A Sorsfordító Kegyhely az Andaui Híd

A Sorsfordító Kegyhely – az Andaui Híd Találkozás Várallyay Gyula mérnök-íróval Várallyay Gyula Naplója lenyűgöző: szenvedélyes hazaszeretete, nemzete iránti tenni akarása, cselekvésének céltudatos indítéka, széles látóköre, érzelmi és szellemi intelligenciája, tömör, szép stílusa példamutató. Mindennél jobban tetszett nekem történelmi és jelenkori éles észrevételei, objektív, reális szemlélete, a múlt, valamint a jelen eseményekkel kapcsolatos bölcs következtetései, meglátásai, előrejelzései. Naplójának recenzióját („Jelző Nélküli Magyar”) a folyóiratunk következő számában tervezzük ismertetni, most a nemrég vele készített interjút kívánjuk bemutatni. Várallyay Gyula Nyíregyházán érettségizett a Kossuth Lajos gimnáziumban. Az 1956-os forradalomban a Budapesti Műszaki Egyetem hallgatójaként vett részt, illetve a Bartók Béla úti Diákotthonban, ahol nemzetőr lett. 1956 novemberében Nyugatra menekült. Amerikába került, ahol a Harvard Egyetemen fejezte be tanulmányait, majd 1964-ben magiszteri fokozatot nyert a Massachussetts Institute of Technology-n. A nyugati 1956-os diákmozgalom résztvevője, 1959-60-ban szervezetük (A MEFESZ) negyedik elnöke volt. Később is részt vett az amerikai magyar szervezetek életében, évek óta az Amerikai Magyar Koalíció kuratóriumának tagja. Egyetemi tanulmányai után nyolc éven keresztül: ázsiai, dél-amerikai és afrikai országokban dolgozott nemzetközi mérnöki konzultánsként. 1973- 2002 között a Világbank tanácsadója volt gazdasági, országos fejlesztési programok kidolgozásában. (Forrásanyag: Várallay Gyula „Jelző Nélküli Magyar” Naplójegyzetek, 1992-2007)

Életút - Honnan indult, milyen vidékről és családból? – szólt első kérdésem. - Nyíregyházáról, egy boldog nagy családból érkeztem. Nagyapám messze a legbefolyásosabb férfi volt életemben, hiszen egy fedél alatt éltünk és sokat tanultam tőle kis koromtól kezdve. Otthon mindig körültekintő óvatosságra ösztönzött apám magatartása. Ő megélt két összeomlást az életében, az elsőt 17-évesen 1918-ban, a másodikat 1947-ben, amikor társ'val beadták az ipart és felszámolták Várallyay Gyula építőipari vállalkozásukat. Nagyon sok traumán ment keresztül apám, ezért később rezignáltsággal szemlélte a világot. Ha nem tette volna, belehal lelki sérüléseibe, olyan érzékenységgel élt. Tudomásul vette a változó világot és bölcsen élte további életét.

Pannon Világ • 2015 •

1956-os magyar forradalom

1

tenisz egyéni sport. Egyedül nyersz, egyedül vesztesz, mindenért te felelsz a pályán – jó iskola az életre. Az élet „küzdőpályáján” ezt jól hasznosítottam. Elérkezett az élet igazi kihívása…

Életem első éveiben boldog családi környezet vett körül. Szüleim Szabolcsból a szomszédba jártak (Kárpátaljára) síelni, kirándulni, kiegyensúlyozott, szeretetteljes emberek vettek körül. Apám családfa kutatásai feltárták a család 1200-as évekre visszamenő eredetét, bár nemességünkről ez után sem esett soha szó. Közben rábukkant ás beszerezte 1715-ig visszamenőleg az anyakönyvi kivonatokat felmenőiről és rátalált régebbi okiratokra is, amelyek a honfoglalás kori Őrösúr nemzetségétől származtatják a Várallyay családot. Dédapámnak volt háza Nyíregyházán, gazdasági udvarral, és Sóstón volt 12 hold szőlője. Apám még 1948-ban is ott szüretelt. Édesanyám szülei a Felvidákről származnak, édesapja Déván és Kolozsvárott tanárkodott, majd később Nyíregyházára került. 1914-ben az édesapja volt az alapítója a Nyíregyházi Tanítóképzőnek. Így ragadt ott családjuk városunkban. Szüleim itt találtak egymásra. Ketten voltunk testvérek. Én a Kossuth Lajos Gimnáziumban végeztem 1955-ben – a közel száz éves iskolát a lutheránus egyház alapította, s ezért egykor – a háború előtt – „lutyinak” becézték a nyíregyháziak. Az iskolám, amikor oda jártam, második „aranykorát” élte, nagyon jó tanáraink voltak. Akkor még elismert pozíció volt középiskolai tanárnak lenni, sok értelmes ember ezt a pályát választotta. Fantáziát, jövőt láttak ebben a szakmában, nagy elismertséget még társadalmilag is. Érettségi után kerültem fel Budapestre és kezdtem el tanulmányaimat a Műegyetemen. Másodéves voltam, amikor a forradalom elkezdődött. Bár 1956 szeptemberében apám óva intett, vigyázzak, mert komoly és váratlan változások történhetnek, de azon az őszön – mint olyan sokan a fiatalok közül – én nemcsak az eszemre, de a szívemre is hallgattam. Részt vettem a Műegyetem diákgyűlésén október 22én, ahol megszületett a híres 16 pont. A közvetlen családi környezetben észlelt óvatossághoz később párosult valami szívósság és küzdőképesség. Ezt a Sóstó-úti teniszpályán tanultam Nyíregyházán. A 2

- Öröm, bánat és érzelmi újratanulás… Hogyan élte meg országunk sorsfordulatát, az 1956-os forradalmat és azt követő drámai időket? -A forradalom napjaiban soha nem ismert szolidaritás uralkodott a fővárosban, vidéken, az egész országban. Megalakultak a különböző munkástanácsok és diákbizottságok. A Forradalmi Diákbizottságnak nem voltam a tagja, mert csupán másodéves voltam és ezt a kitüntetett pozíciót a 4-5-évesek kapták. De én annyira szimpatizáltam, lelkesedtem az ügy iránt, hogy beálltam közéjük és együtt dolgoztunk. Az egyetemistáknak igen komoly presztízse lett, így a MÁV-tól már többször hívták a kollégiumot a Kelenföldi pályaudvarra érkezett szeretetcsomagok szétosztása ügyében. Ezért szükségünk volt egy teherautóra. Lementem az utcára a kollégium előtt és leállítottam az első teherautót. A sofőr fejével igenlően biccentett a kérdésre:”Nem dolgozna-e a Forradalmi Diákbizottságnak?” Egy kedves, jóindulatú ember volt, de rögtön figyelmeztetett bennünket: „Gyerekek, benzin nélkül nem sokra megyünk.” Erről majd gondoskodunk, mondtam és Nemes Jóskával átmentünk a kollégiummal szemben a Zalka Máté laktanyába (akkor az a katonai elhárítás központja volt). A forradalmi diákbizottság nevében kértük a benzint, a parancsnok beleegyezett. Két napra rá jött szobámba a sofőrünk, panaszkodott, hogy nem kap már onnan több benzint. Még pizsamában voltam, amikor ezt elmondta, felkaptam a a ballonkabátot és átszaladtam, kérettem a parancsnokot. Elpanaszoltam neki, benzin nélkül a forradalmi diákság nem tudja teljesíteni kötelességét. Mondták minden rendben van, de mostantól kezdve alá kell írjak egy elismervényt, ha feltankolunk. Egyre többet tankoltunk, mivel egy-két napon belül még beszereztünk egy kis autóbuszt, egy autót és tíz motorbiciklit. Ezt a Zsombolyai utcai rendőrségtől vettük át a Forradalmi Bizottság nevében, s ezt is büszkén írtam alá 19évesen, amiben elismertem a rendőrség hazafias segítségét. - Érzelmi, hazafias életük az októberi eseményektől tetőfokra hágott. A kiszolgáltatottság és a trauma élménye, hogyan érintette november 4-én? Reménykedtek, bíztak a „csodában”? - A szovjet tankok láttán nagyon gyorsan ki lehetett sakkozni, hogy mi következhet hazánkban. Felmértem, hogy lelkes forradalmárként elkövetett tetteimnek mik lehetnek a következményei. Egyre többet hallottunk a megtorlásokról, letartóztatásokról, és lassan keserű kiábrándulás váltotta fel a győztes


forradalom emelkedett, reményteljes érzését. Több diákot letartóztattak, később kivégeztek, a börtönök megteltek. Így pár napon belül, arra a meggyőződésre jutottam, csatlakoznom kell néhány diáktársamhoz a Vásárhelyi Pál diákotthonban, akik már készültek menekülni. Egy hattagú csoporttal, Szerdahelyi Dénes barátommal együtt, november 15-én léptük át az osztrák határt az andaui hídnál. Annak idején még filmet is készítettek erről a hídról, neves amerikai és angol színészekkel. A magyar menekültekről szólt ez a film: The Bridge at Andau címmel. Nem volt a hídon akkor már senki, a határvédő ÁVÓ-sok hazaszöktek a forradalom alatt és még nem tudták ez időre megszervezni a határ-kontrollt. Az aknákat felszedték 1956 tavaszán, de az őrtornyok – 500 méterenként – helyükön maradtak, de akkor senki sem őrizte. Vándoréletem 1956. november közepén kezdődött ezzel a meneküléssel. Nyilvánvaló lett, hogy a forradalmat véglegesen leverték. Nemcsak az utcai harcokat veszítették el a forradalmárok, de már az egyetemisták követeléseit is egyre sikeresebben szorította vissza a Kádár-kormány és karhatalma. Kismarton volt az első menekült állomás. Ott egy régi még monarchia-béli laktanyában voltunk elszállásolva, amely a későbbi időkben 1955-ig szovjet laktanya (szovjet zóna) volt. Csakegy éjszakát töltöttünk ott, mert az egyetemistákat átvitték Pottenbrunnba, a Trauttmannsdorff kastélyba. A szüleim nem tudtak még a menekülésemről, csupán az egyik rokonomnál hagytam egy bőröndöt. Pottenbrunnban felkínálták az egyetemistáknak a svájci lehetőséget. Én nem akartam oda menni, valamiért nem vonzódtam az alpesi országba. Amerika volt a célom, az egyik rokonom is ott élt. Viszont pár napra rá elfogadtam NyugatNémetországot, s akkor Ausztriából Bajorországba vittek egy katolikus fiatalok otthonába, amely egy szép fekvésű hegytetőn volt – Burg Feuerstein-ban. Egy csodálatos plébános vett a pártfogásába minket, a nevére még ma is emlékszem. Neki is elmondtam, hogy Amerikába szeretnék menni. Igaz, a távolság kissé aggasztott, attól féltem, hogy a vasfüggöny után jön a „vízfüggöny”. Aztán később rájöttem, hogy nem ez a távolság az aggasztó, hanem inkább a kulturális „távolság”. Idővel mindkét „távolság” feloldódott, bár a kulturális alkalmazkodás lassabban ment. A nyugat-német prelátus úr mindenben segített minket, még „elegánsan” fel is öltöztette a diákokat. Nagykabát, öltöny, nyakkendő.., jól néztünk ki, mintha nem is menekültek lettünk volna. Később, egyegy lágerben, vándorlásunk során, valamilyen diákküldöttségnek tekintettek bennünket, olyan „elegánsan” öltöztetett fel bennünket a prelátusunk.

igen, de megmenekültünk a börtöntől vagy haláltól. Egyébként érdekes tanulságként Bajorországban döbbentem rá, hogy milyen könnyen „megbénulhat a küzdőképesség”, az élet, ha valaki elhagyja magát és feladja az újrakezdést. A passau-i lágerban megjelent előttünk egy 1945- óta ott élő magyar, egy „emberroncs” teljes lerobbantságával, karikás szemekkel, borostásan, mint egy ápolatlan, mosdatlan hajléktalan. Tekintetével ránk meredt és oda szólt: „Hová sietnek, hová rohannak, hiszen ez egy jó hely! Enni adnak, fűtenek, a napi cigarettát is megkapjuk, mit akarunk még?” Akkor rögtön megértettem, ami később tudatosult bennem, mit jelent az, ha valaki hosszú ideig munka- és feladat nélküli. Egész nap nem csinál semmit… Elszokik a mindennapi önfenntartó, emberi erőfeszítésektől. Ott ha valaki akart, kaphatott volna munkát. Számomra ez egy „laboratóriumi” eset volt akkor, amely a semmitevésből, az elesettségből, az elzártságból adódik. - Bizalom és remény, prelátusi segítség, szellemi és társas készségek, hogyan vezették el Amerikába? - Linzből Salzburgba utaztunk, könnyen beeresztettek a táborba, simán beengedtek az őrök, mert azt hitték, hogy valamilyen diák-delegációtól vagyunk (elegánciánkra már utaltam). Bekvártélyoztuk magunkat oda, ahol üres ágyakat találtunk. Arról már hallottunk, hogy az emberek hajnal 4 órától sorban várják a regisztrálási lehetőséget Amerikába. A táborba várták Nixon alelnököt. Látogatásának célja az volt, hogy felmérje a magyar menekültek helyzetét. Miután a magyar emigrációs kvóta betelt, Eisenhower elnök azért küldte, hogy egy új törvény módosításhoz szükséges anyagot gyüjtsön össze. Így esély mutatkozott számunkra is. Hangos bemondón hirdették, hogy Nixon egyetemistákkal is akar külön találkozni. Így kerültünk mi a sor elejére és a beszélgetés után megkaptuk az adminisztrációs engedélyt. Északi kikötőben, Bremerhavenben szálltunk fel egy közel egy napos vonat út után több mint ezer magyar

- Lelki megrázkódtatást nem is éltek át a kezdeti lépéseknél? Semmi sem váltott ki szorongást? - Fájdalmat az elválástól és hazánk sorsa miatt – Pannon Világ • 2015 •

Bem-tér

3

Andaui híd

menekülttel együtt az amerikai tengerészet egyik csapatszállító hajójának fedélzetére. Ott értesítettek bennünket, hogy a Szabad Európa Rádión keresztül üzenetet küldhetünk haza. Én „Titkár” nevemen jelentkeztem, mert nem akartam a szüleimnek kellemetlenséget okozni. Ezen a néven ismertek a teniszező sporttársaim. Pázmándy József, szeretett nyíregyházi teniszoktatóm és mesterem meghallotta az adást és azonnal biciklire ült, szüleimhez rohant. „Kikerült a titkár (amikor versenyekre utaztunk én voltam idősebb társaimnak a „titkára”) Amerikába”újságolta örömmel a mesterem a szüleimnek. Biztonságban van! - Hol volt az első munkahelye? Gondolom, először nem olyan feladatkört talált, amelyet „gyönyörűséggel” művelhetett? - Én nagyon megörültem az „új” munkahelyemnek. Bostonban, érkezésem után 1957 elején, újdonsült menekült koromban első állásom tányérmosogatás volt. Egy előkelő klubban egy temesvári, I világháborús menekült postás volt a főnököm. Egyik nap munka után egy üzenet várt a Harvard Egyetemről, ahová be sem adtam a felvételi- vagy ösztöndíjkérelmet. Ezért furcsának tűnt, hogy a Fiatal Demokraták Klubja szervezői meghívtak vacsorára az ottani kollégiumba egy elbeszélgetésre. A fiatal egyetemisták segítségére jelen volt Zbigniew Brzeziski és Carl Kaysen, akkor mindketten fiatal tanárok voltak a Harvardon. Akkor még angolul keveset tudtam, hiszen a munkahelyemen sem gyakorolhattam a nyelvet a bevándorlók között. Javaslatukra beadtam az egyetemi indexemet és érettségi bizonyítványomat egy menekült diákokat támogató szervezethez New Yorkban, a Wolrd University Servicehez. Onnan 1200-jelentkező diák közül csupán 12 kartotékot kértek ki a Harvard Egyetemre, s közöttük voltaz enyém is. A vacsora keretein belül lefolytatott interjú utána hozták meg a felvételi döntést, de a tizenkét jelölt közül csak négy diákot vettek fel. Nagyon nagy szerencsém volt, 4

köztük voltam… A mai napig nem tudom, ki segített abban, hogy egyáltalán bekerüljek a Harvard egyetemre kiküldött tizenkét kartotékba. Lehet, hogy a kartotékom a World University Service-nél egy Szabolcsból származó magyar menekült kezébe került, aki ott társadalmi munkában segíthetett és betett a kikért tizenkét kartoték közé. Mi másra gondoljak? A valószínűségszámítás törvlnyei szerint valami csoda történt. Ráadásúl, hallották az interjún, hogy angolul alig gagyogok, igaz, németül tudtam. Mégis felvettek. A WUS-nál szinte minden 56-os diák lejelentkezett, mert ez volt a legnagyobb és a legkomolyabb szervezet az országban, amelyik menekült egyetemistákkal foglalkozott. Tehát, csodával határos volt az én felvételim a Harvardra. A tanulmányaim kezdetétől fogva folytattam a kenyérkereső munkámat, mosogattam, de most már az egyetemi menzán. Jól emlékszem, az előkelő klubba mindig egy sikátoron keresztül kellett bejönnöm első mosogató munkámba. Fiatalos hangulatom és korom „kiugrott” belőlem, mert miután Harvardról értesítettek, hogy felvettek, a főbejáraton mentem be dolgozni elegáns ruhámban. Ez egy nagyon elegáns elít „jenki” klub volt, ahova valamikor még az ír katolikus Kenedyéknek is nehéz volt bejutni. A bejáratnál nem állítottak le és én nagy büszkén mentem a lifthez, és abban a pillanatban kilépett elegáns irodájából a klub igazgatója. Együtt emelkedtünk a liftben, de rákérdezett, mi járatban vagok én itt az előcsarnokban? Még mielőtt kiszálltam a második emeleten, ahol a mosogató részleg volt, boldogan meséltem neki, hogy felvettek a Harvardra. Mire az egyik klubtag, aki szintln a liftben volt, biztatólag szólt hozzám: Ó az egy kitűnő iskola, én is ott tanultam, gratulálok! Erre aztán a klub igazgatója kedves mosollyal toldotta meg a klubtag gratulációit.. Ennek a munkába menetelnek a pikantériája sokáig megmaradt az emlékezetemben. - Beszélgetésünk során tapasztalom, hogy sorsát nem csak a szellemi-, hanem az érzelmi intelligenciája is vezette. Nehéz volt kezdeményezőnek, határozottnak lenni,olyan körülmények között is, amikor az 56-os diákszövetség szervezetével ismerkedett? Hogyan kezdte el az 1956-os forradalom után Nyugatra menekült diákok összefogását? Maradt rá energiája? - Nem sok, de szinte azonnal csatlakoztam a diákszövetség szervezőihez. Még 1957 tavaszán. Akkor alakult meg a Szabad Magyar Egyetemisták Szövetsége (UFHS/MEFESZ) 14 országban, 3 földrészen fogta össze a magyar egyetemistákat. Nagyon nehéz volt az elején tanulni és egy komoly szervezetben dolgozni. Az első évben leginkább a szaktárgyaimra koncentráltam. Jó jegyeim voltak mérnöki tantárgyakból. A nyelvtudásomat nyári diáktáborban fejlesztettem 1957-ben. Ez egy nagyon


szép helyen volt, a tulajdonosa pedig a Time Magazin egyik alapítójának az özvegye volt. 1959-ben jött az első lehetőség, hogy Európába visszatérjek. Visszajöttem Bécsbe, mert a kommunisták ott szervezték meg abban az évben a Világifjúsági Találkozót először a vasfüggönyön kívül. Jelen volt Brzenziski is, mint prominens személyiség, akkor még fiatal tanár. Fiatalon, 1959-ben Németországban, a Duna forrásánál választottak meg a Szabad Magyar Egyetemisták Szövetsége elnökének. Ez volt a szervezet negyedik kongresszusa. Akkor Amerikában két helyen, Bostonban és New Yorkban is volt már irodánk. Csúcsszervezetünk irodája Svájcban volt. Az elnöki megbízás egy évre szólt. A teljes időben végzett munka miatt 3 szemesztert veszítettem, Harvardon, amit persze később pótoltam. A SZMESZ közel 8 ezer egyetemistát képviselt, akik közvetlenül a forradalom után menekültek el Magyarországról. A szervezetnek három fő feladata volt: ellátni a menekült diákok érdekképviseletét az egyetemeknél és az ösztöndíjat nyújtó szervezeteknél, az 56-os forradalom szellemiségét képviselni Nyugaton és a nemzetközi diákvilágban, valamint összefogni a menekült diákokat, hogy magyar azonosságtudatuk és kultúrájuk ápolása lehetőséget kapjon. Mindhárom területen sok sikert értünk el, széleskörű elismertséget szereztünk. Nevét a szervezet 1961-ben – az 56-os diákszövetségre emlékezve – MEFESZ-re változtatta. Alakuló közgyűlését is beszámítva, 1957 – 1966 között 12 közgyűlést- kongresszust tartottak. A komoly, olykor éjszakába nyúló munkagyűlések mellett, természetesen jutott idő az esti beszélgeté-

sekre is. Ilyenkor erősödtek a személyes kapcsolatok, terítékre kerültek a kényes vagy éppen a küldötteket megosztó kérdések. 1967 januárjában – akkoriban még nem tisztázott körülmények között – feloszlott. Amikor a „Tanulmányúton” című könyvemet írtam, láttam, voltak MEFESZ vezetők, akik érthetetlen módon vislekedtek. Akkor még nem találtam meggyőző magyarázatot sem az utolsó két év fejleményére, sem pedig a diákszövetség feloszlatására. Csupán a válság felé vezető úton tett – olykor érthetetlen – lépéseket tudtam ismertetni, de azok valós okai ismeretlenek maradtak. A válaszokat a későbbi könyvem „Tévúton” adja meg, miután kutatni kezdtem az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában. A szakmai karrier és az élet változásainak különböző küzdelmi, örömteli és érzelmi skáláját élte meg. Hogyan alakult a családi élete? Feleségem ecuadori, latin származású, Nyíregyháza sajnos már 20-éve halott. Szellemi, érzelmi harmóniában éltünk, tiszteltük egymás kultúráját. Emlékszem, milyen traumát okozott gyermekeimnek édesanyjuk elvesztése. Családostul utaztunk, mindannyian Eucuadorba, nejem ottani temetésére. Magunkkal vittük urnába zárt hamvait, amiben volt valami hátborzongatóan kísérteties, Körülbelül három kiló hamu egy pácolt cseresznyefadobozban, súlyával és tehetetlenségével a végzetes emberi sorsra emlékeztetett. 13-éves fiam gyengéden simogatta az urnát. Féltő aggodalom az édesanyját annyira hiányoló és gyászoló gyerek sértett érzésvilágában. Ő is – velünk együtt – a feloldhatatlan hiányérzet áldozata volt.


5

Budapest

Gyermekeim az anyjukkal spanyolul, velem magyarul beszéltek. Emlékszem, amikor először, 4éves korában elvittem a fiamat óvodába, az óvónő „letolt”, hogy miért nem beszél a fiam angolul? Tud ő már magyarul és spanyolul is, ne aggódjon, hamarosan beszélni fog angolul is- válaszoltam. Akkor még ilyen kritikus volt a nevelők hozzáállása, mára már Amerikában is megváltozott a szemléletük. A nagyobbik fiam 11-éves korában Magyarországra jött unokatestvéreihez, és megtanult jól magyarul. Lányom, aki jóval később már egyetemistaként jött Párizsból Magyarországra, nagyon jól érezte megát Budapesten. Ő volt az, aki javasolta, hogy vegyek lakást Pesten. A nejem – annak idején – minden téren Washington támogatta a magyarországi munkámat és kötődésemet. Amikor a 90-es években Varsóban dolgoztam tanácsadóként, gyakran jöttünk át Budapestre. Varsóban nyitottuk meg a Világbank első kelet-európai irodáját. Furcsán éreztem magam, mintha a Pénzügyminisztérium bútorai még mindig a szovjet befolyású „politbíro” melegét árasztották volna felénk. Még nagyon az elején voltunk a demokrácia kibontakoztatásában. A gyerekeim jobban érezték magukat Amerikában, de végűl sokat tanultak Varsőban. A lányom később is a bátorságnak és az elkötelezettségnek tiszteletre méltó példáját adta. Elment két évre Afrikába az észak-amerikai Békehadtest (Peace Corps) tagjaként Guineába, ahol közegészségügyi kérdésekben működött együtt a helybeliekkel egy faluban, ahol ezer lakos közül ő volt az egyetlen fehér. Nem volt rendszeres kapcsolatunk sem telefonon, sem e-mailen. Minden második hónapban, amikor lejutott a fővárosba, Conakryba csak akkor telefonált. 6

- Az egész család megtanulta pozitívan felfogni még a legnehezebb körülményeket is. A lehangoló realitásokat így elfogadni energiaigényes munka, bárhová is vezetett a sorsuk. Hogyan sikerült megtartani – ily idegen környezetben – a család magyar identitását? - Ha csupán énrám gondol, akkor én visszakérdezek: Felépülhet-e egy ház alap nélkül? Gondolom a kérdése családom többi tagjára irányult. Tudom, gyökereiket egy vegyes házasságban, sokan nem tudják megtartani. A mi esetünkben sikerült. A családi hátterünk különös jelentőséggel bírt ebben az esetben. Az egyetem elvégzése után nem telepedtem le Bostonban, hanem nemzetközi mérnöki megbízásokkal egybekötött vándoréletet választottam. Gyökereim és azok tudata, szeretete, tisztelete jelentősen segítettek magyar azonosságom megtartásában, sőt idővel annak elmélyítésében is. De ez közrejátszott abban is, hogy magabiztosabban merülhessek el és kötődjek több, lényegesen különböző kultúrához: Brazíliában, Szenegálban és Ecuadorban. A gyerekekbe is beoltottam a magyar tudatot, identitást. Kiskoruktól kezdve családi magyar-órákat tartottunk. Elővettem a magyar történelmi és művészeti könyveket és meséltem, meséltem… Eleinte nagyon figyeltek, de ahogy haladtak a korral, kezdtek feszengeni: „jaj, annyira más vagyok, mint az osztálytársaim..!” De nálam a cél mindig az egyensúly megtartása volt, minden érzésnek megvan a maga értéke, jelentősége. Budapest. 2014. május Ortutay Mária

Cuenca (Ecuador)


A „Fény” nem veszít ragyogásából! Egy ember, aki „tüzet tudott gyújtani” a szegénységtől és szenvedésektől fásult környezetében Szeretett férjem, Sepa László emlékére Semmit sem tartok olyan izgalmasnak, mint hallgatni az emberek történeteit és megfigyelni az emberi kapcsolatokat. Az alábbi történetben egy magyar vidék és egy magyar-ruszin család biztonságáról, szeretetéről és felemelkedéséről van szó. Sepáné Jolikával először Mezőváriban találkoztam. Képviselő férje fogadta a beiktatásra váró Tarlós Istvánt, budapest főpolgármester jelöltjét, népes kísérőivel. Családi házukba belépve vendéglátóink egy még sohasem tapasztalt gazdagon terített asztallal és virággal fogadtak bennünket. Arcukról sugárzott a jóindulat, a természetes szívélyesség, az őszinte öröm, mintha rég nem látott barátokat üdvözölnének. Sepáék házában egy olyan légkör uralkodott első pillanattól kezdve, mintha régi családi barátságok öröklődtek volna tovább. Hasonló társadalmi státusú emberekkel voltunk körbevéve, így az érzelmi és a szellemi összemosódás gyorsan kialakult, mintha évek óta ismertük volna egymást. A család vendégszeretete is azt bizonyította, hogy ismerik és élvezik az emberek bizalmát, szeretetét, örülnek a vendégnek. Szülőföldjükön, Kárpátalján értéke, életmentő hagyománya van egymás tiszteletének, a barátságnak, amelynek hálózata az egyik legerősebb kapocs az ottani társadalmon belül. Talán ezért is gyakran mondják:” Kárpátalja csodálatos föld! Nem csak egy közönséges vármegye, hanem összekötő és határkő Kelet és Nyugat között, melynek lakói soknemzetiségűek. Kárpátalja gyönyörű föld! Nem csak vadregényes tájaival és váraival kápráztatja el az ide látogatókat, de valami csodálatos varázslatos vonzerővel is rendelkezik. Csendes, nyugodt helynek látszik, ahol szívesen telepszik meg és ver gyökeret minden ember, aki valami oknál fogva itt otthonra talál. Ezt a földet nem csak a Tisza, a Borzsava és a tiszta levegő táplálja, hanem a föld népének, az Esze Tamáséknak, Zrinyi Ilonának, a Rákócziaknak, Romzsa püspöknek.., a névtelen szolyvai magyarjainak és szimpatizán-

sainak.., azaz a föld hőseinek, hitvallóinak, vértanúinak példája, alázatos munkás élete és vére termékenyítette meg…” Ennek a földnek a szülöttje a Sepa család is. Sepáné Jolika gondoskodó, támogató, sikeres életvitelének bizonyítéka pedig az eddig átélt nagybetűs élet. Férje váratlan elvesztésével felette is „beborult” az ég. Pedig érezte, mesélte nekem egyszer, hogy az a „Fény”, a hit nem veszítette el ragyogását soha. Megmaradt hite, férje emlékének megőrzése és családja iránt érzett gondoskodása hozta vissza az aktív és örömteli napokat számára. Családi krónikájából, életük számvetéséből kiderül, hogy nem szeretné és mindent megtesz annak érdekébe, hogy szeretett férje értékteremtő örökségének felszámolását, feledését megakadályozza. A 70-túl is fiatalos, szép, szellemileg aktív és mindig elegáns Jolika bebizonyította, férjének emléke, példaképe sohasem fog elfelejtődni Mezővár és Kárpátalja történelméből. Reményt adó, tehetséges, erős akaratú, éles látású, hozzáértő és mindenkin segíteni akaró embert ismerünk meg Sepa László, Jolika férje személyében. De szóljon az igazi elbeszélő, Jolika! Az alábbiakban közöljük Mezővár és környéke felemelkedésének és egy család történetének krónikáját. A szerkesztő Tíz gyerekes ruszin családból származott a férjem, ő a második fiúgyermek volt. Szülei gazdálkodók voltak, de amikor jött a kolhozosítás, mindent elvettek tőlük. Elköltöztek arról a vidékről, építettek egy kis házat és ott tengődtek tíz gyerekkel, csoda, hogy éhen nem haltak. Laszló mesélte: a szülei, amikor kiosztották a napi kenyéradagot, elzárták a maradék élelmiszert, attól tartva, hogy az éhes gyerekek megeszik a másnapra valót is. Nagyon szegények voltak és mindig éhesek. A háború utáni időszakban a padlásokról lesepertek mindent. Az én családomtól is mindent elszedtek, nem is tudom elképzelni, hogyan


7

Sepa házaspár

tudtak megmaradni. Szörnyen nehéz időszak volt. A férjem 16- éves korában fejezte be a szakközépiskolát, amely abban az időszakban nagyon erős képzésnek számított, de ezzel nem elégedett meg, tovább akart tanulni. Égette a tudásvágy. Úgy ment el tanulni, hogy a szülei nem is tudtak róla. Nem engedték volna el, hiszen szükség volt a munkájára, a kis keresetére. Így a családja sokáig nem is tudta, hol tartózkodik. Ő pedig tanulmányait, napi pótkeresetével fedezte. Tanulmányainak befejezése után visszajött a szülőföldjére, de mint volt „kulák gyereket” (csupán 5 hektár földdel rendelkezett a család háború előtt, de az már kuláknak számított), a járási főnök keményen üldözte, nem találta eléggé „ukrán nacionalistának”. Laci pedig nagyon szerette szülőföldjét, hazáját, de nem szerette a rendszert. Az 1952-53-as években leváltották a járási főnököt és az új ember észrevette Laci igen nagy munkakészségét, tehetségét és tenni akarását. Egy lepusztult kolhoz vezetését bízta rá Váriban, a tanult 22-éves fiatalemberre, Lacira. Természetesen ez sem ment könnyen, mert a jelöléseken és a választáson ott ült egy nagyobb csoport, régi kommunistákból, ők nagyon ellene voltak. Támogatták a régi pártelnököt, aki semmihez sem értett. De a nép azt kiáltotta: „Kötelet a nyakára, mert tönkretett mindent!” A lakosság (kb. 3 ezer fős magyar őslakosok) a régit le akarták váltani mindenképpen. Így került a férjem erre a felelősségteljes posztra. Fel kellett venni a harcot: a szegénységgel, a mindig akadékoskodó kommunistákkal és a rendetlenséggel, elhanyagoltsággal. Mindezt 22-évesen. Rengeteg energiájába került, hajnalban kelt, késő este tért haza. Még az őt ellenző kommunisták is kezdtek átállni az ő pártjára, amikor látták, munkájának van eredménye. Szembe kellett nézni az akkori világ nem kis problémájával. Példaként említek egy esetet: tudva lévő, hogy az emberek akkor a kolhozban abból éltek, amit loptak. Tőlük elszedtek mindent, így próbáltak kicsiből megélni. Egyik hajnali körútján észrevette, hogy az egyik dolgozója tele táskával cipeli haza a répát. Megállította és megkérdezte: Róza néni, mit tetszik csinálni a répából? Hazamegyek és megfőzöm 8

a gyermekeimnek, nem tudok nekik mást enni adni – válaszolta. Megesett a szíve rajta, szó nélkül elengedte. Hiszen jól tudta, mit jelent éhezni és szegénynek lenni, hiszen ő is csak egy szál ruhában ment el hazulról tanulni. Szerette szülőföldje népét és a legjobban a szegénységet akarta felszámolni. 1960tól kezdve javult a helyzet. Megváltoztak a közéleti-, és a magán körülményei is. Először a kolhozirodában, Váriban találkoztunk személyesen. Én 15-éves koromtól kezdve, befejezve a 8.osztályt, ott dolgoztam, az irodán. A szüleim nem engedtek a városba tovább tanulni, mert féltették a lányokat az oroszoktól. Többen mondták a faluban: a lányunkat elvitték az oroszok… Mi ketten maradtunk meg testvérek, három gyermeket a szüleink elveszítettek. Akkor, a körülmények miatt, ez nem volt ritkaság. Kitűnő tanuló voltam mindig az iskolában, a tanáraim ösztönöztek a továbbtanulásra: menjek! menjek! – mondták. 1935-ben születtem, 1949-ben fejeztem be kitűnően az iskolát. A vári iskolában nagyon jó tanárok voltak. 1944-45-ben sokan a nagyobb városokból menekültek hozzánk. Még francia-német szakos tanárunk is volt. Minden nap elegánsan, szépen jelentek meg az iskolában, tekintélyük volt. Abban az időben a tanítók, tanárok jól éltek még a vasutasok is. Például a nagynéném férje is csupán váltókezelő volt a vasútnál, de mindenük megvolt. Vári – tiszta magyar falu volt. László is már akkor szépen beszélt magyarul. Visszatérve találkozásunk napjához: közgyűlést tartottak a kolhozban. Én a barátnőmmel még az irodában ültem, szép sárga ruhámban, amikor benyitott. Ritkán tartózkodott az épületben, mert ő mindig a mezőt járta. Megláttuk egymást, de nem történt egy szemvillanáson kívül, semmi. A közgyűlésen mi is részt vettünk és azzal hívtuk fel magunkra a figyelmet, hogy ketten, a barátnőmmel együtt, nem szavaztunk rá. Abból a meggondolásból, hogy fiatal és netalán még képes minket bevonni a Komszomolba, ahová igazán nem vágytunk. Nem is lettünk soha komszomolisták! Másnap bejött hozzánk az irodába és megkérdezte, mi volt az oka az elutasításunknak. Kérdése nem volt bántó, inkább kíváncsi. Válaszunkban megmagyaráztuk, hogy féltünk a Komszomolba való agitációjától, ezért tartózkodtunk. Menyasszony létemre sem tudta elkerülni figyelmemet szimpatikus megjelenése, daliás alkata, szép arca és gyönyörű szőke hullámos haja. 1953-ban már egy vári, magyar férfi volt a vőlegényem, egy szép magas barna, ő pedig egy szimpatikus, magas szőke. A vári pap húzta fel újunkra a gyűrűt. Eljegyzésünk után a vőlegényem elutazott Buhtába, be Oroszországba, pénzt gyűjteni az esküvőnkre és közös életünk kezdetére. Minden másnap levelet cseréltünk. Gyűjtötte a pénzt és a leveleket, amelyekben a közös jövőnkről és boldogságunkról álmodozott. Remélte,


hogy nagyon szépen fogunk élni. Közben az élet folyt itthon is. Névnapot ünnepeltünk november 20-án, Jolán napot. Egyszer csak megjelenik Laci óriási virágcsokorral és ajándékokkal. Kedves, udvarias volt, de egyenes beszédével igencsak meglepett: „Tudja, nekem nincs időm udvarolni, nagyon sok a munkám, de nagyon tetszik nekem és legyen a feleségem!” Ez aztán egyenes beszéd volt! Őszintén szólva, a szívemet már előzőleg is megérintette, de azt válaszoltam: Ne haragudjon, de nem tudok válaszolni és választ adni, annyira meglepett! Magamba mélyedve azon gondolkodtam, lehet-e két férfi egyszerre szeretni? Mert akkor úgy éreztem, mindkettőt szeretem. Ezek szerint előfordul ez a kivételes érzés… A válasszal vártam, próbáltam elhessegetni a fejemből ezt a gondolatot. Jövendőbeli anyósommal Munkácsra készülődtünk esküvői ruhát és egyéb dolgot vásárolni. 1954- t írtunk, akkor még bonyolult volt egy kiruccanást megszervezni, nem volt jó a közlekedés. László pedig teherautón készült pont Kárpátokon túlra, kapóra jött a közös utazás, amelynek nem is én voltam a kezdeményezője, hanem az anyós jelöltöm, Ida néni, természetesen nem sejtve semmit. Engem a kabinba ültetett. Eltelt két hét a „leánykérés” óta, s nekem válaszolni kell: igen vagy nem! Izgatott voltam rettenetesen. Egy szót sem szólt hozzám, várta a kezdeményezést. Elmeséltem hová megyünk, ő hallgatott… A válasz már alakulóba volt bennem, de először a vőlegényemmel szerettem volna tisztázni a helyzetet, megvárva míg visszatér. Személyesen akartam neki megmondani, hogy ez az érzés erősebb és nem leszek az ő felesége. Az érzés Laci irányában felerősödött, de a családok reagálását is fel kellett mérnem. Váriban a magyar családok összetartottak, szüleink szerették, tisztelték egymást, örültek egybekelésünknek, mármint a vőlegényemmel. Laci leleményessége nem ismert határt, ravaszsághoz folyamodott. Egyik este eljött hozzánk, én az unokanővéremmel voltam otthon. Megkérdezte tőlem, van-e „paszportom”, megmutatnám-e neki? Én elővettem, átadtam neki és közben beszélgettünk. Szinte észrevétlenül maradt nála… Egy pár nappal később az unokanővérem mondja, hogy Beregszászba kell mennem mindenképpen, mert a személyigazolványomban már bent van a pecsét! Céltudatosságán elámultam! Így akart minden áron feleségül venni. Azt mondtam neki, hogy beszéljen az édesapámmal, kérje meg tőle is a kezem. Ha igent mond, a felesége leszek, ha nem, akkor nem! Apámnak szimpatikus volt Laci, nem haragudott rá azért, mert cselhez folyamodott, hogy szerelmét el ne veszítse. Beregszászban volt a hivatalos esküvő, majdnem hogy titokban. A faluban villámcsapásként terjedt el a hír. Anyámat az ágyban találtam betegen, amikor haza-

mentem. Nagyanyám azt mondta: Kitagad, még a sírja, koporsója mellé sem állhatok! Nagyon rossz érzelmi állapotba kerültem. A volt vőlegényemnek megírtam érzelmi átalakulásomat. Amikor hazajött nem találkoztam vele személyesen… Több évnek kellett eltelnie, míg Lacit a családom nagyon – nagyon megszerette. Édesanyám házában kezdtük el a közös életünket Váriban. 1956-ban saját házat építettünk. Két fiam született: Lacika és pont egy évre rá – Gyurika. Vári, a férjem munkája révén 1956- után kezdett felerősödni. A 60-as években volt a legnagyobb fellendülési szakasza. A kolhozban szinte minden megtermett, a hozzáértő kéz meghozta gyümölcsét. A napraforgók és a kukorica termelést kiegészítették egyéb növényekkel, amelyet a sorok közé ültettek. Magángazdálkodásra is kiadtak részlegeket, a tagokat érdekelté tették a termelés hatékonyságában. Hruscsov „törvényei” sok mezőgazdasági termelési hibát okoztak, de nálunk a szakértelem módosította, amit lehetett. Laci a kolhoztagokat a termelésben érdekeltté tette, így szinte észrevétlenül és felemelő ívben alakította a termelést, virágzó gazdasággá. Ha kellett, nem csak reggel 8-tól d. u. 3 –ig szólt a munkaidő, hanem, ahogyan az időjárás és a gazdálkodás megkövetelte. Az emberek sokkal jobban kezdtek élni, hiszen a „sajátjuk” is ott volt! Szerencsére jött egy olyan törvény is a gazdasági szövetségek számára, hogy már ipari tevékenységgel is foglalkozhatnak. Így épült fel a téglagyár, amely a vasút melletti agyagos földre épült (ez hasznosítható volt). Aztán jött egy olyan időszak, amely törvényileg lehetővé tette a múzsai borvidék Várihoz való hozzácsatolását. A falvakat egyesítették. Elkezdték a szőlő termesztést is. Aztán felépült a konzervgyár, amely szintén nagy hasznot hozott. Nagy fellendülést jelentett az istállók felépítése, az állatállomány bővítése, majd a nagy virágház pompázatos telepe. Közben épültek Váriban az oktatási és kulturális intézmények, mind a fellendülésnek köszönhetően. Egy 400 holdas gyümölcsös is hozzájuk tartozott. Az országban ismert lett a vári konzerv és gyümölcs, terjedt a híre, az elismertsége.


Baráti körben...

9

Laci nagyon jól ki tudta választani a szakembereit, munkatársait. Az emberek, a munkások megjelenésével, kulturáltságával is foglalkozott. Igényességre nevelte őket úgy külső ápoltságot, mint környezetüket illetően. Villanyvezetéket építtetett, s nem csak a saját falujában, hanem a környezőkben is. A közlekedést, utakat rendbe hozatta, egy szegény, nyomorgó faluból és környékéből virágzó települést épített. A vári Virágház ismert volt megyeszerte. Munkácsról, egy szegfű-termesztő kertésztől vette le a mintát. Mindenki csodájára járt. Az ünnepeket elhalmozta virágokkal még télen is. T. i. Kárpátalján a szovjet rendszerben szinte sehol sem volt virágüzlet. Összefoglalva, Vári központtal a semmiből, a nyomorgó faluból a következő gazdaságot építette fel: egy jól működő kolhozt, szövetkezetet, országra szóló gyümölcsöst, konzervgyárat, dohánytermesztést, szarvasmarha állományt, virágházat, téglagyárat, iskolát, utakat, villanyt stb… Elfogultság nélkül mondom – őstehetség volt gazdaságépítés terén. Emellett még nagyon jól tudta építeni társadalmi kapcsolatait a közélettel, tudósokkal, művészekkel, mecénásként is jó híre volt. Közben az 196162-es években megvédte a Lembergi Agrártudományi Akadémián a kandidátusi disszertációját. Plagizálásról nem lehetett szó, hiszem a saját vezetési módszerét dolgozta fel, a mindennapi gyakorlati tevékenységét foglalta össze dokumentálva. Később – ebben a témában – a doktoriját is megvédte. Ezután ajánlották fel neki a Kísérleti Állomás Sepa házaspár Kutató Intézetének vezetését. Emlékszem arra a szomorú közgyűlésre, ahol megszavazták az áthelyezését. Az emberek nem akarták elengedni, temetési hangulat uralkodott. Az emberek még az utcán is gyülekeztek, semmiképpen nem akarták vezetőjüket elveszíteni. A végén Laci kérte őket, azzal a feltétellel, hogy a kolhozt is a kutató állomáshoz csatolják, az is hozzájuk fog tartozni, együtt fognak maradni. El kellett engedni, ezt a mindenki számára munkát és kenyeret adó, a vidéküket felvirágoztató embert. Sírva szavazták meg távozását. A Kutató Állomás – Laci átvétele idején – nagyon elhanyagolt állapotban volt. Összeroskadt helyiségek, mellékhelyiségek, rendezetlen park, összedűlő épület, a közvilágítás hiánya. Laci először az elhanyagolt 10

mellékhelyiségeket hozatta rendbe és az ellopott villanykörtéket szereltette fel. Sajnos, a hatóság nem tartotta be az ígéretét, a kolhozt nem csatolták az intézményhez. Egy másik kolhozelnököt jelöltek ki, aki sajnos, nem vitte tovább. Ő pedig nagyon gyorsan hozzákezdett az intézmény működésének helyreállításához. Először a jövedelmező ipari tevékenységet is bevezette: építtetett ott is egy téglagyárat, orvosi rendelőt, lakásokat az ott dolgozó 120 tudósnak, virágzó, rendezett parkot és épületet. Mint járási képviselőt, innen küldték, jelölték Kijevbe, a magyarok képviselőjeként. A KMKSZ, Fodóék delegálták. Voltak ellen lábosai, irigyei, de még ma sem értem, mi volt az oka. Pld. Dalmay Árpád azért aggódott, hogy a kijevi parlamentben nem fogja kellőképpen képviselni a kárpátaljai magyarokat. Nem értem, hogy vetődhetett fel ez a kérdés, hiszen az egész életében egy (illetve több) magyar falu lakossága felemelkedéséért küzdött? Lehet, hogy azért bántották egyesek, mert azt mondta, hogy az autonómia kérdését finomabban kell a parlament elé vinni, nem jött el meg a határozott követelés időpontja. Ő ott Kijevben, jobban érezte az ukránok hangulatát és gondolkodását, mint távolabb. Nem magyarázkodott, de azt mondta: még nem jött el az ideje ennek a követelésnek. Emlékszem, Orosz Ildikó, a Rákóczi Főiskola elnöke is kifogást emelt ellene. Talán egyéb ok miatt is haragudtak volna rá? Nem tudom… Egyet biztosan tudok: a magyar emberekért élt és felvirágoztatta a magyar vidéket. Kijevbe a RUH képviselői csoportjába került. Jól érezte magát abban a társaságban, akkor még nem volt ilyen „rablás”. A következő nemzedék nagyon elvadult, mintha törvényen kívül álltak volna „nekünk mindent szabad” jelszóval. Mentelmi joguk volt, nem vonhatták őket felelősségre, mindent megengedtek maguknak. Ő ezt nem csinálta, hiába volt Kucsma tanácsadója. Kárpátalján rengetek embernek segített beosztásából adódóan. Idegekkel is jól bírta ezt a felelősségteljes munkát. Igaz, akkor még viszonylag nyugodt parlament volt, nem voltak kimagasló zűrök. Az üléseken az előterjesztések racionálisan, nyugodta zajlottak, a határozatok is mindig megszülettek. Szerette ezt a munkáját is. Itthon kinevelte az őt helyettesítő szakembereket, jól szervezte az itthoni munkáját is. Hétvégeken mindig hazajött családja körébe. Az


egészségével sem volt semmi problémája 1991-ig. Akkor volt egy elhúzódó influenzája, amely megtámadta a szívbillentyűjét. Nem fedezték fel idejében, hónapokig lázas volt, pontatlan volt a diagnózis. Végül Magyarországon műtötték meg szívbillentyűvel, 20-évig élt utána. Műtét után könnyebb, jobban szervezett munkát végzett, de minden működött, mintha csak egy asztalnál „gombokat nyomogatna”. Az előkészítő munkája, hosszú évtizedeken keresztül, meghozta gyümölcsét. Vonzó férfi volt még idősebb korában is, szerették a nők, sok asszony kívánta. Büszke voltam rá, de érthető módon, nekem ez nem esett jól, de megértettem. Nagyon szerette a családját, én voltam a „mindene”, a gyerekeit imádta. Mindent megadott a családjának, a hétvégeket, szabadságokat együtt töltöttük. Igaz, első szabadságára 8-év után ment, addig minden nap dolgozott. Teljesen azonosult a magyarsággal, magyarul beszélt. Én közben elvégeztem a lembergi Mezőgazdasági Akadémiát, a kolhoz irodájában dolgoztam, majd sokáig a községház titkára voltam. Lacinak sok vendége volt, ezeket a protokoll fogadásokat is én csináltam. Végig boldog voltam mellette, sok-sok örömet adott. Kollégáitól is nagyon sok tiszteletet és

szeretetet kaptam, mindenkitől, aki csak járt nálunk. Mindenkinek a „Jolikája” voltam. Ha elölről kezdhetném az életet, pont így választanék. Miután fizikailag elveszítettem, talán még jobban ragaszkodom hozzá és szeretem. Ez a „Fény” sem veszített ragyogásából, amely további értelmet adott életemnek. Budapest. 2014. május 28. Feljegyezte: Ortutay Mária

Sepa László

Ez Volt Korunk Témája… Gortvay Erzsébet emlékére (1935. szeptember - 2013. szeptember) Gortvay Erzsébet, Berzsenyi-díjas kárpátaljai irodalomtörténész, az Ungvári Állami Egyetem magyar tanszékének docense volt, a magyar értelmiségi közélet egyik vezéralakja. Többször olvashattunk már visszaemlékezéseket Magyarország történetének egyik tragikus fejezetéről, az 1944-45-os deportálási akciókról. A hazai történetírás még eddig nem elég említést tett a Vörös Hadsereg magyar vonatkozású eseményeiről. „A kárpátaljai esetek egy kicsit másként alakultak, - említette a nyilatkozó Gortvay Erzsébet. Hiszen ott már jobban garázdálkodtak a „hatalmasok”, már teljesen az ő területük lett. Civil családokat, egyházakat vertek szét, semmisítettek meg… Erre semmi jogalapjuk nem volt.” Elpusztításra ítélt nép volt a kárpátaljai magyarság? A magyar sors e tragikus „epizódjáról” a költő így emlékezik: „Túl a Tiszán húsz üres falu, mind férfi nélkül néptelen, Kárpátalján, jaj így kezdődött az eltitkolt történelem…” (Tollas Tibor: Kárpátaljai krónika) Kortársai körében keresem azt az embert, akinek sorsán keresztül bemutathatom, hitelesen láttathatom a múltat, a jelent, a jövőt. Gortvay Erzsébet a magyar kultúra őrzője, védője volt Kárpátalján. A magyar értelmiség, a lakosság színét – javát megsemmisítették, de a szórványban maradottak hitét, belső energiáját nem tudták elvenni. Mindig készen álltak a számadásra, verseket, tanulmányokat írtak, gyermekeket taníttattak, magyar szellemiségben neveltek. Gortvay Erzsébet is ilyen volt. Közösséget épített, olyan erőtere volt, hogy szinte vonzotta az embereket, tanítványokat. Hitelesen szólt a korról. Hallgassuk hát Őt! A történetírás sem mondhat talán többet és megbízhatóbbat, mint az ő visszaemlékezése. - Egy másik országon belül, az ott élő közösségben táplálják a magyarságtudatot, a hitet és a nemzetek közötti megbékélést. Vajon megkapják-e, a sorsvállalástól idegenkedőktől – az elismerést? - Kiérdemeljük-e nemzedékünk tiszteletét és emlékezetét azért a szolgálatért, amelyet a nemzetiségi kapcsolatok egyensúlyáért és nemzetünkért tesszük? Nem tudom! Most sem az a fontos. Úgy

gondolom, hogy az ünnepi szavak helyett, inkább arra hívnám fel a figyelmet, mit már mindennapi küzdelmünk és fájdalmunk mellett, szinte észre sem veszünk. A gazdagságunkra! Arra a gazdagságunkra, amelyet a magyar kultúra nyújt nekünk, nyújtja mindnyájunknak, akik itt és ott élünk. Az első összetevője a gazdagságunknak – magyarságunk.


11

- Ezzel kapcsolatosan találkozunk manapság a legtöbb ellentmondásos érveléssel. Egyetért velem? - Igen. Az egyik véglet az, amikor egy nemzethez való tartozásunk tudatát, nemzetünk szeretetét röstellni valónak, de főként elavultnak, európaiatlannak tartják. A másik véglet, amikor a „magyar ember” a becsület szinonimájává válik és kizárólag nemzeti szempontból kerül megítélésre. Pedig magyarságunk természetes állapotunk. Ha annak születtünk, akkor már a magyarságunk egyben feladat is: tér a cselekvésre, anyanyelvünk, kultúránk, hagyományaink megőrzésére, emberi tartásra, jellemre, becsületre…

tartozott akkor már Kárpátalja? Meséljen nekünk erről a korszakáról! - Hétéves voltam, amikor édesapám meghalt. Édesanyám itt maradt, a háború kellős közepén három pici gyermekkel. Édesapám – bármennyire hihetetlen – gyerekparalízisben halt meg. Járvány volt akkor. Az orvos nem ismerte fel a betegséget. Nagymamám az előző napokban halt meg. Emlékszem, vasárnap temették, apukám szombaton ment a koporsóért. Útközben bement az orvoshoz, mert rosszul érezte magát. Vasárnap már nem tudott lábra állni. De ki törődött akkor egy 42-éves férfival, aki addig sohasem volt beteg? Különösen, amikor haláleset volt a családban. Utolsó kép édesapámról: amikor anyám az orvossal közösen nem tudják a kocsiba betenni, mert teljesen megbénult a lába. Vasárnap eltemettük nagymamát, hétfőn meghalt édesapám… Támasz nélkül maradtunk. Lent üres a kamránk, fentről pedig hullottak már a bombák.

- Mi az, ami jellegzetesen magyar? - Vannak, akik azt mondják: a fájdalom, a kiszolgáltatottság, egy tragikus sorsú nép gyermekeinek születtünk, évszázadokon keresztül hadszíntér volt hazánk, megfogytunk, szétszakadtunk.., és még folytathatnám tovább. Én Kosáry Domokossal értek Kárpátaljára egyet, aki szerint a magyar 1944 őszén vonultak be az történelem egy sikertörtéoroszok. Ungváron vagy nelem, mert a középkori vidéken volt akkor biztonvirágzás után, Mohácsot ságosabb élni? érintő évszázadokban annyi Mi Ungvár körmegpróbáltatást élt át ez a nyékén laktunk, ahol most nép, hogy minden raciois, Homokon. Az állomás nális számítás szerint, fel és Csap közelsége miatt kellett volna morzsolódnia, sűrűn bombázott terület el kellett volna pusztulnia. volt. Amikor látták már az Mégis itt vagyunk! Megoroszok, hogy ez nehezen fogyva bár, de törve nem, s fog menni, akkor a civil ha néha megtörve is, de Ungvári Görög Katolikus Székesegyház lakosságot kiköltöztették mindig újra kezdve. Ez az Ungvárra. Adtak egy kis szekeret, arra lehetett életerő, ez a megmaradni tudásunk valóban a legpakolni. Annyit vihettünk, amennyi ráfért. nagyobb nemzeti kincsünk és ez tükröződik a magyar kultúrában. Arról, hogy milyenek vagyunk valójában, - Hová költöztették a város környékén élőket? a legfontosabb képet önmagunkról az irodalomból Milyen lakásokba? merítjük. Szerb Antal, aki az irodalmat úgy tekinti, - Nagyon sok üres lakás volt. Sajnos, addigra mint a „lélek válaszát a sorsra”, a magyar irodalmat már sok zsidó családot elvittek Ungvárról. Menekül„és mégis” irodalmának nevezi. Ezt a magatartást, tek az emberek. Minket egy család fogadott be UngZrinyi Miklóstól kezdve, a legszebb magyar alkotáváron. Nemcsak hárman voltunk, hanem a nagynéném sokban is nyomon tudjuk követni. Ez szólal meg a családja is négy gyerekkel is velünk voltak. „Vén cigány” iszonyatos erejű vízióiban, utolsó tüneményes verssorának – „Lesz még ünnep ezen a - Abban az időben Ungváron tombolt az éhség. világon” – reményével. Ez a hit ad Ádámnak Hogyan menekültek meg az éhezéstől? küzdelmeihez, amelyre az Úr biztatja: „Ember küzdj - Homokon volt egy tehenünk. A szekér mögé és bízva bízzál!” Balsors tépte népre egyszer csak kötöttük. Ez a tehén éltetett bennünket és a nagynéném felvirrad a víg esztendő – bíztatnak egyik legszebb, nagy családját. Még a befogadó családot is eltartotta. legmagyarabb versünkben, a Himnuszban. A lélek ezt Felraktuk a malackáinkat is a szekérre. A disznó válaszolja a sorsnak. Ezért felbecsülhetetlen kincse, a elpusztult, de megmaradt a hét kis malacunk. Ezért leggazdagabb tárháza a magyar léleknek a magyar nem haltunk éhen. kultúra. Segít élni, túlélni balsorsunkat. - Hogyan fordulhatott az ön sorsa a magyar irodalom felé? A gyermekkor mindenki számára meghatározó, hogyan élte ezt át? Idegen országhoz 12

- Amikor visszajöttek a falujukba, ráismertek szülőházukra? Nagy volt a rombolás? - Azt a képet sohasem felejtem el. Egy ajtó, egy


ablak sem maradt a házon. Az udvarunk tele volt cseréppel, bútorok maradványaival. A lakásban minden összetörve, a könyvek az asztal alatt.., a magyar klasszikusok összetépve. Valószínűleg ebből akartak tüzet rakni. Évekig nem tudtuk a házat rendbe hozni. Bedeszkázott ablakokkal éltünk. - A háború utáni életről meséljen! Milyen volt a faluban? - Elsősorban megszüntették a magyar iskolát és a közlekedést. A sínek összeroncsolt állapotban voltak vagy átalakítás alatt. A széles sínpárokat keskenyebbre állíttatták. A tanító bácsink mindennap Ungvárról járt be tanítani. Emlékszem, úgy kezdődött a napink, hogy reggel elmentünk a tanító elé, az egész iskola együtt. Útközben letáboroztunk és ott fogadtuk.

kaptam az első kitűnő jegyet. Ez döntötte el a sorsomat. Jó pedagógus volt. Valószínűleg előlegezte nekem ezt a jegyet, de én ettől a perctől kezdve elhittem, hogy képes vagyok jól tanulni. Azt vettem észre, hogy megállom a helyem más anyanyelvűek körében. Felvettem a versenyt az ukránokkal és az oroszokkal. - Az orosz irodalom, mint egy kompenzációs lehetőség? Így érezte? - Talán az orosz klasszikusoknál megéreztem a többletet. Ösztönösen éreztem, hogy Puskin, Lermontov, Csehov, Tolsztoj… - több, mint az ukrán irodalom.

- A magyar klasszikusokkal, mikor ismerkedett meg igazán? Hiszen – mint említette – könyveit is - Említette, hogy megszűntették a magyar elégették. Miből merítette az életre szóló élményt? A iskolát. Milyen nyelven magyar irodalomtörténeti tanítottak? tudását? - A tanító tudott egy Ez egy külön kicsit magyarul, hiszen a történet. Vonattal jártunk vidékünkön élt, de az okbe Ungvárra. Az állotatás ukrán nyelven folyt. máson összegyűltek a várakozók, a magyar isko- Megértették? lába járó diákok is. Én - Az elején semmit. naponta érdeklődtem, mit Csak bemagoltuk a szötanulnak, mit olvasnak. veget vagy a verset, de fogMindig megszereztem almunk sem volt arról, mit azokat az olvasmányokat, jelent. Szerencsére egy év amelyekről beszéltek. Az múlva visszaállították a érettségihez közeledve magyar oktatást. Egy felejtUngvári Görög Katolikus Székesegyház ikonosztáza mindig azért fohászkodhetetlen tanítónőt kaptunk, tam, hogy csak egyszer aki négy osztállyal foglalkozott egyszerre, egy kis legyek túl egy idegen iskolán, többé sohasem megyek helyiségben. Kitűnően csinálta! Mint egy karmester, idegen iskola tájékára sem, ha már a saját sorsom felöl vezényelte az egész társaságot. Az egyik csoport önállóan dönthetek. Csak magyar iskolába vágyódolvasott, a másik osztály feladatot kapott, a harmadik a tam, csak oda! Isten meghallgatta könyörgésemet, táblánál dolgozott, a negyedik – fogalmazott. Ma is mert ismét indult magyar tanítóképző Huszton és állítom, hogy a magyar helyesírásra ő tanított meg, ez Munkácson. Vettem a bátorságot és önerőből való a drága, igazi tanítónő, a közös osztályban. felkészülésem után felvételiztem. Magyar szakra jelentkeztem. Ungváron lehetett folytatni a tanító- Csodálatos módszere lehetett. Jó lenne ezt a képzőt. Nagyon boldog voltam, felvettek. Örömöm mai modern pedagógiában is tanítani. Elmesélné nem sokáig tartott, mert 1953-ban megszűntették a nekünk a „titkát”? magyar szakot. Két lehetőségünk maradt: átmegyünk - Semmiféle titok nem volt! Rengeteget diktált. az orosz szakra vagy vehetjük a sátorfánkat. Vége a Sokat küldött a táblához és mindig figyelte a diákok hívatásomnak gondoltam.., de bajban erősödik a lélek. tipikus és egyéni hibáira. A gyakori hibákat javította és gyakoroltatta – ez volt a módszere. Két nagy tábla volt - Később adódott valamilyen lehetőség a az osztályban, ez állandóan foglalt volt. magyar betűre és szóra? - 1953-1956 között alig-alig volt rá lehetősé- A felsőbb osztályokat Ungváron végezte? günk, hogy a magyar kultúra egyáltalán szóba is - Igen, de a magyar iskolában akkor még jöhessen. A tanszékeket bezárták, magyar szót is alig hiányos osztályok voltak. Így – gyorsabb keresethez hallottunk. De aztán jött 1956. Az egyetem rektora jutás érdekében – ukrán iskolába írattak később. megijedt és valamit tenni akart a kedvünkben. Eszébe Senkinek sem kívánom azt az iskolai évet, borzalmas jutott, hogy volt neki egy magyar csoportja. Voltunk volt… Évek múlva, az orosz irodalom tanárnőmtől elegen, mert az egyetem nem csak a frissen felvétePannon Világ • 2015 •

13

sikerként könyveltük el. Lépésről, lépésre haladtunk a célunk felé, másra nem számíthattunk. Még akkor nem sok reményünk lehetett.

lizőket vette át az orosz szakra, hanem a régi magyar szakosokat is. Tehetséges magyar fiatalok voltak közöttünk, mint pld.: Kótyuk, Zékány Mityi, Kincs Klára, Íjjgyártó Bálint.., és a többiek. Ők már mind elvégeztek egy-egy magyar évfolyamot. A volt magyar szakosok csoportja létezett és az önképzésük sem szűnt meg. Egymást tanítottuk, olvasmányainkról beszámoltunk. A magyar olvasmányainkat cserélgettük. Emlékszem, Szabó Dezsőt is úgy kaptam valakitől. A magyar könyvek olvasásának is megvolt a sajátságos forgatókönyve. Ahogy kezünkbe került a magyar irodalom, távoztunk az előadásról és ketten olvastunk egy oldalt egyszerre, mert tovább kellett adni. Abban az időben luxusnak számított egy könyvet egymagadban olvasni. Ezt senki sem engedhette meg magának, mert várták a többiek. Tehát, mindenki hozott be egy könyvet, megkereste a párját, s eltűnt az előadásról. Ezt váltott órákban csináltuk. A többi addig jegyzetelt. - Tehát, ettől a céltudatos kis csoporttól tartott a legjobban a rektor? - Elővigyázatos volt. 1956 őszén összehívott bennünket és megkérdezte, van-e valamilyen kívánságunk? Ezt nem nagyon kérdezgették tőlünk ez idáig. Még azt is megkérdezte, erőltetett udvariassággal, hogy érezzük magunkat? - A magyar tanszék betiltása után, erre csak pimaszul lehetett válaszolni. Jól gondolom? - Nem. Más volt akkor a helyzet, az önvédelemre szükség volt és mi bölcsek voltunk. Előálltunk kívánságunkkal: magyar nyelvet és irodalmat a kötelező orosz tanítás mellett szeretnénk majd tanítani a magyar iskolákban. A diplománkban nem volt feltűntetve, hogy magyar nyelvre és irodalomra is vonatkozik a jogosítványunk. De elértük, hogy magyar iskolákba kerülve, szót ejthettünk saját kultúránkról is, orosz szaktanári képesítésünk mellett. A minisztériumban a rektor nem tudta kiharcolni kérésünk teljességét. Orosz tanárok voltunk, magyar iskolákra specializálva. De ezt a lehetőséget is 14

- Tehát, az 1956-os magyar forradalom szele még a hermetikusan elzárt határokon is átcsapott. Békülékenységük, „kívánságteljesítő készségük” sokáig tartott? - Igen. Pozitívan éreztük 56-t, a kérések teljesítésében hasznunkra vált. A újjászületésre naivság lett volna számítani, de legalább foglalkozhattunk, már legálisan, a magyar kultúrával. Az anyaországi eseményekkel párhuzamosan a mi örömünk sem sokáig tartott. Suttogásokat hallottunk innen- onnan, hogy a fiúkat behívják. - Hová? Mint laikus, a katonaságra asszociálnék. Tévedek? - Nem kevésbé fontos helyre szólították be őket.., a rektorátusra, az első ügyosztályra. Hamarosan én is megtudtam, mi az az első ügyosztály… A KGB! Igen! - Bántották? Beszervezték őket? - Nem tudom, ott mi történt velük, de a gyengébbek beadták a derekukat. - Tudták, hogy kik azok, kitől kell majd tartani? - Általában igen. Aki nem tört be, az elmondta. Akit beszerveztek, az hallgatott. Én is egy kicsit kihívtam a sorsot magam ellen, mert sokszor tanácsoltam nekik: „Ha már kényszerítenek, akkor átkell őket rázni. Egyszerűen nincs meg a megfelelő módszeretek hozzájuk!”- mondtam mindig szemrehányóan. Téves, rossz információkat kell nekik szolgálni, hogy lássák be, nem tudnak veletek, mit kezdeni. Hülyék vagytok! – kiabáltam néha felháborodottan. - Megfogatták az állandóan „zaklatott” fiatalok a tanácsát a félrevezetés módszerével kapcsolatosan? - Azt már nem tudom, mert az én problémáim is megsokszorozódtak. A magyar forradalom után engem is hívtak… - Arra a bizonyos ügyosztályra? - Igen. Felajánlották nekem, hogy tanácsaim helyett, inkább működjek közre. Első elutasító válaszom után még finoman szorongattak. Elmondták, hogy úgy sem lehet más jövőm, mert apám kovács volt (ez igaz), de hát kizsákmányoló kapitalista, hiszen segédekkel dolgozott. Földünk is volt, tehát kulákok is voltunk! Ez egy véletlen szerencse, hogy én még most is az egyetemen vagyok. De ez csak azért fordulhatott elő, mert ők mindenre szemet hunytak. Mindez még jóvátehető! – figyelmeztettek. Ugyan, mit mondhat-


nék maguknak! – válaszoltam. „Egyelőre legalább annyit, hová járnak az évfolyamtársai vasárnaponként! – csattant fel azonnal a reagálás. Hová? Az ócskapiacra? Én úgy tudom! – kérdeztem. „Nem, a templomba!”- válaszolták. Minket, mint felvilágosult fiatalokat, nem lehet oda küldeni!- előadtam a szokásos önvédelmi játszmát. Látták, hogy nem félek, akkor még valóban nem… Ők mindig kitartó alapos munkát végeztek. Mind gyakrabban hívattak, üzengettek. Én pedig mindig nehezebben találtam kifogást: most komszomol-gyűlést vezetek, ezért nem mehetek, máskor kollektív megbízatást teljesítek, vagy marxista szemináriumra készülök.., ez mind fontosabb! Hagyjanak békén! Ne vonják el a figyelmemet fontos dolgokról! – mit találhattam volna mást, nekik szóló kifogást. Igen ám, de átláttak rajtam. Már ott tartottam, hogy a dékán is hívatott: menjek el és komolyan tanácsolja! Utána már nem hívogattak, hanem berendeltek. Az ungvári főposta előtt adtak randevút, onnan fognak elkísérni – így szólt a kemény üzenet. Éreztem, hogy ez most már komoly… - A főpostai helyszínnek van valamilyen jelentősége? - Ungváron mindenki tudta, mi van a posta szomszédságában, én is tudtam… Keresztapám is mindig arra figyelmeztetett: Lányom, csak oda be ne menj soha! Sok magyart hurcoltak oda és azt is tudtuk, a vallatásnál, milyen módszerekkel dolgoztak. - Abban az időben, ha valaki oda meghívást kapott és nem ment el, akkor finomabb módszerekkel „becipelték”. Hogyan kerülte el ezt a meghurcoltatást? - A Gondviselés segített. Kiszámíthatatlan volt, mi történhetett volna más esetben. A legjobb barátnőmet, Teke Évát (Kovács Vilmos, Kárpátalja egyik korán elhunyt, legtehetségesebb költőjének özvegye) kértem meg, hogy messziről kövessen, ne hagyjon magamra. Már így is az idegösszeroppanás szélén álltam, éjszakánként nem tudtam aludni, félni kezdtem… A városba is alig mertem bemenni, mert mindig elém állt valaki, hogy most aztán menjek vele, de azonnal! A dékán is megparancsolta: Menjen el! Parancsolom! Nem bírtam tovább és nem lehetett tovább húzni. Meg kell mondanom nekik, hagyjanak békén, nem akarok velük együttműködni! Döntöttem, ha nincs más választás, abbahagyom az egyetemet, bármennyire szeretem. Ha nincs más lehetőség, akkor elmegyek takarítani vagy bárhová, csak hagyjanak békén, mert ezt már nem bírom! Ilyen gondolatokkal és elhatározással indultam a már halaszthatatlan találkozóra. Éva barátnőm messziről figyelt. Ha becipelnek, akkor legalább legyen valaki, aki hírt ad rólam.

ennek a „forgatókönyve”? Üdvözlik egymást vagy csak mennek egymás mellett? - Nem üdvözölt, még a köszönést is elkerülte. Amikor a „berendelőm” meglátott, ügyes taktikát választva hátraintett a fejével, kövessem és előrement. Így nem lesz jó- gondoltam. Kikerülhetek a zajosabb utcáról és csendesebb helyre visz, s ott már kiáltani sem tudok. Elképzelni sem tudom, honnan vehettem a bátorságot, de utána szaladtam és hangosan kiáltottam: Nem megyek magával sehová! Nem akarok magukkal együttműködni, s ha kell, az egyetemet is feláldozom! „Mit csinálja itt a cirkuszt!” – szólt rám durván – ha tovább folytatja az ordítozást, pisztollyal kísérem be!” A szétrántott kabátján észrevettem a pisztolyt. Nem vártam meg a következő mozdulatát, hirtelen hátat fordítottam és szinte önkívüli állapotban elkezdtem rohanni. Futás közben vártam, mikor fog a golyó a hátamba fúródni. Még most is ráz a hideg, ha rágondolok. Futottam és vártam, mikor puffant le hátulról. Nem történt meg. Még ma sem tudom, minek köszönhetem. Talán, mert még nem jutottunk el a forgalmas útról a csöndes utcáig, ahol bármit csinálhatott volna velem. Aznap sokan voltak a főposta környékén. Eldöntöttem, hogy bármi áron, de én soha nem teszem oda be a lábam. Tudomásukra akartam hozni, hogy „szálljanak” le rólam. - Megtörtént? - Hisztérikus kitörésem után – bármennyire hihetetlen – leszálltak rólam. Nem hívattak, nem parancsoltak többé, csak azt vettem észre, hogy a hozzám való viszonyrendszer, a tanári kapcsolatok megváltoztak. Addig kitűnő tanuló voltam, utána ezt a jegyet, a kitűnő minősítést sohasem kaptam meg. - E megaláztatás után, hogyan kezdett írni? Hogyan sikerült e képességét megmenteni megkínzott idegállapottal? - Ez egy új fejezet az életemben, de egyetemi éveimmel kapcsolatos. Nem csak én, hanem az egész csoport, amellyel azelőtt a magyar szakot hallgattuk, mindenki próbálkozott az irodalmi önkifejezéssel. Emlékszem, egymásnak pályázatokat írtunk ki

- Elmesélné, hogyan zajlott le a találkozó? Mi Pannon Világ • 2015 •

15

magyar témából, hiszen legálisan ezt senki sem tehette. Egymást inspiráltuk, írtunk, majd véleményeztük. Tárcákat, glosszákat fogalmaztunk a minket környező világról, emberekről. Volt egy nagyon rossz jellemű tanárunk, ő volt legtöbbször ironikus írásunk főszereplője. Szünetekben volt az eredményhirdetés.., jól szórakoztunk. Az én verseim, mondókáim is sikert arattak. Járt kézről-kézre magyar társaim körében. Rájöttem, könnyen tudok rímet faragni. - Komolyabb fajsúlyú verseket is írt? - Nagyon sokat… De hát az mind szovjetellenes vers volt, az életből merítettem az ihletet, miről is szólhatott másról, mintsem az emberi kiszolgáltatottságról, a félelemről. Ez volt korunk témája… - Kockázatos volt abban az időben igaz gondolatokat leírni. Hol őrizte ezeket a verseket? - Az íróasztalom egyik fiókjához kreáltam egy másik titkos fiókot. Ott tartottam a verseket. De ez csak egy ideig tartott, tudtam, hogy ott sincsenek biztonságban. A realitásból merített félelemérzés óvatosabb intézkedésekre vezetett. Egyszer, amikor kamránk felújítása folyamatban volt, akkor, egy számomra is fájdalmas cselekedetre szántam el magam. Nagy szívfájdalommal ezekből a versekből többet betettem egy literes üvegbe, jól becsomagoltam és a beton alá egy földbe, talán örökre eltemettem. - Nincs olyan vágya, hogy felszínre hozza? - A múltkor kérdezte az öcsém, hogy meg tudnám-e neki mutatni pontosan azt a helyet, ahová a verseimet elástam. Természetesen igen – mondtam, de úgy gondolom, ezért már nem érdemes feltörni a betont. Ezek a versek nem azzal a céllal íródtak, hogy nyilvánosságot lássanak. - Saját verseit el kellett rejtenie. Irodalomtörténeti kutatásairól nyíltan beszélhetett? - Változó lehetőségekkel. De a magyar irodalom múltja után mindig kitartóan kutattam és kerestem a kárpátaljai vonatkozású emlékeket. - Beszélne nekünk erről? - Szívesen. Ady Endre 1901-évben Nagydobronyban járt. Ezt az 50-es évek végén sikerült tisztáznom. A történet felderítése egészen véletlenül történt. Egyetemista koromban egyszer Kaszonyban jártam és ott ütötte meg a fülemet, hogy él a faluban egy óvónő, aki 1945-ben nem tudott hazamenni, így itt ragadt. Ez a néni Ady Endre ismerőse volt. - Hol ismerkedett meg Ady Endrével? - Nagydobronyban! Abban az időben én már nagyon jól ismertem Ady Endre költeményeit, egyéb műveit, sokat tudtam róla, de azt, hogy Nagydobrony16

ba járt.., talán el sem hittem volna. Megkerestem a nénit. Lapokat mutatott, képeslapokat, amelyeket Zilahról Ady Endre neki küldött. Az akkori Bereg megyébe, Nagydobronyba Papp Mária úrilánynak. Kiderült, hogy még egy szerelmi románc is fűződött kettőjük között. Mariska néni sokkal racionálisabb lény volt annál, hogy egy ilyen vakációzó jogász hirtelen hódolatának bedőljön. Szinte hihetetlennek tűnt az egész. Kutatásaimat tovább folytattam. Szerencsém volt, mert megtaláltam Nagydobronyban azt a nénit, aki dada volt az óvodában abban az időben, amikor Mariska néni volt az óvónő. (Még az is érdekes téma lehetne, milyen volt egy század eleji óvoda Nagydobronyban.) Megtaláltam a dadát és ő is megerősítette az előző vallomást. Összegyűjtöttem a tényeket, a kutatásaimat és elhatároztam, hogy előadást tartok a Kárpátaljai Írószövetségben, tájékoztatva a hallgatókat irodalomtörténeti felfedezéseimről. - Nincsenek véletlenek csak törvényszerűségek. Egyetért velem? - Igen. Annál is inkább, mert amikor előadásomat tartottam, akkor itt járt a Magyar Rádió moszkvai kiküldöttje és készített egy műsort. Magyarországon is tudomást szereztek felfedezésemről. Nemsokára kaptam egy levelet Kovalovszky Miklóstól, amelyben nagyon kedvesen gratulált a munkámhoz és megemlítette, hogy ő pont ez időben gyűjtötte az anyagot: „Emlékezések Ady Endréről” című könyvéhez, amikor meghallotta a rádióriportot. E könyvben a kortársak vagy a hozzátartozók visszaemlékezései kaptak napvilágot. Ez volt az első publikációm, amely nyomtatásban jelent meg Magyarországon (akkor még egyetemista voltam.) Nem is akármilyen kiadványban, a Tudományos Akadémia egyik anyagában. Egyéb vonatkozásban is szerencsém volt. Abban az időben szerkesztették az „Új Magyar Lexikon”-t. Annak alapján, hogy megjelent az első magyarországi szakmai publikációm, én is bekerültem a magyar lexikonba. „A magyar irodalom Kárpátalján” címszó alatt. - Számított erre a nagy szakmai sikerre? - Ez engem annyira megdöbbentett, váratlanul ért, hogy elhatároztam: számomra nincs visszalépés, csak előre! Hiszen nem kompromittálhatom nevemmel az Új Magyar Lexikon szerkesztőségi gárdáját! - Előlegezett bizalomként vette? - Teljesen. Arra gondoltam, ha ők ennyire megbíznak bennem, akkor én nem adhatok okot a csalódásra és más anyagot is fogok írni. Az irodalomtörténeti kutatásaim azóta is folyamatosak. E tudomány éltet.


- Kutatásait zavartalanul végezhette? Nem kellett közben pályát módosítania és egy időre elvállalni – mondjuk – a takarítást? - A kérdésben észlelhető utalás majdnem realitássá vált. Kárpátalján, az egyetem elvégzése után, oda kellett menni tanítani, ahová küldték az embert. Az elhelyezkedésnél sem volt szabad választás. Elküldhettek volna akárhová: Szibériába, beljebb Oroszországba. Az utolsó egyetemi időszakban különösen féltem. Még 1959-ben megfenyegettek, hogy ha nem viselkedek „jól”, akkor soha többé Kárpátalját nem láthatom. Lehet, hogy még azt is elfelejtem, hogy valamikor magyarnak születtem. Nagyon féltem attól, hogy az egyetem befejezése után elhelyeznek valahová nagyon messzire. - Több riportot, interjút készítettem már Kárpátalján élő magyarokkal. Érdekes lenne megfigyelni, hogy hányszor hangzott el e drámai vallomásokban, hogy „nagyon féltem!” Jól emlékszem, hogy milyen bátor kiállású, erős jellemű emberekkel találkoztam, sőt együtt éltem velük. Tényszerű, hogy ez minden kárpátaljai riportban ismétlődik? Mi erről a véleménye? - Törvényszerű, mert a valóságban is a félelem birodalmában éltek. Az 50-60-as évekről beszélgetünk, azt hiszem nem kell több kommentár. - Hogyan sikerült az egyetem elvégzése után Kárpátalján, a szülőhazában maradni? - Mielőtt végeztem volna az egyetemen elhelyezkedtem fordítónak a „Kárpátaljai ifjúság” hetilapnál. A tanulás mellett dolgoztam is. Így a szerkesztőség fordult az egyetemhez azzal a kéréssel, hogy mivel náluk dolgozom már másfél éve, ne helyezzenek el engem onnan. Mindannyian megtanultunk „lavírozni”, a legnehezebb akadályokat leküzdeni. Valami hihetetlen életösztön munkálkodott bennünk. Egyszer mélyen meghatott Sütő András egyik mondata: „A fű a szélben lehajlik, de megmarad.” Mennyire igaz az erdélyi író gondolata! Egy kis időrend átugrással mondom, hogy amikor nemrég az ELTE-n előadást tartottam a kárpátaljai magyar irodalomról, akkor is idéztem Sütő András szép mondását, de felsóhajtva hozzátettem: „…Jó a fűnek, mert nem csikorognak a csigolyái…” Szóval, időrendben ott tartottunk: megmenekültem attól, hogy „bedobjanak” az orosz birodalom mélységébe. A szerkesztőségben töltött időszakom közben nem bántottak, nem fenyegettek. Amikor pedig elkezdtem az egyetemen tanítani teljesen „leszálltak” rólam. - Érdekes, amit mond, mert közismert volt Kárpátalján, hogy az oktatási vonal, különösen az egyetem, egy másik KGB-tűzfészek volt. Rosszul tudom?

- Nem. Az egyetem mindig egy szigorúan kontrollált hely volt. (Átugrottunk egy pár évet.) Én az egyetemen 1963-tól kezdtem el dolgozni. Akkor indítottak először az ungvári egyetemen (a szovjet időszakban) magyar filológiai tagozatot. De erről majd később… Maradjunk még az 50-es évek végén. Az oktatási vonalat érintve: az egyetem után öt évig fordítottam, utána volt, talán egy kellemesebbnek mondható oktatási szakasz az életemben. Megint csak a véletlenek egybeesése, összejátszása történt. Újságírói tanfolyamot hirdettek Moszkvában, idegen nyelvet ismerő, filológiai képzettségű, előzőleg szerkesztőségi munkát végző fiataloknak. A kiírásnak megfelelően, de csupán a véletlennek köszönhetően, én is erre az elit tanfolyamra kerültem. Csak később derült ki, hogy engem nem is kellett, illetve, nem volt szabad ebbe a csapatba felvenni, mert magyar vagyok és nem ukrán. T.i. úgy vettek fel, mint Ukrajna képviselőjét. Mint a 15 köztársaságból volt vagy három vendég újságíró. Amikor kiderült, hogy nem is vagyok ukrán, nem tudtak velem mit csinálni. Szerencsém volt, nem küldtek haza. Egy lett nemzetiségű volt a dékánunk (később az „Izvesztyija” munkatársa lett), ő elbeszélgetett velem. Beszélgetésünk végén azt mondta: „Nézze, hallgasson arról, hogy magyar, én pedig úgy teszek, mintha nem vettem volna észre.” Nagyon szépen indult ez az új iskola. Aztán kiderült, hogy ez az úgynevezett Központi Komszomol iskolához tartozik. Az újságírói tagozatát akkor indították. - Netalán propagandai célzattal? Legyen mivel dicsekedni? - Propagandafogás volt benne erősen, mert csak azért indították, hogy az ott tanuló külföldiek szeme előtt legyenek olyan szovjet fiatalok is, akikhez úgymond „közel lehet őket engedni”. - Szigorú szabályok uralkodtak az iskolában? Vagy esetleg szabadon mozoghattak? - Szigorú rend és fegyelem volt. Gyakran tapasztaltuk, hogy egy-egy diáktársunk egyik napról a


17

másikra eltűnik, nem jár a foglalkozásokra, sem pedig a kollégiumba. Ha bárki vétett a fegyelem ellen, másnap már hazaküldték. Senki sem kérhetett magyarázatot. A külföldiek velünk együtt tanultak. Mi voltunk a „válogatott” csapat: „Ilyen a szovjet ifjúság!” – propaganda kirakatba helyezve. - De azért nem bánta meg ezt a „kényszerpihenőt”? Valószínűleg gyönyörű helyre tervezték ezt a „bemutatót” is! - Valóban, szép helyen volt az iskola. Ez egy régi grófi birtok volt Kuszkovo mellett, egy híres porcelán-múzeum szomszédságában. A görög mitológiát ott tanultam meg igazán a Kuszkovo-kastély kertjében. Gyönyörű szobrok, épületek, termek voltak! Kérdezz-felelek játékot játszottunk szabad perceinkben. Jobbról- balról szobrok, műemlékek, ezt kellett megjegyeznünk. Kellemes időszak volt az életemben ez a pár gondtalan hónap. - Ott is működött a „besúgó-rendszer”? - Minden bizonnyal. Volt ott egy észt fiú, akit még testületileg is elítéltek, mert „kiderült”, hogy az ott tanuló diákokhoz „méltatlan”, mert anarchista eszméket forgat a fejében. A legnagyobb „bűne” pedig az volt, hogy nyugati filozófusokat olvasott. Emlékszem egyszer egy nagyon meggyőző előadást tartott számunkra. Szeretett volna bennünket felvilágosítani az egyenlőség eszméjéről. A kommunizmus az egyenlőség eszméjét félrevezetésnek tartotta, azt bizonyítva, hogy két ember sohasem volt egyforma. „Ábeltől és Káintól kezdve, minden ember más-más géneket hordoz magában és az a társadalom leghazugabb, amely azt hirdeti magáról, hogy tökéletes…”- Mi teljes átéléssel hallgattuk, az eddig nyilvánosan sohasem hallott eszméket, de előreláttuk a következményeket. Mellettünk egy öntudatosan viselkedő kaukázusi fiú gúnyosan megkérdezte tőle: „Mondd, a nyugati filozófusok mellett, el tudtad olvasni Osztrovszkijtól az „Acélt megedzik – et?” Néma csönd borult a társaságra, mindenki tudta, mi következik. Az észt fiút rögtön hazaküldték. Előtte azért megrendezték az „inkvizíciót”, a kirakatpert, hogy valamennyien okuljunk belőle. - Folytassuk beszélgetésünket annál a korszaknál, amikor megnyílt az ungvári egyetemen a magyar filológiai tanszék. Egyetemi évek, a tanítás évei.., a 6070-80-as évek Kárpátalján egy tanár szemével. Hogyan élte ezt meg egy szellemi vezető, egy magyar értelmiségi, egy igazi pedagógus? - Egyetemi évek, a tanítás évei? Nehéz évek voltak, de utólag azt mondom, hogy csodálatosak… Talán egyetlen addigi munkahelyemen sem éreztem magamat olyan jól, mint a fiatalok körében. Előfordult, hogy nagyon fáradtan értem be az egyetemre. 18

Nemcsak a vidékről való beutazás, majd a hosszú kényszerű gyaloglás miatt voltam gyakran fáradt, hanem az általam nagyon szeretett édesanyám miatt is. Sokszor kellett őt ápolnom és ma is gondozásra szorul. Szívesen teszem, de ha az első órára kellett bemennem az egyetemre, az igazán elfárasztott. Itthonról fél ötkor kellett elindulnom, hogy a fél hetes órakezdésre beérjek. Az új egyetem 7 km-re van a városközponttól és ismert tény, Ungváron kevés a benzin, ritkán járnak az autóbuszok. Azon sem csodálkoztunk, ha egyáltalán nem indult el. Tehát, fél hétkor kezdtem (magyar óraszámítás szerint – fél öt). Leginkább akkor hajnalodott, amikor az első órapár befejeződött.. Mindig álmosan mentem, de amikor beléptem a terembe, mintha villanyáram érintett volna meg. - A diákok hajnalban éberek voltak? Sikerült érdeklődésüket szinten tartani? - Nem vagyok az a típusú előadó, aki előre elkészíti a szöveget, betanulja és úgy mondja. Én mindig a környezetemhez, az adott szituációhoz alkalmazkodom. Talán a kelletténél nagyobb mértékben vagyok hangulatember. Ahhoz, hogy én jól tudjak előadni, nekem nagyon jól kell éreznem magam. Sajnos, voltak olyan csoportjaim, ahol a minimumot adtam a tudásomnak, mert nem érdekelte őket. Viszont volt több olyan osztályom is, akik mindig visszajártak az előadásaimra, visszakérezkedtek, pedig már túljutottak a témán. Például voltak olyan kérések: „Mikor tetszik Kemény Zsigmondot tanítani, mert akkor feltétlenül itt leszünk és meghallgatjuk. Gyakran fordult elő ehhez hasonló kérés. - Hogyan oszlott meg ennyire a diákság tudásés érdeklődési szintje? Mitől függött a hozzáállásuk? - Sokkal nagyobb volt az érdeklődés olyan diákok körében, akik tiszta lappal érkeztek az óráimra. Nehéz volt a félműveltekkel, a félreinformáltakkal dolgozni. A tiszta, nyílt és őszinte érdeklődésű fiatalok esetében tőlem függött, hogy „mit írok” a fejükbe, hogy melyiket oltom be az irodalom iránti rajongással, szeretetével és a komoly munka szükségességével, a tudás motivációjával. - Orosz klasszikusokkal kezdte, mert akkor még nem volt lehetőség Kárpátalján magyar irodalmat iskolában, egyetemen tanulni. Szinte önállóan képezte magát a magyar irodalom és nyelv nemzetközileg is elismert szakemberévé. Hogyan sikerült ezt az utat egyedül megtennie? Voltak-e „titkos” mesterei? - Hősies korszaka volt az életemnek az egyetemi tanárként dolgozó első öt év. Én akkor tanultam meg igazán a magyar irodalmat. Felkészültségem folyamatos volt, rengeteget dolgoztam, de olyan mély szakmai ismeretségem nem volt, mint amilyent az egyetemi oktatás megkövetelt volna a


magyar tanszéken. Én sohasem tudtam, mennyi az „elég”. Amikor órákra mentem, még hajnalban is felkeltem, hogy hozzáolvassak valami újat a témához. - Honnan szerezte be a szükséges irodalmat, a magyar könyveket? - Különböző forrásokból: régi könyvekből, családi örökségből, barátoktól. Kárpátaljáról nagyon sok értelmiségi távozott. Megvolt az a jó szokásuk, hogy nálam hagyták értékes könyveiket: „Neked nagyobb szükséged lesz rá!”- üzenettel. Több embert tudnék említeni, aki ezt tette. Az egyik kolléganőmtől kaptam meg pld,: Pintér Jenő kétkötetes irodalomtörténetét. Abban az időben ezt a nevet említeni sem lehetett, Pintért „kiátkozták”. Egy másik kollégától: Beőthy Zsolt 1905-ben írt irodalomtörténetét. Családi örökségnek számított az 1865-ös Toldyféle irodalomtörténet, majd Szerb Antal munkája. Később összegyűjtötték nekem a legújabb kiadású szakkönyveket. Lexikonok, szakkönyvek gyűjtője lettem. Olyan könyvek kerültek hozzám, amelyeket egyáltalán nem lehetett látni nálunk. Rengeteg tanulmány kötetet is be tudtam szerezni. Kárpátalján volt egy időszak, amikor rubelért lehetett jó könyvet is vásárolni. A magyar klasszikusok (számomra kincsek), kortárs írók, költők alkotásai, mind ott voltak a könyvtáramban. Velem voltak, tanítottak, ők voltak a mestereim, legjobb professzoraim! Egyszer, évek múltán egy emlékezetes párbeszédem volt. Újlakon voltam a magyar iskolát szak felügyelni. Az egyik tízedik osztályos tanuló hozzám jött és elmondta, mennyire szeretik a tanárnőjüket, mert ő olyan dolgokat tud Madáchról, ami még a legújabb tankönyvekben sem szerepel. Az újlaki tanárnő is az én tanítványom volt. Jó volt visszaemlékezni, hogy én tanítottam neki Madáchot, többek között Harsányi Zsolt Madách életrajzából:”Ember küzdj és bízva bízzál!” Ez a könyv is csak egy példányban volt meg Kárpátalján. A volt munkácsi tanítóképzőből kaptam meg egyszer kölcsön, s ebből tanítottam. Jó volt tapasztalni, hogy tanítványaim ezt tovább adták. - Tanítványaitól hallottam, hogy az egyetemen nem csak a szakmai ismeret alapos elsajátítására nevelte és tanította őket, hanem a magyarság szeretetére, méltóságára, megbecsülésére. A magyar értékek továbbfejlesztésére és terjesztésére bíztatta őket. Ismerve az előző évtizedek elhallgattatási, elfojtási törekvéseit, hogyan sikerült ezt megvalósítania? Hiszen az oktatási intézmények ideológiailag kiemelten ellenőrzött célpontok voltak. A magyar szellemi erőre pedig még nagyobb intenzitással figyeltek. Illetéktelenek nem látogatták az óráit? - Nagy szerencsém volt. Olyan ellenőrzés, amely értett volna a magyar irodalomhoz, sohasem volt. Nem volt hozzáértő szakember az egyetemen. A

tantervet is mi állítottuk össze. Nem tudtak a tantervbe beleszólni. Természetesen, kiépített besúgó hálózat működött a diákok körében is. Ezt mindenki tudta közülünk. Én azt is tudtam, hogy rendszerint ők nagyon gyenge tanulók. Ezeknek a fiataloknak ígértek valamit, biztosan azt, hogy nem fognak megbukni. (A hálózat beépítése már nem az előző évtizedek módszerével történt.) Azt is tudtam róluk, hogy ők szerencsétlen emberek, mert senki sem megy önszántából jelentkezni, hogy „besúgó akarok lenni”. Azt a szerencsétlen gyereket „behúzták”. Úgy gondoltam, hogy ezekkel a fiatalokkal nem ellenségeskedni kell, hanem meg kell érteni őket. Azért volt egy két csibész gazember, akin már nem lehetett segíteni. - Még a legügyesebb pedagógiai módszerekkel sem? - Sajnos, nem. Például volt olyan esetem, amikor az egyik nevelhetetlen, az órámon felállt és pimaszul a következőket mondta: „Engedjen el az órákról, mert én egy bizonyos helyen dolgozom és egy bizonyos feladatot kaptam, amit most azonnal el kell végeznem!” Ilyen is előfordult. Világos, hogy egy ilyen emberrel nem érdemes vesztegetni az időt. De megtörtént egy másik eset is, amikor a csoporttársai készítették ki idegileg az árulásra vállalkozó diákot. Megsejtették, hogy milyen munkát végez és ennek bizonyítására fondorlatos ötletet találtak ki. Azt mondták neki, hogy éjjel hangosan beszél álmában. Kibeszélte beszervezésének történetét is, állították szobatársai. Pedig sohasem beszélt álmában… Nem mert elaludni, mert attól félt, hogy kibeszéli megbízatásait. Végül már én is láttam, hogy ez a diák a végkimerülés küszöbén van. Mellé kellett állnom, pedagógiai és emberi érzékem ezt parancsolta. Ez a fiú letérdelt és úgy fogadta meg, hogy soha többé nem fogja a társait besúgni. - Mint pedagógusnak jó érzéke van, hogy ki a csibész és ki az áldozat. Sohasem tévedett? - Ezt talán nem mondanám, de valóban, nekem különös érzékem van annak a megállapításához, hogy ki a besúgó és ki nem, kit lehet még menteni és ki a menthetetlen. Különös érzékem van hozzá. Fülem, szemem, a szavak hangsúlya, a légkör tapintása, a metakommunikáció… - A „végeken” élő ember kiváltsága, ez az észlelési készség? - Inkább úgy mondom, hogy bőven volt rá lehetőségünk, hogy ezt megtanuljuk. Az egyetemi csoportokban a következő egyszerű módszereim voltak. Alkalmazása közben a rejtőzködés rögtön megszűnt. Egy-egy rázós témánál mindig megfigyeltem, hogy ki az, aki a szememben néz tisztán, őszintén


19

és ki az, aki lesüti, elrejti a szemét. Az egyik ilyen témám: Martinovics és a magyar jakubinusok irodalma volt. Nem lett volna kötelező elmondani, ki volt Martinovics és mi lett a sorsa, de én mindig elmondtam és csak úgy mellékesen nem mulasztottam hozzátenni, hogy a következő rendszer nem nagyon szokta az előző időszak besúgóit megtartani és dédelgetni. Elsősorban ezeket az embereket teszik el láb alól. Ez nagyon érthető és természetes, mert ezek az emberek nagyon sokat tudnak az előző rendszer disznóságairól. Amikor egy rendszer veszélyben érzi magát, akkor először ezeket az embereket igyekszik ártalmatlanná tenni. Ez így működik, ez elkerülhetetlen. Még azt is hozzátettem, hogy egyetlen rendszer sem vallja be még ha érzi is, hogy meg vannak számlálva a napjai. Nincs olyan titok a világon – folytattam előadásomat – amely egyszer ki ne derülne, s ezeket az embereket előbb – utóbb úgy is előveszi a lelkiismeret furdalás, arra gondolva, ha ez kitudódik, mi lesz velük, hogyan fogják magukat érezni, mi lesz a gyermekeikkel? Nem beszélve arról, hogy az emberek elleni vétségüket szélesebb nyilvánosság elé tárhatják, megírhatják, publikálhatják. A gyűlölet eszközét én sohasem használtam, nem az én módszerem. Annál inkább a tényeken és lelki igazságokon, törvényszerűségeken alapuló meggyőzést használtam. Hatásosabb a pszichológiai módszer. Amikor ezeket a súlyos mondatokat előadtam, akkor mindig láttam, ki az, aki lehajtja a fejét. Azt is érzékeltem, ki került válságba, majd megtisztulási lelki állapotba. Gyakran tapasztaltam pozitív irányba történő változásokat. Azt is láttam, ki néz rám tisztán, tisztességesen, szemével kifejezve: „Tanárnő, itt vagyok! Tessék a szemembe nézni! Bizonyára látja, nem vagyok az!” A lelki őszinteség és krízisek jellemzőek voltak e beszélgetéseken. - Nem vetette meg, nem taszította el magától a „bukottakat?” - Az embert nem eltaszítani kell! Ez helytelen dolog! Már korán felismertem a kommunisták hibáit. A neveléssel is azért nem mentek semmire, mert ők úgy akartak nevelni, hogy először megtörték az embert. Keményen megbüntették, s majd kegyesen magukhoz emelték. Ezért sem kívánt a kárpátaljai magyarok közül senki (illetve nagyon kevesen) hozzájuk simulni. Ha azt akarom, hogy nekem higgyenek, akkor látniuk kell, szeretem őket. Hát ki fog ahhoz az emberhez vonzódni, aki tudtukra adja, hogy ti senkik vagytok, mélységesen megvetlek és lenézlek benneteket. - A meggyőzés és a szeretet a legnagyobb erő az ön pedagógiai elveiben. Nagyon sok önt követő volt diákja van. Saját példájával tanított embernek maradni a legnehezebb körülmények között is. 20

Tapasztalja ezt a jellemvonást a mai valóságban is? - Igen, nagyon sok jellemes embert ismerek. Az ő bizalmuk, szeretetük éltet ma engem is. Nemrég kaptam az egyik tanítványomtól egy levelet. Rendkívül jól esett, amikor azt írta, hogy mindig nagy segítségére van az életében a tőlem tanult legfontosabb pedagógiai elv: „A diák is ember!” Ilyenkor és ehhez hasonló esetekben érzem, érdemes volt a pedagógus pályát választani. - Befejezésként hadd kérdezzem meg, illúziónak tartotta – még évekkel ezelőtt – a Szovjetunióban ezt a nagy változást, a birodalom összeomlását? Számított erre? - A változásban mindig hittem, csak abban nem, hogy ez ilyen hamar be fog következni. Nagy reményeim voltak az 50-es években, egyetemista koromban. 1956 után még sokáig hittem:”Ó, hát ennek hamarosan vége lesz!”- mondogattuk. Aztán fokozatosan, ahogy a tapasztalataim bővültek és mélyültek, rá kellett döbbenem, erre nincs meg a reális erő. Nem tapasztaltam azt az erőt a jelenlévő társadalomban, amely a változást okozhatná. De mi sem voltunk tisztába az ország gazdasági helyzetével, hiszen mindent titok övezett. Szorgalmasan titkoltak minden információt. Több mint tíz évvel ezelőtt a kezembe került egy szociológiai prognózis, kutatási anyag. Külföldi kutatók végezték a felmérést. A szociológiai kutatóintézet pontosan prognosztizálta, hogy a 80-as évek végén azok a gazdasági bajok és nemzetiségi ellentétek, amelyeket évtizedek alatt a szőnyeg alá söpörtek, a Szovjetunió összeomlását fogják előidézni. Amikor ezt az anyagot olvastam, nem hittem el, hogy ez pontosan így fog történni. Rövidnek tartottam a megjelölt időszakot. Nem lesz itt tíz év múlva ilyen nagy változás! – akkor így gondolkoztam. Az előrejelzés azonban pontosan bekövetkezett. Ortutay Mária (az interjú 2000 elején készült)

Gortvay Erzsébet barátai körében


A csehszlovák nemzetiségi politika első évei Kárpátalján 1919 – 1924 Dr. Botlik József tanulmánya (a figyelem felkeltésére szánt kivonatos közlés) Kárpátalja 1919. májusában történt Csehszlovákiához való csatolása után a ruszin nép nem azt kapta, amit vezetői, értelmiségei vártak. A Janus-arcú cseh politika, a jól bevált és folyamatos benesi hangulatkeltés eszközeivel kifelé (és külföldre) az újonnan szerzett vidék folytonos fejlődését harsogva, a lényeg azonban politikájának belső tartalma volt, mely kíméletlen gyarmatosítóként működött. A ruszinokkal szemben időnként még érződött valamiféle szláv szolidaritás, különösen akkor, ha azt a magyarok ellen lehetett kijátszani. A magyarságot – mint nyelvében is idegen népet – a cseh politika egyszerűen ellenségnek tekintette, hiszen kárpátaljai léte, évezredes ősi szállásterülete önkéntelenül is arra figyelmeztette állandóan az új impériumot, hogy családsággal jutott a területhez. A cseh nemzetiségi politika ezért irányult szinte kíméletlen módszerekkel a kisebbségi sorsba jutott magyarság ellen. Ennek legelső formája a közszolgálati alkalmazottaktól megkövetelt hűségeskü volt, ugyanis „közhivatalt még ideiglenesen is csak az tölthet be, aki alávetette magát a Csehszlovák Köztársaság szuverenitásának, aki magát ezen állampolgárnak és funkcionáriusának vallja és ennek jeléül az 1918. december 10-i 64 sz. törvény 2§-ban előírt engedelmességi fogadalmat letette”. Kárpátalja jeles személyiségei közül például nem tett eleget ennek a felszólításnak Papp Antal, munkácsi görög katolikus püspök. Rajta kívül, értelmiségiek, polgárok ezrei, közöttük a ruszin Harajda János, a későbbi Kárpátaljai Tudományos Társaság ügyvezető igazgatójának, ifjabb Harajda Jánosnak (1905-1944) az édesapja. Beregszászban a gimnázium karának és a város tisztviselőinek a csehszlovák városparancsnok előtt kellett letennie a hűségesküt. Akik erre nem voltak hajlandóak, azokat elbocsátották állásukból, és később hiába érték el a megfelelő életkort, a csehszlovák állam nem folyósított számukra nyugdíjat. Sokan közülük ezért Magyarországra menekültek. Például 1920 augusztusában, mert nem tették le a hűségesküt a csehszlovák államra, elbocsátották a

beregszászi járásbíróság alkalmazottait és állásaikat a munkácsi és ungvári járásbíróságok áthelyezett tagjaival töltötték be… A szülőföldjüket elhagyni kénytelenek a megmaradt hazába térve segélyért folyamodtak, megélhetést, lakást kérve. Különösen az utóbbinak volt híján a megcsonkult ország, emiatt menekült családok ezrei a fővárosban és környékén évekig vasúti vagonokban laktak… Csehszlovákiából 1918 és 1924 között 106 841 magyar menekült el, ebből mintegy Szlovákiából 88 000 fő, 18 000 lélek Kárpátaljáról. Az 1921-évi csehszlovák népszámláláskor a Podkárpátszkájá Rusz-on 6 862 külföldit, illetve hontalant írtak össze, 1930-ban 16 228 főt. Az emelkedés azért feltűnő, mert különösen 1926 és 1930 között évente, a Kárpátaljára beköltözött galiciai ukránok, illetve oroszok ezreinek adományoztak csehszlovák állampolgárságot és rögtön állást is kaptak… A több mint egy évezredes államiság után, a trianoni békediktátummal kisebbségi sorba jutott magyarság Kárpátalján is nehezen tudott belenyugodni az új viszonyokba, a terület csehszlovák megszállásába. A katonai diktatúra és a statárium körülményei között – például este 9 óra után – kijárási tilalom volt érvényben a településeken. Ezrével voltak magyarok és ruszinok, akik ellenálltak a hódítóknak… Megszervezték az állandó budapesti és lengyelországi összeköttetést. A mozgalom egyre szélesedett és Bereg megyéből Máramaros és Ugocsa vármegyékbe is átterjedt… Egy renegát magyar árulása miatt azonban a hatóságok leleplezték a mozgalmat… Közben 1919 decemberében, Kárpátalján a magyarság és a ruszinság körében, titokban aláírásgyűjtés kezdődött Magyarország mellett – pedig statárium volt érvényben - . Annak érdekében tették, hogy írjanak ki népszavazást a terület hová tartozásának kérdéséről. Aláírásával 35 ezer ruszin és magyar követelte a népszavazást… A csehszlovák hatóságok következetesen és folyamatosan üldözték a magyar nemzeti érzés bármilyen megnyilvánulását és eltávolították a magyar államiság jelképeit. Néhány példa: Beregszászban és Munkácson 1920. augusztus 20-án, Szent


21

István király napján a magyar nemzeti viseletbe öltözött embereket a rendőrségre hurcolták. Ugyanekkor Beregszászból kitiltották Sepsi Márton káplánt, aki a város római katolikus templomában ünnepi misét celebrált… Törvény jelent meg 1920-ban, a városok, községek, települések és az utcák elnevezéséről, amely a magyar vonatkozású nevek megváltoztatását, illetve eltörlését jelentette… 1922. május elején a beregszászi törvényszék épületéről levésték a magyar címert. A beregszászi járási tanügyi hatóságok 1922ben elrendelték a csehszlovák címer és Tomas G. Masaryk köztársasági elnök arcképének az iskolák

termeibe való kitételét és a kétnyelvű pecsét használatát… A Podkárpátszkájá Ruszon az 1920 – as évek elején már tíznél több különböző párt működött… Az új Autonóm Földműves Szövetség politikai főtitkárának Bródy Andrást választották…. Ez a rendkívül sok új és alapos kutatásokat bizonyító tanulmány teljes egészében, bibliográfiával ellátva a: 2014. Ruszin Almanachban jelent meg magyar nyelven. Szerkesztő

Úgy fogtok ragyogni, mint a csillagok a Világmindenségben! Ünnepi interjú Fülöp Püspök atyával Fülöp Püspök atya szerint az evangélium üzenete semmit sem veszített érvényéből az évszázadok folyamán, mindig kész a megújulásra. Így a görög katolikus egyház a XXI. században is reneszánsz időszakát fogja élni. Kisboldogasszony ünnepén Szentendrén, a püspöki szent liturgia után, a sok lélekemelő program rövid szünetében beszélgettünk Főtisztelendő Kocsis Fülöppel, a Hajdúdorogi görög katolikus Egyházmegye püspökével. - Tisztelt püspök úr! Görög katolikus hitünkért és nemzeti kultúránkért aggódó olvasóink körében talán megfogalmazódhat az a kérdés, hogy nem túl sok feladat zúdult most Önre, így egyszerre, szolgálata kezdetén? Hiszen látjuk Máriapócson és másutt is minden fontosabb szent liturgián, jelen van ünnepségeken, nemzetiségi rendezvényeken, félezer fiatallal zarándokútra megy és még sorolhatnám, hogy az országos hit-, és közéletnek – ily rövid idő alatt – mily nagy részét vállalja. - Mindjárt az elején szeretném kiigazítani, nem érzem úgy, hogy a feladatok rám zúdultak, a feladatokat mind együtt végezzük. Van olyan feladat, ami nekem jutott, de nem gondolom, hogy ezt nekem Fülöp püspök egyedül kell megtennem, ez valószínűleg nem is menne. Az együttműködés híve vagyok azokkal a társakkal, akik az egyház a társadalomban betöltendő meghatározó szerepéről beszélnek. Ennek előfeltétele a hitelesség és a példamutatás. Nagyon szeretném, ha ez jól működni, hiszen elsősorban én szorulok leginkább társakra. Lehetőséget szeretnék adni segítőimnek, hogy mondják el, mit lehetne jobban csinálni, szóljanak hozzá a hit-, és a közélet eseményeihez. Talán eddig sem mentek másként a 22

dolgok, de ami most ránk, a mi nemzedékünkre bízatott, azt nekünk kell megtennünk. Megpróbálom elérni, hogy mindenki, aki tenni akar értünk, azok szót és figyelmet kapjanak. - A társadalmi kapcsolatok kibővítésére gondol? - Nem annyira annak a mennyiségére, mint inkább a minőségére gondolok. Nem azt akarom elsősorban, hogy minél többen legyünk, hanem azt szeretném, hogy a hitünket minél jobban megéljük, minél bátrabban vállaljuk, mindenhol, a családunkban, a munkahelyünkön… Én ezt tartom a javítás irányának, ezt tartom fontosnak. Hit alapján a valóságból kell kiindulnunk, hitelesen és felelősségteljesen kell cselekednünk. Hiszem, hogy az igazi célra rámutatva reményt adhatunk embertársainknak. Az evangélium üzenetével a többiek is megtalálhatják hitüket, megtalálják az elsődleges kivezető utat a nehézségekből, rátalálnak Krisztusra. - A mérhetetlen társadalmi problémahalmaz a következő kérdésem, de nemcsak társadalmi, erkölcsi értelemben is. Erkölcsileg minden annyira ellene fordul mindannak, amit a kereszténység üzen, képvisel. Egyetért velem?


- Természetesen, ezt jól tudjuk. Mégis inkább arra szeretnék rámutatni, hogy személyes hitünk erősödésével választ találhatunk a mély erkölcsi, gazdasági és társadalmi válságok okaira. Hiszen a hit nélküli ember könnyen eltévedhet az élet útvesztőiben. A morális válságból is csak a hit és a szeretet vezethet ki. Tanúságtételünk is erősebb lesz ezáltal. Ettől remélem azt, hogy a mai, Istentől elfordítani akaró világunkban lesz erőnk tanúságot tenni. Hisz azt írja Szent Pál: „Úgy fogtok ragyogni, mint a csillagok a Világmindenségben!” Tehát, csak akkor lesz eredményes cselekedetünk, ha hitben és erkölcsben megerősödünk, megújulunk. Ebben szeretném segíteni a híveket. - Nem könnyű az elvárásoknak megfelelni. Annál könnyebb utat téveszteni. Szükségünk van a továbbgondolásra. A biblikus elvek mai nyelven történő élettel teli megfogalmazása, a napi eseményekhez való adaptációja nehéz feladat? - Együtt kell keresni az erkölcsi válságból a kivezető utat. Igazán és tartósan a Szentlélek az, aki egyesítheti az emberiséget. A Jóisten indíttatásában bízom és reménykedem. Ő már kikövezte nekünk ezt az utat, csak meg kell találni, hogy Ő mit akar. - Említette püspök úr, az egyháznak felelőssége van mind a gyakorlati materializmussal, mind a társadalmi igazságtalansággal szemben. Milyen társai vannak (pap társai, civil szervezetei, nemzetiségi közösségei) e feladat megoldásában? - Munkatársaim, pap társaim, mind itt vannak velem, körülöttem. Látom, tapasztalom mily nagy odaadással segítik munkámat. Nemrég félezer fiatallal voltam zarándokúton. 120 km-t tettünk meg a Máriapócsi Kegytemplomig. Az ország jövője szempontjából is különösen fontosnak tartom, hogy ennyi fiatalt lehetett zarándoklatra hívni. Útitársaim között voltak az egyház eljövendő oszlopai, akiknek kitartása az enyémnél is erősebb volt. A fiatalokban is óriási az elszántság, a segíteni akarás. Nagyon jó ez, nekem is sok erőt ad. - Egyetért-e az ünnep megnyitó beszédében elhangzottakkal, amely lényegében arról szólt, hogy az embereket nem lehet erőszakkal megfosztani hitüktől, identitásuktól, ahogyan ezt a ruszinok esetében is megpróbálták, mert ők ezt mindenképpen visszakövetelik előbb vagy utóbb? - Így van. Megdöbbentő, hogy az embereket oly

nagy erővel próbálják eltéríteni hitüktől, mégis újra meg újra visszatalálnak. Abban is reménykedem, hogy egyszer az egész társadalom megcsömörlik ettől az „álboldogságtól”, az úgynevezett jóléti társadalom ilyen-olyan kínálatától és visszatalálnak az igazi értékekhez. - Valóban, a szabadság illúziója odavezetett, hogy sokan elveszítették az életükben az igazodási pontokat, az értékeket. Hol keressük a boldogságot? - Az igazi boldogság a lélekben van, a lélek békéjében. A hit, az ima felemeli a lelkeket és nemzetünket. Máriapócs

- Több ruszin ünnepség aktív résztvevője, tiszteletbeli vendége. Milyen élményekkel távozott? - Fontosnak tartom, hogy a párbeszéd emberei legyünk a kultúrákkal, a vallásokkal. A ruszinok többsége görög katolikus, elsődleges fontosságú a velük való kapcsolat. A ruszin nemzetiségű emberekben a hitükhöz, identitásukhoz, hagyományaikhoz való ragaszkodásukat látom. Szinte az identitásuk is azon múlik, meg tudják-e őrizni őseik hagyományait. Hazátlan nemzet, gyökereikben mégis nagyon erős, hitében úgyszintén. A magyarok tanulhatnának tőlük, megirigyelhetnék vallásosságukat. A magyarokkal töltött több mint ezer éves múltja miatt is erős rokonságban van velünk történelmileg, érzelmileg, műveltségében is kapcsolódik. Rendkívül érdekes ez az összekötő kapocs. Nagyon nehéz évtizedeket éltek meg és akkor is hűségesek maradtak hitükhöz, a magyarokhoz. Példával szolgálnak nekünk magyaroknak, hogy igenis érdemes hagyományainkhoz ragaszkodni, s ebből táplálkozni. A hagyományok az a gyökér, amelyen keresztül szívja fel nemzetünk a tápanyagot, hogy igazán élhessünk. - Várható-e, Kárpátalja sötét időszakának történetét és a görög katolikus vallásüldözését ismerve, hogy hamarosan a hitünk reneszánszáról beszélhetünk? - Igen. Nagyon hiszek benne. Feladatunk, hogy ezt a megújulást megvalósítsuk. Érdekes, hogy Róma is erre késztett bennünket. Még a 90-es években megjelent egy pápai buzdítás:”Kelet világossága” címmel, amely az egész nyugati egyháznak szólt. Arra szólítja fel a keresztényeket, hogy ismerjék fel Kelet értékeit. Bennünket, görög katolikusokat pedig arra buzdít, hogy ne féljünk kiásni a régi gyökereket és felfedezni eddig rejtett értékeinket, mert ez hozza a megújulást.


23

- Püspök atya említette, hogy mennyire fontos, hogy párbeszédet folytassunk kultúrákkal, vallásokkal, a keresztény világon belül pedig az ökumenizmust erősítsük. Az egyház szempontjából, milyen jelentősége van annak az eseménynek, amelyben nagy szerepet vállalt Erdő Péter bíboros, prímás, Esztergom- Budapest érsek úr és Semjén Zsolt országgyűlési képviselő, hogy I. Barholomaiosz, Konstantinápoly egyetemes patriarchája szentté avatta Szent István királyunkat? - Kétségtelenül történelmi jelentőségű. Bár abban a korban, amikor Szent István élt, még nem sok nyoma volt az egyházszakadásnak Magyarországon. Talán Magyarországon tartott legtovább a keleti és nyugati egyház egysége. Ráadásul a valóságos egyházszakadás csak Szent István királyunk halála után követke-

zett be. Tehát, Szent Istvánt, nem mint katolikus szentet fogadták el, hanem, mint a magyar nép szentjét, mert Ő az egész egyetemes egyháznak a szentje. Kétségtelen azonban, hogy az egész egyházban történelmi jelentőségű volt ez az esemény. - Köszönöm az ünnepi interjút. Kívánom, hogy az Ön szolgálatával a görög katolikus hit ereje, az evangélium világossága egyre jobban terjedjen a magyar és a ruszin közösségekben! - Adja Isten! Az interjú 2008. szeptember 6-án készült Szentendrén Ortutay Mária

Ez a templom az önök szeretetéből épült… Akinek adatik, annak adnia kell: szeretetet, békességet, anyagi javakat Szunai Miklóssal beszélgetek rendkívüli ízlést és művészettörténeti hozzáértést bizonyító irodájában. Sikeres üzletember, a Széchenyi Tudományos Társaság ügyvezető igazgatója, a földrajz – és közgazdasági tudományok kandidátusa. A Széchenyi Tudományos Társaság tiszteletbeli elnöke a Nobel díjas és Priestley emlékérmes prof. dr. Oláh György, elnöke – Széchenyi Mihály gróf. A Társaság kuratóriumi tagjai neves hazai és külföldi akadémikusok, művészek, írók, politikusok. Az egymás mellett élő nemzetek történelmi, kulturális és tudományos kapcsolat rendszerében a SZTT igyekszik valóra váltani névadója, Széchenyi Istvánnak tetteit, törekvéseit. A templomépítés művészeti megvalósítása szintén e célok között szerepelnek. Nemhiába nevezik Szunai Miklóst – templomépítőnek. A sikeres tudós-vállalkozó életében nagyon fontosak voltak a példaképek: a Ferences Gimnázium tanárai, a szülői ház, ahol megtanították élni és küzdeni. Beszélgetésünk átfogó képet ad munkájának szeretetéről, vallásának tiszteletéről, diák korában szerzett ferences lelkiségéről, amely elválaszthatatlan az emberek megbecsülésétől. Mesélje, tehát életéről Ő, aki az emberek munkaszeretetére, közösségére és szeretetére épít. - Felépül hamarosan Máriapócson egy ősi mintát követő fatemplom. Úgyszintén közös erővel tervezik környezetét is kialakítani, egy emlékparkkal, amely a görög katolikus vértanú papjaink emlékét kívánja megörökíteni. A görög katolikusok számára Máriapócs a legszentebb zarándokhely. Számíthatunk-e együttműködésére, támogatására? Hiszen Ön is görög katolikus és sokat tett azért, hogy hagyományainkat, tradíciónkat a külvilág felismerje, értékelje és tisztelje. - Természetesen. Nem csak szavakkal, hanem tettekkel is mindig kifejezés- Templomépítők körében re juttattam a görög katolikus közösséghez, embertársaimhoz való tartozásomat. Mindent megteszek annak érdekében, hogy a hosszú évtizedekig üldözött görög katolicizmus 24

reneszánszát elősegítsem. Számomra ez rendkívül fontos dolog, de az is, hogy az ember érezze, tartozik valahová. - Hogyan mutathatom be a templomépítőket: fővállalkozóknak, tervezőknek vagy esetleg egy csoda létrehozóinak? - Ez közös munka, a „fővállalkozó” rossz szó! Részt veszünk a tervezésben, finanszírozzuk, felépítjük. Kisboldogasszony napjára elkészül! Húsvét után utazom Erdélybe, mert szeretnénk igénybe venni az ottani barátaink segítségét. A ruszinok fatemplom építési tapasztalatait, évszázadokon felhalmozott tudására is támaszkodunk. Ukrajnát és Erdélyt határok választják el, de a ruszinok segít-


ségével értékesebb lesz a tervünk, számítok rájuk! - Kire gondol, illetve kikre gondol konkrétan? - Önökre, az Országos Nemzetiségi Önkormányzatokra, a társadalmi közösségekre, a görög katolikus hívekre gondolok. Küldetésünk nemcsak egy tömbben élő közösségünkhöz szól. Ha valami egy jól megszervezett összefogáson épül, az mindig több, mintha azt a tervet valaki kitalálja, megcsinálja, finanszírozza. Legyen ez egy nagy nemzeti és nemzetközi összefogás szép példája. Nemrég Szatmár megyében, Őmbölyön építettünk egy igazi szatmári „szoknyás” kőtemplomot. Amikor a hátsó sorokból előre hívtak, hogy mondjak valamit én is a templom szentelése után a jelenlévő híveknek. Én csak azt tudtam mondani az oltár előtt a nagyon kedves embereknek: Ez a templom az önök szeretetéből épült. Önök akarták ezt a templomot, tehát lett is! Az én drága, szeretett édesanyám engem nagyon vallásosan

rangos magyar küldöttség koszorúzta meg az emlékhelyet. Mivel az I. Világháború idején félbemaradt kápolna tervei nem lelhetők fel és a szentély építése el sem kezdődött, a tervezőknek nem volt könnyű dolguk. Az építészek alázattal nyúltak a maradványokhoz, az eredeti formát teljes egészében meghagyták. Az építkezés finanszírozását teljes egészében a Széchenyi Tudományos Társaság vállalta magára az Újfehértói Városért Alapítvány segítségével. A helyszínen megmaradt faragott kövekből készítik majd el az oltárt és a kovácsoltvas díszítő-, valamint használati elemeket szállítanak a helyszínre, ezzel is tisztelegve a város 27 doberdói hősi halottja előtt. Fontosnak tartjuk, hogy az emlékhely méltóvá váljon a közös emlékezésre, a történeti – kulturális ismeretek bővítésére, a hős katonák kálváriájának megjelenítésére. A doberdói polgármester is kiemelt figyelmet szentel az építkezésnek. 2009. május 29-én a Hősök Napján lesz a felszentelése és avatása. Magas rangú egyházi

Máriapócsi fatemplom

nevelt és mindig mondta: „Kisfiam, akinek adatik, annak adnia kell, szeretetet, békességet, anyagi javakat!” A Ferences Gimnáziumban töltött évek sokat formálták gondolkodásomat. Édesanyám szavait megerősítve, „templomépítő” kedvem is innen származhat. - Templomépítő munkájában a hagyományőrzésen kívül, tükröződik-e a történelem? Nagymértékben. Hadd említsem minden álszerénység nélkül az ukrajnai Brjankában felépített emlékhelyről, valamint a doberdói romos kápolna felújításáról szóló munkámat. A II. Világháborúban elhunyt hadifoglyok és polgári áldozatok brjankai emlékművének munkálatai 2008. március 13-án fejeződtek be. Az ünnepélyes avatás 2008. november 7-én, a két ország honvédelmi miniszterei jelenlétében került sor. Néhány nappal később, Doberdóhoz tartozó Visintini faluban álló Capella Ungharese – Magyar Kápolna rekonstrukciója is megkezdődött. Az I. Világháború 90. évfordulóján 2008. november 11-én,

méltóságokat, állami-, és kormányfői vendégeket várunk, többek között Kocsis Fülöp görög katolikus püspökünket. Reményeink szerint a SzTT tervei szerint felújított kápolna az európai békét fogja jelképezni, ezért már most kezdeményeztük a Magyar Parlament felé, nemzeti emlékhellyé való nyilvánítását. Környezetében, nemzetközi összefogással, háborús emlékeket őrző múzeum és szabadtéri kiállítás épül. Rangos nemzetközi emlékhelyre látogathatunk a közeljövőben. - A görög katolikus tradíciók, mikor érintették meg először? - Amikor gyerekként Újfehértóról mezítláb gyalog mentünk zarándokútra Máriapócsra. Lelkileg, szellemileg, személyiségem formálásában nagyon sokat segített. Drága jó nagymamám akkor 70-éves volt, én 8-éves, amikor először Máriapócsra gyalogoltunk, 30 km oda és 30 vissza. Többször fel akartak venni a kísérő szekérre, mint kisgyereket, de az én szeretett nagyanyám nem engedte: „Kisfiam, nem


25

Szunai Miklós (balról az első) Teller Ede tudós (közepén) társaságában.

szállhatsz fel, ilyen korban én is gyalog mentem!” Tehát, mennem kellett. Akkor még a vidéki tisztaszobát kiürítették a zarándokoknak. Szalmazsákokon aludtunk, hiszen egy nap nem volt elég, 2 – napos volt a zarándokút. Gyerekként is fantasztikus élményt jelentett, semmi fáradtságot nem éreztem. Ezt minden évben megismételtük. Amikor már fizikailag megerősödtem, nem mindig mentem gyalog. Ilyen az ember, saját gyengeségeivel. De az elmúlt évben részt vettem egy felejthetetlen zarándokúton, Fülöp püspök úr kíséretével. - A Máriapócsi Kegytemplomban, amelyet XII. Pius pápa 1948-ban „Basilica Minor”- rangra emelte, ha valakit megáldanak egy zarándok utat követően, örök életében érzi az áldást, kegyelmi állapotba kerül. Egyetért velem? - Tapasztaltam. Nagyon sokszor voltam a halál torkában, de a jó Isten tudtomra adta, hogy terve van még velem. Drága jó édesanyám mondta, aki most 88 éves, Hajdúszoboszlón lakik: Kisfiam, még nagyon sok templomot kell felépítened! Hajdúszoboszlón és Újfehértón (ez a város a legnagyobb görög katolikus település) is építettünk egy görög katolikus templomot. 14-éves koromig éltem ebben a városban, most díszpolgára vagyok. Újfehértót – Doberdóval rokonságba szerveztem, testvérvárossá lettek. A kegyelmi állapot nekem nemcsak a személyes boldogságot és a hivatali sikereket jelenti, hanem a templomépítési kedvet és lehetőséget. Terveim között legalább 10 templom felépítési terve szerepel (ez édesanyám vágya is, most tartok az 5.-nél). A soron következő a gödöllői görög katolikus templom lesz. - Kiemelkedő egyházi, művészettörténeti, kulturális esemény lesz Máriapócson felépülő görög katolikus templom, amely Szűz Mária tiszteletét is példázza. A görög katolikus lelkiség, a hagyományos építészet, művészet, a teológia és kultúra kapcsolatát, hogyan fogják megjeleníteni? - Ez a fatemplom a világ csodája lesz! Tisztelnünk kell hagyományainkat, történelmünket, környezetünket, vallásunkat. A Máriapócsi Kegykép tisztelete 26

1715 és 1905-ben történt könnyezése révén vált általánossá nem csak a magyar görög katolikusoknak, hanem a környező országok hívei számára is. Ez a kegykép kétszeri könnyezésével és nagyon sok csodás eseménnyel bizonyította, a nép szavaival élve: a „Máriapócsi templom, a kegyelmek helye és hagyományaink jelképe!” Csodálatos lesz, amikor egy rövid időre visszatér Hajdúszoboszlóról ebbe az újonnan épült fatemplomba. A püspök úrral egyeztetve terveinket, kérése volt, hogy minden cifraságot nélkülözve, hagyományainknak megfelelően, egyszerű, szerény templomnak kell lennie. Igaza van, hiszen a hiúság, a hivalkodás, elviszi az ember lelkét, a gondolatokat, mélyebb, tartalmasabb dolgokról. Ez a templom a szerzetes kolostor mögött lesz, egy hatalmas terület közepén, látványos helyen. Egyben idegenforgalmi nevezetesség is lesz. Hagyományoknak megfelelően építik: egyetlen vasszög nélkül, facsapolással faszögekkel, fazsindellyel. Időállóbb lesz, mint bármelyik, mert szibériai fenyőből építjük a zsindelyt. Ez nagyon kemény faanyag, mert lassan nő, ezért a legjobb minőségű. A templom többi részét jó minőségű kárpátaljai fenyőből építjük. Nem modernizáljuk az arculatát, olyan lesz ez a templom, mintha száz évvel ezelőtt építették volna baltával faragva. A régi hagyományokhoz alkalmazkodunk, olyan lesz, mint a régi templom volt. A belseje – szent tér, tehát, ennek kialakítása a papság feladata, illetve pontosabban, szakértelme. Ebbe én nem merek beleszólni, feltételezem, nagyon szép lesz. Már a doberdói kápolna restaurálásánál is tanácsot kértem a püspök úrtól, milyen legyen? Eredeti, ott talált kőből, volt a válasz. Az ott lévő köveket elhoztuk, átdolgozva visszaszállítottuk. Eredeti kövekből készült az oltár. A Máriapócsi fatemplomban fából készül majd az oltár, mert eredetileg is ebből készült. Nehéz ilyen nagy feladatok mellett a szerénységet megtartani. Sikeres vállalkozó, templomépítő, tudományos társaságok vezetője. Más ember ilyen helyzetben már „elszáll” magától. Nehéz a megérdemelt népszerűséget vállalni? - Igaza van, az ember gyakran eltel önmagával, gőgjével, ennek számtalan oka van. Nehéz belenézni a tükörbe, hiszen olyan magasan van. Az előző szobámban volt egy óriási tükör, nagyon magasra volt felfüggesztve. Kérdezték is tőlem, miért van olyan magason, hiszen nem is lehet belenézni. Föl kell ugrani, hogy lássam magam - válaszoltam. Amikor pedig leesek, akkor fel kell fognom, hogy nem is vagyok olyan szép, amilyen szépnek látnak engem az emberek. Fontos, hogy az ember mindig tudja magát kellőképpen értékelni. Ebben az esetben tiszták lesznek a gondolatai és nem lesznek személyiségi problémái.


- Templomépítési időszak folyamán szoros kapcsolatban van püspökeinkkel. Kikéri az egyháziak véleményét, szakértelmét. Jó az együttműködésük. Jól gondolom? - Valóban. Nélkülözhetetlen a szoros együttműködés. Keresztes Szilárd püspök úrral is jó kapcsolatban voltam, annak ellenére, hogy ő kissé zárkózott ember. - Az új görög katolikus püspökünk pedig szerzetes. Ő a belső szellemi világ embere. Hogyan találta meg vele az együttműködés szálait? - Ő egy fantasztikus ember! Szelíd, szolid a párbeszédek művésze. Az a fantasztikus tisztaság, amely árad belőle, nem marad hatástalanul, a kisugárzása óriási. Nem fertőzte meg a méltósággal járó elismerés, igazi pap. Nagyon tudom értékelni, mert engem is szerzetesek neveltek. Mint említettem, bentlakó voltam a Ferences Gimnáziumban. Ezért tudom, hogy az igazi szerzetesek úgy fordulnak személyiségük felé, befelé, hogy a kisugárzásuk erősödjék. Egy szerzetes sohasem magányos, akkor sem, ha sokat van egyedül vagy lelki gyakorlatot végez. Ez a kedves, fiatal püspök atyánk nagyban emlékeztetnek engem a szerzetesi tanáraimra, akik felejthetetlen pedagógiai szakmai tudással fordultak diákjaikhoz. Emellett az új püspökünk Fülöp atya, egy rendkívül határozott vezető, akit feltétlenül követni kell. Ezt nem lehet mindig tanulni, belülről jövő tehetség! - Önről sem lehet elmondani, hogy könnyen adja fel céljait. Egyetért velem? - Szabolcsi ember vagyok és a szabolcsi embereknek van egy kreatív küzdőképességük. Szegény vidékről jöttünk, nekünk többet kell tenni a sikerért. Megvan bennünk az egyszerű, tiszta gondolkodásra való képesség. A budapestiek pedig hányféle embertípust ötvöznek! - Sikereit nézve, önnek is lehetne joga hivalkodni, dicsfényben tündökölni. Miért nem teszi? - A Duna Tv készített velem nemrég egy riport műsort, abból az apropóból, hogy én is egy magyarországi TOP- listán szerepelek. Egy fiatal, szimpatikus, de nagyon szerény képességű szép hölgy, arról faggatott engem: mennyi mindent engedhetnék meg magamnak, ha már én is ilyen gazdag ember vagyok… Úgy viselkedtem, mintha nem értettem volna a kérdést és a következőket válaszoltam: Ha arra gondol, amire én, akkor ez engem nem érdekel. Mire gondolok én? – kérdezte. Amire ön – válaszoltam. Egy ideig rébuszokban beszélgettünk, aztán meguntam és világosan fogalmaztam. Látja ezt a pulóvert? 8-éve ebben járok, most is rajtam van, szeretem. Nyáron ingben járok, télen ebben a pulóverben, amikor pedig mosásban van, akkor bánatos vagyok. Teljesen

ledöbbent válaszomon az ifjú hölgy. Pedig édesanyám mindig arra tanított, hogy a szép ruha – tisztesség. Ezt én tudom, de ritkán vagyok képes drága édesanyám kedvébe járni e téren, csak akkor, ha nagyon- nagyon fontos. Azzal is tisztában vagyok, hogy a túlzott szerénység ne tűnjön álszerénységnek, ez hátrányos dolog lehet. - Környezete nagyon ízléses és műértelemről vall. Egyáltalán nem egy puritán, egyszerű irodába léptem. A szépségtől szinte elállt a lélegzetem. Honnan ez a kontraszt? - Valóban, a környezetemre nagyon-nagyon igényes vagyok. Sikerült szépen berendeznem a napi tartózkodási helyemet. Ez a kardgyűjtemény, amelyet a falon lát, többet ér, mint a házam. Az óragyűjteményemre is büszke vagyok, hiszen az óra „az idő ura”. Nem egyszerű jelenünkben, társadalmi környezetünkben Ön hogyan tud „navigálni”? Bizonyára nem csupán a szeretet embereivel van körbevéve. Jól gondolom? - A papi szerzetesektől szerzett tudás itt is segített. Ők arra tanítottak, hogy sokkal több energiát tud az ember felszabadítani akkor, ha pozitívan él és gondolkodik, ha segít másokon. Konkrét példával éljek, volt olyan ember, aki engem igaztalanul feljelentett, több százmillió kárt okozva nekem. Egy társaságban hozzá mentem és megkérdeztem: Jól nézel ki, hogy vannak a gyerekeid? Semmi haragot nem érzek, az ítélkezés nem az én feladatom. Mérhetetlen energiát visz el a harag a kicsinyesség. Én is sokáig lázadoztam, de a jó Isten nehéz pillanatokban mindig segítségemre volt. Legutóbb a doberdói templomépítésnél tört el a kezem. Jót cselekedtem és mégis megbüntettél, miért? – fordultam a jó Istenhez. Bizonyára valamiért megérdemeltem. Bármi rossz történik velem, mindig magamat hibáztatom. Az embernek ki kell magából iktatni ezt a negatív érzést. Az újkor nagyon sok negatív dolgot hordoz: mit olvasok az újságban, mit látok a TV-ben, milyen a politika st,. Ezek a dolgok képesek elterelni az ember


27

figyelmét a lényegről: Miért élünk? Mi a küldetésünk? Kritikus vagyok magammal és másokkal szemben is, az igazságérzetem „rossz” tulajdonságom. Drága, jó édesanyám gyakran mondta: Kisfiam őrizkedj az emberektől! Egyes emberek olyanok, mint az ordító oroszlán. De én nem őriztem magam, mert nem tudok emberek, közösség nélkül élni. Előfordult, hogy valaki többször is belém rúgott. Egy ilyen emberi kategória is létezik. A legnagyobb élményt mégis az emberi kapcsolatok adták. Az emberszeretet egy csodálatos élmény! Erre is a ferences szerzetesek neveltek. Az emberi kapcsolataimnak köszönhetem, hogy sikeres embernek mondhatom magam. Csak ki kell söpörni magunkból a hiúságot, s minden rendben lesz, mert többet látunk, bölcsebbek leszünk.

Egyszer csak át kell adni a stafétabotot, s ezt időben kell megtennünk. A kész produktumban a mi munkánk is benne van, de őket is arra kell nevelnünk, hogy érezzék kötelességüknek a folytatást. Egyházi értékei mellett, kultúrtörténeti centrumot is szeretnénk kialakítani terveinkkel. Európában nagyon sok fatemplom épül, de ilyen, amely több mint 300-éves üzenetet hordoz, kevés. A hitet, a békét és a szeretetet fogja jelképezni. Reményt fog adni és utat mutatni. Szentelésére – a püspök úrral egyeztetve – meghívjuk az ország egyházi és közéleti méltóságait, a civil társadalom képviselőit. Mindannyiunk számára, úgy a magyar társadalom, mint a ruszin görög katolikus közösségek életében, történelmi jelentőségű, új zarándokhellyé bővül, a hagyományokat képviselő fatemplom és környezete.

- Milyen a kapcsolata a fiatalokkal? - Nagyon szeretem őket. A felépült templom köré egy kis nyári tábort is szervezünk, hiszen példaadás és a fiatalok nevelése nélkül nem lehet értékes a jövőnk.

Az interjú 2009. márciusában készült. Azóta a fatemplom felépült és felszentelték. Ortutay Mária

Ősz a Hegyalján Ebben az évben ritka szép volt az ősz Tokajhegyalján. A természet talán pótolni akarta, amit az utóbbi években elmulasztott. Az idei október a táj jellegadó színpompáját úgy mutatta be, hogy a legötletesebb divatdiktátor remekeit is továbbszárnyalásra ihlette volna. A táj szinte észrevétlenül váltott ruhát. Néhány szemerkélő esős és ködös nap után egy reggel szinte a lélegzetem is elállt, ahogy kipillantottam a Királyhegy és a Megyer lankás lejtőire, erdőire. A smaragdzöldtől a krómsárga, az okker, a barna színárnyalatain keresztül az izzóan lángoló pirosig és a feketébe hajló sötétbarnáig, minden szín fel volt rakva a Tokajhegyalja nagy palettára. Hiába próbálnám érzékeltetni a képet. Azt, hogy mi a lényege ennek a látványnak, ami a pókhálós őszi napfényben divatbemutatót tart ablakom négyszögeiben: hitvány giccsként hatna csupán. Ami pedig itt van előttem: az igaz, hű, természeti – művészeti valóság. Mitől ilyen meghatóan szép ősszel ez az emberre szabott kistáj? … A növényvédő szerek nem mérgezik itt halálra a táplálékukat. Ezért olyan gazdag összetételű nálunk a madárhangverseny, kora tavasztól késő őszig, hogy aztán a szarkák és a fácánok rekedt torokhangjainak adják át a helyét. 28

Festő vagy íróművészként nem tudom érzékeltetni a cirókai katlan remek őszi szépségeit. A második jelzőrendszer és a tudat síkján tollforgató közkatona lévén, mégis megpróbálom megfogalmazni. A katlant körülvevő erdőkben nincs semmi monumentális, egységes, nagyüzemi erdő jellegű. Nagyon vegyesek a környező erdők. Fő fafajta bennük a tölgy, de bőven akad gyertyán, szil, akác, hárs, vadkörte, vadcseresznye, som, juhar, barkócaberkenye, vörös tölgy és még sok egyéb. Az erdőszélén, patakparton, fűz, cserszömörce, galagonya, kecskerágó, kökény, vadrózsa, szeder, Krisztus-tövis, katáng, ördögszekér, útszéli gaz roppant változatosságban… Mindezek őszi ruhája más és más, a terepbe vesző szürkésbarnától a vérpirosig. A környék tanyái körül néhány fenyő tündököl örökzölden, egy- egy jegenye társaságában. A gyümölcsösökben legtöbb az alma, a szilva, de van birs, sokfajta körte, dió, naspolya és berkenye is. Ezek még fajtánként is más- más időben kezdenek színt váltani, s csupán a körték között megtalálhatjuk a sárga és barna legtöbb változatát, az egészen már – már feketéig. A berkenye a legcsodálatosabb, mert olyan őszökön, amilyen a


mostani, lobogó tűzként lángol a lombkoronája… A mandula sem hiányzik, no meg a mogyoró. Aztán persze a szőlőparcellák! Fekvés, tájolás, magasság szerint más és más színűek. Az egyik még zöld, a másik sárgul, a harmadik pedig a karó szürkeségét és az avar barnaságát mutatja. Elszórtan, mindenféle kisebb – nagyobb foltokban: fű, gyep, rét, legelő. Micsoda tejet termelnek az ezen élő háztáji pirostarka tehenek! A kistájat körülölelő hegyek, dombok emberi léptékűek, harmonikusan keretezik a gyümölcsösöket. Ezekben a kertekben is mintha minden felborult volna az idén. Tavaly nem tudtunk mit kezdeni a birsalmával, az idén magnak sem találtunk egyetlen egyet sem az egész környéken. Tavaly Vilmos körte nem akadt egyetlen egy szem sem, az idén hetekig az volt a legkedvesebb gyümölcsünk. Mégis ennek az évnek talán az a legváratlanabb meglepetése, amelyet egy jonatánfa produkált, itt, nyugatra néző ablakom és a Királyhegy déli lejtője közötti kertben. Szomszédjai mind kivénültek már, a közelben akad még egykori testvéréből egy – kettő, ám ezek ebben az évben éppen olyan meddők maradtak, mint a birsek. Az én jonatánom, mintha vesztét érezné, olyan termést hozott, amilyet még sohasem. Nem emlékszem rá, hogy valaha is láttam volna olyan almafát, amelyen egyenletesebben elosztva, az egész koronát átszínezve helyezkedtek volna el a csaknem kivétel nélkül első osztályúnak minősíthető gyümölcsök. Az én jonatánom pompázik, hivalkodó exhibicionizmussal muto-

gatva hatalmas rubin gyöngyeit. Naponta százszor is végiglegeltetem rajta tekintetemet, s élvezem azt a harmóniát, ahogy a tökéletes alakú korona zöld leveleit túlharsogják azok a gyümölcsök, amelyek révén a fa is értelmet kap. Megtáltosodott ez az almafa, pedig éveken át egyetlen termést sem hozott. Most pedig veretlen győztes az egész mezőnyben. A szélben ütemesen ringó ágai mintha vonós és ütős hangszerek zeneszülő mozdulásai volnának. Örülök neked, kedves jonatánom! Az írás 1975. november 12-én jelent meg a Magyar Nemzetben dr. Harsányi István

Megyer- tengerszem

Iskolateremtő Mester Manajló Fedor Tivadar születésének 105. évfordulójára emlékezve (1910. október 19. Iványi - 1978. január 15. Ungvár) Ungváron található az a tisztes polgári ház, amely a Manajló család otthona volt, és ma Manajló Fedor Emlékmúzeuma, aki a ruszin – magyar képzőművészet egyik meghatározó, stílust-, és iskolateremtő mestere volt. De nem csak alapítójaként, hanem az ungvári Képzőművészeti Főiskola (majd Iparművészeti Szakközépiskolává alakított) tanáraként okította az ifjú nemzedékek sorát. Már az iskola megalakulásakor is a hagyományokra, a kárpátaljai sajátosságokra, néprajzára építkeztek. A Kárpátmedence és a ruszin – magyar képzőművészet rendkívül gazdag. A hozzá kapcsolódó hagyományok is óriási értéket képviselnek. Ezt a művészeti stílust érezték sajátjuknak, ez inspirálta őket. A világ legtermészetesebb dolgának érezték, hogy nem idegen stílust, hagyományt

követnek, hanem a sajátjukat. Jól érzékelhető a szoros kapcsolat a mester és az őt követő fiatalok között. Ekkor kezdődtek azok az évek, amikor a természeti táj, a Kárpátok hegyeinek látványa, formái egyre kiérleltebb festői kompozíciókban jelentek meg, hogy a szépséges táj után lassan az emberi figura is helyet kapjon a műveken. Ezt a természetközpontúságot később is megőrizték a kárpátaljai művészek, miközben mind az emberi alak, mind a táj elemeit egyre erőteljesebben tömörítve jelenítették meg vásznaikon. Az iskola kiemelkedő rajz- tudás megalapozásának, oktatásának és a színhatások harmóniába, organikus rendbe komponálásának köszönhetően érhették el e jellegzetes esztétikai hatást. Manajló Fedor közéletisége is rendkívül aktív volt. Tagja volt az


29

világot hoztak létre. Manajló 1941-ben megalakuló Kárpátaljai Fedor velük egységben alkotott, Tudományos Társaság művészeti és létrehozva ez által a népi hagyonéprajzi szakosztályának, amelynek mányokra épített modernkori neves tagjai között szerepelt: Erfestészetet, s nem csak magának, délyi Béla, Koczka András, Boksay hanem tanítványainak is a világJózsef és a még több neves képzőhírnevet. művész. A KTT Kozma Miklós, Manajló Fedor érték teremtéKárpátalja kormányzói biztosa sének és érték mentésének hagyojavasolta létrehozni. A Tudós mánya, valamint hagyatéka tovább Társaság alakuló ülésén Kozma él utókorában, festődinasztia csakijelentette, hogy e lépés nem korládjában. Az embereket pusztító mányzati és még kevésbé politikai századok, évtizedek tanúsága: a célokra, hanem tisztán és kizárólag a rossz ellenében felmutatott értékárpátaljai magyar és rutén nép kek és szépségek csodája. Nem kulturális érdekeinek szolgálatára gondolva arra, hogy napjainkban tétetett. A másik feltételt is a követis ez mennyire aktuális lesz. Az kezőképpen fogalmazta meg: „… a egyik legszebb példája az emberek ruténság önálló népi gondolatának, élni akarásának és szépre való sajátos kultúrájának és nyelvének törekvésének, az ebben az évben szolgálata nyílt és egyenes úton.” 105. születésének évfordulójára Manajló Fedor 1934-ben vé- “Keresztelő Szent János”, temp/kart,, 1942. emlékezve, és 1978-ban tőlünk gezte el a Prágai Iparművészeti és eltávozott Manajló Fedor élete és munkássága. 105 Képzőművészeti Főiskolát. Már akkor is jól ismerték évvel azután, hogy megszületett, fejet hajtunk és nevét. Kritikusai Erdélyihez és Boksayhoz sorolták őt. emlékezünk, mint alkotóra, tanárra, apára, nagyapára, Nem érdemtelenül, mert már diákként rátalált emberre, Manajó Fedor Tivadarra. Isten áldását és képeinek témáira és az ábrázolás művészi formájára. fényét kérjük emlékére! „Mikor visszatértem Prága után otthonomba, a hegyvidéki emberek életmódjának megértése készteBudapest. 2015. február tett a kárpáti ruszinok természetének, jellegzetesséOrtutay Mária geinek ábrázolására. Megéreztem azt, amire nem tanított Prága, megláttam azt, amit nem mutatott Európa. Ez az erős érzelem még ma is vezérel művészetemben.” – így vélekedett Manajló Fedor. Nem európai példák lebegtek szeme előtt. Mint festő, egészen sajátos kárpátaljait, a vidék népének életében gyökerezőt keresett. Manajló Fedor ruszin ember volt. Művészetének egyik legfőbb forrásvidéke, e nép hagyományvilága. A ruszin népművészetből, tárgyi néprajzából merített elemeket érdekesen ötvözi a modern festészet törekvéseivel, főként az expresszionizmus, kubizmus elemeivel. Így alakult ki a roppant sajátszerű, rusztikus, lenyűgöző hatású formavilága. Emlékének adózva, gondolnunk kell arra a nemzedékre is, amely – az ő iránymutatásával – az európai festészet élvonalába vezette Kárpátalját. Ezen a vidéken mindig több kultúra élt egymás mellett. Egymásra hatva rendkívül érdekes, izgalmas, színes “Gyász”, temp/kart,, 1940.

Kiadja a Kárpátok Régió Kultúráért Közhasznú Egyesület. Felelős kiadó: Manajló András - az egyesület elnöke. Főszerkesztő: Ortutay Mária. Telefon: +36 1 380 7652. Szerkesztőség címe: 2600 Vác, Bulcsú u. 10. E-mail: [email protected] Készült: AMG experts Bt HU ISSN 2062-0381

30


A Sorsfordító Kegyhely az Andaui Híd

Recommend Documents