszem, hogy nem tévedek a megfogalmazásban). Itt egy francia típusú ki kitõl veszi el a politikai döntési jogot és a vele járó elõnyöket jellegû huzakodás folyik (a király vagy a nép a szuverén?). Holott a politikai létezés lehetõségének a biztosítása volna a feladat, azt kellene szolgálja egyebek mellett az állam. Szokatlan kifejezéssel élve a természetes emberi személy szuverenitására és ezen emberi személyek természetes közösségeinek szuverenitására kellene építeni a társadalom-politikát, beleértve az alkotmány ügyét is. Talán meg lehet fogalmazni, hogy mi annak a sok „szélsõségesnek“ cimkézett és a modernség álarca mögül lenézett ember véleményének a lényege (még ha õk kevésbé is fogalmaznak pontosan): Például a szolidáris társadalom, gazdaság, állam kifejezés egy igen jó irányba tett lépés. De már 8 éve sem volt elég a sok kis lépés, amibõl Gyurcsány csinált komédiát. Szerkezeti változtatásra lenne szükség számos területen, ami az úgynevezett rendszerváltásnál 1990-ben elmaradt, az alapozhatná meg a társadalmi békét. De ilyet még mindig csak sejtetni látunk, és még mindig nem látszanak választási igéretként, programként sem az elhatározott, kidolgozott lépések! Mik a szerkezeti megoldások? Na most bikavadítóként néhány példát: 1. a föld a társadalom egészéé, répgi szóval az egyén csak birtokolhatja, ezért nem privatizálható tovább az emberek alól külföldi tulajdonosoknak, a fölös földnek pedig, amit éppen nem mûvel meg valaki, a következõ nemzedék tartalékának kell lennie. A földet természetesen a termõföld konkrétságán túl a természeti erõforrások szinonímájaként is értelmezve ásványkincsekre, vízre és levegõre, éghajlatra stb-stb. 26
Földet eladni adósság-rendezésként országos méretben olyan volna mint a nevezetes szamárbõr-szerzõdés, az önfelszámolás eszköze. Ebbõl következik, hogy a jelzálog intézményes is csaks peciális feltételek között jelent járható utat. Erdély esetében meg a székely erdõk arányosításakor ezek a speciális feltételek nem voltak adottak, a következmények ismertek. nem kellene itt tovább folytatni. S ha uniós egyezményt kell újratárgyalni, akkor rajta. 2. az ország, a nemzet nemzetközi jogalanyiságának valóságossága - mert most éppen az ötvenes évekbõl ismert rezzenéstelen szemmel visznek bele minket az uniós birodalmi katyvaszba, szuperállamba, ahonnan éppolyan nehéz lesz majd kikászáklódni, mint amikor valaki türelmetlenül drékig érõ sárba lép (de abba bele is lehet fulladni). 3. ez a privatizáció csak az államosítás II. lépcsõje volt számos tekintetben (például a közösségi vagyonokat szó nélkül sikkasztották el, egyes ágazatok relatív önállóságát nemhogy nem adták vissza, de a maradékát is felszámolták - pld agrár feldolgozó ipar, társadalombiztosítási önkormányzat, nyugdíjalapok Kádár idõkben elmaradt tõkésítésének nem-pótlása). 4. vagyon nélkül önkormányzati vagy bármely egyéb közösség életképesen nem képzelhetõ el. Az önkormányzati javak mûködési célú felélése nem büntetendõ vétek, hanem államilag kikényszerített, elõírt magatartás. Most még a tessék-lássék kárpótlással is csak az ország életképtelenségét fokozták, mert a struktúrákat nem állították helyre, a magán és köztulajdon közötti egyensúlytalanságot átbillentették és tovább fokozták ezzel a privatizációval, mert a visszaadott magántulajdon védtelenül, közösségi támasz nélkül van odadobva koncként a „konkurenciának“ (lássad a termelõ eszköz nélküli- jogbiztonság nélküli földet, a feldolgozóiparától elszakított mezõgazdaságot, a mezõgazdasági potenciáljától elszakított országot, a kihalás végsõ fenyegetését lóbáló bevándorlás-ösztönzõ népességcsere javaslatokat, az orgazdák fokozódó jogbiztonságát, a hazai politikai kibontakozás helyett a mi gondjaink iránt közömbös uniós méretû kényszereknek való alávetést - vagy a hazai gengszterek demagógiájának minden kiutat lezárni igyekvõ terrorját stb) . Hol egy komolyan vett Kert-Magyarország program, amely életképes harmóniát tûzne ki célul a vidék számára, a vidék és város viszonyában? 5. a megyerendszer és más hagyományok feltétlen újjáélesztése meg sem említhetõ kérdés, ami kiszorult a hivatalos politika körébõl. az a kifogás ugyanis, hogy a hagyományos megyék helyett „régiókat“ kell alkotni, önmagában a sortüzekre emlékeztetõ lelki-
séggel hangoztatható, és lényegében genocidiális tett a közigazgatás, a politika, a tudomány minden szintjén bárki részérõl. Ha nem volna ennek is mint annyi másnak kifejezetten magyarság-pusztító éle, akkor gond nélkül lehetne egy tervezett régiót „megye-csoportnak“ hívni. Csakhogy akkor maradna a kötõdés a sokszáz éves megyékhez. A megyék legnagyobb bûne Mátyás királyhoz kötõdik, mert neki nagy része volt a megyei önkormányzatiság kiépítéséhez, megerõsítéséhez. Mátyás király nevének említésétõl pedig fuldoklik a mai politika. Józanul ezt nem lehet megmagyarázni, ami ma van, mégis véget kell vetni ennek az állapotnak. Tanulva másfél évszázad megyei önkormányzatot nélkülözõ tapasztalatokból, és figyelembe véve a korábbi évszázadok pozitív emlékeit rendezni (nem likvidálni) kellene a helyi politizálás rendszerét. Mostazonban még a falusi önkormányzatoknak is végéet akarnak vetni, nemhogy a falusi önkormányzatokra támaszkodó megyéknek adnának vissza bármi szerepkört. Nem mennek el az emberek szavazni? Minek? Ki igérte, hogy a politikai létezést visszahódítja a megoldatlan szerkezeti prbolémák miatt talán kényszerûen bolsevik belsõ fegyelmû pártoktól? Vagy ha nem „visszahódítja“ tõlük, akkor tehermentesíti õket ettõl a rendezetlen szerkezetbõl adódó kalodától. Kinek a programjában van az, hogy a választó kerületekbõl élõ politikai közösségek formálódását segítené? Mert most a bolseviki belvilágú pártokkal szemben az ad-hoc mûködésû, szándékosan életképtelen választókerületek állanak. Kinek a programjában szerepel, hogy a túlcentralizált kormánytól és parlamenti költségvetéstõl életképes, a hagyomány erejét is felhasználó politikai közösségekhez ad vissza jogokat, szerepköröket, gazdasági önszervezési képességet???? (monopóliumoktól mentesített társadalombiztosítási önkormányzatok, a múlt politikai tehertételétõl megszabadított kamarák, köztestületek). HOGY MINDERRE NINCSEN PÉNZ? Nevetséges. Hogy költségvetési takarékosságból kell az önkormányzatokat felszámolni? Mint a katyni mészárlást. Ott sem kellett többet rabkosztra költeni. A komolyan vett önkormányzatiságnál nehéz takarékosabb, a belsõ erõket jobban mozgósító megoldást elképzelni. Nevetséges, amit kisvárosok követnek el a mai helyzetben néhol aprófalvas szomszédságukban a szakhatóságaikkal. Ahelyett, hogy az önkormányzatok versenghetnének, hogy ki tudja jobban megteremteni a szakhatósági feltételeket, garantálni az elfogulatlan és valóban szolgáltató tevékenységet - ad absurdum. Na az jelentené a megyék valamelyest meghaladását, de legalábbis újra formálódájó ha figyelünk
sát. Errõl azonban nincsen szó. Fel sem merült. De ne legyünk maximalisták. Miért jobb a ksitérség, mint a „járás“? Miért kell a régió inkább, mint a megyék? A SZERVEZÉS világ-KORSZAKÁBAN, amikor a különféle számítógépes szoftverek illesztése, interfészen keresztüli kommunikációja, együttmûködése teljességgel megoldott probléma? A genocidiális célkitûzésen kívül nehéz volna más valós indokot találni a megyétlenített régiókra. Csak ezt nem ildomos kimondani a parlament tájékán. Ez túl erõs, ez a valóságról szólna. UGYANAKKOR meg kell jegyezni, hogy természetesen nem probléma nélküli a megyerendszer értelmes újjáélesztése, a valós helyi politikum értelmes életre keltése - területileg talán a megyékben, de ezzel párhuzamosan a funkcionális önkormányzatokban, mint kamarákban, egyéb köztestületekben. DE nem lehetetlen, csak még el sem kezdõdött a munka tudtommal. 6. a pénzrendszer definíciójának megfogalmazása, és törvényben szerepeltetése mint fogalmi meghatározás, mert errõl ma sehol sincsen szó, és ezért lephet el mindent a félelmetes pénz-rendszer uzsora. Eladni az országot az uzsorás hamis-hitelektõl való szabadulásért cserébe? Ebben az általam hiányolt pénz- és pénzrendszer definícióban a pénz rész-funkcióin kívül (értékmérõ, fizetési eszköz) meg kell adni a tulajdonképpeni, lényegi funkcióját (mint gazdasági viszonyok számszerûsítésének, elszámolásának eszközét), a pénzrendszer legfontosabb fedezeteit (a természeti kincseken és az egyéni munkavégzésen, megtermelt hagyományos értelmeben vett árukon túl - a közösségi lét minõségét is, mint: kultúrát, hagyományokat, intézményi fejlettséget és típusokat, nemzeti létet!!!; tehát pénzrendszer-fedezetként!!! stb). A hiányolt definíciónak tartalmaznia kell továbbá a pénzrendszer mûködtetésének legfontosabb elfajulásait (például amikor értékforrásként kezelik, amikor el lehet monopolizálni a társadalom elõl a saját pénz kibocsátásnak megvonásával, amikor vállalható uniós pénzkibocsátási szabvány helyett le kell mondani a saját pénzrõl). A definíció tehát meg kell adja általában a pénz mint jel és az általa közvetített, jelölt dolgok közötti kapcsolatot, s az egész mûködésnek keretet adó befoglaló fogalmi és intézményi rendszert. Ezek után lehet mindenféle programot alkotni, hogy miféle hitelek, miféle bankok, miféle tulajdonlási módok kerüljenek a kormányzati programba. 7. a sajtó finanszírozás alapvetõ rendezése eddig egyszer sem merült föl parlamenti pártok részérõl (az intézményi közlönyök, az olvasó tájékozódási jogát szolgáló sajttó, a reklámozó újságok és a valamely témakör sajátosságait tárgyaló szaklapok elkülönítése eddig fel sem merült), Még nem esett szó arról, hogy az olvasónak alanyi jogon járó, igénye szerinti tájékoztatást nyújtó sajtó eljó ha figyelünk
különítetten, finanszírozásában alapvetõen az olvasótól függõ változata a legfontosabb, hogy enélkül az olvasónak nincsen sajtószabadság, hogy ezt mindenféle fölvásárlástól, monopoltörekvéstõl megvédeni az állam egyik legfotnosabb feladata. A piaci reklámokból eltartott sajtó egy egészen más kérdés, ami jelenleg túlteng, és nyomorítólag hat a mai formájában. 8. az alkotmány és az alaptörvény közötti lényegi különbség kimondása végre, felmondva ezzel a sztalini megszállás §-át, aminek a száma ma az alaptörvényben 77.§(1). 9. a határon túli magyarok autonómiájának minimum programjának támogatására egyik párt sem volt kapható eddig, amíg hatalmon volt, ezt a követelést mindig a kívülálló reálpolitikai kényszerekre hivatkozva utasították el, elutasítva sõt stigmatizálva bármiféle természetes belsõ, nemzeten belüli minimális igényt, aminek nekünk saját magunk elõtt kellett volna megfelelni. Még várat, hogy ezért bocsánatot kérjenek (nemcsak az MSZP, SZDSZ, MDF, de Önök is), és olyan program szülessen, amely a belsõ autonómia-igényeknek keres reálisan kiküzdhetõ utat. 10. a határon túl és messzebb élõ magyarok állampolgársága nem egy maximalista igény, hanem egy minimális, önmagában elégtelen lépés volna, mert a magyar nemzet egészének élõ közösségként való felfogása szerint csupán a minimális adminisztrációs lépés volna az állampolgárság megadása, ennél sokkal többre volna szükség: a kultúrális vérkeringésbe kellene mindõket bekapcsolni, szolidáris közösséget kellene teremteni számukra, aminek köze lehetne úgy egzisztenciális-anyagi kérdésekhez, mint a tudati-lelki állapot segítéséhez. KINT is, ITTHON is. Mert az sem megoldás, ha megmentjük a csángókat, miközben itthon, határokon belül megyék pusztulnak ki. 11. a nemzet egészének belsõ kohéziója elkerülendõ alternatívának tûnik minden parlamenti párt részérõl határon túl és határon innen, különben a fenti kérdéseknek lenne nyilvánossága, különben vitákat engednének, abban részt vennének, azt nem nehezítenék, azért kiállnának - de errõl szó sincsen. Amíg eljutottunk, hogy beszéltetik az embereket, mintát vesznek a kulcs-szavakból, és azokat a választási szövegekbe belekeverik, mint színezõ adalékot. A nemzeti jelszavakat a többinél kicsit komolyabban vevõ párt parlamentbõl való kiszorítását mind a négy mai párt sikerként könyvelte el - és ezért még egyikük sem kért bocsánatot. A nemzet egészének nem-pártpolitikai szolgálatára volt is „civil szervezet“, amelyet többen, egymással versengve szedtek szét a megerõsítés helyett, és itt nemcsak a parlamentnek a világszövetségi finanszírozást megvonó határozatára kell gondoljunk, hanem elsõsorban a civil szféra
jogi feltételrendszerének és intézményi-hatósági hátterének a képtelenségére! 12. a civil szféra törvényi-intézményi feltételei nem adottak! Tehát sem megyei szintû politizálás (ami több mint a helyi önkormányzatiság), sem civil szervezeti vigaszág-politizálás nemzeti kérdésekben. SEMMIT? Nevetséget csináltak a civil szférából. Ez az erõltetett, událékos, idegen eredetû mûszó, hogy „civil szféra“ hamis, félreértést okoz, önmagában problémákhoz vezet, mert az angol mintájú társadalmi gondolkodást fejezi ki, annak felel meg. Ennek a szónak az erõltetése csak a magyar hagyományok elutasításával és valamely balliberális sznobsággal magyarázható. Elfed, eltakar, megnehezít a gondolataink számára számos tényleges ellentmondást. De menjünk tovább. Ha egy öntevékeny egyén néhány segítõt toborozva belefog valamibe, annak ma nincsen szervezeti megfelelõ kerete. Mert ma csak a legalább 10 egyforma emberbõl álló csapatnak van meg az egyesületi lehetõsége, vagy egy alapító másnak tehet alapítványt, és utána õ maga nem szólhat bele. Alkalmatlan megoldások a legtöbb esetben. A való életben nem ez az általános „igény“. A szabályozás tehát nagymértékben diszfunkcionális. Továbbá a hatalom állandóan válogat az öntevékenységet vállalók között. Mert mindig véges forrásokra hivatkoznak, és természetes hogy nyíltan vagy hazudozva, de csak a haverokat, a megbízható sleppet finanszírozzák államilag. Holott a nonprofit öntevékenység alanyi jog. A jogi szabályozás „természet szerint“ nem a gátlást kellene célozza, nem a megszûrést, hanem a támogatást. Tehát a törvényi szabályozással szemben elsõrendû kikötésnek kellene lennie, hogy a törvény és intézményes állami szerepvállalás nem akadályozhat adóhivatalként sem, botrányos bírósági ítéletekkel sem, elszabotált bírósági bejegyzésekkel sem és még sok minden mással sem. Miért kevés a gyerek? Mert (sok áttételen keresztül) végül is a mai feltételek között élni sem érdemes. Olyan tanulság, olyan szembesítés a népesség-fogyás, amivel szembe kellene nézni. Szép dolog a családi adózás, persze, hogy jobb ha van, mintha nem lenne, de tüneti kezelés, esetleges, alapvetõ struktúrális feladatokat nem oldja meg. A sor még hosszan folytatható. Alapvetõ szemléletváltásra lenne szükség, amire a négy évenkénti indiánosdiba való belefeledkezés nem kedvez. 1990-ben skandálták a választási kortesbeszédek azt, ami már el volt döntve: a többpártrendszert, privatizációt, szocializmus lebontását. Nem volt tétje. Olyan, mint az esõcsináló, aki mindig utólag beszél. Még mindig itt tartunk, ez a sodródásunk oka, az utólagos esõjósok reménytelen ügyeskedése. Nincs magyar nemzeti politika. Az uniós diktátumokat variálják a tisztelt pártok, esetenként még 27
azt sem, esetenként 100-200 éves fogalmakkal operálnak, például mintha még mindig aranypénz lenne (semmibõl pénzt nem lehet csinálni - s közben a XX. század ebbõl állt, két világháború szörnyûségeit lehetett vele megfinanszírozni, csak az élet helyre zökkentését nem ildomos, s ma is ezt
mûvelik, csak bankrablók és egyéb ügyeskedõk javára). Mint egy rossz szerszám a mai politikai felszíni libikóka: jót nem várhatok tõle, de tegyek úgy, mintha tényleg jó lenne. Azt színháznak mondják. Vagy tévedek? Válasz tudom, hogy nincs, mert nem volt
Az ünnep természetesen 2006. március 15-rõl szólt, és nem 1848-ról. Hozta a formáját mindenki. Meg kell védeni a köztársaságot, a nemzetet, a hazát, vagy ezeket egymástól, de ehhez ma már elég, ha arra szavazunk, aki épp a megvédésünkrõl beszél. A köztársaságba beletartoznak a fideszesek is. Gyurcsány nem kertel és nem is foglalkozik sokat a forradalommal: a köztársaságot Orbán Viktortól kell megvédeni, plusz a ribilliótól, amit készséggel illusztrál a füttyös csürhe. De ez az állami ünnep volna, és nem az MSZP-majális, úgyhogy ezzel a húzással ki is érdemelte a füttyöt; függetlenül attól, hogy a füttyös csürhe menetrend szerint, robotpilótával közlekedik, és a legkevésbé sem érdekli, mirõl beszél Gyurcsány. A pártdzsemborin nyugodtan lehet orbánozni, sõt az a lényege, de itt Gyurcsány épp mint a köztársaság miniszterelnöke lépett fel. Vagyis jól tenné, ha nem valami káefté, hanem az egész köz nevében kiabálna a nindzsák oltalmában. A köztársaságba beletartoznak a fideszesek is. Ha Gyurcsány arról prédikál, hogy nem, akkor ne csodálkozzon, hogy megutálják ezt a köztársaságot. Azok a szegény zsákruhás gyerekek ott körülötte, azok bezzeg tanultak illemet, egyik se túrta az orrát, hanem elviselték csöndben a furcsa bácsit, mert az volt a szerepük azon a színpadon. Gyurcsány nem bírta tíz percig sem a sajátját. A miniszterelnök szerint a forradalom azt üzeni nekünk, hogy szavazzunk rá, különben visszajönnek a Habsburgok. Sólyom László szerint a forradalom azt jelenti, hogy már megint mikrofonhoz jut. Fõalakja a kommunista ikonná nemesült parasztvezér, háttere a királyi palota. Stimmel. A Fidesz a Dózsa-szobornál gyûlik, a színpad fõalakja a kommunista ikonná nemesült parasztvezér, háttere pedig a királyi palota. Stimmel. Verset mond az az Oberfrank Pál, aki a Barátok köztben megölte Berényi Ákost csak azért, mert más. Ijesztõ, fõleg a köztársaságra nézve. Borókai Gábor már azt se tudja, hol van, de ha jól értem, pénz kéne neki. Még. Fülöp, az udvari bolond könnyedén hozzáfûzi a tizenkét ponthoz (Unió, Ertéel!) a tizenharmadikat: Orbán Viktor személyében új miniszterelnököt. Megáll bennem az ütõ. Ha ez a tömeg itt tényleg konzervatív, most szétverik a színpadot a blaszfémia feletti nemes dühükben. De nem verik szét. Orbán nulla, unásig ismert szövegek, tessék-lássék megkevert variációk nemzetre és hazára. Értelme véletlenül sincs. És megint a köztársaság, ami nem a test, csak a fanszõr; nyilván eljutott már hozzá a hír, hogy mivel lepte meg reggel a miniszterelnök, de õ kitart. Mintha tényleg volna valami alapvetõ baja a rendszerrel. Jogállam helyett kultúrállam, aszongya. Érdekelne, hogy melyik jog28
a nemzeti konzultációban sem, az utóbbi négy évben, azt megelõzõen sem 98 után, meg 98 elõtt sem, meg már a 80-as évek elején sem. Kiáltás a pusztába, palack-posta, viszhang-próba, digitális falfirka és egyéb mûfaji besorolással Fáy Árpád
szabályokról lenne szó, hogyan nyomulna a helyükbe a kultúra, és fõleg hogy kinek a milyen kultúrája. Nem mintha véglegesnek hinném az államformát, csak szeretnék elõre értesülni róla, ha változik. Fülöp azt kéri a jelenlevõktõl, tegyék magukat szabaddá a következõ egy hónapban, mert lesz még néhány ilyen hakni. Gondolom azért, hogy meglegyen az Orbán ma már hétszázezer munkanélkülije ahhoz a négyszázhoz, ami a múlt heti plakátjukon szerepel. A végkicsengés természetesen az, hogy már csak a forradalom kedvéért is szavazzak Orbánra. Az igazán menõ drukkerek horgászbotra fûzik fel a magyar zászlót. Az is stimmel, erõs szimbólum a nemzetiszín mûcsali. csak annyira futja, hogy a reklámanyagukat becsempésszék a törikönyvbe A tikkadt, kissé enerváltnak tûnõ fideszes hallgatóság után felüdülés a miépes-jobbikos közönség a Hõsök terén. Csurka magasan veri mindkét miniszterelnököt, ami a retorikát illeti. Áramvonalból ötös. Egy percig sem unalmas; a paranoid, de szépen, már-már elegánsan kódolt zsidózást magvas gondolatok tagolják. Megállapítja, hogy az érdemi vita teljesen lehetetlen a televízió korában, hiszen az dönt, hogy ki hogyan mondja a magáét, és hogyan van öltözve. Csurka észrevételeit globalizációkritikának neveznék, és akár komolyan is tárgyalnák, ha megállná, hogy a zsidókra kenje az egészet. Õt viszont nem az érdekli, hogy minek nevezik, hanem hogy örüljön az a bomberdzsekis fiatalember az árpádsávos zászlóval. Márpedig ezek akkor járják el a kanásztáncot (zászlót többször földhöz veri, hosszan vonít vagy kukorékol), amikor zsidózás van, úgyhogy ezen a piacon zsidózni muszáj. Sajnos az egyszerûsített kivitelû hallgatók nem értik a finomabbakat, mint amilyen a „mannazabáló mohóság“, de azért jut nekik jutalomfalat. Kilincsorrúzás most nincs. A tanulság természetesen az, hogy szavazzunk rá, mert csak akkor lesz itt rend. Az SZDSZ-re meg ne is vesztegessünk sok szót, valaki Heisenberget említi a színpadon, egy viasz Petõfi mellett, tudniillik 1848 liberális forradalom volt, az meg ugye maga az SZDSZ és nem más. Legalább megpróbálhatták volna a plüss Petõfit, vagy a kötöttet, egy nemzeti Szezám utcát, ha már. Szóval ezt üzente március 15. Ha lesz magyar iszlamista párt, akkor õk majd kisütik, hogy az valójában iszlám forradalom volt. Így megy ez az ünnepekkel, úgy látszik. Valahogy viszonyulni kéne hozzá, de csak annyira futja, hogy a reklámanyagukat becsempésszék a törikönyvbe. Mint a virágárusoknak a Valentin-nap. Mi mást mondhatna egy párt március 15-én, kérdezheti joggal a betelefonáló. Lehet, hogy ez a törvényszerû, és örökre így marad. De például megpróbálhatnánk, hogy kísérletképpen a kiegyezést is megünnepeljük. Hátha arról eszünkbe jut egy s más. Forrás: Tóta W. Árpád – Index
jó ha figyelünk
Ha van valami figyelemre méltó a nap alatt, akkor az új szocialista illuzionista, kilencven éveseknek szánt prémium mutatványa feltétlenül az. Egyetlen gond van az attrakcióval: Ez is, mind minden kommunista mutatvány, a jövõbe vész. Olyan mind a szocializmus építése, melynek alapjait negyven évig rakták, s még se lett jó. Mindezt tudja jól a nagyérdemû közönség. De hát cirkuszhoz szokott nép vagyunk immár fél évszáda. Ezen nevelkedtünk. Végig néztük a felszabadító kozákok bevonulását, Rákosi nagymester garázdálkodását. Végig borzongtuk Péter Gábor csengõfrász mutatványát, majd a repülõ partizánok ideológiai attrakcióját: Doblev-Dögei-Münich trapéz számát. S végig tapsoltuk Kádár száz kiskutyáját. Sírtunk, kacagtunk, tapsoltunk ahogy kellett. S most itt vannak újra a megújult szocialisták. Itt a Szocialista Nagycirkusz! S a közönség egy része bele borzong. Lehunyja szemét, s vissza gondol a régi idõkre. Halja az ostor suhogását, gumibotok tompa puffanását a megkínzottak könyörgését. A kihallgatók ordítását. Szeretne szabadulni ettõl az átkozott cirkusztól, de nem lehet elhagyni a sátort. Csak az elõadás végén... S ki tudja mikor lesz vége ennek az elõadásnak? A közönség más része pedig tapsol, tombol, mert szereti a véres jeleneteket. Kivált a keresztre feszítést. Azonkívül szeret hinni az illúziókban, a mesékben. Csak az elõadás végén, ha el kell hagyni a sátort s jön a szomorú valóság, akkor szoktak panaszkodni, a hideg és sötét éjszakába. De most elõadás van. Egyszer élünk. Lássuk a medvét! Mert nekik csak négyévenként adnak ingyen belépõt. Ilyenkor nyílnak meg az álmok s az ígéretek csatornái. Négyévenként elhiszik, hogy õk fontosak s nélkülözhetetlenek. Majdnem annyit érnek mind egy bankár, vagy talán egy TV sztár. Értük vannak az óriás plakátok, a jelszavak. Jó ám ez a muzsika a szegény ember fülének. Fõleg ha fülbemászóan szólnak a kürtõk. Régi ritmusra pufog a nagy dob.
Hiller István artikulálatlanul kiabál, Áder és Kóka János paprikásan vakkantgatnak egymásnak, egyre több az értelmetlen mondat a kampányban, de heveny gyengeelméjûséggel még senkit sem vádoltunk volna meg. Eddig. Ismerjék meg Várbiró Péter pécsi MDF-jelölt és vegyészmérnök-PR-menedzser kortesírását. Az alábbiakban közöljük Várbiró Péter, az MDF egyik pécsi jelöltjének kampánylevelét. A szöveget saját maguk érdekében óvatosan közelítsék meg, olvasás közben tartsanak szünetet, és idézzék fel a konzervatív párt 2006-os kampányszlogenjét: „Felnõttek vagyunk“. KI KOPOG? MI KOPOG? Pécsi tüke*, az ország legelsõ vezetõje döntött: április 9. Most a programoknak – kellene – versengeni mondta az elnök. A konzervatív, polgári, liberális, szocialista termékeknek. Ismerhetjük Õket, így dönthetnénk már most a múlt gyakorlati eredményei alapján is. De úgy tanultam, mindenkinek meg kell adni a javulás-javítás esélyét-lehetõségét. jó ha figyelünk
Paripák nyerítenek s a médium ott fekszik két székre fektetve. S szól az illuzionista: Egyszer majd, ha kilencven éves leszel, kapsz egy jutalmat. Annyiszor ezer forintot kapsz, ahány éves leszel. Csak hunyd le a szemed .S a médium lehunyja szemét s elkezd lebegni a két szék fölött. A közönség pedig ámul. Ilyet még nem látott, nem hallott. Arra gondolnak egyszer talán majd õk is eljutnak ide, ha kilencven évesek lesznek, s lebeghetnek a boldogságba. S még fel sem ocsúdnak a csodálkozásból, amikor feltûnik a porond szélén egy régi halálraítélt, akinek tulajdonképpen az oroszlán ketrec lebontásánál kellene a porondra jönni, mert bohócokra akkor van szükség. De a porondmester ki akarta próbálni, s kiállította a segéd idomár mellé, had szokja a fûrészpor szagot. S a halálraítélt kissé megilletõdötten a nyakában lógó kötelet babrálva mond valamit, de rettentõ bizonytalan, mert korábban amikor a kék cirkuszban lépet föl, ott azért egy picit jobb szerepet kapott. Ezért alig hallani a hangját. Ráadásul itt olyasmit kell elõadni, hogy: megérdemlte a kötelet. Mert aki belekeveredik valamibe az ne sopánkodjon... Ezt kell eltáncolni az új sátor alatt. S ezen kívül még ilyenkor meg kell rántania egy zsinórt is, amitõl haja az égnek lendül, s könny spriccel ki a szemébõl. Ez új dolog. Nem sikerül még. A közönség se kacag. Néhány tenyér csapódik csak össze, azok is díszlet hordozok tenyerei, akik tudják a dolgukat. Sebaj - mondja erre a cirkusz igazgató. Majd betanul mind a többi. Igaz öreg, már de tudni fogja a miheztartást hiszen mi ítéltük halálra. Árpit is betanítottuk, pedig senki se hitte volna hogy sikerülni fog. Sõt olyan jól megtanulta a leckét, hogy még most is mondja, pedig már nem kellene... Ezen derülnek egy picit a tulajdonosok, s koccintanak az igazgatóval. De hirtelen felmorajlik a sátort, mert újra bejött az illuzionista. Fehér köd lepi el a porondot, felpörögnek a dobok s a mágus fordított egyet a köpönyegén és sintérré változott. A tulajdonosok pedig csettintenek. Ez igen. Ez egy világszám. Ez kell a népnek.
Nincs mindenütt Háry Viktor**. Nincs mindenütt Franz Münhausen***. És nincs mindenütt illegális anyagi háttér. Mi kell az országnak, ez a kérdés: konzervatív vagy liberális. Vízválasztó a kizárt-átült lakiteleki**** illetve a pártütõ 56-os***** majdnem mártír. Egyébként is a két kis szekértábor a mérleg nyelve. Mert ma a Kárpát-medencében felértékelõdött a külsõ kicsi támogatása. Zöld vagy narancs vagy kék-piros. Arany János helyett most Õk fognak kopogtatni - többek között. Az év végére beborul az ég. A levelet ugyanis Brüsszelbe valakinek meg kell írni. * helyi kötõdésû, patrióta ** Orbán Viktorra utalhat *** helyesen: Münchausen (vagy Münchhausen); Gyurcsány Ferencrõl lehet szó **** Lezsák Sándor ***** Mécs Imre VÁRBIRÓ PÉTER MDF
Barkuti Jenõ
Várbiró Péter a Baranya megyei 3-as választókerületben mérkõzik meg Toller László pécsi polgármesterrel (MSZP), Ternák Gáborral (Fidesz-KDNP) és Metzing Józseffel (SZDSZ). Várbiró a ciklust a pécsi önkormányzat közgyûlésében töltötte. 2005 elején MDF-es képviselõtársával, Füredi Péterrel kiválva a Fidesz-MKDSZ- frakcióból a MIÉP-pel alakított frakciót. 1988 óta az MDF tagja, 2002-tõl városi képviselõ. Az 58 éves politikus vegyészmérnökként végzett, három gyermeke és hét unokája van, Pécsen él. Jelenleg menedzser, írja magáról az MDF honlapján, de állítása szerint „mély ismeretekkel“ rendelkezik a az energetika, a környezetvédelem, a lapkiadás-, szerkesztés, rádiómûsorok szerkesztése, PR, marketing, szervezés, koordinálás területén. 1995-tõl elnöke a Pécsi Keresztény Körnek, 1998 és 2000 között a Kapocs Ökumenikus Magazin címû folyóiratot adta ki és szerkesztette, 1999-tõl a Kapocs Ökumenikus Magazin heti rádiómûsor szerkesztõje. Forrás: Index
29
Többek közt errõl, a közelgõ magyarországi választásokról, Írország példájáról és gazdasági kérdésekrõl beszélgettünk Gyöngyösi Márton politikai és gazdasági szakértõvel. - Elõször is egy aktuális téma. Úgy tudom, gyermekkora egy részét muzulmán országokban, Egyiptomban, Irakban, és Afganisztánban töltötte. Gondolom, mivel személyes, közvetlen emlékei is fõzõdnek ehhez a kultúrához, másképpen gondolkodik az olyan típusú konfliktusokról, mint amilyen a karikatúrabotrány, az iraki háború, vagy a jelenlegi, Irán elleni hecckampány. - Nem csak gyermekkori élményeim okán, de köztudottan iráni eredetû jász származásom, valamint a kettõs mércére való érzékenységem miatt is szomorúsággal töltenek el ezek a cseppet sem örömteli események, amelyekre utalt. Hajmeresztõ az a kampány, amellyel az Egyesült Államok kikezdte Iránt, mint jövendõbeli célpontját. Azt az Iránt, amely minden hazudozás ellenére soha nem támadott meg más országot és soha nem tartott megszállás alatt idegen területeket, hacsak Dareiosz és Xerxész ókori hadjáratait nem számítjuk ide. Emlékezetes, hogy 1979-ben az Amerika-barát iráni sahot leváltó Khomeini ajatollah ellen az akkor még kedvenc Szaddam Huszein üzent hadat, ráadásul az USA unszolására. Döbbenetes az a brit Guardian által pár éve megírt, dokumentumokkal alátámasztott történet, hogy a jelenlegi Bush-kormány egyik legbefolyásosabb embere, az iraki hadjáratot és Szaddam Huszein uralmának megdöntését kiharcoló neokonzervatívok fõmachinátora, a Pentagont vezetõ Donald Rumsfeld 1983-ban a republikánus Reagan-adminisztráció közel-keleti különmegbízottjaként járt az iraki diktátornál, hogy az Egyesült Államok feltétlen támogatásáról biztosítsa. Emellett Amerikát nem látszik zavarni az a komoly fenyegetettség, amit atom- és nukleáris fegyverzettel bizonyítottan rendelkezõ, többször agresszíven fellépõ országok – mint például India, Észak-Korea és Izrael – jelentenek a világra nézve. Ezek közül messze legdisszonánsabb annak az Izraelnek a megítélése, amely megalakulása óta megszállva tart területeket, állampolgárainak százezreivel szemben alkalmazza nap mint nap az állami terror apartheid-rendszert megszégyenítõ módszereit, és ennek ellenére, mint „a régió egyetlen demokratikus országa” élvezi Amerika anyagi, katonai és „erkölcsi” támogatását. Érthetetlen, hogy amíg Izrael mind a mai napig nem hajlandó aláírni az atomsorompó egyezményt, és amelynek területén mindmáig szupertitkos hadászati kísérletezések folynak, miért az az Irán a fõmumus, amely urándúsítását az atomsorompó egyezmény által engedélyezett, tehát törvényes keretek között 30
végzi? És az sem mellékes, hogy Irán jogosan érezheti fenyegettetve magát egy olyan régióban, ahol az Egyesült Államok – Afganisztán után – rekordidõ alatt a második országot sodorta polgárháborúval fenyegetõ válságba egy pusztító hadjáratot követõen, és valószínõleg a két õsellenség India és Pakisztán atomhatalmi státusza és fenyegetõ szembenállása sem éppen megnyugtató a perzsa állam szemszögébõl. Amerika elvtelen külpolitikája, kettõs mércéje kezdi egyre több ember igazságérzetét sérteni. Nem csak a muzulmánokét, hanem egyre több nyugati emberét is. - Arról nem is beszélve, hogy a sajtónak és a médiának is fõszerep jut a közvélemény megdolgozásában és hangolásában. - Ez az orwelli, a hadigépezetet és a „Birodalom” terjeszkedését kísérõ gyûlöletkampány az, ami szerintem a legfõbb veszélyforrást jelenti. A Jyllands-Posten karikatúrabotránnyal vált világossá ugyanis, hogy nem olyan egyszerû a világ geopolitikai képlete, mint ahogy arról Samuel Huntington értekezett 1996-ban megjelent nagyszerû mûvében. Kiderült ugyanis, hogy a huntingtoni „Nyugati Civilizáción” belül is van egy törés, amelynek egyik oldalán a liberális, minden értéket a szólásszabadság, az egyéni jogok és a tolerancia hamis eszméjének alárendelõ, relativizáló ideológia, másik oldalán viszont a kisebbségbe szorult értékelvûség áll. Ez utóbbiak köre nem fogadja el azt, hogy egyes népcsoportok vallása szent és sérthetetlen, míg másokét meggyalázni belefér a véleménynyilvánítás liberálisan szabott kereteibe. Magyarországi viszonylatokra vetítve, kicsit sarkítva bár, de valahol ott húzódhat ez a két tábor közötti törésvonal, ahol a karikatúrákat közlõ, és azokat nem közlõ lapok közötti különbség található. Amely hozzávetõlegesen Magyarország jobboldali-konzervatív és baloldali-liberális fele között húzódik. Hogy jobban szemléltessem ezt a Magyarországon közel sem újkeletû problémát, nézzük meg mi folyik itthon: Magyarországon is van egy – sajnos elég szûk – réteg, akinek jogosan éri el az ingerküszöbét az, amikor szent és õsi jelképeibõl gúnyt õznek, vagy amikor a Tilos Rádióban Karácsony szent ünnepén keresztények kiirtásáról elmélkednek, vagy amikor egy Romániából sugárzott televízióban, jelesül a Cool Televízióban történelmi nagyjainak és szentjeinek meggyalázását sugározzák a tolerancia bajnokai. Annyiból örülök ennek a Jyllands-Posten karikatúra-botránynak, hogy ennek nyomán kiderült, kik ma Magyarországon – és Európában – a „Flemming Rose”-ok (a dán Jyllands-Posten eörsimátyás-szerû, neokon-cionista kulturális szerkesztõje – a szerk.), akik a jelek szerint attól sem riadnak vissza, hogy egyes népcso-
portoknak legszentebb jelképeibõl, hitébõl és vallásából ûzzenek gúnyt. Ilyen értelemben közömbös, hogy keresztények vagy muzulmánok sértegetésérõl van szó, hiszen a Cool Televízió és a Jyllands-Posten ugyanannak az értékromboló eszmeiségnek a hordozója. A célpont pedig – akár keresztény akár muzulmán – egy õsi értékrendhez végsõkig ragaszkodó, hívõ ember. Itt tehát – kicsit leegyszerûsítve –hívõk és hitetlenek, érték-központú, értékorientált emberek és a minden értéket relativizálók összecsapásáról beszélhetünk, nem a Huntington által felvázolt egységes civilizációk közötti súrlódásról. Az természetesen más kérdés, hogy vannak olyanok, akik a civilizációs összecsapás kiprovokálásában érdekeltek. - Kikre gondol? - Ezt szerintem hagyjuk az olvasók fantáziájára. Egyébként nem nehéz kitalálni… - Nem gondolja, hogy – ha már maguktól nem jönnek rá – esetleg fel kellene hívni a muzulmán országok figyelmét arra, hogy Európa nem teljes egészében a – hogy az Ön szóhasználatával éljek – „Flemming Rose”-ok felségterülete? - Egyértelmûen az iszlám világ érdekét szolgálná, hogy megossza Európát és „beverje az éket” a liberális, értékrendjétõl önként elszakadt Nyugati Civilizációban keletkezett repedésekbe. Ugyanakkor a konzervatív, értékeihez ragaszkodó magyarországi jobboldalnak is szüksége lenne a kitörésre abból az egyre szõkülõ mozgástérbõl, amelybe a rendszerváltozás óta belesodródott. Egy nemzeti, konzervatív politikai erõnek elemi érdeke lenne diplomáciai és külpolitikai szinten összefogni mindazokkal, akik az értékeiket, szokásaikat, és vallásukat veszélyeztetve érzik a mindent beborító, globális méreteket öltött liberális hegemónia korszakában. Magyarország – például – nem engedheti meg magának, hogy önsorsrontó módon folytassa azt a téves külpolitikát, amely a huszadik század folyamán oly gyakran a legerõsebbnek hitt hatalomhoz való igazodást tõzte ki célul. Ami a Harmadik-, majd a Szovjet Birodalomnak való kiszolgáltatottságunkat illeti, lehet bizonyos értelemben kényszerpályáról beszélni, bár ezt az eszmefuttatást sem fogadom el feltétlenül. Most azonban, amikor a világ egyértelmûen egy kényes multipolaritás felé halad, akkor végzetes taktikának bizonyulhat a sodródás. Természetesen nem a szocialista emlõkön nevelkedett, a moszkvai irányú szatellit politizálást brüsszeli-, illetve washingtoni irányúra váltóktól várom a csodát, akik hazájuk és nemzetük érdekeit feláldozzák az internacionalizmus vagy az azzal rokon, éppen aktuális globalizáció oltárán, hanem inkább azokra, akik egy nemzeti, keresztényi értékelvû közösségnek hivatottak jó ha figyelünk
irányt mutatni. Ilyen politikai erõt ma Magyarországon sajnos nem látni. Egy olyan miniszterelnököt ugyanis, aki Erdély elszakításának gyásznapján románokkal ünnepel, vagy egy olyan másik miniszterelnököt, aki a kettõs állampolgárság kapcsán saját fajtája ellen kampányol, nem ellensúlyozhatja egy olyan miniszterelnök, aki az izraeli Likud párttal érez testvéri szimbiózist, vagy aki uniós elvárásokra hivatkozva szavazza meg feltétel nélkül és idõ elõtt egy Erdélyt hosszú évtizedek óta sanyargató Románia EU csatlakozását. Sajnálatos, hogy ma Magyarországon nincs olyan meghatározó erejû politikai erõ, amely markáns nemzetstratégiát kínálna és azt következetesen és jó eséllyel véghez is vinné. Amennyire elvtelen és nemzetidegen politikát folytat a szociálliberális koalíció, legalább annyira balek és dilettáns a polgári szövetség… - Mi a véleménye a Harmadik Útról? - Véleményem szerint a MIÉP volt az egyedüli politikai erõ Magyarországon, amelynek világos, részletes nemzetstratégiája volt. Egész politikai programja a magyarság sorskérdéseire összpontosított. Csurka pedig szinte egyedüliként látta meg már a 90-es évek elején azt, amit itt még a legjózanabbak is csak most kezdenek kapisgálni. Így többszörösen szomorú, hogy elolvadt a MIÉP tagsága és szavazóbázisa. Természetesen errõl maga a párt és vezetõsége tehet, de ugyanakkor végtelenül aljas és esztelen volt a Fidesz egy-két pártpolitikusa is, amikor beállt a szociálliberális kórusba és az elhatárolósdi versenybe. Talán legemlékezetesebb Pokorni Zoltánnak az a kijelentése, hogy bár szomorú a 2002-es választási vereség miatt, mégis örömmel tölti el a szélsõségek kiszorulása a parlamentbõl. Ez a hajmeresztõ aljasságról tanúskodó elszólás már 2002 tavaszán elõre sejtette azt az irányt, ami a legnagyobb jóindulattal sem nevezhetõ nemzeti politizálásnak. Sokunknak nem az fáj, hogy az „egy a tábor egy a zászló” jeligére meghirdetett kiszorítósdinak köszönhetõen eltûntek a markánsan nemzeti és radikális pártok, hanem az, hogy a helyükben maradt vákuumot máig nem merte felvállalni a Fidesz, nem vállalta a nemzeti sorskérdések képviseletét. Vagy ha vállalta is, elégtelenre vizsgázott. - Ráadásul, mintha a jobboldali sajtó is félne a Fidesz kritizálásától… - 2003 õszén elindult egy vita a Heti Válaszban arról, hogy milyen legyen a jobboldali sajtó Magyarországon, kritizálja-e, ha kell radikálisan a jobboldali pártokat, vagy pedig inkább szócsõként funkcionáljon. Én jómagam is hozzászóltam a vitához, és – többek között – Lovas Istvánnal, Bayer Zsolttal, és Makovecz Imrével az elõbbi, radikális jobboldali újságírás mellett érveltünk. Kisebb-nagyobb eltérésekkel azt írtuk, hogy a jobboldali sajtó értékelvû kell legyen. A sajtónak egy erkölcsi mércét kell meghatároznia, amihez a jó ha figyelünk
pártoknak fel kell emelkednie. A sajtónak feladata, hogy kritikájával és éberségével õrködjön a társadalom egészének tájékoztatásáról és kíméletlenül lecsapjon ott, ahol a politika – legyen akár jobb-, akár baloldali – nem a nemzeti és erkölcsi értékek mentén alakul. Véleményünk az volt, hogy a jobboldal sajtója nem lehet szolgalelkû és pártérdekeknek alárendelt, mint a baloldalé. Sajnos azonban alul maradtunk: azt látom, hogy a meghatározó jobboldali sajtótermékekben inkább a Fidesz pátyolgatása és futtatása dívik minden áron, nem pedig az a vágy, hogy jó szándékú, de kemény kritikájukkal jó irányba tolják kedvenc pártjukat. Ez végzetesen hibás elgondolás, és látjuk hova vezet. A Fidesz – kritika híján – teljesen célt és irányt tévesztett, jobboldali monopolhelyzetébõl adódóan pökhendi és öntelt politikát folytat, ami sok embernél jogosan vált ki ellenérzéseket. - Térjünk át az írországi tapasztalatokra. Sokat lehet az utóbbi idõben olvasni az Írország kínálta példáról. Van alapja egy ilyen távoli, Európa másik sarkában lévõ országgal példálózni? - Igen. Meg kell jegyezni, hogy az ír-magyar korántsem egy új keletû párhuzam. Egy Arthur Griffith nevõ ír politikus a huszadik század elején, amikor kiélezõdött a britek ellen vívott ír függetlenségi küzdelem, a magyar 1848-49-es szabadságharcra és a bukást követõ deáki passzív ellenállásra mintázta saját politikai programját, amit a már magyarul is megjelent Magyarország feltámadása – párhuzam Írország számára címû könyvében tett közzé, és amely a Sinn Féin mozgalomnak lett úgymond az alapító okirata. Griffith egy társadalmi, politikai és gazdasági kérdésekre egyaránt részletesen kiterjedõ munkában fektette le a „jövõ Írországának” programját, amelyben a magyar reformkor nagy alakjainak, Kossuthnak, Széchenyinek és Deáknak a munkásságából szemezgetett, ügyesen vegyítve és koherens politikai tervezetté dolgozva ki azt, amely a magyarság számára a reformkorban dilemmát jelenthetett. Persze micsoda különbség lehetett a reformkori dilemma, mondjuk a Kossuth- és Széchenyi-féle politikai irányok összevetése, mint a mostani politikai felhozatal közötti válogatás! Ezzel a választások elõtt még nehezebb szembesülni. - Nem hangzik túl optimistának... Ön szerint miben rejlik a jelenlegi politikai elit gyengesége? - A jelenlegi magyar politikai elithez foghatót, nem az, hogy Nyugat-Európában, de szerintem Nyugat-Afrikában sem találni. Négy évvel ezelõtt én magam is elhatárolódtam volna magamtól ezért a kijelentésemért, ma azonban azt látom, hogy a különbségek ellenére nincs olyan meghatározó politikai erõ ma Magyarországon, amely – mint már fentebb említettem – következetesen képvi-
selné nemzeti sorskérdésekben a nemzeti érdekeket. Nincs még egy olyan ország, amelybõl ennyire kiveszett volna a jól felfogott nemzeti érdekeknek az érvényre juttatása. - Gondolom a kettõs állampolgárságról tartott népszavazásra és a romániai EU csatlakozás feltétel nélküli megszavazására gondol… - Elsõsorban természetesen erre, hiszen ez sokkolta leginkább a Magyarországon még szórványban fellelhetõ, nemzeti közösségiségben hívõ embereket. Legfõképpen azokat érintette érzékenyen ez a két esemény, akik azt hitték, hogy a kettõs állampolgárság kérdésében a Fidesz – lévén az egyetlen meghatározó jobboldali erõ – fel meri venni a kesztyût a nemzetidegen retorikával kampányoló szociálliberálisokkal szemben. Ehelyett azt láttuk, hogy a Fidesz megkésve és vonakodva vállalta csak fel az „igent”, valószínûleg abból a megfontolásból, hogy a népszavazás bukása esetén ne szenvedjen politikai hátrányt. Ezzel egy össznemzeti pszichénk szempontjából rendkívül fontos kérdésben hagyta magára a kezdeményezõ Patrubány Miklóst és a Világszövetséget. Ezután már nem meglepõ az sem, hogy a Fidesz is megszavazta Románia EU csatlakozását 2005. szeptember 26-án. Ráadásul úgy, hogy mentségére az uniós elvárásokat hozta fel a Fidesz vezetõsége. - Mi az hogy „uniós elvárás”? Ez úgy hangzik, mint amikor a szocialista idõkben hivatkoztak politikusaink a Varsói Szerzõdés, a Szovjetunió vagy a KGST elvárásaira… - Jó a párhuzam. Én is úgy látom, hogy ez a kifejezés csak olyan politikusok szájából hangozhat el, akik a múlt rendszerben szocializálódtak. Olyan idõkben, amikor a „nemzetstratégiákat” Moszkvában dolgozták ki. A szolgalelkûek, az örökösen igazodni akarók és kicsinyhitûek mantrája az elvárásokra hi vatkozás, tekintettel arra, hogy az elvárások teljesítése általában felment a felelõsség alól. Egy igazán nemzeti elitnek az lenne a feladata, hogy megismertesse és elfogadtassa az EU-val és a világgal azt a politikát, amit a történelmi múltunk sajátosságaiból adódóan felvállalni köteles. Gondolok itt a trianoni seb orvoslására és a valódi, immár tizenhatodik éve halogatott rendszerváltás lefolytatására. Szét kell nézni a nagyvilágban, hogy más, reménytelenül picinek tõnõ nemzetek hogyan képesek reménytelennek tõnõ küzdelmeket diadalra vinni. - Tud példákat mondani erre? - Meg kell nézni, hogy a 3.5 milliós Írország hogyan harcolta ki függetlenségét a világhatalom Angliával szemben. Vagy hogyan vált Európa „templom egerébõl” „Kelta Tigrissé”. És milyen eszközökkel harcol Észak-Írország visszaszerzéséért: nem telik bele pár évtizedbe és a demográfiai mutatók megfordulnak az ír katolikus-republikánusok javára a korona-hõ protestánsokkal szemben. Ez egy hihetetlenül szívós küzdelem Írország részérõl, amely azt kívánja, hogy igazságukért 31
minden eszközt megragadva harcoljanak politikusaik, emigránsaik, egyházi és laikus szervezeteik, a föld felszínén és az alatt is, ha kell. Mert Észak-Írország kérdésében igenis Írország oldalán áll az igazság. Hát, akkor mit szóljunk mi, magyarok, akik a világtörténelem legnagyobb igazságtalanságát szenvedtük el Trianonban? A mi felelõsségünk, hogy harcoljunk igazságunkért, mert csak magunkra számíthatunk, minden más nemzet ellenérdekelt. Itt van egyébként még Észtország esete is, akik fütyültek az oroszok és a világ „elvárásaira”, és kiszórták az állami és gazdasági életbõl a volt kommunista párttagokat egy nemzeti erkölcsi megtisztulás jegyében. Úgy gondolták, hogy még mindig jobb az államapparátust feltölteni nemzeti érzelmû, jóakaratú, de képzetlen emberekkel, mint képzett, és terhelt múltú gazemberekre bízni az ország sorsát és a rendszerváltás megvalósulását. Igazuk van. Egyébként az összes térségbeli országnak jobban sikerült a saját sötét múltjával való szembenézés, mint Magyarországnak. Magyarország 2006-ra elérkezett a rendszerváltás csõdjéhez mind politikai, mind gazdasági értelemben… - Arra gondol, hogy a gazdasági folyamatok tarthatatlansága miatt radikális gazdasági reformot kell végrehajtania az új kormánynak? - Gazdasági reformról mindig mindenki beszél, csak sajnos minden kormány elodázza, bízva abban, hogy nem pont az õ regnálásuk négy éves ciklusa alatt szakad be a
32
mennyezet. Nem is elsõsorban, vagy pontosabban nem pusztán egy gazdasági reformra gondoltam, hanem inkább annak a „négyszintû válságtérnek” az orvoslására, amirõl Bogár László értekezik egy, a Magyar Nemzetben nemrég napvilágot látott publicisztikájában, bõvebben pedig korszakalkotó, a „Magyarország és a globalizáció” címû könyvében. A négy válságos terület a magyar közéletet mára látványosan megfertõzõ, verbális polgárháború szintjére süllyedt „közbeszéd válsága”; a „rendszer válsága”, amely a paktumpolitizálás gyarló kompromisszumait magára vállaló pártok együttes lezüllésébõl adódik, amelynek káros hozadéka, hogy politikai elitünk nemhogy a magyar sorskérdések megválaszolásáig, de ebben a lényeges kérdésfelvetésig sem jutott el; a „társadalmi újratermelés válsága” és a „globalizáció válságának” magyarországi tünetei pedig már csak a két elsõ válságszintnek az eredményei, amelyekbõl mérhetõ módon kiviláglik a szomorú magyar valóság: nemzetünk spirituális és erkölcsi tartásának megroppanása, hanyatló demográfiai és egészségügyi állapota, és a környezetünk gondatlan elhanyagolása, lerombolása. A társadalmi válságnak legérzékelhetõbb és egyben legsajnálatosabb megnyilvánulása a közösségi tudat megbomlása vagy helyesebben megbomlasztása, hiszen egyes, jól körülhatárolható politikai erõk a társadalmi rétegek és nemzedékek egymás elleni kijátszásában érdekeltek. Itt tehát egy
sokkal mélyebbre szántó változásra lesz szükség, mint egy pusztán gazdasági reformokra korlátozott korrekcióra. - Ez, ha jól értelmezem, az egész politikai és gazdasági status quo újraértelmezését tenné szükségessé. Lát erre esélyt? Ha jól hámozom ki a mondanivalójából, akkor az egész politikai elit cseréjére lenne szükség… - Az esélyek latolgatásába nem mennék bele. Inkább azt mondanám: akkora a tét, hogy Magyarországnak a megmaradásért kell radikális lépések sorozatával úrrá lennie ezen a fent említett válságspirálon. Ami a politikai elitet illeti, annak egy komoly része valóban cserére szorul, egy része azonban átnevelhetõ, ha megszületik egy magyar nemzeti konszenzus országunk erkölcsi, spirituális feltámasztásáról, egy emberközpontú gazdasági program kidolgozásáról, amelyben értelemszerûen a gazdaság van az emberért, nem pedig fordítva. Ennek az új programnak szakítania kell az összes, szocializmusból hátra hagyott beidegzõdéssel, de nem engedheti azt sem, hogy a válságba került, liberális nyugati létmód bármilyen formájában rátelepedhessen a jövõ Magyarországára. Nemzetünknek egy új, saját történelmi hagyományaira, és csak arra építõ harmadik utat kell járnia. - Harmadik Utat? Ezt felfoghatom amolyan választási útmutatónak, politikai krédónak is? - Természetesen. Forrás: Kürk Roland – Kuruc.info
jó ha figyelünk
