ANTONIO DONATO SCIACOVELLI A tábornokok diszkrét bája (Quarantotti Gambini A piros rózsa és Márai Sándor A gyertyák csonkig égnek című művéről) Jelen tanulmányunk tárgyát szűkebb értelemben az OsztrákMagyar Monarchia mint történelmi képződmény jellegzetességeinek az irodalom területén is kitapintható jegyei képezik. Vagyis e tekintetben – meglátásunk szerint – nem elég a kiemelt jelentőségű momentumokat csak a népek és kultúrák kölcsönkapcsolataiban kutatni; az olvasó közönséget a „hangulatuk” és varázsuk által szemmel láthatóan még ma is foglyul ejtő írásokban is tetten kell érni őket. Ezzel arra a nagy érdeklődésre szeretnénk utalni, amellyel az olasz olvasók mindenkor és ma is figyelemmel követték és követik az ún. közép-európai irodalom alkotásait, különös tekintettel arra is, hogy az olasz irodalom bizonyos része szervesen illeszkedik a közép-európai szellemi valóságba. Igaz, ez az érdeklődés nem folytonos, ám gyakran az óriási lelkesedés mindent elöntő hullámaival jelenik meg néhány író vonatkozásában. Vajon mi váltotta ki éppen ez utóbbi években az olasz olvasók szenvedélyes vonzalmát Márai Sándor művészete iránt1? Valóban csupán egy szerencsés kiadói fogás eredményének volna (lett volna) mindez betudható?2 És Ezzel a kérdéssel magyarországi irodalmi folyóiratok is foglalkoztak. L. FRIED I., Balázs Bélától Márai Sándor-ig (Marinella D'Alessandróval, a magyar irodalom olasz fordítójával beszélget Fried Ilona), in: Élet és Irodalom, 2001/19.; SÁRKÖZY P., Magyar irodalom Olaszországban, in: Kortárs, 2002/6.; A. D. SCIACOVELLI, Credere nel miracolo: la Napoli di Sándor Márai ne Il sangue di San Gennaro, in: Nuova Corvina, Budapest, 2001/9. 2 A kérdést általánosabb értelemben veti fel Fried István a politikus és szépíró Márairól kiadott monográfiájának Az utolsó szó jogán című 1
3
miért éppen A gyertyák csonkig égnek című művel kezdődött e sikersorozat? A választ – meglátásunk szerint – egyfelől és mindenekelőtt egy bizonyos atmoszféra és életérzés megteremtésének szuggesztív erejében kell keresnünk, másfelől pedig abban, hogy éppen ez a regény az, amelynek tematika-választása az ún. ’mitteleurópai’ írók műveiből minduntalan visszaköszön, holott Márai írásai általában véve nem ehhez a történelmi-földrajzi realitáshoz kötődnek, ámbár újabban szembetűnő, hogy a legfrissebb kritika már éppen ebből az aspektusból közelít munkáihoz. Abból a célból, hogy e kérdést az olasz olvasók magyar irodalom iránti érdeklődésének keretei között általánosabb érvénnyel és átfogóbban világítsuk meg – mely érdeklődés talán éppen az új évezred első éveiben a Márai-Füst-Esterházy-Kertész quadrumvirátusnak köszönhetően érte el csúcspontját –, emlékeztetünk arra, hogy Esterházy a La repubblicának 2003. április 8-án adott interjújában határozottan cáfolta azt a feltételezést, hogy valamiféle nosztalgikus vonzalmat táplálna a Monarchia iránt, vagy hogy bármi nyoma rajzolódna is ki ennek a nosztalgiának az éppen az Osztrák-Magyar Monarchia végnapjainak szentelt Harmonia Caelestis néhány – igen intenzív emócióval megírt – lapján. A cáfolat ellenére bizonyosak lehetünk abban, hogy a huszadik század nagy részének Duna-menti irodalmában az összekötő szövetet éppen egy olyan múltba pillantás képezi, amelynek drámai fókuszában a kétfejű sas hanyatlása áll: Quarantotti Gambini, akit a trieszti irodalom és a közép-európai irodalom kapcsolatáról faggattak,3 a következőket szögezte le: fejezetében. FRIED I., Ne az író történjen meg, hanem a műve. A politikus és az irodalmi író Márai Sándor, Budapest, 2002., 189-202. 3Érdemes mindezt összevetni mindazzal, amit Maier fejteget e kérdést összefoglaló munkájában (Caratteri, motivi, aspetti della letteratura triestina del Novecento, in: C. BO, B. MAIER ET ALII, Scrittori triestini del Novecento, Trieste, 1991, 7-26.), valamint a Bertacchini által rajzolt vázlatosabb képpel (Mitteleuropa, tramonto contadino, narrativa
4
A trieszti irodalomnak a közép-európai irodalomhoz való társítását kritikai és történeti vonatkozásban – számos olyan íróval együtt, mint például Roth és Musil, akiket Duna-menti íróknak neveznék – is elszenvedtük. Az, ami közös lehet a német nyelvű, az egyik vagy másik szláv nyelven, a magyarul vagy az OsztrákMagyar Birodalom területén született és élt olasz nyelven író szerzők között, az éppen az a valami, amit Párizsban belle époque-nak hívtak, s ami Ausztriában ezzel egy időben tetőzött. Eltekintve attól, hogy a trieszti írók lapjain nem a Duna fénye, hanem a Földközi tengeré csillant meg.4 A párhuzamos irodalmak magunk elé tűzött vizsgálata során, mely vizsgálat szükségszerűen a Quarantotti Gambini által fentebb felsorolt írók műveit kell hogy megcélozza, hangsúlyoznunk szükséges, hogy mi más véleményen vagyunk azok közös sajátosságának meghatározását illetően, vagy legalább is szükségesnek véljük mineműségének megvilágítását, azaz kézzel foghatóvá és jól körülírhatóvá kell tennünk e sajátszerűségnek, ennek a homályos és nehezen pontosítható fogalomnak a jellegét. Meglátásunk szerint a Birodalom végéről van szó, a gyors hanyatlás azon éveiről, amelyek a századvégi eufóriát követően a Monarchia halálának előérzetét annak összes (politikai, gazdasági, területi, kulturális) következményeivel együtt táplálták.5 Olasz szempontból – s korántsem csupán az isztriai író
«popolare» e donna-romanzo, in: ID., Il romanzo del Novecento in Italia. Dal Piacere al Nome della rosa, Roma, 1994, 169-175). 4 R. SCRIVANO, Pier Antonio Quarantotti Gambini, Firenze, 1976, 4. 5 Vö. L.VALIANI, La dissoluzione dell’Austria-Ungheria, Milano, 1966, 9-65.
5
álláspontjáról van itt szó – a kétfejű sas agóniája egy régi ellenségnek – lett légyen bár az néhány évtizeden át szövetséges is – többé-kevésbé dicstelen végét és a nemzet történelme fontos fejezetének lezárulását jelentette, mely fejezet végleges átírására éppen az első világháború végével kerül sor „az új rend” kebelén belül. Az első világháború tragikus vége, túl az esemény önmagában is traumatikus voltán, az érem másik oldalát is nézve, vagyis a magyar szempontból vizsgálva, Márai Sándor számára – akinek elei életüket az egykori Monarchia sajátos valóságában élték meg, s akit önnön sorsa, amely őt a magyar fővárosból kiragadva végül a Monarchia összeomlásának és következményeinek személyes tanújává tett – minden bizonnyal alapvető kiinduló pontot jelentett: a benyomások és következtetések leülepedésének kezdetét, hogy aztán a vén Európa válságának teljesebb gondolati szintézisénél kössön ki. Ezt az általa is megélt válságot az említett regényében egy olyan súlyos gondokkal terhes időszakban veti papírra, amikor az öreg kontinensnek már tökéletesen tudatában kellene lennie a háború félelmetes következményeinek.6 A vizsgálatunk tárgyát képező két regényben tehát (A piros rózsa7 1937-ben, míg A gyertyák csonkig égnek 1942-ben látott napvilágot) minden további nélkül azonnal kitapintható a tematikai vezérfonal: a múlt emlékezete – és ezzel együtt annak vonzereje is –, mely múlt intenzíven él tovább a főszereplőkben. Erről a múltról, a Monarchiáéról és arról, ahogy az teljességgel összefonódott Ferenc József alakjával, In: RÓNAY L., Márai Sándor, Budapest, 1990., 287-325, de elsősorban 305-319. 7 Quarantotti Gambini regénye nem jelent meg magyar fordításban. A Nagyvilág című folyóirat egy részletet közölt belőle Csuvár Erzsébet fordításában (P.A. QUARANTOTTI GAMBINI, A piros rózsa – novella (fordította: Csuvár Erzsébet), in: Nagyvilág, 1991/12., 1814-1822.). 6
6
jelenik meg 1932-ben Joseph Roth mesterműve, a Radetzkyinduló, mely művet elemzésünk elsődleges vonatkozási pontjának tekintünk. Mindenekelőtt azért, mert Roth regényének főhősei egy már történelemmé váló jelenben élnek (abban a „valóságban”, amely az uralkodót a solferinói hős leszármazottjaihoz fűzi): eszméjük, hogy életben tarthatnak egy embert, és hogy konzerválhatják azt az államot, melyet ő képvisel, s mindezt sokkalta inkább mindennapi tevékenységükben, semmint vitatható hősi tetteikben (a Trotta-család utolsó leszármazottja feláldozza magát, hogy inni adhasson kiszomjazott seregének) nyilvánítva ki. Másfelől pedig azért vonatkozási pont, mivel – s ez is lényeges momentum elemzésünk tárgyában – minduntalan jelen van a szereplők egy adott nemzethez a születésüknél fogva tartozásának és az egy hazához való tartozás igényének kérdése is. S talán az egész kérdés egyik legérdekesebb aspektusa akkor tárul föl, ha komplexitása egy-egy elemét a régió és szuperrégió mai Európai Unióbeli koncepciójára vetítjük rá, vagy ha egyszerűen csak az utóbbi esztendőkben tett azon óriási erőfeszítésekre gondolunk, melyek egy nagy egységes Európa megteremtésének kísérletét célozzák. A Monarchia esetében a több nemzetből összetevődő sokszínű állam, melynek hadserege a legmagasabb fokú társulás egyik elemévé próbál válni, paradox módon nem képes érvényre juttatni mást, mint a hasztalanság és a hiúság eszméjét, melynek kísérteties – Buzzati-féle – hangulatú szimbóluma az isten háta mögötti határőr-laktanya, a fiatal hadnagy von Trotta végső állomáshelye. Mindez az ’Indulóban’ egyfelől a Császár tábornoki uniformisában, másfelől pedig polgári kivetülésében von Trotta körzeti kapitány uniformisában szublimalizálódik, s az általunk vizsgált művek egyik-másik főhősének jellemzésében is jelentőségteljes.
7
Nos, mind a két regény, amint az az apák és fiúk állandó szembeállítására épülő Radetzky-indulóban látható, két olyan ellenpontozott férfi szereplőt helyez elénk, akiket az együtt eltöltött gyermek- vagy serdülőkor köt össze, s akik évtizedekkel a központban álló – akár valóságos, akár képzelt – konfliktusuk után találkoznak: Quarantotti Gambini művében két unokatestvér, Piero és Paolo, Máraiéban két barát, a tábornok és Konrád találkozik a vég éveiben, hogy szembe nézzenek egymással, hogy kifejtsék gondolataikat a nem mindig közösen – s ezért is ellentmondásokkal terhes – megélt élet tapasztalatairól. Paolo osztrák tábornok, a Habsburg korona odaadó híve, aki úgy dönt, hogy a legteljesebben átgondolja azokat az eseményeket, amelyek név szerinti hazáját szembeállították azzal, ami az ő kulturális értelemben vett hazája lehetne8. Szembenállásuk középpontjában – talán a polgári regény szokásos sémait követvén – olyan érvek és érzelmi hatások állnak, amelyeket Quarantotti Gambini a regény címét hordozó piros rózsa misztériumával szimbolizál,9 míg Márai egy olyan asszony
Lehetne – mondjuk, mivel az a benyomásunk, hogy az Olasz Királyság nem felelt meg maradéktalanul azoknak a várakozásoknak, amelyeket e családok utódai tápláltak magukban, minthogy a maguk történetét a Velencei Köztársaság dicsőséges századainak tükrében szemlélik! Paolo Basseroni tábornok (naiv) elképzelését a következő sorok mintegy szintetizáltan állítják elénk: „ – Ha egyszer már ausztriai olasz alattvalók vagyunk – szokta volt mondogatni –, miért ne lehetnénk jó alattvalók?” (P. A. QUARANTOTTI GAMBINI, La rosa rossa, Torino, 1972, 16). 9A virágszimbólum-választás kérdéséről írt tanulmányok közül e tekintetben figyelemreméltónak ítéljük meg Pierre Barucco – ismereteink szerint – egyelőre csak diploma-munka formájában létező művét («Les yeux interdits». Etude psychicritique de l’oeuvre de Pier Antonio Quarantotti Gambini, Lille, 1982). 8
8
jelenlétében és egyúttal hiányában tesz hangsúlyossá, akit két férfi szeret: akihez a tábornok hitvesi szeretettel, Konrád pedig eredetében és intenzitásában másféle szerelemmel viszonyul. Annak ellenére, hogy a regény cselekménye – látszólag – a szerelmek és szenvedélyek kacskaringóit követi, a figyelmes olvasó hamarosan ráérez arra, hogy a két férfi főszereplő reflexióinak és dialógusainak tárgya egészen más természetű, és hogy azok, a szerzők intenciójának megfelelően, korántsem csupán a hősök pszichológiai rajzának ellenpontozottságául szolgálnak. Quarantotti Gambini művében a két unokatestvér figurája tehát azt láttatja velünk, hogy mindegyikük egy-egy olyan modus vivendi-t választott magának, amelyek, az idő múlásával éles viselkedésbeli és általános szemléletbeli eltérésre vezettek közöttük: Piero befelé forduló, provinciális, szürke emberré vált, s neheztel a másikra, irigyli őt, mert az a „nagy világból”, a birodalmi fővárosból érkezett, és mert mindenekelőtt ő az, aki egy távolba vesző, sőt már egy egyenesen elfelejtett korszak csillogásának utolsó képviselőjeként (kevéssel szülővárosába visszatérte után el is huny) áll előtte. (Elég a színházi jelenetre gondolni, amelynek során a városi nemesség önnön elfogadását várja Paolótól; vagyis mindezt nem azért akarja, hogy rátámadhasson egykori ellenségére, hanem hogy a közelmúltat páros lábbal átugorva idézze fel a mindahányuk számára közös, az új politikai helyzetben is aktualizálható régmúltat). Olyannyira így van ez, hogy a tábornoki rang háttérbe szorul a gróf címe mögött, amely a város polgáraival folytatott kapcsolatokban jövedelmezőbbnek bizonyul. Szép olasz neve volt és olasz nemesi címe, s alapjában véve olasznak is tartotta magát. Nem félt semmiféle elnémetesedéstől, még ha egész
9
életében németül beszélt is. Inkább a Császárság volt egy kicsit olasz is, s még inkább azzá lett volna, ha Ausztria olaszai rászánták volna végre magukat arra, hogy jó alattvalók legyenek. Hogy a Császárság olasz is, arról azon az Udvarnál adott díszebéd napján győződött meg véglegesen, amikor a Császár a nagy asztaltársaság füle hallatára toszkánul fordult hozzá.10 Aki a kétség magvát közülük elhinti, nem Paolo, aki, lett légyen bár „olasz”, s Ausztria Császárának szolgálatába szegődött, hogy aztán majd az „új Itáliába” térjen haza, hanem Piero, aki kénytelen „elszenvedni” mindazokat a megpróbáltatásokat, amelyek egy számára „kényelmetlen” rokon hazatérésével járnak: «Még csak célzás sem történik majd a múltadra». Paolo gróf elkomolyodott, s egy pillanatig csöndben figyelte Pierót. Nem csak meglepődött, de zavarba is esett. Azokból a szavakból megértette, hogy Piero és Ines asszony aggodalmaskodik amiatt, mert egy egykori osztrák tábornok unokatestvérük van, és mert talán bosszantja is őket, hogy házukban tartózkodik.11 A tábornok fölébe kerekedik határozott és lendületes járásmódjával, a nyelvek ismeretével, s akár a rejtvények iránt érzett szenvedélyével, valamint azzal a vonzerővel, amelyet a
10 11
P. A. QUARANTOTTI GAMBINI, La rosa rossa, i. m., 16. Uo.
10
ház hölgyeire gyakorol, s amelynek révén Pierót elfogja a kétség asszonyának házastársi hűségét illetően.12 Ez a felsőbbrendűség különös erővel nyilvánul majd meg Paolo halálával, minthogy emiatt kétségeire Piero választ soha nem kaphat, és mivel az összehasonlítási alap elvész, a kihívás elfogadásának és lehetőségének realitása Piero számára végképp semmivé lesz. A környezet, amelyben ez a rövid, de hatásos esemény játszódik – habár rá a tulsó parton, vagyis a már „felszabadított” területen kerül sor – a Monarchiára való állandó, igaz, eltérő intenzitású utalásokkal terhes: elegendő itt Basiliának, a házvezetőnőnek Paolo iránt táplált szeretetére utalni, mely egyszerre szól a katonai hivatásnak, a LeopoldRend keresztje megbecsülésének is, avagy utalhatunk a főszereplőknek a bécsi, a budapesti, a prágai élettel kapcsolatos véget nem érő észrevételeire, de mindenekelőtt arra az emlékre, amely Bélához, egy magyar funkcionáriushoz kötődik, s amely Ines asszony erkölcsi integritását látszik veszélybe sodorni. De túl mindezeken a szűkebb környezet hangulatát megteremtő jeleneteken, Quarantotti Gambini elbeszélő technikája az, ami olyan új, nyugtalanító momentumokkal gazdagítja a képet, mint az öreg Andreának, Paolo hasonmásának a felbukkanása, vagy a „csaknem tökéletes” Cadorna-Conrad anagrammára történő utalás, sőt, egy aprócska félreértés is, amely rájátszani látszik a Ferenc József alakjához fűződő anekdoták sokaságára (s Roth csakugyan bőségesen merít is belőlük, amikor a Császár és a von Trotta család találkozát írja le). Vö. e kérdéssel kapcsolatosan a kritikusoknak a francia regényre tett utalásait in B. MAIER, La narrativa di Pier Antonio Quarantotti Gambini e la dolorosa iniziazione dei fanciulli e degli adolescenti alla vita, in C. BO, B. MAIER ET ALII, Scrittori triestini del Novecento, Trieste, 1991,149-165, és a bonyolult, meghamisított családfaeredeztetéseket in R. SCRIVANO, Pier Antonio Quarantotti Gambini, i. m., 23-29. 12
11
Paolo gróf, mint akinek hírtelen megvilágosult minden, fölpattant ültéből. – Egy Balzeroni? Egy candiai Balzeroni? Milyen kellemes meglepetés! Micsoda öröm! Ön tehát – s itt lehunyta a szemét, mint az, aki emlékeiből egy arcot akar magának felidézni – a szegény Lepido márki fia… Hát persze! Hát persze! Balzeroni azonban nem mondta meg neki, hogy Lepido az ő nagyapja volt.13 A két unokatestvér közötti összeütközés éppen a tábornok és gróf halálával szakad meg, s a regény ezt követő eseményei nem is hirdetnek mást, mint a Birodalom halálának immáron véglegessé és visszavonhatatlanná vált tényét, amelyet a regényt záró paragrafus, egy amolyan sajátos postscriptum örökít meg: Egy nap szűkszavú gyásztávirat érkezett Magyarországról egy bizonyos Szoltay Béla haláláról. A táviratot a lánya Ines asszonynak címezte, s arra kérte benne, hogy az elhunyt akaratának megfelelően járjon el. Basilia azonban nem értvén, hogy ki is a szóban forgó személy, elégette az értesítést, mivel attól tartott, hogy azzal megzavarná az asszony nyugalmát.14 Márai regényében is kiemelten fontos szerephez jut Nini, a házvezetőnő, aki mintegy külső tanúja, közvetett részese csak az eseményeknek. Már-már afféle papnőnek látszik, akinek az a feladata, hogy előkészítse azt az oltárt,
13 14
P.A. QUARANTOTTI GAMBINI, La rosa rossa, i.m., 77. P. A. QUARANTOTTI GAMBINI, La rosa rossa, i. m.,, 222.
12
amelyen majd a két réges-régi barát találkozójának rituáléja zajlik le, akik egy – az emberi kapcsolatokban korántsem ritka – válsághelyzetben hirtelen-váratlan szembetalálták magukat egymással. A tábornok és Konrád (akinek neve világosan utal Franz Konrad táborszernagyra, mint ahogy már említettük e tényt a tábornok Paolo által sugalmazott anagramma kapcsán) szintúgy két ellenpontozott karaktert képvisel, amennyiben és elsősorban ami a hazafiság érzetét és az Udvar iránt megmutatkozó – számunkra paradigmatikus – vonzódást illeti: megvilágosító erejűek az étkezés végén lezajló konfrontatív dialógus első fejtegetései, amikor a tábornok, még mielőtt áttérne a fájdalmasan személyes kérdésekre, nosztalgiával emlékezik meg az egykori lakomákról: - Nagyapám idejében – mondja a tábornok, és a bort nézi – minden vendég előtt egy pint asztali bor állott. Ez volt a vendég adagja. Egy pint, másfél liter. Asztali. Apám mesélte, hogy a király vendégei előtt is állott kristályüvegben asztali bor. Minden vendég számára külön egy üveggel. Ezért volt asztali, mert ott állott előtte, s ebből annyit ihatott, amennyit akart. A hivatalos borokat külön töltögették. Ez volt az italok rendje a királynál. - Igen – mondja Konrád, s vörösen ül, emészt. – Akkor még rendje volt mindennek – mondja közömbösen. 15 Amíg a tábornok a „haza” szolgálata mellett döntött, Konrád távolra utazott, s elhagyta a vén kontinenst talán, hogy elfelejtse, amiért egy vadászat alkalmával megkísérelte
15
MÁRAI S., A gyertyák csonkig égnek, Budapest, 2001., 58.
13
eltenni láb alól azt, aki a legjobb barátja volt, s aki életének akadályává vált azzal, hogy barátja azt a nőt vette feleségül akit ő is megszeretett. Az egykori fiatal százados lemond a katonai karrierről, életmódját megváltoztatja, s új állampolgárságot vesz fel. Amikor a tábornok arra a tényre céloz, hogy Konrád nem harcolta végig a háborút, ahogy a többiek, a vendég a következő ellenvetést teszi: - Angol állampolgár voltam – ismétli zavartan Konrád. – Az ember nem cserélheti minden évtizedben hazáját. - Nem – mondja a tábornok, egyetértően. – Azt hiszem, az ember egyáltalán nem cserélheti hazáját. Csak az okmányokat lehet cserélni. Te nem így érezted? - Az én hazám – mondja a vendég – megszűnt, felbomlott. Az én hazám Lengyelország volt és Bécs, ez a ház és a kaszárnya benn a városban, Galícia és Chopin. Mi maradt mindebből? Ami összekötötte az egészet, az a titokzatos kötőanyag nem hat többé. Minden szétesett, részleteire. Az én hazám egy érzés volt. Ezt az érzést megsértették. Ilyenkor elmegy az ember. A trópusra vagy messzebb. - Messzebb, hová? – kérdi hidegen a tábornok.16 Azt a keserű pesszimizmust, amely áthatja Konrád egész fejtegetését – mint már említettük – számos tény igazolja: a kor, melyben a regény maga születik, annak tudata, hogy a Monarchia halálának az új, az egész Európa arculatát átszabó háború eseményeinek fényében egy hajdan
16
Uo., 55.
14
harmonikus struktúra végzeteként kell megmutatkoznia, és ami most már a széthullás mély sebeit viseli magán. Csak a személyes érzelmeiben elárult és emiatt reményvesztetté vált tábornok képes arra, hogy továbbra is táplálja makacs és talán öncélú hitét egy már nem létező világba. S ez az a pont, amelyen teljes mértékben elágazik a két férfi érzésvilága: - Amire esküt tettünk, nincs többé – mondja nagyon komolyan a vendég, és fölemeli ő is a poharat. – Mind meghaltak, elmentek, feladták azt, amire felesküdtünk. Volt egy világ, amelyért érdemes volt élni és meghalni. Ez a világ meghalt. Az újhoz nincs közöm. Ez minden, amit mondhatok. - Ez a világ számomra él, akkor is, ha a valóságban megszűnt. Él, mert felesküdtem reá. Ez minden, amit mondhatok. - Igen, te katona maradtál – feleli a vendég. 17 A tábornok és Konrád között zajló párbeszéd ezt követően több és sokféle kérdést jár be, amelyek – bár az elárult házastársi hűség és a baráti szeretet témája mindvégig előtérben marad – csak még inkább felerősítik, hogy egy már nem létező világhoz való kötődés választása csupán csak a valóságtól mentes steril gondolatok közé zárkózáshoz vezet: ezt a narrátor annak a száműzetésnek a realitásával példázza, amelyet a tábornok az árulás felfedezésének első pillanatától önként magára vesz. Itt is, mint az ’Induló’-ban, egy kép, egy személynek az imagója (Krisztináé, a tábornok feleségéé, míg Roth regényében a solferinói hős arcképe tölti be e szerepet) emlékeztet arra az elfojtott múltra, amely a hétköznapok fényében visszavételezhető. 17
Uo., 55.
15
Quarantotti Gambini és Márai tábornokai tehát egy korszakra, egy csaknem határok nélküli állam keretei között bizonyos ideig együtt élő, majd hírtelen új történelmi feltételek közé kerülő egyének és népek történetének ellentmondásos fejezetére való kitekintés élményével ajándékoznak meg minket. Amíg azonban a Roth regényében leírt határ menti helyőrség tisztjei maguk képezik annak az összeomlásnak az alapját, amely majd eléri a Monarchiát, azok a hősök, akiket az isztriai író és a magyar szerző két művének egybevetésével szándékoztunk bemutatni, még ha nem kevés idealizmus hatja is át őket, bonyolultabb, árnyaltabb szemléletmódra látszanak már jutni olyan kérdésekben, amelyek még ma sem vesztették el vonzerejüket.
16
Irodalom P. BARUCCO,
«Les yeux interdits». Etude psychicritique de l’oeuvre de Pier Antonio Quarantotti Gambini (diplomamunka), Lille, 1982.
R. BERTACCHINI, Mitteleuropa, tramonto contadino, narrativa «popolare» e donna-romanzo, in UA., Il romanzo del Novecento in Italia. Dal Piacere al Nome della rosa, Roma, 1994., 169-175. FRIED I.,
Balázs Bélától Márai Sándor-ig (Marinella D'Alessandróval, a magyar irodalom olasz fordítójával beszélget Fried Ilona), in: Élet és Irodalom, 2001/19.
FRIED I.,
“Ne az író történjen meg, hanem a műve”. A politikus és az irodalmi író Márai Sándor, Budapest, 2002.
B. MAIER,
Caratteri, motivi, aspetti della letteratura triestina del Novecento, in C. BO, B. MAIER ET ALII, Scrittori triestini del Novecento, Trieste, 1991., 7-26.
B. MAIER,
La narrativa di Pier Antonio Quarantotti Gambini e la dolorosa iniziazione dei fanciulli e degli adolescenti alla vita, in C. BO, B. MAIER ET ALII, Scrittori triestini del Novecento, Trieste, 1991., 149-165.
MÁRAI S.,
A gyertyák csonkig égnek, Budapest, 2001.
P. A. QUARANTOTTI GAMBINI, La rosa rossa, Torino, 1972. RÓNAY L.,
Márai Sándor, Budapest, 1990.
17
SÁRKÖZY P.,
Magyar irodalom Olaszországban, in: Kortárs, 2002/6.
A. D. SCIACOVELLI, Credere nel miracolo: la Napoli di Sándor Márai ne Il sangue di San Gennaro, in: Nuova Corvina, Budapest, 2001/9. R. SCRIVANO,
Pier Antonio Quarantotti Gambini, in AA. VV., Letteratura italiana. Volume III. I contemporanei, Milano, 1970., 609-633.
R. SCRIVANO,
Pier Antonio Quarantotti Gambini, Firenze, 1976.
L.VALIANI,
La dissoluzione dell’Austria-Ungheria, Milano, 1966.
18
