A RENDSZERVÁLTOZÁS „ANTALLI PILLANATA” A nemzeti történelem szerepe a magyar politikai diskurzusban, 1989-1993
PHD értekezés tézisei Írta: Szűcs Zoltán Gábor ELTE ÁJK Politikatudományi Doktori Iskolája
Témavezető: Szabó Márton egyetemi tanár
Budapest 2008
1. CÉLKITŰZÉSEK Disszertációmban a magyarországi rendszerváltás politikatudományi kutatásához kívántam hozzájárulni egy szempont segítségével. Azt igyekeztem megmutatni, hogy milyen szerepet játszott a nemzeti történelem mint politikai nyelv a demokratikus átmenet politikai vitáiban. Módszerem alapvetően történeti, deskriptív és kontextualista jellegű. Írott források: zömmel sajtóanyagok, parlamenti jegyzőkönyvek, az ellenzéki kerekasztal és a nemzeti kerekasztal hangfelvételeinek átiratai, részben pedig másutt publikált politikusi beszédek, történeti esszék és tanulmányok alapján mutatom be az 1988-1993 közötti néhány esztendő politikai vitáinak e meghatározó nyelvi kontextusát. A források kiválogatásának kettős szempontja volt: elvileg szóba jöhetett minden olyan szöveg, ahol a nemzeti történelem valamilyen politikai kérdés kapcsán előkerült, gyakorlatilag pedig igyekeztem a maguk idejében nevezetes, szenvedélyes vitákat kavaró ügyeket, emlékezetes pillanatokat kiválasztani, s összegyűjteni mindazon szövegeket, amelyek szükségesnek tűntek ezeknek az eseteknek a sokoldalú bemutatására. Volt olyan eset is azonban, amelyet elsősorban nem jelentősége, hanem demonstratív volta miatt válogattam be a könyvbe, így jártam el például az 1990. május 2-i országgyűlési ülésnap felszólalásaival kapcsolatban. S bár el kell ismernem, hogy a felvonultatott esettanulmányok nem reprezentálják a korabeli politikai diskurzust a maga egész kiterjedésében, de azt állítom, hogy azt viszont nagyon is jól megmutatják, hogy milyen változatos célokra és módokon használták a nemzeti történelmet a kor politikai szereplői a közjogi berendezkedés kérdéseitől a külpolitikán, szociálpolitikán, gazdaságpolitikán át a politikai tagoltság magyarázataiig. A témaválasztásomat elsősorban az a paradox helyzet indokolta, hogy egy jól ismert kérdésről van szó, amely nem csupán a korabeli politikai vitákban volt explicit módon jelen, de a politikát körülölelő értelmiség vitákban, metapolitikai diskurzusban is, de mindezt nem követte szisztematikus politikatudományi feldolgozás, a szakirodalom csupán tanulságos, de kifejtetlen megjegyzéseket tartalmaz a történelem politikai szerepéről. Emellett, másodlagos, bár nem elhanyagolható célom volt az is, hogy megmutassam, miként járulhat hozzá a diszkurzív politikatudomány az empirikus politológiai kutatásokhoz a maga (hermeneutikai) szemléleti és (plurális) módszertani elkötelezettségeivel. Meggyőződésem ugyanis, hogy a nemzeti történelem politikai szerepét akkor tudjuk legjobban megérteni, ha 1. a korabeli vitákat nem elsősorban politikai szociológiai, hanem diszkurzív irányból közelítjük meg; azaz,
2
2. ha a nemzeti történelemben a politikai vitákat strukturáló, egyszerre többféle funkciót is betöltő (kognitív, szociális, affektív ect.) szótárat, retorikát, stílust, s hozzájuk tartozó filozófiai, politikai stb. előfeltevések csoportját, röviden: politikai nyelvet látunk, amelynek megvan a maga története; továbbá, 3. ha a nemzeti történelmet a korabeli politikai diskurzus egyik, de messze nem kizárólagos politikai nyelveként fogjuk fel, s ha feltesszük, hogy a korabeli politikai vitákat nem kis részben az motiválta, hogy a politikai szereplők konfrontálták a politikai valóság leírására szolgáló nyelvi alternatívákat, 4. amelyek közül jómagam négyet tekintettem témám szempontjából relevánsnak a viták tapasztalatai alapján: a nemzeti történelem mellett a reálpolitikai, az etnoradikális és a szociologizáló nyelvet. Ezeket pedig elsősorban az különbözteti meg, legalábbis a nemzeti történelemtől, hogy másként és másként konceptualizálják a politikai közösséget, a politikai cselekvés célját és értelmét és – ettől nem függetlenül – a politika idejét. Az eltéréseket röviden összefoglalhatjuk egy táblázatban is akár:
Politikai nyelv
Politikai közösség
Politikai cselekvés
Politika ideje
Nemzeti történelem
Nemzet és annak
A történeti
Történelem, a
állama
folytonosság
múlt
fenntartása, ahhoz
meghatározó
való visszatérés
szerepével
Társadalom, állam
Reform, válasz a
konjunktúrák
nemzetközi
gazdasági
gazdasági
kényszerekre
Szociologizáló
környezetben Etnoradikális
Hatalom vs. nép
Válasz a morális
a hatalom
válságra
felszínén gyors változások, a nép életében lassú mozgás, állandóság, a jelenben: válság
Reálpolitika
Állam a nemzetközi Gyors
Újabb és újabb
politikai térben
alkalmazkodás a
kihívások,
kihívásokra
kiszámíthatatlan veszélyek
3
2. A KUTATÁS ELŐTÖRTÉNETE E könyv előzményei 2003-ra nyúlnak vissza, amikor a korábban irodalomtörténeti pályára készülődő szerző a Szabó Márton vezette Diszkurzív Műhely tagjaként bekapcsolódott egy OTKA-pályázat előkészítésébe, amelynek tárgya egy „párt (a Fidesz) diszkurzív valósága” lett. A nyertes pályázat keretében egy tanulmányt készítettem, amely a Fidesz 1998-as feltételezett „újkonzervatív forradalmával” foglalkozott. A tanulmány arról szólt, hogy a kormányzati pozícióba kerülő Fidesz sokat kritizált guvernmentalista hatalomkoncentrációját a politikai cselekvés racionalitását addig igazoló, széles körben osztott előfeltevések megkérdőjelezése kísérte. A továbblépést az az egyéves, intenzív kutatómunka eredményezte, amelyet az Erasmus Kollégium ösztöndíjának és szakmai segítségének köszönhetően folytathattam, Bozóki András egyetemi tanár vezetőtanári és Trencsényi Balázs egyetemi adjunktus tutori kontrollja és bátorítása mellett, 2003-2004-ben. A munkatervben már kifejezetten a történelem és politika kapcsolatát jelöltem meg kutatási témaként, így ez az év már e könyv közvetlen előkészületeit jelentette, még ha a pályamunkában megfogalmazott téziseimet nem is lehet további finomítások nélkül fenntartani. A kialakult koncepció módosulásában jelentős szerepet játszott egy másik kutatás, amelyet a 2005-2006-os Szabó Miklós-ösztöndíj nyerteseként folytathattam. Munkám során igyekeztem rekonstruálni a késő Kádár-kor és az „antalli pillanat” e szinte nyomasztóan nagy hatású liberális politikusának nézeteit a nemzeti történelem főbb tendenciáiról. A képet árnyalta néhány további hatás: 2005 őszén három és fél hónapot töltöttem Finnországban intenzív olvasással, miközben alkalmam nyílt arra is, hogy néhány nagyszerű és rendkívül inspiráló kutatóval beszélgethessek: mindenekelőtt Kari Palonen professzorral és a magyar témák iránt érdeklődő Heino Nyyssönennel. Elsősorban ekkor szembesülhettem az engem
érdeklő
magyar
diszkurzív
politikai
problémák
lefordíthatóságának
és
megvitathatóságának nehézségeivel és az interkulturális párbeszéd előnyeivel. Természetesen, a könyv igazi kiindulópontja 2004-es PhD-pályázatom, amelynek eredeti célkitűzése az volt, hogy a „nemzeti történelem politikai használatát” mutassa be, a lehető legátfogóbb módon, a magyar politikai diskurzusban 1989 és 2004 között.
3. A BIZONYÍTANDÓ TÉZIS: AZ ANTALLI PILLANAT Állításom pedig az, hogy ha így fogjuk fel a nemzeti történelmet, akkor jobban megérthetjük, miért vált újra aktuálissá éppen a rendszerváltás idején a nemzeti történelem politikai használata. Két tényező találkozott ebben össze: egyfelől, az, hogy a magyar politikai 4
kultúrában a nemzeti történelem hagyományosan kulcsszerepet játszik, másfelől pedig, hogy ez a nyelv a politikát elsősorban az időtapasztalaton keresztül értelmezi, hiszen a politikai cselekvés normájává a múlttal való folytonosságot teszi, s egy olyan időszakban, amikor a tartósan fennállónak tűnő politikai rend hirtelen összeomlik, s a szinte mozdulatlannak tűnő politikában hirtelen gyors változások kezdődnek, a politika idejének problémája egyszerre nagyon fontos szerephez jut. Persze, lehetséges lett volna ennek ellenére is, hogy a rendszerváltás egész problémakomplexuma ne temporális, hanem mondjuk strukturális kérdésként merüljön fel, annak ellenére is, hogy az 1948 és 1990 között fennálló politikai rendszer meghatározó marxista-leninista politikai nyelve maga is historizált. De mivel a magyar politikai diskurzusban tradicionálisan erős pozíciói vannak a nemzeti történeti nyelvnek, s az valójában a Rákosi- és a Kádár-korban is része maradt a politikai szocializációnak, a demokratikus átmenet könnyen válhatott a politikai idő kérdésévé. Hogy mennyire nem volt ez magátólértetődő és szükségszerű fejlemény, csupán a politikai diskurzus alakulásának némiképp esetleges következménye, abból is látszik, hogy a rendszerváltással összefüggően a 80-as évek végén beinduló politikai vitákban kezdetben alig játszik szerepet a nemzeti történelem, hogy az azt követő négy évben egyre élesebb polémiák folyjanak körülötte, s 1994 után a kérdés hosszú időre elveszítse szinte minden jelentőségét. Mégpedig, valójában sokkal inkább a választási eredmények, mint a korábbi viták kimenetelének köszönhetően. Disszertációmban az egyes esettanulmányokban ezt az általam az MDF-elnök, miniszterelnök meghatározó (legalábbis: példaszerű) szereplésére utalva „antalli pillanatnak” nevezett 4-5 évet igyekeztem bemutatni. Az antalli pillanat történetének, úgy vélem, határozott iránya van. 1989-ben kezd a nemzeti történelem bizonyos ügyek tárgyalásában szerepet játszani, ekkor még elsősorban a politikai rend [polity] legitimációjára vonatkoztatva, s azt a látszatot keltve, hogy lehetséges bizonyos fokú közösség a heterogén álláspontok között, hogy aztán később, elsősorban 1991-93 között a politikai tagoltság körüli vitákban már a nemzeti történelem fogalmaival a szereplők közötti különbségek legyenek megfogalmazva. Úgy találtam, alapvetően kétféle folyamatnak lehetünk szemtanúi: egyfelől viták folytak a nemzeti történelem jelenre alkalmazhatóságáról, másfelől a múltra vonatkoztatott használatáról. Az előbbi kapcsán általában az merült fel, hogy a nemzeti történelem mint politikai nyelv vajon milyen mértékben érvényes az identitáspolitika határain kívül: kissé sarkítva, használható-e másra, mint az ünnepi megemlékezésekre szánt beszédek 5
elmondására?
Mert
abban
azért
majdnem
minden
politikai
szereplő
egyetértett
korszakunkban, hogy a nemzeti történelem ebben a leszűkített formában használható lehet. De a tágabb körben való felhasználás már komoly ellenállásba ütközött: 1. Sokan úgy vélték például, hogy a nemzeti történelem politikai nyelvének használata túl sok időt pazarol a szimbólumokra, ideológiákra, miközben az ország igazi gondjai gazdasági természetűek. Az ilyen kifogások jellegzetesen a szociologizáló nyelv segítségével írták le, mi a valódi politika. 2. Szintén tipikus kifogás volt, hogy a nemzeti történelem használata fölösleges módon kényszeríti doktriner magatartásra, a lényeget elleplező ideológiai vitákba a magyar felet, amikor (mint például a külpolitikában, ahol Magyarország lévén a gyengébb fél) a valódi kihívások, a veszélyek közepette óvatosságra, rugalmasságra, körültekintésre volna szükség. Az ilyen kritikák a reálpolitikai nyelvhasználatból következtek elsősorban. 3. De olyan kifogások is gyakran születtek, amelyek szerint a nemzeti történelem használata révén a politika csak elkendőzi, hogy valójában egyáltalán nincs tekintettel az igazi magyar érdekekre, s hogy eltekintve a lózungoktól, pontosan ugyanott folytatja, mint az előző, szintén külső függésben lévő politikai elit, s az igai politikai kihívásokat, a morális és demográfiai kihívásokat egyáltalán nem próbálja megválaszolni. Ilyen kritikák elsősorban az etnoradikális nyelv használatából adódtak. Nagyon fontos látni, hogy ezek a fajta kritikák a politikai nyelvekből származtak, s nem a politikai párthoz való tartozásból. A nyolcvanas évek végére meghatározó szerephez jutott szociologizáló nyelvet majd minden politikai szereplő képes volt használni, akárcsak a reálpolitikai nyelvet, s még az etnoradikális nyelv használata se szűkíthető le egyetlen csoportra. Nem is beszélve arról, hogy bizonyos kérdések kapcsán is megfigyelhetünk különbséget a politikai nyelvek felhasználási gyakoriságában és az sem ritka, hogy valaki keverve használta ezeket a nyelveket. A kérdés inkább az volt, megengedhető-e, hogy a nemzeti történelem a legkülönfélébb politikai ügyekben a nemzeti történelem a különféle fogalomhasználatok között valamiféle integráló szerepet játsszon, vagy a gyorsan a politika köznyelvévé vált szociologizáló nyelv töltse be ezt a szerepet? Hogy elméletileg betölthetett volna a nemzeti történelem ilyen funkciót, azt a disszertációm utolsó részében igyekszem igazolni, anélkül, hogy állást foglalnék mellette vagy ellene: csupán azt kívánom megmutatni, hogy Antall József politikai megnyilatkozásaiban egy ilyen következetes nyelvhasználati normát figyelhetünk meg. De, tegyük hozzá, 1994 után a nemzeti történelem szélsebesen veszt jelentőségéből és szóba sem kerül többé ez a lehetséges integráló, köznyelvi funkciója.
6
A különféle politikai nyelvek konfrontációjaként nézve az antalli pillanat vitáira, tehát azt mondhatjuk, hogy az antalli pillanat politikatörténetének határozott iránya van: a nemzeti történelem hirtelen népszerűvé válásától a nemzeti történelem körüli vitákon át az 1993/94 utáni gyors eljelentéktelenedésig. De, ahogy azt jeleztem is már, a nemzeti történelem szerepéről folyó vitáknak van egy másik szála is: azok a diszkussziók, amelyek tárgya a nemzeti történelem értelmezése. Itt voltaképp átöröklött, s a 80-as évekre kialakult vitapozíciók léteztek, s a nagy kérdésnek az számított, hogy miként kell viszonyulni az 1945-ös korszakfordulóhoz. Ebből a szempontból is egy érdekes mozgásnak lehetünk tanúi. Előbb, 1989-ben a nemzeti történelem politikai használatát az teszi széles körben elfogadhatóvá, hogy lehetségesnek látszik egy 1848-tól 1946-on át 1989-ig ívelő nemzeti történeti kontinuitás feltételezése, liberális alkotmányos színezettel. Mert bár véleménykülönbségek akkor is léteztek, de úgy tűnt, kialakítható valamiféle kompromisszum köztük. Később azonban, főleg 1990 után a koalíciós idők már szinte csupán a kisgazdák számára játszanak fontos szerepet, mégpedig elsősorban a földkérdésben (és itt 1946-47-ről már nem is nemzeti történeti nyelven beszélnek), az igazán érdekes politikai kérdés pedig a Horthy-rendszer lesz. Itt egy korábban is létezett dichotómia értékelődik fel, uralja el a nemzeti történelemmel kapcsolatos vitákat: a legitimitás szerepét hangsúlyozó történetiközjogi diszkurzív tradíció 80-as évek végi változata konfrontálódik a nemzeti múltat a forradalmak kontinuitásaként és beváltatlan ígéretekként, a meg nem valósult, még aktuális programok virtuális történelmeként leíró függetlenségi tradícióval. S később ez az eredeti szembenállás radikalizálódik és a Horthy-rendszer elfogadása és elutasítása körüli vitává formálódik át. Ennek egyik folyománya, hogy míg a kormányoldal mind nyíltabb apológiába bonyolódik, az ellenzék szemében mindinkább körvonalazódik egy autoritariánus, jobboldali radikálisok által is támogatott fordulat veszélye. S ez egy érdekes változást hoz a nemzeti történelem felhasználásában is: az apológia mindinkább az emlékezés nyelvévé teszi a nemzeti történelmet, a kritika pedig puszta analógiává egyszerűsíti a történeti utalásokat. Az elemzés tanulságai alapján mindez éppúgy nem tűnik szükségszerűnek, csupán megtörténtnek, ahogy azt korábban a nemzeti történelem és a szociologizáló nyelv közötti konfrontáció kapcsán láttuk. 1989-ben létezik alternatívája ennek a szembeállításnak, amelynek éppúgy része a történeti-közjogi beszédmódból a konstitucionalizmus, mint a függetlenségi tradícióból a forradalmak hagyománya, s amely nem tekinti kiemelt hivatkozási pontnak a Horthy-kort. A viták dinamikája azonban érvényteleníti ezt a lehetőséget, hiszen maga 1946 is csak részben válik kanonikus történeti pillanattá, részben pedig nem is a 7
nemzeti történelem nyelve lesz autentikus kifejezője, a Horthy-rendszer pedig olyannyira fontos ügy lesz, hogy lehetetlenné válik diszkrét, csendes beilleszkedése a kontinuitásba, oly módon, hogy megbújjon a nagy pillanatok (1848 és 1946) árnyékában. Az antalli pillanat története tehát, a nemzeti történelem eltérő tradícióinak ütközése felől nézve annak története, hogy a különféle tradíciók közötti ellentétek, miként erősödnek fel újra és válnak uralkodóvá, s veszti el valódi jelentőségét a Horthy-kor körüli polémiákban az a kísérlet,
hogy
a
rendszerváltást
a
nemzeti
történelem
alkotmányos
forradalmi
folytonosságában értelmezzék.
4. A TÉZIS ALÁTÁMASZTÁSA Disszertációm négy részből, részenként 3-3 fejezetből áll, amelyek terjedelme egyenként nagyjából 1-1,5 szerzői ív. A könyv végéhez csatolt bibliográfiában a feldolgozott források jegyzéke az Országgyűlési Napló 115 felszólalásának adatait tartalmazza, amihez cikkekből, tanulmányokból, könyvekből összeálló 115 tételes forrásjegyzék és egy 252 tételből álló szakirodalmi hivatkozásjegyzék tartozik. Az Első rész fejezeteiben foglalkozom az antalli pillanat tézisét megalapozó szemléleti és módszertani kérdésekkel, a korral foglalkozó politikatudományi irodalommal és a nemzeti történelem mint politikai nyelv diskurzustörténetével. Mivel elemzésem szempontjából kulcskérdés a politikai viták diszkurzív megközelítése, ezért az I. fejezetben hosszasan tárgyalom a diszkurzív politikatudomány főbb problémáit. A félreértések elkerülésére, igyekszem minél több irányból bemutatni a diszkurzív politikatudományt, tisztázandó, hogy mit is jelent a politikában termelődő szövegekkel való foglalatoskodás diszkurzív nézőpontból nézve. A „politikai vita”, a „politika jelentéses valósága” és a „rivalizáló kooperáció” fogalmai segítségével írom körül a diszkurzív politikatudomány szociálkonstruktivista elméleti előfeltevéseit. Ezután elhelyezem a diszkurzív politikatudományt a magyar politikatudomány irányzatai között három fogalom: a „politika autonómiája”, a „szimbolikus politika, politikai kommunikáció vs. diszkurzív politika” és a „politikaolvasás” segítségével. Igyekszem továbbá a nemzetközi diszkurzív irányzatokhoz képest is elhelyezni ezt a megközelítést, összevetve a foucault-i, a laclaui diskurzuselmélettel és a kritikai diskurzuselemzéssel. Végül bemutatom a politikaolvasás módszertanának általam választott, erősen a Cambridge School által inspirált történeti, deskriptív, kontextualista változatát. Ennek lényege, hogy a vitákban a hosszabb élettartamú, egyéni nyelvhasználati sajátosságokon túlmutató nyelvi egységeket vizsgálok, s arra összpontosítok, milyen módon strukturálja a 8
vitát ezeknek az egységeknek a használata, s hogyan alakítják a helyzethez ezeket a mintákat a vita és az egyéni szándékok igényei. Ezért John G. A. Pocock munkáira támaszkodva bevezetem a politikai nyelv fogalmát, mint megfelelő értelmezési keretet a politikai diskurzusban jelentkező nyelvi egységek leírása számára. Majd jelzem, hogy milyen egyéb fontosabb fogalmakat alkalmazok az elemzések során: így a politikai nyelvek finomítására szolgáló beszédmód, diszkurzív tradíció, illetve retorika fogalmait, s a politikai nyelvek használata során végrehajtott beszédcselekvések leírására szolgáló konceptualizációs stratégia és a redeskripció fogalmait. A II. fejezetben a szakirodalom eredményeivel foglalkozom, s azt mutatom meg, hogy miközben nincs az antalli pillanat általam képviselt téziséhez hasonlóan átfogó jellegű kísérlet a nemzeti történelem politikai szerepének értelmezésére, a korszak kutatásának számos eredménye nélkülözhetetlen előfeltétel e tézis megfogalmazásához. Itt elsősorban néhány, általam tipikusnak és jelentősnek ítélt munkát tárgyalok, akiket mint példaszerű eseteket kezeltem: így bemutatom Bihari Mihály, Körösényi András, a Becskeházi Attila – Kuczi Tibor szerzőpáros, Csizmadia Ervin és Bozóki András műveiben megjelenő képet a korszakról. Különösen hasznosnak bizonyultak ezek a munkák a szociologizáló nyelv és az etnoradikális nyelv értelmezésében. Bihari Mihály többször bővített Magyar politika című munkája egyszerre népszerű tankönyv és reprezentatív darabja az 1980-as években újjászületett hazai politikatudomány egyik domináns tradíciójának. Ezért és mert a legátfogóbb képet adja a XX. század második felének magyar politikájáról, az „antalli pillanat” idejéről benne leírtakat tekinthetjük a magyar politológiai irodalom kanonikus narratívájának. Becskeházi Attila és Kuczi Tibor 1992-ben megjelent közös címet viselő (Valóság ’70), voltaképp összefűzött két külön műből álló könyvében a Valóság című, a maga idejében roppant népszerűségnek örvendő folyóirat 1970-es évekbeli évfolyamainak cikkeit elemezve vizsgálta a magyar „szociológia hőskorát” (ahogy a könyv fülszövege fogalmaz). Tézisük (ismétcsak a fülszöveg megfogalmazásában), hogy a szociológia „új diskurzust nyitott a társadalomról és a valóságról”, s ez a diskurzus hamarosan túllépte eredeti határait, „szédületes tempóban terjedt el más társadalmi csoportok nyelvhasználatában, sőt, a politika sem vonhatta ki magát alóla”, ennek jelentősége pedig az, hogy a szociológia „alternatív világképet” is reprezentált a politika modernizációs ideológiai beszédmódjával szemben. Hogy miként formálódhattak ki, finomodhattak ezek a beszédmódok, s kapcsolódtak a politikához a késői Kádár-korban, arról Csizmadia Ervin Diskurzus és diktatúra című könyve nyújt igen fontos belátásokat. Csizmadia úgy mutatta be ezt a kort, mint amelyben a politikai cselekvés és az azt körülvevő diskurzus fölötti ellenőrzés monopóliumát az állampárt már 9
nem tartotta egészen a kezében, azaz bizonyos kérdések megvitatásának fórumai a pártszerveken kívülre helyeződtek, így kialakult egy sajátos köztes állapot, amelyet a szerző „diszkurzív diktatúrának” nevez, s ahol az értelmiség intézményesített formában kapcsolódott be a politikai diskurzusba. Gondolatmenetünk szempontjából kulcsfontosságúak Körösényi András elemzései is a magyar értelmiség eszmei tagoltságáról, s a magyar politikai gondolkodás „főáramáról.” Ezekből az 1987 és 1996 között született írásokból nem csak tipologizálási és leírási kísérleteket olvashatunk ki, de kirajzolódik a kommunista rendszerből a demokráciába való átmenet egész magyar politikai tagoltságágának történeti képe is. Különös figyelmet érdemel még szempontunkból Bozóki András terjedelmes monográfiája, amely a magyarországi politikai pluralizmus 1987 és 2002 közötti fejlődését mutatja be, mivel a szerző érdeklődése kiterjed számos, egy diszkurzív politológiai elemzés számára is kulcsfontosságú kérdésre. Még ha kérdésfelvetéseit nagy mértékben a tranzitológia nemzetközi irodalma (az ezzel járó, némiképp normatív szemlélet) és erősen politikai szociológiai érdeklődés határozzák is meg, amit figyelembe kell venni, mikor át kívánjuk venni Bozóki valamelyik gondolatát. A III. fejezet pedig, a lehető legtömörebb, legvázlatosabb formában igyekszik pótolni a koncepcióm szempontjából fájóan hiányzó összefoglalást a nemzeti történelem elmúlt kétszáz éves történetéről. Három probléma kap itt kiemelt figyelmet: a nemzeti történelem mint politikai nyelv megjelenése a 18. század végén, a különféle alakváltozatainak kialakulása és a nemzeti történelem szerepe az 1980-as évek metapolitikai és politikai diskurzusaiban. Érdemes itt külön kiemelni az első kérdést, mivel az ezzel kapcsolatos állításom nem magátólértetődő: bizonyos értelemben a 18. század utolsó negyedére és a 19. század első negyedére eső fél évszázadhoz köthetjük azt a nagy átalakulást, amelynek eredményeként létrejönnek a modern magyar politikai kultúra hosszú időn át folytonosnak tekinthető diszkurzív egységei, különös tekintettel a nemzeti történelem politikai nyelvére. Ilyen értelemben koncepcióm a nacionalizmuskutatás úgynevezett modernista konszenzusára támaszkodik, azzal a kiegészítéssel, hogy szükségesnek látom a modernista konszenzus diszkurzív korrekcióját, s háromféle értelemre szűkíteni le a 18. század végi kezdet tételét: - Egyfelől, a tizenkilencedik század közepére – második felére intézményesülő úgynevezett „nemzeti tudományok”, azaz különféle diszciplínáknak a magukat a nemzeti múltba beírni igyekvő diskurzusai egyöntetűen úgy vannak megalkotva, hogy azokban az általam is említett korszak nagy vízválasztónak tűnik; - Másfelől, ebben a korszakban számos tényező szinte véletlen találkozására, illetve bonyolult interakcióira lehetünk figyelmesek, amelyek mind hozzájárultak annak a tartósan 10
fennmaradó konfigurációnak a létrejöttéhez, amelyet itt nemzeti történelemnek nevezünk. Úgy képzelhetjük el ugyanis a nemzeti történelem nyelvét mint egy nagy kavargó áramlást, amely kezdetben számos külön folyam összefolyásából alakul ki, hogy aztán immáron újabb ágakra szakadva mégis egyetlen összetartozó egység maradjon. - S végül, a harmadik ok, amiért a nemzeti történeti politikai nyelv történetének kezdetét a 18-19. század fordulójára keltezhetjük, az elmúlt kétszáz év politikai kultúrájának viszonylagos egységet biztosító kontinuitás. A bevezető rész után következnek az elemzések, amelyek nem egyetlen folyamatosan összefüggő narratívába rendezik az 1989 és 1993 közötti politikai diskurzus történetét, hanem esettanulmányok formájában, némiképp pointillista technikával mutatják be az antalli pillanat jellemző epizódjait. A Második rész három esettanulmányában a hangsúly a nemzeti történelem mint politikai nyelv korai szerepén és az 1945-47-es korszakhoz való viszonyon van. A IV. fejezet a köztársasági elnöki intézmény létrehozása körüli kerekasztalon belüli vitákat elemzi. E vita jelentőségét egyrészt az adja, hogy itt nem egyszerűen szimbolikus módon kerül elő a nemzeti történeti folytonosság, hanem mint egy intézményes kérdés megoldásának lehetséges módja, mégpedig sikerrel, másrészt itt válik a nemzeti történelem a politikai viták egyik centrális elemévé (sikere folytán). Nem egyetlen nagy fordulópont ez persze, hanem egy folyamat jellemző és kiemelkedően fontos pillanata, de éppen ezért igazán érdemes a figyelmünkre. S azért is, mert sokat elárul a nemzeti történelem mint politikai nyelv lehetőségeiről 1989-ben: egyfelől szinte mindenki meglepődik, amikor egy történeti érvekkel operáló javaslat hangzik el, másfelől igen nagy népszerűségre tesz szert, harmadrészt egy a nemzeti történelem közjogi-történeti tradíciójában meghatározó fogalom, az államfő problémájára ad az előzményekhez képest innovatív, de mégiscsak az előzményekre támaszkodó megoldást, s negyedszer, mint a politikai kompromisszum eszközét használják. Az ügy további érdekessége, hogy ezt tekinthetjük Antall József egyik első és kivételesen sikeres politikai fellépésének, amit az sem ront le egészen, hogy az NKA végül csak részleges kompromisszumot köt, mert az 1990-es MDF-SZDSZ megállapodás is visszatér az antalli javaslathoz mint közös alaphoz. Az V. fejezet egy szimbolikus pillanat bemutatása: az 1990. május 2-i országgyűlési alakuló ülés felszólalásait elemzi, mert ezek bizonyos visszatérő fogalmak (nemzet, ünnep, egység, történelmi pillanat) eltérő használatával a nemzeti történelem különféle tradíciói közötti, ezen az ülésen csupán lappangva jelenlévő feszültséget jelzik, ami sok mindent 11
megmagyaráz abból, miért nem válhatott, miért nem vált integráló szerepűvé a politikai diskurzuson belül a nemzeti történelem nyelve. Szűrös Mátyás, Varga Béla, Vörös Vince, Kéri Kálmán felszólalásai elméletileg a „folytonos újrakezdések” antalli koncepcióját voltak hivatva demonstrálni, de valójában legalább ennyire szóltak a mélyben egymásnak feszülő szemléleti különbségekről. A VI. fejezet a földkérdéssel foglalkozik, de e szerteágazó vitának csupán egyetlen kiragadott szeletére koncentrál, a kormányprogram vitájára, amelyben azonban már jól kimutathatóak a földkérdésben rejlő nyelvi problémák: láthatjuk azt, miként lesz a földkérdés egy etnoradikális fogalmakkal leírt 45-47-es állapot és az azzal rivalizáló szociologizáló értelmezés konfliktusává, miközben a nemzeti történeti közvetítési kísérlet (amely az 1990. áprilisi MDF-FKGP megállapodás retorikájában mutatható ki igazán), szemben a köztársasági elnöki üggyel, elsikkad. S mivel a vitának ez is egy fontos aspektusa, a fejezet végén kitérek arra a bizonyos értelemben ironikus mozzanatra is, hogy a reprivatizációsból kárpótlásivá alakuló
ügy
„megoldása”
végül
lényegében
annak
a
szociologizáló
nyelvi
kritériumrendszernek az érvényesülését eredményezi, az Alkotmánybíróság hathatós közreműködése révén, amelynek használói eredetileg a föld mindenféle felosztásával szemben érveltek. Ezt követően a Harmadik részben azt mutatom be, miként válik a Horthy-rendszerhez való viszony a nemzeti történelem szinte minden más aspektusánál előbbre való kérdéssé, s egy jobboldali autoritariánus fordulat lehetőségének megfogalmazását lehetővé tevő nyelvi eszközzé. A VII. fejezet a címervita parlamenti szakaszával foglalkozik, 1990 nyarának történéseivel. E vita érdekességét az adja egyébként, hogy benne a Horthy-rendszer körüli polémiát meghatározó ellentét a legitimitást hangsúlyozó közjogi-történeti beszédmód és a forradalmak hagyományát hangsúlyozó beszédmód között döntő szerepet játszik, de a kétharmados többséget igénylő törvény elfogadása azt jelzi, hogy ez a dichotómia ekkor még nem vált a politikai táborokat egyértelműen elhatároló identitáspolitikai eszközzé, sibbólethjévé. Mi több, számos feltűnő átszavazással is találkozhatunk a vitában: az MDF-ből Szabad György és Varga János is Kossuth-címer párti volt, az SZDSZ-ből pedig Tellér Gyula foglalt nyíltan állást a koronás változat mellett. S tegyük hozzá, az MSZP és a Fidesz hozzászólói szociologizáló nyelvi fordulatokkal a vita érdektelenségét jelezték. Vagyis, miközben a koronás és a Kossuth-féle címerváltozat közötti ellentét később a rendszerváltás egyik emlékezetes eseménye lett, s már így jelent meg a későbbi politikai és metapolitikai 12
vitákban, az 1990-es címervita még egy olyan pillanatot tükröz, amikor a két beszédmód közötti ellentét nem pontosan ugyanazt a jelentést hordozta, mint amit ez a vita a Horthy-kor körüli polémiák után nyert. A VIII. fejezet az önkormányzati törvény vitáját mutatja be, annak is azt a kezdeti szakaszát,
amelyben
a
történeti
érvek
fontos
szerepet
játszottak.
Mert,
a
kor
diskurzustörténetét rekonstruáló kutató nem kis meglepetésére, ebben az esetben, amelyre gyakran úgy hivatkoznak, mint a teljesen fölösleges történeti érvektől túlterhelt ügyre, valójában, úgy tűnik, a nemzeti történelem mint politikai nyelv lényegesen kisebb szerepet játszott a parlament kétharmada által elfogadott megoldás, az új önkormányzati rendszer kialakításában, mint azt gondolhatnánk. Az elemzés során azt igyekszem bemutatni, milyen okai lehettek ennek a csekélyebb szerepnek, s annak, hogy – szemben a címervitával – a történeti révek gyorsan elvesztették a jelentőségüket. Úgy gondolom, ebben nagy része volt a közigazgatással
kapcsolatos
nemzeti
történeti
nyelvi
tradíciók
alapvetően negatív
örökségének. A vitában felhozott érvek: a centralistáktól Bibóig, egytől egyig a régi közigazgatás éles kritikáján alapultak, és még a tényleges eseménytörténetből nem lehetett egyetlen megvalósult pozitív mintát sem találni, hiszen a helyhatóságok elmúlt kétszáz éves története a félbemaradt reformok idejeként kanonizálódott. Így állt elő az a helyzet, hogy míg az ellenzék egy része és a kormánypártokban is néhányan, a Horthy-kor restaurációjaként utasították el a történeti előzményekhez való visszatérés lehetőségét, a kormánytöbbség, amelynek tagjai néha azzal védték a történeti elnevezéseket, hogy azok mögött nincs semmilyen restaurációs szándék, abban a pillanatban el is hagyta a történeti érveket, amint valamilyen kompromisszum lehetősége körvonalazódott. Úgy is mondhatjuk, a történeti tradíciók vitájában ekkor még a Horthy-rendszer apológiája nem játszott igazán fontos identitásteremtő szerepet. S végül a IX. fejezetben egy mellékesnek látszó, kiragadott eset, a Beszélő hasábjain folytatott Vitányi-vita és a jóval híresebb Csurka-ügy kapcsán azt mutatom meg, hogy miként rendezte újra az ellenzéken belüli viszonyokat a Horthy-rendszer megítélésének előtérbe kerülése. Mindez a nemzeti történelem politikai használatára is rányomta a bélyegét. Mert a tézis, amely szerint az 1992-93-as állapotok a jobboldali radikalizmus felé sodródó konzervatív Horthy-rendszer képét idézik, sokféleképpen is felépíthető volt ugyan, az eszmetörténeti és társadalomtörténeti konstrukcióktól a puszta analógiáig, de ahogy a jobboldali autoritariánus fordulat veszélyéről az ellenzék mindjobban meggyőződött, úgy alakult ez az érv merőben analógiás jellegűvé, hiszen immár a két helyzet közötti azonosság volt csupán érdekes, s amit ki lehetett vele fejezni: a veszély komolysága, míg az okok ehhez 13
képest másodlagossá váltak. A Csurka-ügy különösen azért érdekes, mert a vitákban Csurka alakja maga is átértelmeződött a népi íróból mindinkább a harmincas évek jobboldali radikális publicistáit idéző figurává, új Rajniss Ferenccé (hogy egy konkrét példával éljünk). Lehetséges lett volna itt lezárni az antalli pillanat történetet, esetleg még alaposabban adatolni a diskurzus bemutatott átrendeződését. De ezáltal a kép nem lett volna teljes, hiszen kimaradt volna belőle annak az alternatívának a vizsgálata, amely fontos kezdeményező szerepet játszott a nemzeti történelem felértékelődésében és kudarcot vallott saját történeti konstrukciójának érvényesítésében. Kimaradt volna Antall József politikai koncepciója, amely ugyan meglehetősen elszigetelt, alaposan félreértett jelenség volt az 1989 és 1993 közötti időszakban, de éppen Antall politikai súlya miatt, megkerülhetetlennek bizonyult és provokatívnak. A Negyedik részben ezért vele foglalkozom, amivel egy az is a célom volt, hogy egy másfajta szempontból újrarendezzem kissé a korábban kialakult képet, bizonyos elemeket pedig a helyükre tegyek, amire a megelőző fejezetekben nem volt lehetőség. AZ
ANTALLI PILLANAT
vitáinak áttekintése után most Antall Józseffel foglalkozunk majd, s
azzal, ahogy ő nemzeti történelem és politika viszonyát elképzelte, s ez szükségképpen meg kell változtassa az elemzés hangsúlyait. Eddig ugyanis főként vitákról, az egyszerűség kedvéért többnyire élőszóban elhangzott, alkalmi, s ezért gyakran szinte az értelmetlenségig „kásás” szövegek dialógusáról, s arról, ahogy ezek a textusok kirajzolják az „antalli pillanat” vitáinak kulcsfogalmait, konfrontálódó álláspontjait és a történések dinamikáját. A következő három fejezetben viszont egyetlen szerző szövegei kerülnek elő, s ez jóval elmélyültebb és árnyaltabb tárgyalást tesz lehetővé, ami könnyen azt a látszatot keltheti, mintha Antall lenne a nemzeti történelem legreflektáltabb politikai használója, afféle teoretikusa. Ez azonban nincs így. Igaz, talán Antall képviselte legkövetkezetesebben, s ehhez képest igen árnyaltan és innovatívan azt az álláspontot, amely igenelte a nemzeti történeti kontinuitáshoz való visszatérést, de a kitüntetett figyelem oka nem is annyira ez, mint inkább az Antallt a politikai ellenfeleitől elválasztó nyelvi távolság és az ebből fakadó kölcsönös meg nem értés. Ezért amikor nagy figyelmet fogunk szentelni politikai kijelentései részleteinek, ez nem azért van, mintha Szabó Miklós, Fejtő Ferenc, Litván György és mások írásaiban nem találhattunk volna elég figyelemreméltó dolgot, hanem mivel az „antalli pillanatot” semmi sem jellemzi jobban, mint az Antall-szövegek empatikus olvasatainak feltűnő hiánya. A cél nem egy koherens gondolati konstrukció azonosítása és bemutatása, ezzel ugyanis meghamisítanánk a politikai diskurzus működését. Csupán Antall politikai nyelvhasználatának sajátosságát megalapozó
14
komplex, néha igen finoman strukturált fogalmi hálójának bizonyos részleteit fogjuk vizsgálni. A
X.
fejezet
témája
a
nemzeti
történelem
szerepe
a
politikai
közösség
önmeghatározásában Antallnál. Itt a következő Antall-idézet jelenti a kiindulópontot: „Aki azt mondja, hogy ez a kormányzat vagy ez a politikai erő konzerválni akar vagy visszaállítani valamit a múltból, az kérem nem a valóságot mondja. De az tény, és ezt soha nem tagadtuk, hogy igenis a kontinuitás mellett vagyunk, az értékek kontinuitása mellett, és amellett, hogy amit a nemzet fejlődésében az organikus fejlődéssel szemben erőszakkal tettek, és erőszakkal vágtak szét ebben a kontinuitásban ereket, gyökereket, azt igenis helyre kell állítani. Mert a mi politikai kultúránk, a mi politikai örökségünk igenis kapcsolódik az előző magyar politikai kultúrához. Politikai kultúránkban évszázadokra megyünk vissza... Miért baj az, hogy mi a XIX. század nagyszerű magyar politikai kultúráját, Széchenyitől Kossuthig, Deáktól Eötvösig és sorolhatnám tovább, azt tartjuk alapnak, amire építünk, és azt folytatjuk? És magunkénak valljuk a későbbi korszak, a 67-es kiegyezés után azokat az értékeket, azokat a politikusokat, akik a diplomáciában mint Andrássy Gyula, nemzetközi jelentőségűek voltak. Wekerle az általános politikában és a gazdaságpolitikában Baross Gábor. Soroljam tovább? Miért röstellnénk? És amikor a Horthy-éráról szólunk, nem vissza akarunk állítani valami elavult régit, és nem valami nosztalgia fűt bennünket, csak egyszerűen helyre akarjuk állítani az igazságos megítélést. Azt mutatjuk be, hogy mik voltak akkor az értékek, és az elmúlt másfél évszázadban külpolitikától, gazdaságpolitikától társadalompolitikától, egészségpolitikáig mit nyújtottak. Természetesen mi együtt tárgyaljuk, és együtt gondolkodunk arról, akik a kormányzásban igyekeztek megtenni azt, amit lehet vagy íróként a szociográfiai irodalomban, vagy akár az ellenzék körében végezték el. Ez mind közös örökségünk. És hogyha valaki ezt a nagy közös örökséget folytatja, akkor igazán nem kell azzal vádolni, hogy restaurációs törekvései vannak, valamiféle reakcionárius eszméket vall. De hát engedtessék meg már nekünk, hogy a magyar történelmi múltat tekintsük elődünknek és ne az orosz történelmet, ahogy az elmúlt negyven évben. Ez egy nemzet azonosságtudatához hozzátartozik. Igazán nem tartozott a múlt nagy brit családjai közé Disraeli, a későbbi lord Beaconsfield, és ő mondta azt, hogy a múlt a hatalom része. Ő ezt kívülről nézte. De felismerte ennek igazát. És Nagy-Britannia akkori átfogó politikai szemléletének egyik legnagyobb képviselőjévé tudott lenni, mert tudta, hogy a múlt az kötelez, és a múlt, ha vannak gyökerek, akkor az egy nemzetet szilárddá tesz, és képessé teszi arra, hogy viharos időkben, nehéz körülmények között is képes legyen a hajóját átvezetni a legnehezebb útszakaszokon.” (kiem. SzZG)
Ezzel kapcsolatban azt igyekszem megmutatni, hogy a „szerves egység” és az „értékek kontinuitása” fogalmai miként tették Antallnak, a restaurációs vádakkal szemben alkalmazott retorikájában a múlthoz való viszonyt minden politikai cselekvés – rugalmas, az innovációt is magába fogadó – mércéjévé, s hogyan használta gondolatmenetének felépítéséhez Antall a nemzeti történelem nyelvének bizonyos tradícióit, így Dávidházi Péter irodalomtörténész munkájának továbbgondolásaként bevezetett fogalmakkal élve: a vindikációt és a nemzeti mitológiát, kialakítva mintegy egy „nemzeti politikatudományi” kánont. A történet egyik legérdekesebb pontja, hogy Antall gondolatmenetének elfogadtatásában erős korlátot jelentett az a tény, hogy széles körben osztott előfeltevésként tekintett egy ugyan ismerős elemekből felépített, de végeredményében meglehetősen egyedi konstrukcióra. A XI. fejezet arról szól, hogy Antall miként alkalmaz egy érdekes konstrukciót: a nemzeti történelem nyelvébe integrált reálpolitika koncepcióját. Ezt jól fejezi ki az alábbi idézet:
15
„Azért egy ország mégsem tévesztendő össze a Népstadionnal, ahol 22 ember fut, és régen 80 ezer kiabált. Hát a kiabálók mindig azt mondják, hogy hová rúgjad azt a labdát vagy kinek passzold át. Akik ott voltak és játszottak, azok tették azt, amit lehetett, és igenis, azért tették, hogy ma itt lehessünk. Nem hazudtunk, nem mondtunk mást, megmondtuk, hogy milyen nehéz lesz, pedig ez csak az egyik, ami a mi feladatunk.”
Hogy mennyire központi szerepet játszik Antall gondolkodásában modell és valóság, cél és lehetőség viszonyának kérdése, azt jól mutatja, hogy nem csak Eötvös-tanulmánya viselte ezt a címet: Modell és valóság, de a politikai végrendeleteként is kezelhető gyűjteményes életműkiadás is, amelyben a tudományos és politikai szövegei egyaránt össze voltak gyűjtve. Ezekből a szövegekből pedig kirajzolódik egy viszonylag következetes fogalomhasználat, amely az „igazságos megítéléstől”, a „politikai morálon” át a „kompromisszumig” terjedően jelöli ki ennek a nemzeti történelem mércéjéhez igazított reálpolitikai koncepciónak a főbb kérdéseit, s amelyben természetesen jelentős különbségeket találhatunk attól függően, hogy a múlt felett ítélkező történész, a politikuselődökre emlékező politikus vagy a politikai cselekvést a nemzeti történelemből magyarázó politikus szerepét játszotta el Antall. De ezek a hangsúlykülönbségek mégis elhanyagolhatóak a nyelvhasználat és a vele együtt járó politikakép következetessége mellett. Arról is beszélek ebben a fejezetben még, hogy ez a nemzeti történelemnek alárendelt reálpolitika korántsem egyedülálló a nemzeti történelem nyelvének történetében, de azoktól – Szekfű Gyula metapolitikai írásaitól és a függetlenségi tradícióhoz kapcsolódó „nemzeti abszolutizmus” koncepciójától – több ponton is eltér, s ez alighanem jól magyarázza hatástalanságát, amit leginkább Antall külpolitikájának önképe és külső megítélése közötti feszültségen lehet lemérni. S végül a XII. fejezetben két kérdés, az MDF belső tagolódásáról adott antalli definíció, ehhez kapcsolódóan a szociális piacgazdaságnak, a felekezeteknek, a néppártiságnak és a népi-urbánus szembenállásnak tulajdonított szerep, illetve a közigazgatás antalli értékelése kapcsán lesz szó róla, hogy miként alkotta meg Antall József a maga válaszát a rendszerváltás utáni politikai teendők kérdésére, amely, ironikus módon, számos ponton, nagyon is emlékeztet a politikai ellenfelei elképzeléseire, de éppen az ehhez adott nemzeti történeti fogalmi apparátus és az abból felépített történeti konstrukció tette összeférhetetlenné azokkal. Végül a disszertáció utolsó, igen rövid részében áttekintem az antalli pillanat történetét és jelzem, milyen módon volna lehetséges továbbgondolni az antalli pillanat tézisét. Antall halála és a politikai térkép átrendeződése az 1994-es választásokat követően egyszerre lezárta az antalli pillanatot, a politikai vitákban pedig kezdetét vette a szociologizáló nyelv dominanciája, aminek aztán csak az 1998 után kezdődő újabb fejlemények vetettek véget. De jelentette-e ez vajon a nemzeti történelem kikopását a magyar politikai kultúrából?
16
Nemigen. Bár a 90-es évek második felét inkább a nemzeti történelem késő Kádárkorban kialakult, funkcionálisan korlátozott (kommemoratív vagy fesztív) használata jellemezte, amelynek legfontosabb célja a nemzeti konszenzus kifejezése, s bár úgy tűnik, 1998 után a Fidesz historizáló gesztusai is inkább valamiféle „neonacionalista” ideológiába illeszkedtek vagy részei voltak a morális megújulás retorikájával operáló újkonzervatív nyelvi forradalomnak, míg a politikai kultúra sokáig szinte láthatatlan maradó bugyraiban egy újfajta szinkretikus, elsősorban újpogány elemekkel dolgozó historizáló radikalizmus1 létezett, azért a nemzeti történelemről nem mondhatjuk, hogy eltűnt volna. Csupán az a kísérlet ért véget, amely a nemzeti történelmet a politikai diskurzus domináns, a politika minden területén alkalmazható, minden egyéb beszédmód integrálására képes köznyelvévé kívánta tenni. Ezeknek a további fejleményeknek a vizsgálata azonban már egy egészen új kutatást jelentene, amely ugyan profitálhatna az „antalli pillanat” ismeretéből, de a bekövetkezett nagy átrendeződések miatt nem folytathatná problémátlanul ott, ahol ez a történet befejeződik. Sok minden változott meg azóta: a politika diszkurzív tere többször is alaposan átrendeződött, s sokban változott a társadalmi kommunikáció folyamata is, például az internetnek köszönhetően. Egy, a folytatásra vállalkozó kutatásnak sokkal kevesebb teret kellene szentelnie a parlamenti vitáknak, mint az internet páratlanul gazdag textuális univerzumának. De, amennyiben az „antalli pillanat” történetét folytatni szeretnénk, minden bizonnyal megtehetnénk, hogy nem az időben előre, hanem visszafelé indulunk el. A nemzeti történelem diskurzustörténete (mint általában az eszmetörténet) nemigen támaszkodhat nagyívű konstrukciókra, áttekinthető, jól kezelhető forráskiadványokra (a számos értékes munka ellenére sem), „újraírás” helyett egy ilyen vállalkozásnak a hiányzó előzmények megalkotására kellene törekednie. Mert bár az utóbbi időben valóban születnek érdekes és nagyívű munkák, mint Schlett István, Takáts József vagy Trencsényi Balázs munkáiban, ezekből még mindig nemigen rajzolódtak ki a magyar politikai diskurzus történetének egységes narratívái. Illetve, a „politikai gondolkodás sajátosságaira” összpontosító schletti vállalkozás, a modern ideológiák hazai történetét bemutató Takáts-könyv vagy a magyar fejleményeket a modernitás kialakulásának Kelet-Közép-Európai kontextusába ágyazva tárgyaló Trencsényi-munka figyelemreméltó szempontok szerint rendezi újra a történeti kutatásokból jól ismert szereplőket és nézeteket, de amire gyakorlatilag egyikük sem
1
Megvan ennek a szubkultúrának a maga kontinuitása, kánonjában komoly helyet foglalnak el régi szövegek (az emigrációból, a 30-as évekből stb.), újdonsága inkább abban áll, hogy milyen erős pozíciókra tesz szert a nyilvánosságban, amit a 2003-as csíksomlyói István, a király előadás éppúgy demonstrált, mint a 2006 őszén színre lépő mozgalmak retorikája.
17
vállalkozik (érdekes módon talán még leginkább a doyen, Schlett István), hogy különösképpen kinyissák a nagy nevek alkotta történeti kánont. A nemzeti történelem diskurzustörténetét tehát elsősorban úgy volna érdemes megírni, hogy az ne csupán egy új szempontot vezessen be, de igyekezzen új szereplőkkel is gazdagítani a narratívát. Elvégre meglehet, hogy a könyvtárigazgató id. Bibó István, a lapszerkesztő Cseh István vagy a közjogász Molnár Kálmán (hogy három Horthy-kori szerzőt említsünk) talán kevesebbet mondhatnak számunkra a diskurzustörténet fordulópontjairól, de annál többet a mindennapokról. Amire még egy ilyen vállalkozásnak törekednie kellene, az az, hogy interdiszciplináris legyen, hiszen a nemzeti történelem, bármennyire is politikai jelenség, egyúttal áthatja a magyar kultúra majd minden szegmensét. De hogy akár egyik, akár másik folytatási lehetőség nagymértékben attól is függ, miként ítéli meg az olvasó ennek a munkának a tudományos relevanciáját.
18
5. A TÉMÁBAN RELEVÁNS PUBLIKÁCIÓK Könyvfejezetek
Idő, politika, történelem: Diszkurzív politológiai esettanulmány. In: Menyhért Anna Vaderna Gábor: „Amihez mindenki ért” A JAK 2005. évi Tanulmányi Napok anyaga. Budapest: JAK-L'Harmattan. 2006. 250-273. p Újkonzervatív forradalom: A nyelvi innováció stratégiája az 1998-as kormányprogram vitájában. In: Szabó Márton (szerk.): Fidesz-valóság: Diszkurzív politikatudományi elemzések a Fideszről. Budapest: L'Harmattan. 2006. 99-128. p Egy metapolitikai diskurzus: a Fidesz-Magyarország a Mozgó Világban. In: Szabó Márton (szerk.) Fidesz-valóság: Diszkurzív politikatudományi elemzések a Fideszről. Budapest: L'Harmattan. 2006. (társszerző: Pál Gábor) 211-234. pp A civil társadalom mint politikai nyelv a rendszerváltó vitákban: Az 1989-es kerekasztal-tárgyalások. In: Szabó Máté (szerk.): Civil társadalom: elmélet és gyakorlat. Budapest: Rejtjel. ELTE ÁJK Politológiai Doktori Iskola könyvsorozata 1. kötet. 2005. 171-188. p
Tanulmányok
Történelem és politika az önkormányzati vitában: Az 1990-es önkormányzati törvény vitájának diszkurzív elemzése. Századvég. 2006. tél. 42. sz. 3-36. p. Tar Sándor halála: Diszkurzív politológiai elemzés. Ex-Symposion, Tar Sándor tematikus szám. Szilágyi Zsófia (szerk.) 2006. október. 33-45. p. „Két verzió áll előttünk”: Diszkurzív politológiai esettanulmány a címervitáról. Társadalom és politika, 2006. november. „A közjogi folytonosság házában”: A nemzeti történelem Antall József felfogásában. 2000, 2005. 1. 44-53. p
Recenziók
Szűcs Zoltán Gábor: Non, Sire. C’est une... (Trencsényi Balázs: A politika nyelvei: Eszmetörténeti tanulmányok. Argumentum Kiadó – Bibó István Szellemi Műhely, Budapest, 2007). Politikatudományi Szemle. 2007. 4. sz. 155-153. p Szűcs Zoltán Gábor: A történetírás uralkodó eszméi. (Gángó Gábor: Eötvös József Uralkodó eszméi. Kontextus és kritika, Eszmetörténeti könyvtár 5., Argumentum Kiadó - Bibó István Szellemi Műhely, Budapest, 2006.) Politikatudományi Szemle. 2007. 2. sz. 155-162. p Szűcs Zoltán Gábor: A jelenkortörténész távcsöve. (Standeisky Éva: Gúzsba kötve. A kulturális elit és a hatalom. Budapest, 1956-os Intézet - Állambiztonsági Szolgálatok Levéltára, 2005.; Rainer M. János (szerk.): A monori tanácskozás. 1985. június 14-16. Budapest, 1956-os Intézet.) Politikatudományi Szemle. 2006. 2-3. sz. 155-162. A nemzetvallás mint szimbolikus politika (Gerő András: Képzelt történelem. Fejezetek a magyar szimbolikus politika XIX-XX. századi történetéből. Budapest: PolgArt Kiadó, 2004.) Politikatudományi Szemle, 2005. 1. sz. 269-280. p
Working papers
19
Archives and Institutes Concerned with Contemporary Hungarian History. In: „Das Andere Osteuropa von den 1960er bis zu den 1980er Jahren. Berichte zur Forschungs- und Quellenlage. Forschungstelle Osteuropa Bremen Arbeitspapiere und Materialen. Nr. 95. – Mai 2008. 101-108. p A diszkurzív politikatudomány mint politikai diskurzustörténet: Tudományszemléleti és módszertani esszé. Műhelytanulmányok 2. Digitális Archívum. 2008. What does ’people’ mean? In: Márton Szabó (ed.): On Politics: Rhetoric, Discourse, and Concepts. Working papers. Digitális Archívum. Budapest: MTA Politikai Tudományok Intézete. 2006. 5-17. p Politics of Time: Questions of Political Conceptualisation of History. In Márton Szabó – Zoltán Gábor Szűcs: Discourse and Politics: Two essays in Political Discourse Studies. Working papers. Digitális Archívum. Budapest: MTA Politikai Tudományok Intézete. 2006. 4. 14-25. p
Konferencia-előadás magyarul és angolul
2007. június 22-23.: Politológus Vándorgyűlés, Történelem és politika kapcsolata szekció. Előadás: Közjogi folytonosság, nemzeti megbékélés, kompromisszum 2006. szeptember 2.: On Politics: Rhetoric, Discourse and Concepts: A seminar with Finnish and Hungarian political scientists, historians and students, Collegium Budapest. Előadás: What does 'people' mean? The traditions and horizons of a political concept in the context of the Hungarian democratic transition. 2006. június 24.: Politológus Vándorgyűlés, A kormányzás értelmezései és értékelései-szekció, Noszvaj. Előadás: A kormányzás eltérő értelmezései az 1990-es önkormányzati törvény vitájában. 2006. április 27.: An International Doctoral Course on Conceptual Struggles on Suffrage, Voting, Elections, Parliament and Citizenship, Berlin. Előadás: Redescribing statehood and revolution 2005. október 14.: Politikai Diskurzuskutató Központ konferenciája, a „FIDESZVALÓSÁG Diszkurzív politikatudományi megközelítések”, Budapest. Előadás: Újkonzervatív forradalom. A nyelvi innováció stratégiája az 1998-as kormányprogram vitájában. 2005. szeptember 9.: ECPR 2005 Conference in Budapest, Art and Politics szekció. Előadás: Pop-cult, politics, national history. The case of a rock opera
20
Abstract In my thesis (consisting of a theoretical and methodological introduction and nine case studies) I try to analyze the role the historical arguments played in the political discourse of the early 1990s Hungary from a historical, contextualist and descriptoe viewpoint. I call this problem ‘Antallian moment’ after the name of the first PM of the freely-elected government between 1990-1993 who was originally a historian and made a lot of historical references in his political utterances. The main point of the thesis is that these historical arguments should be seen as elements of a so called ‘national historical’ political language (the term ‘political language’ refers to J. G. A. Pocock’s methodological conception), one of the major political languages of the discursive politics of the democratic transition structuring of the political debates of those years. This national historical language helped conceptualize the events and processes of the transition in the context of a politico-legal continuity, a conceptualization originated with the political culture of the 19th century national awakening. This way of understanding of the various aspects of democratic transition proposed an alternative to the technocratic-economist, the ethno-radical, and the reason of state political languages of the age, and served as a medium and subject of extensive debates about the way Hungary should follow in the future. These debates in and about national history led to a reconfiguration of the historical traditions relevant to political messages as well as the political divisions of the present.
21
