A SZEGÉNY JÓ HANUSZÁKNÉ RÓNAY GYÖRGY (1913-1978)
A Nyugat harmadik nemzedékének tagjaként kezdte pályáját: Jékely Zoltán, Weöres Sándor, Vas István, Radnóti Miklós, Zelk Zoltán társaságában. Az Ezüstkor c. folyóirat szerkesztőjeként részt vett annak helykereső, eszmetisztázó irodalmi harcaiban, noha később magányosan járta útját. Rendkívüli sokoldalúság és bő termés jellemzi a 65 évet élt író munkásságát: költő, prózaíró, irodalomtörténész, fordító, szerkesztő. Mintegy ötven könyve látott napvilágot. A 40-es évek végétől, a hivatalos irodalmi életből kiszorítva, a modern katolikus szellemiség meghatározó személyisége lett. 1956 után a marxizmus és a kereszténység közötti párbeszéd egyik szorgalmazója és megvalósítója, mint a Vigilia c. folyóirat szerkesztője, 1969-től főszerkesztője. Rónay a következőkben fogalmazza meg a kereszténység lényegét: „Az a keresztény, aki lemond arról a föladatáról, hogy a világot krisztusivá formálni törekedjék, lemond egyszerűen a kereszténységről. A kereszténység nem zárható be a templomba, s aki „csak” a templomban keresztény, az nem keresztény a templomban sem.”1 Az elbeszélések a kitűnő író sokoldalú és gazdag munkásságának látszólag a peremén helyezkednek el. „A művek témája többnyire az élet egy-egy válságos pillanata, az emberi elmagányosodás és kiszolgáltatottság, a halál s a halál előtti számvetés, az emberi kapcsolatok, s ennek is legmagasabbrendű megnyilatkozása: a szeretet. Hősei rendszerint gyarló kisemberek, akiket főként az tesz meggyőző, életszerű figurává, hogy magukban hordják mindannyiunk gyöngeségét és esendőségét, s akik, ha félig öntudatlanul, ösztönösen is, de törekednek a tisztább, igazabb élet felé.” – olvasható a kötet fülszövegében. A jellemek és cselekedetek erkölcsi értéke számít elsősorban, s ezt megerősíti az író vallomása is: „Hiszek az emberi jóságban, és rendíthetetlenül hiszek a gondviselésben. Lehet, az emberek rosszak, komiszkodók, önzők, brutálisak, de minden salak mélyén meg lehet találni legalább egy szemernyi aranyat. És érdemes megkeresni…”2 E mély humanizmusról tanúskodó gondolatok egyébiránt egybeesnek a cseh irodalom kiválóságának, Bohumil Hrabalnak céljaival, aki hasonlóképpen gyöngyszem után kutatott a mélyben… A tárgyalandó novellát csak folyóiratban közölte a szerző, először a Szeptemberi halászat: Összegyűjtött kisprózai alkotások c. kötetben olvasható. A SZEGÉNY JÓ HANUSZÁKNÉ A kilenc, rövid szakaszra tagolt novella tárgya egy szegény, jelentéktelen, szürke kis mosónő élete és halála. Olyan sorsot mutat be az író, amely megszámlálhatatlanul sok ember sajátja volt a történelem során, mégis egyedülálló: Olyan prizma, amely a fény felé tartva a szeretet – a cselekvő irgalmasság - színeit sugározza a világra. Különleges elbeszélésről van szó abból a szempontból is, hogy a Rónay György által vallott és képviselt – egyetemes értelmű - katolicizmus gyakorlati életbe való szerves átültetését, a hétköznapok nyelvére történő átfordítását olvashatjuk ki belőle: „Istent nem szerethetjük úgy, hogy felebarátainkat is ne szeretnők – mert Isten törvénye, hogy szeressük felebarátainkat; a felebaráti szeretet, evangéliumi, keresztény értelme szerint pedig nem puszta elvi rokonszenv, hanem tett, tevékenység, munka -, hiszen a szeretet mivoltánál fogva eleve tevékenység, s ha nem tevékenység, nem is szeretet.”3 1. 1
Rónay György: A keresztények jogai = Hazánk, 1947.szept.26. Rónay György: Napló (1955,febr,14,) 3 Hegyi Béla: Rónay György tisztessége = Hitek, választások. – Bp.: Magvető, 1981. – 327.p. 2
A történet a helyszín bemutatásával kezdődik. A szerző – különös módon – a város nevét nem árulta el, azonban a földrajzi és történelmi részletek egyértelműsítik, hogy Egerben járunk, a Bükk hegység lábainál. Az Abonyként megnevezett város pedig valójában Füzesabony. Milyen – szándékoltan – árulkodó részletek utalnak a fényes történelmi helytállással büszkélkedő végvárra? Először is maga a Várhegy; aztán a katolikus templomok zsúfolt sokasága: a székesegyház, a barátoké, a minoritáké, a cisztercitáké, az angolkisasszonyoké, s a plébániák, a felsővárosi, az alsóvárosi.” A harmadik, és talán a kultúrtörténetben kevésbé jártas olvasók számára is legnyilvánvalóbb nyomot az utolsó sorokban rejtette el az író: azt a sűrű, alvadtvér-színű, keserédes vörösbort, melynek zamatát, ha egyszer megízlelte, soha nem felejti el az ember. Két fontos tényező határozza meg tehát a város légkörét, hangulatát, és az itt élő emberek hétköznapjait: a katolikus vallás és a bor, az Egri Bikavér. Az élet – sokak számára –a templom és a borospince között telik, szó szerint és átvitt értelemben egyaránt. Az események színhelye – a városon belül – egy meglehetősen szegény és szerény környék, a Hósták, a Várhegy oldalában. A házak alacsonyak itt, vastag falúak, horpadt tetősök s vállal egymást támogatják. A „hóstát” szó egyébként a bajor-osztrák eredetű ’Hofstadt’-ból származik, jelentése – Eger esetében – nagy valószínűséggel „külső városrész.” A városfalon kívül, a törökök ellen vívott harcok idején, az 1600-as évek második felében kialakult településrész, a környező falvakból menekült hajléktalan szegénység telepei, külváros.4 A novella valóban egy „időtlen”, külvárosi történet, nemcsak a helyszínt, de a lakókat, a novella egyszerű, szegény szereplőit tekintve is. 2. E második részlet, melybe az egri bor szerénytelen dicséretével – Nincs ennél jobb bor a világon! – lépünk át, elénk hozza Hanuszák Józsefet, az ácsot. A történet télen kezdődik, a „téli pincézések” idején, amelybe valahogyan belecsöppent a mester is: Ki tudná megmondani, hogyan került a szegény mesterember a zsíros szőlősgazdák, duhaj gazdalegények társaságába? Nem a legdicsőbb szerep jutott neki: mulattak rajta, mint valami bohócon. Kár, hogy nem hallotta bölcs Salamon intelmét: „A bor csúfoló, a részegítő ital háborgó, és valaki abba beletéved, nem bölcs!” (Péld.20:1.) Bizony, az ács beletévedt, és nem is lesz ereje kitörni belőle többé. A felesége, Róza ezalatt fekete hárászkendőbe burkolózva üldögélt az ablaknál, és várta az urát. Egy kicsit fájt a szíve miatta, hogy már egy estére sem marad itthon. Míg a pincékben férje együgyű bűvészmutatványain hahotáztak, addig Róza ugyancsak „együgyű” dolgokat forgatott magában: Olyasmiket gondolt, hogy Hanuszák, az ács Szent József, ő maga Szűz Mária, s valahol a szíve alatt ott mozog már a kicsi Jézus. Ismét körvonalazódik a borospince és a templom kettősége; Hanuszák a hordók, Hanuszákné a karácsonyi ünnepkör gyönyörűségeivel táplálkozik. Milyen lehet-e két ember találkozása? Az egyetlen összekötő kapocs közöttük a félelem, ahogyan az a részegeskedő férjek családjában igen gyakori eset. Róza, ha meghallotta az erősödő kutyaugatást, amely a hazadülöngélő részegek útját követte, csak így tudott imádkozni: Uramisten, add, hogy ne bántson. Uramisten, add, hogy ne nyúljon hozzám. A megaláztatás és a tehetetlen kiszolgáltatottság mélységes szakadéka ez, két olyan ember között, akik fiatalon bizonyára szerették egymást. Az utolsó mondatok azonban hidat vernek e szakadék fölött, és sokat elárulnak Hanuszákné „különlegességéről:” mikor megbizonyosodott róla, hogy az ura alszik, dideregve kiszállt az ágyból, mezítláb az alvóhoz osont, s letérdepelt, hogy lassan, gyöngéden, vigyázva lehúzza róla a havas, sáros csizmát. Azt gondolnánk az előzőekből, hogy a félelem az asszony egész lényét megbénítja, de éppen a fordítottja történik: a szeretet legyőzi benne a félelmet. Úrrá lesz saját tehetetlenségén, látva ura mélyebb, öntudatlan tehetetlenségét. Nem pusztán a keserű kötelességtudat vezérli: lassan, gyöngéden, vigyázva vetkőzteti a részeget, nem szidja és korholja közben. Nem csupán részvét, hanem szinte anyai gondoskodás hatja át 4
Lévai Béla = Magyar Nyelvőr
mozdulatait, és már-már érthetetlen alázat: mezítláb, dideregve letérdepel a mocskos, bűzlő, hortyogó ura ágya elé. Vajon miért teszi meg mindezt? Hadd válaszoljanak e kérdésre SaintExupéry sorai: „Az irgalmasság sose a középszerűség, az ostobaság vagy a tudatlanság megtisztelése volt. Az orvosnak a legalantasabb pestises betegért is kockára kellett tennie az életét. Istent szolgálta vele. Attól nem lesz kevesebb, ha egy tolvaj ágya mellett virrasztotta át az éjszakát.”5 3. Hanuszák József rendkívül gyors testi-lelki hanyatlásáról, s a lelkében zajló küzdelmekről olvashatunk. A felesége szótlan szeretettel, szemrehányások nélkül követte e folyamatot: Hol járt, mit művelt? Hanuszákné nem kérdezett tőle soha semmit. Kitisztogatta a csizmáját, lekaparta a bekecse prémgallérjáról a sarat, kucsmájából kiverte a port, nadrágjából kiszedegette a bogáncsot. A részletek, az aprólékos gonddal végzett „helyreállítás” megint túlmutat a kötelesség keretein. Miért nem szólt semmit mindeközben Róza? A vádaskodás, a szemrehányások nyilván falra hányt borsóként peregnének le az állandóan részeg ember tudatáról, vagy ami még rosszabb, indulatba kergetnék. Az önmegtagadó némaság nagy lelkierőről, az egykor talán szerető férj iránti tapintatról „beszélnek,” de így sem tudják feltartóztatni a zuhanást: Nem hívták többet, kitértek előle. Hanuszák megsértődött, kereste, kin töltse ki a mérgét, s egyre többet kötődött a feleségével. Azonfelül is rágta valami a belsejét, hidegrázós láz, különösen alkonyattájt¸ még a foga is összekocódott tőle. Minél többet ivott, annál kevesebbet tudott dolgozni, az egyre kevesebb megrendelésből egyre kevésbé lehetett megélni. Az ördögi körből nincs ereje kitörni, csak gyötrődik: Olyan volt, mint egy kimerült, agyonhajszolt állat. Ilyenkor érezte, hogy szenved, ordítani tudott volna az irtózatos magányosságban. Meg-megrándult az ajka, egyre egy mondatot forgatott magában. Ilyesfélét: „Nézd csak, Róza, vesd meg szépen az ágyamat, mert nekem immár végem.” Milyen kedvesen szólna – gondolatban. Ugyanakkor félelmetesen tisztán látja a helyzetét, azt is, hogy a feleségén kívül senkije nincs, akivel szót válthatna. Azonban volt egy akadály a szépen kigondolt terv véghezvitelében: De hogyan mondja meg neki, hogyan álljon elébe? Egy ilyen részeges, rongy, gané ember. A lelkiismeret tükrében „rongy, gané embernek” látja önmagát, aki maga kereste magának a bajt, aki nem érdemel megbocsátást. Még ha bízhatna is felesége szerető megértésében, önmagának képtelen felmentést adni. S mi következik ebből? Ettől aztán tompa düh kerekedett benne Hanuszákné ellen; düh meg szomorúság, keserű, mint az epe, hogy megémelygett tőle. Valahogy el kellett tüntetni a szájából ezt az ízt. Minél többet ivott, a törköly annál jobban fűtötte benne a tüzet; mindinkább locsolta, s mindinkább lobogott. Míg aztán fölcsapott az agyába is, izzani kezdett a koponyája alatt, s majd szétvetette a fejét. Hanuszák a homlokába húzta a kucsmáját, nehogy kívülről is meglássék ez az izzás, ennek az olvadt vasnak a szederjesfehér pokla, melynek szikrái egyre ott pattogtak a fülében, egyre ott ugráltak a szeme előtt. Az ács félelmetes állapotba, a megkötözöttség szederjesfehér poklába került: „Kinek jaj? Kinek versengések? Kinek panasz? Kinek ok nélkül való sebek? Kinek szemeknek veressége? A bornál mulatóknak, akik mennek a jó bor kutatására.” (Péld.23:29-30.) Az ács azonban nem tudott megállni az egri boroknál, a végén már a pálinka rabja lett. Keserves közérzete folyományaként az önvád kiutat keres, és Hanuszák nem Hanuszák, az igazi bűnös, hanem Hanuszákné, az ártatlan ellen fordult. Az önvád gyenge gyávasággá „hígul”, hiszen könnyebb egy külső, „kreált” ellenség, mint önmagunk ellen küzdeni. „Nyomorúság és ínség minden gonoszt cselekvő ember lelkének.” (Róm.2:9.) Szinte törvényszerű, hogy a belső, olthatatlan izzás brutalitásban ölt testet: Vadul taszította be az ajtót, kiráncigálta Hanuszáknét az ágyból, letaszította a földre, s egy görcsös bottal, melyet még künn a pincék közt kerített a kutyák ellen, kegyetlenül ütlegelni kezdte. Nagyon sok családban mindennaposak a hasonló esetek, mégsem lehet napirendre térni 5
Saint-Exupéry: A hadirepülő/ ford. Pór Judit. – Bp.:Európa, 1977. – 410.p.
fölöttük. Hová aljasult az ember: kiráncigálta, letaszította, kegyetlenül ütlegelte azt a nőt, aki most is segítőtársa, s egykor egyetlen szerelme volt?! Ez az utolsó jelenet, amelyben József, a részeges hóstáki ács „aktívan” és felettébb szégyenteljes módon közreműködött. Ezután már csak a pletykák és mendemondák révén – nem Rózától! - értesülünk lejtőre került életének állomásairól, hamarosan bekövetkező végéről. Babits Mihály megrendítő képekben ábrázolja azt a sorsot, amelyből a férfi nem tudott kilépni: „Mivel e földön jónak lenni oly nehéz – erényeid elhagynak mint az ifjuság, de bűneid utánad jönnek, mint hű kutyák s ha netán elfáradva az uton leülsz, mind köribéd telepszik és arcodba néz nyugodtan, mintha mondanák: „Nem menekülsz!” – s ha néha egyet bottal elkergetsz és messzeversz, megint előjön, kezed nyalja, s mintha már lelked belső helyein és zugaiban kotorna nyelve ragadósan, sikosan, és érzed már hogy többé nem kergetheted s nem verheted hacsak magadat nem vered – verd! verd! ezer bűn nyelve lobog benned mint a tűz és lelked már nem is egyéb mint ez a tűz” (Intelem vezeklésre) Hanuszák mégcsak nem is önmagát ütötte és vádolta, hanem a feleségét – egészen szégyenteljes haláláig. Mi a válasza minderre a szegény, jó Hanuszáknénak? Úgy látta, itt van az idő, amikor neki kell eltartania az urát, mint ahogyan a régi jobb napokban Hanuszák tartotta el őt. Talán ekkor körvonalazódik az olvasó előtt, hogy miért is áll e két rendkívül egyszerű jelző az asszony neve előtt: szegény és jó. Nem a váláson töpreng, hanem a hálás áldozatvállalás lehetőségein. Szegény embert nagyon sokat találhatunk a világon, kb. 4 milliárdot; de jó embert, azt hányat lelni? Mit fed egyáltalán ez a jóság? 4. Róza ezentúl mosásból tartja el magát és munkaképtelenné vált férjét: szépen dolgozott, s nem lopta a napot. A koszttal sosem követelődzött, megköszönte, mit elébe adtak, s nemhogy pletykált volna, de még csak a szavát se hallották egész nap. A felsőruháját nem vetette le soha, az ujját is éppen csak egy tenyérnyire gyűrte föl, véletlenül se tovább, nehogy meglássák a karján a Hanuszák fütykösének nyomát. De nem elég, hogy dolgoznia kell, mert ez még önmagában nem volna baj; az állandó ütlegelésen túl további megaláztatást is el kellett szenvednie: Hanem az ember nehezen szabadul a hírétől, s Hanuszáknénak is utánalopakodott, ha nem is a sajátja, hanem az uráé. Mert nem elég, hogy iszik, mint a gödény, de összebarátkozott azokkal a nőszemélyekkel, akik éjszakánként künn kószálnak a Minarét utcán, s át-átfutnak a hídon egy pohár pálinkára a Sebes Fullajtárba; azoknak a bestiáknak fizet, de miből? Abból, amit az a szerencsétlen felesége keres rá! Nehéz eldönteni, hogy a rosszindulatba vagy a részvétbe csomagolt pletykák a fájóbbak. Mit könnyebb elviselni: az irigységet vagy a sajnálatot? Róza nem védekezik, nem vádaskodik, nem panaszkodik. Még szavakban sem szakítja meg közösségét Józseffel, aki most már azt a pénzt veri el, amit ő keres mosónőként, keserves munkával. Miből állt az élete? Ott állt a habos teknő, a szürke víz fölött, és mosta apró, gyors mozdulatokkal a mások szennyesét. Az ágyhuzatot, lepedőket, törülközőket meg az alsóneműt, a vásznat meg a tarkát, s ha lankadni kezdett a karja, sajogni a kilúgozott keze feje, égni a körme körül kimart ujja, mindenféle együgyűséget gondolt, s egyszerre fölfrissült tőle. Hogy nem is a Kollár doktorék
szennyesét mossa, hanem csak az imént tett elébe egy púpos kosarat a Boldogságos Szűz Mária: „Ugyan, Hanuszákné lelkem, nem mosná ki ezt a kis ruhát, a fiamé meg a tizenkét apostoláé.” Megint ott vagyunk az „együgyű” gondolatoknál, amelyek az első jelenetben is foglalkoztatták az asszonyt. Menedéket, erőt, felfrissülést merít belőlük. Érdekes módon maga az író, Rónay György is hasonló módszert ajánl: „Minél többször gondolni napjában Istenre. Egy-egy gondolat órákat megtölt munkakedvvel, nyugalommal, erővel. Föltölti árammal a kimerülő telepet.”6 Egyébként manapság, az automata mosógépek korában szinte elképzelhetetlenül nehéz és megalázó munka volt a mások szennyesét mosni nap, mint nap, 10-12 órában, gumikesztyű, glicerines kézkrémek nélkül. De milyen háttér dereng fel a meggörnyedt mosónő „együgyű” gondolatai mögött – mit jelent a „mások szennyesét mosni”? Azt mondhatjuk, az egyik legnehezebb és legundorítóbb feladat Isten számára az emberiség szennyesének kimosása. Zakariás próféta látomásában Jósua főpap, a választott nép, tágabban az embervilág képviselője „szennyes ruhákba öltöztetve áll” Isten előtt, aki így szól: „Vegyétek le róla a szennyes ruhákat! És mondta neki: Lásd, levettem rólad a te álnokságodat, és ünnepi ruhákba öltöztetlek téged!” (Zak.3:3-4.) A szennyes ruha a bűnnel, álnokságokkal szennyezett jellem szimbóluma, amelyet senki ember nem képes önerőből kifehéríteni: „Ki mondhatná azt, megtisztítottam szívemet, tiszta vagyok a bűnömtől?” (Péld.20:9.)Ezt kizárólag az Emberfia teheti meg, kinek „vére megtisztít minket minden bűntől.” (I.Ján.1:7.) Csakis azok állhatnak majd meg Isten előtt, akik „megmosták és megfehérítették ruháikat a Bárány vérében.” (Jel.7:14.) Ők ölthetnek magukra folttalan jellemet, azaz „ragyogó és tiszta gyolcsot, amely a szentek igazságos cselekedetei.” (Jel.19:8.) A mosónő alakjának legismertebb, XX. századi megtestesítője a magyar irodalomban József Attila édesanyja. József Jolán így mutatta be a három gyermekes, szegény asszonyt: „A gond megkövesedett anyánkban, és csak arra jutott ereje, hogy enni adhasson gyerekeinek. Nem voltak érzelmes gondolatai, csak kietlen gondjai. Attila helyett a vödröt vette karjára reggelenként, és csak este tért haza… Ő maga megvont minden falatot a szájától, hogy nekünk több jusson. Vékonyka lett, kicsi, lerágtuk a húsát, elszívtuk a vérét…” Róza is megtagadott minden finomságot magától, nem a gyermekiért, mert az nem adatott neki – az író nem tér ki rá, miért nem -, hanem a férje kedvéért: Futva ment át a piactéren, a hídon; öt óra volt; futott, hogy még otthon találja Hanuszákot a kaláccsal. Nem mintha az ura munkába indult volna – pincézés vagy kocsmázás előtt akarta otthon érni őt… Milyen lélekkel nézhetett az ács - a kalács fölött - és mindezek után a felesége szemébe? József Attila ezt írta egyik legismertebb versében az édesanyjáról: „Anyám volt, apró, korán meghalt, mert a mosónők korán halnak, a cipeléstől reszket lábuk és fejük fáj a vasalástól — S mert hegyvidéknek ott a szennyes! Idegnyugtató felhőjáték a gőz s levegőváltozásul a mosónőnek ott a padlás - -„ (Anyám,1931.) Róza vékony, apró alakja, külsőleg, sokban hasonlít Pősze Borbálára, és a mosónők sorsát – látni fogjuk - a szegény Hanuszákné sem kerülhette el: a tüdeje elvásott a sok gőzben, és derekát elkínozta a sok hajladozás. Mennyi ruhát kimosott, istenem, mennyit; ha mind egy 6
Rónay György: Napló I. (1949.ápr.14.)– Bp.: Magvető, 1989. – pp. 25-26.
kötélre teregetnék, meddig érne? Túl a hegyen, messze, jó messzire. Fáj a válla tőle, fáj a karja, fáj a melle, s már nem bírja a kosarat a padlásra. Hanuszákné lelkileg mégsem „kövesedett meg,” nem nehezedett el a szíve a megélhetés gondjai következtében – talán ez a szegénységben rejlő legnagyobb kísértés -, hanem mindenkinek kész volt megfelelni a benne élő reménységről. Egyik napon éppen Mányokiéknál mosott a főutcán, és a bérét szerette volna megkapni a szakácsnétól, helyette azonban a nagysága várta, aki beszélgetésbe elegyedett vele: - Mondja Hanuszákné, miért nem hagyja ott az urát? Hanuszákné rémülten bámult rá. - Én az uramat? Miért? - Azért, mert iszik. Mert csavarog. Mert veri magát. - Igen - mondta Hanuszákné, olyan halkan, fejét lehajtva, hogy alig lehetett hallani. – De hát azért miért hagynám el? S ki viselne rá gondot, ha én otthagynám? – kérdezte, és csodálkozó tekintetét ráemelte az asszonyra. - Csak nem azt akarja mondani, hogy szereti? - kérdezte kissé bosszúsan. Hanuszákné egy parányit megvonta a vállát. - Persze hogy szeretem –szólt egyszerűen. – Olyan szerencsétlen, szegény. - De hiszen megcsalja magát! - Megcsal – ismételte Hanuszákné és a szőnyeget nézte. – Ilyen hitvány asszonyt, amilyen én vagyok… Az asszony toppantott. - Nem igaz! Akkor is megcsalná, ha maga volna a legszebb a világon. Mind ilyen. Haszontalan, csavargó, hűtlen! Hanuszákné újra fölemelte a fejét, s hosszan belenézett az asszony kipirult arcába. - De én hűséges vagyok hozzá – mondta csöndesen. Egyszerre nagy szánalom fogta el iránta, a büszkesége, a szenvedése, a megalázkodása iránt. Lehajolt és megcsókolta a kezét. E jelenetben újra megnyilatkozik a kis mosónő „együgyűsége”, ez azonban távolról sem pejoratív értelemben vett korlátoltság. Az önzésnek nyoma sem lelhető föl szavaiban, nem a saját érdekeit tartja szem előtt, hanem a szegény, szerencsétlen Hanuszákét. Föl sem merül benne az a lehetőség, hogy elhagyja, noha súlyos megaláztatások sorozatát szenvedi el tőle nap, mint nap. Érzi és tudja, hogy valójában férje szenvedései a súlyosabbak, ő az, aki gyámolításra szorul. Az isteni szeretet és nagylelkűség nyilatkozik meg egyszerű, halk mondataiban. Az író hatalmas megállapításokat rejtett el e párbeszédben. Mányokiné keserű kifakadása – Mind ilyen. Haszontalan, csavargó, hűtlen. – az egész emberiséggel szemben jogos vád és látlelet: „Mindnyájan hűtelenekké lettetek hozzám, mondja az Úr.” (Jer.2:29.) Hanuszákné azonban az Isten hűségéről tesz tanúbizonyságot: De én hűséges vagyok hozzá – minél elesettebb, minél rosszabb, én annál hűségesebb vagyok. „Ő hű marad, magát meg nem tagadhatja.” (II.Tim.2:13.) Isten, lényéből fakadóan, hűséges teremtményeihez. Azt olvassuk Rózáról, hogy egyszerre nagy szánalom fogta el iránta, a büszkesége, a szenvedése, a megalázkodása iránt. De amellett, hogy szavai valóságos – bár nem szándékolt - szemrehányásként érhették Mányokinét, a mosónő őszinte sajnálatot érzett az előtte megalázkodó, kitárulkozó nagyságos asszony iránt – Jézusról is többször olvassuk, hogy megszánta az embereket, mert olyanok voltak, mint a pásztor nélkül való juhok. (Mk.6:34.) Ugyanakkor a fiatalasszony büszkeségének és szenvedésének kettőssége tipikusan emberi vonás: nehezünkre esik képmutatás nélkül megalázkodni, még akkor is, ha bűnösnek érezzük magunkat. Ezzel szemben mit tanít Hanuszákné kézcsókján keresztül – nemcsak az elkeseredett fiatalasszonynak - az író? Amit Jézus mondott: „Tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd és alázatos szívű vagyok, és nyugalmat találtok a lelketeknek.” (Mt.11:29.)
A kézcsók mögött másfelől ugyanaz a lelkület húzódik, mint a Hanuszákkal szembeni lehajlásban: legyen az a sáros csizma lehúzása vagy a bot előtti letérdelés. Nem gyáva, szolgalelkű gyengeség, hanem erővel telített szelídség. Sőt, ugyanez nyilatkozik majd meg az új pap előtti alázatában is: „Egyenlő indulattal legyetek, ugyanazon szeretettel viseltetvén; semmit nem cselekedvén versengésből, hanem alázatosan egymást különbeknek tartván ti magatoknál.” (Fil.2:2-3.) 5. E szakaszban új szereplő lép színre, akinek sorsa szorosan összefonódik a szegény mosónő életével: Ebben az időben történt, hogy a hóstáki öreg papot féloldalt megütötte a szél, s a püspök új papot küldött helyette a plébániára, egy fiatalt, aki külföldet is járt, és nagy jövőt jósoltak neki az aulában. Az új pap valamiféle mozgalmat akart szervezni, hogy milyet, maga se tudta még: segíteni akart a szűkölködőkön, de tapasztalatlan volt, nem ismerte az embereket, s ügyetlenül fogott a dologhoz. A szegények elhúzódtak tőle, a gazdagok lenézték. Emiatt aztán hamarosan keserűség fészkelt meg benne. Hányszor maga elé képzelte művét: az új Hóstákot, a grafikonokat a plébániahivatal falán, ahogy a fejlődést mutatják; hányszor elképzelte, hogy majd egyszer, öt, tíz, tizenkét esztendő múlva könyvet ír erről, a Hósták meghódításáról, erről a modern misszióról, az új módszerről, az ő módszeréről; egyszóval elképzelte, hogy minden sikerül neki, s ő ott áll minden sikernek az élén, és mert semmi sem sikerült neki úgy, ahogyan szerette volna, talán azért mert nagyon is magának szerette volna, a fiatal pap csalódottnak, kijátszottnak érezte magát. A széles körű műveltség, a külföldi teológiákon szerzett diploma még nem biztosíték arra, hogy valaki az emberekkel is jól tud bánni, illetve, hogy igazán Jézust képviseli. Ő a farizeusokat is megrótta önelégültségük és saját tudományukba vetett hitük miatt: „Hiába tisztelnek engem, ha olyan tudományokat tanítanak, amelyek emberek parancsolatai.” (Mt.15:9.) De vajon ez lett volna a fényes jövő, hogy a szegények elhúzódtak tőle, a gazdagok lenézték? Félelmetes „társadalmi űr”, vákuum támadt Gábor, Isten és az emberek szolgája körül; Jézusról ellenben azt olvassuk, hogy egész lényével vonzotta minden társadalmi csoport tagjait, mert „kedvesség ömledezett ajkain.” (Zsolt.45:3.) Jézus „szemében minden lélek értékes volt. Miközben mindig isteni méltósággal viselkedett, szeretetteljes tiszteletet tanúsított Isten családjának minden egyes tagja iránt. Mindenkiben elesett lényt látott, akinek megmentése az Ő feladata. Gyengéd részvéte gyógyírként hatott a fáradt, elgyötört lelkekre. A hozzá jövő szenvedők úgy érezték, ügyüket hű és szelíd barátként teszi magáévá.”7 Ezzel szemben egy nagyon lényeges – végül nyilvánvaló lesz, éppen a leglényeg! – isteni tulajdonság hiányzott az új papból, s ebből fakadtak sorozatos kudarcai. A keserűség gyökere – amely táptalajra lelt szívében - a sértődöttség, másfelől a sikertelenségből fakadó elégedetlenség – nem önmagával, de a külvilággal szemben. Azok az elképzelések, amelyeket a fiatal pap dédelgetett, illenek egy vezérigazgatóhoz, egy látványos nyereséggel kecsegtető vállalkozáshoz - de nem a mennyek országához. Az új módszerek és sikerek középpontja számára az ’én,’ aki elismerésre, győzelmekre szomjazik. Nem a hóstáki emberek sorsa, jobbléte a lényeg, hanem az általa készített grafikonok, a tíz évvel később megírt könyv. Az önfelmagasztalásnak nincs helye az isteni tervekben. „Mid van ugyanis, amit ne kaptál volna? Ha pedig úgy kaptad, mit dicsekszel, mintha nem kaptad volna? (I.Kor.4:7.) „Isten azt kívánja, hogy rejtsük el énünket Krisztusban, és a dicsőséget teljesen neki adjuk. Az ’én’ szálait sokszor beleszőjük életünk szövetébe, és ezzel megraboljuk Istent az őt megillető tisztességtől és dicsőségtől.”8 A mennyek országáért végzett munka sikere, avagy sikertelensége nem mérhető grafikonokban; ha szabad ezt mondani, Isten nagyon pazarlóan, a megtérülés csekély hányada 7 8
White, E.G.: Jézus élete White, E.G., 1898. 83. sz. levél
ellenére is maximális ráfordítással dolgozik: Az általa vetett magok közül „némelyik az útfélre, némelyik köves helyre, némelyik tövisek közé” esik. Még azt is eltűri, hogy a jó földbe vetett búza közé az ellenség konkolyt hintsen. (Mt.13:3-30.) A saját sikerek és dicsőség hajhászása már csak azért sem helyénvaló, mert Jézus ezt mondja mindenkori követőinek: „más a vető, más az arató… Ti a mások munkájába állottatok.” (Ján.4:37-38.) A fiatal pap érkezésével párhuzamosan a Hanuszák házaspár életében is döntő fordulat következik: Az is ebben az időben történt, hogy Hanuszákot egy hajnalban holtan találták a kofák a folyó medrében. Úgy fulladt meg, ahogy a részegek szoktak, egy könyöknyi vízben. Most, hogy eltemette a férjét, s egyedül maradt, a műhelyt pedig széthordták a Hanuszák hitelezői, átköltözött hát a Beglerbég utcába, a földbe roskadt török kori házikók egyikébe, közel a templomhoz. A történet két folyama – a fiatal pap és a megözvegyült mosónő sorsa – akkor kapcsolódik össze, amikor Ágota, a pap nővére és egyben házvezetőnője megfogadja Rózát a parókiára mosni, s ezentúl minden harmadik héten nagymosást kell tartania náluk. 6. Ágota magának való öreg lány volt, de olykor-olykor rászomjazott a beszédre. Irtózott a pletykától, a megszólástól, az uzsonnakávé melletti kis rágalmaktól; tudta, aki egyszer belékeveredik ebbe, soha nem szabadul ki belőle többé; olyan ez, mint a láp, mind mélyebbre süpped benne az ember. Ilyen embert manapság nagyítóval is alig találni, mert legtöbben örömüket lelik a megszólásban, a kis rágalmak terjesztésében. Pedig a pletykák nemcsak a pletyka tárgyát, de annak terjesztőjét is besározzák. A tökéletességre törekvés egyik mérföldköve, ha a másik embernek még a jó híre ellen sem vétünk. Isten azt mondja: „Egymás ellen még szívetekben se gondoljatok gonoszt.” (Zak.7:10.) A csöndes kis mosónő iránt azonban az első pillanattól fogva megmagyarázhatatlan bizalmat érzett. Ágota előtt lassan megváltozott a Hósták képe. S főként a hóstákiaké. Már nem voltak ridegek, ellenségesek, gyanakvóak. Szerencsétlenek voltak, és szégyenlősek; a sebeiket szégyellték, a nyomorúságukat, a tehetetlenségüket. Ágota már nem félt tőlük. Sajnálta őket, szeretett volna segíteni rajtuk. Segíteni a némaságukon, a szegények kérges, fájdalmas némaságán: hogy nem tudnak beszélni fájdalmukról, örömükről, a szeretetre szomjazásukról s a félelmükről, hogy visszaélnek a bizalmukkal; ezért olyan vadak, tüskések, iszákosak, de nem rosszak, csak szerencsétlenek, makacs, nagy gyerekek. Valóban ilyenek voltak? Ágota ilyennek látta őket a Hanuszákné szemén át. Ágota és Róza között sok a szívbéli hasonlóság; mindketten őszintén vállalják a „lelki szegénység” – valójában gazdag – állapotát, irtóznak a gonoszságtól és készségesek az irgalmasságra. Az özvegy mosónő egy „sötétségben ülő népet” mutat be a pap nővérének, akik szomjazzák a szeretet és a világosságot. Ténylegesen hatalmas terület vár megművelésre; méreteiben is „nagyszerű” küldetés bízatna Gáborra: „Kevés az, hogy nékem szolgám légy, a népeknek is világosságul adtalak.” (Ésa.49:6.) Ágota megkísérelte a mosónőtől hallottakat megosztani az öccsével: Kívülről ezeket nem lehet visszavezetni az istenhez. Ezeknek nem az kell, hogy prédikálj nekik; persze, prédikálni is kell, de hogy velük éljünk; Hogy elsősorban ne a papot, az idegent lássák benned, hanem a testvérüket. Milyen érzések, gondolatok támadtak ezek hallatán Gáborban, az ifjú papban? Vállalja a hóstáki szegényekkel való tényleges életközösséget, testvéreinek érzi őket, Jézust látja bennük, akit képviselni hivatott? Forrt benne a harag. Nem elég a tehetetlensége, még leckéztetik is. Ágota, aki még soha nem szállt szembe vele. Szövetkezik ellene egy mosónővel. Egy tudákos, műveletlen, ostoba kis Hanuszákné. 7.
A nővérével folytatott, indulatossá fajult vita után Hanuszákné állandó bosszúságot jelentett a papnak. Maga is töprengett ezen: Vajon miért van annyi baja vele? Miért forr benne a harag a lenézett mosónő iránt? Két esetben is maga elé hívatja az özvegyet, hogy meglelje a dolog nyitját: Ez a vállalkozása végre sikert ígért, s ő remélte, hogy megtöri vele a jeget. Húsvétra megajándékozzák az egyházközség legszegényebb családjait, mégpedig nem holmi gazdagok asztaláról lehulló kaláccsal-süteménnyel, hanem liszttel, zsírral, cukorral, ruhaneművel, cipővel. Soha ilyesmiről a Hóstákon nem hallottak. Mindent a lehető leggondosabban készített elő. Nagy körültekintéssel választotta ki a leginkább rászorulókat. A pap nyitva hagyta maga után az ajtókat, odaült az íróasztalához, önkéntelenül is úgy helyezkedett el, hogy minél tekintélyesebben hasson. - Figyeljen csak rám, Hanuszákné – mondta. Érezte hangjában a nagyképűséget, de nem segíthetett rajta, csak így tudta legyőzni azt az érthetetlen, kínos kisebbségérzést, amely a mosónő szelíd, komoly arcának láttára támadt benne. – Gondolom, maga is nehezen él, magának is szüksége van valamire. Lisztre, zsírra, alsóneműre. Diktálja föl szépen… De Hanuszákné megint csak a fejét ingatta. - Nincs szükségem nekem semmire – mondta csöndesen. - S annyi szegényebb van nálam. A pap feszülten figyelte a hangját, de nem mert rátekinteni. Megérezte talán ez az asszony, mennyire kívánja, hogy legyen szüksége végre valamire tőle, hogy végre megalázhassa, fölébe kerekedjék? De nem volt szüksége semmire. Ebben az első, kihallgatáshoz hasonlítható beszélgetésben a pap megint csak jót akar, de nem jól. „Nem az elvégzett munka mennyisége, sem pedig a látható eredmény teszi a munkánkat értékessé Isten előtt, hanem az a lelkület, amellyel dolgozunk.”9 Adni - tudni kell. Elfogadhatóan adni legalább olyan nagy művészet, mint elfogadni. Mindkettőhöz igazi alázat szükségeltetik. Hogyan kezdte Jézus a Jákób kútjánál a beszélgetést a megvetett samáriai asszonnyal? „Adj innom!” (Ján.4:7.) Saját szükségletére hívta föl a figyelmet, rászorult az asszony gondoskodására, segítségére, miközben készen állt, hogy azonnal és ingyen az örök élet vizét nyújtsa neki. Gábor, a fiatal pap az íróasztala mögül, tekintélybe burkolózva – nem pedig a kút mellett ülve - szólította meg a mosónőt, nem azért, mert igazán érdekelte a gondja, hanem mert meg akarta alázni. Miből fakadhatott az a megmagyarázhatatlan, kínos kisebbségérzés, amely eltöltötte őt? A féltékenység, a félelem attól, hogy ez a szürke, műveletlen mosónő jobb – erkölcsi értelemben véve -, magasabbrendű, mint ő, a pap, Isten kiművelt szolgája. A fölébe kerekedés vágya tette nagyképűvé, megközelíthetetlenné. Ilyen hangnemmel szemben azonban nincs az a szegény, aki kérésre nyitja a száját! Bár a pap adni akart, az uraságot játszotta: Gondolom, maga is nehezen él. Fogalma sincs az igazi szegénység szégyenlősségéről, sőt, mintha hangsúlyozni kívánná – még a társadalmi különbséget is. Megint farizeusi képmutatással vádolható, hiszen azért akar adni, hogy „az emberek lássák az ő jó cselekedeteit,” (Mt.23:5.) hogy élvezhesse a mások felett gyakorolt hatalmat. „Azok, akik maguk még nem hordozták el a szükség nyomasztó terhét, nagyon gyakran megvető módon kezelik a szegényeket, éreztetve velük, hogy úgy tekintenek rájuk, mint nekik kiszolgáltatott, értéktelen emberekre. Krisztus azonban mindezt látja, és azt mondja: én voltam az, aki éhes és szomjas voltam.”10 Gáborból – legalábbis egyelőre -teljességgel hiányzik a gyengéd irgalmasság; megalázásra való törekvése azonban Hanuszáknéval szemben vereséget szenved. A mosónő csöndesen visszautasítja, alázatával pedig mélyen megalázza a papot: Annyi szegényebb van nálam. A pap e veresége által egy csodálatos tapasztalattól fosztotta meg önmagát és a mosónőt. Jézus is vágyakozott arra, hogy az emberek fölismerjék, szükségük van rá, az élet kenyerére, de nem azért, hogy utána visszaéljen valóban létező hatalmával. Adni akart, hogy örömet és hálát fakasszon, ezért lett „mindeneknek szolgájává.” (I.Kor.9:19.) 9
White, E.G.: Krisztus példázatai – Bp.: Advent K., 1999. – 276.p. White, E.G.: Jézus élete, „Legkisebb atyámfiai” c.fej.
10
A fiatal pap az első leckéből még nem tanult eleget. Bár tisztában van vereségével, mégsem adja fel a küzdelmet. Nagy kérdés azonban, hogy kivel viaskodik? A legközelebbi mosáskor megint behívta hát magához az irodába; de most alkonyat volt, félhomály, most nem látta tisztán az arcát. - Látom, Hanuszákné, minden vasárnap ott van a tízes misén, s hallgatja a prédikációmat. Mondja meg őszintén: meg is érti a szentbeszédet? Izgatottan várta a feleletet, mert büszke volt rá, hogy jó szónok. De a homályban máris észrevette az ismerős kis mozdulatot, a csöndes kis fejcsóválást. - Nem, sokszor nem értem. Szeretnénk megérteni, de nem értjük. - S mondja, mit nem értenek belőle? - Amit az Úr Jézus mond, az ő szavát, azt mind megértjük. Hanem a többit… A pap küszködött magával, a büszkeségével; de egyszerre végigáradt rajta az alázat vágya, olyan erősen, hogy szinte belerendült. – Nézze csak, Hanuszákné, képzelje magát az én helyembe. Ha az én helyemben volna, maga mit prédikálna ennek a népnek, hogy megértsék? Hanuszákné ránézett a homályban. Legszívesebben letérdepelt volna elébe, mint egykor a Hanuszák görcsös husángja elé, s lehajolt volna, és megcsókolta volna a kezét, mint akkor este Mányokinénak; mert ugyanazt a szenvedést, ugyanazt a magányosságot érezte benne, a vergődő szavában, mint amit a szegény részeg Hanuszákban s a fölcsukló Mányokinéban. - Hogy én mit prédikálnék nekik? Semmit. Fölolvasnám nekik a Szentírást, és azt mondanám: látjátok, ez az, amit az Úr Jézus mondott, s ezek után én mit mondhatnék még. Én, szegény özvegy Hanuszákné, mit mondhatnék én az Úr Jézus után? Mit mondhatunk az Úr Jézus után? Semmit. Menjünk szépen haza, s ne mondjunk semmit, hanem tegyük, amit az Úr Jézus mondott. A pap megint felsőbbrendűsége tudatában közelít az asszonyhoz, első kérdését a büszke önigazultság pozíciójából teszi fel: büszke volt rá, hogy jó szónok. Kérdése önmagára vonatkozik, talán dicséretet várt volna Hanuszákné szájából: hallgatja a prédikációmat. Ehelyett fejcsóválást kap, és – kimondatlanul - rendkívül súlyos ítéletet: „Aki magát felmagasztalja, az megaláztatik.” (Mt.23:12.) Lehet-e a büszke sértődöttségbe burkolózva, képmutatás nélkül szolgálni másoknak? Megint csak kiderül, nem az a fontos, hogy az emberek mit értenek, mit hasznosítanak, hanem az, hogy ’én jó szónok vagyok.’ Megint itt a kérdés: „Ha úgy kaptad, miért dicsekszel?” De nem ennyire egyszerű a dolog, van súlyosabb vonzata is: „Valakinek sokat adtak, sokat követelnek tőle; és akire sokat bíztak, többet kívánnak tőle.” (Lk.12:48.) „Ha a szellemi nagyság – minden magasabb szintű megfontolástól eltekintve méltó a tiszteletre, akkor Sátánnak jár a megbecsülés, akinek intellektuális nagyságát egyetlen ember sem érheti el. Azonban minél nagyobb az adottság, annál nagyobb lesz az átok, ha az én szolgálata megrontja a képességeket. Isten az erkölcsi értékeket becsüli.”11 Ekkor azonban egy nagyon fontos ponthoz érkeztünk, mert Gábor fölismeri, hogy mi hiányzik belőle: végigáradt rajta az alázat vágya. Őszinte alázat csak őszinte szeretetből fakadhat – ez egyelőre hiányzik a szívéből. Ezért következő kérdésével tulajdonképpen kiszolgáltatja magát az előtte álló mosónőnek, aki megérzi a másik lelkében a szenvedést, a magányosságot. Nagyon különös, hogy Hanuszákné szemével – és megrendülten mondhatjuk, Krisztus szemével – e három szenvedő: a részeges ács, a megcsalt nagysága és a fiatal pap ugyanolyan vergődő, a megváltó szeretetre szoruló ember. Egy közös vonásuk van, mégpedig a sértett büszkeség, mellyel szemben a mosónő mély alázata az egyetlen fegyver. Mintha – újra csak – Jézus szavait idézné: „Tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok, és nyugalmat találtok lelketeknek!” (Mt.11:29.) Hanuszák József nem képes kimondani a bocsánatkérő szavakat feleségének, ezért még mélyebbre veti magát a mocsokba, míg végül 11
White, E.G.: Jézus élete, „János élete és halála” c.fej.
belefullad. Mányokiné nem képes megbocsátani arra méltatlan férjének. A fiatal pap sikertelensége miatt sértődik meg – így aztán nincs és nem is lehet békesség a szívükben, mert folytonos önigazolásra kényszerülnek. E tekintetben eltűnnek a társadalmi különbségek – bár a pap bizonyára felháborodna, ha tudná, hogy Róza gondolatban részeges férjével együvé sorolja őt -, s a kis mosónő „együgyű” tudománya révén magasan föléjük nő. Egy pillanatra sem akar a pap helyébe lépni, mint aki még gondolatban sem méltó erre, hiszen így fogalmaz: Én, szegény özvegy Hanuszákné mit mondhatnék én az Úr Jézus után? Az igazi alázat beláthatatlan mélységei nyílnak meg, szinte félni kezdünk. Rónay ugyanis rendkívül súlyos igazságot s egyben ítéletet mondat ki vele, a legegyszerűbb szavakkal: Mit mondhatunk az Úr Jézus után? Semmit. Tegyük, amit az Úr Jézus mond. Valóban, mit mondhatunk Ő utána? De nézzük meg az érem másik oldalát: Milyenek voltak az Üdvözítő szavai? A legegyszerűbb és legszebb képekbe öltöztette Isten gondolatait; minden ember számára hozzáférhetővé tette az örök igazságokat. Nem használt érthetetlen szakkifejezéseket, nem élt homályos, misztikus fordulatokkal, nem fitogtatta magasabbrendűségét a halandók előtt, nem alázta meg az embert tudatlansága, korlátoltsága miatt. Üdítő, éltető, felemelő és átalakító ereje volt és van szavainak: „Mert amint magasabbak az egek földnél, akképpen magasabbak az én útaim a ti útaitoknál, az én gondolataim a ti gondolataitoknál! Mert mint leszáll az eső és a hó az égből, és oda vissza nem tér, hanem megöntözi a földet, és termővé, gyümölcsözővé teszi azt, és magot ad a magvetőnek és kenyeret az éhezőnek: Így lesz az én beszédem, amely a számból kimegy, nem tér hozzám üresen, hanem megcselekszi, amit akarok, és szerencsés lesz ott, ahová küldtem.” (Ésa.55:9-11.) Mi hogyan szólunk az Úr Jézus után? S a szavakon túl, van-e tett? „Nem mindenki, aki ezt mondja: Uram! Uram! megy be a mennyek országába, hanem aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát.” (Mt.7:21.) Nem (csak) a szavaink, hanem a cselekedetek döntenek sorsunkról. A fiatal pap esetében egyelőre csak a szavak kerültek mérlegre, kérdés, születnek-e tettek kétszeres veresége után. 8. Eljött az ősz, és a szegény Hanuszákné egyik napról a másikra lebetegedett: Semmi dolga többé a világban. Amíg segíteni tudott, amíg mosni tudott, mosni azt a rengeteg szennyest; de most, hogy megrokkant, ilyen hirtelenül, egyik napról a másikra, most már igazán semmi dolga a világban. Milyen megrendítően egyszerű látásmód: Ha nem képes többé másokat szolgálni, mert betegként mások gondjaira szorulna, akkor már nincs semmi tennivalója a Földön. De mielőtt távozna, továbbadja „élete programját” Treszkának, a kis vadóc, szegény szomszédlánynak: Az ember először irtózik tőle, a mások szennyesétől. De gondold csak, hogy nem a másé, hanem az Úr Jézusé, az apostoloké; s milyen piszkos lehetett, hisz annyit mentek, annyi porban, s ritkán válthattak szegények. Érted Treszka? Világosan felismerhető, milyen életelv áll ezen egyszerű tanítás, a szegény, jó Hanuszákné együgyűségei mögött? Nem kevesebb, mint az irgalmasság lényege: „Amennyiben megcselekedtétek emez én legkisebb atyámfiai közül eggyel, én velem cselekedtétek meg.” (Mt.25:40.) Könnyű-e enni és inni adni, felruházni, ápolni és meglátogatni másokat, kimosni akár családtagjaink szennyesét, zokszó, panasz, háborgás nélkül? Ki állja meg naponként, szemrehányás nélkül? Ha önmagunkra tekintünk, ha elismerésre és kiszolgálásra vágyódó énünkre nézünk – mindez elviselhetetlenül keserű és nehéz. Akkor folyton forr bennünk a harag, ahogyan Gáborban. „Egyes helyzetekben nincs szükségünk Isten kegyelmére, az emberi természet és a büszke öntudat is elegendő ahhoz, hogy nagyszerűen megálljunk azokban; de ahhoz már Isten természetfeletti kegyelme szükséges, hogy a nap huszonnégy órájában szentül éljünk, tanítványként járjunk a hétköznapi robotmunkában és közönséges, semmibe vett, figyelemre sem méltatott életünket Jézus tanítványai módjára éljük. A megszokott dolgokban kell rendkívülinek lennünk.”12 Ha Krisztusra tekintünk, aki poros lábbal, éhesen és fáradtan 12
Chambers, Oswald: Krisztus mindenek felett – Evang. Iratmisszió. – 297.p.
rótta Földünk útjait, majd hagyta magát megostoroztatni, arcul köpni és megfeszíttetni, akkor mindez megszégyenítően könnyűvé válik. Egyedül Jézusra feltekintve tudunk képmutatás, önzés nélkül szeretni. E tevékeny szeretet lényegét fogalmazza Páli Szent Vince, akit Rónay György „Az irgalmas szeretet szentje” című tanulmányában, az alábbiakban idéz: „Az igazi szeretet nem maradhat tétlen – mondja -, s nem zárkózhatik önmagába. A tűznek az a tulajdonsága, hogy világít és melegít; a szeretetnek is az a tulajdonsága, hogy közli magát. Javaink s életünk árán kell szeretnünk Istent és szolgálnunk felebarátainkat… Az még nem minden, ha szívünk és szavunk szeretettel teljes; a szeretetnek át kell mennie tetteinkbe, ha kell egészen életünk feláldozásáig, mint ahogyan Jézus Krisztus is föláldozta életét; mert így válik tökéletessé és termékennyé: szeretetet vált ki a szívekben, melyek iránt megnyilatkozik.”13 A kis Hanuszákné valóságosan feláldozta az életét másokért – de egyelőre nem tudható, akadt-e szív, amelyben hasonló szeretetet fakasztott volna. Miután mindezt röviden elmondta a kislánynak, elküldte a papért: A pap állhatatosan került Hanuszáknét azóta, hogy akkor este beszéltek, s annál inkább kerülte, mennél többet hallott róla. Hallani pedig hallott, már nemcsak Ágotától, hanem ettől is, attól is; mintha csak valami isten választottja élne a Beglerbég utcában. Mintha a szentek úgy teremnének, mint útszélen a bogáncs – gondolta bosszúsan a pap. És most sem ment azonnal a beteghez, hanem még elbeszélgetett egy kicsit a barátjával, mert hol van az megírva, hogy ha Hanuszákné azt mondja, hogy ma este meghal, valóban meg is hal ma este? Így aztán, mire később belépett a szegényes kis szobába, Hanuszákné már elaludt az Úrban. A történet e ponton akár véget is érhetne; a pap végleges vereségével. Halálában is „élő szemrehányás” lehetett számára az asszony, aki végül nélküle is rendezni tudta élete dolgait az Úr előtt. Róza nemcsak az életről, a halálról is többet tudott a fiatal lelkésznél. De mégsem lehet igazán pontot tenni, mert Gábor lelkében továbbra is bosszúság és háborúság dúl özvegy Hanuszákné miatt. Mennyire emberi – vagyis inkább sátáni - e gúnyos gondolat, ami Rózával kapcsolatban fölfakadt benne: mintha a szentek úgy teremnének, mint útszélen a bogáncs. Egyrészről Isten mindent megtesz ennek érdekében, tehát igenis teremhetnének a bogáncshoz hasonló gyakorisággal. Másrészről nézzük csak meg, Jézus hol és hogyan nőtt fel? Názáretben, egy rosszhírű város szegény ácsának nevelt fiaként: „Názáretből támadhat-e valami jó?” – kérdezte Nátánáel lekicsinylően Fülöpöt, vagyis nem hitte, hogy a Messiás názáreti lehet. (Ján.1:47.) Gábor szerint itt a Hóstákon, ahol virul a nyomor, düledező viskókban nem élhet szent ember. Továbbá Jézus nemcsak származását, de külső megjelenését illetően sem felelt meg a várakozásnak: „Nem volt néki alakja és ékessége.” (Ésa.53:2.) Elrejtette isteni fényességét, hatalmát, forgácslepte öltözetben, poros lábbal rótta ő is az utcákat. De vajon a külsőre, a környezetre kell e tekintetünket szegeznünk? „Az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, az Úr azt nézi, ami a szívben van.” (I.Sám.16:7.) Más szavakkal egy szegény, szürke, hajlott hátú mosónő is lehet szent, és egy gazdag öltözetű, kenetes szavú főpap is lehet a kárhozat fia. De mit is jelent „szentnek lenni”? Nem egyebet, mint maradéktalanul betölteni a kapott igazság és szeretet világosságának követelményeit: mindenki „aszerint kedves, amije kinek-kinek van, nem aszerint, amije nincs.” (II.Kor.8:11.) Kizárólag azt kell továbbadnunk, és arról kell számot adnunk, amit kaptunk. Végül meg kell állnunk - ezúttal már a válasz erejéig - annál a kérdésnél, miért kerülte, miért bosszankodott oly sokat Hanuszákné miatt ez a pap? „Aki jó közöttük, olyan mint a tüske, az igaz olyan, mint a tüskebokor.” (Mik.7:4.) A bogáncs-hasonlat akaratlanul is a mögötte rejlő igazságra utal: Igen fájdalmas, megszégyenítő dolog látni, ha a másik igazabb, alázatosabb nálam. S ezzel visszajutottunk a címben megjelölt szegény és jó jelzőkhöz. Mit takar – a történet eddigi szakaszának, Hanuszákné életének ismeretében - e két melléknév? A szegénység itt – a fizikai élet hétköznapi „szűkségén” túl – a lelki szegénységre utal. Jézus e tulajdonsággal kezdi a Hegyi beszédet – amely mintegy „belépőként” szolgál Isten országába: 13
Rónay György: Az irgalmas szeretet szentje = A kereszt igazsága. – Kairosz: Paulus Hungarus, 1999. – 114.p.
„Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa.” E szegénység akár az együgyűség váltófogalma is lehetne. Az az állapot, amikor az ember belátja, hogy önmagában nincs semmije, amit fel tudna mutatni, amivel dicsekedhetne; elismeri Istenre, Jézus kegyelmére szoruló voltát: „Isten kegyelme által vagyok, ami vagyok.” (I.Kor.15:10.) Róza, a maga egyszerű, alázatos módján kétszer is kifejezésre juttatja lelki szegénységét – egyszer Mányokiné előtt, másodszor a pap előtt: - Ilyen hitvány asszony, amilyen én vagyok… - Mit mondhatnék én, szegény özvegy Hanuszákné, mit mondhatnék én az Úr Jézus után? Ez az önzésben, énközpontúságban való szegénység teszi lehetővé, hogy a mennyek országa gyümölcseit teremjük, kincseit birtokoljuk, melyek egyike a jóság; ahol azonban a jóság megtalálható, ott egyéb kincsek is fölfedezhetők: „szeretet, öröm, békesség, béketűrés, jóság, hűség, szelídség, mértékletesség.” (Gal.5:22.) Majd’ mindegyiknek nyomát találjuk Róza cselekedeteiben. 9. A záró szakaszban szembesülünk Róza tetteinek, látszólag szürke életének utóhatásaival, amelyek továbbra is zavarják, idegesítik a papot. Bár a temetéséről nem olvashatunk, gondoljuk csak el, milyen harc dúlhatott Gábor lelkében, miközben arról az asszonyról kényszerült beszélni, aki annyiszor kioktatta, megszégyenítette őt egyszerű, alázatos mivoltával! Mit mondhatott, ami nem képmutatásból fakadt? Még Treszkával, az egyébként is vadóc kislánnyal is indulatos vitába keveredik miatta: - Mert azt nem kell sajnálni, aki följutott a mennyországba. - Senkiről sem tudhatjuk biztosan, hogy a mennyországba jut-e – mondta a pap. –Azt csak az isten tudja biztosan. – Hát pedig én tudom, hogy oda jutott. – vágta vissza a gyerek. Aki elaludt az Úrban, azt valóban nem kell sajnálni: „Boldogok a halottak, akik az Úrban halnak meg. Mert megnyugosznak az ő fáradtságuktól és az ő cselekedeteik követik őket.” (Jel.14:13.) De halála után tényleg azonnal mennybe avagy pokolra jut az ember? Mi van a halál után? Hamlet híres, sokat idézett monológjában – 1601 körül – már e gyötrő kérdést járja körbe: „Lenni vagy nem lenni: az itt a kérdés. … Meghalni – elszunnyadni – semmi több; … Oly cél, minőt óhajthat a kegyes. Meghalni – elszunnyadni – és alunni! Talán álmodni: ez a bökkenő; Mert hogy mi álmok jőnek a halálban, Ha majd leráztunk minden földi bajt, Ez visszadöbbent. E meggondolás az, Mi a nyomort oly hosszan élteti: … Ki hordaná e terheket, Izzadva, nyögve élte fáradalmin, Ha rettegésünk egy halál utáni Valamitől – a nem ismert tartomány, Melyből nem tér meg utazó – le nem Lohasztja kedvünk, inkább tűrni a Jelent gonoszt, mint ismeretlenek Felé sietni?14 Valóban az ismeretlen felé sietünk, gyötrődve és rettegve? A másik véglet, amelyet Hamlet is fontolóra vesz, s amely az egész keresztény világban elterjedt, népszerű tanítás, hogy halálunk 14
Shakespeare, William: Hamlet / Arany János ford. – Bp.:Európa K.,1984. – p.89-90.
után rögtön a mennybe juthatunk. „Ha igaz volna, hogy amikor az ember meghal, lelke azonnal a mennybe jut, akkor joggal kívánhatnánk inkább a halált, mint az életet. E hiedelem nyomán sokan véget vetnek életüknek.” A Szentírás azonban világosan elénk tárja a halál és az utána következő dolgok mibenlétét és sorrendjét: „Nem a meghaltak dicsérik az Urat, sem nem azok, akik alászállanak a csendességbe.” (Zsolt.115:17.) Vagyis a halál nem egyéb, mint „a csendességbe való alászállás.” Péter azt mondta, hogy Dávid pátriárka „megholt és eltemettetett, és az ő sírja e mai napig minálunk van.” (Acs.2:29.) Az a tény, hogy Dávid a sírban marad a feltámadásig, bizonyítja, hogy az igazak nem jutnak a mennybe halálukkor. Mivel Krisztus feltámadt, Dávid végül Isten jobbjára ülhet, de csak a feltámadás után. „A feltámadás tanának az őskeresztények sokkal nagyobb fontosságot tulajdonítottak, mint napjaink keresztényei. Az apostolok állandóan ismételgették ezt a tant, és Isten gyermekeit ezzel szorgalomra, engedelmességre és jókedvre lelkesítették. De korunkbeli utódaik csak ritkán említik!” Ennek az lett a következménye, hogy a keresztény világ majdnem teljesen elhomályosította és szem elől tévesztette a feltámadás igazságát. Egy neves vallásos író ezt állítja: „Az Úr második eljövetelének megbízhatatlan tanát az igazak boldog halhatatlanságának tanával cseréljük fel, ami alkalmas a vigasztalásra. Számunkra az Úr halálunkkor jön el.” Pál apostol ezzel szemben azt mondja, hogy „maga az Úr riadóval, arkangyal szózatával és isteni harsonával leszáll az égből, és feltámadnak először, akik meghaltak a Krisztusban; azután mi, akik élünk, akik megmaradunk, elragadtatunk azokkal együtt a felhőkön az Úr elé a levegőbe; s ekképpen mindenkor az Úrral leszünk. Vigasztaljátok egymást e beszédekkel.” (I.Thessz.4:16-18.) Mielőtt bárki beléphetne az üdvözültek honába, életét – jellemét és cselekedeteit – Isten megvizsgálja. Mindenkit megítél a könyvek feljegyzései alapján, és mindenkit cselekedetei alapján jutalmaz. Ez az ítélet nem a halálkor történik. Pál ezt írja: Isten „rendelt egy napot, melyen megítéli majd a föld kerekségét igazságban egy férfiú által, kit arra rendelt; bizonyságot téve mindenkinek az által, hogy feltámasztá őt halottaiból.” (Acs.17:31.) De amennyiben a halottak már most élvezik a menny boldogságát, illetve a pokol lángjai között gyötrődnek, mi szükség van a későbbi ítéletre? A lélek halhatatlanságának elmélete egyike volt azoknak a hamis tanoknak, amelyeket Róma a pogányságtól vett át és beépített a keresztény vallásba. Luther Márton ezeket a tanításokat a „szörnyszülött mesék”-hez sorolja, „amelyek Róma dekrétumainak szemétdombján teremnek.” „A halottak semmit sem tudnak. A reformátor ezt mondja: „Ez az ige is azt bizonyítja, hogy a holtaknak nincsenek… érzéseik. Mert a halottak fekszenek, nem számlálva sem a napokat, sem az éveket, de ha felébrednek, úgy fog tűnni nekik, mintha szűken egy percet aludtak volna.” „Mikor pedig ez a romlandó test halhatatlanságba öltözik, és e halandó halhatatlanságba öltözik, akkor beteljesül amaz ige, mely meg vagyon írva: elnyeletett a halál dialadalra.” (I.Kor.15:55.)15 A heves szópárbaj Gábor és Treszka között iszonyúan végződik, és hirtelen mélységes szakadék tárul elénk: A pap, mint aki eszét vesztette, lehajolt, hogy megdobja egy görönggyel. Treszka fölsikoltott, s eltűnt az út menti bozótban. A pap ott guggolt az úton, kezében a görönggyel, szédelegve. Úristen, gondolta, mit teszek. Úristen, megőrültem. Körülnézett, nem látta-e valaki. Káini mozdulat, mely Kondor Béla sorainak mély igazságáról árulkodik: „Önmagamtól szabadíts meg, mert nem ismerek gonoszabbat.” Hová vezetett az út, amely látszólag ártalmatlan bosszankodással indult? A fékezhetetlen gyűlöletig: „Aki gyűlöli az ő atyjafiát, mind embergyilkos az.” (I.Ján.3:15.) Gábor abban tévedett, hogy nem ismerte fel, ki ellen kell küzdenie: Hanuszákné, vagy önmaga leggonoszabb, dicsőségvágyó énje ellen! Könnyebb Hanuszákné ellen fordulni, ahogyan tette ezt a részeges ács, s most idáig züllött a pap is, Róza nem védekezik; énünk ellenben folyton lázadásra szít, ellenáll az „öldöklésnek”. E küzdelemben nincs megállás: folyton meg kell alázkodnunk Isten előtt, hogy békességre leljünk. Gábornak sincs nyugodalma, nem lel menedéket sehol, míg végül sarokba szorítva – 15
White, E.G.: Korszakok nyomában. – Bp.:BIK, 1991. – pp.480, 486-489.
abban a dolgozószobában, ahol utoljára találkoztak - szembe kell néznie a mosónő igazságával: S ekkor Hanuszákné azt mondta neki a sötétből: szegény ember, mégsem vagy egyedül. Mert amikor olyan rettenetesen egyedül vagy, mint most is, és olyan leszel, a magányosságodban, mint a farkas, és gőgös leszel benne, és tusakszol ellenem és magad ellen, akkor sem vagy egyedül, mert akkor is ketten vagytok egyedül, te meg a Krisztus, akit mindenki elhagyott, mikor a kereszten függött. Ketten függtök a kereszten; nem vagy egyedül. Ez az a pont, ahol Gábor elmondhatta – amennyiben valóban hatottak rá Hanuszákné szavai: „Krisztussal együtt megfeszíttettem. Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus, aki szeretett engem és önmagát adta értem.” (Gal.2:20.) Ha pedig Krisztus önmagát halálra adta értem, nekem is halálra kell adnom büszke énemet. „Akik pedig a Krisztuséi, a testet – vagyis önző természetüket – megfeszítették indulataival és kívánságaival együtt.” (Gal.5:24.) Ez a legnehezebb tusakodás, ami csak várhat ránk, de nem vagyunk egyedül! S mi lett ennek az ön-gyilkosságnak a következménye? Csak a szívében kezdett terjedezni valami meleg békesség. Valami, amit talán kisgyerekkorában érzett utoljára: ahogy a szívben fölfakad a szeretet, mint egy meleg forrás. E küzdelem isteni győzelemmel végződött: S ott a sírnál imádkozott sokáig. Hogy olyan egyszerűen, alázatosan tudja szolgálni és szeretni az embereket, a szegényeket, ezeket a szegény hóstákiakat s a világ minden szenvedő szegényét, mint ez a halott szolgálta, ez a szent, igénytelen, áldott kis Hanuszákné. Ezek után világosan fölismerhető, mi hiányzott korábban a papból? „Ha embereknek vagy angyaloknak nyelvén szólok is, szeretet pedig nincsen én bennem, olyanná lettem, mint a zengő érc vagy pengő cimbalom. És ha jövendőt tudok is mondani, és minden titkot és minden tudományt ismerek is; és ha egész hitem van is, úgyannyira, hogy hegyeket mozdítok ki a helyükről, szeretet pedig nincsen én bennem, semmi vagyok.” (I.Kor.13:1-2.) Az isteni lényeg, az irgalmas szeretet hiánya tette ridegen pengő érccé a szavait, hiábavalósággá, nagyképűséggé megszerzett ismereteit. Hanuszákné híjával volt a tudománynak, a diplomáknak, de élt benne Isten, akiről ezt mondja a Szentírás: „Isten a szeretet.” (I.Ján.) Ez tette őt képessé a legalázatosabb szolgálatra: „Aki közöttetek első akar lenni, az legyen a ti szolgátok.” (Mt.20:27.) „Ha Jézusra nézünk, elszégyelljük magunkat hidegségünk, levertségünk, önzésünk miatt. Hajlandóak vagyunk bármivé, semmivé válni, hogy szívből szolgálhassuk Őt. Mindennel, ami előnyt jelent számunkra másokkal szemben – legyen az műveltség, finomság, nemes jellem, keresztény nevelés, vallási tapasztalat – adósak vagyunk a hátrányosabb helyzetben élőknek, és amennyire csak erőnkből telik, szolgálnunk kell őket.”16 De ha mégoly szegények lennénk talentumokban és lehetőségekben, mint látszólag ez a szegény kis mosónő, akkor sem kell kétségbeesnünk: „Isten nem a mi normánkkal mér. Ne gondoljuk, hogy Istennek nagy, ami nekünk nagy; vagy ami nekünk kicsi, neki is az. Nem a mi feladatunk megítélni képességeinket, sem pedig megválasztani munkánkat.”17 Egy azonban bizonyos: „Aki hű a kevesen, a sokon is hű az.” (Luk.16:10.)
16 17
White, E.G. :Jézus élete, Ki a nagyobb? c.fej. White, E.G.: Krisztus példázatai – Bp.: Advent K., 1999. – 253.p.
