A SZÍV. A vágyakozó élet ÉRTELEM ÉS AKARAT A BOLDOGSÁGBAN A HIT KRÍZISE, AVAGY: VALAMI ÚJ SZÜLETIK AZ IRGALOM AZ ÉLET KÖLTÉSZETE

A SZÍV

l e l k i s é g ı k u lt ú r a ı ö n i s m e r e t A l a p í t va : 1 9 1 5

2016. december—2017. január 860Ft

ÉRTELEM ÉS AKARAT A BOLDOGSÁGBAN A HIT KRÍZISE, AVAGY: VALAMI ÚJ SZÜLETIK AZ IRGALOM AZ ÉLET KÖLTÉSZETE

A vágyakozó élet

a

Annyi vágyamból hagytalak már ki, Istenem! És mindegyik felemás lett. Egyedül maradtam velük, – mint amikor magának főz az ember. Adj éberséget, hogy ne veszítselek szem elől, még a vágyaimban sem! Közös öröm legyen ez számunkra. Legyen ez hozzád fordulás! Köllőd Márton

A SZÍV

Beköszöntő

r

Ünneplő vágyaink Reggel szokatlan csendre ébredek. Kinn szállingózik a hó. A fehérség lassan belepi a környező háztetőket. Ilyenkor óvatosabban lépkednek az emberek az utcán, és talán az autók is lassabban haladnak. Kissé körültekintőbb lett mindenki. Talán még ez az egyszerű természeti jelenség is, hogy eljött a tél, itt az ideje a hónak, ezzel pedig a nagyobb óvatosságnak, a lelassulásnak, a fokozottabb odafigyelésnek, jó felvezetése lehet annak, amire a közelgő nagy ünnepünk hív: ne hagyjuk csak sodorni magunkat, vigyázzunk jobban az elcsúszás lehetőségeire, figyeljünk jobban magunkra és egymásra. És ez az égből csendesen alászálló tisztaság sok emberben évről évre felerősíti a mélységes vágyat az ünnepre, hogy ne csak sürgés-forgás, sietés és fontoskodás legyen, hanem valódi megérkezés és megbékélés egészen a szívek mélyéig. Lapunk e téli számának központi gondolata a mindannyiunkban megbúvó mélységes tiszta vágyaink. A különbség a felszínesen csapongó, magukkal sodró, néha akár még erőszakosnak is bizonyuló vágyaink és az álmainkat meghatározó, sóhajainknak irányt adó, általában önmagunkon túlmutató vágyaink között, hogy ez utóbbiak tapintatosan jelentkeznek, a békesség ajándékával együtt merülnek fel. Hírnökei a remény, valamint az a különös törekvés, hogy merjünk nagyvonalúak és odaadóak lenni, akár még áldozatok árán is. És ha őszinték vagyunk, mindannyian eléggé könnyen rájöhetünk, hogy vágyainknak ezek az ösvényei mutatnak igazán előre, amit akár még boldogságnak is nevezhetünk. Loyolai Szent Ignác, a jezsuita rendalapító, nagyon sokra tartotta ezeket a mélységes emberi vágyakat. A Szent Ignác-i lelkigyakorlatok célja tulajdonképpen az, hogy ráébressze az embert ezeknek a vágyainak a meglétére és irányára. A lelkigyakorlatok ugyanis nemcsak egy olyan Istent körvonalaznak, aki beledobta az embert a létbe, ráadásul pedig még azt is elvárja, hogy a magunk erejéből valahogy visszavergődjünk hozzá, hanem egy olyan Atya arcát segíti feltárulkozni előttünk, aki maga is folyton keresi a tekintetünket. Isten tehát nem hagy magunkra bennünket, éppen ellenkezőleg: közelebb van hozzánk, mint azt elsőre gondolnánk. Erről szólnak a legmélyebb, szent vágyaink, amelyeket a hívő ember Isten ajándékaként él meg, és amelyek túlvezetnek saját magunkon, az őszinte találkozások felé terelgetve minket. Egészen emberi, ugyanakkor felülről jövő ajándék is bennünk ez a vágy, amikor szeretnénk, hogy a mezőkön, dombokon, háztetőkön megpihenő adventi és karácsonyi fehérség ne csak egy külső jelenség legyen, hanem járja át legmélyebb és legdrágább köreinket, beleértve a sokszor érthetetlen saját valóságunkat, a szeretteinkét, és persze azt is, ahogy újra és újra megélhetjük, hogy velünk az Isten. Horváth Árpád SJ december–január A SZÍV

3

tartalom Beköszöntő

Horváth Á.: Ünneplő vágyaink 3

VilágEgyház Evezz a mélyre!

5

Sajgó Sz.: Ősi hindu tánc és az evangélium – interjú Saju George Moolamthuruthillal

9

Jánosi D.: Női és férfi agyműködés – interjú Massimo Gandolfinivel

14

Toldi É.: Az irgalom az élet költészete – interjú Kozma Imrével

17

aLapgondolat Török Cs.: A vágyakozó élet Mihályi A.: „meg akarom változtatni az életemet” – interjú Kiss Györggyel

20

ImaÉlet Tornya E.: Isten vágya az élő ember Patsch F.: Hitkrízisek: lelki fejlődésünk állomásai

64

Tőzsér E.: Jézus, a legboldogabb ember

66 70

Hadnagy M.: Megtestesült Isten-tapasztalat

74

IstenTudomány Pünkösty A.: Ez a gazdaság öl?

72

AnyaApaGyerekek Szentes A.: A házasság nem biztonsági zóna – interjú a Simon házaspárral

76

Radóczy J.: Szerető szigor – interjú Bóna Adriennel

82

Patsch F.: Mit akar Isten?

23 27

Deák V. H.: Egyetemes üdvözítő akarat és predestináció!

32

Görföl T.: Isten látásának természetes vágya

35

Lázár Kovács Á.: „Tündöklő tisztaságú vágy”

39

Radóczy J.: „Tűzoltó leszel s katona!” – interjú Járai Róberttel

43

Szabó S. B.: Értelem és akarat a boldogságban

46

Dyekiss V.: A szeretet, ami összetartja a világot

Kemenes T.: „Hol lakol?” – interjú Michels Antallal

50

Kemenes T.: A cselekvő szép

101 105

Simon E.: Brünnhilde New Yorkban és Tiszanánán – interjú Kovács Eszterrel

106

Radóczy J.: Miről álmodik a lány? – interjú Bóna Adriennel Hojdák A.: Törjünk-e be gyereket?

53 58

SzentÍrás Nemeshegyi P.: Jézus nagy, mély vágyai

SzépÍrás Mihályi A.: Apró, hétköznapi történetek – interjú Tóth Krisztinával

86

Marton Á.: A Pillanat, a Soha és az Örök háromszögében – interjú Simai Mihállyal

92

FotóGaléria Zanati Zs.: Minden kép előhív egy másikat – interjú Móser Zoltánnal 96

SzínTér

Toldi É.: „A zene karon fog minket…” – interjú Vikman Pállal Paksa B.: Valósággörbítés

61

Csanádi-Bognár Sz.: Hajnali fények

109 112 114

A SZÍV Jezsuita lelkiségi, kulturális és önismereti folyóirat, megjelenik havonta. 102. évfolyam 12. szám és 103. évfolyam 1. szám Nytsz: B/EL /39/1990 ISSN 0866-1707. Alapította: Bíró Ferenc SJ 1915-ben. Laptulajdonos: Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya. Kiadja: Jezsuita Kiadó. A szerkesztőség címe: H–1085 Budapest, Horánszky u. 20. Telefon: 30-486-6531; 327-4052; Fax: 327-4056; e-mail cím: [email protected]; Honlap: www.asziv.hu. Igazgató: Tábori Kálmán. Főszerkesztő: Horváth Árpád SJ; Szerkesztőbizottság: Bartók Tibor SJ, Bárdosy Éva, Dyekiss Virág, Görföl Tibor, Hojdák Gergely, Lázár Kovács Ákos, Lukács János SJ, Nemeshegyi Péter SJ, Patsch Ferenc SJ, Sajgó Szabolcs SJ, Szabó Ferenc SJ, Szilvay Gergely, Török Csaba; Felelős szerkesztő: Tar Éva; Grafikai tervezés: Fekete Mónika; Korrektor: Steindl Nóra; Sajtókapcsolat, marketing: Dudás Tamás (tel.: 30-486-6531); Szerkesztőségi titkár: Marton Klára. Címlapkép, belső illusztrációk: Shutterstock. Nyomdai munkálatok: Generál Nyomda. Megrendelhető a szerkesztőség postai, ill. e-mail címén vagy telefonon. A nyomtatott változat előfizetése Magyarországon 1 évre 6280 HUF, félévre 3280 HUF. Támogatói előfizetés: 9990 HUF. A külföldi megrendelések időtartama minden esetben 1 év! Romániából 92 RON, Szerbiából 2160 DIN, egyéb európai országokból 58 EUR, Kanadából 81 CAD, minden egyéb országból pedig 78 USD. Előfizetőknek egy szám ára: 570 Ft. Bankszámlaszám: 10700024-68730776-51200002 A Szív digitális formában megvásárolható és előfizethető a http://www.dimag.hu/ magazin/A_Sziv címen. A következő szám február 1-jén jelenik meg.

4

A SZÍV december–január

VilágEgyház

Evezz a mélyre! Befejeződött a jezsuiták 36. általános rendgyűlése Rómában. A negyvenkét napig tartó tanácskozáson megválasztották a Jézus Társasága új generálisát és közvetlen segítőit, megfogalmazták a követendő irányvonalat és az elkövetkezendő évek legfőbb teendőit. A magyar rendtartomány számára legfontosabb esemény november 7-én történt, amikor. Arturo Sosa általános rendfőnök kinevezte a következő magyar provinciálist Vízi Elemér személyében. Az új tartományfőnök maga is részt vett az általános rendgyűlésen. Az alábbiakban folytatjuk előző lapszámunkban megkezdett összeállításunkat a rendtársainak írt beszámolójából. k december–január A SZÍV

5

VilágEgyház

lenni, hanem épp a lelkiségünknek és az Istennel való kapcsolatunknak kellene meghatároznia identitásunkat. Nagyon úgy tűnik számomra, hogy a Társaság egészét egyfajta túlszervezés – a sokirányú tevékenységek, a mindenre válaszolni akarás – jellemzi. EbKedves Rendtársak! ben nagyon jók vagyunk, de lelkigyakorlatos nyelveA rendfőnök megválasztásával a munka új szakazettel szólva ez inkább a második embercsoportnak szához érkeztünk. Az ő jelenléte és hozzászólásai jó felel meg, azaz nagyon is tudjuk, hogy mit akarunk, irányba terelik a figyelmünket. Mindenekelőtt mega belátásaink és a lehetőségeink szerint cselekszünk, hallgatta a prezentációkat, hozzászólásokat és a felmajd minderre Isten pecsétjét kérjük. Örülnék, ha elmerülő kérdéseket, majd reflektálva mindarra, amit indulna egy növekedés a harmadik embercsoport mahallott, határozott és egyértelmű állásfoglalásával gatartása irányába, és jobban a sajátunkká válna az, felvázolta elképzelését a kormányzásról. Azzal, amit amire Ignác is meghív. Az ehhez a csoporthoz tartozó mondott, nagy adag vigaszt adott mindannyiunknak. ember jellemzője, hogy mielőtt a különböző és sokféLáttuk rajta, hogy tudja, mit akar, és megadta annak le lehetőség tudatában cselekedne, megkérdezi Istent, biztonságát, hogy miközben keressük, hogyan evezhogy ő mit szeretne, és arra indul el. Persze ehhez zünk a mélyre, jó kezekben van a hajónk. Világossászükséges a megkülönböztetés gyakorlati ismerete a got és könnyebbséget hozott; olyan volt, mint amikor személyes istenkapcsolat hátterével, ami nyilván nem az erdőben keressük az ösvényt, majd egyszer csak könnyű. Azt hiszem, ez mindannyiunknak kihívás lerátalálunk. Egyértelműen. het, de érdemes megelőlegezni a bizalmat, hogy jó Bizonyára sokat segít a P. Generálisnak, hogy ez irányba indulunk el, ha Istenre figyelünk, ha merünk már a negyedik olyan általános rendgyűlés, amelyen erre időt szánni, és tudunk kivárni, annak ellenére, jelen volt, így jól ismeri a folyamatokat. Talán ő az hogy sokszor a saját erőnkből és belátásaink szerint egyetlen közöttünk, aki ennyi könnyebb cselekedni. Ennek rendgyűlésen ott volt. Részt feszültsége jellemzi a rendA vigasz kitartó kérése épp azt vett P. Kolvenbach és P. Nigyűlést is. Számomra sokat colás megválasztásában is, jelentett, amikor a P. Generáelőfeltételezi, ráadásul a 33. általános rendlis egyik hozzászólásában a hogy imádságban kivárjuk az Úr „magis”-ról beszélt, és hanggyűlésen együtt volt jelen Jorge Mario Bergoglióval. súlyozta, hogy ez nem a töbvezetését és útmutatását. bet jelenti, hanem a jobbat. Ne többet, hanem Talán itt rejtőzhet a rendgyűlés mottójának értelme: „Evezz a mélyre!” – mélyebjobbat Megható, ahogy 214 ember figyelme ott marad egy ben, jobban, alaposabban. közös fókusznál, még ha ez olykor türelmet igényel is részünkről, amikor úgy tűnik, hogy fölösleges köröket Az evangélium örömének szolgái futunk a hozzászólások és kérdések mentén. De talán Munkánk során felmerült a kérdés, hogy fogalmaznem is igen lehet ezt megspórolni egy ilyen sokszínű zunk-e meg preferenciákat, prioritásokat a Társaés nagyszámú közösségben, mint a miénk. Mindez ság számára, és bár sok minden elhangzott – érvek, része az útnak. És továbbra is vigasszal tölt el az a ellenérvek, javaslatok –, végül abban maradtunk, tapasztalat, hogy minden kontinensen ugyanúgy kehogy megvárjuk a pápa beszédét, hátha az segít a ressük a lelkiségi megújulás lehetőségeit és módjait, megkülönböztetésben. hogy ne az adminisztráció és a szervezés jellemezzen minket, hanem az, hogy Isten emberei vagyunk. Újra Volt egyfajta várakozás a rendgyűlés tagjaiban, és újra elhangzik, hogy nem akarunk civilszervezet hogy a pápa majd mond valamit arról, hol van ránk 6


leginkább szüksége a mai egyházban. Mintha arra vártunk volna, hogy ő fogja ki a halat helyettünk. Hiszen olyan jól ismeri a Társaság belső életét! Ha valaki, hát akkor ő igazán tudhatja, hol a helyünk ma. Jól rálát az egyházra, a szükségletekre, ráadásul két rendgyűlésen is részt vett korábban. Már csak fején találja a szöget... Végül is nem egészen így történt, mégis elmondhatjuk, hogy jó helyre tette az ujját. Valahogy az fogalmazódott meg bennem, hogy Ferenc pápa tényleg tudja, mi a feladatunk ma. Beszállt a bárkánkba, és egészen a mi nyelvünkön szólt; mindig többes szám első személyben beszélt, mint aki egy közülünk. Soha nem mondta, hogy „ti” – kivéve amikor XVI. Benedek pápát idézte. És nem arra hívott, hogy menjünk, és szaladjunk a feladatok után, hanem hogy térjünk vissza az alapokhoz. „Evezz a mélyre!” – mondja Jézus Péternek, és a rendgyűlésünket is ez a hívás fémjelzi. Abból, ahogyan a pápa szólt hozzánk, ugyanez a mottó csengett vissza számomra. És ő ugyanúgy a bárkában maradt velünk. Nem azt mondta, hogy ti menjetek, én megvárlak benneteket a parton, hanem VI. Pál pápa szavait idézve arra hívott, hogy együtt menjünk. Irányt mutatott és eszközöket adott a vigasz, az együttérzés és a megkülönböztetés útján. Személy szerint nagyon örülök ennek a beszédnek, és nagy ajándéknak élem meg. Egyértelműen visszahív azokhoz az eszközökhöz, amelyek egyesítenek minket Istennel, és amelyeket annyira keresünk. A vigasz kitartó kérése épp azt előfeltételezi, hogy imádságban kivárjuk az Úr vezetését és útmutatását mindabban, amit teszünk. Az ebből fakadó erő tehet bennünket „az evangélium örömének szolgáivá” – mondja Ferenc pápa. Vagy ahogy Szent Ignác fogalmaz, így végezhetjük a vigasztalás szolgálatát a feltámadt Úrral együtt. Ahhoz, hogy ez megtörténjen, nem kerülhetjük meg saját valóságunkat, hiszen – beengedve életünkbe Isten irgalmát: az erőt, amely gyógyít, felemel, és visszaadja méltóságunkat – éppen azon keresztül lehetünk érzékenyek az embertársainkban, a világunkban jelen lévő szenvedés iránt. Ezáltal lehetünk együtt érzők a bennünk lévő, hozzánk szóló

megfeszített Krisztussal. És cselekvésünk akkor igazi, ha Isten Lelkével összhangban van, aki az egyházban működik, és minket is annak valóságában tart. Szóval Ferenc pápa nem adott kifejezett preferenciákat, és nem spórolta meg nekünk a megkülönböztetés mozzanatát: hogy odafigyeljünk az Úr hangjára, amikor a Társaság életét akarjuk segíteni. Mintha nem akarta volna elvenni tőlünk a szabadság terét. És mégis annyi mindent mondott, és olyan nagy gazdagságot csillantott meg a beszédében azzal a jézusi bizonyossággal, hogy a mélyben sok adatik. Mint aki már tudja, hogy tele lesz a háló... Hát lehet más preferenciánk?

Életünk és küldetésünk A kinevezések és választások mellett tovább folyt a munka. A P. Generális tartott egy beszédet, amelyben összefoglalta az eltelt hét eseményeit, és előretekintett a ránk váró feladatokra. Érezhető volt, hogy jó vezetőként őrzi a folyamatot, és segít minket, hogy az ima légkörében munkálkodjunk. Ezt követően el is kezdtük az előttünk álló nagy téma – életünk és küldetésünk – közösségi megkülönböztetését, amire külön imaidőt kaptunk, majd kis csoportokban megosztottuk a terve- k

december–január A SZÍV

7

VilágEgyház

az ő örömének és vigasztalásának szolgálatában folytassuk küldetésünket.

Vízi Elemér életrajza Vízi Elemér 1974. február 24-én született Csíkszeredában. 1980 és 1992 között Csíkdánfalván végezte zettel kapcsolatos vigaszainkat és vigasztalanságainaz általános iskolát, Gyulafehérvárott pedig a középkat, ezután pedig a plénumban folytattuk a tárgyalását. iskolát. 1992 és 1994 között a gyulafehérvári hittudoAhogy az várható volt, megmozdult a víz. Mint mányi főiskolán tanult filozófiát, majd 1994-től 1998-ig amikor az angyal felkavarta a bethesdai tó vizét, Freiburgban teológiát. 1998 és 2000 között szenteami addig szépen kirajzolódott, tisztulni látszott, lési előkészületként hat hónapot töltött Griesben, P. egyszerre csak összezavarodott. És azt gondolom, Jálics Ferencnél, majd pasztorális gyakorlatot, illetve ez így is van rendjén, hiszen a zavarodottság része továbbképzést végzett Székelykeresztúron, St. Peter a folyamatnak. Ilyenkor valami mélyül. Megtérés im Schwarzwaldban, majd diakónusként Sepsiszenttörténik bennünk, a rendgyűlésben. Ilyen az, amigyörgyön. Csíkdánfalván szentelték pappá 2000. júkor valami születik, bontakozik. A bethesdai tó kélius 30-án, ezután 2003-ig érseki titkárként szolgált péhez visszatérve: valami gyógyul. Nyilvánvaló az Gyulafehérvárott. is, hogy mindannyian örültünk a téma imádságos megfontolásának és a közösségi megkülönbözte2003. szeptember 15-én lépett be a szegedi jezsutés folyamatának. Szükség volt rá, hogy az affekita noviciátusba, ahol 2005. szeptember 6-án tette le fogadalmait. 2005–2006-ban Kanadában, a Totív szintet is jobban bevonjuk mindabba, amiről beszélünk. A vigaszok és vigasztalanságok mögött ronto melletti Guelph-ben vett részt a Regis Collmégis volt egy egység, mindenki a jobbat kereste, a ege kilenc hónapos lelkivezető-képzésén. 2006 és 2007 között a novíciusmester sociusa (helyettese) minőségibbet, a nagyobb valóságtartalmat. volt Budapesten, 2008 óta pedig a Manréza lelkiA rendgyűlés befejezéseként hálaadó szentmisét tartottunk a Szent Ignác-templomban, és kiértékeltük a mögyakorlatos központ igazgatója Dobogókőn. 2010 óta vezeti az Ignáci Lelkiségi Központot. göttünk lévő napokat. Fontos mozzanat volt ez, segített A lelkigyakorlatok kísérése és a lelkivezetés melabban, hogy ne csak szétszéledjünk a szélrózsa minden irányába, hanem az imádságos megosztás segítségével lett a személyesen kísért lelkigyakorlatok kultudjuk megmutatni tapasztalatúrájának meghonosítása volt eddigi szolgálatának fő tunkat, és egyben meghallgatNagyon úgy tűnik számomra, iránya. 2011-től többedmani és meghallani a többieket. Valahányszor ezt tettük, vigasz gával elindította és vezeti a hogy a Társaság egészét lelkigyakorlat-kísérő és lelkijárt át valamennyiünket, és az egyfajta túlszervezés fogalmazódott meg bennünk, vezető-képzést. hogy szeretnénk folytatni ezt – a sokirányú tevékenységek, 2013–2014-ben végezte el terciáját Dublinban, közben az utat otthon. a mindenre válaszolni akarás – két hónapot Nepálban, KatA rendgyűlés mottója, úgy tűnik, nemcsak a rendgyűlés manduban töltött. 2014 óta jellemzi. a provinciális sociusa. 2015tagjainak szólt, sokkal inben tette le ünnepélyes fokább utat nyitott arra, hogy a megkülönböztetés lelkületével, egymás tisztelettelgadalmait. A magyar provincia küldötteként részt vett a 36. általános rendgyűlésén Rómában. jes meghallgatásával és az imádságos megosztással

mindannyian együtt evezzünk a mélyre, figyelve a bárkánkban lévő Úr szavára, hogy ezáltal részünk legyen ajándékának és jelenlétének gazdagságában, és 8


Vízi Elemérrel hosszabb interjút olvashatnak A SZÍV következő számában.

Sajgó Szabolcs SJ

Ősi hindu tánc és az evangélium

k


9

VilágEgyház

Saju, a táncoló indiai jezsuita – így híresült el világszerte. Középső neve édesapja után George, családi neve magyarul „Kincseshegy”. Így áll össze malayalam szokás szerint teljes neve: Saju George Moolamthuruthil. Tízgyermekes szír-malankár rítusú katolikus családba született 1965-ben Keralában. Ebben az államban 100% az írásbeliség, 30% a keresztények aránya. Sok köztük a kétezer éves hagyományú Tamás-keresztény, Saju is ilyen családból származik. Ő aztán Teréz anya élete és munkája hatására Kalkuttába települt át önkéntesnek 1984-ben. Ott is lépett be a jezsuita rendbe, ahol 2001-ben pappá szentelték. Elöljárói jóváhagyásával az ősi indiai tánc elméleti és gyakorlati szakértője, művelője lett.

a

A tánc Saju papi mivoltának része, hitének kifejező eszköze, az imádság egy formája, evangelizációs eszköz, liturgikus szent előadás, az evangéliumi örömhír kifejezője. A klasszikus indiai tánc és zene elemeit felhasználva juttatja kifejezésre Jézus üzenetét. „Amikor Isten igéje táncmozdulatokban ölt testet, a hatás alig leírható”, ezt tapasztalja. Október végén a Párbeszéd Háza meghívására pár napot töltött Magyarországon. Két estén is közel hozta sajátos világát a budapesti érdeklődőkhöz, majd egész napos táncműhelyben osztotta meg tudását közel harminc emberrel, Miskolcon pedig a Fényi Gyula Gimnázium diákjaival, tanáraival, valamint a plébánia híveivel tette ugyanezt három külön alkalmon, nagy sikerrel. Otthonról milyen vallásos emlékeid vannak?

Először is a templomban a rendszeres közös vasárnapi szentmisék, utána mindjárt ugyanott a heti katekézis. Otthon este 8 és 9 között minden nap a közösen végzett imádság. Evés előtt összejöttünk mindannyian – nagypapa, nagymama, szülők, a tíz testvér, mindan�nyian – és meghatározott imákat végeztünk, köztük öt tized rózsafüzért, a mindenszentek litániáját, általános és egyedi, konkrét szándékokra imádkoztunk. Utána a családfő (a nagypapa, vagy ha nem volt ott, az édesapa) egyenként megáldotta a család tagjait imával, a homlokra kereszt rajzolásával, vagy jobb tenyerének a fejre tételével. A mi nyelvünkön külön neve van ennek az imának, ami Jézus és az Atya dicsérete egymásért, 10


hálaadás az Ő áldásáért egymásban. Ima után következett a gyors vacsora. A rendszeres vasárnapi katekézis erősen kötelező, hat évestől tizennyolc éves korig, rendes vizsgával. Nélküle nem kaphatott senki igazolást esküvőhöz, papi szemináriumba jelentkezéshez. Egész Keralában ez így van. Hogyan emlékszel falutokra, a hindukkal, a más vallásúakkal való kapcsolatra a mindennapokban?

Falunk keresztény falu, a lakosok 80%-a keresztény, a többiek hinduk. Nálunk és a környező falvakban nincs muzulmán. A hinduknak megvan a saját templomuk. Ott végzik imáikat, énekeiket, felajánlásaikat, áldozataikat. Különösen az ünnepeken a keresztények is elelmennek velük ünnepelni, ők meg jönnek hozzánk a mi ünnepeinkre. Templomaikba általában nem megyünk be, inkább a templom körüli programokat látogatjuk a különféle isteneik ünnepe alkalmából, a zenés eseményeket, a táncdrámai előadásokat. A papok ritkán, csak a nagyobb alkalmakkor teszik ezt. A hindu vezetők hasonlóképpen, és inkább csak bizonyos kasztokból jönnek látogatóba. A nagyobb ünnepen imádkoznak is a másik közösséggel, például templomunk védőszentjének, Szent Sebestyénnek ünnepén a hindu vezetők. Templombúcsúnk a legnagyobb saját ünnepünk, háromnapos, szentmisével, vecsernyével, litániával, körmenettel…, különféle kulturális programmal, vigalommal. Aztán karácsony és húsvét mellett ott vannak a szokásos katolikus ünnepek, természetesen ezeket mi is megünnepeljük. Erős a tisztelete, szeretete Jézus édesanyjának és az apostoloknak is. Akkor általában elég jól megismertétek egymás hitét, imáit, szokásait már gyermekkortól?

Nem egészen. Egymás látogatása nem volt teljesen szabad. A családoktól függött, mit engedtek meg a gyerekeknek. A keresztények keresztény módon élték a hitéletüket otthon és a templomban, a hinduk hindu módon hasonlóképpen, ebben nem volt keveredés, így nem szükségszerűen ismertük meg alaposabban egymás hitét, imáit, vallási szokásait. Általában egyik oldalon se nagyon szerették a papok, a vezetők, ha volt valami keveredés. Ugyanakkor kölcsönösen tiszteltük és elfogadtuk egymást.

Fotók: Tímár Dalma

ségeinket, félelmeinket vetítjük ilyenkor a másikba. Még Istennel is így vagyunk, a vele való rendszeres kapcsolat híján. Nyugat-Bengáliában, ahol most élsz, milyen párbeszéd van a hinduk és a keresztények között?

Kalkutta közelében kisebb falvakban élek és dolgozok. Itt az emberek kulturálisan, tanulás tekintetében és anyagilag is szegények. Nincs szervezett párbeszéd, ami van, az az élet párbeszéde. Ez azt jelenti, hogy békében élünk, tiszteljük egymást, egymás ünnepeit és vallását. Különösen karácsony és nagypéntek környé- k Indián kívül az embereknek általában nincs közvetlen kapcsolatuk hindukkal a mindennapi életben. Az idegenről, az ismeretlenről mindig könnyebb föltételezni bármilyen rosszat képzelt alapon. Igazából saját sötétdecember–január A SZÍV

11

VilágEgyház

kén a legtöbb hindu is elmegy templomainkba, virágot visz Jézusnak, virágot a kereszthez. Az emberek követik ezt az egymást megbecsülő hagyományt. Ha van egy pudzsa (imádás, dicsőítés), különösen ha Durga pudzsa, mikor az erő istennőjének érkezését öt napig ünneplik, akkor a keresztények is tisztelettel ellátogatnak hindu testvéreikkel a szent helyekre, a murtikhoz és különféle szobrokhoz, alkalmilag felállított templomokhoz. Ünnepi étkezéseikre ellátogatnak házaikhoz, kölcsönösen megajándékozzák egymást. Ilyen párbeszéd van, az élet párbeszéde. Intellektuális dialógus ott nincs. Életedet, munkádat jógagyakorlatok is segítik. Európai utadon sem hagyod abba ezt, a műhelyek, a katolikus lelkigyakorlatok alkalmával sem. Mit tapasztalsz az európai hívők részéről a jógával kapcsolatban?

Változó a reakció. Néhány helyen gyanakodva, elutasítóan fogadják, másutt pozitívan, nem zavarja meg mély, elkötelezett katolikus hitüket. Európai útjaim során azt tapasztalom, hogy növekszik az érdeklődés a jóga, a test-lélek egységének nagyobb összhangja iránt. Azt tapasztalják az emberek, hogy a gyakorlatok által nagyobb önfegyelemmel, békességgel és szabadsággal tudják magukat Jézus szolgálatára adni. Tapasztalják, hogy a jóga segíthet nekik a tudatosabb életben. Ha testük is része az imának, teljesebb, mélyebb általa imájuk. Azt látom, hogy az embereket nem fogja meg a tőlük távoli hagyományos vallási formák ismétlése, unatkoznak a templomban, és aztán el is maradnak. Nem elég nekik mozdulatlanul, lényegében csöndben üldögélni a padokban, időnként fölállni vagy letérdelni. Az emberek keresnek valami többet. Ha a katolikus templomokban fölkínálnak valami mozgást nemcsak a léleknek, hanem a testnek is, ha a szentmisék interaktívabbak, ha az énekek, az imádságok jobban bevonják a jelenlévőket, ha az emberek kreatív énje mozgásba tud jönni…, az embereket elkezdi jobban éltetni, gyógyítani, lelkesíteni Jézus örömhíre. Sok találkozóm, beszélgetésem, kurzusom van emberekkel, és mindnyájan ezeket mondják nekem. 12


Például ha liturgikus tánccsoport indul egy plébánián és támogatást is kap a helyi közösségtől és vezetőjétől, sokat jelenthet. Hetente összejöhetnének elmélkedni a vasárnapi evangéliumon, megimádkoznák, megénekelnék, megbeszélnék, hogyan lehetne mozgással, tánccal megjeleníteni az üzenetet, elpróbálnák, aztán a vasárnapi liturgiában valamilyen módon helyet is kaphatnának… Ez egy a sok lehetőség közül, de minden számít. A tánc, az ének a katolikus közösségben hogyan van Nyugat-Bengáliában?

Nálunk van a kirtan, ami dicsőítés, ének, ima, tánc, történet mesélése, mindez interaktívan, és ugyanakkor a rózsafüzér is, a hagyományos imák mindeközben. Szegény gyerekek nevelésére, tanítására létrehozott központban dolgozom. Most építek ott egy kisebb templomot, 8o-9o fő fér el majd benne a földön – nálunk nincsenek székek, padok a templomban –, a szentélyben nem lesz fix oltár, hanem az lesz a helye a szent táncnak, szent „színháznak” a gyerekek számára. Ebbe a központunkba sok hindu is jön. Úgy alakítom a dolgokat, hogy ők is be tudjanak kapcsolódni abba, amit teszünk, az Isten imádásába. A tánc része a szentmiséknek is? Ha igen, mikor, hogyan?

Igen, de nem minden misének része a tánc, csak a nagyobb vagy rendkívüli ünnepi alkalmakkor, például karácsony, húsvét, papszentelés, esküvő, valaki látogatása… Olyankor a szentmise elején lehet például ünnepélyes bevonulási tánc, amibe bekapcsolódik a hívő sereg, a pap, a ministránsok. Eltáncolható a zsoltár a biblikus olvasmányok között vagy az evangélium után az örömhír. A pap tehet föl kérdéseket, segíthet értelmezni a táncot. Hasonlóképpen lehet a prédikáció része a tánc, együttműködik benne a prédikáló és a tánccsoport. Lehet felajánláskor eltáncolni a vetést, aratást, szüretet, őrlést, préselést… a kenyér és bor Istennek ajánlását, oltárra vitelét. Áldozás után lehet helye például valamiféle kirtannak, ahogyan arról korábban volt szó. A kivonulás is történhet táncolva. Fontos, hogy természetes legyen, erőltetés nélkül, és természetesen lehetőleg ne kaotikusan… Általában tehát ezek a helyei a táncoknak a szentmisében. Természetesen megjelenhetnek a táncban az ün-

egy pap beleegyezik, hogy a saját indiai hagyományainkat a liturgia részévé tegyem megfelelő formában. Engedélyt is kaptál, hogy filozófiai, teológiai tanulmányaid mellett végezd az indiai tánccal kapcsolatos tanulmányokat.

nepi aktualitások, vagy amik éppen jobban foglalkoztatják az embereket. A tánc nem színi előadás, nem egy „performance” a megjelenteknek, hanem imádságban Isten felé fordulás, maga is ima. Nagyon sok függ az egészben a helyi közösségtől, a paptól, hogy mikor, mi és hogyan történik. Táncos papi hivatásodra pápai inspirációt is kaptál. Hogyan történt ez?

Már novíciusként vagy skolasztikusként (tanuló rendtag) is megtörtént, hogy táncoltunk liturgikus alkalmakkor, például fogadalomtételkor, papszenteléskor, többen különféle táncokat, néha együtt a jelenlévőkkel. A nagy lökést az adta, mikor Szent II. János Pál pápa másodszor látogatott Indiába 1999-ben. Új-Delhiben hatalmas ünneplés volt, a szentmisét a helyi érsek szervezte együtt egész Észak-India egyházával egy hatalmas stadionban. 8o-9o.ooo ember valódi, felemelő ünneplése történt. Harmadéves teológus voltam. Hatalmas táncos bevonulással kezdtünk, majd táncoltuk a zsoltárt. A felajánlást a hindu mesteremmel és néhány táncossal jártuk hindi himnuszra. Megjelenítettük az egész emberi munkát a kezdetektől, míg a kenyér és a bor elkészül, majd vittük Istennek az oltárra egész testünkkel, lelkünkkel, szellemünkkel szimbolikusan. Nagyon közel voltunk az oltárhoz és a Szentatyához. Megérintett, milyen figyelmesen, milyen támogató, értő kíváncsisággal leste minden mozdulatunkat. És ott ült, figyelt hasonlóképpen a püspökök, a papok serege. Erős „Isten hozott” gesztus volt ez számomra a hivatalos egyház részéről, elfogadása annak, hogy a kulturális sajátságainkat megjelenítsük a hivatalos liturgiában, részévé tegyük. Bátorítás volt, hogy a táncunkat, az énekeinket, a dicsőítésünket, az imádásunkat mi, indiaiak, a saját hagyományunk szerint Jézussal eltelve a szent liturgia részévé tegyük. Azóta nincs mentális nehézségem azzal, ha alkalom adódik, ha egy püspök,

Öt évig privát leckéket vettem az indiai tánc mestereitől. Aztán a megfelelő egyetemre iratkoztam, a hagyományos indiai szent táncra specializálva Kalkuttában. Ez három évig tartott. Aztán menten Chennaiba. Ott is privát tanulmányokkal kezdtem. Nem voltam elégedett az ismereteimmel. Sarkallt, hogy a hitem, a jezsuita rend, a magis azt várja tőlem, hogy a legtöbbet tegyem, amire képes vagyok, 100%-ot ezen a téren is. Ezért aztán a hindu egyetemen doktorátust szereztem a hagyományos indiai szent táncból a megfelelő hindu filozófiai, vallási tanulmányokat követően. Tiszta hindu témát választottam, Natarajáról, a kozmikus tánc istennőjéről írtam a doktori dolgozatot. Professzorom egy jezsuita volt, Michael Amaladoss. Ő javasolta az ősi tamil szent szöveget, a Tirumandiramet, amivel aztán dolgoztam. Ez a több mint háromezer verset tartalmazó szöveg arra helyezi a hangsúlyt, hogy Isten szeret. Siddhar Tirumular jógi írta a 4-6. században. A Siva szent táncáról szóló részre fókuszáltam, hogy mit is jelent tulajdonképpen ez a szent tánc. Igen gazdag a szent tánccal kapcsolatos ősi indiai irodalom, a mozdulatok kánonját is már 2000 éve rögzítették írásban. Mit meríthet abból az ember, hindu vagy nem, ha foglalkozik a szent kozmikus tánc istennőjével?

Nataraja egész ikonográfiája sugallja, hogy Isten élő Isten. Isten jelenléte élő jelenlét. Jelen van különféle munkálkodó energiái által, amiket a hinduizmus szimbolizál, megnevez, mint mi a különféle kegyelmeket. Istennek ezek az energiái kiáradnak a tánc által is. Isten táncol, hogy jelenlévővé tegye magát és aktívvá a kozmoszban. Sokféle más módon is jelen van, a lényeg, hogy megnyilatkozik univerzálisan is. Egész tánca alatt Nataraja talpa alatt van a rosszindulatú törpe, féken tartja, nem engedi elhatalmasodni…


13

VilágEgyház

Jánosi Dalma

Női és férfi agyműködés Az agy nemi vonásairól, a tipikusan női és férfi gondolkodásról, a tudomány és hit viszonyáról beszélgettünk Massimo Gandolfini agysebész és pszichiáterrel, aki a bresciai Poliambulancia alapítója.

14


Olyan kulturális hegemónia szemtanúi vagyunk, amely a nemek elmosását sürgeti, a női és férfi nem semlegesítésére törekszik. Ön azt állítja, hogy nem csupán testünk hordozza nemiségünk sajátosságait, hanem agyunknak is jellegzetes nemi vonásai vannak.

Az ember nemiségét a hajszálainktól a lábujjunkig a testünket felépítő számtalan sejt determinálja. Az a 256 sejtvonal, azaz különböző sejtcsaládok, amelyek szerveinket alkotják, mind nemi jellegzetességgel bírnak. Ez pontosabban azt jelenti, hogy olyan genetikai állománnyal rendelkeznek, amelyekben jelen vannak az XX és az XY kromoszómák. Ha egészen pontosak akarunk lenni, akkor hozzá kell tennünk, hogy ebből csupán két sejtszál kivétel: a vörösvérsejteké és a vérlemezkék, amelyek nem rendelkeznek sejtmaggal, így kromoszómákkal sem. Az életkor melyik szakaszában kezdődik el a nemiség, azaz a női és férfi jellegzetességek kialakulása az agyban?

Biológiai szempontból a nemiséget az Y kromoszóma határozza meg, ennek hiánya befolyásolja a női biológiai adottságok kifejlődését. Fogantatásunktól, azaz az ivarsejtek (a hímivarsejt és a petesejt) találkozásának pillanatától kezdődően fejlődik nemiségünk – hiszen ezek határozzák meg, hogy az új ember neme nő vagy férfi lesz. A női petesejtben csupán az X kromoszóma van jelen, míg a hímivarsejtben mind az X, mind az Y kromoszóma fellelhető, ezért mondjuk azt, hogy teljes mértékben a megtermékenyítő sejttől függ az új élet nemi vonatkozása. A terhesség, azaz a magzat méhen belüli fejlődésének hetedik hetéig az „elsődleges” ivarmirigy (gonád) kettős lehetőséget hordoz, azaz mind nő vagy férfi lehet a magzat. A fejlődésnek ebben a szakaszában lép működésbe az Y kromoszóma intenzív androgén hormontermelése (tesztoszteron), amely elindítja a férfi nemi szervek kifejlődését. Ezzel ellentétben, amikor az Y kromoszóma hiányzik, akkor túlsúlyba kerül az ösztrogén hormontermelődés, és ezáltal a női nemi szervek fejlődnek ki. Az elsődleges nemi jellegzetességeken túl, ahogyan azt korábban ismertettem, a fent említett két hormon felelős, és emellett a másodlagos nemi vonásokért is, amely az egyed fenotípusát határozza meg, azaz azo-

kat a testi jellegzetességeket, amelyektől tipikusan nő vagy férfi valaki, például a testizomzat, csontozat és a szőrzet kialakulása. Ha agyunk is nemi jellegzetességeket hordoz, akkor ez hogyan érhető tetten az agyműködés során?

Az agy kutatását végző biotechnológiák fejlődésének köszönhetően bizonyossággal megállapíthatjuk, hogy agyunk – ugyanúgy, mint más szerveink – a női és férfi nemiség tipikus vonásait hordozza. Nem csupán abból a szempontból – amelyet már évszázadok óta tudunk –, hogy a női agy méreteit tekintve lényegesen kisebb, mint a férfi agyé. Nagyon fontos megjegyeznünk és mindig hangsúlyoznunk, hogy a méretbeli különbség nincs összefüggésben működésével, azaz nem kevésbé hatékony a tevékenysége, csupán más. Azokat az anatómiai működéseket vizsgálva, amelyek korábban ismeretlenek voltak, összefoglalóan elmondhatjuk, hogy a női agy két féltekéje között lényegesen gazdagabb kapcsolatrendszer van. Még egy fontos vonása, hogy az úgynevezett magasabb rendű agyfunkciók, mint például a beszédközpontok, lényegesen nagyobb számban vannak jelen a női agykéregben. Még egy lényeges agyi strukturális különbség a nemek között az úgynevezett limbikus szisztéma, amely az élet és a társadalmi kapcsolatok, az érzelmi szféra meghatározója, amely lényeges anatómiai és működésbeli eltérést mutat a női, illetve a férfi agyban. Mindez azt bizonyítja, hogy a neurobiológiai tudományok alátámasztják azt az ezeréves tapasztalatot, miszerint a nő és a férfi viselkedési szokásai, gondolkodásmódja lényegesen különböznek nemi hovatartozásuktól függően. Mik azok a tipikusan nőies vagy férfias agyműködések, amelyek lényegesen elkülönülnek egymástól, és meghatározzák viselkedésünket?

Napjainkban gyakran használjuk a „multitasking” kifejezést (az informatika világát hívva segítségül), amikor a női agyműködést jellemezzük. Valóban a k


15

VilágEgyház

női agy neurobiológiai felépítése lehetővé teszi a nők gondolatfelépítési rendszerének rugalmasabb működését. Ezt úgy jellemezzük, mint egy cirkuláris, azaz körkörös rendszert, és „körkörös gondolkodásnak” hívjuk a szakmában, amely utal arra, hogy a nő egyidejűleg több tevékenységet végre tud hajtani, vagy ellenőrizni tud. Ezt a gyakorlatban úgy lehet elképzelni, hogy a nők képesek egyidejűleg megágyazni, ellenőrizni a gyerekek házi feladatát, rápillantani a fővésben lévő tésztára, hogy elkészült-e, és mindezt telefonbeszélgetés közben teszik. Ezzel ellentétben a férfi agyműködése egyirányú, „lineáris gondolkodásnak” is nevezzük. Ez azt jelenti, hogy egy tevékenységet csupán az előző lezárásával tud elkezdeni anélkül, hogy a két tevékenységet párhuzamosan, egymással egyidőben el tudná végezni. Ez azért is van, mert csak akkor érkezik el az újabb inger az agyba egy feladat feldolgozására, amikor az előző már lezárult, megoldódott. A tipikusan női és férfi agyműködés kiegészíti egymást, vagy ellentétek forrása lehet a két nem között?

A gondolkodásmódban és viselkedésben kifejezésre jutó nemi különbözőségek jól bizonyítják, hogy biológiai szempontból is mennyire fontos, hogy a nő és a férfi kiegészítse egymást. Ennek a kölcsönös kiegészítésnek kell érvényre jutnia a társadalmi életben, de méginkább a családi szférában, az utódok nevelésében. Az agykutatást végző tudományok egyértelműen bizonyítják, hogy a gyermekek egészséges és harmonikus fejlődéséhez és stabil nemi identitásuk kialakulásához elengedhetetlen, hogy egy anya és egy apa nevelje fel őket. Ez azért is fontos, mert általuk is visszatükröződnek a biológiailag is belénk kódolt nemiség vonásai. Hit és tudomány kizárják, vagy kölcsönösen kiegészítik egymást ön szerint?

Hit és értelem viszonyáról már számtalan írás látott napvilágot. Azt hiszem, hogy mindezek közül a leg16


értékesebb és a témát legkimerítőbben tárgyaló mű a nagy Szent II. János Pál pápától származó, 1999-ben megjelent Fides et Ratio kezdetű enciklika. Mindenki figyelmébe ajánlom ezt az írást. Érdemes elolvasni és alaposan tanulmányozni, mert számos igazságot tartalmaz, és új szemszögből mutatja be a hit és a tudomány viszonyát. Az egyetemi oktatás során gyakran használom ezt a metafórát: az értelem olyan, mintha a világot egy nagyító lencsén keresztül szemlélnénk, a hit pedig olyan, mintha ugyanezt a világot elektronikus mikroszkópon keresztül néznénk. Ezen keresztül ugyanis sokkal, de sokkal több dolgot érzékelhetünk, láthatunk, érthetünk és sejthetünk meg a körülöttünk lévő teremtett világból. A tudomány embere nem tehet mást, mint hogy alázattal eltelve szemlélje és kutassa önmagát és környezetét. Ezt maga Albert Einstein is elismerte: „Minden alkalommal, amikor valami újat fedezünk fel, nem tehetünk mást, mint elismerjük tudatlanságunk végtelen horizontját.” Különösen, amikor tudományos vizsgálódásunk középpontjában az ember áll, nem ragadhatunk le annak csupán immanens aspektusán. Nem vizsgálhatjuk csak azt, amit érzékeinkkel fel tudunk fogni belőle. Ez csupán kicsinyesség, rövidlátás vagy „sick mind” (beteg elme) jele lenne, ahogyan azt nagy mesterem mondta. Csak a transzcendens dimenziójában érthetjük meg mindazt, ami túlmutat az emberen. Csak így sejthetünk meg valamit mindabból az erőből, amely táplálja az ember kifogyhatatlan megismerési és megvalósítási szomját. Csupán ebben a dimenzióban találhatja meg az ember önmagát és létének értelmét. Szent II. János Pál szavait idézve: „A vágytól késztetve, hogy az élet végső igazságát fölfedezze, próbálja az ember megszerezni azokat az egyetemes ismereteket, melyek lehetővé teszik, hogy jobban megérthesse és megvalósíthassa önmagát. Ezen alapfogalmak a csodálkozásból fakadnak, melyet a teremtés szemlélése ébreszt az emberben: ámulat fogja el, amikor fölfedezi, mennyire része a világnak, s mennyi kapcsolat fűzi másokhoz, akik hozzá hasonlók, s akikkel sorsközösségben van. Itt kezdődik az út, mely egyre újabb megismerési területek fölfedezésére vezet.” Ezek az újabb megismerési területek vezetnek a hit világába, a kinyilatkoztatás igazságaihoz.

Toldi Éva

Az irgalom az élet költészete Egyházunk, és benne minden szerzetesközösség, minden karitatív szervezet a maga küldetésével az emberek problémáira igyekszik válaszolni, és egyfajta testi-lelki védettséget nyújt missziójával, hogy emberhez méltó legyen az életünk, vagyis olyan életet tudjunk élni, amilyent Isten tervezett el – fogalmazta meg a keresztény szolidaritás lényegét Kozma Imre atya, irgalmasrendi szerzetes, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat elnöke a közelmúltban Veszprémben, a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége városi szervezetének rendezvényén.

Európai kereszténységünk mára elveszett az önzésünkben – hangzott el előadásában. Napjainkban sokszor megtapasztaljuk a fényűző életet élők és nyomorgók fájdalmas ellentétét a világban. Isten emberhez méltó életet gondolt el teremtményeinek, hangzott el… De mit jelent az emberhez méltó élet?

szükséges javak megszerzésének lehetőségét mindmind Istentől kaptuk, mégpedig ajándékul. Azért adta, hogy képességeinket hadra fogva munkával szerzett k

Az emberhez méltó életet az a felismerés határozza meg, hogy életünket, képességeinket, a megélhetéshez december–január A SZÍV

17

VilágEgyház

tő Isten a mi emberi életünket a vele való közösségben gondolta el. Nem véletlen, hogy a főparancsban az istenszeretet és emberszeretet kettős-egy igazsága határozza meg a hívő ember életét. javainkat megosszuk a szükséget szenvedőkkel. Az emberhez méltó élet közösségi. Két ember gyermekeként egy közösségbe érkezünk. Ott nevelkedünk fel, nem egymástól elszigeteltségben, s ez arra utal, hogy nem élhetünk magunknak, adottságainkat nem zárhatjuk magunkba. Az emberhez méltó életet élő ember elfogadja, hogy ajándékba kapott élete – az isteni terv szerint – a másik embernek szánt ajándék. Nagyapám szokta mondani: Az életünk nem a miénk, a másik emberé! Önző, önérvényesítő természettel jövünk a világra, így az önzés kezdettől jelen van a földön, de napjainkra veszélyes méreteket öltött, hovatovább önpusztító erővé vált. Talán éppen azért, mert a kereszténység, a vallás emberformáló szerepe, amely az önzetlen, a közösségi ember alakításán munkálkodik, ma nem kívánatos. Az önzés az áldozatkészség, a szeretet hiánya. Ebbe pedig belebetegszik az ember, a világ. A sokat emlegetett erkölcsi válság a beteglelkű, öntörvényű, önmaguknak élő emberek világa. Ennek egyik ijesztő, az élettel szembeforduló következménye a gyermekáldás elutasítása. Az így létrejövő korfa pedig egy életképtelen társadalom képét mutatja, amely lassú halálra ítéli a népeket, nemzeteket. Sajnos, a mi nemzetünk és az európai kontinens is ide jutott. Pedig a Föld azoké, akik benépesítik. Hozzuk vissza – jövőnk érdekében – a szeretet életmentő erejét! Az önzés következményeként értelmezhető istentagadásunk is. A statisztikák szerint Európa nagy százaléka vallástalan. Szakított a vallási közösségekkel, és mindennapi életéből kiűzte az isteni törvényeket, a hangoztatott állami (emberi) törvényeket pedig kényekedve szerint változtatgatja. Ma egy antropológiai forradalom után vagyunk. Megszűnt a Krisztus-központú emberkép, amely Isten és ember közös történetét jelentette, az Istenhez igazodás igényével. Az egyház és a kereszténység ellenségei mindent meg is tettek azért, hogy megszűnjön, s egy Isten-nélküli emberképet erőltettek az emberekre, amely az öntörvényű emberek zűrzavaros, egymást kijátszó világát hozta el. A terem18


Szeretet, irgalmasság, áldozat – idén, az irgalmasság évében ezekről az erényekről sokat hallott a világ, de mintha lepergett volna róla, meg se érintette volna… Egy pszichiáter ismerősöm szerint a mai ember nem tudja értelmezni e fogalmakat. Még a szeretetet esetleg, de mintha annak a tartalma is kiüresedett volna számára…

Nekem csodálatosan szép élményem fűződik ezen fogalmaknak az értelmezéséhez. Borsos Miklós szobrászművész tihanyi otthonában többször lehettem vendég fiatal pap koromban. Egyszer a két szellemóriást, Németh Lászlót és Weöres Sándort hallhattam ott elmélkedni az emberi élet legfőbb kérdéseiről. Mindabból, ami akkor elhangzott, máig táplálkozom. Nagy szerepe volt abban is, hogy szerzetesi hivatásomat felismerjem. „Az emberi élet műfaját tekintve dráma” – mondta Németh László, majd egy hosszú monológban fejtette ki e gondolatot. „Az emberi élet műfaját tekintve dráma”! A szeretet, mint az élet mozgatója, drámai. A szeretetbe vagy belehalunk, vagy nincs is. Jézus Krisztus Isten szeretetének a drámai kinyilatkoztatója. Neki szükségképpen meg kellett halnia. Ő ugyanis beengedte az életébe az embereket. Ha pedig beengedjük az életünkbe az embereket, akkor azok „elfogyasztanak” bennünket. Az ember ebbe belehal. Akit ugyanis beengedünk az életünkbe, arra folyvást figyelni kell, ahhoz alkalmazkodni kell, érte áldozatot kell hozni, különben nem igazi a szeretet. Németh László szavait hosszú csend követte, majd Weöres Sándor hirtelen odafordult Németh Lászlóhoz, s emelt hangon azt mondta: „Nem fogadom el!” Kisvártatva hozzáfűzte: „Legfeljebb akkor fogadom el azt, hogy az emberi élet műfaját tekintve dráma, ha hozzátesszük, hogy a költészete pedig az irgalom.” Gyönyörű volt ez a feloldás. Vagyis, igazán szeretni csak úgy lehet, ha abba „belehalunk”, de erre az ember csak akkor képes, ha irgalmas. Az irgalmasság héber fogalom. Héberül ráhámimnek mondják. A rehem szóból származik, s a jelentése: anyaméh. Vagyis, az irgalom azt jelenti, hogy az ember olyanfajta biztonságot, védelmet igyek-

szik teremteni a másik ember számára, akivel összetartozik, amilyen biztonságban és védettségben van a magzat az anyaméhben. Ez a célja az irgalomnak. Voltaképpen az Anyaszentegyháznak ez a küldetése. Az ember, aki ugyan becsapta maga mögött a Paradicsom kapuját, az eget nem tudta bedeszkázni. Ezt a példázat értékű élményemet fiataloknak is el szoktam mondani. Elhangzott az esten egy gyönyörű, vallomásszerű mondat is az atyától: „Meggyőződésem, hogy a Kárpát-medence Európa szíve.” Beszéljen erről!

Szeretem úgy látni a Kárpátok övezte vidéket, mint Isten összetett két tenyerét. Védelmező kisugárzása van e helynek a területén élő népekre. Csodavilág ez, ahol mi élünk. Gondoljunk mindig úgy e vidékre, mint Isten ajándékára. Büszkeséggel tölthet el bennünket, utódokat az is, hogy Szent István példája Európa nagyjai közül sokakat vonzott ide annak idején, hogy a szent királynak társai lehessenek, részt vehessenek abban az állam- és egyházszervező munkában, az ország felvirágoztatásában, amit ő elindított. Emlékezetes számomra, és szoktam is idézni a német nagykövet, Otto-Raban von Heinrichen rövid hárommondatos köszöntő beszédét, amit a Magyar Máltai Szeretetszolgálat megalakulásának évfordulóján mondott el, amikor egy emléktáblát helyeztünk el a zugligeti templom falán: „Ismernek-e a történelemből népet, amely a nála nagyobbat, nála gazdagabbat önzetlenül segítette? Én ilyen népet nem ismerek. Ilyen nép csak egy van, a magyar, mert a magyaroknak nagy szíve van.” „Ha ez így van, ahogy mondotta, akkor a legnagyobb szíve a magyaroknak van” – válaszoltam a nagykövet úrnak. Valóban, katasztrófák idején mindig tapasztaljuk, hogy a magyarok a legodaadóbban veszik ki a részüket a segítségnyújtásból – bárhol a világon. Egy ragyogó példával szeretném ezt megvilágítani. Srí Lankán a cunami után egy helyi kormányzati ember kérdezte tőlem: „Mekkora Magyarország?” „Éppen akkora, mint Srí Lanka” – válaszoltam. Tudakoltam tőle, miért

kérdezi? „Mert senki sem segített annyit, mint a magyarok” – mondta. „Akkor a legnagyobb Magyarország!” – válaszoltam. Valóban, árvaházakat, óvodákat, kollégiumokat építettünk ott. Akkoriban egy vasárnapi gyűjtést tartottak hazánkban a katolikus templomokban Srí Lanka megsegítésére, s 290 millió forintot adtak össze a hívek. Ebből három kis falu épült fel az őserdő szélén, távolabb az óceántól, ahol minden elpusztult. Ezek hallatán ne arra gondoljunk, hogy íme, ez a templomba járó hívek áldozatkészsége, mert a segítőkészség a magyar ember általános jellemzője. Nekünk magyaroknak a nagyvilágban sokkal, de sokkal jobb a hírünk, nagyobb a tekintélyünk, mint ahogy arról itthon a híradások szólnak. Bárhol, ahol csak megfordultam, amikor megtudták, hogy magyar vagyok, megkülönböztetett szeretettel vettek körül. Afganisztánban mondta egy muszlim ember, ahol iskolákat építettünk, orvosaink „sátor-rendelőkben” gyógyítottak: „Mi elhittük Oszama bin Ladennek: majd jönnek a keresztények és legyilkolnak bennünket. Ön meg itt van, keresztény és pap, s személyesen hozta el az adományt. Arab testvéreink jó esetben, ha küldenek is adományt, nem jönnek ide.” Jó hírünket jobban kellene tudatosítani magunkban és magunknak, hogy ez erősítsen bennünket, s erősítse itthoni kapcsolatainkat is. Összetartásra buzdítson, lelkesítsen! Tudatosítsa bennünk, hogy nemzetünk sorsa közös sors, hogy a felelősség nemzetünkért közös felelősség, s nemzetünk védelme közös teher! S találjon befogadásra nemzetünkben XVI. Benedek pápa üzenete, amelyet 2013-ban a Máltai Lovagrend 900. évfordulóján a római Szent Péter templomban bízott rám: „Vigyázzanak Szent István örökségére! Szent István Isten előtt vállalt felelősséget nemzetéért.” Példája legyen kötelező minden magyar számára!


19

aLapgondolat Török Csaba

A vágyakozó élet

A vágyakozás emberi létezésünk alapszövetéhez tartozik. Létfenntartásunk elválaszthatatlan a hiánytól: szükségünk van önmagunkon kívül még valamire. Töredékességünk teljesedésért kiált. Megéhezünk, megszomjazunk, levegő után kapkodunk…

a

A Biblia alapján álló hitünk kerüli a végleteket a vágyakhoz való viszonyulás terén. Egyfelől nem engedi meg, hogy ösztönvilágunk és természetes szükségleteinkből fakadó érzületeink, megkívánásaink magával sodorjanak bennünket. A pusztában böjtölő s az Úrra figyelő Jézus nyomában járva előttünk is ott áll az „ön-megtagadás” útja. Másfelől azonban – szemben nem egy ázsiai vallásbölcseleti tanítással – Krisztus hite nem akarja kiölni az emberből az égő vágyakozást. Nem célja a kereszténységnek a bensőnkben lüktető hús-vér valóság „lelki” semmibe vétele, „átspiritualizált” kiiktatása. A helyes magatartást a középkori ember a szimbólumok nyelvén fogalmazta meg: a templomok bejáratánál, illetve a díszített oszlopfőkön rendre megjelent az állat (szörny) és az emberi alak kompozíciója. A kettő közötti viszonyt két típus jelenítette meg: az egyikben az állat (szörny) leteperte, mancsával földre nyomta vagy éppen felfalta az embert – ilyen az, aki képtelen urává válni az ösztönvilágának. A másikban ellenben az ember átölelte az állat (szörny) nyakát, cirógatta azt, vagy egyenesen a hátára ült – annak a jelképes ábrázolása ez, aki képessé vált, hogy benső, letisztult, nevelt és bölcs viszonyt alakítson ki természetes vágyaival, indulataival, ösztöneivel. Nem az a cél, hogy elirtsuk vagy kiiktassuk magunkból a természetünkből fakadó vágyakozást, ezzel Istentől teremtett, kettőbe fűrészelhetetlen testi-lelki valónkat akarnánk elölni. Sokkal inkább arra kell törekednünk, hogy belső indulásaink, töredékességünkből faka-

20 A SZÍV december–január

dó törekvéseink, a beteljesülést, egésszé válást fürkésző kutatásaink mindvégig erős, de szelíd kéz által vezetve bontakozzanak ki életünkben. Erről ír az Amoris laetitia kezdetű szinódus utáni apostoli buzdítás is: „Az érzelmek és az ösztön nevelésére szükség van, és ennek érdekében bizonyos korlátokat fel kell állítani. A túlzás, az ellenőrzés hiánya és a megszállottság egy bizonyos élvezettel kapcsolatban végül elrontja és megbetegíti magát az élvezetet, és károsítja a családi életet. Végig lehet járni egy szép utat a szenvedélyekkel, ami azt jelenti, hogy egyre inkább az önátadás és önmegvalósítás szolgálatába állítjuk azokat” (nr. 148). „Néhány divatos spirituális irányzat a vágy kioltását szorgalmazza a szenvedéstől való megszabadulás érdekében. Mi azonban hisszük, hogy Isten szereti az ember örömét, hogy Ő mindent azért teremtett, hogy »örülni tudjunk« (1Tim 6,17). (…) A kérdés az, hogy szabadok vagyunk-e elfogadni, hogy az élvezetnek, a kölcsönös szeretet igényeinek megfelelően, az élet különböző helyzeteiben más és más formája van” (nr. 149).

A szabadságra való eljutás Hogyan nevelheti önnön vágyakozását az ember? Ennek kulcsa a szabadságra való eljutás: a lelki mesterek mindig is hangsúlyozták, hogy az értelem használata, a tudatosság, valamint az akaraterő kimunkálása, megedzése együttesen képesít minket arra, hogy uraivá váljunk a saját életünknek. E kettő együttesen teszi lehetővé, hogy életünk ne sodródás, hanem döntésekből építkező, tudatos és öntudatos vállalkozás legyen. A hitre való eljutás tulajdonképpen ennek az útnak fordulópontja: abban a vágy és a döntés, a lényünk legmélyéből fakadó ösztöneink és a tudatos választásaink szintézist alkotnak. Ahhoz, hogy valaki higgyen, nem elég csak az ösztönösség – ez ugyanis a hiszékenység vagy a fanatizmus birodalmának rabjává tenné az embert. Ám ugyanígy nem elég csak és kizárólag valamiféle ész általi belátás, akarati eltökéltség – akkor bensőnk előbb-utóbb a száraz, vizet soha nem kapott kerthez kezdene hasonlítani. Ösztöneink, szenvedélyeink és vágyaink a tudat és az akarat által meghozott szabad döntésben vezetnek el minket a teljességre. Isten megszólít minket, ajánlatot tesz, s mi ezután (soha nem az isteni kegyelmi kezdeményezés nélkül) kimondjuk a magunk igen-jét vagy

k


21

aLapgondolat

nem-jét. Ahogyan pedig haladunk előre a hit mind teljesebb belső megízlelésében, ráébredünk, hogy amit az Úr üzen nekünk, az nem pusztán szó, de válasz: felelet a talán soha ki nem mondott, még csak nem is tudatosult keresésekre, amelyek bennünk élnek. A hitben Isten nem csak értékrendet vagy morált kínál fel nekünk, de a beteljesülés, a boldogság útját, ami nem jelent egyebet, mint hogy a szív ezerarcú vágyakozásai egyetlen harmonikus egészben teljesülnek be. Szent Ágoston híres, s saját élettapasztalatát hűen tükröző mondata erre utal: „Magadnak teremtettél minket, Urunk, s nyugtalan a mi szívünk, amíg meg nem nyugszik benned, Istenünk.” Az üdvösség gondolata éppen ezért nem egy vágymentes, szenv-telen jövőt ígér meg nekünk, hanem épp ellenkezőleg: azt az emberi állapotot, amikor minden mozdulásom-rezdülésem, a legapróbb kívánásom és vágyam is „megbékél”, hiszen kielégítést nyer. Jézus nem azt kínálja fel a szamáriai asszonynak, hogy valamiféle varázslat révén kiiktatja belőle a természetes szomjúságot – hanem azt, hogy olyan vizet ad neki, amelyet ha megiszik, többé már nem fog szomjazni (ld. Jn 4,14), vagyis a lényéből fakadó vágyakozásra egy isteni cselekvés válaszol. Az Úr nem elöli a vágyat, hanem megelégíti azt. Ő képes a csodára, hogy az itt és mostunkban ezer felé tartónak megélt, emberségünket már-már tépázó, cibáló, gyötrő vágyrengetegünk minden egyes elemét egyetlen egy irány, a nagy Ómega felé fordítsa, s végül mindent egybevezetve a képzeletünket felülmúló módon beteljesítsen minket. Az üdvösségben az ember egy-szerűvé válik: szíve átalakul egyetlen hatalmas vágyakozássá, amelyet Ő, az Egy tökéletesen betölt. Szomjúság és éhség itt egy pillanatban nyer kielégítést, irányuljon az vízre és kenyérre, vagy akár igazságra, szeretetre, békére. Ez a Bárány menyegzős lakomája, ahol feltárul a létezés végső horizontja: azért vágyakoztunk egy életen át, azért voltunk szomjasak és éhesek, mert így kellett ráébrednünk arra, hogy nekünk ez a világ nem elég. Többre van szükségünk. A teljességnél kevesebb, a csupán sok vagy számos nem tud kielégíteni 22 A SZÍV december–január

minket. A szívünk vágyakozása a leghatalmasabb, soha ki nem fulladó, meg nem szűnő örvény – ugyanakkor sodró erejében az egyre keskenyebb ösvény, ami vagy a Mesterhez vezet el minket, vagy fájdalmasan kielégületlenül hagy hátra minket, mindörökkön örökké. Menny és pokol. A beteljesült és be nem teljesült vágy, ha így jobban tetszik: szerelem, szenvedély, törekvés.

„Aki nem gyűjt velem, az szétszór” Mikor használom hát fel jól az akaratomat? Mikor adok értelmet a szabadságomnak? Akkor, amikor képes vagyok úgy nevelni érzelmeimet és ösztöneimet, hogy azok mind nagyobb fokú összetartást mutassanak, napról napra világosabban az egy célom felé vezessenek. Itt is igaz Jézus mondása: „Aki nem gyűjt velem, az szétszór” (Mt 12,30). A Mester szívünk dolgait is egybegyűjti tudatunk és akaratunk által. Nem véletlen, hogy Avilai Nagy Szent Teréz szerint minden imádság alapja a belső összeszedettség. Ez szerinte „természetfölötti állapot”, amely „nem abban nyilvánul meg, hogy az ember sötétben elmélkedik, vagy behunyja a szemét, szóval a lényege nem valami külsőség”. Ilyenkor „az érzékek és a külső tárgyak mintha elvesztették volna jogaikat, ellenben a lélek vis�szaszerzi az övéit”. Mit jelent ez a gyakorlatban? Teréz plasztikus képpel él: a lélek egy várkastély, amelynek „az érzékek és lelki tehetségek” a lakói, ők azonban elhagyták otthonunkat. A jó Pásztor pedig füttyent, „de oly halkan, hogy ők maguk is éppen csak, hogy meghallják”, s hátrahagyva mindent, visszasietnek a várba. Végül gondolataim, érzéseim, vágyakozásaim mintha egyetlen egy pontba gyűlnének egybe, valahol lényem legbensőjében, hogy ott Isten jelenlétében pihenjenek el. A hasonlat „alig hallható füttyszava” a kegyelem működését jelzi: „Puha kötelékekkel vonzottam őket, a szeretet kötelékeivel. Olyan voltam hozzájuk, mint aki arcához emeli a csecsemőt; lehajoltam hozzá, enni adtam neki” (Oz 11,4). Az isteni akarat alapvonása ez a szelídség, a szavak nélküli, alig érzékelhető jelenlét. „Nem kiált majd, s nem emeli föl a hangját, szava se hallatszik az utcákon. A megtört nádszálat nem töri össze, a pislákoló mécsbelet nem oltja ki” (Iz 42,2–3) – így ír a néphez küldött szabadítóról, az Úr szolgájáról a próféta. De az imádság is ezt mutatja: a Mester annyira csöndes, oly halkan szól, hogy néha saját mormoló ájtatosságunk is

elfedi a hangját. Nem egyszer épp azért nem fogjuk fel, miként válaszol mindarra, ami bennünk van, mert annyira akarjuk mi azt a feleletet, olyan eltökélt vallásossággal ostromoljuk az eget, annyira agresszívak vagyunk a szelíd Istennel szemben. Meg kellene tanulnunk: az imádság célja nem abban áll, hogy Isten akaratát kényszerrel, „hívősködéssel”, valamiféle vallásgyakorlati odahatással a saját akaratunkhoz hajlítjuk. Épp ellenkezőleg: a szavakon túli csöndben a mi vágyainknak, akarásainknak kellene visszatérniük létközepünkbe, hogy ott az Úr szelíd érintésétől megszelídüljenek, s maguk simuljanak hozzá az isteni szándékhoz. Van két kedves páli idézetem, amelyek valamiképpen visszaadják a lényeget: „mi magunk is, akik bensőnkben hordozzuk a Lélek zsengéjét, sóhajtozunk, és várjuk a fogadott fiúságot, testünk megváltását” (Róm 8,23). „Gyöngeségünkben segítségünkre siet a Lélek, mert még azt sem tudjuk, hogyan kell helyesen imádkoznunk. A Lélek azonban maga jár közben értünk, szavakba nem önthető sóhajtozásokkal” (Róm 8,26). E két igehelynek három közös pontja van: 1) lényünkbe oltott vágyaink birodalmában olyanok vagyunk, mint akik azt sem tudják, merre forduljanak, mit is kellene igazából akarniuk; 2) a Lélek azonban hatékonyan van jelen bensőnkben; 3) hogy legnagyobb fohászunk a szavakon túl egy sóhajtás legyen. Ezt az utolsó gondolatot a sztenadzó görög ige fejezi ki, amelynek több eltérő jelentése is van. Azt az állapotot fejezi ki, amikor az ember egy nehéz helyzetben felsóhajt, olykor akár panaszosan vagy gyásszal, s alig hallható módon suttog. Egyes biblikusok úgy vélik, ez akár a szülésre készülő anya lélegzésére is utalhat. A vágyakozó élet ezerfelé tartásában nem lel békét, s örvénye végül vagy szétszórja, vagy egyre szorosabban a középbe gyűjti egybe az embert. A diabolikus (dia-ballein: szétdobálni, szétszórni) s a krisztusi erőhatás ez. Ha végül sikerül önnön várkastélyunk belsejében egybegyűjteni önmagunkat, ott már nem maradnak szavak. Sóhajtunk, sőt már maga a Lélek lélegzik, hallhatatlan és halhatatlan szavakat kimondva. Elérkezik a teljesség. Feltárul a béke.

Mihályi Anikó

„Meg akarom

változtatni az életemet” Kiss Györgyöt három hónapja a budapesti Nyírő Gyula Kórház Addiktológiai osztályán kezelik. Az Erzsébet híd alatt él másfél éve – hajléktalan. Miért döntöttél úgy, hogy részt veszel az alkoholelvonó kúrán?

Idén nyáron lettem ötven éves. Rosszul éreztem magam, remegtem, nem tudtam dolgozni. Megígértem a Szent Egyed közösségbeli barátaimnak, hogy a születésnapomon rúgok be utoljára, és kértem, segítsenek bejutni a kórházba. Augusztusban már itt voltam, azóta gyógyulok. Az utcai életben mi a legnehezebb Neked?

A napi megélhetés. Soha nem tudom, mit csinálok, hova megyek. Hogyan telt egy napod az utcán?

Hat-hét óra körül keltünk, de volt olyan is, amikor le se feküdtünk, hanem mentünk éjszaka üvegeket gyűjteni. Lefekvéskor már odakészítettük a reggeli italt, mert a remegéstől föl se tudtunk kelni. Ha megittam a fél liter bort, el tudtam kezdeni a napot. Visszaváltottuk az üvegeket, majd a kapott pénzből megvettük a napi adag bort, utána ettünk valamit. Délután jött a kukák ürítése, amit ezért kaptunk, elköltöttük a reggeli italra. december–január A SZÍV 23

aLapgondolat

is meghalt. Ment ki valahova vásárolni, onnan vitte el a mentő. Agyvérzést kapott, abba halt bele. Engem tizennégy éves koromban Csaba vett magához, ő lett a gyámom, huszonkét évesen. A téli hideget hogyan bírtátok?

A focizás hogyan lépett be az életedbe?

Az nagyon nehéz volt. Néha lépcsőházban aludtunk. Ha ismertük a ház takarítóját, kinyitott nekünk egy pincét. A lakosokkal is megbeszélte, csak csöndben kellett lennünk. Este mentünk, reggel jöttünk, mintha ott se lettünk volna.

Akkoriban mindenki focizott, a barátaim a grundon mondták, hogy menjek velük. A Törekvés VSE-ben fociztam, amíg tizenegy éves koromban jöttek az elosztósok, és kiválogattak bennünket, ki menjen a Fradiba, az Újpesthez, a Vasasba – szóval az NB-I-es csapatokba. Én az Újpesthez kerültem. Iskola után jártam az edzésekre hétfőn, szerdán és pénteken. És ha kijelölték a csapatot, akkor szombaton meccset játszottunk, ahova édesapám is mindig eljött velem.

A járókelők hogyan viszonyulnak hozzátok?

Lenéznek, sajnálnak bennünket, van, aki pénzt ad, hoz valami ennivalót. Az Erzsébet híd alatt sok külföldi megfordul, ők még meleg ételt is hoztak nekünk. Nem kéregetünk, de elfogadjuk, amit adnak nekünk. A kutyásokkal általában nagyon jóban vagyunk. Ebből az életből lett eleged?

Igen. Meg akarom változtatni az életemet. Kérlek, mesélj egy kicsit a gyerekkorodról!

A VII. kerületben születtem, tíz éves koromig a Klauzál tér környékén laktunk. Akkor átköltöztünk az Örs vezér térre. Iskolát kellett váltanom. Mivel már hat éves korom óta fociztam, az új helyen is folytattam a sportot. Tizennégy évesen jött a tragédia: negyvenhét éves korában meghalt apu. Édesapáddal milyen volt a kapcsolatod? Milyen emlékeid vannak?

Nem sok van belőle. Sofőrként dolgozott és távolra járt. Öt-hat óra után jött haza. De nagyon jóban voltunk, a hétvégéken mindig kivitt focizni, meccsekre jártunk együtt. Édesanyád mivel foglalkozott?

A HÉV-nél dolgozott, kalauz, majd forgalmista volt. Édesapád halála után édesanyád egyedül nevelt Téged, és tartotta fenn a háztartást?

Apu első házasságából van két féltestvérem – Kati és Csaba –, akik eleinte velünk éltek. Később elvitték őket Pusztaszabolcsra a nagymamához, és akkor én maradtam egyedül otthon apuval, anyuval. Csaba akkor jött vissza, amikor a tragédia történt apuval. Aztán hirtelen, fél év múlva anyu


Hogyan alakult tovább az életed?

Továbbra is jártam focizni, de mivel befejeztem a nyolc általánost, iskolát kellett választani. A sógorom (Kati élettársa) vette át az irányítást, ő vitt el a Kossuth Nyomdába, ahol dolgozott. Minden gépet megtanítottak kezelni. Csepelre jártam iskolába, heti két napot ott kellett lennem, három napot pedig a nyomdában. Mennyire érdekelt Téged a nyomdászat?

Nagyon szerettem. A foci mellett ez volt az, amibe nagyon beleadtam magamat. Az volt a szerencsém, hogy a sógorom irányított szakmailag. Látta, hogy érdeklődöm, megtett mindent értem. Második édesapám lett, aki odafigyelt rám. Sokat beszélgettünk a nyomdáról. Milyen feladatod volt a nyomdában?

Az, hogy megtanuljam a gépeket kezelni. Többfajta gép volt, és felváltva kellett használnom azokat. Például be kellett állítani a festéket, ami elég nehéz feladat volt, mert három-négyféle újságot készítettünk, és mindegyikhez más és más festékösszetétel kellett. Azúrkék, világoskék, ezekre nagyon emlékszem… Nekünk kellett a színeket keverni, azután ellenőrizték, hogy megfelelő-e. A betűszedést mások végezték, de negyedévig én is tanultam. Ólommal dolgoztunk, sok ember meg is halt emiatt, ezért ezt beszüntették. Utána jöttek be a rotációs gépek. Én már ezeken a gépeken dolgoztam. Tanultam könyvkötészetet is fél évig, de nem akartam ott maradni, inkább a géptermet választot-

tam. Három évig dolgoztam itt, utána pedig még egy évet a technikusi végzettség megszerzéséért. Ezután érettségiztem, ott maradtam egészen harminc éves koromig. Akkor megszüntették a Kossuth Nyomdát. Nem tudtak máshová áthelyezni.

Mi történt aztán?

lányunk világra jött, és rá három évre – ’89-ben – született a fiam. Harmincnyolc éves voltam, amikor elváltunk.

Az élettársam beteg lett, megműtötték, két évig nem volt semmi baja, de utána kiújult a rák. Hordtam őt kemoterápiára a Kékgolyó utcába. Akkor lettem igazán alkoholista. Előtte tudtam kezelni az ivás mennyiségét. A KT-ban mindennap volt szonda, ellenőrizték a dolgozókat, de az Ica-helyzet miatt esténként többet ittam, reggel már remegve ébredtem, és nem tudtam bemenni a munkába, ilyenkor pihenőnapot kellett kivennem. Fél éven át jártam Icával sugárkezelésre, kemóra. Sokszor csak éjfél után értünk haza. Átkértem magam délutáni műszakra, mert reggel képtelen voltam felkelni. Aztán Ica meghalt, és ezzel még rosszabb időszak kezdődött. Annak ellenére, hogy a lakás háromnegyedét kifizettük már Ica nővérének, a bíróság mégis neki ítélte a lakást, ki kellett költöznöm. A cuccaimat a szomszédomnál hagytam, aztán mondtam neki, hogy adogassa el, nem tudom úgysem magammal vinni. Egy barátomhoz költöztem, aki velem együtt dolgozott a KT-ban, de neki is egy nagyon kicsi lakásba kellett költöznie. Bár befogadott volna, de éreztem, hogy ezt már nem kérhetem, így kerültem az utcára.

Miért bomlott fel a házasságotok?

Mikor találkoztál utoljára a gyerekeiddel?

Mert az asszonykám másfelé kacsintgatott.

A lányommal egy éve. Elmentem hozzá Vácra, de nem mondtam neki, hogy az utcán élek.

Hol laktál ebben az időben?

Saját lakásunk volt. Huszonegy évesen megnősültem, és odaköltöztem a feleségemhez Fótra. Eladtuk a Sobieski János utcai lakásomat, a pénzt beleépítettük a ház bővítésébe. Két gyerekünk született. Húsz éves voltam, amikor a

Fotók: Veress Gábor

Hova költöztél a válás után?

Visszaköltöztem Budapestre és barátoknál laktam, amíg találtam valakit, akivel nyolc évig együtt éltem élettársi kapcsolatban a VIII. kerületben, a Diószegi úton. Akkor már a Pannónia Szőrmegyárban dolgoztam, de eladták a hollandoknak. Kaptam végkielégítést, amit a lányomnak meg a fiamnak adtam, hogy legyen mivel indulniuk. Utána kezdtem a KT-ban (Közterületfenntartó) dolgozni, utcát söpörtem a Belgrád rakparton. Ott kezdődött a baj, az ivás. Munka után mindig összeültünk egy kicsit, beszélgettünk, egy csapattá váltunk, jó volt a hangulat, iszogattunk.

Nagyon szeretsz olvasni, ha jól tudom. Amikor jövök hozzád, sokszor talállak könyvbe mélyedve. Mikor és hogyan szeretted meg az olvasást?

A nyomdában. Mindent elolvastam, ami adódott. Beküldtek a raktárba, ott is találtam mindig valami érdekeset, k

december–január A SZÍV 25

aLapgondolat

meg a KISZ-titkár is hozott olvasnivalót. Azért szeretek olvasni, mert a könyv sokkal jobban leír mindent, mintha megnéznék egy filmet. Nem szeretem ezeket a vandál filmeket! Volt nekem videólejátszóm is, de inkább leültem és elolvastam ugyanazt, amit filmen is megnézhettem volna. A film sok mindent elhallgat, nem mutat meg, máskor meg olyat tesz bele, ami a könyvben nem is volt eredetileg.

kimennie dolgozni, tizenhárom évig élt kint, de közben rászokott a drogra. Húsz évesen indult, most harminchárom éves, most jutott el odáig, hogy a Csipkerózsika-álomból felébredt, visszajött Magyarországra. Nagyon bekábítózott, itt eszmélt föl a kómából. Sokat beszélgetünk vele, sokszor hallgatjuk őt. Mi nem mondunk neki semmit, csak meghallgatjuk. Magában elgondolkodik, mintha most jönne rá arra, mit csinált eddig az életével… Ha kikerülsz innen, mi a vágyad, mit szeretnél elérni?

Történelmi, detektív és szépirodalmi regényeket.

Szeretnék dolgozni, visszamenni a KT-ba. Meg valahol meghúzódni, hogy ne az utcán kelljen laknom. A főnököm azt mondta, hogy ha nem iszom, ad még egy esélyt. A kollégáim is közbenjártak értem a főnöknél. Tudják, hogy most alkoholelvonón vagyok. A munkámmal meg voltak elégedve.

Van kedvenced?

Álmodsz még társról?

Még gyerekkoromban olvastam, aztán nagyon sokáig hiába kergettem a Kék sirály című könyvet. Arról szólt, hogy elindul egy srác az apját keresni. Egy csapattal együtt szereznek egy hajót, amit elneveznek Kék Sirálynak. Elindulnak a hajóval, nagyon összetartanak, kalózokat is lebuktatnak. Végül megtalálja a fiú az apját, nagyon szép a befejezés. Úgy emlékszem, egy orosz író írta. Csukás Istvánt is nagyon szerettem, a Keménykalap és Krumpliorr a kedvencem.

Igen, talán lehetne még. Hátha találok valakit… olyat, aki nem lefelé visz…

Milyen regényeket szeretsz olvasni?

Mostanában miket olvasol?

Amiket itt találok a könyvtárban. Láng Vince történetét, az Egy óra múlva itt vagyokot, meg ilyeneket.

Félsz attól, hogy megint inni fogsz?

Attól már nem félek, hogy megint ennyire… remélem, tudom már kontrollálni az ivást… A gyerekeiddel fölveszed újra a kapcsolatot?

Igen, nagyon szeretném. A lányomnak van egy hároméves kislánya. De ilyen elhanyagoltan nem akartam velük találkozni. Itt bent néztél már tükörbe?

Igen, és a szereplők helyébe képzelem magam. És közben úgy megy az idő, hogy nem veszem észre. A portaszolgálaton is rendszeresen olvasok.

A borotválkozásnál látom, hogy az arcom megváltozott, kisimult, a szemem sem véres már. Kezdek tetszeni magamnak. Tegnap voltam jógázni, fantasztikusan jó volt! Ös�szesen ketten voltunk a szobatársammal, nagyon nyugtató.

A kórházban mit és miért szeretsz leginkább?

Hogyan készítenek a kinti életre?

A csoportokat szeretem. Mindenki csak magáról beszél, meghallgatjuk egymást. Sokan elmondják az egész élettörténetüket. Amikor kijövünk, már sokat tudunk egymásról, de nem adjuk tovább ezeket a történeteket.

Már elkezdtem járni egy olyan csoportba, ahová kintről járnak, és akikhez járhatok majd az elvonó után is. Segítenek abban, hogy ne igyak kint sem.

Amikor olvasol, beleéled Magad a történetbe?

Szeretnél-e valamit még mondani? Találkoztál már olyan élettörténettel, amelyről azt érezted, hogy nehezebb, mint a tiéd?

Van egy-kettő, sajnos. Kábítószeresek. Az egyik lánynak például nagyon jó családja volt, sikerült Németországba 26 A SZÍV december–január

Üzenem, hogy gondolja meg mindenki az italozást. Kegyetlen nagyon. Elmegy a pénzünk, rámegy a barátság, a család, az egészségünk. A beszélgetésünk is már csak az italról szól. Ez nem emberi élet…

Patsch Ferenc SJ

Mit akar Isten? Teológiai megfontolások Isten egyéni életünkre vonatkozó akaratáról

Az „Isten akarata” kifejezést bizonyos egyházi körökben mintha túlságosan is gyakran emlegetnénk. Papként hivatkozunk rá a szentbeszédekben, keresztényként keressük a gyóntatószékben és a lelki vezetésben, kutatjuk jeleit az imában, hogy meglássuk a szenvedés vagy életünk váratlan fordulatainak értelmét, s gyakran szóba jön akkor is, ha hívő fiatalok hivatásukkal kapcsolatban döntenek. Végül még az utca hétköznapi nyelvén is szánkra vesszük olykor a bevett szófordulatot: „Ha Isten is úgy akarja…” (szerencsére ritkábban, mint az arab kultúrákban…). De vajon tudjuk egyáltalán, mi az Isten akarata? Alább nem annyira gyakorlatias megközelítéssel, mint inkább elméleti-teológiai megfontolásokkal szolgálok – hisz’ annak k nagyon is van praktikus jelentősége, hogy mit gondolunk Istenről és az Ő akaratáról! december–január A SZÍV 27

aLapgondolat

Isten – titok: az Ószövetség tanítása Ha keresztényként igyekszünk tisztázni az isteni akarat jelentését, első lépésben a Szentíráshoz érdemes fordulni. Az Ószövetség könyveiben Isten akarata leginkább JHWH követésére való felszólításként jelenik meg Izrael népe számára. Az ókori semita népek általános szemlélete szerint az események egyetemes isteni tervbe illeszkednek; s a hatalomnak, amely az egyén sorsát meghatározza, az ember feltétlen engedelmességgel tartozik. A választott nép ezt az akaratot ismerte fel a teremtés rendjében (vö. Ter 2,15), valamint a nép számára előírt erkölcsi törvényekben (vö. Kiv 20,1–17). Ezek megtartása mindenki számára kötelező (vö. Józs 23,6; 2Kir 17,13). Az izraeliták hittapasztalata szerint Isten a Sínai-hegyen, a tízparancsolatban foglalta ös�sze akaratát. Később ez az isteni terv és akarat elsősorban a próféták közvetítésével konkretizálódott (a Kr. e. 597 és 536 közötti babiloni fogságot megelőzően fellépő prófétáknál jellemző módon törvényekben és eszkatológiai próféciákban). Az ószövetségi Szentírás egyik legfontosabb teológiai hozadéka, hogy Isten akarata kifürkészhetetlen titok. Izajás prófétánál ezt olvassuk: „Mert a ti gondolataitok nem az én gondolataim, és az én útjaim nem a ti útjaitok – mondja az Úr. – Mert amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én útjaim a ti útjaitoknál, és az én gondolataim a ti gondolataitoknál” (Iz 55,8–9).

Szabad szeretetből teremtett: az Újszövetség tanítása Az Újszövetségben gyakran előfordul az „Isten akarata” (theléma tou theou) szófordulat. A kifejezés kettős értelmű. Egyrészt Isten üdvösségakaratát jelöli. Azét az Istenét, aki Jézus Krisztusban ingyenes szeretetből szenvedett értünk, „feláldozta önmagát bűneinkért, hogy kiragadjon minket a jelen gonosz világból, Istennek és a mi Atyánknak akarata szerint” (Gal 1,4). Másrészt azt is kifejezi, hogy Isten bizonyos követelményeket támaszt az ember viselkedésére vonatkozóan. Ám mit 28 A SZÍV december–január

is írnak elő pontosan ezek a következmények? A dolog bonyolultabb, mint első pillantásra látszik. Isten ugyanis olyan mélyen átjár bennünket, hogy az inquietum cor nostrum, a nyugtalan emberi szív is az Ő alkotása (Szent Ágoston). Ezért már az iránta való vonzalom felébredése is neki köszönhető: ahogy a filippiekhez írt levélben olvassuk, Ő műveli „bennetek az akarást és a véghezvitelt egyaránt [...] jóakarata szerint” (Fil 2,13). Nélküle semmit sem tehetünk (vö. Jn 15,5). Ezért ebben az összefüggésben a „követelmény” szó nem látszik minden szempontból megfelelőnek. Hiszen Isten szeretete nem függ „elvárásai” teljesítésétől. Akarata nem szünteti meg szabadságunkat, és nem is kényszeríti azt. Úgy tűnik, Isten abban lelte örömét, hogy szabad lényeket hozzon létre szabad teremtése által – s bár akaratának senki sem állhat ellen (vö. Róm 9,15–23; Mt 20,14–15) –, sohasem befolyásol bennünket kényszerítő értelemben. Utazásai előtt Pál apostol is rendszerint alaposan mérlegre tette, mi Isten akarata (vö. Róm 1,10; 15,32; 1Tessz 2,18), mégis megmaradt számára a választás szabadsága. Eszerint Isten akaratát együttesen lehet kiolvasni a mindenkori körülményekből, valamint saját belső indításainkból (vö. 2Kor 2,12–13). A „ha Isten akarja” formula egyébként csak igen ritkán fordul elő az Újszövetség szövegében (vö. ApCsel 18,21; Jak 4,15).

„Az én eledelem az…” – Jézus Krisztus példája Megdöbbentő, ahogyan az evangéliumokban szereplő Jézus keresi és megvalósítja Isten akaratát. Mindenben aszerint cselekszik és teljes mértékig azonosul vele: „Az én eledelem az, hogy mennyei Atyám akaratát teljesítsem” (Jn 4,34; vö. még Mt 9,13; 12,7.50; 18,14; Jn 5,30; 6,38–40). Ennek az akaratnak a betöltése az üdvösség feltétele (Mt 7,21; vö. 1Jn 2,17) – ami persze a II. vatikáni zsinat atyáinak tanítása szerint nem csak az egyházon belül lehetséges (vö. LG 16). A Jézus Krisztus által mutatott út mégis egyedülálló és meghaladhatatlan. Ő maga még a Gecsemáné-kertben átélt rettenetes próbatétel során is hűségesnek bizonyult: miközben lelki szenvedései között enyhületért könyörgött, képes volt azt is hozzátenni: „de ne az én akaratom legyen meg, hanem a tiéd” (Mk 14,36; vö. Zsid 5,7–8). Az egyik evangéliumi beszámoló, amely

erről a határélményről tudósít, azt is megemlíti: „erre egy angyal jött, és megerősítette” (vö. Lk 22,43; vö. még, áttételesen Jn 12,27–28).

Pál apostol értelmezése Pál apostol olykor nagyon konkrét jelentést ad az „Isten akarata” kifejezésnek. „Isten akarata […] ez: […] hogy megtartóztassátok magatokat a paráznaságtól; hogy mindegyiktek meg tudja őrizni a testét szentségben és tisztességben, nem a vágyódás szenvedélyében, mint a pogányok, akik nem ismerik Istent” (1Tessz 4,3–5; vö. 5,18). Máshol Isten akaratát Pál egyszerűen szembeállítja a zsidó törvénnyel (vö. Róm 2,18). Persze – szerencsére – arra is találunk példát, hogy ezt az akaratot nem tartja olyan nyilvánvalónak, amelyet egyszerűen valamely törvény betartásával azonosíthatnánk. Némely esetben sokkal alaposabb tanulmányozásra van szükség – „értelmünk-szellemünk hódolatára” (logiké latreian) (Róm 12,1; vö. Fil 1,9f; Ef 5,17; Kol 1,9) –, amit egyedül Jézus Krisztus beható, benső ismerete, a benne megújult gondolkodás tesz lehetővé. Ami Pál számára „jó, [Istennek] tetsző és tökéletes” (Róm 12,2), az végső soron a lélek gyümölcseiben (vö. Gal 5,22–26), valamint az irgalmasságban (vö. Mt 9,13; 12,7) konkretizálódik. A lelki adományok közül a legnagyobb pedig maga a szeretet (vö. 1Kor 12,31–13,13). Pál figyelmét az sem kerüli el, hogy Isten akaratának teljesítése gyakran a szenvedést is magában foglalja (vö. 1Pét 3,17; 4,19). Hiába kérünk az imánkban valamit, ha az nem esik egybe Isten kifürkészhetetlen akaratával (vö. 1Ján 5,14).

Isten akarata és a dogmatika néhány elvont igazsága Az egyháztörténelem elmúlt két évezrede során a Szentírás életteli igazságait a teológusok megpróbálták egységes és rendszeres tanítássá összegyúrni. Ez persze veszélyeket is rejt: elvont igazságok születnek, amelyeket immár nehéz közvetlenül az életünkhöz kötni. Mint például ezt is: Isten önmaga számára teljességgel áttetsző

lét (és nem is képes más lenni), s ezért saját akaratának és cselekvésének is középpontja, aki minden pillanatban önmagát akarja (Aquinói Szent Tamás). Az elvont teológiai igazságokat persze úgy kell értenünk, mint amelyek az egyház hosszú történelme során felmerült hitellenes támadásokra adott válaszok. Egy 7. századi eretnekséggel (a monotelétizmussal) szemben például I. Márton pápa leszögezte: a három isteni személynek csupán egyetlen akarata van, amely Isten legmélyebb lényegében adott (vö. DH 172; 501). Egy másik félreértés ellenében – amelyet egyebek között a német idealista filozófus, Friedrich Schelling képviselt, aki szerint az isteni ősakaratot úgy kell felfogni, mint amelyben nem létezik semmiféle véletlen, sem pedig kényszer, hanem csak a szabadság és a szükségszerűség, a természet és a szeretet, az önkifejezés és a kommunikáció együttesen és állandóan fennálló harmóniája; valamint a gnosztikus és manicheus tévtan ellen, mely a világot a jó és rossz elvre bontotta (dualizmus); továbbá a pogányság és az iszlám sors-hite (fatalizmusa) ellen is – az I. vatikáni zsinat (1870) hangsúlyozta Isten teremtő aktusának feltétlen szabadságát (vö. DH 3001; 3025). Eszerint az isteni Logosz (Jézus Krisztus) az alapja az akarat és az értelem Isten teremtő aktusában fennálló összefüggésének. A II. vatikáni zsinat (1962–65) isteni kinyilatkoztatásról szóló dokumentuma pedig kiemeli, hogy a kinyilatkoztatás az üdvtörténelemben zajlott, és Isten önközlésében (az Ige megtestesülésében) érte el tetőpontját (vö. Dei Verbum 2). Isten akaratáról szóló ismereteink eszerint végső soron nem valamely metafizikán, hanem a szentháromságos Isten önkinyilatkoztatásán alapulnak. Ennek az ismeretnek központi kritériuma Jézus Krisztus élete, működése és megváltó halála, amellyel a Fiú tanúbizonyságot tett az Atya és a többi ember iránti k


aLapgondolat

(„beteljesedésre szánt autonómia” = Autonomie zur Erfüllung). A keresztény tanfejlődés Isten akaratával kapcsolatos tanításának fogalmi nehézségei esetleg riasztóan hatnak; ám talán fel is villantanak valamit a dogmatikus tanítás lelki-spirituális értelméből, mélységéből. Most fordítsuk figyelmünket kifejezetten erre a mozzanatra.

szeretetéről a Szentlélekben. Azóta tudjuk: az Isten és az emberszeretet elválaszthatatlanok egymástól. Néhány koraújkori eretnekséggel (a voluntarizmussal, a nominalizmussal, valamint a janzenizmussal) szemSpirituális szempontok ben az egyházi tanítóhivatal Jézus megváltó műve A keresztények legfontosabb imája, melyet napjában kapcsán fontosnak tartotta aláhúzni, hogy abban Isten általában többször is elmondunk, a Miatyánk (vö. abszolút szabadsága feltétlen szeretetként nyilvánult Mt 6,9–13; Lk 11,2–4). Ez – Szent Máté hosszabb ki (az igazság, a szeretet, a bölcsesség, az irgalmasság, megfogalmazásában – szám szerint hét konkrét kérést az igazságosság és a szentség nem szakíthatók el Isfogalmaz meg, melyek közül a harmadik: „legyen meg ten lényegétől, aki potentia Dei absoluta et ordinata). a te akaratod” (Mt 6,10). Az óhaj minden idők hívő emEzért nem szabad az akaratot – mint Immanuel Kant berének reménységét és belső alapmagatartását fejezi és Johann Gottlieb Fichte gondolta – az általános erki, amely – amint az a szövegkörnyezetből kitűnik – kölcsiségre redukálni. Minden egyes ember konkrét szabadságban, szeretetben és igazságosságban valósul üdvtörténeti életében meghívást kapott az üdvösségmeg. Az „Isten országának” (baszileia tou theou) terre, amint azt Johannes Duns Scotus, Loyolai Szent jesztése és előmozdítása valamennyi keresztény élethiIgnác, Søren Kierkegaard és Karl Rahner is helyesen vatása, hiszen ez az uralom minden ember boldogulávallották. Isten akaratáról tehát joggal beszélhetünk, sát és üdvösségét szolgálni hivatott. ám ez nem jelenti egyúttal azt is, hogy betekintésünk Isten akaratának kérdése az egyes ember számára legnyílna az értelmes világrend szerkezetének minden többször a személyes hivatással kapcsolatban vetődik részletébe, vagy hogy ismernénk az önmagában álló fel. Mikor találom meg és töltöm be a hivatásomat? isteni értelem működési mechanizmusát (amint azt a Ehhez – tapasztalat szerint – érdemes mérlegelni sasztoikus filozófusok, valamint Leibniz és Hegel nyoját személyes adottságaimat és azokat a lehetőségeket mán gondolják). Nem szabad továbbá – ugyanilyen is, amelyeket az engem körülvevő valóság nyújt. Ez alapon – az isteni akaratát egyértelműen azonosítani az egyetlen járható útja talentumaink mások számára a gazdasági sikerrel, az élet élvezetével és a győzetörténő kamatoztatásának. A spirituális hagyományban lemmel; s ugyanígy téves a betegséget és a háborút a „szellemek megkülönböztetése” (diakriseis, discretio Isten büntetéseként beállítani. spirituum, vö. 1Kor 12,10; Az egyházi tanítóhivatal szeZsid 5,14) az erre kidolgozott Az „Isten országának” rint szintén hibás a hagyomászabályrendszer, melyet az nyos valláskritika azon nézete, apostoli idők óta részletesen terjesztése miszerint Isten despotikus, tárgyalnak, a legújabb időkés előmozdítása valamennyi ezért az ember nem lehet autoben pedig a folyamat közösnóm – mint Kant és Nietzsche ségen belüli alkalmazására keresztény élethivatása. nyomán állítják –; s szintúgy (deliberatio communitaria) is téves Hans Blumenberg tézise, történtek próbálkozások. Aki aki az újkori szellem történetét az ember „önállítása” Isten útján jár, elkerülhetetlenül megtapasztalhatja, (Selbstbehauptung) történeteként látja egy abszoluhogy hivatása csak konfliktusokon, sőt nemegyszer tisztikus zsarnok önkény-istennel szemben. Szintén igazságtalan szenvedéseken keresztül valósul meg. Péltéves az emberi autonómiát olyan autonómiaként bedák erre a lelkiismeret nagy vértanúi – köztük a hitleri állítani, amely automatikusan a beteljesedés felé visz nemzetiszocialista rezsim ellen bátran fellépő jezsuita, 30 A SZÍV december–január

P. Alfred Delp (1907–1945), akit a nácik kivégeztek. Nem meglepő mindez: hiszen Jézus Krisztus is csak a keresztúton és a Golgotán át jutott el a feltámadásra.

A jezsuita modell – és néhány személyes szó

szentté avatása kétségkívül egyházi pecsét, jóváhagyás, hogy életét „Isten akarata” szerint élte.

Az engedelmesség Szent Ignác szerint

Teréz anya útja persze párját ritkító kivétel. A jezsuita Az ősrégi szerzetesi hagyomány szerint Isten akaratát spiritualitás – más szerzetesi hagyományokkal összaz elöljáró közvetíti. A jezsuita spiritualitásnál jobban hangban – nem véletlenül hangsúlyozza, hogy Isten ezt aligha lehetne hangsúlyozakaratát elsősorban az elöljáró közvetíti, s a szerzetesnek elég ni. Ráadásul a Jézus Társasága rendi karizmája éppen Isten A Jézus Társasága megszentelt szabadnak kell lennie, hogy felakaratának keresésében és feltétel nélkül kövesse azt. Hiszen hagyományai nem arra tétlen követésében áll. Ha szeezen az úton tud „kivetkőzni” hívnak, hogy a könnyebb utat mélyesen belegondolok, eddigi „önszeretetünkből, önakaraszerzetesi életemben én még tunkból és önérdekünkből”, ami válasszuk. mindig teljesítettem az elöljáróIgnác szerint a „minden lelki tól kapott parancsot, a missiot, dolgokban” való előrehaladás a rám osztott feladatot és küldetést. Mielőtt azonban az elsődleges feltétele (vö. Lgy 189). Ugyanakkor azonban engedelmesség szentjeként próbálnám beállítani maa szentignáci értelemben vett engedelmességet nem szagam, gyorsan be kell vallanom, hogy mégsem felelek bad mereven, katonai módra felfogni. Engedelmeskedni meg mindenben Szent Ignác maximájának. Szerinte ugyanis elsősorban Istennek kell – s ez az elöljáróval ugyanis a szerzetesnek már akkor is késznek kell lenszemben is kihívást támaszt! A szerzetesi engedelmesnie a – „holttesthez hasonló” (sicut cadaver) – feltétel ség csak akkor működik jól, ha mind a küldetés teljesítőnélküli engedelmességre, ha csak megsejti is elöljárója je, mind pedig annak adója keresi Isten akaratát; azaz, ha szándékát! Bizony, magasan van a mérce… Mert – mi az elöljáró nagyon jól ismeri alárendeltjét, keresi annak tagadás – akár tudattalanul is megkísérthet bennünket, javát, és elég szabad arra, hogy – a megfelelő próbatéhogy úgy alakítsuk a dolgokat, hogy az elöljáró végül telek kiállása után – olyan misszióval bízza meg, ami arra utasítson, amit magunk is szeretnénk… Pedig a megfelel természetes hajlamainak. Ez ugyanis általában Társaság megszentelt hagyományai nem arra hívnak, véve a biztosítéka a szerzetesi szolgálat hatékonyságának. Szent Ignác képes volt inspirálni a rábízottakat: hogy a könnyebb utat válasszuk. „Kevesen sejtik, mit alkotna Isten az életükből, ha feltéEgy rendhagyó példa tel nélkül rábíznák magukat az Ő vezetésére”. Az engedelmességgel kapcsolatban bizony léteznek tanulságos történetek. Kalkuttai Szent Teréz anya (1910– Felhasznált irodalom: • RAHNER, KARL: Das Dynamische in der Kirche. Freiburg, 1958, Herder Verl. • GRESHAKE, GISBERT: Gottes Willen 1997) élete például bizonyos szempontból zavarba ejtő. tun. Freiburg, 1984, Herder Verl. • SIMON, WERNER – RÖMELT, JOHANNES Mint közismert, ő 38 évesen arra a meggyőződésre ju– BROER, INGO: „Wille Gottes”. In Lexikon für Theologie und Kirche, X. Band, tott, hogy (egyházi jóváhagyással) kilép eredeti rendFreiburg–Basel–Rom–Wien, 2001, Herder, 1206–1207. p. • JACQUEMIN, jéből és követi a belső indítást, amit Istentől jövő hiEDMOND – LÉON-DUFOUR, XAVIER: „Akarat (isteni akarat)”. In Léonvatásának ismert fel. Útján végig jezsuita lelkivezetők Dufour, Xavier et al.: Biblikus teológiai szótár, Róma 1975, Tip. Detti, 15–22. p. kísérték és támogatták. Így született meg egy új szerzetesrend, a Szeretet Misszionáriusai. Teréz anya tehát a kényelmes és biztonságos (bár esetleg hűségben és engedelmességben leélt) életforma helyett egy új utat választott, amely számára az evangélium radikálisabb követésének bizonyult. 2016. szeptember 4-én lezajlott december–január A SZÍV

31

aLapgondolat

Deák Viktória Hedvig OP

Egyetemes üdvözítő akarat és predestináció „Semmink sincs, amit ne kaptunk volna.” Üdvösség, isteni kiválasztás és egyéni szabadság Az ember üdvösségéről gondolkodva, alapvető kettősséggel találja magát szembe a keresztény hívő. Egyfelől, Isten minden embernek felajánlja kegyelmét, ami nem más, mint Isten ingyenes szeretete: Isten saját magát adja a teremtménynek, úgy, hogy a teremtményt ezzel szeretetre méltóvá teszi. Isten megteremtette az embert, és egyúttal felemelte saját emberi állapota fölé, amikor természetfeletti célt adott neki, s mindenkit a vele való közösségre hívott. Ezt a tervet nem 32 A SZÍV december–január

tudta meghiúsítani Ádám bűne, mert Isten a krisztusi megváltás által helyreállította. Krisztus mindenkiért meghalt, ez is bizonyítja, hogy Isten valóban akarja, hogy minden ember eljusson erre a célra, vagyis üdvözüljön. Erre az emberi erőket felülmúló célra Isten rendeli és juttatja el az embert (ezt nevezzük szaknyelven predestinációnak), hiszen magától az ember erre nem képes. Az isteni kegyelem ingyenessége azt jelenti, hogy az nem az ember érdemeinek az eredménye: Isten a kegyelemmel nem az ember jó magaviseletét jutalmazza meg.

Az üdvösség tehát teljesen Isten műve, amely Jézus Krisztus által, az Egyház közvetítésével valósul meg. Másfelől azonban, az embert Isten szabadnak alkotta, és azt akarja, hogy szabadon mondjon igent Isten tervére: ez teszi őt igazán emberré. Semmilyen más teremtmény nem tudja meghiúsítani azt a tervet, amelyet Isten a természetébe írt bele. Az ember azonban szabad választásaival megvalósíthatja ezt a célt, de el is utasíthatja. Mindkét igazság – az üdvözítő akarat egyetemessége és az elutasítás lehetősége – természetesen az újszövetségi szövegeken alapszik. Legvilágosabban beszél Isten Krisztusban megvalósuló üdvözítő akaratáról az 1Tim 2,3–6: „Ez jó és kedves üdvözítő Istenünk szemében, aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére. Hiszen egy az Isten, egy a közvetítő is Isten és ember között: az ember Krisztus Jézus, aki váltságul adta magát mindenkiért.” (További szövegek az üdvözítő akarat és a megváltás egyetemességéről: 2Tim 4,10, ill. Róm 5,12–19; 1Jn 2,2; 2Kor 5,14–15). Szent Pál beszél arról, hogy az isteni kegyelem üdvösségre való kiválasztás is: „Tudjuk azt is, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra válik, hiszen ő saját elhatározásából választotta ki őket. Akiket ugyanis eleve ismert, azokat eleve arra rendelte, hogy Fiának képmását öltsék magukra, így lesz ő elsőszülött a sok testvér között. Akiket előre erre rendelt, azokat meg is hívta, akiket meghívott, azokat megigazulttá tette, akiket pedig megigazulttá tett, azokat meg is dicsőítette” (Róm 8,28–30). (Ld. még Ef 1,5) Azonban az újszövetségi szövegekből az is világos, hogy bár a kegyelmet Isten mindenkinek felajánlja, mégsem fogadja el mindenki. „Nem mindnyájan engedelmeskednek az evangéliumnak” – mondja Pál (Róm 10,16). (Ld. még pl. Mt 8,12: „Az ország fiait kivetik a külső sötétségre”, továbbá a talentumokról és a tíz szűzről szóló példabeszédet: Mt 25,14–30, ill. Mt 25,1–13, vagy Jézus szavait az életre vezető szűk útról, amelyet kevesen találnak meg: Mt 7,13–14.) De utalhatunk a két lator esetére is, akik közül csak az egyiknek mondja Jézus, hogy vele lesz a Paradicsomban.

Újszövetségben már nem egy népnek, de nem is egyeseknek, hanem az egyháznak szól, amely a végső dicsőségre meghívottak közössége; ennek egyéni elfogadásáról, valamint arról, hogy az ember végső sorsát Isten a tettei alapján ítéli meg: akik elvesznek, saját hibájukból vesznek el. A teológiai reflexió azonban nem állt meg ezen a ponton. Szent Ágostonnál ugyanis a közösség helyett az egyes ember és az isteni kegyelem viszonya kerül az érdeklődés középpontjába az ún. pelagiánus vita kapcsán. Kinek van elsőbbsége: Isten kegyelmének, vagy az ember szabadságának, erőfeszítésének? Hogyan gondolható el az isteni és emberi okság viszonya? Ha Isten akarja minden ember üdvösségét, hogyan lehetséges, hogy egyesek elvesznek, hiszen Isten akarata nem hiúsulhat meg? Ha az egyház tanítóhivatala nem is ismerte el Ágoston minden tanítását maradéktalanul a sajátjának, válaszai ezekre a kérdésekre egészen máig sok tekintetben meghatározóak. Pelágiusz és elvbarátai úgy gondolták el az üdvösséget, hogy az végső soron az ember akaratától, „szabad választásától” függ: aki akar, üdvözül, aki nem akar, az nem. Ágoston érdeme, hogy rámutat a pelágiuszi elgondolásnak a naivitására: az isteni kegyelem és emberi szabadság nem két azonos súlyú partner, és Isten szeretetteljes hozzánk fordulása nem a jó tetteink eredménye. Ágoston több szempontból is hangsúlyozza a kegyelem elsőbbségét: a kegyelem alapvetően viszony az ajándékozó Istennel, és ez a kapcsolat végigkíséri az ember egész életét. Már az ember első szabad válasza Istennek is az isteni kegyelem műve, sőt a kegyelemre való felkészülés is Isten ajándéka. De a kitartás a kegyelemben sem pusztán az emberi erőfeszítés műve: az ember folyamatosan rászorul a kegyelemre ahhoz, hogy a jóban a végsőkig kitartson. „Semmink sincs, amit ne kaptunk volna” (1Kor 4,7), minden kegyelem. Azonban szabadságunk is valós, mert a kegyelem épp hogy nem kényszeríti az embert, hanem szabadságát kelti életre. Kegyelem és emberi szabadság nem úgy működik, mint a kétlovas szekér két k

Ágoston, a kegyelem doktora Három különböző perspektíváról van tehát szó: az üdvösségre való egyetemes kiválasztásról, amely az december–január A SZÍV 33

aLapgondolat

Nem igazságtalan az Isten? Szó sincs róla. Hiszen megmondta Mózesnek: »Azon könyörülök, akin könyörülök, annak irgalmazok, akinek irgalmazok.« Eszerint nem azon fordul a dolog, aki erőlködik vagy törekszik, hanem a könyörülő Istenen.” Aki üdvözül, azért üdvölova. Inkább a szülők szeretetére, nevelésére, példájára zül, mert Isten kiválasztotta, Aki nem, azt Isten eleve hasonlít, amelyek – ha jól működnek – valódi befolyást nem választotta az üdvösségre – vonja le a következgyakorolnak a gyermekre, de nem azért, hogy saját mátetést Ágoston. Hogy miért van ez, azt nem tudhatjuk: solatukká tegyék, hanem hogy felszabadítsák benne saIsten választása csak nekünk tűnik önkényesnek. ját szabadságát, autonómiáját. Az emberi szabadságra is Itt azonban olyan zsákutcához érünk, amelyből a teolószükség van ahhoz, hogy a jó megvalósulhasson. Isten giai reflexió nem vezet ki. Az üdvösség egyéni megvanem olyan tettel üdvözít, amely csak az övé, máskülönlósulása az isteni kegyelem és emberi szabadság együttben az ember akkor lenne igazán szabad, amikor visszaműködésének titka, amelyet a spekulatív reflexió nem utasítja a kegyelmet, és nem akkor, amikor beleegyezik. tud tökéletesen modellezni. Ezt figyelmen kívül hagyva, Ágoston után többen is beszélnek majd kettős preEgyetemes üdvözítő akarat és destinációról, illetve előzetes elvetésről, vagyis arról, hogy Isten öröktől fogva elhatározza egyesek üdvösséegyéni üdvösség Ágoston bontja ki először az isteni kegyelemnek mint gét, másoknak pedig az elkárhozását. A kettős predeskiválasztásnak gondolatát is, vagyis azt, hogy szüksétináció gondolatából következik az is, hogy Jézus csak ges az üdvösséghez, hogy Isten kegyelme „kiválas�az üdvösségre predestináltakért halt meg. Ilyen nézeszon” rá. Ágoston úgy látja az üdvösségre való elrenteket az egyház már 473-ban az arles-i zsinaton elítélt delést, a predestinációt, mint ami „Isten ajándékainak (téves az, hogy Isten egyeseket örök halálra predesztielőre tudása és előkészítése, melyek által kétségtelenül nál), később pedig olyanokat, akik Ágoston nézeteihez megmenekülnek mindazok, akik megmenekülnek”. Ez akartak visszatérni, de félreértelmezték (így Gottschalk ingyenes, vagyis nem érdemeken alapszik. szerzetes 853-ban, Kálvin, vagy a janzenisták). A Szentírás az egzisztenciális tapasztalat szintjén beszél Az egyház sosem tágított attól, hogy Isten valóban az üdvösségre való isteni elrendelésről. Ha azonban szoakarja minden ember üdvösségét, senkitől sem tagadja rosan a konkrét ember, és nem az üdvösségre választotmeg a kegyelmet, egyesek elveszése pedig saját tetteik tak közösségének szempontjából nézzük az üdvösségre következménye. Az üdvösségre való elrendelés, és az való rendelés és emberi visszautasítás kérdését, akkor üdvösség elutasításának megengedése nem két, azoaz elméleti reflexió szintjén megoldhatatlan kérdésekbe nos szinten lévő lehetőség, amelyek közül Isten egyet fogunk bonyolódni. Isten akakiválaszt minden egyes ember rata mindig megvalósul. Ha az esetében. Az üdvösség egyéni üdvözítő akarat egyetemes, akAz isteni kegyelem egyetemes kor hogyan veszhet el valaki? felkínálása azonban nem kénymegvalósulása az isteni Az egyházatyák megelégedtek szerítő okság az ember szabadkegyelem és emberi szabadság ságára nézve. Épp a tényből, annak állításával, hogy Isten előzetesen komolyan akarja hogy a kegyelmet Isten minegyüttműködésének titka. mindenkinek az üdvösségét, de denkinek felajánlja, következik az egyes ember cselekedeteit annak lehetősége, hogy valaki előre látva, megengedi egyesek elveszését. elutasítja. Nagy titok, hogyan is lehetséges ez, végső Ágoston ezzel szemben az isteni kiválasztó akarat szusoron azonban bizonyítja az ember valódi szabadságát. verenitását és kifürkészhetetlenségét hangsúlyozza, Isten irgalma mindenkinek felkínálja az üdvösséget, idézve Róm 9,13-at: „Az Írás is ezt mondja: »Jákobot amely beleegyezést kíván. De ennek a beleegyezésnek szerettem, Ézsaut gyűlöltem.« Mit szóljunk ehhez? a kikényszerítése is az isteni irgalom csődje lenne. 34 A SZÍV december–január

Görföl Tibor

Isten látásának természetes vágya

„Az ember dolgait senki sem ismeri, csak a lélek, amely az emberben van; csakhogy van valami az emberben, amit még a lélek sem ismer, amely az emberben van.” Szent Ágostonnak ezek a klasszikus szavai azt a meggyőződést fejezik ki, hogy az emberben olyan élet zajlik, amely nagyobb nála, ezért nem ismeri pontosan, és nem is tudja átlátni maradéktalanul. A későbbi hagyomány Isten látásának természetes vágyaként határozta meg ezt a titokzatos életet. k december–január A SZÍV 35

aLapgondolat

Pusztító hellenizálódás?

megnyilvánuló szent életmód ellentéteként bontakozik ki. A katolikus egyház egész valósága, állítja a protestáns tudós, teljesen idegen Jézus vallásától, s csupán azt példázza, hogy miként nyelte magába az evangéliumot az ókori görög szellem. Ennek aztán logikus következménye, hogy a római katolicizmus történetét Harnack egyszerűen a római birodalom történetébe ágyazza, a keleti egyház gondolkodásmódját pedig pusztán a görög vallástörténet részeként állítja be. Mielőtt bárki egy vállrándítással túltenné magát ezen a radikális kritikán, érdemes tudatosítania magában, hogy a hellenizálódás vádja egyrészt valóban iskolát teremtett, azaz a későbbi évtizedek folyamán széles körű képviseletre talált a teológia világában, és különböző változatokban (az Athén versus Jeruzsálem klasszikus ellentétének új formáiban) még ma is gyakran hallatja a hangját, másrészt nem is olyan könnyű vitába szállni vele. Türelmes és figyelmes munkát kíván az embertől, hogy utánajárjon, mely pontokon alakította át a kereszténység azt a görög világot, amelybe tagadhatatlanul gyökeret eresztett. Annak, akit érdekelnek ezek a történelmi átalakulások, különösen tanulságos lehet az Isten látásának természetes vágyáról szóló tanítás sorsa – e ponton ugyanis a kereszténység élesen szakított az egész görög látásmóddal, bár e szakítás tudatának elhomályosulása végzetes bonyodalmakhoz vezetett a reformáció utáni évszázadokban, egészen a közelmúltig.

Az újkori keresztény gondolkodáson belül már viszonylag korán megfogalmazódott az a vád, miszerint kialakulása után legfeljebb néhány évszázaddal a kereszténység megbocsáthatatlan frigyre lépett a görög szellemiséggel, amely pedig eredendően idegen volt tőle. E bírálat szerint Jézus Krisztus követői olyan világképet, olyan fogalmakat és olyan gondolkodásmódot tettek magukévá, amely meghamisította a rájuk bízott üzenetet: a személyességnek búcsút intve már Ami szükséges, de elérhetetlen csak elvont lényegeket fürkésztek, a történelmi folyaAz előző századforduló környékén egy magányos és matokról megfeledkezve engedték, hogy lenyűgözze gyötrődő-vívódó francia katolikus szellem egy évtizeőket a kozmosz változatlansádes erőfeszítéssel papírra vetett ga, az akarat és a szeretet erejét elemzéseiben arra a végkövetHa az embernek van lecserélték az értelem törekvékeztetésre jutott, hogy „létezik sére, s a szimbólumok és a kéaz emberben egy olyan élet, természetes végcélja, akkor pek érvényesítése helyett csuamely jobb, mint az ember, s nem is feltétlenül fáj annyira ezt az életet az ember nem tudpán fogalmak kidolgozásának szentelték magukat. a természetfeletti elvesztése. ja a saját erejéből ápolni; szükA nagy berlini teológiatörtéségképpen lakoznia kell benne nész, Adolf von Harnack iskovalami isteninek. Ami abszolateremtő megfogalmazása szerint a keresztény tanítást lút elérhetetlen, de abszolút szükséges az embernek a görög szellemnek az evangélium talaján létrehozott – pontosan ez a természetfeletti fogalma.” Maurice alkotásaként kell felfognunk, s ennek következtében a Blondelnek ez a különös konklúzióval záródó gondokereszténység egész tantörténete az ily módon felfogott latmenete a múlt század húszas éveiben nyugtalanítani dogma és a hamisítatlan evangélium, vagyis a Jézusban kezdett egy fiatal francia jezsuitát, aki a későbbi év36 A SZÍV december–január

tizedekben egyre mélyebben elgondolkodott a termésának természetes vágya nem lehet meg az emberben. szetfeletti valóságról, majd egy hatalmas hullámokat Ennek értelmében a természet nem törekedhet a terverő könyvben kimutatta, hogy elemzéseivel Blondel mészetfelettire, azaz lehetségesnek kell lennie, hogy helyesen jutott el ahhoz a meggyőződéshez, amely a az embernek természetes végcélja van, mert csak így nagy középkori hagyományban eleven volt, később maradhat szabad Isten kegyelme. azonban eltorzult. Henri de A hellenizálódás ebben az esetLubacról és a természetfelettiben tehát azoknál jelentkezett, Megvan bennünk az a vágy, ről írt művéről van szó, amely akik szembekerültek a nagy az egyik legélesebb és legfurkeresztény hagyománnyal, s hogy lássuk Istent, sőt csább vitát gerjesztette a múlt nem engedték, hogy az ember egyenesen ez a vágy vagyunk, belülről arra a teljesen más viszázad teológiájában. Az életművére visszatekintő lágra irányuljon, amelyet (haez alkotja a lényegünket. írásában Henri de Lubac meggyományos kifejezéssel élve) jegyzi, hogy a századfordulón a természetfeletti rend alkot. sajnálatos módon egyetlen olyan teológus sem volt, aki A középkor végén a hihetetlenül termékeny, sok szemeléggé ismerte volna az egész hagyományt ahhoz, hogy pontból eredeti és lenyűgöző Karthauzi Dénes például igazolni tudja: a természetfeletti valóban teljesen szüknem riadt vissza attól az állítástól, miszerint a szellemi ségszerű, de valóban teljesen elérhetetlen az ember síkokra tagolódó univerzumban minden egyes szellemi számára. Zavarba ejtően gazdag teológiatörténeti anyalénynek az a rendeltetése, hogy a fölötte álló szellemet got felvonultató írásaiban de Lubac lényegében ennek szemlélje, vagyis az embernek megvan az a természetes a századfordulós hiánynak a pótlására vállalkozik. végcélja, hogy megismerje a legalsó angyali rendet. EnAz Isten természetes látásának vágyára (a naturale nél a rendhagyó késő középkori alaknál már nem a terdesideriumra) vonatkozó kérdés azzal a problémával mészetes törekvésnek megfelelő természetes cél ariszfügg össze, hogy van-e olyan természetes végcélja, totelészi tana érvényesül, hanem az az újplatonikus violyan természetes boldogsága az embernek, amelyet láglátás, amelyet barátja, Nicolaus Cusanus ismertetett a saját természetes eszközeivel a kegyelem nélkül is meg vele, de a végeredmény ugyanaz – milyen messze elérhet. A görög szellem kritikai átvételének iskolavagyunk már attól, hogy az ember legbelső törekvése példájával szolgáltak azok a kora újkori gondolkoegyedül Istenben teljesedhet be! dók, akik igennel mertek válaszolni erre a kérdésre. Fontos, hogy e téren nem csupán teológusok szőrÚgy vélték ugyanis, hogy ha természettől fogva van szálhasogató eszmefuttatásaival állunk szemben, havalamilyen törekvés, igény, vágy az emberben, akkor nem súlyos következményekkel járó átalakulásoknak annak természetes úton teljesednie is kell, máskülönvagyunk tanúi. Ha ugyanis Isten világa, a természetben lenne olyan törekvés a természetben, amely szükfeletti élet nem tartozik hozzá szükségképpen, bár ségképpen meghiúsul – Arisztotelésztől pedig azt taelérhetetlenül az emberi vágyakozáshoz, akkor nem nulták, hogy ilyesmi egyszerűen lehetetlen. Ezeket a kell sok ahhoz, hogy merő díszítőelemnek tűnjön. Ha görög szellem hatása alatt álló teológusokat valójában az embernek van természetes végcélja, akkor nem is nemes szándék mozgatta. El akarták kerülni, hogy Isfeltétlenül fáj annyira a természetfeletti elvesztése. ten bármiképpen is lekötelezettje és adósa legyen az Ily módon pedig a keresztény gondolkodás önként embernek. Úgy vélték, ha az ember természete szerint vonult fel egy olyan emeleti terembe, amelybe már csakis Istenre irányulna, ha csakis Isten lenne a végnem igazán kívánkoztak azok, akik a földszinten is jól k célja, akkor jogos követeléssel lépne fel a teremtőjével szemben, aki ilyennek alkotta: jogosan követelné, hogy Isten teljesítse az igényét, s ily módon Isten nem lenne többé szabad. A kegyelem szabadságának biztosítása motiválta tehát azokat, akik szerint Isten látádecember–január A SZÍV

37

aLapgondolat

jük annak felismeréséhez, hogy pontosan Isten látásának alapvető vágya alkotja az ember méltóságát és lényegét! Mennyire egyszerű lehetett volna minden, ha a görög fogalmakat és a görög kérdéseket úgy merik magukévá tenni, hogy közben lényeges pontokon ki is igazítják a érezték magukat. Henri de Lubac keserűen állapítja görög szellemiséget! Mennyire egyszerű lehetett volna meg, hogy a keresztény gondolkodás szűkös területminden, ha a nagy hagyománnyal összhangban elismere, a szellem világmindenségének távoli tartományárik, hogy az emberi lélek eredendően az Istenre irányuló ba száműzte magát, ahol csak az elsorvadás lehetett vágynak a szférája! A nagy hagyományban pontosan ez a sorsa. Így pedig ismét igazolódik, hogy nem éppen a bátorság volt meg, s a kényelmes újkor pontosan ezen maga a kereszténység a legvétlenebb saját újkori a téren bizonyult végzetesen gyávának. eljelentéktelenedésében. Mennyire egyszerű lett volna minden, ha tisztán meg tudott volna mutatkozni az a hamisítatlanul keresztény A paradoxon elviselése meggyőződés, mely szerint az embert csak a szabadon Megvan bennünk az a vágy, hogy lássuk Istent, sőt adott ajándék teheti boldoggá, olyasmi sosem, amihez egyenesen ez a vágy vagyunk, ez alkotja a lényegünjoga van. Valójában a szeretetről van szó: csak semket, de a vágyakozásunkat csakis a kegyelem ajándéka milyen kényszernek alá nem vetett, szabad szeretetből teljesíti be, önmagától teljesületlen marad. Ez az a pafakadhat az emberi boldogság. Más szóval, az ember radox emberi léthelyzet, amelyet a keresztény szellem egész lényegét az alkotja, hogy rá van utalva Istenre, nem minden korban tudott elviselni, s inkább kényelés akármit mondjunk is el róla, a szavaink semmit sem mesebb megoldást keresett. Az embernek csakis Isten érnek, ha nem ehhez a ráutaltsághoz érkeznek meg. látása adhat igazi életet, de ez a szemlélés teljességgel Kevésnek tűnik ez? Lehet. De a közelmúlt történelméIsten tetszésétől függ: át kell éreznünk ezt a gyötrelmes nek tükrében túl súlyos is egyben, hogy könnyűszerrel feszültséget ahhoz, hogy megérthessük, miért igyekeelviselhető lenne. zett kitérni előle az újkori keresztény szellem, s miért Mert ahogyan Henri de Lubac felejthetetlen szépségű gerjesztett akkora ellenállást az a törekvés, amely ismét szavakkal elmondja, „a szellem nem úgy vágyakozik ráirányította a figyelmet (lényegében ez a kérdés állt a Istenre, mint az állat a zsákmányra. Ajándékként kíközéppontjában az úgynevezett „új teológia”, a nouvelle vánja magának. Nem arra törekszik, hogy birtokolja théologie körüli nagy vitáknak). Hiába hangsúlyozta a végtelent: szabadon nyújtott közösséget kíván egy Henri de Lubac, hogy amennyiben két hitigazság között személyes lénnyel. Ha tehát elképzelnénk (ami lehenem teremthető minden további nélkül egyensúly (mint tetlen), hogy egyszerűen meg tudná ragadni a saját például Isten látásának szüklegfőbb javát, akkor már nem ségessége és elérhetetlensége a valódi javáról beszélnénk. Ki Az embernek csakis Isten között), akkor valójában nyomakarna e téren még követeléban kísértésként jelentkezik sekről beszélni? Ha mégis ezt a látása adhat igazi életet, az eretnekség, amely az egyik szót használjuk, azt kell monde ez a szemlélés teljességgel danunk, hogy a szellemnek az pólust túlhangsúlyozva háttérbe szorítja a másikat – hiába hangaz egyetlen követelése, hogy Isten tetszésétől függ. súlyozta a paradoxont, amelyre ne kelljen követelnie semmit. rámutatott, sokáig nem akarták Azt kívánja, hogy Isten önként és szabadon adja meg, amit ad, ahogyan (egészen más elviselni a kortársai. Mennyire egyszerű lehetett volna értelemben) ő maga is szabad akar lenni az adomány azonban minden, ha lett volna merszük ahhoz, hogy elfogadásában. Tudni sem akar olyan boldogságról, búcsút intsenek a természet, az emberi természet görög amelyet magához ragadhatna, ahogyan olyanról sem, forrásokból táplálkozó és az ember alatt elhelyezkedő amelyet kénytelen lenne elfogadni.” létezőket modellül vevő fogalmának, és lett volna ere38


Lázár Kovács Ákos

„Tündöklő tisztaságú vágy”


aLapgondolat

Végtelen vágy él bennem, természetes vágy (desiderium naturale), hogy Istent végre színről színre lássam – a teremtmény szelleme, lelke, teste Istenre mint végső céljára irányul.

i

Isten teremtményei vagyunk (vagyis ennélfogva „istentermészetünk” van), a rá irányuló vágy nem érheti be kevesebbel, mint a végtelen személyességgel, azzal, aki lényegileg más, mindig több, mint minden eddig teremtett és még megszülető tudatos lény élete, tapasztalatvilága, cselekedetei, gondolatai, emlékei, reményei és vágyai összessége. „A természetes vágy minden létezőnek az a törekvése, ami a természetéből következik, a kiváltott vágy az érzékszervi fölismerést vagy tudati megismerést követi. Az érzéki vágyóképesség (appetitus sensibilis) az érzéki (érzékszervi) észlelést követi. A skolasztikusok a szenvedélyeket (passiones) is érzéki vágyóképességeknek nevezik” (Magyar Katolikus Lexikon: vágy). Tanulságos, ahogy értelmünk tereibe fogunk olyan valóságokat, mint „érzéki vágyóképesség”, „értelmi kívánság”, „vonzódó és elutasító” vágytípusok, „megelőző szenvedély”, „természetes vágy”, „rendetlen vágyak” és egyebek. Ahogyan tehát az érzéki vágyóképesség az akarat és az értelem erőterében kerülve megnemesedik („Értelmi felfogással és akarati beleegyezéssel viszont a cselekedet erkölcsi jellegét fokozza: jobbá vagy rosszabbá teszi…” /uo./), úgy válik érthetővé és szerethetővé az érzéki vágyóképesség, a vágy és annak céljai számunkra. Nem idegen tehát tőlünk, hanem ránk tartozik: értelmünk és akaratunk tevékenysége (felfogás, beleegyezés) által vágyunk azonos lehet velünk, vagy mi is azonosak lehetünk vágyunkkal – amennyiben tehát az értelem és az akarat tevékenykedik vele, benne.

A vágy mindenkié Ez csak a teológiai irányultságú vágy-tapasztalat egyik leírása – mennyire építő lesz majd, ha a téma összes tárgyalási módja (vagyis azoké, akik eddig vágyról, kívánságról egy körülhatárolt és jól megvilágított összefüggés40 A SZÍV december–január

rendszeren /tudományon/ belül megszólaltak) felajánlja az emberré válás történelmi folyamatának saját szempontok szerint feldolgozott „vágydimenzióját” a többi számára. Milyen érdekes és tanulságos lesz meghallgatni a filozófusok, a közgazdászok, a pszichológusok, a szociológusok és más szakemberek eszmefuttatásait arról, hogy ők mit is gondoltak a vágyról azóta, hogy saját gondolkodásmódjukat tudománynak kezdték elgondolni és nevezni. A pszichológia-történészek például majd Freudot idézhetik: az „örömelv” az élvezetre irányító erő, a libidó (az ösztönén) középpontja. Innen (ebből a tágasan értelmezett szexuális természetű valóságból) indul az ember minden akarása, törekvése és vágya. Ezzel szemben a „valóságelv” érvényesülése lehetővé teszi, hogy a reális én tudatosan vállalhatja a lemondást a (genitális) vágyairól. A kultúra alapja az ösztönéletre mondott nem, a kielégülés elfojtása, tagadása, és így mint regresszív, elnyomó képződmény a kultúra a munkakényszer hatása alá kerül és „pótkielégülésekkel” kárpótolja az egyéneket az ösztönlemondásokért. A filozófiatörténész Szókratészt idézve említhetné az igazság iránti vágy (erósz) jelentőségét, vagy épp Khrüszipposzt említve beszélhetne a szenvedélyek rabjairól, akik bár külsőleg szabad polgárok, mégsem hajlandók a szabadság útjára lépni, ami nem más, mint a szenvedélyektől való megszabadulás. Vagy épp Schopenhauert hozhatná példának, aki a vágy kiölésétől remélte a vak világtól való szabadulás lehetőségét. Mégis, a vágy tudományosnak (összes tudomány által végiggondoltnak) tűnő világtérképe előtt majd tanácstalanul pillogunk ide-oda és keressük azt a valakit, aki számot tud adni reményeiről, vágyairól, illetve azok beteljesüléséről. Keressük majd, de nem találjuk.

A remény Isten vágya bennünk Tanácstalan elkeseredésünkben ismét kínálkozik majd a jól bevált öreg, hajdan dicsőségesen tempózó teológiai beszédmód: az előzőekben már érintett bensőségesített érzéki vágyról és a most érintendő reményről és ennek „materiális objektumáról, a bűnök bocsánatáról szóló tanítás” (K. Rahner – H. Vorgrimler: Teológiai kisszótár: Remény) következne. Már szó volt arról, hogy a hívő a vágyával az értelem és az akarat erőterében és aktivitásában azonosul(hat). Ugyanakkor nem adtunk számot róla, hogy a remény (melynek tehát materiális objektuma a bűnök bocsánatáról szóló tanítás) azért kerülhet itt

és most szóba, mert az ideiglenességgel folytatott harcunkban nemcsak a vágyak vannak segítségünkre (hogy még ha csak ideig-óráig, de áthidalhassuk a most és az örökkévaló közötti sötét, tátongó szakadékot), hanem a remény is. Ekkor ugyanis a hívő, „aki az üdvösség már végérvényesen bekövetkezett isteni elrendelésének hívő bizonyosságára támaszkodva bizalommal várakozik az isteni üdvterv végső beteljesedésére” (uo.), és ebben az üdvösséges „támaszkodásban” a bűnök bocsánatában remél. Minden ideiglenesség ellenére rá meri bízni magát arra, aki felett egyáltalán nem képes rendelkezni. Tehát a vágyban magam igyekszem áthidalni az ideiglenesség sivatagát (azt, hogy nem vagyok istenibb, hogy bűnös vagyok és megváltásra szorulok, és ebben az értelemben most mindegy, hogy a vágyaink többségével lerontjuk a megváltás lehetséges művét, mert hiszen az számít, hogy minden „rendes” és „rendetlen” vágyunkban mégiscsak az „elveszíthetetlent markolásszuk” /Pilinszky/). Míg „a remény ébren tartja a még be nem váltott isteni ígéretek emlékét, mely ígéretek beteljesülésének úgy megy elébe az ember, hogy az evilági jövőért dolgozik” (uo.).

Mindkettő ugyanazért van – hogy a világban kevesebb legyen a bűn, hogy lehessen majdan a bűnöknek bocsánata, hogy lehessen kegyelem, hogy lehessen végre, aki bűnbocsánatot kér és kap, és hogy lehessen végre Krisztus mindenben minden. És ahol a remény szóba jön, ott a teológia is cselekvésre int, vagyis a remény fényében a teológusnak (a hívőnek) is cselekednie kell. Valahogy úgy, ahogy Johann Baptist Metz jó húsz éve írta mesteréről: „Karl Rahner sosem értelmezte a kereszténységet az előrehaladott polgárság jó lelkiismereteként…”, „…nem tekintette a kereszténységet a polgárság nemzeti vallásának, amelyben nyoma sincs a halálos fenyegetésnek kitett reménynek, a sérülékeny és dacos szenvedélynek. […] Ezzel ellentétben mindvégig elevenen őrizte ezt a szenvedélyt. Amelyet nála sosem éreztem szentimentálisnak, sosem éreztem melldöngetőnek, olyan volt számomra, k


41

aLapgondolat

mint a teremtmény hangtalan sóhaja, mint egy néma kiáltás a fényért Isten sötétségbe burkolózó arca előtt.” (J. B. Metz: Az új politikai teológia alapkérdései. 199. o.) Ez a szenvedély, ez a vágy pedig „tündöklő tisztaságú vágy” (Pilinszky), még akkor is, ha a Marxtól, Nietzschétől, Freudtól, migránsoktól megrettent (nyárspolgári) kereszténységünk a halálos fenyegetésnek kitett reményt még értelmezni sem meri szeretőt tartó, nyaralós, mercédeszes életünk vágytalan (látszólag jóllakatott) díszletei között. „Vágyva vágytam rá, hogy ezt a húsvéti vacsorát elköltsem veletek, mielőtt szenvedek” – mi ez, ha nem éhség, ha nem vágy, mi ez, ha nem halálos fenyegetésnek kitett remény?

„Ama kései, tékozló remény már nem a földet lakja…” (Pilinszky) Nem az a megoldás, ha a vágyat megvetjük, lenézzük, likvidáljuk az életünkből, és a vágyaktól látszólag megszabadulva kellően emelkedett és önhitt módon hamis reményekkel lakatjuk jól magunkat, hiszen a vágy lehet építő, míg a remény nem remény, hanem halálos fenyegetésnek kitett, végképp kivérzett remény, „melynek materiális objektuma a bűnök bocsánatáról szóló tanítás”. Az ál-remény-maszlaggal megúszott kereszténységünk az „eszkatologikus fenntartással” sem kíván szembenézni – azzal, hogy még reményem is reménytelen, ha nem Istenre bízom annak végső tárgyát: bűneim bocsánatát. Az eszkatologikus fenntartás az, hogy vágyva vágyom mielőtt szenvedek, és ha így vágyom, akkor nem fogok jóllakni semmivel (csak vágyam valódi „objektumával”, aki Isten), amit itt és most mások vagy magam készítek magamnak azért, hogy kibírjam az ideiglenességet, az istentől való távolságomat. Aki a „reményt” túl hamar előhúzza (elutasítva magától Isten arra vonatkozó reményét, hogy minden privát reményünk előtt először is végre magunkra ismerünk és bocsánatot kérünk tőle) a zsebből, az meg akarja úszni a vágyva vágytam és az utána következő szenvedés távlatát. Hajtok, kapálózom, erőlködöm, vágyva vágyom még akkor is, ha tudom, hogy első körben és jó esetben nekem sem lesz más a sorsom, mint a jobb 42 A SZÍV december–január

latornak: „emlékezz meg rólam, Uram…!” A remén�nyel való vagdalkozás (a remény ugyan teológiai erény, ez mégsem jelenti azt, hogy elegendő emlegetni és már remélek is, mintha csak valamiféle ráolvasás lenne, vagy rendelkeznék felette…) felmenthet bennünket attól, hogy úgy menjünk a bűnbánat forrásához, az ítélkező Bárányhoz, hogy elébe menet ne az „evilági jövőért dolgozzunk”. Márpedig az evilági jövő (ahogy a múltunk és a jelenünk is) az eszkatologikus fenntartás jegyében áll: soha nem lesz elég semmi és senki, csak az eljövendő bűnbocsánat. Ez azonban nem ment fel attól, sőt, éppen hogy sarkallhat arra, hogy vágyva vágyjam, hogy verejtékkel keressem meg kenyeremet, hogy fájdalomban szüljek. Kedves Barátom, van ennek a nehézkes menekülő menetelésnek egy egészen könnyű, kellemetlenül aktuális, ugyanakkor felszabadító távlatú következménye: a karácsony, az Úrjövetel egy nekünk kiszolgáltatott gyermek születésében és életében van belerejtve. A bocsánat tét nélküli és értelmetlen lenne, ha nem kapcsolódna bűnbánathoz. A remény a bűnbocsánatra van hangolva, ahogyan rendetlen vágyaink, még akkor is, ha bűnbe rántanak, az „elveszíthetetlent markolásszák”. Hogy mi is ez az elveszíthetetlen? Talán az, hogy amikor valahol Nógrádban én is egy kicsi, tehetetlen Jézus voltam, fölém is anyám, egy „megesett”, gyanús, menekülő lány aggódó, megrebbenő szívverése szőtt szögesdrótnál erősebb biztonságot és sebezhetőséget. Anyám szeretett, és tőled tudom, Barátom, hogy ez neked nem adatott meg. Egyikünk sem rendelkezik már azzal a gyengéd erővel, ami elegendő lenne a lányanya bennünk születő gyermekének gyengeségéhez, de azzal igen, hogy rájuk tekintettel leszámoljunk képzelt erőink démonaival, hogy elkezdjünk végre valós vágyakkal élni, hogy beismerjük egymás és magunk előtt: más van a szívemben, miközben számmal buzgón és jól hallhatóan „uram, uramozom”. Megnyugtató, hogy ez a názáreti meleg csecsemő lesz az, aki megbocsáthat nekünk is, ha elhisszük végre, hogy bűnbánatot kellene tartanunk. Meg kellene vallanom végre: fáj, hogy nincs bennem szeretet, hogy üldözöm a hideg sötétben az anyát és védtelen fiát, hogy nem adok nekik szállást, hogy nem fogadom be őket, hogy elzárom szívemet előlük, hogy nem hozok áldozatot, igen, hogy nem akarok meghalni értük. Gyere fiam, pici meleg Jézusom, puha kis csecsemőm, gyere, taníts meg térdelni, vágyni, sírni, remélni.

Radóczy Jusztina

„Tűzoltó leszel s katona!” Létezik egy olyan szemlélet, miszerint az ember minél idősebb, annál kevesebb célt tűz ki maga elé. Részben azért, mert már elérte, amit szeretett volna, részben pedig azért, mert idősebb korára már pontosan tudja, hogy mit várhat el önmagától. Sokszor pedig a környezete nem támogatta abban, amire vágyott, ezért hagyott fel az álmaival. Meddig várhatunk a céljaink megvalósításában? Milyen lépéseken kell keresztülmennünk az eredményig? Milyen célokat tűzhetünk ki magunk elé? Ezekről a kérdésekről beszélgettünk Járai Róbert sportpszichológussal. k december–január A SZÍV 43

aLapgondolat

Milyen lépések léteznek a cél és a siker között? Pszichológiai szempontból van-e erre recept?

Nagyon fontos a légkör, amely körülvesz minket és természetesen fontos az is, hogy motiváció szempontjából milyen csoportba tartozunk. Ilyen szempontból kétféle ember létezik, az egyik csoportba tartoznak azok az emberek, akik akkor élik meg a sikert, ha a korábbi teljesítményüknél jobban teljesítenek. Nem a végső cél érdekli igazán, hanem az egyéni teljesítménye. Ez az ember látja azt, hogy honnan indult, mit tett meg a cél érdekében, és hogyan fejlődött. A másik csoportba tartoznak azok, akik a legjobbak akarnak lenni az adott szakmában vagy versenyen. Amennyiben ezt nem érik el, akkor kudarcot élnek át annak ellenére is, hogy esetleg az egyéni fejlődésben felfelé ívelés mutatkozik. Sokszor olvashatunk interneten sikerorientált motivációs lépéseket, miszerint, ha el akarjuk érni a célunkat, akkor írjuk fel egy papírra, minden nap olvassuk el, minden nap tegyünk meg egy apró lépést az eredmény érdekében. Valóban fontos ez és segíthet az elérésben?

Segíthet az, ha tudatosítjuk magunkban ezeket a célokat, amennyiben reálisak, illetve felmértük a képességeinket. Főleg egy kamasz gyereknél működhet, akinek a képességei elegendőek lennének ahhoz, hogy jól teljesítsen az iskolában, azonban szorongásai miatt akadályozva van. Ekkor a képesség tudatosítására megfelelő lehet egy ilyen motivációs gyakorlat. Ennek ellenére mindig mindenhol hangsúlyozom, hogy a szülői háttér az egyik legjelentősebb támasz. Amen�nyiben sportolókról beszélünk, akkor az is nagyon fontos, hogy a szülő, a pszichológus, az orvosi stáb és az edző is eredményesen együtt tudjon dolgozni. Említette, hogy mielőtt nekilátunk egy feladatnak, realizálni kell, hogy képesek vagyunk-e rá. A pszichológusnak is biztosnak kell lenni abban, hogy a sportoló képes lesz a cél elérésére?

Nagyon fontos, hogy minden célkitűzés előtt a szülő, a gyermek, a segítők és a tanárok is realizálják, hogy valóban képes lesz-e a feladatra a versenyző. Ha irreális célokat tűzünk ki magunk elé, akkor bizony bele is fogunk bukni és soha nem 44 A SZÍV december–január

fogjuk átélni a sikert. Az irreális célokat leginkább olyanok tűzik ki maguk elé, akiknek a saját képességeikbe vetett hit egyébként nagyon gyenge lábakon áll. Emiatt olyan dolgokat választanak, amibe biztos, hogy bele is buknak, ami aztán újabb sikertelenségbe taszítja őket. Ezután újra olyan feladatra vállalkoznak, ami nem sikerül és így tovább. Ez lehet egy ördögi kör. A másik csoportba tartoznak azok, akik reálisan látják képességeiket és ezért folyamatosan megélik a sikert, tehát amibe belefognak, az gyümölcsöző is lesz. Mit tehet a szülő vagy a pszichológus, ha kiderül, a kitűzött cél nem elérhető?

Sajnos igen sok szülő esik abba a hibába, hogy sokkal többet vár el a gyermektől, mint amire képes. Nem látják reálisan a gyermekek képességeit, és gyakran szereptévesztésben vannak, megmondják a tanárnak vagy az edzőnek, hogy milyen eredményt kellene produkálni. Ez nagyon megzavarja a gyermekeket, nem értik, hogy apa vagy anya miért mond mást, mint az edző vagy a tanár. Ilyenkor jönnek az iskolavagy csapatváltások, és a folyamatos sikertelenségek. A szülőnek abban kellene leginkább segíteni a gyermeket, hogy reális céljai legyenek, és lépésről lépésre haladjon felé. Tanárként és szülőként is azt tapasztalom, óriási különbség van a gyermekek között azt illetően, ki mikor dönti el, hogy mi szeretne lenni. Van, aki már óvodás korában tudja a célt és tudatosan halad afelé, és van, aki még kamaszkorban sem tudja, mi érdekli igazán vagy mire lenne képes. Mikorra érik meg a gyermek ahhoz, hogy reális célokat tűzzön ki maga elé?

Erre nem lehet pontos életkort mondani. Vannak olyan gyermekek, akik olyan tulajdonsággal rendelkeznek – ez a személyiségükhöz tartozik –, hogy felnőtteket meghazudtoló elhivatottsággal rendelkeznek, egészen pici koruktól kezdve. Ennek ellenére azt mondom, azok a gyerekek, akik még 14-15 éves korukban sem tudják, hogy mi érdekli őket, nincsenek elkésve semmivel. Ebben az életkorban nagyon megváltozik a gondolkodásuk, ekkor kezdik el reálisan érezni, hogy milyen lehetőségeik, képességeik vannak. Tudnak ebben segíteni a szülők?

Igen, mégpedig úgy, hogy számos lehetőséget adnak nekik arra, hogy bármit kipróbáljanak, ami érdekli őket. Minél több inger és tapasztalat éri a gyermeket, annál jobban tud dönteni a céljait illetően.

Nem titok, hogy Ön a sportpszichológusa Kenderesi Tamásnak, az olimpiai bronzérmes pécsi úszónak. Mi a legfontosabb egy ilyen jelentős cél elérésénél?

Három éve kezdtünk el együtt dolgozni, az édesanyja egy sikertelen verseny után ajánlotta neki, hogy vegyék igénybe sportpszichológus segítségét azért, hogy amit eltervezett, valósuljon is meg. Az első pillanatban kialakult köztünk az a bizalom, amire ebben az együttműködésben óriási szükség van. Fontos, hogy a sportoló érezze azt, hogy segíteni tudok a célja elérésében, mégpedig úgy, hogy azt ő maga fogja megoldani. Különböző interjúkban már hallhattak arról, milyen nehézségeken kellett keresztülmennie, sérülés, sikertelen versenyek, a képességeibe vetett hit elvesztése. Ezeket a problémákat kellett megoldani neki, amiben a segítségére voltam, de hangsúlyoznám, hogy ezeket ő oldotta meg, és nem én. Milyen szerepe van az akaraterőnek az eredményességben?

Ennek van egy egészséges szintje, amire mindenképp szükség van, hiszen nem az edző úszik, nem a tanár megy el a versenyre, nem a szülő énekel, hanem saját magunknak kell kiállni, reprezentálni. Azonban át lehet esni a ló túloldalára, amikor az akaraterő már görcsösségbe fordul, tehát ha túlzottan ragaszkodunk valamihez, akkor az már a teljesítmény rovására mehet. A mai fiatalokat sokan, sokféle fórumon vádolják azzal, hogy nincsenek céljaik, nincs akaraterő, nem tudnak küzdeni a sikerért. Önnek milyen tapasztalatai vannak, igaz ez az állítás?

Nem látom én ezt ilyen borúsan, szerintem tudni kell velük kommunikálni. Érezniük kell, hogy törődnek velük, hogy szeretik őket és fontos a környezetüknek az, hogy sikerük legyen a saját képességeik szerint. A kamaszkori konfliktusokat azért is fontos megélni, hogy ki tudjuk jelölni a határokat, a szülők el tudják engedni a gyerekeiket, a gyerekek pedig önállósodjanak, mert ez is alapvető feltétele a reális célok kitűzésének. Ha jól tudom, óvodában, kisiskolás korban még a szülőknek szeretnének megfelelni a gyermekek. Milyen következményei lesznek annak, ha a szülő rákényszeríti a saját céljait a gyermekére?

vezethet, aminek a hátránya nem csak az, hogy a kapcsolatuk csorbát szenved, hanem az is, hogy a gyermek nem saját motivációval indul el a világban. Ez a későbbiekben oda is vezethet, hogy kifejezetten kényszerből csinálja a munkáját, vagy a tanulmányait. A másik élethelyzet az, amikor a szülő látja, hogy a gyermeknek nincs elképzelése a jövőt illetően és mégsem segíti ebben. Az lenne az egészséges, hogy azokat a gyerekeket, akiknek motivációra van szükségük, élményekkel, tapasztalatokkal segítsük, de ne erőltessünk semmit. A pedagógus szerepéről még kevés szó esett. A célok elérése tekintetében milyen a jó pedagógus?

Meg kell teremteni a feladatorientált motivációs légkört. Az a lényege, hogy bárki, aki a saját teljesítményénél jobbat produkál, az kellő dicséretben részesüljön. Ehhez elengedhetetlen, hogy ismerjük a gyermekek képességeit, hogy tudjunk viszonyítani a teljesítmény tekintetében. Tehát a jó pedagógus szerintem fel tudja ismerni időben a gyermekek képességeit és célzott feladatokkal tudja ellátni. A sikeres eredmény után pedig megfelelően dicséri őket. Miért döntött a sportpszichológus szakma mellett? Volt ennek valami különleges oka?

Valaha én is úszó voltam és nagyon szerettem volna edző lenni. Az életem persze másfelé kanyarodott, pszichológus lettem, de amikor a doktori fokozatra jelentkeztem, már tudtam, hogy sportolókkal szeretnék foglalkozni. Akkoriban még nem nagyon volt sportpszichológus Magyarországon, én a második képzésben vettem részt, azóta szinte együtt fejlődtem a képzéssel. Nyilván ezért nem véletlen, hogy nagyrészt úszókkal foglalkozom, hiszen sokat tudok arról, milyen nehézségeken kell keresztülmenni, milyen lépcsőfokai vannak ennek a sportágnak. Van-e korhatára annak, meddig tűzhetünk ki célokat magunk elé?

Nincs. Egyértelműen azt mondom, nincs. Ha ott a vágy, a szándék, hogy valamit elérjünk, hogy azok legyünk, akinek lennünk kell, nincs időkorlát.

Sokszor adódik abból probléma, hogy a szülő célja nem egyezik meg a gyermek céljával. Ez óriási feszültségekhez december–január A SZÍV 45

aLapgondolat

Szabó Sándor Bertalan OP

Értelem és akarat a boldogságban

ny

A középkori teológia sokszor visszatérő kérdése: az értelemmel vagy az akarattal éri-e el az ember az örök boldogságot? Két legnemesebb képességünkről van szó, mely Isten képmásává tesz minket.

Nyilvánvaló, hogy mind az értelemnek és az akaratnak is van köze a boldogsághoz. A kérdés tehát pontosan így hangzik: az értelem vagy az akarat játszik-e több szerepet a boldogságban? Aquinói Szent Tamás a kérdésre úgy válaszol (Summa Theologiae Ia IIae, q. 3, a. 4), hogy a boldogság lényege (essentia) az értelem tevékenysége, míg pusztán csak járulék (accidens) az akarat megpihenése az elért boldogságban. A domonkos teológia e kérdésben mindig is Szent Tamás felfogását követte, míg a ferencesek, Szent Bonaventura és John Duns Scot hatására, inkább az akarat cselekedetében látták a boldogság lényegét.

A domonkos álláspont Szent Tamás álláspontja e kérdésben antropológiai megközelítéséből adódik: számára az értelem (intellectus) az ember legnemesebb képessége, szemben az akarattal (voluntas). A Summa Theologiae-ban (Ia, q. 82, a. 3-4) még az akaratot is mélyen átjárja az értelmesség, mivel értelmes vágyakozásról van szó (appetitus intellectivus), és így az akarat messze meghaladja az ember érzelmi világát, vagyis a szenvedélyeket. Az értelem a létet ragadja meg, míg az akarat tárgya a jó; a különféle valóságok első megragadása az értelem feladata; csak azt szerethetjük, amit már ismerünk. Szent Tamás szerint cselekvésünk igazi rugója az értelem, amely állandóan mozgatja és vezeti az akaratot, mutatva az akaratnak az elérendő célt. Önmagában az értelem magasabb képessége az embernek, mint az 46 A SZÍV december–január

akarat. Viszonylagosan, a földi körülmények között, az akarat mégis megelőzheti az értelmet, mivel az akarat az ember szeretetképessége, az emberi megismerés pedig korlátozott. A szeretet elsőbbsége abból adódik, hogy a földi életben könnyebb szeretni Istent, mint megismerni. Az örök életben azonban megfordul a sorrend: ott nagyobb hangsúly esik a megismerésre (visio beatifica: boldogító Istenlátás), mint az Istenben való gyönyörködésre (fruitio). Az akarat Szent Tamásnál a vágyakozásra és az elért jóban való gyönyörködésre irányul. A vágyakozás azonban még nem a boldogság megszerzését jelenti. A gyönyörködés viszont követi a már elért boldogságot. E két mozzanat között történik a boldogság megragadása, melyre csakis az értelem képes. A fösvény „boldogsága” is akkor jön létre, amikor meggyőződik arról, hogy megvan a pénze (értelmi tevékenység), és akarata csak ezt követően tud megpihenni (ez a gyönyörködés). Egy ház alapvető funkciója nem az, hogy az emberek gyönyörködjenek benne, hanem az, hogy lakható legyen: az esztétikai öröm csak járulék a ház lakhatóságához képest (ami a lényeg). A gyönyörűség megkoronázza a boldogságot, de annak soha nem lehet a lényege. Szent Tamás tehát az értelemnek több szerepet ad a boldogságban, mint az akaratnak. Gyorsan az „intellektualizmus” és a túlzott „realizmus” veszélyére gondolnánk. A megismerésnél lényegesebbnek tűnik a szabadság, amelynek Szent Tamás értelmezésében

k


aLapgondolat

talin világi domonkos misztikáját is jellemzi az értelem elsőbbsége az akarattal szemben (vö. Dialógus, 51).

A ferences álláspont éppen az értelem a gyökere: értelmesség nélkül nincs szabadság. Istenen kívül csak az angyalokat és az embereket, vagyis az értelmes lényeket illeti meg a szabadság. Az emberi döntések szabadságát az értelem és az akarat összhangja biztosítja. Az Angyali Doktor egyébként is nagyon bízik az ember értelmi képességében: ezt mutatja az Isten felé vezető „öt út” is, amely által az emberi értelem, a hit világossága nélkül is képes bizonyos mértékben megismerni az egy és igaz Istent. Igaz, nem mindenki használja helyesen az értelmét és így az „öt út” sokak előtt zárva marad, ahogy a hit is. A bűn azonban még sokkal több rombolást végez az akaratban, mint az értelemben: gonosz emberek is sok igazság birtokában lehetnek, noha azokkal élni nem tudnak. Természetes alapon az értelem megbízhatóbb, mint az akarat: kön�nyebb megtanulni helyesen gondolkodni, mint a jót valóságosan akarni és tenni. Szent Tamás álláspontja e ponton rendkívül koherens, hiszen még Isten boldogságát is elsősorban értelmi tevékenységhez köti (vö. Summa Theologiae, Ia, q. 26, a. 2): Isten leginkább azért boldog, mert öröktől fogva szemléli önmagát és önmagán keresztül ismeri az ös�szes többi lényt. A domonkos lelkiségben, e megfontolások alapján, jelentős szerepet kap a szemlélődés (contemplatio) és a bölcsesség (sapientia) isteni adománya is. A földön akkor kerül az ember a legközelebb Istenhez, amikor szemlélődik. A sarkalatos erények között is az okosságot emeli ki a domonkos teológus, amelynek helye szintén az értelem. Az Angyali Doktor, a földi életben az isteni igazságokra eljutó filozófusok számára is elképzelhetőnek tartja a szemlélődést, amely azonban még csak tökéletlen formája a keresztény kontemplációnak. A misztikus elragadtatás, amely rányomja bélyegét a ferences lelkiségre, jóval kisebb szerepet kap a domonkosoknál, és egy igen realista teológiai és lelkiségi rendszer része lesz. Sienai Szent Ka48 A SZÍV december–január

Az értelem és az akarat sokat vitatott kérdésében a ferencesek gyakran hivatkoztak Szent Ágostonra, akinek tanításában döntő fontosságú az isteni kegyelemre szoruló emberi akarat. Szent Ágostonnak a De beata vita (A boldog életről) című korai művében a boldogság jórészt még értelmi tevékenység eredménye. Csakhogy Szent Ágoston későbbi műveiben, a pelágiánusokkal folytatott vita következtében, egyre inkább az isteni kegyelem és a bűntől megsebzett emberi akarat találkozása kerül előtérbe. Szent Ágoston ezen örökségét Szent Bonaventura igyekezett megőrizni. Szent Tamás az értelemre vonatkozó tanítását Arisztotelész nyomán dolgozta ki, akivel szemben Szent Bonaventura gyanakvó. Arisztotelész tanait csak nagyon óvatosan használja: sokszor csak azért, hogy cáfolja: az értelemben nem bízik annyira, mint Szent Tamás, mivel a természetes megismerést jóval felülmúlja a hit. Az emberi élet végső célja Istennek mint Legfőbb Jónak az elérése. Szent Bonaventura lelkiségi műveiben a bölcsesség és a szemlélődés igénye sem hiányzik, próbálja az értelmi tevékenységet is beépíteni teológiájába és misztikájába, de annak szerepe alárendelt az akarathoz képest. A keresztény életben legfőbb tanítómesterünk Krisztus, aki előtt az értelemnek meg kell hajolnia. Hit nélkül nincs igazi szemlélődés: Szent Bonaventura elutasítja a Szent Tamás által a pogányoknak elképzelt pusztán filozófiai jellegű gyönyörködést az isteni igazságokban. Szent Bonaventura szerint az értelmet, hit és szeretet nélkül, átjárja a tévedés és a tudatlanság. Az ember számára megnyílik a megvilágosodás útja (via illuminativa): a sötétségből jutunk el a világosságba. Istenhez nem lehet imádság, erkölcsi megtisztulás és megtérés nélkül közelíteni. Istenben a Legfőbb Jót és a Szeretetet kell látni: ezért legjobban az akarat tud Istenhez eljutni, feltéve, ha a bűntől megtisztul. Szent Bonaventurának még nincs a kérdésben olyan egyértelmű álláspontja, mint később John Duns Scotnak, aki már a „voluntarizmus” (voluntas: „aka-

rat” szóból) képviselője, és nyíltan az akarat elsőbbségét hirdeti az értelemhez képest. Az isteni és az emberi szabadságra hivatkozva, Duns Scot módszeresen cáfolni igyekezett Szent Tamás érvelését. Így, szerinte, az örök életben az Istenlátás pusztán csak előzetes feltétele a boldogságnak, amely lényegében az akarat gyönyörködése Istenben. Az emberi szabadság lényeges szerepe az örök életben is megmarad. A ferences teológusok, Szent Bonaventura és Duns Scot nyomán, később azzal is érveltek, hogy az értelem nem tudja nem látni azt, amit lát, „determinálva” van, míg az akarat számára mindig megmarad a választás lehetősége. A ferences teológiában a világ nyitott könyv, amelyben könnyen lehet olvasni. Az igazság megismerésén és a bölcsességen túlmutat Isten szeretete, amelyre válaszolni kell. A bölcsesség megszerzéséhez képest sokkal nagyobb erőfeszítést kíván az embertől egy szeretetteljes kapcsolat kiépítése Istennel, illetve az erkölcsi megtisztulás a bűntől. A ferences álláspontot Szent Ferenc lelki szegénysége is magyarázza, amely eleve gyanakvással nézi az emberi tudást. Szent Bonaventura misztikájában jelentős helyet foglal el az elragadtatás (raptus), amely az emberi akarat tevékenységét koronázza meg. Az értelem, miután egy pontra eljutott, többé semmit sem tud mondani Istenről, hanem a sötétségbe húzódik vissza. A szegénység és még inkább a szeretet elsőbbsége miatt, Isten megismerése itt háttérben marad.

A vita mai szempontból Az egykori domonkos–ferences vita mostanra a teológiatörténet eléggé elfelejtett része lett, amit ritkán szoktunk érinteni. A két teológiai iskola közti különbség már nincs meg ugyanúgy, ahogy a középkorban. Akkoriban a vitázók igyekezetükben gyakran túllőttek a célon és elfeledkeztek arról, hogy a legnagyobb mestereknél csak hangsúlybeli különbségről van szó az értelem és az akarat között.

tően kerülte azt, hogy domonkos kollégájával szemben túl gyakran kiemelje az akarat szerepét. Hasonlóképpen Szent Tamásnál is megmarad a törekvés arra, hogy az értelem és az akarat közti együttműködést szem előtt tartsa. Az értelem és az akarat együttes használatát, helyes összhangját állandóan kell tanulni. Vannak olyan emberek, akik kellő megfontoltság nélkül egyszerre túl sokat akarnak tenni: ez a voluntarizmus kísértése. A másik veszély az akarattalan magatartás (abulia): az ember döntésképtelen, halogatja a teendőit, és késlekedik a jó meglátásait a gyakorlatba átültetni. Lélektani és antropológiai szempontból is fontos lenne a klasszikus teológiai szintéziseket ma újra felfedezni. Értelmünkkel vagy akaratunkkal érjük-e el a boldogságot? A kérdés továbbra is nyitva áll; az egyház soha nem hozott döntést a kérdésben, mivel nem hitigazságról van szó. Itt mutatkozik meg a gyakran elfelejtett skolasztikus teológia sokszínűsége és gazdagsága. Manapság talán azért merült feledésbe ez a régi vita, mert a túlvilági élet kérdéseit alig merjük érinteni. A középkori szerzetesek tekintete jobban az égre irányult, mint a miénk. Miként alakul majd az életünk odaát? Az ilyen jellegű kérdések segíthetnek minket abban, hogy a keresztény reménységet jobban megéljük. A vita az értelemről és az akaratról jó példa arra, milyen különbségek voltak és vannak mind a mai napig is két szerzetesrend teológiájában és lelkiségében. A különbséget nem szabad eltúlozni és drámai konfliktusnak feltüntetni. Mindkét iskola elismeri, hogy a boldogságban van szerepe az értelemnek és az akaratnak is. A hangsúlybeli különbséget mégsem lehet elhanyagolni, hiszen kétfajta lelkiséget, hitoktatást és lelkipásztori módszert is maga után von, aszerint, hogy az ember értelmét, vagy inkább akaratát célozzuk-e meg elsődlegesen. Személyes életünkben a kétféle megközelítés valahol a mélyben szorosan egységbe kapcsolódik; a két képesség közti teljes összhang komoly lelki érettséget és kiegyensúlyozottságot kíván.

Szent Tamás és Szent Bonaventura állásfoglalása között van különbség, de az talán nem akkora, hogy ne lehetne áthidalni. Szent Bonaventura kiegyensúlyozottságra törekedett Isten megismerése és szeretete között, és érezhedecember–január A SZÍV 49

aLapgondolat

Kemenes Tamás

„Hol lakol?” Michels Antal atya éveken át szolgált Kárpátalján, jelenleg a főváros egyik legzűrösebb környékén, Józsefvárosban plébános. Lelkigondozói végzettséget is szerzett, heti rendszerességgel tart „önismereti tréninget” – nagy sikerrel. A fiatalok pályaválasztási nehézségeiről, munkáról és hivatásról, a kérdezés fontosságáról, önismeretről kérdeztük.


Hogy látja – nehéz dolog egy mai fiatal számára a pályaválasztás?

Úgy látom, egyértelműen nehezebb, mint régebben volt. Óriási gazdagságban állnak a fiatalok előtt a lehetőségek, elvileg teljesen szabadon dönthetnek a jövőjükről, csakhogy közben maga a világ is nagyon bonyolult lett. Ez pedig, választási szabadság ide vagy oda, bizonyos kényszereket is magával hoz. Manapság teljesen természetes elvárásnak számít, hogy az ember több, akár jelentősen eltérő területen is otthonosan mozogjon; a közgazdaságtan és a pszichológia például egyre gyakrabban van ott az elsődlegesen választott hivatás mellett, bármi legyen is az. Néha orvos-közgazdászokkal is találkozni. A számítógép használata pedig, tudjuk, mostanra (szinte) minden munkaterületen bejött a képbe. Épp ezért én nem érzem bajnak, ha egy fiatal a középiskola után úgy dönt, inkább rögtön dolgozni akar. Még ha később a továbbtanulás mellett határoz is vagy szakmát vált, ez a munkával eltöltött első pár év nem feltétlenül vész el, ott maradhat az új pálya hátterében. Velem mindenesetre így történt: előbb vendéglátós lettem, és ez az „alapszínem” ma is, papként.

Ez a szédítően gazdag választék egyfajta hergeltséggel is párosul. Számos csatornán jön az üzenet: „Bármi lehetsz!” Sőt, „minden”…

Elvileg akármit választhatunk, de épp ez az „akármi” az, ami átmenetileg összezavarhatja az embert. Csakhogy ez nem önmagában a szédítően nagy választék – vagy a világ egyre nagyobb összetettsége – miatt van így: kell hozzá az önismerethiány „kiegészítése” is… Kiemelten fontos lenne, hogy az önismeret megszerzése valamiképpen az iskolai oktatás, az iskolai lét részévé váljon. Legkésőbb a középiskolában képbe kellene kerülniük a fiataloknak önmagukkal, meg kellene tanulniuk, hogyan igazodjanak el természetes hajlamaik, képességeik között. (A szerelem, a párválasztás sem fog sikerülni önismeret nélkül; ha nem ismerem önmagamat, akkor a páromat, leendő házastársamat sem ismerem.) Tényleg hajlok rá, hogy sok fiatal számára a középiskola utáni munkába állás nagyon is elfogadható megoldás lehet. Ez egyszerre adhat módot nekik a fellélegzésre (nem biztos, hogy mindenkinek bő másfél évtizedet kell megszakítás nélkül tanulnia), és az élet kissé közvetlenebb megismerésére. Később még bárhogy dönthetnek, addig is belenőnek az életbe, tanulják a világot, ráéreznek a ritmusára; tisztázódik bennük, kik ők, milyen terület való nekik. Ugyanakkor tényleg jelen van bizonyos „hergeltség” is, ami tovább nehezíti a helyzetet. Azt hiszem, ez többek közt a sztárkultusszal van összefüggésben. A tág értelemben vett sztárság hajszolása (a legjobbnak, a legnagyobbnak lenni mániája) természetszerűleg kudarchoz vezet. Ezer „vesztes” jut egy „győztesre”. Érdemes lenne leszámolni ezzel a radikális versenyalapú mentalitással. Jobban járnánk, ha egy normálisabb, egyszerűbb életet céloznánk meg. Nem szürkét, persze, de nem is olyat, ami teljesíthetetlen, lényünktől idegen elvárások elé állít minket, és így előbb-utóbb keserűséget okoz. Ráadásul a sztár, tudjuk: termék. A terméket egy idő után kidobják. És egyáltalán, a film (vagy a fénykép) eleve nagyon különös jelenség; így vagy úgy, de egy adott – jól kiválasztott – pillanatot rögzít, és a sztárt aztán ezzel a pillanattal azonosítják. Ha meggondoljuk, egy igazi sztárnak elég nehéz lehet normális embernek maradnia…

Marlene Dietrich egyszer azt mondta: „Engem halálra fényképeztek!”

Ez érdekes… Szoktak Öntől kérdezni a gyerekek, fiatalok…?

A kérdezés rendkívül fontos – lenne. Természetesen egy tanórát is élőbbé tesz, ha a tanulóknak módjuk van kérdéseket feltenni. A baj csak az, hogy nálunk az oktatás nem kérdésekre épül, hanem a tananyag leadására. Az egész struktúra ilyen. Ez baj, mert ha nincsenek kérdések, nincs részvétel, akkor igazi megnyílás, közösség sincsen, és így a másik – a tanár, a gyerek – mintegy tárgyként van jelen. Ez nekünk, papoknak különösen fáj, mivel a hittanórát szívesen látnánk nemcsak a tanítás, hanem a közösségépítés lehetőségeként is. Egyébként, pontosan az oktatás, az iskola „tananyagleadós” szerkezete miatt, nem sok diák tesz fel kérdéseket. Néha azért mondanak valamit, és én is mindig igyekszem „felpiszkálni”, bevonni őket. Például megkérdezem: milyen örömük volt a héten? A csivitelősebbek ilyenkor kinyílnak, de a többség – sajnos – nem. Pedig azt gondolnánk, hogy a gyerek egy merő kérdés...

Azt veszem észre, hogy egymással is egyre kevésbé érintkeznek a gyerekek. Ha elkezdődik a szünet, nagy részük rögtön belemélyed a mobiltelefonjába. Pedig a kérdezés, az érdeklődés, de már az egyszerű megszólalás is nagy közösségépítő erővel rendelkezik. Az evangéliumokban is mindig egy-egy jó, őszinte kérdés – vagy kérdésként értelmezhető élethelyzet – jelzi az „alkalmas időt”; Jézus ilyenkor kezdi el megszólítani az embert. „Mester, hol lakol?” Persze azért előfordul, hogy kérdeznek… Miket?

Elsősorban a betegséggel, halállal, elmúlással kapcsolatban keresnek meg. De a szerelem, a párválasz- k


51

aLapgondolat

Hiszen egy kicsit is értelmesebb diákban már „a jó” kifejezés hallatán sok komoly kérdés merül fel: honnan van a jó?, mi, vagy ki a legfőbb jó?, honnan tudjuk, hogy mi jó, mi nem? (Tegyük hozzá: a hit valójában nem csak az erkölcstantól nem választható el, hanem semmitől sem. Ami azt illeti, régebben még a gyógyítás sem történhetett meg a hit jelenléte nélkül; korábban nem csak a szervet akarták gyógyítani, hanem az egész embert.) Mit gondol, hogyan befolyásolja majd a nagy számú muszlim bevándorló a fiatalok életét, gondolkodását, viselkedését?

Az például máris észrevehető, hogy a lányok, nők jobban odafigyelnek az öltözködésükre; hosszabb szoknyákat hordanak, érdekes módon fejfedők, kendők is egyre gyakrabban előkerülnek. Ezen a téren már most érzékelhető a változás. Nemcsak az öltözködésben, hanem majdnem minden tekintetben „elmentünk a falig” – azt gondolom, a muszlimok sok tekintetben helyre fognak tenni minket… Furcsa ezt kimondani, de néha tényleg bajokra van szükségünk ahhoz, hogy ráncba szedjük magunkat. Hát, most majd megtesszük. Ferenc pápa nagyon nagy figyelmet fordít a fiatalokra, gyerekekre. Igyekszik lágyabb, megértőbb közeget létrehozni számukra az egyházban, megnyugtatni őket.

tás szintén gyakran felmerül. Néha a pályaválasztás is; nem gyakran, de előfordul. Aztán: mi a jó? Miért létezhet a rossz? Ezekkel az alapkérdésekkel nagyon gyakran kellene foglalkozni, sokkal több időt kellene szánni rájuk! Az erkölcstan órán találkoznak ugyan a gyerekek ezekkel a fogalmakkal, de nem igazán tudják azokat hová kötni. De hát, igazuk van, nem is lehet. 52 A SZÍV december–január

A világnak ma legelsősorban irgalmasságra van szüksége. Épp azért, mert a világ durva és hideg, az egyháznak most különösen is bensőségesnek, intimnek, közvetlennek kell lennie. Ezt Ferenc pápa nemcsak tökéletesen érzékeli, de a tetteiben, cselekedeteiben meg is valósítja. Nem fordítja szembe egymással az igazságot, a tanítást és az irgalmasságot – mint némelyek mondják –, egyszerűen csak emlékeztetni akar minket: Isten irgalmas szeretete mindent, adott esetben még az igazságot is felülírhatja. Az imádságos ember felismeri, mikor jön el egy ilyen pillanat. „Menj, de többet ne vétkezzél” – ebben minden benne van. Isten irgalmas szeretete mindent „előz”; Ő elsősorban és mindenekfelett ezzel a gyengéd, csöndes, ugyanakkor nagyon személyes, átható szeretettel közelít hozzánk. A tanítás csak ezután érkezik – Isten irgalmas szeretetébe íródik bele.

Radóczy Jusztina

Miről álmodik a lány? Talán sokaknak fülében cseng a régi sláger első versszaka, mely szerint „Holdvilágos éjszakán, miről álmodik a lány? Hogy jön egy királyfi tán, hófehér paripán…” És valóban felmerül a kérdés, mire vágyik a szerelmes manapság? Változnak-e a divattal a párok egymás iránti elvárásai? Vagy a szerelemben minden a régi? A nők királyfira, a férfiak hercegnőre vágynak? A szerelem fogalmára, a szerelmesek vágyaira kerestük a választ Bóna Adrien klinikai szakpszichológussal.

Létezik a pszichológiában egyértelmű meghatározás a szerelemre?

A szerelem pszichológiailag nehezen megfogalmazható, hiszen ahány ember, annyiféle szerelem, szerelmi érzés létezhet. Elég, ha a költészetre, irodalomra, művészetekre gondolunk, hányan hányféleképpen fogalmazták meg az érzést. Az érzelmi skála a mámortól, szenvedélytől, megszállottságtól az eufórián, önkívületen, kéjen át vezet egészen a kínig, gyötrelemig, keserűségig. Lehet ezt tudományosan vizsgálni?

A szerelmi érzést nem lehet laboratóriumban mesterségesen előállítani, tudományosan csak nehezen lehet vizsgálni. Biológiai értelemben ugyanazok a vegyületek (dopamin, oxitocin, tesztoszteron, ösztrogén) játszanak benne meghatározó szerepet, amik az állatvilágban az összes emlős párválasztását, szaporodását irányítják. Az emberi kultúra és civilizáció persze ezt sokban felülírja, de számos vizsgálat és kutatás igazolta, hogy párválasztási motivációink több százezer év alatt nem nagyon változtak. Mit jelent ez?

A nők és férfiak szerelemre, párkapcsolatra vonatkozó indítékai és elvárásai nagyon eltérőek. Mindezek mélyen evolúciós múltunkban gyökereznek. Leegyszerűsítve: a férfiak a vizuális ingereket, a nő termékenységének, egészségességének, fiatalságának, „jó anyaságának” jeleit keresik, míg a nők a férfi társadalmi helyzetének, elkötelezettségének, hatalmának, „jó apaságának”, családfenntartó képességének külső jeleit tartják vonzónak.

Érzelmi elvárásaink vannak-e?

Vannak ugyanakkor más alapvető elvárásaink is persze a másikkal kapcsolatban. Ilyenek a kölcsönösség, a feltétel nélküli bizalom, a biztonságban levés érzése, a másik fizikai és érzelmi elérhetősége, a közös célok, az egymásban való hit, hogy a dolgaink azonos értelmet, közös jelentést nyerjenek. Ez a rövid tanmese talán jól példázza ezeket. Volt egyszer egy nagyon szegény ember, akinek egy gyönyörű hosszú hajú felesége volt. A feleség szeretett volna egy hajcsatot, hogy feltűzhesse a haját, de a férfi azt mondta neki, sajnos arra sincs pénze, hogy az elszakadt óraszíja helyett újat vegyen. Mindketten szomorúak voltak. Másnap elment a férfi és eladta az óráját, hogy a pénzből hajcsatot vegyen a feleségének. Amikor hazaért, látta, hogy a felesége levágatta gyönyörű hosszú haját, eladta, és az árából óraszíjat vett a férjének. Minden szeretetkapcsolatban fontos a kölcsönös önzetlenség, őszinteség, hogy önmagunkat és a másikat megismerve megoszthatóvá és közössé váljanak vágyaink, céljaink. Miből érezzük azt, hogy szeretnek minket? Fontos-e az, hogy szeressenek minket?

Egy 17. századi francia író, Bussy-Rabutin szerint „a szerelem vágy, hogy akit szeretünk, szeressen ben- k


aLapgondolat

elérhetősége, segítőkészsége, megbízhatósága, önmagunk képessége a segítség kérésére és elfogadására, szerethetőségünk, negatív érzéseink elfogadhatósága, a kapcsolat stabilitása, kiszámíthatósága. nünket”, ahogy a gyermek vágya az anya szeretete, a párkapcsolatban a fontos másik személytől várjuk a biztonságot. Annak ellenére, hogy a külvilág sokszor veszélyes helynek tűnik, az emberek többnyire jól érzik magukat benne. Mitől függ ez a biztonság? A tapasztalattól. Nincs tapasztalattól függetlenül létező biztonság. A biztonság minden esetben a megélt tapasztalatok függvénye. Ha fogantatásomtól kezdve azt tapasztalom, hogy a szüleim/gondozóim mindent megtesznek biztonságom érdekében, és ennek következtében képesnek tartom magam megküzdeni azért, hogy önmagam és szeretteim számára biztonságot teremtsek, a világ biztonságos lesz számomra, és ezáltal számukra is. Vagyis képessé válunk kölcsönösen biztonságot jelentő párkapcsolatokat fenntartani. Ezek szerint a gyermekkori tapasztalatok bizalmatlanná tehetnek minket párkapcsolati szinten?

Abban az esetben, ha valakit élete során, akár kisgyermekként, akár felnőttként sok csalódás ér, elvész a biztonságérzete, és nem, vagy csak kevéssé érzi magát biztonságban, kevéssé érzi magát szeretve. Az ismert angol analitikus Donald Winnicott „optimális illúziónak” nevezi azt a biztonságot, amit a csecsemő saját kreativitásán és az elég jó anyai gondoskodáson keresztül megteremt önmaga számára, és amivel a fejlődés minden későbbi fokán uralni képes önmagát és a környezetét. Honnan tudhatom azt, hogy mit szeretnék adni és mit szeretnék kapni a szerelemben?

A pszichológia egy népszerű elmélete, a kötődéselmélet szerint minden felnőttkori párkapcsolat alapja a gyermekkorban megtapasztalt szülő-gyerek viszony. Felnövekedésünk során tapasztalatokat gyűjtünk önmagunkról, a számunkra fontos és meghatározó személyekről (szülők, nagyszülők, tanárok, barátok, szerelmek) és arról, ahogy ezek a kapcsolataink működnek. Ezek alapján kialakítunk egy-két modellt önmagunkról, a másikról, a kapcsolatok működéséről általában. Olyan szempontok mentén, mint pl. a másik 54 A SZÍV december–január

Milyenek ezek a kötődési modellek? Mihez kapcsolódnak?

A felnőttkori kötődési stílusokat az 1980-as években kezdték vizsgálni a gyermekkori kötődési stílusoknak megfelelően. Ennek alapja, hogy a párkapcsolatokban való viselkedés hasonlóságot mutat a gyermekek anyjukkal vagy gondozójukkal való viszonyához. Van, akinek nem okoz gondot mély, intim kapcsolat kialakítása, és van, akivel nehéz bensőséges kapcsolatot létrehozni. A kutatások az intimitás, a bizalom, az egyedüllét képessége és az elfogadás jellemzői mentén négy felnőttkori kötődési stílust írtak le. Melyiket nevezhetjük a legoptimálisabbnak?

A biztonságosan kötődő ember könnyen alakít ki kapcsolatokat, nem fél az elköteleződéstől, de az egyedülléttől sem. Kevésbé foglalkozik mások véleményével, a saját önazonos értékrendje szerint él. Nem okoz gondot számára, hogy másokban megbízzon, vagy hogy mások támaszkodjanak rá. Pozitívan ítéli meg mind saját magát, mind partnereit, kapcsolatait. „A világ biztonságos és mindketten biztonságban vagyunk benne…; Mások elérhetők; Megérdemlem a gondoskodást; Képes vagyok segítséget kapni, ha szükségem van rá; Jó és szerethető ember vagyok…” – mondanák. Gondolom, a bizonytalanul kötődők tartoznak a másik csoportba. Róluk mit tudhatunk?

A kutatások szerint a bizonytalanul kötődők kevesebben vannak, és három csoportba sorolhatók. Az elutasító-elkerülő kötődési stílusú emberek kerülik az intimitást. Nincs igényük, vagy félnek szoros érzelmi kötelékek kialakításától. Függetlenségre, önállóságra törekszenek, így kerülik el az elköteleződést. Partnerüket általában negatívabban ítélik meg, mint saját magukat. „Elég hülye világban élünk, bár én rendben vagyok, te már nem annyira…; Nem érdemes számítani másokra, mert nem lesznek ott, ha szükség van rájuk; Valószínűleg nem vagyok szerethető…; Nem kapom meg a segítséget, amire szükségem van…” – mondanák ők.

k


aLapgondolat

A szorongó-aggodalmaskodó kötődési stílusú emberek többnyire nagyon szoros intimitásra vágynak és rosszul viselik az egyedüllétet. Párkapcsolataikkal sokszor elégedetlenek, mert úgy érzik, nem kapnak elég megerősítést társuktól. Míg partnereiket inkább pozitívan ítélik meg, saját magukat hajlamosak leértékelni. Önértékelésük nagyon bizonytalan, a másik viselkedésétől függ. Állandó aggodalmaskodás, esetleg heves érzelem-, vagy indulatkitörések is jellemezhetik őket. „Nem szeretsz eléggé, mert biztos nem vagyok elég jó…; Ha elég kitartóan próbálkozom, valaki csak észreveszi…; Nem vagyok benne biztos, milyen is vagyok én… ez attól függ, a többiek hogyan reagálnak rám; Eltökélten szeretném, hogy mások szeressenek…” – mondanák ők. A bizalmatlan-elkerülő kötődési stílusba tartozók jellemzője, hogy negatív érzést kelt bennük mások közelsége. Ezek az emberek fejlődésük során pont attól szenvedtek el bántalmazást, akihez kötődtek, akitől a biztonságot kellett volna megtapasztalniuk. Mivel az intimitás nagyfokú szorongást vált ki belőlük, kötődési igényük viszont nagy, többnyire elfojtják, tagadják kötődési szükségletüket. Mind az önmagukról, mind a másikról kialakított képük nagyon negatív. „A világ veszedelmes, mindketten gázok vagyunk…; Veszélyes, vagy ijesztő vagyok…; Rossz vagyok…; Nem tudom, szeressem, vagy gyűlöljem a másikat… megbízhatok-e benne, vagy jobb elkerülni” – mondanák ők. Érdemes tehát megismerni párunk kötődési stílusát, mert annak tudatában könnyebb lesz elfogadnunk őt, alkalmazkodni hozzá, és kialakítani a vele való szoros kapcsolatot. Tehát az egészséges szerelmi vágy nem lehet egyoldalú? Amikor az egyik fél csak adni akar és nem foglalkozik vele, hogy mit kap cserébe, vagy csak kapni akar, de adni nem?

Egy párkapcsolat hosszú távon kell, hogy kiegyensúlyozottan működjön. Nehéz életesemények (krízis56 A SZÍV december–január

helyzetek, gyász, veszteségek) átmenetileg megváltoztathatják működésünket, elvárásainkat önmagunk és a másik felé, ilyenkor jó, ha a partner rugalmasan tud ehhez alkalmazkodni, vagy egymást segítve, nagyobb empátiával, elfogadással viszonyulunk a másikhoz. Azt mondják, mai felgyorsult világunkban rövid távon gondolkodunk. Elképzelhető az, hogy a jelenlegi párkapcsolati kudarcok nagy része ide vezethető vissza, miszerint nincs időnk, nincs türelmünk kivárni a magaslati időszakokat?

A türelmetlenség, felgyorsultság az élet számos területén jellemzi a mai embert, így a párkapcsolatokra, párkapcsolati konfliktusokra is hatással van. Általában elmondható, hogy alacsonyabb az emberek frusztrációs toleranciája, kudarctűrése. Sajnos a kultúra, a fogyasztói társadalom is az egyszer használatos, eldobható tárgyakat részesíti előnyben, talán ezért is törekszünk kapcsolatainkban is gyors, azonnali megoldásokra, gyors és azonnali szükségletkielégítésre, a távolabbi nagyobb nyereség helyett az itt és mostban megszerezhető előnyök maximalizálására. Ebben nagy szerepe van a reklámoknak is, dobd el, vegyél újat kampányaikkal. Mindemellett megjelenik az „élj a vágyaidnak” felfogás is. Egy egészséges szerelemben mennyire élhetünk a saját vágyainknak?

Egy jó kapcsolat alapja lehet, ha reálisan látjuk benne mind önmagunkat, mind a párunkat. Vannak dolgok, amik megváltoztathatók, és ha ezek fontosak számunkra, tegyünk is meg mindent ennek érdekében. Ugyanennyire fontos a kompromisszumkészség egy kapcsolatban, vagyis mérlegeljünk, és tudjunk elfogadni helyzeteket. Persze a kettő megkülönböztetése sokszor nem könnyű feladat, de jó kompromisszumot kötni az élet minden területén megéri. Ne feledjük, a kompromisszumkötés nem azt jelenti, hogy feladjuk önmagunkat, vagy olyasmivel próbálunk együtt élni, ami nem illeszthető bele élettörténetünkbe, elveinkbe. A jó kompromisszum új lehetőségeket jelent, általa megtanulhatunk megküzdeni olyan helyzetekkel, amik korábban ismeretlenek voltak, vagy a régi helyzetekben tudunk másként, érettebben, megfontoltabban, kreatívabban működni és döntéseket hozni.

Változtak a szerelmesek elvárásai az elmúlt évtizedekben?

Ahogy a kultúra a korábban említett módon változik, kapcsolatainkban is változások figyelhetők meg. Biztosan kevesebb a hosszú évtizedekig tartó együttélés, ahol a párok már tényleg félszavakból, egy-egy szemvillanásból is értik egymást. A divat, a reklámok folyamatosan újabb és újabb igényeket keltenek bennünk tárgyak, szimbólumok, kultuszok iránt, amelyek csak részben passzolnak valós személyiségünkhöz, valódi énünkhöz. Lehetnek azonban olyan állandó elemek, amik minden jó párkapcsolatban jelen vannak, talán ezek arányai változnak az évek során, akár egy adott kapcsolaton belül is. Melyek ezek?

Gary Chapman amerikai pszichológus dolgozta ki az öt szeretetnyelv fogalmát, azon megfigyelésére alapozva, hogy minden ember másképpen érzi szeretve magát. Vannak, akik számára az erőfeszítéseikért, elvégzett munkájukért kapott dicséret, a szóbeli elismerés különösen fontos. Mások számára a legfontosabb a partner osztatlan figyelme, az együtt töltött minőségi idő. A harmadik módja a szeretet kifejezésének az ajándékozás, amikor kisebb-nagyobb ajándékokon keresztül érezzük a másik törődését. A negyedik csoportba a szívességek kerültek, amikor a másik felé nyújtott apró meglepetések (reggelikészítés, kocsimosás, stb.) jelentik a szeretet kifejezését. És végül a testi érintés, ami a simogatástól az ölelésen át a szerelmes intimitásig vezet. Az emberek többségének persze nem egy szeretetnyelve van, az egyes emberek az arányokban különböznek elsősorban egymástól és kultúrától, életkortól, de akár élethelyzettől is függően változhat ez. Fontos felismerni, hogy a párunk szeretetnyelve nem feltétlenül azonos a mienkkel, igyekezzünk kitapasztalni, kinek mi esik a legjobban. Milyen jelentősége van a vágyban a türelemnek, lehet-e türelmes a vágyakozó ember?

John Dewey pedagógus-pszichológus azt mondta, hogy a leghasznosabb erény a világon a türelem. Valóban, az élet szinte minden területén folyamatosan szükségünk lenne rá. A Biblia azt mondja a Példabeszédek 16,32-ben, hogy „Többet ér a türelmes ember a

hősnél, és az indulatán uralkodó annál, aki várost hódít”. Könnyű türelmesnek lenni, amikor a dolgok úgy alakulnak, ahogy szeretnénk. Sokkal nehezebb feladat már, ha akadályoznak vágyainkban, céljainkban, ha várakoznunk kell hosszasan valamire, amit nagyon szeretnénk, vagy ha a másik nem az elvárásaink szerint cselekszik. A türelem tulajdonképpen egy negatív, frusztráló körülményre adott pozitív válasz. Ha igazán fontos a másik, ha őszintén törődünk vele, akkor képesnek kell lennünk megajándékozni őt a türelmünkkel, és ezáltal hosszabb távon a kapcsolat stabilitását megalapoznunk. Beszéltünk arról, hogy a kellő önismeret vezethet oda, hogy helyesen tudjunk párt választani magunknak. Mennyire téveszthet meg minket a szerelem?

Tény, hogy a szerelem állapotában mérhető biokémiai változások zajlanak az emberekben. Hatalmas men�nyiségben termelődik pl. dopamin és norepinefrin, amiknek nagyon hasonló a hatásuk, mint a különböző kábítószereknek. Az embereknél ez a felfokozott agyi működés hónapokig, vagy akár évekig is eltarthat. A szerelmesek ettől tűnnek elvarázsoltnak, ettől látják rózsaszín szemüvegen át a világot. Egy másik érdekes hormonális változás az oxitocin nevű hormon szintjének a megemelkedése mind a férfiakban, mind a nőkben. Ezt a hormont „kötődéshormonnak” is hívják, segíti a kapcsolatok kialakítását, gyengédségre, közelségkeresésre serkent. Érdekes adalék, hogy ugyanez a hormonális változás (oxitocinszint-emelkedés) történik a szülést követően is mind az apákban, mind az anyákban a csecsemővel való kapcsolat kialakulását segítendő. Visszatérve, a kezdeti hormonális hatások elmúltával az önismeret, a korábbi kötődési tapasztalatok és a korábban említett, pl. szeretetnyelvekben való tájékozottság vagy kompromisszumkészség is befolyásolni fogja egy kapcsolat alakulását. Fontos, hogy idővel reálisan mérlegeljük a másikat, és a saját rávetített elvárásaink helyett önmagáért szeressük.


57

aLapgondolat

Hojdák Annamária

Törjünk-e be gyereket? Igen markáns nézetkülönbségekkel lehet találkozni, ha arról van szó, hogyan kellene egy gyerekkel való konfliktushelyzetet kezelni. A „Hagyd rá!” és a „Már most nagyon oda kell figyelni rá, mert beleöregszik!” közötti skálán lehetőleg mindent meg lehet kapni szülőként. Így szembeállítva a kettőt banálisan egyszerűnek tűnik: nyilván félúton lehet az igazság – de amikor benne vagyunk a helyzet közepében, közel sem olyan világos, hogy mégis hol. Élből lenyomni, vagy megérteni? Sokan, főleg az idősebbek közül úgy tekintenek a hiszti szóra, mint az egyértelmű gyermeki rossz szinonimájára. A hiszti az, amit le kell törni, mert ha nem, később ránk telepszik a gyerek, mint valami minidiktátor. És lehetőleg már kisbabakorban el kell kezdeni a letörést. Sokan észre sem veszik, milyen könnyen alkalmazzák a hiszti szót mindenre, amit nem értenek a gyerek viselkedésében: a szükségletjelző sírásra, a csalódott sírásra éppúgy, mint a valódi akaratérvényesítő dühkitörésre. Ha a gyerek fél órája szopott, de most megint akar, „ez csak hiszti”. Jobban oda kell figyelni, hogy észrevegyük mögötte a testkontaktus szükségletét, a biztonságvágyat, az idegrendszeri fejletlenséget. Ma már szerencsére változik a gyerekekhez való hozzáállás, egyre könnyebben jönnek szembe olyan információk, melyek segítenek összetettebben látni ezeket a kérdéseket. Egész máshogy állunk hozzá a gyerekünkhöz, unokánkhoz például akkor, ha tudjuk, hogy az embergyerekek – a nagy agytérfogat miatt – más emlősökhöz viszonyítva koraszülött fázisban jönnek a világra. Még hónapokra van szükségük – lehetőleg minél szorosabb testkontaktusban – ahhoz, hogy ezt a „lemaradást” behozzák. 58


Egy másik ilyen megvilágosító erejű tény a gyerekek agyi fejletlensége. Amikor manipulatív képességekkel ruházunk fel egy babát, a saját tudatunkat vetítjük ki rá, holott az ember agyának 75%-a csak születés után, fokozatosan fejlődik ki. A magasabb rendű agyunk, amely a tudatosságért felel, az első életévekben kimondottan fejletlen. Az érzelmi és tudati érés során fokozatosan leszünk képesek arra, hogy a megnyilvánulásainkban túlsúlyba kerüljenek a tudatos elemek; addig még nagyon gyakori, hogy minden normakövetés mellett is átcsúszunk ordításba, zokogásba, földön fetrengésbe.

Az ominózus hiszti Ha innen nézzük, sokkal kevesebb gyermeki reakciót fogunk hisztinek hívni, és egész másképp fogunk hozzáállni. Különösen, ha tudjuk, hogy a gyerekünk agyi és érzelmi fejlődését az képes segíteni, ha mi jól reagálunk ezekre a helyzetekre. „Ha tisztában vagyunk azzal, hogy mi is történik a gyermekünkkel valójában a hiszti alatt, és megfelelően tudjuk kezelni a dühkitöréseket, akkor pozitív irányba alakíthatjuk gyermekünk agyát – írja erről Medveczky Kata pszichológus. – Felnőttkorában megfelelően tudja majd kezelni az érzéseit, meg tudja magát nyugtatni az érzelmileg rendkívül megterhelő stresszhelyzetekben.

A szülő, aki nem tökéletes A nehézség abban áll, hogy a kétféle hiszti hajlamos átváltani egymásba – így szülőként nagyon résen kell lennünk, hogy mikor hogyan reagáljunk. És talán éppen ebben van a dolog legnagyobb nehézsége – mert hiába tudjuk elvben nagyon jól, hogy mit kellene lépnünk, ha a napi többedszeri földön fetrengős hiszti minket sem hagy már hideg fejjel gondolkozni. És ilyenkor könnyen megeshet, ami szokott: a saját mintáinkba csúszunk vissza. Sokkal könnyebb rákiabálni, fegyelmezni, letörni, mint empatikusan reagálni, odahajolni ahhoz, akit éppen elkívánok a közelemből jó mes�szire. Vagy magamat tőle, hogy egy kicsit hadd legyek már olyan közegben, ahol senki se nyíg, és senkinek az érzelmi-agyi fejlődéséért nem vagyok én a felelős.

Az a gyermek, aki nem hisztizik, valószínűleg korán megtanulta, hogy ezt ne tegye, mert különben ijesztő szülői reakcióval szembesül. Azért, hogy szeressék és elfogadják őket, teljes engedelmességnek vetik alá magukat. Későbbi életükben, ha frusztráltnak érzik magukat, dühkitöréssel fognak reagálni, ill. rengeteg energiát fordítanak arra, hogy magabiztosnak tűnjenek. Így fordulhat elő, hogy felnőtteknél is találkozhatunk a hiszti jelenségével.” A pszichológus kétféle hisztit különböztet meg: a distressz típusút és a kis-Néró típusút. Az utóbbi az a fajta hiszti, amelyet általában értünk hiszti néven: „De most akarom!” – kiáltja a gyerek, és könnyek nélkül folytatja az ordítást, lehetőleg a bolt közepén. A szakember arra biztat, hogy a kis-Néró hisztinél ne ölelgessük a gyereket, ne legyünk jó közönség neki. A distressz típusú hiszti azonban nagyon másmilyen, és nagyon más kezelést is igényel. Ez olyan kontrollálatlan dühkitörés, mely független a tudatosságtól vagy manipulatív szándéktól, és egyszerűen csak az agyi fejletlenség felelős érte. A gyerek kifordul önmagából, az észérvek nem hatnak rá, a csalódottsága, dühe egyszerűen elárasztja a tudatát. Ilyenkor az ölelés, megértő szavak segítik a helyzetből való kimozdulását, és fokozatosan képes lesz másfelé fordítani a figyelmét.

Az akaratütközések mindig stresszesek, mindkét félnek. Nem csak azt érezzük, hogy eltávolodtunk egymástól a véleményütközés miatt, de azt is, hogy erre még rátelepszik a düh, a tehetetlenség, és lehetőleg az önvád is. Ez pedig lassan belevezethet egy ördögi körbe: a gyerek egyre frusztráltabb, így egyre többször reagál aggasztóan, ettől a szülő is egyre idegesebb, egyre hamarabb robban – és hamar azon kaphatjuk magunkat, hogy egy érzelmi aknamezőn élünk, és csípőből nyúlunk a kön�nyű megoldásokhoz: kiabáláshoz, logikátlan büntetéshez, akár pofonhoz is. Ha azt érzékeljük, hogy ebben vagyunk, és nincs módunk kikászálódni belőle, nagyon fontos, hogy segítséget merjünk kérni. Szülőtársaimat kérdezve az áll össze, hogy ez a téma sehol sem könnyű. „Próbálok a kisebbekkel következetes maradni. Nem mindig jön be, egy-egy gyengébb napomon füstbe megy a jól átgondolt stratégiám – írja Edina. – A kamasszal sok a kompromisszum. Vele azért már el lehet beszélgetni ok-okozati összefüggésekről, ami a nem annyira kívánatos dolgait illeti. Ennek ellenére a tinik- k


aLapgondolat

kel sokkal nehezebb, és érzékenyebbek, mint a dacoló ovis vagy bölcsis korú gyerekek.” „Ha valamit megígérek neki, akkor be is tartom, így sokat ér neki a szavam – mondja Vivien. – Ha azt mondom ugrálóvárazás közben, hogy most elmegyünk, sétálunk egyet, de utána még visszajövünk, és ugrálhat, akkor igenis visszajövünk. Okosak, értelmesek a gyerekek… Ha valamilyen okból nem tudom betartani a szavam, akkor elmondom neki, hogy tudom, hogy megígértem, és szánom-bánom, de ezért és ezért mégsem megy ez most. Jövök eg�gyel. És mondjuk délután arra a játszóra megyünk, ahová ő szeretne, vagy azt csinálom vacsira, amit ő kér.” „Elviekben tudom, hogyan kellene reagálnom, de ez közel se mindig sikerül – írja Zita. – Úgy érzem, kimerült vagyok ahhoz, hogy mindig jól oldjam meg. Próbálok nem lenyomva nevelni, de van, hogy elhatalmasodik a tehetetlenségem, és mégis úgy sikerül. Például, amikor lehetetlen olyan tevékenységet találni, ami mindkettőnek jó, vagy, amikor egész nap vártam a pár óra szabadidőmre, és a nagy egy óra altatás után sem alszik még. Vagy amikor egy nap ötödször verekszenek össze. El tudom képzelni, hogy egy gyerekkel jóval magasabb lenne még a sikerességi rátám.” „A szabályok fontosak, de nem az a cél, hogy a gyerek beletörjön a szabályokba – mondja Lajos. – Ha azt látom, hogy a gyerek valamiért nagy diszkomfortot él meg, a megszégyenülés fenyegeti, akkor inkább engedek a szabályból. A kisebbek még nem is tudnak színlelni, ha sírnak, annak komoly oka van. A hisztit viccel próbálom elütni, a kiakadást pedig öleléssel oldani. Ha nem vagyok benne biztos, hogy melyik, akkor is inkább ölelés, mint a kérlelhetetlen keménység. A hidegség végképp nem lehet nevelési eszköz, ez inkább a szülő saját érzelmi sérültségéről szól.”

A verés és a Biblia Nagyon meglepődtem, mikor arról olvastam, hogy vannak közösségek – bár talán katolikus vonalon kevésbé –, ame60 A SZÍV december–január

lyek a gyerekek testi fenyítését nem is csak indokoltnak, de keresztényi kötelességnek tekintik. Általában erre az igerészre hivatkoznak: „Ne sajnáld megfenyíteni a gyermeket, nem hal bele, ha megvered bottal. Te csak bottal vered meg, de lelkét a holtak hazájától mented meg” (Péld 23,13–14). Az Egyesült Államokban a hírek szerint még „megfelelő” pálcát is beszerezhetnek egy webboltból a lelkiismeretes szülők. Talán nem szükséges itt arról beszélni, mi a különbség a Biblia kornak szóló és korokon túli tartalmai között – szerintem itt is ebbe ütközünk; de van olyan elmélet, hogy egy félrefordításba is. De fájónak találom, hogy keresztény emberek kimondottan biztatják egymást arra, hogy más embereket megalázzanak. Ahogy a düh terén is, a testi fenyítés terén is szembejöhetnek a saját mintáink. A leggyengédebb szülővel is megtörténhet, hogy egy kiélezett helyzetben meglendül a tenyere – de nézetem szerint nem szabadna ebből normát fabrikálni, főleg nem Isten nevében. Kevés szülő, aki tudatosan alkalmaz testi fenyítést, vallja be magának, hogy ilyenkor lényegében dühös és tehetetlen. Sokszor pont azt próbálja így megtorolni, amit közben ő maga is érez – de a gyereknek tiltja, hogy a maga módján kifejezze. Amennyire elvárjuk a gyerektől a tiszteletet, annyira nem tiszteljük ilyenkor őt. Ha ő támad a maga gyermeki módján, azt méltánytalanságként aposztrofáljuk, de ha mi, azt nem vesszük az emberi méltósága megsértésének. Pedig egy felnőttet alapesetben nem ütnénk meg, ha olyat mond, ami nekünk nem tetszik. A gyereknek ugyanúgy van akarata, mint nekünk, és ugyanúgy tud ütközni a miénkkel, mint nekünk felnőtteknek egymáséval. Tőlünk tanulják, hogyan működtessék úgy, hogy egyensúlyban maradjanak a többiekkel. Ha a gyerek frusztrált, csúnyán viselkedik, az lehet, hogy pont a mi adott lelkiállapotunkat tükrözi, vagy egy problémát, amely a családban épp fennáll. Nehéz ránézni, hogy a gyerekek viselkedése mindig tükör is nekünk, szülőknek. Van, hogy olyasmit mutat meg, amivel évek óta küszködünk hiába. De ha egy napon képesek leszünk túllépni rajta, azzal nekik is valami nagyon fontosat taníthatunk meg. Irodalom: • SUNDERLAND, Margot: Okosan nevelni tudni kell. Budapest, M-érték Kiadó, 2008, 2012.

SzentÍrás Nemesheg yi Péter SJ

Jézus nagy, mély vágyai Voltak-e Jézusnak nagy, mély vágyai? De még mennyire! Azt is lehetne mondani, hogy egyetlen egy nagy, mély vágyakozás irányította és lelkesítette Jézus egész, fáradhatatlan működését.

l

Lukács jegyezte fel Jézusnak egy titokzatos mondását, amely ezt a vágyat sejteti velünk: „Azért jöttem, hogy tüzet bocsássak a földre, s mennyire szeretném, ha már fellobbanna” (Lk 12,49). A görög eredetit pontosabban így lehetne fordítani: „Tüzet jöttem hajítani a földre, és mennyire akarom, hogy már fellángoljon.” Jézus tehát azt „akarja” (görögül theló), hogy megjelenése és működése égő tűzcsóvaként felgyújtsa az egész földkerekségen élő emberiséget.

k

Ezért vándorolt Jézus fáradhatatlanul faluról falura, városról városra hirdetni Isten országának eljöttét. „Más december–január A SZÍV

61

SzentÍrás

városoknak is hirdetnem kell az Isten országa örömhírét, mert ezért küldettem” (Lk 2,43) – mondja Jézus. Az Atyaistentől kapott küldetés irányítja Jézus minden szavát és minden tettét. Lukács evangéliumában ezt a „dei”-ige fejezi ki: Jézusnak „kell” hirdetnie Isten országát, és kell szenvednie annak megvalósulásáért. Az emmauszi tanítványoknak mondja a feltámadt Jézus: „Ezeket kellett elszenvednie a Krisztusnak, hogy bemehessen dicsőségébe” (Lk 24,26). Ez a „kell” nem valami vak sorsot vagy kényszert fejez ki, hanem a jóságos Atyaisten mindenható akaratát, aki „azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére” (1Tim 2,4). Ez az üdvösség és igazság pedig Jézus halálában és feltámadásában teljesedik be. János evangéliumában ugyanezt a gondolatot fejezik ki Jézus következő szavai: „Most megrendült a lelkem. Mit mondjak? Atyám, ments meg ettől az órától? De hiszen ezért jöttem, ezért az óráért. Atyám, dicsőítsd meg nevedet!” (Jn 12,27–28) Ennek értelmében mondja Jézus az utolsó vacsorán tanítványainak: „Vágyva vágytam arra, hogy elfogyasszam veletek ezt a pászka vacsorát, mielőtt szenvednék. Mert mondom nektek: többé nem eszem belőle, amíg be nem teljesedik az Isten országában” (Lk 22,16). Jézus beteljesíti az Izajás könyvében megjövendölt „Isten szenvedő szolgájának” feladatát (Iz 52–53). Odaadja engesztelő áldozatként életét, és ezáltal valósul meg, Őáltala, Ővele és Őbenne az Isten országa, vagyis Isten életadó szeretetének egyetemes kiáradása. Krisztus valósítja meg az emberiség egybegyűlését Isten szeretetének védelmező szárnyai alatt. Erről beszél Jézus a csibéit szárnyai alá gyűjtő-hívó tyúkanyó megható hasonlatában: „Ó Jeruzsálem, hányszor akartam egybegyűjteni fiaidat, mint ahogy a tyúk a szárnyai alatt összegyűjti a csibéit, de ti nem akartátok” (Mt 23,37). E sokszor meghiúsult összehívás végre megvalósul Jézusban: az üdvtörténet végén „egy akol lesz, és egy pásztor” (Jn 10,16). 62 A SZÍV december–január

János evangéliuma szerint az utolsó vacsorán mondott imájában Jézus ezt kéri az Atyától: „Atyám azt akarom, hogy ők is, akiket nekem adtál (ti. a tanítványok), ott legyenek velem, ahol én vagyok” (Jn 17,24).

Autonómia és heteronómia Jézusnak e nagy, mély vágya az autonómia és a heteronómia tökéletes szintézise. A minden embert egyszülött Fiának halálában és feltámadásában üdvözíteni akaró Atyaisten akaratát Jézus teljes egészében magáévá teszi. Amit az Atya akar, azt Ő is örömmel akarja. Az atyai, isteni akaratnál szebb, jobb és boldogítóbb akarat nem létezik és el sem képzelhető. Ezt az akaratot, az isteni lényeggel együtt, adja át az Atya a Fiúnak, és ez az akarat tölti be Jézus emberi lelkének egészét. Valóságos emberként Jézus megtapasztalja ugyan a szégyenletes kínhalállal szembesülő emberi borzadást, de ezt az érzést azonnal felülmúlja és átformálja az Atya boldogító akaratával való egybeolvadás. A legsötétebb órában is így imádkozik Jézus: „Abba, Atyám! Minden lehetséges neked. Vedd el tőlem ezt a kelyhet. De ne az legyen, amit én akarok, hanem amit te” (Mk 14,35).

A keresztény etika és misztika lényege Az Atyának és Jézusnak ezzel az alapvető „akaratával” történő azonosulás a keresztény etika, aszketika és misztika lényege. Szent Ignác lelkigyakorlatainak célja is éppen az, hogy ki-ki felismerje Isten akaratának azt a konkrét formáját, amely őrá tartozik az üdvösség történetének sodrásában. Ez nem jelent idegen akaratnak való kényszerű alávetést, hanem belső lényegünket áttüzesítő Szentlélek akaratával való egybeolvadást. A lényegünket alkotó istenképmásiság dinamikus megvalósulása az isteni és jézusi akarattal való egybehangolódás. Így valósul meg az a harmónia, amelyről szépen beszél Antiochiai Ignác: az egész egyházi közösség egybehangolt kórussá alakul, az alaphangot megadja Isten, ez a hang hallhatóvá válik Jézusban és az egyházban, polifonikus énekké alakul Isten dicsőségére és az éneklők boldogságára.

A Szív Karácsonyra! Kedves Olvasónk, gondolt-e már aRra, hogy folyóiratunk kiváló ajándék lehet szerettei számára? Ami fontos Önnek, így fontos lehetne azoknak is, akik igazán számítanak. százéves lapunk egyszerű, tiszta hangon szól hitről, értékekről, életről.

Ha kitölti ezt a képeslapot és december 20-ig megérkezik szerkesztőségünk címére, a megrendelő csekket elküldjük az Ön számára. A Szív két legújabb ajándékpéldánya pedig egy tájékoztató levéllel máris ott lehet szerettei karácsonyi ajándékai között. Mindez 6640 forintért, és A Szív ajándék lesz nem csak karácsonyra, hanem egy egész éven át. Köszönjük, ha előfizetésével támogatja lapunkat!

ImaÉlet

Tornya Erika RSCJ

Isten vágya az élő ember Lelkigyakorlatos beszélgetés keretében – ha a dinamika megkívánja – arra kérem a lelkigyakorlatot végzőt, hogy próbáljon meg figyelni a legmélyebb vágyaira, mert ha jobban közel engedi magához, megérti, netán követi azokat, akkor közelebb kerülhet Isten szándékaihoz is. Sokak számára rendkívül meghökkentő ez a megközelítés, hiszen az Istennek szánt szent lelkigyakorlatos elvonulás a legmagasztosabb idő, miért kell azt az alantas vágyak szemlélésével eltölteni. Felvetődhet a kérdés, hogy miért kerülnek be a vágyak az imaéletbe, hiszen azok inkább olyan dolgok, melyekről nem beszélünk, óvakodni illik tőlük, de a legjobb azoktól rövid úton megszabadulni. Jó lenne ezeket a dolgokat egyszerűen átugrani, s rögtön Isten elé jutni. 64 A SZÍV december–január

A félreértés A „vágy” szó tartalma az elmúlt évszázadban erős jelentésszűkülésen-, vesztésen ment keresztül, manapság gyakorlatilag csak a szexuális, a nemi vágyat értjük a kifejezés alatt. A szó eredeti jelentését szépen definiálja az 1862-ben kiadott A magyar nyelv szótára: „Az emberi kedélynek azon működő hajlama, vonzalma, törekvése, szenvedélye, melytől ösztönöztetve valamely kedves, vagy olyannak tartott dolgot elérni, birni, élvezni óhajt, kiván. Az illető viszonytárgygyal öszvetett szót alkot. Dicsvágy, hírvágy, tisztvágy, becsületvágy, élvezetvágy, pénzvágy, étvágy, honvágy, birvágy, boszuvágy, harczvágy, veszekedésvágy, tetszvágy stb. Nagy vágygyal esengni valami után. Vágyat gerjeszteni valakiben bizonyos élvezetre. Vágyát kielégíteni, fékezni, zabolázni. Mint kedélyre vonatkozó szó, eredetre nézve nem más, mint kitörő természeti kedélyhangnak utánzása s alaphangokban és fogalomban rokonok vele: vah! vaj! vajh, hajh! vajha! áh! ahít, áhít, oh! ohajt, sohajt, fohász. Innen a vágyakodó ember szójárásai: Vajh be jó volna! Vajha még egyszer láthátnam őt! Bár csak elérném czélomat! Ah beh szeretném! Ohajtva várom őt. Sohajtozok utána stb.” Láthatjuk, hogy a vágy áthatja egész életünket, összekapcsol bennünket a minket körülvevő emberekkel és tárgyakkal, irányítja figyelmünket, odafordít valami felé. Ha megfelelően kezeljük, a vágyak nem uralkodnak el rajtunk, hanem segítik, katalizálják életünket. Weöres Sándor erről ír A vágyak idomítása című versében: „Ne mondj le semmiről: mert ki amiről lemondott, abban elszáradt. De kívánságaid rabja se legyél. Visszafojtott szenvedélyekkel vánszorogni éppoly keserves, mint szabadjára eresztett szenvedélyek közt morzsolódni. Ha vágyaidat kényezteted: párzanak és fiadzanak. Ha vágyaidat megölöd: kísértetként visszajárnak. Ha vágyaidat megszelídíted: igába foghatod őket és sárkányokkal szánthatsz és vethetsz, mint a tökéletes hatalom maga.”

teremtett embernek természetes igénye, törekvése, hogy életünk Egész legyen: azt szeretnénk, hogy egységbe kerüljünk Istennel, másokkal, saját magunkkal. Rendezett, nyugodt, boldog életre vágyunk. Gyakran a hiányokon keresztül érzékeljük ezt a vágyat: mindenki ismeri azt a belső szomjúságot, amivel a békét, az igazságot, magát Istent keressük. A lelkigyakorlatokban Krisztus követésének útja a vággyal kezdődik. A vágy az a hajtóerő, az a belső motor, ami Krisztus keresésére indít bennünket. Ha megtaláljuk magunkban ezeket a mély vágyakat és ezekkel lépünk Isten elé, akkor elkezdődhet életünk lassú átalakulása, rendeződése. Csak akkor indulhat el Krisztus mély követésének az útja, ha megvan a vágy Isten rendezettsége iránt. A vágyak (vagy akár a puszta vágyódás a vágyra) Isten felé hajtanak. Ezeket a mély vágyakat úgy tudom a felszínre engedni, hogy befelé figyelek. Az ima csöndjében hallgatom, fürkészem a saját szívemet, lelkem belső moccanásait, majd ezeket tárom bátran Isten elé az imában. A vágy nemcsak az emberi természet része, Isten is vágyik az emberre. Szent Ágoston szép kifejezése, hogy Isten vágya az élő ember. Isten életet akar fakasztani, ezért biztosak lehetünk abban, hogy hiteles és mély lehet az a vágyunk, ami a bennünk és körülöttünk lévő életet táplálja, védelmezi.

Nincs ugrálás A lelki életben sokan szeretnének nagy ugrásokkal, lelkesen, azonnal Istenhez jutni, kikerülve a hétköznapi élet szürkeségét, banalitását. A belső életben nincsenek ugrálások, épp arról van szó, hogy pont abban találom meg Istent, ami naponta megmozgatja szívemet. Ezek nem feltétlenül „magasztos” dolgok, lehet öröm, remény, hűség is, de ugyanolyan fontos a szenvedés, a megkeseredettség, a frusztráció is. Ahol mozog a szívem, ott van Isten. A vágy vezet bennünket azokhoz a hétköznapi tapasztalatokhoz, ahol a saját törékeny valóságunkon keresztül egyre inkább közelítünk Isten felé.

A vágy spirituális tartalma A Szent Ignác-i lelkiség a vágyat úgy tekinti, mint egészséges hajtóerőt. Mindannyiunknak, az összes december–január A SZÍV 65

ImaÉlet

Patsch Ferenc SJ

Hitkrízisek: lelki fejlődésünk állomásai Van valami varázslatos a kereszténységben: mindenki számára van mondanivalója. Elsősorban élet; persze tételes igazságok formában is megfogalmazható – éspedig sokféle szinten! Hihetnek benne fejkendős öreg nénik és egyetemi tanárok is. A hit az élettörténetünk során is változik: van, hogy kinőjük egyik-másik periódusát, máskor visszaesünk egy korábbi, már meghaladottnak hitt szintjére. Egy gyermek hite értelemszerűen nagyon sokban különbözik egy felnőttétől, s az e két szélsőség közti átmenet gyakran kanyargós úton halad. Nemegyszer súlyos válságok is szegélyezik. Úgy vélem azonban, hogy a válságoktól nem kell tartanunk… Egy élettörténet, avagy: a válság mint esély Hadd kezdjem egy történettel. Gimnazista kora óta jól ismertem egy fiatalembert. Nagyon sokféle tehetséget kapott: talpraesett volt, felszabadult, társaságban remekül értett mások szórakoztatásához – mellesleg pedig kitűnően tanult is. Csakhogy mindenki, aki közelebbről ismerte, tudta róla, hogy csak önmaga érdekli. Az egyetem elvégzése után remek állást kapott, elvette egykori diákszerelmét és úgy tűnt, sikeres és irigylésre méltó életet él, páratlan perspektívákkal. Néhány év múlva döbbenten hallottuk, hogy elváltak: a felesége elköltözött három gyermekükkel. A részletekről semmit sem tudok, csak annyit, hogy Péter – nevezzük így – mélységes válságba került. Alkoholizálni kezdett, ami lassan felemésztette az életét. Segítség nélkül, ki tudja, hol végezte volna – szerencsére azonban néhány barát utána nyúlt; segítségükkel lassacskán újra sikerült talpra állnia. Amikor legutóbb találkoztunk, mintha egészen más ember lett volna, mint amilyennek megismertem. Akkoriban sohasem hittem volna, hogy valaha még lényeges dolgokról is tudunk majd beszélgetni. Azóta mintha a hangja is megváltozott volna! A szemébe mélység, a szívébe nyíltság költözött; az élete pedig rengeteg önzetlen66 A SZÍV december–január

ségről árulkodik. Azt hiszem, valóban sikeres ember lett – a szó belső értelmében. Némelyek egész életükben létezésük felületén élnek. Talán nem gonoszság ilyet gondolni: néha az jut eszembe, jót tenne nekik egy-egy sorscsapás ahhoz, hogy végre valódi mélységek nyíljanak meg az életükben. Persze erre nem szabad készakarva törekedni: hiszen az életen úgysem lehet keresztülmenni anélkül, hogy ne kellene átvészelnünk kríziseket. A dolog annál fájdalmasabb, minél inkább úgy érezzük: voltaképpen nem szolgáltunk rá a megpróbáltatásokra. Mindez „érdemeink” ellenére történik – mindenkivel. Hiszen ugyan kit ne bántottak volna meg, kit nem törtek össze, kivel ne bántak volna méltatlanul, s kinek ne akadt volna el hosszabb-rövidebb időre az élete? Márpedig ezen okok bármelyike elegendő ahhoz, hogy mély válságba sodorjon. A sors iróniája – s ezt sem kárörömből vagy rosszindulatból mondom –, hogy a válság nem mindig tesz rosszat. Akkor sem, ha a hit terén köszönt be…

A hit krízise, avagy: valami új születik A hit is változik, mint minden, ami él. Én azt gyanítom, hogy nem is csak a fejlődéslélektan rendes szabályai szerint. Hiszen mi sem természetesebb annál,

hogy egy gyermek Istennel való kapcsolata a növekedése során fokozatosan átalakul; aki még csak készül az életre, gyökeresen másként viszonyul Istenhez, mint egy idős ember, akinek fő gondja immár a halálra felkészülni. Sokkal rövidebb időbeli fázisokon belül is történhetnek fordulatok! Tudok egy fiatalasszonyról, akinek a hite nagy próbának vettetett alá. Éppen gyermeket várt, amikor bizonyos nehézségeket diagnosztizáltak a terhesség lefolyásában, és röviddel ezután elvetélt. Drámai szavakkal mesélt arról, ami azokban az időkben történt benne: „Amikor elveszítettem a kisbabámat – mesélte –, átkoztam Istent. Gyűlöltem őt! Egészen addig a napig állhatatosan imádkoztam, hogy a kisbabám éljen, de Isten nem hallgatta meg az imádságomat. Nem sokkal később aztán újra teherbe estem – és ikrekkel! Akkor kezdtem megérteni valamit abból, hogy mit jelentenek ezek a szavak: ne az én akaratom legyen meg, hanem a tiéd!”

Úgy mondják, Isten a meglepetések Istene. Lehetetlen kiszámítani a fordulatokat, amiket az életünk hoz magával; hinni pedig annyit tesz, mint az eseményeket bizalommal Isten kezéből fogadni. Az amerikai ferences Richard Rohr találóan írja: „A hit nem azt jelenti, hogy megvannak a válaszaink, hanem hogy hajlandók vagyunk válaszok nélkül élni.” Csakhogy csodák nem mindenkivel történnek! – vetheti közbe valaki hitetlenül. De vajon valóban ez a helyzet? Nem inkább úgy kellene fogalmaznunk: „nem mindenki látja meg Isten keze nyomát az életében, és nem is mindenkinek sikerül átvészelni a válságot”? Tapasztalataim szerint a hit megrendülésének ma kultúrkörünkben két fő oka lehet: egy intellektuálisabb és egy egzisztenciálisabb jellegű. k


ImaÉlet

A „kinőtt” hit, avagy az értelemmel való összeegyeztethetőség kérdése Sokak hite azért fut zátonyra, mert összeütközésbe kerül a bennük kialakult természettudományos világképpel. Az ilyen emberek gyermekkorukban esetleg tanultak valamennyi hittant, ám hitbeli ismereteik nem fejlődtek tovább. Míg minden másban életkoruknak megfelelően növekedtek, vallási fejlődésük elakadt. Gyermekként még esetleg lelkesen hallgatták a szebbnél-szebb csodás elbeszéléseket a Szentírásból és szívesen fantáziáltak arról, ahogy az özönvízkor Noé a föld állatait a bárkába terelte, minden fajból egy-egy párat (Ter 6,19); vagy arról, ahogyan Mózes száraz lábbal átvezette a népet a Vörös-tengeren, miközben a víz, mint a kőfal magasodott két oldalt mellettük (Bölcs 10,18; Zsolt 78,13). Szívesen forgatták a színes képekkel illusztrált bibliát, és semmi gondot sem okozott számukra szó szerint elhinni ezeket a színes jeleneteket. Később azonban, amikor felnőtté váltak – és alkalmasint felsőfokú tanulmányokat végeztek –, ezek a történetek egyre inkább tündérmesékre kezdtek hasonlítani a szemükben, amelyekben „józan ésszel már nem lehet hinni”. A probléma gyökere az ő esetükben abban áll, hogy a hitről való ismereteik fejlődése nem tartott lépést a természettudományos ismereteik gyarapodásával; míg az egyikben felnőtté váltak, a másikban kisiskolás (vagy éppen óvodás) szinten maradtak. Amiként ugyanis a régi ruháinkat, a gyermekkori hitünket is „kinőhetjük”, ha a hit fejlődése nem követi az intellektuális érésünk fázisait. A teológiailag tájékozott ember számára persze közhely, hogy a Biblia nem szó szerint értendő; ettől az igazságtól nem érzi fenyegetve a hitét. A katolikus bibliakutatók közül ma már mindenki elfogadja, hogy Mózes öt könyvét nem Mózes írta (ahogy az úgynevezett „páli levelek” közül sem mindegyiket Szent Pál); hogy a Biblia minden könyve hosszabb-rövidebb szerkesztési folyamat során nyerte el a mai formáját; s hogy az Írás nem természettudományos igazságokat 68 A SZÍV december–január

akar közölni, hanem a korabeli nyelven Istenről tanít. Mindez egyáltalán nem cáfolja a Biblia kinyilatkoztatott voltát: inkább arról van szó, hogy Isten a szentíró emberi tehetségét, képességeit és erejét használta fel arra, hogy az üdvösségünk érdekében fontos igazságokat sugalmazása révén közölje a számunkra (DV 11).

Egy kitérő: történetkritika versus hermeneutika Akkor vajon arra kellene várnunk, hogy az empirikus tudományok kétségbevonhatatlan bizonyítékokkal szolgáljanak a Biblia igazságaira vonatkozóan? Az volna a megoldás, ha a régészek kiásnák a bárka maradványait az örményországi Ararát hegyén; vagy ha ókori harci szekereket találnának a Vörös-tenger fenekén? Akkor talán elhárulnának a hit útjában álló akadályok? Nem gondolnám! Hiszen minden „bizonyítéknak” ellene lehetne vetni, hogy csupán hamisításról van szó – ja kérem, a photoshop korában… Hiszen teljességgel lehetetlen számunkra minden adat pontos ellenőrzése! A mai bibliatudomány hermeneutikai módszere más irányt javasol. Ahelyett, hogy a megingó hit megerősítésére cáfolhatatlan empirikus bizonyosságokat keresnénk – ami úgyis elvileg lehetetlen –, sokkal gyümölcsözőbb, ha komolyan számításba vesszük, hogy a Szentírás egyes könyvei kétezer éves vagy annál is jóval régebbi iratok. Az akkor élt szerzőkön nyilvánvalóan nem szabad a mai ember történeti igényét számon kérni – ők egyszerűen más célból (és más irodalmi műfajban) alkottak! Az, hogy a bibliai elbeszélések általában nem mai értelemben vett történeti igazságot közvetítenek, persze nem azt jelenti, mintha hamisak volnának. Egyszerűen arról van szó, hogy Isten az üdvösségünk érdekében akart közölni valamit általuk, s „ezeket az igazságokat” a bibliai könyvek máig is „biztosan, hűségesen és tévedés nélkül tanítják” (DV 11) (s figyelem: a fenti állítások nem kevésbé érvényesek a Jézus életéről szóló újszövetségi elbeszélésekre is!). A hit „megmentése” érdekében nem szabad tehát a Bibliát naivan és történetietlenül olvasni. Éppen ellenkezőleg: elfogadhatjuk – és el is kell fogadnunk – a mai tudomány eredményeit, s korunk színvonalán hihetünk az Írás Istenről szóló tanításában. A hittel szemben ma megfogalmazott másik fő ellenvetés az életben tapasztalt szenvedéssel kapcsolatos.

S ezt a kérdést – az előzőhöz hasonlóan – a legkevésbé sem szabad kézlegyintéssel elintéznünk!

ként hatnak – akad, aki hátat fordít miattuk Istennek, s olyan is, aki azok hatására kezd el ismét közeledni hozzá. Krisztus keresztjének példája/titka arra tanít, hogy nem a külső nehézségek a legrosszabbak, ami Az élet keménysége történhet az emberrel. Sokkal inkább a szeretetre való Sokak hite az életben tapasztalt nehézségek, igazságképtelenség az, ami tönkre tehet. Nem a sors felfogtalanságok és sorscsapások nyomán rendül meg, kehatatlan csapásai, egy betegrül válságba. A jelenség nem ség, egy kedves hozzátartozó új: már az ószövetségi Jób A szenvedésre adott adekvát halála dönt romba, hanem az, istenhitét is megkérdőjelezték azok a csapások, amelyekkel válasz az emberi együttérzés, ha ezek hatására önmagunkba fordulunk, elszigetelődünk, és a Gonosz – Isten engedélyével a jóindulat és a segítőkészség helyt adunk a gyűlöletnek. Az – próbára tette. A szenvedés az abszolút rossz, ami megtényével szembesülve Jóbból felszításában áll. akadályoz bennünket Isten és kétségbeesett kérdések sora az embertárs szeretetében. Aki tör fel: miért marad néma Isten azonban Krisztusba és az Ő keresztjébe kapaszkodik, a meggyötörtek panaszára? Miért engedi, hogy a haannak – Szent Pál tanúsága szerint – semmi sem árttalmasok visszaéljenek a szegényekkel? Miért a tenhat: „Ki szakíthat el bennünket Krisztus szeretetétől? gernyi szenvedés a világon? Kiáltása szívbe markoló: Nyomor vagy szükség? Üldöztetés vagy éhínség, ru„Felelj nekem, Uram!” (Jób 31,35) hátlanság, életveszély vagy kard? […] [M]indezeken Ezek a kérdések csak látszólag elméleti jellegűek. diadalmaskodunk őáltala, aki szeret minket. Biztos Nincs ugyanis olyan értelmi érv, ami kielégítőnek vagyok ugyanis benne, hogy sem halál, sem élet, sem bizonyulna a megválaszolásukhoz. Viszont már az angyalok, sem fejedelemségek, sem jelenvalók, sem Ószövetség horizontján is kitapintható egy gyakorlati eljövendők, sem hatalmasságok, sem magasság sem irány, ami a szenvedéssel szemben gyümölcsözőnek mélység, sem egyéb teremtmény el nem szakíthat bizonyulhat. Izajás próféta ebben az értelemben agitál: bennünket Isten szeretetétől, amely Krisztus Jézus„Törd meg az éhezőnek kenyeredet, és a hajléktalan ban, a mi Urunkban van” (Róm 8,35–39). Ebben az szegényt fogadd be házadba. Ha mezítelent látsz, ölösszefüggésben a világban tapasztalható rossz végső töztesd föl, s ne fordulj el embertársad elől. […] Ha soron relatívnak bizonyul – legalábbis Jézus Krisztus eltávolítod körödből az igát, az ujjal mutogatást és a szeretetéhez viszonyítva. Az életben megjelenő krízis/ gonosz beszédet, ha odaadod az éhezőnek kenyeredet, válság valamennyi klasszikus kiváltó oka: a nyomor, és jóllakatod az elnyomottat, akkor felragyog a söaz üldöztetés, a kínszenvedés, sőt még a halál is jetétségben világosságod, és homályod déli verőfényre lentéktelen ahhoz képest, ami egyedül számít: Krisztus változik” (Iz 58,7, 8-10). A szenvedésre adott adekvát szeretete. Öröm és szenvedés, siker és kudarc értéke válasz az emberi együttérzés, a jóindulat és a segítőegyaránt attól függ, hogy kapcsolatba hoznak-e, vagy készség felszításában áll. elválasztanak az Úrtól. Hiszel ebben?

A válság keresztény paradigmája mint megoldás: a kereszt felfoghatatlan titka

Tapasztalataim szerint a mai világban sokan szeretnének hitre jutni, de nem tudnak. Az, akinek megadatott ez a kegyelem, a szenvedés megfejthetetlen kérdése kapcsán egyedül a kereszt misztériumára utalhat. A kereszt üzenete pedig nagyon is gyakorlati jellegű. A válságok és megpróbáltatások mindenkire más-

Irodalom: • ROHR, RICHARD : Jób és a szenvedés misztériuma. Budapest, 2007, Ursus Libris, 94–95. p. • JÁLICS FERENC: Változik a hitünk? Róma, 1976, Zsinati Bizottság, 16–30; 46–52. p.


ImaÉlet

Tőzsér Endre SP

Jézus,

a legboldogabb ember


Ha feltennénk magunknak a kérdést, vajon ki volt, vagy jelenleg ki a világ legboldogabb embere, elsőre biztosan nem Jézus jutna eszünkbe. S ha már vallásilag fontos személyiségre kell gondolnunk, akkor is inkább az „örökmosoly” Buddha jöhetne szóba. De vajon mi a helyes válasz a kérdésre?

h

Ha valaki megpróbál rákeresni e témára a világhálón, azt találja, hogy az ideggyógyászok a francia Matthieu Ricard-t tartják a valaha vizsgált legboldogabb embernek, aki egykor molekuláris genetikusnak tanult, de már több évtizede buddhista szerzetes és a Dalai Láma segítőjeként él. A szenzoros vizsgálatok szerint hos�szú meditációs múltja teljesen átalakította az agyát, ő maga pedig szenvedélyesen terjeszti a világban, hogy a meditáció megváltoztatja az ember agyát, és segít abban, hogy megtaláljuk boldogságunkat. Teljesen egyetértek azzal, hogy a belső harmónia megteremtése, a nagyfokú testi-lelki megelégedettség keresése, a derűs életvitelre való törekvés mindenképpen helyes, az azonban már kérdéses, hogy a valódi, a legigazabb, legvágyottabb emberi boldogság azonos lenne a kiegyensúlyozott életvitellel, az állandósult flow-élménnyel vagy a magunk által megteremtett belső lelki békével és derűvel. Dorothee Sölle, a nemzetközi hírű evangélikus teológusnő egyszer ezt a meglepő kijelentést tette: „A Názáreti Jézust tartom a valaha élt legboldogabb embernek.” (Phantasie und Gehorsam. Kreuz Verlag, 1968, 63. p.) Bár nincs lehetőségünk elektródákkal végzett vizsgálatokra, mégis érdemes egy kicsit kutatnunk Jézus boldogságának titkát. Ha jól belegondolunk ugyanis, igaza kell, hogy legyen Söllének. Újra tudatosíthatjuk, hogy a kereszténység középpontjában nem a szenvedés, nem a fájdalom, nem a szomorú beletörődés, nem a halál, de még csak nem is a kereszt áll, hanem az a Jézus, aki Isten Lelke által vezetve azzal a programmal lépett fel, hogy örömhírt vigyen a szegényeknek, szabadulást hirdessen a foglyoknak, felszabadulást hozzon az elnyomottaknak és meghirdesse az Úr kegyelmének, irgalmának esztendejét

(vö. Lk 4,18–19). Az a Jézus áll a középpontban, aki boldognak mondta az ő fellépéséből, tanításából, gyógyító tevékenységéből, Isten országából részesülőket (vö. Lk 6,20–24). Jézus tehát egy örömet hozó, boldoggá tevő ember. Márpedig csak akkor tud az lenni, ha maga is örömben, boldogan élő ember.

Jézus boldogságának forrása Jézus boldogsága azonban rejtett boldogság. Ha Jézusra gondolunk, általában nem mosolygósnak, nem vidámnak, nem örömtelinek képzeljük. Komolynak, sőt ünnepi szónoknak tartjuk, talán mert fontos, sőt életbevágó igazságokat akart közölni. Ha valaki komolyan együttérez a szenvedőkkel, egy örvendező ember meglehetősen komolytalannak, felszínesnek tűnik. S pláne nehéz egy „boldog Jézust” magunk elé képzelnünk, ha arra gondolunk, micsoda kegyetlen halál várt rá. Jézus rejtett öröméről viszont kifejezetten szól János evangéliuma. Vajon mikre vonatkozott Jézusnak ez a kijelentése: „Ezeket azért mondom nektek, hogy az én örömöm legyen bennetek is, és teljes legyen az örömötök” (Jn 15,11). Íme, ezekről van szó: „Amint engem szeret az Atya, úgy szeretlek én is titeket. Maradjatok meg szeretetemben. Ha teljesítitek parancsaimat, megmaradtok szeretetemben, amint én is megtartottam Atyám parancsait, és megmaradok szeretetében” (Jn 15,9–10). Jézus örömének a forrása tehát a szeretet megtapasztalása. Jézus szeretve érzi magát. Minden embernek (és Jézus valóban ember!) egyedül a szeretet megtapasztalása az, ami valóban segít növekedni, fejlődni. Csak akkor tudunk növekedni (emberségben), ha szeretve érezzük magunkat. Nem ugyanazt jelenti, hogy általánosságban halljuk, hogy Isten szeret minket, vagy ha személyesen érezzük is ezt a szeretetet. A szinoptikus evangéliumok is mind leírják, hogy Jézus azt érezte: Isten úgy szereti őt, mint apa a legkedvesebb fiát (ő a szeretett fiú, az agapétosz). János evangélista az Atya Fia iránti szeretetét teszi evangéliuma alapmotívumának. „Az Atya szereti a Fiút, és mindent a kezébe adott” (Jn 3,35). „Az Atya szereti a Fiút, és mindent k


71

ImaÉlet

megmutat neki, amit tesz” (Jn 5,20). „Ezért az Atya szeret engem…” (Jn 10,17) „Ahogyan az Atya szeretett engem, úgy szerettelek én is titeket” (Jn 15,9). Jézus örömének legmélyebb forrása tehát Isten atyaságának egyre erősebb felfedezése és megtapasztalása.

Mi nem Jézus öröme? Ez az öröm nem olyasmi, amire az ember saját jogaként törekedve tesz szert, miként erre az USA Függetlenségi Nyilatkozatának híres sorai utalnak: „Magától értődőnek tartjuk azokat az igazságokat, hogy minden ember egyenlőnek teremtetett; Teremtője az embert olyan elidegeníthetetlen jogokkal ruházta fel, mint a jog az élethez és a szabadsághoz, valamint a jog a boldogságra való törekvéshez.” Valóban minden embert megilletnek ezek a jogok, Jézus boldogsága azonban nem olyasmi, amit saját erőfeszítésével ér el, hanem egy talált, ajándékként felfedezett boldogság. Ahogyan az ember nem önmaga alkotja meg szüleit, hanem egyszerűen ott találja őket. De Jézus öröme nem is egy lelki állapotot, nem egy testi-lelki derűs megelégedettséget, kiegyensúlyozottságot jelent, amelyet el lehetne tanulni tőle, vagy sok meditációval el lehetne érni. Jézus öröme nem elérhető, nem tanítható öröm. Csak kérni lehet, imádságban.

Az atyaság mint a biztonság felfedezése Isten atyaságának felfedezése azért lehet az öröm végső forrása, mert azt fedezi fel benne az ember, hogy az Atyát lehetetlen elveszíteni. Ha tudom azt, hogy maga Isten az, aki szeret engem, akkor azt is tudom, hogy bármi történjen is velem az életben, mindig van valaki, aki sose távolodik el tőlem, aki mindig velem, mellettem van, azon egyszerű oknál fogva, hogy ő az Atya. Ha Isten Atya, akkor ez azt jelenti, hogy elveszíthetetlen. Ez pedig egy hatalmas felszabadító tapasztalat. Aki ezt átéli, nem fél attól, hogy bármit is elveszíthet, bátran pazarolhatja szeretetét minden emberre, bátran odaadhatja életét is szeretetből másokért. Jézus nyu72


godt boldogságának épp ez a titka: az emberek közül ő kapcsolódott a lehető legszorosabb módon Istenhez, neki volt a legtökéletesebb, legbensőségesebb apa-fiú kapcsolata Istennel, s ezért lehetett a világ legszabadabb, legfantáziadúsabb, legsugárzóbb embere is. Az evangéliumok úgy állítják elénk Jézust, mint aki valóban aggódásmentes, akiben nem jut uralomra az emberi örömet egészen aláásni, megmérgezni képes aggódás. A Galileai-tó háborgó hullámai között is, Isten oltalmazó szeretetének biztonságában nyugodtan alszik a bárkában. A haláltól rettegő tanítványoknak pedig szemrehányást tesz: „Hol a hitetek?” (Vö. Lk 8,22–25) Az Atya elveszíthetetlensége Jézus számára nem egy puszta teológiai igazság, hanem egy személyesen megtapasztalt, átélt valóság. De Jézus nemcsak ennek van tudatában, hanem az a rendíthetetlen hit is eltölti, hogy ő maga sem veszhet el. Isten, az ő Atyja mindig kiáll mellette, nem engedi, hogy élete a halál martaléka legyen, hogy küldetése kudarcba fúljon.

Az önmegvalósításon túl Jézus boldogságának az is fontos alapja, hogy létének középpontja rajta kívül van. Jézus egészen a helyén van, egészen önmaga, egészen jól érzi magát a bőrében, épp azért, mert mindent ajándékként fogad, és amije van, mindent továbbajándékoz. Egészen az Atyáért és az emberekért él, életét egészen Isten országának szolgálatába állítja. Nem magát, hanem az Atya irgalmát hirdeti, csodatevő képességét sohasem a maga érdekében használja, hanem csak a szenvedők, a rászorultak megsegítésére, a halál elől nem menekül el, nem menti a bőrét, s bár fogalma sincs, hogyan fog megvalósulni az Atya által reá bízott küldetés, feltétlen bizalommal hagyatkozik Atyjára. Jézus teljesen azonosul az Atya által rábízott – s a Lélek vezetésével nap mint nap felismert – küldetésével, s ezáltal egy önmagát megvalósító embernek tarthatjuk. Egyik tanulmányában Abraham Maslow – az ún. szükségletpiramist kidolgozó amerikai pszichológus – azt írja: „Az önmagukat megvalósító személyek rendelkeznek azzal a csodálatos képességgel, hogy frissen, romlatlanul, naivan őszinte rácsodálkozással, emelkedetten, sőt extázisban képesek élvezni az élet alapvető örömeit, noha ugyanezek az élmények másoknak haloványak, esetleg unalmasaknak tűnhetnek.”

(Motivation and Personality. Harper, 1954, 214. p.) Gondoljunk csak arra, milyen csodálattal beszél Jézus az ég madarairól, a mezők liliomairól, és az ember haja szálát is számon tartó, az emberről egyetlen pillanatra sem megfeledkező Istenről. (Vö. Mt 6,25–34; 10,29–31) Maslow, mint tudjuk, kidolgozta az említett szükségletpiramist, amelyben az „önmegvalósítást” a legmagasabb szintű emberi élményként határozta meg, tehát az igazi boldogságot még nem éri el az ember a legalapvetőbb, ún. hiányszükségleteinek kielégítésével. Azt azonban már kevesen tudják, hogy élete utolsó éveiben Maslow felülvizsgálta elméletét, és elismerte, hogy a legmagasabb szintű élmény nem az „önmegvalósítás”, hanem „önmagunk meghaladása”, vagyis az, hogy az ember saját magánál nagyobb cél elérése érdekében éljen. (Vö. A lét pszichológiája felé. Ursus Libris, 2003, 46. p.). Jézusnál ezt világosan látjuk: nincs más célja, mint Isten országának szolgálatában állni, Isten szereteturalmának megvalósulásán dolgozni, saját istenkapcsolatába másokat is bevonni, magként elhalni, s így sok termést hozni, vagyis másoknak életet adni, annak árán is, ha saját életét fel kell áldoznia.

Inkluzív boldogság Világosan látszik az evangéliumokból: Jézus boldogságához annak tudása is hozzátartozik, hogy az a szeretet, amely az Atyától feléje árad, az nem egyedül neki szól. Azon volt, hogy ezt a szeretetet másokkal is megéreztesse, másoknak is továbbadja. Ezért fordult a legnagyobb

szeretetszükségben szenvedőkhöz, a szegényekhez, a bűnösökhöz, a prostituáltakhoz, az adószedőkhöz, a betegekhez (akiket Istentől megvertnek tartottak)… Ezért tanított mindenkit arra, hogy ők is hívják bátran „Papának”, Abbának Istent, hogy ők is mindennapi kenyérként táplálkozzanak az Atya szeretetéből. Az Atya olyan, mint a tékozló fiát szüntelenül hazaváró apa, aki mindnyájunk elébe szalad, mindnyájunkat megölel és összevissza csókol. Jézusnak is igénye volt, hogy nap mint nap párbeszédet folytasson az Atyával, hogy érezze az Ő szeretetét, hogy folyamatosan segítséget, Lélekindítást, örömet és megerősítést kapjon. Jézus nem volt a társadalmi élet problémáiról tudomást nem vevő, az emberi együttéléstől elvonuló, a meditációt előtérbe állító, szinte nem is e világon élő ember. Jézus két lábbal a földön élt, az emberek minden fájdalmában, nyomorában, drámájában osztozott. Nem kerülte ki az élet nehézségeit. Talán épp ezért volt hiteles az a mély öröm és boldogság, amely betöltötte. Azt látjuk Jézus életéből, hogy a valódi boldogságot nem szerezhetjük meg, nem érhetjük el közvetlenül a magunk erejéből, hanem csakis közvetve, mégpedig úgy, hogy ajándékba kapjuk: „Keressétek először Isten országát és annak igazságát, mindezt pedig majd megkapjátok hozzá” (Mt 6, 33). Jézus boldogsága rejtett, de kutatni érdemes boldogság, melyet egyedül úgy érezhetünk meg és sajátíthatunk el, ha fel merjük venni azt a gyermeki léthelyzetet, amely Jézust a legszeretőbb Apával, a mennyei Atyával összekötötte.


73

ImaÉlet

Hadnag y Margó

Megtestesült Isten-tapasztalat A Márton Áron Imatúra tapasztalatai

a

Húsz évvel ezelőtt a Kiss Ulrich jezsuita szervezte Pannonia Sacra zarándoklaton részt vett egy lelkes, fiatal erdélyi csapat. Az alföldi hőségben bágyadozva a Portik Bakai Sándor plébános „nevelte” szentegyházi fiatalokban megfogalmazódott az a vágy, hogy egy hasonló lelkigyakorlatos-zarándoklatot szervezzenek a Hargita-környéki erdős-mezős tájon. A fiatalok hamarosan meg is szervezték az első zarándoklatot, s mivel Márton Áron püspök személye, szellemisége különösen elevenen él a köztudatban, őt választották a túra névadójának. A lelkiségi hátteret kezdetektől a jezsuiták biztosították: Gyurás István jezsuita közeli barátságban volt a szentegyháziakkal, ő bevonta Borbély Sándort és más fiatal skolasztikus erdélyi származású jezsuitákat, hogy keressék meg azt a mennyiséget és formát, amit egy kilenc napos zarándoklat alatt át lehet adni a négyhetes Szent Ignác-i lelkigyakorlat anyagából. Ilyenként a Márton Áron imatúra lelkigyakorlatos műhelyként szolgált az akkori fiatal jezsuitáknak. A túra az elmúlt húsz év alatt sokat alakult: a heroikus távok lerövidültek, az útvonal kikristályosodott. A szentegyházi fiatalok által alapított Szent Gellért Alapítvány átvállalta a háttérmunkákat: György Attila és lelkes önkéntesei szállítják ki naponta a nagy csomagokat, a meleg vacsorát az aznapi szálláshelyre, ők így élik meg a szolgáló szeretetet. A fiatal jezsuiták lelkigyakorlatos műhelye átalakult az ignáci lelkiséggel foglalkozók műhelyévé, ahol Jakabos Barnabás jezsuitát idézve: „Magunk között lehetünk ignáciak, s igazi gazdagságot jelent, hogy a kísérők között van egy ferences nővér, egy világi KÉK-csoportvezető, olykor valamelyik ignáci lelkiségű szerzetesnővér.” A névadó püspök és szellemisége „álruhásan” van jelen: személyéről nem sok szó esik, ám az a buzdítása, hogy a felebaráti szeretetnek inkább tettekben kell megnyilvánulnia, mintsem szavakban, az imatúra tananyagának fontos része. Ahogy telnek a napok, a lelki-

74


gyakorlatozók egyre inkább megérkeznek a csendbe, a természetbe, elengedik a szavak adta önkifejezés kényszerét, a gesztusok felerősödnek, az emberi jelenlét kezd el beszélni. Elkezdik élni az ignáci lelkigyakorlat negyedik hetét: „a szeretet közlés”.

Ki-ki a maga szerepében Márton Áron püspök másik bátorítása, tanítása, hogy ki-ki élje meg a maga szerepét, az anyák legyenek anyák, az apák apaként álljanak a család élén, a nagy püspök azt is kérte, hogy a különböző generációk keressék a szeretetteljes(ebb) együttélés útjait. Erre a bátorításra szép felelet az imatúrán, hogy a nyolc nap végére igazi családias légkör alakul a különböző generációjú, határon innen-túlról érkezett résztvevők között. Hogyan van jelen a jó Isten ebben az ignáci lelkigyakorlatban? Ha egy szóban kellene meghatározni, talán a „megTESTesül” lenne az. A munkába, a város zajába belefáradt lelkigyakorlatozó „beesik” a természet csöndjébe, az első napokban még nehezen találja a helyét a teremtett valóságban, zarándoklás közben azon gondolkodik, ami az ima idején megszólította, az ima idején elkalandozik az otthon hagyott dolgok felé. Ahogy telnek a napok, egyszer csak feladja annak a kényszerét, hogy az erdőt-mezőt ideális imahellyé alakítsa: túl sok a szúnyog, a szakadó esőben előbbutóbb beázik a cipő. Abban a pillanatban, amikor „a hegy bizalmával” élni hagyja mindazt, ami őt körülveszi, találkozik a Teremtővel, aki mindent-mindenkit élni hagy. Így a lelkigyakorlatozó képes lesz a jelenben maradni, hála szakad fel benne a teremtett világ iránt,

lassanként szabaddá válik arra, hogy a jó Isten szerető jelenlétét keresse saját élettörténetében, befeszült kapcsolataiban.

Szívünkkel, lelkünkkel, testünkkel Nem csak a szív s a lélek dolgozik a jó Isten ezen műhelyében: a reggeli izgő-mozgásától kezdve a napi útszakasz kaptatóin át a test igénybevétele kíséri a lelki folyamatokat. Mivel a leegyszerűsödött életforma (az egyszerűbb étkezés, a hálózsákban alvás) is arra szolgál, hogy a lelkigyakorlatozó kilépjen a komfortzónájából, a test tisztelete kulcsfontosságúvá válik. Ahogy Szent Ignác tisztelettel elfogadta fizikai korlátait és felhagyott heroikus elképzeléseivel, az imatúrázók is arra kapnak meghívást, hogy legyenek gyöngédek önmagukkal szemben. Hisz az irgalom többet ér minden heroizmusnál. Talán pont azért, mert megtapasztalják, hogy a testi korlátok ellenére is képesek befogadni és adni a szeretetet a körülöttük levő zarándoktársaknak, valamit egészen mélyen a zsigereikben tapasztalnak meg Istenből. Ez a tapasztalat, a testélmény évek múlva is bevillan egy-egy hasonló szituációban. Aztán ahogy a pipacs kivirul a fény felé fordulva, a lelkigyakorlatozók is kivirulnak Isten szeretetében, és keresni kezdik, hogyan lehetne megtanulni imádkozni, hogyan lehetne a nagyobb szeretet mellett dönteni? Így a napi személyes beszélgetésben, az esti fórumokon vagy a szentmise prédikációjában gyakran téma az, ahogy Szent Ignác döntött, ahogy a Szentháromság előtt imádkozott, ahogy kereste az indifferenciát. Ugyanakkor gyakran feltett kérdés, megfogalmazott vágy: hogyan kell gyónni, mi értelme van szentmisén részt venni, ha Isten a természetben ennyire közel van hozzánk? Mindezekre a témákra közösen próbálnak a zarándoklók választ keresni, ez pedig esélyt ad egy újfajta egyházkép kialakítására, arra a tapasztalatra, hogy az odaszánt nap valóban felajánlható Istennek, s hogy mindaz, amit ki-ki adni tud magából, kedves ajándék Isten szemében és megérinti az embereket.

Isten áldásával

ezt. Egyszerű rákészüléssel és infrastruktúrával annyi áldás fakadt az elmúlt években, hogy nem lehet nem folytatni. Vannak emberek, akik itt nyíltak meg arra, hogy elinduljanak a szerzetesi vagy házastársi hivatás útján. Van, aki épp itt szabadult fel egy kényszerpályáról. Volt olyan év, amikor előttünk és utánunk mindent elmosott a víz, mi pedig szárazon érkeztünk szálláshelyünkre. Valakinek attól változott meg az élete, hogy látott minket az utolsó misénken, fent, a csíksomlyói nyeregben.” A túra útvonalának utolsó napján a kis csapat visszaérkezik a városba. Úgy járják végig Csíksomlyó utcáit, hogy keresik a nagyobb szabadságot a hétköznapok pörgésébe való visszaérkezéskor. Őrzik lépteikben a hegy nyugalmát, ez az utolsó imaszakasz növeli bennük a bizalmat, hogy a jó Isten akarása ezután is éltetni fogja őket és övéiket.

Amikor a szervezőket arról kérdeztem, miben látják az imatúra gyümölcseit, van-e benne ignáci értelemben vett profit, így hangzott a válasz: „Érezhető ebben a kilenc napban a jó Isten áldása, hogy Ő akarja december–január A SZÍV

75

AnyaApaGyerekek

Szentes Anna

A házasság nem biztonsági zóna 76


Ma a házasságok több mint fele válással végződik. Közben egyre gyakoribb, hogy a párok nem teszik hivatalossá együttélésüket. Ebben a helyzetben hogyan is lehet erősíteni a házasság szerepét? Erről beszélgettünk a magyarajkú Házas Hétvége nemzeti felelős házaspárjával, Simon Bélával és Simon Julival. Mikor érett egy pár a házasságra? És mi az, aminek már az elején ott kell lennie egy párkapcsolatban, hogy az élethosszig kitartson? Simon Béla: Mások házasságáról nem tudok beszél-

ni, csak a saját példánkat tudom elmesélni. Julival már nagyon régóta ismertük egymást, mikor a néptánccsoportunk finnországi fellépésén ránk talált a szerelem. Éppen a többiek előadását néztük, és egyszer csak „véletlenül” összeért a kezünk. Nagyon komolyan éltem meg a Teremtés könyvében olvasható részt: „Nem jó az embernek egyedül, szerzek néki segítőtársat, hozzá illőt.” Isten segített a párkeresésben nekem is, Neki köszönhetem a feleségem. Az az érdekes, hogy a vágy is ezzel egy időben jelent meg bennem, a kezének simasága, bőrének illata után. Nem is értem a mai fiatalokat, akik hosszú éveket élnek le együtt, mégsem kötnek házasságot. Mitől tartanak? Nekem az a tapasztalatom, hogy Isten nem csak a szerelmet adja meg, a házasság feltételeit is megteremti. Juli, te is így emlékszel erre? Az idő nem szépítette meg az emlékeket? Simon Juli: A házasságunkat, hogy megkaptuk egy-

mást ajándékul, én sem tudom leválasztani az Istenhitről. Lakóhelyünkön, Szekszárdon hosszú ideig foglalkoztunk jegyespárok felkészítésével. Azt tapasztaltuk, hogy tarthatunk bármilyen jó előadásokat, ha egy jegyespárban kevés az elszántság, vagy nem élik meg a hitüket, nem lesz hosszú életű a házasságuk. Felemás érzés volt az, amikor jegyespárunkról kiderült, hogy a kurzust követően szétváltak útjaik, elálltak a házasságkötéstől. Tehát ráébredtek valami olyan különbözőségre, amit addig nem láttak. Megelőztünk egy válást valószínű, bár ez akkor nem volt túl lelkesítő. Bibliai képpel élve, ha nem sziklára épül az építmény, akkor összeomlik óhatatlanul, s a romok alól két sérült ember próbál kimászni. A mi házasságunk a hitünkön nyugszik. Sokan úgy vélik, mennyire könnyű volt nekünk, hiszen már diákkorunkban egymásra találtunk. Nem volt egyszerű kivárni, amíg egybe nem keltünk, és

összebútorozhattunk 6 év után! (Közben katonaság, a diploma megszerzése, az anyagi szűkösség tartós kezelése.) Ennyi idő alatt számos konfliktust, nehéz helyzetet megéltünk. Mint amikor a vándor elindul, és hol erdőbe vezet az útja, hol meredeken felfelé, és elcsigázottan pihenni vágyik, majd alkalomadtán megtapasztalja a szép kilátás ajándékát is. S. B.: Mi is megtapasztaltuk, hogy a nehézségek erő-

síthetik a kapcsolatot. Sok pár megijed a problémáktól és egymást hibáztatják azokért. Én jobban szeretek úgy tekinteni a nehéz helyzetekre, hogy mi lehet Isten szándéka ezzel, miként tudunk megerősödve túllépni rajtuk. Ilyenkor többet imádkozunk, faggatjuk Istent a hogyan továbbról. Azt olvastam nemrég, hogy az állandó nyugalom és lelki komfortérzet közepette nem fejlődik a jellem. Ezt pl. figyelembe kell vennünk a gyereknevelésnél is – ma sokan túlóvják a gyerekeiket, de így nem fejlődnek. Ez hasonló az immunrendszerhez: ahhoz, hogy megerősödjön, kellő időben jól reagáljon, szükség van a kórokozókra.

Vagyis kell egy közös nevező. Mégis miért van az, hogy a párok ennek ellenére is sokszor ellentétesen élnek meg egy-egy nehézséget? Az elköteleződés mértékétől, erősségétől függ, hogy a problémák az egyik párkapcsolatot szétrombolják, a másikat pedig megerősítik? S. J.: Eleve különbözőek vagyunk, azon kívül fér-

fiként és nőként másképp éljük meg a nehézségeket. Fontos, hogy beszéljünk ezekről a különbözőségekről, ne veszítsük el egymást szem elől! A nők munkába állása sokban nehezíti ezt. Férfiként kell helytállnunk a munkahelyen, ugyanakkor a hagyományos női szerepet is szeretnénk mélyen megélni. Ez nem könnyű, k


77

AnyaApaGyerekek

az ésszerűségen, el kell hagynunk a biztonságos zónát. Ez nehéz feladat, mert minden amellett szól, hogy legyünk óvatosak, törekedjünk a biztonságra. De ha teljes életet akarunk élni, ha jó házasságot szeretnénk, akkor kockáztatnunk is kell. S. B.: A mi felelősségünk, hogy milyen mintát adunk át a gyerekeinknek, unokáinknak, a közösségben pedig a ránk bízottaknak. Szeretem ezt a gyakran használt beszédes kifejezést: „ha Isten is megsegít…” Számomra az az üzenete, hogy még a hétköznapi cselekvéseinket is ezzel a lelkülettel, Istenben bízva kell végeznünk. Ha ezt át tudjuk adni a gyerekeinknek, a ránk bízottaknak, az ő elköteleződésüket is segítjük. Fontosnak tartom a generációról generációra történő tapasztalatátadást, a példaképek szerepét.

állandó egyensúlyozást igényel. Hogy konkrét legyek: három gyermekünk van, s ezt nehéz volt összeegyeztetni az orvosi munkámmal. Minden gyermek születését követően újra visszamentem a kórházba dolgozni, majd a harmadik gyermek után néhány évvel gyerekkörzetben folytattam, hogy több időm maradjon a családra. Bélára mindenben számíthattam, ha ügyeltem, meg is főzött nekik. Az elkötelezettség fokától függ, hogy mennyire mély bennem az elhatározás, hogy a végsőkig kitartok a házastársam mellett – esetleg az önmegvalósításom megcsorbításával is. S. B.: Az elkötelezettségünk mértéke kicsit olyan, mintha egy létrán fokonként lépegetnénk felfelé. Az elköteleződés alsó egy-két fokán nincs túl nagy nehézség, ha lenézek, nem szédülök. Ezekről a fokokról még le tudok lépni, ha valami probléma lenne a létrával. De ahogy egyre feljebb jutunk az elköteleződés létráján, a nehézségek is egyre inkább megjelennek. A magasabb fokokon szédülhetek, a mélység, vagyis a világi kísértések vonzhatnak. Ezek lehetnek Isten próbái is, hogy mennyire tudunk igent mondani rá. Hűségünk, kitartásunk próbája ez. S. J.: Ma divatos az önmegvalósítás, ahol az ÉN-t helyezzük a központba. Ez persze nagyon fontos, de emellett létezik az önátadás is. Tudnunk kell túllépni 78


Ez a lelkület a vallásos párok számára lehet iránymutató. De mi van azokkal, akik nem hitben élnek? Egyre több a kételkedő, bizonytalankodó, vagy ahogy mondani szokták, a maga módján vallásos. S. J.: Ezt nagyon aggasztónak tartjuk. Azt látjuk,

hogy még azokban a családokban is bizonytalanok a fiatalok, ahol pozitív mintát látnak maguk előtt. Nem, vagy nehezen tudnak elköteleződni. Sokatmondónak tartom az ún. „díványboldogság”, „díványkényelem” kifejezéseket, amiket Ferenc pápa használt legutóbb Krakkóban, az Ifjúsági Világtalálkozón. Úgy tűnik, hogy a fiatalok életében a kényelem lett a bálvány, sok mindent készen szeretnének megkapni. Pedig a boldogságért keményen meg kell dolgozni. Szerezhetünk örömteli perceket, élvezhetjük az életet, de így nem vagyunk elegek magunknak. Legyünk bátrak és szabadok a többre! A félelem a boldogtalanságtól, az egyedülléttől megbénít. Ferenc pápa is arra biztatja a fiatalokat, hogy merjenek felállni és elindulni a másik felé. Ez sokszor kényelmetlenséggel, lemondással jár. Áldozatot hozni soha nem könnyű, de a nemhívő pároknak is azzal kell szembesülnie, hogy ez az egyedül járható út. Annyira gyorsan változik a világ, szinte már semmi sem tervezhető, semmi sem biztos. Ahhoz, hogy értelmes céljaink legyenek, kiszámíthatóságra van szükség, de a mai világ ennek nem kedvez. Így érthető, hogy a fiataloknak rövidtávú céljaik vannak. És ez a családok nagyságát is befolyásolja. Kevés házaspár mer sok gyermeket vállalni.

S. B.: Amikor szóba kerül, hogy kevesebb a hívő a

fiatalok körében, felmerül bennem a korosztályunk felelőssége. Mi milyen keresztények vagyunk? Elég vonzó képet mutatunk másoknak? Mi úgy igyekszünk keresztényként élni, hogy az a környezetünk számára is követendő legyen. Lehet, hogy nem mindig sikerül, de törekszünk rá.

A családok, a házaspárok jó példát mutathatnak a hitük megélésével. Ugyanilyen fontos az egyház szerepvállalása. Az egyház képes lépést tartani a világban, a korszellemben tapasztalható változással? Egyáltalán feladata ez? S. B.: Ezzel kapcsolatban a Házas Hétvége mozga-

lomról vannak tapasztalataink. Közösségünk a Kárpát-medence magyar ajkú területeit fedi le. Az elmúlt 32 évben kb. 7500 pár és 390 atya, szerzetes vett már részt a programjainkon. Az aktív tagság, vagyis akik a havi találkozókon is megjelennek, 1700 párra és 80 atyára tehető. A közösségben mindkét szentséget képviseljük. Igyekszünk bekapcsolódni a plébániák életébe, a mi papunk például aktívan bevonja a házas hétvégés párokat a jegyesfelkészítésbe. Ezt a gyakorlatot nagyon vonzónak és célravezetőnek tartjuk, de sajnos nem mindenhol ez az általános. Azon múlik, hogy a plébános hasznosnak tartja-e ezt az együttműködést. S. J.: A Házas Hétvégére való meghívás általában pártól párig történik… S. B.: És milyen nagy szerepe van ezeknek a személyes kapcsolatoknak! Létrehozhatunk bármilyen szervezetet, de egy közösséget csak az emberi kapcsolatok tehetnek élővé. A személyes meghívásnak is ez a lényege: akkor tudjuk sikerrel meghívni a párokat a közösségbe, ha vonzó életet élünk. A Házas Hétvége keresztény mozgalom? Szempont, hogy a házaspárok gyakorolják-e vallásukat? S. B.: Korábban a meghívás kritériuma volt a szent-

ségi házasság, és csak olyan párok vehettek részt a Házas Hétvégén, akik legalább 5 éve házasságban éltek. Ugyanis ezeken a találkozókon nagyon sokszor a nehézségeink, egymással való konfliktusaink kerülnek szóba, illetve, hogy ezeket a nehéz helyzeteket miként oldjuk meg. Az elődeink úgy gondolták, hogy a friss házasokat megijesztené ez, mert ők még nem tudják,

mi a veszekedés, a kibékülés. A világ megváltozott, és már a saját jegyeskurzusainkon is azt tapasztaltuk, hogy a házasulandók nagy része évek óta együtt él. Előttük sincs már semmi titok, már nekik is vannak tapasztalataik a családi nehézségekről. A Házas Hétvégére olyan párokat invitálunk, akik alapvetően jól élik a házasságukat. De minden házasságban akad leporolnivaló, minden párkapcsolaton van mit fejleszteni, erősíteni, jobbítani. A mozgalom nyugat-európai tagszervezeteiben már eltörölték azt a feltételt, hogy szentségi házasságban éljen a pár. Ott már alig van házasság. Nálunk még továbbra is feltétel a szentségi házasság, de gondolkodunk azon, hogy miként szolgálhatnánk az együtt élőket azzal a nem titkolt szándékkal, hogy annyira megerősödjön a kapcsolatuk, hogy eljussanak a szentségi házasságig. Talán már a jegyesoktatás ideje alatt jó megmutatni a leendő házaspároknak, hogy minden házasságban vannak nehézségek, konfliktusokkal teli helyzetek. Egyúttal érdemes lenne azt is tudatosítani bennük, hogy ez nem jelenti azt, hogy rossz a házasságuk. Ha egy pár egyaránt ismeri a házasság napos és árnyas oldalát, felkészültebben vághat neki a közös életnek. S. J.: Pont ezért tartjuk jónak, ha a Házas Hétvégés

párokat is bevonják a jegyesfelkészítésbe. Mi merünk a problémáinkról, konfliktusainkról beszélni mások előtt is. Előfordul, hogy ez a nyíltság először meglepi a fiatal párt. Nem azt bizonygatjuk, hogy mi milyen jól csináljuk, hanem arról beszélünk, hogy fájdalmasan megélt különbözőségeinknek pl. hogyan tudtunk újra örülni. Sokszor ugyanis kiderül, hogy a saját családjukban nem esik szó a nehézségekről, esetleg már bezárultak egymás előtt. Talán emiatt is olyan vonzó a jegyespároknak, ha nyitottsággal és őszinteséggel találkoznak. S. B.: A jegyestanfolyam nyolc alkalmának egyike kifejezetten a konfliktuskezelésről, a vitatkozásról szól. A saját tapasztalataink alapján mutatunk utat a fiataloknak, hogy miként lehet megoldani a nehéz helyze- k


AnyaApaGyerekek

senki nem mer, vagy tud nyíltan kommunikálni, hogy abból ne legyen sértődés, megbántottság. S. B.: Ebben erős a házas hétvégés közösség, hogy

teket. Azt igyekszünk megértetni velük, hogy nem legyőzni kell egymást, legfeljebb a nézeteinket ütköztetni, s hogy egymás különbözőségeinek elfogadásával erősödik a kapcsolatunk. A szentségi házasság előfeltétele a jegyesoktatás. Van, hogy csupán néhány alkalommal találkozik a jegyespár az őket eskető pappal, mások hosszú hónapokon keresztül járnak tanfolyamra. Milyen a jó felkészítés? S. J.: Szerintem két oldalról célszerű a jegyespárt se-

gíteni. Jó, ha a pap is találkozik több alkalommal velük, de ez önmagában nem elég. Egy tapasztaltabb házaspár sokat tud segíteni a felkészítésben. Egyre gyakrabban találkozunk azzal a helyzettel, hogy a szülőkről történő leválás nem megy simán, és ez szintén sok konfliktus forrása lehet. Magunk között csak anyósképzőnek hívjuk azt a találkozót, ahova az örömszülőket hívjuk el. Itt igyekszünk megvilágítani nekik, hogy mit élhetnek meg a friss házasok, amikor pl. elvárásokat támasztanak velük szemben: mikor hol illik ebédelni hétvégén, hol töltsék a szentestét, folytathatnám. S. B.: Találkoztunk olyan helyzettel is, ahol a szegény menyasszonynak semmi beleszólása nem volt a lakóterük kialakításába a vőlegény családjánál, ahová költöztek az esküvőt követően. A vőlegény és az édesapja barkácsoló emberként elhatározták, hogy majd ők mindent megcsinálnak. Ez egy kedves gesztus, csak azt nem vették észre, hogy ez mennyire nem jó a mennyasszonynak. És ez baj! Úgy tűnik, sok konfliktus hátterében a kommunikációs képességek, vagyis inkább „képtelenségek” húzódnak meg. Mindenki jót akar, csak épp 80 A SZÍV december–január

ne a szőnyeg alá söpörjük a gondjainkat, hanem őszintén, nyíltan, nagyon sok tekintetben az érzésekre támaszkodva beszéljük meg a nehéz helyzeteket. Úgy gondoljuk, hogy az érzések se nem jók, se nem rosszak, hanem spontán reagálunk ezekkel egy adott helyzetre. Akár dühösek vagyunk, akár ujjongunk. Nem kell, hogy bűntudatunk legyen tőle. Mikor erről beszélünk, a párok kommunikációját erősítjük. S. J.: Egy vita során nem akarjuk a másikat megbántani. Az érzések mentén, azok kifejezésével sokkal érthetőbben tudunk kommunikálni, úgy, hogy arra a másik is reagálni tud. De sokszor még azt is tanulnunk kell, hogy miként tudjuk az érzelmeinket kifejezésre juttatni. S. B.: Fontos leszögezni, hogy csak a pillanatnyi érzéseimért nem vagyok felelős. Ha hagyom eluralkodni magamon, azért már nagyon is. Arról nem tehetek, hogy dühös vagyok, de ha haragtartóvá válok, arról már igen. A házas hétvége egyfajta tréning a házaspároknak? Mi a titka, amivel segít fejleszteni, erősíteni a párok kapcsolatát? S. B.: Mi nem módszertani ötletektől várjuk a fejlődést. A csoporttalálkozók általában hétköznap este zajlanak, 7-8 párral. Első körben mindenki a pillanatnyi érzéseiről beszél: dühös a főnökére, a gyerekére, fáradt, vagy éppen nagy öröm érte – mindenki ismeri ezeket az élethelyzeteket. Utána van egy rövid kis felvezetés, majd a párok megosztják a személyes példáikat az adott témával kapcsolatban. Attól fejlődünk, hogy meghallgatjuk egymást és megbeszéljük a dolgainkat. Hisszük, hogy a Szentlélek is ott van ezeken a találkozókon. Megtapasztalhattuk, hogy sokan a hitben is fejlődtek, növekedtek a közösségünkben. Talán ez a legnagyobb különbség a tréninghez képest: mi a növekedést Istennel, az Ő közreműködésével akarjuk megvalósítani.

AnyaApaGyerekek

Radóczy Jusztina

Szerető szigor Victor Hugo szerint „a szigor csak eldurvítja a lelkeket”. Mondhatjuk, hogy a jelenlegi társadalom szerint is negatív jelentéssel bír, mely szerint elnyomja a gyermekekben kibontakozó önálló embert. A hippi korszaknak köszönhetően a 60-as években elindult egyfajta szabadsághullám, amelyről később kiderült, a gyermeknevelésre is rányomta a bélyegét. A szabadság és a szigor két alapvető tényezője a gyermeknevelésnek, ezek jelentőségéről Bóna Adrien klinikai szakpszichológussal beszélgettünk.

Mit is nevezhetünk a nevelésben szabadságnak?

Az első úgynevezett liberális nevelési elveket dr. Spock alapozta meg, híres szülői kézikönyvében. A könyv előzménye az volt, hogy a hatvanas években előtérbe került a frusztrációmentes nevelés elmélete. Ennek lényege, hogy szabadon kell felnőni a gyermeknek ahhoz, hogy a benne lévő potenciálok megerősödjenek és meg tudja valósítani önmagát. Azóta a gyakorlat és a kutatások eredményei is azt mutatják, hogy nem a keretek nélküli nevelés és a frusztrációmentes bánásmód az üdvözítő. Szaknyelven úgy nevezik, kell lenni egy optimális mértékű frusztrációnak. Ez pedig azt jelenti, hogy bár a cél az, hogy a gyermek szükségleteit maximálisan kielégítsük, mégis fokozatosan szükség van úgynevezett hibákra, félreértelmezésekre ahhoz, hogy egymás jeleit később értelmezni tudjuk. Mire jók ezek a hibák, hogyan segítik a nevelést?

Még egészen pici korban, amikor például a csecsemő sír, nem mindig tudjuk, hogy valójában éhes-e vagy fáj a hasa, hogy játszani akar-e vagy éppen fáradt. Ha túl sok a félreértés, az természetesen problémákhoz vezethet, de ha időnként tévedünk a gyermek szükségleteit illetően, és ezeket a tévedéseket vagy hibákat azonnal javítjuk, akkor ez pozitív élményeket ad az anyának és a csecsemőnek egyaránt. Ez azért fontos, mert a későbbiekben az elhibázott lépéseket is javíthatjuk, hiszen ez az élmény megmarad a szülő-gyermek kapcsolatban. Ez az 82 A SZÍV december–január

apró félreértések mentén alakuló kapcsolat vezet majd oda, hogy egy idő után rendre és rendszerre tudjuk nevelni a gyermekünket. Azt mondják, gyermekkorban mindenki sérül lelkileg. Ezek szerint erre és a szigorra is szükség van?

Bizonyos mértékben igen, de nyilván itt apróságokról van szó, amelyek kijavíthatók és még gyermekkorban feldolgozhatók. A szigor szerintem önmagában pozitív fogalom, tehát nem az a baj, ha a szülők szigorúak a gyermekükkel és betartatják a szabályokat. Inkább az a probléma, amikor túl nagy elvárásokat támasztanak a gyermekekkel szemben, illetve rugalmatlanul és nem következetesen viselkednek a szülők. Fontos, ha a szülő bármit megtilt a gyermekének, akkor két dolgot kell tennie: egyrészt következetesnek kell lenni, tehát nem függhet attól a tiltás, hogy épp jó kedvem van-e vagy sem, a másik, hogy ebben bizony hitelesnek kell lenni, tehát a szülőnek komolyan azt kell gondolni a tiltott dologról, hogy az rossz. Milyen eszközökkel lehet elérni azt, hogy gyermekeink betartsák az általunk felállított szabályokat?

Itt a legfontosabb eszköz a motiváció, ami azonban nagyon egyéni tud lenni, hiszen minden gyermek más. Van, aki a büntetésre érzékeny és van, aki a jutalmazásra. Vannak olyan gyermekek is, akiknek nincs is szükségük arra, hogy ilyen külső megerősítésekkel motiváljuk őket a helyes viselkedésre, egyszerűen elég a megbeszélés.

A szülő mi alapján dönti el, hogy helyes vagy helytelen a gyermek viselkedése egy adott szituációban, hiszen nyilván kerülhet olyan helyzetbe, ami még a szülőnek is újdonság?

Minden családnak van, illetve úgy fogalmaznék, kellene lenni egy egységes szabály- és értékrendszerének. Ha van egy szilárd értékrendünk, és ezt hitelesen közvetítjük a gyermekeink felé, akkor biztosak lehetünk abban, hogy alkalmazkodni fognak az elvárásokhoz. Így kevésbé vagyunk zsarolhatóak azzal, hogy bezzeg a többiek megkapták, vagy megcsinálhatták, a barátnőmet elengedték stb. Ha a család egységesen képvisel egy rendszert, akkor az stabilan fog működni.

Mi történik akkor, ha például a szülőknek nincs egységes rendszerük, az egyik mindig engedékenyebb és a gyermeknek van hová menekülni?

Akkor bizony anarchia van. Sajnos azt lehet mondani, manapság társadalmi szinten sincs egységes, egyértelmű értékrend. Ma sokkal nehezebb a jó és a rossz között különbséget tenni, mint például 50 évvel ezelőtt. A túlzott szabadság társadalmi szinten is megjelenik, számos k


AnyaApaGyerekek

lehetséges út van, számos választási lehetőség és nincsenek egyértelmű szabályok, így a szülők nehezen adják át ezeket gyermekeiknek. Meg akarnak felelni a médiának, filmeknek, nem igazán tudják, melyik újságban olvasott tanácsokat kövessék. Ezért lenne fontos a párválasztásnál is, hogy az értékrend hasonló legyen mindkét félben. Ez a hétköznapi apróságokra is igaz, olyan banális esetekben, mint például, eszik-e a gyermek ebéd előtt csokit vagy sem. Ha a szülők ebben egységesek, akkor a nagy dolgokban is azok lesznek, így válnak hitelessé a gyermekek számára. Ha már beszéltünk a szigorról, beszéljünk arról is, mennyire csorbul a gyermekek szeretet érzése, amennyiben szigorú szülők nevelik őket?

Ezért fontos a következetesség pici kortól kezdve, hiszen nemet mondani meg kell tanulni a szülőnek és gyermeknek egyaránt. El kell tudni fogadni a gyermek reakcióját a nemre, hiszen az természetes, hogy a kisgyermek ilyenkor haragszik. Ezt el is lehet mondani neki, hogy igen, tudom, hogy most haragszol rám, vagy csalódott vagy, mert nem kaphattad meg a csokoládét vagy haza kellett jönni a játszótérről. Így segítjük a gyermeknek értelmezni a saját érzéseit, másrészt megoszthatóvá válik a rossz érzés. Így a megmaradó élménye nem az lesz, hogy nem kaptam csokit, hanem az, hogy értik, mi az én bajom, függetlenül attól, hogy nem teljesítik a kívánságom. Tehát a jó kapcsolat nem azon múlik, hogy teljesítik minden kívánságom, hanem hogy megértik az érzéseimet. A másik, amivel meg kell birkóznunk nekünk szülőknek, ha nemet mondunk, hogy ne érezzük mi magunk azt, hogy ezzel nem szeretjük a gyermekünket. Ha bizonytalanok vagyunk, akkor zsarolhatókká válunk. Tehát biztosnak kell lennünk abban, hogy helyes a döntésünk.

ügyelnünk arra, hogy biztosak legyünk a döntésünk helyességében, illetve ha tévedtünk, akkor azt be kell ismernünk. Itt kapcsolódik témánkhoz a csecsemőkori félreértelmezések jóvátétele, hiszen ebben a helyzetben is tudnunk kell jóvátenni a tévedésünket. Az bizony csak látszat, hogy a kamaszok azt szeretik, ha azt csinálnak, amit akarnak. Klinikai tesztek bizonyítják, hogy ők leginkább ezt úgy értelmezik, hogy senkit nem érdekel, mit csinálok valójában. Nagyon fontos, hogy szabadnak lenni csak határok és keretek között lehet. Ez olyan, mint a KRESZ. Nem mernék beülni az autóba, ha nem feltételezném, hogy mindenki betartja a szabályokat, hiszen csak így közlekedhetek szabadon. Az életben pedig vannak emberek – ilyen a szülő, pedagógus, edző, stb. –, akik azért vannak, hogy betartassák a szabályokat és büntessenek a szabálytalanságokért. A felnőtt ember számol a szabálysértés következményeivel, befizeti a büntetést vagy vállalja a következményeit. A gyermek viszont nem tud felelősséget vállalni. Hiába mondja, hogy nem kell időben lefeküdnie, mert úgysem lesz holnap fáradt, és erre ígéretet is tesz, nyilván másnap elalszik az órán. Tehát a szülő feladata és kötelessége betartatni a szabályokat és megindokolni, hogy mit miért teszünk, vagy nem teszünk. Mi a jelentősége az indoklásnak? Minden esetben szükségszerű-e, vagy szülőként egyszerűen jogom van a tiltásra?

Az indoklás egy bizonyos szintig nagyon fontos kisgyermeknél és kamasznál is egyaránt, de ki kell alakítani és fent kell tartani a jogot arra, hogy ha a gyermek nem fogadja el a magyarázatot, akkor is ragaszkodunk hozzá. Nyilván minden életkornak meg van az indoklási szintje. A hároméves gyermek nem fogja megérteni, hogy azért nem futunk ki az útra, mert elüt az autó és megsérülünk. Megtanulja, de valójában nem érti. Kamaszokkal pedig nem érdemes végtelenségig tartó vitákat folytatni, hiszen ebben a korban képesek arra, hogy semmilyen magyarázatot nem fogadnak el. Itt is be kell tartani a határokat.

Mi a helyzet a kamaszokkal? Náluk is működik ez a következetesség?

A motiváció kapcsán már beszéltünk a büntetésről is. Fontos tényező, vagy el lehet kerülni a nevelésben?

Nyilván kamaszoknál más a helyzet, hiszen ők már érvelnek, elbizonytalanítanak minket. Itt is nagyon kell

Alkati adottság, hogy egy gyermek mennyire érzékeny a büntetésre. Sajnos itt a bűnözői magatartást kell meg-


Mi a helyzet akkor, ha a szülő és gyermek temperamentuma között óriási különbség van? Okozhat ez traumát?

említeni, hiszen ők is tudják, hogy meg fogják őket büntetni, mégis megteszik, akár újra és újra. Van, akire egyáltalán nem hat a büntetés. Ezért mondjuk azt, hogy a büntetés (pl. számítógép, TV, játék eltiltás, sarokba állítás) ne legyen túl hosszú idő, mert talál magának más foglalatosságot. Legtöbbször megszokják a büntetést a gyermekek. Tudnunk kell, hogy kevés eszköz áll a szülő rendelkezésére a helyes büntetésre. Fontos az is, hogy a büntetés mellett legyen motiváció a javításra. Ezért jó az, ha nem a rosszat büntetem, hanem a jót jutalmazom. Ki kell tűzni célokat, hogy mondjuk, ha ebben a hónapban nem lesz hármasnál rosszabb jegyed, akkor elmegyünk moziba. Érdemes rövidtávú célokat kitűzni, hiszen erre még tud koncentrálni a gyermek, a távolabbi célok, mint például kitűnő év végi bizonyítvány, az kevésbé hatásos. Végül beszéljünk arról, hogy minden életkornak megvan az elengedési szintje. Miket vegyünk figyelembe, hogyan érdemes elengedni a köldökzsinórt gyermekeinknél?

Az elengedés valójában egy távolságszabályozás. Már kisgyermekkorban ki kell alakítanunk egy ideális érzelmi és fizikai távolságot. Ezt akkor kell beállítani, amikor már elkezd járni, motorozni, száguldozni a gyermek, és nekünk kell szabályozni, meddig engedjük el. Erre nagyon jó példa a játszótéri helyzet, amikor a kisgyermek elkezd felmászni a mászókára. Az egyik típusú anyuka azt fogja mondani, ne mássz fel, mert még nem tudsz, kicsi vagy és leesel. A másik anyuka felengedi a mászókára, de egy pillanatra sem engedi el, végig fogja, vezeti, tartja a gyermeket. A harmadik anyuka azt mondja, menj, nem érdekel, majd ha leesel, megtanulod, hogy nem kellett volna, és a negyedik egyszerűen csak ott áll mögötte, elengedi, de az utolsó pillanatban elkapja a gyermeket. Talán ez a típus az, aki fizikailag és lelkileg is ideálisan támogatja gyermekét.

Elképzelhető, hogy egy szorongó anyukának születik egy félelmet nem ismerő gyermeke vagy fordítva. Az biztos, hogy nagyon sok konfliktus lesz kettőjük között, de ez is megoldható, mégpedig a távolságszabályozással. Három nagy elszakadási korszak van, ezeket nagyon komolyan kell venni, és egyértelműen meghatározni a kereteket. Ez olyan, mint a madárfiókák kilökése a fészekből. A nevelésben a leglényegesebb dolgok a szülő és a gyermek közötti szeretet-kapcsolaton múlnak. Ahhoz, hogy gyermekünk az élet bármely területén meg tudja állni a helyét, elengedhetetlenül fontos, hogy betöltsük érzelmi szükségleteit. Gary Chapman pszichológus szerint minden gyermek – és felnőtt – alapvetően öt kommunikációs csatorna egyikén fejezi ki, és fogadja be a szeretetet. Ezek az ún. szeretetnyelvek: testi érintés, minőségi idő, szívességek, elismerő szavak, ajándékozás. Hiába halmozzuk el gyermekünket például ajándékokkal, ha ő arra vágyik, hogy leüljünk vele játszani. Csak akkor fogja igazán érezni a szeretetünket, ha felismerjük és beszéljük a számára legérthetőbb szeretetnyelvet. Ha megfigyeljük, hogy gyermekünk hogyan fejezi ki leginkább az irántunk érzett szeretetét, akkor megtanulhatjuk, hogy melyik gyermekünk elsődleges szeretetnyelve. Gyakran rajzol nekünk? Időnként nekünk adja a kedvenc plüss mackóját, amit két perc múlva vissza is vesz? Akkor az ő szeretetnyelve az ajándékozás. Azt mondja, hogy anya, ahhoz képest, milyen öreg vagy, egészen gyönyörű vagy? Akkor ő az elismerő szavak specialistája. Ezek adhatnak nekünk támpontokat. Természetesen minden gyermeknek szüksége van arra, hogy a szülői szeretetet és törődést minél többféle módon megtapasztalja. Azonban egyénileg, sőt életkorilag is változó lehet, hogy kinek melyik az elsődleges szeretetnyelve, amely a leghatékonyabban működik. Szeretet és nevelés elválaszthatatlanok egymástól, ugyanakkor nincsen száz százalékos receptje, vagy ahogy Bruno Bettelheim fogalmaz: „A gyermeknevelés kreatív vállalkozás. Inkább művészet, semmint tudomány…”


SzépÍrás Mihályi Anikó

Apró, hétköznapi történetek Tóth Krisztina költőt hétköznapjairól, karácsonyi szokásairól, költészetéről kérdeztük. Tóth Krisztina (1967) költő, író, műfordító 1986-ban érettségizett a Képzőművészeti Szakközépiskola szobrász szakán. 1993-ban szerzett tanári diplomát az ELTE Bölcsészkarán. Középiskolai éveiben kezdett el publikálni, első kötete 1989-ben jelent meg Őszi kabátlobogás címmel. A londoni mackók című kötetének (2003, 2006, 2013) gyerekversei meghódították a kicsiket is. 2009-ben eddigi munkásságát a Magyar Köztársaság Babérkoszorújával ismerték el. Férjével és két gyermekével Budapesten él. Idén tavasszal jelent meg új verseskötete Világadapter címmel. A Magas labda (2009) versei óta novellákat (Pixel, Pillanatragasztó), illetve regényt (Akvárium), tárcákat írt, verseit legfeljebb folyóiratokban publikálta. Mi mozdította el az epika felé, és mi ad késztetést a lírához?

Folyamatosan írtam verseket, igaz, keveset. Verseket az ember tradicionálisan folyóiratban publikál. Kötetet csak akkor állítok össze, ha úgy érzem, összegyűlt már egy erős, könyvnyi anyag. Tárcákat rendszeresen publikálok, azokba közvetlenebb módon szivárog be a mindennapi élet és szűrten ugyan, de az aktuálpolitika is. A versek sokkal stilizáltabb módon, közvetetten reflektálnak a környező világra. Novellát is rendszeresen írok, mert a novella a sűrítés műfaja, az én írói alkatomhoz pedig leginkább, azt hiszem, a tömörítés, a kondenzálás áll legközelebb. A prózában engem elsősorban a történet érdekel. Nem nagy, különös történetekre kell itt gondolni, inkább olyan apró, hétköznapi eseményekre, amelyek megírva valami lényegeset közvetítenek arról a világról, országról, amelyben élünk. Figyelemmel kísérve költészetét, mintha folyamatosan az idővel – az időben élés, illúzióvesztés, eltűnés problematikájával – dolgozna. A versek elégikus hangja talán az elfogadással, míg az ironikus hangvétel inkább az elmúlásba való beletörődéssel lenne összefüggésben…

Igen, az idő mindig is foglalkoztatott. Azt hiszem, az elé86 A SZÍV december–január

gikus hang és az ezt ellenpontozó irónia elég régen jelen van a verseimben, és ennek nincs köze sem a beletörődéshez, sem pedig az elfogadáshoz, ez a költői alkattal függ szorosan össze. Hogy világosabban fogalmazzak: engem, mint személyt nem foglalkoztat annyira az idő, vagyis a saját időm fogyását elsősorban mint költő élem meg aggodalommal. Az ember íróként nem magától az öregedéstől fél, aminek persze egy csomó kellemetlen velejárója van, ezt tudjuk, hanem attól, hogy nem lesz elég ideje a munkára. És ez, azt kell mondanom, szinte független a kortól. Rendes költő már húszévesen is ezen töpreng. A Dal a titkos életről című versében az életet – többek között – mint „testben utazó vágy”-at metaforizálja. Több versében is (pl. Csillag, Turista) a lélek mélyén feltáruló hiányra pillanthatunk. Milyen összefüggést lát – van-e egyáltalán? – a vágyak és a hiány között?

A vers természetesen a hiányt körvonalazza, arra fókuszál, hiszen a hiányba vetítjük ki a vágyainkat. De a vers konstrukció is, vagyis csak közvetve vonatkoztatható vissza a szerzőre. Én többnyire arról a hiányról vagy veszteségről tudok írni, ami már nem érint közvetlenül, vagyis érzelmileg túlléptem rajta, de alapanyagként fel tudom használni. A lány, aki nem beszélt című meséjében (2015) egy örökbe fogadott kislány történetét olvashatjuk, de a motívum már az Akvárium című regényében is szerepel. Három éve Önök is örökbe fogadtak egy kislányt, és édesanyja is befogadott gyermek. A valóság mennyit segített a fikcionált világok megteremtésében?

Igazság szerint én soha nem írok meg saját történeteket, mert nem az érdekel, hogy a személyes életemről hagyjak nyomot, ebben az esetben viszont fontos volt az az életrajzi részlet, hogy az én családomba is örökbefogadással érkezett meg a kislányom. Az Akvárium című regényt még azelőtt kezdtem írni, hogy

Lili megjött, és mindenképpen szerettem volna befejezni az örökbefogadás előtt. Semmi személyes nincs a könyvben, ami magát a sztorit vagy a szereplőket illeti, de maga a regény mégis mélyen személyes. A lány, aki nem beszélt című mesekönyv elsősorban az identitáskeresésről szól, arról a folyamatról, amikor egy kiskamasz elkezdi keresni a gyökereit és elkezdi érdekelni a múlt: a családja múltja is. Ez akkor is roppant fontos, ha vér szerinti gyerekről van szó, egy örökbe fogadott gyerek esetében pedig még problematikusabb és izgalmasabb. Hogyan tudja összeegyeztetni az írást, a felolvasásokat, utazásokat a családi élettel? Mennyire szigorú a napirendje?

Nehezen, mint a legtöbben. A férjem és fiam elég sokat segítenek, de így is túl vagyok terhelve. Nincs szigorú napirendem, mert két gyerekkel elég nehéz tervezni. Ha semmit nem szervezek, és például aznap nem is főzök, hogy hosszabban tudjak dolgozni, akkor jönnek gázórát cserélni, vagy belázasodik valamelyik gyerek. Szóval nincs napirendem, csak azt tudom tenni, hogy fontossági sorrendben intézem a dolgokat. Időt lecsípni már csak az alvásból tudok, ezért amikor például kéziratokat küldenek nekem, hogy olvassam már el ezt vagy azt a novellát, vagy valakinek a verseit, akkor azt a legritkábban tudom megtenni, hiszen a saját munkámmal sem tudok haladni. Néha hetekig csak fordítok vagy valami felkérést teljesítek. Nehéz beosztani az időt, üresjárat jóformán nincs is, pedig arra is szükség volna néha.

A másik szokás még a fiam gyerekkorában alakult ki, és azóta is tartjuk. Ez nem szorosan az ünnephez, hanem magához a télhez kapcsolódik. Amikor leesik az első hó, elkészítjük a Titkos Hóembert, aki aztán a következő év első havazásáig a mélyhűtőben lakik egy dobozban. A Titkos Hóembert a fiam, amikor kisgyerek volt, mindig csak kivételezett vendégeknek mutatta meg. A hóember az első igazi hónál visszatér a kertbe, szépen elköszönünk tőle, aztán elkészítjük az utódját. Most is várakozik egy Titkos Hóember, és biztos nagy öröm lesz majd neki, ha megjön az idei hó. Vélhetően nálunk élnek a világ legöregebb hóemberei, matuzsálemi kornak számít náluk az egy év! Nemrég ki kellett takarítanom a mélyhűtőt: hát, az idei hóember eléggé kiment már a formájából. Ötzinek becéztem szegényt, és arra biztattam, tartson ki még egy kicsit.

Hogyan készülnek a karácsonyra? Van valamilyen családi hagyományuk?

Min dolgozik mostanában?

Feldíszítjük a lakást, ez fontos része a készülődésnek. Én soha nem decemberben vásárolom az ajándékokat, egész évben gyűjtögetek. Ha év közben meglátok valami olyasmit, aminek örülnének a családtagjaim vagy a barátaim, akkor megveszem, és elteszem. Egy nagy kincsesdobozban várakoznak a meglepetések – így nem kell kapkodni, és mindenki olyasmit kap, aminek igazán örül. Régi családi hagyomány nálunk, hogy szenteste az asztalon piros almába tűzve ég egy gyertya. Később az almát annyi szeletre vágjuk, ahányan az asztal körül ülünk, és azt kívánjuk, hogy jövőre mindnyájan ugyanígy üljünk itt. Ez lesz a második karácsony, hogy apám nincs velünk. Erre elég nehéz gondolni.

Egy tárcanovella-kötetet állítok össze, ez jövőre, a Könyvhétre jelenik meg. Befejeztem egy mesekönyvet is, ennek megjelenését a Könyvfesztivál idejére tervezzük, de ehhez persze az kell, hogy a grafikus is elkészüljön az illusztrációkkal. A tárcakötet címe az lesz, hogy Párducpompa, a mesekönyv címén még gondolkodom kicsit, amíg a rajzok meg nem születnek. Szeretném, ha ez is megjelenne még addig, amíg a kislányom óvodás, mert elsősorban az óvodás és kisiskolás korosztálynak szól. k


SzépÍrás

Tóth Krisztina versei:

Idő, idő, idő Scherter Juditnak Gyerekkoromban egyik rokonunknál, a megözvegyült, flanelinges erdész szűk lakásában, az ormótlan bútorok közt magasodott egy kinyitható ajtajú állóóra. Tele volt belső rekeszekkel, amitől titokzatosnak, céltalannak tűnt, akárcsak osztálytársamék udvarán az üres galambdúc. Állóóra, mondták a felnőttek komoly arccal, és mivel évek óta nem járt, azt hittem, méltóságát a mozdulatlan mutatók adják. Szüleimnek karórájuk volt, idejük soha. Vágyni kezdtem távoli időmbe, odaátra, ahol majd lesz saját állóórám, amelynek mutatóihoz nem nyúlhat senki. Ne húzd az időt – figyelmeztettek mindig induláskor. Unatkoztam. Egy vadászalbumot nézegettem a földön, nyulak és őzek tágra nyílt szemét. Húzni az időt nem olyan egyszerű. Évek telnek, míg megtanulod, hogy kell becserkészni és mögéje kerülni. Húzom az időt, át az életem árnyas rengetegén: a lába összekötve, húzom magam után, elejtve vonszolom, mint egy szánkót, a holt időt. Kérdezik: mi az a zsinór ott a képen? Mi van a kötél végén, ami túllóg a láthatón? Semmi, válaszolom, és néha megkérdik, ki az, aki húzza. Az én vagyok, felelem ilyenkor, én vagyok öregen.

88


Ki ne fuss az időből – mondogatták, nem lesz nyelvvizsgád, házad, gyereked, lekésed az utolsó buszt, a legnagyobb szerelmet, nem lehetsz balett-táncos, nem lehetsz fiatal anya, öreg anya se lehetsz, nem szaladhatsz mezítláb ennyi ember közt át az életeden, nézz a lábadra, már megint az a gyerekkori szandál van rajtad, lóg a csatja, szaladj gyorsan a többiek után! Futottam, mint a nyulak, mint az őzek, tágra nyílt szemmel, lüktető bordákkal, émelyegve, álmodott és váltott cipőkben, folyton lemaradva, botladozva a kép sarka felé, aztán felnéztem, már sötét volt és az időből egyszer csak kiértem.

Sajnálom – mondta. Nincsen több beszédem az egymás szavába vágó évszakokkal, a lépcsőn lepörgő levéllel: mindenre van már hallgatásom. A szó nélkül hagyott virágzás, nem mondom, zavarba hoz néha, ilyenkor félrefordulok, vagy úgy teszek, mintha mit se tudnék. Memorizálok. Megjegyzem a dombot, ahogy a domb is elismétli a vonatot, naponta kétszer, és az eloszló füst után a látvány helyreáll. Keret vagyok. Megőrzök, átfogok. Bevéstem régen tenyerembe az összes járható utat: csukott, járhatatlan tenyér. Az időt úgy mérem, ahogy a kérgen megtett hosszú-hosszú nap után a gyantacsepp leér.


SzépÍrás

Dal a titkos életről Titkos életem parkoló autók között suhanó macska, árnyék a tűzfalon, emlék, a sarkánál beszakadva, Titkos életemet virrasztó szaruhártyádon élem, felkarcolt szemeidet hunyd egyszer rám egészen, Titkos életem visszhangos, üres szoba a fejben, ablakán kihajolva egyszer feketét énekeltem, Titkos életem galambtetemtől bűzlő, beroskadt háztető, sápadt ruha az égen, a halál egyszer majd belenő, Titkos életem repedés, ami túlfut az élő arcon, út az idő mögé, egy hely, ahol nem haragszom, Titkos életem állomás, amelyen a vonat átrobog, csönd lesz és vaksötét, amire tízig számolok, Titkos életem néhány beszkennelt pillanat, gyűrött oldal, ami egy elveszett füzetből itt maradt, Titkos életem hiányos, örökre érthetetlen, fakuló arcaimmal te olvass össze engem, Titkos életem teliszemetelt, sárga töltés, testben utazó vágy és földi tereken időtöltés, Titkos életemet, hogy titkos legyen, mindig bezárom, hajnalban ajtaján ököllel dörömböl az álom, Titkos életemet eltelni látod éppen, felkarcolt szemeidet hunyd egyszer rám egészen, Titkos életemet hogy éljen, kitaláltam, égeti villanyát abban a messzi-messzi házban. 90 A SZÍV december–január

Születésnap Ma van a születésnap, mikor anyunak szülni kellett. Nekem most nem kell szerencsére, engem csak ünnepelnek. Ha egyszer gyerekem lesz, gondolnom kell majd arra, hogy én is szüljek, hadd legyen neki is szülinapja!


91

SzépÍrás

Marton Árpád

A Pillanat, a Soha és az Örök háromszögében Medgyesegyháza, Gyula, Szeged – szülőhelye, nevelő és kenyéradó városa afféle lelki topográfiát jelöl ki Simai Mihály tollán. Költészetében a világ szelíd, lírai benyomásai mindegyre végső létkérdésekre nyílnak. Leküzdeni a leküzdhetetlent – fogalmazza meg a költészet küldetését, és visszafogott, halk szavú lírája csakugyan drámai színezetet nyer, amint a látható világ káprázatai közt felfedezi a láthatatlan nyomait, az időn túlit az időiben. „Olyan szerelmes vagyok a Létbe, / mint teremtéskor a Teremtő Isten...” – írja a legnagyobb keresztény misztikusok hangján. Simai Mihály költészete fájdalmasan szép szembenézés múlandóságunk és öröklétre szomjúhozó vágyaink kettősségével. Teológiai érvényű képekben, megejtő közvetlenséggel fogalmazza meg emberlétünk titkait és az isteni szféra jelenvalóságát, amely állandó rejtelemként húzódik végig létünk és világtapasztalatunk folyamatán: „A Végtelenre / sóvárog / szívem, / – és, nem tudom, talán csak sejtelem, de / egy-egy föl-fénylő percben azt hiszem: / a Végtelen is sóvárog szívemre.” Simai Mihály József Attila-díjas költő válogatott régi és új verseit a Lazi Kiadó adta közre nemrégiben. Három esztendeje kezünkbe adtál már egy kötetnyi válogatott verset. Mi történt az azóta eltelt időben?

Azóta is válogattam őket! Az ember örökké válogat. Fölfedezi elfeledett verseit, fölújítja, újjáteremti őket. Másokat meg kidob. Van, ami fönnmarad az idő rostáján, van, ami nem. Az én időm rostáján legalábbis. Hogy aztán a nagy idő rostáján mi marad fönn, azt majd az utókor – illetve, ahogy veled szoktuk nevezni: az ufókor – bíráló szeme meglátja. Kemény munka volt a válogatás. Először azt tűztem ki magamnak: nyolcvan év – nyolcvan vers. Csakhogy a versek folyton visszafeleseltek, hogy én is, én is, én is! Meg újakat is írtam. Ezért aztán olyan lassan készült el, mint a Luca széke. 92 A SZÍV december–január

Hogyan vizsgázik a költői tisztesség mérlegén, aki korábban már nyilvánosságra került verseit javítgatja, átigazítja?

Kegyetlenül javítok, kegyetlenül csiszolok, és kegyetlenül kidobok. Ha hibáztam, leginkább azzal hibáztam, hogy nem datáltam a verseimet. Visszafelé azonban kár bánkódnom ezen. Így aztán a kötet sem rajzol kronologikus pályaképet. Az elején a legújabbak szerepelnek, entrée gyanánt. Ezután jönnek a gyerekkor, az ifjúság, az első szerelem versei, de ez sem valódi kronológia, a végén pedig szépen beleveszünk a misztériumokba. Vagyis inkább az Élet nevű misztériumjátékba. Misztériumjátékként élem meg az életet. Természetesen nem így kezdtem, azonban idő jártával az ember sok mindenre rájön ilyen vonatkozásban. Olyan kérdésekre, mint az, hogy itt állok a végtelen tér egy pontján, megszülettem a végtelen idő egy percében… És ámulva kérdem: miért ide? Miért épp most? Miért ebbe az országba, ebbe a családba, ilyen körülmények közé, ilyen adottságokkal… Áll az ember a Pillanat, a Soha és az Örök háromszögében, és nézi-nézi. A Pillanat: villanófény. Az Örök: örökkön égő nap. A Soha pedig? Mindent elnyelő fekete lyuk. Az interneten látni egy filmet: amint egy fekete lyuk elnyel egy napot. Félelmetes látvány. Tulajdonképp benne van az emberlét drámája. Több versemben is ez a hármas a vezérszólam. Próbáltam megküzdeni velük. Eljutni oda, hogy a Pillanatnak élek, az Öröknek dolgozom

és alkotok, a Sohával pedig vitatkozom. Próbálom lefokozni nagybetűs főnévből időhatározóvá úgy, hogy soha föl nem adom! Ha az élet – mint állítod – misztériumjáték, ezzel megmagyaráztad, miért érzi úgy az ember, hogy a verseid tulajdonképp egyetlen összefüggő költeményt alkotnak. Abban ellenben nem vagyok biztos, hogy ennek a misztériumjátéknak az élet-e a főszereplője, vagy valami más. Lehet, hogy a halálról írod a költeményt?

Életről és halálról. Feleselek az elmúlással. Embervoltunkhoz méltatlannak érzem, ugyanakkor kénytelen vagyok elfogadni. Az ember próbál muszáj-Herkulesként megküzdeni az elmúlással. Úgy, hogy igyekezzék valamit átmenteni a pillanat oldaláról a Soha megkerülésével az Örök oldalára. E gigászi küzdelemben a költészet meglehetősen gyönge fegyvernem. Mennyire képes védelmet nyújtani számunkra az elkerülhetetlennel szemben?

A vers meg akar születni. Az anyanyelv életfája teremni akar. Ugyanakkor szavakkal megnevezni a megnevezhetetlent – ez elég nehéz. Mondjuk bár sorsnak, végzetnek vagy akár Istennek. Az alkotó embert fojtogatja a kimondhatatlan kimondásának kényszere. Hozzá még azok a keserű élmények, amikor az ember át-átpillog a létezés túloldalára. Az élettől való búcsúzás közben is szeretne beleveszni az élet csodáiba…

Keserű és fanyar ízek, de azért néhány csepp méz is. Jó lenne megmenteni a maradandóságnak magunkból, amit csak lehet. Alkotással, tettekkel, szeretettel, egymás iránti őszinteséggel, áldozatkészséggel. Ebben az emberiség-galaxisban meghatározott pályán, körben, meghatározott vonzások és választások között élünk, forgunk és haladunk valami felé. Kedvenc teóriám az, hogy mi, emberek tulajdonképpen szeretet-bolygók vagyunk, mert a szeretet vonzásában és a szeretet magunkhoz vonzásának igézetében járjuk pályáinkat az emberiség-galaxisban. Az benne a szép és ugyanakkor a nehéz is, hogy Szeretet-Napoknak is kell lennünk egymás számára. Ha volt valaha a földön aranykor, ez lehetett a fővonal az isteni alaptantervben. Talán mindez csak utópia? Manapság nagyon úgy fest… A költészetnek a nyelv a hangszere. Nemrégiben napvilágot látott egy lemez megzenésített Simai-versekkel. Mégis folyton az az érzésem, hogy valójában a verseid megversesített zenék.

Jól érzed. A nyelv zenéje: ez az a bizonyos őserő, ami a ritmust adja. Kimeríthetetlen táptalajt a teremtéshez. A szépséghez. k


SzépÍrás

Gondolkodtál már azon az ellentmondáson, miszerint a költészet egyszerre roppant szemérmes, ugyanakkor roppant szemérmetlen műfaj? Már csak amiatt is, minthogy az olvasó rendesen úgy van kettesben a verssel, hogy szinte úgy érzi: azt a verset ő írta-írja. Gondolsz az olvasóra versírás közben?

Régebben nem gondoltam erre. Csak az utóbbi két évtizedben. Ott van például a Fogj kezet ezzel a verssel! Ebben közvetlenül szólok az olvasóhoz: „tudd: benne vagy ebben a versben / tudd: te magad vagy a vers bennem / tudd hogy nem is lehetne lennem / ha te nem lennél verssé bennem”. A költő léte és az olvasóé normális esetben szimbiózis. Hisz hogyan is lehetnél máskülönben „a mindenség utcazenésze”? A magad alkotta kép mindkét szava egyformán fontos…

Mióta élek, keresem, hol van a végesben a végtelen. Nagyon sok ilyen képet találsz a költészetemben. Akárhogy nézzük: a véges és a végtelen között egyensúlyozunk. És nem hisszük el, hogy csak az egyik oldal létezik. Kell, hogy legyen a másik. Ez a tartomány a transzcendencia. Ami nem mérhető, nem kézzelfogható, tudományosan nem megközelíthető, intellektuálisan nem megragadható. De lehetetlen, hogy ne legyen. Az én olvasatomban a mindenség teljes egész, és annak az egésznek csak egy része a látható, megfogható, kimutatható és mérhető. A másik rész az az ismeretlen tartomány, amiről a Hamletben beszélnek, vagy a létezés túloldala, ahogy én írom. Lehet, hogy ez az oldal csak egy kis bölcsőde ahhoz az iskolához képest, ami ott vár ránk. Én mindenesetre hiszek abban, hogy ennek a misztériumjátéknak lehet jó folytatása is.

Az az érzésem, ahogy haladunk az idővel, Simai Mihály egyre könnyedebb léptekkel vonul a földi lét mezsgyéi felé. Úgy is mondhatnám, egyre lirizáltabban éled át azt, ami egyre fenyegetőbb. Mi a titkod?

Az egyensúly, a harmónia keresése. Van az emberben egy belső törekvés az egyensúly megtartására. Ez alap94 A SZÍV december–január

törvény. Az életszerelem valamit ellensúlyoz a halálfélelemből. Persze ironikusan is fölfoghatom, mint amikor valaki énekel. De azt énekli: én nem félek, a macska fél, de én nem! Az élethez bátorság is kell. Amennyire lehet, az ember félresöpör minden negatívumot. Volt benne elég részem mostanában. Miközben megpróbáltam félresöpörni a Sohát, a Soha visszavágott: meghalt a feleségem. Mégis muszáj talpon maradni. Alkotni kell. Karácsony misztériuma az egyik legmeghittebb titok ebben a – Simai Mihállyal szólva – élet-halál misztériumjátékban. Gyermekség, nosztalgia, remény. Változtak-e a fényei nyolcvan, költészetben eltöltött esztendő alatt?

Ebben a Krisztus-kozmoszban, ahol élnünk adatott, a karácsony misztériuma a legszentebb. Gyermekkoromban szegénységben és reménységből éltünk – háború előtt, alatt és után –, de a karácsonyaink igazi meghitt, szívmelengető, szeretet-fényű karácsonyok voltak. Manapság, azt hiszem, sokan érezzük úgy, hogy az a régi, szívből áradó, meleg fényesség eltűnik, s helyét egy sokszínű, hivalkodó, csábító, de mind hidegebb, számítóbb vásári fényáradat foglalja el. A karácsonyi ének és ima hangját sajnos legtöbbször túlharsogja a vásári kikiáltók hangzavara. Ahogy azt a Csak megy a vásári ricsajban fogalmazza meg: nem lát nem hall nem érez csak megy a vásári ricsajban a vigasságot árulók az álorcákat árulók az önmagukat árulók Betlehem-hazát árulók hazug forgatagában egy nagyon szegény nagyon régi angyalos havazásból ragyogó talán-sosem-volt Karácsony felé megy a jászol felé ahonnét még nem lopták el a KISDEDET

OLVASSA A SZÍV

DIGITÁLIS VÁLTOZATÁT! Nem kell tárolni, virtuális könyvespolcán bármikor eléri

Ajándékba is vásárolható

Kiadványát több eszközön is elérheti

Pár kattintással azonnal olvasható, előfizethető

W W W . D I G I T A L S T A N D . H U/A S Z I V

KépGaléria Zanati Zsófia

Minden kép előhív egy másikat

ő

Elég volna csak néhány könyvének címét ideírni: Via Regia Hungariae; Ezt az utat bejártam; Arc/Mások; Gömör ködben, fényben; A Megváltó hét szava a keresztfán; Valahol, Európában; Lengyelország ködben, fényben – amelyekből rögvest kiolvasható, mire vállalkozott fotográfusként Móser Zoltán. Ő az, akit elbűvöl a feketére csupaszodott fák látványa, mert bennük is embereket lát, a kövek formájából és a vedlett vakolatokból – s még ki tudja mi mindenből, amit a Teremtő eléje és objektívje elé hozott – Magyarország körvonala sejlik át, képein az Európa más-más városaiban megörökített ablakok-tornyok-utcák párbeszédbe elegyednek, ahogyan réges-régi s újabb portrék is a falakon, ha a kiállítás képeit maga rendezheti el. Miközben ezerszám kerülnek eléje, sohasem elégszik meg a részletekkel – az Egészet akarja látni és láttatni – összecsengéseket és rokon sorsfordulókat, hagyományt, népzenét és költészetet, történelmet, művelődéstörténetet, képzőművészetet. Mind-mind esszékbe, fotográfiákba, könyvekbe, kiállításokba gyűjtve, átitatva azzal a személyességgel, elhivatottsággal és szenvedélyes szeretettel, ami olyannyira jellemző minden munkájára. Móser Zoltán a Magyar Művészeti Akadémia tagja, Balogh Rudolf-díjas fotográfus gazdag pályájából villantunk fel néhány jellemző kockát 70. születésnapja alkalmából.

Leltárba vétetett Hatalmas mennyiségű képanyagot őriz Móser Zoltán azokról az utakról, amelyeknek során legendás Trabantjával végigjárta a Kárpát-medencét, és gyakran a szinte járhatatlan utakon valami isteni csoda nyomán újabb és újabb apró templomokat, elképesztő szépségű részletekben gazdag épületeket, megejtő emlékeket fedezett föl „az Isten háta mögött”, hogy aztán minden apró zugot lefényképezzen és kötetekbe rendezze, mintegy felleltározva Európa kincseit. Nemcsak templomokat, freskókat, de népdalokat, írásos emlékeket is. Nem volt rest: 96 A SZÍV december–január

benzint, autót, s főként önmagát sem kímélve rótta a kilométereket esőben, fényben, s hozott fel – ahogyan nevezi „Alámerült Atlantiszom” – elsüllyedt kincseiből hat kötetnyit. S talált hozzá egy bátor kiadót is a győri Magyar Kultúra Kiadó személyében, amely a jelképek erdejét végigszelő tanulmányokban és a Kodály Zoltán munkássága előtti tisztelgésben is látott fantáziát. Móser Zoltánnak kétszer volt 70. születésnapja – a Petőfi Irodalmi Múzeumban legalábbis úgy ünnepelték már egy évvel korábban, mintha a szám kerek volna. A kerek előtti születésnapon azonban, a tőle szokásos szerény és szabadkozó módon, nem vitt, hanem hozott. A Petőfi Irodalmi Múzeumnak a 69. születésnapján, 2015 márciusában írók, költők, irodalmi emlékhelyek fotográfiáit adta át megőrzésre, feldolgozásra, további használatra. Első íróportréját egyébként 1968-ban készítette Stószon Fábry Zoltánról, az utolsót pedig az 50 éves Vörös Istvánról 2014-ben. Íróportréiból a Magyar Írószövetségben is bemutatott két teremnyit, már csak azért is, mert kíváncsi volt, miféle párbeszédre képesek a költők-írók fotográfiái egymás közelségében. Az Írószövetségbe – ő, akinek saját bevallása szerint esze ágában sem volt könyveket írni, de aztán így hozta az Élet – természetesen „hazajárt”. Egyebek mellett itt mutatták be Valahol, Európában című kötetét is. Már ez az album is feltűnést keltett a rejtett kultúrtörténeti értékek, de főként eddig figyelmen kívül hagyott kultúrtörténeti párhuzamok felmutatásával. A képek több kiállítás anyagában is felbukkantak, egyebek között a Forrás Galériában, Befejezett képek címmel. Móser maga is úgy tudta, hogy csak fekete-fehér fotográfiái vannak, egészen addig, amíg otthon

a sötétkamrában ki nem húzott egy fiókot, benne több ezer színes képpel. – Színeset csak akkor készítek, ha valami bődületesen nagy színélményem van – meséli. – Sokan kérdezik, hogy ha ezek a képek befejezettek, ez azt jelenti-e, hogy a többi befejezetlen. François Soulages írja egyik tanulmányában, hogy az a kép, ami filmre készül, befejezett, ami digitálisan, az befejezetlen. Nagyon sok könyvem jelent meg, ezek nagy része fekete-fehér fotó, és 99%ban a Kárpát-medencéről szól. A Valahol, Európában ötlete Brüsszelben született, fogalmazhatnék úgy, hogy Brüsszel vagy Bécs, vagy hogy a Nyugat általában felbosszantott, de ez így nem pontos. Arra gondolok, hogy úgy tűnik: mi mindent a Nyugattól tanultunk itt Keleten, pedig ez nem igaz. Összeállítottam tehát egy olyan kötetet, amelyben látható egy-egy híres európai város – Párizs, London –, s vele szemben, a másik oldalon egy Isten háta mögötti falu, amelyet a térképen is alig lehet megtalálni, s mégis, akár meg is fordíthatnánk a képeket. A kettő között van egy-két milliméteres hézag, s abban egy gondolat… Brüsszelben is bemutattuk ezt a kötetet, s ott ebből semmit nem értettek.

Képpárokban gondolkodom – Szerintem a világot a kettősség tartja össze – véli a művész. – Ádám és Éva teremtése óta: férfi és nő, fent és lent, észak és dél, a jobb és a bal, és így tovább. Képpárokban gondolkodom – Jelenits István mondta egyszer, hogy úgy dolgozom, mint a kártyajátékos: az egyik lap előhívja a másikat, egy kép előhív egy másikat. Ugyanakkor van olyan fotóm, ami nem tűr meg maga mellett mást, hiszen a képek erősítik vagy gyengítik egymást. Nagyon sok olyan albumot készítettem, amelyben az egyik oldalon egy kép, a másikon pedig egy idézet látható, amely nem pontosan arról szól, amiről a kép, ezért szinte egymásnak feszülnek. Ugyanakkor számomra ez egy játék is. Eszembe jut, hogy a hasonlatról és a szimbólumról Il�lyés Gyulának van egy nagyon jó gondolata: hogyha az ív minél nagyobb, annál jobb, de ha az ív nagyon hosszú, valahol megszakad, akkor nem értik a hasonlatot. Ezek a képek úgy hasonlítanak, hogy ellentétei is egymásnak. B. Kovács István az egyike azoknak, akik gyakran kísérték el felfedező útjaira a fotóművészt. A Gömörológia írója, aki maga is számos tanulmányt jelentetett meg – egyebek között a gömöri népmesékről – máig emlegeti k december–január A SZÍV 97

KépGaléria

Kép-Tár-Ház

azt a fotózást, amely Gerlice-pusztára vezette Mósert. Megnézték Gömörben azt a helyet, ahol Bartók Béla először találkozott az élő népdallal egy ott cselédeskedő kibédi székely lány jóvoltából. A hajdani kúriának ma már csak a romjai vannak meg. Szomorú? Szép? Felemelő? Mindhárom egyszerre.

„Szomorú fűzfának harminchárom ága erre reászállott harminchárom páva...” – A népdalok – akárcsak a Biblia – valóságos szimbólumtár. Aki énekli, annak nem kell tudnia. Engem mindig érdekeltek a szimbólumok, tízezer népdallal dolgoztam az elmúlt évtizedekben. Ez volt az első eset, ahol megálltam, és a címben említett népdal négy soráról egy hetvenoldalas tanulmányt írtam – meséli nevetve Móser Zoltán. – Erre leltem földnek nyomát címmel Kodály Zoltánról egy köztes könyvet írtam, mert szerettem volna a gyerekeknek egy olyan könyvet a kezébe adni, ami nekik is, szüleiknek is kedves. Amikor Balázs fiam született, észrevettük, hogy ha egy hangon zümmögtünk, akkor megnyugodott. Én aztán ebből az egy hangból föl akartam építeni a zene kultúrtörténetét és az emberiség történetét: hogyan született ebből az egy hangból három, aztán a gyermekdalok, a pentatónia és így tovább. Akkor kezdtem el gyermekeknek írni, s ezért nevezem ezt is köztes könyvnek, mert a tudós és a gyerekek között szeretnék közvetíteni. Azt tapasztaltam, hogy Kodály Zoltánról a frázisok szintjén tudunk, például, hogy „Kodály-módszer”, de mást semmit. Amikor azt hallom, hogy „Kodály és Bartók”, nem is értem, miről beszélnek, mert ha van két ember, aki különbözik, akkor ők ketten azok. Bölcsészként engem a szövegek érdekeltek, ugyanakkor bármikor bemehettem a Zenetudományi Intézetbe, és bármikor megkérdezhettem a hozzáértők véleményét arról, amit írtam. 100 A SZÍV december–január

A bonyhádi Kép-Tár-Ház stílusosan az Ars Sacra című tárlattal nyílt meg az ősszel, amelyen a magyar keresztény művészet ezer évét mutatta be 25, többnyire fekete-fehér fotón, amelyet közel tízezer képkocka közül választott ki a művész. Több nagyméretű fotográfián láttatta a Magyar Nemzeti Múzeumban őrzött 10. századi korpuszokat, a színes fotográfiákon 13-14. századi freskók, oltárképek szerepeltek. Ezt a kiállítást nem csak nyitó-, de gondolatébresztőnek is szánta, mondván: a barokk óta az egyházi képzőművészet – a templomépítészettel ellentétben – mintha alig fejlődött volna. A művész Rákóczi utcai magángalériájában rendre bemutatja majd életművének egy-egy szeletét. Egy évvel ezelőtt többnyire gyertyatartókat faragott fából, s közben eladta a bicskei házat, s visszaköltözött Tolna megyébe, a szülőföldjére. – Márai írja a Naplójában: „nem tudok írni, mert nem látom az olvasók arcát” – idézi a művész egyik kedves alkotóját. – Az a jó könyv, az a jó kiállítás, ahol elképzelem a nézőket, az olvasókat, így azoknak írok és mutatom be a képeimet. Most már nem én megyek hozzájuk, hanem ők jönnek el hozzám. Móser Zoltán Szekszárdon született (1946), de igazi szülőhelye a Tolna megyei Tevel, hisz minden gyermekkori emléke ide köti. Innen Bonyhádra került gimnáziumba, majd a budapesti bölcsészkar magyar–történelem szakára, ahol 1970-ben végzett. 27 évig dolgozott egy középiskolai kollégiumban Budapesten. Tanított általános iskola alsó és felső tagozatán, tizenkét évig a PPKE Bölcsészettudományi Karán. 2006 óta nyugdíjas, s még abban az évben beválasztották a Magyar Művészeti Akadémia tagjai közé. 1965 óta fotózik. Az első két kiállítását még egyetemi évei alatt rendezték, azóta közel kétszáz kiállítása volt. Több, a magyar művelődéstörténetről és a magyar középkorról szóló tévéfilm forgatókönyvét írta. Ezeken kívül mintegy 70 könyvhöz készített fotókat. Több mint harmincöt éve jelennek meg írásai a mai magyar irodalom, a modern magyar művészet, fotóesztétika, a magyar középkor, a népköltészet és népzene témáiból.

SzínTér Dyekiss Virág

A szeretet, ami összetartja a világot Amikor a faluközösségekről beszélünk, tudjuk, hogy egymással szoros kapcsolatban élő emberekről van szó, akik egy életet élnek le egymás közvetlen közelében. Nyitott és ugyanakkor zárt világukban kevés olyan titok lehetséges, ami napvilágra ne kerülne, bármikor be lehet kopogni a másikhoz, az ajtók nincsenek zárva.

k

Kívülállók nagyon nehezen tudnak beépülni a falu kialakult rendszerébe, olyan sok szálon szövődik össze az ott élők sorsa és mindennapjai. Sokat hallunk róla, hogy mi minden tartja össze a közösséget: hagyományok, szokások, íratlan törvények. Azt is mondhatjuk, hogy a szeretet tartja össze a világot. A különböző hagyományok és szokások ennek a szeretetnek a kifejeződési formái. Természetesen sok olyan erő munkálkodik és munkálkodott hajdan is, ami a szeretet kötelékének ellenében hat, az egykori faluközösség nem a mennyország volt, nem szabad túl ideális képet festeni róla. Ennek ellenére most nem az árnyoldalakra helyezzük a hangsúlyt, hanem a szokások mélyén meghúzódó szeretetnyelvekre. Gary Chapman számos magyarul is olvasható könyvében fejti ki az öt szeretetnyelv elméletét, melyek ismerete lassan talán beszivárog a köztudatba. A szerző véleménye szerint az emberek öt alapvető módon fejezhetik ki egymás iránt érzett szeretetüket, ezeket nevezi ő szeretetnyelvnek. Az öt alapvető szeretetnyelv az amerikai pszichológus szerint a következő: közösen töltött, minőségi idő; egymásnak tett szívességek; ajándékozás; testi érintés és elismerő, kedves szavak. Mint a beszélt nyelvek esetén, a szeretetnyelvek között is van olyan, amit anyanyelvi szinten, folyékonyan beszélünk, könnyedén nyilvánulunk meg rajta, s van olyan, amit alig vagy egyáltalán nem tudunk megérteni, azaz ebben az esetben szeretetkifejezésnek értelmezni.

Gyakran több nyelvet is ismerünk, használunk, de van egy, ami a kedvencünk. Természetesen mindez fejleszthető, és jó is időt, energiát ölni a nyelvtanulásba. Érdemes tudni magunkról, hogy mi a szeretetnyelvünk, és kinyomozni házastársunk, kedvesünk, gyermekünk, k


SzínTér

getéssel, dalolgatással teltek. Más társasmunkák is voltak, amikor egész estéket együtt tölthettek az emberek, mint a tollfosztó vagy a kukoricafosztó.

szüleink, barátaink szeretetnyelvét. Milyen jó lenne úgy közeledni a másik felé, hogy annak ő (is) örüljön, és érezze, megbizonyosodhasson róla, hogy szeretjük. Hiszen végül is ez lenne a cél. A hagyományos közösségekben mind az öt szeretetnyelv nagy szerepet töltött be az emberek közötti kapcsolatok megszilárdításában.

Minőségi idő A sok együtt töltött idő fontos cementanyag volt a közösség tagjai között. Együtt voltak különböző munkafolyamatok során, szerettek együtt dolgozni, ezért olyan munkákat is inkább közösségben végeztek, amit egyedül is lehetett volna. A libapásztor gyerekek együtt játszottak, a felnőtt asszonyok egyszerre mentek le a patakra mosni. A vízhordás, a kútra menés fontos találkozási, beszélgetési alkalom volt, melyre minden nap sor kerülhetett, sőt, akár naponta kétszer is. Míg a legtöbb spontán alkalom egyneműek közötti beszélgetés volt, addig a kútnál könnyen volt rá lehetőség, hogy legény és leány találkozzon, ha a férfi is éppen akkor vitte itatni az állatokat, amikor a leány vízért ment. A legfontosabb közösségileg együtt töltött időszakok a téli estékre időzített társasági munkaalkalmak voltak. A legközismertebb a fiatalok fonója, ahol a munka mellett meseszó hangzott fel, játszottak, táncoltak a párválasztás előtt álló ifjak. A héten legalább kétszer volt fonónap, ahol a legények érkezéséig haladt igazán a munka, utána már inkább a szórakozásé volt a főszerep. Azonban nem csak ez az egy fonó működött a falvakban. Kalotaszegen például háromféle fonó volt. A kislányfonóban a fonás készségének elsajátítása volt a cél, ezért ők a legrosszabb minőségű szösszel gyakorolhattak. A nagylányfonó a közismert, játékokkal és egyéb szórakozással tarkított ismerkedési alkalom. Végül az asszonyfonó, melynek két-három köre is működött, ahol a legkomolyabb munka folyt. Ők fonták meg a kender legnagyobb részét, az esték munkával, csendes beszél102 A SZÍV december–január

Fontos volt a nemek szerint elkülönült együtt töltött idő. Ilyen volt az asszonyfonó, de a férfiak is összejöttek esténként, apró tüzet raktak, beszélgettek vagy mesét hallgattak. Erdélyben fát vágni, erdőlni jöttek össze a férfiak, több napig is távol voltak, s ez sok együtt töltött időt jelentett. Az emberek megismerhették egymás gondolatait, aktuális történeteiket, sőt, a közösség egyéniségét biztosító szövegkincs legfontosabb darabjai is újra meg újra előkerülhettek. (Emlékeztek, amikor a bíró szekerét a legények felvitték a ház tetejére?) Különleges élmény volt a valamilyen ünnepi, szakrális vagy mágikus céllal összegyűlő közösség együtt töltött ideje. Ezt mi is ismerhetjük: ha lelkigyakorlaton vagy valamilyen más csoportmunkában akár idegenekkel vagyunk együtt, a nap végére szoros kötődést érezhetünk irántuk. Erdélyben számos olyan szokást ismerünk, amikor 5 vagy 9 leánynak, esetleg asszonynak kellett ös�szegyűlnie a varázslat sikere érdekében. Járvány ellen kilenc leánynak kellett körbeszántania a község határát, vagy öt asszonynak csumainget készítenie, melyet kitettek a falu határába. Az esküvő előtti ünnepi készülődés, a férfiak számára a rituális sírásás mind olyan alkalom, ami egyre jobban megszilárdította a kapcsolatot. És akkor még nem is szóltunk sok-sok egyéb közös tevékenységről, hiszen mindezt felsorolni lehetetlen lenne (tojásfestés, mise, mise után játszás, séta, sokféle falubejáró szokás, stb.).

Szívességek A szívesség olyan szeretetkifejezés, amikor valamiben segítünk annak, akit szeretünk. Megtesszük ezt akkor is, ha úgy érezzük, hogy az illető más megoldást is választhatna, akár egyedül is megoldhatná a problémáját, de szeretetből mellé állunk benne. Mint fentebb, a minőségi idő esetében is láttuk, jól megszervezett alkalmai voltak a közösségi segítségnyújtásnak, de spontán lehetőség is került a másiknak nyújtott szívességekre. A nagyobb munkákat mindig együtt végezték, a közösség valamelyik tagjának a hasznára.

Házépítésnél akár az egész falu, de legalábbis az egész rokoni és baráti hálózat segített a munkában. Az aratás, a szüret szintén lehetett ilyen munka. Ezek tervezhető, akár ismétlődő tevékenységek voltak, de bajban ismerhető meg a jó barát: kihez tudunk fordulni a hirtelen helyzetekben. Bizony a föld terméséből élő ember számára végzetes lehetett egy rossz pillanatban érkező jégeső, és ilyenkor gyors, terménymentő betakarításra volt szükség, amiben a legközelebbi barátok segítettek. Váratlan nehéz helyzetet eredményezhetett, ha valamelyik családtag megbetegedett, balesetet szenvedett, tehát munkaereje kiesett, esetleg még ápolásra is szorult. Erdélyi példa szerint a községben az volt a szokás, hogy tavasszal kiterítették a tél folyamán megszőtt anyagokat a fákra, kerítésre, hogy a nap sugarai fehérre süssék – ugyanakkor azért is, hogy mindenki láthassa, mennyit dolgozott az asszony a télen. Egy fiatal anya sérült gyermeke gyógykezelése miatt nem jutott hozzá a szövéshez egész télen, ezért anyukája megszőtte helyette a megfelelő mennyiséget, és neki is volt mit kiterítenie a tavaszi napfénybe. A fiatalasszony számára nagyon maradandó élmény lett édesanyja szeretetének ez a kifejeződése. Ünnepek előkészítése is számos közösen végzett, szívességi munkával járhatott, mint pl. a lakodalom előtt csigatészta-készítés vagy kalácssütés. Szívességet jelenthetett valakit felvenni a kocsira és elvinni a városba, kölcsönadni egy kis sót, tojást, tejet, esetleg dagasztóteknőt, egyebet. Lehet erre a folyamatra úgy is tekinteni, mint egy le nem írt, de mindenki által tiszteletben tartott szerződésre, az elvégzett munka viszonzásért kiált, végeredményben egy soha le nem záruló számláról van szó mindkét részről. Igaz, de az is egészen bizonyos, hogy a kapcsolat szépsége-épsége is szerepet játszik a folyamatban, hiszen nagy fájdalmat okoz, ha valaki nem jön segíteni, pedig elvárható lenne. A kölcsönadás kimondottan bizalmi cselekedet volt, mert a kölcsönvett tárgy használatával el lehetett venni a tehén tejét, akár

megrontani, halálra szánni az eredeti tulajdonost. Gary Chapman azt tanácsolja, hogy ha nem sikerül meghatároznunk a szeretetnyelvünket, nézzük meg az ellenkezőjét: mi fájna jobban. Ennek alapján a szívességek szeretetnyelve az életet jelentheti a faluközösségben.

Ajándékozás Az ajándékozás elsősorban a párválasztáshoz, a szerelemhez kötődik a faluközösségekben, ami talán nem is meglepő, hiszen ekkor éli át a legerősebb érzelmeket a legtöbb ember. A legény különböző használati tárgyakat cifráz ki szerelmének, aki szégyenlősen-büszkén használja vagy elteszi örök emlékbe. E használati tárgyak a lány leggyakrabban végzett munkáihoz kapcsolódnak, így mindig emlékeztetheti őt szerelmére. Kaphat orsót, guzsalytalpat a szövéshez, faragott sulykot a mosáshoz, cifra kapanyelet a mezei munkához. Boldog közös pillanatokra emlékeztet a faragott pünkösdi evező vagy a búcsúból hozott mézeskalács. A leány hímes tojást készített választottjának, inget, zsebkendőt varrthímzett számára, bokrétát kötött kalapja mellé, számos tárgyi ajándékkal kifejezhette szeretetét. A szeretetkapcsolat megpecsételésére szolgáló rituális ajándék nem csak szerelmesek között volt szokásban, hanem egymásnak örök barátságot fogadó lányok között is. Szépen elkészített mátkatálat küldtek a barátnők, hogy kifejezzék összetartozásukat. Később elsősorban ételt ajándékoztak egymásnak, disznótoroskor kóstolót küldtek, ételt vittek a frissen szült fiatalasszonynak, ünnepkor kalácsot, bélest osztogattak, a gyerekek kaphattak madárka alakú, kenyértésztából készült finomságot. A szülők részéről apró kedveskedés k


SzínTér

volt a gyermek számára egy kis gyümölcs, csutkababa vagy akár a mezőn talált kisnyúl. A karácsonyi ajándékozás csak a 20. században vált szokássá.

Testi érintés A testi érintkezés is kultúránként szabályozott, s a magyar faluban igen kevéssé kutatott ennek hagyományos módja. A szerelmi élethez tartozó érintésekkel kapcsolatban készültek feltárások Varga Mária és Balázs Lajos által. Az utóbbi kutató vaskos kötetben összegezte a csíkszentdomokosi emberek nemi kultúráját, mely 2013-ban jelent meg, tehát egészen friss, új kutatási irányról van szó. Ugyanakkor a szeretetnyelvként alkalmazott testi érintés nem csak a szerelmesek közötti erotikus érintésekre korlátozódik. A kisgyermeket höcögtető, simogató, mondókázó nagymama, a térdét fájlaló gyereke könnyeit letörlő anyuka, vagy a síró barátnőjét átkaroló nagylány, vagy a temetésen az özvegy hátát lapogató szomszédasszony ezt a szeretetnyelvet alkalmazza. Igazán fontos kutatási téma lenne ez.

Elismerő, kedves szavak Az elismerő szavak használata a lejegyzések szerint nem volt különösebben elterjedt szeretetkifejezési mód a magyar hagyományos közösségekben. Az illető távollétében szívesen beszéltek erényeiről, jó képességeiről, de szemtől szembe nem volt szokásban az efféle. Az érzelmeket szóban inkább szimbolikus módon fogalmazták meg, amiből érthetett az, aki tudott olvasni a sorok között. Mondanom sem kell, hogy egy erre a kommunikációs formára berendezkedett kultúránál mindenki érti ezt a nyelvet. 104 A SZÍV december–január

A népdalok jelentős része szolgált arra, hogy valaki elmondja érzéseit, kifejezze szeretetét. Az ajándékozáshoz hasonlóan a legtöbb népdal a szerelmi érzés kifejezésére való, a szeretett személy dicséretét zengi. Különösen egyértelművé vált ez, ha az éneklő tréfásnak tűnő átköltéssel élt, amitől még inkább illett valakire a dal. A tánc közben elhangzó táncszók, csujogatások konkrét dicséretet vagy szeretetkifejezést is megfogalmazhattak (pl. A te lábad úgy kijárja, Mezőségben nincsen párja vagy Zöld erdőben liliomszál, rabod vagyok, mert megfogtál). A találós kérdések, mesék is tölthettek be ilyen szerepet. Magyar anyagban sajnos megint csak nincs arra vonatkozó kutatás, hogy ezeknek mi volt a rendszere a közösségben.

Táncos alkalom mint a szeretetkifejezés esszenciája A fiatalság ősszel és tavasszal számos táncmulatságot szervezett magának, melyek közül a legfontosabb a farsangi, különösen a húshagyókeddi mulatság, de lényegesek a lakodalmak is, ahol a házasemberek is bekapcsolódhattak. Ezek az alkalmak különösen ös�szesűrítve tartalmazzák az öt szeretetnyelvet. Az egész estét együtt töltik a részt vevők, ami hosszú minőségi idő, közös élmény. Az előkészítési munkák szívesség adását és elfogadását teszik lehetővé. A leány hajába köthette a legénytől kapott pántlikát, a másik pedig a leánytól kapott bokrétát tűzte kalapja mellé, tehát megjelenhettek az ajándékba adott tárgyak. Az énekléssel, csujogatással szóban is kifejezhették szeretetüket, s a táncnak lényeges eleme a testi érintés, egymás átkarolása is. A fenti példákon láthattuk, hogy a mindennapi munkáktól az ünnepeken át az egészen ritkán előforduló krízisekig (pl. járvány) minden élethelyzetben megjelenhetett a közösséget összetartó szeretet, valamelyik szeretetnyelv kifejezésében. És a legszebb az egészben, hogy ez ma is így van, így lehet, mert ez az emberi természet sajátossága.

Kemenes Tamás

A cselekvő szép A különféle „posztok és izmusok” napról napra hatékonyabban rekesztik ki életünkből mindazon értékeket, eszmei kincseket, amelyek nélkül pedig alig-alig lehet igazán emberhez méltó életet élnünk. A Túl posztokon és izmusokon című kötet, bár szabályos eszmetörténeti tanulmányokat tartalmaz, messze több puszta tudós „babrálásnál”, „elmúlt korok” eszméinek szakavatott analízisénél; elsősorban épp a kötést, a jelenvalóságot – kissé fontoskodva úgy is mondhatnánk: az életet – érdemes keresnünk benne.

a

A Magyar Művészeti Akadémia (MMA) és a Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) által 2014 októberében fiatal kutatók számára kiírt pályázat, melynek nyertes munkáiból jelen kötet készült, „kiemelt figyelemben részesítette a politika és az esztétikum kapcsolatára, […] valamint a művészetfilozófiai koncepciók társadalmi relevanciájának bemutatására koncentráló eszmetörténeti kutatásokat”. A pályázati folyamatban végül 24 tanulmány született, a Túl posztokon és izmusokon ezek tematikus egységekbe rendezett „sűrítményeit”, pontosabban sajátos hangsúlyok mentén megalkotott rövidítéseit tartalmazza, nagyjából 600 oldalon. (A szövegek később teljes terjedelmükben, önállóan is megjelennek majd.) Olvashatunk a kötetben többek közt Kemény Zsigmond és Asbóth János „érzékenységfelfogásáról” (Mórocz Gábor); a 20. században Magyarországon is erőteljesen jelentkező, Hamvas Béla és Prohászka Lajos gondolkodásán is mély nyomot hagyó „válságfilozófiákról” (Farkas Szilárd); építészet és társadalmi felelősségtudat kapcsolatáról Ligeti Pál életműve vonatkozásában (Jász Borbála); a művészetfilozófiai koncepciók műkereskedelemre gyakorolt hatásáról (Sípos László); az ’56-os szabadságharcot feldolgozni igyekvő komolyzenei alkotásokról (Windhager Ákos); a rendszerváltás előtti erdélyi lírában megfigyelhető „identitásalakzatokról” (Szilveszter László Szilárd); a tömeg- és az elitművészet ellentétéről (Tóth Gábor); a 20. századi bábművészet és politika kapcsolatáról, a köztéri szobrok jelentőségéről…

Az „elmúlt korok eszméi” csak annyiban múltak el valóban, amennyiben valódi képviselőik immár nincsenek jelen; csak akkor, ha többé már nincs meg senkiben az a hitelességen túli „súly”, amellyel képes lehet (újból) élővé, jelenvalóvá tenni őket számunkra. Ez az egyszerű, tiszta – és meghökkentő erejű – gondolat szinte a kötet összes tanulmánya hátterében tisztán felfedezhető, ám Pető Zoltán Edmund Burke „politikai esztétikáját” elemző-értékelő írásában – jelen sorok írója szerint – kivételesen szép formában, majdhogynem tettként mutatkozik meg. Ez a szöveg valószínűleg a kötet (és a sorozat) egyik csúcspontja. A Túl posztokon és izmusokon végül talán a hazai könyvkiadás néhány bántó hiányosságára is képes lesz felhívni a figyelmet. Épp ideje lenne, hogy magyarul is olvashassuk, például, az amerikai „konzervatív reneszánsz” alapító géniusza, Russel Kirk The conservative mind című írását; vagy hogy újra kezünkbe vehessük Burke Töprengések a francia forradalomról című korszakos jelentőségű művét (amely kb. 20 éve beszerezhetetlen). FALUSI MÁRTON szerk.: Túl posztokon és izmusokon. Művészetelméleti tanulmányok. Budapest, 2015, MMA MMKI – L’Harmattan Kiadó. (MMA Ösztöndíjas Tanulmányok, 1.)


SzínTér

Simon Erika

BRÜNNHILDE NEW YORKBAN ÉS TISZANÁNÁN „A Tisza-parton üldögélve beszélgettem a vízzel, vagy a víz beszélt hozzám. A sors-motívumok csírái, Brünnhilde küldetése talán már innen eredt. Az erőt, az akaratot, a pályához való hitet itt imádkoztam ki” – beszélgetés Kovács Eszter operaénekessel.

Beethoven-, Mascagni-, Bartók-operák főszerepeit énekelted s felléptél Wagner-drámák hősnőjeként a New York-i Metropolitan Operában, a londoni Covent Gardenben, Firenzében, szerte a nagy európai dalszínházakban. A zeneirodalom csodálatos remeke az a négy opera, melyet A Nibelung gyűrűje cím fog össze. A monumentális zenedráma sorozat főszerepe, égi nőalakja, Brünnhilde… Ez a szerep életedben egyszerre idézheti meg szülőfaludat Tiszanánát és New Yorkot, a hitet és a zenét. És talán advent, karácsony emlékeit is!

Ha patetikus mernék lenni, azt mondhatnám, Brünnhilde-i sorsom bizonyos értelemben beteljesedett. A Walkür halál-híradását sokszor elénekeltem, de talán még többször a nagy monológot, a megváltás dallamait Az istenek alkonya záróénekében. A Siegfried halálát követő gyász-zene által én apámat sirattam el valaha a pályám kezdetén, később azután már a testvéremet is. Így találkozik az élet a művészettel. A katarzis megtisztító ereje, ahogy Brünnhilde a máglyáig eljut, számomra a művész sorsa is: küldetés. Brünnhilde a híres halálhíradás jelenetben közli, hogy testvére, Siegmund veszít a Hundinggal vívandó párbajban. Én Brünnhildeként az öntörvényű, elmúlni vágyó, csodálatos testvérem génjeivel néztem a zenedráma mélységeibe, a szakadékba. Szó szerinti értelemben is megéltem ezt a szakadékba nézést a New York-i Metropolitan Opera Karajan-féle rendezésében. Sokméteres magasságban kellett állnom és énekelnem, miközben a díszletező munkások a bokámat fogva igyekeztek a biztonságérzés halvány vigaszát adni számomra. Elképesztő sors a művészpálya, amelyben az élet hétköznapisága találkozik a művészet katar106 A SZÍV december–január

zisával, a zene mindent kimondó, élet-halál mélységű kinyilatkoztatásával. De Tiszanána, a gyermekkor áhítata veled maradt New Yorkban is. Talán ez adott hitet és segített elviselni a sok idegen, új élményt a szakadatlan küzdelemben, munkában?

Tisza-parti magányomból indultam el valamikor, a természet gyönyörűségeit sűrítve lelkembe. Együtt a fákkal, különösen a szülőházam előtt álló, óriásivá nőtt akácfával, Életfámmal, amely nekem színpadon mindig a Walkür kőrisfájaként jelent meg. A természet szeretete elvezetett az istenhithez, amely szegletköve lett az életemnek. Gyermekkorom templomának istentiszteleteire szépen felöltöztünk, mi lányok virágot is vittünk a kezünkben, ünnepeltük a vasárnapot. Nagyapám az első sorban ült mint presbiter, hangja mindig kihallatszott az éneklésnél. Ma is őrzöm ereklyeként a zsoltároskönyvét. Az igazi hitre felnőtt korban leltem. Valami belső hang egy megvalósíthatatlan elvágyódást sugallt, ősi akácfám elmondhatná, ha beszélni tudna: a fa monumentálisra nőtt, törzsét nem érem át; bár gallyai száradnak, elpusztíthatatlan. A természet szépsége, a fák, erdők öröme ismerős lehetett számodra a zenében, talán éppen a Siegfried opera „erdőzsongásában” is.

A fával kapcsolatom van gyermekkorom óta. Madarak lakják: harkály, gerlice, tengelice. Amikor virágba borul, mámorító illata van a tiszanánai udvarnak, végül virágszőnyeg terül a fa alá. Sorsomat a Tisza is meg-

határozta, egyedül jártam ki átúszni, anyámék állandó félelmére. Mennem kellett a határba, a pusztába, az ég alá. Ma is ezt csinálom, ha otthon vagyok; a fekete föld végtelensége vonz, az aranyló magyar paraszt-nyár. A Tisza-parton üldögélve beszélgettem a vízzel, vagy a víz beszélt hozzám; a sors-motívumok csírái, Brünnhilde küldetése talán már innen eredt. Az erőt, akaratot és a pályához való hitet itt imádkoztam ki. Életed nagy részét a világ más és más városaiban töltötted. Adventet, a karácsonyi ünnepeket is. De a tiszanánai ünnepek ezeket a napokat bizonyára átmelegítették…

Karácsony alkonyán édesapám nagy kosár szalmát hozott be a házba, hogy begyújtson a kemencébe. Arcára még most is emlékszem, ahogyan kipirult, amikor a kemence szájából hátratolta a parazsat és elhelyezte a tepsiben sütendő krumplit, ami fenséges vacsora lett. Édesapám görögkatolikus volt, talán génjeimben megtalálom ezt a tiszta, megmagyarázhatatlan erőt. Az ünnepi istentiszteletre hárman mentünk: nagyapám, öcsém és én. Nagyapám presbiter volt, az első sorban ült, mi az iskolások helyén. Krisztus Urunknak áldott születésén angyali verset mondtunk. Később hányszor énekeltem Wagner Wesendonk-dalok ciklusából az Angyal című remek tételt! A jászolban fekvő kis Jézus számomra a gyermekkorom igazi, valódi karácsonya, mert a szerény, szegényes, de meleg fészek világú kis Jézusnak a várása egyszerű volt, de méltó a tisztasághoz, amiben mi lélekben éltünk. Igen, mi elhittük, hogy a Jézuska hozza a karácsonyfát. Ebből a naiv hitemből nőttem ki igazi hívőként felnőttkoromra. Szüleim egyszerű parasztemberek voltak, kemény munkával teremtették meg a mindennapi kenyerünket a Gondviselő csodájával. Gyermekkoromban tele volt a templom, ahová ma is eljárok, ha itthon vagyok, és orgonálok a maroknyi gyülekezet örömére, Isten dicsőségére. A mai szentesték öröméhez tartozik Bach Karácsonyi oratóriumának meghallgatása. De külföldön megélt adventjeim is felejthetetlenek. Rómában énekeltem a Szent Cecília

Akadémián Janáček ószláv, Glagolita miséjének szoprán szólóit. Ez a mű mélységes leborulás a Teremtő és a teremtés előtt. Ekkor napi olvasmányom volt Dosztojevszkij regénye, a Karamazov testvérek. Nem tudok betelni Zoszima sztarec gondolataival, aki azt mondja Aljosának: szeresd a könnyeidet, ne szégyelld ezt a megszállottságot, mert ez csak a kiválasztottak ajándéka… A Szent Péter Bazilika mellett laktam égzengés és villámlás között s ott bolyongtam egyedül Bernini oszlopsorainak erdejében… San Franciscóban egy másik adventi időben épp Brünnhilde szerepét énekeltem felváltva példaképemmel: Birgit Nilssonnal… A szent misztériumban olykor félelem és feszültség is jelen volt. A siker azonban életem egyik legnagyobb karácsonyi ajándéka lehetett. Adventem ajándékai még: édesanyám decemberben született, életre szóló tanácsokkal, lelki gazdagodásom ajándékaival, „csodatevéseiről” külön fejezetet lehetne írni. Pályám kezdetén egy koncert után azt mondta: még messze vagy tenmagadtól, tartsd a gyeplőt ilyen egyszerűen és pontosan. Decemberben született Eszter lányom, akiben a tehetség több mederben folyik, vagy zuhog, pályám folytatása lehetne, ami a hangi adottságot illeti. Gyönyörűen énekel Bach zenét, ami az egyik legnehezebb feladata a koncertező énekesnek. Adventkor született a férjem is, Tréfás Miklós szobrászművész, szülőfalum „csodatevője”, aki az én szerelmetes református templomom elé Kálvin János szobrot ajándékozott szívből. Születésnapi kis plasztikát kaptam tőle: Per ignem, azaz, a tűzön át… A tűz meghatározója volt már gyermekkoromnak is, nem tudtam betelni a kályha lángjainak lobogásával. Belső izzás lett ebből: szerepeim fókusza. A megmentő tűz, az áldozati tűz Wagner opera-történeteiben, a Walkür, vagy Az istenek alkonya jeleneteiben! k


SzínTér

ez életem ajándéka, spirálja. „S minden, ami sorsomat fonta, itt van, a szívemig ér” (Nagy László). Sikereim apám, anyám, testvéreim, különösen öcsém életének, halálának apoteózisává váltak, amikor is a szerepeim fájdalom-mélységében megtaláltam az ő sorsukat is. Sejthető volt-e már gyermekkorodban az énekesi hivatás, az operai pályafutás reménye?

A zeneművek, a szonáták ismerős, örömszerző formai eleme a visszatérés. A Te életedben is jelen vannak a visszatérés dallamai.

A Tisza elküldött, aztán visszahívott. Csónakos is voltam, illetve segítettem a révésznek a tiszai kompnál; sőt, a Tisza közepén úsztam is egyet az utasok nagy rémületére, a faluban ma is emlegetik. Férjem grafikus- és szobrászművész, beleszeretett az én otthoni világomba és olyan szép strandot és csónakkikötőt tervezett a partra, hogy Tiszanána elnyerte „a Tisza legszebb strandja” címet. Pályám megmérettetéseiben, kint a világ nyüzsgő, lüktető forgatagában kimondhatatlan vágyat éreztem a szülőházam iránt. Elhatároztam, hogy megőrzöm örök biztonságot adó, mélységesen mély emlékek oltáraként. A harangszó reggel, este ‒ mindennapi áhítat, lelki táplálék. Nem is engedtem, hogy a gyülekezet kevés pénze miatt elhallgasson a harangunk, hanem vettem egy automatát, hogy ne kelljen külön harangozót fizetni. Bármikor, ha a kapun belépve indulok a kert felé és ott meglátom a templomtornyot, megnyugszom: rendben van minden. A művész sorsának idegi, érzelmi megterheléséből visszatalálni a nagyon egyszerűhöz, 108 A SZÍV december–január

Már az általános iskolában is énekeltettek velem szólót. Később a gimnáziumi években ‒ diákrendezvényeken ‒ állítólag a templomig hallatszott a hangom, ami meglehetős elismerést jelentett, mert a templom jó messze volt. Amint később kiderült, a Wagner-énekesi kritériumok egyikének már kezdtem megfelelni. A Földművelési Minisztériumból valaki látogatóba jött a TSZ-be, és ő szólt a szüleimnek, hogy meg kellene hallgattatni engem az egri zeneiskolában. Az egri Dobóba jártam, ez a gyönyörű barokk város nekem akkor börtön volt a nagy pusztai szabadságom után. Diákszállóba kerültem. Állítólag hangosan sírtam, szinte hisztérikus rohamot kaptam, amikor édesanyám otthagyott. Aztán betörtem. A zeneiskolába beiratkoztam; hála Istennek, ott nagyszerű tanárokkal találkoztam. Közülük még ma is tanít Ida néni, köszönet néki. Auer Gyula tanár úr is nagy szeretettel kísérte végig a fejlődésemet az operaházi tagságomig. Ott volt az operavizsgámon, amikor először énekeltem a később annyi sikert hozó Judit szerepemet, Bartók A kékszakállú herceg vára című remekében. A Zeneakadémián a kor nagyjai fogadtak: Rösler Endre, Maleczky Oszkár, Závodszky Zoltán.

Az akadémiai évek előtt a miskolci konzervatóriumba kerültem. L. Pekker Zsuzsa, gyönyörű hangú énektanárnőm tanított, bontogatta a hangomat. Az ő meleg, bársonyos színét kerestem én is a saját adottságaimban. Ma már tudom (éppen Wagner írja), hogy a tehetség egyik fontos ismérve a csodálatra való képesség. Albérletben laktam a Jáky családnál, zeneszerető, hívő emberek között. Valahogyan mindig odavitt, fentről irányított utam, ahol lélekben is gyarapodhattam, nem csak hangban. Vasárnaponként feljártam az avasi református templomba. Mint az Alföld szülötte, nem tudtam megszokni a dombos vidékeket. Ahogy fölmentem a rengeteg lépcsőn a templomig, mindig az járt az eszemben, ilyen nehéz kapaszkodás lesz a pálya is.

Toldi Éva

„A zene karon fog minket…” Vikman Pál az Orlando Énekegyüttes művészeti vezetője, akivel a reneszánsz és a barokk zenei világáról beszélgettem, valamint arról, milyen helye volt a zenének, a kórusműveknek a késő középkori és kora újkori kultúrában, s milyen szerepük lehet a mában.

Orlando Énekegyüttes, 2009

Veszprémben az elmúlt két évtizedben több régizenei együttes, kórus alakult. Biztatónak látszik, ha a megtelt templomokra és koncerthelyszínekre gondolunk, hogy éledőben van a régebbi korok (a reneszánsz és főleg a barokk) zenei kultúrája iránti érdeklődés. Bár az is megfigyelhető, hogy a közönség e koncerteken legtöbbször ugyanazokból az emberekből áll, s kevés közöttük a fiatal. Mindez intő jel is lehet akár, amely zenei nevelésünk mulasztásaira hívja fel a figyelmet.

Vikman Pál vezetésével, s nevét is a reneszánsz jeles németalföldi zenészegyénisége, Orlando di Lasso nyomán választotta. Évente több alkalommal adott koncertjeiken – melyeket elsősorban templomokban tartanak meg az akusztikai háttér és az egyházzenei opusok tematikája miatt is – legfőbb törekvésük, hogy megismertessék a reneszánsz és a korabarokk egyházi

k

A főként reneszánsz és barokk zeneszerzők műveit megszólaltató Orlando Énekegyüttes 2000-ben alakult december–január A SZÍV 109

SzínTér

zene nagy egyéniségeinek szakrális alkotásait a hallgatósággal. E kultúrtörténeti korszakok zenei sajátosságai, zeneszerzői ugyanis szinte alig ismertek már a mai ember előtt.

Nem könnyű tisztán látni – vallja meg Vikman Pál –, hiszen a témával foglalkozó történészek már a legalapvetőbb kérdésekben sem értenek egyet, például, hogy mikor kezdődött és ért véget a középkor. Ráadásul a művészet különböző területeit sem mindig egy időben vagy azonos mélységig érte el a változás szele. A reneszánsz korszakot a 14. és a 16. század közé helyezi el a lexikonok többsége, a zenében viszont csak a 15. század második felére alakul ki lassan e stílus. Érdekes az is, hogy alig akad, akinek a zene, és nem a képzőművészet vagy az építészet jut eszébe először, ha a reneszánsz szót hallja. Sőt, ha megkérdeznénk embereket az utcán, ki volt a világ legnagyobb festője, majdnem biztos, hogy reneszánsz alkotót neveznének meg, de nagy bajba kerülnének, ha a korszak zeneszerzőiről érdeklődnénk. S ez nem azért van, mert a zene nem volt ugyanolyan fontos és értékes abban a korban, mint a képzőművészet és az építészet. Ellentmondást fedezhetünk fel abban is, amit az iskolákban tanítanak erről a korszakról ma a diákoknak. A különböző művészettörténeti kiadványok ugyanis a reneszánszra vonatkozóan általánosítva úgy fogalmaznak: „bölcsője Itália volt”, s e stílus jellemzője „az antik görög-római művészet újjászületése”. A helyzet azonban az, hogy ezen állításokból egyik sem igaz a zenére. És az ember joggal visszakérdezhet: Honnan indult a zenei reneszánsz, ha nem Itáliából, s miért nem volt a zenében újjászületés? A válasz a két kérdésre összefügg. Ugyanis a görög-római zene nem volt lejegyezve. Az épületek, a mozaikok, a szobrok, vázák megmaradtak az antik korszakból, de a zene nem, s ha nem ismerték, nem is születhetett újjá. Egyébként nagyon érdekes, hogy az antik görög korszakból maradtak fenn úgynevezett betűkottával lejegyzett rövid zenei példák, töredékek, melyeket épp a reneszánsz fedezett fel! Ezekből egy csokorra valót Gregorio Paniaqua spanyol zenész, Atrium Musicae de Madrid együttesével – fantasztikus forrásismerettel és rendkívüli képzelőerővel, 110 A SZÍV december–január

néhány betűből rekonstruálva egy elképesztő kultúra zenéjét – lemezre is rögzített 1978-ban. Furcsa, de azoknak a görögöknek a zenéje, akik az európai kultúrtörténetben a tudományok, a filozófia és a többi művészet alapjait vetették meg, idegenül cseng a mai fül számára. A klasszikus zenében nem, de a délszláv és balkáni népzenében maradtak nyomai. Azt is írják általánosságban a reneszánszról, hogy elfordult a vallástól, Istentől – ez pedig nyilván nemcsak a zenére nem érvényes, hanem az irodalomra és a képzőművészetre sem. Palestrina például gyakran Petrarca verseire írt dallamokat, s e versekben is gyakran említi Istent, s még szerelmes strófáiban is Mária-utalásokkal, angyalokkal találkozunk…

Mindez arra utal, hogy a reneszánsz korának megítélésében sajátos ideológiai szempontok is tükröződnek a különböző korokban. A felvilágosodás ideológiája például szerette a reneszánszot felhasználni arra, hogy láttassa: az egyház mennyire meggyengült, s hogy az emberek elfordultak Istentől. A kor egyházi zenéje azonban ennek az ellenkezőjét tükrözi. Mi jellemezte e korszak zenéjét, zeneszerzőit, mennyire voltak „egyháziasak”, és akik egyházi zenét írtak, világi műveket nem is alkottak?

Az egyházi zene akkoriban egyet jelentett az úgynevezett vokálpolifóniával, ami, kicsit leegyszerűsítve, többszólamú kórusmuzsika. A reneszánsz vokálpolifóniával kapcsolatban általában egyetlen szerző neve kerül elő, ő Palestrina. Ez viszont már nem kicsi, inkább durva leegyszerűsítése a valójában elképesztően színes és gazdag reneszánsz vokális zenének. A szerzők többsége írt világi zenét is, s ez alól Palestrina sem kivétel, de jellemzően más-más zenei szerkesztésmódot használtak világi és egyházi műveikben: az előbbi gyakorta (de nem mindig!) egyszerűbb, dallamosabb, míg a bonyolultabb ellenpont és imitációs szerkesztés az utóbbiakban fordul elő inkább. Ha kicsit visszakanyarodunk az időben, a gótika utolsó korszakához (melyet Ars Nova néven emlegetünk), meglepő példára bukkanunk. Guillaume de Machaut, aki pap, költő és zeneszerző is volt egy személyben, élete vége felé megírta zenetörténetileg is rendkívül jelentős Notre Dame miséjét, de kora különböző költészeti (és zenei) formáiban (ballada, rondeaux, virelais, lais) körülbelül 400 verset (és hozzá dallamot) alkotott.

Élesebb határ választja el a hangszeres zenére „specializálódó” szerzőket, hiszen ők döntően vagy kizárólag világi zenét írtak, de a vokálpolifóniát művelő szerzők ugyanilyen ritkán írtak hangszeres műveket. Ne feledjük azonban, hogy a hangszerek ugrásszerű fejlődése (a reneszánsz korszak végéig) vezetett el a barokk zenekar megjelenéséhez és egy sor új zenekari és hangszeres műfaj kialakulásához. Milyen viszonyban volt a zene és a szöveg, mennyire volt hangsúlyos az egyik és a másik a reneszánsz és a barokk korában?

A korai reneszánszban a zene nem a szöveget magyarázza (nem olyan, mint egy opera vagy egy oratórium), hanem sokkal inkább a teljességet próbálja megragadni, az Isten iránti szeretet szépségét megfogalmazni organikus polifon szerkesztésével. Ez a fajta zene képes teljesen megállítani, megtisztítani az embert, a mai embert is – elsősorban természetesen templomi körülmények között, ahova való, ahova alkották. Ha belépünk ugyanis egy templomba, sok mindent látunk, ami felemel a hétköznapok talajáról, de talán a leggyorsabban a zene jut el a lelkünkig. Nem tudjuk kivonni magunkat a hatása alól. Mielőtt még felfognánk, az érzelmeinket máris karon fogja. Nagyon szép példája ennek és a teljesség kifejezésének például az angol reneszánsz vokális zene. Azonban már a reneszánsz első szakasza nagyhatású zeneszerző zsenijének, Josquin Desprez-nek műveiben megfigyelhető a szöveget kifejező zene írására irányuló törekvés, Monteverdi és kortársai pedig, a barokk hajnalán, újítások sorát vezetik be, hogy még drámaiabb módon ábrázolhassák zenéjükkel az adott szöveget. Meg is születik az oratórium és az opera műfaja, és ezzel kezdetét veszi a barokk stílus. Ha reneszánsz zenéről esik szó, legfeljebb két zeneszerző juthat eszébe az átlagembernek: Palestrina és az önök névadója, Orlando di Lasso. Pedig nyilván sokkal gazdagabb itt is a zeneirodalom. Kérem, említse meg, kiket kellene még ismernünk!?

A zeneszerzők zöme valamikor kisfiú-énekesként kezdte pályafutását a templomi scholákban. A reneszánsz zene burgundiai területekről indult hódító útjára, s a híres itáliai udvarokban is rendre franko-flamand szerzőket találunk egészen 1520–30-ig. A nemzeti stílusok, mint a spanyol,

az angol, a német és az itáliai születésű szerzők egyedi stílusa idővel felzárkózott, és új elemekkel gazdagította a művészeti életet, legalábbis a zenét. Ahogy említettem, szerzőkben és művekben roppant gazdag korszakról beszélünk, órákig sorolhatnám a jobbnál jobb zeneszerzők nevét, ha muszáj kiemelnem néhányat a már említetteken kívül: nagy kedvenceim közé tartozik a franko-flamand Johannes Ockeghem, akinél valószínűleg Josquin is tanult, Pierre de Manchicourt a különleges zenéjével, a spanyol Morales és Victoria. Az angol reneszánsz szinte minden szerzője közel áll hozzám, élükön Thomas Tallis és tanítványa, William Byrd, akik fantasztikusan egyedi hangot képviselnek műveikkel. Ön tanított és tanít jelenleg is középiskolában. Mik a tapasztalatai, hogyan viszonyulnak a zenetörténet e korszakaihoz a mai fiatalok? Hogyan hat a régi zene általában a fiatalokra?

Sajnos nem nagyon ismerik e korszakot az iskolákban sem. Még a zeneművészeti egyetemeken sem hangsúlyos e korszak zenéjének bemutatása. Én tanári munkám során próbáltam hiányokat pótolni, de nagyon nehéz. Feltűnő, hogy ahol a szülők otthon, vagy az autóban hallgatnak néha klasszikus zenét, ott nyitottabbak a fiatalok is, velük könnyebb e téren előrehaladni. Sajnos, a heti egy énekóra viszont kevés a szemléletváltáshoz, s ráadásul létezik ma olyan elképzelés is, hogy egyáltalán ne legyen énekóra például a szakközépiskolákban, mert komolytalan, és elveszi az időt a fontosabb tantárgyaktól. A másik végletes ötlet a mindennapos ének-zene tanítás, szerintem túlzás lenne ez is, bár nem tartok tőle, hogy megvalósul. Nekünk magyaroknak létezik, vagy létezett valaha egy példa nélküli, de példa értékű módszerünk, és ennek alapján remekül működő jó néhány iskolánk, ahol bebizonyosodott a zenei nevelés egyértelműen pozitív hatása mindenfajta tanulásra, lelki gazdagodásra. Ezeket Kodály-iskoláknak hívták, a módszert pedig Kodály-módszernek.


SzínTér

Paksa Balázs

Valósággörbítés Túlságosan jól ismerjük már az emberi vágy valósággörbítő hatását: a beteljesülésért mindent és mindenkit képesek vagyunk feláldozni, beleértve önmagunk üdvét is. Igazság, irgalom mit sem számít, egyedül a vágy – állítja Xavier Giannoli és Stephen Frears, akik egy év eltéréssel egyaránt filmet forgattak egy excentrikus, magát operaénekesnek képzelő dáma, Florence Foster Jenkins életéről.

a

A színpad és a muzsika iránti olthatatlan vágyat saját bevallása szerint már hétéves korában megérezte Florence, ám mivel egy kézsérülés tönkretette állítólag ígéretesen induló zongorista-karrierjét, tehetős közéleti személyiségként exkluzív jótékonysági összejöveteleken csillogtatta meg énektudását – hallgatósága nagy örömére. A kívülállók akadékoskodásai – miszerint fülsértő hamissága a tempóérzék és a muzikalitás teljes hiányával párosult – jó ideig nem zavarták. Hogy miért, arról legendák keringenek gondosan előválogatott rajongótáborról, megvásárolt kritikusokról, hamisított ajándékokról és figyelmességekről. Mint minden efféle történetben, a valóság keserű felismerése csak idő kérdése, ám filmjeink jó érzékkel nem erre a fordulópontra koncentrálnak, hanem a közösen fenntartott hazug látszat miértjét firtatják. Ebben nagyvonalúbb Giannoli filmje, aki a szorosan vett életrajzi film műfajától elrugaszkodva főhősnőjét a századelő Franciaországába helyezi, a dekadens arisztokraták világába. Marguerite (Catherine Frot) naivitása finom eleganciával társul, férjével (André Marcon) – akivel mindvégig magázódnak – a lehető legelőzékenyebb, ám látszik, hogy házasságuk romokban hever, s az


úrnő egyetlen igazi szórakozása a zene. Komornyikja (Denis Mpunga) körmönfont alattvalóként vezényli a kollektív önáltatás bizarr panoptikumát, dadaizmus iránt vonzódó ifjú barátai átejtik, a külvilág pedig kuncogva-csodálkozva figyeli a botcsinálta dívát, felsül-e első nyilvános fellépésén. Giannoli több abszurd jelenettel színezi főszereplőjének csendes drámáját, kinek tekintetében végig ott bujkál az az alig észrevehető melankólia, hogy találgassuk: tudatában van-e önbecsapásának.

Bravúros forgatókönyvének köszönhetően részletesebb háttértörténet jut mindegyik szereplőnek Frears rendezésében, aki hűséges marad az életrajzi vonatkozásokhoz, ám hiába a vígjátéki kulisszák és a könnyed hangvétel, a direktor mindegyre hősei lelkét kutatja csöndes állhatatossággal. Florence (Meryl Streep) makacs tévképzete és bohókás viselkedése mögött szörnyű tragédia lapul, s kezdetben úgy tűnik, mindenki kihasználja őt: szeretőt tartó férje (Hugh Grant), zongorakísérője (Simon Helberg), énektanára, s természetesen egész

háza népe, mely együtt asszisztál az élethazugság fenntartásához. Frears azonban az ő indítékaikat is árnyaltan ábrázolja, s kezdeti ítélkezésünket fokozatosan felváltja az esendő karakterek iránt érzett empátia. Igazság vagy irgalom? Valóság vagy szépelgés? Giannoli és Frears filmje túllép az alapprobléma leegyszerűsített szemléletén, s hősének történetén keresztül megmutatja, mennyire bonyolult lehet viszonyunk szeretteinkhez, ez a vágyakból, törődésből, indulatból, áltatásból és – reményeink szerint – szeretetből szőtt eltéphetetlen háló, melyet kívülálló meg nem érthet. GIANNOLI, XAVIER: Marguerite – A tökéletlen hang (Marguerite). Francia–cseh–belga film, 127 perc, 2015. FREARS, STEPHEN: Florence – A tökéletlen hang (Florence Foster Jenkins). Amerikai–angol film, 110 perc, 2016.


SzínTér

Csanádi-Bognár Szilvia

Hajnali fények Ferenczy Károlyt klasszikus ihletettsége, monumentális látomásai és a festészet megújításába vetett modern hite a magyar művészet legnagyobbjai közé emelte. Talán az a vágy hajtotta, hogy a festészet évszázados hagyományát vigye megújítva tovább, talán az, hogy a tájat misztikus szépségében mutassa meg: mindenesetre óriási vásznakon festette meg a biblikus tájkép modern példáit.

a

A kezdeti reneszánsz beállításokat a jelenetek saját korában való feloldása követte, a bibliai téma festői újrafogalmazásának nagyszabású kísérlete. Hol teátrális gesztusú alakok, hol természetes figurák, de hazai tájon, ismerős ruhákban, egyre kevesebb színpadi kellékkel. A kosztümök inkább csak finom jelzések a figurák beazonosíthatósága végett, a jelenet azonban földre szállt. Most történik, legalábbis a 19. század végén, itt a közelben, legalábbis a nagybányai mezőkön és erdőkben. Néhány ismertebb képe, a Hegyi beszéd és a Józsefet eladják testvérei mellett, a Háromkirályok a leginkább oldott ebben a kísérletsorozatban. Méltán ne-


vezik látomásnak. Nehezen adhatja vissza egy apró reprodukció ennek a majd embermagasságú, két méter széles képnek a hatását. Az eléje lépőt, legalább pár pillanatra, körülfogja az erdő sötétje, beborítja a fák árnyéka. A hajnali derengésben poroszkáló lovak és kosztümös lovasaik a meglepetés erejével bukkannak elő a sűrűből. A fák árnya még olyan erős, hogy szinte függönyként borítja a figurákat. Az arcuk, az arckifejezésük rejtve marad, helyettük a színek és a fények kontrasztja beszél el mindent. A megcsillanó koronák, a fénylő kárpitok és a lovak szőrének kékbe hajló ragyogása magyarázza, hogy kik kerültek elénk. A kompozíció természetességét segíti a témaválasztás. Nem történik csoda, vagy nagy érzelmeket mozdító esemény. Csak három vándor baktat az éppen pirkadó fényben. Ez a nyugodt merengés Ferenczy valódi hangja, ezt támogatja oly sok képén a lemenő vagy felkelő nap selymes és titokzatos fénye. A puha, egymástól elváló ecsetvonásokkal kidolgozott felületen egyetlen szövetté alakul a növényzet és az emberek. A tájkép és a bibliai jelenet együttes festése a régi művészetben nagy hagyományokra tekint vissza. Ami Ferenczy képeit váratlan erővel tölti meg, az nem ez az ötlet, hanem a táj szabadban festett, színekkel és fényekkel teli lüktetése. Ebben a környezetben a bibliai alakok nem staffázsok már, mint korábban, nem csupán színesítik, vagy vallásos mondanivalóval gazdagítják a természet szépségeit. Ezek az alakok nemcsak főszereplők, hanem a látvány modern közvetlenségébe lépnek be. A jelenlétük egyszerre anakronisztikus, és a festészeti technika egysége miatt közvetlen is. Olyan közel haladnak el mellettünk, hogy a képkivágatba nem is fér bele egészen a lovak lába. A jelenet ámuló résztvevői vagyunk. És mi mástól lehetne a látomás még titokzatosabb, mint hogy tudjuk, hová tartanak. Úgy tűnhet, a hajnali fény a három lovas vágyait világítja meg, míg céltudatosan keresztülhaladnak a lélek sötét erdején, ami szinte elrejti őket.

FERENCZY KÁROLY: Háromkirályok.1898, olaj, vászon, MNG, 155x197cm

December január 1. Cs Elza, Blanka, Natasa

1. V

SZŰZ MÁRIA, ISTEN ANYJA, ÚJÉV

2. P

Álmos, Fruzsina

3. Szo Xavéri Ferenc, Olívia

2. H

Vazul és Nazianzi Gergely,

4. V

ADVENT 2. VASÁRNAPJA

Ábel, Ákos

Borbála, Barbara

3. K

Jézus szent neve

5. H

Vilma, Csaba, Sába, Sebő

Gyöngyvér, Benjamin, Genovéva

6. K

Miklós, Leontina, Gyopárka

4. Sz Angéla, Titusz, Leóna

Melinda, Aurélia, Vivien

7. Sz Ambrus, Ambrózia, Agaton

5. Cs Simon, Emília

8. Cs Szeplőtelen Fogantatás

6. P VÍZKERESZT,

Mária Immakuláta, Emőke

URUNK MEGJELENÉSE

9. P

Natália

Gáspár, Menyhért, Boldizsár

10. Szo Judit, Lívia

7. Szo Rajmund, Attila

11. V

advent 3. vasárnapja

8. V

Urunk megkeresztelkedése

Árpád

Gyöngyvér, Szeverin, Szörény

12. H

Gabriella, Fáni

9. H

Marcell, Juliánusz

13. K

Lúcia, Luca, Ottília

10. K

Melánia, Vilmos

14. Sz Keresztes János, Szilárda, Bertold

11. Sz Ágota, Szalvia, Tasziló

15. Cs Valér, Detre

12. Cs Ernő, Erna, Cezarina

16. P

13. P

Etelka, Aletta

17. Szo Lázár, Olimpia

Hiláriusz, Veronika, Vidor

14. Szo Bódog, Félix

18. V

ADVENT 4. VASÁRNAPJA

15. V

2. ÉVKÖZI VASÁRNAP

Auguszta, Graciella

Remete Pál, Lóránt, Mór

19. H

Viola, Orbán, Oros

16. H

Gusztáv, Priszcilla, Stefánia

20. K

Teofil, Liberátusz

17. K

Remete Antal, Antónia

21. Sz Kaníziusz Péter, Petra, Tamás

18. Sz Árpád-házi Margit, Piroska

22. Cs Zénó, Jutta, Xavéria

19. Cs Sára, Márió, Megyer

23. P

20. P Fábián, Sebestyén, B. Özséb, Tímea

Kęty János, Viktória

24. Szo Ádám, Éva, Adél

21. Szo Ágnes, Agnéta, Inez

25. V

URUNK SZÜLETÉSE

22. V


Anasztázia, Karácson, Eugénia

B. Batthyány-S. László, Vince,

26. H István vértanú, Előd

Anasztáz, Artúr

27. K

23. H

Emese, Emerencia, Zelma

János apostol, Teodor, Fabiola

28. Sz Aprószentek, Apród, Kamilla

24. K Szalézi Ferenc, Vera

29. Cs Becket Tamás, Bökény, Dávid

25. Sz Pálforduló

30. P

A SZENT CSALÁD

Hermina, Hunor

26. Cs Timóteusz és Titusz, Paula, Vanda

31. Szo I. Szilveszter pápa, Ajándék, Donáta

27. P

Saul, Henrik Merici Angéla, Angelika

28. Szo Aquinói Tamás, Karola, Petra 29. V


Adél, Valér

30. H

Martina, Jácinta, Ward Mária

31. K

Bosco János, Marcella

w w w . a s z i v . h u

A SZÍV. A vágyakozó élet ÉRTELEM ÉS AKARAT A BOLDOGSÁGBAN A HIT KRÍZISE, AVAGY: VALAMI ÚJ SZÜLETIK AZ IRGALOM AZ ÉLET KÖLTÉSZETE

Recommend Documents