ANDRÉ STIL
A „Szajna” kifut a tengerre Elbeszélések
2011
MEGTÉVESZTŐ ÉJSZAKA
Az öregasszony felriad. Alatta reccsen a deszka – milyen magas ez a faágy, s milyen nehezen kapaszkodik fel rá, ha Rémy nincs odahaza s nem segít neki. Eulalie már reszket. Sötét éjszaka van. Repülőgépek zúgását hallja – az égbolt burája kisebb, semhogy a gyötrő hangok elférnének alatta. Néhány pillanatig nem mozdul, némán fekszik hátán, tágra nyitott szemmel mered a sötétbe – végre megérti, hogy nem hallotta a szirénákat! A matracban a régi, poros tengerifű vele remeg testével, olyan halk zajjal, mint a szélben száradó, nagy dohánylevelek, vagy az egér motozása szénában. A szirénák! Olyan mélyen alhatott, hogy nem hallotta őket? Ha az ember megöregszik: vagy nagyon mélyen alszik, vagy sehogy. Órákig lebeg az éjszaka felszínén, nem tud, és nem mer belemerülni, azután hirtelen belezuhan, mint az ólom. Mennél öregebbek leszünk, az álom annál jobban hasonlít a halálhoz. Pedig a gyár 5
szirénái oly közel vannak! S milyen borzalmasan szólnak máskor! Az ember hátába ordítanak, egészen közel jönnek! Mintha kettészakítanák – kitépik mindenből, mint egy gyűrött irkalapot. Most olyan furcsán nehéz a feje! Vasfazék. Sokkal sötétebb benne az éjszaka, mint odakünn. Mi történt veled, Eulalie? Ébren vagy, vagy ez is csak lázálom? Ha valaki ilyen öreg már… semmi sem biztos… éjszaka mindig ég és föld között lebegünk. A rettegés az élettől, mint valami üledék, megbújik a vérben, de amint lefekszünk, rögtön feltolul a szívbe… Milyen súlyos a feje! Felemelni sem tudja a párnáról – talán… Borzalmas gondolatok – mi lenne, ha odaszögezték volna az ágyhoz! – ha béna volna s a vas és a tűz újra zuhogna a negyedre, a fűtőházra – hirtelen felül: rögtön meg kell tudnia, mi van? Pórusaiban ott a félelem, de megkeményíti magát, s le akar szállni az ágyról. Valami akadályba ütközik. Mintha a fal volna. Egészen megzavarodik. Egy pillanatig habozik… Hol lehet? Ujja hegyével megérinti a fal hideg tapétáját. Megismeri. Megismeri az ágyfej vastag peremét is, majd a farózsát – ugyanígy fogja házassága óta minden este és minden reggel, amikor felkapaszkodik vagy leszáll az ágyról. Egészen biztos, hogy otthon van! De hát akkor? Nincs ideje megfejteni… Már hallani a gépeket, amint a magasba fúrják magukat, majd lebuknak – most kezdik szórni a fűtőházra a csomagokat! Még többen vannak, mint máskor, s csak jön-jön a motorok irtózatos tömege! Mintha valamilyen súlyos mennyezet szállna 6
egyre lejjebb, rögtön szétzúz mindent – már annyira lent van, hogy i az ablaknál egy váza rezegni kezd. Milyen öreg, milyen öreg! S mindig egyedül van ebben az üres házban! S nem elég a félelem – olyan furcsa minden! Máskor kiáltoznak odakint, asszonyok, gyerekek sikoltoznak, és hallani, ahogyan futnak lefelé a szomszédos épület lépcsőjén. De ma éjszaka csend van… Valószínűtlen csend – csak a repülőgépek zúgnak. Mindez egyetlen pillanat; megkísérli, hogy az ágy másik oldalán szálljon le, bár úgyis tudja, hogy hiába – hiszen ott kell lennie a falnak! Mégis le tud lépni, s rémülten érzi, hogy alig tapintja meg lábujjaival a gyékényszőnyeget, gépiesen máris belebújik ócska papucsába, mint minden reggel. Megzavarodott volna? Minden a fejetetejére állt, minden felfordult? Az egyik gép egészen alacsonyan szállhat, mint a szélroham, súrolja és megrázza a háztetőket. Eulalie egy percre szinte hozzátapad az ágyhoz, már meg sem kísérli, hogy megfejtse a borzalmat. Meztelen lábán a papuccsal átvonszolja magát a folyosó, majd a konyha cementkockáin, s akár a vakok, a falat tapogatja. Úgy bukik ki a ragyogó holdfénybe, mintha vízbe vetné magát. Remeg, hogy így kell továbbmennie, bolyhos, fehér alsószoknyában, kiszolgáltatva magát a fenyegető éjszakának, mintha azok a nagy madarak karmaikkal rögtön rávetnék magukat a menekülő, fehér, kicsi pontra. Ha a magasba merne pillantani, olyan tisztán láthatná őket, mint fényes nappal. De ő csak fut-fut – az óvóhely a kert végében van. Papucsait már az első lépéseknél elvesztette. 7
Futtában meg-megtántorodik, lábát felsebzik az utat szegélyező, éles téglák. Egresbokrok állnak elébe, öreg lábszárán össze-vissza karcolják a kékes bőrt. Félretaszítja őket, s úgy szitkozódik, mintha élőlények volnának. Magában beszél és szalad. A félelem űzi, s a nyugtalanító titok állandóan ott a sarkában! Ez a változatlan csend… Mintha már mindenki az óvóhelyen volna… Mintha ő érkeznék utolsónak… Úgy látszik, elkésett! Vagy mintha már ledobtak volna minden bombát! És mindenki elpusztult körülötte… Kihalt vidék! És a fűtőház fényben úszik! Ezek megőrültek? És ez a mozdony is itt tolat, mintha semmi nem történt volna! Máskor a mozdonyok is menekülnek, szerte a négy égtáj felé, mint egy riadt nyáj
És ez a sok törmelék – a beomlott, sárga, zsíros föld eltorlaszolja az óvóhely bejáratát. Pedig Eulalie-nak le kell jutnia! Nem nyugodhat bele, hogy így elpusztítsák, s még csak nem is védekezik. Kezével beletúr az agyagba, eszelősen az üreg felé kezd kaparni, ahogyan az állat kotorja vackát. Kis, hideg szél fámád, belenyilall ízületeibe. Kötött hajhálója alól rendetlen, hosszú fürtöket rángat ki – szürke haja a holdfényben egészen fehér. Már sírni kezd a félelemtől, a hidegtől, és a haragtól, hogy olyan lassan éri el a lejárót – és az angol repülők, akik már Lille felé fordultak, most két rajban jönnek vissza, a fives-i gyár és az hellemes-i fűtőház fölé. Oda sem keli pillantania és látja őket – két sötét csoport, tömegükből csak a vadászgépek villannak ki, ide-oda cikázva a holdfényben. Amint valahogy befurakodik és keresztülpréseli magát a törmeléken, eről8
ködve hatol tovább – végre lába alatt érzi az óvóhely lépcsőjét. De csak vigyázva mehet lefelé, mert a lépcső tele van kővel, cseréppel, rozsdás vasedényekkel… Leér a mélybe. Megtalálja a cementpadot is, ahová le lehet ülni – rázuhan, fejét sovány kezébe rejti, keze az öregségtől és a hidegtől merev és pergamenszerű. A nedves betonon meztelen lába görcsbe rándul. Kezével magához húzza mindkét térdét, s így marad, kétrét görnyedve, szemét lehunyja – éjszaka van! Már kevésbé fél. De most már végképp nem ért semmit. Nem érti az egészet… Mintha megdermedne. Minden pillanatban kezdődhetik! Ilyen holdfényben, ennyire kivilágítva látniuk kell a fűtőházat – jobban már nem is láthatják. De Eulalie oda se tud figyelni az első becsapódásokra. Az izgalom egészen összetöri és a hidegben észrevétlenül elalszik. Még feltolul benne egy emlék: a férje, Orphée is látta onnan föntről a fűtőházat, vasárnap reggel volt, még a háború előtt – a ronchin-i repülőtérről szállt fel. Eulalie nem mert vele tartani. Öreg már az ilyesmihez! Még kerékpárra sem ült soha s akkor most repülőgépre? Amikor Orphée leszállt, ezt mondta: – A világ legszebb virágját láttam! Az én fűtőhá zamat! Eulalie magyarázat nélkül is megértette, mert már a hídról is látni, milyen szép az a sok összefutó mozdony – óriási rózsa! De aki a magasból nézi – a füstöt, a síneken megcsillanó napfényt, a tolattyúkat, a rézalkatrészeket, a kutak alatt a víztócsákat – akinek mindez a szívéhez nőtt, csodálatos virágnak láthatja! De ez a kép 9
olyan távoli már, annyi nyomorúság temette maga alá, különösen Orphée halála óta, aki mindig csak sajátmagára gondolt, és sohasem rá vagy a gyerekre. Aznap is! Leugorhatott volna mozdonyáról. Csak teherárut vontatott. A másik utasokat. És mégis csak egyetlen hatott volt! Rémy hajnalban, két óra tájt ért haza a gyárból – a szél ide-oda csapkodta az ajtót… Először csak azt gondolta, hogy anyja elfelejtette kulccsal bezárni. Hiába, öregszik a mama… Már nagyon feledékeny, a szíve sincs rendben, de azért nagyon fürge. Ha Rémy éjjel dolgozik, vagy gyűlésről jön haza, mindig ott találja a hőpalackban a kávét s mellette vacsorai vajas kenyerét – Eulalie még lefekvés előtt gondosan odakészíti. Majd amikor átmegy anyja szobáján a sajátjába – csak vékony deszkafal választja el a kettőt – hiába lopako dik lábujjhegyen és harisnyában, Eulalie mindig ezt a pillanatot választja ki, hogy megforduljon a rozoga, rúgótlan ágyban s a hasadt deszkák nagyot reccsennek. A zajban a fiú ráköszön: – Jó estét! – Jó estét, fiacskám – feleli anyja. Rémyt kissé idegesíti, hogy még mindig így szólítja – már negyvenéves! Ő ezt érzelgősségnek tartja. De azt gondolja: úgysem tud róla senki. Kettejük között marad… Ezen az estén is úgy vacsorázott, mint máskor. Semmi szokatlant nem vett észre. Hacsak ezeket a repülőgépeket nem! Amikor besötétedéskor megjelentek, 10
még nem nagyon ügyelt rájuk. De most határozottan idegesíteni kezdték; zúgtak, s egyre ott kerengtek felette – úgy piszkálják az ember idegeit, mint egy tál ételt, s csak nem hagyják abba! Már Jojó felizgatta a műhelyben – kettesben dolgozik vele az esztergapadon. – Hallod? – fordult hozzá. – Te mindig azt mondod, hogy túlozok. Jojó csak vállat vont. Nyugodtan tovább dolgozott a rugón… Jojó jó cimbora, jó munkás és politikailag sem fejletlenebb, mint a többi. De semmi nem izgatja… Szerinte mindenki túloz. Mindnyájan s mindig túloznak. Rémy feldühödik, amikor így látja őt, s a repülőgépek a fejük felett! Munkájukhoz igazán már csak ez hiányzik! Mint egy nagy olló szárát, az ember jól megnyomja a szorító két karját, hogy kiformálja a hengeres rúgó első gyűrűjét – az acél persze menekülni próbál, legszívesebben az arcodba csapna, mint valami komisz állat. Rajta kell tartani a szemet és biztos kéz kell hozzá! Semmi sem elevenebb, mint az acél, és mennél finomabb, annál komiszabb – ezzel aztán mindenki egyetért. Rémyt meglepi anyja szobájában az ágy fehér foltja. A kopottas, kék pamut ágyterítő máskor beleolvad a sötétbe – anyja talán lerúgta magáról? A takarókkal együtt? Közelebb lép, hogy betakarja, és észreveszi, hogy a megvetett ágy üres. Gyorsan bepillant saját szobájába… Az is üres. Átvillan rajta egy gondolat. Facipőjébe lép – ott künn hagyta a konyhai felmosórongyon. Fut a vécé felé. Az öregek gyakran ott teszik meg… Felállnak a 11
