Zsuppozás
A
kis faluban, az Új utca végén, csak az országúton kellett átmenni és máris a mező, a szántóföldek terültek el. Ez volt a Paptag. Silány föld volt. A bérleti díja sem volt sok. Rozsnak jó volt, mert a rozs igénytelen gabonanövény. Az Új utca mindkét oldalán új házak épültek. Az egyik útmenti ház udvarából kiszólt az egyik Koma. Ő is rokon volt: – Sógor! Csak így gyalogosan mennek a mezőre? – Idemegyünk, a Paptaghoz! – válaszolt a Papa. – Tudod, bérlek egy sáv földet rozsnak. Megnézzük, lehet-e már aratni. Egy-két kévét ki kell cserélnem a tetőn, mert a tavaszi viharok megrongálták, beázik a padlás. – Sógor, akkor lesz munkája! Segítségre nincs szüksége? Mielőtt a nagyapa válaszolhatott volna, kis unokája odaállt szorosan mellé és megfogta a kezét. 34
A Koma is látta a gyerek törleszkedését és megértő kedvességgel válaszolt: – Látom Sógor, számíthat az unokájára. Majd ő tartja a létrát. Igazi segítség! Egy mosolyt azért nehezen tudott elleplezni a szája körül. – Sógor! Azért ha mégis szüksége lenne rám, csak szóljon! Nekem is jól jött, mikor maga segített nekem a cséplésnél! – Tudom, hogy számíthatok magára. Ha nem boldogulunk magunk is, akkor majd szólok. A nagypapa és lányunokája folytatták az útjukat a mező felé, a Paptaghoz. Komótosan mentek, ráértek, nem volt más dolguk, csak a rozsot kellett megnézniük. – A rozs szépen megnőtt. – Állapította meg a nagyapa. – Magasabb, mint az unokám. A rozstáblában itt-ott pipacs és búzavirág becsalogatta az unokát. – Hazaviszem a virágokat a Mamának’ – Határozta el az unoka. A nagyapa indult volna hazafelé, de hol van ez a gyerek? Nem látta az unokáját. 35
A rozsfejek mozgása árulta csak el az unoka bóklászásának a helyét. A lánygyerek egy csokor tarka virággal került elő. – Viszem a Mamának! – mondta. – Gyere, lányom! Szép kényelmesen hazasétálunk. Elvégeztük a dolgunkat. Bárki látta őket együtt, tudták, hogy az öreg és a kislány összetartoznak. A Mama már az udvaron várta őket. – Na, Papa, milyen a rozs? – A jövő héten arathatunk, elég magas, van az százhetven centiméter is. A gyereknél sokkal magasabb. Talán még engem is felér. Itthon fonunk majd kévekötelet, rozsszálakból. Én leszek a kaszás – mint máskor –, te meg a kötélteregető és a marokszedő.
36
Az asszonyok dolga volt ennivalóról és vízről gondoskodni – előre. A Mamának volt mázas cserépfazeka. Abba szokott tejet önteni, aludttejnek. A fák alatti árnyékban, a hűvös földbe beásták a köcsögöt. A nagy melegben de finom volt inni belőle. A munka is könnyebben ment utána. A nagyapa ezt a Paptagon bérelt földet nadrágszíj parcellának hívta. Azzal nyugtatta asszonyát, hogy nem is olyan sok az a rozs, amit be kell takarítani. Bírnak ők maguk is a munkával. De a koma is ajánlkozott, hogy jön segíteni, ha szükség lenne rá. A nagyapa nem szerette a „segítség” munkákat, mert azt viszonozni is kellett. A „kell” pedig nem mindig a legjobb időben jön. Egy hét múlva neki is álltak a rozs aratásának. A Mama többször is rászólt a Papára: – Vigyázz a kaszálásnál, kócos a rozs szára! – Tudom, Asszony! Magamnak csinálok több munkát, mert a rozskévéket
37
csak ép, egyenes szárú, rozsból tudom megkötni. A rozs aratásával és betakarításával – igaz, egy kis baráti segítséggel – elkészültek. A munkának, talán a nehezebbik része, ezután következett. Ki kellett cserélni a zsuppfedeles ház megrongálódott kévéit az újakra. A nagyapa ebben a munkában, a zsuppolásban, híres mesterember volt. A faluban sok szegény paraszt, zsuppfedeles házban élt. A tetőn minden évben volt javítani való. A nagyapa most már nem vállalt el annyi munkát. Még a kis unokája is egyszer rászólt: – Papa, ne mássz olyan magasra a létrán, mert leesel! Igaza van a gyereknek. Előfordult, hogy megszédült. Szerencsére nem esett le. A saját házának zsuppozását csak nem bízza senki másra, mert a legjobban csak ő maga tudja megcsinálni. –gondolta kis büszkeséggel magában – De kár, hogy az a lánygyerek nem fiú. Megtaníthatnám a zsuppozásra! 38
