A szerzõ megjegyzése
A Talmud már jóval Derrida elõtt és jóval a dekonstrukció elõtt megmondta, és mennyire igaza volt: A dolgokat nem olyannak látjuk, amilyenek. Olyannak látjuk õket, amilyenek mi vagyunk. Ami engem illet, ennek a könyvnek minden szava az igazságot és csakis a teljes igazságot tartalmazza. Csak persze az én igazságomat. Tehát az ártatlanok – valamint a bûnösök – védelmében a szereplõk nevét a legtöbb esetben megváltoztattam. Egyebekben, fájdalom, minden adat hiteles. Anyukámnak, szeretettel Életem során már a kezdet kezdetén túl késõ volt. (MARGUERITE DURAS: A SZERETÕ)
5
ELÕHANG
Gyûlölöm magam és meg akarok halni
Kezdem azt érezni, hogy valami komoly baj van. Mintha az összes gyógyszer – a lítium, a Prozac, a desipramine meg az altatóként bevett Desyrel – együttvéve sem tudna megbirkózni azzal, ami eredetileg a bajom volt, bármi legyen az. Úgy érzem magam, mint a selejtes áru, ami hibásan került le a szerelõszalagról, és mintha a szüleimnek rég vissza kellett volna vinniük a szervizbe, még mielõtt lejárt a garancia. De ez már nagyon régen volt. Kezdem azt gondolni, hogy igazából nincs is orvosság a depresszióra, hogy a boldogság szüntelen küzdelem, és alighanem folyton-folyvást küzdenem kell majd érte, amíg csak élek. Kérdés, hogy egyáltalán megéri-e. Kezdem azt érezni, hogy nem tudom tovább fenntartani a látszatot, és félõ, hogy elõbb-utóbb átsejlik, ami mögötte van. És bárcsak tudnám, hogy mi a baj. Talán arról van szó, hogy az egész életem olyan hülye. Nem tudom. Vészesen sokat álmodom bénultságról. Rendszeresen viszszatér az az álmom, hogy a lábam, noha annak a rendje és módja szerint a testemhez tartozik, nem akar mozdulni. El akarok menni valahová – semmi rendkívüli, csak olyan köznapi helyekre, mint a fûszeres vagy a patika –, és képtelen vagyok, mert egyszerûen nem tudom megemelni a lábamat. Sem lépcsõn nem tudok fölmenni, sem a sima földön nem tudok járni. Azt álmodom, hogy holtfáradt vagyok, és alvás közben még jobban elfáradok, ha ez egyáltalán lehetséges. 7
Fáradtan ébredek, és csodálkozom, hogy még képes vagyok fölkelni. Gyakran nem is vagyok rá képes. Általában tíz órát alszom éjjelente, de van úgy, hogy sokkal többet. Csapdában érzem magam a testemben, úgy, ahogyan eddig még soha. Állandóan ki vagyok ütve. Egyik éjjel meg egyenesen azt álmodtam, hogy hozzá vagyok ragadva az ágynemûhöz, bele vagyok passzírozva, akár az ember cipõtalpába az eltaposott rovar. Egyszerûen képtelen vagyok kikelni az ágyból. Ideg-összeroppanásom van, és nem tudok megmozdulni. Anyám meg ott áll az ágy mellett, és erõsködik, hogy fel tudok én kelni, csak akarnom kell, és úgy látszik, sehogyan sem lehet vele megértetni, hogy tényleg nem tudok megmozdulni. Azt álmodom, hogy borzasztó bajban vagyok, teljesen megbénultam, és senki nem hiszi el nekem. Az ébrenlét óráiban majdnem éppen ennyire fáradt vagyok. Van, aki azt mondja, lehet, hogy ez az Epstein–Barrszindróma. De én tudom, hogy a lítium miatt van az egész, a csodaszer miatt, amely kiegyensúlyozottá teszi a kedélyállapotomat, ugyanakkor kiszívja belõlem az erõt. Én pedig szabadulni szeretnék, nem akarok állandóan gyógyszereken élni. Dermedt vagyok álmomban, és dermedt vagyok a valóságban is, mert úgy érzem, mintha az álmom valóság lenne, és ideg-összeroppanásom volna, és sehová sem fordulhatnék segítségért. Sehová. Érzem, hogy az anyám már-már lemondott rólam, ott tart, hogy nem is igen érti, hogy sikerült ilyenné nevelnie ezt az izét, ezt a rock-and-roll csajt, aki tetoválással és orrkarikával teszi csúffá a testét, s noha nagyon szeret, most már nem bánná, ha nem õhozzá fordulnék segítségért. Az apámhoz meg soha nem is fordulhattam. Vagy két éve, hogy utoljára beszéltem vele. Ott vannak persze a barátaim,
de azoknak megvan a maguk élete. S miközben szívesen megtárgyalnak velem mindent, megvitatják, elemzik, feltevéseket gondolnak ki arra nézve, hogy valójában mire is volna szükségem, csakhogy amit én keresek, az artikuláltan nem megfogalmazható. Az nem verbális: nekem szeretetre van szükségem. Arra a dologra van szükségem, ami akkor következik be, amikor az embernek az agya kikapcsol, a szíve meg be. És tudom, hogy ez a dolog itt van valahol körülöttem, csak éppen nem érzem. Érezni csak félelmet érzek, félek felnõttnek lenni, félek egyedül lenni ebben a nagy hodályban, a sok CD, nejlonszatyor, képeslap, piszkos zokni, piszkos tányér között; ott hevernek mindenütt, hogy nem látszik tõlük a padló. Biztosan tudom, hogy nincs hova menekülnöm, amúgy meg egyetlen lépést sem vonszolhatnám magam, máris belebotlanék a sok vacakba, és elvágódnék, márpedig tudom, hogy ki akarok keveredni ebbõl a disznóólból. Ki akarok kerülni belõle. Soha senki nem fog engem szeretni, egyedül fogok élni és egyedül elpusztulni, sehová, de sehová nem jutok el, és nem lesz belõlem semmi, de semmi. Nem fog sikerülni semmi, amibe belekezdek. Az az ígéret, hogy a depresszión túl, a másik parton vár rám a gyönyörû élet, amiért érdemes túlélni az öngyilkosságot, még az is hiú reménynek bizonyul majd. Ki fog derülni róla, hogy nagy átverés az egész.
8
9
Szombat éjjel van, nagyjából az idõ tájt, amikor a szombat éjszaka már kezd átmenni vasárnap hajnalba, és én magzati testhelyzetbe kuporodva fekszem a fürdõszoba kövén. A fehér kövön a fekete sifonruhámban olyan lehetek, mint egy zavaros tócsa. Képtelen vagyok abbahagyni a bõgést. Azt a húsz-egy-
néhány embert, aki még mindig a nappaliban ül, nemigen izgatja, hogy mit csinálok itt, ha egyáltalán észrevették, hogy kijöttem, miközben õk vörösbort szopogattak, szívták a spanglit, amelyet korábban sodort valaki, és meg-meghúzták a Beckset vagy a Rolling Rockot. Ugyanis elhatároztuk Jasonnal, a lakótársammal, hogy ma este bulit rendezünk, de azt azért nem képzeltük, hogy kétszázan fognak összecsõdülni nálunk. Persze lehet, hogy képzeltük. Nem is tudom. Lehet, hogy még mindig olyan dilisek vagyunk, mint középiskolás korunkban, amikor pusztán a népszerûség kedvéért is benne voltunk minden heccben, és ezt az egészet tulajdonképpen magunknak köszönhetjük. Nem tudom. Úgy látszik, minden el lett szúrva. Elõször is, a rettentõ tumultustól olyan forróság lett odabent, hogy Jasont nem érdekelte, hogy január közepe van, kinyitotta a tûzlépcsõre nyíló ajtót, a macskám meg úgy látta jónak, hogy lemásszon a hatfordulónyi lépcsõn az udvarba, ahol aztán valahogy elkeveredett, és megriadt, s olyan vernyogásba kezdett, mint aki megtébolyodott. Nem volt rajtam cipõ, de annyira izgultam a macskáért, hogy mezítláb lementem érte, de gyilkos hideg volt, és amikor feljöttünk, a hátam is borsódzott arra a gondolatra, hogy visszamenjek a nappaliba és magyarázkodjam egy csomó embernek, akinek fogalma sincs róla, hogy van egy macskám, és egyszerûen odavagyok érte. Úgyhogy egy idõre bezárkóztunk Zappel a szobámba. Szemrehányó pillantásokat vetett rám, mintha én volnék az oka az egész zûrzavarnak. Aztán Jethro, az egyik barátom, látva,
hogy félek a népes társaságtól, felajánlotta, hogy elszalad a Százhatvannyolcadik utcába egy kis kokainért, attól talán majd jobb kedvem lesz. Tekintve, hogy annyi pszichoaktív gyógyszert szedek, nemigen szoktam alkalmi drogokkal szórakozni. De amikor Jethro fölvetette, hogy hoz valamit, ami talán segít a hangulatomon, hogy ne akarjam mindenáron a fejemre húzni a takarót, hogy ne lássak senkit, gondoltam, miért ne? Még valami: részben azért is vagyok így elanyátlanodva, mert néhány hete nem szedem a lítiumot. Nem mintha halálvágyam volna, vagy mintha Axl Rose-hoz hasonlóan attól tartanék, hogy a lítium csökkenti a férfiasságomat (õ állítólag azért állt le a lítiummal, mert az elsõ felesége közölte vele, hogy a farka már nem olyan kemény, mint régen, és így bajos kefélni; ilyen felszerelésem nekem nem lévén, ehhez nem tudok hozzászólni). Hanem egy hónappal ezelõtt egy laboreredménybõl kiderült, hogy a vérképemben szokatlanul magas koncentrátumban található a TSH-hormon – a normálisnak a tízszerese –, ami azt jelenti, hogy a lítium rendkívül kártékonyan hat a pajzsmirigyemre, és hogy így a végén még igazán komisz fizikai állapotba kerülhetek. A családomban gyakori a Graves-kór, vagyis a pajzsmirigytúltengés, annak a kezelésérõl pedig tudom, hogy elhízik tõle az ember, kidülled a szeme, és még több olyan tünetet mutat, amelyektõl sokkal depressziósabb lennék, mint így, lítium nélkül. Tehát leálltam a lítiummal. Pedig a pszichofarmakológusom megmondta, hogy ezt nem volna szabad (diliház a Fifth
10
11
Avenue-n – így nevezem a rendelõjét, ahol csak írja egyre-másra a recepteket, és osztogatja a tablettákat). Azt mondta, a lítium nem váltja ki a Graves-kórt, hanem éppen ellenkezõleg (Hogyhogy ellenkezõleg? – kérdeztem –, nem kidülledni fog tõle a szemem, hanem összemegy, mint az aszalt szilva?), de nem bízom benne. Neki az az érdeke, hogy minél több gyógyszer fogyjon, hát persze hogy szedetné velem. Persze végül is igaza volt. Lítium nélkül rohamosan romlik az állapotom. Van olyan nap, hogy ülünk a nappaliban Jasonnal, õ olvassa a Times-t, én meg csak szövegelek megállás nélkül, az elméleteimmel szórakoztatom, mondjuk, az amerikai család válságáról a huszadik század végén, valamint arról, hogy ez miként vezethetõ le az agrártársadalom hanyatlásából. Jason pedig többnyire csak ül, elszántan olvassa az újságot, és azon jár az esze, remélheti-e vajon, hogy befogom egyszer végre a szám. A legtöbbször azonban csak kornyadozom, nem vagyok jó semmire, egyszerûen hasznavehetetlen vagyok, és bámulom a falat. Tényleg szükségem lett volna a lítiumra. De eltökéltem, hogy szakítok vele. Ha viszont a kokain segít rajtam, nosza. A kokain, meglehet, árt az embernek minden lehetséges módon, de legalább pajzsmirigytúltengésem nem lesz tõle, hogy aztán fiatalabb kiadásban az én hisztérikus, kimerült, túlfeszített anyám kiköpött mása legyek. Nekiláttunk tehát a fürdõszobában Jethróval, egy Pogues CD-doboz tetején sorokba szórtuk a kokaint, és testvériesen megosztoztunk rajta. Öt perc sem telt el, s amint az anyag elju-
tott az agyamba, máris sokkal jobban éreztem magam. Kimentem a nappaliba, elvegyültem a társaságban, és foglalkozni kezdtem a vendégekkel. Odamentem vadidegenekhez, és nyájasan megérdeklõdtem, hogy jól mulatnak-e. Amikor újabb vendégek érkeztek, csókkal fogadtam õket, amúgy európai módra, egy puszi jobbról, egy puszi balról. Azonnal ajánlkoztam, hogy hozok nekik egy sört, keverek egy csavarhúzókoktélt, megmutatom nekik a lakást, de legalább azt, hogy hová tehetik a kabátjukat. Ilyeneket mondtam: van itt valaki, akivel egyszerûen muszáj megismerkedned. Vagy kézen fogtam egy lányt, és vonszoltam a helyiség másik végébe azzal, hogy: találtam neked egy olyan srácot, de olyat, hogy az nem igaz. Egyszóval maga voltam a túláradó, megtestesült vendégszeretet. Aztán egypár óra múlva szép lassan kezdtem leereszteni. Inni nem iszom, úgyhogy egy csöpp alkohol sem volt a szervezetemben, ami tompíthatta volna a benyomásaimat, amikor egyszerre csak mindent groteszknek és visszataszítónak láttam. A falakon mindenfelé ijesztõ hologramok jelentek meg, mint valamiféle pszichedelikus víziók, és se csodás színek, se kellemes formák, sehol semmi, ami enyhítette volna az iszonyatot. Pánikba estem. Úgy éreztem, rengeteg tennivalóm volna, amíg még tart a kokainmámorom, és jobban tenném, ha tenném, még mielõtt teljesen lekonyulok. Ott volt például egy tag, akivel együtt töltöttem egy félresikerült éjszakát, minekutána megígérte, hogy majd fölhív, de nem hívott, viszont most a bulin megjelent, és itt volt a jó alkalom, hogy alaposan megmondjam neki a magamét. Ott volt az
12
13
apám, akit ugyancsak épp most láttam jónak felhívni telefonon, csak hogy emlékeztessem, még mindig tartozik négy év gyerektartással középiskolás koromból, amikor nyoma veszett, s nem találtuk sehol. És lett volna még tengernyi sürgõs elintéznivalóm, csak hirtelenjében nem jutott eszembe, pontosan mik is. Azt tudtam csupán, hogy szeretnék még néhány percig ebben az elvarázsolt, mágikus, bepörgött állapotban élni. Szerettem volna még egy kicsikét szabadnak, könnyûnek és kötetlennek érezni magam, mielõtt visszasüllyednék a depresszióba. Még egy kis kokaint szerettem volna. KOKAINT! MÉG! DE MOST, RÖGTÖN! Visszamentem a fürdõszobába, és körülnéztem, nem maradt-e valahol egy mákszemnyi por, amivel meghosszabbíthatnám ezt az állapotot. S miközben körbetapogattam a mosdókagylót és a tenyeremmel kutattam a kövön, az a fura érzésem támadt, hogy ez a fajta viselkedés talán helyénvaló lett volna a nyolcvanas években, de most, az aszketikus, felnõtt kilencvenes években egészen hülyének tûnik, mondhatni, teljesen passé. Aztán felhívtam rá önnön figyelmemet, hogy nana, az élet azért mégsem afféle médiumok által irányított divattrend, és vesszek meg, ha erõszakot teszek magamon Len Bias meg Richard Pryor vagy bárki más kedvéért. Szóval arra készülök, hogy megkérem Jethrót, ugorjon el még egyszer Harlem spanyol negyedébe, és hozzon még ebbõl az anyagból. És terveket szövök, pompásnál pompásabb gondolataim támadnak, és sorolom magamban, hogy ki mindenkinek telefonálok, amint újra feltöltöm magam kokainnal, és lesz hozzá energiám. Elhatározom, hogy még az éjjel
megírom azt a tanulmányt, amire évek óta készülök: egy marxista-feminista áttekintést a Bibliában elõforduló igazságtalanságokról. De az is lehet, hogy inkább keresek egy éjjel-nappal nyitva tartó könyvesboltot, megveszem Gray Anatómiá-ját, a következõ néhány óra alatt bemagolom az egészet, aztán átiratkozom az orvosi fakultásra, s végül is orvos leszek és megoldom az összes problémámat és mások összes problémáját nemkülönben. Ezt mind pontosan kiterveltem: Minden a legnagyobb rendben lesz. De még mielõtt erre sor kerülhetne, leroskadok az ágyamra és sírni kezdek, de megállíthatatlanul. Bejön Christine, a legjobb barátnõm, és kérdi, mi a baj. Mások is bejönnek a kabátjukért, mert ott hevernek a kabátok az ágyamon, én meg ráripakodok a vendégekre, hogy húzzanak a francba. Christine-nel is elkezdek üvölteni, hogy ez a szoba az enyém, és hagyjanak benne békén, és egyáltalán, hagyjanak élni. A macskám pedig ebben a pillanatban, mintegy vezényszóra, hányni kezd, egyenesen rá egy kabátra, amely a jelek szerint egy Roland nevû alaké. Ez már aztán a hab a tortán, különjutalom Roland számára, amiért eljött a bulira, és részese volt ennek az én rettenetes éjszakámnak. Az az érzésem, és ezt határozottan, szinte kézzelfoghatóan érzem, hogy szétesem, és hogy egyáltalán nem értem, mi ennek az oka, s ami még rosszabb, hogy semmit sem tehetek ellene. De amint ott fekszem összekuporodva, a leginkább az aggaszt, hogy ez a jelenet, amelyet épp elõadok, emlékeztet valamire: az egész életemre emlékeztet.
14
15
Odakint, a szobám szárnyas ajtaja elõtt Christine és Jason meg még néhány barátom – Larissa, Julian meg Ron – megtárgyalja a helyzetet. Hallom, amint suttogó hangon tanácskoznak, de ez már korántsem az az aggodalmas konspiráció, amilyenre két évvel ezelõtt volt példa nemegyszer. Láttak már ilyen állapotban, éppen elégszer. Tudják, hogy ez is majd lezajlik, túlélem, minden megy majd tovább. Lehetséges, hogy ez egy komolyabb praemenstruális szindróma, lehet – sõt most ez a legvalószínûbb –, hogy a kokain okozta levertség. De az is lehet, hogy egy nagy semmi. Elképzelem, amint Jason azt mondja: Elizabethre már megint rájött a szokásos. Elképzelem, amint Christine azt mondja: már megint nem tud parancsolni magának. Elképzelem, hogy mind megegyeznek abban, hogy ez nálam valami kémiai probléma, ami nem fordulhatna elõ, ha jó kislány lennék és szépen bevenném a lítiumot. Mire betámolygok a fürdõszobába, jól bevágom mind a két ajtót, és lekuporodom a földre, biztos vagyok abban, hogy ezek soha nem fogják megérteni az állapotom filozófiai hátterét. Tudom, hogy amikor szedem a lítiumot, akkor jól érzem magam, kezelni tudom a mindennapi kellemes és kellemetlen tennivalóimat, higgadtan megbirkózom a viszontagságokkal, jó haver vagyok. De amikor nem szedem a gyógyszereket s tiszta a fejem, mármint hogy amikor nem tartanak benne rendet és rendszert a gyógyszerek, akkor fõként ilyen gondolatok foglalkoztatnak: ugyan miért?, miért legyek én bátor és erõs?, miért viselkedjem érett ember módjára?, miért álljam a megpróbáltatásokat?, miért mondjak le elegánsan a
fiatalság bolondságairól?, miért tûrjem el a nagy hülyítést, balsorsom minden nyûgét s nyilait? Mintha csak egy elkényeztetett kölköt hallanék, pedig mi sem áll távolabb tõlem. Tudom én, hogy az élet nem lehet csupa napsütés, hogy olykor óhatatlanul viharfelhõk tornyosulnak életünk egén meg minden, csakhogy az én esetemben a krízishatárt súroló hisztéria túlságosan is gyakori téma. Úgy tûnik, végleg bekvártélyozták magukat a fejembe azok a hangok, amelyekrõl azt hittem, hogy csak alkalmi szállóvendégek. És már évek óta szedem ezeket az átkozott tablettákat. Eleinte az volt az elképzelés, hogy csak arra kellenek, hogy formában tartsanak, és képes legyek reagálni a beszédterápiára, de most már nyilvánvaló, hogy az állapotom krónikussá vált, és örökké szednem kell a gyógyszereket, hogy valamenynyire is használható állapotban legyek. És a Prozac egymagában nem is elég. Még alig egy hónapja, hogy elhagytam a lítiumot, és már teljesen dilis vagyok. Már kezdek azon gondolkodni, nem vagyok-e én is olyan, mint Anne Sexton vagy Sylvia Plath, akiknek megváltás volt a halál: akik egy bizonyos ideig, éveken keresztül képesek voltak vegetálni egy beszûkült életben, még férjhez is mentek, gyerekük is lett, életmûvet is létrehoztak, olykor gyönyörûek és vonzóak tudtak lenni, aminthogy mind a ketten azok is voltak, de a pozitívumok végül is nem tudták ellensúlyozni az életükben a szûnni nem akaró, sajgó, öngyilkos fájdalmat. Talán én is fiatalon halok meg és szomorú véget érek, fejem a gázsütõben. Ahogy itt gubbasztok bõgve, egy szép szombat éjszaka, más megoldást nemigen látok.
16
17
Mert fogalmam sincs róla, hogy vannak-e arra vonatkozó statisztikák, hogy meddig élhet valaki, aki állandó jelleggel szed pszichotróp gyógyszereket. Mikor kezd az agya (egyebekrõl nem is beszélve) felpuhulni és leépülni? Nem hiszem, hogy krónikusan pszichotikusok megérik, hogy floridai nyugdíjasházakban éljék le öregségüket. Vagy tévednék? És mi rosszabb: megöregedni ilyen állapotban, vagy fiatalon meghalni, és megmaradani szépnek mindörökre? Fölkelek a földrõl, hogy kivegyem a kontaktlencséimet, amelyek a könnyeimen úszkálva már amúgy is kiakaróznak. Zöld kontaktlencséket viselek ma este, egy Egyet fizet, kettõt kap!-féle akcióban vettem. Zöld, ijesztõ és hazug benyomást kelt, akkor viselem, amikor álcázni akarom magam. Kísérteties, lélektelen látványt nyújtok zöld szemmel, mint egy földönkívüli, vagy mint egy élettelen stepfordi feleség, aki ajkán üdvözült, idióta mosollyal fõz, takarít és kefél. S ahogy a kontaktlencsék maguktól lecsúsznak a pupilláimról, hirtelen úgy tûnik, mintha két pár szemem volna, mint a groteszk módon megtestesült kettõs látás, mintha egy horrorfilmbeli robot volnék, akinek éppen kiesik a szeme. Aztán visszaereszkedem a kõre, és tovább kuporgok. Miután elmentek a vendégek, bejön Jason, és biztat, hogy gyorsan feküdjek le, és hogy meg fogom látni, mennyivel jobban érzem majd magam reggelre. Én meg rávágom, hogy a rohadt életbe, hülye seggfej, nem akarom reggelre jobban érezni magam! Szembe akarok nézni ezzel a problémával, és rendbe akarom tenni, vagy meghalok itt és most rögtön.
Jason türelmesen leül mellém, de tudom, hogy Emilyvel, a barátnõjével szeretne lenni, vagy lenne inkább bárki mással, csak itt, velem ne kelljen. Tudom, inkább elmosogatna, felporszívózná a nappalit, összegyûjtené az üres üvegeket meg pléhdobozokat, és különválogatná õket a szelektív gyûjtõkonténerekbe. Tudom, pillanatnyilag olyan rémes vagyok, hogy a takarítás sokkal vonzóbb elfoglaltságot jelent, mint mellettem üldögélni. Jason, mondd meg, mióta is ismerjük egymást, kérdezem. Öt éve? Harmadéves korunk óta? Jason bólint. És ezalatt hányszor láttál ilyen állapotban? Hányszor találtál rám a földön kuporogva, bõgve? Hányszor jöttél haza arra, hogy a csuklómat nyeszetelem egy gyümölcskéssel, és azt sikítozom, hogy meg akarok halni? Jason nem szól semmit. Nem akarja azt mondani, hogy jó párszor. Jase, mondom, ez olyan, mintha már, huszonöt éve így menne, amióta élek. Néha-néha kiderül fölöttem az ég, és föllélegzem, mint például amikor találkoztam Nathannel, és elõször voltam szerelmes, vagy mint amikor elõször írtam a The New Yorker-be. Aztán egyszerre csak rám tör a hétköznapok egyhangúsága, és bedilizek. Jason motyog valamit, hogy amikor szedem a lítiumot, akkor szemlátomást rendben vagyok. Mintha ez változtatna a dolgon. Újra rám jön a sírás, de nagyon, csukladozva kapkodom a levegõt, és amikor szóhoz jutok, csak azt tudom mondani, hogy nem akarom ezt az életet élni.
18
19
Egyre csak sírok, és Jason otthagy. Bejön helyette Julian, aki, úgy látszik, nálunk alszik, mert elveszítette a kulcsát, és nem tud bejutni a lakásába. Akár Elizabeth Taylor lehetnék a Kleopátrában, ahogy a kérelmezõket fogadom a fürdõszoba kövén. A boldogság választás kérdése, mondja Julian, és ebben a hangnemben folytatja. A boldogságért meg kell küzdeni, mondja. Szerinte a boldogságot egyszerre csak megvilágosodásszerûen megtalálja az ember, vagy valami ilyesmi. Hinni kell benne, mondja. Ugyan már, mondja. Ne szomorkodj! Szedd össze magad! Egészen elképedek ezen a primitívségen. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy kilépek önmagamból, és tartok szegény Juliannek egy kis leckét interperszonális kapcsolatokból, és megpróbálom rávenni, hogy valamivel érzékenyebb, empatikusabb legyen. De képtelen vagyok abbahagyni a sírást. A végén Julian egyszerûen felnyalábol, és közli velem, hogy nincs olyan baj, amin egy jó éjszakai alvás ne segítene, meg hogy reggel majd szerzünk lítiumot, és nem tudja felfogni, hogy nem akarom jobban érezni magam reggelre, hogy ez az egész életmód kikészít, s ami a lényeg, elõször is úgy nem akarom érezni magam, ahogy érzem. A kezemmel nekifeszülök Julian mellének, követelem, hogy tegyen le. Szabályosan csípek és rúgok és harapok. Szegény Julian! Tegyél le, sikítom, és a szeme felé kapkodok, ahogy egy nõk számára rendezett önvédelmi tanfolyamon tanul-
tam. Jason a sikítozást hallva bejön, aztán közös erõvel bevonszolnak a szobámba, és kényszerítenek, hogy feküdjek le, és átfut az agyamon, hogy ha nem fogadok nekik szót, akkor a végén fehér köpenyes ápolók jönnek értem, és kényszerzubbonyban visznek el, és ez a gondolat az elsõ pillanatban megnyugtatónak tûnik, aztán iszonyattal tölt el, mint minden egyéb.
20
21
*
Egy nyári táborban fordult elõ velem elõször, hogy bealtatóztam magam. 1979-ben lehetett, amikor a tizenkettedik évembe léptem, hosszú, vékony combom volt, óriási nagy szemem, hamvas kis mellem, le voltam barnulva, és olyan üde, serdülõkori módon voltam szép, hogy senki nem képzelte volna, hogy valami baj van velem. Aztán egyik nap, a csendespihenõ alatt, miközben a barátnõm, Lisanne ott aludt a fejem fölött, a felsõ ágyon, belekezdtem egy könyvbe, amelynek a mottója egy Hérakleitosz-idézet volt: „Hogy rejtõzhetünk el olyasmi elõl, ami soha el nem távozik mellõlünk?” Nem emlékszem már a könyv címére, sem arra, hogy mirõl szólt, és egyetlen szereplõjére sem, de a mottó kitörölhetetlenül beleette magát az agyamba, és azóta is foglalkoztat. És mindhiába az a sok gyógyszer, aminek az idõk során ki kellett volna hipóznia, fel kellett volna csiszolnia az agyamat, semmit sem ért az egész, mert azóta már alaposan megtanultam, hogy az ember nem tud kibújni a bõrébõl. Hacsak úgy nem, hogy meghal. Na nem mintha valóban öngyilkos akartam volna lenni azon a nyá-
