A társadalmi-gazdasági transzformáció esélyei: Dél-Afrika az apartheid korszak végén Balázs Judit
A 60-as években a világ elragadtatással kísérte a sikeres afrikai függetlenségi folyamatokat, de csupán néhány kivételes helyzetű országtól eltekintve a gyarmatosítási korszakot követő időszak az elvesztegetett lehetőségek és a beteljesületlen remények története. A szubszaharai térség országai a 70-es években fokozódó válsággal küzdöttek, ugyanakkor mint egy egyedülálló óriás emelkedett ki a Dél-Afrikai Köztársaság. S így paradox folyamatok játszódtak le, miután a válság felerősödése következtében Afrika déli térsége gazdaságilag fokozatosan elszigetelődött, s eközben a nagy teljesítőképességű Dél-Afrika politikailag kényszerült a szeparálódásra, annak minden gazdasági és társadalmi konzekvenciáival együtt. Dél-Afrika autonóm fejlődési pályára szorult, s így nem tudott érvényesülni az a pozitív gazdasági húzóerő, amit egy kezdetben virágzó gazdaság a környezetére gyakorolhatott volna. Az elszigeteltségből adódó hátrányok és a komplex válság kikényszerítette az apartheid feladását. DélAfrikának az új társadalom megformálása során nagy kihívásokkal kellett szembenéznie, világos volt, hogy a gazdasági növekedési pályára kanyarodás a kulcsa a fekete lakosság gazdasági integrálásának, ami egyúttal a legfontosabb garancia a politikai konszenzus megteremtésére, s záloga a hosszú távú stabilitás megőrzésének. Az ezredfordulóra az impozáns tervekből nemhogy nem valósult meg szinte semmi, de a gazdaság állapota ma rosszabb, mint a 90-es évek elején: negatív növekedési ráták, kaotikus iskolarendszer és egészségügyi ellátás, növekvő társadalmi-gazdasági polarizálódás a fekete lakosság körében annak minden feszültséggerjesztő konzekvenciájával együtt.
*** Az elmúlt évtizedek alatt a világ immáron harmadszor fedezte fel Afrikát. A 60-as években elragadtatással kísérte a sikeres függetlenségi folyamatokat, az új nemzetek születését s még a távoli szemlélő számára is új, ígéretes fejlődés körvonalai bontakoztak ki. De mint arra már számos történelmi példa volt, az optimizmust oly gyakran követte a kiábrándulás, s nemcsak Afrika új vezetői voltak képtelenek megbirkózni a rájuk nehezedő örökséggel, s szembenézni az új kihívásokkal, de a nemzetté érés helyett is a látens etnikai ellentétek törtek felszínre; az egységes Afrika megteremtődése helyett, az országok elszigetelődtek: Afrika a világfejlődés peremére szorult. Néhány kivételes helyzetű országtól eltekintve a gyarmatosítási korszakot követő időszak az elvesztegetett lehetőségek és a beteljesületlen remények története. Afrika szubszaharai térségének egésze katasztrofális képet nyújtott az elmúlt évtizedek során. Drasztikusan csökkenő 36
jövedelem, éhezés és ökológiai degradálódás, AIDS együttes súlya nehezedett az országokra, s a nemzetgazdaságok endogén válságai hamarosan kontinentális méretű krízissé érlelődtek. „Érthetetlenül és keserűen kell megállapítanunk”, mondta M. Thatcher, „hogy Afrika ma szegényebb, mint negyven évvel ezelőtt.”1 S míg a függetlenségüket elnyerő szubszaharai térség országai a 70-es években fokozódó válsággal küzdöttek, addig mint egy egyedülálló óriás emelkedett ki a virágzó gazdaságú Dél-Afrikai Köztársaság. Afrika többi országával való összevetésben mutatkozik meg az az egyedülálló sajátossága az országnak, hogy míg az Afrika többi országában, a volt kolóniákon a modern szektor kialakulása a gyarmatosítás eredményeképpen jött létre, az idegen tőke behatolása során telepedett rá a gazdaságra, enklávét alkotott, integráló hatása behatárolt maradt, Dél-Afrikában ezzel szemben belső fejlődés eredményeként jött létre a modern szektor, jóllehet a tőkeimport is jelentős szerepet kapott. A modern szektorhoz kapcsolódó tárgyiasult ipari-műszaki ismeretek közvetítő tevékenységén keresztül érvényesült az integráló hatás. A tovagyűrűzést azonban jórészt a gazdaságon kívüli tényezők, politikai-adminisztratív elemek korlátozták. (Így például az erőszakos telepítési rendszer, „röghözkötöttség”, bantusztán-politika.) Az országra hatalmas tehertételként nehezedik a gazdaság vérkeringésén kívül eső informális szektor, valamint a mértéktelen marginalizálódás. Az apartheid végnapjait élő Dél-Afrikában a szubszisztencia szektor méreteire vonatkozóan csak becslésekre hagyatkozhatunk, pontatlanságukra való tekintettel ezzel a szerző nem élne. A valósághoz közelebb álló, a bádogvárosokban ijesztő méretekben összezsúfolódó tömegekre vonatkozó számadatok a slum-ok lakóit 8-9 millióra teszik. Ez a pszeudo-urbanizáció hozzájárul ezzel az Afrikában kiemelkedő, 50%-os városiasodás kialakulásához. A keresők és az eltartottak aránya 1:12 tesz ki. A városba áramló tömegek mérhetetlen nyomorának felszámolására egyetlen megoldás kínálkozna, munkaalkalmak teremtése. A tanulatlan tömegek integrálása ugyanakkor szinte beláthatatlan feladatok elé állítja az ország vezetését. S így paradox folyamatok játszódtak le: miután a válság felerősödése következtében Afrika déli térsége gazdaságilag fokozatosan elszigetelődött, addig a nagy teljesítőképességű Dél-Afrika politikailag kényszerült az elszigetelődésre, annak minden gazdasági és társadalmi konzekvenciáival együtt. Dél-Afrika autonóm fejlődési pályára szorult, s így nem tudott érvényesülni az a pozitív gazdasági húzóerő, amit egy virágzó gazdaság a környezetére gyakorolhatott volna. A 80-as évek fordulóján azonban új remények csillantak meg, s felsejlett a demokratizálódás lehetősége, útja DélAfrika számára: a kontinens harmadszor vonta magára a világ figyelmét. A térség nemzeti jövedelmének háromnegyed részét Dél-Afrika termelte meg, de a gazdasági növekedést, a 60-as évek kiugróan jó termelésbővülését követően – évi átlagos 6%-os növekedést könyvelhetett el a gazdaság – a 90-es évekre fokozódó válságjelenségekkel szembesült. A kutatások világosan rámutatnak arra, hogy a korábbi fejlődés mozgatórugói a speciális dél-afrikai rendszerben, az apartheid szabta keretek között mozgó gazdaságban gyökereztek: Nem utolsósorban a korlátlan számban rendelkezésre álló munkaerő, az olcsó munkabérek, s végül az elszigeteltség következtében kikényszerített autonóm, konkurencia-mentes növekedési feltételek. A 60-as évek fordulójától az apartheid teremtette növekedési feltételekben rejlő tartalékok kezdtek kimerülni, a reálszféra fokozatosan hanyatlásnak indult: Dél-Afrikában hosszú távon az apartheid összefonódott a gazdasági válságtünetek megjelenésével, s az emberi tragédiák felgyorsulásával. Már a 80-as évekre nemcsak a kutatók, hanem a politikai döntéshozók is egyre pesszimistábban ítélték meg az ország jövőjét: katasztrófát, összeomlást jósolva. Dél-Afrika valójában komoly válságtünetekkel terhes folyamatokkal konfrontálódott. Folyamatokkal, melyek kiterjedtek a társadalmi-gazdasági élet szinte minden szférájára. 37
A krízis eredői alapvetően négy válsággerjesztő tényező együttes megjelenésére vezethetők vissza: 1. a 70-es évektől kezdődően a világgazdaságban végbemenő általános recessziós folyamatok; 2. a dél-afrikai gazdaság strukturális gyengesége, a 60-as évek kiugróan magas értékeihez viszonyított alacsony beruházási ráták és a lassú ütemű hatékonyság-növekedés; 3. a kormány inkoherens gazdaságpolitikája; és 4. az egyedülálló politikai válság, mely aláaknázta az ország nemzeti és nemzetközi stabilitását.2 Az országot sújtó válság komplex, strukturális és ideológiai természetűnek bizonyult. A gazdasági és a politikai hatalom és a szociális státusz közötti alapvető ellentmondásokból táplálkozott a strukturális destabilizáció, az ideológiai konfliktus az értékek, az ítéletek és az értékrendszer válsága.3 Ha a fenti folyamat gyökereit kívánjuk feltárni, vissza kell nyúlnunk a gazdasági fejlődés korai szakaszára. A dél-afrikai tőkés fejlődést már történelmi léptékkel mérve relatíve hosszú ideig a monopoltőke uralta. A 19. század fordulóján került sor a mélyrétegű aranybányák feltárására és kiaknázására. A rendkívül tőkeigényes beruházások hamarosan a tőke gyors koncentrációjához és centralizációjához vezettek a bányászat területén. S csak a II. világháború utáni időszakban indult meg a tőke diffúziója a gazdaság többi szektorába. A feldolgozóipar területén ugyanakkor a tőkeképződés a külföldi tőkebeáramlásokat követően gyorsult fel, s fejlődésének egészére a külföldi tőkétől való függés nyomta rá a bélyegét. A külföldi tőketranszfer és az azt kísérő fejlett technológia bázisán gyors fejlődésnek indult a feldolgozóipar. A fejlett tőkés országokból importált modern munkaszervezési módszerek a hatékonyság gyors növekedését idézték elő, összességében mindez az iparág további expanzióját segítette elő. A Dél-Afrikában letelepedett külföldi konszernek tevékenysége hamarosan éreztette stimuláló hatását a gazdaság egészében, de tovább katalizálta az iparágban lejátszódó monopolizálódási tendenciákat. Az 1960-as években lejátszódó gyors fellendülés a feldolgozóipart a dél-afrikai gazdaság vezető iparágává tette: a szektor 1970-ben 24%-kal járult hozzá a nemzeti jövedelem megtermeléséhez. A 70-es évekre azonban a kormány deflációs politikáját követően csökkenni kezdtek a beruházások, visszaesett a termelékenység és egészében véve a feldolgozóipar hanyatlásnak indult. A gazdasági növekedés lelassulását, majd csökkenését hamarosan követte a fizetési mérleg megingása, s a gazdaság erős külföldi függésének következményeképpen a külső egyensúly felbomlása erősítette a gazdaságban jelentkező negatív tendenciákat; tovább romlott a gazdaság teljesítőképessége, a beruházások ösztönzésének alig maradt igazán tere. Az ipar fokozatosan veszített versenyképességéből, a növekvő munkanélküliség, az emelkedő árak ugyanakkor a szociális feszültségeket gerjesztették, aláásva ezzel a társadalmi biztonságot, az ország egyik legfontosabb stabilizálódó erejét. A gazdasági növekedés egykor legfontosabb stimuláló tényezőjét jelentő feldolgozóipar fokozatosan veszítette el korábbi pozícióit, s gazdaság egyensúlyát már csupán a nagymérvű tőkebeáramlás tartotta fenn. A dél-afrikai fizetőeszköz, a rand korábbi túlértékelt pozíciója tovább erősödött. Az export fenntartásához szükséges ösztönzésként a leértékelés eszközéhez folyamodtak, ami végül is a rand alulértékeléséhez vezetett, a strukturális problémák azonban elemi erővel törtek a felszínre, s az export csökkenése feltartóztathatatlanná vált. Az ipari termelés 1981–1985 között 12%-kal csökkent. Az alábbi táblázatok a gazdaság legfontosabb mutatóiról adnak képet.
38
1983
1985
1987
Élelmiszerfeldolgozás
103.1
110.4
116.7
Ipari vegyészet
83.5
91.0
89.7
Vas és acélgyártás
104.0
106.2
111.7
Feldolgozott fémtermékek
87.2
82.2
81.3
Gépek
88.6
77.7
72.3
Gépjárművek
107.5
66.4
72.1
Feldolgozóipar összesen
96.4
94.2
98.6
1. táblázat Feldolgozóipar: a termelés volumene (1980 = 100) Forrás: EIU Country Profile 1988–89, South Africa p. 33. 134
Év
Cserearány Arany kitermelése nélkül
Arany-kitermeléssel együtt
1973
151.1
106.8
1982
95,1
92,5
1983
99.0
97.5
1984
101.3
98.6
1985
100.0
100.0
1986
99,1
100.2
1987
98.6
101.9
1988
103.5
104.3
2. táblázat Cserearány alakulása 1973-1988 (1985 = 100) Forrás: Official Yearbook of the Republic of South Africa. J 989–90. p. 445. A 80-as évektől kezdődően Dél-Afrika gazdaságának neuralgikus pontja a magas inflációs ráta. Az áremelkedés, az inflációs tendenciák már a 70-es években elkezdődtek, bár ekkor még a gazdaság relatíve magas, 6% körüli növekedési rátákat könyvelhetett el. A 80-as évek során ugyanakkor az átlagos árindex-növekedés évi 15% körül alakult. 1981-ben Dél-Afrika gazdasága elérte a kritikus recessziós pontot. A munkanélküliség drámaian nőtt meg, a csökkenő belföldi kereslet nem ösztönözte a piaci kínálat növekedését. A kormány azonban továbbra is fenntartotta a deflációs politikáját, ami tovább szűkítette a pénzkínálatot, a vállalatok sorra adósodtak el, s nehéz helyzetüket a növekvő termelési költségek is tovább rontották. A kormány a költségvetési hiányt adóemeléssel próbálta enyhíteni, ami a kereslet további beszűkülését vonta maga után. A magas bankkamatok fékezték az amúgy is ösztönzésre szoruló beruházásokat, de miután még a magas kamatlábak sem tudták az inflációt ellensúlyozni, a kialakult negatív reálkamat nem ösztönzött a megtakarítások irányába sem. Az Egyesült Államok korábban olyannyira nyereséges beruházásai hatalmas veszteségekké változtak: a tőkemegtérülés
39
az előző időszak 37,7%-os rátája helyett a beruházások 1984-ben 143 millió dollár veszteséget könyvelhettek el.4 1980–85 között a csődeljárások száma 500%-kaI nőtt. A felszámolások ugyanakkor tovább katalizálták a centralizálódási és koncentrálódási folyamatokat, jóllehet a folyamat maga a gazdaság egésze számára súlyos tőkeveszteséggel járt. A dél-afrikai gazdaság modellje az évtizedben is felhalmozódó nemzetközi eladósodás mellett működött. 1985-ben a gazdaság egészét eladósodási válság rengette meg, amikor is a hitelezők – élen a Chase Manhattan bankkal – politikai okokra hivatkozva, idő előtt felmondták a hiteleket.5 Az adósságválság kiteljesedésekor így kimerültek azok a külső források, melyek az apartheid belső korlátain túllépve még dinamizálni tudták a gazdaságot. Világossá vált, hogy a rendszer belső tartalékai már elfogytak, az apartheid rendszer korábban kínálta hajtóerők nem működnek, sőt a gazdaság adott feltételrendszerének körülményei között már reprodukálhatatlanok. A Dél-Afrikát sújtó válság sajátossága a gazdaság és politika szinte egyedülálló egymásra hatásában, kölcsönös feltételezettségében rejlik: a politikai demokratizálódás és a gazdasági fellendülés egymás előfeltételei. A gazdaság oldaláról elemezve kitűnik, hogy az országot strukturális válság sújtotta. A stabil, kiegyensúlyozott tőkefelhalmozásra épített gazdaság növekedési íve az 1970-es években törést szenvedett. Ettől kezdődően a tőkefelhalmozás kérdése már szociális és politikai dimenziókat is nyert. A gazdaság destabilizálódása folytán kiváltott hatás így óhatatlanul politikai természetűvé is vált. A kérdések kérdése és a demokratikus társadalom megteremtésének előfeltétele a fekete lakosság gazdasági integrálódása, miután a társadalmi egyenlőtlenség méretei messze meghaladják a világ egyéb országaiból ismert dimenziókat.6 Ahhoz azonban, hogy a fokozódó társadalmi-gazdasági-politikai feszültségek enyhítésére az első lépéseket megtehessék ezen az úton, stabil és hosszú távon kiegyensúlyozott gazdasági növekedésre lett volna szükség, sőt a korábbi időszakot meghaladó gazdasági növekedést kellett volna az országnak elérnie. Ugyanakkor a gazdaság a jelenlegi feltételek között belső forrásokból nem képes adekvát gazdasági növekedést biztosítani.7 A bizonytalan belpolitikai helyzet ugyanakkor nemcsak a külföldi tőkét késztette óvatosságra,8 hanem még a belföldi tőke is külföldre menekült, és így a külföldi tőkeberuházások stimuláló hatására alapozott gazdaság nettó forráskiáramlással szembesült. Politikai oldalról elemezve ugyanakkor világossá vált, hogy konszenzust nem lehet addig elérni, amíg gazdasági garanciákat nem tudnak biztosítani. Ugyanakkor politikai stabilizáció nélkül nem valószínűsíthető a külföldi tőkebeáramlás, a külföldi beruházási kedv megnövekedése, s miután a belső források nem elégségesek, nem mutatkozott megfelelő garancia a gazdasági fellendülésre. A politikai feszültség rendkívül keményen próbára tette a társadalmat, s a demokrácia intézményes politikai kereteinek megteremtése előre nem láthatónak bizonyult. A Demokratikus Dél-Afrikáért 1991ben indított kerekasztal-tárgyalássorozat (CODESA) megítélésének kérdésében a vélemények nagyon megoszlottak. Az 1992 márciusában tartott referendum eredményeképpen ambiciózus terveket hirdettek meg a demokratikus átmenet megteremtésére. Úgy tűnt, hogy az apartheid lebontása visszafordíthatatlan folyamat, de a demokráciához vezető út kockázatos és számtalan buktatót rejt magában. A politikai erők nagyon megosztottaknak mutatkoztak. De Klerk ultrajobboldali ellenzéke elszánt, és leszámítva a fő ellentéteket a zuluk és a xhosá-k között, a Buthelezi vezette Inkhata mozgalom és a Nelson Mandela által vezetett Afrikai Nemzeti Kongresszus között, a feszítő politikai ellentétek számtalan már forrásból is táplálkoztak. Az apartheid végnapjait jellemző válsághelyzet olyannyira komplex, hogy kimenetelét illetően teljes bizonytalanság uralkodott, csupán spekulációkra lehetett szorítkozni. A jövőre nézve három lehetséges fő alternatíva kínálkozott: 40
Ha a fennálló feszültségek polgárháborúba torkollnának, úgy ez egyet jelentene a gazdaság hosszú távon is érvényesülő hanyatlásával. Ha az általános politikai helyzet nem mozdul el a konszenzus irányába, hanem változatlanul instabil marad, úgy a potenciális beruházók további óvatosságra kényszerülnek, s Dél-Afrika csak egy olyan úton haladhat csak tovább, ami egyet jelent a további eladósodással, a gazdaság csökkenő teljesítőképességével, az életszínvonal általános romlásával. Mindez óhatatlanul vetítette előre a politikai helyzet további destabilizálódását, aláásva a későbbi politikai megegyezés lehetőségét. Ha azonban egy olyan demokratikus átmenet esélyeit sikerülne megteremteni, mely találkozna a társadalom meghatározó rétegeinek, csoportjainak elvárásaival, úgy megnyílna az út a valós társadalmi-gazdasági transzformáció előtt. Az utolsó alternatíva megvalósításának lehetősége látszott annál is inkább fontosnak, miután a DélAfrikában lejátszódó folyamatok döntő hatással vannak a környező országok gazdaságára, hiszen a régió számtalan szállal kötődött egymáshoz, függött egymástól. Egy valóban demokratikus alkotmánynak olyan feltételeket kell tartalmaznia, melyek a társadalom minden rétege számára esélyegyenlőséget biztosítanak. A demokratikus átmenet pénzügyi feltételeinek biztosítására az alábbi alternatíva látszott járható útnak. Dél-Afrika mindenekelőtt olyan szociális program megvalósítására kell (kellett volna) hogy törekedjék, mely magában foglalja az oktatás javítását, az egészségügyi ellátást, de minden olyan kérdést is, amely a szociális biztonság garanciája. A szociális infrastruktúra nagymérvű elhanyagolása azonban szinte beláthatatlan terheket rótt a gazdaságra. A kérdés ugyanakkor nem úgy vetődött fel, hogy a demokratikus átmenet megvalósítása után az ország nem akar forrásokat elkülöníteni a fenti célokra, hanem hogy mi az a lehetséges maximum, amit el tud különíteni. Tudott dolog, hogy a szociális feladatok megvalósítása és a gazdasági növekedés fenntartása csak egymás ellenében, egymás terhére valósítható meg, jóllehet társadalmi biztonság nélkül nincs garanciája a hosszú távú, kiegyensúlyozott gazdasági növekedésnek sem. A feladat igazából abból áll, hogy ésszerű konszenzust kell találni a társadalmi-gazdasági lét két meghatározó oldala között. Azokban az országokban, ahol egy populista ihletésű politikától vezérelve deficitfinanszírozás árán tartották fenn a gazdasági növekedést, átmeneti fellendülés után a prosperálás rövid életűnek bizonyult. S hamarosan rosszabb helyzetben találták magukat, mint a kiindulópont idején. DélAfrikának nem lett volna szabad ezt az utat követnie. Az ország adottságainak figyelembevételével kiegyensúlyozott utat kellett volna keresni a gazdasági konszenzus megteremtésének irányába, a fekete lakosság felzárkóztatása érdekében. Közismert például, hogy a Dél-Afrikában formálódó társadalomban a fekete lakosság nagy érdeklődést mutatott az üzleti élet iránt. A gazdasági integrálódás során ezt figyelembe kellett volna venni, a megtakarításokkal, a vállalkozói készség fejlesztésével, műszaki ismeretek átadásával, áramoltatásával lehetett volna segíteni a beilleszkedési folyamatokat. A relatív tőkeszűkösség körülményei között új források felkutatására, sőt bevonására kellett volna törekedni. Egyik ilyen nagyon lényeges forrás lehet a megtakarítások növelése9 és hatékony felhasználása.10 Mindennek azonban előfeltétele a pozitív reálkamat megteremtése, azaz az inflációs nyomás enyhítése. A gazdasági növekedésnek exportorientációra kellett volna épülnie, kedvező klímát biztosítva a beruházások számára. Mindez megállíthatta volna a nettó forráskiáramlásokat és az országot növekedési pályára tudta volna terelni.11 A szociális program megvalósítására tervezték a kiterjedt lakásépítési programot, melybe az államnak tekintélyes finanszírozóként kell majd belépnie. A lakáshelyzet javítása ugyanis nemcsak 41
a szociális problémák megoldásában segítene, hanem munkaalkalmat teremtene, a helyhezkötöttség ugyanakkor garanciát is jelentene az erőszak megfékezésére, a stabil életfeltételek kialakítására. A fekete lakosság gazdasági-szociális integrálódásának elősegítésére számos szervezet jött létre, így a Development Bank of South Africa, az Urban Foundation, a Rural Foundation, az Independent Development Trust a kis- és középvállalkozások finanszírozási nehézségeit hivatott áthidalni.12 Különleges fontossággal bírt (papíron) az oktatási program megvalósítása, hiszen jól tudott, hogy a gazdasági növekedés egyik legfőbb gátja a tanult munkaerő hiánya.1 A vázolt program hatalmas erőfeszítéseket kíván az országtól. Ennek ellenére az apartheid lebontásának előestéjén még úgy tűnt, van némi reális esély a szociális-gazdasági program megvalósítására, miután az országok sora egymás után oldja fel a szankciókat Dél-Afrikával szemben, s ez jótékony hatást gyakorol majd az ország nemzetközi integrálódására annak pozitív konzekvenciáival együtt.14 A Bramm-törvény ugyanakkor áthághatatlan akadályt jelentett, s elzárta az utat számos pénzintézmény, így az IMF felé is. Dél-Afrikának az új társadalom megformálása során nagy kihívásokkal kellett szembenéznie, világos volt, hogy a gazdasági növekedési pályára kanyarodás a kulcsa a fekete lakosság gazdasági integrálásának, ami egyúttal a legfontosabb garancia a politikai konszenzus megteremtésére, s záloga a hosszú távú stabilitás megőrzésének. Dél-Afrika társadalmát számos súlyos feszültség terhelte és terheli. A megannyi beígért reform, változás – vagy legalább is jórészük – papíron maradt, vagy egyáltalán nem került bevezetésre. Az ambiciózus lakásépítési program zátonyra futott, az egészségügyi reform eredményeként a fehér orvosok tömegesen hagyták el az országot. A bádogvárosok villamosítása gyakorlatilag a semmivel egyenlő, miután kártyás rendszerrel működik. A reáljövedelem növekedése 1% alatt maradt éveken át, ami a megnövekedett megélhetési költségeket messze nem fedezte. A fekete lakosság változatlanul nem tud jelentős részben az értelmiség soraihoz felzárkózni, miután az ezredfordulót követően is a fekete lakosságnak csupán 1%-a részesült olyan oktatásban, ami lehetővé teszi az egyetemi beiratkozást. A gazdaságban az első és a harmadik világ él együtt, a szubszisztencia szektor és a legmodernebb technikára épülő konglomerátum alkotja azt a rendkívül összetett képet, amelyet Dél-Afrika nyújtott a 90-es évek elején, s nyújt ma is. Egy ilyen komplex társadalom-gazdaság évek hosszú során át a világ kitaszított páriájaként élt, s óhatatlanul olyan feszültségek gyűjtőmedencéjévé vált, mely a robbanás képét vetítette előre. Kívülálló számára a fekete-fehér ellentét látszik meghatározónak. Ugyanakkor a generációs ellentétek aláássák a társadalom kohéziós erejét. Az intergenerációs konfliktus nem új keletű, már az apartheid idején is fennállt. E tekintetben Soweto (1976) volt a vízválasztó, ekkor jelentkeztek a tradicionális értékrendszer felbomlásának következményei. A bantu közösségeknél ugyanis a szociális helyzetet, a rangot a születés adja. Így társadalmi konfliktusforrásá vált a hagyományok és a modern élet összeütközése. A „megoldás” a bűnözés minden elképzelést felülmúló terjedése. A fekete fiatalok éppúgy, mint a fehér ifjúság, a szüleiket teszik felelőssé a kialakult helyzetért. A fekete uralom és a privatizáció pedig hatalmas méretű polarizálódást indított el a fekete társadalomban. (A stratégiai ágazatok kivételével minden állami tulajdon magánkézbe került.) Az ANC a kemény marxista-leninista gazdasági hitvallástól eljutott az ortodox piacgazdasági modell igenléséig. A jövő dimenziói alig léteznek, nincs jövőkép, a fekete ifjúság jó része tanulatlan, viszont igényt tart jól fizetett állásokra, vagy akár munka nélkül szerzett jövedelemre. Jogosultnak érzik magukat a mainál lényegesen jobb életkörülményekre. Az illúzió és a valóság között hatalmas szakadék tátong, ami nemcsak egy súlyos gondokkal küzdő rendszerben élő „másik” szegmense a társadalomnak, ahol az eliten belüli megosztottság egyben társadalmi alárendelődéssel párosul, idézve olyan történelmi
42
korok együttélését, melyek Nyugat-Európában egymást követő korokban jelentek meg. Egy országban egy világ, a „szivárvány-nemzet”, hogy Nelson Mandelát idézzük.
JEGYZETEK Thatcher, M.: „South Africa – A New Down.” In: South Africa Foundation Review, 1991/July; p.6. Judit Balázs: „Crisis and Change: South Africa in Transition.” in: International Symposium on non Military Solution of Conflicts in Africa. Praha Orientalni Ustav CSAV. 1991:84. 3 Mandla Tsabala.: „Political Reform: Reality of Myth.” In: Conference Paper. Sandton. South Africa. 7-10 April 1988. 4 Bureau of Economic Analysis. U.S. Department of Commerce. 5 Korábban a beruházások megtérülési rátája világviszonylatban is egyike volt a legmagasabbaknak. Az ország hitelkockázati besorolása szinte kiválónak minősült, a hitelezők bizalma csak 1985 után, a fokozódó belső instabilitás, az elszaporodó erőszakos cselekmények hatására ingott meg. Mindez párosulva az ország ellen kilátásba helyezett szankciókkal, bojkottal, olyannyira aláásta az ország hitelképességének megítélését, hogy mind az európai, mind a tengerentúli hitelezők megvonták a bizalmukat. Különösen azután, hogy az ország a növekvő gazdasági nehézségeire hivatkozva az adósságok átütemezéséért folyamodott. A moratórium bejelentésekor az ország adósságállománya 24 milliárd dollárt tett ki. 6 Az összlakosság mintegy 15%-át kitevő fehér lakosság rendelkezett a megtermelt nemzeti jövedelem hozzávetőlegesen kétharmada felett. 7 A 80-as évek végén rendelkezésre álló adatok szerint a nettó tőkekiáramlás az 1985–89-es években 8.3, 5.1, 6.2, illetve 4.3 milliárd randot tett ki. 8 1986 végén a Dél-Afrikában eszközölt teljes beruházásoknak mintegy 10%-a származott csak külföldi forrásokból. 9 1990-ben a bruttó megtakarítások 56.7 milliárd randot tettek ki, amely megegyezik a GDP 21.5%-ával. 10 A megtakarítások felhasználására vonatkozóan élénk vita bontakozott ki Dél-Afrikában. A kérdés úgy vetődött fel, hogy milyenek azok az alapok – például a biztosítás, házépítés, nyugdíjak –, ahol az állam garanciát tud vállalni a visszafizetésre és ezzel megnyeri a befektetők bizalmát. Ugyanakkor ezek az alapok sokkal olcsóbbnak tüntek, mint a megtakarítások hagyományos felhasználásai. 11 Jacobs, J. South Africa International. Vol. 22., No.L, July 1991, pp. 5-6. 12 Az 199I–92-es évre megszavazott költségvetésben 37.2 %-ot különítettek el szociális kiadások fedezésére. 13 A fekete lakosság oktatására fordított összegek csupán egyötödét tették ki a fekete lakosság oktatási költségeinek. 14 1983-ban Reagan elnök indítványára megtagadták a pénzügyi támogatást minden olyan országtól, mely faji megkülönböztetést alkalmaz. A törvényjavaslatot Bramm szenátor terjesztette a Kongresszus elé. 1
2
43
