112-113. szám. 2015. 05.28. és 06.12.
A szférák zenéjének nyomában India egy eldugott kis falvában ülök, távol a nagyvárosok õrületétõl, közel a vidék meghitt nyugalmához. Az éjszaka csendjébõl a világ legnagyobb k¦rtanafesztiválja emelkedik itt ki, annak is a záró k¦rtanája: a közös éneklés valóságos szökõárja. Körülöttem a világ minden tájáról összesereglett hívõk éneklik a szent nevet, az oltáron pedig Isten és társai ragyognak. A hatalmas templomcsarnokot betölti az ének és a hangszerek által keltett utánozhatatlan hangrezgés. Igen késõre jár, így már mennék vissza a szállásunkra, de körülbelül egy órája nem tudok elindulni. Nem enged az a csoda, aminek a közepébe csöppentem. Hirtelen belémhasít a felismerés, hogy egy fél világ választ el az otthonomtól. Képek villannak be, hogy hogyan is kezdõdött, hogyan is kerültem ide, ahová gyermekként még álmomban sem gondoltam, hogy eljutok valaha. A családunkban senki nem kötõdött a zenéhez, még a távoli rokonságban sem volt senki, aki az arrébb pakoláson kívül más célból nyúlt volna bármilyen
hangszerhez. Így hát nem volt abban semmi különös, hogy én sem lettem zenész, bármennyire is próbálkoztam. Ez tehát egy meglehetõsen rövid történet volt.
Itt most be is fejezném, ha igazán becsületes lennék. De azért van egy kis hajszálér, amely mentén tovább tud haladni a történetünk, és ami engem is továbbvitt a hömpölygõ folyók tájaira. Még gyerekként olvastam a szférák zenéjérõl, ami egy nagyon különleges mennyei
hang vagy harmónia, harm s a régmúlt idõkk hite szerint a bolygók bolyg súrlódáásából keletkezik. Csak kevesen hallhatják hallhatj meg, és csak akkor, ha lelkileg elég fejlettek hozzá. Ez a leírás nagyon megfogott. Ábrándoztam ezekrõl a hangokról, de fogalmam sem volt róla, hogy milyen „elég fejlettnek” lenni ahhoz, hogy meghalljam. Aztán kicsit el is felejtettem, amit errõl olvastam, csak a tudatom mélyén visszhangzott föl néha, látszólag véletlenül. 13 13-14 évesen kezdtem fölfedezni a zenét. Magam sem tudom igazán, hogy mit kerestem, de néha erõlködve er képzeltem pzeltem bele dalokba olyat, ami nem volt ott. Legalábbis sokszor nem éreztem ére nagy mélységeket. És az erõlködés er pont ezt jelezte. De néha valamiért jobb napom volt (lehet, hogy csak elfelejtettem erõlködni), dni), és így adott is valamit a zene. Így órákig tudtam keresni és hallgatni az újabb és újabb zenéket. Úgy éreztem reztem, hogy az akkori, kevésbé „fõáram ramlatbeli” zenék között találtam ltam is kincseket. Vagyis inkább bb találtunk, tal mert a fiatalság egyik legfõbb legf szocializáló ereje a zene, így a baráti kapcsolatok fontos aspektusa volt a zenehallgatás és a zenék közös fölfedezése.
Aztán egyszer megszereztem egy akkorra már lassan kedvenccé váló zenekar egyik legjobb albumát. Emlékszem, egy igazi „régiszépidõs”, derûs nyári délelõtt volt. 16 éves voltam és egyedül ültem a szobámban. A nyári szünettel megnyíló szabadság ígérete és a szomszéd óvoda beszûrõdõ vidám gyermekhangjai ritka önfeledt hullámokkal öntözgették a tudatomat. Amikor a Straight to Hell címû számhoz értem, valami nagyon különös dolog kezdett kibontakozni bennem. A szövegben a világ több tájáról villantak föl képek reménytelen emberi sorsokról. Ezek a képek mind mély és megoldhatatlan kilátástalanságot hordoztak. Volt azonban valami oda nem illõ is. A dalban mennyei hangon búgó hangszerek ellenpontozták a szomorú képeket. Nem tudtam, hogyan és honnan csalták elõ ezeket a hangokat, harmóniákat, és ezt azóta sem akartam megtudni. Elõször nem értettem a szöveg és a zene kettõsségét, de lassan magával ragadott az egész, s egyre inkább érezni kezdtem a kapcsolatot a kettõ között. A végtelen kilátástalanság mélyérõl elementáris erõvel tört felszínre valami, ami
szívszorító reményt, szépséget és szeretetet sugárzott. Ahogyan a szûnni nem akaró esõ cseppjei magukban hordozzák a szivárvány lehetõségét, úgy bújik meg a remény is a reménytelenség mélyén. Várjuk, hogy vége legyen a sötét felhõkkel masírozó esõs idõnek, és újra elõbújjanak a nap sugarai. Aztán egyszer csak valami megváltozik. Még úgy esik, mintha dézsából öntenék, de a távoli horizonton már ott feszül a napfény eljövetelét jelzõ színskála, mutatva, hogy mindig van remény: a nap a felhõk mögött arra vár, hogy ránk onthassa gyógyító sugarait és
újra vidám színekbe borítsa az életünket. Ha már igazán mélyre zuhantunk ahhoz, hogy végsõ elkeseredésünkben elengedjük a görcsös akarásunkat, és Istenre bízzuk magunkat, akkor ez már elõre is vetíti, hogy megszületett a helyzetben rejlõ megold megoldás, és megérkeztek az elsõ sugarak. Valami ilyesmi játszódott le bennem. Az egész élmény a zene hullámain hullámainak tarajain ismeretlen tájakra vitt. Utána napokig, hetekig nem múlt ez az a érzés.. Nappal ámultan figyeltem figyelt a tündöklõ tündökl világot és nem értettem, honnan árad ennyi szépség. Esténként a parkokban sétálva a fák susogását és a város távoli zajait hallgatva olyan fölfokozott hangulat lett úrrá rajtam, mintha folyton azt várnám, hogy egy ismeretlen ismerõõs bukkanjon elõ a bokrok mögül, l, hogy szeretettel átöleljük egymáást, mint rég nem látott barátok. De aztán szépen lassan kifakult a tapasztalat. Valami azonban örökre belém égett mindebbõl. Elõször lázasan kerestem, hogy mi történt, hogy hogyan lehet ezt az állapotot újra elõidézni és mi következik ebbõl. Néha elõ is jött, de pont amikor nem vártam és nem
kerestem. Aztán rátaláltam a K¥¢£a-tudatra, ahol rendkívül fontos szerepet játszik a zene és az éneklés. Már ez is jelzett valamit, de a Hare K¥¢£a mah§mantrát hallva már az elején tudtam, hogy valami különleges dologra leltem. Lépésrõl lépésre haladva megtapasztalhattam, hogy a korábbi élmények csak elõfutárai voltak a még mélyebb benyomásoknak. Ennek köszönhetõen egyre inkább ráébredtem a Hare K¥¢£a mah§-mantra jelentõségére is. Isten hangvibráció által betölti az egész univerzumot. Ez a hangvibráció nem különbözik Tõle, vagyis ez a hang Õ maga. Ennek a hangrezgésnek a mi fülünk számára is hallható aspektusa a mah§-mantra. Ha ezt a mantrát odaadással és a transzcendentális tudás mûvelése mellett énekeljük, hamarosan mélyebb és mélyebb rétegeket tár föl önmagából és a világból, míg végül teljes valójában meg nem tapasztaljuk e hang teljes valóságát, vagyis Istent. A zene pedig ennek az isteni létnek, az
isteni hangvibrációnak a része. Az univerzum teremtõje például a hét zenei hangot használva építette föl az univerzumot. A mi világunkban is fontos szerepe van a zenének, de minél inkább úgy gondoljuk, hogy az független Istentõl, annál kevésbé mutatja meg magát, annál kevesebbet érzékelhetünk a zene áramlásából. Mindez egy pár pillanat alatt futott át az agyamon, miközben ott ültem az indiai éjszakában, több száz ember között K¥¢£a szent neveit énekelve. Mielõtt újra elmerültem volna az éneklésben és a zenében, egy pillanatra körbenéztem. Ismeretlen, ám a lelkem mélyén mégis ismerõs arcokat láttam. Egy indiai hívõ ült mellettem. A tekintetünk találkozott, és alig látható mosollyal kísérve beszédes pillantást váltottunk: „Ugye te is látod, hogy mi történik velünk?” Ezután visszatértem, hogy elmerüljek a csodában. A csodában, melyben benne rejlik a szférák zenéje, szívünk legrejtettebb vágyainak beteljesülése, a megnyilvánult és
megnyilvánulatlan világok minden szépsége és szeretete. Hagytam, hogy a szívem egyre inkább elmélyedjen ebben az igézetben, mely végül, az utunk végén föltárja majd az Istenhez, K¥¢£ához fûzõdõ örök kapcsolatunkat, s elvezet minket hõn vágyott eredeti otthonunkba is. Acyutananda dasa.
Melléklet: Sri Krishna Kathamrita Bindu Magazin 2. szám
–
magyar
hangoskönyv
zenei
aláfestéssel. (Forrás: Sri Krishna Kathamrita Bindhu Magazine Issue 2 Gopal Jiu Publications, H.G. Madhavananda dasa :
http://www.lepnikell.hu/index.php?action=down_categ &idcat=164&catname=Sri%20Krishna%20Kathamr ita%20Bindu%20%20magyarul,%20zenei%20al%E1fest%E9ssel
H.H. Lokanath Swami – Kirtan Mela 2015
http://www.lepnikell.hu/downloads/Day2a_13_HH %20Lokanath%20Swami%202.mp3
¼r¦ Narahari Cakravart¦ çh§kura
¼R¾ NAROTTAMA VILÝSA (¼r¦la Narottama D§sa çh§kura kedvtelései) Elsõ Vil§sa – 1. rész Ó Legfelsõbb Úr Viªvambhara! A szerencse istennõjének a férje vagy, és az én örök barátom. Csak Te vagy képes arra, hogy kioszd az Isten iránti szeretetet. Úgy ismernek Téged, mink Aki kegyes azokhoz, akik Rajta függenek, ezért kérlek, Uram, részesíts a kegyedben engem! ¼r¦ Lokan§±ha Prabhut imádom, aki teljesen meghódolt ¼r¦ ¼r¦ R§dh§-Vinoda lótuszlábainál. Õ a bhakták élete, és ¼r¦ Caitanya Mah§prabhu bensõséges társa. Narottama D§sa çh§kurát imádom, aki különlegesen kedves az Úr Gaur§¯gának. Mint egy nektárra szomjazó méhecske, úgy kering ¼r¦la Lokan§±ha lótuszlábai körül, R§dh§ és K¥¢£a iránti szeretetben elmerülve. ¼r¦la Narottama Prabhu tanítványait imádom, akik számtalan jó tulajdonsággal rendelkeznek, és képesek megsemmisíteni minden balszerencsét és bánatot. A vai¢£avák örömére, és azért, hogy a saját repesõ vágyamat beteljesítsem, megírom ezt a könyvet, a Narottama Vil§sát, amely röviden leírja Narottama d§sa çh§kura dicsõségét. Minden dicsõséget ¼ac¦ és Jagann§±ha Miªra fiának, ¼¦
Gaura Govindának, Aki az Isteni szeretet megtestesülése. Õ Nity§nanda és Advaita élete, és Svar¡pa, San§tana, R¡pa és Gop§la szeretetének egyetlen tárgya. Az Úr Viªvambhara, aki jártas abban, hogy mindenkit elégedetté tegyen, a szeretetének köteleivel megkötözte Harid§sa, Vakreªvara és Narahari szívét, és elnyerte Gaur¦d§sa és Gad§dhara barátságát. Minden dicsõséget ¼r¦ Caitanya Mah§prabhunak, és az összes társának. Ó hallgatóim! Kérlek, legyetek kegyesek hozzám! Én csak egy mûveletlen ostoba vagyok, aki nem tudja, hogy mi a jó, és mi a rossz; mégis a szentek utasítására elmondom ezt a gyönyörû könyvet, a Narottama Vil§sát, amelyet bizonyára megízlelnek az olvasók. A fenti versekben felajánlottam a hódolataimat az Úrnak, és most pedig türelmesen és éberen figyeljetek arra, ahogyan röviden leírom ¼r¦ Lokan§±ha Prabhu dicsõségét, aki az Úr kedvenc bhaktája, és a híres br§hma£a családja őrlámpása. S¦ta és Padman§bha Cakravart¦ fiaként született Talagari faluban Jassora (Yessore) tartományban.
Nehéz Lokan§±ha apja és anyja csodálatos tulajdonságairól beszélni. Padman§bha egy híres Rarhi br§hma£a vai¢£ava volt, és ¼r¦ Advaita Prabhu kedvence is. Szüntelenül el volt merülve a sa¯k¦rtanában, õrülten énekelt, és kifogyhatatlanul hullottak a könnyei. Azok sem tudták visszatartani a könnyeiket, akik egyszerûen szemtanúi voltak a k¦rtanájának. Gyakran érkezett Nadiába, hogy megkapja az Úr Gaur§¯ga darªanáját. Azonban minden egyes látogatás után, amikor hazatért a falujába, elkerülhetetlenül mélységes elkeseredésbe zuhant a Gaur§¯gától való elkülönülés erõteljes érzései miatt. Õ és a felesége mindig Gauracandra dicsõségét zengték. S¦t§ olyan volt, mintha a férje lett volna. Odaadó vai¢£av¦ és feleség volt. Nagyon szerencsésnek érezte, hogy olyan csodálatos fia volt, mint Lokan§±ha, és a boldogsága nem ismert korlátokat, amint figyelte, ahogy a Gauracandara iránti odaadása napról napra bimbózik. Ki tudná leírni azt a szeretõ gondoskodást, amellyel az emelkedett fia felé fordult?
Lakan§±ha mindig nagyon lelkesen részt vett az Úr odaadó szolgálatában. Az embereket természetesen megérintette a rendkívüli szépsége és mély odaadása. Lelkiismeretesen szolgálta a szüleit, és már fiatal korában jártassá vált az összes szentírásban. Amikor a szülei meghaltak, Lokan§±ha úgy döntött, miután a barátaival ezt megbeszélte, hogy feladja az anyagi lét kötelékeit, elmegy Nadiába, és meghódol ¼r¦ Caitanya Mah§prabhu lótusz lábainál. Lokan§±ha bõven részesült az Úr kegyében, amikor Nadiában volt. Egy idõ múlva azonban az Úr Caitanya arra kérte, hogy menjen Vrajába. Lokan§±ha megértette az Úr elméjét; mart tudta, hogy Mah§prabhu arra vágyott, hogy hamarosan sanny§sát vegyen. Így Lokan§±ha eltávozása leírhatatlanul patetikus jelenet volt; elviselhetetlen volt a számára az, hogy fel kellett adnia az Úr társaságát. Loakn§±ha teljes elkeseredettségében vágott neki az útnak. Mivel folyamatosan sírt, szinte nem is látta az utat maga elõtt, és így öt nap alatt akkor a távolságot tett meg, amennyit egyébként egy nap alatt tudott volna megtenni. Miután egy ideje utazott, megkapta a szívszorító hírt, hogy Mah§prabhu sanny§sát vett, és miután a társaival megegyezett, Nil§calába ment. Lokan§±ha szomorkodott, mivel tudta, hogy
az Úr feladta gyönyörû, hullámzó haját. Nehéz szívvel, szomorkodva, de mégis folytatta útját, mivel ez volt az Úr utasítása. Majdnem élettelen állapotban érkezett meg V¥nd§vanába, de Vraja elbûvölõ atmoszférája megbékítette elméjét, és megkönnyebbítette fájó szívét. Néhány nappal késõbb azonban Lokan§±ha azt hallotta, hogy Mah§prabhu DélIndiába ment, és az elméje ismét zavarttá vált. Arra vágyva, hogy újra láthassa az Urat, azonnal délnek indult. Türelmetlenségében gyorsan haladt. Azonban, miután már jelentõs távolságot megtett, azt a hírt kapta, hogy az Úr már nincs délen, hanem visszatért Nil§calába. Ezek után pedig azt hallotta, hogy az Úr V¥nd§vanába érkezett. Amikor pedig V¥nd§vanába ért, megtudta, hogy Mah§prabhu éppen pár napja ment el Pray§gába.
Az elkeseredett Lokan§±ha a kétségbeesés mélységébe zuhant. A következõ reggelen elhatározta, hogy követi Mah§prabhut Pray§gába. Nem tudta tovább elviselni a szeretett Urától való elkülönülés erõs fájdalmát. A földön hemperegve szánalmasan sírt, míg végül elaludt. Az álmában végül megkapta ¼r¦ Caitanya Mah§prabhu régóta hõn óhajtott dar¢anáját. Az Úr ragyogó testét sárgás szantálpép fedte, és a ragyogása ismeretlen volt még az arany elõtt is. A haját, mely tökéletesen volt elrendezve, friss virágok díszítették, és így foglalta keretbe az arcát, a homlokát pedig kecses tilaka díszítette. Ki az, akit ne ejtenének rabul gyönyörû lótuszszemei, fenséges szemöldökei, és elbûvölõ mosolya, amely könnyedén elgyõzte a Hold szépségét? Széles mellkasán szent zsinór futott, hosszú karjai pedig a térdéig értek. A dho±¦ja három helyen volt behajtva, és transzcendentális testét ékszerek díszítették. Gyengéden így szólt Lokan§±hához: „Mindig veled leszek, örömteli kedvteléseimet megízlelve, itt, örök hajlékomon, Navadv¦pában. Még az olyan nagy személyiségek, mint Brahm§ sem képesek megérteni az én dh§mámat.” Miután ezt mondta, átölelte Lokan§±hát és eltûnt. Lokan§±ha felébredt, és az Úr távollétében érzett üresség
elviselhetetlen volt, ezért elöntötte a bánat. Azonban Mah§prabhu kegyébõl az álom újra ellepte, és az Úr, sanny§s¦ képében, újra megjelent elõtte. „Azon gondolkodsz, hogy Pray§gába menjél,” – mondta az Úr lágyan – „de mi értelme oda menni, ha itt láthatsz engem az álmodban? Ó Lokan§±ha, én arra vágyom, hogy mindannyitokkal itt legye V¥nd§vanában! Miután elküldtelek Vrajába, sanny§sát vettem Keªava Bh§rat¦tól. Akkor nagyon vágytam arra, hogy megláthassam V¥nda Vipinát (V¥nd§vana erdejét), de a bhaktáim szíve annyira össze volt törve, és annyira kétségbe voltak esve amiatt, hogy elfogadtam a lemondott rendet, hogy kénytelen voltam néhány napot tölteni Advaita Prabhu házában annak érdekében, hogy megnyugtassam õket. Ezek után Nil§calába mentem, majd délre. Sajnos, az útjaink nem keresztezték egymást sem délen, sem V¥nd§vanában. Tudom, hogy el vagy keseredve emiatt, és úgy döntöttél, hogy Pray§gába indulsz holnap reggel, de inkább ne hagyd el V¥nd§vanát, és
emlékezz arra, hogy mindig veled vagyok. Tájékoztatni foglak arról, hogy hol vagyok. Pray§gából elmegyek Nil§calába, és ott mesélek rólad az én kedves bhaktáimnak, R¡pának és San§tanának, és õk majd hamarosan találkoznak veled V¥nd§vanában. Az õ társaságukban a boldogság hullámai között fogsz úszni a K¥¢£a iránti eksztatikus szeretet óceánjában. Rövid idõn belül egy Narottama nevû herceg a tanítványod lesz. Õ tehetséges bhakta, telve van szeretettel és odaadással, és fel van hatalmazva, hogy
megmentse az elesett feltételekhez kötött lelkeket a pokoli élettõl. Az õ gyönyörû, elragadó k¦rtanájának hatására még a fa vagy a kõ is megolvad.” Ezt mondva átölelte Lokan§±hát, aki az Úr lábaihoz borult. Miután felébredt, és egyedül találta magát, Lokan§±ha szánalmasan sírt, a gyönyörû Gauracandrára emlékezve. Valahogyan sikerült megnyugodnia, de a könnyek továbbra is folyóként folytak a szemébõl. Amint a hajnal közeledett, elvégezte reggeli kötelességeit, és egy csendes helyen leült, hogy énekelje az Úr szent nevét, mialatt egy helybéli br§hma£a néhány szem gyümölcsöt hozott neki, hogy megehesse. Hosszú ideig ült a fa alatt, miután nyugtalanság vett rajta erõt, és elindult céltalanul kószálni V¥nd§vanában. Egy idõ múlva egy gyönyörû, félreesõ helyre lelt, és sokáig ott maradt egyedül.
Folytatás a következő számban.
