A páratlanul gazdag Cash család lábai előtt ott hever az egész világ. Habár az amerikai társadalom megbecsülését és csodálatát élvezik, van valami,

A páratlanul gazdag Cash család lábai előtt ott hever az egész világ. Habár az amerikai társadalom megbecsülését és csodálatát élvezik, van valami, amit e mesés vagyon révén sem tudhatnak a magukénak, ami pénzen nem megvásárolható: a nemesi cím. A ház úrnője, Mrs. Cash ezt igyekszik biztosítani egyetlen gyermeke, a páratlan szépségű Cora számára. A lányt ugyan udvarlók hada veszi körül, minden idegszálával azért küzd, hogy végre a maga életét élje, és kedvese, Teddy felesége legyen, édesanyja elképzelései azonban felülírják terveit. Egy tragikus kimenetelű vendégséget követően Angliába hajóznak, hogy a valódi nemesek hazájában leljék meg a boldogságot: Mrs. Cash a cím megszerzésével, Cora pedig az igaz szerelem megtalálásával. Egy váratlan baleset azonban teljesen felforgatja a lány életét. Az angol nemesek meglehetősen zárt világába ugyan bebocsátást nyernek, ám megannyi ármányt és akadályt kell leküzdeniük a boldogság felé vezető rögös úton. Daisy Goodwin szellemes és részletgazdag regénye a 19. század végi Amerika és Anglia intrikákkal és szenvedéllyel teli világába vezeti el az olvasót.

Daisy Goodwin

ÁRTATLAN SZÉPSÉG

General Press Kiadó ALAPÍTVA 1988-BAN

A mű eredeti címe My Last Duchess Copyright © 2010 by Daisy Goodwin Hungarian translation © Hajnal Gabriella © GENERAL PRESS KIADÓ Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás. A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is. Fordította HAJNAL GABRIELLA Szerkesztette KENYÓ ILDIKÓ A borítótervet ZELENYIÁNSZKI ZOLTÁN készítette ISSN 1586-6777 ISBN 978 963 643 380 2 Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ 1138 Budapest, Viza utca 9-11. fszt. 2. Telefon: 359-1241, 270-9201 Fax: 359-2026 www.generalpress.hu [email protected] Felelős kiadó LANTOS KÁLMÁNNÉ Irodalmi vezető KISS-PÁLVÖLGYI LÍDIA Művészeti vezető LANTOS KÁLMÁN Felelős szerkesztő SZABÓ PIROSKA Készült 25 nyomdai ív terjedelemben, Kiadói munkaszám 3412-12 Nyomdai előkészítés TORDAS ÉS TÁRSA Kft. Ez a könyv a debreceni könyvnyomtatás több mint négy évszázados hagyományait őrző ALFÖLDI NYOMDA Zrt.-ben készült Felelős vezető György Géza vezérigazgató

Apámnak, Richard Goodwinnek – eszményi olvasómnak

Elhunyt nőm, a hercegnő ez a kép Itt a falon. Robert Browning: Elhunyt nőm, a hercegnő Ferrara. Ford. Szabó Lőrinc Az amerikai lánynak az az előnye angol testvérével szemben, hogy megvan mindene, ami a másikból hiányzik. Nemes Amerikaiak, 1890

Első rész LADY FERMOR-HESKETH Miss Florence Emily Sharon, a néhai nevadai szenátor, William Sharon leánya. Született 186-. Házasságra lépett 1880-ban Sir Thomas George Fermor Fermor-Heskethszel, Hesketh hetedik albárójával; aki született május hava kilencedik napján, az Úr 1849. esztendejében; őrnagyként szolgált Őfelsége ezredének negyedik zászlóaljában; Northamptonshire főszolgabírója, alispánja és békebírája. Utódaik: Thomas: született november havának 17. napján, az Úr 1881. esztendejében. Frederick: született az Úr 1883. esztendejében. Családi birtokok Rufford Hall, Omskirk, valamint Easton Neston, Towcester. Címüket 1761-ben nyerték. A család 700 évvel ezelőtt telepedett le Lancashire-ben. Nemes Amerikaiak. Azon amerikai hölgyek listája, akik előkelő ranggal rendelkező, külföldi házastársat választottak, 1890

Első fejezet A kolibris ember

Newport, Rhode Island, 1893. augusztus

A vendégfogadási idő a végéhez közeledett, ezért a kolibris ember csak el-elvétve botlott egy-két hintóba, amint kordéjával végigmasírozott a newporti udvarházak és az Atlanti-óceán között húzódó szűk úton. A newporti hölgyek aznap délután korán véget vetettek a kártyapartiknak; néhányan azért, hogy a szezon utolsó és egyben legfontosabb báljára készülődjenek, mások azért, hogy ezt a látszatot keltsék. Az általában zsibongó és nyüzsgő Bellevue Avenue szinte kihalt, a New York-i elit várakozással telve várta a közeledő estét, egyedül a sziklákhoz csapódó hullámok monoton morajlása törte meg a csendet. Már esteledett, ám a sziklák mentén egymás mellett sorakozó, egymással a legfinomabb sütemény címéért versengő, esküvői tortákra hasonlító méretes házak fehér, mészkő borítású homlokzata még mindig ontotta magából a napközben beszívott forróságot. A kolibris ember azonban kopott frakkjában és szebb napokat látott, mára viharvert, szürke keménykalapjában nem állt meg, hogy megcsodálja Breakerék verandáját vagy a Beaulieu-udvarház tornyocskáit, nem volt kíváncsi Rhinelanderék tiszafák alkotta sövényen és aranyozott kapukon át megpillantható szökőkútjaira sem. Csak rótta tovább az utat, közben egyfolytában fütyörészett, és a lesötétített kalitkában rejtőző szerzeményeinek csettintgetett, hogy utolsó útjukon ismerős zaj kísérje őket. Kisvártatva úti céljához, a francia főúri kastélyok stílusában épült udvarházhoz érkezett: a Sans Souci a „legek” utcájának leghatalmasabb és legtökéletesebben kivitelezett építménye volt, a Cash família nyári rezidenciája. Egyik tornyán az Unió zászlaja lobogott, másik tornyát a Cash família családi címere díszítette. Megállt a kapuőrnél, aki az egy kilométerre található istálló bejáratára mutatva igazította útba. Míg átsétált az udvar másik oldalára, narancsszínű fények villantak fel a sápatag szürkületben; a házat és az udvart átszelő inasok borostyánszín selyemmel burkolt kínai lámpásokban gyújtottak világosságot. Amint elhaladt a terasz mellett, elvakította a lenyugodni készülő napnak a bálterem hosszúkás ablakain megtörő utolsó sugara. A tükörteremben – amely a Versailles-ban már megfordult látogatók elmondása szerint lenyűgözőbb volt, mint az eredeti – az aznap esti bálra legalább nyolcszáz meghívót kiküldő Mrs. Cash végtelenszer visszatükröződő önmagát szemlélte. A nap eltűnésére várva lába toppantásával adott hangot türelmetlenségének, égve a vágytól, hogy a bálra készíttetett öltözetét végre teljes pompájában is megcsodálhassa. A mellette álló Mr. Rhinehartnak gyöngyözött a homloka az izzadságtól, talán jobban is, mint ahogy azt a hőség indokolta volna. – Szóval akkor csak meg kell nyomnom ezt a gumiszelepet, és fényárba borul az egész? – Nos, tulajdonképpen igen, Mrs. Cash, csak határozott mozdulattal megragadja a kioldót, és a fények földöntúli ragyogásba borítják. De szabadjon emlékeztetnem, hogy a mutatvány

DAISY GOODWIN

7 ÁRTATLAN SZÉPSÉG

nem lesz valami hosszú életű. Az elemek meglehetősen ormótlanok, így csak annyi van belőlük a ruhán, amennyivel még akadálytalanul mozoghat. – Mennyi időm van, Mr. Rhinehart? – Nehéz megmondani, de minden bizonnyal öt percnél nem több. Ha ennél több lenne, nem kezeskedhetnék a biztonságáért. De Mrs. Casht ez már egyáltalán nem érdekelte. Ha valami, hát akkor a korlátozások teljesen hidegen hagyták. A naplemente vörös ragyogása végre valahára elenyészett a sötétségben. Eljött az idő. Bal kezével megmarkolta a gumiszelepet, majd finom sercegést hallott, amint a ruháját díszítő százhúsz és a diadémját ékesítő ötven lámpácska életre kelt. Az egész olyan volt, mintha a tükörborítású bálteremben tűzijáték gyúlt volna. Ahogy lassan körbefordult, úgy festett, akár a newporti kikötőben kivilágított jachtok, amelyeket a német császár közelmúltban lezajlott látogatásának tiszteletére díszítettek fel. Hátulról éppoly lenyűgöző látványt nyújtott, mint szemből; ruhájának a válláról aláhulló uszálya az éjszakai égbolt egy darabjának tetszett. Mrs. Cash több mint elégedetten bólintott, és a fények kialudtak. – Pontosan ezt a hatást vártam. Küldheti a számlát. A villanyszerelő egy tisztának egyáltalán nem nevezhető zsebkendővel megtörölte homlokát, biccentésfélét mímelt, és távozni készült. – Mr. Rhinehart! – A csillogó parkettán álló férfi hirtelen mozdulatlanná dermedt. – Bízom benne, hogy olyan diszkréten kezelte a dolgot, ahogyan arra megkértem. Természetesen ez nem is volt kérdéses. – Ó, hogyne, Mrs. Cash. Teljesen egyedül készítettem, ezért sem lettem kész hamarább. Esténként tudtam csak dolgozni rajta, amikor már minden segédem hazament a műhelyből. – Remek. Ezzel Mrs. Cash útjára bocsátotta a férfit. Átvonult a tükörterem másik végébe, ahol két inas csak arra várt, hogy ajtót nyisson neki. Mr. Rhinehart a márványlépcsőn lefelé sétálva izzadó tenyerének nyomát a hideg korláton hagyta.

A kék szalonban Cora Cash minden idegszálával az olvasott könyvre figyelt. Bár nehezére esett rokonszenveznie a regények többségével – és jelentéktelennek tetsző nevelőnőikkel –, a mostani mégis érdekfeszítő olvasmánynak ígérkezett. A hősnő, Emma Woodhouse, akárcsak Cora, „csinos, okos és gazdag” volt. Cora tisztában volt saját bájával – az újságok folyton „páratlan Miss Cash”-ként emlegették. Eszes is volt – három nyelven beszélt, és az algebrával is jól boldogult. Ami pedig a gazdagságát illette, nos, kétségkívül gazdagnak számított. Emma Woodhouse sosem volt olyan tehetős, mint Cora: nem aludt olyan baldachinos ágyban, amely valamikor Madame du Barryé volt, és főleg nem olyan szobában, amely a falakból áradó festékszagot leszámítva tökéletes mása volt Mariè Antoinette Kis-Trianon kastélyban berendezett hálószobájának. Emma dísztermekben tartott táncmulatságokra járt, nem pedig puccos jelmezbálokra, amelyeket kifejezetten erre a célra épített báltermekben rendeztek. Emma Woodhouse mindemellett anyátlan árva volt; Cora számára ez azt jelentette, hogy a hölgy nemcsak csinos, okos és gazdag, de egyúttal független is. Miss Cashről ezt egyáltalán nem lehetett elmondani, hiszen ebben a pillanatban is egyenesen maga elé tartva olvasta könyvét – gerincéhez ugyanis acélrudat szíjaztak. Sajgott már a karja, és semmire sem vágyott jobban, minthogy leheveredhessen Madame du Barry ágyára, édesanyja azonban szentül hitte, hogy napi kétórányi, gerincerősítőben töltött időtől – még ha csak amerikai is, de – hercegnői tartása lesz lányának, és Corának – legalábbis egyelőre – nem volt más választása, mint eme meglehetősen kényelmetlen testhelyzetben folytatni az olvasást.

DAISY GOODWIN


Ezzel egy időben, legalábbis Cora legjobb tudomása szerint, édesanyja éppen a bál előtt tartandó vacsora ültetésrendjét ellenőrizte, addig trükközve az asztaltársaság ülőhelyeinek kijelölésével, hogy negyven prominens vendége pontosan átérezze, Mrs. Cash milyen fontos szerepet tulajdonított nekik a meghívott vendégek sorában. Meghívást nyerni Mrs. Cash jelmezbáljára felért egy megtiszteltetéssel, az azt megelőző vacsorán való részvétel azonban csak kevesek kiváltsága lehetett, nem beszélve arról a valóban kitüntető figyelemről, ha valaki vacsoráját az asztalnál Mrs. Cash közvetlen szomszédságában költhette el. Amióta egyszer látta, hogy a walesi herceg és hercegnő nem az asztal két hosszanti végén, hanem mindig széltében középen, egymással szemben ülnek, ő maga is jobb szeretett szemben ülni férje urával a vacsora idején. Cora sejtette, hogy számára az asztal egyik végén, két hozzá illő, nőtlen férfi között szorítanak helyet, akikkel a vacsora alatt flörtölni lesz kénytelen, de csak oly mértékben, hogy továbbra is megőrizhesse a bálok szépének kijáró hírnevét, ám semmiképp se tegye kockára édesanyjának a lánya jövőjére vonatkozó terveit. Mrs. Cash célja e bállal az volt, hogy a jelenlévők lányát valamiféle felbecsülhetetlen értékű, de érinthetetlen drágakőként csodálják. Egy ilyen csiszolatlan gyémántnak ugyanis legalább egy koronás fő oldalán kell tündökölnie. Közvetlenül a bált követően a Cash család európai körútra indul SS Aspen névre keresztelt jachtjukon. Mrs. Cash soha korábban nem ragadtatta magát oly közönséges viselkedésre, hogy fennen hirdesse: utazásuk valódi célja nem más, mint hogy nemesi rangot szerezzenek Corának. Más newporti hölgyekkel ellentétben soha nem vetemedett arra, hogy előfizessen a Nemes Amerikaiak című képes újságra, amely időről időre közzétette azoknak a nemesi származású, ám vagyonnal nem rendelkező, európai fiatalembereknek a listáját, akik gazdag amerikai menyasszonyt kerestek maguknak. Cora azonban tisztában volt vele, hogy ha az édesanyja valamit a fejébe vesz, nem ismert határokat. A lány a regényt letéve izegni-mozogni kezdett a kényelmetlen gerinchámban. Már épp itt volt az ideje, hogy Bertha jöjjön és kiszabadítsa őt. A pánt mostanra szabályosan a homlokába vájódott – egy erőteljes vörös csíkkal a homloka közepén felettébb ostobán nézett volna ki az esti bálon. A legkevésbé sem bánta volna, ha anyját zavarba hozhatja, de megvolt rá a maga oka, hogy a lehető legjobban fessen. Az európai út előtt ma este nyílt utoljára alkalma arra, hogy Teddyvel dűlőre jusson. A tegnapi pikniken annyira közel kerültek egymáshoz, hogy Cora bizonyosra vette, Teddy meg akarja őt csókolni; csakhogy édesanyja rájuk talált, mielőtt még bármi történhetett volna. Cora ajkára mosolyt fakasztott a gondolat, amint felidézte, édesanyja mennyire beleizzadt a pedálozásba, hogy lépést tudjon velük tartani. Mrs. Cash csak addig tekintette megvetendőnek a kerékpározást, amíg rá nem jött, hogy a lánya azt arra használja, hogy megszabaduljon tőle, így nem kellett hozzá több egyetlen délutánnál, hogy maga is megtanuljon kerékpározni. Minden bizonnyal Cora volt a leggazdagabb, de leginkább meggyötört lány Amerikában. Az esti bál lesz az ő nagy bemutatkozása – most pedig itt áll ebbe a kínzóeszközbe szíjazva, itt volt az ideje, hogy kínjainak valaki véget vessen. Egy határozott mozdulattal felemelkedett, és megrángatta a csengőzsinórt.

Bertha eközben a konyhában múlatta az időt a kolibris emberrel. A férfi Dél-Karolina ugyanazon vidékéről származott, ahonnan ő is, így amikor az évente egyszer Newportba jött, hogy a hölgyek vendégségeit mutatványával különlegessé tegye, Bertha még életben lévő hozzátartozóitól is hozott üzenetet. A lány már vagy tíz éve nem találkozott egyikőjükkel sem, azóta, hogy a tiszteletes magával hozta északra, de néha, amikor azokon a napokon vetődött a konyha környékére, amikor eljött a sütés ideje, és forró, édes illat lengett be mindent, látni és hallani vélte édesanyja kék-fehér csíkos szoknyájának suhogását. Ma már alig tudta felidézni édesanyja arcát, de az illat olyan sebességgel repítette vissza régi DAISY GOODWIN


kunyhójukba, hogy az egy pillanat alatt könnyet csalt szemébe. Eleinte még ajándékokat és pénzt is küldött levelei mellé, abban reménykedve, hogy édesanyja talál valakit, aki felolvassa majd az általa küldött üzeneteket, azután felhagyott ebbéli szokásával: nem akarta, hogy szíve legféltettebb titkait holmi idegen olvassa fel anyjának. – Édesanyja kérte, tudassam önnel, hogy Ezra bácsikája elhalálozott – mondta keménykalapjától megszabadulva a kolibris ember; ez akkor éppúgy lehetett a tisztelet jele, mint azon törekvésé, hogy tökéletes formájú koponyájával elkápráztassa Berthát. A komorna fejet hajtott; halványan emlékezett még rá, amint Ezra bácsikája a vállán vitte őt a templomba, és azon töprengett, vajon biztos fogást találna-e a bácsikája füléből kilógó szőrszálakba markolva. – Szép temetése volt, még Mrs. Calhoun is tiszteletét tette. – És mama hogy van? Szokta viselni a kendőt, amit küldtem neki? Mondja csak el neki, hogy asszonyom hozta az egyik európai útjáról. – Feltétlenül elmondom… – A kolibris ember hirtelen elhallgatott, és a padlóra helyezett, lesötétített kalitkára szegezte a tekintetét, amelyben a kolibrik szunyókáltak. Bertha érezte, hogy valami baj van; a férfi mondana valamit, de nem találja a megfelelő szavakat. Talán, gondolta, megfelelő kérdésekkel segíthetne feltárni az őt aggasztó problémát – ám egyszerre mégis vonakodott ettől. Azt szerette volna, ha édesanyja örökre a kék-fehér csíkos kötényében, a belőle áradó melegséggel és a környezetében terjengő édes illattal és minden egyébbel ivódik bele az emlékezetébe. A konyha felől éles csattanás hallatszott, ez felriasztotta a kolibriket, és szárnyuk jelentéktelen verdesése apró sóhajként szállt a levegőben. – Ez alkalommal milyen színűek a madárkák? – kérdezte Bertha, és megörült a hirtelen támadt felfordulásnak. – Aranyszínűeket kértek. Nem volt könnyű, mivel a kolibrik rosszul tűrik, ha átfestik őket; van, amelyik rögtön feladja, és van, amelyik annyira nekibúsul, hogy attól fogva soha többé nem repül. Bertha letérdelt, és felemelte a kalitkára borított leplet. A sötétben ide-oda cikázó, ragyogóan fényes pontocskákat látott. Amikor a vendégek éjfélkor asztalhoz ülnek, a télikertben engedik majd szabadon őket, hogy aranyos csillogásba borítsák a kertet. Talán lesz vagy tíz perc is, amíg csak erről beszélnek a teremben; az ifjak megpróbálnak majd néhányat elkapni, hogy szívük hölgyének kedveskedjenek vele. A jövőbeli vendégségek háziasszonyai kényszerűen állapítják majd meg, hogy ha a vendégek elkápráztatásáról van szó, Nancy Cash nem ismer határokat; reggel pedig a szobalányok halomba söprik a sorsnak magukat megadó, parányi, aranyszínű tetemeket. – Üzent nekem mama valamit, Samuel? Valami baj van? – kérdezte Bertha halkan. A kolibris ember szájával aprókat csettintgetve a madaraihoz beszélt. Nyelvével kotyogó hangot adott, és szomorúan pillantott Berthára. – Arra kért, mondjam meg önnek, hogy minden rendben van, de az az igazság, hogy az édesanyja egyáltalán nincs jól, Bertha. Már most is olyan sovány, hogy egy erősebb szél könnyedén elfújná. Nem adok neki még egy telet, és már csak árnyéka marad önmagának. Ha szeretné még egyszer utoljára látni, ne halogassa sokáig. Bertha csak bámult a madárkákra, amelyek össze-vissza repkedtek a kalitkájukban, mint a tűzijáték az égen. Kezét kiegyenesített hajára simította. Édesanyja haja göndör volt – állandóan fejkendő alá kellett szorítani. Tudta jól, hogy a kolibris ember valamiféle érzelemnyilvánítást vár tőle, könnyeket legalább. Bertha azonban már évek óta nem ejtett egyetlen könnycseppet sem, valójában azóta, hogy tíz évvel ezelőtt északra jött. Mi értelme volna? Végül is nem tehetett az ég adta világon semmit sem. Bertha tudta, milyen szerencsés, lévén nem ismert egyetlen színes bőrű lányt sem, aki előkelő asszonyság szolgálójává vált volna. Attól a pillanattól fogva, hogy Miss Cora komornájává lépett elő, minden

DAISY GOODWIN


igyekezetével azon volt, hogy beszédében, öltözködésében és viselkedésében is méltó legyen kisasszonyához. Eszébe jutott édesanyja kérges keze, és rá kellett döbbennie, hogy képtelen a kolibris emberre nézni. A kék szalon csengője ekkor újból csilingelni kezdett. Egy szolgálólány szaladt be a konyhából, és így kiáltott: – Miss Cora már másodszor csengetett, szóval jobb lenne, Bertha, ha azonnal felmennél. Bertha felugrott. – Most mennem kell. De később, mihelyt a bál kezdetét vette, még visszajövök. El ne menjen, amíg nem beszéltünk! – Heves mondataival próbálta palástolni a megkönnyebbülést, amit a beszélgetés félbeszakítása miatt érzett. – Várni fogom, Bertha – válaszolta a kolibris ember. A csengő ismét megszólalt. Bertha olyan gyorsan szaporázta lépteit a cselédlépcsőn felfelé, amennyire csak merte. Futni ugyanis nem volt szabad. Az egyik cselédlányt korábban éppen azért bocsátották el, mert kettesével szedte a lépcsőfokokat, és így viharzott le a márványlépcsőn. Tiszteletlenség volt – legalábbis a főkomornyik annak nevezte. Bertha kopogott a kék szalon ajtaján, majd belépett. Cora kis híján sírt a kétségbeeséstől. – Bertha, hol az ördögben voltál? Háromszor kellett csengetnem! Gyere és szabadíts ki végre ebből az istenverte tákolmányból! Bertha minden erejét megfeszítve húzta a kisasszony testét körülölelő bőrpántokat. A hátmerevítőn, amely Mrs. Cash egyedi tervei alapján készült, minden csat hátul feszült, és szinte lehetetlen volt azokat segítség nélkül kioldani. Bertha próbálta Corát békíteni. – Bocsásson meg, Miss Cora, de a kolibris ember híreket hozott otthonról, és attól tartok, nem hallottam meg, hogy csengetett. Cora csak úgy fújtatott haragjában. – Aligha szolgálhat mentségedre, hogy pletykákat hallgatsz, miközben én itt állok, tetőtől talpig gúzsba kötve. Bertha nem szólt egy árva szót sem, csak ügyetlen kezekkel nekiveselkedett a csatoknak. Érezte, ahogy kisasszonya türelmetlenségében megállás nélkül rángatózik. Amint kiszabadult az őt fogva tartó hámból, Cora nedves bundája terhétől szabadulni igyekvő kutyaként rázta meg magát, majd megpördült, és vállon ragadta Berthát. Bertha már felkészült az alapos szidásra, de meglepetésére Cora rámosolygott. – Szükségem van rád, hogy elmondd nekem, hogyan kell megcsókolni egy férfit. Tudom, hogy tudod a módját, mert láttalak Vandermeyerék lovászával a báljukat követően. – Cora szeme várakozásteljesen csillogott. Bertha elhúzódott kisasszonyától. – Nem hiszem, hogy a csókolózás olyasvalami, amit el lehet magyarázni – mondta vontatottan, hogy időt nyerjen. Talán Miss Cora be akarja árulni őt és Amost Mrs. Cashnél? – Akkor mutasd meg! Jól kell csinálnom – mondta Cora szenvedélyesen, és Bertha felé hajolt. Amint így tett, a lenyugvó nap egyik utolsó sugara vadgesztenyeszínű hajára vetült, fényárba borítva hajkoronáját. Bertha próbált nem elhúzódni. – Ön valóban azt szeretné, ha éppen úgy csókolnám meg, akár egy férfit? – kérdezte vonakodva. Miss Cora bizonyára csak tréfál. – Igen, igen, igen. – Cora türelmetlenül intett a fejével. A hám okozta vörös folt még mindig meglátszott a homlokán. – De Miss Cora, két nőnek nem helyénvaló megcsókolni egymást. Ha valaki meglátna bennünket, azonnal elveszíteném az állásom. – Ó, Bertha, ne kéresd már magad annyit! És mi volna, ha adnék neked ötven dollárt? – Cora olyan csábítón mosolygott, mintha csak egy gyereket akarna édességgel levenni a lábáról.

DAISY GOODWIN


Bertha erre már gondolkodóba esett. Ötven dollár több volt, mint a kéthavi keresete. Egy másik nőt megcsókolni azonban ettől még nem tűnt helyesnek. – Nem hinném, Miss Cora, hogy ilyesmit szabad lenne tőlem kérnie, ezt egyszerűen nem illik. – Bertha, amennyire csak tőle tellett, próbált úgy beszélni, mint ahogy azt asszonya szokta tenni; tudta ugyanis, hogy Mrs. Cash az egyetlen ezen a világon, akitől Cora tart. A lány azonban csak mondta a magáét. – Tényleg azt hiszed, arra vágyom, hogy veled csókolózzam? De gyakorolnom kell. Van valaki, akit ma este mindenképpen meg kell, hogy csókoljak, és jól akarom csinálni. – Cora szinte reszketett az eltökéltségtől. – Nos… – Bertha még mindig tétovázott. – Legyen hetvenöt dollár! – Cora próbálta őt levenni a lábáról; Bertha pedig tisztában volt vele, hogy ha kisasszonya így megmakacsolja magát, sokáig úgysem tudna ellenállni a kísértésnek. Ha Cora valamit a fejébe vett, nem tágított, amíg az úgy nem lett. Egyedül Mrs. Cash tudott a lányának nemet mondani. Bertha ilyenformán úgy döntött, hogy a helyzetet a maga javára fordítja. – Rendben, Miss Cora, megmutatom önnek, hogyan kell megcsókolni egy férfit, de ha nem bánja, szeretném előre megkapni azt a hetvenöt dollárt. Bertha nagyon jól tudta, hogy Mrs. Cash nem ad zsebpénzt Corának, így minden oka megvolt rá, hogy előre kérje a jussát. Miss Cora ugyanis imádott olyan ígéreteket tenni, amelyeket azután nem tudott betartani. Ám Bertha meglepetésére a lány egy erszényt halászott elő a párnája alól, és leszámolta az ígért összeget. – Most már hajlandó vagy félretenni az aggályaidat? – kérdezte, készen állva arra, hogy a maga részéről kiegyenlítse a számlát. A szolgáló egy pillanatig tétovázott, de azután elvette a pénzt, és a fűzője rejtekébe dugta. A hetvenöt dollár minden bizonnyal elég lesz arra, hogy a kolibris ember ne úgy nézzen rá, mint eleddig. Mély levegőt vett, majd Cora kipirult arcát gyengéden két keze közé fogta, és felé hajolt. Ajkát finoman a lány ajkára szorította, majd olyan gyorsan rántotta vissza, amilyen gyorsan csak tudta. Cora kifakadt felháborodásában. – Nem! Azt akarom, hogy tökéletesen csináld! Láttalak azzal a férfival! Úgy tűnt, mintha, nos – nem találván a megfelelő szót egy pillanatra elakadt –, mintha fel akarnátok falni egymást! Ez alkalommal ő fogta meg Berta vállát, a szolgáló arcát a magáéhoz egészen közel húzta, majd olyan erővel préselte ajkát Bertháéra, ahogyan csak bírta. Bertha a nyelvével vonakodva feszítette szét úrnője ajkait, majd finoman tapogatózott vele az idegen szájban. Érezte, amint a lány a döbbenettől egy pillanatra megmerevedik, nyelvét Bertha szájába csúsztatja, és készségesen viszonozza a csókot. Bertha törte meg a pillanatot elsőként. Nem volt rossz érzés Corával csókolózni, sőt, vélhetőleg ez volt a legédesebb csók, amit valaha mással váltott. Amosénál biztosan jobb volt, hiszen a férfi bűzlött a dohánytól. – Az ízed meglehetősen… pikáns – vélekedett Cora, miközben egy csipkés zsebkendővel a száját törölgette. – Ez minden, amit tenni kell? Nem hagytál ki semmit? Pontosan kell tudnom. – Komoly tekintettel meredt Berthára. Életében már nem először Bertha azon töprengett, miként lehet egy olyan, egyébként felettébb művelt ember, mint Cora, időnként ennyire tudatlan. Persze erről kizárólag Cash mama tehetett. Úgy nevelte tulajdon lányát, mintha az csak egy gyönyörű játék baba lenne. Bertha örömmel bírt volna Miss Cora vagyonával vagy arcvonásaival, egy olyan anyát azonban, mint Mrs. Cash, a háta közepére sem kívánt volna. – Ha csak a csókolózás jár a fejében, Miss Cora, akkor úgy vélem, ez minden, amit tudnia kell – válaszolta Bertha határozottan. – Nem is akarod tudni, ki az? – tudakolta Cora.

DAISY GOODWIN


– Már megbocsásson, Miss Cora, de nem akarom. Ha az asszonyság megtudná, mire készül… – Nem fogja, vagyis valószínűleg igen, de mire a dolog a tudomására jut, már késő lesz. Holnaptól minden másképpen lesz. – Cora oldalvást pillantott a szolgálóra, mintha csak provokálni akarná Berthát, hogy még több kérdéssel álljon elő. Bertha azonban nem ment lépre. Amíg nincsenek kérdések, nem kényszeríthetik válaszadásra sem. Arcvonásai elernyedtek, immár Cora figyelmét is más kötötte le. Saját magát bámulta a hatalmas, aranykeretes, forgatható állótükörben. Kétségei sem voltak afelől, hogy mihelyt megcsókolták egymást választottjával, minden más is a helyére kerül. Bejelentik az eljegyzésüket, és karácsonyra ő már boldog, férjes asszony lesz. – Jobban tennéd, Bertha, ha most már a ruhám előkészítésével foglalatoskodnál. Anyám bármelyik pillanatban itt lehet, hogy ellenőrizze, szó szerint betartottam-e az utasításait. Egyszerűen nem akarom elhinni, hogy ilyen tökéletesen fertelmes ruhát kell felvennem. Habár Martha Van Der Leyden azt mondta, hogy az édesanyja puritán szolgálónak öltözteti őt, szóval úgy vélem, a helyzet ennél rosszabb is lehetne. Cora ruhája pontos mása volt az egyik Velasquez-festményen szereplő spanyol infánsnő öltözékének; a festményt Mrs. Cash egyébként csak azért vásárolta meg, mert úgy hallotta, Mrs. Astor odáig van érte. Amint Bertha kiemelte az abroncsos szoknyát a szekrényből, elgondolkodott: vajon az asszonyság azért választotta-e lányának ezt a darabot, mert az meglehetősen korlátozta viselőjét a mozgásban, vagy pusztán csak a művészi hatás ihlette meg. Akár így, akár úgy volt, egyetlen úriember sem kerülhetett Miss Corához egy méternél közelebb. A csóklecke tehát teljesen hiábavaló volt. Bertha lesegítette Coráról délutáni öltözékét, majd feladta rá a krinolint: Corának bele kellett lépnie, neki pedig, mintha csak egy kaput zárna be, szorosra kellett húznia a zsinórokat. A szoknya és a fűző selyembrokát anyagát egyedi tervek alapján készíttették Lyonban; a kelme nehéz és sűrű szövésű volt. Cora kissé megingott, amikor a súlyos anyag a szoknyát tartó vázra simult. Elég volt a legapróbb bizonytalanság, és Cora könnyedén kibillenhetett az egyensúlyából. A ruha majd egy méter széles volt, Cora így csak oldalazva tudott átjutni az ajtókon. A tánc efféle ruhában teljességgel elképzelhetetlennek tetszett. Bertha letérdelt, hogy felsegítse Corára a Lajos-sarkú és felfelé kunkorodó orrú, brokátból készült cipellőket. A lány ismét meginogott. – Nem viselhetem ezeket, Bertha, különben hasra esem. Hozd inkább a bronzszínű papucsom! – Ahogy gondolja, Miss Cora… – felelte Bertha gyanakodva. – Az anyám ma estére mintegy nyolcszáz embert vár – zárta le a vitát Cora. – Kötve hiszem, hogy lesz ideje a lábamat vizslatni. Hozd a papucsot, és kész! Cora azonban egyáltalán nem volt olyan magabiztos, mint ahogy azt szavainak ereje sugallta; ő és Bertha is tisztában voltak azzal, hogy Mrs. Cash figyelmét soha semmi sem kerüli el.

Mrs. Cash még egy utolsó pillantást vetett jelmezére. A nyaka és a füle még mindig csupaszon virított; no nem mintha a mértékletesség késztette volna erre, hiszen tudta, férje bármelyik percben megjelenhet egy jelentéktelen kis aprósággal, amit azután muszáj lesz felvennie és csodálattal szemlélnie. Mostanában Winthrop elég sok időt töltött a városban, Mrs. Cash ilyenformán előbb vagy utóbb újabb jelentéktelen kis apróságra számíthatott. Néhány sorstársával ellentétben, akik férjeik házastársi hűtlenségét saját szabadságuk megváltására használták fel, Mrs. Cash, miután az elmúlt öt évben mást sem csinált, mint DAISY GOODWIN


költötte a jól jövedelmező Cash vállalat profitját, nem vágyott rá, hogy Newport és az Ötödik sugárút legelegánsabb háziasszonyaként nehezen megalapozott hírnevén egy váláshoz hasonló becstelen hercehurca miatt essen csorba. Mindaddig, amíg Winthrop biztosította őt diszkréciójáról, hajlandó volt úgy tenni, mintha a világon semmit sem tudna férjeura „opera iránti rajongásáról”. Bár volt idő, amikor nem volt ennyire szangvinikus. Házasságuk kezdetén ugyanis attól tartott, hogy a férfi esetleg valaki mást ajándékoz meg a csakis neki kijáró, bizalmas mosollyal, így férjét egy pillanatra sem tévesztette szem elől. Akkoriban még nem gondolta volna, hogy bármilyen ékszer felérhet Winthrop őszinte tekintetével. Most már más volt a helyzet: ott volt a lánya, a házai, és ő volt az utánozhatatlan Mrs. Cash. Remélte, hogy Winthrop ez alkalommal gyémántokkal lepi meg. Rendkívül jól illettek volna az öltözékéhez. Kopogtattak, majd XV. Lajos szatén térdnadrágjában és brokát mellényében feszítve, fején rizsporos parókájával II. Winthrop Rutherford lépett be; noha az apja egyszerű gabonakereskedő volt, fiacskája mégis hamisítatlan Bourbon uralkodónak tetszett. Mrs. Cash elégedetten konstatálta, hogy férjeura felettébb előkelőnek tűnik jelmezében, nem sok férfi mutatott ilyen pazarul selyemharisnyában; szép párt alkotnak majd ők ketten. Férje kissé idegesen köszörülte torkát. – Ma este olyan elragadóan néz ki, drágám, hogy senki sem gondolná, hogy ez lesz a szezon utolsó bálja. Kegyeskedne megengedni, hogy a magam módján egy jelentéktelennek tetsző semmiséggel én is hozzájáruljak ehhez a tökélyhez? Mrs. Cash úgy hajtotta előre a fejét, mintha csak a hóhér pallosának suhintására várna. Winthrop ekkor előhúzott a zsebéből egy gyémánt nyakéket, és felesége nyaka köré csatolta. – A megérzései csalhatatlanok, mint mindig. Ez valóban egy nyaklánc – közölte. – Köszönöm, Winthrop. Mindig is jó volt az ízlése. Talán viselhetném hozzá a fülönfüggőket, amelyeket tavaly nyáron ajándékozott nekem; azt hiszem, tökéletesen illenének egymáshoz. – Egyetlen pillanatig sem habozva fésülködőasztalához lépett, és elővett egy szattyánbőr ládikát, hagyva hogy Winthrop eltöprengjen azon – életében nem először –, vajon felesége olvas-e a gondolataiban. Amint a terasz felől felcsendültek a Radetzky-induló kezdő taktusai, Mrs. Cash felállt, és férje felkínált karja után nyúlt. – Tudja, Winthrop, szeretném, ha a ma este emlékezetes lenne. Mr. Cash tudta, felesleges lenne feltenni a kérdést, mi teszi majd olyan emlékezetessé az estét: ismerte jól a választ. Mrs. Casht ugyanis mindössze egyetlen dolog érdekelte: a tökéletesség.

DAISY GOODWIN


Második fejezet Az Elektromosság Szelleme

Ahogy a Van Der Leyden família odafent állt a Sans Souci híres-nevezetes dupla lépcsősorának tetején, és várták, hogy bejelentsék érkezésüket, volt egy pillanat, amikor Teddy Van Der Leyden úgy hitte, édesanyja sajnálni fogja még jelmezválasztásukat. Egyszerű pamutszövetből, illetve lenvászonból varrt ruhában megjelenni egy olyan szalonban, ahol mindenki szaténba és bársonyba burkolózva, gyémántot viselve parádézik, hatalmas akaraterőt igényelt. Ám Mrs. Van Der Leyden számára ez elvi kérdés volt, és mindenképp megérte az áldozatot. A családtagok által viselt, mértékletességet sugalló ruhadarabok egyszersmind szerény emlékeztetőül szolgáltak a meghívott vendégek, de mindenekelőtt a házigazdák számára: a Van Der Leydenek családfája egészen a Mayflowerig vezethető vissza. Az ő vérvonaluk nem egy lisztes zsákutcában válik majd az enyészet tárgyává. A komor fekete és fehér – még itt Newportban is – annak a jele volt, hogy bizonyos dolgokat nem lehet pénzen megvenni. Teddy Van Der Leyden pontosan ismerte édesanyja célját, és mulattatta a dolog. Bár szívesebben tündökölt volna valamelyik alapító atya szerepében, például Jeffersonéban, de nem volt különösebb kifogása a viselendő keményített fehér nyakfodor és a fekete köpeny ellen sem. Tisztában volt vele, hogy édesanyja nem akarja azok sorát gyarapítani, akik pusztán vagyonuk öncélú fitogtatására tettek eleget a meghívásnak. A tükörterem minden szeglete csak úgy ragyogott, minden ékszer fénye a végtelenben tükröződött. Amióta csak az eszét tudta, minden nyáron eljött ide, és remekül szórakozott, de az idei év valahogyan más volt. Most, hogy elhatározta, Párizsba megy, egyszeriben már nem lelte többé örömét semmiben, ami korábban szórakoztatta Newportban. Minden perccel el tudott számolni – délelőttönként teniszezett a klubban, délutánonként kocsikázott, este pedig éjfélkor kezdődő és hajnalhasadtáig tartó bálokra volt hivatalos. Nap nap után ugyanazzal a százegynéhány emberrel találkozott. Csak a jelmezek változtak. Ott volt például a Kolumbusz Kristófként megjelenő Eli Montagu, akinek feleségében a fiú Madame de Pompadourt vélte felismerni. Aznap délelőtt már a Kaszinóban is összefutott velük, ahogy a tegnapi, szokatlan körülmények közt véget érő kerékpáros túrán is. Sőt, holnap is lesz hozzájuk szerencséje a Belmonték által adott reggelin, csakúgy, mint Schoonerék piknikjén. Édesanyjával ellentétben a szempillája sem szokott rebbenni, amikor meghallja Eli hangját, ahogy Mrs. Montagu narancsos árnyalatú hajszínétől sem rázta ki a hideg, és kifejezetten kedvelte, ahogyan a hölgy fogai mosolygáskor elővillantak. Ám nem volt kedve beszélgetni velük, persze azt a látszatot sem szerette volna kelteni, hogy ne lenne ínyére a csevej. Tekintetével Corát kereste. Egyedül az ő társaságára vágyott. A lány mindig újabb és újabb meglepetést tartogatott a számára. Eszébe jutott a mozdulat, amivel tegnap kerékpározás közben a szemébe lógó haját félresöpörte, ahogyan az elszabadult tincsek lobogtak, majd a lány orcáján megállapodtak. Kitért az érkezők útjából, és az egyik pezsgőszökőkút felé vette az irányt. Egy tetőtől talpig Bourbon-libériába öltözött inas itallal kínálta. Gyorsan megitta, de közben le sem vette a szemét a hatalmas kétszárnyú ajtón beáramló tömegről. A vendégek többsége a francia forradalom előtti korszak, az ancien règime arisztokratáinak bőrébe bújva érkezett – ez idáig három Mariè Antoinette-t és megszámlálhatatlan mennyiségű Lajost vélt felfedezni. Talán DAISY GOODWIN


így próbáltak bókolni a Versailles inspirálta környezetnek; de az is lehet, hogy ez volt az egyetlen olyan korszaka a történelemnek, amely pompájában felvehette a versenyt a jelennel. Igazán csak most érzett örömöt puritánokat idéző öltözéke miatt. Volt valami riasztó abban, ahogyan a vasútbárók és acélmágnások az egykor volt aranykor divatos selyemnadrágjaiban és hímzett frakkjaiban szépelegtek. Majd megpillantotta Corát, és minden elégedetlensége szertefoszlott. A lány ruhája nevetségesnek tetszett; a szoknyája kétoldalt olyan terebélyes volt, hogy tánc közben igen tekintélyes helyet követelt magának, akár egy evező a vízben, de még ebben a lehetetlen jelmezben is szemet gyönyörködtetően szép volt. Vörösesbarna haja loknikban hullott fehér nyakára és vállára. Teddy arra az apró anyajegyre gondolt, amit éppen tegnap fedezett fel a lány nyakán. A lány közvetlenül szülei szomszédságában ácsorgott, akik bársonydrapériával díszített emelvényen magasodtak a bálozok fölé. Corát minden oldalról fiatalemberek vették körül; Teddy tudta, hogy táncra kell kérnie, máskülönben nem lesz lehetőségük társalogni. Miközben utat tört magának, egy Richelieu bíboros és egy Montespan márkiné mellett haladt el. A fiatalemberek gyűrűjében várt a kedvező alkalomra, és amikor az eljött, a lány szemébe nézett. Cora egy pillanat erejéig rásandított, de csak hogy megbizonyosodhasson felőle, valóban őt látja, és tekintete máris visszatért táncrendjéhez. Teddy tudta, hogy a lány arra vár, hogy végre megszólítsa őt. A terebélyes szoknyát megkerülve Cora háta mögé lépett. – Elkéstem? – suttogta a lány fülébe. Cora fejét a fiatalember felé fordította, és rámosolygott. – A tánchoz igen. Már réges-rég elkelt valamennyi. De egy idő után muszáj lesz szusszannom egy keveset. Talán e tájban? – Azzal kis elefántcsontból faragott ceruzájával egy keringőre mutatott a táncrendjében. – Találkozhatnánk a teraszon. Fenséges pózban álló édesanyja felé pillantott. Teddy értette a jelzést – Cora nem akarta, hogy édesanyja együtt lássa őket. Ezek szerint Mrs. Cash valamiféle hozományvadásznak képzeli? Beleborzongott a gondolatba, mennyire elszörnyedne tulajdon édesanyja, ha tudomására jutna, hogy fiacskája közeledni próbál Cora Cashhez. Habár Mrs. Van Der Leyden hajlandó volt részt venni egy Mrs. Cash rendezte bálon, ám ez korántsem jelentette azt, hogy Corát, legyen bármilyen gazdag, fiához illő feleségnek tartotta volna. Sosem beszéltek róla korábban, de Teddy érezte, hogy édesanyja számára az a vágy, hogy ő Európába menjen és fessen, a két rossz megoldás közül a kisebbik volt.

A télikertben Simmons, a főkomornyik a vacsoraasztalokat ellenőrizte. Minden asztalt hosszában ezüstös, csatornaszerű vájat szelt át, a benne folyó vizet apró kis pumpák áramoltatták és tették gyöngyözővé. A meder alját tiszta fehér homokkal töltötték fel, amelybe Bertha homokba süllyedő, sziklának tetsző köveket rejtett. Valójában mindegyik egy-egy csiszolatlan drágakő volt – gyémánt, rubint, smaragd és topáz. A terítékek mellé miniatűr ezüstlapátokat helyeztek, hogy segítségükkel a vendégek „kibányászhassák” e kincseket. A főkomornyik utasította Berthát, hogy a „köveket” egyenletesen ossza el a vájatban. Annak ellenére, hogy a vendégek jelentős része tekintélyes vagyont mondhat magáénak, ádáz versenyre számíthattak: a „bányászok” minden bizonnyal minél több követ igyekeznek majd megkaparintani. Egy héttel korábban, Astorék estélyen a Fabergé-cukorkák megszerzéséért bontakozott ki felettébb illetlen küzdelem. Bertha olyan művészi tudatossággal ágyazta homokba a „köveket”, hogy csillogó felületük épp csak átsejlett az azokat eltakaró homokrétegen. Simmons kérte arra, hogy úgy intézze, ne lehessen egykönnyen a kövek nyomára bukkanni. Az előkészítés valójában a komornyik feladata lett volna, ám Bertha tudta, hogy az efféle munkát a férfi méltóságán alulinak tartotta. Ahogy azt sem árulta el a lánynak, milyen köveket bízott a gondjára, de Berthának DAISY GOODWIN


nem voltak illúziói az értéküket illetően. Megvárhatná, míg az utolsó asztallal is végeznek, és elemelhetne egyet. A vacsorát éjfélre időzítették, ekkor Mrs. Cash majd kisétál a teraszra, fényárba borítja jelmezét, majd ragyogó csillagként mutatja az utat vendégeinek a télikertbe. Ezzel egy időben a kolibriket is szabadon engedik, hogy azt az érzetet keltsék, hogy a vendégek a trópusokon járnak. Bertha úgy vélte, Simmonst annyira leköti majd a nagyjelenet szervezése, hogy nem igazán szúr szemet neki, ha egy drágakőnek lába kél. Teddy a teraszon várta Corát. Forró, fülledt éjszaka volt. Valahonnan a lába magasságából egy kabóca zúgását hallotta. Az égen narancsos fényben ragyogó hold megvilágította a sápadt kövezetet. A teraszt borító márványlapok több generáció tapodta erezete egyenetlen felszínűvé vált. A terasz úgy festett, mintha egy toszkán faluból szállították volna oda csak azért, hogy a mellvéden ácsorgó kilenc Múzsa meghazudtolhassa korát – tűnődött Teddy. Csak csodálni tudta Mrs. Cash alaposságát. A maga kis világában az asszony semmit sem bízott a véletlenre. És végre itt volt Cora, aki ezúttal gardedám nélkül és elég óvatlanul, hunyorgó szemekkel próbálta őt kiszúrni a teraszon. Teddy abból, ahogyan a tegnapi kerékpártúrán előresiettek, és Mrs. Cash alabástromszerű arcán a nagy igyekezetben, hogy beérje őket, elég hamar kiült a pír, megsejtette, hogy az asszony egyáltalán nem helyeselné lánya jelenlegi viselkedését. Habár maga is tudta, hogy nem szabadna kettesben maradnia Corával, hiszen a maga választotta jövőben a lánynak nem jutott szerep, most mégis csak maguk voltak. Ahogyan a lány a fákon lógó kínai selyemlámpások sárgásszínű fényében felé közeledett, Teddy észrevette a kulcscsontját és a nyakát takaró vörös nyakéket. Cora megállt a férfi előtt, de mivel a szoknya abroncsa lehetetlenné tette, hogy jobban megközelítse őt, kénytelen volt szemtől szemben állni vele. Az ifjú látta, hogy a lány karja enyhén libabőrös, és a bőrét borító, selymes tapintású, aranyszínű szőrszálak az égnek merednek. Emlékezett rá, hogy a csuklója belső oldalán kis heg rejtőzik. Szerette volna megragadni a lány kezét, hogy ellenőrizze, a heg most is ott van-e, nem tűnt-e tova. – Csodás esténk van – mondta végül. – Reggel még attól tartottam, vihar talál kerekedni. Cora felnevetett: – Mintha a mama megengedné az időjárásnak, hogy az általa rendezett bál estéjén rosszra forduljon. Az esőtől tartsanak csak a gondatlan háziasszonyok. – Édesanyja figyelmét a legapróbb részlet sem kerüli el; nagyon magasra helyezte a mércét Newportban. – Teddy nem igazán gondolta komolyan mondandóját. Mindketten tisztában voltak vele, hogy az olyan régi vágású helybéliek szerint, mint amilyen Teddy mamája is volt, a Cashékhez hasonló betolakodók estélyei a jó ízlés minden határán túlmennek. Cora egyenesen a férfira nézett, tekintetével arcát fürkészte. – Áruljon el nekem valamit, Teddy! Ha tegnap mama nem ér utol bennünket, mit tett volna? – Folytattam volna érdekfeszítő, az ön íjászatbeli győzelmi esélyeit taglaló beszélgetésünket, majd hazakerekeztem volna, hogy átöltözzek a vacsorához. Hangszíne kifejezetten könnyed volt, válaszadás közben próbált nem gondolni sem Cora tegnap még rózsás árnyalatú orcájára, sem pedig a jobb szemének íriszét tarkító aranyló pettyekre. Cora azonban nem hagyta annyiban a dolgot. – Azt hiszem, ön… – szemöldökét felvonva kereste a megfelelő szót – nem őszinte. Úgy vélem, valami effélére készült. – Azzal kezét a férfi vállára tette, majd meginogva ruhája súlya alatt felé hajolt. Teddy így már csak azt érezte, hogy a lány meleg, csókra szomjazó ajka az övére tapad. Tudta, hogy ennek most azonnal véget kellene vetnie, és úgy tennie, mintha mi sem történt volna, de ha egyszer maga is annyira vágyott rá, hogy megcsókolhassa. DAISY GOODWIN


Észrevette, hogy a mulatságos jelmezben Cora elvesztette egyensúlyát, így kezét derekára téve rögtön a segítségére sietett, majd azon kapta magát, hogy viszonozza a lány csókját. Amikor végül szétváltak, egyikük sem mosolygott. Cora törte meg a csendet: – Akkor hát nem tévedtem. – A szándékomat illetően valóban nem tévedett. Elismerem, hogy szerettem volna megcsókolni, de melyik férfi ne lenne ezzel így? Vannak itt vagy ötvenen, akik megadnának bármit, hogy a helyemben lehessenek, de megígértem magamnak, hogy nem teszem meg – mosolyodott el Teddy saját szándékán. – De miért nem tette, ha egyébként szerette volna? – Mondandójával Cora tizennyolc éve ellenére csalfa csitrinek tűnt. Teddy elkapta tekintetét, és a távoli horizontra meredt, ahol a holdfény a tenger hullámaival incselkedett. – Mert félek. – Tőlem? – kérdezte Cora elégedetten. A férfi szembefordult vele. – Ha bele találnék szeretni önbe, az a terveim feladására késztetne. Hangja egészen elgyengült, amint látta, hogy a lány arcát elöntő pír egyre lejjebb kúszik, és már a kebleit is eléri; sőt, valószínűleg egyre lejjebb hatol, jóval az infánsnő visszafogott nyakkivágása alá. Hirtelen megragadta a lány kezét, a csuklóját maga felé fordította, és ajkait a kis forradásra szorította. Cora megremegett, a borzongás még a ruháját is megrezegtette. – Tudja, hogy Európába készülök? – kérdezte a lány erőltetett hangon. – Amerikában nincs olyan ember, aki nem tudná, hogy Európába utazik, méghozzá azért, hogy a Cash-vagyonhoz megfelelő partit találjon magának. – Teddy próbálta valamelyest csillapítani a lány felindultságát, de Cora egészen másképp reagált, mint ahogyan azt várta. Sötét, elhomályosult tekintettel húzódott el tőle. Végül szinte suttogva szólalt meg. – Ön is tudja, hogy nem akarok menni. Én itt szeretnék maradni. Önnel. Teddy elengedte a lány karját, de ő maga a lángoló tekintettől szinte elolvadt. Szeretett volna hinni neki, bár tudta, ezzel a saját döntését teszi nehezebbé. A lány újra megcsókolta, ez alkalommal sokkal szenvedélyesebben. Teddy nem könnyen állt ellen haja ingerlő illatának, arcbőre pihepuhaságának. A ruha szabásán át nehezen érzékelhette a lány pulzáló szívverését, de a nyakán tisztán érezte azt. Ki ő, hogy ellenálljon Cora Cashnek, a lánynak, akit valamennyi newporti nő irigyel, és akire minden férfi vágyik. Csókja vehemensebbé vált, fogaival a lány ajkát harapdálta. Ki akarta húzni a lány hajából a hajtűket és ékszereket, meg akarta őt szabadítani jelmezének fogságától. Hallotta a lány zihálását. A zene hirtelen abbamaradt. Csak a vacsora kezdetét jelző gong zúgása hasított bele az egyébként csendes éjszakába. Cora most először idegesnek tűnt. – Mama észre fogja venni, hogy eltűntem. – Intett, mintha indulna, de megfordult, és egy szuszra záporoztak belőle a férfinak szánt szavak. – Most rögtön bemehetnénk a városba, és összeházasodhatnánk. Akkor mama már nem kényszeríthet semmire. Van saját pénzem, és nagyapa is letétbe helyezett nekem egy összeget, amihez akkor férhetek hozzá, ha betöltöm a huszonötöt, vagy ha férjhez megyek. Biztos vagyok benne, hogy papa is ad nekünk valamennyit. Nem akarok elmenni! – Könyörgő tekintettel nézett a férfira. Teddy látta, hogy Corának eszébe sem jutott, hogy ő akár vissza is utasíthatja az imént tett ajánlatot. – Most ön nem őszinte. Valóban azt hiszi, hogy képes volnék megszökni önnel? Ez nemcsak az ön édesanyja szívét törné össze, hanem minden bizonnyal az édesanyámét is. A Van Der Leydenek nem olyan vagyonosak, mint a Cashek, de tisztességesek. Az emberek rögtön azzal vádolnának, hozományvadász vagyok. – Megpróbálta elhúzni kezét a lány derekáról, de ő nem hagyta.

DAISY GOODWIN


– De hiszen bárkiről ezt állítanák! Nem tehetek róla, hogy mindenkinél gazdagabb vagyok. Kérem, Teddy, ez egyszer ne legyen már olyan… lelkiismeretes. Miért ne lehetnénk boldogok? Hiszen élvezte a csókot, nem? Vagy talán rosszul láttam? – Kinyújtotta a kezét, hogy megsimogathassa a férfi arcát. Ám egy gondolat, amely hirtelen szöget ütött a fejébe, a meglepetés erejével hatott rá. – Talán van valakije? Valaki, akit nálam jobban kedvel? – Nem valaki, hanem valami. Festeni szeretnék, és ezért Párizsba megyek, hogy tanulhassak. Azt hiszem, van hozzá tehetségem, de szeretnék megbizonyosodni róla. – Amint e szavakat kimondta, Teddy rádöbbent: Cora szenvedélyes eltökéltségéhez képest a maga álláspontja meglehetősen erőtlen. – De miért nem tud itt festeni? Vagy ha mindenáron Párizsba kell mennie, magával mehetnék – mondta Cora, mintha mi sem volna ennél természetesebb. – Nem, Cora – válaszolt ezúttal felettébb durván, attól való félelmében, hogy a lánynak végül sikerül meggyőznie. – Nem akarok olyan festő lenni, afféle newporti figura, aki délelőttönként hajókázik, délutánonként meg festeget. Nem nőket és ölebeiket akarom megörökíteni a vásznon. Valami igazán komolyat szeretnék alkotni, és az itt és egy feleséggel az oldalamon teljességgel megvalósíthatatlan. Egy pillanat erejéig azt hitte, hogy a lány mindjárt sírva fakad. Miközben kezével arca előtt hadonászott, mintha csak így próbálná meg elűzni a hallani nem kívánt szavakat, megingott kényelmetlen ruhájában. – Őszintén mondom önnek, Cora, hogy nincs más, akit szívesebben nőül vennék, annak ellenére is, hogy ön hozzám mérve túlságosan gazdag. De most nem tehetem meg; van ugyanis valami, amit még ennél is jobban akarok. És amit igazán akarok, az pénzért meg nem vásárolható. Cora ingerülten nézett rá. Teddy sajnálattal vegyes megkönnyebbüléssel vette tudomásul, hogy a lány szívét nem törte össze annyira, mint amennyire csalódottá tette. Határozottan hát annyit mondott: – Ismerje be, Cora, hogy a velem kötendő házasságnál is fontosabb, hogy ily módon édesanyjától is megszabadulhat. Teljes mértékben osztom a véleményét, de ha elmegy Európába, kétségkívül talál majd magának egy hercegecskét, és akkor a kedves mamát visszaküldheti Amerikába. Cora mérgesen ellökte magától a férfit. – És aztán adjam meg neki azt az elégtételt, hogy a házasságszerző szerepében tetszeleghet? Az anyáéban, akinek sikerült behálóznia Európa legkapósabb agglegényét, hogy a lányának jó partit szerezzen? Úgy tesz, mintha felette állna mindennek, de én tudom, hogy csak ez jár a fejében. Amióta csak a világra jöttem, anyám döntött mindenről az életemben, hogy milyen ruhát viseljek, mit egyek, milyen könyveket olvassak, kik lehetnek a barátaim. Rajtam kívül mindenre volt gondja. – Határozottan megrázta a fejét, mintha ezzel anyját is száműzhetné az életéből. – Ó, Teddy, nem gondolná meg magát mégis? Segíthetek önnek; csak nem lenne olyan szörnyű, vagy igen? Hisz ha csak a pénz a probléma… Pénz nélkül is elboldogulunk. Szívesen ellakom egy padlásszobában is. Talán, gondolta a férfi, ha Cora valóban vele törődne… Biztos volt azonban abban, hogy a lány számára ő jelenleg csak egyfajta kiutat jelent. Bár nem lett volna ellenére, ha lefestheti azonmód mérgesen és őszintén, ahogy ott állt előtte, amint az Újvilág szellemének tökéletes megtestesítőjeként az Óvilág külsőségei mögé rejtőzik. Képtelen volt megállni, hogy a lány arcát tenyerébe rejtve még egyszer, utoljára meg ne megcsókolja. Már éppen megadta volna magát, és érezte Cora remegését is, az Elektromosság Szelleme azonban utat tört magának az éjszakában, és ők ott álltak, fényárban úszva. Mrs. Cash ezt látván úgy vált ki a vendégsereg gyűrűjéből, mint egy hadtestei élén masírozó tábornok. A meglepetésből ocsúdó vendégek sóhaja végighullámzott a teraszon. Az égők ragyogása éles árnyékot vetve emelte ki Mrs. Cash arcának körvonalait.

DAISY GOODWIN


– Cora, te meg mit művelsz? – Hangja lágy volt, mégis metszőn csengett. – Teddyvel csókolózom, mama – válaszolta a lánya. – A téged körülölelő fényerővel ezt magad is láthatod. Az Elektromosság Szellemét mintha csak hidegen hagyta volna lánya szemtelensége. Fényárban úszó fejét ellenben Teddy felé fordította. – Mr. Van Der Leyden, bármennyi büszkeség is szorult a családjába, ön erkölcsi tisztaság tekintetében még egy istállófiúval sem veheti el a versenyt. Hogy merészelte megkörnyékezni a lányomat? A férfi helyett Cora válaszolt. – Ó, Teddy egyáltalán nem környékezett meg, mama. Én csókoltam meg őt. De mivel a nagyapám maga is csak egy istállófiú volt, nem igazán értem, mire számítottál. Mrs. Cash szóhoz sem jutott, némán állt a fényárban, Cora ellenszegülése még mindig ott visszhangzott a levegőben. És abban a pillanatban, amikor Mrs. Cash készen állt arra, hogy ellentámadásba lendüljön, egy lángnyelv kígyózott végig a hajába erősített gyémántcsillagon, és fejdíszét egyetlen összefüggő tűzkoszorúvá változtatta. A lángba boruló Mrs. Cash arckifejezése éppen olyan ádáznak tetszett, mint a lángok, amelyek épp elnyelni készülték őt. Egy pillanatra mindenki megdermedt. Úgy tűnt, mintha a vendégek mind azért sereglettek volna oda, hogy az alkalmi tűzijátékban gyönyörködjenek, és szó mi szó, a Mrs. Cash fejdíszéből szerteszét lövellő szikrák látványának, háttérben az éjfekete égbolttal, megvolt a maga bája. Amikor a lángnyelvek az arcát kezdték nyaldosni, Mrs. Cash felsikoltott – sikítása velőtrázó volt, akár egy fájdalmában tehetetlenül vergődő állaté. Teddy rohant oda hozzá, majd köpenyét Mrs. Cash lángoló fejére hajította, testét megállás nélkül püfölte, majd az asszonyt a földre rántotta. Az égett haj és hús orrfacsaró bűze rettenetes volt, és hátborzongatóan emlékeztetett arra a nem tolakodó, nyers pézsmaillatra, ami pár pillanattal korábban még Corából áradt. Teddy ebből szinte semmit sem érzékelt; később is csak az a kép sejlett fel előtte, amikor a zenekar a Kék Duna keringő nyitó taktusait kezdte játszani; ő Cora mellé térdelt, majd édesanyját közös erővel fordították a hátára, arccal az égbolt felé. Mrs. Cash arcának bal felén felhólyagosodott és jóformán szénné égett a bőr. Teddy hallotta Cora suttogását: – Meghalt? A férfi egyetlen szó nélkül Mrs. Cash sértetlen jobb szemére mutatott. Ragyogott a nedvességtől, és látták, amint egy könnycsepp tör magának utat, és folyik végig a háziasszony épen maradt orcáján.

Az üvegházban a kolibris ember eközben levette a kalitkát borító leplet. A jel, amire várt, elhangzott: a gong megkondult. Óvatosan kinyitotta az ajtót, majd félreállt, a madarai pedig, mint megannyi aranyló flitter, rajzottak ki és szóródtak szét az éjszaka bársonyos sötétjében. Egy perccel később Bertha a férfit az üres kalitka előtt találta. – Samuel, szeretném, ha elvinne valamit az édesanyámnak. Ez majd megoldja a problémáit, amíg én Európában leszek. – Azzal egy kis erszényt nyújtott a férfinak, benne a hetvenöt dollárral. Úgy döntött, hogy a „drágakövet” megtartja, azon az édesanyja nem tudott volna egykönnyen túladni. – Senki sem látta őket kirepülni. Pedig olyan szépek voltak – mondta a kolibris ember. Bertha még mindig ott állt, kinyújtott kézzel. Samuel lassan felé fordult, majd minden sietség nélkül átvette az erszényt. Nem szólt egy szót sem, de nem is volt rá szükség. Bertha törte meg a csendet. – Ha tehetném, magam mennék, de a hétvégén elhajózunk. Jó helyem van, és Mrs. Cash mindig jól bánt velem. – Bertha hangja kissé megemelkedett, mintha mondandóját valójában kérdésnek szánta volna. DAISY GOODWIN


A kolibris ember rezzenéstelen tekintettel meredt rá. – Ég áldja, Bertha! Nem hinném, hogy valaha is viszontlátjuk egymást. Azzal felkapta a kalitkát, és nyomtalanul eltűnt az éjszakában.

DAISY GOODWIN


Harmadik fejezet A vadászat Dorset, Anglia, 1894. január

Bertha, vigyázz azzal a tűvel! Nem akarok még azelőtt elvérezni, hogy a vadászat egyáltalán kezdetét veszi! – Sajnálom, Miss Cora, de ezzel a szarvasbőrrel nagyon nehéz dolgozni, főleg, hogy ön megállás nélkül izeg-mozog. Ha nem akarja, hogy megszúrjam, azt hiszem, nyugton kellene maradnia. Cora próbált mozdulatlanul állni az ovális keretbe ágyazott, nagy forgatható tükör előtt, miközben szolgálója éppen szarvasbőrből készült mellényét kapcsolta össze, hogy az tökéletesen illeszkedjen testének körvonalaihoz. Mrs. Wyndham ragaszkodott ahhoz, hogy az egyetlen valamirevaló lovaglóruhát Busvine készíti: – Egy Busvine a maga tökéletes valójában emeli ki az alakot, kedvesem, már-már szemérmetlenül tökéletesen. Van valami az általa készített ruhák szabásvonalában, amitől az ember szinte meztelennek érzi magát. Az ön alakjával vétek lenne másnál varratni, annyi szent. Cora még most is emlékezett rá, hogy felcsillant Mrs. Wyndham szeme, amint ezt mondta, és arra is, ahogy az özvegy ékszerekkel teleaggatott keze tűnődve vett mértéket a derekáról. – Úgy negyvennyolc centisnek mondanám. Valóban csodás. Busvine-hoz méltó. Hogy a lovaglóruha a kívánt formában simuljon a testére, Cora nem viselhette a már megszokott fűzőit. Helyette szarvasbőrből készült, különleges szabásvonalú fehérneműre volt szüksége, amibe voltaképp belevarrták, hogy az alakot hangsúlyozó szabásvonalat semmiféle kitüremkedés vagy dudor se csúfítsa. Cora – életében talán először – szinte hálás volt édesanyjának a gerincmerevítőben eltöltött hosszú órákért, amikor maga is meglátta, milyen csinosan fest új lovaglóruhájában. Hátrasimított, fejtetőn kontyba csavart, gesztenyebarna haja szabadon hagyta finom ívű nyakát. Amint kalapja karimáját a helyére igazította, hogy az bal szemét a megfelelő szögben takarja, úgy érezte, meg tud birkózni az előtte álló nappal. Ezt akkor érezte csak igazán, amikor a fátylat is arcába húzta, hogy lássa, valóban szüksége van ajkai pirosítására, miként azt korábban Mrs. Wyndham javasolta: „Csak egy leheletnyi színt, kedvesem, az üde hatás kedvéért” – majd eszébe jutott édesanyja és súlyosan sérült bal orcája, amelyet mostanság áttetsző, fehér fátyol mögé rejtett. Cora tisztában volt azzal, hogy anyja elvárja, hogy bemenjen hozzá, és jóváhagyását adhassa megjelenésére, de anyja megcsonkított arcának le nem fátyolozott látványa iszonyt keltett benne. Jóllehet az édesanyját ért balesetért nem volt hibáztatható, Cora mégis felelősnek érezte magát. Megtalálta végre a kárminpiros festéket, és kent egy keveset az ajkára. Mrs. Wyndhamnek újfent igaza volt, a kevéske színnek hála merőben más lett az összhatás. Corának cseppet sem volt ínyére, ahogyan „tanácsadója” vásári lóként mustrálta. Már azt is szégyellte, amikor édesanyja úgy mutatta be a hölgyet, mint „azt a személy, aki majd a megfelelő emberekkel ismerteti meg”. Szinte biztos volt benne, hogy édesanyja fizet Mrs. Wyndhamnek a szolgálataiért. Mrs. Wyndhamnek Busvine-nel kapcsolatban azonban tökéletesen igaza volt. A bőr, mintha csak Cora második bőre lett volna, melegen és lágyan simult testéhez. Amikor előrehajolt, hogy megérintse lába ujját, megrészegült a lovaglóruha biztosította szabadságtól. DAISY GOODWIN


Ahogy felegyenesedett, a ruha bal oldalán rálelt arra a kis hurokra, amelynek segítségével séta közben felemelhette a szoknyát, nehogy az akadályozza a mozgásban. A szoknya bal fele egyébként is vagy egy méterrel hosszabb volt, mint a jobb, hogy oldalnyeregben lovagolva mindvégig takarja a lábát. Az egészben annyi volt a csalafintaság, hogy a ruhatöbbletet a jobb kézbe fogva a test előtt kellett tartani, így olyan volt az esése, akár a görög drapériás ruháké. Cora addig vacakolt az anyaggal, amíg a kívánt hatást el nem érte. Bertha már türelmetlenkedett; szerette volna Miss Corát valahol másutt tudni, hogy végre valami reggeliféléhez juthasson. A gyomra egyfolytában korgott, és a reggelit Sutton Veneyben a személyzet részére pontban fél nyolckor szolgálták fel. Kopogtak az ajtón, majd az egyik szégyenlős szobalány lépett be rajta. – Ha megbocsát, kisasszony, a gazda azt üzeni, hogy a lovát épp most vezetik ki az istállóból. – Mondja meg Lord Bridportnak, hogy mindjárt lemegyek. – Cora Berthához fordult. – Megmondanád mamának, hogy Lord Bridport ragaszkodott hozzá, hogy azonnal induljunk, vagyis ma reggel már nem tudok bemenni hozzá? – Nem örül majd, Miss Cora. Ön is tudja, hogy az édesanyja szereti, ha a saját szemével győződhet meg róla, hogyan fest. – Tudom, hogyne tudnám, de most igazán nincs idő arra, hogy tüzetesen megvizsgáljon. Éppen elég kellemetlen elviselni a kivörösödött kezű angol hölgyek lekicsinylő megjegyzéseit, nem beszélve a rám meredő apró, kék szemükről; úgy vizslatnak, mintha valamiféle barbár volnék. Nem vágyom rá, hogy végighallgassam anyám eszmefuttatását arról, hogy boldogságának záloga egyedül az én mesés férjhezmenetelem lehet. Azzal felkapta elefántcsontnyelű lovaglóostorát, és szolgálója felé suhintott. Bertha ernyedten meredt úrnőjére. – Átadom az üzenetet asszonyomnak. Mit szándékozik ma este viselni? – Talán a Madame Formonttól való rózsaszín muszlinruhám. Hadd sárguljanak az irigységtől azok a vén angol satrafák! Csak azt sajnálom, hogy az árcédulát nem akaszthatom a nyakamba. Pedig szívesen megnézném, milyen képet vágnak, amint rájönnek, hogy egyetlen ruhára többet költhetek, mint amennyit ők az egész évi ruhatárukra. Az öltözködés terén mindannyian olyan régimódiak, és mégis van merszük megvetéstől sugárzó pillantásokkal illetni engem, holott egytől egyig kétségbeesetten vágynak rá, hogy anyámasszony katonája fiacskájuk házassági ajánlatát elfogadjam. – Cora jókorát suhintott lovaglópálcájával az ágyra. Elmosolyodott, amint meglátta a fejét ide-oda rángató, türelmetlenül várakozó Lincolnt a bérelt istállók előtt. A maga százhatvanhárom centiméteres marmagasságával Lincoln a Cash istálló legnemesebb szerzeménye volt. Mivel a lány nem hitte, hogy apja talál majd számára megfelelő lovat Angliában, ezért kedvenc hátasait is magával hozta, és Mr. Cash gőzjachtja, az SS Aspen fedélzetén minden nap megjáratta őket. A csípős januári reggelen Lincoln lehelete fehér párafelhőként szállt tova. Éjszaka minden bizonnyal fagyott, a föld körös-körül fehér volt, a táj áthatolhatatlan ködbe burkolózott. A nap sugarai éppen csak átsejlettek a mindent beborító homályon. Cora édesanyja balesete – ami miatt oly nyomorultul érezte magát, és a bűntudat mardosta – és Angliába jövetele óta most először tekintett izgatott várakozással a rá váró nap elébe. Lovagolhat, ahogy csak erejéből futja, és közben nem kell senkivel beszélgetnie vagy ostoba szokásokat betartania – ellenállhatatlan lehetőség volt a javából. Úgy érezte, nem csak a fűzőtől szabadult meg. Olyan volt, mint aki éppen a béklyóját rázza le magáról. Délnyugat-Angliában a Myddleton a legelőkelőbb falkavadászat hírében állt. Lord Bridport, a házigazda, ha az otthonáról és gyermekeiről volt szó, meglehetősen fösvénynek bizonyult, imádott vadászkutyáitól azonban semmit sem tagadott meg. Édesanyja egyike volt azoknak a hölgyeknek, akik először vettek részt falkavadászaton, és mostanra a Myddleton

DAISY GOODWIN


legalább olyan híressé vált saját „vadászistennőiről”, mint előkelőségéről. Mrs. Wyndham a mayfairi szalonjában tetőtől talpig végigmérte Corát, majd kijelentette: – Önnek, kedvesem, a Myddletonon a helye. Minden bizonnyal kiállja majd a próbát. Cora akkor még nem igazán értette, mire céloz az idős hölgy, de most, amikor lova nyergében Lord Bridport után iramodott, rájött, hogy a próba már kezdetét vette. Ez idáig nemigen adódott alkalma elegáns angol hölgyekkel találkozni; Cora és édesanyja ugyanis a szezon végén érkeztek Londonba, amikor a társaság tagjai vidékre vonultak vissza, vagy valahol másutt rejtőzködtek, nehogy véletlenül kiderüljön, hogy a fővárosban nincsenek olyan ingatlanjaik, ahol meghúzódhatnak. Lord Bridport neje és leánya Cora szemében nem számított „elegáns” társasági hölgynek, annak ellenére sem, hogy családfájuk egészen Hódító Vilmos koráig nyúlt vissza. Itt viszont akadtak hölgyek, akiknek Busvine-nál rendelt lovaglóruhája éppen olyan tökéletesen állt volna, mint Corának. Megjelenése nem keltett különösebb feltűnést, ahogyan azt már odahaza megszokta, bármikor bárhova ment is. Egyetlen kíváncsiságtól tágra nyílt tekintet sem figyelte, amint az összecsődült tömeg után iramodó Lord Bridportot követte. Cora egyelőre nem tudta, hányadán áll az érzéssel, a névtelenség homálya ugyanis ismeretlen élmény volt számára. – Ó, Charlotte, engedje meg, hogy bemutassam Miss Cashnek. Miss Cash, ő itt Lady Beauchamp, feleségem révén kedves unokahúgom. Ekkor egy szőke fej fordult irányába, majd gazdája apró fejbólintás kíséretében üdvözölte. – Ő pedig az unokaöcsém, Odo. Miss Cora Cash – Sir Odo Beauchamp. Odo Beauchamp megjelenése még neje lovaglóruhájának eleganciáját is felülmúlta. A férfi kifogástalan szabásvonalú, rózsaszín kabátot és fehér lovaglónadrágot viselt. A haja ugyanolyan szőke volt, mint feleségéé, ám a nő kontya túl szorosra sikeredett, és egy göndör fürtre emlékeztető hajtincs a nyaka körül szabadon repdesett. A világoskék szemét rejtő, fényesen ragyogó, pirospozsgás arcú férfi Corára nézett: – Örvendek, Miss Cash! Ez az első alkalom, hogy falkavadászaton vesz részt? Felteszem, hazájában izgalmasabb sportokhoz szokott. Hatalmas termetéhez képest a férfi hangfekvése meglepően magas, hangszíne pedig szelíd volt, ám hangjának metsző éle nem maradt véka alatt. Cora a legamerikaibb akcentussal felelt. – Ó, odahaza is épp eleget vadászunk rókára, bár a medvékkel és a csörgőkígyókkal összehasonlítva az önöké meglehetősen jámbor szórakozás. Odo Beauchamp felvonta szemöldökét. – Önök, amerikai lányok felettébb szellemesek; remélem, a lélekjelenléte kitart a nap végéig. Hatalmas állatot választott, remélem, segítség nélkül is boldogul vele. – Ahonnan én jövök, Sir Odo, egy hölgy borzasztóan restellne magát, ha olyan lovon lovagolna ki, amellyel aztán nem bír el – mosolyodott el Cora udvariasan. – Szavamra, ön valódi amazon. Charlotte, drágám, jöjj, és csodáld csak Miss Casht. Nem mindennapi teremtés! Odo kesztyűs kezével felesége felé intett. A szőke fej ekkor megfordult; és Cora távol ülő kék szemekkel nézett farkasszemet, a nő szája körüli vonások szigorú jellemre utaltak. Hangja nőhöz mérten túlságosan mély volt. – Ugyan már, Odo, ne ugrasd folyton Miss Casht! Magad sem akarhatod, hogy mindjárt az elején kellemetlen benyomásokat szerezzen a Myddletonról. Ez minden kétséget kizáróan merőben más, mint amihez szokott, Miss Cash, bár úgy tudom, az amerikai hölgyek mindennél jobban szeretik, ha hajszolhatnak valamit. A gunyoros megjegyzés hallatán Cora összevonta a szemöldökét. – Kiváltképp, ha azt a valamit megéri űzni! – vágta rá. A további szócsatának a szagot fogó kutyák csaholása vetett véget. A vadász belefújt kürtjébe, a lovasok a lovát könnyű vágtára fogó és a kutyák után iramodó Lord Bridport

DAISY GOODWIN


nyomába eredtek. Cora is megsarkantyúzta Lincolnt. A ló azon nyomban nekilódult, és a mezőny élére ugrott. Az első sövénykerítést akadály nélkül vette, Lord Bridport pedig bátorítón a lány felé intett. A virginiai vadászterületek, ahol Cora lovagolni tanult, hatalmas sík terepet biztosítottak, de a táj itt jobbára cserjés és bozótos volt, amit imitt-amott kerítések tűzdeltek. A tempó, amit diktáltak, meglehetősen feszítettnek tűnt, és Cora elég hamar kifogyott a szuszból. Lincoln azonban elemében volt, anélkül ugratott át egyik kerítés után a másikon, hogy azzal egyetlen pillanatra is megtörte volna ritmusát. Neki legalább nem voltak fenntartásai az ismeretlen tereppel szemben. A mezőről egyre inkább elfogytak a vetélytársak. Cora ott találta magát, egyedül az élen, mígnem valahonnan egy pirospozsgás, rózsaszín kabátos fiatalember szegődött mellé: – Öröm nézni, ahogy az akadályokat veszi! Lenyűgöző, egészen lenyűgöző! Cora elmosolyodott, majd még inkább vágtára ösztökélte lovát. A fiatalember hangsúlyából nem volt teljesen egyértelmű, tetszésnyilvánítása vajon őrá vagy Lincolnra irányult-e, de a lány nem is igen vágyott rá, hogy kiderítse. Csodálója lova azonban lépést tartott az övével. – Fiatal suhanckorom óta részt veszek a Myddletonon. A legjobb verseny az egész országban. Cora meglehetősen kimérten bólintott. A rózsaszín kabátos fiatalember tudomást sem vett a visszautasításról. – Figyeltem önt a távolból. Ez ám a bátor lány, gondoltam. Egy lány, aki a magamfajta sportembert méltányolni tudja. Egy lány, aki semmire sem vágyik jobban, minthogy lássa, mit ajánlhatok a számára. Azzal kantárjánál fogva megragadta Lincolnt, és mindkét lovat lépésre fogta. Cora próbált tiltakozni, de a férfi elhallgattatta; a gyeplőt továbbra is szorosan fogva levette egyik kesztyűjét, majd feltűrte kabátujját. A lány megdöbbenve látta, hogy a férfi kezét és karját hatalmas tetoválás borítja, amely a myddletoni vadászokat, lovasokat és kutyákat ábrázolja. A férfi alkarján Lord Bridport mással össze sem téveszthető, méltóságteljes alakját örökítették meg vágta közben. Cora nem állhatta meg nevetés nélkül. – Valóságos remekmű, nem? Három napba és majd egy liter konyakba került. Hihetetlenül aprólékos munka. Persze magam nem láthatom teljes valójában, mivel az egész hátamat beborítja. Nézze meg nyugodtan közelebbről is! Ne legyen már olyan szégyenlős! – Innen is remekül látok minden részletet, Mr… – A nevem Cannadine. Nem akar legalább egy pillantást vetni a rókára? Azt mondják, hihetetlenül élethű. Mr. Cannadine másik kezébe fogta a kantárt, és levette a kesztyű párját is. Cora ekkor vette észre a férfi kabátujja alól kikandikáló vörös rókaorrot. – Minden bizonnyal úgy van, ahogy mondja, Mr. Cannadine, de talán majd egy másik alkalommal megszemlélem, nem akarom elvéteni a vadat. Cannadine-t lehangolta a válasz. – Szóval csak úgy elhesseget? Úgy tartják, a róka felér egy landseerrel. Nem szoktam ám akárkinek megmutatni. Ritkán látni olyan lányt, aki önhöz hasonlóan lovagol. – Azzal elengedte Lincoln kantárját, hogy ismét felvegye kesztyűjét, mire Cora – kihasználva az adódó alkalmat – megragadta a gyeplőt, és a ló fejét kissé hátrarántotta. – Nos, Mr. Cannadine, örültem a találkozásnak. Cora megsarkantyúzta Lincolnt, a lónak pedig több se kellett, azonnal vágtázni kezdett. Cora hallotta Mr. Cannadine kiáltását, amint utána iramodott. A terep ismét bozótossá vált. Mr. Cannadine balról vetette magát az üldözők után, Cora ezt kihasználva jobbra vette az irányt. Már így is elég volt, amit Mr. Cannadine rókájából

DAISY GOODWIN


látott, nem akarta azt ennél is közelebbről szemrevételezni. Talán ha a másik oldalról kerüli meg az erdőt, nem futnak össze ismét. Tetszetős bükkösbe ért, ahol a fák lombja jórészt már lehullt, az alacsonyabban fekvő ágakat azonban fagyöngy és borostyán hálózta be. Hirtelen egy fácán röppent fel Lincoln előtt. A ló megbotlott és lelassított. Hogy megbizonyosodjon róla, semmi baja nem esett, Cora lépésre fogta a lovat. Hátasát az erdőbe kormányozta, és biztosra vette, hogy gyorsan utoléri majd a többieket. Lincoln hangos horkantásaitól, valamint az ágakon itt-ott csüngő levelek furcsa zizegésétől eltekintve az erdőben csend honolt. Ekkor egy elfojtott kiáltás hasított a csendbe, amit éppúgy kiválthatott fájdalom, akár örömteli gyötrelem. Vajon valami állat volt, netán egy ember? – töprengett Cora. Tovább folytatta a poroszkálást, majd újra hallotta a kiáltást, ezúttal azonban nemcsak hangosabbnak, de izgatóbbnak is tűnt. Az erdő közepét beborító sűrű aljnövényzet irányából jött. Zöld páfrányleveleket és egy terebélyes méretű, sima kérgű bükkfát látott. Anélkül, hogy tudatában lett volna, mit csinál, Cora a hang irányába fordította a lovát. A zaj most már sürgetővé vált, egy éles kiáltás azonban távozásra késztette. A hangot bármikor felismerte volna, akkor is, ha soha nem hallotta volna korábban. Nem szabadna itt lennie, magánterületre tévedt. Lincoln gyeplőjét megragadva a lovat jobbra irányozta, sarkát az oldalába nyomta – most már mindennél jobban szeretett volna messze lenni innen. A ló engedelmeskedett lovasának, és olyan gyors vágtába fogott, hogy Corának nem maradt ideje elhajolni a felé vészesen közelítő, alacsonyabban kúszó ágak elől. Az első leverte a kalapját, a második telibe találta a homlokán – ez volt az utolsó emléke.

Ahogy eszmélt, első pillanatban a fölötte csontszerűen átívelő ágak sokaságát látta meg. Elkábult az eséstől, és habár minden egyes részlet a helyén volt, sehogy sem tudta összerakni őket: a csontok, a levelek illata és a fülébe süvítő, meleg fuvallat. A szél az? Cora elfordította a fejét. Rájött, hogy a földön fekszik. Az arcát kellemesen csiklandozó légmozgás Lincoln lehelete volt, a lováé, akit imádott, és aki lábával türelmetlenül tapodta a földet, és közben fel-felhorkantott. A hang valami másra emlékeztette Corát, egy olyan zajra, amit már hallott, de mégsem tudott hová tenni. A feje még mindig zavaros volt – vajon miért fekszik a földön? Ekkor egy sötét tárgyat vett észre, amely tőle nem messze hevert a földön. Talán egy vödör vagy egy kéményfej – nem, egy kalap volt. Cora próbálta megemelni a fejét, ám ez túl nagy erőfeszítést igényelt. Visszahanyatlott, és becsukta a szemét, de mindjárt ki is nyitotta. Nem szabad elaludnia, valamire emlékeznie kell. A ló felnyerített. Valami egy darabbal kapcsolatban; élvezte a darabot, Mrs. Lincoln? A lovát hívták Lincolnnak, a lovát. De miért fekszik a földön? Mi volt az a hang, ami ájulásba taszította? Képtelen volt rájönni, az emlék pedig fokozatosan halványult. Hirtelen egy sor másik kép tolult a fejébe – egy lángoló korona, egy lefátyolozott arc, egy csók, ami nem is volt csók, egy pillanatra felvillanó róka. Azután egy hang. – Hall engem? Valóságos ez a hang, vagy csak a fejében uralkodó hangzavar része? – Megsérült? Segíthetek? Cora próbálta behatárolni, honnan jön a hang, majd észrevette, hogy valami éppen fölébe hajol – egy arc, villant az eszébe, de nem a rókás férfié, valaki másé. A férfi fürkésző tekintettel figyelte, mintha keresne valamit, gondolta, majd újra megszólalt. – Hall engem? Leesett a lováról. Tudja mozgatni a végtagjait? A végtagjaim, gondolta Cora, épp a pokol tornácán. Ég és föld között lebegek, ahogy mindig is. Elmosolyodott, és az előtte álló fiatalember visszamosolygott rá. A mosolya azonban nem tűnt felhőtlennek, azt sokkal inkább a megkönnyebbülés szülte.

DAISY GOODWIN


– Ó, hála az égnek, hogy életben van! Egy pillanatra, ahogy megláttam, azt hittem, hogy ön… Jöjjön, hadd segítsek! – Karjával megtámasztotta Cora hátát, és segített a lánynak felülni. – De ez itt – szólalt meg a lány – nem az én hazám. Nem is kellene itt lennem. Én amerikai vagyok. Elképzelése sem volt róla, miért, de valami okból kifolyólag ezt most hangsúlyozni akarta. Végre volt valami, amiben biztos volt, és nem akarta, hogy rosszat gondoljanak róla. A fiatalember fejbólintásával jelezte, hogy tudomásul vette a dolgot. – Nos, valóban nem az öné, hanem az enyém. Ez itt az én erdőm és az én földem. A családom már vagy hétszáz éve itt él. De ettől még igen szívesen látjuk, Miss… – Cash. Cora Cash. Nagyon gazdag vagyok. A vagyonom lisztből van, nem löszből, hanem lisztből, amiből a kenyeret sütik. Kenyér, tudja… Szeretne megcsókolni? A legtöbb férfi így tenne, de az a baj, hogy túl gazdag vagyok. Ekkor a sötétség ismét magába szippantotta, és mielőtt még a fiatalember válaszolhatott volna, Cora eszméletét vesztve hanyatlott a karjába.

DAISY GOODWIN


Negyedik fejezet Meleg víz

Amikor Cora ismét kinyitotta a szemét, egy fából faragott, üres tekintetű angyal nézett vele farkasszemet. Ágyban feküdt, méghozzá egy baldachinos ágyban. Ugyan erős fejfájás kínozta, mégis tiszta fejjel ébredt. Cora Cashnek hívják, leesett a lováról, és most hol van? És mi van rajta? Rémületében felkiáltott, mire hirtelenjében izgatott mozgolódás támadt körülötte, majd férfiak és nők hajoltak az ágya fölé. – Miss Cash… Miss Cash, ha nem tévedek – szólongatta egy ismerős hang. A férfi volt az erdőből. Valami történt. De mi? Érzékelni és hallani vélt mindenfélét, sziluetteket látott, de minden homályba burkolózott, és tudata képtelen volt áthatolni e ködképen. Bosszantotta, mert tudta, volt ott valami fontos, és azt kívánta, bárcsak emlékezne. Anyjához hasonlóan Cora sem szívelte, ha akadályok gördültek az útjába. – Miss Cash Amerikából, ha jól emlékszem – szólította a hang ismét, kissé aggódó hangon. Ez a sötéthajú, őszinte tekintetű és barnaszemű férfi felettébb jól informáltnak tűnt – de vajon miért mosolyog? – Paradise Woodban találtam önre a földön fekve. Idehoztam, és orvost hívtam. – De honnan tudja a nevem? – kérdezte Cora. – Nem emlékszik a beszélgetésünkre? Most meg miért ugratja őt? – Nem, azonkívül, hogy ma reggel kilovagoltam, semmire sem emlékszem – nos, legalábbis semmire, aminek értelme volna. Vagyis az arcára emlékszem, de ez minden. Hogy estem le? És Lincoln jól van? – Arra a pompás amerikai lóra gondol? Az istállómban van, és republikánus nézetei felettébb komoly fejtörést okoznak a lovászaimnak. – És mióta vagyok itt? Mi van mamával, tudja, hol vagyok? Nagyon mérges lesz. Vissza kell mennem. Cora megpróbált felülni, de a mozdulattól émelyegni kezdett, és érezte, amint forró epe tolul a szájába. Tűrhetetlen lett volna, ha elhányja magát az ismeretlen angol férfi jelenlétében. Hogy ezt elkerülje, összeszorította ajkait. – Drága Miss Cash, attól tartok, itt kell megvárnia az orvost. A fejsérülés nem gyerekjáték. Talán írhatna pár sort az édesanyjának. – A férfi a mellette álló nőhöz fordult; Cora úgy vélte, valamiféle szolgáló lehet. – Mrs. Softley, lenne olyan jó, és hozna pár levélpapírt Miss Cashnek? A házvezetőnő könnyű, fekete gyapjúszövetből varrt szoknyája csak úgy suhogott körülötte, amint távozott a szobából. – Az én nevem már tudja, de ön még nem mutatkozott be. A férfi elmosolyodott. – A barátaim többnyire Ivónak szólítanak. Cora érezte, hogy a férfi valamit elhallgat előle, ez bosszantotta. Miért olyan nyakatekert minden ebben az országban? Olyan érzése támadt, mintha belekényszerítették volna egy játékba, amelynek a szabályait rajta kívül mindenki kívülről fújja. Kész volt rá, hogy felvegye a kesztyűt.

DAISY GOODWIN


– Miért van az, hogy az angol úriemberek többségének a neve leginkább valamiféle szabadalmaztatott orvosság nevére emlékeztet? Ivo, Odo vagy Hugo. Nyugtató és fürdősó, egytől egyig – mondta legyintve. A férfi enyhén meghajolt. – Nem tehetek mást, Miss Cash, mint honfitársaim nevében a bocsánatáért esedezem. Családom férfitagjai több száz év óta viselik az Ivo nevet, de talán eljött a pillanat, hogy ezen változtassunk. Szívesebben hívna esetleg Maltraversnek? E nevet hosszú ideje nem használtam már, de idővel biztosan hozzászokom, és talán semmilyen orvosi csodaszerhez sem köthető. Cora megrökönyödve nézett a férfira. Vajon hány neve lehet? A férfi hangja a legkevésbé sem hasonlított arra az elfojtott kiabálásra, amelyről a lány úgy hitte, hogy minden, születésénél fogva a felsőbb társadalmi rétegekhez tartozó angol úrnak a sajátos vonása. Hangszíne mélynek ugyan meglehetősen mély volt, de olyan halkan beszélt, hogy aki hallgatta, annak közel kellett hajolnia hozzá, hogy minden szavát értse. Cora ráébredt, hogy a férfi biztos fontos személy, hiszen valószínűleg nem sok férfi akad, aki – miután mondandóját halkan elmormogta – biztos lehet benne, hogy szavait nemcsak hallották, de fel is fogták. Egyre kínosabban érezte magát. Vajon a férfi tisztában van vele, hogy ő kicsoda valójában, és hogy nem egy egyszerű amerikai lánnyal van dolga? Maradék méltóságát összeszedve ismét a férfira nézett. – Ön kinevet engem, amiért meg merészelem kérdőjelezni azt, ami a hazájával kapcsolatos, ami az önök számára teljesen magától értetődő. Az ésszerűség helyett minden tettüket a megszokás irányítja. A házban, ahol pillanatnyilag is tartózkodom, mondja, miért tartanak tíz szobalányt csak arra, hogy forró vizet hurcoljanak, azt a temérdek lépcsőt megmászva és a hosszú folyosókat végigjárva csak azért, hogy a vendég reggelente a kandalló előtt fürdőt vehessen? Amikor rákérdeztem Lord Bridportnál, miért nincs fürdőszobája a házban, ahogyan az nálunk, az Államokban szokás, azt mondta, otromba dolog lenne. Otromba! Fürödni. Nem csoda, hogy a hölgyek itt mind olyan ápolatlannak és elhanyagoltnak tűnnek. Találkoztam hölgyekkel, meglehetősen csinosakkal, akiknek a nyaka ragadt a piszoktól. Ahonnan én jövök, az emberek legalább az ápoltságra adnak. Kihívó arccal nézett vendéglátójára. Lehet, hogy ideig-óráig idegen házban kényszerül az ágyat nyomni, ám addig is úgy beszél, ahogy neki tetszik. Vendéglátója azonban korántsem úgy festett, mint aki zokon vette volna vendége kitörését; a lány szavai inkább mosolyt csaltak az arcára. – Attól tartok, e szavait meg kell, hogy cáfoljam, Miss Cash. Ön mindennek lett volna nevezhető, csak tisztának nem, amikor az erdőben önre leltem, és legnagyobb sajnálatomra még soha nem jártam az ön hazájában. És félek, az itteni tisztálkodási körülmények sem lesznek ínyére. Erkölcsi szempontból ugyan semmi kifogásom a fürdőszobák ellen, épp ellenkezőleg, csak a vele járó költségek aggasztanak. De biztosíthatom, hogy mosakodás terén mindig alaposságra törekszem. Esetleg szeretne egy pillantást vetni a nyakamra? Azzal előrehajolt, és nyakát Cora felé nyújtotta, éppen úgy, ahogy egykor az akasztottak tették hóhéruk színe előtt. Valóban tiszta volt, és bár a sötét, göndör tincsek hosszabbak voltak az Amerikában elfogadottnál, Maltraversnek az angol férfiak többségével ellentétben nem volt ázottkutya-szaga. Nem, neki egészen más illata volt. Cora nem igazán tudta volna meghatározni, milyen. Igen erős késztetést érzett, hogy ujjaival a férfi hajába túrjon. Ekkor ismét ajkába harapott. – A nyaka kifogástalanul tiszta. Gratulálok! – Cora továbbra sem rejtette véka alá felháborodását. Nem hagyta magát elbűvölni. – De árulja el, hány szobalány szükségeltetik, hozzá, hogy ülőfürdőjéhez forró vizet hozzon? Hány lépcsőt kénytelenek megmászni? Milyen hosszú folyosókon kell keresztülküzdeniük magukat? Hosszú távon a vezetékes víz minden bizonnyal gazdaságosabb lenne, nem beszélve arról, mennyire kellemesebb a

DAISY GOODWIN


cselédségnek. – Mondandója végeztével próbált felülni, hogy tisztán hallhassa a férfi válaszát, aki késedelem nélkül egy újabb párnával támasztotta meg a hátát. – Ugye kényelmesebb? Remek. – Rövid hatásszünetet tartott. – Ha lenne folyóvíz, akkor nem volna szükség ennyi szobalányra, ami meglehetősen kellemetlenül érintené őket, nem beszélve családjaikról, akik számítanak a lányok anyagi támogatására. – Manapság rengeteg dolog van, amit a lányok a forró víz hordásán és a tűz gyújtásán kívül csinálhatnak. Taníthatnak vagy készíthetnek mondjuk kalapot, esetleg megtanulhatnak gyors- és gépírni. – Cora tudta, hogy édesanyja rengeteg olyan szolgálótól volt kénytelen megválni, akik boltokban, illetve hivatalokban találtak állást. A fizetésük is jobb volt, és csodálójuk is annyi akadt, amennyit csak akartak. – Efelől semmi kétség, Miss Cash. De gyanítom, hogy többségük csak addig akar pénzt keresni, amíg férjhez nem megy, és egy ehhez hasonló nagy ház tökéletes hely a férjfogásra. – Igen, Berthától már hallottam a cselédszárnyban előkészített házasságokról. – Bertha a szolgálója? – A férfi hangszíne elárulta meglepődöttségét. – Igen, az Államokból hoztam magammal. – És amerikai lány létére nem átall szolgálóként dolgozni? Cora majdnem elnevette magát. Hát nem ajándékozta Berthának három régi ruháját a múlt hónapban? Hogy is ne lenne Bertha boldog? Majd a lehető legméltóságteljesebb hangnemben így szólt: – Biztosíthatom, hogy Bertha nagyon hálás a lehetőségért, hogy a szolgálatomban állhat. Kíváncsi lennék rá, ön elmondhatja-e ezt bármelyik szobalányáról. Maltravers válasza váratott magára, mivel a házvezetőnő ekkor érkezett meg egy íróasztalféleséggel, amelyet nagy gonddal Cora elé helyezett. Az asszonyság jó néhány vastag, krémszínű levélpapírt is hozott magával. Cora felkapott egy, a tetején címeres lapot, amely alatt egyetlen szó, a Lulworth volt olvasható. Elég régóta tartózkodott már Angliában, hogy megértse, a valóságban itt sokkal többről van szó. Lulworth nyilvánvalóan „fontos” hely lehetett, és a tulajdonosa minden bizonnyal valamiféle ranggal is rendelkezett. Erről vajon miért nem tett említést a férfi a bemutatkozáskor? Az angolok rémesen dühítőek tudnak lenni. Itt minden úgy működött, hogy egy kívülálló biztosan csak kirekesztve érezhette magát. Ha valaki nem volt elég tájékozott, egyértelműen jelezte: biztosan nem közülük való. A férfi az ágy lábához sétált, és onnan nézett vissza a lányra. – Most magára hagyom, hogy összeszedhesse a gondolatait, és írhasson az édesanyjának. De mielőtt távozom, egy valamit illetően, kérem, elégítse ki a kíváncsiságom. Ha ennyire ellenszenvesnek találja az angol valóságot, akkor mégis miért van itt? Mindig azt hittem, hogy önök, amerikaiak, jobbára kedvelik furcsa szokásainkat, illetve kissé idejétmúlt gondolkodásmódunkat, önt viszont mindez szemmel láthatóan egyáltalán nem nyűgözi le. Cora a férfira nézett. Bár a hangszíne könnyed volt, nem lehetett nem kiérezni hangjából a sértődöttséget. Ő viszont cseppet sem bánta, hogy sikerült vendéglátóját felbosszantania. Bár a körülmények a férfi malmára hajtották a vizet, mégis meg tudta sérteni hiúságában. – Ó, azt hittem, ez nyilvánvaló. Amerikai örökösnőként azért jöttem, hogy megvásároljam az egyetlen dolgot, ami otthon nem kapható: a rangot. Anyám elsősorban egy királyi sarjra számít, de azt hiszem, szívesen beérné egy közönséges herceggel is. Akkor hát sikerült kielégítenem a kíváncsiságát? – Tökéletesen, Miss Cash. Remélem, meghívja édesanyját, hogy néhány kellemes napot töltsön el itt, Lulworthben. Addig szó sem lehet arról, hogy távozzék, amíg az orvos kifogástalannak nem ítélte egészségi állapotát. És annak ellenére, hogy fürdőszobával nem szolgálhatunk, valami azt súgja, hogy édesanyja élvezni fogja a látogatást. Habár nem születtem királyi sarjnak, Wareham kilencedik hercege áll ön előtt, szolgálatára. Corát ekkor újabb hányinger kerítette hatalmába. Kezeivel sebesen hadonászott az orra előtt. A herceg aggódva figyelte.

DAISY GOODWIN


– Mrs. Softley, azt hiszem, Miss Cash továbbra sincs jól. Corának sikerült legyűrnie émelygését, legalábbis addig, amíg a herceg el nem hagyta a szobát.

DAISY GOODWIN


Ötödik fejezet A fekete gyöngy

Ms. Cash a nyaka körüli tüllfodrokat igazgatta. A gyertyafényben, az ezüstös csillogású állótükörben a baleset következményei szinte észrevehetetlennek tetszettek; a diszkrét megvilágítás csak a lángokban megsérült bőrrész szoborszerű merevségét emelte ki. Aki Mrs. Cash jobbján ült, nem is gondolta volna, hogy szörnyű dolog történt vele; csak amikor az asszony elfordította a fejét, akkor tűntek elő a tűz okozta pusztítás jelei. Mrs. Casht egyetlen dolog vigasztalta, nevezetesen az, hogy mindig is jobb arcéle képezte a csodálat tárgyát. Szerencséje volt, mert annak ellenére, hogy a körülötte lévő bőrfelület megégett, a lángok nem érték el a szemét. A hegesedés során a bőr megfeszült, így a jótékony félhomályban Mrs. Cash arcának sérült fele a fiatalság groteszk képmását keltette életre. Félig lehunyt, ködös tekintetével egykori önmaga jelent meg lelki szemei előtt. Helyére igazította göndör hajfürtjeit, hogy a tincsek kellőképp takarják a bal füle helyén éktelenkedő, torz kitüremkedést. Amint keze a seb viaszos simaságát érintette, összerándult. Az orvosok úgy vélték, szerencséje volt, hogy a bőre ilyen hamar gyógyulásnak indult, de az elhalt, sima bőrszövetet gyűlölte megérinteni; ez jobban elkeserítette, mint az időnként még most is belenyilalló fájdalom. Felállt, majd bepúderezte az arcát. Kopogtattak, és a főkomornyik lépett be az ajtón, ezüsttálcán egy levelet hozott. – Most érkezett asszonyom részére. Lulworthből. Mrs. Cash még sosem hallott Lulworthről, de a rövid hatásszünet, amelyet a főkomornyik a név kiejtése előtt tartott, arra engedett következtetni, hogy igen jelentős helyről lehet szó. Felemelte a levelet, és a kacskaringós firkálmányból meglepődve látta, hogy az a lányától jött. – De hát ezt Cora küldte. Miért ír nekem? Úgy tudom, vadászni ment. A főkomornyik fejet hajtott. Mrs. Cash kérdése leginkább költőinek tűnt, bár amint a pecsétet feltörték, a házban szolgáló valamennyi cseléd választ adhatott volna számára. Amikor Mrs. Cash végigolvasta lánya levelét, a főkomornyik legnagyobb meglepetésére se levegő után nem kapkodott, se repülősóért nem rimánkodott. Sőt, ha Mrs. Cash jobbján állt volna, láthatta volna, amint az asszony sokat sejtetőn elmosolyodik.

A cselédszárny szalonjában Bertha egy csipkés hálóinget toldozgatott, amit Cora akkor szakított el, amikor türelmetlenségében kigombolás nélkül vette fel. Az is egyike volt azoknak az estéknek, amikor Cora nagy dérrel-dúrral hagyta ott a vacsoraasztalt, miután az estét azzal töltötte, hogy engedelmesen végighallgatta Lord Bridport vetésforgóról szóló eszmefuttatásait. Berthának, bármennyire is igyekezett, nem sikerült elég gyorsan kifűznie úrnőjét, és a lány kikapta a komorna kezéből a hálóinget, áthúzta a fején, és miközben így tett, a kétszáz éves brüsszeli csipke, amely a mellrészt díszítette, elszakadt. Cora észre sem vette a szakadást, de Berthának, aki már alig várta, hogy úrnője a csipkés hálóinget neki ajándékozza, ez felért egy tortúrával. A csipke apácák keze munkáját dicsérte, és olyan finom, remekbe szabott darab volt, akár egy imádság. Minden figyelmét igénybe vette, hogy a pókháló finomságú, csipkézett széleket láthatatlannak tűnő öltésekkel varrja egymáshoz. Csodálattal adózott a barna kezei között kirajzolódó fehér csipke bonyolult mintázata láttán,

DAISY GOODWIN


és annyira belemerült az egyik áttört szirmú virágforma összeillesztésébe, hogy fel sem tűnt neki, amikor a Lulworthből érkező lovászfiú belépett a Mrs. Cash részére címzett levéllel. Most azonban, hogy Cora neve megütötte a fülét egy, a házvezetőnő és a szakács által folytatott beszélgetésben, felemelte tekintetét. – Miss Cash szerencsésnek mondhatja magát, hogy nem szegte nyakát a balesetben, ahogy az a néhai herceggel történt. Az új herceg talált rá. Még szerencse, hogy éppen akkor az erdőben tartózkodott, különben a kisasszony akár az egész éjszakát is az erdőben tölthette volna – mondta a házvezetőnő. – Nem hinném, hogy a szerencse vezérelte volna a herceget abba az erdőbe. Ne felejtse, milyen nap van. – A szakács jelentőségteljes pillantást vetett Mrs. Lawrence-re, a házvezetőnőre, akinek az emlékezés egy pillanatra torkára forrasztotta a szót, majd megadóan bólintott. – Hát persze, az évforduló. Majdnem el is felejtettem. Az a szegény fiatalember, na és nem is olyan sokkal az idős herceg halálát követően. – Egy másodpercre behunyta a szemét, és amikor újból kinyitotta, látta, hogy Bertha tekintete rászegeződik. – Úgy tűnik, kénytelen lesz átmenni Lulworthbe, Miss Cash. Bertha szeme elkerekedett, amint e néven szólították. Mrs. Lawrence ugyan már a megérkezésekor felvilágosította, hogy a látogatóba érkező valamennyi szolgálót a munkaadója nevén nevezik, de a dolgot még most is furcsállotta. A házvezetőnő folytatta: – Úrnője a vadászat közben leesett a lováról, és most az ágyat nyomja odaát Lulworthben. A lovászfiú jött át egy levéllel, hogy úrnője édesanyját értesítsék. Mr. Druitt még most is odafenn vár a válaszra. – Bertha arckifejezését meglátva a házvezetőnő szelídebb hangnemben folytatta. – Rendbe jön. Ha komoly baja esett volna, a herceg személyesen tette volna tiszteletét. A szakács kuncogni kezdett. – Felteszem, nem akart elmozdulni Miss Cash mellől. A kastély tetején rengeteg lyuk tátong. – Mrs. Lawrence, a herceg ezek szerint nem házasember? Bertha úgy érezte, hogy a szakács szavai mögött megbújó célzás felhatalmazta arra, hogy visszakérdezzen. Azt is tudta azonban, hogy óvatosnak kell lennie; meglehetősen keskeny a határvonal egy ártatlan kérdés és a kérdés feltételéhez fűződő jog között. Nem sokkal érkezése után ugyanis Lady Beauchamp szolgálójától megkérdezte, mennyi a bére, és rá kellett döbbennie, hogy hibát követett el. Bár Miss Cash komornájaként a cselédszárnyban megillette a rangidős szolgálónak kijáró tisztelet – példának okáért vacsoráját előbb fogyaszthatta el, mint a szobalányok –, pozíciója mégsem tette lehetővé, hogy kérdéseket tegyen fel. Mr. Druitt félrehívta hát, és elmagyarázta, hogy míg a bérezés és más efféle kérdések beszédtéma tárgyát képezhetik ott, ahonnan ő jött, ám itt Angliában bizonyos dolgokról nem eshet szó. Bertha megadóan bólintott – egyszer és mindenkorra tanult a leckéből. Annak ellenére, hogy a főkomornyik megrótta, Bertha élvezte a Sutton Veney-ben töltött időt. Odahaza az étkezések alatt a szolgálóknak megterített asztal egyik végében ült, a többi színes bőrű lány társaságában. Itt minden este Sir Odo inasa kísérte vacsorázni. Első este szobájába vonult vissza, de Mrs. Lawrence az egyik szobalánnyal üzent neki, és lehívatta, mondván jelenléte a cselédszárny szalonjában kívánatos. Jim, az inas belepirult, amikor Mr. Druitt megkérte, hogy kísérje Miss Cash szolgálóját az asztalhoz. Mivel Druitt imádott szónokolni, hosszas társalgásra nemigen volt alkalmuk, de minden alkalommal, amikor Bertha a férfi felé nézett, tekintete találkozott az őt fürkésző Jimével. A férfi elég jóképű volt; úgy nézett ki, mint aki a szabad levegőn cseperedett, ellentétben a cselédség java részével, akiknek sápatag arcszíne azt sugallta, hogy egész eddigi életüket a föld alatt töltötték. Az első

DAISY GOODWIN


estétől fogva Jim minden nap megvárta őt, hogy vacsorázni kísérhesse; naponta egyébként is legalább kétszer vagy háromszor a férfiba botlott. Bertha a két nőre nézett, és várta, hogy ezúttal is majd rendreutasítják. A szakácsnő azonban egyáltalán nem úgy festett, mint aki megrökönyödött volna Bertha kérdésétől; valójában inkább örült a lehetőségnek, hogy vetélytársa, a házvezetőnő előtt felvághat. – Nem, az új herceg legényember. Mielőtt idejöttem volna, odaát dolgoztam a konyhán, Lulworthben. Rabszolgamunka volt. A konyhában a mai napig nyílt tűznél főznek, és vacsoránál általában negyvenen ülnek az asztal körül. Azzal együtt, hogy Lord Bridport állandóan az előző napi vesepecsenyéért ácsingózik, a körülmények itt mégiscsak jobbak. Akkor szolgáltam ott, amikor Miss Charlotte Lulworthbe került. Lord Ivo és Miss Charlotte sülve-főve együtt voltak, főleg amikor íjászkodtak. Közös kis kiruccanásaik előtt mindig lejöttek a konyhába, hogy egy kis ennivalóért kuncsorogjanak, amit azután magukkal vittek a túráikra. Nagyon nagy kár, hogy Miss Charlotte-nak nem volt vagyona, csinos hercegné válhatott volna belőle. – Még egy kis teát, Mrs. James? – szakította félbe a házvezetőnő, akit rendkívüli mértékben bosszantott ez a fajta tudálékos tájékozottság a herceggel kapcsolatban. Bertha felkapta kis varrókosarát, majd a hátsó lépcsőn Cora szobájába sietett. A szoba a ház jobb szárnyában volt, és az elülső parkra, illetve az oldalsó istállótömbre nézett. Már sötétedett, és Bertha látta, amint az egyik inas fáklyával a kezében körbejárja az udvart, hogy egymás után gyújtsa meg a lámpásokat. A szürkületben lógó sárga fénygömbök sütőtökre emlékeztettek. Amikor a lámpagyújtogató a boltíves bejárathoz eső legközelebbi lámpáshoz ért, egy lovas vágtatott az udvarra. A felemelt fáklya fényében Bertha a lovaglókalap alól egy szőke hajtincset látott kikandikálni. A szolgáló homlokát a hideg ablaküvegnek támasztotta. Szeretett volna csak egyetlen pillantást vetni a szőke nő arcára, de azt kalapja olyannyira eltakarta, hogy szép vonalú arcélén kívül nem láthatott semmit. A lovas a kantárt a lovász kezébe nyomta, majd leugrott lováról, és a mozdulat közben kék lovaglóruhája alól hirtelen valami fehér villant elő. Amint megfordult, láthatóvá vált arca alsó fele, és Bertha a női száj vonalából ítélve arra következteti, hogy ajka körül mosoly játszik. Bertha megborzongott. Cora nélkül a szoba hirtelen olyan üresnek tűnt. Angliába érkezése óta először honvágya támadt – nem édesanyja félig elfeledett illata miatt, amelynek hiányához már réges-régen hozzászokott; sokkal inkább amerikai életének megbízható fogódzóit hiányolta: hogy százötven dollárja lapult varródobozában, és tudta jól, mi mennyibe kerül. A ruhásszekrényhez lépett, és Miss Cora ruhatárából a legigényesebb darabokat válogatta ki. Történjék bármi is ezek után, tudta, hogy úrnője a lehető legjobb formáját kívánja majd mutatni.

Mrs. Cash kész lett volna azonnal elhagyni Sutton Veney-t, amint lánya üzenetét kézhez kapta, de Lord Bridport meggyőzte, hogy jobban teszi, ha csak reggel indul útnak. Mrs. Cash tehát leült, hogy elfogyassza vacsoráját, és közben hálás volt a sorsnak, hogy lehetősége nyílt további információkat szereznie Cora hercegéről. – Bizonyára borzasztóan aggódik a lánya miatt, Mrs. Cash – mondta Odo Beauchamp, aki tapintatból az asszony jobbján foglalt helyet. – Szerencsétlen egy baleset, pedig a lánya rendkívül ügyes lovas. Amikor Charlotte és én ma reggel láttuk kilovagolni, remekül festett a nyeregben, jó néhányan első pillantásra angolnak hitték. Mrs. Cash felsóhajtott. – Cora biztosított róla, hogy a kisebbfajta megrázkódtatáson túl nem esett komolyabb baja. Igazán kedves a hercegtől, hogy így ragaszkodik hozzá, hogy felépüléséig Lulworthben maradjon, és engem is meghívott, hogy a lányommal lehessek. Holnap feltétlenül átmegyek. DAISY GOODWIN


Felettébb izgatottá tesz, hogy egy angol herceggel találkozhatom. Örömünkre szolgált, hogy tavaly nyári Newportban tett látogatása alkalmával vendégül láthattuk Clermont Tonnere hercegét, aki legalább olyan szívélyes volt irányunkban, mint Mihail nagyherceg Oroszországból, ha nem szívélyesebb. A saját tányérját is magával hozta, mintha csak azt feltételezte volna, hogy Amerikában nincs semmi, ami ahhoz foghatóan elegáns volna. De azt hiszem, látogatásának végeztével maga is belátta, hogy tévedett. Mrs. Cash visszaemlékezését a levest felszolgáló inas szakította félbe. Lord Bridport ragaszkodott hozzá, hogy a vacsora ne tartson tovább egy óránál, ezért a hét fogásból álló vacsora minden étke csak nagyon rövid ideig maradt az asztalon. Mrs. Cash, akinek étvágyát fokozták a lulworthi kilátások, ráébredt, hogy figyelmét tanácsos lenne a ráklevesre összpontosítania. Amíg azon igyekezett, hogy a levest szájának sértetlen felébe kanalazza, Odo kihasználta a kínálkozó alkalmat, jelentős vagyon kizárólagos örököseként és anyai nagyatyjától várható további örökségének köszönhetően Odót Mrs. Cash gazdagsága nem különösebben hozta zavarba, és nem ő volt a legérdektelenebb személy az asszonyság előkelő külföldieket felsorakoztató listáján sem. – Ha a körülmények adta helyzet nem lenne ilyen drámai, irigyelném, hogy Lulworthbe látogathat. A ház csodaszép, egyike a környék igazán előkelő házainak. A hercegi uradalom nem olyan nagy, mint északi szomszédai, de valahogy mégis sokkal káprázatosabb. Lulworthnek varázslatos bája van – mondta Odo visszafojtott nevetéssel –, már ha lehetséges egy épületet efféle jelzővel emlegetni. A kápolnát feltétlenül látnia kell, páratlan a maga nemében, egy igazi gyöngyszem, rokokó köntösbe öltöztetve. – Ujjával kört rajzolt a levegőbe, így próbálta érzékeltetni a kápolna boltíves görbületeit. – Jóllehet az idős herceg temetése óta nem jártam ott, értesüléseim szerint a birtok csillaga leáldozóban van. Feltételezem, ennek oka jórészt a hatalmas összegre rúgó örökösödési illeték. Odo tekintete az asztal túloldalára tévedt, ahol felesége ült, és hangját kissé megemelte. – Szinte már sajnálom Ivót. Nálánál tökéletesebb ifjú örököst keresve sem lehetett volna találni; amellett, hogy kiváló lövésznek tartották, a hölgyek körében is lelkes rajongótábora volt, és akkor az eszét még meg sem említettem. Miután kilépett őfelsége gárdistáinak sorából, úgy hírlett, diplomáciai karrier vár rá, ám amikor Maltravers, a fivére, tizennyolc hónappal az idős herceg halála után nyakát szegte, minden birtokkal kapcsolatos intéznivaló ivóra maradt. Ennek úgy egy éve, és az óta semmi érdekes nem történt vele. Bezárkózott Lulworthbe, és senkivel sem hajlandó érintkezni. Az egész szezonban egyetlenegyszer sem jött fel a városba, hónapok óra senki sem látta. Még Charlotte, akivel valamikor ugyancsak jó barátok voltak, sem képes őt rejtekéből előcsalogatni. Nevének hallatán felesége rá egyáltalán nem jellemző, élénk hangvételű társalgásba kezdett a balján helyet foglaló esperessel. Ha Mrs. Cashnek nem lett volna meg az a szokása, hogy csakis kizárólag arra figyel, ami érdeklődésének tárgyát képezi, talán feltűnt volna neki a Charlotte Beauchamp arcát elöntő pír. Mrs. Cash azonban minden figyelmét Odónak szentelte. – Vagyis akkor Lulworthnek nincs hercegnéje? – kérdezte olyan ártatlan hangsúllyal, amennyire csak tőle tellett. Nem emlékezett rá, hogy a Wareham nevet valaha is látta volna a nemesi rangú agglegények listáját közreadó Nemes Amerikaiak című magazinban, amelyről ugyan sosem ismerte volna el, hogy lelkes olvasója, tartalmával mégis meglehetősen tisztában volt. Egy partiképes herceg egész biztos nem kerülte volna el a figyelmét. – Még csak egy árva özvegy se – válaszolta Odo, és kéken ragyogó, kidülledt szemeit egyenesen Mrs. Cashre meresztette. Szemet szúrt neki felesége élénksége csakúgy, mint az asszony arcának hirtelen színeváltozása. Nyelvét önkéntelenül körbefuttatta ajkán. Egy pillanatra elhallgatott, hogy belekortyoljon vörösborába. Tudta, hogy Mrs. Cash minden idegszálával rá figyel, ahogy azzal is tisztában volt, hogy nem az asszony az egyedüli

DAISY GOODWIN


hallgatósága; felesége még mindig a lelkésszel csacsogott, de valószínűleg minden egyes szavát hallotta. – Nem, közvetlenül az után, hogy az idős herceg jobb létre szenderült, Fanny hercegné azonnal távozott. Épp csak letelt a gyászidő, amikor nőül ment Buckingham hercegéhez. Na persze mindenki tudott kettejük meghitt barátságáról, de mégis… Nem akarta kockáztatni, hogy valaki lecsapja kezéről a herceget, bár csak a jóisten a tudója, rajta kívül ki vetett volna szemet szegény öreg Buckinghamre. Most már viszont kétszeres hercegnéként madarat lehetne fogatni vele. – Kétszeres hercegné? – Mrs. Cash gyerekkora óta most először állt a legközelebb ahhoz, hogy a szó a torkán akadjon. – Wareham első hercegnéje, most pedig Buckingham hercegnéje – az első nő, akinek kétszer is sikerült a Beauchampok igézően csábos mosolyával előre jutnia. Néhányak szerint szegény szerencsétlen Wareham épp idejében halt meg. Fanny hercegné egy egész vagyont költött Lulworthre. Még saját vasútvonalat is építtetett, hogy látogatásai alkalmával a walesi herceg rövidebb idő alatt érhessen hozzá. Manapság Conyersben élvezi az életet – a Buckinghamek székhelyén. A vadászat Lulworthben ugyan kecsegtetőbb, a drága jó Buckinghamek anyagiak tekintetében azonban sosem szűkölködtek. Miközben Mrs. Cash a sérült orcáját takaró tüllt igazgatta, azon tanakodott, asztalszomszédja vajon miért olyan készséges. Odahaza pontosan meg tudta ítélni, mire számíthat a barátaitól, és mennyire kell tartania ellenségeitől, hogy nyilvántartják-e őket az Előkelőségek Névjegyzékén, vagy hogy a Ward McAlister-féle, az újgazdagok báljára meghívottak listáján szerepelnek-e. Itt azonban minden egészen másképp festett. Mrs. Cash fáradságot nem kímélve igyekezett kiigazodni az angol nemesség tagjainak rangsorát illetően – és látszólag semmi sem okozott számára nagyobb élvezetet, mint a szabályok tömkelege. Hihetetlenül megdöbbent, mondhatni sokkos állapotba került azonban, amikor Londonba való megérkezését követően azt kellett tapasztalnia, hogy a legelegánsabb társasági eseményeken éppen ugyanolyan esély kínálkozik rá, hogy egy Mrs. Patrick Campbell kaliberű színésznővel találkozzon, minthogy egy grófnővel hozza össze a sors. Newportban – vagy még inkább New Yorkban – nagy keletje volt, hogy efféle művészeket fogadtak fel a vendégek szórakoztatására, ám szinte teljességgel elképzelhetetlennek tűnt, hogy a társaság tagjai egyenrangú vendégnek tekintsék őket. Amikor ezt szóvá tette Mrs. Wyndhamnek, akit bizonyos összeg ellenében arra szerződtetett, hogy Corát és őt bevezesse a helyi társasági életbe, a hölgy oly módon reagált a felvetésre, hogy Mrs. Cash életében először kényszerült megtapasztalni – és felettébb kellemetlenül érintette –, hogy kinevetik: „Ó, ma már bárhová beteheti az ember a lábát, ha elég szórakoztató” – válaszolta Mrs. Wyndham. „Vagy elég gazdag” – tette még hozzá, és összevont szemmel méregette Mrs. Casht. Mrs. Cash igencsak nehezményezte a burkolt célzást, és fontolóra vette, hogy megszakítja kapcsolatát támogatójával, de – akárcsak Mrs. Wyndham – tudta, hogy nem boldogulna a segítsége nélkül. Cora elég gazdag és szép is volt, hogy figyelmet keltsen, azonban kizárólag Mrs. Wyndham szolgálhatott afféle információval, hogy Lord Henry Fitzroy szifiliszes, vagy hogy Patrick Castlerosse a felelős Abagavennyék válásáért. Így hát Mrs. Casht egyrészt meglepte, másrészt örömmel töltötte el, hogy Lord Bridport unokaöccse ilyen szolgálatkésznek bizonyult, és minden tőle telhetőt megtett, hogy Wareham hercegével kapcsolatban az ő mindenre kiterjedő kíváncsiságát kielégítse. – De amikor azt mondta, hogy a herceg elzárkózik a társaságtól, azzal arra akart célozni, hogy erre valami oka van? Netán beteg? – Mrs. Cash azon töprengett, vajon Wareham hercegének egészségi állapota szintén azon témák közé tartozik-e, amelyről csak a herceg közvetlen környezetéhez tartozó bennfenteseknek van tudomása. – Fizikai értelemben véve makkegészséges. Ami viszont a mentális állapotát illeti, nos, nem mondhatnám, hogy minden rendben volna vele. Természetesen ő is katolikus, akárcsak

DAISY GOODWIN


az összes többi Maltravers, így csak a Teremtő tudná megmondani, milyen eltorzult pápista elképzelések munkálkodnak benne. Ó, ne aggódjon, Mrs. Cash – mondta Odo, látva az asszony megdöbbenését. – Nagyon régi katolikus családról van szó, és nem áttértekről. Nem, úgy vélem, a hercegnek anyagi természetű gondjai vannak. Lulworth egy hatalmas birtok, ám a bérleti díjak nem elég jövedelmezőek. Fanny hercegné jóval többet költött Pici Pocak szórakoztatására, mint amennyit megengedhetett volna magának, később az idős Wareham és az a szegény Guy egymás után oly gyorsan lelte halálát, hogy az örökösödési illetéket hamarjában kétszer is meg kellett fizetni. Mrs. Cash valami miatt azt feltételezte, hogy Pici Pocak maga a walesi herceg lehetett, és hogy ez afféle gúnynév volt, amelyet külföldi lévén nem volt tanácsos a szájára vennie. Odo még mindig nem ért mondandója végére. – Nem csoda, hogy Ivo annyira maga alatt van. Igazán gyalázatos, hiszen amire valójában szüksége van, az egy szép és gazdag feleség. Ki tudja, Mrs. Cash, talán az sem kizárt, hogy magával kellene vinnie Newportba, és találhatna számára egy bájos, fiatal örökösnőt. De valóban gyönyörűnek kell lennie. Ivo maga is elég rendkívüli. Mrs. Cash éppen azt fontolgatta, miként válaszoljon a kérdésre, amikor az asztal túloldalán kisebb zűrzavar támadt. Charlotte Beauchamp, aki már jó ideje a nyakát körülölelő rövid, fekete gyöngysorát tapogatta, az összefűzött gyöngyöket véletlenül rossz helyen érintette, minek következtében a nyaklánc szétszakadt, a gyöngyök pedig szerteszét gurultak, végigcsörömpöltek a tányérokon, majd gellert kaptak a kristálypoharakon. Charlotte, akinek torkából a sikítás és a nevetés furcsa elegyét képező hang szakadt ki, olyan hidegvérrel próbálta összeszedni a gyöngyöket, amilyet csak magára tudott erőltetni. Az esperes a vörösborában akadt az egyikre, és véget nem érő célozgatásokba bocsátkozott, miközben Kleopátra és Antonius elköltött vacsoráját idézte fel. – Azt mondta, felbecsülhetetlen értékű vacsorával kedveskedik neki, így Antonius igencsak meglepődött, amikor előbb meglehetősen közönséges étkekkel kínálták, majd Kleopátra levette az egyik, gyöngyből készült fülbevalóját, beleejtette borral teli poharába, ahol a gyöngy felolvadt, majd Antoniusnak nyújtotta, hogy igyon belőle. Milyen nemes gesztus. A világ minden kincséért sem venném a bátorságot, hogy Antoniusnak nevezzem magam, de ön, drága Lady Beauchamp, kétséget kizáróan egy modernkori Kleopátra. Az esperes elhallgatott, és maga is elámult, váratlan ékesszólása hová vezetett. Charlotte épp azzal foglalatoskodott, hogy egy teáskanál segítségével a gyöngyöt kihalássza, amikor férje hangját hallotta: – Remélem, esperes uram, nem arra akarja ösztönözni a feleségem, hogy szőnyegbe tekerve vitesse magát a szobájába, hogy könnyebben elcsábíthassa. Nem szabadna efféle gondolatokba ringatnia magát. Az esperes szemmel láthatólag meg volt elégedve magával. – „E nőnek kor nem árt; a megszokás örök varázsát nem koptatja el.” – Tizennyolc, tizenkilenc, húsz – suttogta Charlotte, amint a tányérján görgetve számolta össze a gyöngyöket. – Csak egy hiányzik. Talán a mellénye zsebében lapul, esperes uram? – Megkérem majd Druittot, hogy a későbbiekben alaposan kutasson át mindent – közölte Lady Bridport sietősen, akit legalább annyira aggasztott a gondolat, hogy Charlotte az esperes zsebeiben kutat, mint ahogy az is zavarta, hogy az esperes egy előkelő vacsorapartin képes volt Shakespeare-t idézni. Felemelkedett az asztal mellől, ezzel jelezve a hölgyeknek, hogy eljött az idő, hogy mindenki visszavonuljon a szobájába.

Amikor aznap este Odo felkereste hálószobájában a feleségét, a nőt a fésülködőasztal előtt találta, pongyolában ücsörögve. Ahogy hosszú szőke haján végigszántott az ezüst hajkefével, a férfi figyelmét nem kerülte el a felesége vékony karját behálózó kék vénák szövevénye. DAISY GOODWIN


Kleopátra egyszeriben valahogy olyan közönségesnek tetszett Charlotte-hoz képest. Fejformája Itália reneszánsz szépségeit mintázta. Az egyik korábbi londoni látogatása alkalmával Snoad, a műkincskereskedő megmutatta neki a sienai festőnek, Martininek a Bianca Saraciniről készített festményét. A hölgynek hosszú, szőke haja és Charlotte-éhoz hasonló, magas homloka volt, a kezében pedig – tisztasága jelképeként – hógolyót tartott. Mindennél erősebb kényszert érzett, hogy Charlotte-ot megfestesse, bár nem ismert olyan személyt, akit a feladatra érdemesnek tartott volna. Addig is megvette a Martinit, hogy születésnapján Charlotte-nak ajándékozza. Felesége szerette a meglepetéseket. – Annyira sajnálom a nyakláncod, Charlotte. Különleges darab. Láthattam már korábban? Charlotte haja összevissza szállt a hajkefe keltette elektrosztatikusságtól. Odo elvette tőle, és maga kezdte fésülni felesége hajkoronáját. Szerette az asszony hajfürtjeit fénylő folyammá szelídíteni. Charlotte arca megrándult, és amikor válaszolt, nem nézett a férfi tükörből rá meredő szemébe. – Georgina nénikémtől kaptam, tudod, attól, aki Indiában járt. Korábban sosem fordult meg a fejemben, hogy viselhetném, de azokkal a csillogó amerikai dámákkal szemben nem akartam olyan jelentéktelennek tűnni. – Na de gyöngyöt vetni a disznók közé? – A férfi letette a hajkefét, kezével hátrasimította felesége haját, hogy csókot lehelhessen nyakára. – Nagy kár, hogy szem elől tévesztettelek ma a vadászaton. Hova tűntél? – Odo próbálta kihámozni feleségét pongyolájából. – Ó, nem tudom, a kengyelszíjam meglazult, és mire helyére igazítottam, addigra már sehol sem voltál. Órákig kellett kerülgetnem azt a pojáca Cannadine-t. Odo gyengédnek nem nevezhető mozdulattal szorította meg az asszony mellbimbóját. – Cannadine, tényleg. Szegény Charlotte. De tudod, hogy nem szeretem, amikor csak úgy eltűnsz. Ezért most azt hiszem, meg kell büntesselek. Azzal felkapta a hajkefét.

A cselédszárny szalonjában Bertha épp a vacsoráját készült befejezni. Valami mazsolával jól megszórt pudingfélét evett. Úgy tűnt, az étel rajta kívül mindenki másnak ízlett, neki viszont szabályosan magába kellett erőltetnie. Hirtelen egy jó kis gyümölcsös fagylaltkehely után kezdett sóvárogni. Odahaza délutánonként, amikor kimenőt kapott, mindig a newporti édességboltokban árusított fagylalttal kényeztette magát. Általában Miss Cora levetett ruhái közül az egyik legelegánsabbat öltötte magára, felszerelkezett napernyővel, és lefátyolozott kalapban ment az árushoz. Bertha ilyenformán szinte beleolvadt, környezetébe, és a párizsi divatot követő megjelenése, ha a rajta lévő darabok másodkézből származtak is, nem adott okot a pult mögött álló eladónak származása találgatására. A kedvence, amit mindennél jobban szeretett, a hideg fagylalt volt forró csokoládészósszal. Fel nem tudta fogni, hogy Miss Cora, aki annyi gyümölcsös fagylaltkelyhet ehetett volna, amennyi csak belefér, miért tagadta meg magától a páratlan élvezetet. Számára ez felért a luxussal. Valaki egyszer csak a vállához ért. Felnézett, és meglátta Jimet. – Azt hiszem, ezt elejtette, Miss Cash. Azzal a lány ölébe tett valamit. Egy zsebkendő volt az, de nem a sajátja, és egy apró papírtekercs rejtőzött benne. Ruhája ujja alá rejtette, mivel tudta, hogy Druitt és Mrs. Lawrence is árgus szemekkel figyelik. Ahogy Bertha kifelé igyekezett a szalonból, kitekerte, majd a gyertyafénynél elolvasta az üzenetet. Szép kerek betűkkel ez állt benne: Találkozzunk az istállónál. Meglepetésem van számodra. Őszinte barátsággal:

DAISY GOODWIN


Jim Harman A férfi Lincoln boksza mellett, a hidegben topogva várt rá. Amikor észrevette a lányt, arcán széles mosoly jelent meg. – Eljöttél hát. Jó kislány! Nem fogod megbánni. – Remélem is, hogy nem, ez ugyanis az állásomba kerülhet. – Nézd! – Amikor Jim egyik ökölbe szorított kezét nyújtotta a lány felé, Bertha habozni látszott. – Gyerünk, nyisd már ki! Bertha egyenként hajlította hátra az ujjakat. A férfi markában egy fekete gyöngyszem volt. A lámpafénynél a lány halvány, szivárványszínekben ragyogó csillogást látott, akárha pocsolyán úszó olajfolt volna. Akkora volt, mint egy üveggolyó, és majdnem tökéletesen kerek volt. Bertha elvette, és az arcához dörzsölte. – Olyan sima. Hol találtad? Ugye tényleg találtad? – Remélte, hogy tekintetük találkozik, és fürkésző pillantást vetett a férfira. Neki a szeme sem rebbent. – Ma este a szalonban teljesítettem szolgálatot, annak okán, hogy nagy fogadást adtak, és a vége felé, amikor már a desszert utáni utolsó fogást szolgáltam fel, láttam, hogy az asztalnál ülő hölgyek egyike idegesen babrálja a gyöngysorát, majd el is szakította azt. Azt hitte, hogy összeszedte valamennyit, de ez itt a talpam alá gurult, és én egészen addig rajta álltam, míg a hölgyek fel nem vonultak az emeletre. Neked akartam adni. Te magad is egy fekete gyöngyszem vagy, Bertha, valójában ez te vagy, így teljesen természetesnek tűnt, hogy a tiéd legyen. Bertha döbbenten bámult a férfira. Még soha senki nem mondott neki ehhez hasonlót. Az édesanyja szemében ezek csak hízelgő szavak lettek volna. Azt mondta lányának: „A hízelgő szavak, habár nagyon szépek és csábítóak, kísértésüknek mégis csak azután szabad engedni, ha a szándékot gyűrűvel pecsételik meg.” Bertha édesanyja soha senkitől nem kapott gyűrűt. A férfi, aki elcsábította, fehér volt, így házasságról szó sem eshetett. Mrs. Calhoun a mosodában marasztalta őt Bertha születése után is. A tiszteletes szerint keresztényi könyörületességre utaló tett volt, de Bertha édesanyja sosem tűnt emiatt igazán hálásnak. Bertha ennek ellenére sem húzódott el, amikor Jim felé hajolt, hogy megcsókolja. Csókja minden korábban kapott csóktól különbözött, egyszerre volt lágy és puhatolózó. A férfi keze oly gyengéden tartotta a lány fejét, mintha attól félne, hogy az összeroppan. Amikor a férfi elhúzódott, a lány azt kérdezte: – Nem bánod? – Mit kellene bánnom? – suttogta a férfi. – A bőröm. Nem zavar, hogy egy színes bőrű lányt csókolsz? Anélkül, hogy válaszát szavakba öntötte volna, Jim ismét megcsókolta, ez alkalommal, sokkal mohóbban. Végül így szólt: – Hogy bánom-e? Hisz mondtam neked, hogy te vagy az én fekete gyöngyöm. Amint először megpillantottalak a cselédszárny szalonjában, azt gondoltam, hogy hozzád fogható gyönyörűséget még soha életemben nem láttam. Amikor a jó öreg Druitt megkért, hogy vacsorázni kísérjelek, azt hittem, meghaltam, és a mennyországba jutottam. Berthának nem volt oka kételkedni a férfi őszinteségében. Elérzékenyült. Megragadta a férfi kezét, és megszorította. Jim kék szemében nyugtalanságot vélt felfedezni. – Nem haragszol rám, amiért megcsókoltalak, ugye? Olyan gyönyörű voltál, ahogy ott álltál, hogy nem tudtam megállni. Nem mintha, egy pillanatig is azt fontolgattam volna, hogy meg tudom, de egyáltalán nem jelenti azt, hogy meggondolatlannak tartanálak. Olyan idegesnek látszott, hogy Bertha elnevette magát, és meglóbálta a férfi kezét. – Nem, nem vagyok mérges. Egyáltalán nem. A férfi felé hajolt, hogy bebizonyíthassa, milyen távol áll attól, hogy haragudjon rá. Ám lépéseket hallottak, és Jim elhúzódott. DAISY GOODWIN


– Most mennem kell. Ezt ne add oda senki másnak! – Majd ujját búcsúzóul a lány ajkához érintette, és távozott. Bertha a gyöngyöt ujjai közt görgetve elindult vissza a ház felé. Keze érintésétől a gyöngy egészen átmelegedett. Ruhájának fűzőjébe süllyesztette, és amint a házhoz közeledett, szíve tájékát kellemes bizsergés járta át.

DAISY GOODWIN


Hatodik fejezet Szem a láncon

Ha Mrs. Cash éppoly előkelő neveltetésben részesült volna, mint leánya, ha Byront olvashatott volna, vagy közelebbről tanulmányozhatta volna Dorè Dante művei által ihletett metszeteit, akkor Lulworth a maga tornyocskáival és ferde kéményeivel, a fénylő tenger ellenében kirajzolódó sziluettjével a festővászonra álmodott szépségek ragyogó példájaként nem kerülte volna el figyelmét. Mrs. Cash azonban a konföderációs sereg ezredesének lánya volt, az ő gyermekkorában a költészetnek nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget. Mrs. Cash mesterlövész hírében állt, és remekül elgardírozott akár egy hadseregnyi szolgát is, ám neveltetése nélkülözte a szentimentalizmus bármelyik részletének ismeretét is. Miután a konföderációs seregek Appomatoxnál letették a fegyvert, Nancy Lovettet, ahogy a majdani Mrs. Casht akkortájt ismerték, északra küldték, New York-i nagynénjéhez. Csinos, sötéthajú leányzó volt, finom vonalakkal, határozott arcéllel. Bár édesanyját gyötörte a rossz előérzet, hogy leányát ellenséges területre kell küldenie, Nancy sosem kívánkozott vissza. Nénikéje házának páratlan színgazdagsága, a hatalmas szoknyák és a gondosan megmunkált függönytartók egyaránt lenyűgözték. Ahogy a bőséges koszt és a folyamatosan bővülő baráti társaság is ínyére volt. Amikor Winthrop, a nagy Golden Miller malomipari vállalkozás fia és örököse megkérte a kezét, boldogan igent mondott. Édesanyja csak sóhajtozott és azon tépelődött, hogy másként is alakulhatott volna leánya sorsa, de édesapja addigra már annak az intézménynek a lakója volt, ahol azután végül három hónappal később meghalt. Ahogy Nancy, az ifjú ara egyik napról a másikra kezdett beleszokni Mrs. Cash, a köztiszteletben álló úrinő szerepkörébe, neveltetésének hiányosságai egyre inkább kiütköztek; példának okáért egyetlen árva szót sem beszélt franciául. Egy olyan nő számára azonban, aki istenáldotta tehetséggel irányította környezetét, ama fogyatékosság, hogy a francia nagykövettel nem tudott a férfi anyanyelvén társalogni, nem jelentett nagyobb érvágást. Azt megelőzően, hogy „megromlott az egészsége”, Lovett ezredes hihetetlenül fegyelmezett ember hírében állt, aki ilyenformán nagyra értékelte volna lánya abbéli képességét, hogy nem riad vissza a parancsolgatástól. Így azután Mrs. Casht, ellentétben oly sok, korábban ide látogató személlyel, nem igazán babonázta meg Lulworth vadregényes bája. A ház a négy tornyával, amelyek mindegyikét Jakab korabeli, csipkés szélű tető fedte, vidáman füstölgő kéményeivel, hatalmas, függőleges bordával osztott ablakaival tiszteletet parancsolónak, mégis visszafogottságról árulkodónak tűnt – olyan volt, akár egy királynő, akinek koronázási palástja nem képes leplezni viselője karcsú derekát és alig észrevehetően oldalra billenő fejét. Mrs. Cash ehelyett, jó parancsnokhoz mérten, szenvtelenül vette számba új szállásának erősségeit és hiányosságait. A tornyokkal és csipkés oromzattal díszített homlokzatból meg tudta mondani, hogy a felszolgált étel legjobb esetben is csak langymeleg, mire az étkezőben az asztalra kerül. A kastélypark kapuján áthajtva csak egyetlen, rövid pillantásra méltatta a kovácsoltvas kapuk mögül előbukkanó, bronzba öntött szarvasbikát; érdeklődését sokkal inkább a bejáratnál álló kapuőr házának rozzant állapotban lévő ablakai kötötték le. Mire a kétoldalt kétszáz éves szilfákkal szegélyezett hintóbejáró feléig ért, Lulworth vízvezetékhálózatáról is valós képet alkotott. Az egymáshoz pompásan illő inaspárban azonban, akik kisegítették hintójából, még ő sem talált semmi kivetnivalót. A színeiben zöld és arany árnyalatú lulworthi libéria kétségkívül DAISY GOODWIN


elegáns volt, Mrs. Cash még soha életében nem látott ilyen tündöklőn ragyogó vállrojtokat. Minden bizonnyal elismeréssel mosolygott volna, ha az nem okozott volna számára akkora fájdalmat. A mosolyát különben is fontosabb alkalmakra kellett tartogatnia. A herceg pedig talán megadja neki a libéria készítőjének a nevét. Amint ezen gondolkodott, valaki a fülébe suttogott: – Engedelmével, üdvözöljük Lulworthben, asszonyom. A kegyelmes úr arra kért, kísérjem önt Miss Cashhez, és reméli, hogy csatlakozik hozzá ebédre. Az asszony követte a kőlépcsőkön felfelé igyekvő főkomornyikot, aki a hatalmas boltíves ajtón áthaladva a vendéget egy boltozatos terembe vezette, amelynek egyik végében kőből faragott kandallópárkány díszelgett. A tölgyfából készült, feketéllő tetőszerkezet nem igazán Mrs. Cash ízlése szerint való volt, ő maga jobban kedvelte az aranyozott borítással takart faburkolatot – azért a látvány lenyűgözte őt. – Ha volna kedves követni, asszonyom. Mrs. Cash követte a szolgálót. Ezúttal egy széles, fából ácsolt lépcsőfeljárón haladtak, amelyet az üvegtetőn beszűrődő fény világított meg. A lépcsőkorlát pillérein fantasztikus szörnyek sorakoztak: griffmadarak, szalamandrák és oroszlánok. Mrs. Cash megcsodálta a faragványokat, de azt is konstatálta, hogy nem portalanították őket elég rendesen. Végre egy széles, fedett folyosóra értek, ahol a szolgáló balra fordult, majd útját egy körülbelül a folyosó közepén található ajtóig folytatta. Cora egy hatalmas, favázas ágyban feküdt, amelyet zöld damasztból szőtt szövettel függönyöztek le, és amelynek mind a négy sarkát egy-egy faragott angyal díszítette. Sápadtnak és – Mrs. Cash bosszúságára – meglehetősen jelentéktelennek tűnt. Cora vonzereje elsősorban élénken ragyogó színeiben rejlett: fényesen csillogó, gesztenyebarna hajfürtjeiben, mohazöld szemeiben, rózsás arcbőrében. Ahogy ott feküdt a hófehér ágyneműben, szeme alatt sötét karikákkal, fakónak tűnő, kócos hajjal, egyáltalán nem úgy festett, mint Newport szépe. Mrs. Casht leánya balesetének híre óta most először kezdték komolyan aggasztani a sérülései. Őszintén remélte, hogy azok nem súlyosak. – Szervusz, mama! – mosolyodott el Cora. – Cora, el sem tudom mondani, micsoda megkönnyebbülés téged újra látni. – Mrs. Cash lehajolt, hogy arcon csókolja a lányát, majd egy pillanattal később leült az ágy szélére, gondosan ügyelve rá, hogy lánya a szebbik felét lássa, végül azt mondta: – Mi ez a lehetetlen hálóing rajtad? Borzasztóan sápaszt. Cora ajkáról azonnal lehervadt a mosoly. – A herceg édesanyjáé. – Egyik fakó, göndör hajfürtjével kezdett játszadozni. – Mama, magaddal hoztad Berthát? – Az ember azt gondolná, hogy egy hercegné, mi több, egy kétszeres hercegné szégyellene ilyen elnyűtt rongyot felvenni. A legolcsóbb pamutból varrták, és egy darabka csipke sincs rajta. Még a szolgálómnak se ajándékoznék ilyet. Mrs. Cash a lánya csuklója körül fodrozódó kézelő anyagát vizsgálgatta. Cora elhúzta a kezét. – Mama, magaddal hoztad Berthát? Mrs. Cash az ágy fölötti baldachinos mennyezetet tanulmányozta, majd lassan lehajtotta a fejét, és tekintete találkozott lányáéval. – Bertha a bridporti nevelőnő kocsiján jön utánam. Csak nem gondoltad, hogy velem utazik? Cora felsóhajtott, majd párnáira hanyatlott. Az elmúlt éjjel nemigen jött álom a szemére ebben a furcsa házban, ahol a sötétben minden nyikorgott, meg recsegett és ropogott, őt pedig olyan félelmek kínozták, amelyeket se leírni, se megnevezni nem tudott. Az orvos felhívta rá a figyelmét, hogy néhány napig még kótyagos lehet – a hallucinációkat azonban elfelejtette megemlíteni. Az az ingerültség és a bosszúság, amely abban a pillanatban erőt vett rajta,

DAISY GOODWIN


hogy anyja beszélni kezdett, nagyon is kézzel fogható volt. Mrs. Cash nagyon is valóságosnak tűnt. Agyának ezt a részét, hál' istennek, nem érte sérülés. Mrs. Cash felfedezőútra indult a szobában, azután Corához fordult. – Ezekben az angol házakban olyan nagy az összevisszaság. Nincs bennük semmi tervszerűség, semmi nem illik semmihez. Ez a szoba is régiségekkel van tele. Ha rám bíznák, sok mindent ki tudnék hozni belőle. Mrs. Cash egy pillanatra elhallgatott, mintha csak hunyorgó szemével újramodellezné a terepet. Azok az ónkeretes szárnyas ablakok – olyan régimódiak és a tetejében még szörnyen lehangolóak is. Az angolok olyan régóta élnek házaikban, hogy nem tűnik fel nekik semmi. Egy, az Újvilágból érkezett szemre lenne szükségük, affélére, mint az övé, akinek rögtön szemet szúr, min kellene változtatni. A helyzet korántsem volt reménytelen, jóllehet sok minden megérett a változtatásra. Vajon mennyi időt venne igénybe felépíteni – töprengett magában – egy amerikai hercegnéhez méltó házat? Cora szinte olvasott anyja gondolataiban. – Mama, ugye tudod, hogy az itt-tartózkodásom kizárólag a puszta véletlen műve? Mrs. Cash úgy tett, mintha meg se hallotta volna a célzást. – Szegény gyermekem, bizonyára rettenetesen megrémültél. Hihetetlen szerencse, hogy volt ki a segítségedre siessen. És pont egy ilyen jótét lélek. Cora ráébredt, hogy anyját most már semmi sem tudja megingatni abbéli meggyőződésében, hogy balesete és megmentése az isteni gondviselés műve, ami jövőjét egyengető tervei kapcsán még jól is jöhet. Cora abban a hitben ringatta magát, hogy szabad préda, de Mrs. Cash és a mindenható erről másképp vélekedett. Mi több, Mrs. Cash hajlandó volt beismerni, hogy a sors sokkal leleményesebb módját választotta annak, hogy lánya egy nősülni vágyó herceg látókörébe kerüljön, mint bármi más, amin korábban ez ügyben ő maga mesterkedett. Az isteni tervbe csak egyetlen hiba csúszott, éspedig az, hogy Cora sérülése nem volt olyan súlyos, ami azt indokolta volna, hogy továbbra is – ki tudja meddig – Lulworthben rostokoljon. Egy bokatörés sokkal nyomósabb érv lehetett volna. És hát az kétségtelen, hogy egy ágyhoz kötött csinos lánynál nem sok csábítóbb akad. A dolgok jelenlegi állásán azonban nem lehetett változtatni. Minden másnál fontosabbnak tűnt azonban Mrs. Cash számára, hogy Corát kihámozza ebből a szűziesnek látszó hálóingből, és valamiféle előnyösebb ruhadarabba bújtassa. Most már bánta, hogy Berthát hátrahagyta – talán mégsem lett volna olyan elviselhetetlen, ha a lányt a saját hintaján hozza magával. Nem akarta azonban, hogy a herceg azt higgye róla, az a fajta, aki együtt utazik az alkalmazottakkal. Aggályai azonban feleslegesnek bizonyultak, mivel a herceg nem volt ott, hogy személyesen üdvözölje. Vajon ezt sértésnek szánta, vagy egyszerűen csak arról volt szó, hogy az angolok átláthatatlannak tűnő szabályrendszerében volt valami, ami arra utalt, hogy bizonyos társadalmi rang felett a házigazda sosem veszi a fáradságot, hogy tárt karokkal fogadja vendégeit? Ez is egyike volt azon dolgoknak, amelyet feltétlenül meg kell majd tudakolnia Mrs. Wyndhamtől. Corához fordult. – Most magadra kell, hogy hagyjalak, Cora, ugyanis a herceg meghívott ebédre. – Nem hiszem, anyám, hogy csalatkoznod kellene. Maltraversben megvan minden, ami valakit herceggé tesz. Ami a berendezési tárgyakat illeti, nos, a helyedben nem adnék túl nyíltan hangot az elégedetlenségemnek. Valahogy az az érzésem, hogy a herceg túlságosan kötődik itt mindenhez. – Mintha bármi neveletlenséget követnék el ezzel! Komolyan, Cora, néha az jár a fejemben, hogy elfeledkezel róla, hogy magam is hasonló házat vezetek. – Nem vagyok benne biztos, hogy a herceg osztaná a véleményed. Nem hiszem, hogy az a fajta, aki szereti magát bárkivel összehasonlítani. Anya és lánya farkasszemet nézett egymással. Majd Cora fáradtságot színlelve lehunyta a szemét. Mrs. Cashbe azonban nem lehetett olyan könnyen belefojtani a szót.

DAISY GOODWIN


– A számok világában még a hercegek is eligazodnak, Cora! – válaszolta az anyja, majd kiviharzott a szobából. Cora visszafeküdt, közben pedig elképzelte, amint anyja türelmetlenül végiglejt a házon. Lévén eszméletlen állapotban volt, amikor a herceg előző nap Lulworthbe hozta, ez idáig a szobája négy falán kívül az ajtó mögött rejtőző, sötét folyosónak csak egy darabkáját látta. Bárcsak itt volna Bertha. Meg kellene néznie magának a házat, de mégsem kószálhat a folyosókon fel és alá a hercegné második legjobb hálóköntösében. Életében már ki tudja, hányadszor, átkozta anyja illendőségről alkotott elképzeléseit.

Amint Mrs. Cash kilépett lánya szobájából, egy inasba botlott, aki arra várt, hogy őt az étkezőszalonba kísérje. A széles tölgyfa pallók csikorogtak a talpa alatt, ahogyan lefelé sétált a fényesre csiszolt lépcsőfokokon. Az inas kinyitotta a könyvtárba vezető ajtót. – Kegyelmes úr! Mrs. Cash, szolgálatára. Mrs. Cash elgondolkozott rajta, illene-e meghajolnia, de azután arra az elhatározásra jutott, hogy nem teszi. Egy sápatag angolra számított, aki a kor előrehaladtának köszönhetően már csak csúfondáros árnyéka ifjúkori, karcsú önmagának, a herceg arcszíne azonban sötétebb volt, semmint azzal egyetlen angol is büszkélkedhetett volna, a haja színe fekete, félig leeresztett szemhéja mögött megbújó szemei pedig mogyoróbarnán aranylottak. Mrs. Cash nem tudta meghatározni a korát sem. Sejtése szerint nem lehetett több harmincnál, de az ünnepélyes mozdulatban, ahogy kezet fogott vele, nem volt semmi fiatalos. Ajkai fölött mély barázdák éktelenkedtek, hajába halántékán ősz hajszálak vegyültek. – Mrs. Cash, engedje meg, hogy üdvözöljem Lulworthben. Remélem itt-tartózkodása kellemes lesz, még ha látogatásának oka nem is nevezhető annak. Szavai szívélyes jóindulatról tettek tanúbizonyságot, bár se nem mosolygott, se nem nézett vendége szemébe. Sok-sok év után először Mrs. Cash kényelmetlenül érezte magát. Várakozással telve érkezett, hogy megítélhesse, a herceg méltó férjjelölt lenne-e leánya számára, az előtte álló férfi viszont korántsem kérőként viselkedett. Talán nem is volt tudatában a kézzel fogható közelségbe került jutalomnak. Mindabból azonban, amit Lulworthből eddig látott, a férfi nem engedhette meg magának, hogy közömbös maradjon. Legnyájasabb modorát elővéve válaszolt a férfinak. – Méltóságod igazán kedves, hogy pártfogásába vette az én szerencsétlen lányom. Ki tudja, mi történhetett volna, ha nem talál rá? Egy fiatal lány, egyedül, sérülten, távol az otthonától. – Ó, nem hiszem, hogy komoly baja eshetett volna egy angol bükkösben, és abból a kevés időből, amit volt szerencsém együtt tölteni a lányával, nem úgy tűnt, mint, aki különösebb védelemre szorulna. Az amerikai lányoknak van lélekjelenlétük – felelte a herceg. Mrs. Cash e szavak hallatán nemigen bátorodott fel. Úgy hangzott, mintha a herceg ítélkezne a lánya felett, és követelőzőnek tartaná. Kínos helyzetbe került, ami teljesen ismeretlen és kellemetlen érzés volt számára. A herceg az étkezőszalonba vezette, ahol, Mrs. Cash meglepetésére, egy pap várta őket. – Mrs. Cash, hadd mutassam be önnek Oliver atyát. Jelenleg Lulworth és a Maltraversek történetének megírásával foglalatoskodik. Az atya, akinek arca tökéletesen kerek és sima volt, akár egy luftballon, sugárzóan boldog arccal közelített felé. – Részemről a szerencse, hogy megismerhetem, Mrs. Cash. Nagy csodálója vagyok hazájának. Amikor tavaly New Yorkban jártam, ott-tartózkodásom alatt Mrs. Astor vendégszeretetét élveztem. A hölgy egyszerűen utolérhetetlen. A modora kifogástalan. Na és az ízlése!

DAISY GOODWIN


Mrs. Cash épphogy csak elmosolyodott. Kíváncsi lett volna rá, vajon Oliver atya tudja-e, hogy viszonya a csodálatos Mrs. Astorral korántsem olyan bizalmas, mint amennyire szeretné. Itt mindenki elhatározta, hogy ma méltatlanul bánik vele? Lehet, hogy az ő partijai voltak Newportban a legtöbbet emlegetett összejövetelek, Mrs. Astor azonban a mai napig egyetlen meghívásának sem tett eleget. Ez volt az egyik oka, amiért annyira szerette volna, ha Cora előnyös házasságot köt. Egy hercegnét vagy egy hercegné anyját még Mrs. Astor sem nézne le. A herceg iránta tanúsított látszólagos közömbössége ellenére észrevette, hogy a férfi int neki, hogy a balján foglaljon helyet, arcának sértetlen felét fordítva felé, holott – a jelenlévő társaság egyetlen hölgytagjaként – a házigazda jobbján lett volna a helye. Mrs. Casht nemcsak hogy meglepte, de hálával töltötte el e tapintatos gesztus. Oliver atya az asztal másik oldalán foglalt helyet. Elmondta az asztali áldást, amit a herceg jó hangos ámennel nyugtázott. Az étel, ahogy azt már előre sejtette, épp csak langymeleg volt. A levest szó nélkül fogyasztották el, végül a herceg törte meg a csendet: – Attól tartok, Mrs. Cash, felettébb unalmasnak talál bennünket. Anyám valamikor hatalmas fogadásokat adott, de amióta Conyersbe költözött, nem tartunk összejöveteleket a házban. Az anyám hihetetlenül energikus. – Az „anyám” szót egészen sajátos hangsúllyal vette a szájára, mintha csak kettejük összetartozását vonná kétségbe. – Ugyan, egy kis nyugalomnál nincs is örömtelibb – biztosította Mrs. Cash egyetértéséről a házigazdát. – Cora és én egy meglehetősen mozgalmas nyár után szálltunk hajóra Newportban, és jöttünk át Európába. Cora első báljának tiszteletére vagy ezer vendéget hívtunk meg. Az emberek nagyon kedvesen azt mondták, hogy ez volt a szezon legrangosabb eseménye. Ám a balesetemet követően – Mrs. Cash kezét idegességében az arca elé kapta – az orvos azt mondta, hogy ha mihamarabbi gyógyulást szeretnék, akkor sokat kell pihennem. – Habár mondandója közben figyelmesen tanulmányozta a herceg arcát, ő meg sem rezzent az ezer vendég említésére. – Nyugodt átkelésük volt, Mrs. Cash? – kérdezte Oliver atya aggodalmas arckifejezéssel. – Bízom benne, hogy az Atlanti-óceán vihartól mentes volt. Az legutolsó utam alkalmával akkora vihar támadt, hogy néhány utas megkért, gyóntassam meg őket. Úgy éreztem magam, mintha én volnék a fedélzet plébánosa. Oliver atya túl sokat és túl gyorsan beszélt, de hát már hat hete, hogy Lulworthben tartózkodott, és túl sok étkezést kényszerült néma csendben végigülni. Látogatók nemigen jöttek, és ha mégis, Mrs. Cashsel nem kelhettek versenyre. Annak idején még a herceg fivére kérte fel, hogy írja meg a család történetét. A megbízatásért szép summa ütötte volna a markát, de időközben rá kellett jönnie, hogy a jelenlegi herceg korántsem olyan lelkes, mint fivére volt, ha a család múltjának emlegetéséről van szó. Az amerikai hölgy felé hajolt. – Melyik hajóval keltek át, Mrs. Cash? Tudomásom szerint a White Star társaságnak van egy új hajója, amelynek még saját teniszpályája is van. Mrs. Cash arcának sértetlen felén diadalittas mosoly terült el. Itt volt hát a soha vissza nem térő alkalom, hogy egyértelművé tegye helyét a világban. – Saját gőzjachtunk van, amit Aspen névre kereszteltek. A férjem, Winthrop építtette öt évvel ezelőtt, egy meglehetősen kellemetlen átkelést követően, amit egy gőzhajó fedélzetén vészeltünk át. Ő sajnos irtózik attól, hogy idegenekkel legyen összezárva. Oliver atya elhallgatott, a herceg azonban érdeklődve emelte fel tekintetét. – Ó, ez hát a magyarázat! Sokat töprengtem rajta, hogy hozhatta át kedves leánya a lovát. – Úgy érti, herceg, lovakat – vágott közbe Mrs. Cash megelégedettségtől sugárzó hangon. Úgy határozott, itt az ideje, hogy kevésbé formális megszólításra váltson; a „méltóságos úr” túlontúl alázatosnak tűnt. – Három hátast hozott magával, és ragaszkodott hozzá, hogy az időjárásra való tekintet nélkül, minden reggel és este megjárassa őket a fedélzeten. Volt olyan nap, amikor attól féltem, a szél mind a négyüket lesodorja a fedélzetről. Cora szörnyen

DAISY GOODWIN


makacs. Apámra, az ezredesre hasonlít. A konföderáció seregében nem akadt egyetlen olyan katona sem, akinek annyi érdemérme lett volna, mint atyámnak. – Akkor hát ön Délről származik, Mrs. Cash? – érdeklődött Oliver atya. – A Lovett család az egyik legősibb Virginiában. A néhai Delmore Lovett úgy kétszáz évvel ezelőtt hagyta hátra Angliát, és vándorolt Amerikába. Nem sok család van, amelyik ilyen tekintélyes múlttal dicsekedhet. Családunk birtoka, L'Hirondelle, a Chesapeake folyó partján álló virágzó ültetvények közül az egyik leggazdagabb volt. – Kétszáz év, fogalmam sem volt róla, hogy önöknek, amerikaiaknak ilyen régmúltra visszanyúló történelmük van – jegyezte meg a herceg, de még mielőtt Mrs. Cash bármit válaszolhatott volna, az atya közbeszólt: – Csak „volt”, Mrs. Cash? – Sherman, az Unió parancsnoka a föld színével tette egyenlővé. Nem hiszem, hogy atyám ezt követően valaha is túltette magát a traumán. – Micsoda barbarizmus! – morogta a herceg. – Csak és kizárólag az isteni gondviselésnek köszönhető, hogy Lulworth a tizenhetedik században nem jutott hasonló sorsra, méltóságos uram – tette hozzá Oliver atya, komor képet vágva. – Gondoljon csak bele, mit tettek Cromwell seregei az innen alig harminc kilométerre található Corfe kastéllyal. Játszi könnyedséggel menetelhettek volna akár a partokig is. Voltaképp elég meglepő, hogy nem tették, tekintve, hogy a második herceg igen közeli barátságot ápolt a királlyal. De mint oly sok családnak, nekik is voltak csatlósaik mindkét táborban. Névrokona, Lord Ivo, a herceg kisebbik fia a Lord Protector seregében szolgált. Ő lehetett az oka annak, amiért Cromwell nem vonult délnek. Kész szerencse! – Szerencse, valóban – nyugtázta a herceg különösebb lelkesedés nélkül. Mrs. Cash csodálkozó pillantást vetett a férfira. – De hitük soha, egyetlen percre sem hagyta őket cserben, méltóságos uram – mondta Oliver atya kenetteljesen. – A Maltraversek egyike az arisztokrata családok körében azon keveseknek, akik büszkén hangoztatják, hogy sírig tartó hűséget esküdtek az anyaszentegyháznak, még a normann invázió idején. Egy hozzám hasonló megtért keresztényt ez nem mindennapi büszkeséggel tölt el. Ön, kegyelmes úr, ha megengedhető, hogy ilyet mondjak, élő kapocs egy letűnt kor felé, amikor még az egész ország egy hitben egyesült. – Erre az utolsó megjegyzésre a pap összekulcsolta kezeit, mintha imádkozna. A herceg türelmetlenségről árulkodó mozdulattal tolta félre tányérját, majd Mrs. Cashhez fordult. – Kérem, nézze el Oliver atya lelkesedését, Mrs. Cash. A téma valósággal szívügyévé vált. – Ó, értem. Eleink történelmét, ahonnan én jövök, szintén nagy becsben tartjuk, habár nem nyúlik vissza olyan régmúltra, mint az önöké. – Miközben ezt mondta, kissé felszegte állát, és tekintete most először találkozott a hercegével. Jeges pillantással bámult a férfira. Lehet, hogy a házigazdának vegyes érzései vannak saját származását illetően – neki azonban nincsenek. Cseppet sem tetszett az, ahogyan a férfi csúnyán elutasította családja büszkeségre okot adó történelmét, és holmi gyarmati követelésnek titulálta azt. A herceg bosszúságot vélt felfedezni az asszony arcán, így vendégére mosolygott, a lenyűgöző mosolytól pedig éveket fiatalodott. – Az apám mindig valamiféle láncszemnek tekintette magát. Úgy vélem, mindannyiunknak megvannak a magunk kötelékei, Mrs. Cash. Az asszony méltóságteljesen bólintott. – Ahogy mondja, herceg. És ha most megbocsát, megyek, és megnézem Corát. Felállt, és a férfiak is hasonlóképp tettek. A herceg az ajtóhoz sétált, és kitárta azt az asszony előtt. – Remélem, Miss Cash hamarosan csatlakozhat hozzánk. Már alig várom, hogy illendően üdvözölhessem.

DAISY GOODWIN


Őszintének tűnt, és Mrs. Cash ismét csak bólintott. Talán mégiscsak mutat némi érdeklődést a lánya iránt. – Cora nem az a fajta lány, aki egy perccel is tovább marad ágyban, mint ahogy az indokolt volna. De én döntöm el, mikor áll készen, hogy felkeljen. Miután anyai jogait ily módon kinyilvánította, elviharzott a herceg mellett, és a főlépcsőház felé vette az irányt. Cora szobájába menet végigsétált egy folyosón, ahol a Maltravers család tagjainak arcképcsarnokát láthatta. Egy, a második herceget csillogó kék atlaszselyemben, csipkegallérjára lógó, hosszú, sötét göndör fürtökkel ábrázoló kép előtt állt meg. A portrét remekbe szabott, damasztszövetből készült függöny keretezte, mögötte Lulworth bástyái magasodtak. A lábainál két apró termetű, barna kutya hevert, aranyrojtokkal szegélyezett selyempárnákon. Az arc búskomorságról árulkodott, a szemek mintha könnybe lábadtak volna, az ajkak Mrs. Cash ízlése szerint kissé teltek voltak, de a képen látható férfi arckifejezése nagyon is ismerősnek tetszett: az öröklött pozíció iránt megnyilvánuló teljes közömbösség sugárzott róla. Effélét New Yorkban az embernek csak ritkán volt alkalma tapasztalni, de ha mégis, akkor azonnal felismerte: olyan jellemvonás ez, amire ő maga is borzasztóan áhítozott. Pontosan tudta, hogy tükörtermével vagy jachtjának cédrusfa enteriőrjével ellentétben ez nem olyasmi, amit csak úgy meg lehet szerezni vagy akár le lehet másolni. Idővel fejlődhetett csak ki, akárcsak bronzon a patina. Valamiféle védőpáncélként szolgált, és azokat az embereket ölelte körül és vértezte fel a külvilággal szemben, akiknek egyáltalán nem voltak kétségeik a világban őket megillető helyet illetően, és akiket teljesen hidegen hagyott, hogy a környezetük mit gondol felőlük. Mrs. Cash tudta jól, hogy a közömbösség színleléséhez veleszületett tehetséggel rendelkezik, de amint közelebbről szemügyre vette a második herceg portréját, rá kellett döbbennie, hogy a sokak által irigyelt lélekjelenléte messze nem olyan rendíthetetlen, mint ennek a régóta halott arisztokratának, aki némaságában is ragyogóan festett idilli világa közepén. Kíváncsi lett volna rá, vajon Cora gyermekei képesek lesznek-e majd az érdeklődés legcsekélyebb jele nélkül szemlélni az őket körülvevő világot. Egyik ujját kinyújtotta, majd a barokk cirádákat simogatva végigfuttatta a képkeret aranyozott szegélyén. Feketéllett a portól.

DAISY GOODWIN


Hetedik fejezet Íjak és nyilak

Cora három napot töltött a szobájában. A negyedik napon az orvos azt mondta, elég jól van már ahhoz, hogy felkeljen. A herceg az első nap óta egyszer sem tette tiszteletét nála, így kénytelen volt anyja végeérhetetlen beszámolóit hallgatni, amelyekben a házigazda előzékenységét magasztalta. Ebből ő ez idáig mit sem tapasztalt. Példának okáért kíváncsi lett volna rá, hogy a herceg valóban jobban élvezi-e anyja társaságát, ám amikor a forgatható állótükörben vetett magára egy pillantást, máris száműzte fejéből e gondolatokat. Legcsinosabb estélyi ruháját, egy halványzöld színű selyemruhát öltötte magára, amelynek fűzőjére simuló mellrészét ezüstszínű hímzés díszítette. Arra kérte Berthát, hogy a szokásosnál is szorosabbra fűzze, így karcsú dereka szinte a semmibe veszett a rásimuló csipke és selyem alatt. Cseppformájú gyémánt fülbevalói valósággal szikráztak élénkbarna hajának takarásában. Hogy arcának némi színt adjon, orcája bőrét kissé megcsipkedte, ajkát pedig megharapdálta. A herceg természetesen még sosem látta őt így, legjobb formáját mutatva. A férfi talán fel sem fogta igazán, hogy ő, Cora Cash éppen olyan szép, mint amilyen gazdag. – Mit gondolsz, Bertha? Elég jól nézek ki, hogy csatlakozhassam a társasághoz? Az alsószoknyát igazgató Bertha még csak fel sem nézett. – Abból ítélve, ahogy saját magát szemléli a tükörben, azt hiszem, a válasszal ön is pontosan tisztában van, Miss Cora. – Igen, de néha magamra nézek, és nem látok semmi mást, csak a dudort az orromon és az anyajegyet a nyakamon. Bevallom, ma este mintha mást is látnék, és ha én magam is hajlok rá, hogy másképp nézzek magamra, talán mások is így vannak ezzel. – Minden bizonnyal mások is úgy látják majd, hogy ön remekül fest, Miss Cora. Azt a kis dudort senki sem fogja észrevenni. – Bertha egyetlen rándítással simította le az alsószoknya hajtásait. – Szóval akkor te is látod? A dudort? Tudod, ha nem volna ott, akkor hibátlan vonalvezetésű, klasszikus arcélem lehetne. Bárcsak le tudnám valami módon farigcsálni. Anyám egyik barátnéjának orrnyergébe paraffint fecskendeztek, hogy tökéletesen egyenes legyen. Talán nekem is ezt kellene tennem. Belegondolni is szörnyű, hogy tényleg gyönyörű lehetnék, ha nem volna ez az aprócska tökéletlenség. – Ne feledkezzen meg a nyakán lévő anyajegyről, Miss Cora, na meg arról a forradásról a térdén, amire akkor tett szert, amikor leesett a biciklijéről. – Ó, hiszen a térdemen lévő forradást senki sem látja! Bertha éppen egy szaténszalagot fűzött át a batiszt ingmell hímzett lyukacskákkal áttört szegélyén. Egy másodperc erejéig tisztelettudó tekintetével olyan állhatatosan meredt Corára, hogy Cora nem állhatta meg nevetés nélkül, jóllehet mintha kissé bizonytalan lett volna. Nagyon jól tudták mindketten, hogyan szerezte azt a forradást. Teddy Van Der Leyden kerékpározni tanította. Hosszasan futott a lány mellett, hogy biztos támaszt nyújtson a nyeregben ülőnek, azután útjára engedte. A lánynak először fel sem tűnt, hogy egy ideig magára hagyva egyensúlyozott előre, de aztán körbenézett, szemével a férfit kereste. Amikor rádöbbent, hogy segítség nélkül kerekezik, azonnal lepottyant, és lehorzsolta a térdét. Akkor sírva fakadt, de nem annyira a fájdalomtól, mint inkább a megaláztatástól. Teddy csak nevetett a síró lány láttán, a lány könnyei erre záporozni kezdtek. Végül megszánta őt, és azt DAISY GOODWIN


suttogta a fülébe: „Most azonnal üljön vissza a kerékpárra, Cora. Képes rá. Vagy lemondana a szabadságról?”Azzal átnyújtotta a lánynak a zsebkendőjét, hogy beköthesse a térdét, majd felsegítette a még mindig reszkető teremtést, aki ismét nyeregbe pattant, egyensúlyát, ha nehezen is, de megtartotta, és lassan elindult. Bár kezdetben borzasztóan megijedt, egyszer csak hirtelen minden rendben ment, és egyre gyorsabban pedálozott, érezte, ahogy a szellő a hajába kap, és felszárítja könnyeit. Teddynek igaza volt, tökéletesen szabadnak érezte magát. Amikor kerékpárra ült, és kikerekezett, egy lovászfiúnak mindig el kellett kísérnie, de magának a kerékpározásnak nem voltak szabályai – egyszerűen felült és tekert. Rájött, hogy Teddy pontosan megértette, mire van szüksége, és jóleső érzéssel töltötte el, hogy valaki egyáltalán figyelemre méltatja. Cora reszketett a türelmetlenségtől. – Tudom, hogy nevetségesnek tartasz, de szörnyű lenne, ha azt gondolnám, szép vagyok, amikor ez egyáltalán nincs így. Nem lennék különb azoknál a szörnyűséges angol lányoknál, akik elragadónak találják magukat, holott leginkább kitágult orrlyukú, dülledt szemű, ostobán nyihogó igáslovakra hasonlítanak. – Akiknek gazdagsága nem vetekedhet az önével, Miss Cora – tette hozzá Bertha. – Akkor hogy lehet, hogy a herceg a tájékomra sem jött az elmúlt három napban? Tudhatná, hogy halálra untam magam odafenn. Anyám is csak nagy ritkán nézett be hozzám. Mintha teljesen megfeledkeztek volna rólam. – Kezdem azt hinni, hogy az asszonyom, mióta itt vagyunk, egyre inkább hasonlít korábbi önmagához. Ő biztosan nem unja magát halálra. Még azt a gazdától kapott, zafírkövekkel kirakott gyémánt nyakéket is felvette. Azóta nem láttam rajta, hogy… Cora csendre intette. Visszaemlékezni is utált arra az éjszakára, nem hogy beszélni róla. Főleg most. Az este akkor ott, Newportban olyan jól kezdődött, és ő meg Teddy olyan közel jártak hozzá, hogy megállapodjanak – majd egyetlen másodperc leforgása alatt reményei szertefoszlottak és katasztrófába torkollottak. Még most is, amikor Bertha a hajsütővassal a frufruját bodorította, a szag emlékezetébe idézte anyja égő hajának orrfacsaró bűzét; érezte, hogy ismét hányingere támad. Ha Teddy akkor nincs a közelben, gondolta, anyja akár meg is halhatott volna. Emlékezett arra is, amikor a kötést eltávolították az anyja arcáról, és ő egy tükröt kért. Cora odahozta neki azt a teknőspáncél hátlapú kézi tükröt, amely valamikor Mariè Antoinette tulajdonát képezte. Reszkető kézzel nyújtotta át anyjának, nem akarta látni, milyen reakciót vált ki anyjából sérült arcának látványa, de Mrs. Cash rezzenéstelen arccal vizsgálgatta a lángok előidézte változást. Mrs. Cash az eléje táruló ismeretlen képet ugyanolyan közömbös arckifejezéssel szemlélte, mint ahogy tette azt akkor, amikor férjeura egyik operalátogatással összefüggő „kedvtelésének tárgyáról” volt szó. A gondosan megválasztott tüllön és csipkén túl, amelyet arca hamuszínűre fakult felének elrejtésére, öltözéke kiegészítőjeként használt, Mrs. Cash nem hagyta, hogy bármi más az őt ért szerencsétlenségre emlékeztesse, így rendkívül erős önuralma másokra is átragadt; amikor idegenekkel találkozott, a szeme volt az, ami rabul ejtette őket, és nem a fátyol mögött megbúvó rejtély. Később, ha esetleg eszükbe jutott kíváncsiskodni, és diszkréten rákérdezni, mi történt, általában olyasféle pusmogó választ kaptak, minthogy: „valami balesetféle érte a lányát a társaságba bevezetni hivatott bálon; a feje szabályos tűzgömbbé változott; a New York-i előkelő társaság körében Cash üstökösként híresült el. Egyes egyedül Teddy Van Der Leydennek köszönheti, hogy nem sült ropogósra.” Szomorú történet, de akinek valaha is alkalma volt Mrs. Cash kemény külső mögött rejlő lelki nyugalmát tetten érni, az sosem vette volna a bátorságot, hogy szánakozni kezdjen az asszony jelenlétében. Anyja sosem tett említést a jelenetről, amelynek a teraszon szemtanúja volt, még mielőtt ruhája lángra kapott volna, és Cora nem látta okát, hogy szóba hozza. Lehetségesnek tűnt, hogy a tűzvész okozta sokk blokkolta Mrs. Cash memóriájában ezt az emléket – bár

DAISY GOODWIN


egyáltalán nem tűnt valószínűnek. Cora gyanította, hogy anyja minden részletre emlékszik, de úgy döntött, hogy egy időre félreteszi ezzel kapcsolatos emlékeit. Kellemetlen volt, hogy Teddy anyja életének megmentésében játszott szerepe szintén nem képezte beszéd tárgyát, de Cora megkönnyebbüléssel vette tudomásul, hogy anyja legalább nem hibáztatja őt. Egyébként is elég nehéz volt szembenéznie azzal, hogy az egész baleset mégiscsak az ő hibájából történt. Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy Teddynek adott csókja az utolsó csepp volt a pohárban – ez váltotta ki anyja dühkitörését. A vacsorát jelző gong megkondult, és Cora még egy utolsó pillantást vetett magára a tükörben. Talán az a dudor nem is olyan feltűnő, akkor biztosan nem, ha frufrujának göndör tincseit kicsit jobban arcába húzza. Vajon a zöld selyem illik az alkalomhoz, vagy lehet, hogy választása miatt kissé alulöltözöttnek bizonyul? Talán valami kihívóbbat kellene felvennie. Olyasvalamit, ami azt sugallja, hogy éppoly szép tud lenni, amilyen magával ragadó. Például a szögletes nyakkivágású kék bársonyruhát, amiről Teddy egyszer azt mondta, hogy úgy néz ki benne, mintha csak Isabella Gonzagát, a reneszánsz korabeli hercegnét látná maga előtt. De valóban úgy akar kinézni, mint egy hercegné? A kék vagy a zöld? Az Óvilág vagy az Új? Cora elbizonytalanodott. Egy héttel korábban lelkiismeret-furdalás nélkül tudott volna dönteni, de most… Esdeklő tekintettel fordult Berthához, a szolgáló azonban már az ajtónál ácsorgott. – Rendben, jövök. Ne nézz már olyan mogorván, én fogok elkésni, nem te. – És mit gondol, Miss Cora, én mikor kaphatok vacsorát? Lehet, hogy odafenn az ágyban fekve a kisasszonynak nem volt étvágya, de én farkaséhes vagyok. Minél hamarabb elkápráztatja odalenn a herceget, annál hamarabb ehetek. Cora gyanította, hogy az angol szolgálók sose merészelnének ilyen őszintén beszélni az úrnőjükkel; sőt valójában maga Mrs. Cash is elborzadt volna, ha fültanúja lett volna efféle szóváltásnak, de épp emiatt Cora nem találta különösebben sértőnek szolgálója csípős megjegyzéseit. Amint lefelé sétált a széles lépcsőkön, ruhájának csipkével szegélyezett, zöld selyemből varrt uszályát bal kezével megemelte, nehogy rálépjen; a házat még annál is előkelőbbnek és bensőségesebbnek találta, mint ahogy az korábban a képzeletében megjelent. Megszámlálhatatlan mennyiségű hercegi portré mellett vonult el, amelyek a lépcsőfeljárót díszítették, de csak akkor állt meg, amikor egy, a legapróbb részletekig élethű olajfestménysorozathoz ért, amely szürke színű, az angol agár és skótjuhász keresztezéséből származó lurcher kutyákat ábrázolt; egykor valószínűleg szeretett házi kedvencek lehettek. Minden vászon alatt egy név szerepelt, dátummal és mottóval, amely a képen megörökített állatra utalt. A „Bajnok” nevű, a bal alsó sarokban, például csak három hónappal korábban pusztult el. Kíváncsi lett volna rá, hogy az „örökké hűséges” jelzővel illetett kutya a hercegé lehetette. Csak reménykedett benne, hogy anyja nem látta még a festményeket; Cora szinte látni vélte lelki szemei előtt, anyja mennyire odáig lenne a hercegi családhoz tartozó kutyák egész dinasztiájának gondolatától. A lépcsőfeljáró végében két hatalmas, a normál ajtók kétszeres magasságával vetekedő, bonyolult mintázatú, faragott, kétszárnyas tölgyfa ajtó állt, két oldalán egymáshoz tökéletesen illő inasokkal, akik Cora közeledtére szélesre tárták az ajtót. Amerikai örökösnő lévén Cora számára nem jelentettek újdonságot az átlagosnál jóval nagyobb belmagassággal rendelkező terek, ám ennek ellenére sem tudta megállni, hogy az épület déli szárnyán teljes hosszában végigfutó boltozatos galéria arányai le ne nyűgözzék. Észrevette a szoba közepén elhelyezett faragott kandallópárkány mellett, tőle mintegy tíz-tizenkét méter távolságban ácsorgó herceget és a többi vendéget. A herceg épp egy történet közepén tartott, amikor Cora besétált a szobába; mivel a hallgatóság valamennyi tagja feszülten figyelt a halk szavú házigazda minden szavára, senki nem vette észre, hogy a szobába lépett. Cora megtorpant. Normál körülmények közt még egy idegen házban sem zavartatta magát, ha csatlakozni kívánt a

DAISY GOODWIN


vendégek egy csoportjához. Többnyire határozott léptekkel, kezét barátságos üdvözlésre nyújtva, amerikai mivoltát nem meghazudtolva túláradó vidámsággal és mindenkit elvarázsolva vegyült volna el a tömegben. De a mód, ahogy a herceg magára vonta féltucatnyi embert számláló hallgatósága figyelmét, beleértve Cora édesanyjáét is, habozásra késztette a lányt. Cora nem hallotta, hogy a férfi miről beszél, de azt tisztán látta, hogy osztatlan figyelmük nem pusztán üres udvariassági gesztus; látszott, hogy a herceg szavaival szinte magához láncolja a kis vendégsereget. Egy pillanattal később a férfi félbeszakította a történetet, felnézett, és meglátta Corát. Szemöldökét felvonva folytatta tovább a történetet. A lány látta, amint a herceg gyorsan meglengeti karját, és a „chukka” szó hagyja el ajkait – története ezek szerint a lovaspólóról szólt. De vajon miért nem vett róla tudomást? Cora úgy állt ott, mint egy mentazöld fodrokba és brüsszeli csipkébe csomagolt, olvadó pisztáciafagylalt. Az elmúlt három napot azzal töltötte, hogy próbálta elképzelni a pillanatot, amikor végre valahára tündöklő valójában mutathatja meg magát a hercegnek. Azt a tekintetet akarta látni, amelyet oly sokszor látott már mások szemében; a tekintetet, amely egyértelművé tette, hogy nem őt látják, hanem azt, amit valójában megtestesít: a márványpalotákat, a jachtokat és az aranyló kis kolibriket. Nem hibáztathatta az ekként gondolkodókat, hiszen végtére is egy személyben testesítette meg mindezt. Akkor is Cora Cash volna, ha nem Worth öltöztetné, vagy nem venné körül mindez a luxus? Természetesen éppen olyan csinos és szórakoztató volt, mint bármely más, hozzá hasonló korú leányzó, de Cora tisztában volt vele, hogy elsősorban pénzének köszönhető, hogy bárhová is ment, megnyíltak előtte az ajtók. A vagyona miatt övezték kíváncsi pillantások, bármerre vezetett is az útja, és valahányszor belépett valahová, a beszélgetések egyszeriben az emberek torkára forrtak. A pénz senkit sem hagyott hidegen – még a kezdetben ellene annyira ágálló Teddyt sem, aki maga is lépre ment. Így hát felkészítette magát arra az ismételten csalódást okozó, röpke pillanatra, amikor a herceg sem tudja majd kivonni magát hatalmas örökségének hatása alól. Szinte várta a pillanatot, amikor a herceg összeomlik a ránehezedő választás súlya alatt. Meg sem fordult a fejében, hogy a herceg ilyen közönyösnek mutatkozik. Az egyik pillanatban azt érezte, hogy kiveri a víz, majd a jéghideg folyam fűzője belső oldalán tör utat magának, a másikban pedig elviselhetetlen forróság öntötte el, amitől úgy tűnt, az egész tüdeje lángra kap. Vajon nesztelen léptekkel vissza tudna osonni a szobájába? Az ájulás határán volt. Mivel azonban a herceg már észrevette őt, azt is tudná, hogy menekülőre fogta. Cora meglehetősen kimérten és szokásos könnyedségét félretéve megindult előre, minden lépése nyomán fájdalmasan csikordultak meg talpa alatt a széles tölgyfa pallók. Arcára mosolyt erőltetett, és úgy tett, mintha semmi sem történt volna. Ekkor meghallotta, amint a főkomornyik nevén szólítva bejelenti. – Miss Cash, méltóságos uram. És abban a szent pillanatban Maltravers befejezte a történetmesélést, és úgy sietett elébe, mintha csak életében először látná. – Miss Cash! Mily öröm látni, hogy felépült… szinte teljesen. A herceg tekintete megpihent a zöld selymen, a brüsszeli csipkén, a művészien kunkorodó frufrun, a hozzájuk tökéletesen illő, rózsaszínes ragyogású gyöngysoron és a vendége arcát halványan elöntő arcpíren. Az imént valóban levegőnek nézte a herceg? – tette fel a kérdést Cora magának. Csakugyan szükség volt rá, hogy egy lakáj jelentse be, még mielőtt a férfi a saját házában maga üdvözölte volna? Ez olyan fokú formalitásra vallott, amit Cora annak ellenére, hogy New York és Newport szigorú szabályok szabta légkörében nőtt fel, csak csodálni tudott. Minden erejét összeszedve igyekezett a legelbűvölőbb mosolyát villantani Maltraversre. Nem akarta, hogy a férfi észrevegye, milyen zavarban van. Akár volt a férfi hezitálásában szándékosság, akár nem, úgy gondolta, nem adja meg neki azt az elégtételt, hogy

DAISY GOODWIN


bizonytalankodni lássa. A férfi egyszeriben roppant előzékenyen viselkedett, és iránta tanúsított megnyilvánulásaiban semmi sem vallott arra, hogy tudja, a lánynak módjában állna őt minden tulajdonával együtt megvásárolni, és ha így tenne, sem csappanna meg túlságosan a családi vagyon. A férfi a kandalló körül ácsorgó társaság gyűrűjébe vezette, és úgy mutatta be az egybegyűlteknek, mint a csodálatos módon helyrejött, rettenthetetlen Miss Casht. Mindezt könnyed hanghordozással mondta, és ha csipetnyi irónia vegyült is hangjába, Mrs. Cashre – aki a leánya állóképességét dicsérő szavakat saját, szülői érdemeinek elismeréseként fogadta – ez egyáltalán nem volt hatással. Cora rájött, hogy helyes volt Bertha azon megállapítása, miszerint anyja valóban magára talált. Mrs. Cash fejedelmien nézett ki bíborlila brokátból készült, aranysujtásokkal díszített ruhájában. Megjelenését a nyakán, a csuklóján, illetve sértetlen fülcimpájában gyémántokkal és zafírral kirakott ékszerkollekció szikrázó darabjai tették teljessé. Cora anélkül, hogy bármelyik, a szobában tartózkodó hölgyvendégre nézett volna, tudta, hogy anyja megjelenésével egyikük sem kelhet versenyre. A rejtett szándékoknak és kimondatlan szabályoknak még eme szövevényes világában sem lehetett nem észrevenni, miben áll Mrs. Cash igazi erénye. Mrs. Cash királynői megjelenését csak még inkább emelte a mellette helyet foglaló pap, aki egy bíboros előzékenységével itta az asszony minden szavát. Cora a méltóságos Reggie Greatorexszel, Lord Hallam ifjabb fiával, egy, a húszas évei végén járó fiatalemberrel elegyedett beszélgetésbe, aki Cambridge-ben töltött egyetemi évei alatt ismerkedett meg a herceggel. – Maltravers azt állítja, hogy ön magával hozta a saját lovát Amerikából, és hogy mellette valamennyi tenyészetünkben fellelhető jószág elbújhat szégyenében. Igazán nem szép önöktől, amerikaiaktól, Miss Cash, hogy ilyen könnyedén leköröznek bennünket. Mindenre felkészülve érkeznek hozzánk, így attól tartok, hogy soha el nem múló odaadásunkon túl nincs semmink, amit önöknek felajánlhatnánk. Cora elnevette magát, a hosszú évek alatt volt ideje megtanulni, hogyan kezelje a Reggiehez hasonló alakokat. A választékos modorú, szőke hajú és sejtése szerint napjai java részét semmittevéssel töltő Reggie valószínűleg még nálánál is sokkal inkább tisztában volt öröksége vonzerejével. – Ugyan már, Mr. Greatorex, azt akarja mondani, hogy a családja eredete nem vezethető vissza egészen Hódító Vilmos koráig? Ön is nagyon jól tudja, hogy ez olyasmi, amivel mi, újsütetű amerikaiak nem dicsekedhetünk. Reggie nem késlekedett az odaillő válasszal. – Ó, én a magam részéről szíves-örömest elcserélném valamennyi Ethelredet és Athelstant a Greatorex ágon – szásznak lenni, tudja, sokkal sikkesebbnek számít, mint pusztán csak normannak. Ha egy ilyen remek emberekkel teli nemzet szülötte lehetnék! – Hát hogyne, és egyszersmind éppen ez az, ami miatt megvetés tárgyai vagyunk az önök szemében. Olvastam, mi a véleménye az ön Mr. Wilde-jának. Hogyan is jellemez bennünket? Az amerikai lányok ugyanolyan ügyesen titkolóznak szüleik előtt, mint amilyen jól az angol hölgyek rejtegetik a múltjukat. Reggie mentegetőzésképpen megrökönyödést színlelve emelte kezeit a magasba. – Nem az én Mr. Wilde-om, efelől biztosíthatom, drága Miss Cash. Az úr nem elég, hogy ír származású, oxfordi neveltetését sem tagadhatja le. Ahogyan renitens lelkületét sem. Ki akarná, példának okáért, letagadni a kegyed édesanyját? Kevés nála fenségesebb jelenséget van szerencsém ismerni. Egyetlen hercegné sem érezheti magát fölényben efféle versenytárssal szemben. Cora kíváncsisággal teli pillantással nézett a férfira. – Úgy gondolja? Még sosem találkoztam angol hercegnével. Valóban olyan ijesztőek?

DAISY GOODWIN


– A régi vágásúak talán igen, de manapság sokkal vonzóbb lenyűgözőnek, semmint fejedelminek lenni. Vannak például kifejezetten pajkos kedvű hercegnék. Ivo édesanyja, például, kislányos mosolyával hódít. Cora hirtelen összerezzent. – A herceg édesanyja? Talán itt van? – Feltétlenül meg kellett tudnia, hogy az asszony fel nem ismerésével szörnyű ballépést követett-e el. Reggie, látva a lány zavarát, felnevetett. – Ne aggódjon, ha Fanny hercegné kitüntetett volna bennünket a jelenlétével, arról időben tudomást szerzett volna. Habár meg vagyok lepve, hogy nincs itt. Talán még nem értesült róla, hogy Ivo egy amerikai örökösnőbe botlott. Mert ön, Miss Cash, ugyebár örökösnő? Bár valami azt súgja, hogy az amerikaiak egytől egyig gazdagok, mégis hajlamos vagyok azt hinni, hogy ez csalóka látszat. Az ékszerekből ítélve azonban, amelyeket a kedves mamája olyan előszeretettel visel, az ön esetében minden bizonnyal ez a helyzet. – Annak jeléül, mennyire elkápráztatta őt a Cash-vagyon, a férfi kék szeme olyan tágra nyílt, hogy most Corának támadt nevethetnékje. – De akkor hol van a hercegné? Nem a fiával él? – Ó, nem. Fanny hercegné Wareham halála után, amilyen hamar csak lehetett, ismét férjhez ment. Nem találta vonzónak az özvegységet. – Meg akarván bizonyosodni róla, hogy a herceg hallótávolságon kívül van, Reggie körülnézett, majd halkabbra fogva hangját így folytatta: – Ivo cseppet sem volt elragadtatva, de amilyen szeszélyes ember hírében áll, nem hibáztatom a hercegnét, hogy távozott. Cora érdeklődve nézett a férfira. – Ön rendkívül indiszkrét, Mr. Greatorex. – Könnyed hangneme ellenére próbára akarta tenni a férfit. Reggie egyszerűen csak elmosolyodott. – Valóban így gondolja? Szerintem pedig ön az, akinek sikerült kihúznia belőlem ezeket az apró kis titkokat. Akik ismernek, tudják, hogy mindig, minden körülmények között megbízhatnak bennem, most viszont mégis erőteljes késztetést érzek, hogy önt a bizalmamba avassam. – Ön hízeleg. Bárcsak érdeklődésére számot tartó információkkal viszonozhatnám kedvességét. – Nos… – A férfi szeme kissé összeszűkült. – Talán elmesélhetné, valójában hogy került ide. Amióta megörökölte a címet, Ivo nem fogadott látogatókat Lulworthben, ma reggel viszont táviratot kaptam tőle, amelyben fogadásra invitált. – Nincs ebben semmi titok. Részt vettem a Myddletonon, és eltévedtem. – Corának nem állt szándékában a Mr. Cannadine-nal megesett találkozása részleteibe avatni újdonsült ismerősét, ahogy a férfi tetoválásairól sem kívánt szót ejteni. – Az erdőben voltam, amikor a lovam valamitől megriadt, én pedig valószínűleg bevertem a fejem egy ágba. A herceg eszméletlen állapotban talált rám. Ebben a házban tértem magamhoz. – Egy bajba jutott leányzó. Nos, szerencsés alak az én öreg Ivo barátom! – Ó, inkább én mondhatnám szerencsésnek magam. Ha a herceg nem talált volna rám, ki tudja, mi történt volna – tiltakozott Cora, Reggie azonban kritikusan méregette őt. – Nem, akkor is azt mondom, hogy kettejük közül ő a szerencsés – mosolyodott el, és Cora viszonozta a férfi mosolyát. A herceggel való fura találkozását követően megnyugtató érzés volt számára ismét ismerős vizekre evezni. Az elbűvölő fiatalemberek szűnni nem akaró csodálatához már korábban hozzászokott. És ha a herceg nem is, Reggie pontosan tisztában volt vele, milyen értékes kincsre bukkant. Mrs. Cashnek száz lépés távolságból sem okozott problémát kiszúrni, ha a közelében valaki a lányával flörtölt. Zafíroktól csillogó kezével leányát magához intette. – Ha megbocsát, Mr. Greatorex, de szólítanak.

DAISY GOODWIN


– Menjen hát, különben még azt hiszem, édesanyja rosszalló pillantásával azonnal felnyársal. Cora elindult a kandalló felé, amelyet két oldalról faragott kariatidák támasztottak meg, méreteik Mrs. Cashével vetekedtek. – Cora, szeretnélek bemutatni Oliver atyának. A Maltravers család történetének megírásán munkálkodik. Lenyűgöző téma, sok-sok tradícióval és még annál is több önfeláldozással. Azt hiszem, ez olyasvalami, ami téged is érdekel. – Kissé felemelte a hangját, hogy a herceg, aki a közelben ácsorgott, biztosan hallja mondandóját. – A leányom odavan a könyvekért. Rengeteg tanítója akadt az évek során, de mindahányat lekörözte. Feltétlenül meg kell kérned a herceget, Cora, hogy mutassa meg neked a könyvtárát. Ez megtette a kívánt hatást, és a herceg most már, ha akarta volna, sem tudta volna kivonni magát a beszélgetésből. – Ami a könyvtárat illeti, attól tartok, egy Miss Cash intellektuális adottságaival rendelkező hölgy számára Oliver atya nálamnál sokkal megfelelőbb kísérő lehet. A családban a fivérem volt a tudós. Őt mindig is lenyűgözték a Maltraversek hányattatásai – és Guy volt az, aki Oliver atyát ide kérette. Guyt rendkívüli büszkeséggel töltötte el családunk és az egyház szembenállása. Úgy gondolta az, hogy a Maltraversek elutasították a kor törekvéseit, és szakítottak az egyházzal, annak a bizonyítéka, hogy mi másokhoz mérten magasabb erkölcsi szinten állunk – mosolygott kényszeredetten. – Úgy vélem, ha nem Guy lett volna az idősebb fiú, engedett volna az elhivatottságnak, és a papi pályát választja. Gyerekkorunkban állandóan keresztes hadjáratot játszottunk. Ő volt a templomos lovag, nekem mindig a szaracén szerepe jutott. A lőréseken keresztül addig tüzelt rám azokkal az átkozott játék nyilaival, amíg meg nem adtam magam. És én, természetesen, mindig megadtam magam. A herceg ekkor elhallgatott. Cora már-már azon volt, hogy valamilyen tréfás megjegyzéssel üsse el a dolgot, ám egy hirtelen támadt, pillanatnyi zavarodottságra utaló érzelemkitöréstől vezérelve rájött, hogy Guy, az idősebbik fiú, halott lehet. A hercegre nézett, ám a férfi addigra összeszedte magát, és túlzott udvariassággal szólította meg a lányt. – Szóval, Miss Cash, ha szeretne körülnézni a könyvtárban, akkor be kell érnie Oliver atyával, jómagam azonban szívesen megmutatom önnek a legjobb helyeket, ahol keresztes háborút lehet játszani. – Még mindig megvannak az íjak és a nyilak? – kérdezte Cora hasonló stílusban. – Természetesen, elvégre is az ember sosem tudhatja, mikor számíthat martalócok támadására. – Bár Corára mosolyogva mondta mindezt, a lányt veszélyre figyelmeztette a hangja. A szavai arculcsapásként hatottak Corára. Végtére is a puszta véletlen sodorta ide; hogy vádolhatja a férfi azzal, hogy megszállta az otthonát? Azon töprengett, meg tudja-e győzni anyját, hogy másnap reggel távozzanak. Ekkor a komornyik jelent meg a színen, hogy bejelentse, a vacsora tálalva van, és Reggie mosolyogva és a maga gondtalan módján az étkezőszalonba kísérte őt. Cora a vacsoránál Reggie és Oliver atya közt kapott helyet. A herceg egyik oldalán Cora anyja ült, a másikon pedig Lady Briscoe, egy meglehetősen testes hölgy a nagyothalló tölcsérével, aki minden bizonnyal az egyik szomszéd lehetett. Az előétel elfogyasztása alatt Reggie flörtölt Corával; a főfogás közben pedig Oliver atya elbeszélését hallgatta a reformációról. Az étel nem volt se bőséges, és nem lehetett különösebben étvágygerjesztőnek sem nevezni. Amint az egyik inas fölé hajolt, hogy kiszolgálja, egy hatalmas fehér szemcse hullott alá rizsporos parókájáról, éppen Cora tányérjára. A lány döbbenten bámult. Az inas rémületében még a lélegzetét is visszatartotta, majd hirtelen mozdulattal elkapta Cora elől a tányért. Reggie, aki az egésznek szemtanúja volt, a lányra kacsintott. – Ez a probléma egy házzal, ha az gazdasszony nélkül marad. A szolganépség egyből szörnyen gondatlanná válik. Fanny hercegné idejében minden sokkal takarosabb volt.

DAISY GOODWIN


– Nem mondhatnám, hogy irigylem a leendő hercegnét, ha kötelességei közt azt is számon kell tartania, megfelelően ápolják-e hajukat az inasok. Különben is nevetséges formalitás az egész. Mi értelme olyan divat elfogadására kényszeríteni a szolgákat, amelyek követésével gazdáik már vagy egy évszázaddal korábban felhagytak? Ha jól emlékszem, valamikor még a francia forradalmat követően. Cora hangja metszőn csengett. Amiatt persze cseppet sem zavartatta magát, hogy az anyja szolgálatában álló inasok hajviselete legalább ilyen özönvíz előtti volt. – Ó, Miss Cash, hogy ön milyen modern felfogású hölgy. De attól tartok, az angolok hagyományokhoz való ragaszkodását némiképp alábecsüli. Biztos vagyok benne, hogy az inas kiváltképp büszke hófehér hajára és az általa viselt térdnadrágra. Az inaslét egészének éppen az a lényege, hogy az illetőnek a régi rendszer külsőségei nagyszerű megjelenést kölcsönöznek. Előkelő helyet biztosít számukra a szolganépek hierarchiájában, és ehhez mérten fizetik meg őket. Valóban képes lenne ezeket a csodás teremtményeket pusztán gyakorlati megfontolásból arra kényszeríteni, hogy rizsporos paróka nélkül, és közönséges gyapjúszövetből készült ruhákban járkáljanak fel és alá? – Pusztán csak úgy vélem, talán szívesen tennék. A szóban forgó inas éppen mártással kínálta Corát. A lány a férfi felé fordult, és megszólította: – Hogy hívják? – A nevem Thomas, kisasszony – válaszolt az inas elvörösödve. – Kérdezhetek valamit, Thomas? – Természetesen, kisasszony – felelte a férfi némileg vonakodva. – Szeret naponta bíbelődni a parókájával? Mit szólna hozzá, ha a haját természetes valójában hordhatná? Az inas padlóra szegezett tekintettel mormogta el a választ: – Örülnék neki, kisasszony. – Cora diadalittas pillantással nézett Reggie-re, az inas azonban ekképp folytatta: – Az ugyanis azt jelentené, hogy komornyikká léptetnének elő. De ha megbocsát a kisasszony, most be kell fejeznem a szervírozást. Cora bólintott, és kissé ostobán érezte magát. Reggie azonban tapintatosabb volt annál, semmint hogy a kialakult helyzetet a javára fordítsa, és ügyesen témát váltott. Ahogy a vacsora a vége felé közeledett, a herceg Mrs. Cashre nézett, majd így szólt: – Háziasszony hiányában ugye számíthatok a segítségére, Mrs. Cash? Volna olyan kedves, hogy a hölgyeket a szalonba kíséri? Bocsánatáért esedezem, amiért ezzel kell terhelnem, de erre mindössze már csak egy nap erejéig lesz szükség. Az édesanyám és a mostohahúgom, Sybil holnapután érkeznek. – Ó, ez aztán a pompás hír, herceg, és örömömre is szolgálna, ha megismerkedhetnék velük, de attól tartok, hogy sem Cora, sem jómagam nem élhetünk vissza tovább a vendégszeretetével. Miként azt ön is látja, a leányom elég jól van, így hát nincs semmi akadálya, hogy visszatérjünk Sutton Veney-be. Mrs. Cash szavai meggyőzőbbek voltak hangszínénél. A herceg elfogadta a kihívást. – De drága Mrs. Cash, nem foszthatja meg édesanyámat attól az örömtől, hogy megismerkedhessen önnel és kedves leányával. Azok után, hogy Conyersből idáig utazott, minden bizonnyal felettébb csalódott lesz, ha nem találja itt önöket. És hogy őszinte legyek, Mrs. Cash, az édesanyámat elég nehéz kiengesztelni. Ezért, ha csak nem kell eleget tenniük valami halaszthatatlan kötelezettségnek, remélem, rábeszélhetem önöket, hogy legalább egy hét erejéig továbbra is tiszteljenek meg minket becses jelenlétükkel. Örömömre szolgálna, ha Miss Corának lehetősége lenne kicsit jobban körülnéznie Lulworthben, hogy az erdőn kívül, ahol a baleset érte, többet is lásson belőle. Habár Mrs. Cash maradni vágyásához kétség sem férhetett, a herceg utóbbi megjegyzése bizakodásra adott okot. Mrs. Cash ezt az érdeklődés határozott jeleként könyvelte el, és

DAISY GOODWIN


Corára nézett, hogy meggyőződjön róla, ő is osztja véleményét. Cora azonban a balján ülő fiatalemberrel beszélgetett, Mrs. Cash meglátása szerint a kelleténél bizalmasabb hangnemben, így hát nem hallotta a herceget. Mrs. Cash megköszörülte a torkát, majd felemelkedett. – Ez esetben, herceg, nem marad más választásom, mint elfogadni a szíves meghívást; roppantul elszomorítana, ha csalódást okoznék a hercegnének. Még ma éjjel írok Lord Bridportnak. Hölgyeim, kérem, csatlakozzanak! A herceg felállt, hogy ajtót nyisson. Amint Cora elhaladt mellette, a férfi a lányra nézett, és ezúttal tartózkodását félretéve mosolygott rá. – Ugye megtisztel, és megengedi, hogy körbevezessem Lulworthben, ha már elég erősnek érzi magát, Miss Cash? – Örömömre szolgálna, de az íjakhoz és a nyilakhoz ragaszkodom. Cora felkapta ruhájának uszályát, és követte édesanyját fel a lépcsőkön. Miközben az inas a maradék terítéket is leszedte, és felszolgálta a portóit, Oliver atya felállt, és meghajlással búcsúzott a másik két férfitól. – Ha méltóságod megbocsát, szeretnék visszatérni a negyedik herceghez. Igazi jámbor lélek, és egyben hihetetlenül ösztönző is. Uraim, jó éjszakát! A herceg a szemeit forgatta, amint a lelkipásztor jól táplált alakja távozott a szobából. – Egy megtért lélek ügybuzgalma veszett el benne. Nagyon komolyan veszi a dolgát. Akárcsak Guy, ő is elég nehéz felfogású. Elhallgatott, és Reggie közelebb ült hozzá. A herceg egyetlen hang nélkül nyújtotta felé a borospalackot. A szobában rajtuk kívül mostanra senki sem maradt. A csendet kizárólag a kőkandallóban pattogó tűz, valamint a herceg ujjainak dobolása törte meg, amint a fényesre csiszolt asztallapon egy kivehetetlen ritmust keltett életre. – Köszönöm, hogy a dolog hirtelensége ellenére eleget tettél a meghívásomnak. Ha más nem is, de a mulatság, ígérem, kellemes lesz. – Már olyan régen találkoztunk. Nem láttalak, amióta… – Reggie elhallgatott. Utoljára Guy temetésekor járt Lulworthben. Ahogy Ivo a férfira nézett, olvasott a gondolataiban. – A héten lesz egy éve. Repül az idő. – Ezért vált esedékessé a hercegné látogatása is? – Szeretné elhitetni velem, hogy ez az oka, de csak tegnap táviratozott. – A herceg édesanyja levegő után kapkodó hangszínét utánozta: – Valami belső ösztön azt súgja, hogy melletted kell lennem. Reggie az ajtó felé biccentett. – Talán az amerikaiak miatt? – Természetesen. – De hát honnan szerzett róluk tudomást? – Először arra gyanakodtam, hogy talán Oliver atya írt neki, de valójában Charlotte volt. Amikor a baleset történt, ő is Sutton Veney-ben tartózkodott, és úgy érezte, anyámnak tudnia kell mindenről. – És Charlotte egyébként hogy van? Amióta ő és Beauchamp egybekeltek, jószerével nem is láttam. Az iskolában egyáltalán nem mutatott érdeklődést iránta. Csak a kísérteties „megfigyeléseivel” foglalkozott, de azzal teleírt egy egész naplót. Még most sem tudom megérteni, hogy mondhatott neki igent. – Hát nem nyilvánvaló? – Na de mind közül éppen Beauchamp? Egy porcelángyűjtő? – Odavan a szép dolgokért, és Charlotte mindig is imádta, ha csodálják. – De hiszen mindannyian csodáltuk őt, Ivo.

DAISY GOODWIN


– Ám egyikünknek sem álltak rendelkezésére azok az anyagi források, amelyekkel eme csodálatunkat valóban kifejezésre juttathattuk volna. A herceg ujjai, amelyek még mindig az ismeretlen ritmust dobolták, hirtelen fortissimóba csaptak át, még a poharak is összezördültek. Újabb csend következett. Mindkét férfi kiürítette, majd újratöltötte a poharát. – Elég fura, ahogyan Miss Cashre bukkantál – mondta Reggie, miközben tűnődő pillantást vetett barátjára. – Nevezhetnénk akár váratlan szerencsének is. A poharak ismét megrezzentek. Ivo végül ennyit mondott: – Nos, nem hagyhattam magára abban az állapotban. De fogalmam sem volt arról, hogy ez mivel járhat. – Felkapta az egyik poháralátétet, és arrébb hajította. Csak nézték, ahogy az forog egy darabig az asztalon, majd lassan mozdulatlanságba dermed. – Szerinted tudta, kié az erdő? – Gondolkodóba ejtett a dolog, főleg miután az édesanyjával is megismerkedtem, de nem hiszem, hogy a lány efféle praktikákhoz folyamodna. Nem, úgy vélem, Miss Cash felbukkanása Lulworthben merő véletlen. – És? – szegezte Reggie az egyszerű, de annál sokatmondóbb kérdést a barátjának. – Jaj, ne légy nevetséges! Éppen úgy beszélsz, akár az anyám. Miss Cash amerikai… – Ivo hangjából megvetés sugárzott. – És mesésen gazdag. – Hidd el, Mrs. Cash minden adandó alkalommal emlékeztet rá. – Ivo ismét megtöltötte a poharát, azután barátjára förmedt. – Talán csak nem megkedvelted Miss Casht, Reggie? Láttalak benneteket sutyorogni vacsora közben. Szegény Sybil vigasztalhatatlan lesz. Reggie felnevetett. – Nem hinném, hogy számot tarthatnék Miss Cash érdeklődésére. De megkedveltem őt, Ivo. És mivel ilyen szerencse ritkán éri az embert, okosan tennéd, ha kihasználnád a kínálkozó lehetőséget. Ivót azonban épp anyja első házassága idején készült portréjának tanulmányozása foglalta le. Szőke hajával és elefántcsontszín bőrével az asszony nyugodt tekintettel viszonozta fia pillantását. Ivo szavaiból kihallatszó cinikus megvetéssel emelte poharát a portré felé: – A kétszeres hercegné egészségére! Reggie rádöbbent, hogy barátja többet ivott a kelleténél. Nem volt benne biztos, hogy éppen most kíváncsi lenne arra, amit Ivo a hercegnéről mondana. Ivo mindig is anyja kedvence volt, és a kapcsolatuk azon túl, hogy kiegyensúlyozott volt, a kölcsönös csodálaton alapult. Anya és fia talán sosem volt annyira tudatában mindannak a szépségnek és kellemnek, amivel a sors megajándékozta őket, mint amikor egymás társaságát élvezhették. Ez azonban még azelőtt volt, hogy anyja ismét férjhez ment volna. Alig vetette le a gyászt, amikor az újabb házasság megköttetett. Voltak ugyan, akik legszívesebben rontó bűbájt szórtak volna rá, de tekintve, hogy a hercegné milyen elbűvölő és barátságos volt, és hogy mennyire közel állt a Marlborough-házhoz, ez megbocsáthatatlan vétek lett volna. Ha az előkelő társaság késznek mutatkozott is szemet hunyni a hercegné sietős lépése felett, fia szemmel láthatóan ellenezte azt. Reggie megismételte barátja köszöntőjét, minden gúnyolódó felhang nélkül. Ivo a szemrehányást tudomásul véve ugrott talpra. – Ideje csatlakozni a hölgyekhez, mielőtt még Mrs. Cash nekiáll átrendezni a képeket.

A cselédszárny szalonjában Mrs. Softley, a házvezetőnő egy pohárka madeirát töltött Berthának. A lány hálás volt, az ital egész belsőjét kellemesen megmelengette. Lulworthben ugyanis jóval hidegebb volt, mint Sutton Veney-ben. Ott legalább Jim a közelében volt,

DAISY GOODWIN


akinek már a látványa is elég volt ahhoz, hogy ne érezze a hideget. Itt nem akadt semmi, ami a jéghideg folyosókat felfűthette volna. A cselédszárny zöld ajtaja hatalmas csattanással vágódott ki, amint az inasok tányérokkal és evőeszközökkel teli tálcáikkal egyensúlyozva lavíroztak át rajta. Abban a szent pillanatban, hogy az ajtó túloldalára ért, Thomas dühösen kifakadt: – Hallottátok, mit kérdezett tőlem az az amerikai leány, miközben éppen felszolgáltam az ételt? Azt akarta tudni, kedvelem-e a rizsporos parókát, mintha csak valamiféle mutatványos majom volnék. Ez nem helyénvaló. Thomas csinos arca vöröslött a felindultságtól. A másik inas csak nevetett. – Megválogathatnád a szavaid, Thomas, még az is elképzelhető, hogy ő lesz az új hercegné. A méltóságos úr holnap szándékozik körülvezetni a házban. Gondolod, hogy a tetőn tátongó lyukakat is megmutatja majd? A házvezetőnő a homlokát ráncolva emelkedett talpra. – Thomas, Walter, mára ennyi bőven elég is lesz. A hölgyek még mindig a szalonban tartózkodnak? – Már szedelőzködnek, Mrs. Softley. Az asszonyság Berthához fordult. – Ez esetben, Miss Cash, követnie kellene az úrnőjét. – Elhallgatott, majd a derekáról lelógó kulcscsomót jelentőségteljesen megrázta. – Thomas és Walter csak ostoba fajankók. Nem akartak tiszteletlenek lenni. Bertha köszönetet mondott a házvezetőnőnek, majd elindult a Cora szobájához vezető hosszú lépcsősoron. A kőből faragott, hideg lépcsőfokok csak nehezen akartak elfogyni a lába alól. Kíváncsi volt, Corát vajon milyen kedvében találja. Abban biztos volt, hogy arról, amit az inasok rebesgettek, egy árva szót sem szól majd. Miss Corát ugyancsak bosszantaná, ha a tudomására jutna, hogy a cselédszárny szalonjában már határoztak a sorsáról. Szeretett ugyanis maga dönteni. Miközben Bertha felfelé igyekezett a szőnyegborítás nélküli hátsó lépcsőházban, a függöny nélküli ablakokon át- meg átsüvítő fagyos huzatban vacogva eltöprengett rajta, vajon ez a ház lesz-e az új otthona.

Másnap reggel a tenger felől felszálló, sűrű köd borult Lulworthre, jótékony homályba burkolva annak tornyait és lőréseit, eltakarva a fénylő napot, amely még a legsivárabb helyiséget is ragyogóvá varázsolta. Corát azonnal megcsapta a párás hideg, amint kinyitotta az ablakot. Remélte, hogy megjárathatja egy kicsit Lincolnt, és lóhátra pattanva maga mögött hagyhatja a pókhálóként lassan mindenét gúzsba kötő bizonytalanságot. Az idő azonban nem kedvezett az ismeretlen terepen való lovaglásnak. Mondta is Berthának, hogy nyugodtan tegye el lovaglóruháját, és vegye elő fekete sujtásokkal díszített, galambszürke délelőtti öltözékét. Ennél visszafogottabb külsőt kölcsönző ruhát nem is választhatott volna. Még most is maga előtt látta, Reggie-re mekkora hatást gyakorolt anyja előző esti, parádés megjelenése. Közel s távol nem volt senki, kivéve a mindenes szobalányt. Sutton Veney-ben a hölgyek reggeli után általában levonultak a nappaliba, hogy levelet írjanak, és hogy az aktuális pletykákkal foglalkozzanak, de ebben a házban nem voltak hölgyek, akikhez csatlakozni lehetett volna. Cora tudta, hogy meg kellene keresnie édesanyját, de nem igazán érezte úgy, hogy felkészült volna arra a beszélgetésre, amelyre kettejüknek, legalábbis anyja véleménye szerint, sort kellett kerítenie. Az előző este már bejárt útvonalon haladva egyszer csak ismét a hosszú galériában találta magát, ott, ahol a herceg látta is, meg nem is az elmúlt este folyamán. A kőfalak visszaverték a tenger felől érkező fényt, amitől a szoba úgy tűnt, mintha levegőben szitáló, gyöngyöző párában úszna. A tűz nem égett, így Cora érezte a sápadt mészkőfalból áradó nyirkosság DAISY GOODWIN


illatát. Leült az egyik függőleges bordákkal tagolt, befelé szűkülő ablakmélyedésbe, és a szürke eget bámulta. A köd mindent elborított, még a tenger morajlása sem hallatszott. Tekintetét a faragott boltívekkel tűzdelt mennyezetre emelte, és épp a csúcsívek találkozásánál alkalmazott faragott motívumot próbálta megfejteni, amikor valahonnan zenét hallott. Valaki zongorázott. A galéria végébe sétált, ahonnan a zenét hallani vélte. Egy pillanatra megtorpant, és figyelt. Szomorú, vontatott stílusú zene szólt, tele alig észrevehető indításokkal és moll akkordokkal, egészen halk ütemekkel és ijesztően hangos váltásokkal. Cora elég jól zongorázott, főleg a fiatal hölgyek szokásos repertoárjába tartozó Schubertkeringőket és Chopin-szerenádokat, de tudta, aki éppen játszik, nem azon a szinten áll a zongorázásban, mint ő. Nem kizárólag a darab technikai nehézségeire figyelt fel; olyan érzése támadt, mintha a művészt teljes egészében magával ragadta volna a zene. Az akkordok hirtelenjében elnémultak. Cora résnyire nyitotta az ajtót, amely egy másik, kőfalakkal körülvett szobába vezetett – akárcsak a galéria, ez is régebbinek és ridegebbnek tűnt, mint a ház többi része. A szoba közepén egy keskeny, boltíves záródású ablak alatt állt a zongora, melynél maga a herceg ült. Homlokát ráncolva a billentyűket bámulta, látszott, hogy erősen töpreng valamin. Azután játszani kezdett. Cora felismerte a darabot, egy Beethoven-szonáta volt – még sosem hallotta azt efféle stílusban előadni. A nyitány élénk és heves tempóra íródott, de a herceg ujjai nem egyszerűen gyorsak, hanem félelmetesen sebesek voltak. A herceg levette felöltőjét, és feltűrt ingujjal játszott. Onnan, ahol Cora állt, láthatta a férfi csupasz alkarját és a rajta megfeszülő inakat, ahogy a herceg ujjai fel és alá szaladgáltak, működésbe hozva a megfelelő billentyűt. A lány mozdulatlanul állt, maga sem tudta eldönteni, szeretné-e, hogy a férfi felnézzen és észrevegye. Vajon érdeklődő hallgatóságként tekintene rá, vagy hívatlan betolakodóként bánna vele? Bár a férfi minden bizonnyal a maga szórakoztatására játszott, a lánynak mégsem akaródzott elmennie. Lenyűgözte a billentyűk fölé hajoló férfi látványa, mintha csak magához akarná ölelni a hangszert, hogy eggyé váljon a zenével. Meg volt róla győződve, hogy a férfi térben és időben is teljesen máshol jár. A csúsztatott akkordokkal teljes első tétel a végéhez ért, és a férfi egy pillanatra felnézett. Először mintha átnézett volna rajta, de ekkor Cora látta, hogy a férfi alig észrevehető mosollyal nyugtázza jelenlétét. Nem szólt egy szót sem, nem tudta, hogy bocsánatot kellene-e kérnie, vagy inkább a játékát lenne illendő megdicsérnie. Végül a férfi törte meg a csendet. – Ismeri a darabot? – Beethoven, nemde? A zenetanáromtól többször is hallottam, de ilyenformán még soha. – Cora elég szókimondó volt. El volt ragadtatva a gondolattól, hogy ugyanaz a darab másként előadva ennyire különböző hatást kelthet. – Ez a Waldstein-szonáta. Beethoven beleszeretett Waldstein grófnőbe, de egy percig sem volt kétséges, hogy a hölgy nem akart nőül menni hozzá. A darabot ugyan neki írta, de végül a világ előtt fivérének ajánlotta. Szinte teljesen süket volt már, amikor ezt a művét komponálta. – A billentyűkre nézett, és lejátszotta azt a részt, ahol a zene vaktában igyekezett valamiféle ígéretet beváltani. – Hallja milyen kétségbeesetten keres valamit? Talán valamiféle megnyugvást? Cora már azon volt, hogy elmondja, milyen elszomorító, hogy Beethoven soha nem hallhatta saját művét, de aztán meggondolta magát, és inkább csendben maradt. Rájött, hogy egy efféle megjegyzés kézenfekvő lenne, és ő nem akart ennyire nyilvánvaló klisékkel élni. Tisztában volt vele, hogy őt itt csak megtűrik. Első látásra egyértelmű volt, hogy a zeneszoba afféle magánszentély a herceg számára. Az ablakpárkányon halomban álltak a könyvek, és a szoba távolabbik végében egy papírokkal teli íróasztal állt. Se székek, se kanapék nem voltak benn, az egyetlen bútordarab egy kényelmetlennek tűnő, fémvázas tábori ágy volt. – Ön kiválóan játszik – mondta. A férfi megvonta a vállát.

DAISY GOODWIN


– Ön pedig túloz. Kielégítően játszom, ez minden. Na persze egy férfihoz képest valóban jól tudok zongorázni. Cora elmosolyodott. A férfinak igaza volt, ő már azon is meglepődött, hogy a herceg egyáltalán játszani tud. Tapasztalata szerint a szalonokban helyet kapó zongora a koncerttermek hangszereivel összehasonlítva kizárólag nők körében használatos darabnak számított. – Anyám tanított meg zongorázni, még egészen kicsi koromban. Nem született lánya, ezért szüksége volt valakire, akivel négykezest játszhat. Vacsora után rendszerint hívatott, és együtt szórakoztattuk a vendégeket. Akkoriban sokan megfordultak nálunk, így volt alkalmam eleget gyakorolni. – Ekkor hihetetlenül lágyan egy Brahms-altatódalt kezdett játszani. – Ez volt a végjátékom. Miután eljátszottam a saját altatómat, felküldtek az emeletre aludni. – Még most is játszanak négykezest? – Nem. Ahogy felnőttem, egyre kevésbé tudtuk tartani az ütemet. Az édesanyám mindig mindennel el akarja bűvölni a környezetét. Neki a külsőségek és a közönségre gyakorolt hatás fontosabb, mint maga a játék, nekem viszont éppen az okoz örömet. – Ahogy ujját finoman végigfuttatta a billentyűkön, lágy dallam csendült fel. Tekintetét a lányra emelte. – És ön, Miss Cash, szeret játszani? – A kérdés végére az akkordok szaggatottá váltak. – Igen – válaszolta a lány határozottan –, szeretek. Ha az volt a célja, hogy kihívás elé állítsa, Cora úgy gondolta, részéről ennek semmi akadálya. – Nos, akkor, mit szólna egy kis Schuberthez? Felállt, és addig kotorászott a padlón halomban heverő kották között, míg rá nem talált a keresett darabra. A zongorára helyezte, és intett a lánynak, hogy mellette foglaljon helyet. Cora lassan közeledett, hisz tudta, hogy amióta elhagyta Newportot, nem nagyon volt alkalma gyakorolni; őszintén remélte, hogy a darab, amit a férfi választott, nem lesz túlontúl bonyolult. – Melyik rész volna a kedvére? – kérdezte a herceg a kottára mutatva. Cora a papírra nézett, és szíve a páni félelemtől vadul kalapálni kezdett. Az oldalon hemzsegtek a tizenhatodos hangjegyek. Nem volt valami könnyű a férfi által választott darab. Mivel az alsó szólam láthatólag sokkal visszafogottabbnak tetszett, a lány arra mutatott. Amint Ivo leült a lány mellé, Cora hirtelen nagyon feszültnek érezte magát. A férfi azonban volt annyira óvatos, hogy ne érintse meg. Ujjait a billentyűk fölé emelte; Cora is így tett. – Szóljon, ha készen áll, Miss Cash. Cora bólintott, és játszani kezdett. Az általa választott rész első pár ütemében a darab elég visszafogottan indult, majd a felső szólamban a dallam is megszólalt. A lány először lágyan játszott, remélve, hogy hiányosságait így némiképp palástolhatja, de ahogy magabiztossága nőtt, és az általa játszott rész összetalálkozott a felső szólam dallamával, a herceggel összhangra találtak – kezeik tökéletes harmóniában kígyóztak a zene ritmusára, varázslatos dallamot zengve körülöttük. Volt egy pont, amikor a herceg bal keze a lány jobb kezét keresztezte, és a férfi tenyeréből áradó melegség szinte perzselte Cora kezét. De nem engedhette meg, hogy egy ilyen apróság kizökkentse őt; azért, hogy „viszonylag jól” játszhassa a darabot, minden figyelmével és tudásával összpontosítania kellett. Egy Schubertmű eljátszása az övénél valamivel nagyobb jártasságot igényelt volna, de minden igyekezetével azon volt, hogy az akadályt sikerrel vegye – ennek eredményeként játéka élete legremekebb próbálkozását idézte. A darab vége felé volt néhány akkord, ahol a szólamok találkoztak, és Cora legnagyobb meglepetésére tökéletes volt az összhang kettejük között. Lába gondolkodás nélkül a sostenuto pedálra vándorolt, hogy lefoghassa az utolsó akkordot, de a herceg már megelőzte

DAISY GOODWIN


őt. Visszahúzta a lábát, a férfi megérezte az enyhe nyomást, és amikor befejezték a darabot, mosolyogva fordult a lány felé. – Bocsánat, de a pedálokról teljesen megfeledkeztem. Ebből is látszik, hogy már régóta nem játszottam négykezest. – Én sem. Ahogy soha korábban nem játszottam önhöz fogható partnerrel. – A négykezes nem az egyéni képességek megcsillogtatásáról, hanem a két játékos közt kialakuló összhangról szól. Ahol az egész valahogyan több mint a részek összessége. – És sikerrel jártunk? – Cora nem tudta megállni, hogy meg ne kérdezze. – Talán korai lenne azt állítani, hogy tökéletesen, de összességében véve, úgy vélem, első próbálkozásra nem is volt rossz. Készen áll egy újabb megmérettetésre? Cora tudta, hogy nemet kell mondania. Nem akart újra játszani, mint ahogy nem akart követelőzőnek sem tűnni. – Nem akarom kísérteni a szerencsémet. Rám férne némi gyakorlás, mielőtt ismét játszunk. – Ahogy óhajtja, Miss Cash. De mint mondtam, elsőre egész jó volt – mosolyodott el a herceg. Ahogy Cora elhagyta a szobát, még hallotta, amint a férfi ismét belekezd a Waldsteinszonátába. Minden bizonnyal ez volt az egyik kedvenc darabja. Miközben a férfi játékát hallgatta, eszébe jutott mindaz, amit a herceg Beethovenről és a zeneszerző nyugalma visszanyerésére irányuló törekvéseiről mondott.

DAISY GOODWIN


Nyolcadik fejezet Nekünk is van egy Rubensünk

Mabel Roe, a mindenes cselédlány munkanapja Lulworthben általában hajnali ötkor kezdődött. Még sötét volt, így az előző estéről megmaradt gyertya fényénél kellett megmosdania és felöltöznie. A kezei vörösek és repedezettek, ujjpercei pedig duzzadtak voltak a sokéves padlósúrolástól. Ma reggel ugyan nem volt olyan hideg, hogy a kézmosóban álló víz felszínén képződő jeget át kellett volna törnie, de a padlásszoba dermesztő hidegében leheletét azért láthatta. Mielőtt szokás szerint kikászálódott volna az ágyból, Mabel szeretett pár percet lustálkodni, Iris azonban hazautazott anyja temetésére, így nem jutott idő arra, hogy a metsző hideget ágyban heverészéssel halogassa, ahogy nem akadt senki, akivel az előtte álló nap megpróbáltatásairól morgolódhatott volna. Iris távollétében Mabel mégis a szokásosnál kicsivel több időt tölthetett a komód fölé akasztott kis, szögletes tükör előtt billegve, hogy vékony, barna haját borító fejfedőjét, ahogy illik, a helyére igazítsa. A széken ott hevert vastag szövésű, fehérítetlen lenvászonból varrt köténye, amelyet a délelőtti órákban általában addig viselt, amíg a tűz meggyújtásával foglalatoskodott, de Mabel a délutánonként hordott pamutkötényét választotta és kötötte derekára. A lehető legelőnyösebben akart kinézni. Amikor első alkalommal találta a herceget háziköntösében, amint az ablakmélyedésbe épített kanapén ücsörgött és a tengert bámulta, Mabel megijedt. Ivo sosem volt az a korán kelő fajta, kivéve, ha vadászni ment, de a dolgok mostanra megváltoztak. Mabelnek az volt a feladata, hogy a hálószobákban alvók felébresztése nélkül reggelente tüzet gyújtson. A mindenes cselédlányoknak, mint amilyen Mabel is volt, semmi dolguk sem akadt a „családtagokkal”. A házvezetőnő azt mondta neki, hogyha bármelyikükkel összefutna a folyosón, akkor arccal a fal felé kell fordulnia. Ha elárulta volna, hogy a herceg manapság a pacsirtákkal kel, az a szobalányok közt, akik megállás nélkül a család viseltes dolgairól pletykálkodtak, bizonyos tekintélyt kölcsönözhetett volna neki, de Mabel nem szólt egy árva szót sem. A herceg titkának megőrzése olyan volt Mabel számára, mint valamiféle talizmán, egyfajta gyógyír fájó térdére és sajgó kezeire. Először roppant mód feszélyezte, hogy őméltósága mozdulatlanságba dermedt alakjának jelenlétében kell a kandalló előző estéről lerakódott hamujának kitakarításával, a kandallórács fényesítésével és a tűz újbóli megrakásával járó hosszadalmas procedúrát véghezvinnie. Egyszer véletlenül a piszkavasat a márványkandallóra ejtette-, olyan fülsiketítő zaj támadt, hogy talán életében nem hallott még olyat, de a herceg jószerével a füle botját sem mozdította. Szokásához híven a herceg ma reggel is az ablakmélyedésben lévő kanapén ült. Mabel kíváncsi lett volna rá, mit néz olyan elmélyülten. Nem volt odakinn semmi, ami számot tarthatott volna az érdeklődésére, kivéve a tengerig lenyúló zöld dombokat. Amint Mabel végzett a tűzrakással, egy pillanattal később meggyújtotta a takaros kis piramist formázó gyújtóshalmot, amely engedelmesen lángra is lobbant. A lány összegyűjtötte a szerszámait – a hamu feltakarításához nélkülözhetetlen, kopott seprűjét, a rácsok fényezéséhez használt fenyőgyantát és a tűzgyújtáshoz szükséges gyufát –, és a ládájába tette őket; kezét megtörölte a kötényében, majd recsegő-ropogó térdekkel lassan felegyenesedett. – Köszönöm, Mabel – mondta halkan a herceg.

DAISY GOODWIN


Mabel majdnem kiejtette kezéből a hamus vödröt. Nyekergő térdeit meghajlásra késztetve csak annyit tudott kinyögni: – Méltóságos úr! A herceg sosem elegyedett még szóba vele, ennek ellenére a nevén szólította. Érezte, hogy elvörösödik, és olyan gyorsan hátrált ki a szobából, amilyen gyorsan csak tudott. Állt a folyosón, szíve vadul kalapált, tenyere nedves volt az izzadtságtól. A falnak támaszkodott, és lehunyta a szemét. A herceg tudta a nevét. Úgy érezte magát, mintha csak egyike lett volna az első angliai női magazinban, a Peg's Paperben közreadott történetek szereplőinek. A férfi észrevette őt; ez biztosan valaminek a kezdetét jelentette. Ábrándozásából a Cash kisasszony szobája felől érkező Betty rángatta vissza a valóságba. – Te meg mi a csodát művelsz itt, Mabel? – kérdezte idegesen suttogva. – Talán nem hallottad, hogy ma érkezik a hajdani hercegné, és addig még elő kell készítenünk a szobáit? Ha nem igyekszel, lekésed a reggelit. Most nincs idő az álmodozásra; és miért van rajtad a legjobb kötényed, ami ráadásul csupa korom? Mabel a fehér pamutvásznon éktelenkedő koszfoltokra meredt. Tudta jól, hogy azoknak örökre nyoma marad.

Cora elhatározta, hogy még azelőtt lemegy reggelezni, hogy a herceggel körbejárná a házat. Épp a hálószobájából a lépcsőfeljáróhoz vezető folyosón lépdelt, amikor észrevett egy, az ellenkező irányba szaladó szolgálót, aki gyűrött és piszkos kötényt viselt. Cora nagyon is anyja lánya volt, így hát azonnal szemet szúrt neki az összepiszkolt kötény. Miközben Lulworthszel ismerkedett, nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy a családi arcképcsarnok, a diófából készült bútorzat, a megfakult brokátfüggönyök és egyéb, időtlen idők óta idetartozó használati tárgyak iránti csodálata, illetve rang iránti elköteleződése, a kevésbé igénybe vett épületrészeket mindenütt átható penészes szag valamiféle tudathasadásos állapotot eredményeztek nála. Cora olyan csillogó-villogó világban nőtt fel, ahol mindennek virág- és bútorfényillata volt, és ahol minden eredeti pompájában ragyogott. Csak ritkán esett meg vele, hogy odahaza, szülőhazájában olyan házba tette be a lábát, amely korát tekintve idősebb volt nála. Itt azonban ismeretlen illat keringett és töltötte be a levegőt, olyasféle, amelyet zsenge korából és amerikai származásából kifolyólag nem tudott azonosítani, de leginkább a lehangoltság, a hanyatlás és a kiábrándultság furcsa illatelegyének vélte. A dermesztő hideg azonban nem kerülte el figyelmét, és érdekelte volna, hogyan tud a herceg ilyen hideg házban élni. A férfi nem jelent meg a reggelinél. Cora egyedül evett, majd elhatározta, hogy nem enged a herceg szeszélyeinek; lemegy az istállóba és megnézi, mi van Lincolnnal. Éppen a ház bejáratához vezető, tekintélyes méretekkel büszkélkedő lépcsősoron igyekezett lefelé, amikor meghallotta, amint a herceg utána szól. – Miss Cash, ugye nem akarja azt mondani, hogy elfelejtkezett a találkozónkról? A herceg szemmel láthatólag lovaglásból tért vissza, ezt mi sem bizonyította jobban, minthogy hajadonfőn, hidegtől kipirult arccal állt a lány előtt. – Egyáltalán nem feledkeztem meg róla. Nem láttam a reggelinél, így azt gondoltam, valószínűleg más elfoglaltságot talált magának. – Kilovagoltam. A kora reggeli óráknál nincs is alkalmasabb erre. Az ember feje kellemesen kitisztul tőle. – Irigylem a szabadságát. Bárcsak a nők számára is ilyen gondtalan móka lenne a lovaglás! Ön csak lóra pattan, és már vágtat is. Velem ellentétben, én ugyanis legalább negyedórát vacakolok vele, hogy a lovaglóruhám magamra öltsem, azután találnom kell egy lovászfiút, aki hajlandó kilovagolni velem, ez az én szintemen nem éppen problémamentes, lévén nem tolonganak a lovászok, akik fel tudnák venni velem az iramot. DAISY GOODWIN


A herceg fejet hajtott a lány előtt. – Miss Cash, elfogadom a kihívást. Kilovagolok önnel, és megígérem, hogy nem fogom hátráltatni, még akkor sem, ha túl vakmerőnek bizonyulna. Ha nyakunkat szegnénk, legalább tegyük együtt. Mivel lovaglótudásához kétség sem férhetett, és ezzel maga is tisztában volt, a burkolt célzást hallva Cora kissé felhúzta az orrát. – Biztosíthatom, herceg, hogy nem szokásom leesni a lóról. Ami aznap történt, egyáltalán nem jellemző rám. Sajnos az esés következtében semmire sem emlékszem, ami közvetlenül a baleset előtt történt, de biztos vagyok benne, hogy csak valami szerencsétlen véletlen folytán veszíthettem el uralmam a lovam felett. – Talán szellemet látott. Lulworthben szép számmal akad belőlük: fej nélküli lovasok, jajveszékelő szerzetesek, kulcsaikat csörgető középkori várúrnők. Egyetlen szobalányt sem tudna rávenni, hogy sötétedés után végigsétáljon a képtáron, annyira retteg valamennyi, hogy a Szürke Hölggyel találkozik össze. – A Szürke Hölggyel? – Megboldogult őseim egyike, név szerint Lady Eleanor Maltravers. Még a polgárháború idején történt. A mi polgárháborúnk idején, merthogy nekünk is volt egy… A Maltraversek királypártiak voltak, de Eleanor beleszeretett az egyik szomszéd birtokos fiába, aki Cromwell seregében harcolt. Amikor értesült róla, hogy szerelme elesett a marsdeni ütközetben, olyan kétségbeesés lett rajta úrrá, hogy levetette magát a sziklákról. Végül kiderült, hogy a kedvese mégsem vesztette életét, így hát bolyongó lelke nem hagyhatja el a házat addig, amíg meg nem találja őt. – És miért szürke? – Ó, azért mert mogorva külsőt kölcsönző, puritánokra jellemző ruhát visel, hogy kiengesztelje szerelmét, vagy hogy bosszantsa a szeretteit; ki tudná megmondani? A herceg sokat sejtető mosollyal nézett Corára, azt sugallva, véleménye szerint a lány maga is tudhat egyet s mást az efféle helyzetekről. Cora már majdnem engedett, és viszonozta a férfi mosolyát, amikor két, nyúlánk termetű, szürke kutya rontott közéjük csaholva, koszos barna mancsuk lenyomatát pedig ugrándozás közben Cora szoknyáján hagyták. – Aloysius, Jerome, elég legyen! – A herceg ellentmondást nem tűrő, tőle szokatlan hangon szólalt meg. A kutyák azonnal lecsillapodtak. – Elnézést kell kérnem a szoknyája miatt, Miss Cash. Óhajtja, hogy hívjak egy szolgálót, aki letisztítja? Cora megrázta a fejét. – Erre semmi szükség. Inkább járjunk egyet. A kutyái neve azonban kíváncsivá tett. Odahaza mi általában Spotnak vagy Fidónak hívjuk a kutyáinkat. Nem mindennapi állatoknak kell lenniük, ha ilyen különleges nevet érdemelnek. A herceg lehajolt az egyik kutyához, és megcibálta a fülét. – A Maltraversek már isten tudja, hány generáció óta tenyésztenek Lulworthben lurchert, de én vagyok az első herceg, aki középkori pápákról nevezte el őket. – Ahogy felállt, a kutya légies könnyedséggel szaladt le a lépcsőn. – És most Miss Cash, körüljárhatnánk végre a házat. Meghajolt, majd csúfolódva emelte fel a kezét, és így folytatta: – Lulworth eredetileg vadászlaknak épült III. Edward számára. A hosszú galéria, az étkező- és zeneszalon, ahol tegnap rám talált – mosolygott a lányra elismerőn – már eredetileg is az épület része volt. 1315-ben a király adományozta az ősömnek, Guy Maltraversnek, cserébe a százéves háborúban a koronának tett szolgálataiért. Az épület homlokzati részét és a nagytermet a névrokonom, Ivo, az első herceg építtette. I. Jakab annyira kedvelte őt, hogy a hercegi címen túl a pecsétviasz forgalmazásának monopóliumával is felruházta, így építhette fel mindazt, amit itt lát. Kiváló ízlése volt, így Ivo a tervezési munkálatokra Inigo Jonest fogadta fel. Azonban kifogytak a pénzből – a polgárháború

DAISY GOODWIN


ugyanis nem alakult kedvezően a Maltraversek számára –, de a restauráció időszaka ismét javított a helyzeten, leszámítva a szerencsétlen Eleanort, és be tudták fejezni a megkezdett építkezést. Ezek után jobbára már csak hanyatlásról beszélhetünk. A Maltraversek akkor is hithű katolikusok maradtak, amikor az ország nagy része a protestantizmust választotta, így sok időt töltöttek e falak közt imádkozással. A család sorsa akkor kezdett ismét jobbra fordulni, amikor apám házasságot kötött anyámmal. Neki esze ágában sem volt megjátszani a régimódi hercegnét. Egy egész vagyont költött a helyre, használatba vette az új cselédszárnyat, és megépíttette az állomást, hogy Londonból érkező előkelő barátai számára megkönnyítse az ideutazást. Anyám, energikus asszony lévén, többet tett Lulworthért az elmúlt húsz évben, mint bárki más az elmúlt kétszáz évben. A herceg hangja elcsuklott. Egy kikövezett ösvényen sétáltak, ami a háztól jobbra egy kis dombra vezetett, ennek tetején elegáns, fehér kőépület díszelgett. A herceg egy pillanatra megtorpant a két patinás kőoszloppal közrefogott lépcsőkön. – És ez itt a kápolna, amely, miként azt Oliver atya bizonyára elmesélte már önnek, a legrégibb, folyamatosan használatban lévő, felszentelt katolikus imahely Angliában. Ezt a kápolnát az ötödik herceg építtette, aki mélyen vallásos, francia asszonnyal kötött házasságot. A hölgy nem szeretett huzatos középkori kápolnákban imádkozni, ezért utasította a férjét, hogy építtessen számára valami modernebbet, és ez lett az eredménye. – Ivo kitárta Cora előtt a szürkére festett ajtót. Ahogy a lány elsétált a herceg mellett, keze épphogy érintette a férfi kezét. A mozdulat szinte észrevehetetlen volt, olyan, mintha pilleszárny simított volna végig arcán, de egész karja beleremegett. Amikor Ivo ránézett, Corának elakadt a lélegzete. – Hát nem gyönyörű? Egy francia ékszerdoboz Dorset mélyén. Cora bólintott. A kápolna arányai tökéletesek voltak. A középtér kiképzésében kör alakú volt. Kupolaborítású mennyezete alatt, amelyet önsanyargató szentek és őket kísérő kerubok freskója díszített, galéria futott körbe. A falakat fehérre meszelték, a fafaragásokat borító aranyozás halvány szürkészöldbe játszott. A padok kárpitja azonos árnyalatú bársonyból készült. Az első sorban két párnázott karosszék állt, koronával és a hercegi névre utaló W betűvel a háttámlába hímezve. Az oltárt zöld bársonyból varrt, aprólékosan kidolgozott, hímzett aranymotívumokkal díszített terítő fedte. Az elefántcsontból faragott imazsámolyt két arany gyertyatartó fogta közre. Az összhatás hihetetlenül pompás, mégis méltóságteljes volt; félelmetes hasonlóságot mutatott magával a herceggel – gondolta Cora. Cora sosem járt még korábban katolikus templomban. A katolicizmus valami olyasmi volt számára, amelyet mindig az otthoni ír cselédlányokkal hozott összefüggésbe. Vasárnap délelőttönként ők is a ragyogó arcú, önfeledten kacarászó lányok csoportjába verődve vettek részt az istentiszteleten, a helyi katolikus felekezet templomában. Az ír lányok mindig olyan izgatottnak tűntek, mintha legalábbis Isten háza helyett holmi bálba készülődtek volna. Cora számára az anglikán egyház templomában tartott vasárnap délelőtti szertartásokon való részvétel igazi megpróbáltatással ért fel, akit csak az a tudat vigasztalt, hogy ezek az alkalmak kiváló lehetőséget teremtettek a kalapszalonok legújabb kollekciójának felvonultatására, ahol minden kétséget kizáróan az általa viselt kreációk voltak a legigényesebb darabok – mindig is irigyelte a szobalányok túláradó jókedvét. Próbált nem furcsa képet vágni, amikor a herceg az ujját a templom bejáratánál elhelyezett szenteltvíztartóba mártva letérdelt, majd keresztet vetett. A hitbuzgalom ily mértékű ösztönös megnyilvánulása meglepte a lányt. Kíváncsi lett volna rá, vajon a férfi elvárja-e tőle, hogy hasonlóképpen cselekedjen. Ivo felállt, és minden kényszer nélkül közeledett a lány felé. A herceg a monogramokkal díszített székekre mutatott. – A hímzést Mathilde hercegné saját kezűleg készítette. Több mint megnyugtató lehetett számára, hogy maga hímezhette a nemesi származását igazoló hercegi korona képmását, és tette mindezt akkor, amikor valamennyi barátja elvesztette címét és rangját, sőt néhányan

DAISY GOODWIN


még a fejüket is. Édesanyja Mariè Antoinette udvarhölgye volt. Fivére guillotine által halt. – A herceg ezt kimondva színpadiasan összerándult. Az oltár mögötti fülkében Cora egy szögletes foltot vett észre, amely az azt körülvevő megfakult falfelülethez képest ragyogó fehérnek mutatkozott. Úgy gondolta, egészen a közelmúltig egy meglehetősen tekintélyes méretű kép függhetett ott. A herceg követte a lány tekintetét. – Jól gondolja, az ott egy kép helye. Igazság szerint egy remekműé, amit apám mindig csak úgy emlegetett, mint az országban fellelhető legcsodálatosabb Rubenst, jóllehet az ecsetvonások Szent Cecíliát kissé telt idomokkal ábrázolták. Hirtelen elnémult, mintha egy pillanatra teljesen megfeledkezett volna róla, miért is van ott. Kezeivel szórakozottan babrálta a hercegi imazsámoly párnázatának aranyszínű rojtjait. – Nekünk is van egy Rubensünk – vágta rá Cora élénken. – Anyám tavaly vásárolta Pamphilij hercegtől. Rendkívül büszke rá, de nekem kissé erőteljes. De az öné hol van? Anyám boldog lenne, ha a kettőt összehasonlíthatná, bár a vége úgyis az lenne, hogy az öné alulmaradna az övével szemben. – A lány mosolygott, de a herceg nem viszonozta a gesztust. – Attól tartok, ez lehetetlen. A Rubenst csakúgy, mint a Mathilde hercegné hozományának részét képező, csodálatosan szép Fragonard-táblaképsorozatot, eladták. Anyám királyi vendégeinek szórakoztatása rengeteg pénzt emésztett fel, ezután meg kellett húzni a nadrágszíjat. Apámat rettenetesen elkeserítette a dolog. – Oly erőset rántott a bojton, hogy az kettészakadt. – De most, hál' istennek, hozzáment egy másik Rubenshez. Biztos vagyok benne, hogy semmi sem okozna számára nagyobb boldogságot, ha mesélhetne róla az édesanyjának. Cora érezte, hogy arca lángba borul. A Sans Souciban található képtár jutott eszébe, és a dicsőséges múlt és páratlan gazdagságának időközben elhalványult képe öltött testet lelki szemei előtt. Próbálta elképzelni, milyen érzés lehet, ha az embernek le kell mondania valamiről, mert pénzszűkébe kerül. Észrevette, hogy a herceg szintén elvörösödött, és kezét mintegy ösztönösen a férfi karjára tette, szavak nélkül kérve bocsánatot – tapintatlanságáért, a Rubensért, amiről neki nem kellett lemondania, és azért, mert alábecsülte a férfit. – Minden joga megvan hozzá, herceg, hogy közönségesebbnél is közönségesebb amerikainak tekintsen, de biztosíthatom, hogy annak ellenére, hogy sok – meglehetősen sok – dolog van, amivel nem vagyok tisztában, gyorsan tanulok. És ugyanazt a hibát kétszer nem követem el. Ivo nem szólt egy szót sem. Egy pillanatig Cora azt hitte, a férfi eltolja magától a kezét, ám ő a tenyerét felfelé fordította, és kezébe fogta. – Milyen határozott a sorsvonala. – Ujját végighúzta a lány hüvelykujja tövében lévő dombocskát szegélyező vonalon. Cora úgy érezte, mintha minden idegszála a férfi ujjbegyének érintésére koncentrálna. – Önre csodás jövő vár, Cora. Fényes, bizakodásra okot adó, amerikai jövő. Az ön életében nem lesznek megfakult foltokkal teli falak, sem hiányzó festmények. Önnek nincs mit tanulnia tőlem, hacsak persze nem éppen ez az, amire vágyik. Egy pillanatig tétovázott, majd lassan felemelte a fejét, hogy megkeresse a lány tekintetét. Cora úgy érezte, képtelen lenne a férfi szemébe nézni; így hát tekintetét makacsul a halott francia hercegné által hímzett hercegi W-re szegezte; a férfi kezét azonban nem volt ereje elutasítani, ahogy a belőle áradó melegséget sem, ami a hűvös reggelen testét-lelkét átjárta. Végül a férfi felé fordult, és a lány gyorsan, még mielőtt meggondolhatta volna magát, annyit mondott: – Szeretném megtanulni, hogy tehetném boldoggá. Tudja, azt hiszem, képes lennék rá. – Cora érezte, szíve vad kalapálásba kezd, arcát pír önti el. Esélyt sem adott magának, hogy végiggondolja, mit tesz; csak kimondta, ami az eszébe jutott, és tudta, hogy ez volt az, amit akart.

DAISY GOODWIN


Ivo ajkához emelte a lány kezét, majd megcsókolta csuklójának bársonyosan puha, fehér bőrét. – Valóban ez az, amit akar, Cora? Ez minden? Ez alkalommal a lány nem kapta el tekintetét. – Ha ez az, ami önt boldoggá teszi, akkor igen. Hangosabban beszélt, mint ahogy azt érzékelte, és a hangja élénken csengett a kápolna kristálytiszta, fagyos levegőjében. Ivo fürkésző pillantásától sebezhetőnek érezte magát, mintha csak átlátna rajta, de nem volt semmi takargatnivalója. És amikor azt hitte, nem bírja tovább egy perccel sem, a férfi a kezével gyengéden megfogta fejét, és magához húzva ajkát a lány ajkára szorította. Méz és dohány furcsa elegyének íze áradt csókjából. A csók felettébb követelőző volt. Cora beleszagolt a férfi pézsmaillatot árasztó nyakába, ujjai beletúrtak ruganyos fürtökben kunkorodó hajába. Ruháján keresztül is érezte, ahogy a férfitest teljes hosszában testének feszül. Ivo karját a lány dereka köré fonta, szája nyakának azon a pár centiméteres darabján kalandozott, amit magasan záródó délelőtti ruhája szabadon hagyott. Azután teljesen váratlanul elhúzódott a lánytól. – Felhatalmazása hiányában erre mégsem szabadott volna ragadtatnom magam. Hátralépett, tekintete a lány arcára szegeződött. Cora mozdulatlanná dermedt. Mintha a szája szögletében egy izom megvonaglott volna; vagy talán nevethetnékje támadt? Azután a férfi térdre ereszkedett. Ivo a torkát köszörülte. – Cora, megtisztelne azzal, hogy hozzám jön feleségül? Cora csak bámult a férfira. Látta, hogy a füle is belevörösödött a kérésbe. A dolog teljesen váratlanul érte, a meglepetés erejével hatott rá. Nem ártott volna valamivel több udvarlás, legalább egy rövidke időszak, hogy kölcsönösen megismerhessék egymást, meg némi reményteljes várakozás. Emlékezett még a soha véget nem érő nyárra Newportban, amikor Teddy szemmel láthatólag állandóan körülötte lebzselve próbált célt érni nála. Eszébe jutottak a szavak, amelyeket aznap suttogott a fülébe, amikor kerékpárjáról lepottyant. Úgy tűnt, mintha a fiú tökéletesen megértené, de valahogy mégsem érezte magát szabadnak mellette, Ivo viszont éppen ezt ajánlotta fel számára. Tétovázott, hamar megadja-e magát. De az a… de az a… csók olyan sürgetőnek tűnt, hogy valószínűleg úgysem tudna sokáig ellenállni. Épp annyira vágyott a folytatásra, mint amennyire sajnálta az elmaradt udvarlást. Ha hozzámegy a herceghez, egy csapásra megszabadulhat anyjától és az egyre inkább elhatalmasodó bűntudattól, amely az óta a newporti este óta gyötri. Nem mintha abban a pillanatban Corának hathatós érvei lettek volna rá, hogy a herceget tovább várakoztassa – lábai előtt térdelve a kápolna kőpadlóján –, de ezekbe a fejében kavargó gondolatokba menekült, mielőtt megadta volna magát annak az ellenállhatatlan erőnek, amely lassan, de biztosan rávette, hogy kinyújtsa kezét, és a férfit magához húzza. – Igen – suttogta most már bizalmas közelségből, könnybe lábadt szemmel. Megkönnyezte elhamarkodottságát, ahogy hullatott pár könnycseppet amiatt is, hogy jövője másképpen is alakulhatott volna. Ekkor a férfi újból megcsókolta. Csak akkor váltak szét, amikor a kápolna harangja tizenegyet ütött. A zaj olyan erős volt és olyan váratlanul érte őket, hogy mindketten felnevettek, mintha csak bűnösök lennének, akiket rajtakaptak. – Úgy vélem, vissza kellene mennünk, és beszélnünk kellene mamával. – Cora az utolsó szót kissé elhúzta. – És az édesanyja hajlandó lesz áldását adni ránk? Cora elmosolyodott. – Azt hiszem, ez lesz az első alkalom, hogy ő és én meg tudunk egyezni a jövőmet illetően. De mi a helyzet az ön édesanyjával? Neki nem lesz ellenvetése, ha bejelenti, hogy egy amerikai lányt akar feleségül venni?

DAISY GOODWIN


– Nos, Cora drágám, erre nagyon hamar fény derül. Anyám rohanvást igyekszik, hogy kezébe vegye az irányítást. De mi megelőztük őt. Ivo az előírásnak megfelelően karolt Corába, majd a padsorok közt kivezette a lányt a kápolnából. A különös, ünnepélyes pillanat csak addig tartott, amíg a lépcsőn várakozó kutyákhoz nem értek, amelyek valahogy kiszagolták az időközben beállt változást, és most boldogan csaholva nyalogatták mindkettejük kezét.

DAISY GOODWIN


Kilencedik fejezet A kétszeres hercegné

Az állomásfőnök kabátgallérja olyan merev volt, hogy mélyen a férfi nyakába vágott. Új volt, és annyira kikeményítették, hogy a főnök csak akkor tudta a fejét megmozdítani, ha egész testével a kívánt irányba fordult. Próbálta ujját a feszes anyag és a bőre közé csúsztatni, ám a fokozódó nyomás hatására a gallér még inkább megfeszült. Feladta a küzdelmet, és igyekezett olyan mozdulatlanná dermedni, amennyire csak bírt. Nem látott ugyan semerre, csak egyenesen előre, a távolból felharsanó füttyszóból azonban hallotta, amint éppen egy vonat közelgett. Tekintetét ekkor a peront borító vörös szőnyegre szegezte – helyenként ugyan elnyűtt volt, de tudta, hogy a hercegné értékeli majd a figyelmességet. A vörös szőnyeg utoljára az öreg herceg temetésére érkező walesi herceg látogatásakor került elő. Az állomásfőnök kíváncsi lett volna rá, a hercegné emlékszik-e még erre; lehet, hogy a vörös szőnyeg ez alkalommal mégsem olyan jó ötlet. Vajon most már túl késő lenne eltávolítani? Ami azt illeti, a vonat már majdnem befutott az állomásra – mindenképp megkésett lépés lett volna. Az állomásfőnök kilencven fokos fordulatot vett, hogy egykori úrnőjét megfelelő szögből üdvözölhesse. Amikor Fanny hercegné előtt megjelent a lulworthi állomás mézeskalács házikóra emlékeztető, ismerős sziluettje, kitekintett a fülke ablakából. Korábban gondolt arra, hogy az állomás épületét vidámabbá tehetné némi cikornyával: a keleti pavilonok stílusát utánzó módon vagy éppen kagylóborítással; ám a Dél-dorseti Vasúttársaság vezetősége hajthatatlannak bizonyult a kérdésben: az állomások külleme egységes szabványt követelt, amelyen senki kénye-kedve szerint sem lehet változtatni, még akkor sem, ha az illető hercegné volt. A dolog annyira bosszantotta őt, hogy még a walesi hercegnek is említést tett róla. Ez hiba volt. Bertie-t ugyanis a probléma teljesen hidegen hagyta, olyannyira, hogy vastag szemhéja az érdektelenségtől majd lecsukódott, szája sarka pedig lefelé görbült. A hercegné ekkor gyorsan témát váltott; nem engedhette meg magának, hogy unalmasnak tűnjön. Fanny hercegné már kislányként is tudatában volt annak, menynyire fontos, hogy az ember a viselkedésével ne untasson másokat. Egy zsémbeskedő, somerseti földbirtokos négy lánya közül ő volt a második a sorban; apja hangulatváltozásai legalább olyan félelmetesek, mint amilyen kiszámíthatatlanok voltak. Fanny volt édesapja kedvence. A nővérek közül egyedül ő vette észre, hogy amikor apja ingerlékennyé kezdett válni, mellényének gombjait tekergette. Amint meglátta, hogy apja kövér, kivörösödött ujjai a gyöngyházfényű gombocskákra feszülnek, húgait azon nyomban elhessegette, és megkérdezte apját, hozhat-e neki valamit a konyhából – esetleg egy kevés puncsot fahéjjal, éppen úgy, ahogyan ő szerette. A férfi értékelte leánya tapintatos viselkedését, így amikor az apa gazdag, özvegy nővére felajánlotta, hogy hajlandó az egyik lányát magához venni, a férfi választása Fannyra esett, őt küldte Londonba. Mielőtt elutazott volna, Fanny fontolóra vette, hogy a harmadszülött Amelia előtt feltárja a gombok titkát, de meggondolta magát. Ha – ne adj' isten – nem lenne olyan sikeres a debütálása a londoni társaságban, mint ahogyan azt remélte, és férj nélkül kell visszatérnie otthonába, akkor jobb lesz, gondolta, ha ezt az értékes tudást megtartja saját, magának. Valójában csak a Lord Maltraversszel, Wareham hercegi címének várományosával kötött – abban az évben meglehetősen nagy port kavart, ám Fanny számára tökéletesen érthető – DAISY GOODWIN


házassága után gondolta úgy, hogy most már megengedheti magának, hogy a becses információt megossza a húgával. Amelia épp Fannynak segédkezett, hogy úti ruháját magára öltse. A lány szemmel láthatóan irigy volt a Fannyt ért szerencse, az előkelő származású férj, a gyönyörű ruhák és ékszerek, a hatalmas ház és az elért társadalmi pozíció láttán, ami egyszeriben nővéréé lett – ez elégtétellel töltötte el Fannyt. Húga fülébe suttogva adta tudtára: szeretné valamivel megajándékozni. Amelia persze arra számított, hogy nővére valamelyik általa már nem hordott ruhájával és a hozzá tartozó ékszerekkel lepi őt meg, így egészen lázba jött a dologtól, ám amikor megkapta az állítólagos „ajándékot”, keserűen nevetett fel. Fanny próbálta húgának elmagyarázni, mennyire fontos, hogy apjukat megfelelően kezelje, ám Amelia kapzsiságtól kifejezéstelenné váló tekintetén látta, hogy képtelen felfogni a gombok jelentőségét. Amelia sosem tanult meg a férfiakkal bánni – gondolta Fanny. Talán ezért is volt elkerülhetetlen, hogy férje, Sholto szeretőt tartson. Ameliának arra azért ügyelnie kellett volna, hogy a férfi a nyilvánosság előtt ne mutatkozzon ittas állapotban. Ha Amelia tudomást sem vett volna férje Lady Eskdale iránt érzett rajongásáról, a férfi lelkesedése alábbhagyott volna – Pamela Eskdale-t ugyanis már az előző szezon óta nem állhatta senki –, de mivel sebzettnek tűnt, és szemrehányásokkal illette hites urát, a viszony tovább folytatódott. Amelia fárasztó személyiség volt; az volt a szerencséje, hogy Eskdale még nála is idegesítőbb természet volt, így végül maga Sholto unt rá. Feltétlenül meg kell hívnia Ameliát és Sholtót Conyersbe. Természetesen egy hatalmas partira – töprengett a hercegné. A vagon még egy utolsót zöttyent, majd megállt. A hercegné mosolygott, amint meglátta Weldet, az állomásfőnököt. Ez a jóképű férfi valamikor a kedvenc inasa volt – a vádlija egyszerűen lenyűgözte őt. A nő ritkán választott magának nem a saját társadalmi rétegéből való szeretőt – a zsarolás veszélyével ugyanis számolni kellett –, de Weld éppoly diszkrét volt, mint amilyen férfias. Amikor bejelentette, hogy feleségül veszi az egyik szobalányt, teljesen ésszerűnek tűnt, hogy a Dél-dorseti Vasúttársaság állomásfőnökévé nevezzék ki. Egy állomásfőnöknek természetesen tisztában kellett lennie a vele szemben támasztott elvárásokkal. Weld remekül megállta a helyét. A sárgaréz gombok állandóan ragyogtak tunikáján, és kalpagjában még a szokásosnál is vonzóbb volt (milyen kár, hogy az egyenruha, akár az állomás, buta szabványokhoz igazodik). A hercegné elmosolyodott, amikor pillantása a peronon kiterített vörös szőnyegre tévedt. Sejtette, hogy az állomásfőnök ötlete lehetett – sokkal inkább az övé, semmint fiáé. Ez volt az első alkalom, hogy Buckinghammel kötött házassága óta Lulworthbe látogatott, úgy illett hát, hogy a különleges alkalom kapcsán rangjának kijáró tisztelettel fogadják. A lulworthi személyzet mindig is odáig volt érte. Bólintott mostohaleányának, Sybilnek, hogy kövesse. – Weld, milyen pompás fogadtatás. – Üdvözöljük újra itthon, méltóságos asszony. – Weld igyekezett a lehető legudvariasabb módon fejet hajtani, de a gallér akadályozta ebben. A hercegné mosolyogva vonult végig az elébe terített vörös szőnyegen, barnás árnyalatú, prémes télikabátjának dús szőrmeszegélye lépésének ütemére hullámzott. – Talán korábban futott be a vonat, Weld? Nem látom sehol a herceget. – Nem, méltóságos asszony, a vonat időben érkezett. De ha jól látom, a lulworthi hintó éppen most kanyarodik be az állomásra. A hercegné tudta, hogy a hintó késését fia egyfajta üzenetnek szánja. Így az sem lepte meg, amikor látta, hogy a hintóból nem fia, hanem annak barátja, Reggie Greatorex száll ki. Mostohaleányához fordult. – Sybil drágám, nézd csak, milyen népszerűségnek örvendesz valakinél. Mondandója jutalmaként láthatta, amint a lány arcát elönti a pír. Sybilből a mesterkéltség leghalványabb árnyéka is hiányzott. Ha a lány a hercegné saját gyermeke lett volna, mostanra már elsajátította volna, hogyan lehet akaratlagosan szabályozni a pirulást; de mire Sybilt a

DAISY GOODWIN


gondjaira bízták, már túl késő volt ahhoz, hogy a legalapvetőbb praktikákra megtanítsa. Voltak pillanatok, amikor a hercegné úgy vélte, Sybil méltó párja lehetne Ivónak, de Ivo nem volt hajlandó Conyersbe menni, és nem akarta tiszteletét tenni a Belgrave Square-en sem, így sosem adódott rá alkalom, hogy kicsit közelebb kerülhessenek egymáshoz. Muszáj volt bepúderoznia a lány arcát, az arcpír felettébb nem illett vörös hajához. – Na de hol van Ivo, mama? Azt hittem, kijön elénk az állomásra. Szerencsére Reggie még azelőtt ért hozzájuk, hogy a hercegné Sybil tapintatlan kérdésére válaszolni kényszerült volna. – Hercegné, Lady Sybil, mily öröm önöket látni e szürke reggelen. Meg kell bocsátaniuk, hogy Ivo helyett érkeztem, de könyörögtem neki, hogy hadd jöjjek magam. Az élet Lulworthben ön nélkül kifejezetten egyhangú. Ivónak lenne még mit tanulnia kegyedtől, ha a vendégek szórakoztatásáról van szó. El sem tudom mondani, mennyire hiányzott a hölgytársaság. Reggie túláradó jókedve a hölgyekre is átragadt. A hercegné tágra nyílt, halványkék szemében hitetlenkedés tükröződött, amint a férfira nézett. – De Reggie, értesüléseim szerint Lulworthben egyáltalán nincs híján a hölgytársaságnak. – Ó, csak nem az amerikaiakra gondol? Nos, az anya rendkívül méltóságteljes, és a leányzó valóban nagyon csinos, de a felfogását tekintve rettenetesen modern. És mindketten elég nyughatatlanok. Igazi hölgyek társaságára vágyom, akik hízelegnek és kényeztetnek, nem pedig arcul csapnak, ha elárulom a véleményem. Reggie egy pillanat erejéig azt hitte, kissé messzire merészkedett, de a hercegné elmosolyodott, és hagyta, hogy a férfi a hintóba segítse. Miközben Reggie Sybilnek is segédkezett a beszálláskor, megszorította a lány kezét, amit ő egy alig észrevehető kacsintással jutalmazott. A hercegné eligazgatta maga körül szőrmeprémes kabátját, majd biccentett Weldnek, aki szolgálatra készen még mindig a vörös szőnyeg szélén ácsorgott. Azután Reggie-hez hajolt, és felettébb bizalmas hangon azt kérdezte a férfitól: – Tudunk bármit is az amerikaiakról? Charlotte azt írta nekem a levelében, hogy a lány leesett a lováról, és hogy Ivo eszméletlen állapotban talált rá Paradise Woodban. Van rá szikrányi esély, hogy ez a szerencsés kimenetelű baleset valóban a véletlen műve? Reggie most már értette, Ivo miért könyörgött neki, hogy helyette menjen ki az állomásra. A hercegné meglehetősen kérlelhetetlennek tűnt kíváncsisága kielégítését illetően. Semmi sem tudta volna annyira felbőszíteni, mint a tudat, hogy fia két olyan amerikait lát vendégül, akikről valójában semmit sem tud. – Amennyire én tudom, a leányzó tehetősnek számító örökös-nő. Angliába is saját jachtjukon érkeztek. Nem hinném, hogy afféle lány lenne, aki ily módon próbálná magát valaki nyakába varrni. Úgy vélem, ő ennél sokkal nyíltabb módszerekhez folyamodna. Az a benyomásom, hogy Miss Cash mindig mindent megkap, amit csak akar. – Ez elég… ijesztően hangzik – mondta a hercegné, a gőzjacht hallatán azonban némiképp megengesztelődött. – Szerencséje van ivónak, hogy számíthat Sybil és az én segítségemre is. Az amerikaiak meg az ő közvetlenségük! Szegény fiam! – Gyönyörű szemeit látszólagos együttérzéssel forgatta. – Miss Cash nagyon elegáns? – kérdezte Sybil aggódva. – A szabóm azt állítja, hogy az amerikai hölgyektől sosem kap megrendelést, mert ők mindig egyenesen Párizsból hozatják a ruháikat. – Mesebeszéd – jegyezte meg a hercegné. – Párizs nem sajátíthatja ki magának a divatot. London is tele van szebbnél szebb ruhákat viselő hölgyekkel. – Azzal egyik hófehér, gyűrűkkel teleaggatott kezével végigsimított szürke utazóruháján. Reggie próbált rálelni a helyes válaszra.

DAISY GOODWIN


– A megjelenése valóban választékos ízlésre vall. De honnan is tudhatnám, hiszen az önök érkezéséig nem volt kihez hasonlítanom. A férfi Sybilre mosolygott. A hercegné az ablakon kifelé bámult, és amikor a Lulworthbe vezető kapukon áthajtottak, és meglátta a kastély állapotát, csettintett egyet a nyelvével. Reggie őszintén remélte, hogy Ivo anyja üdvözlésére siet. Amint a hintó begördült, a lulworthi személyzet már a szürke kőlépcsőkön sorakozott; a férfiszolgák balra, a női alkalmazottak jobbra, a főkomornyikon és a házvezetőnőn át egészen a mosogatólányig és a késtisztogató fiúig. Reggie hiába kereste Ivót a tekintetével; szerencsére a hercegnét annyira lefoglalta, hogy méltóképpen készüljön fel a diadalmas visszatérésre, hogy fia hiánya fel sem tűnt neki. Amint kiszállt a hintóból, a mélyen pukedliző női alkalmazottak mozgása a szélfútta őszi falevelek zizegéséhez hasonló zajt ébresztett. Bertha, aki a jelenetet Cora második emeleti hálószobájának ablakából szemlélte, azon tűnődött, hogy az itteni szolgák ösztönösen tudjáke, melyik lépcsőfokra álljanak, és hogy a kívánt, tökéletesen szimmetrikus, fordított V alakba rendeződjenek, vagy előre megmondják nekik. A mosogatólány például tudta előre, hogy az ő helye jobb kéz felől a legalsó lépcsőfokon lesz, vagy pár lépcsővel feljebb állt meg, és lejjebb parancsolták, a számára kijelölt helyre? Amerikában ilyen helyzetben komoly lökdösődés támadt volna; az úrnő komornájaként Bertha helye legfelül volt, vagyis közvetlenül a házvezetőnő után következett a rangsorban, ez viszont nem gátolta meg az ír szobalányokat abban, hogy előrébb törjenek. Angliában mindenki tisztában volt vele, hol a helye. Hallotta, amint nyílik az ajtó, és Cora meglehetősen izgatott hangon szólítja őt. – Bertha, szükségem van rád! A hercegné megérkezett, és el kell készülnöm! Bertha elfordította tekintetét az ablakból szemlélt eseménytől, és látta, amint úrnője már kiszabadította magát az ingvállból, és a derekát fogva tartó zsinórokat rángatja. – A kék, magas nyakú ruhám akarom. Kérlek, siess, nem szeretnék késve érkezni az ebédhez. A csoda vinné el, az alsószoknyám is sáros. Teljesen át kell öltöznöm. Bertha a szekrényhez lépett, és elővette a kék ruhát. Mindkét kezére szüksége volt, hogy kiemelje rejtekéből, a szoknya ugyanis nehéz selyempuplinból készült, és finoman kidolgozott zsinórozás szegélyezte. Bertha csak nézte a blúz hátulján díszelgő, apró, gyöngyházfényű gombok sorát, majd megadón sóhajtott. Ezzel a ruhával mindent lehetett, csak sietni nem. Úrnője ott állt pamut és csipke alsóneműjében, amelyek habzó tengerként örvénylettek körülötte, és duzzogva nézegette magát az állótükörben. Ide-oda tekergőzött az alsószoknyában, amit Bertha próbált rá felsegíteni. A kék ruha – hál' istennek – a legfrissebb divatot követte, és a turnűrje sem volt óriási; csak egy kis, lószőrrel kitömött párnácska tartotta el a szoknyát hátul. Bertha tapasztalatból tudta, hogy a turnűr helyreigazítása nagyjából fél órát igényel. A ruha puffos ujjának szabása is az új divatnak megfelelő volt, mindjárt vállban kidudorodott, majd könyök alatt olyan szűkké vált, hogy teljes egészében az alkarra simult. A szoknyát több darabból szabták, és széles szegély keretezte. Arányaiban úgy tervezték, hogy karcsú sziluettet biztosítson viselőjének, de Cora elégedetlenül rángatta deréktáji. – Bertha, nem tudnád kicsit szorosabbra fűzni? Két, két és fél centit még biztosan lehetne. – Nem, ha el akar készülni ebédre, és még enni is szeretne. – Ó, nem akarok enni… Ó, Bertha, ugye nem találod ki, mi történt? A szolgáló állhatatos tekintettel meredt Corára. A lánynak élénk színe volt, a szája pedig cseppet duzzadtnak tűnt, mintha csak epret fogyasztott volna korábban. – Ugye nem találod ki? A herceg, Ivo, megkérte a kezem! A kápolnában voltunk, és egyszer csak megtörtént. – És ön mit válaszolt? – Bertha a tizenkilencedik gombbal viaskodott éppen.

DAISY GOODWIN


– Mit gondolsz, mit válaszoltam? Természetesen igent mondtam. Bertha érezte, amint térdei megroggyannak, és teste keményen a padlóhoz vágódik. Nem ájult el, a lábai egyszerűen csak összecsuklottak alatta. – Bertha, beléd meg mi ütött? Jól vagy? Akarod, hogy hozzam a repülősót? Cora arcán őszinte aggodalom tükröződött; egyrészt mert Bertha a bizalmasa volt, másrészt pedig ő volt az egyetlen, aki el tudta készíteni számára a ma esti vacsorához megálmodott hajkölteményt. Bertha kifejezéstelen tekintettel meredt rá, majd Cora ágyának szélére húzta magát, és hatalmas huppanással landolt a fekvőalkalmatosságon. – Jól vagyok, Miss Cora, csak egy kicsit megijedtem, ennyi az egész. Ha önből hercegné lesz, és minden, ami ezzel jár, akkor a jövőben finom francia kisasszonyra lesz szüksége, és nem egy karolinai lelencre. – Ó, ne láss rémeket! Hercegnéként olyanokkal veszem körül magam, akikkel csak akarom. Csak azért, mert férjhez megyek, nem jelenti azt, hogy megváltoznék, leszámítva azt az apróságot, hogy mama nem tud majd állandóan zsémbeskedni velem. Megnyugodtál hát? Muszáj lemennem, hogy megismerkedhessek a jövendőbeli anyósommal. Bertha nagy nehezen lábra állt, és esetlen, lusta mozdulatokkal folytatta a Cora magas nyakú, kék selyemblúzán sorakozó gombok begombolását. Közben néhány eltévedt gesztenyeszínű hajtincset is kiszabadított a merev gallér alól. Tudta, miért esett Cora választása erre a ruhára, a vékony selyem alatt is észrevette, ahogy úrnője bőre halványan elvörösödik. Alighogy végzett, Cora máris odébb lépett, és ide-oda billegve vizslatta az eredményt a nagy állótükörben. Nem volt rá szükség, hogy ajkát kissé megharapdálja, vagy hogy arcát megcsipkedje, enélkül is üdének tetszett. Bertha csak nézte, amint a lány előrehajol, és a kissé már megkopott tükörben megcsókolja saját tükörképét. Cora ezt látva zavartan felnevetett. – Kívánj nekem szerencsét, Bertha. Most dől el minden – azzal kiviharzott a szobából, hogy jövője elé siessen. Bertha megvárta, amíg távozik, majd az ablakhoz lépett, és arcát a hideg üveghez szorította. A tenger felől felszálló köd szép lassan mindent homályba burkolt. Nézte, amint meleg lehelete bepárásítja az ablakot, és anélkül, hogy tudatosult volna benne, mit tesz, a fekete gyöngyöt a szívéhez szorította. Cora megállt a lépcső tetején; még egy pillantást vetett magára a karos gyertyatartó által közrefogott aranykeretes tükörben. Majdnem tökéletes, de… lopva körbekémlelt, hogy lássa, van-e valaki a közelben, majd megigazgatta kebleit a kék selyemblúz alatt. Mindenre elszánt tekintettel igyekezett magát felvértezni a megmérettetésre, amikor a ház sivár csendjébe egy olyan magabiztos hang sivított bele, amelyről Cora egyértelműen tudta, hogy csakis a kétszeres hercegnétől származhat. – Ivo drágám, remek érzés ismét Lulworthben lenni. Már majd elfelejtettem, milyen csodás látvány, amikor a vasútállomást elhagyva a környező dombokon túl az ember először megpillantja a tengert. De olyan sápadtnak tűnsz, drágám. Remélem, a kötelezettségeid nem emésztik fel minden energiád! Oly régóta élsz itt, magányba temetkezve. – Nos, most itt van nekem ön, anyám, hogy felvidítson. – Ivo hangja meglehetősen színtelen volt. – Ahogy az amerikai vendégeid is – mormogta halkan a hercegné. – Már alig várom, hogy megismerkedhessem velük! Charlotte azt mondja, Miss Cash igazán figyelemreméltó teremtés. – Egy másodpercre elhallgatott, majd valamivel halkabbra fogva folytatta: – Drága gyermekem, el tudom képzelni, milyen magányos lehettél. Bárcsak eljöttél volna hozzám Conyersbe! Ott minden kényelmedről gondoskodhattam volna. – Na és a kedves férje hogy van? – kérdezett vissza Ivo. – Ó, drágám, semmi szükség rá, hogy így viselkedj! Buckingham a minap is mondta, hogy mennyire várja már első felszólalásod a parlamentben. Hisz te is tudod, mennyire csodál téged.

DAISY GOODWIN


Ivo szótlanul állt. A hercegné tovább próbálkozott. – Azt hiszem, tájékoztathattál volna róla, hogy Reggie is itt van. Aligha hoztam volna magammal Sybilt, ha tudom. – Nem emlékszem rá, hogy meghívtam volna önt, anyám – válaszolt Ivo minden különösebb nyomaték nélkül. A pillanatra beálló csendben Cora elgondolkozott, ezután mi jöhet még. Ivo vajon beszámol anyjának az eljegyzésükről? Még alig egy órája, hogy visszatértek, és a kápolnában lejátszódott jelenet még most is olyan hihetetlennek tetszett. Ivo valóban házassági ajánlatot tett neki, vagy csak képzelődött? Az angoloknak volt esetleg valami titkos kódjuk, amit ő rosszul értelmezett? Az egész olyan valószerűtlen volt – ez az egyszer csak a semmiből előbukkanó elköteleződés kettejük között. Ekkor a galéria felől lépéseket hallott; tudta, mennie kell, különben még azzal gyanúsítják, hogy hallgatózik. – Azért jöttem, mert úgy gondolom, hogy szükséged lehet rám, drágám. – A hercegné hangja lágyan csengett, de Ivo nem adta meg magát. – Meghat a gondoskodása, anyám, főleg mivel tudom, mennyi elfoglaltsággal járhat, hogy újfajta kötelezettségeinek maradéktalanul eleget tegyen. Meglep, hogy Buckingham egyáltalán nélkülözni tudja. – Felnézett, és akkor észrevette a lépcsőn lefelé lépkedő Corát. – De itt jön Miss Cash. Miss Cash, kérem, engedje meg, hogy bemutassam az anyámnak, aki ég a vágytól, hogy szemügyre vehesse magát! Cora egy szőke hajú, az általa képzeltnél fiatalabb és elegánsabb nőt látott maga előtt. Nem éppen úgy festett, mint egy örökségéből tengődő özvegyasszony, kopott gyémántokban – legalábbis az ő fejében ez a kép élt. Igazi szépség volt, aki alig látszott olyan idősnek, hogy Ivo édesanyjának gondolná az ember. Csak amikor Cora közelebb ért hozzá, vette észre szeme körül a szarkalábakat, és alig észrevehetően megereszkedett bőrét, amelyek a hercegné valódi koráról árulkodtak. – Miss Cash, kedvesem, Ivo olyan faragatlan. – A hercegné hangja negédesen turbékoló vadgalambéhoz hasonlított. – Csak meg akartam győződni róla, hogy semmiben sem szenved hiányt. Ilyen szerencsétlen baleset… Teljesen egyedül egy vadidegen országban. Már a gondolat is megrémiszt, mi történhetett volna, ha Ivo útja aznap reggel véletlenül nem Paradise Woodon visz keresztül. Most meg arra kényszerül, hogy a fiam agglegény hajlékának kényelmetlenségeit szenvedje. Minden részvétem az öné. Sajnos Ivónak fogalma sincs a kényelemről. Az ízlése meglehetősen spártai. Cora úgy vélte, legalább öt centivel magasodik a hercegné fölé. A magassága mindig is egyfajta magabiztosságot kölcsönzött számára, de most, életében talán először, hálás is volt érte. – Ó, méltóságos asszony, ennél körültekintőbb bánásmódban nem is részesülhettem volna. A fiánál figyelmesebb házigazdát keresve sem találni. – Cora legbájosabb amerikai mosolyát villantotta elő, és ahogy Ivóra nézett, megcsillant a szeme. A hercegné óvatosan méregette. A lány kétségkívül takaros volt. Magas termetével, gesztenyebarna hajával és zöld szemével, hibátlan testtartásával és finom ívű nyakával kétség sem férhetett hozzá, hogy nincs senki, akin ilyen remekül állna az idei szezon által diktált divat. Néhány nő azokkal a hatalmas ujjakkal félelmetes marconának tűnne. Reggie-nek igaza volt; a lány ahhoz szokott, hogy a maga feje után menjen; nem olyasféle teremtésnek látszott, aki híján volna megfelelő számú és rangú kérőnek. A hercegné látta azt is, hogyan néz Ivóra. Ahogy azt is, mint mosolyognak egymásra. Kíváncsi lett volna rá, vajon a fia rájött-e már, miféle lánnyal van dolga. Minden számításba jöhető arajelölt, aki korábban Ivo útjába akadt, akiket ő maga mutatott be neki, tisztában volt a szabályokkal és mindazokkal a formaságokkal, amelyeket születésétől fogva gondos nevelés útján, szép fokozatosan sajátíttattak el a lányokkal. Ez az amerikai kisasszony azonban egy teljesen más világ gyermeke volt.

DAISY GOODWIN


– Ha jól sejtem, akkor az édesanyja is itt tartózkodik. Milyen szerencse, hogy nem kell nélkülöznie a társaságát. Mint minden anya, ő is tudja, hogy a szükség óráján a helye a gyermeke mellett van. – A hercegné jelentőségteljes pillantást vetett Ivóra. Cora elkapta tekintetét, és érezte, hogy arcát pír önti el. A hercegné burkoltan talán arra célzott, hogy azért jött, hogy megakadályozza, nehogy fia előnytelen házasságot kössön? A hercegné azonban szomorú mosollyal így folytatta: – Már három éve, hogy Guy, az idősebbik fiam elhalálozott. – Kezét egy röpke pillanat erejéig Ivo karjára helyezte. A férfi azonban mozdulatlan maradt. Ekkor valahonnan a távolból a hallba is beszűrődő hangokra lettek figyelmesek. – És mivel utazott idáig, Lady Sybil? Odahaza mi mindig a saját vonatunkon utazunk Newportig. Még úgyis, hogy két egymástól teljesen független háztartást tartunk fenn, túl sok holmit kell egyik helyről a másikra cipelni. A férjem a végén már kénytelen volt megvásárolni a vasutat, hogy ne okozzunk fennakadást a menetrendben. Mrs. Cash és Sybil lépett a hallba. Corának nyomban feltűnt, hogy a hercegné miként mustrálja az anyja által viselt brosst, amely a fátylát rögzítette; a hatalmas rubint gyémántok egész sora szegélyezte. Életében talán először Cora hálás volt anyjának, hogy ekkora jelentőséget tulajdonított a pazar megjelenésnek. Ivóra nézve úgy látta, mintha a férfi szája kissé megrándult volna, de még mielőtt elkaphatta volna a tekintetét, sietősen mutatták be egymásnak az eddig még ismeretlen feleket, majd az étkezőszalonba kísérték őket. A hercegné a kelleténél tovább tétovázott, mielőtt elfoglalta volna a korábban őt megillető, az asztal túloldalán, fiával pontosan szemközt lévő helyet. Cora látta, hogy ez a kis bizonytalanság Ivónak szólt, ám a férfi nem ment lépre. Amikor a hercegné végső kétségbeesésében, elcsukló hangon azt mondta, hogy „milyen felemelő érzés, hogy még mindig megvan a helyem Lulworthben, és hogy milyen szívszaggató, ha visszaemlékszem, régen hogy mentek a dolgok”, Ivo egy bólintással nyugtázta a hallottakat, és anélkül, hogy anyjára nézett volna, megkérdezte Mrs. Cashtől, hogy a magánvonaton lehet-e lovakat is szállítani. Corát Reggie és Oliver atya közé ültették, Reggie másik oldalán pedig a hercegné foglalt helyet. Mivel látta, hogy a hercegné teljes egészében kisajátítja Reggie-t, Cora Oliver atyát faggatta a lulworthi kápolna történetéről. Mialatt a pap részletes fejtegetésekbe bocsátkozott a katolicizmus lulworthi hányattatásait illetően, a lány alaposan megfigyelhette a Reggie-vel bizalmas beszélgetésbe bonyolódó hercegnét és ennek mostohalányára, Lady Sybilre gyakorolt hatását. Cora úgy vélte, hogy Sybil attól eltekintve, hogy angol, és régimódi ruhákat hord, a haja pedig borzalmas, egészen csinos. Körülbelül egykorúak lehettek. Corát felettébb izgatta, mennyire van kibékülve a lány a gondolattal, hogy a hercegné a mostohaanyja. Az étkezés végén Cora már előző este is észrevett egy igen érdekes rituálét, amely ugyancsak összezavarta. Az egyik inas valamennyi pecsenyéstál tartalmát bádogdobozokba kotorta. Válogatás nélkül mindent: a halat, az aszpikos tojást és a krémdesszertet egyazon tárolóedénybe halmozták, végül az ekképp megtöltött edények egymás tetejére kerültek egy vesszőkosárba. A lány Reggie-hez fordult, és megkérdezte tőle, mi lesz az étel sorsa. – Ó, ha jók a sejtéseim, akkor a lulworthi szegények és betegek kapják meg. Jól gondolom, hercegné? A hercegné szőke fejét Cora felé fordította. – Igen, az efféle jótékonykodásnak Lulworthben régi hagyománya van; ennek keretében támogatjuk például a szegényeket. Elég sok többletmunkát jelent a személyzetnek, de hát számítanak rá… Cora a hercegnére nézett.

DAISY GOODWIN


– De, van valami oka, amiért az összes ételt egybeöntik? Épp az imént láttam, hogy a málnafelfújt ugyanabba az edénybe kerül, mint a bárányborda. Bizonyára nem okozna komolyabb nehézséget, ha külön edényekbe gyűjtenék az ételt. Fanny hercegné csörömpölve tette le a kezében tartott kanalat, erre az asztal másik végén ülő fia is felfigyelt. – Drága Miss Cash, a falubeliek Lulworthben nem igazán tekinthetők ínyencnek. Akkor is nagyon örülnek az ételnek, ha az nem egyenesen Escoffier konyhájában készült. A hercegné ugyan könnyed hangnemben szólt, és a hangjában nevetés bujkált, de a tekintete dermesztő volt. – Pedig olyan kis erőfeszítést igényelne, hogy az étel élvezetes maradhasson – ágállt Cora. – Semmi sem indokolja, hogy a jótékonykodás ilyen megalázó formát öltsön. Mielőtt a hercegné válaszolhatott volna, Ivo szólalt meg. – Valóban nem, és amikor ön lesz majd e ház úrnője, Cora, biztos vagyok benne, hogy a mi egyházközségünk tagjai lesznek királyság szerte a legboldogabbak. Az asztaltársaság néma csendbe burkolózott. Mrs. Cash, aki éppen ivásra emelte poharát, ledermedt, Ivo felemelkedett. – Anyám, Mrs. Cash, szűkszavúságomért elnézésüket kérem, de ma reggel megkértem Cora kezét, és örömmel közölhetem, hogy elfogadta a házassági ajánlatom. Minden mozdulatlanságba dermedt. Még az asztal körül lótó-futó szolgahad sem moccant. A hercegné oldalra biccentett fejjel a fiára mosolygott. – Ivo, drágám, milyen elbűvölően romantikus! Drága Mrs. Cash, ugye megbocsát az én megfontolás nélkül cselekvő fiamnak? Előbb természetesen Mr. Cash engedélyét kell kérnie. – Kék szemét tágra nyitva, hangjában gunyoros éllel kérdezte: – Ó, remélhetem, hogy van egy Mr. Cash? Mrs. Cash megfontolt, lassú mozdulattal fordult felé. Képtelen volt szavakba önteni, mit érez: döbbenet, öröm és sértettség furcsa keveréke kavargott a lelkében. – A férjem New Yorkban van. – Akkor, Ivo, haladéktalanul sürgönyöznöd kell. A hercegné szaténruhája hangos suhogása közepette emelkedett fel. Egy inas azon nyomban mögötte termett, hogy székét hátrahúzza. A hercegné fiát pillantásra sem méltatva Mrs. Cashre nézett. – Hölgyeim, kérem, kövessenek. Szőke fejét magasra emelve az ajtó felé indult. Amint elhaladt az asztal mellett, a hölgyek egymás után álltak fel, hogy eleget tegyenek az iménti felszólításnak; még Cora is így tett. A hercegné már csak az ajtóból pillantott vissza a fiára. Akkor Ivo felállt, és kinyitotta anyja előtt az ajtót. Ahogy Fanny hercegné elhaladt mellette, egyik kesztyűs ujját fia arcához érintette. – Drága Ivo, úgy látom, hamarabb kellett volna jönnöm. Sosem hittem volna, hogy ekkora szükséged lehet rám. Cora csak sokkal később jött rá, az asszony mire is célzott valójában.

DAISY GOODWIN


Második rész LORD BENNET Elsőszülött fia és örököse Tankerville hatodik grófjának. Öröklött földbirtokainak nagysága eléri a harmincegyezer holdat, a belőlük szerzett éves jövedelme pedig a százötvenezer dollárt. A gróf tulajdonát képezi a Nagy-Britanniában fellelhető egyetlen szarvasmarhacsorda. Lord Bennet, aki pillanatnyilag csak szerény életjáradékból él, szolgált a tengerészetnél és a hadseregben, harminchat éves. Családi birtokok: Chillingham Castle, Northumberland. Részlet az „azon főrangú urak gondosan összeállított listájáról, akik égnek a vágytól, hogy nemesi címüket és vele együtt esetlegesen szívüket ajánlják az akadályokat nem ismerő amerikai lányoknak”. Nemes Amerikaiak, 1890

Tizedik fejezet Mrs. Van Der Leyden látogatása New York, 1894. március

Mrs. Van Der Leyden pillantása az ezüsttálcán heverő levelekre esett. Felismerte nővére kézírását, a „Washington Square” kifejezést formázó, reszketeg vonalvezetésű betűket, és a szívverése is kihagyott. Szegény Effie, na meg a férjét ért szerencsétlen „baleset”. Végzetes következményekkel járó fegyvertisztogatás áldozatává válni, éppen akkor, amikor mindenféle szóbeszéd kap szárnyra a bankkal kapcsolatban, igazán kellemetlen egybeesés. Tudta, hogy Effie levele fájdalmat okoz majd neki. A nővére teljesen elhagyta magát, ő pedig rettegett, hogy az asszony levelének minden oldala burkolt célzásokkal lesz tele, amelyekben anyagi támogatásért esdekel. Természetesen nem hagyja magára a bajban, azt azonban maga fogja eldönteni, mikor és mi módon siet a segítségére. Mrs. Van Der Leyden félretolta nővére levelét, és felkapott egy másik, vékony borítékot, amelyen külföldi bélyeg díszelgett. Amikor azon fia kézírását vélte felismerni, az ezüst papírvágó késért nyúlt, annak idején még Ward McAlistertől kapta nászajándékba. Fia levele kedveskedő hangvételű, de meglehetősen rövid volt. Arról tájékoztatta anyját, hogy a Berengaria fedélzetén, tizennegyedikén érkezik Franciaországból; viszont egyetlen szóval sem utalt jövőbeni terveire, és nem indokolta, hogy eredeti terveihez képest miért hónapokkal korábban tér vissza. Csak remélni tudta, hogy egyszer és mindenkorra végzett a festészettel, és azért jön vissza, hogy a család jogi vállalkozásában elfoglalja az őt megillető helyet; mivel Teddy azonban világéletében makacs természetű fiú volt, így anyja továbbra is kételkedett abban, hogy az oly kitartó ellenállás után valóban ilyen könnyen beadja-e a derekát. És akkor szörnyű gondolat ütött szöget a fejébe, és sebtében ismét átfutotta a levelet. Nem, fia semmiféle útitársról nem tett említést, senkiről, akit feltétlenül be kívánt volna mutatni anyjának. Ez néminemű megkönnyebbülést jelentett számára. Egy isten tudja, hová valósi, idegen országból származó meny még egy Van Der Leydenre sem vetne jó fényt. Még mindig fia szándékain merengve a tálcán fekvő utolsó levélért nyúlt: súlyából ítélve anyaga nehéz kartonpapír lehetett – talán valamiféle meghívó. Kezébe vette a papírvágó kést. „Mr. és Mrs. Winthrop tisztelettel meghívják… stb. leányuk, Cora és Őméltósága, Wareham hercegének március tizenhatodikán a Trinity Churchben tartandó esküvőjére.” Szóval Nancy Cash végül mégiscsak elérte, hogy rangot és címet találjon Corának. Személy szerint Mrs. Van Der Leyden meglehetősen közönségesnek tartott minden olyan törekvést, amely az amerikai tőke és az európai arisztokrácia összeházasítását célozta meg; ha azonban az ember Van Der Leydennek születik, a rang és a cím úgyszólván fölösleges. Ezzel együtt nem hibáztatta Nancy Casht, amiért az hercegnét akart faragni a lányából. A Cash família tekintélyes vagyonnal rendelkezett, és maga Nancy is tiszteletreméltó déli családból származott, de ettől még nem voltak mindenhatók. Corát például csak azért választották be a francia négyesbe a városatyák bálján, mert az egyik Schoonmaker lányt aznap reumás láz döntötte ágynak. Isobelt ellenben, lévén Van Der Leyden volt, születése jogán illette meg, hogy benne legyen a kezdő nyolcban. Nem ártott, ha Nancy Cash néhanapján megtapasztalta, hogy pénzért sem lehet mindent megvásárolni. Egy herceg megszerzéséhez azonban ennyi is elegendő lehetett. Martha Van Der Leyden soha az életben nem hallott még Wareham hercegéről. Ám ez minden bizonnyal a becsületére válik: a tavalyi szezonban ugyanis rengeteg örökösnőre vadászó angol lord akadt horogra. Ott

DAISY GOODWIN


volt példának okáért Manchester hercege, aki először Isobellel flörtölt, majd mégis egy varrógépgyáros leányát vette nőül Cincinnatiban. Elég nyilvánvaló volt, mire pályázott. Nem, még sosem hallott Wareham hercegéről, de abban szinte bizonyos volt, hogy a férfi összeomlás előtt álló kastélyának felújítása komoly anyagi erőforrásokat igényel. Ezzel együtt Cora csinos teremtés volt, tökéletes hercegné válhat belőle. Önfejű volt és talán kissé meggondolatlan is (ott volt az az eset Teddyvel Cashék newporti bálján – Teddy azóta sem adott számára kielégítő magyarázatot, mit keresett Corával kettesben a teraszon). Nem, Cora Cash megállja majd a helyét, és végső soron családjának sincs oka a szégyenkezésre. Ott volt az az eset Nancy Cash apjával, aki önkezével vetett végett életének az elmegyógyintézetben, de végül is – futott át Mrs. Van Der Leyden agyán a gondolat, szegény Effie levelére pillantva – effélék a legjobb családokban is megesnek. Csak amikor a reggelihez megterített asztal leszedésére csengetett, ötlött eszébe, hogy valamiféle összefüggés lehet fia érkezése és a Cash lány küszöbön álló esküvője közt. De Teddynek csak több esze van annál, semhogy azt higgye, megakadályozhatja, hogy Cora házasságra lépjen ezzel a herceggel. Mrs. Cash nem hagyná, hogy bármi meghiúsítsa ezt a házasságot, és most először Mrs. Van Der Leyden egyetértett vele. Cora Cash lehet, hogy elég jó hercegnének, de semmiképpen sem alkalmas jelölt az ifjabb Mrs. Van Der Leyden szerepére. Őszintén remélte, hogy Teddyt nem efféle romantikus képzelgések vezérlik. Fia művészi ambíciói felett még hajlandó volt szemet hunyni; hallott azonban néhány meglehetősen megdöbbentő dolgot a művészek modelljeiről, amelyekkel egészen addig, amíg fia mindezekkel az otthonától távol, idegen országban borzolta a kedélyeket, ugyancsak kész volt nem törődni. Egy eljegyzett leány üldözése azonban olyan botrányhoz vezetne, amelynek eltussolása még egy Van Der Leyden számára is nem kis fejfájást okozhat. Amikor a papírvágó kést a tálcára tette, csalódottan vette észre, hogy a tálca szegélyén homályos folt éktelenkedik. Keskeny ajkát lebiggyesztve vonult fel emeleti hálószobájába, és utasította a komornát, hogy hozza a kalapját meg a köpenyét. Látogatóöltözete a tavalyi divatot követte, ám ő még egy olyan generáció tagja volt, amely a divatos megjelenést közönségesnek tartotta, és ebből kifolyólag az új szezonra varratott ruháit mindig elcsomagolta, és csak akkor vette őket elő, amikor már nem keltett bennük akkora feltűnést. Időszerűnek tűnt, hogy látogatást tegyen Mrs. Cashnél. Egy pillanatig komolyan fontolgatta, hogy a nagyjából egy kilométeres távolságot az Ötödik sugárút 660-as szám alatt található Cash-rezidenciáig gyalog teszi meg – nem járt volna különösebb veszéllyel, ha így tesz –, de amint a márvány előcsarnokra és az egymással tökéletesen harmonizáló libériába bújtatott inasokra gondolt, a hintó mellett döntött. Tizenöt évvel ezelőtt Winthrop Cash köznevetség tárgyává vált, amikor arcátlan módon azt hangoztatta, hogy városi házat épít a sziget legészakibb csücskében. Mára a Cash-palota teljes egészében elfoglalta a Hatvanadik utca és az Ötödik sugárút sarkán lévő telket, és az első volt azon divatos házak sorában, amelyek füzérszerűen egészen a Hetvenedik utcáig sorakoztak. Habár a Cash-palota ma már nem magányos cédrusként állt, még mindig rendkívül impozáns épületnek tetszett. A 660-as szám alatti házat mézszínű terméskőből húzták fel – egy olyan városban, ahol a házak többsége barna kőből épült. Ez volt Mrs. Cash első számú háza, és ifjonti lelkesedéstől vezérelve arra kérte Spencert, az építészt, hogy építsen számára egy kastélyt, majd amikor a mester megmutatta neki a tornyocskákkal és vízköpőkkel tökéletessé tett terveket, azok egyszerűen lenyűgözték őt. Az enteriőr azokkal az apró figurákkal vált teljessé, amelyek testhez álló, rövid zekét és hosszú harisnyát, valamint krinolint viseltek. Mrs. Cash, aki Európában töltött nászútja során ellátogatott a Loirevölgybe, csodálta a mester hóbortos terveit, amelyek annyira különböztek a délen megszokott neoklasszicista vagy a fogadott városában elterjedt, szürkésbarna színű, szűk belső terű városi házakétól. Winthrop kezdetben ugyan tiltakozott az ellen, hogy a Negyvennegyedik utcán túli „senki földjén” éljen, hamar rá kellett azonban jönnie, hogy menyasszonyát nem tudja jobb

DAISY GOODWIN


belátásra téríteni. Nancy apjának, Golden Millernek is megmutatta a terveket, aki elkerekedett szemekkel nyugtázta a tornyocskákat és a majd huszonöt méter hosszú étkezőszalont; csak annyit kérdezett: mégis ki fogja mindezt finanszírozni. Nancy ekkor felé fordult, kicsi fehér kezét apja karjára tette, egyenesen a szemébe nézett, és magától értetődő természetességgel felelte: „természetesen, te papa, ki más?” Több szó nem is esett a dologról. A ház felépült, és Nancy megkezdhette a szárnypróbálgatásait, amelynek köszönhetően hamarosan a páratlan Mrs. Cashként emlegették. Amint a tetőtől talpig Cash-féle, lila- és aranyszínű libériába öltözött magas inas kinyitotta Mrs. Van Der Leyden hintájának ajtaját, hogy kisegítse a látogatót, a hölgy reszketett a bosszúságtól. Olyan házban nőtt fel, ahol az ajtót egyenruhát és fehér kötényt viselő szobalányok nyitogatták. Az ajtónálló férfiszolgák pávakakast megszégyenítő öltözete egyike volt mindannak, ami az újgazdagok közvetítésével került át Európából, és amelyet Mrs. Van Der Leyden igencsak helytelenített. New York-i neveltetése szerint a férfiak ház körüli teendői általában a lovak gondozására és a kert ápolására korlátozódtak; nem sétafikáltak térdnadrágban feszítve es szobalányi feladatokat végezve a házban. Néhány pillanattal később Mrs. Van Der Leyden már egyenes derékkal ült egy Lajos korabeli kanapén Mrs. Cash szalonjában. Egy alacsonyabb társadalmi osztályból származó nő talán félelmetesnek találta volna az elképesztő méretű szobát a maga eredeti francia, intarziás faburkolatával, flamand falikárpitjaival és egy csomózott, Aubussonban készített szőnyeggel, amely arról volt híres, hogy ez volt a valaha készült legnagyobb, amit készítettek. Mrs. Van Der Leyden azonban azzal a megnyugtató tudattal ült ott, hogy személyes jelenléte nélkül ebben a városban egyetlen társasági összejövetel sem kerülhet fel a legnagyobb elismerést kiváltó események listájára. Háziasszonya az Aubussonon keresztül közeledett felé. Mrs. Cash általában nem fogadott látogatókat ily korai órán (merthogy elég sokáig tartott, amíg arcának sérülését leplezendő a vékony gézhálót, majd fátylát elképzeléseinek megfelelően elrendezgette), de ez egyszer kivételt tett. Már alig várta, hogy egy jövendőbeli hercegné anyjának kijáró státuszát a rettenthetetlen Martha Van Der Leyden elismerje. – Drága Mrs. Van Der Leyden, milyen kellemes meglepetés! Amióta Európából visszatértünk, szinte egyetlen lelket sem láttam, annyira lefoglaltak bennünket az esküvői előkészületek. Remélem, a meghívóját kézhez kapta. Az időpont nem túl kedvező egy esküvőhöz, mivel mindenkit az új idény eseményei foglalkoztatnak, de Cora és Wareham, a drágáim olyan türelmetlenek, hogy nem akarják halogatni a dolgot. Biztos vagyok benne, hogy a drága Isobel hasonló esetben nem lenne ilyen meggondolatlan, mint az én makacs gyermekem. Természetesen mindkét nő tisztában volt vele, hogy Isobel Van Der Leyden férjhez menési kilátásai minden egyes évvel egyre reménytelenebbnek tűntek. – Fogadja gratulációim, Mrs. Cash. Meséljen nekem a hercegről, hisz nem sokat tudok az angol arisztokráciáról. Nem emlékszem rá, hogy valaha is láttam volna. – Mrs. Van Der Leyden vizslató tekintete kissé megenyhült. – Ó, nem, Wareham még sosem járt Amerikában. Cora és ő úgy tervezték, hogy Lulworthben, a Maltraversek vidéki kastélyának kápolnájában kelnek egybe, de én ragaszkodtam hozzá, hogy Wareham megismerkedjen jövendőbelije hazájával. Néha az az érzésem, hogy az angolok azt hiszik, hogy mi még mindig cölöpkerítéssel körülvett viskókban élünk. Mrs. Van Der Leyden ünnepélyesen bólintott, ám egyetlen szemvillanással sem akarta elárulni, hogy tökéletesen átérzi, mennyire fontos Mrs. Cashnek, hogy leánya egy herceggel kössön házasságot. – Úgy illik, hogy Cora a szülői házból vonuljon az oltár elé.

DAISY GOODWIN


Mrs. Cash hálásan mosolygott. Ha Mrs. Van Der Leyden is úgy gondolja, hogy így illik, akkor minden rendben van. – Kérem, bocsássa meg, hogy egyfolytában az esküvőről fecsegek. És hogy van kedves férjura? Továbbra is szorgalmasan kerékpározik a parkban? Az életereje fiatalokat megszégyenítő. Engem szörnyen nyugtalanítana, ha Winthrop efféle vakmerő dologba fogna. – Cornelius mindig szerette az elsők között kipróbálni az újdonságokat. Ha jól emlékszem, a téren a mi házunkban lett először áram. Személy szerint nekem semmi kifogásom az ellen, ahogy a dolgok pillanatnyilag állnak, hiszen a Van Der Leydenek mindannyian a haladás hívei. Amikor a jövő hónapban Teddy megérkezik Párizsból, a létszám végre ismét teljes lesz. – Elárulva hát végül jövetelének igazi okát, Mrs. Van Der Leyden kíváncsian meredt a ház asszonyára, de nem úgy tűnt, mintha Mrs. Casht a hallottak felizgatták volna. – Fia hazatérése bizonyára örömmel tölti el. Biztosíthatom, Cora hasonlóképpen boldog lesz. És persze magam is sokkal tartozom a kedves fiának. – Mrs. Cash szívbemarkoló arckifejezéssel bökött arcának lefátyolozott felére. – Remélem, hogy az esküvőn már körünkben üdvözölhetjük. – Hát persze, a hajója tizennegyedikén köt ki. – A Berengaria? Micsoda véletlen, a herceg és családja szintén azzal a hajóval érkezik. A herceg az édesanyját, a jelenlegi Buckingham hercegnét is magával hozza. Már alig várom, hogy megmutathassam neki New Yorkot. Mrs. Van Der Leyden azonban semminemű érdeklődést sem mutatott a hercegnék iránt; elvégezte, amiért érkezett: csupán fel akarta hívni a másik nő figyelmét fia közelgő hazatérésére. Felhúzta a kesztyűjét, és távozni készült. – Adja át üdvözletem Corának. Sajnálom, hogy ma nem volt módunk találkozni, de már nagyon várom, hogy menyasszonyként láthassam viszont. – Miután Mrs. Van Der Leyden meggyőződött róla, hogy a vélhetőleg mindenkinél többet kockáztató Mrs. Cash szemében az érdeklődés hangyányi szikráját sem látta Teddy közelgő hazatérését illetően, az Aubussonon végiglejtve távozott. Amint lefelé sétált a széles márványlépcsőkön, összetalálkozott a komornájával épp akkor visszatérő Corával, akit egy, a kezében felhalmozott csomagok súlya alatt roskadozó inas követett. Rosszallás ide vagy oda, még Martha Van Der Leydennek is el kellett ismernie, hogy a lány ragyog a boldogságtól. Egy olyan barna színű, méretre szabott, szigorú vonalvezetésű ruhát viselt, amely bármely más lányon rémisztően hatott volna, de Corát – vadgesztenye színű hajával és csillogó szemeivel teljes összhangban – csodás keretbe foglalta. Az idősebb nő most már éltette, miért nem foglalkoztatja Mrs. Casht Teddy hazaérkezése. Oly hosszú idő után talán most először esett meg vele, hogy neki, akinek szeme előtt sose maradt rejtve semmi sem, meglepődött: Cora Cash fülig szerelmes volt. Egyértelműen sugárzott a tekintetéből. Mrs. Van Der Leyden annyiszor látta már e tekintetet a helyzethez nem illő módon megjelenni, hogy szinte ellágyult a gondolattól, hogy egy ilyen szép lány ekkora vagyonnal szerelmi házasságot köthet egy herceggel. Cora felnézett, és észrevette az asszonyt. – Mrs. Van Der Leyden, úgy örülök, hogy látom. Most már elhiszem, hogy tényleg New Yorkban vagyok. Mindenki más annyira európai próbál lenni, hogy szinte azt sem tudom, hol áll a fejem, de most, hogy összetalálkoztunk, már egészen biztos vagyok benne, melyik országban is vagyunk. Hogy van Isobel és Teddy? – Cora nem tudta elfojtani mosolyát, amikor Teddy nevét vette az ajkára, és egy pillanatra Mrs. Van Der Leydennek ismét rossz előérzete támadt. – Mondhatni mindketten jól vannak, és már nagyon várják, hogy férjes asszonyként lássanak viszont. Anyád már mindent elmesélt nekem az esküvőd napjáról. Világraszóló lesz, az biztos.

DAISY GOODWIN


– Ó, ismeri mamát, mindenből csakis a legjobbat akarja. De jól értettem, azt mondta, hogy Teddy is eljön az esküvőmre? Azt hittem, Európában van. Gondoltam is rá, hogy nászutunk során talán meglátogatom. Miért jön haza ilyen hamar? Úgy tudtam, Párizsban szeretne tanulni. Mrs. Van Der Leyden halványan elmosolyodott. – Ugyan ki tudná megmondani, mi készteti a fiatalembereket terveik megváltoztatására? Talán beleszeretett egy francia márkinőbe, és azért jön haza, hogy áldásom kérje a kapcsolatra. Ti, fiatalok, szemmel láthatólag olyan romantikusnak találjátok Európát. Elégtétellel töltötte el, amint a lány arcát pír öntötte el, és széles mosolya hirtelen tovatűnt. – Na és mikor érkezik Teddy? Annyira szeretném viszontlátni. Ivo és én közvetlenül az esküvő után indulunk. Remélem, lesz alkalmunk találkozni, mert nem igazán tudom, mikor jövök vissza újra. – Egy pillanatra a kétségbeesés lett rajta úrrá, amint rájött, hogy jelenlegi lakóhelye, az Ötödik sugárút és jövőben rá váró sorsa között mekkora szakadékot is jelent az Atlanti-óceán. Mrs. Van Der Leyden megpaskolta a karját. – Ma reggel kaptam kézhez Teddy levelét, egészen biztos vagyok benne, hogy az esküvődön már itt lesz. – Nem akarta említeni azt, hogy Teddy ugyanazzal a hajóval érkezik, mint a lány vőlegénye. Ezt a feladatot Mrs. Cashre bízta. – Viszlát, kedvesem. Mrs. Van Der Leyden futó csókot lehelt a lány arcára. Ahogy ajka Cora bőréhez ért, érezte a belőle áradó forróságot. A lány valósággal lángolt. Legfőbb ideje volt, hogy férjhez menjen.

Cora

hálószobájában Bertha éppen azon harminc láda egyikének kicsomagolásával foglalkozott, amelyek a tegnapi nap folyamán érkeztek Párizsból, Maison Worthtől. Az eljegyzést követően Mrs. Cash egy perccel sem időzött tovább Lulworthben, holott Cora még szívesen maradt volna. Anya és lánya Párizsba utazott, ahol egy hónapot töltöttek Maison Worthnél: ruhákat varrattak, cipőt, kalapokat, kesztyűt és ékszereket vásároltak. Mrs. Cash már évek óta erre a pillanatra készült. Egy évvel ezelőtt méretet vetetett Worthszel a lányáról, hogy a mester elkezdhesse megtervezni a kelengyét. Amikor Cora rájött, anyja mennyire előreszaladt a tervezésben, megkérdezte tőle, hogyan lehetett olyan biztos benne, hogy még abban az évben férjhez megy. „Mert mindig is így terveztem” – hangzott Mrs. Cash válasza. Bertha felkapott egy selyempapírba burkolt csomagot, és óvatosan kinyitotta. Egy fűző volt benne. Épp amikor dobozából kiemelte, sétált be Cora a szobába, egy képes újságot lobogtatva a kezében. – Hozd csak ide, Bertha! Ez az, amiről Mrs. Redding a Vogue-ban ír? „A menyasszonyi ruha alatt viselt fűző rózsaszín szaténselyemből van, apró, pici fehér szegfűvel hintett hímzés díszíti, felső részét fogazott szélű valenciai csipke szegélyezi. A kapcsok, a méretes hurkok a hozzá tartozó harisnyatartón található csatok mindegyike gyémántokkal teliszórt tömör aranyból készült.” Minden tökéletes, kivéve persze a gyémántokat. Mi a csodának rakatna bárki gyémántokat a fűzőjére? Engem már a gondolat is zavarba ejtene, ha ilyen ostobának hinnének. Bertha egy szót sem szólt. Nem volt tiszte, hogy akár csak célozzon is arra, Cora fűzője a gyémántok nélkül is akkora összegre rúg, ami elég lenne a következő húsz évben esedékes járandóságainak fedezésére is. A kapcsokhoz huszonegy karátos aranyat használtak, a fűző selymét egyedi megrendelés alapján Lyonban szőtték. És ez a fűző csak egy volt a Cora kelengyéjében található öt közül. Csak a tengernyi hálóinget, köntöst, köpenyt, ágykabátot és alsószoknyát díszítő csipke maga többe került a gyémántoknál, mivel valamennyit kézzel varrták, és néhányat közülük a francia királyné viselt, mielőtt lefejezték volna.

DAISY GOODWIN


És aztán ott voltak még a ruhák, mind a kilencven. Mindegyik több méternyi selyempapírba csomagolva és – a gyűrődést megelőzendő – egyenként felakasztva. Voltak köztük mindenféle cicomától mentes, egyszerű nappali öltözetek, amit az ember mondjuk levélíráshoz visel; sötétkék, illetve palackzöld színű lovaglóruhák; látogatóöltözetek elképesztően terebélyes puffos ujjal és rojtos szegéllyel; szigorú vonalvezetésű, méretre szabott ruhák különösebb díszítés nélkül, paszománnyal hajókázáshoz; habos csipkecsodák délutáni teázáshoz, olyan előnyös szabásvonallal, amely nem igényelt fűzőviseletet; színházi viselet magas nyakkal, hosszú ujjal, illetve operába illő estélyi mélyebb dekoltázzsal és rövid ujjal; vacsorához viselendő darab közepes nyakkivágással, könyékig érő ujjhosszal, valamint a vállat is szabadon hagyó báli ruhák egészen mély dekoltázzsal és uszállyal; és természetesen ott volt maga az esküvői ruha, amelynek uszályára annyi gyöngyöt varrtak, hogy amikor az végigszántotta a padlót, úgy tűnt, mintha a kavicsos fövenyen lépdelő tündérek lába nyomát kísérő, finom toppanásokat hallanánk. Nem is beszélve a szőrmékről: Mrs. Cash rendelt Corának egy cobolyprém bundát, méghozzá egy pontosan ugyanolyat, amilyet Sophia nagyhercegné viselt Párizsban. Olyan nehéz volt, hogy valójában csak ülve ölthette magára az ember. Bertha élénken emlékezett még a Lulworthben tapasztalható nyirkos hidegre, így úgy vélte, Cora hálás lesz a bundáért, csakúgy, ahogy az összes szőrmestóláért, szőrmeprémes mellényért, muffért és köpenyért – amiről Mrs. Cash úgy gondolta, hogy egy hercegnének szüksége lehet. Édesanyja egy, az állami ceremóniákon előírt palástot is akart rendelni Cora számára, de amikor levélben beszámolt tervéről a kétszeres hercegnének, őméltósága felhívta rá a figyelmét, hogy „a palástot sosem vásárolják, hanem öröklik”. Mrs. Cash, aki attól tartott, hogy a Lulworthben örökölhető palástok éppolyan dohos és penészes szagot árasztanának, mint bármi más, megpróbált tiltakozni, de Mrs. Wyndham félrevonta, és azt mondta neki, hogy a doh és penész olyasvalami, amit előkelő körökben roppant nagyra értékelnek, mivel azt jelzik, hogy az illető cím meglehetősen régi. Csak az újonnan adományozott címek tulajdonosai viselnek újonnan készíttetett palástot. Mrs. Cash végül ugyan megmásította elhatározását, de még akkor sem volt képes felfogni, miért vannak a britek úgy oda az elnyűtt dolgokért. Hosszú hetekbe telt például, mire sikerült meggyőznie Warehamet, hogy rendezzenek be egy fürdőszobát Corának Lulworthben. Szemmel láthatólag nem nagyon értette, mi kivetnivaló van abban, ha egy hercegnének a kandalló elé helyezett, rézből készült ülőkádban kell mosdania. Berthának volt szerencséje az egész történetet végighallgatni, mivel Mrs. Cash kiöntötte szívét Corának. A lány kinevette anyját, amiért amerikai önmagát nem meghazudtolva szenvedélyesen kardoskodott a haladás mellett, de a felszín alatt azért Bertha tudta, úrnője titokban megkönnyebbült. Bár Cora vadregényesnek találta Lulwortht, Bertha több ízben is látta dideregni, amikor merészebben kivágott esti öltözetében lefelé igyekezett a vacsorához, ahogyan azt is észrevette, milyen tekintettel bámult a lány, amikor hálószobája osztott bordás ablakának belső oldalán jégvirágokra lett figyelmes. Idehaza Cora szobájában kellemes meleg volt. A Cash házba már építése idején a legmodernebb gőzfűtéses rendszert vezették be. Még a szolgák szobáit is fűtötték. Bertha a huzatos padlásszobára gondolt, amelyben lulworthi tartózkodásuk idején aludt, és már többedjére komolyan eltöprengett, vajon a sors neki is Angliát rendelte-e, de azután eszébe jutott Jim és az éjszaka a Sutton Veney-i istállóban. A férfi egyszer még írt is neki Lulworthbe. Nem volt igazán hosszú levél, de ez volt az első érzelmes hangvételű iromány, amelyet valaha kapott, ezért mindig magánál tartotta, a fekete gyöngy köré hajtogatva. Cora ismét felolvasásba fogott. Az újságokban az esküvőjéről megjelenő híradások teljesen lenyűgözték. A nyilvánosság szemében illetlenségnek tetszett beismerni, hogy valaki pletykalapot olvas, de a külvilágtól elzárva Cora nem tudott megálljt parancsolni kíváncsiságának.

DAISY GOODWIN


– A Városi Téma is beszámol az esküvőről. Azt írják, hogy európai utazásom rengeteg szívet tört össze New Yorkban, és hogy a házasságom a New York-i társaságot a legfényesebb csillagától fosztja meg. „Milyen kár, hogy az egyik legcsodásabb örökösnő, akivel valaha büszkélkedhettünk, tehetségét és vagyonát holmi omladozó angol kastélyra fecsérli, ahelyett, hogy szépségét és gazdagságát egy honfitársunk boldogulása javára fordítaná. A Városi Téma értesülései szerint tavaly nyáron egész Newport arra számított, hogy Miss Cash engedelmes honleányként egy helyi fiatalembert választ. Csak feltételezhetjük, hogy a mindig is rendkívül ambiciózus Mrs. Cash áll a dolgok hátterében. Mrs. Cash már régóta pályázik a napjaink legkiválóbb háziasszonya címre, és hercegnévé előlépő lánya sokat segíthet ebbéli igyekezetében.” Nagyobbat nem is tévedhettek volna. Mamának, természetesen, semmi köze a házasságkötésemhez. Miért nem értik már meg az emberek, hogy magam döntök az életemről? Bertha ezúttal sem szólt egy szót sem. Cora szanaszét hajigálta a csomagolópapírt a padlón. A komorna ezenközben a glaszékesztyűket számolgatta, harminckettő, harminchárom, harmincnégy; ötven párnak kell lennie. Cora kesztyűi sosem tartottak tovább egy esténél. Mivel testhezállóak és olyan vékonyak voltak, hogy ujjai végén körmei is kirajzolódtak az áttetsző bőrréteg alatt, egy örökkévalóságnak tűnt, amíg sikerült fel- majd lehúzni őket, és mivel Bertha mindig nagy gondot fordított rá, hogy ha csak lehet, ne rongálódjanak meg levétel közben, Cora sokszor sikítani tudott volna a türelmetlenségtől. A lány legtöbbször eltaszította őt magától, és fogaival tépte le kesztyűit. Bertha megszokta, de minden alkalommal sajgott a szíve, mivel az ilyen finom minőségű, használt glaszékesztyűk páranként huszonöt centet értek a ruhavásáron, ahol Bertha Cora levetett ruháit kiárusította. Mrs. Cash állandóan elkérte tőle a ruhákból befolyt összegekről szóló bizonylatokat, de a kesztyűkről általában valahogy elfeledkezett. Bertha roppant mód kíváncsi volt, Londonban lehet-e üzletelni glaszékesztyűkkel. Az ajtó kinyílt, és két kezében egy hatalmas kék bőrládikát egyensúlyozva Mrs. Cash jött be. Cora nem kelt fel. Az eljegyzés óta – amint erre Bertha felfigyelt – Cora sokkal kevesebb tiszteletet mutatott anyja iránt. De Mrs. Casht a dolog szemmel láthatólag nem zavarta. – Örülök, hogy már visszajöttél Cora. Szeretnék valamit mutatni neked. Leült Cora mellé a kanapéra, és a kezét a kék bőrládika kapcsára helyezte. Egy hangos kattanással felpattintotta, és Bertha a szoba másik végéből is láthatta a több ezernyi fénylő pontocskát, amelyek a ládika tartalmát ért fénysugár hatására a mennyezeten táncra keltek. Mrs. Cash kiemelte a tiarát a ladikéból, és Cora fejére helyezte. Egy csillagokból álló diadém volt, amely Cora élénk barna hajában csak úgy ragyogott. – Hála istennek, hogy nem az apád hajszínét örökölted. A szőkéken a gyémánt egyáltalán nem mutat. Cora a tükörhöz lépett, hogy lássa, miként fest, és amikor megpillantotta tükörképét, nem tudta megállni mosolygás nélkül. – Ó, ez gyönyörű, mama. Honnan szerezted? – Elmentem a Tiffanyhoz, és rendeltem egy másolatot az osztrák császárné fejdíszéről. Neki is gesztenyebarna haja van. Az esküvődön szükséged lesz egy tiarára, és azt akartam, hogy az finom és kecses formájú legyen. Londonban láttam néhány rettenetesen ízléstelen darabot, hatalmas drágakövekkel, meglehetősen ütött-kopott keretbe foglalva. Na de tényleg, mire jók a fényüket vesztett gyémántok? Cora oldalra biccentette a fejét. – Ebben valóban hercegnének érzem magam. – Méltóságteljes térdhajlítással bókolt tükörképének. Anyja előrenyúlt, és egy kiszabadult hajtincset visszaigazított a tiara alá. Amikor Cora az anyjára nézett, döbbenten látta, hogy a szeme könnytől nedves. Negyvennyolc, negyvenkilenc, ötven, ötvenegy. Egy párral több volt a kelleténél. Egy pár új kesztyű megérhet akár egy dollárt is; Bertha úgy gondolta: valaminek az eltulajdonítása,

DAISY GOODWIN


amire nincs is szükség, nem tekinthető lopásnak. A komorna felnézett, hogy lássa, a hölgyek rajta tartják-e a szemüket, ám azok ketten teljesen lekötötték egymás figyelmét. Megfogta hát a kesztyűt, és a zsebébe gyűrte. Egy nap ő is szeretne férjhez menni.

DAISY GOODWIN


Tizenegyedik fejezet A eustoni állomás

Két héttel azután, hogy édesanyja látogatást tett az Ötödik sugárúton, Teddy Van Der Leyden azon kapta magát, hogy ő is oda tart. Tíznapnyi hajóút után a fiatalemberre a napsütötte hűvös reggelen tett séta üdítően hatott. Azzal győzködte magát, hogy egy kis testedzés igazán ráfér, de a sétának más oka is volt – gondolkodnia kellett. Amikor Cora eljegyzéséről értesült, hirtelen megmagyarázhatatlan veszteséget érzett. Nem is annyira az eljegyzés híre lepte meg – tudta, csak idő kérdése, hogy megtörténjen; sokkal inkább azt furcsállotta, mennyire bánta is azt. Még Párizsban értesült róla egy angol ismerőse révén, aki – ha már véletlenül rábukkant – teljesen bele is ásta. magát a témába. Wareham szerencsés fickó, szögezte le a lelkes művészetpártoló hírében álló baronet, hiszen az amerikai lány a szó szoros értelmében az ölébe hullt. Vadászat közben leesett a lováról, és Wareham talált rá. Egy héttel később pedig már el is jegyezték egymást. A herceg szempontjából ennél jobb időzítést elképzelni sem lehet – Lulworth egy szörnyű állapotban lévő pajtához hasonlít, nem is beszélve az örökösödési illetékről, amelyet Warehamnek apja és fivére halála után is fizetnie kell. De azt mondják, hogy a lány, az a Miss Cash, olyan gazdag, hogy minden problémáját megoldja majd. Hogy, ön ismeri a hölgyet? Valóban olyan gazdag, mint mondják? Gazdagabb? Bárcsak én lettem volna ott az erdőben, amikor a lováról lepottyant. Teddy aznap este abszintot ivott, így a másnapot kissé homályos tudatállapotban töltötte, amit csak tetézett, hogy egyfolytában úgy érezte, valami nincs rendjén. Csak este döbbent rá, hogy igazából Cora eljegyzése volt az, ami rettegéssel töltötte el. Ő maga taszította a lányt ebbe a helyzetbe, és most ő az, aki ágál ellene. Elment Londonba, hogy megkeresse, és hogy beszéljen vele, de addigra a lány már úton volt New York felé. Tudta, hogy akkor éppúgy hibát követett el, amikor jegyet vett az SS Berengaridra, mint most; tisztában volt azzal is, hogy aznap éjjel Newportban maga hozott döntést, és most Cora is meghozta a magáét. De akkor sem adta fel. Ha Cora valóban szereti a herceget, akkor ugyan tehetetlen lesz, de ha az édesanyja az, aki egy érdekházasságba akarja őt kényszeríteni, mindenképp a segítségére siet. Még egyszer utoljára, mielőtt még eltemetkezne az angol főúri kastélyok és hercegek világában, beszélnie kell Corával. Türelmetlenségtől elcsigázott állapotban néhány napot Londonban töltött. Amikor megtudta, hogy a Cash família New Yorkba jött, semmire sem vágyott jobban, mint hogy visszatérjen Amerikába. Útja egyenest a eustoni állomásra vezetett, ahol felszállt az első Liverpoolba tartó vonatra; minél előbb haza akart érni. Egy jelenet azonban felrázta zsibbadtságából: egy pár, egy nő és egy férfi az állomás peronján olyan odaadással néztek egymásra, hogy pillantásuk szinte Teddyt is megperzselte. A nőt, akinek csak finomívű arcéle látszott ki arcát mélyen magába rejtő kalapjából, gyönyörűnek látta. A férfi magas volt és sötét hajú, széles vállának tartásából és állkapcsa rándulásából Teddy feszültnek vélte. A pár mozdulatlanságba dermedve álldogált, az eszeveszett tolongás és a hajócsatlakozást biztosító vonatok lármájának közepette az egyetlen nyugvópontot jelentették. Egy szót sem szóltak egymáshoz, tekintetük mindent elmondott helyettük. És akkor Teddy észrevette, hogy a nő egy apró, ám vad mozdulattal megragadja a férfi kezét, és muffjába húzza. Kihívó szemeket meresztett a férfira. A férfi hűvösen előrehajolt, és valamit a nő fülébe súgott. Kihúzta kezét a muffból, majd kiegyenesedett, bár szemét egy pillanatra sem vette le a nő arcáról. A nő megfordult, és a férfi árgus tekintetének kereszttüzében tovasétált a peronon. Teddy kíváncsi DAISY GOODWIN


volt, vajon a nő visszanéz-e a férfira, de az csak ment tovább, megállás nélkül. Ekkor a mozdony felől füttyszó hallatszott, a férfi is megmozdult, és a vonat felé indult. Teddy továbbra is a távolodó nő után bámult, aki végül hátrafordult, így jutalmul futó pillantást vethetett lefátyolozott arcára. A férfi azonban addigra eltűnt a vonaton. Teddy el akarta neki mondani, hogy a férfi kivárta az utolsó pillanatot, hogy nem veszítette el a belé vetett bizalmát. A jelenet még akkor is élénken élt az emlékezetében, amikor a Berengaria fedélzetére lépett. Ahogy a nő a férfi kezét a muffjába húzta, kettejük bizalmas, de semmiképpen sem házastársi kapcsolatáról árulkodott – gondolta Teddy. A házaspárok általában nyilvánosan ölelkeztek; a gesztusban egyértelmű titkolózás jele rejlett. A nő akart valamit a férfitól – de ő vajon megadta neki? Teddynek efelől nem volt bizonyossága.

Az átkelés viharos volt, így Teddy ideje java részét hányingerrel küszködve a kabinjában töltötte, miközben a hajót az egymást követő hullámverések hol az egyik, hol a másik oldalra billentették. A negyedik napon azonban az idő kitisztult, és Teddy a fedélzetre merészkedett. Éppen ingatag lábakon támolygott a fedélzeti székek felé, amikor megpillantotta az állomáson látott férfit – ezúttal két hölggyel beszélgetett. Mivel az elmúlt pár napban sem tudta kiverni fejéből a jelenetet, Teddy már majdnem ismerősként üdvözölte a férfit, annak ellenére, hogy a férfi nem látta őt, és nem is tudta, kicsoda. A Teddy közelében tartózkodó utaskísérő szemtanúja volt Teddy furcsa viselkedésének, és megkérdezte tőle, ismeri-e őméltóságát, Wareham hercegét. Teddy fejével nemet intett – korábban tapasztalt émelygése azonban rögvest kiújult, amint rádöbbent, hogy a férfi nem más, mint Cora vőlegénye. Próbálta volna menekülőre fogni, ám az utaskísérő a fejébe vette, hogy mesél neki a hercegről, az anyjáról, a hercegnéről, valamint mostohatestvéréről, Lady Sybilről, na meg persze arról, hogy mindannyian a herceg és egy amerikai lány esküvőjére igyekeznek, akiről úgy tartják, a leggazdagabb lány a világon. A herceg kellemes úriember, aki igen barátságos a személyzettel; ami édesanyját, a hercegnét illeti, nos, ő egészen más típus, született hölgy. Teddy – hogy időt nyerjen – elküldte az utaskísérőt egy kis húslevesért. Miközben takaróba burkolózva kuporgott a fedélzeti székek egyikén, arcát könyve mögé rejtve észrevétlen tanulmányozhatta a herceget. Bőre angolokat meghazudtolóan sötét volt, testalkatát tekintve pedig szikár. Állhatatosságot sugárzó, finom arcvonásait erős sasorra tette markánssá. Ahogy anyja elbeszélését hallgatta, a herceg időről időre elmosolyodott, bár Teddy inkább közönyösnek vélte, és úgy látta, egészen máshol jár az esze. Ez valószínűleg az anyjának is feltűnhetett, mert napernyőjével karon lapogatta a férfit. A herceg összerezzent, majd egy pillanat alatt összeszedte magát, és karját nyújtotta a hölgyeknek, hogy sétára indulhassanak a fedélzeten. Elragadóan festettek együtt. Az út hátralévő részében Teddy ki sem mozdult kabinja rejtekéből. Nem szerette volna viszontlátni a herceget. Rettegett a vele való esetleges találkozástól, mert beszélgetésük kétséget kizáróan Corára terelődött volna. Miután kikötöttek New Yorkban, csak akkor merészkedett elő luxuskabinja menedékéből, amikor már biztos volt benne, hogy a herceg és kísérői partra szálltak. Nem szívesen botlott volna a rakparton Corába. A park felé közeledve Teddy még mindig nem tudott tiszta fejjel gondolkodni. Azért jött vissza Európából, mert meg szerette volna adni Corának a választás lehetőségét. Vajon van-e hozzá joga, hogy elmondja a lánynak a Londonban látottakat? A maga részéről biztosra vette, hogy szerelmesek búcsúzkodásának volt szemtanúja. Van-e joga kihasználni az ebből fakadó előnyöket, amelyeket talán meg sem érdemel? Valamikor jó eséllyel pályázhatott volna Cora kezére, de félt annak következményeitől, és eljátszotta a lehetőséget. Van-e hozzá joga, hogy tönkretegye vetélytársa esélyeit? Valóban, ilyen feltételek árán is akarja Corát? Már a Cash-

DAISY GOODWIN


palota telkének sarkán járt. Amint befordult az utcába, látta, amint Mrs. Cash és a hercegné hintóba száll. Becsengetett hát, és átadta az inasnak a névjegykártyáját. Kisvártatva egy zöld színben testet öltő, selyemsuhogású látomás viharzott le a lépcsőn. Teddy első pillanatban úgy látta, Cora megváltozott, de nem igazán tudta volna megmondani, miben áll ez az átalakulás. A lány elébe sietett, majd kézen ragadta. – Teddy, annyira örülök, hogy itt van. Milyen bölcsen tette, hogy akkor jött, amikor mama házon kívül van. Csak untatná az esküvő részleteivel. – Belekarolt. – Menjünk talán a könyvtárba, a szalon ugyanis tele van a nászajándékokkal. Remek színben van, feltűnően európai és roppant előkelő. És hogy halad a festészettel? Hajlandó lenne megfesteni, ha már hercegné leszek? Vagy talán igényesebb festőnek tartja magát, semhogy társasági hölgyeket fessen? Úgy hallom, Sargent nemegyszer elutasítja azon emberek felkérését, akik nem keltik fel az érdeklődését. Teddy látta, hogy a lány milyen ideges, és hogy szűnni nem akaró csacsogásával a helyzet szülte feszélyezettségét kívánja oldani. Gyönyörű volt, de ugyanakkor hihetetlenül izgatott is, az orcáját elöntő pír és a nyakát borító piros foltok nem kerülték el a férfi figyelmét. – Párizs minden várakozásomat felülmúlta. Sok mindenben lekörözi New Yorkot. Olyan szerencsém volt, hogy Menasche kis időre segédjévé fogadott. Azt mondta, tehetségesnek tart. – Tekintete a kezére tévedt. – Ez remek, Teddy! Tudom, mekkora csodálattal viseltetik iránta – mosolyodott el a lány. Ekkor csend telepedett a szobára. A lány férjhezmenetelének ténye ott lebegett a levegőben. Végül Teddy belevágott. – Cora, azért jöttem ide, hogy meggyőződjek a boldogságáról. Egy percig sem kétlem, hogy édesanyja boldog, mint ahogy azt sem, hogy a hercege és a szabója szintúgy, de biztos akartam lenni benne, hogy ön is az. – Amikor rádöbbent, hogy könnyed stílusából a lány arra a következtetésre juthat, hogy csak ugratja, egy pillanatra elhallgatott. – Azért jöttem ma ide, mert rádöbbentem, hogy tavaly nyáron valami rendkívül értékeset ajánlott nekem, amit én ostoba mód visszautasítottam. Ne, kérem, hadd folytassam! – Cora kezével hadonászott, mintha csípésre éhes méhecskéket hajkurászna, így próbálva elhessegetni a hallottakat. – Ön most eljegyzett menyasszony és házasodni készül, szóval egyáltalán nincs jogom hozzá, hogy bármit is mondjak, de Cora, meri állítani, hogy ez az, amire vágyik, és hogy szereti ezt a férfit, és vele akar lenni? Cora lehorgasztotta a fejét. A mídere rojtozott szegélyéről alácsüngő zöld bojttal játszadozott. Amikor végül a férfira nézett, arca egészen kivörösödött, tekintete pedig izzott a dühtől. – Hogy merészel idejönni, és efféle ajánlattal előhozakodni? Múlt nyáron, amikor arra kértem, vonakodott segítséget nyújtani nekem, de most, amikor egyáltalán nincs rá szükségem, idejön? Már késő, Teddy. – A keze ügyében lévő rojt az erős szorítástól leszakadt. Teddy próbált szóhoz jutni, de a lány rátámadt. – Tényleg azt hiszi, képes volnék hozzámenni egy férfihoz, akit nem szeretek, pusztán az anyám kedvéért? – Szereti őt? – préselte ki magából a kérdést Teddy, bár rettegett a választól. – Hogy kérdezhet tőlem ilyet? – kérdezett vissza Cora, és elfordította a fejét. – Egyszerűen csak azt szeretném, ha biztos lenne magában. Ha a válasza igenlő, akkor ennek a beszélgetésnek egyszer és mindenkorra vége, és akár tehetnénk úgy, mintha meg sem történt volna. De ha nem tud igennel válaszolni, itt vagyok. Cora még mindig nem nézett rá. A férfi gondolkodás nélkül kinyújtotta kezét, és megérintette a lány kipirult orcáját. Érezte, amint a lány arca megrándul. Ezek után hogyan mondhatná el neki, mit tudott meg a hercegről? Nem hinné el egyetlen szavát sem. Végül is mit látott? Búcsúzást, ami szenvedélyesnek tűnt, de mégiscsak búcsúnak tetszett. Ha a hercegnek rendeznie kellett viszonyát, mielőtt még házasságra lép, valószínűleg semmi szörnyűséget sem lehet a szemére vetni – mint ahogy semmi kifogásolnivaló sincs abban

DAISY GOODWIN


sem, hogy Cora most tőle is elbúcsúzik. Bármit mondana is, azt a féltékenység mondatná vele. Meg kell hát próbálnia rendbe hozni a dolgokat. – Cora, tudom, mily nemes szívű, épp ezért kérem, ne haragudjon rám! Csak azért jöttem, mert féltem önt. Cora a megadás jelét vélte felfedezni a férfi hangjában, így némileg maga is megenyhült. Már szóra nyitotta száját, amikor a könyvtárajtó kinyílt, és az a lány lépett be rajta, akit Teddy a herceg társaságában látott sétálni a fedélzeten. – Ó, sajnálom, Cora, nem tudtam, hogy látogatód van. – Hirtelen csend támadt. Cora megrázta a fejét, és amikor megszólalt, hangjából könnyedség sugárzott. – Sybil, bemutatom Teddy Van Der Leydent. Teddy, ismerkedjen meg Lady Sybil Lytchett-tel, a herceg mostohatestvérével, az egyik nyoszolyólányommal. – Hangját kissé megemelte. Teddy kiérezte belőle a fenyegetést. Sybil zavartan nyújtotta felé a kezét. – Csak azért jöttem, hogy megkérdezzem, nem tudsz-e kölcsönadni nekem egy ruhát ma estére? Igazán nem akarlak feleslegesen terhelni, de ti itt mindannyian annyira kiöltöztök, és én már legalább háromszor viseltem a legjobb estélyi ruhámat. Amikor édesanyád tegnap már a szemöldökét is felvonta, ahogy meglátott, a legszívesebben a föld alá süllyedtem volna. Mamának tökéletesen igaza volt, amikor azt állította, hogy a jó modor rendkívül fontos, de az igazat megvallva, Cora, jobb szeretnék jól öltözött, semmint jól nevelt lenni. Cora képtelen volt elrejteni mosolyát, volt valami rokonszenves Sybil nyíltságában: – Hisz, kérdezned sem kell, bármit választhatsz magadnak a ruhatáramból. Mindjárt jövök, és segítek neked. Mr. Van Der Leyden épp távozni készül. – Azzal a lány Teddyhez fordult. – Remélem, hogy legközelebbi európai útja során meglátogat bennünket. Egyelőre nem is tudom, mihez kezdek odaát régi barátaim nélkül. A lány ekkor a férfira nézett, ő pedig úgy vélte, mintha halvány kétség tükröződne szemében, ismét elgondolkozott a peronon látottakon: valójában mit tud Cora a hercegéről? Egy pillanatra teljesen megfeledkezett magáról, és aggodalommal telve gondolt az Óvilág árnyékai közé tévedő, ragyogó szépségű amerikai lányra, aki jövendő sógornője kedvéért derűs mosolyt erőltet arcára – tudta, hogy távoznia kell. – Feltétlenül meglátogatom önöket Európában. Ha másért nem, hát azért, hogy elvigyem a nászajándékom. Felteszem, egy kerékpárnak örülne. Tudom, hogy odavan a kerékpározásért. – Cora a férfira nézett, pillantásából Teddy számára egyértelművé vált, hogy a lány, hozzá hasonlóan, arra a newporti napra gondol, amikor leesett kerékpárjáról. Mindkettejüknek az járt a fejében, mi történhetett volna. A férfi az ajtóból még visszafordult. – Ha valaha is szükség lenne egy régi barátra, rám mindig számíthat. – Teddy képtelen volt mást mondani. Búcsúzóul Sybil felé biccentett, megszorította Cora kinyújtott kezét, majd távozott. Kinn a napsütésben ostobának érezte magát. Azzal a szándékkal jött, hogy megmentse Corát a kalitkából, amelybe a hercege igyekezett őt bezárni, de úgy tűnt, a lány szabad akaratából készül ezt a lépést megtenni. Most döbbent csak rá, milyen rosszul kezelte az ügyet. Amire Cora vágyott, az a szerelem volt – ő azonban csak a védelmét ajánlotta neki. Most már túl késő volt, az esküvőig már egy hét sem volt hátra. Írnia kellene neki. Akkor legalább a lány megtudná, valójában mit érez, hogy nem megmenteni, hanem kiszakítani akarja őt a rá váró fogságból. Kezét felöltője zsebébe dugta, és fejében már a levelet fogalmazva sétált végig az Ötödik sugárúton. Annyira lekötötték a gondolatai, hogy észre sem vette, amint Mrs. Cash hintója a ház elé gördült. Az asszony természetesen azonnal felfedezte őt. Remélte, hogy nem tűnik túl elbizakodottnak. Talán az esküvőig Cora látogatóit éppúgy az ellenőrzése alá kellene vonnia, mint a levelezését. Cora felettébb meggondolatlanul viselkedett, a herceg pedig meglehetősen ingerlékeny volt. Ha – ne adj' isten – valamin összezördülnének, és Cora Teddy Van Der

DAISY GOODWIN


Leydennél keresne vigaszt… Mrs. Cash a gondolattól is elborzadt. Bárcsak a herceg New Yorkban maradt volna ahelyett, hogy erre a nevetséges vadászexpedícióra ment volna. A küszöbön álló esküvővel a nyakukon viselkedése több mint érthetetlennek tetszett, főleg, hogy maga a házassági megállapodás is annyi kellemetlenséget szült. Winthrop nem akarta beavatni őt a részletekbe, de a herceget szemlátomást bosszantotta, hogy a pénzt apja közvetlenül Cora gondjaira bízta. A herceg hangot adott annak, hogy már maga a feltételezés, miszerint nem tud bánni a pénzzel, sértő rá nézve. Hogy lehet egyáltalán megosztani férj és feleség közt a vagyont? Winthrop azonban hajthatatlannak mutatkozott, Cora az egyetlen gyermeke volt, és neki elsősorban az ő érdekeit kell szem előtt tartania. Közvetlenül e beszélgetésüket követően jelentette be a herceg, hogy vadászatra megy. Mrs. Cash bízott benne, hogy Cora kifogásolja majd e szándékát, de lánya egy percig sem tiltakozott. Egyedül a hercegnének volt ellenvetése, de próbálkozása nem járt sikerrel. Wareham a vőfélyével, Reggie-vel, illetve inasával északra ment, hogy rókafejű récére vadásszon. Ez a vacsoravendégek létszámának tekintetében komoly nehézséget jelentett Mrs. Cash számára. Még örült is neki, amint távozni látta Teddyt, így azonnal el is határozta, meghívja őt vacsorára, hogy legalább szegény Lady Sybilt szórakoztassa. Mosolyogott, mint általában, amint meglátta a magas inasokat, akik csak arra vártak, hogy kisegítsék őt a hintójából – kifinomultabb személyzetet egész New Yorkban keresve sem találni, ez bizonyos –, és máris az aznap esti vacsorameghívás kapcsán szóba jöhető, szórakoztató agglegények listájának összeállításába kezdett.

DAISY GOODWIN


Tizenkettedik fejezet Két szál cigaretta

Az Ötödik sugárút 660-as szám alatt a cselédszárny szalonjában a herceg elutazása és Teddy Van Der Leyden látogatása komoly találgatásokra adott okot. A főkomornyik, angol származására tekintettel, kitartott ama álláspontja mellett, hogy a herceg sportos úriemberhez méltón jobban kedveli, ha kacsára vadászhat, mintha Mrs. Cash szalonjában kellene kelletnie magát, a házvezetőnő azonban biztosra vette, hogy a férfi sértődötten távozott, mert nem kapott rendelkezési jogot Miss Cora teljes vagyona felett. A Mr. Cash és Ivo közt lejátszódott veszekedés részleteinek az inas elejétől végéig a fültanúja volt. A veszekedésről már a Városi Téma is alapos részletességgel számolt be, rövidke, ám annál élesebb hangvételű írásával – ezzel Colonel Mann, a szerkesztő egyértelművé tette, hogy bármilyen információért, amely a Cash-násszal összefüggésbe hozható, hajlandó busás összeget fizetni. Voltaképp Colonel Mann többet tudott a Cora apja és leendő férje közötti összetűzésről, mint a lány maga. Winthrop Cash nem akarta felizgatni a lányát, a herceg pedig senkivel sem beszélt efféle dolgokról. A férfi csak annyit mondott Corának, hogy ki akar szabadulni a „rá ostoba tekintettel meredő emberek gyűrűjéből”, és amikor a lány elolvasta a Városi Téma aznap reggeli kiadását, amely komplett listát közölt az elmúlt évek során a herceg által eladott festményekről és elegáns bútorokról, Cora csak egyetérteni tudott vele. Ha ő maga sérelmesnek találta is a bánásmódot, el tudta képzelni, mit érezhet apja. Az azóta is gyűrűző vitában minden fél kifejtette a maga álláspontját. Egyedül Bertha burkolózott hallgatásba. Ez egyáltalán nem volt meglepő. A belső személyzet egyetlen színes bőrű tagjaként helyzete meglehetősen különleges volt; ugyan senki nem kérdezte a véleményét, Cora komornájaként azonban mindama információ birtokában volt, amelyet a többiek oly sóvárogva igyekeztek megszerezni. Bertha azonban nem a Cora iránti lojalitástól vezérelve hallgatott, hanem azért, mert fogalma sem volt, milyen perpatvar zajlik körülötte. Még mindig a New York-i vámnál tegnapelőtt történtek foglalkoztatták. Cora a kikötőben szerette volna üdvözölni a herceget és kíséretét, és Berthát vitte magával kísérőként. Mrs. Cash értelmetlennek tartotta az egészet, de képtelen volt lányát szándékától eltéríteni. A hideg váróteremben ácsorogni meglehetősen kellemetlen volt, és Bertha azt kívánta, úrnőjéhez hasonlóan bárcsak neki is volna szőrmestólája és muffja. A herceg és társasága végre feltűnt a távolban (a Berengaria az őket megillető sorrendben szállította ki utasait). Cora izgatottan felkiáltott, és a herceg felé indult. Bertha tudta, hogy vissza kellene őt tartania, de a társaságtól kicsivel jobbra ácsorgó, kezében útitáskát cipelő alak látványa teljesen lebénította. Magassága és haja színe Jimre emlékeztette, még a járása is ugyanolyan macskaszerű volt – a férfi közelebb araszolt, és arcát a tetőn lévő lyukból átszűrődő fénysugár világította meg. Jim volt az. Egyszer csak itt termett, és rámosolygott. Oda akart szaladni hozzá, ahogyan azt Cora is tette, de természetesen úrnője mögé húzódva illett várakoznia. Mindösszesen annyit tehetett, hogy kesztyűs kezét felemelte, és a férfi felé intett, ezt Jim egy kacsintással viszonozta. Senki sem vette észre kettejük apró kis közjátékát, lévén mindenkit a herceg elé siető Cora látványa foglalt le. Miközben a lány a herceg felé lépett, a várócsarnok nyirkos levegőjében vaku villant, és szúrós szagú, száraz magnéziumfüst lengte be a teret. A Herald fotográfusa, akit azért küldtek, hogy az Európából érkező hajókat lencsevégre kapja, az évszázad – és ezzel együtt pályafutása – legnagyobb fotóját készítette el ekkor: a bundában ragyogó Miss Cora Cash kinyújtott karral pózolt, Wareham hercege pedig DAISY GOODWIN


éberen összpontosítva emelte fel karját, mintha csak egy ütést próbálna hárítani. Természetesen mindez nem volt más, mint csalafinta fotós trükk; a herceg azért emelte fel karját, hogy Corát karjai biztonságot nyújtó menedékébe zárja, a fényképezőgép viszont a herceg védekező mozdulatát és az arcára kiülő meglepetés pillanatát kapta el. Bertha megkönnyebbülve vette tudomásul, hogy az újságban leközölt képen az ő arcát Cora bundája jótékonyan kitakarta. Csak magasba emelt kesztyűs keze látszott a kép sarkában. Miután a várócsarnokban támadt felfordulás alábbhagyott, Cora a herceg karjába simult, és a hintó felé terelte a férfit, szorosan a nyomukban a kétszeres hercegné, Reggie és Sybil követte őket. Bertha hátra maradt, hogy felügyelje a csomagok kocsira történő felpakolását. Tisztában volt vele, hogy Cora nem tudja órákra nélkülözni a szolgálatait, de annyi mondandója lett volna Jim számára. Amikor a férfi rátalált, csuklójánál fogva ragadta meg a lányt. Ő elhúzódott mellőle, kínosan ügyelt rá, nehogy a szemtanúknak feltűnjön. – Örülsz, hogy látsz? – kérdezte Jim. Bertha bólintott, nem is tudta volna szavakba foglalni érzéseit. Csak ennyit kérdezett: – De hogy kerülsz ide? – A hercegnek szüksége volt egy inasra, és amikor erről tudomást szereztem, azon nyomban kiléptem Sir Odioustól, és jelentkeztem az állásra. Azt mondtam neki, hogy mindig is Amerikába vágytam. Persze azt nem árultam el neki, hogy miért. – Berthára nézett, és a lány tudta, hogy a férfi meg akarja csókolni, ő viszont elhúzódott tőle. A férfi jelenléte és az, amit érte tett, hihetetlenül boldoggá tette. Jim megértette a lány hallgatását, és így folytatta: – Kiderült, hogy régi inasa tengeribetegségben szenved, és nem akar külföldre menni, így rögvest fel is fogadott. Ó, Bertha, látnod kellett volna az arcod, amikor átléptem azon az ajtón. Még a szád is tátva maradt a csodálkozástól. Jókedvűen mosolygott a lányra. Bertha azonban egyelőre nem tudott őszintén mosolyogni. Oly sok mindent kellett még feldolgoznia. – Még most sem tudom elhinni, hogy itt vagy. – Nem kaptad meg a levelem? – Hogyne kaptam volna, most is nálam van. – Ruhájának zsinóros mellrészére mutatott. – Ahogy a gyöngy is, itt őrzöm ugyanis az értékes dolgokat. De sosem említetted, hogy jönni készülsz. – Hangjában enyhe rosszallás csendült, amiért a férfi nem figyelmeztette őt előre. – Minden az utolsó pillanatban dőlt el. Gondoltam, hogy megírom neked, de rájöttem, hogy hamarosan viszontlátjuk egymást, ezért úgy döntöttem, inkább megleplek. – Jim kezét a lány kezére tette, közvetlenül oda, ahol a gyöngy rejlett ruhájába varrva. – Jól tettem, hogy eljöttem? Bertha figyelmét nem kerülte el a férfi hangjának remegése, és egyszeriben rádöbbent, hogy nehéz választás előtt állt. Amikor megszólalt, mintha csak Cora hangján szólt volna. – Jaj, Jim, boldogabbá nem is tehettél volna! A férfi egy pillanatra ránézett, majd felnevetett. Biztonságosabb vizekre eveztek. – A herceg nemigen akart hinni a szemének, amikor az úrnőd a karjaiba vetette magát – mondta. – Ó, ehhez kénytelen lesz hozzászokni. Miss Corának nem szokása habozni, ha valamit a fejébe vesz. Miután közösen összegyűjtötték az összes utazóládát, kalapdobozt és kézitáskát, és azokat a kocsira pakolták, Bertha elhatározta, hív egy egyfogatút. Rendes körülmények között villamosra ült volna, akkor azonban nem ülhetett volna a férfi mellé, ilyenformán viszont elmagyarázhatja neki, mi micsoda, még mielőtt hazaérnek. Szinte bizonyos volt benne, hogy Jimnek fogalma sincs róla, errefelé hogyan mennek a dolgok. Igaza volt. Amint meglátták őket, ahogy együtt léptek ki a váróteremből, miközben Jim karja szorosan a derekára fonódott, útjukat a kikötőben serénykedő hordárok kiáltása és

DAISY GOODWIN


füttykoncertje kísérte. Jim zavartnak tűnt, és bosszantotta a dolog, és már kész volt, hogy visszaszóljon, de Bertha megakadályozta. – Ne is törődj velük, Jim, egyszerűen csak arról van szó, hogy nem igazán látnak túl sok fehér fickót hozzám hasonló emberrel sétálgatni. Nem tudják, hogy nem idevalósi vagy. Jim elfojtotta méltatlankodását. Ez teljesen ismeretlen jelenség volt számára. Az egyfogatúban, ahol Jim a lány kezét a kezébe foghatta, Berthának nehezére esett tudomásul vennie a szomorú valóságot, amellyel minden bizonnyal szembe kell majd nézniük. Amint áthaladtak a Broadwayn, elhúzta kezét, és szigorúan nézett Jimre. – Nem mondom, hogy nem örülök neked, mert nagyon is így érzek, de a dolgok itt másképp működnek. A kettőnk kapcsolatát senki sem fogja jó néven venni. Errefelé nem elfogadott, hogy fehérek és feketék együtt mutatkozzanak. Ez szabály. És ha az asszonyom tudomást szerez róla, elveszítem az állásomat. Nem tűri az efféle ügyleteket a házában. Jimet a lány szertartásosan merev viselkedése mosolygásra késztette. – Ígérem, hogy jól fogok viselkedni, Miss Bertha. A lány kíváncsi volt rá, a férfi valóban megértette-e mondandóját. Angliában ajánlólevél nélkül bocsátanak el őket állásukból, ha a kapcsolatukra fény derülne. Itt New Yorkban egy fehér férfi számára nem megengedett, hogy tisztességes viszonyt kezdeményezzen egy színes bőrű nővel. A házasság ugyan nem lett volna törvénybe ütköző, nem úgy, mint DélKarolinában, általában mégsem került rá sor. Márpedig Bertha tudta, hogy tisztességes kapcsolatra vágyik. Szinte megkönnyebbüléssel vette tudomásul, amikor Jim közölte vele, hogy egy időre elhagyja a várost. Azt mondta, a herceg rendkívül rossz hangulatban tért vissza a szállodába, és amikor nem a megfelelő mellényt készítette ki a számára, még egy kefét is hozzávágott. Ezen felettébb meglepődött, álmában sem gondolta volna, hogy a herceg ilyen hirtelen haragú úriember. Azután megérkezett Mr. Greatorex, a herceg zongorázott, „méghozzá igen dühösen” – mondta Jim. Egy órával később a herceg hívatta, és közölte vele, hogy vadászni mennek, és csak az esküvő előtti nap térnek vissza. Most, hogy távolt volt, Bertha is összeszedhette a gondolatait. Minden erejét felemésztette a próbálkozás, hogy megállja, ne nézzen Jimre, és még ennél is lehetetlenebbnek tartotta, hogy ne reagáljon a férfi érintésére, valahányszor találkoztak a lépcsőn vagy a folyosókon. Fogalma sem volt, meddig bír még ellenállni a kísértésnek. Még szerencse, hogy a házban mindenki az asszonyság körül sürgött-forgott, csakhogy a kedvében járjon. Bertha a legnagyobb veszélyt a hercegnével és Lady Sybillel érkezett szolgálókban látta; igencsak bosszantotta őket, hogy Jim ott maradt vele a váróteremben. Egész úton arra vártak, hogy a férfi végül válasszon közülük, így nem csoda, ha felfigyeltek a férfi Bertha iránti érdeklődésére. Mostanra megállás nélkül zaklatták kéréseikkel, hol hajcsavaró papírt, hol tűpárnát kértek tőle, azt tudakolták, hol szerezhetnének arcpirosítóként használt, karmazsinvörös festéket, és persze mindvégig egyetlen kérdés foglalkoztatta őket: pontosan hogyan is ismerkedett meg Mr. Harnesszel, a herceg inasával. Állandó megfigyelés alatt tartották. Egyikük egy olyan alsószoknya foltozgatásával foglalatoskodott, amelyet Bertha már réges-régen kidobott volna, hiszen helyrehozhatatlannak tűnt. Tisztában volt vele, hogy folyton-folyvást róla beszélnek, és vizslató tekintetük is felettébb kellemetlenül érintette. Elhatározta, hogy nem zavarja köreiket, pletykáljanak, amit csak akarnak, ő inkább Cora kelengyéjét válogatja. Amint kitárta Cora szobájának ajtaját, a hideg huzat szinte ledöntötte lábáról. Ki hagyta nyitva az ablakokat? Átsétált a hálószobába vezető nappalin, hogy megszüntesse a huzat forrását, amikor észrevette a félhomályban ücsörgő Corát – éppen cigarettázott. Nem tudta eldönteni, mi lepte meg jobban: hogy Cora dohányzik, vagy hogy egyedül van.

DAISY GOODWIN


– Elnézést, Miss Cora, nem tudtam, hogy idebenn van. Becsukjam az ablakot? Egészen lehűlt a levegő. Mit szeretne felvenni a ma esti vacsorához? Kikészítsem a lila selyemruháját? Azt még egyszer sem viselte. Corát még az új ruha gondolata sem hozta lázba. Beleszívott a cigarettába (vajon honnan szerezte, tanakodott Bertha), majd a füstöt kifújta az ablakon. A komorna a szekrényhez lépett, hogy kivegye a lila ruhát, amely levendula- és cédrusillatot árasztott. Minden Worth által készített ruhához saját illateszencia tartozott, amely egyéni illatot kölcsönzött viselőjének. – Ó, hagyd csak, Bertha, nem hiszem, hogy ma este lemegyek. Fáj a fejem. – Az asszonyság nem fog örülni. – Tudom, de ma este egyiküket sem akarom látni. – Kipöckölte a cigarettát az ablakon, amely ragyogó fénycsóvát hányva hullt alá. Kifelé bámult az ablakon, tekintetét a távolba szegezte, Berthát szemével figyelemre se méltatta, de beszélni kezdett. – Korábban olyan biztos voltam… Ivót illetően. Annyira vártam, hogy végre mellettem legyen, de amióta Amerikába érkezett… mintha kicserélték volna. Régen mindig megragadott minden alkalmat, hogy megérintsen, úgy értem, képtelen volt a közelemben lenni anélkül, hogy kezét a karomra tegye vagy a derekam köré fonja, és ha bármikor kettesben maradtunk, állandóan megcsókolt – néha olyan vehemensen, hogy nekem kellett leállítanom. Amióta megjött, még egyetlen egyszer sem érintett meg, nem hogy illetlenül, de még akkor sem, amikor ez elvárható lett volna. Próbáltam kettesben maradni vele, de mindig van valaki mellette, és most meg elment egy egész hétre. Ó, Bertha, gondolod, hogy visszajön? Bertha Cora mogorva arcára nézett, és hirtelen megsajnálta. Hozzászokott, hogy a lány általában mindent megkap, a herceggel mégsem boldogult. Berthának azonban nem volt tiszte, hogy sajnálja, neki is meg volt rá az oka, amiért Cora férjhez menetelét és Angliában való letelepedésüket pártolta. – Hát persze, Miss Cora. Ami pedig a többi aggodalmát illeti, nemsokára nászútra mennek, és akkor majd annyit lehet vele kettesben, amennyit csak akar. – Igen, de éppen ez az, amitől félek. Mi van, ha mégsem szeretjük egymást? Mi van, ha minden, ami eddig történt, végzetes tévedés volt? Teddy járt itt ma reggel, és felajánlotta, hogy megszöktet, és az a szörnyű az egészben, hogy csak egy pillanat választott el attól, hogy engedjek a csábításnak. Teddy szeret engem, látom az arcán, de amikor Ivóra nézek, fogalmam sincs, mit érez. Bertha tudta, hogy jobb, ha hallgat. – Lulworthben minden olyan egyszerűnek tűnt, olyan jól megértettük egymást. De itt minden olyan más. Mindenki azt hiszi, hogy a pénzemért vesz el, még a tulajdon anyám is. Én azonban tudom, hogy már azt megelőzően is kedvelt, hogy értesült volna arról, ki is vagyok valójában. Tudom, hogy így érzett. Cora hangja korántsem volt olyan meggyőző, mint ahogy azt szavai mutatták. Bertha ismételten csak hallgatott. Kíváncsi lett volna rá, Cora vajon tud-e a házassági szerződés kapcsán támadt vitáról. – Ne aggódjon, Miss Cora, az esküvő előtt minden menyasszonyt kétségek gyötrik. Ez teljesen természetes. Miért nem hagyja, hogy megmossam a haját finom parfümös vízzel, azután felöltözhet és lemehet vacsorázni. Nem akarhatja, hogy azok az angol hölgyek mindenfélét kérdezgessenek a hollétéről. – Ó, istenem, Sybil bejött hozzám, amikor Teddy ma reggel nálam járt. Tényleg jobb lenne, ha lemennék, és jókedvűnek mutatkoznék, máskülönben még elszólja magát mama előtt. Szegény lány, két vacsorához illő ruhát is adnom kellett neki. Nem értem, hogy a hercegné miért nem vesz neki néhány csinos holmit.

DAISY GOODWIN


Az angol lány ruhatárának szánalmas volta szemmel láthatólag felvidította Corát. Bertha gyors mozdulatokkal rángatta fel rá a lila ruhát. Mihelyt lent lesz a többiek körében, és csodálatuk és érdeklődésük középpontjába kerül, úrnője felélénkül – a szolgáló ebben szinte bizonyos volt. Hogy elterelje a figyelmét, Bertha az angol hölgyek szolgálóiról és azok gőgös viselkedéséről mesélt Corának. Cora csak nevetett, amikor Bertha arról is beszámolt, mennyire kellett igyekezniük, hogy palástolni tudják a döbbenetet, amely Cora kelengyéjének mérete és pompázatos mivolta láttán ült ki a képükre. Leesett állal azon morfondíroztak, vajon maradt-e még ruha Párizsban. – Ó, úgy tettek, mintha az egész semmiség volna, de láttam, ahogy kinyújtották a kezük, hogy megérinthessék a szőrméket. Még soha az életben nem láttak azokhoz fogható gyönyörűséget. Úgy tettem, mint aki észre sem veszi, de láttam, hogy sárgultak az irigységtől. Remélem, nem bánja, hogy megmutattam nekik az összes ruhát és csecsebecsét, Miss Cora, de hatalmas elégtételt okozott nekem. – Egyáltalán nem bánom, Bertha. Én szívem szerint ugyanezt tenném a hercegnével, leszámítva azt az apróságot, hogy őt ez rendkívül felháborítaná. A vacsorát jelző gong megszólalt, és Cora lement a földszintre. Bertha parfümöt permetezett szét Cora hálószobájában, hogy valahogyan elfedje a cigarettafüstöt. Mrs. Cash gyakran bejött jó éjszakát kívánni, és tudta, hatalmas veszekedést rendezne, ha rájönne, hogy Cora dohányzik. Bertha már épp indulni készült a cselédszárnyba, hogy maga is elfogyassza vacsoráját, amikor Mrs. Cash állította meg őt Cora szobájának ajtajában. – Bertha, egy szóra. – Mrs. Cash fejedelmien nézett ki. – Igen, asszonyom. – Bertha pukedlizett, és közben magában fohászkodott, nehogy lábai felmondják a szolgálatot. Csak remélni tudta, hogy a füst azóta már tovatűnt. – Ugye nem szükséges, hogy emlékeztesselek, hogy egy magadfajta lány számára mekkora megtiszteltetés, hogy egy kisasszony komornája lehet? A pénzt, amit hazaküldesz, édesanyád biztosan nehezen tudná nélkülözni. Bertha a padlót bámulta. Amióta visszatértek Angliából, még semmit sem hallott az anyjáról. – Szorgalmas vagy, és tudom, hogy Cora vakon megbízik benned. Sőt, valószínűleg oly mértékben élvezed a bizalmát, ami talán már nem is helyénvaló, de mivel olyan sokat fizetünk neked, tudom, hogy számíthatunk a diszkréciódra. Ezért választottalak téged, és nem egy nagyobb gyakorlattal rendelkező lányt. Tudtam, hogy hamar belejössz majd a dolgodba, de a hűség nem olyasmi, amit meg lehet vásárolni. Bertha ismét pukedlizett. Vajon mit akar az asszonyság? – Áruld el nekem, Cora ma levertnek tűnt? Nyugtalanítja bármi is? – Nem, asszonyom, csak egy kissé aggódik az esküvő miatt, mint ahogy az a menyasszonyok esetében lenni szokott. – Ó, hogyne, hiszen az egész élete megváltozik. Csütörtökön ilyenkor már hercegné lesz. Ahogy csütörtökön ilyenkor ön pedig egy hercegné édesanyja – gondolta Bertha. Ekkor döbbent rá, hogy Mrs. Cash legalább olyan ideges az esküvő miatt, mint a lánya. – Több mint rémes lenne, ha történne valami, ami az esküvő elé akadályt gördítene. Szóval, Bertha, szeretném, ha a szokásosnál is éberebb lennél. Ha Corának bárhonnan levele érkezne, szeretném, ha azonnal átadnád nekem, hogy megítélhessem, átveheti-e. Nem szeretném, ha ezekben a kényes időkben bármi kizökkentené a nyugalmából. Értesz engem? – Igen, asszonyom. – Remek. És Bertha, ugye mondanom sem kell, hogy Corának erről nem beszélhetsz. Nem szeretném, ha bármi… elvonná a figyelmét. Bertha bólintott. Amikor Mrs. Cash magára hagyta, a szolgáló bement a hálószobába, és addig keresgélt, amíg rá nem bukkant a cigarettákra. Rágyújtott, majd miként Cora is tette, az ablakhoz lépett, és a füstöt az utcára eregette.

DAISY GOODWIN


Másnap reggel egy inas üzenetet hozott Cora szobájába. Bertha azt a zsebébe süllyesztette, és ott is tartotta.

DAISY GOODWIN


Tizenharmadik fejezet A tekergő kígyó

Igazán nem értem, mire föl ez a nagy izgalom. – A nyomaték kedvéért Fanny hercegné ujjaival a templomi pad fáján dobolt. – Két esküvőm is volt, és egyik kapcsán sem éreztem szükségét a próbának. Az egyetlen dolog, amit észben kell tartani, hogy az ember ne vágtasson végig a padsorok közt, hogy a vendégeknek lehetőségük legyen megcsodálni a menyasszony viselte ruhát, valamint hogy a házassági esküt tisztán és érthetően mondja. Nem hinném, hogy bármelyik is megerőltetést okozna egy magadfajta lánynak, Cora. Ami pedig a nyoszolyólányokat illeti, nos, Sybil számtalanszor csinált már ilyet korábban, tehát nyugodtan vezetheti a sort. Ha valóban gyakorolni akarsz, egyszerűen csak sétálj végig pár alkalommal, csakhogy elkapd a helyzet ritmusát. De ne vidd túlzásba, mert a végén túlságosan mesterkéltnek tűnik majd. A hercegné az összegyűlt társaságra mosolygott, halványkék szemének kendőzetlen pillantása azé a valakié volt, aki rábukkant az eltűnt kulcsra, amelynek megtalálásáért a ház népe már az egész kastélyt felforgatta. Környezete azonban nem osztotta a hercegné véleményét. Amikor Mrs. Cash lélekjelenlétét visszanyerve reagált a felvetésre, hangja elfojtott indulatokról árulkodott. – Nem rendelkezem angol esküvőkön szerzett tapasztalattal, hercegné, de talán azok kevésbé formálisak. Nálunk komoly hagyománya van az esküvői főpróbának, ahol – a vőlegényt is beleértve – az esküvőn valamennyi érintett fél részt vesz. Mrs. Cash próbálta leplezni bosszúságát, de nem igazán járt sikerrel. Ösztönzésben reménykedve tekintetét az oltár fölötti hatalmas, színes üvegablakra emelte. Annyiszor vehette már szemügyre ezt az ablakot az elmúlt évek során megtartott esküvőkön, elképzelve a pillanatot, amikor majd Cora áll az oltár előtt, hogy minden apró részlet ismerős volt számára. Sosem volt kérdés, melyik templomot választják majd a jeles esemény helyszínéül. Valamennyi elegáns esküvőt itt, a Trinityben tartották. Voltak kevésbé komor, tágasabb templomok a város távolabbi lakónegyedében, de Mrs. Cash soha nem vette számításba egyiket sem. A Trinity volt az a templom, amelyet az Astorok, a Rhinebackerek, a Schoonmakerek és a hagyományokat tisztelő, régi New Yorkiak választottak. Mrs. Casht természetesen elégedettséggel töltötte el a tudat, hogy egyikőjük sem láthatta még a templomot ehhez fogható pompában. A termésgránitból emelt épület talán kissé komor hangulatot árasztott, de a gyülekezet feje fölött lógó, a kőboltozathoz gyönyörűen illeszkedő, hatalmas borostyán- és jázminfüzérek a rideg templombelsőnek budoárhangulatot kölcsönöztek. Mrs. Cash különösen elégedett volt az oltártól a templomhajó teljes hosszában végignyúló aranylamé szőnyeggel, amelyet imittamott a nászpár ezüstszállal hímzett monogramja díszített. Ettől még a hercegnének is elállt a lélegzete, aki egyébként kívülről a templomot vészjóslónak ítélte. Mrs. Cash tekintete a templomnak arra az oldalára siklott, amelyet a vőlegény vendégeinek tartottak fenn, és ahol a hercegné a Maltraversek virágokból kirakott, tekintélyes méretű címerpajzsa alatt foglalt helyet – cseppet sem zavartatva magát fia távolléte miatt –, és az arcának bal felét elcsúfító sérült bőrszövetet kezdte fájlalni. Amikor a herceg és kompániája megérkezett az országba, pontos időbeosztást tartalmazó itinert adott nekik, amely egyértelművé tette, hogy az esküvői főpróbán való részvétel a formalitásoknak megfelelően kötelező jellegű. Már az is elég kellemetlen volt, hogy a DAISY GOODWIN


vacsorameghívások java részét, amelyek a New York-i társaságba történő bevezetését célozták, a herceg szinte bojkottálta, de a főpróbáról való távolmaradása, vőfélyével egyetemben, minden határon túlment. A püspök, a nyoszolyólányok, a szertartásmesterek, még a Vogue szerkesztője is megjelent; egyedül a vőlegény hiányzott. És a hercegné, aki tudatában kellett volna, hogy legyen az esemény jelentőségének, úgy tett, mintha ez az egész nem lenne más, mint fárasztó, amerikai hajcihő. Fanny hercegné tudomást sem véve Mrs. Cash kimért válaszáról kíméletlenül folytatta. – Ivót borzasztóan bántaná a lelkiismeret, ha tudná, hogy önök mind itt vannak, és rá várnak. – A hangsúlyt a bántaná szóra helyezte, ez leginkább azt sugallta, Ivo éppen ellenkezőleg vélekedne. – Biztos vagyok benne, hogy meg sem fordult a fejében, ennek mekkora a jelentősége. Valószínűleg azt hitte, afféle női dologról van szó. Senki nem szólt egy szót sem. A hercegné a jövendőbeli menyére nézett, aki az oltárlépcsőknél állt apja mellett. – Ne aggódj, Cora. Nem hinném, hogy elfelejtené, hogy holnap jelenése van. – Azzal legelragadóbb mosolyát villantotta a lányra. Cora szintúgy megpróbált mosolyt erőltetni az arcára. Szinte fájt, ahogy a hercegnéhez hasonló módon, szellemesen igyekezett tompítani a helyzet élét, jóllehet szemét előtörni készülő könnyei szurkálták. És ha Ivo valóban meggondolta magát? Mégis sikerült olyan benyomást keltenie, mintha osztaná a hercegné nézetét, és a férfi távolléte csak mulattatná őt. – Ó, magam is így hiszem, hercegné. Elég fárasztó lenne ugyanis visszaküldeni a rengeteg nászajándékot, ennyi virágot elpazarolni pedig már önmagában is vétek. – Azzal a temérdek mennyiségű orchideára, tubarózsa-girlandra és az oszlopokat díszítő mirtuszra és jázminra mutatott. A templombelsőt olyan intenzív virágillat járta át, hogy Cora úgy érezte, mint aki mindjárt elkábul, és akit csak a mindent körülölelő illatár tart talpon. A hercegné szemében helyeslésféle látszott tükröződni, ahogy Corára nézett. Bárcsak az anyja is felhagyna már ezzel a kicsinyeskedéssel. Elhatározta, hogy pontot tesz a dolog végére. – Mihelyt találkozom Ivóval, alaposan leszidom majd tapintatlanságáért, de ami engem illett, kedvemre volt a lehetőség, hogy megcsodálhattam a templomot és a szemkápráztató virágdekorációt. Nem emlékszem rá, hogy valaha is láttam volna ilyen gazdag virágdíszítést vagy ilyen ízléses előkészítést. Kérem, nyugtasson meg, Mrs. Cash, hogy ez a nem mindennapinak tűnő pompa még New York-i mércével nézve is jóval átlagon felülinek számít. A mi szegényes londoni csokraink ehhez viszonyítva igencsak szerénynek tűnnek. E barátinak tűnő megnyilvánulástól Mrs. Cash mintha némiképp megenyhült volna. Ez volt az első alkalom, hogy a hercegné elismerte, akad valami Amerikában, ami felülmúlja az Angliában megszokottakat. Már éppen szólni készült, ám férje megelőzte. Ő ugyanis Cora mellett állva észrevette a lánya szemébe toluló könnyeket. – Nos, mivel most már vagy jó két órája vagyunk itt, úgy vélem, a hölgyek szeretnének visszavonulni, hogy új erőt gyűjthessenek holnapra. Elvárom, hogy Wareham legalább egy hegyi oroszlánnal térjen vissza. Hercegné, megengedi, hogy a hintójához kísérjem? A hercegné leeresztett szempillái alól nézett a férfira. Amerikai létére Cora apja valódi úriembernek tűnt. A hercegné glaszékesztyűs kezét a férfi felé nyújtott karjára helyezte, közben pedig olyan bűnös gondolatok villantak szemében, hogy Winthrop kénytelen volt egyet simítani a bajuszán. Miközben a padsorok közti folyosón a kijárat felé haladtak, Fanny hercegné nem bírta megállni szó nélkül: – Furcsa érzés kerít hatalmába, Mr. Cash, ahogy egy férfi oldalán sétálok végig a templomban. Olyan, mintha magam volnék a menyasszony – és szeme sarkából olyan pillantással illette, amely egyértelmű jele volt annak, hogy a férfit hozzáillő partnernek tekinti.

DAISY GOODWIN


– Nos, bocsánatos bűn lenne bárki részéről, ha összetévesztené kegyed a szemérmes menyasszonnyal, hercegné. Hisz magam se gondoltam volna, hogy egy felnőtt fiú édesanyja. Amikor először megpillantottam, azt hittem, a mostohaleányát látom. – Ó, Mr. Cash, ön bizonyára tréfálkozik velem, de nem teszek úgy, mintha nem esne jól, amit mond. Remélem, mihamarabb ellátogat Angliába, véleményem szerint kedvére való lenne. Ha Conyersbe téved, ígérem, hogy kellemes percekben lesz része. Winthrop Cash eltűnődött rajta, vajon a hercegné valóban kacérkodik-e vele. Az enyhe szorítás, amelyet a karján érzett, miközben a hercegné Angliába invitálta, meghitt viszony ígéretével kecsegtetett. Nem szokott hozzá a saját társadalmi rétegébe tartozó hölgyek részéről ilyesfajta felkínálkozáshoz, az ő ízlését kevésbé kifinomult viszonyok is kielégítették. A hercegné gyönyörű nő volt, és az irányában tanúsított érdeklődése legyezte férfiúi hiúságát. Fiához mérten a hercegné egyébként is sokkal inkább kedvére való volt. A Cora hozománya miatt támadt nézeteltérésük továbbra sem enyhült. A herceg elvárta volna, hogy Cora vagyona felett szabadon rendelkezhessen-, és megdöbbenve hallgatta, amikor Mr. Cash felvilágosította róla, hogy a Corának szánt pénz felett egyes-egyedül Cora rendelkezhet. „Csak nem azzal vádol, hogy a pénzéért akarom elvenni Corát?” – kérdezte Ivo hangosan és vontatottan, mintha csak olyasvalakihez beszélne, akinek angol nyelvtudása némi kívánnivalót hagy maga után. Winthrop erre azt felelte, hogy Amerikában a nők házasságra lépésük után maguk dönthetnek anyagi javaik felhasználásról, és csak azért, mert egyetlen gyermeke egy angollal köt házasságot, még ha ily előkelővel is (eme utolsó megjegyzést apró, kimért meghajlás kísérte), nem látja okát, miért kellene változtatni ezen a szokáson. Wareham a hallgatásából ítélve nem értette a burkolt célzást. A herceg csak jó néhány percig tartó csend után volt képes mosolyfélét erőltetni az arcára, és bírt megszólalni némi melegséggel a hangjában. „Meg kell nekem bocsátania, Mr. Cash, amiért fogalmam sem volt erről; mifelénk a dolgok egészen máshogy mennek. Talán hoznom kellett volna magammal valami tanácsadófélét, de nem éreztem égető szükségét. Nem vagyok hozományvadász, Mr. Cash, pusztán csak egy angol úriember, akit a gondolat is elrettent, hogy jövendőbeli feleségét egy birtok irányításának problémáival terhelje. Nem teszek úgy, mintha a helyzetem rózsás lenne. A pénzvilág hanyatlása engem is súlyosan érintett. Nem a pénze az, amiért Corát szeretném feleségül venni, de nem tagadom, hogy arra a pénzre nagyon is szükségem van. Bennünket, angolokat a legkevésbé sem aggaszt, ha kissé avíttnak látszunk, de Cora ebbe született bele…” – mutatott körbe a Cash-palota könyvtárában. A térkiképzés és bútorzat terén az amerikai könyvtár mindenben tökéletes mása lehetett angliai megfelelőjének, amely alapján a helyiség tervei készülhettek; a különbség nem is annyira a bútorzatban, mint inkább a nyirkosság hiányában és a helyiséget egy kasmírstóla puhaságával körülölelő komfortos hangulatban érződött. Winthrop tekintetében bizonyos fokú kétkedés tükröződött, ahogy a fiatalabb férfira nézett. Tisztában volt vele, hogy a hercegeket nem kizárólag a szerelem vezérli, amikor amerikai örökösnőkkel kötnek házasságot; sőt mi több, ez a házasság mindkét fél részéről előnyökkel kecsegtető ügyletnek tetszett, még akkor is, ha Cora ezt sosem ismerte volna be. A vagyonát megvédhette – azon viszont már elgondolkozott, ha így tesz, mennyiben kárhoztatja kudarcra házasságukat; arra gondolt, ő maga mennyire tartaná megalázónak, ha feleségétől kellene pénzt kérnie, amikor arra szüksége van. Úgy határozott, nem tiporja sárba a herceg büszkeségét – még apjától, a legendás Golden Millertől tanulta, hogy a jó üzlet titka, ha hagyjuk, hogy a sarokba szorított fél emelt fővel távozzon. Nászajándékként kész egyezséget ajánlani a hercegnek, de ezt a gesztust csakis az esküvő napján hajlandó megtenni. Még mindig nem tudta ugyanis megbocsátani a herceg ama feltételezését, miszerint Coráé az igazi megtiszteltetés a házasságot illetően.

DAISY GOODWIN


Winthrop Ivóról való gondolatai egy csapásra szertefoszlottak, amint a hercegné Conyers tündöklő pompájáról kezdett a fülébe duruzsolni, illetve abbéli óhajának adott hangot, mennyire szívesen bemutatná őt a walesi hercegnek. Amikor Winthrop a hintójába segítette az asszonyt, a hölgy ruhájának ujja, valamint kesztyűje közötti csupasz, keskeny bőrfelületen kék mintázatot vélt felfedezni. Ha bárki másról lett volna szó, megesküdött volna, hogy egy tetoválást lát. A hercegné elkapta a férfi pillantását, és rekedten felnevetett. – Látom, észrevette a kígyót, Mr. Cash. Kesztyűjét kissé visszább hajtva megengedte, hogy a férfi közelebbről is szemügyre vehesse a kígyómintát formázó tetoválást: a csuklója köré tekeredett, és a nő tenyerében, a hüvelykujj formázta dombocskán épp a saját farkát készült elnyelni. Aprólékos mesterműnek tetszett, össze sem lehetett hasonlítani azoknak a kedveseknek és édesanyáknak a képével, amelyek Mr. Cash molnárinasainak bicepszén díszelegtek. – Ez rendkívül… különleges – mondta. – El sem tudja képzelni, mennyire. Csak négy ehhez hasonló tetoválás létezik. És amikor ellátogat majd Conyersbe, elmagyarázom a jelentőségét is. – Nem tudom, képes leszek-e kivárni. Winthropot hihetetlenül felcsigázta a hercegné és az őt övező titkok; e pillanatot a felesége, a lánya és a nyoszolyólányok érkezése szakította félbe, akik mindannyian a hidegre panaszkodtak, és mihamarabb hintóba kívántak ülni. Mire az összes hölgy kényelembe helyezte magát a felsorakozó hintókban, Winthrop eltávolodott a hercegnétől, a tetoválást azonban sehogy sem tudta kiverni a fejéből. Hirtelen vad vágyakozás kerítette hatalmába, de az érzésbe aggodalomféle vegyült. Vajon Cora felkészült a tekergő kígyók és titkos jelképek eme fura világára?

A megbeszéltek szerint a próbavacsorát aznap este tartották volna, ám a herceg és vőfélye azóta sem mutatkoztak. Egyedül a hercegné maradt teljesen nyugodt ebben a feszült helyzetben. Vacsora előtt belejtett a szalonba, az esküvő szereplőit szemrevételezte, majd jellegzetes torokhangján, nagyon lassan a következőt mondta: – Olyan ez, mint a Hamlet herceg nélkül. Tényleg nem szép Ivótól, hogy ennyire elhanyagolja a kötelességeit. – Mosolya azonban azt sugallta, hogy tulajdon jelenlétét több mint elegendő kárpótlásnak tekinti fia távollétét illetően. Mindössze Winthrop viszonozta mosolyát őszinte kedvességgel. Cora próbálta figyelmét a nyoszolyólányokra fordítani, akik Angliára vonatkozó kérdéseikkel árasztották el. Mikor fogják bemutatni az udvarban? Hány szoba van Lulworthben? Hogy fogják az emberek szólítani? Az összes angol lány olyan magas-e, mint Lady Sybil? Cora legjobb tudásának megfelelően igyekezett válaszolni, habár tudta, hogy az egyetlen dolog, ami kielégíthetné kíváncsiságukat, Ivo volt. Maga is nagyon várta a pillanatot, amikor nyoszolyólányai meglátják, hogy jövendőbeli férje épp annyira jóképű, mint amennyire előkelő herceg. Mosolya azonban egyre inkább alábbhagyott, amikor az utolsó vendég is megérkezett, és Ivónak még mindig hírét se lehetett hallani. A vendégek végül anyja bejelentésére asztalhoz ültek. Cora minden erejét megfeszítve továbbra is igyekezett jó képet vágni, mintha egyáltalán nem zavartatná magát, és kijelentette, hogy Ivót biztosan az időeltolódás zavarta meg, merthogy Londonban senki sem vacsorázik nyolc előtt. – Ó, a férfiak meg a vadászat – mondta mentegetőzve a kétszeres hercegné. – Csak hálát adhatunk, hogy van valami, ami leköti őket, és nincsenek állandóan láb alatt. Nem hinném, hogy nap nap után el tudnám viselni, hogy ugyanazzal a férfival kelljen ebédelnem. Winthrop nevetett; Corától csak egy erőtlen mosolyra futotta, anyjának viszont egyáltalán nem volt nevethetnékje. Cora Sybillel az oldalán vonult az étkezőbe, mindketten kénytelenek

DAISY GOODWIN


voltak nélkülözni a partnerüket. Hatalmas méretű, puffos ruhaujjuk eléggé megnehezítette, hogy könnyedén beszélgethessenek, de Sybil oldalt fordította fejét, és így szólt: – Angyal vagy, amiért kölcsönadtad nekem ezt a ruhát. A barátaid egyike megkérdezte tőlem, honnan van. Azt válaszoltam, Maison Worthtől, mintha annyiszor jártam volna nála! – Felnevetett, de feltűnt neki Cora furcsa arckifejezése. – Ne aggódj, Cora, visszajön. Biztos vagyok benne, az egészet csak azért csinálja, hogy mamát bosszantsa. És akkor, amikor épp besétáltak a gyertyákkal megvilágított, hosszú étkező szalonba, mindkét lány érezte, amint könyöküket egyszerre csak megragadják. A vadásztársaság végre visszatért. Ivo és Reggie volt az, a vadászattól kipirult arccal, örömmámorban úszva, zsákmányukkal dicsekedve lépkedtek. Cora próbálta titkolni, mekkora megkönnyebbülést jelentett számára, hogy viszontlátja a férfit, és azt is, milyen dühös rá, amiért ilyen sokáig távol maradt tőle, de Ivo észrevette a hangulatváltozást a lány arcán, és egészen halkan csak annyit mondott: – Haragszol rám, amiért elmulasztottam a főpróbát? Anyád üzenetet küldött nekem a szállodába, hogy elmondja, mennyire csalódott. – Nem tűnt úgy, mint akinek bűntudata van. Ivo látványa örömmel töltötte el a lányt, örömét azonban, a férfi viselkedése miatt, hűvös tartózkodás mögé rejtette. Ivo keze Cora karjának belső vonalát cirógatta, és miután kihúzta neki a széket, hogy leülhessen, kezével végigsimította a tarkóját. – A nyoszolyólányok alapos vallatásnak vetettek alá. Azok, akik nem vonták kétségbe a létezésed, leginkább a szokásaidra voltak kíváncsiak. Egy herceg izgalmas beszédtéma, egy rejtőzködő herceg azonban még annál is izgalmasabb. Szóval, nem is tudom, ki haragszik rád jobban, én, mert elmulasztottad a főpróbát, vagy a nyoszolyólányok, mert lerántottad a leplet egy sokat ígérő rejtélyről. – Próbált minél közönyösebb hangnemben társalogni. Ivo mellé ült. Megfogta a kezét, és az asztal alatt megszorította. A mozdulat elég is volt ahhoz, hogy a lány szeme könnybe lábadjon. Elmosolyodott, de közben minden akaratát latba vetve igyekezett szétoszlatni a szemében összegyűlt könnycseppeket. Elhúzta a kezét, majd belekortyolt Ivo pezsgőjébe. – Tudod, az elmúlt éjjel azon töprengtem, visszajössz-e egyáltalán. Azt gondoltam, talán már haza is mentél. – Olyan gyorsan és olyan halkan hagyták el e szavak ajkait, hogy mondandóját csak a férfi hallhatta. – Hazamentem? – Ivo szeme tágra nyílt a döbbenettől. A lány látta, amint leendő ura épp próbálja nem komolyan venni iménti szavait. – De miért tennék ilyet, amikor azért jöttem ide, hogy elvegyelek? Cora magán érezte anyja tekintetét, de a megbeszélés Ivóval nem tűrt halasztást; holnap már késő lesz. – Mert annyira megváltoztál. Amióta csak megérkeztél, olyan… távolságtartó vagy. Lulworthben teljesen másképp viselkedtél. – A szavak csak úgy kibuktak belőle, a lány nem is próbált udvarias hangnemet megütni. Ivo kiérezte hangjából a változást, és válaszul csendesen így szólt: – Ez csak azért van, mert nem Lulworthben vagyunk. Ne felejtsd el, hogy én itt idegen vagyok. Olyan sok minden furcsa a számomra. Még te is. Cora döbbenten pillantott a férfira. – Én? De én semmit sem változtam. Ugyanaz a lány vagyok, akinek megkérted a kezét. – Szavait hangsúlyozandó kezét a szívére szorította, mintha csak érzékeltetni akarná, hogy a felszín alatt ő ugyanaz az ember maradt. Ivo egyenesen a szemébe nézett, és Corának az az érzése támadt, mintha olyasmit látott volna meg a férfiban, amelynek létezéséről korábban fogalma sem volt. – Amikor ebben a környezetben látlak, kénytelen vagyok beismerni, hogy akit megkértem, az a valódi énednek csak halvány másolata. Az hittem, otthont és rangot adok neked, de most azt kell látnom, hogy valójában inkább megfosztalak sok mindentől. – Aranyból készült

DAISY GOODWIN


tányérjára nézett, amelyen ott díszlett rajta a Cash-monogram; megemelte azt, és a tányér súlyát kezdte méregetni. Már azon volt, hogy elmondja neki, mennyire nem érdekli ez az egész, amikor valaki megkocogtatta a poharát: Winthrop emelkedett köszöntőre. Minden tekintet rájuk szegeződött. Cora nyugtalanul nézett Ivóra, de legnagyobb megkönnyebbülésére és örömére a férfi megfogta a kezét, és ajkához emelte azt. A mozdulatot a nyoszolyólányok halk, irigykedő sóhaja kísérte. Cora érezte, amint a szemeit elborító könnyek szorítása enyhül; végül is ez volt, amire vágyott.

A vacsora pontban kilenckor ért véget. Mrs. Cash szándékai egyértelműek voltak, az időhúzásnak nem volt helye. Cora a lépcső tetején állt, és éppen Cornelia Rhinelandertől, anyja kedvenc nyoszolyólányától búcsúzkodott (Mrs. Cash nagyravágyását minden szempontból kielégítő elégtételt jelentett a tény, hogy egy Rhinelander nyoszolyólányként vesz részt lánya herceggel kötendő esküvőjén). A huszonnégy esztendős, még mindig hajadon Cornelia hangjában elismerésre méltó lelkesedéssel gratulált Corának. – Csodaszép pár vagytok, azt hiszem, a tiétek lesz a szezon esküvője. Folytatta volna tovább is, ám ekkor meglátta a Cora háta mögött feléjük közeledő herceget, és elköszönt. Még Cornelia számára is nyilvánvaló volt, hogy a herceg kettesben akar maradni menyasszonyával. Cora egy kéz érintését érezte a vállán. Amikor megfordult, a férfi vele szemben állt. Egyik kezét a kezébe vette, a másikkal pedig végigsimított a lány orcáján. – Örülök, hogy visszajöttem. – Talán még sosem látta ilyen komolynak a férfit, sötétbarna szeme mély érzelmekről árulkodott, szája végtelenül puhának tűnt. Cora megmerevedett. A férfi megjegyzése mögött megbúvó célzás felkavarta. Úgy beszélt, mintha el kellett volna fojtania valamit – mint aki a szakadék széléről táncolt vissza. Tehát igaza volt, a férfinak rejtett szándékai voltak. Eszébe jutott, amikor a férfi a vacsoránál felemelte az asztalról az aranytányért – a pénze volt hát az, amely kettejük közé állt. A megkönnyebbülés majdnem mosolyt csalt ajkára. – Volt választásod? – Az elmúlt hét minden vágyakozása és csalódottsága gyülemlett fel a szemében, ahogy a férfira nézett. – Többé nincs – azzal felemelte a kezét, kigombolta a lány hosszú glaszékesztyűjét, majd csókot lehelt előbukkanó csuklójára. – Többé már nincs. – Szerelmet sugárzó tekintettel nézett Corára – a lány legalábbis akként értelmezte szeme csillogását, és a férfi felé hajolt. Léptek zaja hallatszott, a férfi elhúzódott. – Ó, ez Reggie, tehát mennünk kell. Nem akarom anyádat másodszor is felbosszantani. – Mintha ajándékot adna, úgy engedte szabadon a lány kezét. – Aludj jól, Cora. Cora tekintetével a férfit követte, amint lesétált a lépcsőn, egészen az ajtóig. Vajon visszafordul egy búcsúpillantás erejéig? Reggie azonban már meg is érkezett, ő szintén jó éjszakát akart kívánni a lánynak, majd csatlakozott barátjához, és együtt indultak az Astoria Hotelbe, hogy ott töltsék az éjszakát. Mire a lány visszafordult, Ivónak hűlt helyét találta. Az őt ért megrázkódtatástól megrendülve próbált észrevétlen felosonni szobájába, még mielőtt bárkivel kénytelen lett volna szóba elegyedni. Csuklóját, ahol a férfi megcsókolta, arcához dörzsölte. Ám ahogy a lépcsőfeljáró felé fordult, a hercegné hangját hallotta. Corának semmi kedve nem volt egy, a leendő anyósával folytatandó beszélgetéshez. Kinyitotta a háta mögötti ajtót. Épp akkor lépett a szalonba, amikor a holdsugár az előtte álló asztalra vetült. A mennyezeten több száz apró, pici fénypontocska táncolt, ám amint a hold egy felhő mögé rejtőzött, a ragyogás tovatűnt. Cora a nászajándékokkal teli hosszú asztalhoz sétált, amely arra várt, hogy másnap a vendégek szemügyre vehessék küldeményeiket. A csillogást annak az antik kristályból és bronzból készült gyertyatartónak a fénye adta, amelyet Mrs. DAISY GOODWIN


Auchinschloss küldött. Cora ujjával megpöccintette az egyik briliánst, és csak bámulta a szemközti tükörben visszaverődő fényözönt. Az ajtó túloldaláról azonban még mindig hallotta a hercegné rekedtes hangját. Az ajándékok az eljegyzés bejelentésének pillanatától folyamatosan érkeztek. Közszemlére tételükhöz három hosszú asztalra sorakoztatták őket, és minden egyes ajándék mellett ott díszelgett egy kártya, ki is küldte azt. Minél káprázatosabb volt az ajándék, annál valószínűbb volt, hogy a menyasszony barátainak valamelyikétől érkezett. Cora tekintete épp egy körülbelül hatvan centiméter magas, teknőspáncél borítású, aranyozott intarziás berakásokkal díszített, Lajos korabeli, Boulle asztali órán pihent meg – a Carnegie család ajándéka volt. Akadt ott még alabástrom tálkakészlet, arannyal és drágakőberakásokkal díszítve, amelyet a Mellon família küldött; ezüst puncsos tál – méretére nézve akkora volt, hogy egy kisebb gyerek is kényelmesen elfért volna benne – Hammerschornéktól. Az ajándékok között nem volt sem ét- vagy evőeszközkészlet, hiszen senki sem feltételezte, hogy effélére egy hercegnek szüksége lenne. Cora nyugtalanul járt-kelt az asztal körül. Amit maga előtt látott, valóban túlzás volt, gondolatába holdfénynél csillogó-villogó tárgyaktól hirtelen émelyegni kezdett a gyomra. Eddig ugyan sosem talált kivetnivalót az elismerés efféle méreteket és pompát öltő kinyilvánításában, most mégis aggasztónak vélte azt. Ennyi csecsebecse, és mégis miért? Megállt egypár ládika előtt, amelyek egymás mellett pihentek az asztalon. A csodaszép ládikák mindegyike diófából készült, gyöngyház berakásos motívumokkal díszített mesterművek voltak, amelyek tetejébe ő és Ivo monogramját vésték ezüsttel. A ládikák közül felnyitotta a CW betűset: egy úti neszesszer volt, amelynek oldalrekeszei karok módjára tárultak szét, hogy felfedjék a benne rejlő, cizellált ezüstkupakkal záródó kristályüvegcséket, egy egész sor elefántcsontból készült, manikűrözéshez használt eszközt és kesztyűtágítót, teknőcpáncél-burkolattal rendelkező hajkeféket és fésűket, egy ajakír tárolására használatos porcelánedénykét, egy takaros, gémet formázó aranyollót – a pengéket maguk a gémnek a lábai adták –, valamint egy aranygyűszűt. A gyűszűtől a hajkeféig minden darabon ott díszelgett a monogramja. Még Cora is, akinek mindez egyáltalán nem volt szokatlan, megütközött a ládika minden részletre kiterjedő aprólékosságán: minden női szeszélyt kielégítő eszköz példás rendben, vörös bársonybélésbe ágyazva sorakozott benne. Cora megnézte a kísérőkártyát, amelyen Sir Odo és Lady Beauchamp neve állt. Emlékezett a házaspárra, a vadászaton nyílt alkalma őket – és az irányában tanúsított hűvös viselkedésüket – megismerni; talán most, hogy hamarosan hercegné válik belőle, akkori viselkedésük miatt ekképp próbálják meg őt kiengesztelni. Felnyitotta Ivo ládikájának fedelét is – éppen olyan volt, mint az övé, azzal a különbséggel, hogy a ládika bélése nem vörös, hanem zöld színben pompázott, és finom kecskebőrből és bársonyból volt; a pirosítótégelyeket és a különböző csipeszeket természetesen elefántcsont nyéllel ékesített borotvapamacsok helyettesítették. Cora egy pillanatra elcsodálkozott a szerinte túlságosan bizalmas ajándékon, és kifejezetten zavarta, hogy egy idegen ilyen behatóan foglalkozik Ivo ebbéli testi szükségleteivel. Azt is észrevette, hogy az övétől eltérően ez a ládika egész sor fiókszerű rekeszt is tartalmazott, amely kézelőgombok tárolására szolgált. Meghúzta az egyik aprócska, aranyfogantyús fiókot; az könnyedén kicsusszant, és belőle egy sor fekete gyöngyből készült kézelőgomb, illetve egy kártya került elő. Cora felemelte a lapot. Nehezen kibetűzhető, jellegzetesen dőlt betűs kézírással a „Legyen a házassága az enyémhez hasonlóan nagyon boldog!” felirat állt rajta. Corát gyötörte a kíváncsiság, vajon a vadászaton megismert pár melyik tagjának írását olvassa épp: a fényesen ragyogó arcú és cérnavékony hanggal megáldott Sir Odóét vagy a csinos, ám meglehetősen barátságtalan feleségéét. Már éppen azon volt, hogy visszategye a fecnit, amikor hirtelen elege lett mindenből, ami angol és finomkodó, és kettétépte a kártyát. Bevágta a fiókot. Nyugtalanságát leküzdendő tovább kutakodott, ekkor egy madárkalitkát látott meg, benne egy rúdon ücsörgő, apró, aranyozott madárkát pillantott meg. A kalitka

DAISY GOODWIN


aljába egy kulcsot erősítettek. Cora határozott mozdulattal tekert rajta egy párat, mire az aranyszínű madárka egyre csak a „Dixie” szót ismételgetve billegett a rúdon tova. Ez az ajándék anyja egyik Dél-Karolinában élő unokatestvérétől érkezett – ki másnak jutna eszébe ilyen különc dolgot küldeni? A vidám kis dal felrázta Corát. Az időközben felgyülemlett feszültség, amelyet korábban érzett, rögvest enyhült, és bár még mindig hallotta a hercegné szavait, kinyitotta az ajtót. Intett az összegyűlt társaságnak, majd elindult felfelé, a szobájába vezető, huszonnégy fokot számláló márványlépcsőn. Amikor felárt, eszébe jutott a kerékpár, amit Teddy ígért neki nászajándékba; arra gondolt, hogy a hétköznapi tárgy a földszinten található sok csillogó-villogó limlommal szemben milyen hasznos lesz, és ez mosolyra késztette.

DAISY GOODWIN


Tizennegyedik fejezet Florence Dursheimer kimenője

Florence Dursheimer orra egyszer csak folyni kezdett. Már reggel hat óra óta ott álldogált a Wall Street és a Broadway sarkán. Korán elindult Orchard Street-i otthonából, arra gondolva, hogy talán első lehet a templom előtt várakozók sorában, de bosszúságára már egy kisebb csoportnyi nő megelőzte. Florence csatlakozott az ott lévő nők táborához, akik amellett, hogy elfoglalták a szerinte őt megillető helyet, még köszönésre se nagyon méltatták. Ezen betolakodók közül azonban egy sem találkozott korábban a menyasszonnyal. Ellentétben Florence-szel, aki a Cora Cash eljegyzéséről hírt adó, Városi Témában közreadott fényképen látható kalap díszítését készítette. Az ő fürge ujjai tűzték az aranyló kolibrit közvetlenül a strucctollak tövébe. A madár volt az, ami voltaképp magára vonta Cora tekintetét, amikor először lépett Madame Rochas kalapszalonjába. Florence rengeteget dolgozott a tündöklő darabon, talán többet is, mint amennyit fizetségben fáradozásaiért remélhetett, de megtiszteltetésnek érezte, amikor Miss Cash, a szezon örökösnője a kalapját meglátva próbára kérte. Még akkor az üzletben fel is próbálta, és Florence-nek megengedték, hogy ő illessze azt Miss Cash fejére a megfelelő dőlésszögben, sőt a gyémántköves kalaptűt is maga tűzhette Miss Cash élénk barna hajába. A leendő ara enyhe narancsvirágillatot árasztott magából, ez még inkább ráébresztette Florence-t a maga mosdatlanságára és az erőteljes bűzre, amely akkor szabadult hóna alól a levegőbe, amikor karját felemelve a gyönyörű darabot az örökösnő fejére illesztette. Miss Cash azonban nem húzódott el, vagy nyúlt zsebkendőjéért, ahogyan azt más, gazdag lányok talán tették volna, hanem saját tükörképén mosolyogva ezt a kérdést intézte felé: – Elbűvölő kalap! Te csináltad? És Florence bólintott, majd attól a pillanattól fogva Miss Casht egyetlen percre sem tévesztette szem elől, egészen a Wall Street és a Broadway sarkáig követte. Florence szerette volna zsebkendőjével megtörölni az orrát, de fél tizenkettőkor már akkora volt a tömeg, hogy a karját sem tudta felemelni. Minden oldalról hozzá hasonló nők vették körül, akik égtek a vágytól, hogy szemtanúi lehessenek a Cash-esküvőnek. A nők között szép számmal akadtak olyanok, akik kezükben azt az újságot szorongatták, amely Cora képét a címlapon közölte. Várakozás közben úgy beszélgettek róla, mintha csak a lánytestvérükről vagy egy barátnőjükről volna szó, részletekbe menően kitárgyalták, milyen cipőt, kalapot hord, ahogy azt is, milyen lehet arannyal lemezelt, menyasszonyi ruhája alatt viselt alsóneműje. Florence számára komoly dilemmát jelentett, vajon felvilágosítsa-e őket, hogy ő bizony a valóságban is találkozott Corával, de könnyebb volt szótlanságba burkolózva hallgatni a körülötte egyre élénkebbé váló vitát, és beérni egyfajta tulajdonosi büszkeséggel. A tömeg egyöntetű véleménye szerint egyébként is szégyen, hogy Miss Cora egy angollal készül házasságra lépni, még akkor is, ha az illető herceg volt. Florence azonban látta, amint a lány az eljegyzési gyűrűjét csavargatja, ahogy a mosolyát is, mely aközben ült ki arcára, amikor kalapja becsomagolására várakozott. Tudta, hogy írjanak bármit is az újságok, itt szerelmi házasságról van szó. Florence épp elég jegyben járó leányzót látott már megfordulni Madame Rochas szalonjában, hogy meg tudja különböztetni, kik tekintenek várakozással a házasélet elé, és kik nem látnak tovább az esküvőnél. Az összeverődött tömeg hirtelen meglódult: megérkeztek a vőlegény vendégei. Amint Florence a tömeg első sorába küzdötte magát, feje egy rendőr könyöke alá szorult. Két férfit DAISY GOODWIN


látott kiszállni a hintóból, egy szőkét és egy sötét hajút. Florence a Városi Témából tudta, hogy a sötét hajú férfi a herceg, míg a másik, Reggie Greatorex, a vőfély. Csak hunyorgatta szemét – a hosszú évek gyenge megvilágításnál végzett, aprólékos varrási munkái rövidlátóvá tették. Miután barátja valamit odasúgott neki, a vőlegény hátrafordította fejét, és a tömegre nézett. A tömeg egy emberként kiáltott fel, mire a herceg elmosolyodott, kezével előbb intett, majd a gomblyukába tűzött fehér gardéniára mutatott. Florence nem tudta mire vélni a férfi arckifejezését, de úgy látta, mintha a keze megremegett volna, amikor a hajtókájában lévő virág felé nyúlt. A tömeget elégedettséggel töltötte el a herceg megilletődöttsége, és valamennyien nyugtázták: a herceg jóképű férfi. Azután a Mrs. Casht és a nyoszolyólányokat szállító hintó is megérkezett, ez a hölgyek ruhája láttán hatalmas üdvrivalgást váltott ki a nagyrészt nők alkotta tömegből. Mrs. Cash cobolyprémmel szegélyezett, aranybrokát ruhában feszített. Szőrme tokkalapját kócsagtollat formázó briliánssal tűzték a helyére, és finom csipkefátyol lengte körbe. Florence a kalapot egy, a walesi hercegnőről Mrs. Cash által mutatott fénykép alapján készítette, és bár erre külön nem kérték, a fátyolnak azt a felét, amely Mrs. Cash arcának sérült felét hivatott eltakarni, kissé megerősítette. A hat nyoszolyólány barackszínű szaténselyemből készült ruhát viselt, strucctollal ékesített, széles karimájú kalappal, és mindegyikük nyakát egy-egy gyöngy nyakék díszítette, amelyet aznap reggel kaptak ajándékba Winthrop Cashtől. Volt egy vörös hajú a nyoszolyólányok közt, akit Florence nem ismert fel, és homlokát ráncolva adta tanújelét annak, hogy a New York-i társaság hölgytagjainak azonosítását illető enciklopédikus tudása hagy némi kívánnivalót maga után, majd eszébe jutott, hogy egyikük a herceg rokonságából került ki. Bizonyos volt benne, hogy erre a barackszínű szaténnal ugyancsak éles kontrasztban álló, különleges színárnyalatú hajra emlékezett volna. Florence hirtelen megérezte, amint az orra hegyén ülő cseppecske elcseppen, és helyébe máris egy újabb telepszik; szemei szintén könnyeztek. Bárcsak hozzáférhetne valahogy a zsebkendőjéhez. Ekkor hatalmas éljenzés hallatszott, a tömeg feljebb, a Broadwayn kiszúrta a négy, szürke lóval vontatott, menyasszonyt szállító hintót. A fogat végül begördült a templom elé. Mr. Cash kiszállt, megfordult, hogy kisegítse a leányát. Florence érezte, amint a tömeg áramlása őt is magával sodorja. Egyre közelebb került a templom bejáratához. Már a faragott bejárat felett lógó hatalmas koszorúba tűzött liliomok illata is megcsapta az orrát. Florence érezte, hogy valaki lábával a szoknyája hátulját tapodja, de nem mert hátrafordulni – sosem bocsátotta volna meg magának, ha elmulasztja a pillanatot, amikor Cora végre előtűnik hintaja rejtekéből. Amint a menyasszony kiszállt a hintóból, a tömegből újabb sóhajtás tört elő. Florence a nyakát nyújtogatta, hogy láthasson valamit, de a hintó eltakarta előle a kilátást. Lábujjhegyre emelkedett, olyan magasra emelve fejét, hogy nyaka majd kiszakadt a helyéből, de valamivel kevesebb, mint másfél méterével túl alacsony volt, hogy láthassa a menyasszony arcát. A háta mögött két nő a ruháról beszélt. – Nos, Edith, mit mondanál, kagyló- vagy inkább krémszínű a szatén? – Nekem krémszínűnek tűnik. A míderén az a csipke egyszerűen pazar, vajon brüsszeli vagy valenciai? – Brüsszeli. Ez egy Worth-kreáció, és a mester kizárólag brüsszeli csipkével dolgozik. A szóváltást hallva Florence majd felrobbant a méregtől. Cora az ő tulajdona volt, nem az övék. Vagy talán az ő szobáik minden egyes fala van tele Cora fotóival? Ő, Florence, tizenkilenc évvel ezelőtt ugyanabban az évben és napon született, mint Cora, ha nem is pontosan ugyanabban a hónapban. Hogy merészelik ezek a nők azt a ruhát elemezgetni, amelynek joga valójában Florence-t illetné meg? Egy, a közelében ácsorgó rendőr meghallotta bosszús horkantását, és csodálkozva nézett le a lányra. – Minden rendben, hölgyem? – ír akcentusa volt és vörös, elálló füle.

DAISY GOODWIN


– Nem látom a menyasszonyt, pedig kizárólag ezért jöttem. – Florence szeme könnyben úszott. A rendőrnek három húgocskája volt odahaza Wicklow megyében, így nem esett nehezére kihallani hangjából a kétségbeesést. – Nos, ezt nem hagyhatjuk annyiban, igaz? – azzal hirtelen derekánál fogva megragadta Florence-t, és a vállára ültette. A lány torkát tiltakozásképpen halk sikoltás hagyta el, de amint megpillantotta Corát, a boldogságtól még a lélegzete is elállt. A menyasszony a templom vörösesbarna gránitlépcsőjén állt, ruhájának uszálya krémszínű folyóként hullámzott körülette. A ruhának a legújabb divat szerint hatalmas puffos ujja, szűk dereka és enyhén bővülő szoknyája volt. Anyagára nézve erős tartású, gyöngyökkel kirakott düsesszből készült. Az akkori kívánalmaknak megfelelően nyaka magasan záródott, a ruha ujja pedig csuklóig ért. Mindkét vállán fehér virágokkal tűzdelt váll-lap díszelgett – Florence gardéniának vélte őket –, egyébiránt a ruhát semmilyen más motívum, masni, redő vagy fodor nem díszítette, semmi, ami elvonhatta volna a figyelmet az aprólékos munkával kidolgozott, gyümölcsökkel, virágokkal és pillangókkal hintett csipkefátyolról. Ilyen csipkét manapság, ahogy arról a Városi Téma is beszámolt, se az ember két szép szeméért, de még csak pénzért sem igen lehetett beszerezni. A fátyol eredetileg, amint az a cikk folytatásában olvasható, a francia forradalomban fejét vesztő Lambelle hercegnő tulajdonát képezte. Florence semmit sem tudott a francia forradalomról, de elég ismerettel rendelkezett a csipkéket illetően, hogy tudja, Cora fátylának pénzben kifejezhető értéke elég lett volna, hogy abból akár többször is fel lehessen vásárolni Madame Rochas teljes árukészletét. A lányban nem buzgott túl a forradalom iránti elköteleződés, épp ellenkezőleg – Florence csalódottan vette volna tudomásul, ha Cora beérte volna ennél kevesebbel. Florence már legalább tíz menyasszonyt látott korábban a templom lépcsőin ácsorogni, de ebben a pillanatban, amikor Corát nézte, amint a lány karját felemelve igyekezett a fején lévő tiarát a helyére igazítani, miközben apja tétlenül várakozott mellette, egyiket sem tudta maga elé idézni. Florence észrevette Cora arcán, ahogy a lány minden idegszálával a műveletre összpontosít; szeretett volna odasietni, és saját kezűleg helyére igazítani a tiarát, hogy az keretet adjon Cora fehér arcának, és ne csússzon le annyira, az ugyanis viselőjének fejfájást okozhat. Florence megfordult már párszor a DelMonico ruhatárában, ahol volt alkalma kisegíteni az első bálozókat, akiknek homlokán a kölcsönzött tiara helytelen rögzítése miatt bőrükbe vájódó, vörös csík éktelenkedett. A trükk mindösszesen annyi volt, hogy a hajat úgy kellett megtűzni, hogy a halánték körüli érzékeny bőrt a fém egyetlen darabkája se érintse. Kellett volna, hogy legyen valaki Cora mellett, aki ezzel tisztában van, és ezt figyelembe véve készíti el frizuráját. Végül Cora elégedettnek tűnt, leengedte karját, és alig észrevehetően megrázta fejét, hogy ellenőrizze, fáradozásait siker koronázza-e. Amint megfordult, fellebbenő csipkefátyla alól elővillant az arca; Florence-nek feltűnt, milyen sápadt, és hogy az alsó ajkát harapdálja. Egészen másképp festett, mint az a mosolygós leány, aki Madame Rochas üzletében eljegyzési gyűrűjével játszadozott: komolyabbnak, de kevésbé magabiztosnak látszott, és szemei alatt lilás foltok tarkállottak, amelyeknek korábban nyomuk sem volt. Csalódottságán túl Florence egy cseppet bosszús is volt. Azért jött ide, hogy egy ragyogóan boldog menyasszonyt lásson – lila árnyékokat a tükörbe nézve is láthatott. Florence két ujját a szájához emelte, és olyan éleset füttyentett, amilyet csak tudott. Az ír rendőr a lábánál fogva rángatta meg. – Hé, bajba akar sodorni? Nekem az a feladatom, hogy fenntartsam a rendet. Tiltakozása azonban süket fülekre talált Florence-nél. Cora meghallotta a füttyszót, és a lány felé fordult. Florence olyan vad integetésbe kezdett, hogy a rendőr kénytelen volt combjánál fogva megragadni, ha meg akarta őt tartani. A kalapos lány még soha egyetlen férfinak sem engedett meg ilyesfajta szabadosságot, de ebben a pillanatban egyáltalán nem

DAISY GOODWIN


tudatosult benne az érintés bizalmas volta. Cora egyenesen őrá nézett, és mosolyogni kezdett, éppen ugyanazt a mosolyt varázsolva arcára, mint amivel a kalap felpróbálásakor ajándékozta meg Florence-t. A lány örömmámorban úszott; megmentette a helyzetet, megadva ezáltal a világnak, amit az látni akart, egy ragyogóan boldog menyasszonyt. Immár ez az érzés is az övé volt, és arcán büszkeséggel szemlélte, amint Cora átveszi csokrát az egyik nyoszolyólánytól. A virágok, ahogy arról Florence az újságban olvasott, Lulworthből, a herceg angliai otthonából érkeztek. Florence nem igazán értette, hogy olyan sérülékeny valamit, mint a virág, miért kell ilyen messziről hozatni; az ékszereket még csak megértette volna, de a virágokat… A Városi Téma arról is beszámolt, hogy valamennyi korábbi hercegné Lulworthből származó virágcsokorral vonult az oltárhoz, és ez olyasfajta hagyomány volt, amivel a herceg annak ellenére sem óhajtott szakítani, hogy amerikai lányt készült elvenni. Florence halványan még emlékezett saját, Németországból New Yorkig tartó útjára – a hajó himbálózására és a szagra. Elképzelte, amint Cora virágai fehér párnán, saját kabinban utaznak – ekkor anyja vállába markoló kezei jutottak eszébe, mialatt a fedélzeten kuporogtak. Cora szabad kezével apjába karolt. Az orgona felcsendülő hangja a templom nyitott ajtaján keresztül kiszüremlett az utcára. Florence nézte, amint a több méternyi szatén és csipke végigszánkázik a lépcsőkön. Ahogy eltűnt szeme elől, és a pompázatos faragott kapuk bezárultak, Florence érezte, hogy kiszáll belőle minden erő. A rendőr karjaiba omlott, aki a körülöttük hullámzó tömeg ellenére próbálta őt két lábon állva tartani. Nem Florence Dursheimer volt azonban az egyetlen nő, aki aznap elájult. Ahogy a Városi Téma később hírül adta, négyen vesztették el eszméletüket, egy valaki kisebb sokkot kapott, míg akadt egy nő, akinél idő előtt megindult a szülés. A lap szerint valamennyi érintett fél megkönnyebbüléssel vette tudomásul, hogy a New York-i rendőrségnek sikerült a tömeg által elszenvedett sérülések számát minimálisra csökkenteni.

DAISY GOODWIN


Tizenötödik fejezet Egy cseppnyi boldogság

Akarja, hogy felmelegítsem önnek a gyöngyöket, Miss Cora? – Bertha ugyan próbált hozzászokni a gondolathoz, hogy úrnőjét méltóságos asszonynak szólítsa, de nem mindig állt rá a nyelve. Cora eleinte még kijavította őt, mostanra azonban az új cím viselése miatt érzett kezdeti lelkesedése alábbhagyott, és összességében véve egyáltalán nem bánta a lányságára emlékeztető megszólítást. – Igen, Bertha, köszönöm. A herceg is ott lesz ma este. Ivo azt mondja, észreveszi, mit viselnek a hölgyek. Ivo nénikéje egy héten belül kétszer viselte ugyanazt a ruhát, és a herceg megkérdezte tőle, nem látta-e már korábban abban az öltözékben; erre a hölgy távozni kényszerült, hogy valami mást vegyen fel, de amikor rájött, hogy nincs új ruhája, amit felvehetne, kénytelen volt betegséget színlelni, és vacsoráját a szobájában elfogyasztani. Ez nem jelenthetett akadályt Cora számára, lévén nem kevesebb, mint negyven utazóládával érkezett Conyersbe. Ma este azonban Cora olyan ruhát öltött, amelyet már korábban is viselt: a menyasszonyi ruháját, amelynek nyakkivágását mélyebbre szabták, ujját lerövidítették, miáltal tökéletes, vacsorához illő öltözet vált belőle. New Yorkban szokás volt, hogy a menyasszony, immáron újdonsült feleségként, társasági meghívásoknak eleget tevő első körútján az esküvőn viselt ruháját ölti magára. Mivel ez volt az első alkalom, hogy nászútját követően társaságba volt hivatalos, legfőbb ideje volt, hogy ennek a szokásnak eleget tegyen. Nem ártott emlékeztetni az embereket, hogy habár most már hercegné volt, attól még újdonsült feleségnek számít. A ruha felvétele emlékezetébe idézte mindazt a káoszt és dicsőséget, amely esküvője napját övezte. Habár Cora hozzászokott már ahhoz, hogy az újságok írnak róla, a tömeg, amely a Cash-palotától egészen a belvárosban található Trinity templomig kísérte, még őt is meglepte. Az a rengeteg ember úgy kiáltozta a nevét, mintha személyesen ismernék őt. Apja fejét rázva jegyezte meg: – Akár egy királyi esküvő. Corát azonban aggasztotta, mit gondol majd Ivo. Szinte hallotta fülében csengeni anyja szavait: – Emberek egész tömege várta, hogy egyetlen pillantást vethessen a menyasszonyra, nem csoda, hogy Cora nem szeretett volna csendes, vidéki esküvőt. Mindez ennek ellenére is meglepő volt: az emberek csak azért jöttek, hogy őt láthassák, de nem feltétlenül mint a leendő hercegnét, hanem mint Cora Casht, a nagy Golden Miller unokáját, minden valószínűség szerint a leggazdagabb lányt a világon. Az apja megfogta lánya kezét, majd így szólt: – Ez már valami, Cora. A mi esküvőnk anyáddal ennek a nyomába sem ért. Nézd csak azokat a sikoltozó nőket. Hát nincs családjuk, akiknek gondját viselhetnék? Remélem, Wareham tisztában van vele, hogy egy amerikai hercegnőt vesz feleségül. Cora a gondolatra elmosolyodott, de még ekkor is csak Ivo szörnyülködő arckifejezését látta maga előtt, amint a kikötő várótermében, a fotósok kameráinak kereszttüzében magához öleli. Tudta, hogy a tömeg őt köszöntő moraja odabenn, a templomban is hallatszott. A gondolat, hogy Ivo a hangzavartól összerezzen, majdnem tönkretette a pillanatot; de akkor meglátta az apró termetű lányt a kalapszalonból, amint egy rendőr vállán ücsörögve fütyörészik és integet, arra emlékeztetve őt, mennyit is ér valójában – a lány lelkesedése DAISY GOODWIN


felbátorította. Ezek az emberek miatta jöttek ide, miért kellene hát, hogy bűntudata legyen? Miközben a padsorok közt sétált, fátylán keresztül nem látott mást, csak Ivo tarkóját. Első találkozásukra gondolt, és arra, amikor ugyancsak a férfi nyakát látta. Szerette volna, ha a férfi megfordul és ránéz, de ő csak állt ott, maga elé meredve. Eszébe jutott, a pillanat a lulworthi galériában, amikor a férfi ugyan észrevette őt, de úgy tett, mintha nem látta volna meg. Végül a férfi mellé ért, és az arcába nézhetett. Arckifejezése szigorú volt, feszültségről árulkodott, és Cora egy pillanatra eltöprengett, hogy ez az egész nem több-e szörnyű tévedésnél. Apja megfogta a kezét, és Ivo kezébe helyezte – megérezte a férfi kezének szorítását. A férfi érintése, most is, mint mindig, meggyőzte. Nem kellett mást tennie, csak szorosan tartania. A vacsorát jelző gong megszólalt. Cora a gyöngyökért nyújtotta a kezét. Bertha a míderéből húzta elő őket, ahol addig melengette, míg egytől egyig ragyogóan nem fénylettek. Ezt a trükköt a kétszeres hercegné komornájától tanulta, aki elámult Bertha tudatlanságán. „A hölgyek állandóan fáznak esti öltözetükben, ezért a gyöngyöket mindig fel kell melegíteni – ha a hideg gyöngyök a hideg bőrhöz érnek, libabőrösek lesznek.” Bertha úrnője hosszú, fehér nyaka köré csatolta a gyöngysort. A gyöngyök sötét, szivárványos ragyogása csillogóvá tette bőrét. Cora még a hercegtől kapta ajándékba a láncot velencei nászútjukon, és azóta minden este viselte a nyakéket. Cora kezét a nyakához emelte. Imádta, ahogy a sima gyöngyök a bőréhez simultak. Tudta, hogy a fehér gyöngy jobban illene a ruhájához, de tetszett neki a fehér és a fekete keltette kontraszt, ettől kissé kihívónak és szemérmetlennek érezte magát. Valahányszor feltette a nyakéket, eszébe jutott az alkalom, amikor először viselte: ott, a Palazzo Mocenigóban, a baldachinos ágyuk takarója alatt a nyakláncot leszámítva teljesen meztelen volt. A nászútjuk negyedik hetét töltötték, és már három napja Velencében tartózkodtak. Corának fogalma sem volt róla, mit várjon a házasélettől, Ivo hevesebb öleléseiből gyanított valamit a dolgok fizikai vonatkozását illetően, de fogalma sem volt róla, hogy valamikori önmagára nézve mindez ilyen megsemmisítő hatással lehet. Az első együtt töltött éjszakájuk után, amikor a férfi felkelt mellőle az ágyból, egymáshoz préselődő testük elszakadását fájdalomként élte meg, úgy érezte, mintha tulajdon bőrétől szabadítanák meg. Ez az érzés minden nap és éjszaka elteltével egyre csak erősödött; csak akkor érezte magát biztonságban, ha a férfi karjába fészkelhette magát, és a férfi bőre az övéhez simult. Még soha az életben nem volt ennyire ura érzékeinek; minden reggel a férfi bőrének édeskés, erőteljes illatára ébredt, és ez boldoggá tette. Amikor vele volt, nem tudta megállni, hogy meg ne érintse, amikor pedig a férfi magára hagyta, saját magát ölelte, hogy a férfitestből hátrahagyott melegséget minél tovább megőrizhesse. Aznap reggel Velencében a férfinak reggeli után nyoma veszett. Az idő meglehetősen fülledt volt, így Cora időtöltésként céltalanul kószált a palazzóban. Próbálta az időt útikönyve olvasgatásával múlatni, de a férfi távollétében semmire sem tudott összpontosítani. Férje ebédre sem jött vissza, így mire eljött a szieszta ideje, Cora a türelmetlenségtől szinte az eszét vesztette. Meztelenre vetkőzött, a hűvös, fehér vászontakarónál nem talált jobb ellenszert a testét elöntő izzadság elűzésére. A takarók azonban meggyűrődtek és a teste melegétől át is forrósodtak valamelyest, így ledobta őket magáról, és végül ott feküdt pucéran; a meleg levegő bőrét simogatta, és az asszony a nyitott ablakon át a Canal Grandé felől beszűrődő neszek hangját hallgatta. Valószínűleg elnyomhatta az álom, mert a következő dolog, amire emlékezett, Ivo keblét simogató keze volt. Kinyújtotta karját, hogy magához húzza a férfit, de ő türelemre intette. – Várj, kedvesem, szeretném, ha valamit feltennél nekem. – Azzal egy kopottnak látszó bőrdobozkát húzott elő a zsebéből. – Nyisd ki!

DAISY GOODWIN


Cora a férfihoz hajolt, és felpattintotta a dobozka fedelét. Gyöngyök rejtőztek benne, egyenként legalább akkorák, mint egy fürjtojás, színük pedig az éjszaka megannyi árnyalatában, a bronzostól egészen az éjkékig pompázott. A lány kikapta őket a dobozból, és a nyakához tartotta őket, ahova teljes súlyukkal, de a csábítás ígéretével kecsegtetve simultak, ahogy akkor és most is. Felemelt karjával a kapcsok után kutakodott, titkon arra számítva, hogy Ivo segít majd neki, de a férfi inkább csak nézte, amint az aranykampót a rugós kapocsba igyekezett akasztani. Kissé hátrébb hajolt a lánytól, hogy zavartalanul gyönyörködhessen ajándékában. – A fekete gyöngy olyan ritka, hogy egy gyöngysornyira való összegyűjtéséhez sokszor egy egész örökkévalóságig is várni kell. Ennél hozzád illőbb ajándékot el sem tudnék képzelni. – Kinyújtotta kezét, ujjait végigfuttatta a gyöngyökön, majd ajkát a lány ajkára szorította. Később, a lány fülébe súgta: – Szerettem volna, ha a tiéd lehet, csak a tiéd. A lány megcsókolta őt, majd a férfi kezét a nyakához húzta. – Érzed, hogy felmelegedtek? Valahányszor felveszem majd, erre fogok gondolni.

Cora érezte, amint annak az emlékezetes délutánnak a melege egész testét elárasztja. A nászút után nehezére esett visszajönnie Angliába, és nemcsak azért, mert már rangja volt, és egy hatalmas házat kellett vezetnie, hanem azért is, mert tudta: Ivo soha többé nem lesz egész nap és egész éjjel csak az övé. Lulworthben nyolcvanegy szolgálót foglalkoztattak, és annak ellenére, hogy még egyetlenegyszer sem fogadtak vendégeket, úgy tűnt, mintha sosem lennének egyedül. Soha többé nem volt már olyan biztos Ivóban, mint akkor volt, amikor apja jachtján körbehajókázták a Földközi-tengert. Akkor mindketten felszabadultan és kötöttségek nélkül viselkedtek, kizárólag az időjárás korlátozta őket. A vacsorák, amelyeket alkalmanként nagykövetek, illetve jelentéktelenebb hercegek társaságában költöttek el, remek hangulatban teltek; az alkalomhoz illőn felöltöztek, vidáman nevetgéltek, és cinkos pillantásokat váltva várták, hogy véget érjen az este, és ők ismét egymás társaságát élvezhessék, kettesben. Mostanság azonban, amikor Cora reménykedve pillantott fel, és tekintete Ivóét kereste, nem lehetett biztos benne, hogy a férfi is az ő pillantását keresi. Már csak éjszaka tudott bízni a férfiban. Kisebb sokkhatásként érte, hogy itt Conyersben külön hálószobát kaptak. Nyilvánvaló rémületén Ivo csak nevetett. – Drágám, sosem fognak igazi hercegnének tekinteni, ha az emberek azt hiszik, hogy az ágyadat a férjeddel akarod megosztani. Cora megígértette a férfival, hogy az éjszakákat vele tölti. – De hajnalhasadtával távoznom kell, különben a szolgák pletykálni kezdenek. Cora duzzogott ugyan, de Ivo tréfálkozással jobb kedvre derítette. Most is éppen a férfit várta, hogy a földszintre kísérje. Vajon hol lehet? Talán neki kellene őt megkeresnie, a szobája biztosan ugyanazon a folyosón van. De Conyers valóságos labirintus volt, a végén még eltévedne. Hirtelen az a vers jutott az eszébe, amelyben a menyasszony egy ládába bújt, és sosem került elő, illetve csak sokkal később, amikor egy fátylas csontvázra bukkantak. Nem mintha a kétszeres hercegné összetörné magát a keresésben. Bár az anyósa látszólag mindig kedvesen viselkedett, Cora nem hagyta, hogy a látszat megtévessze. Tudta, hogy Fanny minden tőle telhetőt megtett, hogy a felszínen a kedvében járjon – ez az ő szemében azonban felettébb silány próbálkozásnak tetszett. Fanny számára az ideális meny olyan, általa választott leányzó lett volna, aki jó családból származik, csinos, de nem szemkápráztatóan szép, gazdag, de nem mérhetetlenül vagyonos, öltözködés terén kissé lompos, és főleg aki mindenben aláveti magát anyósa akaratának. Ezzel szemben, itt volt neki Cora, aki nemcsak hogy amerikai volt, de remek ízléssel DAISY GOODWIN


választotta meg ruháit, szemtelenül gazdag volt, és az engedelmesség terén szerfelett szeszélyesnek mutatkozott. Cora gyanította, hogy a conyersi főúri összejövetel a kétszeres hercegné ötlete volt, hogy emlékeztesse menyét, milyen sok mindent kell még tanulnia. Cora kinyitotta a szobája ajtaját, és végignézett a folyosón. Az ajtó sárgaréz fogantyújára akasztva egy kártya fityegett, rajta a „Wareham hercegnéje” felirattal. Cora ostoba képet vágva bámult a kártyára. Továbbra is nehezére esett azonosítania magát ezzel a magasztos megszólítással. Ha az ő nevét kifüggesztették a szobája ajtajára, minden bizonnyal nem lesz nehéz megtalálni Ivóét sem. Végigment a folyosón, amely egy angol házhoz képest kellemesen melegnek tűnt. Az ajtón keresztül, amelyen a „Lady Beauchamp” névtábla díszelgett, tompa hangfoszlányok, majd harsogó kacagás hallatszott. Cora tovább folytatta keresőútját. A férfi szobájára a folyosó legvégén bukkant rá (Fanny hercegné ezzel a megfontolással akár külön épületszárnyban is elszállásolhatta volna őket). Névtábláján ugyanazzal a szarkalábas kézírással virított a „Wareham hercege” felirat. Elfordította az ajtónyitó gombot. – Ivo, drágám, odabenn vagy? Kérlek, jöjj, és vess véget a szenvedéseimnek. Ha még egy perccel tovább kell várnom, és a meghajlást gyakorolnom, hát sóbálvánnyá válok. Ivo? A szoba azonban üres volt. Ivo nyilvánvalóan felöltözött már, mivel a gallértartója üresen állt a fésülködőasztalon. Cora észrevette, hogy Ivo a Beauchampéktól ajándékba kapott utazó neszesszerét hozta magával; módfelett bosszantotta, amiért Ivo ezt használta. Emlékezett még a fekete gyöngyből készült kézelőgombokra, amelyek szintén a fiókban voltak. Kihúzta a fiókot, amelyben korábban rájuk talált, de az üresen tátongott. Cora férje hiányában hirtelen szörnyen lehangoltnak érezte magát. A komódon egy ing hevert, amit valószínűleg a herceg akkor vethetett le, amikor esti öltözetét felvette. Felkapta, és arcát beletemetve az ismerős illattól megnyugvásra lelt. – Drágám, mi a csudát művelsz itt? – A férfi az ajtóban állt, és nevetve nézett rá. – Hiányoztál! – válaszolta Cora kihívó tekintettel. A férfi odalépett hozzá, és homlokon csókolta. Cora arcát a férjééhez szorította. – Miért nem jöttél értem? Annyira eluntam magam, hogy inkább a keresésedre indultam. – Ó, Colonel Ferrers, a herceg kamarása tartóztatott fel, és néhány felettébb unalmas, protokollt érintő kérdéssel fárasztott. Fel nem tudom fogni, miért fektet Bertie ekkora hangsúlyt az efféle problémákra. Mivel azonban ő is itt van, az ő szabályai szerint kell viselkednünk. Ami azt jelenti, hogy te vagy, drága kis vadócom, a rangidős hercegné, és éppen ezért a herceggel vonulsz le a vacsorához. – De az édesanyád nálam sokkal rátermettebb erre a feladatra. Nem volna tanácsos megnyirbálnom az előjogait. – Ó, kétségkívül sokkal rátermettebb, de sajnos a Buckinghamek csak a tizennyolcadik század szülöttei, míg a Warehamek egészen I. Jakab koráig vezethetik vissza a családfájukat, vagyis te hetedik vagy a rangsorban, szegény drága anyám pedig csak a tizenkettedik. Ferrers ellenőrizte Debrett leírásában, úgyhogy ehhez kétség sem férhet. A lista pontosan meghatározza mindannyiunk helyét; a szabály az szabály. Az egyetlen személy, akinek joga van az előjogokkal játszani, az maga a herceg, és feltételezésem szerint mama pontosan erre számít. – Ó, édes istenem. Nos, a legjobb lesz, ha adsz nekem egy szerencsecsókot, mert úgy érzem magam, mint aki csatába készül. – Igen, Cora, valóban oda tartasz.

A kétszeres hercegné a kínai szalonban tartózkodott. Conyers az 1760-as évek folyamán épült, amikor a kínai kultúra iránti érdeklődés betetőzéseként a kínai motívumok előszeretettel köszöntek vissza az enteriőrök kialakításakor. Ez a nyolcszögzáródású, DAISY GOODWIN


lakkozott bútorokkal berendezett és kézzel festett, selyemtapétával bevont falú szoba a maga nemében olyan egyedülálló volt, hogy még soha nem újították fel. Minden egyes részlet – a hamis bambuszablakok aranyozott rácsozása, a sárkányfejet mintázó gyertyatartók, a nyolcszögletű selyemszőnyeget díszítő pagodamotívumok – tökéletesen kivehető volt. Még Cora is, aki teljesen természetesnek tartotta az efféle pompát, el volt ragadtatva a látványtól. Minden falon más-más, a császári udvar életét felelevenítő jelenet kelt életre. Fanny hercegné az előtt a fal előtt álldogált, amely a trón körül tolongó, elegánsan öltözött udvaroncok egy csoportját ábrázolta. A férje, Buckingham, tőle kissé hátrébb, ugrásra készen várakozott, hogyha úgy adódik, felesége minden szeszélyének eleget tehessen. – Cora, drágám, milyen üdének látszol. Csak nem átalakíttattad a menyasszonyi ruhád? Milyen lenyűgöző! Ivo barátai közül csak olyan kevesen vehettek részt az esküvőn. Biztos vagyok benne, hogy örömükre szolgál, ha láthatják, milyen ragyogó menyasszony voltál. A hercegné szavai barátságosan csengtek, Cora számára mégis nyilvánvaló volt, hogy menyasszonyi ruha viselése nem nyerte el az asszony tetszését. Átöltözni azonban már nem volt idő. A kétszeres hercegné bemutatta menyét az egybegyűlt vendégeknek. Minden vendéget fél nyolcra hívtak, ugyanis a walesi herceg érkezése pontban háromnegyed nyolcra volt várható. Annál nagyobb illetlenséget előkelő társasági körökben pedig elképzelni sem lehetett, minthogy valaki a herceget követően érkezzen. – Lord és Lady Bessborough, engedjék meg, hogy bemutassam a menyem, Wareham hercegnéjét. Colonel Ferrers, a menyem, Wareham hercegnéje, Ernest Cassel… Sir Odo és Lady Beauchamp, ismerkedjenek meg a menyemmel, Wareham herceg… – Ó, nekünk már volt szerencsénk megismerkedni a hercegnével – jegyezte meg Sir Odo, fehér nyakkendője fölött rózsásan ragyogó arccal, rosszindulattól csillogó, világoskék szemekkel –, amikor még mindenki csak Miss Cashként emlegette. A Myddletonon vadásztunk, aznap, amikor méltóságodnak az a balesete volt. Ha úgy vesszük, szerepünk volt az önök megismerkedésében. Odo kuncogott egy sort, Cora pedig tekintetével Ivót kereste, aki éppen Ferrers kamarással beszélgetett a szoba túlsó végében. Charlotte Beauchamphoz fordult, aki összeszorított szájjal mosolygott rá, és alig észrevehető térdhajlítással üdvözölte. – Méltóságos asszony – suttogta alig hallhatóan, sima, szőke fejét kissé meghajtva. Cora bólintott, és minden igyekezetével azon volt, hogy viszonozza a nő mosolyát. Anélkül, hogy tudatában lett volna, mit csinál, kezét, saját maga megnyugtatására a nyaka körül ragyogó gyöngysorra helyezte. Odo ezt észrevette. – Milyen bámulatos nyakék, Cora hercegné! Az ember ritkán találkozik ilyen színű és méretű gyöngyökkel. Elképesztő, milyen lenyűgöző a kontraszt a ruha színével. – A nászutunkon kaptam még Ivótól, Velencében. – Mintha neked is lett volna egy ilyen színű gyöngyökből álló nyakéked, Charlotte, amit a nénikédtől kaptál ajándékba, nem? Neked és Cora hercegnének ezentúl oda kell figyelnetek, nehogy egy időben viseljétek e fekete gyöngyöket, különben még azt fogják hinni, hogy mindketten valamiféle titkos társasághoz tartoztok. Odót felettébb mulattatta saját szellemessége. Charlotte azonban nem ment lépre. – Az én nyakékem ennél sokkal szerényebb, Odo. Különben meg szétszakadt, így nem áll fenn a veszély, hogy egyszerre viselhetnénk. Odo nem válaszolt. Cora megütközött a házaspár érezhetően feszült viszonya láttán. A beszélgetés morajlása hirtelen alábbhagyott, és a vendégek suttogása száraz avart felkorbácsoló szél módjára söpört végig a termen. Cora megfordult, és észrevette a walesi herceget, aki az ajtónyílásban ácsorgott. A férfi középmagas volt, de még esti öltözetének kifogástalan szabása sem tudta elrejteni hatalmas pocakját; most már értette, miért becéztek a herceget Pici Pocaknak. A róla készült fényképek alapján fiatalabbnak képzelte őt, és a képek nem igazán adták vissza arca pirospozsgás ragyogását és a világoskék szemeiből áradó

DAISY GOODWIN


ridegséget sem. Cora érzékelte, amint a suttogás alábbhagyott a közelében, majd amikor elkapta anyósa megbotránkozást tükröző tekintetét, arra is rájött, hogy a szobában mindenki arra vár, hogy térdhajlítással üdvözölje őfelségét. A térdei azonban nem engedelmeskedtek. Csak amikor Charlotte Beauchamp arcán meglátta a tovatűnő mosolyt, tört meg az átok; térdei végül megadták magukat, és ő a tőle telhető legkecsesebb módon hajolt meg. – Fenség, engedelmével bemutatom Wareham hercegnéjét. Fanny hercegné menye jóváhagyása híján egy pillanatra tétovázni látszott. Cora magán érezte a félig lehunyt szemek mögött rejlő szakavatott tekintetet, amellyel a herceg éppen tetőtől talpig végigmérte őt. – Úgy vélem, a fia rendkívül bölcsen választott, Fanny. Jómagam mindig is kedveltem az amerikaiakat. – A hercegnek szokása volt franciásan pörgetni az r betűket. Cora nem igazán tudta, hogy felemelkedhet-e már a meghajlásból, vagy egészen addig kell ebben a pozícióban maradnia, amíg a herceg alaposan szemre nem vételezi. Úgy döntött, felegyenesedik. Így azonban nagyjából négy-öt centiméterrel a herceg fölé magasodott. Ő Corára mosolygott, és megvillantak sárgásan elszíneződött fogai. – Kedves emlékeim vannak a hazájáról. Tudja, láttam Blondint átsétálni a Niagara-vízesés felett. A szívem egész idő alatt a torkomban dobogott. Ahogy a képek felidéződtek emlékezetében, a herceg elismerőn bólintott. Bár Corának fogalma sem volt róla, ki az a Blondin, viszonozta a herceg mosolyát. A megérzése azt súgta, hogy a herceg az ötvenes évei vége felé járhat; ha Blondin ifjúkora elismert személyisége volt, akkor jobban teszi, ha nem emlékezteti a herceget a korára. – Nos, felség, önnek legalább van szerencséje ismerni az említett amerikait. Én még a Niagara-vízesésnél sem jártam. – Ez megbocsáthatatlan vétek! Amint hazájába visszatér, feltétlenül pótolnia kell e mulasztást! – Ezt tekintsem királyi parancsnak, uram? – kérdezett vissza Cora olyan hetyke éllel, amit még megengedhetőnek vélt. A herceg nevetésben tört ki, és a kétszeres hercegnéhez fordult. – Remélem, a vacsoránál a menye mellett ülhetek, társasága ugyanis felettébb szórakoztat. A kétszeres hercegné mosolyogva bólintott, és szemének egyetlen rosszalló villanásával sem adta a herceg tudtára, hogy ezzel épp gondosan eltervezett ültetési rendjét teszi tönkre. A herceg odébb lépett, Cora pedig Ivo leheletének csiklandozását érezte tarkóján. – Felkeltetted a herceg érdeklődését. Anyámat minden bizonnyal lenyűgözted. – De te hol voltál ezalatt, Ivo? Nem szabadott volna teljesen magamra hagynod – mondta Cora szemrehányón. Szíve még mindig hevesen kalapált a herceggel történt találkozástól. – Ugyan már, Cora, nincs mitől tartanod, különben meg a herceg szereti magának kisajátítani a csinos embereket. – Közel hajolt hozzá, és a fülébe suttogott. – De vigyázz, mert rajtad tartom a szemem! Cora elpirult, és zavarában lesütötte a szemét. Amikor újra fel mert nézni, Charlotte Beauchamp rá meredő tekintete nézett vele farkasszemet. – Ivo, miért bámul rám Charlotte Beauchamp olyan átható tekintettel? Ivo a válaszadással habozni látszott, de megragadta felesége kezét, és megcsókolta. – Cora, szerelmem, mostanra már megszokhattad, hogy kíváncsi tekintetek szegeződnek rád. Szegény öreg Charlotte-ot bizonyára bosszantja, hogy többé már nem ő az ügyeletes szépség. Ne is törődj vele! Ivo hangja közönyösnek tetszett, Corát azonban olyan furcsa, aggasztó érzés kerítette hatalmába, amit nem tudott volna néven nevezni. Észrevette, hogy a férfi egyáltalán nem néz Charlotte-ra, csak egyfolytában őt nézi.

DAISY GOODWIN


Corának nem volt ideje, hogy vacsora közben férje zavarba ejtő megjegyzésén tépelődjön. Teljesen lekötötte a herceg szórakoztatása, akinek megvolt az a nyugtalanító szokása, hogy ha belefáradt egy témába, máris újabbra váltott. Cora éppen a Lulworthben tervezett átalakítások taglalásának közepén tartott, amikor őfelsége szeme villant egyet, majd mondandóját egy, az ő hazájában érvényes, vadászatra vonatkozó kérdéssel szakította félbe. Amikor a herceg a hal felszolgálásakor a másik oldalán helyet foglaló kétszeres hercegnéhez fordult, Cora tekintete végigsiklott az asztaltársaságon; láthatta, hogy Ivo Charlotte Beauchamp mellett ül. Ők azonban nem egymással, hanem a másik oldalukon ülő emberekkel beszélgettek. Cora szerette volna látni, hogyan beszélnek egymással, de a fajdkakas felszolgálásával a herceg ismét felé fordult. – Már nagyon várom, hogy ismét Lulworthbe látogathassak. Arrafelé mindig nagyon jó a zsákmány. Mihelyt sikerült a házat kedve szerint átalakítania, számíthat a jövetelünkre. Biztos vagyok benne, hogy a herrrcegnő kedvelni fogja. Cora még emlékezett rá, mit mondott neki korábban Ivo a vasútállomás épületéről, és arról, hogy az majdnem csődbe vitte az apját. Kíváncsi lett volna rá, vajon Ivo mennyire lenne elragadtatva az ötlettől, hogy a hercegi párt szórakoztassa. – Magam is nagyon várom, hogy felségeteket Lulworthben vendégül láthassam, bár amerikai lévén amondó vagyok, nem ildomos addig senkit fogadnom, amíg nem rendeztünk be néhány, minden kényelmet kielégítő fürdőszobát. A herceg hahotában tört ki. – Hallja ezt, Fanny? Az új hercegné nem találja Lulwortht elég higiénikusnak. A kétszeres hercegné kényszeredett mosolyt villantott őfelségére. – Azért mi egészen jól megvoltunk, nemde, uram? Lehet, hogy túlságosan földhözragadt vagyok, de nem tehetek róla, és azt gondolom, hogy az életben a forró víznél komolyabb problémák is vannak. Mivel azonban Cora kényelemben nőtt fel, nem csoda, hogy Lulwortht szeretné a maga ízlésének megfelelően formálni. Csak abban reménykedem, hogy a hely szellemét sikerül valamelyest megőrizni. A háznak sajátos légköre van. – A hercegné hangja hirtelen minden átmenet nélkül izgatottá vált. – Bár jól érzem magam Conyersben is, Lulworth romantikus hangulata, a reggelente ködbe vesző erdők és a Maltravers szellemek nagyon hiányzik. Az a szegény Lady Eleanor, meg az ő összetört szíve. Hajlamos vagyok azt hinni, hogy Lulworthben van valami ízig-vérig angol. Olyan ez, mintha Anglia lelkének egy aprócska darabja fagyott volna ott be az idők végezetéig. A herceg egyik szemöldökét a magasba emelve Corához hajolt. – A kérdés tehát az, Lulworth lelke megfér-e a forró vízzel. Cora egy percig sem késlekedett a válasszal. Belefáradt már Fanny hercegné lekezelő megjegyzéseibe. – Határozottan állíthatom, felség, hogy igen. Nálunk odahaza vannak házak, amelyeknek múltjuk és fürdőszobájuk is van. Sőt, szellemeink is vannak. – Azzal, legkönnyedebb mosolyával meredt a hercegre és anyósára. A herceg elismerő pillantással méltatta. Az amerikai lány tehát nem ijed meg a saját árnyékától. – Nos, megtalálta hát, Fanny! Íme, az Újvilág szószólója! – mondta, kaján pillantást lövellve a kétszeres hercegné felé, csakhogy egyértelművé tegye, menye minden szempontból felülmúlja az asszonyt. Majd hirtelen, mintha csak belefáradt volna a két nő rivalizálásába, amelyet tulajdonképpen maga szított, ujjaival dobolni kezdett az asztalon. A kétszeres hercegnét ez annyira megrémisztette, hogy késedelem nélkül témát váltott, és a vacsorát követő bridzsparti négyeseinek lehetséges összetételét kezdte taglalni. Cora előrehajolt, reménykedve, hogy talán megpillanthatja Ivót. A férfi még most is Lady Bessborough-val társalgott, holott az illem azt diktálta, hogy Charlotte-tal beszélgessen. Amint visszafordult tányérjához, észrevette, hogy Odo Beauchamp a feleségét bámulja. Nem DAISY GOODWIN


sokkal korábbi, rosszindulatú szóváltásuk ellenére szemet szúrt Corának, hogy úgy néz Charlotte-ra, mint aki a gondolatát sem állhatja, ha felesége kikerül a látómezejéből. A vacsora valahogy nem akart véget érni. A herceg jó étvággyal látott neki mind a kilenc fogásnak, és azzal ugratta Corát, akinek szemmel láthatóan elment az étvágya, hogy nem adja meg a módját a vacsorának. Végre valahára a kétszeres hercegné jelt adott a hölgyeknek a visszavonulásra. Amikor a hölgyek követték őt a szalonba, Cora csodálkozva látta, hogy Charlotte mellette foglal helyet. – Akkor hát átesett a tűzkeresztségen? – kérdezte Charlotte barátságosan. Corától csak egy tétova mosolyra futotta. – Azt hiszem. Hihetetlenül hosszúra nyúlt ez a vacsora. – A herceg igazi ínyenc. Kilenc fogásnál kevesebb, és azt gondolhatná, az ember éheztetni szeretné. Rettegek a naptól, amikor úgy határoz, hogy elfogadja a meghívásunk. Mielőtt megérkezik, a vendégektől, a menütől és ültetési rendtől kezdve mindent, még a hálószoba helyek kiosztását is alaposan át kell gondolni és jóvá kell hagyatni. Ez még Fanny nénikémet is aggasztja. – Charlotte a kétszeres hercegnére pillantott, aki éppen Lady Bessborough-val kávézgatott. – Nem is tudtam, hogy a nénikéje. Akkor ön és Ivo unokatestvérek? – Cora kíváncsi lett. Ivo sosem említette, hogy rokoni kapcsolat fűzné Charlotte-hoz. – Nem, csak udvariasságból nevezem így. Anyám és Fanny néni lánykorukban barátnők voltak. Azután mindketten férjhez mentek. – Charlotte alig észrevehetően megrándította a vállát. – Fanny néni hozzáment egy herceghez, anyám pedig a hadsereg egyik tisztjéhez, aki még csecsemőkoromban meghalt. Kettejük barátsága azonban megmaradt. Amikor tizenhat éves koromban anyám is eltávozott, Fanny néném magához vett. Megígérte anyámnak, hogy gondoskodik a neveltetésemről. És az ígéretét be is tartotta. – Charlotte mosolya mintha az arcára fagyott volna. Cora próbálta elképzelni, milyen lehet család nélkül élni. – Elgondolni sem tudom, milyen érzés lehet árvának lenni. – Eszébe ötlött, anyja mi módon próbálta ellenőrzése alatt tartani életének minden percét, egészen az esküvője napjáig. Charlotte félszegen elmosolyodott. – Remélem, nem találja megbotránkoztatónak, ha azt mondom, hogy módfelett felszabadító. Cora megdöbbent, de eszébe jutottak a végtelennek tetsző délutánok Sans Souciban, és fejét biccentve reagált Charlotte felvetésére. – Azt hiszem, értem. Charlotte Cora karjára tette a kezét. – Csodás. Akkor remélem, barátok leszünk. Bár a kijelentésen Cora meglepődött, igyekezett bámulatát palástolni, így hercegnéi mivoltához leginkább méltónak tartott hangon felelt: – Magam is ezt remélem. Mielőtt Charlotte bármit is mondhatott volna, a férfiak érkeztére a szalonban nyugtalanság támadt. A vendégek a bridzsasztalok mellé ültek. A kétszeres hercegné szólította Charlotteot, aki bánatos búcsúpillantást követően elvegyült a kártyázók között. Cora megkönnyebbülve vette észre a felé közelítő Ivót. A férfi leült mellé, az imént még Charlotte által elfoglalt székre. Már épp belevágott volna, hogy beszélgetésük részleteibe avassa, amikor a férfi csendesen így szólt: – Egy perc, és az anyám meg fog kérni, hogy zongorázzak a vendégeknek. Amikor majd így tesz, szeretném, ha velem jönnél. Eljátsszuk nekik a Schubertet. Cora rosszallóan nézett a férfira. – De Ivo, az utóbbi időben nem is gyakoroltam. Képtelen volnék ennyi ember előtt játszani.

DAISY GOODWIN


A férfi rámosolygott. – Ne aggódj, a jelenlévők közül senki sem fogja észrevenni, ha véletlenül rossz billentyűt ütsz le. Csodásan fogunk játszani. Cora nyelt egyet, és próbálta viszonozni a férfi mosolyát. Ahogy azt Ivo előre megjósolta, egy pillanattal később a kétszeres hercegné mellettük termett. – Cora drágám, zavarna, ha megkérném Ivót, játsszon nekünk valamit? Ritka élvezet lenne mindannyiunk számára. – Azzal a fiához fordult. – Nem is emlékszem, mikor hallottalak utoljára játszani. – Valóban, anyám? Régen volt, az már igaz. – Ivo az anyjára bámult, aki lesütötte tekintetét. Ivo felállt, és kézen fogta Corát, ily módon nem volt más választása, minthogy kövesse őt. Cora látta, hogy anyósa szemében némi értetlenség tükröződik, amint fia őt a zongorához vezette; amikor együtt ültek le a zongorához, azt is észrevette, hogy a hercegné olyan hirtelenséggel kapta el fejét a látványtól, mint akibe villám csapott. Ivo kezét a billentyűk fölé emelte. Ünnepélyesen nézett Corára. – Készen állsz? Egy, kettő, három… Belemerültek Schubertbe. Cora játéka erőteljesebbnek hangzott, mint korábban bármikor. Miközben játszott, magán érezte a hercegné tekintetét. Ahogy játszottak, a szalon egyre inkább elcsendesedett, még a kártyások is félbehagyták a játszmát, hogy a muzsikát élvezzék. A lány által játszott dallam egymást követő moll akkordjai remekül kiegészítették a férfi által előadott, hárfaszerűen hullámzó szólamot; ha a lány játszotta ütem megtörne, a darab disszonáns, szigorú hangzást kelthetett volna, Ivo azonban remek partnernek bizonyult, aki a lány által megszólaltatott alapdallamhoz saját értelmezéssel átszőtt kíséretet szolgáltatott. Néhány taktussal a vége előtt Cora elfelejtkezett a szalonban tartózkodó többi emberről, és teljes egészében átadta magát a zenének. Érezte, amint Ivo lába az övéhez préselődik, és a fináléhoz érve minden egyes mozdulata tökéletes harmóniába kerül a férfiéval. Amikor az utolsó ütemhez értek, tudta, hogy rátaláltak a tökéletes ritmusra, és az utolsó akkordba szívétlelkét beleadta. A zene lassan elhalkult, ő pedig a férfinak dőlt. Ivo a fülébe suttogva azt mondta: – Ugye mondtam, hogy jól fog menni. Majd felállt, és mosolygó arccal fogadta a tapsvihart, amely a darab végén felharsant. A feleségéhez fordult, felemelte a kezét, és megcsókolta azt. A taps tovább erősödött. Cora érezte, hogy arcát pír önti el. Hallotta, amint a herceg így szól Ivóhoz: – Szóval új parrrtnert talált magának, Wareham. Emlékszem még azokra az időkre, amikor az édesanyjával játszott. De úgy vélem, újdonsült hercegnéje képes lesz lépést tartani önnel. – Ön rendkívül jó megfigyelő, uram – Ivo enyhén meghajolt. Fanny hercegné sebbel-lobbal közeledett feléjük. – Kedveseim, zenei élményekben gazdag nászutatok lehetett. – Corához fordult. – Remélem, Ivo nem kényszerített állandó gyakorlásra. Cora mosolygott, de nem szólt egy szót sem. Tisztában volt vele, hogy anyósa iszonyúan dühös, amiért nem ő áll a figyelem középpontjában. Ahogy Fanny odébb lépett, Cora elkapta a mozdulatlanul, karba font kézzel ücsörgő Charlotte Beauchamp tekintetét. Amint a herceg visszatért a kártyaasztal mellé, és Charlotte felemelkedett, hogy illendően köszönthesse őt, sima, fehér felkarján Cora négy piros foltot vélt felfedezni – ott, ahol körmei a bőrébe vájtak.

Aznap éjjel Cora azon nyomban elengedte Berthát, mihelyt a lány segített megszabadulni a ruhájától. Házasságkötését megelőzően mindent elmesélt volna az estéről komornájának, de Ivo félreérthetetlen módon adta az értésére, hogy nem tartja jó ötletnek, ha egy hercegné a szolgákkal pletykálkodik. Szintén szóvá tette Bertha alkalmasságával kapcsolatos aggályait, DAISY GOODWIN


vajon méltó-e a lány arra, hogy komornaként egy hercegnét szolgáljon, de mivel Bertha volt az egyetlen biztos pont az életében, ami kapcsot jelentett a múltjával, Cora nem tulajdonított különösebb jelentőséget a felvetésnek. Ivo kívánságát tiszteletben tartva azonban többé már nem avatta bizalmába komornáját. Ahogy ott ült, öltözőasztalának tükrébe nézve, és a haját fésülte, magányosnak érezte magát. Arra gondolt, levelet ír az anyjának. Mrs. Cash minden bizonnyal örülne, ha beszámolna a herceggel történt találkozásának legapróbb részletéről is. Kíváncsi lett volna rá, anyja mit gondolna, ha megírná valódi véleményét a hercegről, amit körülbelül úgy lehetett volna összefoglalni, hogy a herceg kövér és nyugtalanító, és hogy vacsora közben lábával számos alkalommal megtaposta az ő lábát. Kezét végigfuttatta a szék karfáján fekvő esküvői ruhájának sima szoknyáján; azt már soha többé nem veszi fel. Fáradt volt, ugyanakkor kellőképp izgatott is, hogy álom jöjjön a szemére. Kétségbeesetten vágyott Ivo társaságára. Bárcsak felkerekedhetne és megkereshetné őt. Az ágyon ült, és a haját csavargatta, és egyfolytában azt leste, nyílik-e az ajtó. Végre meghallotta odakinn a férfi lépteit. Kipirultnak tűnt, és mielőtt még Cora bármit mondhatott volna neki, csókot lehelt csupasz nyakára és vállára, majd amikor sietősen meglazította a hálóköntösét, a lányt magával ragadta a pillanat heve. Amikor a férfi készen állt, hogy a magáévá tegye, kiáltásába fájdalom és öröm keveréke vegyült, Cora folytatásra akarta őt ösztökélni, és a férfi felé nyomakodott. Legszívesebben az idők végezetéig így maradt volna vele, összeforrva – mintha csak ez lenne az egyetlen módja, hogy a sajátjának érezze. Amint együttlétük beteljesült, ő még mindig a férfi után sóvárgott. Egy kis ideig csak feküdt a sötétben, és férje lélegzését hallgatta; Ivo azután megmozdult, és a nevét suttogva magához húzta asszonyát. Ő hozzásimult, majd hamarosan a férfival együtt álomba merült. Reggel azonban ismét magányosan ébredt.

DAISY GOODWIN


Tizenhatodik fejezet Madonna és a Gyermek

Az év első igazán hideg napja volt, és a tengerhez vezető csapást kezdték befedni a lehulló levelek. Cora ezt a szakaszt kedvelte leginkább a lovas túrákon: az erdőn keresztül lefelé kanyargó, szűk ösvényt, ahol az aljnövényzet olyan sűrű, hogy alig pár méternyire látni, és a fele utat megtéve már hallatszik a tenger morajlása, és érezni, ahogy a földdel borított levelek rothadó szaga a sós tengeri levegő jellegzetesen csípős szagával keveredik. Kiért az erdőből, és ott állt az öbölre néző szirt peremén. Onnan nézve úgy tűnt, mintha egy hölgy húzózsinórral összefogott erszényét látná elterülve, határozott, ovális formát öltve, amely a sziklák közt meghúzódó hasadékon keresztül egyenesen a tengerbe nyílik. A Lulwortht egész héten át fehérségbe burkoló köd végre felszállt. A sziklákon túli tenger sötétkékben pompázott, az öböl sekély vize majdhogynem türkizszínben játszott. A nap sugarai a homokkő sziklákat aranyló fénybe vonták. A légmozgás alapján akár nyár is lehetett volna. A mezőkön birkák legelésztek, fehér kontúrjaik mintha csak az eget szórványosan beborító felhők tükörképei lettek volna. Corát lenyűgözte az öböl látványa, az itteni part olyan csodás volt Rhode Island sziklás kitüremkedéseivel és zúgó hullámverésével szemben. Zsebórájára nézett – tizenegy óra. El kellene indulnia visszafelé, Ivo ma este lehet, hogy visszajön, és meg akart róla győződni, hogy minden készen áll a fogadására. Egyhetes, Conyersben töltött tartózkodásuk után visszatértek Lulworthbe, de Ivót ezt követően majdnem mindjárt Írországba szólították ottani birtokainak ügyei. A bérlők sztrájkba fogtak, és Ivo nem akarta a dolgot teljes egészében az intézőjére bízni. Cora szerette volna elkísérni, de a térségben oly gyakori feniánus megmozdulások miatt Ivo ezt veszélyesnek tartotta. A hat hónappal ezelőtt márciusban kötött házasságuk óta ez az utolsó hét nap volt a leghosszabb időszak, amikor távol voltak egymástól. Ivo ugyan nagyon határozottan azt javasolta Corának, hogy erre az időre térjen vissza Conyersbe, ő mégis úgy döntött, inkább Lulworthben marad. Meg akarta ismerni a házat, hogy végre a sajátjának érezhesse. Amikor Ivo is ott volt, a házhoz fűződő ragaszkodása nem ébresztett kétséget Corában, nem volt titok, hogy a ház minden egyes zuga sokat jelent a férfi számára. Nászútjukról hazatérve Cora elfoglalhatta a hercegnét megillető lakosztályokat, amelyek egy sor faburkolattal ellátott, pazar, a ház déli szárnyában elhelyezett, tengerre néző szobát jelentettek. Lenyűgözőnek találta a szobák méretét, a beáramló fényt, valamint a pompás rálátást a tenger egy távolinak tűnő, dombok szegélyezte csücskére. Azonnal elhatározta, hogy a szobákat a maga ízlése szerint alakítja át, és új bútorokat rendelt; megszabadult a kétszeres hercegné által annyira kedvelt vörös bársonytól és gyöngyös rojtozástól, és azokat merész, madár- és gránátalma-motívumokkal átszőtt kárpitra cserélte. Az első éjszaka, miután a szobák elkészültek, Cora épp lefekvéshez készülődött, és Ivóra várt. A férfi igen későn, fél tizenkettő táján került elő, és amikor a szobába lépett, ahelyett, hogy átölelte volna, körbejárta a helyiséget, és akár a számára ismeretlen terepet feltérképező kutya tapogatta végig a függönyöket és a falakat. Végül kézen fogta Corát, és az ágyhoz vezette, de rendkívül nyugtalan és ideges lévén a hajnali órákra magára hagyta. Még az illata is valahogy más volt, általában meleg, édeskés szagú bőre ezúttal kesernyésnek hatott. Ez még vagy három éjszakán át folytatódott, miközben a nappal megfelelően viselkedő Ivo éjjelente csak helyét nem lelő hasonmása volt önmagának. Cora megpróbált beszélni vele a dologról, de a férfi minduntalan kitért a probléma tisztázása elől, így másnap éjjel ő ment a férfi szobájába, a DAISY GOODWIN


hercegi lakosztályba, és Ivo még azelőtt nekiesett, hogy ő becsukhatta volna maga mögött az ajtót. Világossá vált, hogy nincs az a mennyiségű új függöny, amely száműzni tudta volna anyja emlékét a szobákból. Ezek után Cora a hercegnének kijáró lakosztályt csak napközben, Ivo távollétében használta. A lány arcát a nap felé fordította, és lehunyta a szemét. Bár a délnyugati szélnek köszönhetően nem volt valami meleg, élvezte, ahogy a nap sugarainak kellemes melege áthatol lecsukott szemhéján. Ami a leginkább hiányzott neki, az a napsütés volt; odahaza ez teljesen természetesnek tűnt, itt azonban minden nap, amikor előbukkant, áldás volt. Kinyitotta a szemét, a tengerre meredt, és az öböl bejáratától nem sokkal messzebb a vízben fehéren cikázó valamire lett figyelmes. Megsarkantyúzta Lincolnt, majd a sziklafal mentén előre ügetett, hogy közelebbről szemügyre vehesse, amit látott. Ahogy közeledett, észrevette, hogy egy delfinraj fickándozik a vízben. Úgy öten lehettek, és tökéletes harmóniában szelték a hullámokat. Cora már korábban is látott egy-egy önállóan kalandozó példányt Newportban, de ez volt az első alkalom, hogy egy egész rajra való akadt az útjába, és egyszer csak azon kapta magát, hogy arcizmai már fájnak a szünet nélküli mosolygástól. Lincoln félúton hazafelé általában a fülét hegyezte, ő ilyenkor hagyta, hogy a ló könnyű vágtában tegye meg az utat hazáig. Ma azonban nem engedett a lónak, a gyeplőt szorosra fogta, és az állatot lassú léptekre kényszerítve baktattak fel a dombon. Lincoln tiltakozásul megállás nélkül horkantgatott, de Cora kérlelhetetlennek tetszett. Általában nem volt kifogása egy kis rázkódás ellen, de ma szeretett volna kicsit tovább álmodozni. Amint az istállók felé közeledett, egy lovászfiú szaladt elé, hogy Lincolnt elvezesse. – Jó reggelt, méltóságos asszony! – A lovász kezével a sapkájához nyúlt, így üdvözölte őt, majd a lóra szálláshoz használt felhágókőhöz vezette Lincolnt. – Gyönyörű napunk van! Az öbölben láttam néhány delfint. Gyakoriak errefelé? A lovász megvakarta a fejét. – Nos, én már közel tizenhét éve itt vagyok, de biza egyet sem láttam még, méltóságos asszony. – A lovász fogát csikorgatva nyújtotta kezét, hogy segédkezzen Corának a leszállásnál. – Úgy tartják, a delfin szerencsét hoz, és bár Lulworthszel az utóbbi időben mostohán bánt a sors, most mintha kezdenének a dolgok jóra fordulni. – A lovász elmosolyodott, majd letört szélű, barnás színű fogait kivillantva gazdasszonyát lopva tetőtől talpig végigmérte. Cora ugyan igyekezett, de nem nagyon tudta követni az igen erős dorseti tájszólással beszélő férfit, ahogy nem tudta elrejteni az arcát elborító pírt sem. Mire célozhatott? Honnan sejthette? Ő maga is csak pár nappal korábban kezdett gyanakodni. Senki más nem tudta, kivéve talán Bertha, de ő nem valószínű, hogy pletykálkodott volna a lovászoknak. Kesztyűjét és ostorát a földre dobta, majd méltóságteljes léptekkel indult meg a ház felé. Épp amikor a kertkapuhoz ért, jelent meg a komornyik, és ezüsttálcán egy táviratot nyújtott át. Cora azonnal felbontotta. – A herceg küldte, Bugler, azért hogy értesítsen, vacsorára itt lesz. Befejezték a munkálatokat a kápolnában? – Igen, méltóságos asszony. Úgy vélem, az urak csak arra várnak, hogy jóváhagyja a munkájukat. – Ön már látta? Gondolja, hogy a herceg elégedett lesz? Bugler táskás szemhéja alól pillantott a hercegnére. Harminc éve szolgált a háznál, közönséges inasként kezdte, majd komornyikhelyettessé lépett elő, immár tíz éve. Rengeteg teendője akadt: a családi ezüst számon tartása, a pince feltöltése, a cselédszárny lakóinak irányítása, rossz hírek közlése (ő vitte Fanny hercegnének az idősebb fia haláláról szóló hírt), de nem azért fizették, hogy véleményt formáljon. Az újdonsült amerikai hercegné ezt minden kérdés nélkül is tudhatta volna. – Nem tudnám megmondani, méltóságos asszony.

DAISY GOODWIN


– De ön látta a régit, gondolja, hogy ez felveszi vele a versenyt? – Méretre egyformának tűnnek, méltóságos asszony. Cora feladta. – Mondja meg, hogy átöltözöm, és máris megyek. Bugler rosszallva figyelte, amint az új hercegné rohanvást igyekszik felfelé a szobájáig vezető lépcsőn, és közben annyira megemeli lovaglóruhájának szegélyét, hogy lába szinte térdmagasságig kilátszik. Cora futott; elemi erővel tört rá a hányinger. Bárcsak elérne a szobájáig! De addig még vagy jó száz métert kellett megtennie. Ez azonban hosszú útnak bizonyult – a folyosó szőnyegén térdelve öklendezett. Azon imádkozott, hogy Bugler észre ne vegye. Hideg verítékben úszva ért végül szobájába, és azonnal csengetett Berthának. Mielőtt Bertha a hercegnéhez érhetett volna, Mabel, a szobalány, aki szemtanúja volt a jelenetnek, már fel is takarította a szőnyeget. Bertha egy kis parfümöt dörzsölt úrnője halántékára, segítette felvenni a délelőtti ruháját, a szakáccsal pedig egy kis üres pirítóst és gyenge teát küldetett a szobájába. A hercegné gyengélkedésének híre ment a cselédszárnyon, főleg rangsorban a második lakáj örömujjongásának köszönhetően, aki nagyjából májusra saccolta az örökös születését. Aloysius és Jerome, a herceg kutyái követték Corát a kápolnához vezető ösvényen. Nagyjából egy év telt el az óta, hogy először itt járt. Valahányszor belépett, elszégyellte magát az oltár felett virító, a falon éktelenkedő, világos, szögletes folt láttán. Még velencei tartózkodása idején írt a Duveen testvéreknek, azoknak a műkincskereskedőknek, akikkel anyja is üzletelt, hogy nyomára tudnának-e bukkanni a korábban ott lógó, Szent Cecíliát ábrázoló festménynek. Júliusban kapott egy levelet, ami arról számolt be, hogy az említett festményt a San Franciscó-i Cyrus étterem egyik vendége vásárolta meg, aki nem átallotta azt eladni. Cora nem adta fel, és megkérte az ügynököket, hogy keressenek egy másik Rubenst, ami illene a lulworthi kápolna oltár feletti falfülkéjébe. Két héttel később Duveen megírta, hogy ugyanennek a festőnek Madonna és a Gyermek című festményét kínálja eladásra egy elszegényedett ír gróf, és kérdezteti, hogy a hercegné szeretné-e megtekinteni. Cora azonnal elhatározta, hogy megveszi a festményt. Végül is egy Rubens az Rubens. Az ár ugyan magasabb volt, mint amire számított, de nem találta azt különösebben aggasztónak. Ráparancsolt a kutyákra, hogy maradjanak a kápolnába vezető lépcsőn. Neki azonban nem engedelmeskedtek úgy, mint Ivónak, így sietősen belépett a kápolnába, és becsukta maga mögött az ajtót, mielőtt a kutyák követhették volna. Először nem látott semmit, de a kupolába vágott ablakon át beszűrődő fénysugár egyenesen az oltárra esett, és megvilágította a festményt. A Madonna, aki narancsvörös köpenybe burkolózott, egyik karjával a csecsemő Jézust szorította magához, tekintetét pedig egy a másik, az asztalon nyugvó, díszes iniciálékkal ellátott könyvön pihentette. Halvány rózsaszínű rózsalugas vette őket körül, és a könyv, amelyet Mária nézegetett egy gyönyörű mintázatú perzsaszőnyegen hevert. Corát megindította a képből áradó gyengédség, ahogy a kis Jézus, szőkén és pucéran, akár egy kerub, fejét anyja biztonságot nyújtó keblén nyugtatta. Nem tudta nem észrevenni, hogy a Madonna haja éppen olyan gesztenyebarna árnyalatban ragyog, akár az övé. Egy hang a háta mögül így szólt: – Azt mondják, Rubens a saját feleségét és kisfiát állította modellként a képhez. A festmény hangulata minden bizonnyal ettől olyan meghitt. Amikor Cora megfordult, egy alacsony, sötéthajú, fehér galléros férfit látott maga előtt, aki mosolyogva szemlélte őt. – Ambrose Fox, szolgálatára, méltóságos asszony. Mr. Duveen kért meg, hogy személyesen hozzam el a képet, és győződjek meg róla, elégedett-e vele. Cora kinyújtotta a kezét, és egy pillanatnyi tétovázás után kezet rázott a férfival. – Mondja meg neki, hogy tökéletesen elégedett vagyok. Véleményem szerint pompásan illik a kápolnába, vagy ön nem így látja, Mr. Fox?

DAISY GOODWIN


– Kétségtelen, méltóságos asszony. Mintha mindig is itt függött volna. – Egészen megkönnyebbültem. Tudja, meglepetés lesz a hercegnek. Korábban egy másik Rubens lógott itt, de eladták, és pótolni szerettem volna. A másik Szent Cecíliát ábrázolta, de a Madonna és a Gyermek épp úgy megteszi, talán még jobban is illik a hely hangulatához. Érdekelne, látta-e a másik képet. Mert én soha, de ha ön igen, elmondhatná, mit gondol erről. Cora tisztában volt vele, hogy sokat beszél, ahhoz képest, hogy a férfi társadalmi állásáról nem tudott sokat – vajon olyasvalaki volt, akit meg szokás hívni ebédre, netán olyan, akit a házvezetőnőhöz kellene irányítani? A festmény azonban hihetetlenül felvillanyozta. Amikor rábólintott a kép megvételére, még fogalma sem volt róla, milyen jól választott. Bár nem sokat értett a gyerekekhez, de neki is feltűnt, hogy kétségkívül van valami abban, ahogy a kisgyermek keze birtoklón tapad anyja keblére – most először, hogy gyanakvása beigazolódni látszott, döbbent rá arra, minek is néz elébe. Az ő gyermeke is ilyen bizalommal lesz majd iránta, és teljesen kisajátítja őt magának? – A Szent Cecília sokak szerint Rubens egyik legcsodálatosabb alkotása, de egy ilyen méretű kápolnához talán túlságosan tiszteletet parancsoló volna. Úgy vélem, ez a mű a megfelelő léptékű, megkockáztatom, a hely szelleméhez sokkalta illőbb. Cora szigorú pillantást vetett a férfira. Netán sugallni akart valamit? Mr. Fox azonban rezzenéstelen arccal nézett rá vissza. A magabiztossága mély benyomást gyakorolt rá – esetleg meghívhatná ebédre. Elvégre is volt még jó néhány másik kép is, amit le kellett cserélni. A kutyák kinn vártak rá, és azonnal ugatni kezdtek, amint társaságában meglátták az idegent. – Ne féljen tőlük, Mr. Fox, ha látják, hogy velem van, rögvest lecsillapodnak. – Feltételezem, ezek itt a híres-neves lulworthi lurcherek, felismerem őket Van Dycknek az első herceget ábrázoló portréjáról. Pompás jószágok. A szavaiból sugárzó magabiztosság ellenére Cora figyelmét nem kerülte el, Mr. Fox mennyire ideges. Elzavarta a kutyákat, majd jelzett a férfinak, hogy visszakísérheti a házba.

Ivo meglepődött, amikor Cora azt javasolta, hogy vacsora után látogassanak el a kápolnába. – Ha tényleg ez szeretnéd, semmi akadálya, de nem lenne kedved inkább világosban menni? A kápolnában nincs gázvilágítás. – Ó, de vannak gyertyák, és attól hangulatosabb. – Cora már korábban megkérte Buglert, hogy gyújtsa meg a gyertyákat. Kapkodva vacsorázott, és alig bírta kivárni, hogy Ivo vacsorája utolsó falatját is elfogyassza. A férfi végre letette a szalvétát, erre Cora felállt. – Akkor mehetünk? A kápolnába? – Nem várhat, míg elszívok egy cigarettát? – Nem hinném, Ivo. Drágám, kérlek! Ivo hihetetlen lassúsággal emelkedett fel és indult meg az ajtó felé. Cora már majd megőrült a türelmetlenségtől. A férfiba karolt, és az ajtó felé ráncigálta. – Bennetek, amerikai lányokban egy fiú veszett el – mondta, és bár felesége hevességét látva nevethetnékje támadt, karját nyújtotta neki, és így sétáltak végig az ösvényen. Egész úton azzal ugratta, hogy született amerikai akarnok; ekkor a sarokhoz értek, és megpillantotta a belül kivilágított kápolnát. Cora érezte, amint a férfi keze megfeszül. – Valami baj van? – Nem, csak nem láttam már egy ideje a kápolnát éjszakai kivilágításban. Utoljára csak akkor, amikor Guyt felravataloztuk.

DAISY GOODWIN


Bármely másik este Cora iszonyodott volna meggondolatlanságától. Ma este azonban túlságosan lefoglalta küszöbön álló bejelentésének gondolata, semhogy férje hangulatára tudott volna figyelni. Amint a kápolna ajtajához értek, megállt. – Szeretnék neked mutatni valamit, de meglepetésnek szántam, úgyhogy, kérlek, hunyd le a szemed. – Talán maga a Szentatya van odabenn, vagy esetleg a Szent Grál? Igazán, Cora, még a végén katolikust faragunk belőled. – Pszt, hallgass, csak csukd be a szemed, és gyere velem. Ivo végül lehunyta a szemét, ő pedig a kápolnába vezette a férfit. A Madonna és a Gyermek csak úgy ragyogott a gyertyafényben. Cora áldotta az eszét, hogy rászánta magát a lépésre; majd ő felvirágoztatja Lulwortht. – Most már kinyithatod a szemed – azzal tekintetét a festményről Ivóra szegezte. A férfi kinyitotta a szemét, majd zavartan körbenézett, és amikor meglátta a Rubenst, hirtelen mozdulatlanná dermedt, Cora nem igazán értette arckifejezését. Arra várt, hogy a meglepetéstől és az örömtől a férfi feszültsége majd enyhül. Amikor azonban nem tett semmit, csak bámult maga elé, azt hitte, a férfi nincs vele tisztában, mit lát valójában. – Tudod, ez egy Rubens, mint az a korábbi. Ivo továbbra is hallgatott. Cora egyik kezét a férfi karjára tette, de ő meg se moccant. Csak a festményt bámulta, arca mindvégig rezzenéstelen maradt. Karizmai azonban megfeszültek a nő keze alatt. Cora egyik énje tudta, hogy jobb, ha hallgat, a másik énje viszont legszívesebben sikított volna. A képet meglepetésnek szánta, de a férfi nem a várakozásának megfelelően reagált. Miközben az egyik gyertya oldalán lecsorgó viaszt nézte, próbálta magát nyugalomra inteni. Végül, amikor már a gyertya árasztotta meleg lanyhult, és a lefolyt viasz megszilárdult, megszólalt. – Próbáltam visszaszerezni a másik Rubenst, azt, amelyik korábban itt lógott, a Szent Cecíliát ábrázolót, de a férfi, aki megvásárolta, amerikai… – És nem kellett neki a pénz? – Ivo hangja fakón csengett, amit mondott inkább hangzott kijelentésnek, semmint kérdésnek. Elképzelhető, hogy haragszik rá, amiért nem tudta visszavásárolni az eredeti képet? – Természetesen én nem láttam a Szent Cecíliáról készült képet, de Mr. Fox, aki a festményt Duveentől elhozta, igen, és véleménye szerint a Madonna jobban illik ebbe a környezetbe. – Pompás festmény. – Ivo hangja még mindig színtelen volt. – Rubens a feleségét és saját gyermekét festette meg a képben. Cora közelebb lépett a festményhez. Valahányszor szemügyre vette, mindig többet látott benne. A kép jobb alsó sarkában egy szőlővel, szilvával és barackkal teli gyümölcskosár állt. A szőlő egy részét már valaki megette. A Szűz jobb válla felett fák sorakoztak, mögöttük zölden ragyogó, hűvösnek tetsző táj sejlett fel. Narancsvörös köpenye alatt a Szűz sötét rózsaszínű ingujjat viselt. Cora azon morfondírozott, ha megszületik a gyermeke, neki lehet-e majd ilyen színösszeállítású öltözéke. – Nézd a gyermek kezét, Ivo! Nézd csak, milyen erősen kapaszkodik az anyjába. – Kezét a férfi felé nyújtotta, hogy így próbálja rávenni, jöjjön közelebb. De Ivo nem mozdult. – Ismerem a festményt. Cora megdöbbent. – Igazán? De ez hogy lehet? Duveen azt állította, korábban még sosem bocsátották áruba. – Nem, tényleg nem. – Akkor hogy… – Cora megtántorodott, amikor rájött, hol láthatta Ivo a képet.

DAISY GOODWIN


– Kétszáz éven át a Kinsale család tulajdonát képezte. Az ő kápolnájuk falát díszítette. – Ivo hangja kifejezéstelennek tetszett. – Nem sejtettem, hogy ismered a tulajdonosokat. – Corát most már a hideg rázta, de ennek ellenére sem tágított. – De számít ez, Ivo? Szükségük volt a pénzre. Jó árat fizettem érte, és most újra egy Rubens lóg az oltár felett. Ivo felemelte a karját. Egy pillanatig Cora azt hitte, hogy a férfi át akarja ölelni, de karjai aláhullottak, és a férfi megint csak mozdulatlanná dermedt. – Ivo, mi a baj? Csak azért csináltam, mert azt hittem, boldoggá tesz. Hiszen láttam mennyire bánkódtál a kép miatt. – Cora kétségbeesésében cipőjével a kőpadlót bökdöste. – Persze, hogy bánkódtam! De Cora, nem tehetsz mindent jóvá egy új kép vásárlásával. A lulworthi Rubens még a negyedik herceg idején került ide. Amikor a kápolnába léptem, mindig eszembe jutottak az őseim, akik ugyanezen festmény előtt térdeltek, és ugyanazon szavakat mormolták. A Szent Cecília most valahol Kaliforniában van, és nekünk, hála a hihetetlenül gazdag feleségemnek, van egy csodás, új Rubensünk. – Corára nézett, és megrázta a fejét. – Nem érted, miről beszélek, ugye? Miért is értenéd? Az aggályaimat minden bizonnyal nevetségesnek találod. – Egyáltalán nem tartom nevetségesnek őket, csak felfoghatatlanok számomra. Azt hittem, azért akarod a pénzem, hogy Lulworthre költhesd. – Kíváncsian meredt a férfira, próbált arckifejezéséből olvasni. – Nem, Cora, szükségem volt rá. Ez lényeges különbség, de látom, nem érted. Valóban nem értette. Azért vásárolta meg a képet, hogy megmutassa a férfinak, miként lehetne Lulwortht ismét felvirágoztatni, de ahelyett, hogy örömet okozott volna neki, megsértette. Hogyan tévedhetett ekkorát vele kapcsolatban? Ekkor döbbent rá, milyen keveset is tud valójában a férfiról, akihez hozzáment. A férfi végre mellé lépett, és tekintetét rá szegezte. Cora karját a férfi vállára tette, és kis idő elteltével karját a nő dereka köré fonva viszonozta felesége ölelését. – Ó, Cora, hajlandó vagy elhinni végre, hogy vannak dolgok, amelyeket nem lehet pénzért megvásárolni? A nő felnézett a férfi sötét arcába, és észrevette az orra és álla közti területet barázdáló halvány ráncokat, csakúgy, mint megrebbenő szemhéját. Megkönnyebbüléssel vette tudomásul, hogy bármi is váltotta ki a férfi komorságát, szertefoszlani látszott. Korábban egy pillanatra úgy érezte, mintha egy idegen társaságában állna. – Hát persze, hogy elhiszem. Szeretnél hallani egyről a sok közül? Most, hogy a beszélgetést ismét az általa választott mederbe terelte, elmosolyodott. A férfi figyelmesen nézte, majd tekintetével tetőtől talpig végigmérte. – Azt akarod mondani, hogy… – Igen, azt, nos, majdnem biztos vagyok benne. Ma reggel hánytam, és a fűzőm is egyre kényelmetlenebb. – Kezét még mindig karcsú derekára csúsztatta. Ivo hátrált egy lépést, mintha a hír fejbe kólintotta volna, majd kezét az egyik padra tette, hogy megtámaszkodjon, de elvétette a mozdulatot, és kibillent egyensúlyából. Cora zavartan nézte, mert felettébb furcsának tetszett Ivót ilyen esetlennek látni, de a férfi felegyenesedett, és arcára mosoly terült. – Boldog vagyok. Annyira nyomasztott már a gondolat, hogy lehet, hogy én leszek az utolsó a Maltraversek sorában. Látott már az orvos? – Még nem, először neked akartam elmondani, bár néhány szolga szerintem már rájött. – Ők mindig mindent előbb tudnak. Van róla fogalmad, mikorra várható… – Májusra. Nos, legalábbis, azt hiszem. De amíg nem vizsgált meg az orvos, nem lehetek biztos a dologban. – Én agyafúrt kedvesem! – Lehajtotta a fejét, és homlokon csókolta Corát.

DAISY GOODWIN


– Ugye, most már belátod, hogy jó okom volt rá, hogy megvegyem a Madonna és a Gyermeket – mondta kissé szemrehányón. Ivo látszólag esdeklőn emelte magasba a fejét. – Hát persze, hogy volt. Bármit is teszel, az tökéletesen ésszerű. Faragatlan voltam, Cora, de meg kell bocsátanod nekem. Mindösszesen arról van szó, hogy másképp látjuk a világot. A férfi karját felesége nyaka köré fonta, és magához vonta a nőt. Cora emlékezett még az első alkalomra, amikor itt, a kápolnában megcsókolták egymást. Akkor meglepte a férfi váratlan reakciója, csakúgy, mint a váratlan lánykérés és az oly határozott ölelés; de most vajon jobban ismeri? Fizikai értelemben talán igen; amikor csókolóztak, az egyfajta kommunikációnak tetszett, és nem felfedezésnek, de énjének egyik fele még mindig kiismerhetetlennek tűnt a számára. Erre azonban most inkább gondolni sem akart. Bárhogy is vélekedett a férfi a Rubens-képről, kétség sem férhetett hozzá, hogy örül az örökös hírének. Cora csak napok múltán engedte magának, hogy újból átgondolja a kápolnában történteket. Felidézte a férfi fagyos, rezzenéstelen arckifejezését, ahogy tekintetét kerülve folyton a képre meredt. Bár a helyzet később kissé enyhült, Cora figyelmét nem kerülte el, hogy a férfi a kápolnába lépve sosem néz egyenesen előre; amint belép, ujjait a szenteltvíztartóba mártja, majd lehajtott fejjel sétál az oltárhoz. Csak amikor áldozni járult az Úr asztalához, történt meg, hogy felemelt fejjel, tekintetet a képre szegezve haladt előre, mintha azt valamiféle, vállára nehezedő keresztként kellene cipelnie.

DAISY GOODWIN


Tizenhetedik fejezet Bridgewater House

A napok egyre csak rövidültek. Cora a lámpagyújtogató szokásos körútját nézte, amint a Cleveland Rowról indulva egészen a parkig jár, és hozzáteszi a maga részét az ajtónyílásokon és a behúzott függönyök mögül kiszüremkedő fényekhez a lassan leereszkedő homályban. Az asszony elfáradt a Lulworthből idáig tartó úton, de mihelyt a hintó megállt londoni házuk oldalszárnyának mészkőoszlopai előtt, azon nyomban jókedvre derült. Bridgewater House-t, a Barry tervezte homlokzattal, apjától kapta nászajándékba, noha természetesen anyja választotta, akit igencsak meglepett, hogy a hercegnek nincs állandó rezidenciája a városban. A ház hatalmas előcsarnokával és oszlopsoros galériájával Mrs. Cash véleménye szerint éppen meg felelő méretű volt. Teljesen helyénvalónak találta, hogy az épületet ugyanaz az ember építette, akire a Buckingham-palota átalakítási munkálatait bízták. A Maltraverseknek valamikor volt házuk a St. James's parkban, de a herceg nagyapja eladta azt. Cora gondolkodóba esett, tegyen-e kísérletet visszavásárlására, de a Rubens-kép kapcsán történtek tükrében nem akarta kockáztatni, hogy újból megsértse a férjét. Mindemellett a ház a hat, padlótól a mennyezetig érő ablakkal rendelkező, Green Parkra néző szalonjával tetszett neki. Észrevette, amint a ház előtt egy hintó áll meg, és egy libériás inas lép a bejárati ajtóhoz. Ki a csoda lehet az ilyenkor? – töprengett Cora. Remélte, hogy Sybil az. Akkor legalább beszélgethetnek a ruhákról. Ha Sybillel volt, megszűnt hercegné lenni, és ráért a ruhaujjak szélességének nagyon komoly kérdésével foglalkozni. Cora úgy vélte, a jelenleginél szélesebb méretűek már nem lehetnek, majd a hat hónappal korábban kifejtettekről hamarosan bebizonyosodott, hogy az álláspont felülvizsgálatra szorul, méghozzá nem is kis mértékben. Az inas Lady Beauchamp kártyájával érkezett. Corát amennyire meglepte, annyira örült is a vendég érkezésének. A Beauchampok azt követően hagyták el Conyerst egy, a családban bekövetkezett haláleset ürügyén, miután Charlotte abbéli reményének adott hangot, hogy barátok lesznek. Corát elszomorította, hogy nem volt alkalma közelebbről is megismerni a nőt. Sybilt leszámítva Corának nem voltak barátnői Angliában, és bár Sybil elbűvölő teremtés volt, sutasága és borzalmas ruhatára miatt inkább lehetett tekinteni Cora pártfogoltjának, semmint vele egyenrangú félnek. Charlotte azonban teljesen más latba esett. Kissé mesterkéltnek tűnt, és egyike volt azon keveseknek, akiket Cora az öltözködés terén az angol nők közül egyáltalán méltó riválisának tartott. Kíváncsian várta, Charlotte milyen széles ruhaujjal vonul be. Nem kellett csalódnia. Bár Charlotte még nem vetette le a gyászruhát, amit Odo egyik unokatestvérének halála okán viselt, színét leszámítva a ruha a legkevésbé sem sugallt szomorúságot, és köpenyének levendulalila színe pompás kontrasztja volt haja ragyogó szőkeségének. Az akkor nyáron még mindig divatos hosszú ujj helyett rövid puffosat választott, amelyet szűk hajtóka fogott össze. A hajtókát és annak szegélyét ezüst paszomány keretezte. Vállát ezüstróka-prém fedte, fejét mályva és szürke tollakkal tűzdelt kalap díszítette. Szinte repült Cora felé, majd megragadta a kezét. – Annyira örülök, hogy itt találom, hercegné – üdvözölte Charlotte barátságos hangon. – Épp hazafelé tartottam a Lauderdales családtól, amikor észrevettem a behajtott spalettákat. Régóta tartózkodnak a városban? – Kicsit megszorította Cora kezét. DAISY GOODWIN


– Nem, csak nemrég érkeztünk, Ivo elhatározta, hogy elfoglalja helyét a Lordok Házában. – Corát büszkeséggel töltötte el a tudat, hogy ezt ki tudta mondani. Intett Charlotte-nak, hogy foglaljon helyet egy aranyozott, XV. Lajos korabeli kanapén. A másik nő kecses mozdulattal bele is süppedt. – Nos, ha már itt van, feltétlenül meg kell ismerkednie néhány elbűvölő emberrel. Ha Ivo politizálásra adja a fejét, önnek is találnia kell valami elfoglaltságot. Nem szabad azt hinnie, hogy minden olyan unalmas, mint Conyersben. Persze, ha a kétszeres hercegné óhajtja, mennie kell, de a Marlborough House mostanra már olyan idejétmúltnak számít. Úgy értem, valamikor élvezet volt ott az élet, a szerencsejátékok és a rengeteg válás, amit csak akart, de mostanság Bertie éppen olyan begyöpösödött, mint az anyja. Cora elmosolyodott. – Nem mondanám, hogy Conyerst unalmasnak találtam volna. A hozzám hasonló amerikaiak sosem unnak rá a királyi család tagjaira. De ezzel együtt megerőltetőnek bizonyult. Annyi mindent kellett észben tartanom, és szörnyen aggódtam, nehogy valami ostobaságot mondjak. Sajnálattal vettem tudomásul, hogy el kell mennie, hisz számítottam az útmutatására. Charlotte megigazította a kesztyűjét. – Ó, hercegné, nem hinném, hogy éppen az én segítségemre lenne szüksége. Nekem úgy tűnt, mindent kézben tart. Úgy értesültem, őfelségét teljesen elbűvölte. Cora képtelen volt palástolni az örömét. – Jobb szeretném, ha Corának szólítana, még mindig csak szokom a gondolatát, hogy most már hercegné vagyok. Charlotte bólintott. – Nos, rendben, legyen Cora, viszont akkor ön is szólítson engem Charlotte-nak. Ami engem illet, sosem fogok hozzászokni a Lady Beauchamp megszólításhoz. – Ez utóbbi megjegyzése nevetésbe fulladt, de Corát a kijelentés cseppet meglepte. – Ó, drágám, már megint megbotránkoztattam? Állandóan elfelejtem, hogy az amerikaiak szerelemből házasodnak. Cora állta a nő tekintetét. – Nos, ami engem illet, igen. – Mintegy rosszallón elmosolyodott. – De a címekhez meglehetősen nehéz hozzászokni. Néha el sem akarom hinni, hogy az emberek rólam beszélnek. – Ezzel szemben az angol lányok kivétel nélkül arról álmodnak iskolás koruk óta, hogy méltóságos asszonynak szólítsák őket. Ez ügyben sajnos nem tudom rokonszenvemről biztosítani, Cora. Cora felnevetett. Charlotte-ot hihetetlenül kellemes társaságnak találta. – De az angol lányokat egész életükben erre nevelik. Olyan sok mindent kell még tanulnom. Ivo rendkívül elnéző, de a szolgák kíméletlenek. Minden egyes alkalommal, ha megkérem őket valamire, azt mondják, ahogy óhajtja méltóságos asszony, de azután mindig úgy érzem magam, mint aki hibát követett el. Amikor arra kértem Buglert, hogy gyújtson nekem tüzet a könyvtárban, úgy nézett rám, mintha megütöttem volna. Azt mondta, hívat egy inast, és ő majd megoldja a dolgot. Mire így lett, teljesen átfagytam. – Tettetett gyötrődését kis fintorral igyekezett nyomatékosítani. – Megkérte a komornyikot, hogy rakjon tüzet? De hát ez felér egy felségsértéssel. Meglep, hogy Bugler nem adta be a felmondását. Egy herceg komornyikjának lenni majdnem olyan fontos tisztség, mint hercegnek lenni. – Charlotte kitűnően utánozta Bugler legméltóságteljesebb arckifejezését. Cora teáért csengetett. – Nos, itt Londonban a szolgák legalább újak, így nem kell aggódnom, hogy a lelkükbe gázolok.

DAISY GOODWIN


Charlotte Corához hajolt. – Csütörtökön kisebb összejövetel lesz nálunk. Feltétlenül el kell jönnie. Louvain is ott lesz. – Félig leeresztett szempilláin át bámult Corára, kíváncsi volt rá, a név felkeltette-e az érdeklődését. – A festő? Úgy tudtam, Párizsban él. Az anyám megpróbálta rábírni, hogy fesse meg a portréját, de azt mondta, túl elfoglalt, hogy Amerikába jöjjön. Anyám borzasztóan dühös lett. – Cora emlékezetében még élénken élt anyja dühkitörése. Louvain egyáltalán nem bizonyult ugyanis „elfoglaltnak”, amikor ugyanabban az évben kicsivel korábban a Rhinelander lányokat festette vászonra. Charlotte elmosolyodott. – Igen válogatós a modelljeit illetően. Én ez év elején ültem neki modellt. Tizenöt alkalommal jártam a folyóparthoz közeli, huzatos műtermében. Ragaszkodott hozzá, hogy a lovaglóruhámban örökítsen meg – és az első üléstől az utolsóig állandóan Dianának szólított. Én legszívesebben feladtam volna, de Odo hajthatatlan volt, Louvain pedig, ha akar, igazán elbűvölő tud lenni. – Charlotte megrándította a vállát, amitől megrebbentek kalapján a tollak. – Azóta is fogadkozik mindenkinek, hogy nem fest több portrét, de biztos vagyok benne, amint önnel megismerkedik – és ekkor Corára mutatott, aki egy roppant csinos, szalagokkal díszített, teázáshoz illő Madame Vionnet által tervezett modellt viselt – egy amerikai hercegnével, nem tud majd ellenállni a kísértésnek. – Amint az inas belépett a teázáshoz szükséges kellékekkel, lélegzetvételnyi szünetet tartott. – Ó, istenem, így elszaladt volna az idő? Rohannom kell. Akkor csütörtökön. – Charlotte felállt, majd megrázta mályvaszínű szoknyáját, hogy hátul a rövid kis uszály tökéletes eséssel hulljon a padlóra. Corának Louvain járt az eszében. A Marnie Rhinelandert köntösben ábrázoló portréja tavaly igencsak megosztotta a New York-i társaságot. Az anyja egyenesen közönségesnek titulálta, Teddy szerint azonban igazi mestermű volt. – Nos, vannak bizonyos kötelezettségeim, amelyek nem odázhatók tovább, de ha jól emlékszem, aznapra még nem ígérkeztünk el sehová. – Kijelentése ünnepélyesen hangzott, de Corát cseppet sem zavarta, hogy a másik nőnek a terhességére vonatkozó bizalmas célzásokat tegyen. Charlotte látszólag tudomást sem vett a köntörfalazásról, felkapta szőrmestóláját, majd távozott. A kétszeres hercegné gyámleányaként Charlotte a Maltravers család tiszteletbeli tagjának számított, conyersi jelenléte ezen egyszerű oknál fogva is indokolt volt, bár Cora nem emlékezett rá, hogy Ivo korábban egyszer is említést tett volna a nőről. Megpróbált ugyan kideríteni egy és mást tőle, de Ivo beszélgetéseiket ügyesen terelte az általa kívánt irányba, és nem volt ínyére, hogy Beauchampékat szóba hozza. Cora csengetett az inasnak, hogy leszedje az asztalt teázás után, majd a szekreterhez lépett. Fogott egy, fejlécében a hercegi koronával ékesített, dombornyomásos levélpapírt (anyja rendelte a hercegi címhez illő papírt), és üzenetet írt Mrs. Wyndhamnek, amelyben arra kérte a hölgyet, hogy látogassa meg. Az idős hölgy első londoni látogatása alkalmával nyugtalanító érzéseket hagyott benne, de Cora mostanra már megtanult megbarátkozni a véleményét véka alá nem rejtő asszonyság világról alkotott, néha könyörtelennek tetsző nézeteivel. Elérkezettnek látta az időt, hogy végre elfogadja a neki szánt, hercegnéi szerepkört; eszébe jutott őfelsége lulworthi látogatásának fenyegető ígérete, és ez megrémisztette. New Yorkban pontosan tudta volna, hogyan fogjon a látogatás előkészítéséhez, de itt rettenetesen aggódott, hogy valami hibát vét. Mrs. Wyndhamnek, érzése szerint, ez nem jelentett gondot, neki pedig nem voltak aggályai, ha arról volt szó, hogy az idős hölgyhöz forduljon; a jó szándék Mrs. Wyndham védjegyévé vált. Cora sosem kérdezte meg anyjától, mennyibe került meghívatni magukat Sutton Veneybe, de Mrs. Wyndham hintájából és a Curzon Streeten található, varázslatos házából ítélve nem lehetett filléres mulatság. Mrs. Wyndham az a fajta nő volt, aki mindennek meg tudta

DAISY GOODWIN


határozni az árát, és ezt a tulajdonságát Cora méltányolni tudta. Az angolok meglehetősen sajátságosan viszonyultak a pénzhez. Ott volt például az eset, ahogyan Ivo a Rubensre reagált, vagy a Sybil születésnapi ajándéka kapcsán történtek. Cora egy cobolyprémstólát küldött neki ajándékba. Sybil nagyon örült, de a kétszeres hercegné kérdőre vonta Corát. „Nem szabadna ilyen drága ajándékokat adnod, Cora drágám, a nagylelkűség és a megvesztegetés között ugyanis igen vékony a határ.” A hercegné próbálta ugyan rávenni Sybilt, hogy küldje vissza a stólát, de mostohalánya ellenszegült kérésének. A hercegné akkor is ilyen epés megjegyzést tett, amikor Cora az anyjától kapott tiarát viselve jelent meg Conyersben, és nem a Maltraversek „sisakrostélyszerű”, nehéz, gyémántokkal teletűzdelt fejékét viselte, amely komoly fejfájást tudott okozni viselőjének. Amikor Cora ezt szóba hozta, és elmagyarázta, hogy a tiaráját egy az osztrák császárné által viselt darabról mintázták, a hercegné felsóhajtott, és azt mondta, hogy Wareham hercegnéjeként mindig büszkén viselte a Maltraversektől örökölt tiarát. Cora Ivo engedélyével a vaskos darabot átalakításra küldte Garradshez, az ékszerészhez, és nagyon megdöbbent, amikor egy udvarias, ám sajnálkozó hangvételű feljegyzésből arról értesült, hogy a tiarát nem érdemes átalakítani, mivel a kövek csak utánzatok. Amikor beszámolt erről Ivónak, a férfi keserűen felnevetett, mondván, gyanította, hogy anyja minden bizonnyal eladta a drágaköveket, hogy ruháit kifizethesse. Jótékonysági célokat szolgáló törekvéseit éppúgy túlzónak találták. Cora tele volt ötletekkel, hogy lehetne Lulwortht felvirágoztatni. Első dolga az volt, hogy a lulworthi asztalokról szegényekhez kerülő ételeket fogásonként szétválogatva juttassák el a rászorulókhoz. A szolgák morogtak a többletmunka miatt, a szegények pedig nem különösebben hálálkodtak. Felajánlotta, hogy iskolát épít a falubeli gyerekek számára – ezt eredetileg Ivo is támogatta –, de amikor előállt a terveivel, és elkezdte megtervezni a gyerekek iskolai egyenruháját, Ivo – mondván, hogy a terv túl költséges és sok vesződséggel jár – meggondolta magát. Amikor Cora válaszában hangsúlyozta, hogy a pénz nem számít, és kész akár az iskola működtetését is magára vállalni, a férfi sóhajtva közölte, hogy van néhány dolog, amit még mindig nem sikerült megértenie az angolokkal kapcsolatban. Ivo mindezt úgy mondta, hogy közben átölelte és megcsókolta feleségét, így Cora nem törődött vele. Lesz még elég idő felebaráti szeretetének kimutatására, miután a baba megszületett. Amikor az inas megérkezett, hogy leszedje az asztalt, megkérte, hogy az üzenetet személyesen Mrs. Wyndham kezébe adja. Kis szerencsével az asszony holnap már itt is lehet. Cora rengeteg mindent szeretett volna tisztázni vele. Bertha boldog volt, amikor megtudta, hogy ő és Jim kettesben utaznak Londonba. Annak ellenére, hogy ugyanabban a házban éltek, és minden nap találkoztak, ritkán adódott alkalmuk egy pillanatnál hosszabb időt tölteni egymás társaságában. Nagyon óvatosnak kellett lenniük. A lány úgy érezte, állandóan figyelik. A lulworthi szolgák többsége már hosszú évek óta szolgált a házban, így az újoncokat, főleg a külföldieket, bizalmatlanul fogadták. Csak a komornyikoknak volt megengedett, hogy családot alapítsanak és továbbra is szolgálatban maradjanak. Bertha szinte biztosra vette, hogy Cora kiállna mellette, de Jim jövőjét nem akarta kockára tenni. Ha ajánlás nélkül bocsátanak el állásából, akkor csak igen nehezen találna magának másik munkát, és ha összeházasodnának, akkor Wareham hercegének inasaként szerzett tapasztalata felbecsülhetetlenül értékessé tenné. Az új, kastélyszálló típusú szállodák iránti igény növekedése miatt a kifogástalan ajánlólevelet felmutatni tudó szolgák számára mindig adódott munka. Ha Jim állást vállalhatna a Savoyban, ő pedig el tudna helyezkedni egy kalapszalonban, akkor talán összeházasodhatnának. Bertha tisztában volt vele, hogy házasságra – és nem a folyosókon vagy a csalitosban átélt, lopott percekre és légyottokra – vágyott. Élvezte Jim csókjait, ahogy

DAISY GOODWIN


a férfi kezének testét bebarangoló érintéseit is, de hivatalos elköteleződés hiányában nem állt szándékában ennél tovább menni. Ma végre eljött az alkalom, hogy a Savoyjal kapcsolatos ötletét felvesse Jimnek. Kettesben készültek Londonba utazni, mivel a herceg és a hercegné úgy döntött, hogy Dorsetből csak kettőjükre tartanak igényt Londonban. Amikor Mrs. Cash megvásárolta a házat, egy egész házra való cselédséget is felfogadott, köztük egy francia szakácsot és egy svájci származású mosólányt is. Ám Bertha reményei a Jimmel folytatott beszélgetésre azonnal szertefoszlottak, amikor észrevette, hogy rajtuk kívül nincs több utas az általuk elfoglalt harmadosztályú kocsiban. Abban a percben, ahogy az ajtók bezárultak, és a vonat kigördült az állomásról, Jim lehúzta a sötétítőket, és rávetette magát. Bertha próbált ellenállni a kísértésnek, de a férfi annyira nyilvánvalóan sóvárgott utána, hogy rövid időn belül feladta, és átengedte magát a pillanat hevének. Később, amikor az út további állomásain mások is felszálltak, másra sem tudott gondolni, mint az érzésre, ahogy a férfi lába az övéhez préselődött, ahogy keze az övéhez ért és a csókok, amelyeket minden egyes alkalommal, amikor a vonat alagútba ér, tőle lopott. Éppen ezért azt javasolta, ahelyett, hogy egy egyfogatút bérelnének, inkább gyalog menjenek az állomásról a Cleveland Rowra. Séta közben biztosan nem szakítja félbe őket senki. Jim azonban borzasztóan izgatott volt, hogy Londonban lehet. Kutyamód szimatolt maga körül a levegőben. Miközben a Waterloo hídon haladtak át, nem győzött betelni egyik irányban a Parlament, másik irányban a Szent Pál-katedrális látványával. Egy öreg cigányasszonytól – aki szerencsét jövendölt neki, de Berthát ellenségesen méregette – egy csokor ibolyát vett a lánynak. New Yorkhoz képest London kellemesebb volt a tekintetben, hogy itt legalább senki sem gúnyolódott rajtuk, ha az utcán együtt látták őket. Bertha tudta, hogy Jimnek ezek a dolgok fel sem tűnnek; ez volt az, amit annyira kedvelt benne – a férfi azt gondolta, hogy ő csodálatos, és elvárta, hogy mindenki más is így vélekedjen róla. Átsétáltak a Trafalgar téren, majd végigmentek a Stranden, amíg a Savoy Színházhoz és a mellette álló szállodához nem értek. A lány az épületre mutatott. – Tudod, itt egész jól fizetnek. Londonba érve itt szálltunk meg az első héten, és a főpincér maga mondta nekem, hogy mindent összevetve – a borravalót is beleértve – száz guinea-t kap kézhez. – Bertha egy remekszabott egyenruhát viselő alkalmazottat mutatott Jimnek. – Nem lehet könnyű hozzászokni ahhoz a rengeteg, különféle emberhez. Mindenkinek más és más az ízlése. Csak a jóisten a megmondhatója, őlordsága mekkora hűhót tud csapni a puha és kemény gallérjai miatt, nem is beszélve a fürdő vizéről, képzeld csak el, ha minden héten más gazdád van, és közülük néhány külföldi. – Jim saját keményített gallérjára mutatott. – De a külföldiek nem is olyan szörnyűek, nem igaz, Jim? – Bertha karját a férfiéra tette. Ő pedig rámosolygott. – Néhányan, úgy vélem, egész elviselhetők. – Fejével a szálloda felé bökött. – Szóval ezt eszelted ki a számomra? Ugye, erről van szó? – Nos, ha ott kaphatnál állást, és én el tudnék helyezkedni egy kalapszalonban, akkor meg tudnánk élni. Jim megállt, és a lányra nézett. Bertha rájött, hogy túl messzire ment, és úgy tett, mintha csak tréfának szánta volna. Talán Jim nem gondolt esküvőre. – Mindkettőnknek új állás után kell néznünk, ha elkésünk! – mondta, és karjánál fogva rángatta a férfit. Egy kertvárosi járat haladt el a Stranden. – Gyere, ezzel hamarabb odaérünk, mint gyalogszerrel. – Hátul szálltak fel a járműre, majd felkapaszkodtak a felső fedélzetre. Odafenn hideg volt, de az áporodott levegő az alsó szinten kibírhatatlannak tetszett. Elöl, a gépjárművezető mögött találtak ülőhelyet. Bertha oldalvást Jimre pillantott; a férfi mögötti

DAISY GOODWIN


falragaszon a Pear's szappant reklámozó szlogen volt olvasható: „A gyöngyházfényben ragyogó bőrért”. – Sajnálom, Jim, nem akartam ennyire előre szaladni. Kezét a férfi karjára tette. Mozdulatát a férfi kézszorításával viszonozta, azután csak ültek csendben, míg a busz a Pall Mallra nem ért. Már a Cleveland Rown bandukoltak felfelé, amikor Jim halkan megszólalt: – Nem mintha nem akarnék veled lenni, Bertha, de a szolgálat az egyetlen dolog, amihez értek. Cipőpucolással, mindenesként kezdtem Sutton Veney-ben, azután ahogy növekedtem, inast faragtak belőlem, mígnem egy herceg személyi inasa lettem. Sosem hittem volna, hogy ilyen sokra viszem. De szerencsésnek mondhatom magam. Hiszen megismertelek téged, nem? Túlságosan közel jártak már a házhoz, hogy Bertha meg merje csókolni, helyette a férfi karját megsimogatva ennyit mondott: – Mindketten szerencsések vagyunk. Amint a házhoz közeledtek, egyre távolabb húzódtak egymástól, észrevettek egy szőrmébe burkolózó hölgyet, amint lefelé siet a lépcsőn. Jim azonnal felismerte. – Még jó, hogy nem látott meg minket. Lady Beauchamp felettébb rosszindulatú. Suttonban két szobalány is elvesztette az állását miatta. Az a vád érte őket, hogy tiszteletlenül bántak az úrnővel, mintha ez egyáltalán lehetséges lett volna – helybéli lányok voltak, akik a légynek sem ártottak. Nem, meggyőződésem, hogy láttak valamit, amit nem kellett volna, máskülönben nem bocsátották volna el őket egyik napról a másikra. Ugyanakkor azt gondolom, Sir Odious mellett nem nehéz megsavanyodni. Inkább suvickolnám naphosszat a cipőket, semmint újra a szolgálatába állnék – Jim csinos arca korábbi munkaadójának említésére igencsak eltorzult. Bertha ráébredt, milyen szerencsés. Miss Cora igényeinek eleget tenni nem volt könnyű, de már nyolc éve állt a szolgálatában, ez ilyenformán Bertha kitartását dicsérte. Lesétáltak a lépcsőkön, amelyek a kereskedők által használt bejárathoz vezettek. Bertha észrevette, amint M. Pechon, a francia szakács krémrózsákat rajzol a ragyogó, ajókás és sprotnis aszpikhegyek köré. Voltak napok szép számban, amikor irigyelte úrnőjét, de a mai nap nem tartozott ezek közé.

Cora nem tévedett, amikor azt gondolta, hogy Mrs. Wyndham késedelem nélkül eleget tesz a szíves felkérésnek. Madeleine Wyndhamet örömmel töltötte el, amikor meglátta a pecséten a Wareham-címert. Cora volt a legragyogóbb védence ez idáig, bár az igazat megvallva a dicsőség, hogy összeismerkedett Warehammel, nem az ő érdeme volt. Vajon ez alkalommal, töprengett Mrs. Wyndham, mit akarhat tőle az ifjú hercegné? Cora teljesen más volt, mint az amerikai lányok többsége vagy a szüleik, akikkel korábban dolga akadt. Azok jórészt „természetes”, gyönyörű ruhákba bújtatott, neveletlen leányzók voltak, akiknek viselkedése leginkább farmon felnőtt csitrikére emlékeztetett, és ifjonti lelkületükön, na meg persze csinos kis vagyonukon túl nem sok mindent ajánlhattak fel cserébe. Cora ezzel szemben szinte kész, „kiforrott személyiségként” érkezett, akin nem volt mit javítani. Sőt, valójában az egyetlen tényező, ami Corát a jó családból származó angol lányoktól megkülönböztette, a magabiztossága volt. A tudat, hogy generációja első számú örökösnőjeként tartották számon, olyan magabiztos fellépést kölcsönzött neki, amely nem igazán volt jellemző a vele egyidős lányokra. Az csak természetes, hogy elkényeztették, ahogy azt az amerikaiak többségével tették; de azon kevés alkalmakkor, amikor nem érvényesíthette akaratát, sem látszott sértődöttnek, sokkal inkább meglepettnek. Mrs. Wyndham kíváncsi lett volna rá, vajon Corának támadt-e nézeteltérése az anyósával. Az elmúlt húsz év folyamán számtalan alkalommal volt szerencséje találkozni a kétszeres hercegnével, de valahányszor egymásba botlottak, a hercegné folyton úgy tett, mintha még DAISY GOODWIN


soha az életben nem találkoztak volna. Érdekelte volna, hogy miután fia egy amerikai lányt vett el, a hercegné továbbra is kitart-e efféle viselkedése mellett. Amikor Madeleine tizenöt évvel ezelőtt Londonba érkezett, meglehetősen gyakran kérdezték a hazájában élő őslakosokról, mintha maga is csak nemrég bukkant volna elő egy indiánok lakta sátorból. Egyszer, tréfából, indián asszonynak öltözve jelent meg egy maszkabálon, kizárólag azért, hogy az idősebb hölgyek nekiszegezhessék a kérdést: hiányzik-e neki az őslakosok hordta viselet. Ez a hetvenes évek végén történt, még azt megelőzően, hogy az örökösnők Angliába kezdtek volna özönleni. Mrs. Wyndham nem származott különösebben vagyonos családból. Apjának szállodája volt Manhattanben, és rossz nyelvek szerint akkor ismerkedett meg a feleségével, amikor az még szobalányként nála dolgozott. A szülei mindketten tagadták, hogy így lett volna, de a szóbeszéd elég volt ahhoz, hogy társadalmilag ellehetetlenítse a családot. Madeleine nagy népszerűségnek örvendett Miss Porter akadémiáján, de a Rhinebackerek, a Stuyvesantek és Astorok barátságát csak az iskola falai közt tudhatta magáénak. Mr. Lester, Madeleine apja javasolta, hogy Európában próbáljanak szerencsét; szerette volna látni, mint mondta, hogyan működtetik a szállodákat odaát. Egy hónap sem telt el a megérkezésüket követően, amikor Madeleine megismerkedett a tiszteletreméltó Wyndham kapitánnyal, és nem kellett hozzá több mint két hónap, és már az eljegyzést is megtartották. Kifinomult modorával, fényesen ragyogó bajuszával és előkelő családjával (az apja ír báró volt) Madeleine szemében a kapitány messze túlszárnyalta akármelyik amerikai kérőjét, így hát örömmel mondott igent a férfinak. A lány tisztában volt vele, hogy amikor a férfi házassági ajánlatot tett neki, úgy hitte, gazdag, de a kapitány akkor sem talált semmi kivetnivalót a házasságban, amikor rádöbbent, hogy jövendőbelije csak szerény hozománnyal rendelkezik. Házasságuk tíz éve nagyon boldog volt; akkor ért véget, amikor a kapitány túl gyorsan akart venni egy akadályt, és a nyakát szegte. Özvegyének és fiának olyan szerény évjáradékot hagyott hátra, hogy abból csak nehezen tudták magukat eltartani. A gondviselésnek hála melléjük szegődött a szerencse annak a Philadelphiából érkező családnak a személyében, akik apja New York-i szállodájában szálltak meg, és akiket azután a férfi, mivel szerettek volna megismerkedni az ő előkelő körökben mozgó lányával, hozzájuk küldött. A legidősebb lány kivételes szépség volt, hál' istennek a jól nevelt fajtából, emellett persze hihetetlenül gazdag is, így azután Mrs. Wyndham bemutatta férje egyik régi barátjának, Lord Castlerossenak. A hamar létrejött frigynek nagy visszhangja volt az amerikai sajtóban, és Mrs. Wyndham hamarosan kötelező állomás lett a sorban érkező amerikai szépségek európai körútján – M. Worth után főként nála kötöttek ki, és holdfényes éjszakákon, mielőtt a Forumba szóló meghívásnak eleget tettek volna, tőle indultak útnak. Eleinte még semmit sem számított fel szolgálataiért, beérte pusztán azokkal az „ajándékokkal”, amelyeket azoktól a hálás kalapszalon-tulajdonosoktól, ékszerészektől és szabóktól kapott, akikhez amerikai barátait irányította. Egy idő után azért rádöbbent, hogy feleslegesek ebbéli aggályai. Az amerikai családok, akik az előkelő angol társaság krémjének történő bemutatásban reménykedtek, boldogan fizettek szolgálataiért; igazság szerint az általa végzett tevékenységet az apák jobb szerették kereskedelmi ügyletként kezelni, semmint hogy előreláthatatlan kötelezettségek és szívességek hálójába bonyolódjanak. Rövid időn belül arra a felismerésre jutott, hogy minél magasabb árat kér, áldásos közbenjárását új barátai annál inkább megbecsülik. Mrs. Wyndhamnek jó ízlése volt, kellőképp tapintatos volt, és tudta, mit kell tennie, ha a lányok – és jó néhány alkalommal az édesanyák is – a lehető legelőnyösebb oldalukat mutatva akarnak érvényesülni. Elegánsan öltözködni és túlöltözöttnek lenni lényeges különbség – ezt mondta mindig. Az amerikai lányok összességében véve sokkal divatosabbak voltak angol vetélytársaiknál, de ettől még természetesen nem volt okuk arra, hogy fennhordják az orrukat. Habár pártfogoltjai jelentős részének cobolyprémkabátkája és gyémánttiarája is volt, ez még nem jelentette azt, hogy azt viselniük kellene. Az efféle dolgok

DAISY GOODWIN


jobban illettek a már férjezett hölgyekhez, de még ez esetben sem javallotta volna, hogy napközben bármelyikük is gyémántokat viseljen. Londonba érkezésekor Mrs. Wyndham eleinte éppen olyan elveszett volt, mint későbbi pártfogoltjai, ám a mindentudó tekintetek és összevont szemöldökök kereszttüzében átélt büntetések, amelyeket túlzottan „amerikainak” látszó tettei miatt volt kénytelen elszenvedni, megedzették, és szokásait illetően mostanra már angolabb volt a legzsémbesebb idős hölgyeknél is. Mivel szállodában nőtt fel, egészen kiváló név- és arcmemóriával rendelkezett; tizenöt év elteltével mindenkit ismert Londonban, és a Burke-féle nemesi almanachban szereplő valamennyi arisztokratát azonosítani tudta. Az arisztokrata családok vérvonalát sújtó legapróbb nüansz sem kerülte el a figyelmét; szakértőként beszélt a Spencerek vörös hajáról, vagy a Percyk álláról, a Londonderryk elmeháborodottságáról; évekkel ezelőtt azt is megtanulta, hogy sose tegyen célzást arra, hogy a fiatalabb gyermekek vajon kire hasonlítanak, ha néhanapján előkelő családok gyerekszobáiba tévedt. Szinte pennyre pontosan meg tudta mondani, az illető leánynak mekkora a hozománya, vagy az illető férfiúnak mennyi a jövedelme. Szövetségesei azok a komornák, francia szakácsok és komornyikok voltak, akiket az eltelt évek alatt a megfelelő helyekre „ajánlott”, így folyamatosan látták el a barátai számára felbecsülhetetlen információmorzsákkal. A legfrissebb pletykák általában már azelőtt eljutottak hozzá, mielőtt maguk az érintettek értesültek volna a dologról. Egy társasági összejövetelen – a nagyítójával futkározó ékszerészt leszámítva – minden bizonnyal ő volt az egyetlen, aki meg tudta ítélni, melyik ékszer valódi, és melyik utánzat. Cashéknek azonban még maga Mrs. Wyndham sem tudott túl sok újat mutatni. Eredetileg azért fordultak hozzá, mert Mrs. Cash rajta keresztül szeretett volna bekerülni a legelőkelőbb angol körökbe. Mrs. Wyndham előtt – a walesi herceghez fűződő barátsága révén – minden ajtó kinyílt, legalábbis Londonban. Amikor Mrs. Cash erről tudomást szerzett, arra célozgatott, hogy Corát talán érdemes lenne bemutatni a királyi hercegek közül egy fiatalabbnak, de Mrs. Wyndham ezt mintha meg se hallotta volna. Mígnem Mrs. Cash konokságát megelégelve végül közölte, hogy a brit arisztokrácia tulajdonképpen bármely tagját megkörnyékezheti ajánlatával, lett légyen bármilyen rangja az illető férfiúnak, kivéve a királyi vérvonalból származókat. Ha erre vágyik, akkor a kontinensen kell szerencsét próbálnia, ahol tucatszám akadnak megfelelő jelöltek. Mrs. Wyndham hintaja pontosan akkor gördült be a neoklasszicista stílusban épült Bridgewater House főbejárata elé, amikor a St. James-palota órája tizenegyet ütött. Kissé korai volt még a látogatáshoz, de Cora jelezte levelében: bizalmas beszélgetésre várja vendégét. Mrs. Wyndham jól kiismerte magát a házban; rengeteg amerikai pártfogoltjai szállásolta el ott korábban, és tekintélyes summát tehetett zsebre, amikor sikerült rávennie Mrs. Casht a ház lánya számára való megvásárlására. Cora a hosszú márványlépcsőház tetején várakozott. Amint ránézett, Mrs. Wyndhamnek azonnal feltűnt, hogy a lány mennyire megváltozott egy évvel ezelőtti önmagához képest. A változások egy része fizikai jellegű volt; Mrs. Wyndham fejében megfordult a gondolat, hogy a hercegné mostanra már gyermeket várhat, de lényének újszerű lágysága többet sejtetett, mint egyszerű testi változást. Eltűnt például szemének élénk ragyogása. Az arcára korábban kiülő birtoklási vágyat mintha valami elhomályosította volna. Mrs. Wyndhamre ez a meglepetés erejével hatott, nem olyannak ismerte ugyanis Corát, mint akit a házasság megváltoztathat vagy önös céljaitól eltántoríthat. – Hálásan köszönöm, hogy felkeresett, Mrs. Wyndham – mondta Cora. – Ó, drága hercegné, el sem tudja képzelni, mennyire izgatott lettem, amikor üzenetét megkaptam. Jöttem sietve, ahogy csak tudtam. Remélem, meg van elégedve a házzal. A magam részéről mindig azon a véleményen voltam, hogy már a fekvése is roppant kellemes.

DAISY GOODWIN


Keresve sem találni ennél elegánsabb környéket Londonban. És hogy van a herceg? Úgy hallom, gondok akadtak Írországban. – Igen, a bérlők sztrájkba fogtak, és lőfegyverrel támadtak a tiszttartóra. Ivót nagyon elkeserítette az eset. Úgy vélem, el kellene adnia írországi birtokait, és helyette Skóciában kellene vásárolnia valamit, de erről hallani sem akar. – Cora könnyed hangnemben beszélt, de megjegyzése ingerültségről árulkodott. – Nos, ez érthető, hiszen Dunlearyben és környékén vannak a legjobb halászhelyek Írországban. Nincs az a sportember, aki erről lemondana. Ön is tudja, az úriemberek mennyire ragaszkodnak a passzióikhoz. – Mrs. Wyndham sóváran elmosolyodott, szemének villanása elárulta, hogy a Quorn alkalmával lováról lezuhanó, megboldogult férje jutott az eszébe. Cora a célzást természetesen nem érthette. – Ivo ragaszkodását nem nevezném mindennapinak. Elmulasztotta az esküvői főpróbát, csak mert vadászni támadt kedve. Anyám ezt rendkívül felháborítónak találta. Természetesen az amerikai férfiak is rajonganak a sportokért, de ott van a munkájuk, így hét közepén nem kerekednek fel, és hagynak hátra csapot-papot. Ma például azért ment Ivo Windsorba, hogy szemügyre vegyen néhány lovaspólózásra alkalmas lovat. – Ragyogó sport, de remélem óvatos lesz. Emlékszem még, hogy járt szegény fivére. Ahogy mindkét hölgy a nyolcadik herceg halálán töprengett, csend ereszkedett közéjük. Cora intett Mrs. Wyndhamnek, hogy a kandallónál elhelyezett egyik Lajos-korabeli karosszékben (amelyet Mrs. Cash küldött Amerikából) foglaljon helyet. – Érdekes, hogy Ivo fivérét említi, Mrs. Wyndham. Én alig tudok valamit Ivo korábbi életéről. Ő pedig csak nagyon ritkán beszél róla. Jól ismerte a családot? Mrs. Wyndham lesütötte a szemét, gyűlölte ugyanis beismerni saját tudatlanságát. – A családot magát nem igazán, de időről időre azért összefutottam a Warehamekkel Londonban, ahogy ott voltam Charlotte Vane első bálján is, amelyet a hercegné adott a tiszteletére. Valóban csinos lány, és mindent figyelembe véve magához mérten elég jól szerepelt. Odo Beauchamp vagyona önmagában, az apjától örökölendő részt leszámítva is, tetemes összegre rúg. – Mrs. Wyndham észrevette, hogy Charlotte nevének említésére Cora hirtelen összerezzen. – Azt mondja, hogy mindent összevetve Charlotte Vane magához mérten elég jól szerepelt. Mi mindenre gondolt? – Ó, hát arra, hogy egyáltalán nem volt vagyona. Az apja szerencsejátékos volt, aki mindenét elveszítette a kártyán. A lánynak szerencséje volt, hogy anyja halála után a hercegné magához vette, egyébként ki tudja, mihez kezdett volna. Nevelőnőnek túl csinos volt a kicsike. A hercegné és Charlotte anyja a család Laycock-ágán unokatestvérek voltak, és mivel neki magának nem született lánya, azt hiszem, a hercegnét vonzotta a gondolat, hogy egy lányt öltöztethet. Nagyon kedvesen bánt Charlotte-tal, megkockáztatom, képes lett volna mindenét a lányra ruházni, ha tehette volna. Ehelyett a második legjobb megoldást választotta, és jó partit keresett a lánynak. Bár Odo sokaknak nem az esete, odavan Charlotteért, és mindent megad neki, amire csak vágyik. Az ő külsejével, persze, bárónál jobbat is kaphatott volna, de jobb egy báró némi pénzzel, mint egy márki jelzálogteherrel. – Mrs. Wyndham lornyonja után kutatott a retiküljében, hogy láthassa, szavai vajon milyen hatással vannak Corára. – Nekem úgy tűnik, szereti szórni a pénzt. A ruhatára kifejezetten divatos – Cora szerette volna még hozzátenni, hogy egy angol lányhoz képest, de inkább nem tette, mivel nem volt biztos benne, Mrs. Wyndham, aki mostanra már szinte teljes egészében levetkőzte jellegzetes, az amerikaiakra jellemző, orrhangszerű beszédstílusát, miként reagálna egy efféle megjegyzésre. Néha nehezére esett elhinni, hogy Mrs. Wyndham Manhattanben, és nem Mayfairben nőtt fel.

DAISY GOODWIN


– Nos, igen, úgy hiszem magam is láttam a képét egyszer az Illustrated London News című lapban. Ami felettébb sajnálatos. Egy tisztességes asszony nevét ugyanis életében csak háromszor közlik le az újságok: amikor megszületik, amikor férjhez megy, és végül amikor meghal. Cora, ahogy a rengeteg újságban és folyóiratban az elmúlt hónapok során magáról megjelent képekre gondolt, halványan elmosolyodott. Esküvője alkalmával a Városi Téma megduplázta eladási példányszámát. Bár nem tetszettek neki a hozományáról szóló cikkek, ő maga sem emelt kifogást ama fotó kapcsán, amelyet az „Ő lenne hát a tökéletes amerikai szépség?” képaláírással tettek közzé. Mrs. Wyndham valóban angolabb lett az angolnál az eltelt évek során. Ivo hasonlóképpen megvetette a sajtót. – Charlotte Beauchamp járt nálam tegnap, hogy meghívjon egy zeneestre. Nagyon szeretné, ha elmennék. Arra lennék kíváncsi, elfogadhatom-e a meghívását. Cora türelmetlen várakozással nézett az idősebb nőre. Mrs. Wyndham észrevette, amint az asszony magára erőltetett, látszólagos nyugalma ellenére aggódik, hogy akaratán kívül hibát ejt. Örömére szolgált, hogy jó tanáccsal láthatja el. Neki magának húsz évébe telt, hogy megtalálja a helyes utat. – Nos, természetesen! Ön az év szenzációja. Minden bizonnyal azt szeretné, ha a saját pártfogoltjának tekinthetné. Biztos vagyok benne, hogy a londoni háziasszonyok java része ugyanígy érez. De vigyáznia kell, drágám, hogy mindannyiukat egyformán tüntesse ki kegyeivel. Nem engedheti meg magának, hogy mindjárt az elején ellenségeket szerezzen. – Mrs. Wyndham a nyomaték kedvéért az asztalra koppintott, majd folytatta. – Mindenki árgus szemekkel figyeli majd, milyen hercegné válik önből. Meggyőződésem, hogy a többség hálát adna, ha a cím új birtokosa fiatal, elbűvölő háziasszonyként viselkedne, ugyanakkor nem szabad elfeledkeznie róla, hogy vannak néhányan, akik arra számítanak, hogy kudarcot vall. Az életkorával, a vagyonával, a származásával egyértelműen kitűnik a sorból, a rangjáról már nem is beszélve. Ügyeljen rá, hogy megjelenése egy adott társaságban ne legyen ok nélkül való. Vagyis nyugodtan fogadja el Charlotte Beauchamp meghívását, de legközelebb, amikor ismét megjelenik a nyilvánosság előtt, olyasvalakit tüntessen ki a társaságával, aki kétségkívül a régi hagyományok tisztelője, mint Lady Bessborough vagy akár az anyósa. És persze hagyja, hadd találgassanak mindnyájan, mígnem meghozza a végső döntést, hová megy majd igazából. Anyósa említésére Cora elfintorodott, de pontosan értette, Mrs. Wyndham mire céloz. – De hát Ivónak már minden bizonnyal megvan a maga álláspontja. – Kedvesem, ha egy férfi megházasodik, onnantól fogva a feleség dolga a közös hangnem megtalálása. Ha a herceg azon morfondírozik, hogy beleássa magát a politikába – értesüléseim szerint készül elfoglalni helyét a Lordok Házában –, akkor hatalmas előnyt jelenthet a számára egy feleség, aki mindenkit ismer. – Cora ettől kissé megrémült, így Mrs. Wyndham témát váltott. – Talán illetlenségnek tartja a részemről, de honfitársnőjeként feljogosítva érzem magam, hogy megkérdezzem. Anyai örömök elé néz? A tekintete erre enged következtetni. Cora nem utasította vissza a feltételezést. – És mikorra várható az ifjú márki érkezése? Valahogy az az érzésem, hogy örököst fog világra hozni. A Maltraversek sosem szenvedtek hiányt fiúkban. – Sir Julius szerint májusra. – Egy tavaszi gyermek. Milyen csodálatos! A szezonról persze kénytelen lesz lemondani, de erre bőven lesz még ideje. Annyira örülök, hogy Sercombe mellett döntött. Kiváló orvos, és nincsenek fenntartásai a kloroformot illetően. Belegondolni is szörnyű, nekünk, nőknek, mit kellett korábban elviselnünk. Milly Hardcastle, aki ikerfiúkat szült, például azt mondta, hogy alig érzett valamit. Szerencsére a Maltraversek családjában nincsenek ikrek, így hacsak az ön családja nem büszkélkedhet néhánnyal, nincs mitől tartania.

DAISY GOODWIN


Cora megrázta a fejét. Érezte, amint gyomra háborogni kezd, és nem tudta visszatartani az öklendezést. – Ha megbocsát, Mrs. Wyndham. Azzal Cora kiszaladt a szobából. Mrs. Wyndham együttérzőn csettintett. Szegény gyermek. Talán nem kellett volna a gyermekszüléssel járó fájdalmakkal riogatnia, ez szemmel láthatólag felzaklatta. Egy pillanatra eltöprengett, megvárja-e, míg Cora visszajön. Rájött, nem teheti, ebédre már elígérkezett Portland Place-be. Inkább egy üzenetet hagy. Felkapott egyet a monogrammal ellátott papírok közül, és azt írta: – Most látom csak, hogy ebben a kényes időszakban anyai szeretet és útmutatás nélkül maradt. Kérem, engedje meg, hogy tapasztaltabb honfitársaként felajánljam a segítségem. Pártfogója, Madeleine Wyndham. Talán – ütött szöget Mrs. Wyndham fejébe a gondolat, amint hintaja a Pall Mallra kanyarodott – figyelmeztetnie kellett volna Corát, hogy legyen óvatos Charlotte Beauchamppal. Valamikor az év elején szárnyra kapott a hír, hogy viszonyba bonyolódott Louvainnel, a festővel; és tekintve, hogy Charlotte még nem hozott világra örököst, ez elég nagy meggondolatlanság volt a részéről. Mrs. Wyndham figyelmét azonban elvonta a Swan és Edgar ablakában sorakozó napernyők érdekes látványa – a pillanat tovaillant.

DAISY GOODWIN


Tizennyolcadik fejezet Az eszményi férj

A

Princes Gate-en álló Beauchamp-ház előtt kiterített szőnyeg, ahogy azt Cora megállapította, a szokásos vörössel ellentétben zöld volt. Úgy festett, mintha gyeptéglával rakták volna ki az ajtó és a járda közti területet. Amint ezüstcipellős lábát a szőnyegre tette, Cora azt kívánta, bár Ivo vele jött volna. Amikor Charlotte meghívását megemlítette neki, a férfi fura grimaszokat vágott. – Egy fedél alatt a Beauchampokkal és művészlelkű barátaikkal? Szavamra, Cora, ennél szörnyűbb dolgot el sem tudok képzelni. Cora könyörgött, de nem sikerült Ivót jobb belátásra bírnia. Akárhányszor hozta szóba az összejövetelt, a férfi csak nevetett, és azt mondta, hogy egy hozzá hasonlóan szűk látókörű honpolgár nem való Beauchampék estélyére. Így azután kénytelen volt egyedül jönni, és jóllehet már a házban járt, amikor – maga sem éltette miért, de – a szalonba vezető lépcsőn felfelé igyekezve az egyedüllét mázsás súllyal kezdte nyomasztani. Az ajtó kinyílt, fülét a teremből kiáradó hangzavar és nevetés zaja töltötte be. Ahogy Charlotte a fogadására sietett, sárga falak és fekete mázolás vonta magára a tekintetét. – Cora, úgy örülök, hogy el tudott jönni. – Charlotte kézen fogta Corát, és a figyelmes háziasszony tekintetétől Cora elpirult. – Ne aggódjon, megígérem, hogy remekül fog szórakozni, sokkal jobban, mint Conyersben. Tudja, Louvain is itt van meg Stebbings, a költő, aki magával hozott néhány férfiút, akik egy új folyóiratot indítottak útjára. Cora követte a háziasszonyt a szalonba. Azonnal látta, hogy Charlotte-nak igaza volt, ez a parti tényleg más, mint amilyenekhez ő korábban szokott. Itt senki sem viselt gyémántot, még kopottat sem. A világítás elég gyér volt, sehol egy csillár, kizárólag a falikarok színes üvegburáin keresztül szűrődött át némi sárga fény, amely az egész helyiséget sejtelmes félhomályba burkolta. A férfiak a szokásosnál sápadtabbnak tűntek, és amint Cora azt észrevette, jó néhánynak vállig ért a haja. Charlotte mályvaszínű, fekete csipkével szegélyezett sifonruhájában elegáns volt, mint mindig, de Corának feltűnt, hogy van néhány hölgyvendég, aki fura szabású öltözékben pompázik, és azok köszönőviszonyban sincsenek az általa ismert divattal. Meglepően tapasztalta, hogy a hölgyek közül néhány nem átallott nyilvánosan dohányozni. Charlotte két férfihoz vezette vendégét, akik egy sárga és fekete borítójú folyóiratot nézegettek. Hallotta amint az egyik így szól: – Nem hiszem, hogy sikerül megnyerniük. Ő még csak hajlott volna a támogatásra, viszont Aubrey nemet mondott. – Attól tartok, nem elég komoly. Szegény Oscar! Charlotte összecsapta a kezét. – Uraim, engedjék meg, hogy bemutassam önöket az újdonsült hercegnének. Mr. Louvain és Mr. Stebbings. Cora kinyújtotta kezét, és ragyogó mosolyával ajándékozta meg a két férfit. – Nos, uraim, örvendek a találkozásnak. Bár nem volt még alkalmam látni a Marnie Rhinebackerről készült portréját, Mr. Louvain, a tavalyi év során másról sem beszéltek New York-szerte. Ami önt illeti, Mr. Stebbings, kérem, ne nehezteljen rám, amiért nem olvastam még a műveit, de rengeteg lemaradást kell még pótolnom. Charlotte felnevetett. DAISY GOODWIN


– Te jóisten, itt még senki sem olvasta Stebbings könyvét, bár mindannyian roppant kíváncsiak lennénk rá – és büszke tekintettel nézett a férfira. Cora látta, amint a költő arca megrándul, és miközben kezet rázott vele, próbálta a férfit együttérzéséről biztosítani. A férfinak vörösesszőke haja volt, és annyi szeplő éktelenkedett a bőrén, hogy alig lehetett észrevenni az arcát fokozatosan elöntő arcpírt. – Mindenképpen el fogom olvasni, Mr. Stebbings. Nagy rajongója vagyok a költészetnek. – A költő színtelen szempillái megrebbentek, és érthetetlenül mormogott valamit az orra alatt. Cora érezte, hogy zavarba hozta a férfit, így Louvainhez fordult, aki egyenesen a szemébe nézett, és halványan elmosolyodott. Még akkor is magán érezte a festő tekintetét, amikor hátralépett, hogy Charlotte-tal beszéljen. – Már alig várom, hogy lássam a portréját, Charlotte – mondta. – Nos, akkor – válaszolt Charlotte –, nem kell mást tennie, csak hátat fordítania. Cora hátrafordult, és meglátta a festményt a falon. Louvain lovaglóruhában, egyik kezében kalappal, másikban ostorral örökítette meg Charlotte-ot. Cora számára azonnal világossá vált, miért ragaszkodott hozzá Louvain, hogy modern Diánaként fesse meg a nőt. A sötét ruha csak még inkább kiemelte Charlotte arcának sápadtságát, arckifejezése egyszerre volt éber és kihívó, pillantása a finom tónusok ellenére olyan volt, akár a ragadozóké. Az ostort markoló kéz készen állt, hogy lecsapjon áldozatára, szájának görbülete mutatta, elszánta magát rá, hogy megadja a kegyelemdöfést. Kissé ziláltan festett, mint aki épp az imént szállt le a nyeregből. Gyönyörűnek, de egyszersmind ijesztőnek tetszett, gondolta Cora. Charlotte-ra nézett, aki ma este vidámnak és felszabadultnak tűnt, és eltöprengett, vajon jól ítélte-e meg a képen látottakat. – Lady Beauchamp portréja igazán élethűre sikeredett, Mr. Louvain. Szinte látom, ahogy bátran küzd a csatatéren. – Köszönöm. Egy portré mindig hűen tükrözi a modell és a művész viszonyát. Lady Beauchamp kapcsán azonnal láttam, hogy nem lehetek más, csak áldozat. A férfi gúnyosan Charlotte felé biccentett. A nő felnevetett, majd tovasietett. – És sikerült rabul ejtenie? – kockáztatta meg a kérdést Cora. – Nem hinném, hogy ez lett volna a célja, hercegné – válaszolta Louvain. Cora ismét magán érezte a festő perzselő tekintetét. Felnézett, és látta, hogy a férfinak egészen világoskék a szeme, szinte már színtelen. Cora hozzászokott már a rá szegeződő, kíváncsi tekintetekhez, de legjobb tudomása szerint azok általában öltözködésének és vagyonának szóltak; Louvain azonban őt bámulta. Szemei kissé összeszűkültek; és Cora nem látott bennük sem csodálatot, sem irigységet. Nem, a férfi mintha mértéket vett volna róla. Karját védekezésképpen maga előtt összefonva beszédre ösztökélte magát. – Akkor szerencsésnek érezheti magát, amiért megmenekült. Festményének tárgya nem igazán tűnik könyörületesnek. Meglep, hogy nem adott íjat és nyilat a kezébe – tette hozzá Cora. Azt sem tudta, mit beszél, csak mondta és mondta – a világoskék szemeket rendkívül felkavarónak találta. – Gondolja, hogy szüksége lenne rá? – mosolygott Louvain. Cora figyelmét nem kerülte el a férfi szép vonalú szája, felső ajkának Cupido íjára emlékeztető, finom rajzolatú, mégis férfias íve. Sötét ruhájában visszafogottnak tűnt, művész voltára egyes-egyedül csak a hajtókájába tűzött, sárga szegfű utalt. – Nos, talán nincs, hiszen a szándékai meglehetősen egyértelműek. – Cora készen állt a folytatásra, ám ekkor egy hang szólalt meg a háta mögött. – És miféle szándék volna az, hercegné? – Sir Odo állt mellette, rózsás arcbőre ragyogott, mint mindig. Hajának hosszúsága nem lépte túl a jó ízlés határait, és mint két spánielfül keretezte arcát.

DAISY GOODWIN


– Hogy learassa a babérokat. – Cora arcán fájdalmas mosoly villant. Az idegei pattanásig feszültek. – Igen, szeret a falkavezér szerepében tündökölni. – Sir Odo felnevetett, mire enyhe nyálfolyam permetezte be a köztük lévő teret. – Szégyen, hogy ez a Louvain felhagyott a portréfestéssel. Pedig Ivónak szüksége lenne néhány új képre, amelyekkel pótolhatná a Fanny hercegné által kiárusítottakat, nem? Cora fellélegzett, amikor látta, hogy a baronet az egyik inashoz fordul. Louvain továbbra is őt nézte. Cora érezte, hogy karján a szőrszálak az égnek merednek. A festő bólintott. – Valójában önt nagy kedvem volna megfesteni. – Máris? Ön hízeleg! – Cora próbálta elfordítani tekintetét, de rá kellett jönnie, hogy képtelen rá. – És hogy kívánja áthidalni a köztünk tátongó távolságot, Mr. Louvain? Attól tartok, felszínes ismeretségünk sekélyes eredményhez vezetne – ezt kimondva ideges nevetés fogta el. – Valóban így gondolja? Ami engem illet, én inkább úgy vélem, attól fél, hogy olyasmit fedezek fel önben, amit jobb szeretne titokban tartani, bár nem hinném, hogy volna rejtegetnivalója. És ami azt a feltevését illeti, hogy hízelegni akarok kegyednek, biztosíthatom, téved. Másutt valószínűleg egyébként is eleget hízelegnek önnek. Nem, amikor azt mondom, szeretném megfesteni, nem azért mondom, hogy a hiúságát legyezgessem, hanem azért, hogy felkeltsem az érdeklődését. Azt hiszem, ön jobban kedveli, ha észreveszik, mint azt, hogy bámulják. Igazam van? Miközben beszélt, tekintetét a férfi egy pillanatra sem vette le róla. Cora úgy érezte, szíve egyre gyorsabban ver mellkasában. – Ez nagyon – Cora az odaillő szót keresve egy másodperc erejéig elgondolkodott – bensőségesen hangzik. Remélem, kiállom a próbát, még ha alapos vizsgálatnak vet is alá. – Ha azt szeretné, hogy tökéletes mása nézzen vissza magára egy képről, csak el kell mennie egy fotográfushoz, és máris megkapja. Én nem olyannak akarom lefesteni, amilyen, hanem olyannak, amilyennek látom. – Louvain szeme ismét összeszűkült, mintha csak próbálná elméjében raktározni a róla kialakult képet. – És mit lát? – kérdezte Cora alig hallhatóan. – Ezt csak ecsettel a kezemben tudom kifejezni, hercegné. Nem akarom a gondolataim szavakba önteni. A benyomásaimat ameddig csak lehet, igyekszem színek, fények és árnyékok formájában megőrizni. – Értem – válaszolta Cora. Ennél azért határozottabb válaszra számított. – Amikor eljön hozzám, a műtermembe, valami egyszerű ruhát válasszon. Önt szeretném megfesteni, és nem a temérdek, magára aggatott kelléket. Mit szólna a jövő hétfő délelőtthöz? Louvain úgy beszélt, mint aki biztosra veszi, hogy a hölgy szabaddá teszi számára az ajánlott időpontot. Cora tudta, hogy nem szabad hagynia, hogy kicsússzon keze közül az irányítás. – Nem hinném, hogy az időpont alkalmas lenne, Mr. Louvain. Még az is lehet, hogy jövő héten visszatérek Lulworthbe. – Csakugyan el akar temetkezni vidéken az évnek ebben a szakában? Ezt maga sem gondolja komolyan. Nem, hétfőn el kell jönnie hozzám – közölte Louvain ellentmondást nem tűrő hangon. Cora igyekezett uralkodni magán. – Na de Mr. Louvain, nem áll módomban átütemezni az egész életem, csakhogy engedjek a szeszélyeinek – felelte végül oly gőgösen, ahogy tőle tellett. Louvain esdeklő mozdulattal tárta szét karját. – Hercegné, kérem! Csak egyetlen hétre volna szükségem, hogy munkához láthassak. Cora felvonta a szemöldökét. – Felettébb gyorsan dolgozik, Mr. Louvain.

DAISY GOODWIN


Miután mellényének zsebéből a művész előhúzta a zsebóráját, és átgondolta a dolgot, így szólt: – Old Church Street 34-es szám, tizenegy óra. De ne késsen, különben búcsút mondhatok a kedvező fényviszonyoknak. És ne felejtse, valami hétköznapit vegyen fel. Viszontlátásra, hercegné! Azzal a férfi sarkon fordult, és távozott. Cora szerette volna átgondolni az iménti jelenetet, és azon töprengett, vajon távozhat-e észrevétlen, amikor is Sir Odót vette észre oldalán egy olyan hölggyel közeledni felé, aki testhez simuló lila és zöld színű köpenyt viselt, tartásából ítélve, fűző nélkül. – Hercegné, engedje meg, hogy bemutassam önnek Beatrice Stanley-t, a színésznőt. Tudja, ő az, aki tavaly akkora sikert aratott A jelentéktelen asszony címszerepében. Megígérte, hogy később előad majd néhány részletet nekünk. Hát nem izgalmas? Cora kinyújtotta a kezét, mivel még mindig nem sikerült hozzászoknia az angoloknál divatos hajlongáshoz. A színésznő egykedvűen ragadta meg. Nagyon hosszú, hófehér nyaka volt, amelyen fekete hajkoronával borított kicsi fej ingadozott bizonytalanul. Hatalmas sötét szemeivel szomorúan meredt Corára. – Örvendek a találkozásnak, Mrs. Stanley – üdvözölte Cora. – A darabhoz sajnos kissé késve érkeztem Londonba, de remélem, hogy hamarosan lesz alkalmam pótolni a mulasztást, és láthatom önt a színpadon. – Mr. Wilde-nak két darabját is bemutatjuk az új év elején, szóval nem kell sokat várnia – válaszolta Mrs. Stanley felettébb hűvös hangnemre szorítkozva. Cora, nem találván szavakat, elhallgatott. – Tudja, korábban még sosem találkoztam színésznőkkel. – Valóban nem? Akkor én sokkal jobb helyzetben vagyok, hiszen nekem már jó néhány hercegnével volt alkalmam találkozni, jóllehet amerikaival még eggyel sem. – Miután kiderült, hogy fölényben van Corával szemben, Mrs. Stanley az asszonyra mosolygott. – Arcátlanságnak tartaná, ha azt kérdezném, tetszik-e önnek Anglia? – Amit eddig láttam belőle nagyon tetszik, de rengeteg dolgot kell még felfedeznem – mondta Cora. – Látta már A második Mrs. Tanquerary című darabot? Mrs. Pat a szezon legjobb alakítását nyújtja benne. – A színésznő közönyösen legyintett. – Nem, még nem, de most, hogy felhívta rá a figyelmem, mindenképpen ráveszem a herceget, hogy vigyen el. – Cora elmosolyodott a gondolatra, mintha Ivót bármire is kényszeríthetné. – Ó, nem hinném, hogy nehéz dolga lesz, hercegné. A férje mindig is nagy rajongója volt a színháznak. – Mrs. Stanley leeresztett szempillái alól tekintett Corára. Cora értette a bizalmas célzást, de azt is tudta, hogy nem szabad gyengének mutatkoznia. – A herceget annyi minden érdekli, hogy nem lesz nehéz rábírni, hogy a következő darabban, amelyben ön színpadra lép, megnézzük. Mi a címe? – Az eszményi férj, méltóságos asszony. – Ezzel Mrs. Stanley megadta a végszót, félrevonult, hogy felkészülhessen a monológjára. Cora remélte, hogy szóváltásuk nem sikeredett túlontúl hangosra, de Sir Odo mögötte állt, és a torkát köszörülte. – Ne törődjön Mrs. Stanley-vel, hercegné. Csak azért csinálja, mert imádja, ha másokat bosszanthat. Biztos vagyok benne, hogy Wareham nem is emlékszik rá. A férfi kuncogott, és Cora dühös volt magára, amiért egyáltalán eljött. Gyanította, hogy az eszményi férj története az est végére szájról szájra terjed majd. Ő azonban nem adja meg Odo Beauchampnak az elégtételt, és nem alázkodik meg. Abban a reményben, hogy sikerült azt a látszatot keltenie, hogy napirendre tért a dolog felett, elmosolyodott.

DAISY GOODWIN


– Elhatároztam, hogy sosem fogom Ivót a múltjáról faggatni. Így ő sem kérdezhet az enyémről. – Hirtelen ez látszott a legjobb stratégiának. Sir Odo arcán leereszkedő mosoly villant. – Még egy kis teát, hercegné? Mrs. Stanley Opheliát alakítva kápráztat el bennünket. Hát nem kedves? Cora viszonozta a férfi mosolyát, megitta a teáját, majd éppen akkor foglalt helyet a mályvaszínű bársonnyal bevont beszélgetősarokban, amikor Beatrice Stanley a Hamlet őrült kitöréséből adott elő. Fülbemászó hangja volt, és amikor játszott, arckifejezése egészen ellágyult, ez meglepte Corát. Amikor az előadás véget ért, olyan hangosan tapsolt, amennyire glaszékesztyűje lehetővé tette, és szívélyes hangnemben gratulált a színésznőnek. Charlotte keresésére indult, hogy elköszönjön tőle. A nő az őt ábrázoló portré közelében ácsorgott, cigarettázott, és nevetett valamin, amit Stebbings, a költő mondott. – Viszlát, Charlotte, remek parti volt! Nagyon köszönöm a meghívást. – Ó, remélem, jól szórakozott. – Charlotte hatalmas füstkarikát fújt a levegőbe. – Árulja el, Louvain megkérte, hogy üljön neki modellt? Távozott, mielőtt megkérdezhettem volna. Cora nevetett. – Nem annyira megkért, mint inkább rám parancsolt. Azt hiszi, nincs jobb dolgom. Charlotte szolid mosollyal nézett rá. – És van? – Cora valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva elpirult, és mielőtt még válaszolhatott volna, Charlotte annyit mondott: – Nem hinném, hogy vissza kellene utasítania Louvain utolsó portréját. Cora nevetése kissé idegesnek tűnt. – Nos, jó kifogás nélkül biztos nem. És ha most megbocsát – azzal az ajtó felé vette az irányt. Amint lefelé igyekezett a fekete-fehér kövezetű, hallba vezető lépcsőkön, lépéseket hallott a háta mögül. – Hercegné! Stebbings volt az. Szája szögletében szégyenlős mosoly bujkált. A kezében pedig egy sárga kötésű könyvet tartott. – Ezt átadhatnám önnek, hercegné? Szeretném, ha elolvasná a versem. Ön érző asszonynak tűnik. – Köszönöm, Mr. Stebbings, igazán hízelgő rám nézve, hogy ezt gondolja rólam. Cora elvette a könyvet, borítóján álarcosbáli maszkot viselő nőt látott. Tetszett neki az élénksárga borító és a nő sötétzöld ruhája közti kontraszt. – Az odabenn lévők egyike sem olvasta még, csak találgatnak. De úgy gondoltam, ön más, mint a többiek. Cora megsajnálta az aggályoskodó fiatalembert, megérintette a belé vetett bizalma és érdeklődése. – Feltétlenül elolvasom, és megírom önnek a véleményem. – Albanyban megtalál. Ott várok majd a levelére. – Azzal megfogta a kezét, és olyan hevesen megszorongatta, hogy Cora egy pillanatra komolyan aggódott a csuklója miatt. – Isten áldja, Mr. Stebbings! – Au revo'r, hercegné! Stebbingsszel való találkozása valamelyest enyhítette a Beauchampéknál tett látogatása kapcsán érzett csalódottságát, és azon kapta magát, hogy mosolyogva száll hintájába. Hálás volt, hogy legalább egy csodálója akadt.

DAISY GOODWIN


Visszatérve a Cleveland Rowra még maradt ideje átöltözni a vacsorához, és Berthát arra kérte, hogy a barackszínű, fekete szalaggal szegélyezett muszlinruháját készítse elő, amit kiváltképp szeretett. Reggie Greatorex és Oliver atya a herceggel együtt már a szalonban voltak. – Drágám, elragadóan nézel ki. Jól érezted magad Beauchampéknál? – Ivo arcon csókolta asszonyát. – Felettébb érdekes összejövetel volt – válaszolta Cora felélénkülve. – Vagyis Charlotte mindjárt az oroszlánbarlangba küldte, hercegné? – tudakolta Reggie mosolyogva. – Nos, megismerkedtem Louvainnel és egy Stebbings nevezetű költővel. Kaptam tőle egy példányt A sárga könyvből. Látta már? Küllemre csodaszép. – Te jó ég, Cora, egyetlen látogatás Charlotte szalonjában, és igazi esztéta vált belőled. Ígérd meg, hogy nem kezdesz praktikus ruhaneműket hordani, és nem hanyagolod el magad. – Csakhogy meggyőződjön róla, hogy felesége még mindig visel fűzőt, Ivo karját a nő dereka köré fonta. – Találkoztam már A sárga könyvvel – mondta Oliver atya. – Nem gondolja, hogy kissé felbujtó jellegű? Mintha túlságosan sok energiát fordítanának rá, hogy a modernebbnél is modernebbnek látszanak. Mindig is azt vallottam, hogy egy könyvnél, amely a kedélyeket igyekszik borzolni, nincs semmi, ami gyorsabban kerülne ki az érdeklődés középpontjából. – Netán arra céloz, Oliver atya, hogy ez a könyv tiltott olvasmány? – szegezte neki a kérdést Ivo. – Erkölcsi tartása megőrzése érdekében el kellene talán koboznom Corától? Nem szeretném, ha dekadens hercegnévé válna. – Elmosolyodott, és Cora derekán a keze szorosabbra fonódott. Cora szeretett volna hozzásimulni, és hagyni az egészet a csodába, de a mód, ahogyan valamennyien győzködni próbálták őt, mintha neki nem volnának saját gondolatai, vagy nem formálhatna önálló véleményt a dologról, bosszantotta. Kissé elhúzódott. – Azt hiszem, magam is képes vagyok megítélni, hogy egy folyóirat illendő olvasmánynak tekintendő, avagy sem. Amennyit eddig A sárga könyvből láttam, nem hinném, hogy komoly veszélynek lennék kitéve. – Persze, hogy nem, hercegné – tette hozzá Oliver atya békítőig – Egy pillanatig sem akartam azt sugallni, hogy nem kellene elolvasnia. Úgy vélem, a herceg túlzásba esett. – Sokatmondón mosolygott Ivóra. Ivo felnevetett. – Ez egyszerűen abszurd. De rossz az, aki rosszra gondol. Egy hercegné, főleg, ha fiatal és tetszetős, ügyeljen kínosan az erényeire. Egy nő jó híre törékeny kincs, egy hercegnéé még annál is sérülékenyebb. – Hangja könnyed volt, mondandója mégis csípősen hangzott. Látva Cora arckifejezését, Reggie témát váltott. – Hallották a történetét a Mrs. Patről készült rajznak, amit A sárga könyvben tettek közzé? Van egy kép, amelyet ez a Beardsley nevű fickó készített róla, és ami látomásként ábrázolja az asszonyt. Ricketts, a Reggeli Hírek szerkesztője, kapott egy példányt belőle, és közölte, hogy a folyóirat tetszik neki, de sehol sem találja Mrs. Patrick Campbell arcképét. Beardsley azt hitte, szerencsétlen véletlen az egész, ezért küldött neki egy másik példányt. Ricketts visszaírt, és azt állította, hogy még mindig nem lát semmit a könyvben, ami Mrs. Patrick Campbellre emlékeztetne. Cora felnevetett, és ahogy Ivo is nevetésre fakadt, a feszültség is csökkent.

DAISY GOODWIN


Vacsora közben Reggie a windsori kastélyban töltött inaséveiből származó történetekkel szórakoztatta a jelenlévőket. Cora fáradt volt és hálás, hogy itt Cleveland Row-n bevezette a hatvanperces szabályt. Muszáj volt elfojtania azonban egy mosolyt, amikor az egyik inas habverővel kezdte kevergetni Oliver atya tojásformában sült omlettjét, miközben a férfi egy, a tizenhatodik században, a Maltravers és Percy családok között köttetett házasság hosszú és szövevényes történetét ecsetelte éppen. Cora hamar lefeküdt. Reménykedett benne, hogy Ivo nem marad örökre a dohányzószalonban. Bertha kiszabadította a ruhájából és a fűzőjéből, amelyek az idő előrehaladtával egyre kényelmetlenebbek lettek, és most ott ült a tükör előtt, a haját fésülve, és roppant mód örült, hogy végre megszabadulhatott a merevítőktől és a hajtűktől. Csak este, amikor levetkőzött, vette észre, mennyit nyomorgatta és sanyargatta magát egész nap. A melle alatt, ahol a fűzője folyamatosan gyarapodó húsába vágott, vörös csíkok éktelenkedtek. Hajas fejbőre szinte kisebesedett a hajtűktől, amelyek a gyémánttal díszített tollforgót a fejéhez rögzítették. A tarkója gyöngysorának gyémánt kapcsaitól egészen kivörösödött. Ekkor meghallotta Ivót, amint a folyosón egy dallamot dudorászik A mikádóból, és elfelejtkezett a húsába vájó sebekről. – Látod, nem is maradtam el sokáig. Add csak, majd én folytatom. Azzal Ivo átvette a kefét, és kezdte fésülni Cora sűrű barna haját. Jól csinálta, épp a megfelelő erejű nyomást gyakorolta a rakoncátlan fürtök kisimítására, anélkül, hogy egyszer is meghúzta volna Cora fejbőrét. Ha elő is fordult, akár többször is, hogy Cora nem értette meg, Ivo miről beszél, valahányszor megérintette, úgy érezte, mégis tökéletesen összeillenek. A fésülködőasztal tükrében nézte a férfit. Sovány arca ellágyult, ma este nyoma sem volt rajta a ráncoknak, amelyek néha olyan szigorú vonást kölcsönöztek orcájának. Ivo elfütyült néhány további taktust A mikádóból. Cora a tükörben próbálta meg elkapni a férfi tekintetét. – Tudod, ma rádöbbentem, milyen keveset tudok rólad – mondta. Ivo abbahagyta a fütyülést, és énekelni kezdett. – Három csacska iskolás lány, csordultig telve vidámsággal, három csacska iskolás lány. Cora nem tágított. – Úgy értem, hogy tényleg semmit sem tudok a gyerekkorodról vagy a fiatalságodról, vagy arról, hogyan éltél azelőtt, hogy találkoztunk. Megragadta a férfi kezét, és megcsókolta. Ivo csillogó sötét szemekkel folytatta tovább a fésülést. – De Cora, mielőtt megismertelek volna, jóformán senki voltam. Egy jelentéktelen senki a hercegi címmel büszkélkedő arisztokraták sorában. Tényleg mindent tudni akarsz Hutchins dajkámról, aki részeges volt, és Crawford dajkámról, aki nem? Vagy amikor köveket hajigáltam Lulworthben az üvegházra, és a főkertész a tó körül kergetőzött velem? Vagy akár arról, hogy Guy és én naphosszat hogy tapicskoltuk a falburkolatot, hogy ráakadjunk a lelkipásztor nyomorúságos odújára, benne a titkos lépcsőlejáróval, amely a tengerhez vezet? Vagy a napról, amikor a pincemester zsebre dugta a pincék kulcsát, és annyira felöntött a garatra, hogy hajnali kettőkor anyám ágyában kötött ki? Vagy arra, hogy képtelen voltam a latin próza kifinomultabb műveit tökéletesen elsajátítani, és ezért ütlegeket kaptam, vagy az első lovamról, netán imádott, az örök vadászmezőkön csaholó kutyámról, Trayről, esetleg az elsőáldozásomról, vagy arról, amikor először ízleltem fagylaltot… – Ahogy beszélt, kezének simogató mozdulatai egyre gyorsabbá váltak, és Cora haja feltöltődött elektromossággal. Felemelte kezét, és megragadta a férfi karját, és dacára mindannak, amit érzett, nevetni kezdett. – Ivo! Elég! Zsong a fejem! – kiáltotta tettetett felháborodással.

DAISY GOODWIN


– De hát azt hittem, ifjúi évemről akarsz tudni – vetette oda Ivo szemrehányón. Kiszabadította magát a nő szorításából, majd folytatta a fésülést, ezúttal sokkal gyengédebb mozdulatokkal. Cora örült a tükörnek, valamiért ugyanis könnyebbnek tetszett a férfi tükörképével társalogni. Minden szót átgondolva a következőt mondta: – Mindent tudni szeretnék, még azt is, amit legszívesebben elhallgatnál előlem. – Mint például? – Ivo abbahagyta a fésülést, és szemöldökét felvonva nézett hitvesére. Cora azon morfondírozott, hagyja-e annyiban a dolgot, de amint a fűzőt nem viselő színésznőre gondolt, folytatta. – Nos, a múltbéli… – vigyázott, hogy a megfelelő szót használja – viszonyaidról. Úgy értem, nem vagyok olyan naiv, hogy azt higgyem, előttem nem voltak nők az életedben. – Nők, méltóságos asszony? Na de mi jut eszedbe? Ivo ijedséget színlelve rántotta el a kezét. Cora továbbra sem tágított. – Egyszerűen arról van szó, ha nem tudok róluk, ostobának érzem magam. Beauchampéknál ma megalázó pillanatokban volt részem. Ivo egy pillanatra abbahagyta a fésülést, majd felesége fejbőrének egy különösen érzékeny részéhez nyomta a kefét. Már nem fütyült. – Na és miért? – Hangja egészen halk volt. Cora ráébredt, hogy nem mer a tükörből rá meredő férfi szemébe nézni. – Mert Odo Beauchamp bemutatott Mrs. Stanley-nek, és rajtam kívül, természetesen, mindenki tisztában volt vele, hogy ti valamikor… baráti viszonyban voltatok. – Most már a férfira merte emelni a tekintetét, és meglepődve tapasztalta, hogy ahelyett, hogy ő mérges lett volna, inkább megkönnyebbültnek látszott. – Vagyis találkoztál Beatrice-szal. – Hosszú, ritmikus kézmozdulatokkal újból neje haját fésülte. – Valamikor nagyon kedves volt a szívemnek. Cora metsző pillantással nézett a férfira. Ennél valamivel több megbánást várt tőle. Megfordult, hogy a szemébe nézhessen. – Nincs kétségem afelől, hogy valamikor kedves volt a szívednek, ma viszont megalázott engem. Ivo őszinte döbbenettel meredt a nőre. – De az ég szerelmére, Cora, nem értem, miért kellene megalázva érezned magad. Hercegné vagy, fiatal és szép, mindened megvan, amire valaha vágytál, míg Beatrice már majdnem negyven, arról nem is beszélve, hogy hajadon és meglehetősen bizonytalan a jövője. Sajnálom, ha úgy véled, ostoba helyzetbe kerültél miatta, de az igazság az, hogy ő az, aki együttérzést érdemel. Ivo hangja felettébb komor volt, és Cora nem is igen értette, miért fogja a másik nő pártját. Felállt, és ahogy a fejét elfordította, a haja csak úgy szállt az elektromosságtól. – Nos, ennek ellenére elmondhattad volna. Nem akarom, hogy titkaink legyenek egymás előtt. Utálok valahová úgy belépni, hogy úgy érzem, az ott lévők valamennyien többet tudnak rólad. Ivo tekintetét a kezére szegezte. – Sajnálom, Cora, hogy felkészületlenül ért a dolog. Sosem akartalak a múltammal terhelni, lévén – Cora szemébe nézett – te sem fedtél fel előttem mindent. Cora csodálkozva hátrált egy lépést. – Miről beszélsz? Nekem nincs semmi „felfednivalóm”. Ivo megrándította a vállát. – Szóval akkor a newporti udvarlód, akivel szemben azok a nyavalyás újságok állandóan kedvezőtlen színben tüntetnek fel, merő kitaláció? – vetette oda a kérdést könnyedén. Corát haraghoz hasonló érzés kezdte átjárni. – De hát az még azelőtt történt, hogy megismerkedtünk volna – válaszolta.

DAISY GOODWIN


– Pontosan – mondta Ivo, és a hajkefét visszatette a fésülködőasztalra a kézi tükör, valamint egy doboznyi hajtű és púder mellé. A férfi óvatos mozdulataiban valami felbőszítette Corát. – De hát kinevettek, Ivo! – Hangja ingerlékennyé vált. Ivo megfordult, és olyan halkan szólalt meg, hogy Corának egészen közel kellett hozzá hajolnia, ha hallani akarta. – Valóban azt szeretnéd, hogy sajnáljalak? Nem fogadod el a rangunkkal járó előnyöket, és képtelen vagy megérteni, hogy ugyanúgy az érdeklődés középpontjában állsz, és mondanak rólad ezt-azt. Azt bezzeg nem bántad, amikor a templom előtt tengernyi tömeg várt az esküvőnkre, ugye? Képeket tettek közzé rólad a New York-i lapokban, és mindenféle cikkek jelentek meg a hozományod és a vagyonod legapróbb részleteire kiterjedően. Holott visszataszítónak találtam, szó nélkül tűrtem az egészet, mert tudtam, hogy a te világodban mindez teljesen természetes. Tehát sajnálom, ha ma zavarba hoztak, de talán most már érted, én mit éreztem a te hazádban, amikor a sajtó szabad szájún nap mint nap nincstelen hozományvadásznak nevezett. Ivo szinte suttogott, szavai ennek ellenére dermesztően hatottak Corára. Halkszavúsága jobban megrémítette, mintha a férfi engedte volna haragját kifejezésre jutni. Nem értette, miként fajulhattak a dolgok idáig. Arra számított, hogy Ivo majd mindent töredelmesen bevall, amit ő tökéletes nyugalommal fogad, ehelyett viszont ott álltak, és minden ok nélkül vitatkoztak egymással. Ivo dühös lett rá, pedig egyértelműen neki lett volna joga dühösnek lenni a férfira. Férjére nézett, és amikor semmi enyhülést sem látott az arcán, sírva fakadt. Próbálta kordában tartani az érzéseit, de minden alkalommal, amikor igyekezett úrrá lenni kételyein, újabb könnyáradat rombolta le önuralmát. Fülét heves, ziháló hang töltötte be, mígnem ráébredt, hogy saját zokogását hallja. Végül a férfi kezének érintését érezte az arcán, ahogy haját kisimította az arcából. Adott neki egy nagy fehér zsebkendőt, hogy felszáríthassa a könnyeit. Helytelen módon az orrát fújta bele, mire a férfi felnevetett. – Szegény Cora, legközelebb nem hagyom, hogy egyedül tégy eleget egy meghívásnak. Azt hittem, örömöd leled majd benne, ha te lehetsz az általános hódolat tárgya a városban. – Feleségét az ágya végében álló rekamiéhoz vezette, majd leültette. Cora tudta, hogy hagynia kellene a dolgot, de nem bírta megállni, hogy megkérdezze: – Szeretted? – Haja eltakarta az arcát beszéd közben. Ivo elhallgatott, majd csendesen azt mondta: – Imádtam. – Feleségül akartad venni? – Cora tudta, hogy a kérdés abszurd, de ezúttal sem tudott megálljt parancsolni magának. – Cora drágám, te vagy egyetlen nő, akit valaha is arra kértem, legyen a hercegném. Cora hálóköntösének ujjával törölte szárazra az arcát. Teljesen kimerült. – És hogy ért véget? – suttogta. – Véget? – Ivo meglepettnek tűnt. – Nem erről van szó. – Ivo felkapta a Cora fésülködőasztalán heverő fekete gyöngysort, és rózsafüzér módjára kezdte morzsolgatni. – Nem, a dolgok akkor változtak meg, amikor a bátyám a nyakát szegte. – Ezt meg hogy érted? A gyöngysor nagyot csattant, ahogy Ivo letette. – Guy halálával minden megváltozott. Az volt életem legrosszabb napja. A fivérem meghalt, belőlem pedig herceg lett. – Ivo felállt, és a csengőzsinórhoz lépdelt. Szinte azonnal előkerült az inas. – Hozzon nekem egy brandyt szódával.

DAISY GOODWIN


Amikor az inas visszatért egy palackkal és a szódás szifonnal teli tálcával, Ivo kevert magának egy erős italt, majd legalább annyira magának, mint Corának beszélve fel-alá kezdett járkálni a szobában. – Guy volt az egyetlen, akiben valaha bíztam. Jó ember volt, már-már egy szent. Ha nem ő lett volna az elsőszülött, azt hiszem szerzetesnek állt volna. Örök életében csak jót tett, és mégis meghalt, én meg herceg lettem. Az egésznek nem volt semmi értelme. Cora nem szólt egy szót sem, még sosem látta Ivót korábban így. Nyughatatlanul rótta a köröket a szobában, pillantásra sem méltatta, és csak beszélt megállás nélkül. – Sosem akartam herceg lenni, soha az életben. Vannak olyan másod- vagy harmadszülöttek, akik mással sem tudnak foglalkozni, mint fivérük egészségi állapotával. Én hálás voltam, hogy nem öröklök semmit. Láttam, mi történt apámmal; kísérletet tett, hogy úgy viselkedjen, ahogy szerinte az egy herceghez illik, és ez majdnem teljes anyagi csődbe juttatta, és azonkívül, hogy többek, köztük a walesi herceg miatt csak a felszarvazott férj szerepe jutott neki osztályrészül, nem kapott cserébe semmit. Miután kiitta poharának tartalmát, ismét a palackhoz lépett. Cora képtelen volt elhinni, amit a férfi épp csak az imént mondott. – Úgy érted, hogy anyád és a herceg között… több van egyszerű barátságnál? – Cora próbálta leplezni döbbenetét, de nem igazán járt sikerrel. Fanny hercegné és a herceg, neki ez miért nem tűnt fel? – Ó, nem hiszem, hogy manapság is így lenne, de amikor apám még élt… – Ivo megremegett fájdalmában. Cora zavarban volt. – És apád tudott kettejük viszonyáról? – Persze, hogy tudott – válaszolta Ivo keserűen. – Mindenki tudott róla. Anyám tett róla, hogy így legyen. Még azt a kígyót is a csuklója köré tetováltatta, hogy ezzel is „klubtagságát” bizonyítsa, legalábbis ő így hívta. Cora próbálta megérteni a dolgot. – Az apád nem tehetett semmit? Válásra kényszeríthette volna. Ivo a fejét rázta. – A katolikusok körében nem divat a válás, és a walesi herceget különben sem nevezheted válóoknak. Nem, anyám teljes mértékben tisztában volt vele, mit művel. Szegény apám mindvégig kitartott mellette, és hagyta, hogy magukkal sodorják az események. A legszörnyűbb az egészben az, hogy valóban szerette anyámat. Rengeteg nő vállalkozott volna rá, hogy vigaszt nyújtson neki, de őt egy sem érdekelte. Anyám pedig egész idő alatt úgy tett, mintha apámnak tenne szívességet azzal, hogy a korona kegyeltjévé válik Eleinte nem értettem, mi történik, és még most is nehezemre esik elhinni, milyen érzéketlen volt. A hercegtől kapott szerelmes leveleit állandóan apám orra előtt bontotta fel, ő pedig csak ült, és nézte őt. – Apja beletörődését imitálva Ivo ösztönösen fejet hajtott. – Végül persze a herceg ráunt, amit ő méltósággal fogadott, nem hinném, hogy egy fikarcnyit is törődött volna vele valaha, és egyszerűen Buckinghamre cserélte le. Amikor apám rájött, mi történt, feladta. Egy évvel később meghalt. A férfi megrázta a fejét, mintha csak így akarná elhessegetni kellemetlen emlékeit. Cora megsajnálta. Érezte a férfi lelkében tátongó ürességet; amint Ivo elfordította a fejét, olyan sebezhetőnek látta, mint még soha korábban. – És a legszörnyűbb az egészben az, hogy anyám a mai napig nem fogta fel, mit tett valójában. Még talán büszke is volt magára. Ő volt az oka Guy elhivatottságának. Azt hiszem, a fivérem az ő bűneit próbálta jóvátenni. Csak a jóisten a megmondhatója, mennyi volt belőlük. Nem a herceg volt az egyetlen, jóllehet a hozzá fűződő viszonya kapta a legnagyobb nyilvánosságot. Mindig akadtak csodálói – attól tartok, a szolgákat sem vetette meg.

DAISY GOODWIN


Ivo hangja egyre keserűbb lett. Cora kezét a férfi karjára tette. – Még most sincs kedvedre, hogy herceg lehetsz? – kérdezte. – A kérdés nem az, kedvemre van-e. Én vagyok a kapocs a láncon, ami a múltban gyökerező szálakat rajtam keresztül a jövőbe vezeti. Bár sosem vágytam rá, nem volt választásom. – A feleségére nézett, és arcvonásai ellágyultak. – De hála neked, sem Lulworth pusztulásától, sem darabokra hullásától nem kell többé tartanom. A fiunknak nem kell majd úgy felnőnie, hogy eladják feje fölül a birtokot és a gazdaságok szétmorzsolódnak, mert nincs pénz a helyreállításukra. – Karját Cora köré fonta, és az asszonyt magához vonta. Cora megkönnyebbülve tapasztalta, hogy Ivo feszültsége mintha engedett volna. A gyermekükre és a pénz gyógyító erejére tett utalás juttatta erre a következtetésre. Hízelgett neki a gondolat, hogy hála neki, az ősi birtok ismét talpra állhat és felvirágozhat. Hogy a kétszeres hercegné által véghezvitt pusztítást a visszájára fordíthatja, minden másnál jobb érzés volt a számára. Mosolygott, amint arra gondolt, mit szól majd anyósa, ha meglátja a déli oldalra tervezett, vízre néző teraszt, vagy a nyári lakba vásárolt Canova-szobrokat. (A Rubens megvásárlásával okozott szerencsétlenség még élénken élt emlékezetében, éppen ezért meggyőződött róla, hogy az Ámort és Psychét, valamint Vénuszt ábrázoló szobrok semmilyen kellemetlen emlékeket se ébresszenek senkiben.) Az ajtón kopogtattak, és kezében egy tálcával, Bertha lépett be. – Hoztam önnek egy kis meleg tejet, Miss Cora. Az orvos javallotta, hogy lefekvés előtt feltétlenül igyon egy keveset. – Köszönöm Bertha. Majdnem el is felejtettem. Bertha megfordult, hogy távozzon, ám ekkor meghallotta, hogy a herceg szólítja. – Bertha! A szolgáló megfordult, hogy szembe nézhessen vele. A herceg halkan jegyezte meg: – Bertha, jobb szeretném, ha az őt megillető címen és ranggal szólítaná meg a feleségem. Méltányolom, hogy olyan országban nőtt fel, ahol az ilyen apróságok nem számítanak, de itt mi nagy hangsúlyt fektetünk ezekre a dolgokra. Kérem, erről a jövőben ne feledkezzen meg. Bertha mozdulatlanul állt, majd fejét előrebiccentette. Cora azonnal a lány védelmére kelt. – Nem az ő hibája, Ivo. Én engedtem meg neki, hogy továbbra is Miss Corának szólítson, mert az otthonomra emlékeztet. Mit számít, hogy a komornám a hálószobám csukott ajtaja mögött miként szólít? – Bertha, maga most elmehet. – Ivo megvárta, amíg az ajtó becsukódik a lány mögött, majd a feleségéhez fordult. – Cora, kérlek, ne feledd, hogy bármit mondasz nekem Bertha füle hallatára, az utána szóról szóra elhangzik a cselédszárnyban. Azzal a férfi hátat fordított neki. Cora nem hagyta annyiban; a szavakat még csak-csak, de a nyers visszautasítást képtelen volt elviselni. Kezeit a vállára téve fordította maga felé a férfit. – Mégis mi ütött beléd? Az egyik pillanatban azt állítod, sosem akartál herceg lenni, a másikban meg megszidod a komornám, amiért nem szólít méltóságos asszonynak. Nem értelek. Ivo felesége könnyáztatta arcára nézett. Olyan arckifejezést vágott, amin Cora képtelen volt kiigazodni. Levette az asszony kezeit a válláról, és összekulcsolta azokat az övével. – Meggondolatlan voltam, Cora. Fáradt vagy. A nőknek a te állapotodban sok pihenésre van szüksége. Majd holnap mindent megbeszélünk. Cora megpróbált válaszolni, de a férfi az ágyhoz vezette, és amint lefeküdt, rájött, hogy egy kiadós alváson kívül semmire sem vágyik. A férfi keze után nyúlt. – Maradj itt velem, Ivo! A férfi az asszony mellé feküdt, ő pedig fejét a mellkasára hajtotta. Tudta, hogy van valami, amit el kell mondania Ivónak, de elaludt még azelőtt, hogy eszébe juthatott volna, mi lenne az.

DAISY GOODWIN


A padlásszobában Bertha felcsavarta a gázlámpát, hogy jobban láthassa a varrást, amit fel akart fejteni. Lévén Miss Cora állapota most már kezdett láthatóvá válni, valamennyi ruhaderék kiengedésre várt. Cora nem akarta elfogadni testének egyre terebélyesedő mivoltát, ezért egyszerűen arra utasította komornáját, hogy húzza szorosabbra fűzője zsinórját, Bertha viszont aggódott, hogy a szoros merevítők árthatnak a babának. Azzal, hogy éjjelente titokban kijjebb engedte a varrást, Bertha képes volt elhitetni úrnőjével, hogy még mindig belefér korábban hordott ruháiba. A titkos varrószeánszok azonban nem folytatódhattak a végtelenségig; Bertha őszintén remélte, hogy Cora előbb-utóbb elfogadja az állapotával járó fizikai változásokat. Bertha az utolsó öltések egyikével megszúrta az ujját; a kibuggyanó vércsepp a rózsaszín selyemre hullt, beleivódott az anyag szövésébe, és szálirányban tovaterjedve úgy festett, mint egy icipici, skarlátvörös pókocska, ez Berthát a gyermekkorára emlékeztette. A foltra köpött, majd hüvelykujjával szétdörzsölve a pókot vörösesbarna pacává változtatta. Mivel a folt az anyag visszáján keletkezett, egyedül ő tudott róla, mi lapul Wareham hercegnéjének rózsaszín selyme alatt. Letette a ruhát, és nyugovóra tért. A herceg dorgáló szavai még mindig nem mentek ki a fejéből, és kíváncsi lett volna rá, Miss Cora meddig hajlandó a pártját fogni. Az ágya alatti ládikában úgy nagyjából háromszáz dollárt rejtegetett, amely a Corától kapott különböző ajándékokból, a használt kesztyűk eladásából származó haszonból, illetve a keresetéből félretett összegekből jött össze, és ott volt még neki az a „kövecske” is. Korábban pénzének egy részét el akarta küldeni édesanyjának, de mostanság egyre inkább azt fontolgatta, hogy neki talán nagyobb szüksége lesz rá. Bárcsak biztos lehetne Jim abbéli szándékait illetően, hogy lesz mersze új életet kezdeni vele.

DAISY GOODWIN


Tizenkilencedik fejezet „Azt a pírt, mely…”

Louvain műterme Chelsea-ben volt, London egy olyan szegletében, amelyet Cora csak hallomásból ismert. A kocsis döbbenten nézett, amikor megadta neki a címet, és mielőtt elindultak volna, kénytelen volt útbaigazítást kérni sorstársaitól. Ahogy a hintó a folyóhoz közeledett, a köd egyre sűrűbb lett, így a sejtelmes homályon keresztül Cora alig tudta kivenni a ház körvonalait. Egy vörösre festett, gótikus kőboltív alatt húzódó ajtón kívül semmit sem látott. A kocsis már indult volna, hogy csengessen, de Cora megállította. – Magam megyek. Jöjjön vissza egy óra múlva. Becsengetett, és egészen távolról csilingelést hallott. Néhány perc elteltével egy férfiszolga nyitott ajtót, Cora japánnak nézte. A férfi főhajtással üdvözölte, majd megkérte, hogy kövesse egy hosszú, csak a tetőablakon beszűrődő fény megvilágította folyosón. A falak kétoldalt fekete-fehér, keleties látványvilágú nyomatokkal voltak teleaggatva; Cora megállt, hogy megnézze az egyiket, és amint elhaladt mellette, látta, hogy a legapróbb részleteket is hűen megörökítő rajz egy ölelkező férfit és nőt ábrázol. Döbbenetébe kíváncsiság vegyült. Szerette volna közelebbről szemügyre venni a képet, de nem akarta, hogy a szolga rajtakapja. A halántéka lüktetni kezdett, és már majdnem megfordult, hogy odébb álljon, de ekkor meglátta, hogy a szolgáló széthúzza a vastag damasztból varrt sötétítőt; erős késztetést érzett, hogy tovább menjen. Charlotte azt mondta, nem lesz szüksége kíséretre, de Cora azt kívánta, bár magával hozta volna Berthát. A műterem egy dupla belmagasságú szoba volt, északra néző, hatalmas, a mennyezettől szinte a padlóig érő ablakkal. Az ablakfülkében elhelyezett kanapén egy kasmírmintás kendő és néhány bársonyhuzattal ellátott díszpárna hevert. Az ablaktól jobbra Louvain állványa állt, illetve egy asztal tele ecsetekkel, rongyokkal és festékekkel. A szoba másik végében egy japán motívumokkal teli spanyolfal, egy rekamié és rézedénybe ültetett páfrány díszelgett. A parkettás padlót perzsaszőnyegek fedték. A tetőablakokon beszüremlő fénytől a műterem sejtelmes szürkeségben úszott. Cora úgy érezte magát, mintha víz alatt sétálna. Ez a benyomása tovább erősödött, amikor a teremben Louvain hangját hallotta visszhangozni. A férfi festékfoltoktól tarkálló, bársonyból készült házikabátot viselt. – Jó reggelt, hercegné! Késett, de szerencsére nem sokat. A dolgait bízza csak nyugodtan Itaróra. Remek. Látom szolid ruhát öltött. – Louvain körülbelül egy méterre állt tőle, és félig lehunyt szemei mögül méregette őt. Cora magán érezte a férfi tekintetét, amint az tetőtől talpig többször is végigméri. – Elnézését kérem a pontatlanságomért, de tudja, a ködben mintha megállt volna az élet. Nem sok híja volt, hogy feladjuk és visszaforduljunk. A kocsisom aggodalmát fejezte ki, amiért Chelsea-be kellett hoznia, szerinte ugyanis a környék nem igazán tiszteletre méltó. – Cora idegességében beszélt, mivel érzékelte, hogy Louvain egy pillanatra sem veszi le róla a tekintetét. – Ne aggódjon, teljes biztonságban van. Néhány elszegényedett művészen kívül, akik pártfogót keresnek, senki sem fogja itt zaklatni. – Karon fogta a nőt. – Miért nem jön ide és foglal helyet? – Azzal egy zöld bársonnyal bevont rekamiéhoz vezette. Cora leült, egészen a szélére, a hátát olyan egyenesen tartva, mintha most is gerincmerevítőt viselne. Louvain kicsit hátrébb húzódott tőle.

DAISY GOODWIN


– Nem, nem, most pont úgy néz ki, mintha csak egy jótékonysági teadélutánon időzne. Nem tudna egy kissé hátradőlni? Nézze, adok még néhány párnát. – Az ablakfülkében álló ülőalkalmatossághoz lépett, és fogott néhány párnát, hogy megtámassza velük a nő hátát. – Na, most már hátradőlhet. Jó is lesz. – Majd előtte elkezdett fel és alá járkálni, olyan közelről tanulmányozva őt, hogy Corát a vizslatástól forróság öntötte el. Mereven ült, a párnákhoz támaszkodva, közben pedig karjait igyekezett minél kecsesebb pózba igazítani. – Akarja, hogy összefonjam a kezem? Úgy hallottam, hogy a kezek megfestése a legnagyobb kihívás. – Hát ezt ki mondta önnek? – kérdezte. – Egy amerikai barátom, aki festeni tanul. Ő mondta, hogy a kezekkel mindig meggyűlik a baja. – Lefestette már? Ez a maga barátja? – Nem, azt mondta, még nem áll rá készen. – Cora Teddyre gondolt, és elmosolyodott. – Nem áll készen?! Minden bizonnyal inába szállt a bátorsága. – Louvain megvonta a vállát. – Lehet. Cora azt kívánta, bár ne mondott volna semmit. Louvainnek megvolt hozzá a tehetsége, hogy minden beszélgetést bizalmas síkra tereljen. A férfi ekkor közelebb lépett hozzá, és egyik kezét felemelte, majd a kanapé háttámlájára helyezte. – Na, így mindjárt jobb. De nem elég. Cora idegesen nézett a férfira. – Azt akarom, hogy… nem, le kell, hogy engedje a haját – közölte Louvain. – A hajam? Azt nem tehetem. – Cora eltökéltnek tűnt. – De hát miért nem? Ön olyan fiatal, mi sem lenne ennél természetesebb. Az Újvilág istennőjeként akarom megfesteni, gyönyörűnek és szabadnak. Nem holmi gúzsba kötött, társasági fruskát akarok viszontlátni a vásznon. Kérem, engedje le a haját, nem hinném, hogy valaha is láttam ehhez fogható árnyalatot. Kinyújtotta egyik kezét, hogy megérintse a nő arcába hulló egyik fürtöcskét. Cora megrémült a férfi közelségétől. – Azt hiszem, felettébb… furcsa volna. – A férfi lehelete az arcát simogatta. – Akkor, hercegné, úgy vélem, feleslegesen fáradt ide. – Hátat fordított neki, és az ajtó felé sétált. Cora képtelen volt dönteni. Folyton arra gondolt, mit mondana anyja a kibontott hajáról, azután meg Charlotte merész meggondolatlansága jutott az eszébe. Nem akart afféle amerikainak látszani, akit egy ilyen apróság megfutamodásra késztet. – Várjon! – kiáltotta. Louvain lassan megfordult. Cora felállt, és elkezdte kihúzogatni hajából a hajtűket. Annyi volt belőlük, hogy nem fért el valamennyi a kezében. – Hadd segítsek! – Louvain kinyújtotta a kezét. Amikor végre az összes kinn volt, Cora megrázta a fejét, és érezte, amint a súlyos hajzuhatag szabadon omlik a vállára. Louvainnek igaza volt, felszabadító érzés járta át. Félénken nézett a férfira, és a már jól ismert pillantással találkozott. Habár testének majd minden porcikáját ruha fedte, mégis meztelennek érezte magát. Legszívesebben összefonta volna karját a melle előtt. Louvain nem szólt egy szót sem, csak lassan körbejárta. Cora még mindig úgy állt ott, mint aki karót nyelt, de valahogy rávette magát, hogy megszólaljon. – Ezt akarta? Louvain továbbra sem szólt egy szót sem. Azután mellette termett, és gyorsan, határozottan szájon csókolta.

DAISY GOODWIN


– Nem, hercegné, ez az, amit akartam. Most pedig, ha lenne olyan jó, hogy visszatér az előbbi beállításhoz? Cora csak pislogott. A férfi valóban megcsókolta? Igen, tudta, hogy igen, mert a bajusza sörtéi okozta szúrást még mindig az ajkán érezte. Most pedig úgy viselkedett, mintha az ég egy adta világon semmi sem történt volna. Tisztában volt vele, hogy kicsúszott a kezéből az irányítás. Legalább pofon vághatta volna. – Mennem kell! A viselkedése visszataszító! – Cora azonban nem mozdult. Louvain, aki időközben a festőállványához és festékeihez sétált, felnevetett. – Ugyan, ne nehezteljen már, csak egy csók volt. A kiengedett hajával olyan csábítónak tűnt. Muszáj volt kielégítenem a kíváncsiságom. Remélem, jó lecke volt, ha már az amerikai barátjával ugratott, és gardedám nélkül merészkedett ide. De elnézését kérem a szabadosságomért, megígérem, többé nem fog előfordulni. – Ünnepélyes mozdulattal keresztet vetett a levegőben, majd így folytatta: – Ha ez könnyít valamicskét a lelkiismeretén, akkor elárulom, hogy csak a kép miatt csináltam. Észrevettem, amint azon mereng, vajon magamhoz ragadom-e a kezdeményezést, és most, hogy megtettem, megnyugodhat. Tudja, vonzónak találom, ami azt jelenti, hogy a kép minden bizonnyal elnyeri majd a tetszését. Cora tisztában volt vele, hogy azonnal távoznia kellene, de azt is tudta, maradni fog. Leült a rekamiéra, és a párnákra hanyatlott. – Látja, máris jobb, csak maradjon, ahogy van. – Louvain fogott egy vázlattömböt, és gyors mozdulatokkal rajzolni kezdett. – Valamennyi modelljével így viselkedik? – Cora próbált nemtörődömnek látszani. – Nem szoktam férfiakat csókolgatni! – És mi a helyzet Lady Beauchamppal? Őt megcsókolta? – Hova gondol? – Louvain elutasító hangnemben kérdezett vissza. Cora a beállításban végre magára talált. Louvainnek igaza volt. Sokkal nyugodtabbnak érezte magát. Kíváncsi lett volna rá, vajon a férfi újra megpróbálja-e, amit az imént, és ha igen, akkor ő vajon hogyan reagál majd. A férfi befejezte a vázlatot, és egyenesen a szemébe nézett. – Nem akarja levenni a kabátkáját? Várandós, nem igaz? Úgy egy fokkal kényelmesebb lehetne. – Honnan tudta? Mármint, hogy gyereket várok? Még nem is látszik, vagy igen? – Cora még most is vékony derekára nézett. – Az a munkám, hercegné, hogy megfigyeljem, és azt látom, hogy tele van várakozással. A nőkről az ön állapotában egyfajta szelídség sugárzik. A középkori festők úgy hitték, hogy a gyermekek meglátszanak a terhes nők szemében. – És mit lát még, Mr. Louvain? – tudakolta. – Ó, azt nem fogom elárulni, de a festményen rajta lesz. Amit, mielőtt még megkérdezné, nem fogok önnek megmutatni, amíg kész nem lesz. Most pedig szeretném, ha abbahagyná a cseverészést, hogy a szájára összpontosíthassam a figyelmem. Amint mindezt kimondta, Cora ajka máris zsibbadni kezdett. A tetőablakon keresztül a felhős égre nézett. – Ne, ne nézzen fel, tartsa a szemét rajtam! Cora némán bólintott, látszólag nem volt menekvés. Az ülés hátralévő része jószerével teljes csendben zajlott, leszámítva Louvain ceruzájának kaparászását, illetve a cuppanó hangokat, amelyeket a férfi a szájával adott ki, valahányszor kiradírozott egy vonalat, amellyel kevéssé volt megelégedve. Időnként a folyó felől egy-egy hajó ködkürtjének tompa hangja törte meg a csendet, és a távolban röpdöső sirályok halk rikoltozása hallatszott. Kis idő elteltével, a csók ellenére, Cora azon kapta magát, hogy valamiféle kábultság lesz rajta úrrá. Fárasztónak találta a pózolást. Nagyjából egy óra elteltével a csendnek egy éles gongütés vetett véget. Cora összerezzent, Louvain pedig letette a ceruzáját.

DAISY GOODWIN


– Ebédidő! Meghívhatom, hercegné? Itaro remek szakács. – Köszönöm, nem. Haza kell mennem. – Azzal Cora talpra állt. – Akkor holnap ugyanebben az időben várom! És ne késsen, mert rengeteg munka vár ránk. Távoztában az asszony vetett még egy-két futó pillantást az előcsarnok falán lógó, néhány további fekete-fehér japán lenyomatra. Időzni nem akart túl sokat, mivel Louvain egészen az ajtóig kísérte, de a férfinak feltűnt az érdeklődése. – Elnyerték a tetszését? Shungdnak nevezik őket. Ezek itt Utamaro művei – a Yoshiwara körzet kurtizánjait ábrázolják, a körzetét, ahol a művész is élt. Szemmel láthatóan megtiszteltetésnek vették, hogy modellt állhattak a mesternek. Képei a valóság és a képzelet egyfajta egzotikus elegyét mutatják. Nézze meg például ezt. – Az egyik rajzra mutatott. Cora közelebb lépett, hogy jobban szemügyre vehesse. Egy tintahallal ölelkező nőt látott. Cora hirtelen hátrahőkölt, zavarában rózsás pír ült ki arcára. Louvain elnevette magát. – A kép címe A halász felesége. Bájos, nem? – Meglepő, annyi szent – válaszolta Cora alig hallhatóan. – Akkor viszlát holnap, hercegné! Itaro meghajlás közepette nyitott ajtót. Cora hátranézett, hogy közölje Louvainnel, holnap semmi esetre se számítson a látogatására, de a férfinak addigra már csak hűlt helyét látta. Másnap Cora arra eszmélt, hogy ismét a hintóban ül, és Chelsea felé tart. Ez alkalommal azonban Berthát is magával hozta. A portrét meglepetésként szánja Ivónak. Adni akart valamit a férfinak, ami jelenlegi külsejére emlékezteti férjét, mielőtt még alakja a gyermek miatt ormótlanná válna. Észrevette, hogy amióta már kezdett látszani rajta az állapota, a férfi viselkedése is megváltozott; valamivel emlékeztetni kellett hát a férjét, hogy nem fog mindig így kinézni. Gondolatai elkalandoztak. Talán szervezhetne Ivónak egy születésnapi partit. Az időpont ugyan nem a társasági összejövetelek időszakára esett, de azért egy fogadásra való ember akad majd a városban. Feltétlenül megkérdi erről Mrs. Wyndhamet. A műterembe vezető folyosón Cora megpróbált nem nézni a shungákra. Louvain, amikor meglátta, elébe sietett, de azonnal megtorpant és elmosolyodott, amint megpillantotta Berthát. – Látom, ez alkalommal már felkészülten érkezett – jegyezte meg. – Nos, furcsa érzés volt tegnap kibontott hajjal hazamenni. Indulás előtt Bertha gondoskodik majd róla, hogy tiszteletreméltó hölgyként távozhassam. – Cora mosolygott. – Hát hogyne, hercegné, tiszteletreméltóság mindenekfelett. A komornája talán ide ülhetne. Azzal előhúzott egy széket a paraván mögül, és úgy helyezte el, hogy Bertha még véletlenül se lásson rá a készülő portréra. Cora a rekamiéhoz lépett, és a férfinak hátat fordítva kezdte el kiszedegetni hajából a hajtűket; miközben így tett, kínosan ügyelt rá, hogy kerülje a férfi pillantását, mivel a helyzet bizalmas volta valamiért riasztotta. A válla fölött azonban szólt néhány szót a férfihoz. – Mit gondol, Mr. Louvain, mikorra készül el a portré? Szeretném vele meglepni a férjem a születésnapján. – Kész lesz, amikor kész lesz. Ha nyugodtan ül, és nem izeg-mozog folyton, akkor talán hamarább elkészül – válaszolta Louvain ingerülten. – Ha kell, megígérem, hogy mozdulatlanná dermedek, akár egy sóbálvány, de egy hónap alatt kész lehet? – Cora hangja esdeklőn csengett. – Nem szoktam felelőtlen ígéreteket tenni. De ha engedelmes modellnek bizonyul, és pontosan azt teszi, amire kérem, meglehet. Most pedig gombolja ki a kabátját, ahogy tegnap is. És próbáljon meg visszaemlékezni, hogy érezte magát tegnap, mivel az arcán pontosan a tegnapi kifejezést szeretném látni. – A férfi Corára kacsintott, aki azonnal elpirult.

DAISY GOODWIN


– Nem igazán emlékszem rá, hogy éreztem magam tegnap. Csak azt tudom, hogy próbáltam nem elaludni. Nagyon nehéz ilyen sokáig mozdulatlan maradni – mondta. – Akarja, hogy segítsek feleleveníteni az emlékeit, hercegné? – Louvain egy lépést tett felé. Cora riadtan hőkölt hátra. – Ó, nem, arra nem lesz szükség. Magam is elég jól emlékszem. Bertha, gyere, és igazítsd el a hajam. Bertha tovább folytatta a hajtűk eltávolítását, amit alig egy vagy két órája tűzött fel. Most már értette, hogy Miss Cora tegnap miért a legkevésbé feltűnő megjelenést kölcsönző, tengerészkék színű, pontos mérték után készült ruhájában sietett el hazulról, és tért vissza kalapja alá kontyolt hajjal. Azonnal a szobájába sietett, majd mindenféle magyarázat nélkül megparancsolta Berthának, hogy mielőtt lemegy a földszintre, hozza rendbe a haját. Bertha enyhén szólva elcsodálkozott. Miss Cora sosem tett eleget délelőtti meghívásoknak, és ami a haját illeti, efféle kibontására sem volt még példa. A találgatások a cselédszárnyban azonnal megindultak. A kocsis, aki látta, hogy egy ázsiai származású szolgáló nyit ajtót, azt rebesgette, hogy a méltóságos asszony egy ópiumtanyán tett látogatást. Mindent tudott az ilyesfajta helyekről, lévén korábbi munkáltatója, Lord Mandeville is gyakran megfordult efféle terepen. Bertha csak nevetett a felvetésen, de persze kíváncsi és egy kissé nyugtalan is volt. Így azután nagy kő esett le a szívéről, amikor látta, hogy Miss Cora csak egy portréhoz ül modellt, bár kétségtelen volt valami a festő és az úrnője közt, ami miatt kényelmetlenül érezte magát. Miss Cora mindig is imádott kacérkodni, de most, hogy már férjes asszony volt, vigyáznia kellene a jó hírére. Bertha szerette volna tudni, mi történt tegnap. Úrnőjére nézett, aki vállára hulló, derékig érő gesztenyebarna hajjal, kigombolt kabátkája alól elővillanó ingmellben, mosolyra húzódó, félig nyitott szájjal feküdt a rekamién. Úgy festett, mintha csak Velencében volna nászúton, szabályos körvonalai a semmibe vesztek. Bertha zavartan ült Cora és a festő között; néha fel-felnézett a foltozgatásra szoruló dolgokból, amiket magával hozott, és olyankor ő is érezte az egymásra meredő tekintetekből áradó tüzet. Hazafelé menet Cora megkérte Berthát, hogy ahelyett, hogy a kocsis mellé ülne a bakra, szálljon be mellé a hintóba. – Mi a véleményed a műteremről és Mr. Louvainről, Bertha? – Az úr pénzért dolgozik, Miss Cora? – kérdezett vissza Bertha. – Feltételezem, igen. – Cora ezt egy olyan lány közönyösségével mondta, akinek a pénz, lévén a kelleténél mindig több volt belőle, sosem jelentett semmit. – Úgy vélem, az a fajta, aki annyit kérhet, amennyit csak akar. A képet illetően ugyan nem állapodtunk meg egy konkrét összegben, de minden bizonnyal megkéri majd az árát. Papa azt mondja, ha az ember amerikai, az legalább ötven százalékos felárat von maga után, legyen szó bármiről. – Cinkos tekintettel hajolt Berthához. – A herceg nem szerezhet tudomást a dologról. Fogadást akarok adni a tiszteletére, még mielőtt túlságosan előrehaladna az állapotom, és ott akarom átadni neki. Addig szeretnék rá sort keríteni, amíg még társaságban mutatkozhatom. Berthának aggályai támadtak a tervvel kapcsolatban. – Na és mi történik, ha nem lesz elégedett a képpel, Miss Cora? Nem lenne kínos olyan képet mutogatni az embereknek, amely önnek sem tetszik? – Nos, ez nem fog megtörténni! Louvain egy zseni. És ez lesz az utolsó, általa készített portré – szögezte le Cora. – És mi van, ha nem nyeri el a herceg tetszését? Nem vagyok róla meggyőződve, hogy őméltósága kedveli a meglepetéseket – tette hozzá Bertha óvatosan. Volt valami Louvainben, ami aggasztotta. Corának eszébe jutott a kápolnában lejátszódott jelenet. Talán Bertha mégiscsak jól látja a dolgot. Ez sem győzte meg azonban arról, hogy elmondja férjének, miben mesterkedik. Már

DAISY GOODWIN


maga a gondolat, hogy a férfi megjelenjen a műteremben, nyugtalanító érzést váltott ki belőle. És hát ez a kép egészen más természetű volt, mint a Rubens. – Szerintem pedig, örömét leli majd egy portréban, ami szíve hölgyét ábrázolja – kardoskodott Cora. – Louvain azt állítja, nem igazán érdekli mások véleménye. Meg azt is, hogyha az ember tökéletes hasonmását akarja viszontlátni, akkor menjen fényképészhez. Berthának erről az egészről az volt a véleménye, hogy Louvain megtalálta a módját, hogyan töltheti ideje java részét gyönyörű hölgyek társaságában, miközben férjeiktől távol vannak úgy, hogy közben még meg is fizetik érte.

Cora nagyon megörült, amikor aznap délután kézhez kapta Charlotte látogatást előrejelző kártyáját. Egyébként is beszélni akart a nővel a fogadásról. Mivel tudta, hogy elegáns partit szeretne adni, égető szüksége volt Charlotte tanácsára. Mrs. Wyndhamre ugyan mindig lehetett számítani, Charlotte-nak viszont volt stílusa. Megkönnyebbülést jelentett számára, hogy Charlotte maradéktalanul támogatta terveit. – Amilyen bölcs és előrelátó, Cora, meg fogja találni a megfelelő stílust. A londoni társaságnak máskülönben nincs ínyére a kevélység. – Csak a portrét szeretném átadni Ivónak. Gondoltam, egy fogadás erre remek alkalom lehetne. Charlotte arcán ravaszkás mosoly villant. – És az sem árt, ha felhívjuk rá a világ figyelmét, hogy Louvain utolsó portréjához önt választotta modelljének. Cora elpirult. – Nos, akár így is felfoghatjuk. De kérem, tartsa titokban. Charlotte előrehajolt. – És mi a véleménye Louvainről? Nagyon szigorúan bánik önnel? Cora a teázás előkészítésével foglalta le magát. – Hát az biztos, hogy tudja, mit akar. Nem érdemes vitába bocsátkozni vele. Fellélegzett, mert ebben a pillanatban Sybil csatlakozott hozzájuk, méghozzá jókedvűen, hiszen végre sikerült megszabadulnia mostohaanyjától. Valahányszor csak megpróbáltatást jelentettek számára a mindennapok Fanny hercegné mellett, Sybil, együttérzésére számítva, Corához menekült. Charlotte kevésbé viselkedett szívélyesen Sybillel, mint Corával. Miután pár percen át a nő panaszáradatát hallgatta, a hangjából kiérződő türelmetlenséggel így szólt: – De ha Fanny nénikéje mellett ilyen elviselhetetlen az élete, akkor miért nem megy férjhez? Bizonyára számtalan ajánlatot kapott. Sybilen látszott, hogy Charlotte mondandója lesújtja őt, és Cora, látva az arckifejezését, azonnal védelmébe vette a lányt. – Egy darabig vendégeskedhetnél nálam, Sybil. Jól jönne egy kis társaság Lulworthben, és ki tudja, talán még megfelelő parti is akad számodra. Jelentőségteljes pillantást vetett Sybilre, aki azonnal mosolyra fakadt. Tudta, hogy megfelelő „parti” alatt Cora voltaképp Reggie Greatorexre célzott, aki ez idáig még nem tett neki ajánlatot. Charlotte, akit cseppet sem érdekelt a kiházasítás kérdése, kimentette magát, majd távozott. Miután elment, Sybil felsóhajtott. – Charlotte pompás teremtés, ugye? De nem úgy találod, hogy van benne valami félelmetes? Cora egy pillanatra elgondolkozott. – Tudod, kezdetben magam is így gondoltam, de azután olyan kedvesen bánt velem. Rajtad kívül, drága Sybil, azt kell mondjam, ő az egyetlen barátom Angliában. DAISY GOODWIN


Sybil nem válaszolt.

Amikor Cora elmondta Ivónak, hogy fogadást szeretne adni, még mielőtt, az ő szavaival fogalmazva, megjelenése a nyilvánosság előtt illetlennek tetszene, a férfi Cora legnagyobb meglepetésére lelkesen fogadta az ötletet. – Akkor hát magadra vállalod a háziasszonyi teendőket? Örülök. Vannak néhányan, akiket szeretném, ha meghívnál. A lista, amelyet Ivo a reggelinél nyújtott át neki, meglepte Corát. Tele volt politikusokkal, és bár sokuk tekintélyes címmel és ranggal rendelkezett, mindazonáltal mégiscsak politikus volt. Odahaza a politikusok megítélése semmiben sem különbözött a színésznőkétől, az élet elkerülhetetlen velejárónak tekintették őket, de nem nyerhettek bebocsátást a társasági szalonokba. – Ivo, valóban szándékodban áll meghívni valamennyi itt szereplő politikust? Nem szeretném, ha mindjárt az első partim barátságtalanra sikeredne. – Cora könnyed hangnemben beszélt, de Ivo szokásos hangszínénél is halkabban válaszolt. – Szóval azt gondolod, Cora, hogy a politikusok barátságtalanok? Cora próbált uralkodni magán. – Pusztán csak úgy vélem, hogy nem ők az eszményi vendégek. Ivo ráförmedt. – Nem gondolod, hogy nekem is megvan az okom arra, hogy meghívjam őket? Cora sértődötten nézett a férfira. Gyűlölte, hogy Ivo, aki mindig mindenből viccet csinált, egyik pillanatról a másikra képes volt minden figyelmeztetés nélkül elkomorodni. – Sajnálom, Ivo, fogalmam sem volt róla, hogy politikai ambícióid volnának. Állandóan kinevettél, amikor a Lordok Házáról kérdeztelek. Bocsásd meg a figyelmetlenségem, de az én hazámban nincsenek arisztokraták, csak dolgozó férfiak, mint az apám. Ivo csak egy kis hatásszünetet követően szólalt meg. – Ó, igen, az apád, a nagy Golden Miller fia, aki első millióját huszonegy éves korában szerezte. Miféle munkát is végez tulajdonképpen az apád? Azonkívül persze, hogy tehetségesnek ígérkező kóristalányokat hallgat meg. Én úgy tudtam, egyetlen időtöltése, hogy anyád társaságától megszabaduljon. Cora a kezében tartott csészét a férjéhez vágta. A férfi elkapta a fejét, mire a csésze egy halom apróra tört porcelándarabka és kilöttyintett tej formájában a padlón végezte. – Hogy merészelsz gúnyos megjegyzéseket tenni az apámra? Mégis mi a csodát csináltál azt megelőzően, hogy herceg lett belőled, azonkívül, hogy a Mrs. Stanley-félékkel „barátkoztál”? Az apám, veled ellentétben, Észak-Amerika legnagyobb malmát üzemelteti. Igaz, hogy örökölte a vagyonát, de egyes-egyedül neki köszönhető, hogy az megsokszorozódott. Ne felejtsd el, hogy ezt a házat éppúgy, mint benne mindent, ez a pénz finanszíroz. – Elhallgatott, bár forrt a dühtől. – Ahogy feltételezem, azt a porcelánt is, amit az imént voltál szíves hozzám vágni. Mégis mire akarsz kilyukadni, Cora? Ha annyira odavagy azokért a férfiakért, akik csinálnak valamit, akkor miért nem maradtál Amerikában, és választottál férjet magadnak ott? Bizonyára egy magadfajta lánynak rengeteg kérője akadt. És te mégis úgy döntöttél, hogy Angliába jössz, és hozzámész egy herceghez. Mi járt a fejedben? Ivo elhallgatott, amikor egy inas lépett be kezében egy ezüstösen csillogó, parázstartó üsttel. – Robert, ügyetlen voltam. – A padlón lévő rendetlenségre mutatott. – Megkérné az egyik szobalányt, hogy takarítsa fel? Ha már úgyis utánajár a dolognak, kérem, hozzon még egy kis kávét is. Ó, és attól tartok, a méltóságos asszonynak egy új csészére is szüksége lesz.

DAISY GOODWIN


Ivo higgadt hangnemben fordult az inashoz, hangjában nyoma sem volt a pár pillanattal korábbi heves érzelemkitörésnek. Önuralma azonban még az apjára nézve sértő kijelentéseinél is jobban feltüzelte Corát. – Ne fáradjon, Robert, végeztem. – Cora anélkül távozott a szobából, hogy hátrapillantott volna. Hálószobájában felkapta az egyik ezüstmarkolatú hajkeféjét, és a falhoz vágta. Azután olyan erővel rúgott az ágy lábába, hogy belesajdult a lába, majd az ágyra vetette magát, mérgében és tehetetlenségében könnyei záporozni kezdtek. Öt perccel később kinyílt az ajtó, és Ivo könnyed lépteit hallotta. – Menj el, nincs mondandóm a számodra. – Egy szót sem kell szólnod. Valójában jobban örülnék, ha nem is szólnál. Csak azért jöttem, hogy elmondjam neked, az ok, amiért meg akartalak kérni, hogy hívd meg Roseberyt, az az, hogy most már jó ideje a támogatásomra pályázik a Lordok Házában. Azt hiszem, arra is hajlandó volna, hogy bevegyen az általa vezetett minisztériumba. Nem tudom, felfogod-e egyáltalán ennek a jelentőségét; a családom háromszáz éve már, hogy kívül rekedt a politikai elitből, mivel katolikusok vagyunk. Azt kérdezted, van-e bármilyen célom, nos, nem magamért, hanem a családomért teszem. Eljött az idő, hogy a Maltraversek ismét valakik legyenek, és nem hagyhatom kicsúszni a kezemből a lehetőséget. Elhallgatott. Cora anélkül, hogy a férfira nézett volna, tudta, ő éppen az állát simogatja – mindig ezt tette, ha a dolog komolyra fordult. – A te vagyonod tette ezt lehetővé, Cora. Ha aznap ott, Paradise Woodban nem bukkanok rád, most nem tartanánk itt. Ezért kérlek, ne veszekedjünk többé. A nő érezte, amint a férfi keze a vállához ér; csak lassan emelte fel a fejét, vonakodott könny áztatta arcát a férfi felé fordítani. – Szeretem, amikor sírsz. – Egyik ujját végighúzta a nő könnytől nedves arcán. Cora megpróbálta eltolni a férfi kezét, de ő kitartónak bizonyult, és most már úgy simogatta a nő arcát és haját, mintha egy rémült, megnyugtatásra szoruló állattal volna dolga. Lélegzete egyszer csak felgyorsult. Cora próbálta kerülni a férfi tekintetét, de annak keze már ruhájának gombjain járt. Még mindig haragudott a férfira, de mivel Ivo alig ért hozzá, mióta elmondta neki, hogy gyermeket vár, képtelen volt megállni, hogy testét nekifeszítse, amint a férfi a nyakát és a kebleit kezdte csókolgatni. Örömmel tapasztalta, hogy a vágy most is oly sürgetőn hatalmasodik el rajtuk. A férfi már a nő szoknyáját is arrébb söpörte. – Ó, Ivo, gondolod, hogy ez jó ötlet? Mi van a…? De Ivo csak csókolta, és már ő sem tudott megálljt parancsolni érzéseinek. A férfi lerántotta róla a több rétegnyi alsószoknyát, majd akkor és ott magáévá tette. Cora meglepődött, milyen kicsi a különbség a korábban érzett harag és aközött, amit most érez ; mindkettő egyaránt emésztő érzés volt. Amikor teste az elhatalmasodó vágytól összerándult, kinyitotta szemét, és Ivóra nézett. Férje arca komoly volt, látszott, hogy összpontosít; vajon még mindig haragszik rá? Merengése azonban semmivé lett, amint a beteljesedés lángja maga alá temette, majd teste is lassan lecsillapodott.

A másnap ismét Louvain műtermében érte, ott feküdt a rekamién elnyúlva, miközben Bertha elfoglalta szokásos helyét a sarokban. Louvain jószerével nem is szólt hozzá, amikor megérkezett, de ahogy tekintetét a nőre emelte, Cora látta, hogy világos színű szemei valósággal izzanak. A férfi őrült tempóban dolgozott, amikor ecsetje a vásznat érte, szinte szárnyalt. – Remélem, örül a hírnek, hercegné, de valószínűleg ez a mai lesz az utolsó ülésünk. A kép jövő hétre elkészül. DAISY GOODWIN


Corába a csalódottságtól apró szúrás nyilallt. Szeretett a műterembe jönni, ahogy élvezettel figyelte Louvaint munka közben. Tudta, hogy voltak pillanatok, amikor a férfi nem tekintette többnek, mint festékek tarka összevisszaságának a vásznon. De nem bánta, a férfi elfogulatlanságát rokonszenvesnek találta. – Megengedi, hogy vessek rá egy pillantást, Mr. Louvain? – Még nem, még nem. De azt elárulhatom, hogy az eredménnyel elégedett vagyok. Ahogy utolsó alkalommal kifelé igyekezett a műteremből, Cora elejtette zsebkendőjét. Amint lehajolt, hogy felvegye, tekintete Utamaro egyik kurtizánjának arcára esett, ami eltorzult a hullámokban rátörő gyönyörtől.

DAISY GOODWIN


Huszadik fejezet „E festmény mély tüzét”

Cora csupán száz meghívót küldött szét a fogadásra, de az esemény napjáig annyi új „ismeretségre” tett szert, hogy a számításba jöhető vendégek létszáma nagyjából a háromszorosára duzzadt. Mrs. Wyndham, akinek hízelgett az új amerikai hercegné barátsága, egyszer csak azon kapta magát, hogy ugyanazok az emberek tolonganak körülötte, akik férje halála után teljesen eltűntek az életéből. Néhány nő minden bizonnyal megragadta volna a lehetőséget, hogy bosszút álljon a korábban őt méltánytalanul mellőzőkön, de Mrs. Wyndham túlságosan gyakorlatias szemléletű lévén tartózkodott ettől. Tisztában volt vele, hogy az emberek általában úgy viselkednek, ahogy azt elvárják tőlük, így aztán csodálatra méltó módon igyekezett megőrizni pártatlanságát barátnéjának, a hercegnének tett ajánlásait illetően; csakis azokat támogatta, akikről úgy vélte, valóban hozzájárulhatnak az est fényének emeléséhez. Minden leendő vendégnek ugyanazt mondta: – A hercegné bensőséges hangulatú összejövetelt tervez, ahol alkalma nyílik elbeszélgetni a vendégekkel. Biztos vagyok benne, hogy a hercegné önt is szívesen látná a meghívottak sorában. Tőlem annyit kért, hogy: „Drága jó, Mrs. Wyndham, segítsen nekem eligazodni a londoni társaság útvesztőiben, hogy az angol arisztokrácia színe-java részt vehessen az estélyemen.” Tudom, hogy szeretne igaz barátokat szerezni Londonban. Igazán kedves teremtés, aki mentes mindenféle mesterkéltségtől, és odaadón szereti a herceget. És nagylelkű, istenemre mondom. Amikor látta, milyen elnyűtt a szőrmestólám, nem tágított, míg meg nem ajándékozott ezzel a pompás cobolyprémmel. Persze, a pénz semmit sem jelent a számára, hiszen köztudott, hogy generációjának leggazdagabb örökösnője. A New York-i lapok csak amerikai hercegnőként emlegetik, és azt kell mondjam, kifogástalan modora alapján Windsorban is megállná a helyét. Viselkedésében még Fanny hercegné sem talált kivetnivalót. Mrs. Wyndham szerint Cora ma este hercegnőhöz méltón jelent meg a társaságban. Rózsaszín és fehér csíkos selyemruháját vállain és deréktájon hatalmas masnik díszítették. A hajába gyémántcsillagokkal ékített tiarát tűzött, nyakában a fekete gyöngysort viselte. Ruhájának túlzottan hangsúlyos vállrésze elterelte vastagodó derekáról a kíváncsi tekinteteket. Csak azok a hölgyek, és kizárólag a hölgyek, akiket éles szemmel áldott meg a sors, vették észre, hogy gyermeket vár. Cora és a herceg a márvány lépcsősor tetején állva köszöntötték az érkező vendégeket. Mrs. Wyndham nem szeretett az elsők között érkezni, de amikor belépett, a lépcsőkön már hatalmas embertömeg özönlött. Orrát púder- és gyöngyvirágillat, valamint veríték szagának a maga nemében egyedülálló, de a társasági események örökös előfutárának tekintett keveréke csapta meg. Közvetlenül előtte egy felettébb szokatlan kinézetű férfi várt bebocsátásra, akinek művészi módon elrendezett haja majdnem a válláig ért. Felhívta ugyan rá Cora figyelmét, hogy a vendégek listájának összeállításakor nem tanácsos túlságosan elrugaszkodni a megszokottól, de Cora kitartott ama álláspontja mellett, hogy nem a társadalmi konvencióknak megfelelni akaró partit kíván rendezni. Ennek eredményeképpen a vendégsereg összetétele nagyobb változatosságot mutatott, mint amihez Mrs. Wyndham korábban hozzászokott. Akadtak köztük művészi érzékkel megáldott fiatalemberek, éppúgy, mint kormánytagok; Ivo barátjához, Reggie Greatorexhez hasonló, céltalanul lézengő arisztokraták csakúgy, mint Lord Curzon-féle tevékeny urak; az egykori pénzarisztokrácia olyan képviselői, mint a Skócia földbirtokainak DAISY GOODWIN


java részét magáénak mondható Athollok vagy a skót sörfőzdék jelentős hányadát működtető, újgazdagok közé tartozó Tennantok; nem beszélve a mindenféle rangú és származású hölgyről, a kétszeres hercegnétől kezdve Mrs. Stanley-ig. Efféle vegyes társaság abban az időben, amikor Mrs. Wyndham Londonba érkezett, bizonyos, hogy nem verődött össze, mostanság azonban már a társaság sem volt az a zárt kör. Egyedül „pénzre”, lehetőleg jó sokra volt szükség, és bárki emberfia a társadalmi elit megbecsült tagjává válhatott. Mrs. Wyndham apró kék szeme a szalonban tolongó sokadalomban olyan ranggal igen, de pénzzel nem rendelkező fiatalemberek után kutatott, akikből az ohiói Adelaide Schiller a maga hárommillió dollárjával és fejlesztendő akcentusával esetlegesen érdeklődést válthat ki. Mrs. Wyndham reménykedett benne, hogy Miss Schillert ma este magával hozhatja, de Cora eltökéltnek látszott. – Hallani sem akarok Miss Schillerről. Nem érdekel, hány évig tanult a konzervatóriumban, ahogy azt sem akarom, hogy udvariatlannak gondoljanak, de nem áll szándékomban tálcán kínálni annak a lehetőségét, hogy akárki is gúnyos megjegyzésekkel illethesse az amerikai örökösnőket. És persze azt sem szeretném, ha bárki flörtölni kezdene Reggie Greatorexszel. Sybil sosem bocsátaná meg. Mrs. Wyndham hízelegni próbált, de Cora nem adta be a derekát. – Ivo már kétszer átnézte a listát, nincs merszem újabb nevet hozzátenni. De hozza el Miss Schillert egyszer teára, és megnézem, mit tehetek az érdekében. Nem tartott soká, gondolta Mrs. Wyndham, hogy a New York-i lányból igazi társasági dáma váljon. Nem voltak kétségei afelől, hogy miután megszerezte magának a címet, Miss Schiller éppen ilyen kényeskedővé válna. Cora és Ivo szorosan egymás mellett álltak, közelebb egymáshoz, mint házaspárok esetén az ember elvárná. Úgy tűnt, teljes köztük az egyetértés; Ivo közvetlenül a felesége mögött állt, és időnként a fülébe súgott ezt-azt, hogy megnevettesse. Sir Odo és Lady Beauchamp következtek a bejelentésre váró vendégek sorában. Charlotte aranyszínű szaténruhát viselt, amitől a szó szoros értelmében ragyogott, elhomályosítva minden körülötte állót. Szőke fürjeivel, rózsásan fénylő orcájával, aprólékos gonddal hímzett, brokát mellényében ez alól csak férje jelentett kivételt. A lépcsőfeljáróban ácsorgó emberek többségét mohó kíváncsiság emésztette, a levegőt – az új háziasszony és az új módi végett – a várakozás szele töltötte be, de Beauchampék ahelyett, hogy felfelé igyekeztek volna, fel s alá kószáltak, kisebbfajta űrt teremtve maguk körül, amint megálltak, hogy kölcsönösen üdvözölhessék egymást az előcsarnokban összegyűlt emberekkel. Mivel ezzel a zsúfolt lépcsőkön állók folyamatos előrehaladását is gátolták, a herceg és a hercegné várakozni kényszerültek, miközben Beauchampék a körülöttük lévőket köszöntették. És amikor végre valahára Beauchampék megindultak házigazdáik irányába, olyan kimerült ábrázatot öltöttek, mintha a parti máris unalomba kezdene torkollni. Corának, akinek nem volt más választása, minthogy szó nélkül tűrje ezt a fajta mesterkedést, még akkor sem hervadt le ajkáról az érkezők üdvözlésére szánt mosoly, amikor Ivo a fülébe suttogta: – Az a pojáca Odo meg mit visel? Nevetséges alak! – Mily öröm számomra e viszontlátás! – Azzal Charlotte-hoz hajolt, hogy arcon csókolja. – Ma este mindkettejükre számítok! Végtére is önök a legrégebbi angol barátaim. – Csakugyan, hercegné? – kuncogott Odo. – Charlotte-nak és nekem is hízeleg a gondolat, hogy a mi „felfedezésünk”! – Cora senkinek sem a felfedezése, Odo – szögezte le a herceg. – Még egy önhöz hasonló képzelőerővel megáldott valakié sem. A feleségem egy vadonatúj és csodálatos generáció szülötte, aki önállóan harcolta ki létezésének jogát Amerikában. Az édesanyját leszámítva valószínűleg senkitől sem tart.

DAISY GOODWIN


– Ivo, kérlek, ne beszélj szamárságot! – válaszolta Cora, mindazonáltal hálás volt Ivónak, amiért ilyenformán hárította el Odo abbéli szándékát, hogy pártfogójává lépjen elő. – Inkább kérd meg a zenekart, hogy játszanak valami mást. Már vagy tízszer hallottam ezt a valcert. Mr. Stebbings arcrezdüléseiből látom, hogy már ő is betéve fújja. Ivo, kérlek! – Valóban olyan szörnyű lenne? Magam amondó volnék, hogy elragadó, de ha ragaszkodsz hozzá. Miféle fogadás az, ahol a költők összerezzennek? – Azzal Ivo a zenészekhez sétált. Charlotte előrehajolt, hogy mondandóját férje ne hallhassa. – Louvain már megérkezett? – Még nem – suttogta válaszul Cora. – Még magam sem láttam a képet. Charlotte legyezőjével megérintette Cora karját. – Ne aggódjon, biztos vagyok benne, hogy élethűre sikeredett. Amikor Beauchampék bevonultak a szalonba, Cora végre szünetet tarthatott a mosolygásban, de már fájdalmasnak találta a mozdulatot. Látta, hogy a lépcsőkön ácsorgó vendégsor vége szinte az utcán kanyarog. Kíváncsian várta, Louvain vajon mikor érkezik. Valahányszor a képre gondolt, szíve hevesebben vert. Annak ellenére, hogy egyetlen csók esett köztük, néha még most is érezte a férfi bajuszának apró szúrását. Ekkor Fanny hercegné tűnt fel, szőke feje kissé oldalra billent, mintha csak azt próbálná eszébe idézni, ki is az est háziasszonya. – Cora, drágám, milyen bámulatos parti! Fogalmam sem volt róla, hogy november tájt ennyi ember van Londonban. Bár, te, kedvesem, mintha kissé nyúzottnak tűnnél. Remélem, nem viszel túlzásba semmit. Igaz is, a továbbiakban már semmi szükség rá, hogy itt ácsorogj; véleményem szerint fél óra bőven elég idő a vendégek fogadására. – Leereszkedő mosollyal ajándékozta meg Corát. – De hisz nem ismerek mindenkit. Udvariatlanság lenne részemről, ha nem üdvözölném a vendégeim – mondta Cora. – Azt hiszem, még mindig túl fiatal vagy hozzá, hogy azt gondold, magadnak kell jó példával elöljárnod. Habár ez a helyes, tehát tégy belátásod szerint, de ne várd, hogy bárki is megköszöni majd. – Fanny hercegné a szalon irányába indult, és a fülében fityegő gyémántcseppecskékre vetülő fény miatt Cora egy pillanatra eljátszott a gondolattal, amint anyósa feje lángra kap. – Ne is törődj vele, Cora. – Sybil állt mellette. – Magán kívül van, amiért a megkérdezése nélkül döntöttél úgy, hogy estélyt adsz. Szerintem viszont pazar az egész. Aligha maradt orchidea Londonban. Haladó szellemre vall, hogy Mrs. Stanley-t is meghívtad, és jóllehet, tudom, hogy mindenféléket összehordanak vele kapcsolatban, amióta láttam őt a Lady Windermere legyezője című darabban, égek a vágytól, hogy személyesen is találkozhassam vele. – Cora észrevette, hogy Sybil tekintete a szalont kutatja. – Szeretnéd, ha bemutatnálak neki? Biztosra veszem, hogy szívesen megismerkedne egy csodálójával. – Nincs rá szükség, úgy látom, épp Reggie-vel társalog. – Sybil elviharzott, élénkvörös hajával kirítt a tömegből. A haja töve és a gallérja között kilátszó bőrének vörösödéséből ítélve Reggie legalább akkora csodálója volt Mrs. Stanley-nek, mint Sybil. – Méltóságos asszony. – A komornyik lépett mellé. – Mr. Louvain a könyvtárban várja, és mindent előkészítettünk, ahogy azt méltóságod kérte. – Mondja meg neki, hogy miután valamennyi vendég megérkezett, lemegyek. Szívesen ment volna azonnal, de tudta, hogy akkor Fanny hercegné még azt gondolná, megfogadta a tanácsát – nem akarta megadni neki ezt az elégtételt.

DAISY GOODWIN


Lenn a könyvtárszobában Bertha az úrnőjéről készült portrét nézegette. Igaza volt, gondolta magában, amikor gyanú ébredt benne Louvain szándékait illetően. A festő hátradőlve, a zöld rekamién fekve örökítette meg modelljét, amint egyik karját hívogatóan az ülőalkalmatosság gombbehúzásos háttámlájára támasztja, másikat illedelmesen az ölébe ejti. Dús, gesztenyebarna haját mintha csak most engedte volna le, úgy omlott válla alá, ruhájának szétnyíló kabátkája láttatni engedte az alatta megbúvó fehér csipkét. A kihívó testtartás minden kétséget kizáróan azt sugallta: Corát vetkőzés közben érték tetten, de a festmény legmeglepőbb részletét a modell arckifejezése adta, ahogy a vászonról lenéző tekintete életre kelt. A képről Berthának egyetlen szó jutott az eszébe; egy szó, amelyet annak idején karolinai otthonában, gyermekkorában jó néhányszor hallott: ledér. Louvain ledér teremtésnek ábrázolta Corát. Hosszú szempillái súlyától szemhéja félig lecsukódott, szája résnyire szétnyílt, orcáit élénk pír borította. A szolgáló, aki elég gyakran látta úrnőjét ilyennek Velencében, és az óta is alkalmanként, elképedt a festmény élethűsége láttán. Az embert szinte perzselte a vászonról sugárzó hév, amely csak úgy áradt a Louvain festette hajhoz használt arany- és umbrabarna árnyalatokból. Cora szürkészöld szeme a semmibe révedt, pupillái kitágultak. Bertha szinte újra ajkán érezte Cora lágy, vörös ajkainak ízét; Cora ugyan rengeteget változott, amióta komornájától csókleckéket vett, a festményen valamiként mégis egyszerre elevenedett meg ifjúkori ártatlansága és érett asszonyi mivolta. A kép üzenete nem hagyott kétséget a szemlélőben: egy kielégülni vágyó nőt ábrázolt. Louvain fogait villantva mosolygott a lányra. – Nos, mi a véleménye? – Megszólalásig hasonlít az asszonyomra, uram. Úgy vélem, Miss Cora elégedett lesz. – Ezt komolyan is gondolta; úrnőjének tetszeni fog, ebben biztos volt, de vajon a herceg hasonlóképpen érez-e majd. – Na és ön? Önnek tetszik a kép? – forszírozta a férfi. – Nem hiszem, hogy az én véleményem mérvadó volna, vagy igen, uram? – Bertha egyenesen a férfi szemébe nézett. – Miért nem? – Mert a képet nem nekem festette. Neki készült, és úgy gondolom, úrnőmnek tetszeni fog a végeredmény. Louvain résnyire szűkült szemmel bámult a lányra. – Tudja, Bertha, szívesen megfesteném magát is. Olyan gyönyörű bőre van, igazi kihívás volna. – Nem hiszem, uram, hogy ez helyénvaló volna, azonkívül pedig az udvarlóm se repesne az ötlettől. – Sejtette, mi járhat Louvain fejében, és nem állt szándékában ruhátlanul modellt ülni. – Biztos benne, Bertha? Odafenn rengeteg nő van, aki szíves örömest lenne a modellem. Nem szeretné, ha a portréja a hercegné portréja mellett lóghatna? – A lány felé indult, hogy megsimogassa az arcát, de Bertha észrevette ezt, és hátrált egy lépést, hogy közelebbről tanulmányozhassa a képet. – Nem hiszem, hogy a hölgyeket, akik szeretnék, hogy megörökítse őket a vásznon, örömmel töltené el a tudat, ha nekiállna megfesteni a komornáikat – mondta. – Talán nem, de nekem ne akarja megmondani senki, hogy mit fessek – vágta rá Louvain habozás nélkül. Bertha olyan kifejezéstelen tekintettel nézett vissza a férfira, amilyennel csak bírt, és közben azt gondolta, hogy neki meg senki ne akarja megmondani, hogyan festesse le magát. A férfi megértette hallgatása okát, és mosolyra fakadt. – Tudatában van, hogy ön az első nő, aki valaha is elutasított?

DAISY GOODWIN


– Előbb-utóbb mindannyian kénytelenek vagyunk elfogadni, ha csalódás ér bennünket, uram. – Bertha hanyag mozdulattal biccentett. Meg kell találnia Miss Corát, most azonnal. – Ha megbocsát, uram. – Meneküljön csak! De egy szép nap még bánni fogja. – Louvain egy legyintéssel bocsátotta útjára. Bertha kiment a fekete-fehér lapokkal kövezett előcsarnokba. A hidegből belépő vendégek áradatának csak nem akart vége szakadni, a kilincset egymásnak adva nyújtották át kabarjaikat és szőrmebundáikat az ajtóban ácsorgó cselédlányoknak, majd felfelé sorjáztak a széles lépcsősor tetejére, ahol Cora várakozott. Bertha azon töprengett, hogy juthatna észrevétlen úrnője közelébe. A dolgot nagyban megkönnyítette volna, ha egyenruhában van, de komorna-ként nem viselt sem fityulát, sem kötényt. Meglepetésére azonban ügyet sem vetett rá senki, ahogy maga is elindult felfelé a lépcsőn. Odahaza elképzelhetetlen lett volna egy színes bőrű szolgálónak, hogy utat törjön magának a fehérek okozta sokadalomban anélkül, hogy rosszalló pillantások kereszttüze kísérné. Ebben az országban az emberek java része azt sem tudta, hogy ő színes bőrű. Az angolokat sokkal inkább foglalkoztatta a társadalmi rétegek különbözősége, és a társasági emberek észre sem vették a velük nem egyenrangúakat. Bertha elgondolkozott, melyiket gyűlöli jobban: ha a bőre színe miatt éri megkülönböztetés, vagy ha a társadalmi rangja miatt rekesztődik ki. Ám jelen pillanatban az észrevétlenség kapóra jött neki. Megvárta, amíg Cora üdvözölt egy, a hajában elnyűttnek látszó strucctollforgót viselő idősebb hölgyet, illetve két esetlennek tűnő leányzót, akiknek glaszékesztyűje, ahogy azt Bertha kénytelen-kelletlen megállapította, piszkos volt. A családnak égető szüksége lenne egy új komornára, gondolta – de az is meglehet, hogy egyszerűen csak ilyen gondatlanok voltak. Megfigyelései szerint az angol hölgyek amerikai vetélytársaikkal ellentétben nemigen törődtek a részletekkel. Miss Cora inkább otthon maradt volna, semmint koszos kesztyűben mutatkozzon. Az ápolatlannak tetsző család végül odébb állt, és Bertha úrnőjéhez oldalgott. – Miss Cora – szólította meg halkan, de Cora úgy látta, úrnőjéből éppen ismét előtört az – jómaga által nemes egyszerűséggel „hercegnés” viselkedésnek hívott – öntudat. – Bertha, megjegyezhetnéd már, hogy a nyilvánosság előtt méltóságos asszonynak szólíts, tudod, mennyire fontos ez a hercegnek. – Méltóságos asszony, azt hiszem, le kellene jönnie, és meg kellene néznie az arcképet – mondta Bertha. Cora türelmetlenül válaszolt: – Lemegyek, mihelyt az összes vendég megérkezett. Akkor ajándékozom majd Ivónak. – De nem gondolja, hogy előbb talán látnia kellene? – kardoskodott Bertha. – Miért, talán valami gond van vele? – Karon ragadta Berthát. – Csúnyának látszom talán a képen? Esetleg kövérnek? – Nem, Miss Cora, azaz méltóságos asszony, remekül fest a képen. Egyszerűen csak úgy gondolom, látnia kellene. – Bertha már bánta, hogy egyáltalán szóba hozta a dolgot. Lehet, hogy csak képzelődött. – Nos, ez esetben, nincs miért aggódnom. – Azzal Cora hátat fordított neki. – Drága Oliver atya, úgy örülök, hogy elfogadta meghívásom az estélyre. Bertha magára hagyta úrnőjét. A kép miatt balsejtelmek gyötörték, de ennél többet nem tehetett. Lement a földszintre, át a cselédszárnyba. Jim a kamrában egy darabka hideg pástétomot eszegetett. Ahogy a lány belépett, bűnös tekintettel nézett fel. – Ó, a kutyafáját, már azt hittem, Mr. Clewes az. – A férfi a lányra mosolygott. – De nagyon örülök, hogy te vagy. – Letörölte szájáról az utolsó falatot, majd megcsókolta a lányt. Ő viszont ellökte magától. – Jim, ne! Nem éri meg! A férfi ismét megcsókolta, ajka még mindig zsíros volt a pástétomtól.

DAISY GOODWIN


– Azt majd én megítélem. Bertha kibontakozott a férfi öleléséből, és karba font kézzel állt előtte. – Aggódom, Jim. – Clewes és a többiek miatt feleslegesen fáj a fejed. Mindannyian odafenn sürögnekforognak. Úgy volt, hogy én is beállok segíteni, de hál' istennek a tartalék egyenruha nem jött rám. – Nem, nem erről van szó. Miss Cora képe aggaszt. Nem igazán tiszteletre méltó, és ő még nem is tud róla. – Bertha a fejét rázta. – Miért, talán meztelen? – kérdezte Jim a szemeit forgatva. – Nem, dehogy, hová gondolsz!? A helyzet az, hogy úgy néz ki, mintha az lenne, már ha érted, miről beszélek – tette hozzá Bertha. – És mi ezzel a probléma? Lulworthben rengeteg meztelen nőt ábrázoló festmény van. – De nem hölgyekről készült, Jim. Azok mind istennők, akik nem tekinthetők hölgynek. – Bertha a férfira nézett. – A hölgyek ruha nélkül éppen ugyanolyanok, nem? Vagy talán van valami, amit elhallgatsz előlem? Jim most már a fülébe suttogott. Bertha érezte, ahogy a férfi lehelete a nyakát csiklandozza. Szerette volna a karjába vetni magát, hozzásimulni, hogy érezze a szíve dobbanását, és hogy elöntse a testéből áradó melegség, de nem tudott úrrá lenni félelmén. Volt idő, amikor nem sokat izgatta magát Miss Cora miatt, de hát mégis csak az úrnője volt, és ő képtelen volt közömbös maradni vele szemben. Tudta, hogy Jim nem érti kettejük kapcsolatát. Bár a férfi hűségesen szolgálta a herceget, nem érzett iránta felelősséget; a herceg a munkaadója volt, és nem a pártfogoltja. Bertha szemszögéből nézve azonban minden más volt. – Jim, gyere fel velem az emeletre, és nézd meg a saját szemeddel! Talán csak képzelődtem, és feleslegesen aggódom. – Eszemben sincs, Bertha! Ha felmegyek, egész álló éjjel dolgozhatok. Az ember gyereke hébe-hóba se érdemel egy pillanatnyi nyugalmat a kedvese társaságában? – Jim karját a lány dereka köré fonta, és magához húzta. Bertha a fejét egy pillanatra a férfi mellkasára hajtotta, de lelki szemei előtt ismét megelevenedett Cora festményről visszanéző tekintete, és elhúzódott. – Mennem kell, Jim. A férfi vonakodva engedte el, majd azt mondta: – Ne feledd, Bertha, csak annyi a dolgunk, hogy mindig a rendelkezésükre álljunk. A lány azonban már el is ment; könnyű, fekete gyapjúszövetből varrt szoknyája suhogott a kőlépcsőkön.

Az emeleti szalonban már javában állt a bál. A nők kénytelenek voltak oldalt fordulni, hogy túlzó méreteket öltő ruhaujjaikkal ki tudják kerülni egymást. A strucctollakkal és gyémánt tollforgókkal koronázott fejek ide-oda pördültek, és a hölgyek majd nyakukat szegték, hogy minél jobban szemügyre vehessék az új hercegnét. Abban mindannyian egyetértettek, hogy csinos teremtés, legalábbis amerikai mércével mérve „jó kedélyű, de nem annyira együtt érző”, ám a vagyoni helyzetét taglaló találgatások még ennél is nagyobb érdeklődésre tartottak számot. Egy vicomte, aki korábban annak reményében látogatott az Egyesült Államokba, hogy arannyal megrakodva térjen haza, biztosította hallgatóságát, hogy Amerikában minden szelet kenyér a Cash-féle finomlisztből készül. Egy másik férfi azt állította, hogy a Cash család minden étkezés alkalmával aranytányérból eszik, és hogy newporti házukban még a szolgáknak is van fürdőszobájuk. Sok szó esett a hercegné apanázsáról is. Egy grófné biztos forrásból származó értesülései szerint a hercegnének évente DAISY GOODWIN


félmillió dollár állt a rendelkezésére. A megjegyzését követő csendet a hallgatóság arra használta fel, hogy megpróbálja megbecsülni, hány nulla is van egy millióban. Teljes volt az egyetértés abban is, hogy egy Lulworthhöz hasonló birtok újbóli felvirágoztatásánál nincs is jobb helye az amerikai vagyonnak, ahogy általános megkönnyebbülést váltott ki minden jelenlévőből, hogy az új hercegnének szemmel láthatólag van ízlése. Miután ruhájáról kiderült, hogy Worthtől van, szintén csodálat tárgyává vált, ahogy ékszerei kapcsán is elégedetten nyugtázták: egytől egyig valamennyi rendkívül finom, mégis mértéktartó darab. Tekintve a herceghez fűződő korábbi viszonyát, Mrs. Stanley jelenléte sokakban meglepetést keltett, ám a hercegné részéről történő meghívása a vendégek szemében nemes gesztusnak tetszett. Néhány komolytalan lelkületű vendég körében néminemű zavart okozott a miniszterelnök és a külügyminiszter jelenléte – talán csak nem akarja az új hercegné otthonába csalogatni a politikai elitet? Felettébb elkeserítő volna, ha így állna a helyzet, hiszen komoly gondolkodású háziasszonyokból már most is akadt bőven, viszont felhőtlen szórakozásra igen kevés alkalom adódott. Mr. Stebbings, aki abban a reményben jött, hogy művéről bizalmas keretek közt válthat majd pár szót a hercegnével, csalódottan látta, hogy mennyi műveletlen nyárspolgár gyűrűjében kell őt viszontlátnia, ám annál nagyobb kitüntetésnek érezte, amikor észrevette A sárga könyvet egy kifejezetten erre a célra felállított asztalkán. Felkapta a kötetet, és elégedettnek tűnt, amikor az pontosan a Stella Maris című költeményénél nyílt ki, és ahogy végigolvasta, ismét elfogta az a jóleső borzongás, amelyet saját műveinek magával ragadó stílusa váltott ki belőle. A túlnyomórészt elégedett hangulatot csak fokozta, hogy szép számmal akadtak olyanok, akik voltaképp nem is kaptak meghívást. Az estélyre valóban csak a kiváltságos kevesek nyertek bebocsátást. Még azok, akik korábban ellenérzéseket tápláltak az angol felső tízezer soraiba befurakodni szándékozó amerikaiakkal szemben, sem találtak semmi kivetni- vagy kritizálnivalót az estélyen. Egyedül Charlotte Beauchamp tűnt nyugtalannak, tekintetét le sem vette az ajtóról, egyfolytában az érkező vendégeket bűvölte. Néhány, kevéssé nagylelkű személy csakis Charlotte hiányzó lélekjelenlétének számlájára írta, hogy betette a lábát riválisa házába, Cora ugyanis komolyan fenyegette a londoni társaság legdivatosabb nagyasszonyának kijáró pozícióját. Charlotte Beauchamp klasszikus arcélével lehetett bármilyen gyönyörű, az új hercegné ragyogó mosolyával nem vehette fel a versenyt. Sir Odo ugyanakkor tudta, hogy feleségét fikarcnyit sem feszélyezi a riválisa házában való vendégeskedés. Mint ahogy azzal is tisztában volt, hogy Charlotte sosem mutatná ki gyengeségét. – Te vagy a leggyönyörűbb nő ma este, drágám! A nő csodálkozva nézett férjére. – Ezt tekintsem bóknak, Odo? – Nem, ez csupán egyszerű, ténymegállapítás. De miért bámulod egyfolytában az ajtót? – kérdezte. – Reméltem, hogy még azelőtt elcsíphetem Louvaint, hogy jövendőbeli modelljei lerohanják. – Biztos vagy benne, hogy eljön? – kíváncsiskodott Odo. – Ó, hogyne, maga mondta, hogy itt lesz. – Charlotte, miután rájött, hogy elárulta magát, hirtelen elhallgatott. – Mit forgatsz a fejedben, Charlotte? – Odo figyelmesen végigmérte. – Nem szép tőled, hogy mindent egyedül akarsz csinálni. Te is tudod, mennyire élvezem kisded játékainkat. Charlotte megigazította kesztyűjét, és szorosan ujjperceire simította a kecskebőrt. – Gondoltam, megleplek – válaszolta ujjait kinyújtóztatva. – Alig várom, hogy lássam, milyen képet vágsz, amikor rádöbbensz majd, milyen előrelátó voltam. – Igazán? – Odo megfogta a nő egyik kezét, és ujjait a glaszékesztyűs kéz köré fonta. – Remélem, Charlotte, mindketten értjük egymást, hiszen ugyanazon az oldalon állunk.

DAISY GOODWIN


A nő próbált elhúzódni, de a férfi nem engedett. – Ne csináld, összegyűröd a kesztyűm! Lady Tavistock minket néz, ugye nem akarod, hogy azt gondolja, nézeteltérésünk támadt? Odo enyhített a szorításon, ő pedig elrántotta a kezét. Majd, mintha csak közös megegyezéssel tették volna, az ellenkező irányba indultak, és lelkesen folytatták tovább a körülöttük állók üdvözlését.

Cora elhagyta végre posztját a lépcső tetején. Már csak néhány későn jövő vendég érkezett, ők közvetlenül a színházi előadásról érkeztek. Cora éppen Mrs. Wyndhammel és Lady Tavistockkal beszélgetett arról, hogy Newportban miként zajlottak a partik. – Az estélyek ott szinte sosem kezdődnek éjfél előtt. A nap folyamán mifelénk ugyanis rendkívüli a hőség. – Ez rettenetesen fárasztó lehet – sóhajtotta Lady Tavistock. – Mostanság már nemigen tudok éjfél után fennmaradni. – Ó, azt hiszem Mrs. Vanderbilt jelmezbáljainak valamelyikén biztosan nem okozna nehézséget ébren maradnia – felelte Cora jókedvűen. – Tavaly például felfogadta a New York-i Gaiety Revü teljes társulatát, hogy a vendégeket szórakoztassák vacsora után. És minden vendég kapott egyet a XIV. Lajos király udvarában viselt ékszerek másolatából ajándékba. Lenyűgöző volt. – Ezzel együtt fárasztónak vélem, drága hercegné. Önök, amerikaiak fáradhatatlanok. – Nos, mi még mindig fiatal nemzetnek számítunk, úgyhogy továbbra sincs okunk unatkozni. Cora ekkor észrevette Louvain semmivel sem összetéveszthető alakját, ezüstszőkén lobogó üstökét és a társaságot pásztázó halványkék szemét. Amikor a férfi is meglátta őt, egyik kezét üdvözlésre emelte, ám mielőtt még átverekedhette volna magát a tömegen, egy három hölgyből álló társaság szólította le, akik harcias amazon módjára rontottak a festőre. – Az ott csak nem Louvain? – kérdezte Lady Tavistock, és hangjában már nyoma sem volt a korábbi fásultságnak. – De igen, az elkészült portrémat hozta. Olyan izgatott vagyok, még nekem sem volt alkalmam látni, még csak a vázlatot sem. – Cora alig várta, hogy találkozhasson a festővel, de Lady Tavistock csak mondta a magáét. – Nos, ez aztán hőstett a javából! Louvain már le is festette! Lady Sale és a leányai már évek óta várnak, hogy modellt ülhessenek neki. Felteszem, egész kis vagyont ajánlott neki. – Ó, pénzről szó sem esett. Igazság szerint, ő kért fel engem. – Ekkor újra elkapta Louvain tekintetét. – Őt nem lehet visszautasítani. – Én is így hallottam – jegyezte meg Lady Tavistock, rosszindulattól csillogó szemekkel. – Louvain mindig eléri, amit akar. Mrs. Wyndham, akit megrémített a beszélgetés ilyeténképp való alakulása, próbálta magára vonni Cora figyelmét. – Azt hiszem, drágám, a herceg mintha önt keresné. Amott van, Fanny hercegnével. – Köszönöm, Mrs. Wyndham. Ugye most megbocsátanak? – Hálás tekintettel nézett Mrs. Wyndhamre, majd a férjéhez sietett. – Remek munkát végeztél vele, Madeleine – összegezte Lady Tavistock. – Máris kész hercegné. A kiejtését leszámítva az ember egyáltalán nem gondolná, hogy amerikai. – Valójában nem is az én érdemem – mentegetőzött Mrs. Wyndham. – A mostani amerikai örökösnők némelyike éppoly fejedelmi jelenség, mint bármely saját nevelésű hercegnőnk. Ő kétségkívül műveltebb, mint a vele egykorú angol lányok többsége. De ami igazán érdekessé teszi, az a bátorsága, nem úgy tűnik, mintha bármitől is félne.

DAISY GOODWIN


– Ez nem is baj, ha figyelembe vesszük, hogy Fanny Buckingham az anyósa – szegezte le Lady Tavistock. – Már hosszú évek óta nem láttam azokat a smaragdokat. Kíváncsi lennék rá, miért döntött úgy Fanny, hogy ma este magára ölti őket. Gondolod, hogy ez elvi kérdés?

Ivo félúton találkozott Corával. A fejével biccentve üdvözölte Louvaint. – Ki az a fura hajú férfi ott, a hölgyek gyűrűjében? Mintha már korábban is láttam volna. – Biztosan Louvainre gondolsz – mondta Cora. – Aki megfestette Charlotte-ot? Mi az ördögöt keres itt? Cora hallva a férfi hangjában bujkáló nemtetszést, elbizonytalanodott. – Természetesen én hívtam meg – válaszolta. Mondókáját abba sem hagyva folytatta, nem akart lehetőséget adni Ivónak a további rosszallásra. – Igazság szerint hozott valamit, amit szeretném, ha megnéznél. A könyvtárban van. Most pedig gyere velem, de gyorsan, mielőtt még Lady Tavistock ránk akaszkodik. Ivo azonban meg sem mozdult. – Cora! Nem tűnhetünk el csak úgy a vendégek szeme elől. Még Mr. Louvain kedvéért sem. – Cora figyelmét most sem kerülte el a férfi hangjának metsző éle. – Bármi legyen is az, bizonyára várhat. Cora türelmetlenségében toppantott egyet a lábával. Lady Tavistock természetesen abban a pillanatban már le is csapott rájuk. – Drága hercegem, már alig várom, hogy láthassam a portrét, micsoda merészség! – Amint meglátta a herceg arckifejezését, elfojtotta nevetését, majd Corához fordult. – Ó, drágám, meglepetésnek szánta? Milyen ostoba vagyok! – Kíváncsi tekintettel bámult a házaspárra. Cora egy pillanatra megdermedt, de összeszedte magát. – Nem történt semmi, Lady Tavistock. Épp most akartam megmutatni a férjemnek a képet. – Bizonyítandó, hogy nem ijed meg a saját árnyékától, intett a komornyiknak. – Clewes, intézkedne, kérem, hogy hozzák fel ide a képet? Lady Tavistock alig jutott szóhoz: – Láthatjuk hát, amint lehull a lepel egy Louvainről? Milyen izgalmas! A felesége, hercegem, rendkívül találékony. Ivo bólintott. Közben azonban le sem vette szemét a tárgyról, amelyet éppen akkor hozott be két inas a szalonba; Cora parancsát követve közvetlenül a férfi elé állították. A képet, amely egy állványon állt, súlyos, vörösbársony drapéria takarta el a kíváncsi tekintetek elől. Cora reszketett az izgalomtól. Türtőztetnie kellett magát, nehogy tulajdon kezével tépje le a leplet. Ehelyett inkább a Charlotte Beauchamp mellett ácsorgó Louvainnek intett. A festő a képhez lépett, keze mintha tétovázott volna, amint a drapériához ért. Cora férje felé fordult. – Engedjük át Mr. Louvainnek a kitüntető kegyet, Ivo? Vagy szeretnéd magad látni először? – Egyik kezét a férfi karjára tette, és várakozásteljesen pillantott férjére. Ivo nem válaszolt, de intett a festőnek, hogy folytassa, amit elkezdett. Körülöttük néma csend borult a teremre. Louvain egyetlen határozott mozdulattal rántotta le a karmazsinvörös bársonyt, majd elengedte azt; a földre hullva úgy festett, akár egy vértócsa. A vendégek lélegzetvisszafojtva figyelték a festményt. Cora rövidlátó volt, és onnan, ahol állt, nem látott mást, csak valamiféle aranyló homályt. Hogy tisztábban lássa a képet, hunyorogni kezdett, de így is csak barna hajzuhatagát tudta kivenni. Sokkal közelebb kellene mennie. Berthának igaza volt, meg kellett volna néznie a képet, hogy felkészülhessen a látványra. Ha most tüzetesebben tanulmányozná a portrét, még nevetség tárgyává válna. Amint azon igyekezett, hogy jobban megtekinthesse a képet, teljesen megfeledkezett Ivóról; majd meghallotta a férfi csendes, ám tisztán csengő hangját, amely megtörte a kép leleplezése óta a szobában ülő csendet. DAISY GOODWIN


– Engedje meg, hogy gratuláljak önnek, Mr. Louvain, ehhez a tökéletesen élethű képhez. Ahogy a felettébb eredeti beállításhoz is. Később nyilván adódik majd még alkalom formálisabb portrékra is, önnek viszont ezúttal a nőt, és nem a rangot sikerült megragadnia. – Cora kétségbeesetten igyekezett rájönni, mire céloz Ivo. – A hercegnét öröm volt festeni. – Louvain Cora felé biccentett. A teremben, ahol eddig szinte néma csend honolt, morajlás támadt, és a vendégek megindultak, hogy közelebbről is szemügyre vehessék a képet. Cora kissé fellélegzett. A kép tetszést aratott. Hogy alaposabban megnézhesse, próbált maga is a kép felé araszolni, de Ivo karja visszatartotta. A férfi egészen halkan szólt hozzá. – Erről majd később még beszélünk. Cora csodálkozva nézett a férfira. – Beszélünk róla? Miért, talán valami rosszat tettem? – Amint meglátta a férfi feszültségről árulkodó arcát, azonnal émelyegni kezdett. A férfi épp válaszolni készült, amikor Charlotte Beauchamp termett előttük. – A portréja olyan feltűnést keltett, Cora, hogy szavamra mondom, féltékeny vagyok. Azt hiszem, Louvain felülmúlta önmagát. Bámulatos, mit meg nem lát egy festő! – Barátságosan Corára mosolygott, majd Ivóra nézett. – És ön mit gondol erről a kis meglepetésről? – kérdezte szemöldökét felvonva. Cora a lélegzetét is visszatartotta. – Figyelemre méltó kép. Lady Beauchamp, tévedek, ha úgy vélem, önnek köszönhető az ismeretség? – Ivo kérdésében határozott rosszallás rejlett, de Charlotte meg se rezzent. – Mindössze annyit tettem, hogy a feleségét és Louvaint meghívtam ugyanabba a társaságba. Minden egyéb a kettejük döntése volt. – A portréra mutatott és elmosolyodott. Cora mentegetőzve tette hozzá: – Charlotte nagyon sokat segített nekem, Ivo. Nem is tudom, mihez kezdtem volna nélküle. – Hogy szavait hangsúlyozza, kezét Charlotte karjára tette. Ivo kifejezéstelen tekintettel nézett rájuk. Cora egy pillanatig azt hitte, veszekedni fog Charlotte-tal. A férfi azonban elmosolyodott, ha nem is kifejezetten barátságosan, de olyasformán, amitől aggodalma alábbhagyott. Hirtelen próbálta őt félrehúzni. Kíváncsi lett volna rá, mi aggasztja a férfit – végül maga jött rá. Fanny hercegné éppen a képet szemlélte. Cora nem tudott elég hamar kitérni előle. Fanny hercegné Corához fordult, és hangosan így szólt: – Na, és kinek a bőrébe bújtál, drágám? Rapunzelébe? Vagy Guinevere-ébe? Ez a pompás hajzuhatag, na és ez az elbűvölően egyszerű jelmez! Mostantól nekünk sem lesz más választásunk, minthogy valamilyen hős bőrébe bújva festessük le magunk is. – Kék szeme teljesen elkerekedett. Cora rosszhiszeműséget hallott kicsendülni a hangjából, és érezte, ahogy a mellette álló Ivo megfeszül, végül Louvain szólalt meg. Enyhén meghajolt. – Nos, méltóságos asszony, örömömre szolgálna, ha önt Kleopátraként örökíthetném meg. A hercegné kecsesen biccentett a fejével, mintha csak kijárt volna neki a bók, és csábos mosolyát Louvainre villantotta. Talán, gondolta Cora, nem is annyira a kép ellen volt anyósának kifogása, sokkal inkább az bosszanthatta, hogy nem ő áll a középpontban. Egy kicsit közelebb húzódott a vászonhoz, így kellő gondossággal vizsgálhatta meg a képet. Valóban elismerésre méltó volt; kétségtelen, hogy nem fejedelmi, de Ivo biztosan jobban örül ennek, mint egy teljes alakos, tekintélyt parancsoló portrénak. Feltűnt neki festett bőrszíne meleg tónusa és szájának szép vonalú íve. Nem bírta megállni, hogy el ne mosolyodjon. Ugyanakkor azt is érzékelte, hogy a körülötte álló vendégek árgus szemekkel figyelik. Volt valami a levegőben, ami arra az éjszakára emlékeztette, amikor anyját lángok ölelték körül. A beszélgetés akadozott a szalonban, és ettől kényelmetlenül érezte magát. Még mielőtt azonban eldönthette volna, hogy dicsőség vagy katasztrófa lesz az osztályrésze, Charlotte tűnt fel mellette, hangja megnyugtatólag hatott rá.

DAISY GOODWIN


– Olyan természetesnek hat a képen. Olyan, mintha egyáltalán nem is festve volna. El sem tudom képzelni, hogy sikerült ennyire ellazulnia. Louvain megállás nélkül morgott velem, ha csak egyetlen pillanatra is kiestem az általa beállított pózból. De ön úgy feküdt ott… – Hangja egészen elhalkult. Cora gondolkodás nélkül vágta rá: – Nos, az én állapotomban elég fárasztó lenne sokáig állni. Amikor rádöbbent, mit mondott, elpirult, és kezét a szája elé kapta. Reménykedett benne, hogy senki sem hallotta, amit mondott, nem akarta még a dolgot nyilvánosságra hozni. Ha kitudódna az állapota, akkor egészen a szülésig ki sem mozdulhatna Lulworthből, márpedig ő mindenképpen Londonban akar maradni. Észrevette, hogy Charlotte nem rá, hanem Ivóra néz, aki mozdulatlanságba dermedve állt, és szántszándékkal a pezsgőspoharára meresztette szemét. Talán meg sem hallotta, amit az imént mondott. Cora azonban az anyósáról egészen megfeledkezett – ő persze hangosan és közérthetően így szólt: – Cora, ez azt akarja jelenteni, hogy anyai örömök elé nézel? – A Cora arcát elborító pír messze felért egy igennel. Fanny hercegné szemrehányó pillantást vetett a fiára. – Azért erről igazán szólhattál volna, Ivo. Ivo fagyos tekintettel nézett anyjára. – Ha jól emlékszem, a bejelentéssel általában a hatodik hónapig szoktak várni. És különben is, úgy illett, hogy Corától tudd meg. Cora közbeszólt: – De hát Ivón kívül senkinek sem beszéltem róla. Odahaza szeretjük az ilyesmit bizalmasan kezelni. Anyámnak is csak a múlt héten írtam meg. – De a te hazádban, kedvesem, nem szültök hercegeket! – A kétszeres hercegné döbbenten bámult rá. Charlotte a szóváltás alatt felettébb csendesnek mutatkozott. Cora szerette volna tudni, mi ennek az az oka: vajon az, hogy még nincs gyermeke, és ezért együtt érez vele; Charlotte azonban attól való félelmében, hogy még valami kárt tesz valakiben, összekulcsolta a kezét. Odo volt az, aki először meg tudott megszólalni. – Engedje meg, hogy Charlotte és jómagam nevében jókívánságainkat fejezzem ki. Igazán jó hír, hogy hamarosan megszületik a Maltraversek újabb generációja. Már az is micsoda kiváltság, hogy láthattuk a portréját, hercegné, különös tekintettel a tényre, hogy ilyen bensőséges titkokról hullt le a lepel általa. – Odo könyéken ragadta Charlotte-ot, így próbálta arrébb tessékelni. Charlotte azonban csak állt, majd visszanézett a portré mellett ácsorgó csoportra. – Milyen előrelátó volt, Mr. Louvain, hogy gyermekét váró Madonnaként ábrázolta a hercegnét! Önnek semmi sem kerüli el a figyelmét, ugye? A herceg intett a komornyiknak, hogy vigye el a képet. – Cora, úgy hiszem, nem hanyagolhatjuk tovább a vendégeinket. Anyám, Mr. Louvain, ugye megbocsátanak? – Ivo kerülte Cora tekintetét, de kezét a könyöke alá téve sürgette feleségét. Ő meg csak állt ott, egy pillanatig kábultan, és próbálta megérteni, mi az, ami elhangzott, és mi az, amiről lemaradt. – Cora! – Ivo bár lágyan noszogatta, hangja sürgetőnek tűnt. Cora elindult, de amint Louvainhez ért, megállt. – Köszönöm, Mr. Louvain. A kép éppen olyan, amilyenre számítottam. – Kinyújtotta kezét a férfi felé, hogy kezet rázzon vele, ám a festő megelőzte őt, és kezét az ajkához emelte. – Nem hinném, hogy a valódi énjét egy kép visszaadhatná, hercegné, de a magam részéről megtettem minden tőlem telhetőt. Ivo megszorította felesége könyökét. Cora kiszabadította kezét Louvain kezéből, és arrébb sétált, Ivo halkan a fülébe motyogott:

DAISY GOODWIN


– Kérlek, ne feledkezz meg magadról. Cora nem tudta nem észrevenni a férje hangjából áradó dühöt. A férfira nézett, de ő már ott is hagyta. Ha most követné, az túl feltűnő lenne. Mosolyt kényszerített az arcára, mintha a férfi kedveskedve súgott volna neki valamit, majd vállát megfeszítve kihúzta magát, és ismét magára öltötte hercegnéi álarcát. – Elmondta neki, hogy megcsókoltam? – Louvain állt mögötte, és olyan közelről suttogott a fülébe, hogy Cora a bajusza sortéit is érezte. – Természetesen nem! Nem lett volna semmi értelme. Hiszen maga mondta, hogy csak a festmény miatt tette. – Miközben beszélt, Cora szünet nélkül mosolygott. – És elhitte? Akkor hát egy valamirevaló férfi sincs az ön hazájában, ha képes felülni egy hozzám hasonló gazember mentegetőzésének? – Nem óhajtok erről beszélni, Mr. Louvain. Attól tartok, nem volt jó ötlet modellt ülni önnek. – Hogy lenne tévedés az, aminek eredményeképpen műalkotás születik? Ez egy csodás festmény. – Louvain karjánál fogva megragadta a nőt. – Mondja meg őszintén, mit gondolt, amikor először meglátta? – Egyenesen Cora szemébe nézett. Ö pedig lesütött tekintettel állt vele szemben. – Tetszett önnek. Magára ismert, nem? A férfi hangjából áradó türelmetlenség megindította. Rádöbbent, hogy a férfinak igaza van. – Igen, van… valami a képben, ami ismerősnek tűnt. De meglehet, hogy ez olyasvalami, amit nem szabadott volna megörökíteni. Louvain elnevette magát. – Egy képen semmi sem maradhat rejtve, még a jó dolgok sem. És önnek, Cora, nincs rejtegetnivalója. Hogy a férfi a keresztnevén szólította, már több volt a soknál. Erre a beszélgetésre nem kerülhetett volna sor kettejük között, legalábbis nem itt és most. A férfi olyan bensőséges hangnemre váltott, amelyről szó sem lehetett kettejük kapcsolatában. Cora megpróbálta összeszedni magát, és világosan, a társalgáshoz illő hangnemben azt mondta: – Tudja, Mr. Louvain, ez az első jelentősebb partim. Ha egész este önnel beszélgetek, a londoni társaság valamennyi tagja azon a véleményen lesz, hogy magam is csak egy bárdolatlan amerikai vagyok. Szóval meg kell bocsátania, Mr. Louvain, de most kénytelen leszek magára hagyni. Azzal elsétált, és otthagyta a férfit. Mrs. Wyndham után nézett. Ahogy elkapta az asszony tekintetét, pártfogója a szalont átszelve azonnal hozzá sietett. – Jól érzi magát, hercegné? Jólesne talán egy kis friss levegő? – Mrs. Wyndham merő aggodalom volt. – Igen, egy kis levegő valóban jólesne. Mrs. Wyndham intésére az inas kinyitotta az egyik erkélyre nyíló, hatalmas ablakot, és ahogy Cora kihajolt, megkönnyebbült az arcába csapó hűvös, novemberi levegőtől. Majd meghalt egy szál cigarettáért. Végül csak kibökte, amit kérdezni akart. – Mrs. Wyndham, kérem, legyen hozzám őszinte! Ugye katasztrofális, ami történt? Miközben Mrs. Wyndham a választ fontolgatta, csend telepedett rájuk. – Ó, nem, drágám, egyáltalán nem katasztrofális. Úgy vélem, vannak néhányan, akiket meglepett a portré – hercegnéről lévén szó a beállítás kissé valóban szokatlan. Ha elmondta volna, hogy modellt szándékozik ülni Louvainnek – hangjának szemrehányó éle volt –, akkor figyelmeztethettem volna, hogy a férfiú előélete nem igazán makulátlan. Az a szóbeszéd járta, hogy… – Hangja elbizonytalanodott. – De nem hinném, hogy önt bármiféle botrány fenyegetné. – Vesébe ható pillantással szemlélte Corát, mintha csak bizonyítékot akart volna találni bűnösségére. A lány azonban sokkal inkább zavartnak tűnt. Ha történt volna valami

DAISY GOODWIN


közte és Louvain közt, akkor aligha hagyta volna, hogy a dolog ekkora nyilvánosságot kapjon. Gyorsan folytatta hát: – Ha úgy tesz, mintha mi sem történt volna, akkor nem is fog történni semmi. Ez az ön partija, így hát ön adja meg a parti alaphangulatát. Ha pletykálkodnak egy keveset, az nem a világ vége – legalább senki sem fogja azzal vádolni, hogy unalmas lenne. Most viszont magához kell ragadnia az irányítást. A legnagyobb hiba, amit elkövethet, ha gyengének mutatja magát. Cora suttogva válaszolt: – A férjem mérges. És én nem értem, miért. Mrs. Wyndham csodálkozva nézett rá: Cora valóban ilyen naiv lenne? – Nos, Mr. Louvain, ahogy azt már mondtam, nem valami feddhetetlen jellem, és bár a kép minden tekintetben varázslatos, olyan mértékű meghittség árad belőle, amely találgatásokra adhat okot. De kizárólag akkor, ha hagyja, kedvesem. Aggódva nézte, ahogy Cora válla megereszkedik. Egy lánynak mindig emelt fővel kell járnia. Ha nem képes kézbe venni a dolgokat, akkor évekbe telhet, mire sikerülhet visszaszereznie a méltóságát. Mrs. Wyndham megborzongott. Ha Cora most elbukik, akkor azzal Miss Schiller és honfitársai házassági esélyei is jelentősen romlanak, már ha Angliában akarnak férjet fogni maguknak. Szigorúságot erőltetett magára, és így szólt: – Jöjjön, hercegné, a vendégei már várják. Megkönnyebbülve tapasztalta, hogy a fiatalasszony kiegyenesedik, és fejét bájosan oldalra billentve vegyül el a forgatagban.

Bertha az ajtó mellett álldogálva nézte, amint úrnője visszatér vendégei közé. Látta, ahogy minden a feje tetejére állt. Bertha figyelmét nem kerülte el, milyen pillantások övezték a kép leleplezését, és tudta, hogy balsejtelmei beigazolódtak. Bárcsak Miss Cora hallgatott volna rá – nem vigasztalta azonban a tudat, hogy igaza volt; úrnője iránt érzett sajnálatát nem tudta palástolni. Nem akaródzott visszamennie a cselédszárnyba, ahol alighanem mindenki a történteken csámcsog. Kéznél akart lenni, ha Corának szüksége lenne a segítségére. Úrnője azonban hirtelen eltűnt a látóteréből. Bertha a fal mentén haladva egy falmélyedésre bukkant, ahol valamikor egy szobor állhatott, most viszont bársonydrapéria zárta el a külvilágtól. A függöny mögé csusszant, és roppantul örült, hogy olyan búvóhelyre akadt, ahonnan szemmel tarthatta úrnőjét anélkül, hogy őt magát észrevették volna. Egy pár állt meg előtte, akiknek arcát Bertha nem láthatta, de a herceget hátulról is felismerte. – …Eredeti s egyben bizalmas beállítás, üdítő változatosság az egész alakos, megszokott klasszikushoz képest. Felteszem, az ötlet öntől származik, herceg – mármint hogy az új feleségét neglizsében örökíttesse meg a vásznon. – A nő igencsak provokatívan beszélt. – Úgy állítja be, mintha bizony egy egész háremre való feleséget rejtegetnék a nyugati szárnyban. – A herceg továbbra is könnyed hangnemben folytatta a társalgást. – Na és Mr. Louvainről mi a meglátása? Mindenféle szóbeszéd járja vele kapcsolatban. Bár úgy vélem, ha aggályai lettek volna az urat illetően, nem engedte volna, hogy a hercegné modellt, üljön neki. Bertha mozdulatlanságba dermedve várta a férfi válaszát. – Akárcsak a művészek többségét, őt is sokkal inkább érdekli a pénz, mint bármi más. Bertha hallotta, amint a nő felnevet. Bár a herceg nem tárta véleményét a nyilvánosság elé, nem volt meggyőződve róla, hogy a férfi haragja időközben alábbhagyott volna. Jimtől hallotta, hogy amikor a herceg dühös, képes bármit cafatokra szaggatni. Reggelente nehézségekbe ütközött urát megborotválni, mivel – mint mesélte – a herceg arcizmai a

DAISY GOODWIN


reggelig tartó fogcsikorgatástól mindig nagyon feszesek voltak. Nem, Bertha egy pillanatig sem hitte, hogy Miss Cora férje az a megbocsátó típus lenne. Ismét a herceg hangját hallotta. – Ez az ön műve. – A férfi hangja ez alkalommal visszafogott és bizalmaskodó volt. – Nem tettem semmi egyebet, mint kitártam az ajtót. Ő döntött úgy, hogy besétál rajta. – Bertha egy szinte suttogó, ám ismerősen csengő női hangot hallott, de nem tudta hova tenni. – De mégis miért? – Tudja azt maga nagyon jól. – Hirtelen csend lett. Bertha ki akart kukucskálni a függönyön keresztül, de tudta, ha a herceg abba az irányba néz, azonnal észreveszi. Sóhajtást, majd selyem suhogását hallotta. – Ezt… már… nem bírom… elviselni. – A herceg szájából úgy törtek elő e szavak, mintha mindegyiket egyenként rágta volna meg. – Nincs más választása. – Hangjából ítélve a nő nem tűrt ellentmondást. Bertha mormogásra lett figyelmes, de képtelen volt kivenni bármit is az elhangzottakból. Azután újból felcsendült a zene, így most már valóban nem hallott semmit sem. Egy perc is eltelt, mire ki mert nézni a függöny mögül, ám addigra a hercegnek és beszélgetőtársának már csak hűlt helyét találta.

Cora rendületlenül mosolygott, mint akinek semmi, de semmi gondja a világon – az állandó mosolygástól szabályosan megfájdult a feje. Hogy a zavarba ejtő pillantásokon valahogy úrrá legyen, mindenen átragyogó amerikai mosolyát villantotta a társaságra. Ráébredt, hogy derűs hozzáállása csak még inkább felkavarta a kedélyeket az angol társalgás lételemét jelentő kifogások és a ki nem mondott gondolatok tengerében. Ha mosolyogva jár-kel közöttük, és egyenesen az emberek szemébe néz, ők is kénytelenek lesznek szembenézni vele. Ettől máris jobban érezte magát. Mrs. Wyndhamnek igaza volt, neki kell megadnia az alaphangot. Észrevette, hogy Ivo éppen a miniszterelnökkel beszélget. Elhatározta, hogy csatlakozik hozzá. Ivo viselkedésében túlzó volt; Louvainnek igaza volt, amikor azt mondta, hogy Corának nincs rejtegetnivalója. Amint át akarta szelni a szobát, fülét Odo sivalkodó hangja ütötte meg: – A lemondás képe, drágám, látnod kellett volna a herceg ábrázatát. Megpróbált észrevétlen elosonni mellettük, de Odo észrevette őt, és rákontrázott. – Végtelenül naiv, de hát tekintetbe kell vennünk, hogy amerikai. Cora nem hagyta, hogy megzavarják nyugalmát, tekintetét Ivóra szegezte, és folytatta útját. Odo ellen nem volt ellenszere. Végre valahára férjéhez ért. A férfi Lord Roseberyvel és egy fiatalabb férfival folytatott beszélgetést, akit Conyersből már ismert – nem volt más, mint Őfelsége kamarása, Colonel Ferrers. Cora kezét Ivo karjára tette. Ahogy a férfi ránézett, megrémült arckifejezése láttán. – Cora, engedd meg, hogy bemutassam neked a miniszterelnököt. Rosebery, ismerkedjen meg a feleségemmel. – Kezet ráztak. – Colonel Ferrerst pedig, ha jól emlékszem, már ismered. A kamarás enyhe biccentéssel üdvözölte. A miniszterelnök szólalt meg először. – Épp azt mondtam a hercegnek, hogy mennyire örülök, amiért hajlandó elkísérni Eddy herceget. Több, az ön férjéhez hasonló, a közügyek iránt elkötelezett főnemesre volna szükségünk. Cora arcán kifejezéstelen mosoly jelent meg. Fogalma sem volt róla, miről beszél a férfi, de szemmel láthatóan ezt nem állt szándékában elárulni. Ivóra bámult, de csak a férfi arcélét látta. DAISY GOODWIN


– Milyen igaza van, Lord Rosebery, Ivo valóban mindig tudja, mi a helyes. De ezzel koránt sincs egyedül. – Bárcsak férje önzetlenségét mások is követendő példának tartanák, hercegné. A közszolgálat valaha hatalmas kiváltság volt, manapság azonban szó sincs erről. A miniszterelnök szavai komoran csengtek. Nem az a fajta férfi, gondolta Cora, aki élvezte az élet által ráruházott szerepet. Ivo korábban mesélte, hogy az egyetlen dolog, ami igazán érdekelte, a lovai voltak. – Lord Rosebery, már sokat hallottam az istállójáról. Járt már Amerikában? Tavaly apám Adelaide nevű lova elhódította a Triple Crown-díjat. Ivo közbevágott. – Attól tartok, Cora, a miniszterelnök úr túl elfoglalt hozzá, hogy nyomon követhesse a külhoni lovak sikereit. Rosebery azonban elmosolyodott. – Ó, nem, Wareham barátom, a lóversenyre mindig szakítok időt. Parlamenti kötelezettségeim talán igen, de a lovak sosincsenek terhemre. Meséljen csak apja lovairól, hercegné! Arab telivéreket tart? Cora zavaros beszélgetésbe bonyolódott az angol telivérek tenyésztéséről; a társalgás java részében csak a hallgatóság szerepe jutott neki. Szeme sarkából azonban jól látta, hogy Ivo egyre inkább elveszíti a türelmét. Rosebery végül megkegyelmezett neki, és a férjéhez fordult. – Meg kell mondjam, Wareham, most, hogy alkalmam nyílt megismerkedni az ön elbűvölő feleségével, a hercegnével, még a korábbinál is jobban méltányolom a köz iránti elkötelezettségét. Rosebery Corára mosolygott, ő pedig viszonozta a férfi mosolyát.

A tömeg végül lassan fogyatkozni kezdett.

Éjfélkor két inas a vendégeknek szánt ajándékokkal teli kosarakat hozott be, amelyekből az urak egy, a Maltraversek címerével gravírozott arany cigarettatartót, a hölgyek pedig ugyancsak a családi címerpajzsot ábrázoló, gyöngyházfényű színházi látcsövet választhattak. Ez újabb lendületet adott a partinak – a vendégek kaptár körül rajzó méhecskék gyanánt vetették rá magukat az újabb attrakcióra. Néhányan halk pusmogás közepette ama véleményüknek adtak hangot, hogy a bőkezűség eme megnyilvánulása nem egyéb egy újabb közönségesnek tetsző amerikai szokásnál, a kosarak azonban ennek ellenére mind egy szálig kiürültek. Cora utólag örült, hogy ragaszkodott a newporti szokás meghonosításához, bár amikor először felvetette az ötletet, Ivo csak nevetett; a csillogó-villogó csecsebecsék végül feledtették a portré körül támadt zűrzavart. Cora szinte berekedt a véget nem érő búcsúzkodástól. – Ó, annyira örülök, hogy el tudtak jönni. Nem, köszönöm, hogy eljött. Szerettem volna, ha mindenki kap valami kis emléket első vendégségem tiszteletére. Szinte teljesen bizonyos volt benne, hogy Beauchampék telekürtölték a társaságot a várandósság hírével, mivel a hölgyek közül sokan, miközben búcsúzáskor kezét szorongatták, mielőbbi pihenésre próbálták ösztönözni. Fanny hercegné elég egyértelműen hozta menye tudomására a véleményét. – Cora, azonnal Lulworthbe kell menned! Szerencséd, hogy mindenki elhagyja a várost, így a szóbeszédnek hamar vége szakad. Nem engedheted meg, hogy botrányba keveredj, legalábbis a fiad születéséig semmiképpen sem. – De hát semmit sem tettem, ami botrányhoz vezethetne! – méltatlankodott Cora. A hercegné mosolya nem hagyott kétséget a felsőbbrendűségét illetően. – A legtöbb ember még azelőtt kiérdemli hírnevét, hogy bármit tett volna érte. Én viszont, bármennyire is megérdemelném, bármit teszek, képtelen vagyok magamnak hírnevet DAISY GOODWIN


szerezni. Csak fogadd meg a tanácsom, Cora, és nem lesz semmi baj. És ne mártírkodj már, az isten szerelmére! Nem én vagyok az, aki ilyen apróságok miatt izgatja magát, hanem Ivo. Ő mindig sokat adott a formaságokra. Cora visszavonulót fújt. – Ó, istenem, úgy látom, apróbb galiba támadt az ajándékok körül. Jobb, ha megyek és utánanézek. Jó éjszakát, hercegné! – Ne feledd, amit tanácsoltam, Cora!

Végre mindenki elment, Cora pedig a szobájába vonulhatott. Ivót már vagy egy órája nem látta, de túlságosan fáradt volt, hogy megkeresse. Annyi minden történt aznap este, hogy alig bírta rendbe szedni a gondolatait. Úgy vonszolta fel magát az emeleti hálószobájába. Ivo nem volt ott. Elküldte Berthát – nem akarta, hogy a jelenléte csak még jobban felingerelje Ivót. Amint vetkőzni kezdett, remegést érzett a hasában, mintha csak egy szárnyát rebesgető pillangó rekedt volna meg méhében. Odatapasztotta a kezét, de több rétegnyi alsószoknyáján át semmit sem érzett. Ekkor türelmetlenül megrángatta szoknyáit, ide-oda huzigálva az azokat rögzítő zsinórokat; Bertha csomóit azonban nem lehetett kioldani. Kétségbeesésében egy körömvágó ollót kapott fel, és kezdte átvagdosni az őt fogva tartó köteléket. Annyit izgett-mozgott, tekergőzött, hogy végül a fűzőjét díszítő csipkét is összekaszabolta. Végre minden lekerült róla. Az a valami azonban még mindig ott volt, valahol mélyen, a teste egy titkos rejtekében. Lefeküdt az ágyra, és a mennyezetet bámulta. Kezeit közvetlenül az ágyéka felett a hasára szorította, és várt. Vajon újra érzi majd a vibrálást? Hirtelen az égvilágon semmi nem számított: se a kép, se Ivo. A fokozatosan elszunnyadó tüzet bámulva feküdt ott, egészen addig, mígnem újra átjárta az a csodálatos érzés. Mostanáig nem is nagyon hitt a gyermek létezésében, érzékennyé váló mellei és az állandó kimerültség pedig nem igazán voltak ínyére. A gyermek megmozdulása mindent megváltoztatott – egy új élet növekedett benne, egy új remény szökkent szárba. Egyfajta eltéphetetlen köteléket jelentett közte és Ivo között. Most, hogy az örökös születése biztosítottnak látszott, a férfi valószínűleg kedvesebben bánik majd vele. Kinyílt az ajtó. – Ivo? – Ivo nem szólt egy szót sem. Cora próbálta megőrizni hidegvérét. – Ó, Ivo, valami csodálatos történt. A gyermek megmozdult, fura érzés, mintha csak valami hal fickándozna az emberben. Most is érzem. Ha ideteszed a kezed, talán te is érezheted. Férje azonban nem közelített felé. A félig kitárt ajtóban állt, a folyosóról beszűrődő fényben csak arca körvonalai látszódtak. – Cora, Lord Rosebery arra kért, hogy kísérjem el Eddy herceget indiai körútjára. A királynő és Őfelsége, a walesi herceg nagyon izgatottak, hogy némi részt akar vállalni a közéletben, de Rosebery véleménye szerint Eddy herceg nem „alkalmas” a feladatra. Történtek bizonyos események… Azt szeretné, ha gondoskodnék róla, hogy a herceg ne kelthessen zűrzavart a kormányban. Ez bizalmi pozíció, és én igent mondtam a felkérésre. Azt hiszem, a ma esti kis összetűzésünk után ez lesz a legjobb megoldás. Egy pillanatra elhallgatott, majd kezével megdörzsölte az orrnyergét. – Holnap az első dolgom az lesz, hogy Lulworthbe menjek, és Oliver atyával tisztázzak néhány kérdést, majd egyenesen Southamptonba utazom, javasolnám, hogy amilyen hamar csak lehet, menj te is Lulworthbe. Nyugodtabb lennék, ha biztonságban tudnálak. Biztos vagyok benne, ha társaságra lesz szükséged, Sybilre és Mrs. Wyndhamre bármikor számíthatsz. Mivel megvannak a magad forrásai, anyagi kérdésekben nem akarok dönteni helyetted, de a bérekkel és a birtok fenntartási költségeivel nem kell foglalkoznod. Cora álmosságáról megfeledkezve felült, és feltekerte a fényt. – Indiába utazol? Most? Nem értem. – Tekintetét a férfira emelte. Ő még mindig az ajtónyílásban állt, sötét arcvonásaival komoran festett. DAISY GOODWIN


– Valóban nem? – Átható tekintettel bámult feleségére, mintha csak az arcából próbálna olvasni. – Titokban modellt ülsz egy Louvain-féle alaknak, és nem érted? Lehet, Cora, hogy neked nincs ellenedre, ha összesúgnak a hátad mögött, de nekem igen. Nem akarom, hogy az emberek ujjal mutogassanak rám, és találgatásokba bocsátkozzanak a feleségemet illetően. – Arcvonásai kissé meglágyultak. – A botrány elkerülése érdekében minden tőlem telhetőt megtettem, még azt is, hogy, habár fájt, úgy tettem, mintha tetszene a kép. Nem tudom, sikerült-e meggyőznöm bárkit is, de legalább azt az elégtételt nem kapták meg, hogy veszekedni láttak minket. Mire visszatérek, az egész elfelejtődik. Cora a férfihoz lépett, és megfogta a kezét. Tiltakozni ugyan nem tiltakozott, de közömbösen és érzéketlenül tűrte, amíg felesége a kezét szorongatta. Cora mentegetőzésbe fogott: – Fogalmam sem volt róla, hogy Louvainnek „híre” van. Végtére is Beauchampéknál ismerkedtem meg vele. Charlotte meggyőzően bizonygatta, hogy modellt kell ülnöm neki. Ivo, kérlek, ne légy már ilyen! Ivo továbbra sem reagált. Cora kezét a nyakához emelte, és azt suttogta: – Nézd ezeket a gyöngyöket, amiket tőled kaptam! Már nem emlékszel arra a délutánra? – Persze, hogy emlékszem. Akkor azt gondoltam, hogy boldogok lehetünk. – Hangja csupa szomorúság volt. – De hát azok vagyunk! – A férfi kezét ekkor a hasára szorította. – Cora, kérlek – a kezét nem húzta el. Cora a másik kezét a férfi arcához érintette. Ivo ellépett mellőle, és a nő azt gondolta, hogy végleg elveszítette őt; ekkor a férfi egy görcsös mozdulattal a karjába kapta, és magához szorította. Egy hosszú pillanatig némán, egymást átölelve álltak. Végül Cora minden bátorságát összeszedve megszólalt. Hallotta a férfi szívverését. – Biztosan el kell menned? – Igen. – Miattam? – Több oka is van. Már ígéretet tettem. – És mikor jössz vissza? – Tavasszal. – Még mielőtt… – Igen, még azelőtt. – Ivo elhúzódott tőle. – Még mindig haragszol rám? A férfi borús tekintettel nézett rá. – Már magam sem tudom, mit érzek. Néha az égvilágon semmit. – Elfordította a fejét. – De szükségem van rád. Nélküled nem boldogulok – mondta Cora a hasára, a szobára és az őt körülvevő, fura angol világra mutatva. Ivo csodálkozó arckifejezést vágott. – Ó, ne becsüld alá magad, Cora! – azzal arcon csókolta, majd az ajtót becsukta maga mögött, és távozott. Cora férje távozását követően még hosszú ideig ült ott, ajkainak érintését még mindig az arcán érezte; és akkor, amikor éppen arra gondolt, hogy többé már megmozdulni sincs kedve, újból érezte a méhében növekvő apró élet lüktetését; kezéből bölcsőt formált domborodó hasa körül, lefeküdt, és másodperceken belül álomba merült.

DAISY GOODWIN


Harmadik rész Az angol férjes asszonyok… a legzseniálisabb és egyben leghevesebb vérmérsékletű politikusok az angol társadalomban. Nemes Amerikaiak, 1890

Huszonegyedik fejezet A tengeren

Bertha érezte, amint egy izzadságcsepp nyakától indulva végigfut a hátán. Az áprilisban megszokotthoz képest egész héten rendkívüli meleg volt, és a komorna azt kívánta, bárcsak kevesebb ruhát öltött volna magára. Napernyőjén kívül nem akadt más árnyat adó alkalmatosság a tengerparton, az viszont nem nyújtott kellő védelmet a tenger vakító ragyogásával szemben. Remélte, hogy Cora most már hamarosan kijön. Bertha nem szerette volna ugyanis, ha bőre a napon megég. Fárasztó volt szeme sarkából folyamatosan a vakító víztükröt bámulni, és a hullámokból hol előtörő, hol alábukó sötét fejet nyomon követni. Őrködése teljesen hiábavaló volt; ha úrnője mindenáron bajba akar kerülni, mit tehetne? Bertha sosem tanult meg úszni. Le nem vette szemét Coráról – ez volt az egyetlen módja, hogy hangot adjon rosszallásának. Egy terhessége kilencedik hónapjában járó nőnek nem kellene a jeges tengerben lubickolnia. Egyrészt állapotából kifolyólag nem illett, másrészt pedig veszélyes volt, de Corát éppúgy hidegen hagyta komornája könyörgése, mint gyámkodása. Bertha azt kívánta, bárcsak Mrs. Cash már itt lenne. A Cash família érkezése most már időszerű volt; Mrs. Cash nem látta szükségét, hogy lerövidítse a New York-i szezont, csakhogy Cora mellett lehessen, míg lánya Lulworthben raboskodott, de nem állt szándékában elmulasztani unokája, a leendő herceg születését sem (Mrs. Cashnek meg sem fordult a fejében, hogy a gyermek leány is lehet). Bertha azonban úgy látta, Mrs. Cashnek már hónapokkal ezelőtt jönnie kellett volna. Miss Corának ezekben az időkben szüksége lett volna valakire az övéi közül. Már öt hónapja tartózkodtak Lulworthben – épp elég ideje ahhoz, hogy honvágyuk legyen. Miss Cora ezt soha nem lett volna hajlandó beismerni, de Bertha látta a nagy halom Egyesült Államokba címzett levelet, amely az előcsarnokban álló, vár alakú, fából faragott postaládába került. A komornyik minden nap tizenegykor, kettőkor és ötkor egy különleges sárgaréz kulccsal kinyitotta a ládát, és a leveleket a postásra bízta. Volt olyan nap, hogy Bertha úgy látta, hogy minden postával elmegy egy-egy Amerikába szóló levél. Akadt egy boríték naponta Indiába is. Alkalmanként Bertha is küldött egyetegyet, de arra kérte Jimet, ne válaszoljon – egy Indiából érkező levél a cselédszárnyban azonnal találgatásokra adna okot. Tudta, hogy a komornyik és Mrs. Softley minden levelet alaposan átvizsgálnak, és biztos volt benne, hogy egy Indiából neki címzett levél még azelőtt gőz alatt végezné, hogy azt kézhez kapná. Az egyik szobalányt karácsony után azért bocsátották el, mert szerelmes levelet kapott a Sutton Veney-i lovászfiútól. Az igazat megvallva a hercegné hatáskörébe tartozott volna a szobalány menesztése, de Mrs. Softley nem érezte szükségét, hogy ezt megbeszélje az úrnővel. Bertha nem volt biztos abban, hogy a hercegné meg tudná őt védeni, ha kapcsolata Jimmel napvilágra kerülne. A komorna eltöprengett rajta, úrnője tudja-e, milyen kevés befolyással bír a lulworthi háztartásban történő eseményekre, hogy a nyilvánosság előtt neki minden tiszteletet megadó szolgák milyen jól mulatnak rajta a cselédszárnyban. Miss Corának nem volt akkora tekintélye Lulworthben, mint Mrs. Cashnek Sans Souciban. Miss Cora tele volt a ház „megújítására” vonatkozó tervekkel: ezekből bizonyos dolgok – mint például a fürdőszobák – kérdése megoldódott, de a háztartás vezetését célzó kísérletéből – döbbenten tapasztalta ugyanis, hogy egy embert csak azért alkalmaznak, hogy a házban található órák beállításáról gondoskodjon – szinte semmi sem lett. Parancsokat osztogatott ugyan, de nem tudta elérni, DAISY GOODWIN


hogy azokat végre is hajtsák. Az egyik első kívánsága volt, hogy távolítsák el a kétszeres hercegné és a mellette függő walesi herceg képeit a vendégszobákból. Amikor Bertha utoljára vetett rá egy ellenőrző pillantást, a fotók még a helyükön voltak, az ezüst képkeretek csak úgy ragyogtak az állandó polírozástól. Miss Corának mindez még nem tűnt fel; a komorna azonban kíváncsi lett volna, mit tenne, ha észrevenné. Valószínűleg semmit, ugyanis Cora lelkiereje a gyermek gyarapodásával egy időben fokozatosan lankadt, és a herceg visszatérésének sem volt semmi előjele. Február elején kellett volna megjönnie, de a hónap elején írt levelében arról számolt be, hogy hazatérése valamelyest csúszik. Bertha észrevette, milyen gondterheltté vált úrnője arckifejezése a levél olvasását követően, ezért ösztönösen megragadta a kezét. Megértette, hogy Corának szüksége van valakire, akire támaszkodhat. A magányos várakozással töltött hónapok során Bertha fokozottan érzékelte úrnője elszigeteltségét. Néhány éjszakával ezelőtt Cora arra kérte, aludjon vele az ágyában. Kérését a gyermek esetleges érkezésével indokolta, de Bertha tudta, hogy úrnőjének szüksége van rá, hogy valaki mellette legyen. Ezzel néha ő maga is így volt. Amikor Bertha meghallotta, hogy Cora álmában Ivót szólongatja, nem kis meglepetésére azon kapta magát, hogy sajnálja úrnőjét. Lulworthbe érkezésük óta Cora jóformán senkivel sem találkozott. Oliver atya nagyjából egy hónapig tartózkodott ott, tovább folytatva a család történetének kutatását. Mrs. Wyndham egy hetet töltött nála, ahogy Sybil Lytchett is, de ezt leszámítva Cora egyedül tengette napjait Lulworthben – már ha egyáltalán egyedül lehet valaki egy olyan házban, ahol nyolcvanegy szolgálót alkalmaznak. Bertha furcsállotta, hogy a szomszédok közül sem jött senki látogatóba, de amikor ezt felvetette Mrs. Softley-nek, a házvezetőnő megdöbbent tudatlansága hallatán: „Az áldott állapotban lévő hercegnének nem illik vendégeket fogadnia, különösen nem a herceg távollétében. Az nem volna helyes.” Így aztán Cora esténként szinte mindig egyedül ült asztalhoz, gyémántjai ragyogása elveszett az üres étkezőben, ahol hat fogásból álló „könnyű vacsoráját” szokás szerint elfogyasztotta. A tenger sokkal hidegebb volt, mint ahogy az a meleg miatt feltételezhető lett volna, de Cora alig érzékelte, belülről ugyanis fűtötte a hév. A mindennapi úszás alkalmával teljesen felszabadultnak érezte magát. Súlytalanul, a hűs hullámok hátán lebegett – ez volt az egyetlen, amire vágyott. A partra legyalogolni minden nap elteltével egyre erőt próbálóbb feladatnak tűnt, de megérte, hogy megszabadulhatott összes ruhájától, és centiről centire haladhatott, egyre beljebb a vízbe, miközben, ahogy a víz a bokáját, majd a vádliját nyaldosta, és combját ellepve kidudorodó hasát kezdte verdesni, az élvezettől és a fájdalomtól testét jóleső didergés járta át. Amikor a víz már a válla magasságáig ért, vett egy mély levegőt, és a víz alá bukott, majd olyan erővel fújta ki a levegőt, hogy gyöngyöző buborékok árasztották el a vízfelszínt. A hátára fekve lebegni kezdett, és miközben időnként egyet-kettőt tempózott a lábával, az öböl felett tovatűnő felhőket bámulta. Néha hasra fordult, és egy ilyen, derűs nap alkalmával egyszer egy kis barna halat kezdett tanulmányozni, amint az fürgén utat tör magának a hínárban. Észrevette, hogy úszás közben a testében növekvő teremtmény abbahagyta a rugdosást. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor megnyugvásra lelt. A tengeröbölben úszkálva ismét annak a newporti lánynak képzelte magát, aki ő maga volt két nyárral ezelőtt; habár ott és akkor súlyos úszódressz tette nehézkessé mozgását, most mezítelen volt. Itt is megpróbált úszódresszt ölteni magára, de megnövekedett pocakja és úszódresszének átnedvesedő gyapjúszoknyája arra a felismerésre vezették, hogy inkább minden ruhájától megszabadulva úszkáljon. Az éppen látogatóban ott tartózkodó Sybil Lytchett előtt fel is fedte ezen óhaját. Sybil felnevetett, majd azt mondta: – De Cora, mi sem egyszerűbb ennél. Csak meg kell tiltanod a szolgáknak, hogy a tengeröblöt felkeressék, és abban úszol, amiben csak akarsz! Corát kínosan érintette, amint meg kellett magyaráznia Buglernek, senki se zavarja őt úszás közben – úgy érezte, sokkal inkább engedélyt kért rá, semmint megparancsolta. A

DAISY GOODWIN


komornyik azonban szolgálatkésznek bizonyult, és azt javasolta, hogy a zászlótartó rúdra akasszanak ki egy piros zászlót, amikor Cora az öbölbe indul, ez a birtokon élők számára egyértelművé teszi, hogy az öblöt ez idő tájt kerülniük kell. A szabályt a mai napig be is tartották; a házból senki se merészkedett a tengerpart közelébe, amíg a piros zászló a magasban lobogott, ám Cora ma reggel, amint fókákat is megszégyenítő alámerülését követően ismét a felszínre bukkant, egy alakot látott közeledni a partra vezető ösvényen. Rövidlátó volt, és nem tudta tisztán kivenni ki az, de fekete-fehér ruházatából ítélve nem lehetett más, csak Bugler. Úgy álldogált a part szélén, mintha csak főbenjáró bűn lett volna a partra lépni, de bármi is volt az, ami idehozta, bizonyára nem tűrt halasztást. Végül – kompromisszumos megoldásként – Berthát magához intette. Miközben szorgosan taposott a mélyvíz felé, hogy csak feje látszódjon ki a hullámokból, figyelte, ahogy szolgálója óvatosan araszol előre a kavicsos tengerparton. A komornyik lehajolt, hogy beszélhessen vele, és Cora látta, amint a komorna összerezzen, majd rögtön hadonászva és kiáltozva rohan a part felé. Lassan a partra úszott, és ahogy az éles köveken kifelé tipegett, érezte, ahogy a szél a sót a bőrére szárítja. Hálás volt a vászonlepedőért, amit Bertha már előkészített neki. – Bertha, mi történt? Ivóról van szó? – Nem, Miss Cora, a kétszeres hercegnéről. A ma reggeli vonattal érkezik. Bertha igyekezett a hírt közömbös hangon tolmácsolni. Tudta, hogy úrnőjének nem lesz ínyére. Cora levegő után kapkodott. – De hiszen meg sem hívtam! Nem jöhet ide, csak úgy, mindenféle értesítés nélkül! Vagy talán azt hiszi, hogy még mindig ő Lulworth úrnője? – Bertha nem szólt egy szót sem, csak átnyújtotta Corának a köpenyét. Cora csak nagy nehezen tudta azt nedves bőrére felráncigálni. – Amióta Ivo elutazott Indiába, a színét sem láttam, most meg fogja magát, és idejön. Na persze, biztosan értesült róla, hogy Ivo úton van hazafelé. Bertha letérdelt, hogy felsegítse Corára a papucsát. Ahogy a kavicsos parton lassan lépdeltek visszafelé, Cora a lányra támaszkodott. Lulworthbe érkezése óta Fanny hercegné számtalan levelet írt már neki, amelyekben alapos részletességgel számolt be sandrighami és chatsworthi látogatásairól, valamint ellátta Corát mindenféle jó tanáccsal még meg sem született gyermeke gondozását illetően. Cora már rég felhagyott vele, hogy különösebb figyelmet szenteljen e leveleknek: egyáltalán nem volt rá kíváncsi, hány madarat ejtett a walesi herceg a vadászaton, vagy hogy Ruthland hercegnéjének, akivel még soha az életben nem találkozott, alakja mennyire deformálódott. Kellemetlen meglepetésként érte, milyen tájékozott Fanny hercegné a Lulworthben történteket illetően; utolsó levelében kioktatta, mekkora könnyelműségnek tartja a rendszeres úszást az ő állapotában. A levél annyira idegesítő hangvételű volt, hogy elégette. A hercegné személyes látogatása azonban mindenen túltett. Cora tudta, hogy a hercegné örömét lelte a Louvain készítette portré kapcsán kipattant botrányban, és Mrs. Wyndham, illetve Sybil célzásaiból azt is sejtette, hogy a hercegné nem hagyna ki egyetlen alkalmat sem, hogy amerikai menyén gúnyolódhasson. A szikla tetején várakozott az a kisméretű szamárfogat, amit Cora mostanság, hogy már nem tudott lovagolni, vagy hosszabb sétákat tenni anélkül, hogy az fárasztó ne lett volna számára, arra használt, hogy körbejárja vele a birtokot. Cora megragadta a gyeplőt, és ingerülten suhintott a levegőbe, amint hazafelé indultak. Türelmetlenül rázta meg fejét, amikor Bertha próbálta nedves haját szétteríteni, hogy az könnyebben száradjon. – Ó, hagyd csak, Bertha! – Na de Miss Cora, lehet, hogy a hercegné már megérkezett. – Bertha hangjában aggodalom zaja csendült. – Na és ha igen? Ez most már az én házam. Ha úgy döntök, hogy vizes hajjal járkálok, neki ahhoz semmi köze.

DAISY GOODWIN


Ahogy közeledtek a házhoz, és Cora tekintete a ház előtt álló hintóra esett, megpróbálta nedves fürtjeit illendően összefogva fonatba rendezni. Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy a cselédszárnyon át megy be a házba, hogy míg át nem öltözik, elkerülje a találkozást a kétszeres hercegnével, de cseppet sem volt ínyére a gondolat, hogy a cselédek közt masírozzon végig, akik természetesen egytől egyig tisztában volnának vele, miért választotta a hátsó bejáratot. Amint az ajtóban töprengett, meghallotta az irányítást máris magához ragadó hercegné hangját. – A Stuart-korabeli szoba megfelelő lesz, Bugler. A herceg ott mindig jól érezte magát, a szoba jakobita vonatkozásai ellenére is. Olyan furcsa itt lenni, és nem a saját szobámban aludni. – A hercegné hangja a rátörő érzelmektől hallhatóan elfátyolosodott, és Cora látta lelki szemei előtt, amint Bugler együttérzéséről biztosítva fejet hajt egykori úrnője előtt. A hercegné persze összeszedte magát, és hozzátette: – Sybilnek jó lesz a szokásos szobája. Cora hangulata Sybil nevének említése hallatán valamelyest javulni látszott, így rávette magát, hogy a szobájába térjen. Fanny hercegnét a kandallónál álló faragott székek egyikében találta, Bugler és a mostohaleánya társaságában. Nem állt fel, amikor Corát meglátta, csak karcsú, fehér kezével magához intette őt. Cora észrevette a csillogó gyémántokat anyósa megbillenő csuklóján. . – Cora, drága gyermekem! – Fanny hercegné hangja rosszallóan csengett. – Amikor Bugler azt mondta, úszni mentél, kissé elcsodálkoztam. Tisztában kell lenned vele, ez milyen veszélyes lehet a te állapotodban. Hát nem kaptad meg a levelem? – Hadonászó kezén a gyémántok ismét felcsillantak. Cora érezte, hogy a gyermek megfordul, és rúg egyet a bordái alatt. A kényelmetlen érzéstől egy pillanatra elakadt a lélegzete, a rúgás azonban eloszlatta a hercegné miatt érzett bosszúságát. A hercegnét fejbólintással, Sybilt pedig egy mosollyal üdvözölte. – Isten hozta önöket Lulworthben. Elnézésüket kérem, amiért nem tudtam személyesen üdvözölni önöket, de nem értesültem róla, hogy ma érkeznek. – Ezt igyekezett olyan udvariasan a tudtukra hozni, amennyire csak tőle tellett. – Ha megbocsátanak, most átöltözöm. Addig majd Bugler a gondjukat viseli. – A komornyikra nézett, akit szemmel láthatóan egyáltalán nem lepett meg a kétszeres hercegné érkezése. Azzal a lépcsőfeljáróhoz ment, és fáradt léptekkel elindult a szobájába. Azért úszott rendszeresen, hogy el né felejtse, milyen légiesen könnyednek lenni. Lépéseket hallott a háta mögül, és érezte, ahogy Sybil a könyökénél fogva megragadja. – Hadd segítsek, Cora. Ahogy elérték a pihenőt, Sybil kifakadt: – Sajnálom. Azt hittem, tudsz az érkezésünkről. Mama azt mondta, megírta, hogy jövünk. Corának eszébe jutott a levél, amit a tűzre hajított. – Ne aggódj, Sybil, neked mindig örülök. És Reggie hogy van? Sybil elpirult, bőre színe vörösen aranyló hajával vetekedett. – Azt hiszem, már azon volt, hogy ajánlatot tesz, amikor mama közölte, hogy idejövünk. – Rádöbbent, mit mondott, erre még inkább elvörösödött. – Természetesen már nagyon szerettelek volna látni, de holnapra megbeszéltem Reggie-vel, hogy kilovagolunk a parkba. Cora kezdte jobban érezni magát. Sybilt persze sajnálta, de ugyanakkor örült, hogy férjes asszony lévén nincs kitéve többé anyja rigolyáinak. Gyanította, hogy Fanny hercegné mindent tud Sybil titkos vágyairól, és mindenáron igyekszik azokat meghiúsítani. Reggie Greatorexnél megfelelőbb férjet keresve sem találhatott volna Sybilnek, de a kétszeres hercegné nem akarta elveszíteni társalkodónőjét, főleg nem affélét, akinek ifjúkori bája nem vehette fel a versenyt az ő ragyogásával. Ha Sybil Charlotte Beauchampra hasonlított volna, a hercegné habozás nélkül kiházasította volna, de az esetlen Sybil csak egy gyenge utánzat volt, nem egy valódi rivális. Cora elmosolyodott.

DAISY GOODWIN


– Nos, talán rá tudjuk venni Reggie-t, hogy jöjjön, és lovagoljatok ki itt. Amikor Ivo visszatér. – Cora egy pillanatra elhallgatott. – Most már nem lehet olyan soká. Utolsó levelét Port Saidból küldte. – Kezét hasára téve felsóhajtott. – Már nagyon hiányzik. Habár a körülmények nem az igaziak, annak, hogy itt vagy, Sybil, tényleg örülök. Van róla valami fogalmad, a hercegné mennyi ideig szándékozik maradni? Tudom, hogy nem illendő ilyet kérdezni. Sybil arcára meglepetés ült ki. – Nos, úgy vélem maradni akar, amíg… – Hangja elhalkult, orcáján üde foltok jelentek meg. Sybil képtelen volt kiejteni a szülés szót. Cora döbbenten bámult rá. – Úgy tervezi, hogy itt marad a gyermek megszületéséig? De hát mi a csodának? A szokás talán azt diktálja, hogy jelen kell lennie? Egy újabb Maltravers-hagyomány, amiről fogalmam sincs? – Cora hangja artikulálatlanul magasnak és feszültnek tűnt, és érezte, amint könnyek tolulnak a szemébe. Sybil nyomorultul érezte magát, és megrázta a fejét: – Nem hinném, hogy hagyomány volna, úgy vélem, mama így tartja helyesnek. Azt mondta, meg akar győződni róla, hogy minden a legnagyobb rendben van. Cora kissé hátrahajtotta a fejét, hogy visszatartsa könnyeit. Nem akarta elsírni magát Sybil előtt. Úgy érezte azonban, mintha lerohanták volna. Az elmúlt néhány hónapot azzal töltötte, hogy megpróbált magának új otthont teremteni Lulworthben, és most a még mindig veszélyesen ingatag lábakon álló egyensúly, amit sikerült megalapoznia, felborulni látszott. Az elmúlt hónapok magányában oly sok időt töltött azzal, hogy elképzelte, milyen lesz, ha majd Ivo újra itt lesz. Voltak éjszakák, amelyeket végigsírt, mert sehogy sem tudta emlékezetébe idézni a férfi arcát. Nem tudta pontosan, milyen lesz majd Ivo, amikor visszatér, de abban szinte teljesen biztos volt, hogy anyja jelenlététől nem lesz elragadtatva. – Cora, nem gondolod, hogy valakinek itt kellene lennie? Nem helyes, hogy ebben az állapotban nincs melletted senki. – Sybil kezét félénken Cora karjára tette. – Tudom, hogy mama szörnyen erőszakos, de legalább van tapasztalata. Cora mosolyt kényszerített az arcára. – Még mennyire, hogy az! De különben sem leszek egyedül. A szüleim a jövő héten érkeznek, és most már napokon belül Ivo is itt lehet. Erről a mostohaanyád is tudomást szerezhetett volna, csak meg kellett volna kérdeznie. – Kezét Sybil kezére tette. – Állandóan mamának nevezed, holott csak a mostohaanyád. Ez téged nem zavar? Sybilt a hirtelen témaváltás kissé összezavarta. – Ő kért meg rá, amikor hozzáment papához, és nem, egyáltalán nem bánom, Cora. Anyám még kiskoromban meghalt. Szinte már nem is emlékszem rá. Te el sem tudod képzelni, milyen lehet egy férfiakból álló családban felnőni, úgy, hogy nincs kivel megbeszélni, mit vegyél fel, vagy hogy miként viselkedj. Sosem felejtem el a napot, amikor egyszer apámnak vendégei voltak, és én anyám egyik piros ruháját viselve mentem le teázni. Azt hittem, jól áll, de abban a pillanatban, ahogy a szalonba léptem, rájöttem, rosszul választottam. A szalonban a hölgyek próbáltak nem nevetni rajtam. Mama volt az – nos, akkor még nem tekintettem mamának, számomra nem volt más, csak Wareham hercegnéje –, aki félrehívott, és azt mondta, hogy a ruha túl felnőttes nekem, és hogy beszélni fog papával, és elmondja neki, szükségem lesz néhány „nekem való” ruhára. Apám nem látta értelmét olyasmikre költeni a pénzt, amin nem lehetett lovagolni, vagy amivel nem lehetett lőni, de mama kérését képtelen volt visszautasítani. Cora meglepetése valószínűleg kiülhetett az arcára, mert Sybil azt mondta: – Tudom, Cora, hogy azt gondolod róla, sokat akadékoskodik, de ez azért van, mert neked van édesanyád. Nincs tehát szükséged útmutatásra.

DAISY GOODWIN


Cora már majdnem kimondta, hogy szerinte Sybilnek sincs szüksége olyan tanácsadóra, aki meg akarja akadályozni, hogy hozzámenjen szíve választottjához, de meggondolta magát. Kétségtelen, hogy neki volt anyja, és bár ez idáig nem sok örömét lelte a dologban, amikor Sybil kissé gömbölyded hátát és fura járásmódját szemlélte, mégiscsak úgy döntött, anyja bármit tett korábban, azzal csak a javát akarta. Sybil iránti szánakozása jobb kedvre derítette Corát, és gyorsan még annyit mondott: – Nos, át kell öltöznöm, ha szerét szeretném ejteni, hogy veletek ebédeljek. Anyám mindig arra tanított, hogy az étkezésekről nem illik elkésni. – A gardróbja felé intett. – Azután pedig körülnézünk, és keresünk valami hozzád illőt. Nem lesz persze a legújabb divat szerint való, de merem állítani, hogy Londonban ez senkinek sem fog feltűnni. – Sybilre mosolygott. – Reggie-nek biztos, hogy nem – tette még hozzá.

Mivel

a társaságban csak hölgyek voltak, a délutáni napsugarak jótékony hatását kihasználandó Cora a hosszú galériában kérte az ebéd felszolgálását. Elégtétellel töltötte el a tudat, amikor anyósának még a lélegzete is elakadt a látványtól. – Ez igazán lenyűgöző! Soha nem jutott eszembe, hogy itt akár enni is lehetne. Egy büféebédet ennél kellemesebb környezetben elkölteni sem lehetne. – Fanny hercegné végiglejtett a galérián, és várta, hogy az inas kihúzza neki a széket. – Persze, én kétszer is meggondoltam, mielőtt a cselédséget túlzottan nagy feladattal terheltem volna. Szegény Wareham mindig mondta, hogy túl lágyszívű vagyok egy Lulworthhöz hasonló ház irányításához. De úgy gondolom, hogy egy megértő úrnő bizton számíthat a személyzet hűségére. – Cora csak nézte, amint Fanny hercegné fáradt kék szemét Buglerre emeli, aki éppen a folyami rákból készült szuflét kínálta körbe. Bugler ugyan semmit sem válaszolt, de testének tiszteletteljes meghajlása, amint a szuflét a hercegné elé tartva meghajolt, önmagáért beszélt. Cora nem izgatta magát e gúnyos gesztus láttán, helyette inkább a boltíves mennyezetre bámult. Valahányszor csak ebben a szobában tartózkodott, eszébe jutott, hogy minden, amit maga körül lát, régebbi, mint bármi a szülőhazájában. Ami csak elhangzik vagy megtörténik idebenn, előbb-utóbb az enyészeté lesz, a szoba azonban állja az idők próbáját. Ezen gondolatok megnyugtató hatása azonnal szertefoszlott, amint Fanny hercegné megszólalt: – De te annyi mindent megváltoztattál itt, Cora. Emlékszem, hogy az esküvői csokrom állandóan itt volt – intett egy helyre – a kandalló mellett. Miután hozzámentem Warehamhez, viaszba öntettem. Mint szívemnek kedves emléket őriztem. Emlékszem, milyen nehezemre esett itt hagyni, de aligha lehetett volna Conyersbe szállíttatni. – Sybilre nézett. – Tudod, sosem vetemednék olyasmire, amivel drága jó apádnak fájdalmat okoznék. Cora, ugye, remélhetem, hogy a csokromnak nem esett bántódása? – Szemöldökét felvonva pillantott menyére. Mielőtt még Cora felelhetett volna, Bugler finoman köhintve így szólt: – Úgy vélem, méltóságod a csokrot a galéria másik végében találja. A méltóságos asszony kérésére helyeztük át. Hanghordozása szemernyi kétséget sem hagyott afelől, hogy a cím véleménye szerint melyik hercegnét illeti meg valójában. Corának először fel sem tűnt a bántó célzás, de megkönnyebbült a tudattól, hogy az a hitvány vacak mégsem került a padlásra, ahogyan azt egy hónappal ezelőtt kérte. Honnan kellett volna tudnia, hogy az egy esküvői csokor? Csak később tudatosult benne, hogy a viaszcsokor még mindig a galériában van – vagyis az utasítását nem hajtották végre. Habár ő volt Wareham jelenlegi hercegnéje, a történtek azonban szemernyi kétséget sem hagytak afelől, hogy elődjével ellentétben a cselédség lojalitására egyáltalán nem számíthat. DAISY GOODWIN


Fanny hercegné higgadtan elmosolyodott. – Lehet, hogy szentimentálisnak tűnök, de ahogy az ember öregszik, bizonyos dolgokat egyre nagyobb becsben tart. – Kedvesen felsóhajtott, majd ragyogó kezét felemelve egy apró zsebkendővel megtörölgette a szemét. Nem akadt azonban elég könnycsepp, amely efféle gesztust indokolt volna. – Na de elég az ostobaságból! – Fanny hercegné egyenesen Corának szegezte a kérdést. – Mondd csak, drágám, Wilson szerint mikorra várható a baba érkezése? – Nos, az én orvosom nem Wilson doktor. Sir Julius Sercombe viseli a gondom. És úgy véli, két hetem van még hátra. – Cora egyik kezét a hasára tette. Fanny hercegné sóvárgása egy szempillantás alatt szertefoszlott. – De hiszen ő a Harley Streeten rendel. Ugye magad sem gondolod komolyan, hogy Londonba akarsz utazni? Cora megrázta a fejét: – Ó, nem. Minthogy meglehetősen sok alkalommal volt szerencsém hallani arról, hogy a Maltravers örökösök Lulworthben születnek, Sir Julius volt olyan kedves, és beleegyezett, hogy idejön. Érkezése a jövő hét végére várható. – Cora bekapott egy falatot a szufléból, farkaséhes volt. – Sir Julius hajlandó otthagyni a rendelőjét és összes londoni páciensét, hogy levezényelje a szülésed? Milyen… figyelmes tőle! De ha megkérdezted volna a véleményem, én Wilsont ajánlottam volna. Kiváló orvos, és évek óta kezeli a Maltraverseket. Végül is már Ivo születésekor is jelen volt. A hercegné ismét zsebkendőért nyúlt. Cora mosolyra fakadt. – Dr. Wilson rendkívül nyájas ember, de mivel most születik először gyermekem, a legjobbat akartam, és mint ahogyan azt bizonyára ön is tudja, Sir Julius segítette világra a királyi család sarjait is. Először ugyan vonakodott hátrahagyni Londont, de azután annyira megörült az új kórházában megnyíló Maltravers-szárnynak, hogy meggondolta magát. – Cora intett Buglernek, hozzon neki még egy adag szuflét, ami valóban nagyon ízletesre sikeredett. – Maltravers-szárny! Ez pompásan hangzik – válaszolta Sybil, aki éber figyelemmel követte kettejük beszélgetését. – Valóban – ismerte be Fanny hercegné tágra nyílt szemekkel. – És milyen kórház ez, drágám? – Egy kórház nők és gyermekek számára, Whitechapelben. Sir Julius úgy véli, Londonnak azon a részén rengeteg még a tennivaló. Vannak nők, akik arra kényszerülnek, hogy újszülött gyermekeiket liszteszsákba öltöztessék, mert nincs pénzük gyermekruhára. Amikor mesélt nekem a terveiről, és hogy milyen nehézségekkel kell szembenéznie a szükséges pénz előteremtéséhez, elhatároztam, hogy segítek neki. Egy inas járta körbe az asztalt, és leszedte az üres tányérokat. Amikor befejezte, Fanny hercegné azt kérdezte: – Na és mondd csak, Cora, kitől származik az ötlet, hogy a neve Maltravers-szárny legyen? Tőled vagy Ivótól? Cora kihúzta magát a székében, próbálta valamelyest enyhíteni a rekeszizmára nehezedő nyomást; így nem láthatta sem anyósa éber arckifejezését, sem pedig a Sybil arcát lángba borító, szeplőit is elhalványító, arcpírt. – Valójában az anyámé. Ő és apa hozták létre az alapítványt, mivel valamennyi pénzem a birtokra van lekötve, és annál valamivel többet szerettem volna felajánlani, mint amit az apanázsom megenged. – Miután sikerült a nyomást mellkasából valahogy kipréselnie, Cora végre újból kiegyenesedett. Észrevette, hogy Fanny hercegné túlságosan negédesen mosolyog rá. – Nos, azt hiszem, bölcs dolog volna előbb Ivót is beavatni, mielőtt áldásod adod a névre – jegyezte meg a kétszeres hercegné. – Ha támogatni akarod a jó ügyeket, hát tedd azt, viszont a neved adni valamihez… azt hiszem, felesleges.

DAISY GOODWIN


Cora ivott egy korty vizet, és erősen küzdött, hogy le tudja azt nyelni. Elborzadt a felismeréstől, hogy Ivo talán ugyanúgy reagál majd a Maltravers név ilyeténképpen történő használatba vételére, ahogyan azt a hercegné is tette. Lehet, hogy ezt egy újabb, „lelkiismerete” elleni támadásként éli majd meg, amely már a Rubens kapcsán is komoly aggályokkal töltötte el. Amikor a csomó a torkában végre felengedett, le tudta nyelni a korty vizet. Nem akarta megadni anyósának azt az örömet, hogy megingását észrevegye. Nagy levegőt vett. – Odahaza három kórházat, egy egyetemet és egy könyvtárat neveztek el a családunkról. Apám gyakran célozgat rá: vagyont bárki szerezhet, az igazi dicsőség azonban abban áll, mire fordítódik. – Cora tekintélyes adagot szedett tányérjára a nyelvhalfiléből. Az étel ma valahogy különösen ízletesre sikeredett; szemmel láthatólag a kétszeres hercegné érkezése a konyhában is éreztette hatását. – Apád elragadóan kedves ember. – Az „apa” szóra helyezett hangsúllyal Fanny hercegné világossá kívánta tenni, hogy habár az apától igen, a feleségétől és a leányától egyáltalán nincs elbűvölve. – De errefelé a dolgok egész másképp mennek. Felteszem, ismered a mondást, miszerint „a jótékonyság otthon kezdődik”. Természetesen kórházakra és könyvtárakra nagy szükség van, de nekem mindig is az volt a véleményem, hogy a személyes érintettség az, amivel az emberi sorsok igazán megváltoztathatók. A hercegné támogatást keresve Sybilhez fordult, mostohalánya azonban egy pillanatra sem vette le tekintetét az előtte lévő tányérról; egyre apróbb darabokra vagdosta a rajta lévő ételt, kétségbeesetten igyekezve kivonni magát kettejük szópárbajából. Fejének finom megrázásával a hercegné folytatta: – Az elmúlt héten is egy egész délutánt töltöttem a conyersi nyugdíjasok egyike, az idős Mrs. Patchett társaságában, aki vak, így hát felolvastam neki. Mindig azt mondja, hogy amikor felolvasok, a szavak mintha életre kelnének, és a szereplők megjelennek a szeme előtt. Zavarba ejtően hálás tud lenni, de azt hiszem, ez a legkevesebb, amit megtehetek – szívem szerint gyakrabban is meglátogatnám, ha tehetném. A téglának és a malternak is megvan a maga értéke, természetesen, de az emberi kontaktus, a személyes törődés semmivel sem pótolható. – Fanny hercegné saját jócselekedetének gondolatától egészen kipirult, majd hátradőlt székében. Cora csörömpölve tette le villáját; a másik nő önelégültsége elviselhetetlen volt számára, nem tűrhette, hogy egy hívatlan vendég – akár rokon, akár nem – kioktassa. – Nos, ez legalább megmagyarázza, miért nincs iskola a faluban, és hogy a Maltraversek által épített szegényházak miért dohosak állandóan. Mihelyt Ivo visszatér, egy tisztességes iskola felépítésébe kezdek, és a szegényházakat is lakhatóvá tetetem. Azt hiszem, a lulworthi falu népe ennyit igazán megérdemel. – Azzal beleharapott a kicsontozott, darált hússal töltött fürjbe, és észrevette, hogy a hercegné hozzá sem nyúl az övéhez. Sybil továbbra is igyekezett minden erejével az evésre koncentrálni. Fanny hercegné a csúfos vereséget elismerve felsóhajtott. – Ti, amerikaiak, olyan borzasztóan gyakorlatiasak vagytok – vakmerően új életszemléletetek nem egyeztethető össze olyan idejétmúlt értékekkel, mint a becsület vagy a kötelesség. – Félig lehunyt szemmel, mintha csak a célra fókuszálna, ültében kissé kiegyenesedett, és felkészült a kegyelemdöfésre. – Na és Ivo mikor érkezik, kedvesem? Jómagam abban a hitben voltam, hogy már itt lesz. Cora felnézett, meglepte az anyósa hangjában csengő bizonyosság. – Utolsó levele Port Saidból érkezett. Reményeim szerint jövő héten már itthon lesz. A kétszeres hercegné ajka diadalittas mosolyra húzódott. – De Cora, drágám, Ivo már visszatért Angliába. Tegnap este találkozóm volt a walesi herceggel, és tőle tudom, hogy Eddy herceg és teljes kísérete tegnap kötött ki Southamptonban.

DAISY GOODWIN


Cora letette a villát, ami épp félúton volt szája felé, és mosolygásra kényszerítette magát. Esze ágában sem volt megadni anyósának azt az elégtételt, hogy lássa az arcára kiülő döbbenetet. – Ó, ez igazán remek hír. Felteszem, akkor már úton is van hazafelé. Bizonyára meg akart lepni. – Sybilre nézett, és azon töprengett, hogy vajon ő miért nem számolt be neki Ivo visszatéréséről, Sybil viszont csodálkozó tekintettel meredt mostohaanyjára. A kétszeres hercegné a jelek szerint ezt előtte is titokban tartotta. A hercegné bocsánatkérést színlelve kezét a szája elé kapta. – Ó, jaj, milyen meggondolatlan is vagyok! Most tönkretettem a meglepetést. De végül is, a te állapotodban ez talán nem akkora vétek. Szörnyű volna, ha Sir Julius érkezése előtt valami történne. Hangja együttérzésről árulkodott, Cora tekintetét azonban nem kerülte el a szemében bujkáló gunyorosság. Nem volt többé maradása, így vett egy mély levegőt, és olyan nyugodtan, amennyire az adott körülmények azt lehetővé tették, azt mondta: – Most elnézésüket kell kérnem. Fáradt vagyok, és ha Ivo bármelyik percben megérkezhet, szeretném kipihenten üdvözölni. Volna olyan szíves, hercegné, és tájékoztatná Buglert, hogy számítani lehet a herceg érkezésére? Biztos vagyok benne, hogy a személyzet valamennyi tagja jelen szeretne lenni, hogy méltóképp üdvözöljék őt. Keserű szájízzel állt fel az asztaltól, minden porcikáját nyomasztotta a megdöbbenés. Ajkába harapva, kétségbeesetten igyekezett visszatartani könnyeit, mielőtt még a bánat teljesen maga alá gyűrte volna. Ivo visszajött, erre várt már hosszú hónapok óta, de most minden összeomlott. Ahogy végigvonszolta magát a galérián, a hercegné szavai ott visszhangzottak a fülében. – Ó, biztos vagyok benne, hogy Bugler már értesült a dologról. Félelmetes, hogy a szolgák mindig előre kiszimatolják az ilyesmit. Fanny hercegné cinkos mosollyal nézett az inasra, aki éppen a créme brülée-t szolgálta fel. Buglernek egyetlen arcvonása sem rezzent, de amikor a hercegné egyetlen villámgyors mozdulattal áttörte a karamellhártyát, majd kanalát az alatta rejlő, lágyan olvadó vaníliasodóba merítette, kezével alig észrevehetően intett egyet.

DAISY GOODWIN


Huszonkettedik fejezet A hazatérés

Tom, a távirat-kézbesítő fiú azon tűnődött, mi történne, ha levenné a sapkáját. A postai szabályzatot figyelembe véve ez szigorúan szabályellenes volt, de meleg volt, és a lulworthi erdőben nem látta volna meg senki. Másrészt viszont tudta, ha Mr. Veale fülébe jut, hogy hiányos volt az öltözéke, azon nyomban visszaküldik édesanyjához Langton Maltraversbe. Mr. Veale az előző héten hatpennys büntetést szabott ki rá, amiért tunikájának ezüstgombjai nem ragyogtak elég fényesen, egy másik fiút pedig azért bocsátottak el, mert kigombolt inggallérban kézbesített egy táviratot. Tom úgy döntött, a sapka levétele, amely a halántékán ki is dörzsölte a bőrét, nem éri meg a lebukás kockázatát. Mr. Veale-nek megvoltak a maga módszerei a szabálytalanságok leleplezésére. Állandóan azzal kérkedett, hogy „remek orra van a szabálysértésekhez”. Tom korábban nem igazán értette, mi az a szabálysértés, legalábbis a gombokkal történt incidensig, az azonban még most is fejtörést okozott neki, miként lehet őket kiszagolni. A még szolgálatban álló öt távirat-kézbesítő ifjú egyformán bűzlött: a tintás gyapjúszövettől, az izzadságtól és a gombok fényesítésére használt szódabikarbónától. Télen kevésbé, nyáron intenzívebben érződött a kellemetlen szag. A lulworthi ház öt kilométernyire volt a postahivataltól. Mr. Veale mindig Tomot küldte, ő volt a leggyorsabb kézbesítő. Huszonegy perc kellett neki oda- és tizenhét visszafelé, dombnak le. Mr. Veale utasította őt, hogy ma húsz perc alatt érjen Lulworthbe, a távirat ugyanis a hercegtől érkezett. Tom hosszú léptekkel szökdécselt előre az úton, félig gyalogolva, félig futva, és megtett minden tőle telhetőt. Pontban kilenckor indult, és – bár nem hozott magával zsebórát – tudta, hogy jól áll időben, mert meghallotta a lulworthi templom harangjának negyedóránként megszólaló kondulását. A hintóbejáró tájékán járt, amely hatalmas bükkfák sora közt kanyargott, mígnem kiért a fák közül, és ott állt előtte a ház. Innentől már nem volt érdekes a sapka kérdése, Tom ugyanis tudta, hogy az előtte fénylő ablakok mögül bárki megláthatja. Az álla alatt feszülő szíjat egy lyukkal lazábbra engedte, hogy az piros csíkként aztán ne hagyjon nyomot, és miközben a ház felé közelített, már a pohár limonádéra gondolt, amelyet majd a hűvös konyhában kap. Bertha Miss Cora szobájának ablakából vette észre a fiút. Úrnője még mindig az ágyban volt, bár nem aludt, csak az ágy felett húzódó baldachint bámulta, mint valami térképet. Berthát ez megrémisztette – ahogy Cora hallgatása is. Már ő is értesült a herceg hazatéréséről szóló, a tegnap esti vacsoránál napvilágot látott pletykákról. Mr. Bugler szerint már ma megérkezhet, épp ezért valamennyi inast utasította, hogy libériát öltsön. Bertha maga is legjobb krémszínű selyemblúzát vette fel. Természetesen az valamikor Miss Coráé volt, de a lány korábban még sosem viselte. A komorna általában kerülte a világos színű holmikat, mert azokban bőre sötétebbnek látszott, ám az angol telet követően jól illett bőréhez a gyöngyházszínű selyem ragyogása. Úrnője számára a halványzöld, hattyúk pehelytollával szegélyezett reggelizőruháját készítette ki, véleménye szerint – Miss Cora jelenlegi állapotát figyelembe véve – ez tűnt a legelőnyösebbnek. Cora azonban semmi hajlandóságot sem mutatott rá, hogy felöltözzön, és csak rázta a fejét, amikor Bertha megpróbálta rávenni a felkelésre. Még azt is elutasította, hogy Bertha elkészítse a frizuráját, pedig haja kócos összevisszaságban hevert a párnán. Bertha hozzászokott már úrnője hangulatváltozásaihoz, de korábban még sosem fordult elő, hogy ne DAISY GOODWIN


lett volna gondja a hajára. Miss Cora idegesítő tudott lenni, de nem szokott semmit sem feladni. Bertha nem értette, mitől lett úrnője ennyire búskomor. Az elmúlt öt hónapban nem csinált mást, mint várta haza a herceget, és most, hogy bármelyik percben itt lehet, úgy viselkedik, akár egy alvajáró. Elfordult az ablaktól. – Az imént a távirat-kézbesítő fiút láttam érkezni, Miss Cora. Nem kapott választ. – Biztosan a hercegtől jött üzenet. Talán a ma délutáni vonattal érkezik. A csendet továbbra sem törte meg semmi. Bertha csak nézte, ahogy a távirat-kézbesítő fiú elindul felfelé a házhoz vezető lépcsőkön. – Szerintem Mr. Bugler egy percen belül itt lesz a sürgönnyel, Miss Cora. Nem akar addig elkészülni? Cora egy pillanatra sem függesztette fel a baldachin elmélyült tanulmányozását. Bertha kezdte elveszíteni a türelmét. Ha Cora nem látja, hogy állnak a dolgok, neki kell felvilágosítania. Az utóbbi időben jó néhányszor előfordult, hogy sokkal inkább érezte magát Cora anyjának, semmint a komornájának. Bele is fogott fürgén a mondandójába. – Ha öt hónap távollét után most térnék haza Indiából, akkor azt szeretném, ha a feleségem csinosan és boldogan várna, nem pedig ágyban fekve és a mennyezetet bámulva. Gyerünk, Miss Cora, maga sem akarhatja, hogy Mr. Bugler így találjon magára. Cora sóhajtott, majd az oldalára hengeredve ülő helyzetbe tornázta magát. Kézfejével a szemét dörzsölte. – Rendben, rendben, abbahagyhatod a zsörtölődést. Természetesen igazad van, Bertha. Bugler egyenesen Fanny hercegnéhez megy majd, ő pedig idejön, és elkezdi mondani a magáét. Csak a jóisten a megmondhatója, hogy anyámmal is milyen nehezen tudtam dűlőre jutni, de a hercegné egy igazi sorscsapás. – Kinyújtóztatta a karjait, majd tehetetlenül az ölébe ejtette őket. – Egyszerűen csak nem értem, Ivo miért nem jött egyenesen haza.

Bertha már majdnem végzett Cora hajának feltűzésével, mire Bugler, ezüsttálcán a távirattal, belépett. Cora különösebb sietség nélkül bontotta fel, olvasta el, majd ejtette vissza a táviratot a fényesen ragyogó tálcára. – A herceg ma este vacsorára már itt lesz, Bugler. Ha volna olyan szíves, és értesítené a szakácsnőt, biztosan készítene valami különlegeset a ház urának. Bugler a hajbókolást nem túlzásba véve épp csak biccentett fejével. – Azt hiszem, Buckingham hercegné már beszélt ez ügyben Mrs. Whitchurchcsel, méltóságos asszony. Berthát lenyűgözte, Cora milyen higgadtan kezelte a helyzetet. Ahelyett, hogy acsarkodott volna, szelíden elmosolyodott, majd annyit mondott: – Ó, csakugyan? Ez igazi előrelátásra vall. – Kezét a hajához emelve egy tincset előrehúzott, és az ujjára tekerte. Bugler továbbra is ott álldogált, türelmetlensége szemmel látható módon nőttön-nőtt, de nem távozhatott, amíg annak rendje és módja szerint engedélyt nem kapott rá. – Ez minden, méltóságos asszony? – Azt hiszem, igen, Bugler. Illetve nem, volna egy kérésem. – Bugler tükörképéhez beszélt. – Fanny hercegné csokra, tudja, az első esküvőjéről. Úgy emlékszem, egyszer már megkértem, hogy távolítsa el a hosszú galériából. Ha lenne olyan jó, és intézkedne, mielőtt még a herceg megérkezik. Cora elkapta Bertha tekintetét a tükörben – látta, amint kijelentésére leesett az álla. A komorna meglepve tapasztalta, hogy úrnője iménti durcás levertsége a múlté, és orcája rózsás pírban ég. Amikor Cora utolsó hajtincseit is feltűzte, hátralépett, és nyugtázta munkáját: – Ma egész tűrhetően néz ki, Miss Cora. Cora Berthára nézett. DAISY GOODWIN


– Valóban így gondolod? Sokat változtam. Amikor Ivo elutazott, még fűzőt hordtam. Ha itt lett volna, lett volna ideje hozzászokni… az eldeformálódó alakomhoz. – Kezét hasára tette. – Amikor ezzel itt szembesül, attól tartok, kisebbfajta sokk éri. – Felkapta fekete gyöngysorát a zöldbársony tartóból, és Bertha kezébe nyomta, hogy a lány feltehesse azt. Bertha az aranykampót a lyukba akasztotta, majd belenyomta a gyémántcsatba. Kíváncsi lett volna rá, vajon a herceg tényleg visszaretten-e Cora külseje láttán. Amikor útra kelt, szinte semmi változás nem látszott felesége alakján; mostanra az egész teste átalakult; gömbölyödő hasán túl dekoltázsában kirajzolódtak az erek, arcvonalai is lágyabbak és kerekdedebbek lettek. Még Cora hangja is megváltozott; terhessége előrehaladtával mélyebb és fátyolosabb lett, sokat vesztett hetyke, amerikai pattogásából. De legalább, gondolta Bertha, többé már nem hasonlított a portrén megörökített lányra, a kép azóta is ott állt, a falnak támasztva, a Bridgewater House galériájában. Bugler nem átallotta a megdöbbentő jelzővel illetni a képet, holott Bertha legjobb tudomása szerint valójában soha nem is látta. A lulworthi szolgák közül ő volt az egyetlen, aki szemügyre vehette a portrét, de amikor a véleményét kérdezték, közömbösnek tettette magát. Tudta, hogy személy szerint Bugler nem hitt neki, de nem akart beállni az ítélkezők sorába. Tisztában volt vele, hogy ez nem volt más, mint egy Cora elleni nyílt támadás –, Bugler nem engedhette meg magának azt a tiszteletlenséget, hogy a cselédszárny halljában a hercegnét keresetlen szavakkal illesse, a portré azonban teljesen más volt. Az elmúlt pár hónap során volt idő, hogy Bertha elgondolkozott rajta, vajon döntése, hogy kivonja magát a cselédszárnyban folyó pletykálkodásból, jó választás volt-e, de Cora iránti hűsége, illetve az érzés, hogy ne engedjen a szolgasorban vele osztozóknak, valahogyan mindig megállásra késztette. Viszonozta Cora tükörből rámeredő pillantását, és meggyőződésénél nagyobb magabiztossággal annyit mondott: – Azt hiszem, a herceg roppant boldog lesz, ha azt látja, hogy a gyermekét várja. Cora bólintott. – Talán. Végül is ez az egyetlen olyan dolog, amit csak én adhatok neki. Egy örökös.

A herceg táviratában mindösszesen ennyi állt: – Ma este érkezem. Wareham. Az efféle üzenetek természetszerűleg nyilvánosak voltak, lévén mind a londoni, mind a lulworthi postamester – a távirat-kézbesítő fiúról már nem is beszélve – ismerte a távirat tartalmát, Cora azonban túlságosan hivatalos hangvételűnek ítélte a szavakat. Nem szólt hozzá egyetlen szó sem, még csak egy apró célzás sem volt arra nézve, hogy a férfi örül a hazatérésnek, és szeretné már őt viszontlátni. Még az Indiából neki küldött leveleit is úgy írta alá, hogy „szerető férjed, Wareham”. Akkoriban a „szerető” szót kevésbé találta kedveskedőnek, most viszont beérte volna bármilyen, békülésre utaló megjegyzéssel e rideg, tényszerű közlés helyett. Még mindig nem tudta elhinni, hogy Ivo már két napja az országban tartózkodik, és nem tartotta fontosnak, hogy ezt vele is tudassa. Gondolatban már többször eljátszotta a férfival folytatandó beszélgetést, megtervezte a menüt, átgondolta a meghívandó vendégek sorát, kiválasztotta a virágokat – oly régóta várt már a férfi visszatérésére. Utasította Mr. Jacksont, a főkertészt, hogy gondoskodjon róla: férje érkezésekor több száz jázmin boruljon virágba, mivel egyszer korábban Ivo azt mondta, ez a kedvenc virága. Gyakorolta azokat a Schubert-négykezeseket is, amelyeket együtt játszottak, a saját részét már kotta nélkül is tudta. Hosszú órákat töltött Oliver atyával, hogy a Maltravers család bonyolult históriájának darabkáit összefüggéseiben lássa, így akár a negyedik herceg dadogásáról vagy a lulworthi lurcherek vérvonaláról is fesztelenül tudott csevegni. Megtett minden tőle telhetőt, hogy minél meggyőzőbb legyen hercegnéi szerepkörében. Egy angol hercegné lett, aki eligazodott a társasági szabályok útvesztőiben, és DAISY GOODWIN


aki tudta, hogyan tehet többet a pénzköltésnél. Eközben fel sem merült benne, hogy Ivo talán kevésbé lelkes hazatérése okán. Elképzelte, amint a vágyakozástól elepedve, lóhalálában vágtat haza Southamptonból. És akkor itt ez a sürgöny, amit akár a komornyiknak is küldhetett volna. Már épp eleget vezekelt a portré körül támadt botrány miatt: lulworthi magányában semmittevésre volt ítélve. Elhatározta, hogy nem megy le ebédelni. Nem volt kedve egy újabb összetűzéshez a kétszeres hercegnével. Gondolta, talán hívatja Sybilt, és keresnek a lánynak pár ruhát. Ekkor kopogtak az ajtón, és egy inas meghozta az aznapi második postát. Két levele érkezett: az egyik Londonból, a másik Párizsból. Az egyiken felismerte Mrs. Wyndham kézírását; a másik szintén ismerősnek tűnt, de beletelt egy pár pillanatba, mire rájött, kitől érkezett. A fordított irányba dőlő tollvonásokról, amelyek a levél írójának balkezességéről árulkodtak, még a newporti bálon használt, elefántcsontból faragott kis tánckártyák jutottak eszébe. A papírvágó késért nyúlt, és türelmetlenül tépte fel a levelet. Kedves Cora! Remélem, továbbra is szólíthatom Corának. Attól tartok, én még most is úgy gondolok önre, mint az egykori Cora Cashre, noha tudom, ön most már tiszteletre méltó személy, egy angol hercegné. Azért írok, mert tudatni szeretném önnel, hogy a nyarat Londonban töltöm – lehetőségem nyílt rá, hogy közösen béreljek valakivel egy műtermet Chelsea-ben, és már egy bútorozott albérletet is sikerült szereznem, nem beszélve arról, hogy megismerkedhetem Louvainnel, akinek a munkáit, mint azt ön is tudja, borzasztó nagyra értékelem. Természetesen Anglia legnagyobb vonzereje számomra most már az, hogy ön is ott lakik. Feltételezem, minden percét lefoglalják új irányú kötelezettségei, de egy régi barát jogán remélhetem a kegyet, hogy meglátogathatom? Ha utolsó találkozásunkra tekintettel ez fájdalmas emlékeket ébresztene önben, előre is elnézését kérem-, de ha barátként tudna rám gondolni, akinek ön iránti ragaszkodása teljességgel önzetlen, kérem, üzenjen nekem. Gyermekkorunk óta ismerjük egymást, és őszintén remélem, hogy barátságunk továbbra is megmarad. Szerető barátja: Teddy Van Der Leyden A levél olvasása közben Cora derekában tompa fájdalmat érzett. Összerezzent, amikor meglátta Louvain nevét, és kíváncsi lett volna rá, vajon Teddy hallott-e a portréról. Ahogy tovább olvasta a levelet, ráébredt, hogy Teddy nem írt volna ilyen elfogulatlan őszinteséggel, ha értesült volna a tavaly nyári szerencsétlenségről. Mint ahogy az leveléből kiderült, az idő tájt még Párizsban tartózkodott, így elég valószínűnek tűnt, hogy a kisebb fajta botrány, ami a portré körül kerekedett, nem ért el hozzá. Értesülni fog róla, ebben Cora biztos volt, de ilyenformán legalább lesz rá alkalma, hogy saját maga mesélje el neki. Szomorúan kellett, hogy konstatálja: Teddy kedvesebb hangvételű levelet írt bármelyik, korábban a férjétől kapott irománynál. Teddy neki írt. Ivo levelei gondos alapossággal íródtak, mindegyik hemzsegett az indiai hercegek és udvartartásuk körében végzett kényszeredett megfigyelésektől, valamint azoknak a nehézségeknek a taglalásától, amelyek Eddy herceg szeszélyes viselkedéséből adódtak. Nem volt érdemtelen elolvasni őket, de Cora nem efféle levelekre számított. Kétségbeesetten vágyott egy postára, ami neki szól, személyesen neki, egy levélre, amely bepillantást enged a férfi szívébe. Néhány, a herceggel kapcsolatos, kevésbé megfontolt észrevételt leszámítva nem volt semmi Ivo leveleiben, amit ne lehetett volna leközölni a The Timesban is. Olyan volt, mintha csak azért küldték volna őket, hogy tanúbizonyságot adjanak a férfi idegenben tett látogatásáról; sehol nem volt bennük egyetlen mondat, de még egyetlen kifejezés sem – pedig Cora odaadó alapossággal nézte át DAISY GOODWIN


valamennyit –, amely arra utalt volna, hogy annak a nőnek írta azokat, akit még mindig szeret. Reménykedett benne, hogy az érzelmeknek ez a fajta száműzése a levelekből csak egyike az olyan megértésre és elfogadásra váró angol szokásoknak, mint a kézfogástól való furcsa ódzkodás, vagy mint a büszkeség, amelyet hihetetlenül vontatott beszédstílusuk miatt éreznek, ami már-már érthetetlenné teszi beszédüket. Tudta jól, hogy az ország szokásait illetően még rengeteg a tanulnivalója, de Teddy nyílt hangú, barátságáért esedező levele elgondolkoztatta: vajon férje távolságtartása nem is a neveltetése, hanem az iránta érzett szerelme megsemmisülésének jele lett volna? Írt egy rövid üzenetet Teddynek, amelyben vendégségbe hívta őt nyárra, amikor neki a leginkább alkalmas. Röviden így ecsetelte benne Lulworth szépségeit: „A fényviszonyok itt gyatrábbak, így késő délután a világítás is erősebb, mint nálunk odahaza.” Célzást tett a hamarosan várható jövevény érkezésére is: „Amikor majd találkozunk, remélem, egy új családtagnak is bemutathatom.” Úgy gondolta, ezek angol hercegnéhez illő szavak. A férfi őszinteségét később azonban hasonló nyíltsággal viszonozta: „Már nagyon várom, hogy viszontláthassam. Az életem az utóbbi időben jelentős mértékben megváltozott, de nem annyira, hogy megfeledkezzek ifjúkori barátaimról. Lehet, hogy ma már hercegnének szólítanak, de én akkor is csak egy amerikai lány vagyok, akinek néha nagyon hiányzik a szülőhazája. Kérem, látogasson el Lulworthbe, nagy örömet okozna vele. Szívélyes üdvözlettel: Cora Wareham.” Átfutotta az üzenetet, majd utóiratként gyorsan hozzáfűzte: „És alig várom, hogy bemutathassam önnek a férjem.” A levelet Teddy nevére címezte, a Traveller's Clubba, majd az inasért csengetett. Miután üzenetének továbbításáról gondoskodott, kibontotta a másik levelet. Mint kiderült, az a londoni szezon pletykára alapot adó történéseit boncolgatta, bizalmas hangnemben; illetve beszámolt arról, hogy Mrs. Wyndham jelenleg a San Franciscó-i illetőségű Tempest ikreket patronálja, akik épp olyan gazdagok, mint amilyen pimaszok, és már eddig is szép számú arisztokrata kérőre akadtak: „De drága Corám – írta Mrs. Wyndham –, olyannyira el vannak ragadtatva az ön jól sikerült házasságától, hogy kijelentették, hercegi rangnál alább nem hajlandók adni. Még az is megfordult a fejükben, hogy a nyár hátralévő részét Európában kellene tölteniük, ahol sokkal egyszerűbben válhatna belőlük hercegnő. Hiába próbáltam győzködni őket, hogy egy ősi eredetű márki vagy grófi cím itt, Angliában rangban vetekszik bármelyik kontinensen honos hercegi címmel, most, hogy önből hercegné lett, semmi másra sem tudnak gondolni, mint arra, hogy önt rangban lekörözzék!” Corának ettől mosolyoghatnékja támadt. Mrs. Wyndham úgy tűnt, aggódik, hogy egynémely ígéretesnek tűnő pártfogoltjai elnyeli Párizs vagy Olaszország, ahol csak úgy hemzsegnek a királyi vérből származó vagy másféle hercegek. Wineretta Singer, a varrógépgyáros örököse egyenesen Párizsban debütált, és nyolc héttel érkezését követően már hozzá is ment Polignac herceghez. Angliában a még nőtlen hercegek mindegyike királyi vérből származott, de ők továbbra sem hajtottak fejet az amerikai vagyon előtt. Cora azonban nem irigyelte az új Polignac hercegnét. A párizsi elitet még a londoninál is elutasítóbbnak találta. Hála francia nevelőnőinek, Cora tűrhetően beszélte a nyelvet, de még így is nehezére esett követni a párizsi felső tízezer kimért csevegését. Ezenkívül az a hír járta, hogy valamennyi francia férfi szeretőt tart, tekintet nélkül arra, hogy házasok vagy sem. Emlékezett még arra az elbűvölő teremtésre a Bois de Boulogne-ban. A nő csíkos, lila színű, fekete csipkével szegélyezett selyemruhát viselt, de leginkább ruganyos léptei botránkoztatták meg Corát. Olyan légies könnyedséggel mozgott, hogy Cora befeledkezett a látványba, úgy bámulta őt, amint a Bois kavicsos gyalogútján tovasuhant. Amikor Madame St. Jacques-nál, párizsi társalkodónőjüknél a hölgy kiléte felől érdeklődött, ő felettébb tárgyilagosan adta tudtukra, hogy Liane de Rougementet látták, aki pillanatnyilag Gallimard

DAISY GOODWIN


báró oltalmát élvezi. „Habár az a szóbeszéd járja, hogy kegyeit a hölgy ezután Duc de Lignere szándékozik pazarolni.” Cora próbálta leplezni döbbenetét. Tudta persze, hogy léteznek efféle nők, de arra nem számított, hogy épp az előkelő párizsi társaság krémjében közönyösen forgolódó, kifogástalanul öltözött hölgy képében találkozik össze eggyel. Nem, egyáltalán nem irigyelte Polignac hercegnét. Átfutotta Mrs. Wyndham levelének további sorait. Bár tisztában volt vele, miért érezte szükségét pártfogója, hogy valamennyi, általa említett ember származására kitérjen – „múlt éjjel Londonderryékhez voltam hivatalos, a márkiné természetesen született Percy, aki anyai ágon rokonságban áll Beauchampékkal”; ez olyasfajta tudás volt, amiről Madeleine Wyndham úgy vélte, fontos lehet az amerikai hercegnének, ha új környezetébe be szeretne olvadni – a zavaros gondolatmenetet Cora meglehetősen unalmasnak találta. Az utolsó előtti bekezdés azonban felkeltette érdeklődését. Mrs. Wyndham az élőképet ecsetelte, amelyet Lady Salisbury egy nappal korábban a Vöröskereszt támogatására szervezett. Az élőkép a történelem nagyasszonyait sorakoztatta fel. Manchester hercegné Erzsébet királynőként jelent meg, Lady Elcho a kelta istennő, Boudica képében parádézott egy igazi lovakkal vontatott harci szekéren, de a legellenállhatatlanabb a Charlotte Beauchamp által életre keltett Szent Johanna alakja volt – pedig „a próbán még fiúruhába bújt katonaként tündökölt”. A reggeli jelmezes főpróba és az előadás közti szünetben Charlotte Beauchampnak azonban egyszerűen nyoma veszett. „Végül Violet Paget kellett, hogy átvegye a helyét, de ő nyomába se ért Lady Beauchampnak. Láttam, hogy Sir Odónak, aki a közönség soraiban foglalt helyet, fogalma sincs róla, mi történhetett a feleségével, habár azt mondta, hogy felesége aznap reggel fejfájásra panaszkodott. Személy szerint, én amondó vagyok, hogy a reggeli próbán még majd kicsattant az egészségtől. Őfelségéék sem átallották aggodalmuk kifejezni.” Corát meglepték a történtek. Nehezére esett elhinni, hogy Charlotte-ot bármi meg tudná akadályozni, hogy a walesi herceg és hercegné előtt ő állhasson a középpontban. Valószínűtlennek tűnt számára, hogy egy közönséges fejfájás elrettentené Charlotte-ot attól, hogy egy ilyen esemény részese lehessen. Hatalmas megtiszteltetést jelentett Lady Salisbury élőképeiben részt venni. A főszerepeket mindig a kor elismert szépségeire osztották. Cora úgy gondolta, igen komoly jelentőségű történés akadályozhatta csak meg Charlotte-ot, hogy Szent Johanna jelmezében, hosszú, karcsú lábait testhez álló nadrágba bújtatva színre lépjen. A levél végén Mrs. Wyndham, miután finom célzást tett arra, hogy Cora vendégségbe hívhatná az iker örökösnőket – „megtapasztalhatná, mennyire felnéznek önre” –, még ezt írta: „Úgy hallom, a herceg ismét az országban van. Most, hogy hazaérkezett, bizonyára nagyon boldog. Bízom benne, hogy az a szerencsétlen ügylet Louvainnel mostanra már a feledés homályába veszett, és ön végre elfoglalhatja a társadalomban megillető helyét.” Cora letette a levelet, és hátradőlt székében – hátfájdalma ismét felerősödött. Most már semmi kétsége nem volt afelől, hogy az országban rajta kívül mindenki értesült férje hazatértéről. Mrs. Wyndham többet tudott férje hollétéről, mint ő maga. Megalázó volt számára. Fájdalomtól elgyötörten állt fel, és kezdett el lassan fel-alá járkálni a szobában. Amikor megállt, hogy kinézzen az ablakon, amely egészen a tengerig nyúló pázsitszőnyegre nyílt, épp csak hogy ki tudott venni egy rózsaszín és egy zöld alakot, akik a nyári lak felé közeledtek. Csakis anyósa és Sybil lehettek. Szeme túl gyenge volt, hogy arcukat tisztán kivehesse, de ahogy elképzelte a pillanatot, amikor az idősebb nő szembesül Canovának a pavilonban felállított, Ámor és Psychét ábrázoló szobrával, mindjárt jókedvre derült. Szemet gyönyörködtető alkotás volt, bár Cora nem tartotta valószínűnek, hogy anyósa osztja ebbéli véleményét. Gondolatmenetét a hirtelen fellépő, hátába nyilalló fájdalom szakította félbe – olyan volt, mintha vasmarkok szorongatnák zsigereit. Kezét az ablakkeretre tette, így próbálta magát

DAISY GOODWIN


megtámasztani addig, amíg a fájdalom csillapodni nem kezdett. Sir Julius azt mondta, ha a fájások rendszeressé válnak, az annak a jele, hogy a gyermek már úton van. Homlokát az ablakhoz nyomta, és a levegőt lassan kifújva próbálta megfékezni kavargó gondolatait. Nem akart ma életet adni a gyermeknek; illatfelhőbe burkolózva és elragadón, fekete gyöngysorával a nyakában akarta várni férje visszatértét. Ha a férfi számára nem is jelent már semmit, ő akkor is a legelőnyösebb oldalát akarta mutatni. Amint a rózsaszínbe és zöldbe öltözött alakok eltűntek a nyári lakban, újabb összehúzódást érzett, és megértette, hogy a dolgok irányítása ezúttal nem az ő kezében van. Csengetett, és amikor pár pillanattal később Bertha a szobába lépett, megkönnyebbült. – Bertha, üzenned kell Sir Juliusnak. Azt hiszem, itt az idő. – Cora összerezzent. – Menj rögvest a postára, és sürgönyözz a doktor úrnak, hogy azonnal jöjjön. Bertha aggódva nézett úrnőjére. – Ahogy óhajtja, Miss Cora, de gondolja, hogy jó ötlet egyedül maradnia? Szeretné, ha szólnék a hercegnének vagy Lady Sybilnek? Cora grimaszt vágott. – Nem, egyáltalán nem. Senkit sem akarok látni, főleg nem a hercegnét. Nem, fogd a szamárfogatot, és menj egyenest Lulworthbe, amilyen gyorsan csak tudsz. Küldd el a sürgönyt, azután várd meg a választ. Egy kis szerencsével Sir Julius a délutáni vonattal meg is érkezhet. Bertha tétovázott. Látta, hogy Miss Cora elsápadt, és hogy nyakán veríték gyöngyözik. Ugyanakkor azzal is tisztában volt, jobb, ha most nem vitatkozik. Útban az istálló felé azon töprengett, szóljon-e valamelyik cselédnek, talán Mabelnek; de rájött, hogy senkiben sem bízhat. Bugler biztosan tudomást szerezne a dologról, és onnantól már csak idő kérdése, mikor jut mindez a kétszeres hercegné fülébe. Történjék bármi Lulworthben, nem marad sokáig rejtve a kétszeres hercegné előtt. Figyelő szemét, akárcsak Mrs. Cashét, semmi sem kerülte el. A cselédszárnyhoz vezető lépcsősor és az istállóudvarra nyíló hátsó ajtó közti folyosón álló kalaptartó tükrében Bertha vetett magára egy utolsó pillantást, és tökéletes szögbe igazította kalapját, így a karima kissé eltakarta a szemét.

Mr. Veale, a postamester meglepődött Bertha láttán. Normál körülmények között a házból a sürgönyt általában a lovászfiú hozta. Természetes volt hát, hogy a komorna érkezése kisebb riadalmat váltott ki belőle, és rájött: a sürgöny tartalma szigorúan bizalmas. Kíváncsian méregette a hercegné komornáját, amint az átnyújtotta neki az üzenetet. Unokahúgától, aki a ház kamrájában szolgált, hallott már korábban a lányról: „A hercegné alig használt ruháit mindig neki ajándékozza, így meg nem mondanád róla, hogy nem egyéb, csak egy szolgáló.” Mr. Veale, ahogy felnézett Berthára – a lány ugyanis kicsivel magasabb volt nála –, azt gondolta, a megállapítás majdhogynem helytálló, kizárólag bőre árnyalata árulta el, hogy nem valódi hölgy áll vele szemben. Lekopogta az üzenetet: „Kérem, jöjjön azonnal, Cora Wareham.” Amikor befejezte, és a Cavendish Square-en álló postahivatalból a visszaigazolás is megérkezett, a tekintetét ismét a komornára emelte. – Akkor az üzenet el is ment, Miss… – Jackson. – A komorna hangja mély volt, erős akcentussal beszélt. – Az egyik fiút majd elküldöm a válasszal, Miss Jackson. Bertha megrázta a fejét. – A hercegnének az az óhaja, hogy várjam meg a választ. Mr. Veale-nek egyenruhája keményített gallérja alatt viszketni kezdett a bőre. Nem volt ínyére a feltevés, hogy alkalmazottait nem tartják elég megbízhatónak, ha bizalmas DAISY GOODWIN


természetű üzenetek továbbításáról van szó. Már éppen tiltakozásának akart hangot adni, amikor ráeszmélt, hogy a hercegné és komornája sem idevalósiak, így fogalmuk sem volt arról, hogyan is mennek itt a dolgok. – Nos, akkor talán méltóztasson helyet foglalni, Miss Jackson. – Odafigyelt a kiejtésére, hogy a lány biztosan megértse, és a fapadra mutatott, ami a postahivatal egyik fala mellett ácsorgott. – Köszönöm, de szívesebben várakozom a friss levegőn. Sétálok egyet a faluban. Mr. Veale csak nézte, ahogy a lány megáll az ajtóban, és kinyitja esernyőjét. Ebből a szögből, neki háttal állva Bertha valóban igazi hölgynek látszott.

Bertha céltalanul kóborolt a falu utcáin. Amióta a házban tartózkodott, talán ha egy vagy két alkalommal tévedt be Lulworthbe. Egyre ritkábban fordult elő, hogy szabadnapot kapott; ekkor általában a parkban kószált, vagy képes újságokat lapozgatva a szobájában gubbasztott. Takaros kis utcán járt, a házak mindegyike ugyanabból a szürke kőből épült, java részüknek nádfedele volt, bár néhány nagyobbat palatető borított. Amikor először meglátta a nádfedeles házakat, Bertha elcsodálkozott. Miss Cora érdekesnek, Bertha azonban inkább szegényesnek látta őket. Kiugró ereszükkel leginkább az öregemberek bozontos szemöldökére emlékeztettek. Megforgatta blúzának krémszínű árnyalatához tökéletesen illő esernyőjét. Miss Cora egyszerre rendelte őket; mindig kínosan ügyelt rá, hogy napernyője passzoljon a ruhájához. Bertha tisztában volt vele, hogy minden léptét árgus szemek követik. A szép időre való tekintettel akadtak nők, akik teregettek, a Square & Compass előtti padon – ahogy általában, úgy most is – idős férfiak ücsörögtek. Amikor először jött Dorsetbe, meglepődött azon, hogy a falusiak milyen alacsonyak. Odahaza, ha nem is túlzottan, de magasnak számított, itt viszont valóságos óriásnak érezte magát. Sokszor látott mezőn dolgozó férfiakat, akik alig értek a válláig. Bertha csak nézte a házak mogorva tetejét, az alacsony ajtónyílásokat, és azon töprengett, vajon azért ilyen alacsonyak-e a lakók, mert nincs elég terük megnőni. Ahogy a kiteregetett ruhákat nézte, észrevette, hogy a köpenyeket és az alsószoknyákat összevissza toldozgatták, azok rendkívül elnyűttek voltak – felidézték benne az otthoni, Dél-Karolinában használatos ruhaszárító köteleket. Lesimította szoknyáját, és a selymes anyag eszébe juttatta, milyen hányatott életet hagyott hátra. Ha a tiszteletesen vagy Mrs. Cashen múlott volna, akkor ő is a rongyokat kiaggató nők sorsára jutott volna. Kíváncsi lett volna rá, hogy anyja megkapta-e utolsó levelét és a pénzt, amit neki küldött. Huszonöt fontot küldött, ez százhuszonöt dollárnak felelt meg. Hány anya van, aki olyan lánnyal büszkélkedhet, aki ennyi pénzt tud küldeni? A gondolat és selyemszoknyájának suhogása feledtette vele, hogy Angliába érkezése óta nem hallott az anyjáról, egyúttal rádöbbentette, hogy akármennyire is erőlteti, egyáltalán nem tudja maga elé idézni anyja arcát. Megfordult, majd visszasétált a postahivatalhoz. Mr. Veale az ajtóban állva integetett neki. – A válasz már meg is érkezett, Miss Jackson. – Átnyújtotta neki a sürgönyt. – Az ötórai vonattal érkezem, Julius Sercombe. Bertha a megkönnyebbüléstől fellélegzett, majd zsebébe rejtette a papirost. – Ez minden, Miss Jackson? – kíváncsiskodott Mr. Veale. – Igen, köszönöm. – Remélem, odahaza minden rendben van. Nagy lehet az izgalom a herceg érkezése miatt. Bertha bólintott, majd a szamárfogat gyeplőjéért nyúlt, mivel tudta, hogy Cora a perceket számolja, amíg vissza nem ér. A postamester idegességében a torkát köszörülte. – Kérem, adja át legszívélyesebb üdvözletem a hercegné őméltóságának, és tolmácsolja felé, hogy nagy megtiszteltetésnek vennénk, ha felkeresné a postahivatalt. Örömömre

DAISY GOODWIN


szolgálna, ha egy alkalmas időben megmutathatnám neki a távírógépet. Vadonatúj modell, ami felveszi a versenyt bármelyik nagyvárosban használt darabbal. Bertha azt felelte: – Feltétlenül átadom, de ha most megbocsát… – azzal ostorával a szamár széles hátára csapott. Vajon honnan a csodából veszi a férfi, hogy Miss Corának szándékában áll az ő postája körül vizsgálódni? Talán pénzt remélt a látogatástól. Elindult az állomástól a ház kapujáig vezető úton. Hallotta, amint a templom harangja elüti a háromnegyedet – vagy másfél óra hosszat volt oda. Bízott benne, hogy Miss Cora boldogult ez idő alatt. Ismét suhintott egyet ostorával. Pár száz méterre maga előtt egy, az országút mentén bandukoló férfit vett észre. Mozgása energikusnak tűnt, szaporán járt keze-lába, fejét magasra tartotta, teljesen más volt, mint az ivó előtt sertepertélő öregek. Öltözete is elegáns volt, sötét felöltőt és keménykalapot viselt. Kellemes bizsergés járta át, miközben megragadta a gyeplőt, és gyorsabb haladásra ösztökélte a szamarat. Ahogy az ismeretlen és közte csökkent a távolság, érezte, hogy gyomrában a remegés egyre csak erősödik, az arcát pedig elönti a pír. – Jim – kiáltotta, és hangja elcsuklott az izgatottságtól. A férfi megállt, majd felé fordult. Egy pillanatig azt hitte, tévedett, a férfi bőre ugyanis nagyon barnának tűnt, az arca pedig sokkal soványabbnak, mint amire emlékezett. Amikor azonban a férfi levette a kalapját, futva indult meg felé. – Épp rád gondoltam – válaszolta a férfi, és elnevette magát. Szeme és szája körül mintha megszaporodtak volna a ráncai, de a tekintete, amivel most is bámult rá, ismerősnek tetszett. Viszonozta a mosolyát, és a karját nyújtotta felé. Pár perc elteltével a férfi megszólalt: – Ez ám a váratlan szerencse, hogy itt találkozunk. Egész úton azon gondolkoztam, vajon hogy férkőzhetnék a közeledbe. – Felkapaszkodott a fogatra, majd szorosan Bertha mellé ült, lába a lány lábához préselődött, és kezük összeért, ahogy a lány a gyeplőért nyúlt. A lány fülébe sóhajtott: – Miért nem hajtunk be kis időre a fák közé, mielőtt visszamegyünk a házhoz? Ó, Bertha, olyan boldog vagyok, hogy látlak. – Kezét a lány kezére tette, ő pedig úgy érezte, elolvad az érintésétől. A férfihoz dőlt, és átengedte neki a gyeplőt. Ő pedig a parkkal határos erdőbe hajtott. Bertha csak nézte, amint Jim könnyedén leugrik a fogatról, és a gyeplőt egy fához köti. A bőre sötétebbnek tűnt, mint ahogy az emlékeiben élt, és a haja világosabb volt, de az arckifejezése semmit sem változott, kék szemei ugyanolyan vágyakozó pillantással néztek rá, és ugyanúgy csillogtak. A férfi kinyújtotta a kezét, ő viszont Cora sápadt arcára gondolt, egy másodperc erejéig tétovázott; de Jim lehúzta magához, és gondolataiban attól a pillanattól fogva a férfin kívül nem volt hely más számára. Végül azonban elhúzódott tőle. – Nem tehetjük, most… nem. – Megpróbálta eltaszítani magától a férfit, ahogy az felé hajolt, hogy csókot leheljen a nyakára. – Olyan régóta vártam már erre… – Jim hangja beleveszett a lány hajába. – Tudom, de Miss Cora kisbabája már úton van, és nincs vele senki. Vissza kell mennem. Jim azonban tovább szorongatta. – Maradj velem, Bertha, kérlek! Neki ott a férje, meg egy egész házra való szolga. Nekem csak te vagy! El sem tudod képzelni, mennyire hiányoztál! Bertha érezte, hogy ujjaival gallérjának gombjai körül matat. Elhajolt a férfitól, és a szemébe nézett. – De hát a herceg nincs ott, és ő nem akarja, hogy az orvos érkezéséig erről bárki más tudomást szerezzen. Jim ujjai felhagytak az apró gyöngyházfényű gombok kigombolásával. – A herceg nincs Lulworthben? – kérdezte kelletlenül.

DAISY GOODWIN


– Sürgönyözött, hogy ma este érkezik. Úgy érted, te erről nem is tudtál? – Bertha kissé összezavarodott. Jim összeveszett talán a herceggel, és elbocsátották az állásából? – Azt feltételeztem, hogy igen. Amikor ma reggel nem tért vissza, arra gondoltam, valószínűleg ide jöhetett, nekem meg elfelejtett üzenni. – A férfi felvonta a szemöldökét. – Őméltósága nem lesz valami boldog, ha a klubba visszatérve azt látja, hogy minden holmiját bepakoltam és idehoztam. Egyszerűen, képtelen vagyok megállni. – Berthára mosolygott. – Fogom magam, és megmondom neki, hogy egyetlen percig sem bírom tovább nélküled. Berthát jóleső melegség járta át a férfi mosolya láttán, de képtelen volt elfojtani Cora iránt érzett aggodalmát. Megrázta a fejét. – Vissza kell mennem, Jim. Elérkezett az idő, és szüksége van rám. Jim magához vonta, és szorosan átölelte őt. – Ó, neki biztos nincs rád akkora szüksége, mint nekem. A lány hallotta, amint a férfi légzése egyre szaporábbá és erőteljesebbé válik. Érezte, amint keményített gallérjának merevsége fokozatosan semmivé lesz. Egy pillanatig békésen hozzásimult, emlékezetébe idézve, mennyire összeillenek, de végül kirántotta magát a férfi öleléséből, és a szamárfogatra pattant. Nem bízott abban, hogy a férfi hagyná szabadon elmenni, ahogy azt is tudta, már igen csekély erőfeszítés is elegendő lenne, hogy maradásra bírja.

DAISY GOODWIN


Huszonharmadik fejezet „Almaág”

Bertha nem kopogott, csak besétált a szobába, és látta, ahogy Cora kinyújtott kézzel a kandallónak támaszkodik, arca pedig egészen eltorzul abbéli igyekezetében, hogy elfojtsa kiáltását. Sybil mellette állt, egy kölnivízzel átitatott zsebkendőt tartott a kezében. Épp azt mondta Corának: – Kérlek, Cora, hadd küldjek mamáért! Cora levegő után kapkodva válaszolt: – Nem… nem… akarom… hogy közbeavatkozzon. – A görcsös fájdalom végül enyhített szorításán, és amikor kiegyenesedett, észrevette Berthát. – Sir Julius azt üzente, hogy jön, Miss Cora. Hamarosan meg is érkezik. – Hogy megnyugtassa, Bertha szerette volna megérinteni úrnője karját, de Sybil jelenléte visszatartotta az efféle megnyilvánulásoktól. – Ó, hála az égnek! Nem tudom, meddig bírom ezt még elviselni. Egy újabb összehúzódástól ismét összerezzent. Bertha azt mondta: – Ha megbocsát egy pillanatra, Miss Cora, azt hiszem, tudom, hogy lehetne enyhíteni a fájdalmán. – Azzal végigviharzott a cselédlépcsőhöz vezető folyosón, lecsattogott a szőnyeg nélküli, csupasz lépcsőfokokon, a személyzeti ebédlő mögötti kis irodákhoz. Bekopogott a komornyik ajtaján, ahol Buglert tartózkodni vélte. A férfi ingujjra vetkőzve éppen egy ezüst gyertyatartót fényesített. – Mr. Bugler, a hercegnének szüksége volna az orvosságos szekrény kulcsára. – Kinyújtotta a kezét. Amint így tett, máris rádöbbent, hogy hibát követett el. Bugler nem tűrte a szemtelenséget: az orvosságos szekrény az ő felelősségére volt bízva. – Valóban? Megkérdezhetem, hogy a hercegné miért nem hozzám fordult személyesen? Bertha nyelt egyet. – Mert gyengélkedik, Mr. Bugler. Pillanatnyilag senkit sem kíván látni. Bugler lassan lerakta a gyertyatartót, és intett Berthának, hogy vele együtt hagyja el a szobát. A lány remélte, hogy a férfi nem jön rá küldetése valódi okára. Amikor a komornyik kinyitotta az orvosságos szekrényt, ami a legértékesebb étkészletet rejtő vitrin alatt volt, Bertha közelebb lépett, és abban reménykedett, hogy meglátja a keresett üvegcsét, de Bugler jóval gyorsabb volt, és megelőzte őt. Úgy állt meg a szekrény előtt, hogy a lánynak kérnie kellett a Hallston-féle köhögés elleni szirupot. Bugler vonakodva adta át a lánynak az üvegcsét. – Vissza kell hoznia azonnal, ha a hercegnének már nincs rá szüksége, Miss Jackson. Nem szeretem, ha ezek a dolgok szanaszét hevernek. A szobalányok némelyike felettébb oktondi. – Egyenesen Berthára nézett. Ő azonban lesütötte a szemét, és olyan tiszteletteljes mozdulattal nyúlt az orvosságos üvegcséért, amennyire csak bírt; azon kapta magát, hogy engesztelőn térdet hajt. Szemmel láthatólag a dolog megtette hatását, mivel Bugler nem szólt egy szót sem, és hátat fordított neki, majd körültekintő szertartásossággal zárta vissza a szekrényt. Bertha lépteit olyan gyorsan szaporázta a cselédlépcsőkhöz vezető folyosón, amennyire futás nélkül ez még lehetséges volt. Ahogy elhaladt a konyhába nyíló ajtó előtt, fülét a Jim érkezését éljenző cselédek üdvrivalgása ütötte meg. A férfi nagy népszerűségnek örvendett a

DAISY GOODWIN


cselédség körében – ő volt a helyi fiú, aki nagy dolgokat vitt véghez. Nem lennének ilyen lelkesek, gondolta Bertha, ha tudnák, hogy az ő kedvese. Ahogy csigalassúsággal igyekezett felfelé a lépcsőkön – alsószoknyái nem tették lehetővé, hogy a lépcsőfokokat kettesével vegye –, elvétett egy lépést, és megbotlott, az üvegcse pedig kirepült a kezéből. Egy dermesztő pillanatig azt hitte, hogy a falépcsőkön az üveg apró darabokra törik, de a vastag barna anyag kiállta a remegő kezek próbáját, és sértetlenül ért földet. A köhögés elleni szirup arról volt ismert, hogy jelentős mennyiségű étert tartalmaz, így tompított és elűzött minden fájdalmat. Bertha már Angliába érkezésekor kipróbálta a szert fogfájás ellen, és meglepődött annak hatásosságán, az éles fájdalom ugyanis csökkent alkalmazásakor. Miután a kezdeti fájdalom megszűnt, nem fanyalodott rá, hogy még többel próbálkozzon, de tudta, hogy sok lány tart belőle egy üvegcsére valót a matraca alatt. Az egyik szobalány karácsony előtt annyit vett be belőle, hogy a tekintete üvegessé vált, a tenyere izzadni kezdett, így egy teljes teáskészlet a mosogatóhelyiség padlóján végezte. Mivel a lány egész éves bére is csak a töredékét képezte a teáskészlet értékének, elbocsátották állásából. Amikor a szobáját átkutatták, a matraca alól tíz üres Hallston-féle köhögés elleni szirupos üvegcse került elő. Azóta minden receptre kiváltható orvosságot az orvosságos szekrényben tartottak, elzárva. Cora Sybilre támaszkodva fel-alá járkált a szobában, amíg Bertha visszatért. Orrát fintorítva kortyolt bele az orvosságba, de néhány pillanat múlva Bertha látta, hogy úrnője tekintete elhomályosul. Sybil a rekamiéhoz vezette, és amint ledőlt, Bertha meglazította köntösén a masnikat és a zsinórokat, majd kipatentolta kecskebőr csizmáját. Amikor az éter hatása kezdett elmúlni, Cora észrevette, mit művel komornája. – Bertha! Csinos akarok lenni, amikor a férjem hazaérkezik. Ugye megígéred, hogy ez így lesz? Bertha elmosolyodott. – Cseppet se aggódjon, Miss Cora. Cora újabb adag orvosságért nyújtotta a kezét.

Sir Julius néhány órával későbbi érkezése megerősíteni látszott a faluban keringő pletykát, miszerint a hercegnénél megindult a szülés. A Square & Compass előtt összegyűlt, agyagpipát szívó társaság egyöntetűen azon a véleményen volt, hogy egy egészséges fiúgyermek születése remek hír volna, hiszen ahhoz, hogy az örökösnek legyen mit örökölni, a birtok fejlesztése komoly anyagi ráfordítást igényelne. Mindannyian hallottak az új hercegné mesés gazdagságáról, de ez idáig semmi jelét sem tapasztalták annak, hogy vagyonát a ház javítására, a vízelvezető árok kiépítésére vagy a sövénykerítés újratelepítésére használta volna. A kereskedésben folyó beszélgetések nem tekintettek ennyire előre, ott a téma sokkal inkább abban merült ki, hogy a bérlők által adott fogadáson, amelyet a hagyomány szerint a herceg örökösének születése alkalmából rendeztek meg, ki mit viseljen. Voltak anyák, akiket az foglalkoztatott, hogy leányukból válhat-e gyermeklány a születendő gyermek mellett, ahogy nagycsaládos apák is latolgatták, vajon feleségük jelentkezhet-e szoptatós dajkának. Weld, az állomásfőnök a keresztelő kapcsán a királyi család megjelenését is kilátásba helyezte, és már a virágdekorációkra összpontosított, az egyházközség feje pedig azt mérlegelte, melyik harangozóé legyen a megtiszteltetés, hogy az örömhírt világgá kondítsa. A házbeli cselédeket megosztotta a herceg küszöbön álló érkezésével kapcsolatos feladatok haladéktalan elvégzése, illetve hajtotta őket a természetes kíváncsiság, hogy a konyhában összegyűlve összegezzék az események alakulását, valahányszor a hercegné hálószobájából forró vízért, illetve tiszta lepedőért szalasztottak. Ennek az eszmecserének a java része elméleti síkon zajlott, lévén sem a szakácsnő, sem pedig Mrs. Softley nem szült DAISY GOODWIN


még – az asszonyoknak kijáró megszólítás pusztán a pozícióval járó tiszteletbeli formaság volt, a szobalányok meg, természetesen, hajadonok voltak. Mr. Buglernek többször is be kellett jönnie, hogy emlékeztesse a személyzetet, gazdájuk bármelyik percben megérkezhet, és hogy a zeneszobában ennek ellenére még mindig nem lobog a tűz. Fenn az emeleten a hercegné lakosztályában a csendet szabályos időközönként kiáltások szakították félbe, amelyek az este közeledtével egyre gyakrabban követték egymást. A kiáltások valószínűleg hangosabbak is lehettek volna, ha Sir Julius nem lett volna elkötelezett híve a gyermekszülések kapcsán alkalmazható érzéstelenítésnek. Egyáltalán nem osztotta azt az idejétmúlt nézetet, hogy a fizikai szenvedés a vajúdás szükséges velejárója kell, hogy legyen – a nőket sújtó büntetésként, amiért Éva annak idején megkóstolta a tiltott gyümölcsöt –, ahogy praxisában előkelő származású páciensei is ezen a véleményen voltak. Még sosem vezetett le olyan szülést, ahol a nő visszautasította volna a kloroform hozta áldásos enyhülést. A hercegné vajúdása meglehetősen hosszúra nyúlt, de első szülés lévén erre számítani lehetett. Sir Juliust kissé nyugtalanította, hogy a herceg nincs jelen. Komplikációk esetén, ha bármilyen beavatkozás válna szükségessé, elengedhetetlen a férj egyetértése. A híres kétszeres hercegné már célzott rá, hogy a herceg „mindennél jobban vágyott” egy örökösre, de Sir Julius épp elég nemesi sarj születésénél asszisztált már, hogy tudja, az anyósok kívánsága nem mindig vágott egybe a férjek akaratával. Őszintén remélte, hogy ezúttal sem kényszerül választás elé. Kedvelte az amerikai hercegnét. Amikor a kórházról mesélt neki, amelyet azért akart felépíteni, hogy a szegény nők is biztonságos körülmények között hozhassák világra gyermekeiket, a hercegné figyelmesen végighallgatta, majd akkora összeget ajánlott fel az ügy támogatására, ami egészen új megvilágításba helyezte korábbi terveit. Voltak más páciensei, gazdag és rangos családból származó hölgyek, akik whistversenyeket, jótékonysági vásárt, sőt még koncertet is szerveztek a kórház megsegítésére, de az orvos gyanította, hogy ezt legalább annyira a társadalmi helyzetükből adódó elvárások, semmint felebaráti elköteleződésük miatt tették. Az így előteremtett összeg természetesen nem volt arányban a pénz megszerzésére szolgáló erőfeszítésekkel vagy a megrendelt szoknyák számával. Éppen ezért Sir Julius rendkívüli mértékben méltányolta a hercegné nagyvonalúságát. Már az este is beköszöntött, de még sem a babának, sem a férjnek nem volt nyoma. Cora a szűnni nem akaró fájdalmak homályos tengerében vergődött. Minden összehúzódás alkalmával visszanyerte eszméletét, majd a kloroform émelyítően édeskés szagától ismét tudatlanságba merült. Végül olyan erős fájdalomra ébredt, hogy egy pillanatra azt hitte, lyukat vágtak rajta, azután hallotta, amint Bertha azt mondja, hogy minden rendben lesz – ezt követően már nem hallott semmit. Ahogy ismét magához tért, beszélgetésfoszlányok hatoltak újraéledő tudatáig. – …a Maltraversek orra, határozottan. – …nehéz szülés volt, fogót kellett használnom. – A haja sötét, akárcsak az apjának. Végül egy teljesen más hang zökkentette vissza a valóságba: egy vékonyka, de egyértelműen gyereksírásra emlékeztető zaj volt az. Amint szemét kinyitotta, elsőnek az anyósát pillantotta meg, aki hatalmas, jóságos tyúkanyóként karjában fehérbe bugyolált valamit szorongatott. Cora próbált felülni, mire Bertha azonnal a másik oldalán termett, és egy párnát helyezett a háta mögé, hogy megtámassza. Szólni akart, de a torka kapart és a hangja rekedt volt. – A kisbabám… – és kinyújtotta a karját. A kétszeres hercegné a szoba túlvégében serénykedő Sir Juliusra meredt, és lejjebb tartotta a kisbabát, hogy Cora láthassa. – Íme, megérkezett hát, Salcombe márkija. – Cora szerette volna átvenni a babát, de a hercegné hirtelen hátrahőkölt. – Nem akarod egy kicsit összeszedni magad, Cora? – kérdezte szűkszavúan.

DAISY GOODWIN


Cora megrázta a fejét: – Adja ide! – felelte suttogva. A hercegné ismét Sir Julius felé fordult, aki azt mondta: – Örömmel közölhetem, hercegné, hogy egészséges fiúgyermeke született. – Majd intett Fanny hercegnének, akinek így már nem maradt más választása, minthogy Cora kezébe adja a gyermeket. Cora csak nézte az apró ráncos arcocskát, a semmibe meredő, homályos szemeket és a meglepő módon dús hajat, majd magához ölelte a fiúcskát.

Már besötétedett, és Cora félálomban hevert, ölelő karjában a gyermekkel. A kétszeres hercegné már korábban távozott, és most csak a dajka, akit Sir Julius hozott magával, sürgölődött a szobában, a Mrs. Cash által az előző héten küldött faragott, aranyberakásos bölcső mellett. Cora alig bírta nyitva tartani a szemét, amikor meghallotta a harangzúgást. A hang olyan tisztán visszhangzott a völgyben, hogy Cora észre sem vette, hogy nyílik az ajtó. A felerősödő zajtól igyekezett megóvni a gyermekét, szorosabban ölelte hát magához, majd egyszer csak egy kéz érintését érezte az arcán: Ivo térdelt mellette, ajkai a fiú fejét súrolták. – Fiad született – közölte vele Cora. A férfi csókolt lehelt felesége szabad kezére. Cora azonnal látta, hogy a férfi arca egészen ellágyul a gyengédségtől. Nyoma sem volt rajta haragnak vagy tartózkodásnak. Visszajött hozzá. Az a férfi volt, akit a nászútján megismert, férj mellett most pedig már fia apja volt. A várakozásnak hát vége. Ahogy a férfi szeretettel sugárzó arcára nézett, az minden korábbi aggodalmát és gyötrődését feledtette. Szeretett volna ő is adni valamit cserébe. – Arra gondoltam, a fivéred után nevezhetnénk Guynak a babát. A férfi egyetlen árva szó nélkül felállt, majd tekintetét az ablak felé fordította. Cora egy szörnyű pillanat erejéig azt hitte, hogy ismét melléfogott. Ivo nemigen beszélt fivéréről, de neki valamiért az volt az érzése, hogy halott testvére állandóan a férfi gondolataiban él. Be akarta neki bizonyítani, hogy átérzi a veszteségét – ehelyett nem tett mást, mint fájó emlékeket ébresztett benne. Már azon volt, hogy nevén szólítja, amikor a férfi megfordult. Arcát árnyék borította, és Cora a tekintetéből sem tudott igazán semmit kiolvasni, a hangja azonban magáért beszélt. – Köszönöm, Cora, most már tényleg megvan mindenem, amire csak vágytam. A férfi lefeküdt mellé az ágyra, és ő végre valahára újra magába szívhatta a belőle áradó, ismerős illatot.

DAISY GOODWIN


Huszonnegyedik fejezet Protokoll

Cora még egyszer átnézte az ültetési rendet. A vörös szattyánbőr borítású, regiszteres mappát, amelyen a vacsoraasztal minden helyét bejelölték, Mrs. Wyndhamtől kapta nászajándékba. Most használta először, és azt kívánta, bár Mrs. Wyndham is itt volna – neki nem okozna nehézséget eldönteni, hogy Lady Tavistock, aki egy arisztokrata felesége, van-e előbb a rangsorban, vagy Sybil, aki egy herceg leánya. Természetesen Sybil nem csinált volna belőle problémát, hová kell ülnie, mindaddig, amíg közel lehetett Reggie-hez, de az etikett bárminemű megsértése Cora részéről elég volt ahhoz, hogy rosszakarói – mindenekelőtt a kétszeres hercegné – pellengérre állítsák. A walesi herceg mindössze két éjszakát szándékozott maradni, és a hercegnő nélkül érkezett, de két kamarást, egy személyi titkárt és nyolc szolgát hozott magával. Cora anyósától minden részletre kiterjedő és felettébb bosszantó utasításokat kapott arra nézvést, hogy illik vendégül látni őfelségét. A töltött homár volt a kedvenc étele, vacsora után brandyt szeretett iszogatni, nem portóit, és nem tűrte, ha a fogások felszolgálása közt várakoznia kellett. Vacsora után általában szívesen játszott bakkarát, így Corának muszáj volt beszerveznie néhány tapasztalt játékost, akik képesek elhitetni a herceggel, hogy saját képességeinek köszönhetően verte meg őket. Ott voltak még a fürdősók, amelyeket kedvelt, a hideg sült csirke, amelyet mindig az ágya mellé készíttetett – arra az esetre, ha éjszaka megéhezne –, és persze a királyi lobogó, amit feltétlenül ki kellett tűzni a tetőre őfelsége otttartózkodása idején. Cora el volt ragadtatva, amikor levelet kapott a kétszeres hercegnétől, amiben az állt, hogy a herceg pártfogásába kívánta venni a fiát. Egy ilyen királyi kegy azt sugallta, hogy a Louvain-féle botrány mégsem tette tönkre végérvényesen a jó hírét. Közel egyéves lulworthi elszigeteltség után nagyon vágyott visszatérni Londonba, Ivo azonban csak a vállát vonogatta, amikor értesült a dologról. – Több bajjal jár, mint amennyit ér, de aligha utasíthatunk vissza efféle megtiszteltetést. Így Cora – anyjával ellentétben, akinek semmi oka sem volt rá – igyekezett palástolni férje előtt a királyi látogatás miatt érzett elégedettségét. Cashék, akik néhány nappal az után érkeztek, hogy Cora életet adott a gyermeknek, a szezon végére szándékoztak csak hazatérni Newportba, mivel Mrs. Cash nem szívesen időzött olyan házban, amelynek nem ő volt az úrnője; a lehetőség azonban, hogy a walesi herceg társaságát élvezheti, mindent megváltoztatott. Mrs. Cash sürgönyzött M. Worthnek Párizsba, hogy új ruhákat rendeljen tőle, és a gyöngysorát is újrafűzette. Cora felkapta a kártyát, amelyen az állt: „Teddy Van Der Leyden”. Ő lesz a kis Guy keresztapja. Amikor Ivo elé állt a javaslattal, meglepetésére a férfi csak mosolygott, és ennyit mondott: – Még szép, hogy szüksége lesz egy amerikai keresztapára. Na és mivel büszkélkedhet az illető? Remélhetem, hogy legalább egy vasúttársasággal? Cora védekezésképpen elmondta, hogy Teddy és a családja az államalapító atyák leszármazottai, és ilyenformán nem igazán vasútban utaznak, nem mintha a vasúttal bármi probléma volna, de elárulta azt is, hogy Teddy valójában amolyan művészféle. Ivo először talán megrökönyödve nézett rá, de azután elnevette magát. – Egy amerikai festőtől az anyám el lesz ragadtatva. DAISY GOODWIN


Abban mindketten egyetértettek, hogy Sybilt és Reggie-t is felkérik keresztszülőnek; Cora azt remélte, ez talán sietteti majd a lánykérést, Ivo ebben újabb lehetőséget látott a kétszeres hercegné bosszantására. Amikor Cora Charlotte Beauchampot is a lehetséges jelöltek listájára vette, Ivo habozni látszott. – Valóban azt hiszed, hogy Charlotte erkölcsi szempontból megfelelő mentor lehet? Nem kellene inkább egy nála szerényebb személyt választani? Na és mi a helyzet Odóval? Cora azonban kitartott álláspontja mellett. – Kedvelem Charlotte-ot, ő legalább szórakoztató. Ivo elfordította a fejét, és az ablakon kifelé bámulva csak annyit fűzött hozzá a dologhoz: – Ha tényleg ez az, amit akarsz, Cora, én nem bánom. Cora elhatározta, hogy ma este Teddyt Charlotte mellé ülteti. A nőnek az ültetési rendet figyelembe véve természetesen a herceg mellett lett volna a helye, de Cora úgy vélte, hogy Teddy érdekesnek fogja találni Charlotte-ot; végül is olyan valakiről van szó, akit rajongott példaképe, Louvain már megfestett. A legnagyobb problémát azonban az jelentette számára, hová ültesse az anyját. Reggie Greatorex megfelelő asztalszomszédnak látszott, de tudta, hogy anyja megbántódna, ha nem ülhetne a herceghez közel, ám a protokollszabályok szerint az őkirályi felsége melletti hely Fanny hercegnét illette. Elhatározta, hogy anyját a herceggel szemközt ülő vendég baljára ülteti, így a herceg anyja arcának sértetlen felét látja majd. Apját a kétszeres hercegné mellé sorolta, így mindvégig nyomon tudja követni, kacérkodnak-e egymással. Az ültetési rend végre valahára elkészült. Corának valóban szüksége lett volna egy titkárra, aki megírja a kártyákat, egy kedves leányzóra, aki helyette bonyolítja a levelezést, és emlékszik rá, hogy kinek milyen megszólítás dukál. Az anyja és az anyósa is javasolta, hogy vegyen fel egyet, de Cora ódzkodott egy hosszú orrú és lompos kinézetű angol leányzótól, aki örökké felhívná rá a figyelmét, ha valamit nem tud. Belefáradt már, hogy az emberek, akik neki dolgoznak, állandóan éreztetik vele, milyen faragatlan. Torkig volt Bugler hatásszüneteivel, amivel a férfi azt óhajtotta tudtul adni, hogy áthágta a helyes viselkedés íratlan szabályait. Amikor arra kérte a komornyikot, hogy a házban elszállásolt hölgyek mindegyikének a saját szobájában tálalják fel a reggelit, a férfi egy pillanatra megdermedt, majd azt mondta: – Lulworthben, méltóságos asszony, eddig az volt a szokás, hogy a hölgyek lejöttek a reggelihez. Cora értetlenül bámult rá. – Nos, akkor épp itt az ideje, hogy néhány új szokást vezessünk be Lulworthben. Nem áll szándékomban lemenni reggelizni, épp ezért úgy vélem, nem lenne tisztességes, ha a vendégeimtől viszont elvárnám ezt. – Elfordult, mintha ezzel elbocsátotta volna a férfit, de Bugler nem mozdult. – Köszönöm Bugler, ez minden. A férfi valahol egy, a nő térdének magasságában lévő pontot bámult mereven. Cora látta, hogy orrcimpájából egy elég vastag szőrszál kandikál előre. – Elnézést, méltóságos asszony, de szeretném megkérdezni, hogy Buckingham hercegné értesült-e a változásról? – Bugler továbbra is lesütött szemmel várakozott, és bár a hangja semleges volt, szavait nem lehetett félreérteni. – Nem szokásom megvitatni a hercegnével, hogyan vezessem a háztartásom, Bugler, mint ahogy azt sem hiszem, hogy ez önre tartozik. Most elmehet. Bugler távozott, Cora pedig ostobának érezte magát, amiért hagyta, hogy provokálják. Az a tudat vigasztalta csak, hogy a keresztelő után majd haladéktalanul elbocsátja a férfit. Már régóta várt erre a pillanatra, de Ivo távollétében nem volt mersze megtenni. Most, hogy férje visszatért, időszerűnek tűnt átvenni az irányítást. Cora felnézett Eleanor Maltravers portréjára, amely szekreterével szemközt lógott a falon. Még mindig próbálta szoktatni magát a gondolathoz, hogy a kép a szobájában van.

DAISY GOODWIN


Valamikor egy sötét falmélyedésben lógott, a nyugati toronyhoz vezető folyosón. Cora még terhessége során tett hosszú sétáinak egyikén bukkant rá, és felkeltette érdeklődését. Ruhájának narancsszatén anyagából és mély kivágásából ítélve az arckép még azelőtt készülhetett, hogy a Szürke Hölgy szert tett volna becenevére. Cora úgy vélte, Eleanor akkortájt, amikor a kép készült, nagyjából vele egyidős lehetett. Ezt azonban nehéz lett volna pontosan megállapítani, mivel a képet több rétegnyi por és kosz fedte. Rövid habozás után a portrét tisztítás végett elküldte a Duveen fivérek londoni műhelyébe; úgy gondolta, talán Ivónak sem lesz ellenére, ha felújíttat egy képet, amire évszázadokon át ügyet sem vetettek. A szülés és az Ivo hazaérkezése miatti izgalmak közepette azonban teljesen megfeledkezett a képről, és meglepődött, amikor az egy ládában megérkezett. Amikor észrevette a Duveenműhely pecsétjét a csomagoláson, Ivo felvonta a szemöldökét. – Már megint vettél valamit, Cora? – kérdezte. Cora megrázta a fejét, intett az inasnak, hogy bontsa ki a csomagot, és miközben a férfi kifeszítette a szegeket a ládából, egyfolytában az ajkát harapdálta. Ivo kutyája fejét vakarászva és fütyörészve eközben az ajtóban tétovázott. Cora a lélegzetét is visszafojtotta, ahogy az inas elkezdte lebontani a papírcsomagolást a képről; Ivo jelenléte feszélyezte. És akkor előbukkant a festővászon, rajta pedig Eleanor. A bőre fehér volt, a ruhája aranylott, a tisztítás a hátteret a legapróbb részletekig felfedte, még egy zöldszínű, rojtos párnán összegömbölyödő lurcher is kivehetővé vált. Ivo abbahagyta a fütyörészést, és visszalépett, hogy közelebbről szemügyre vehesse a képet. – Ő valóban Eleanor volna? – kérdezte a képet vizslatva. – Igazán figyelemre méltó! – Cora rosszallásra számított, de a férfi megfordult, és elmosolyodott. – Okos lány vagy, Cora! Életem során már számtalanszor elsétáltam e mellett a kép mellett, de nem hiszem, hogy valaha is vettem volna a fáradságot, hogy megnézzem. Köszönöm, hogy megmutattad nekem! A férfi kezét a nő vállára tette, és Cora úgy érezte, mázsás kő hullik le a szívéről. Nem akarta, hogy a férfi észrevegye idegességét, ezért amilyen felszabadultan csak tudta, azt mondta: – Mr. Fox szerint ez egy Van Dyck. Az arc bizonyosan, még ha a kép műteremben is lett befejezve. – Megfogta a férfi kezét. – Ha nem bánod, a hálószobámba szeretném akasztani. – Egyáltalán nem bánom! Eleanor igazán szerencsésnek mondhatja magát; szellemből szépséggé változtattad. Azt hiszem, az összes képre ráférne a tisztíttatás; időszerű lenne végre másképp nézni a dolgokat. – Meglengette felesége kezét. – Az én új seprűm, az vagy nekem. Azt szeretném, ha a múlt árnyait és porát végleg eltüntetnéd. Te vagy az egyetlen, aki elég bátor ehhez. – Bátor? – kérdezett vissza Cora. – Nem olyan félelmetes dolog néhány képet leporolni. – Arcát a férfi arcához emelte, férje jóváhagyása boldoggá tette. A férfi megérintette felesége arcát. – Számodra nem, drágám, de ezért örülök annyira, hogy te vagy a feleségem. Valahányszor összevont szemöldököt látott, vagy a szolgák sziszegő lélegzetvételét hallotta, amikor változtatásokat javasolt a háztartás vezetésével kapcsolatban, ezt a jelenetet idézte fel magában. Lehet, hogy újító szándékú ötleteitől a szolgák nem voltak elragadtatva, de ha Ivo támogatta, senki más véleménye nem számított. Ha a férfi végre szakítani akar a múlttal, ő minden tőle telhetőt megtesz majd. Belőle nem csinálnak sarokban hervadozó szürke hölgyet. Ő Lulworth úrnője kívánt lenni. Mrs. Softley-ért csengetett. Saját szemével akart meggyőződni róla, hogy a vendégszobákat illetően minden úgy van, ahogy annak lennie kell, és hogy azokat a herceget és a hercegnét ábrázoló szörnyű fotográfiákat végre valahára eltávolították a falakról. Ám abban a pillanatban Ivo lépett be. Lovagolni volt, és befelé jövet épp a zakójától igyekezett megszabadulni. Gyengéd csókot lehelt felesége ajkára.

DAISY GOODWIN


– Jó reggelt, hercegné! Hogy áll a haditerv? – Cora válla fölött az ültetési rendre nézett. – Na és ki mellett fogok ülni? – Anyám és Lady Tavistock között. – Szkülla és Kharübdisz, hm? Nos, legalább gyorsan túl leszek a megpróbáltatásokon. Őkirályi felsége nem szereti hosszúra nyújtani a vacsorát. Csak ígérd meg, hogy nem kell kártyáznom vele. Szánalmasan játszik, néha igazán embert próbáló feladat veszíteni vele szemben. – Ujjával végigsimított Cora magasan záródó blúzának gallérjából kilátszó nyakán. Felesége megfogta a férfi másik kezét, és megcsókolta. – Ne aggódj, a játszma során nélkülözni tudlak. A hölgyekkel a hosszú galériába vonulok vissza. A vékony selyem alatt érezte, amint a férfi ujjai végigvándorolnak a gerincén. Amikor vele volt, a férfi újabban mindig megérintette. Ez az utóbbi pár hét Ivóval és a babával Lulworthben házassága legboldogabb perceit jelentette nászútjuk óta. Amikor eszébe jutott, milyen nyugtalan volt a férfi hazatérése előtt, majdnem elnevette magát. Amióta csak visszajött, a férfi olyan volt, amilyennek mindig is szerette. Még a szülei és a kétszeres hercegné jelenléte sem tette tönkre a dolgokat. A kétszeres hercegné fura taktikához folyamodott azzal, hogy Mr. és Mrs. Casht a keresztelő előtt Conyersbe hívta. Corát egészen meglepte a meghívás ténye, de Ivo azt mondta: – Amondó vagyok, a kétszeres hercegné végérvényesen levetkőzte az amerikaiakkal, illetve az amerikai férfiakkal kapcsolatos ellenszenvét. Már-már sajnálom az anyádat. Corának beletelt egy kis időbe, hogy felfogja, mit is jelentenek férje szavai, és hitetlenkedve rázta meg a fejét. Ivónak nevethetnékje támadt. – Sajnálom, Cora, megbántottam talán az érzékeny puritán lelkületed? – Azután komolyra fordítva a szót még hozzátette: – Attól tartok, nála a dolgok így működnek. – Gondolod, hogy be kellene avatnom az anyámat? – Istenem, dehogy! Várjuk ki a dolog végét. Ezenkívül pedig kettesben szeretnék maradni veled. Cora képtelen volt visszautasítani a férfit. Ivo ekkor kihúzott egy hajszálat a nő kontyából. Ő felemelte a kezét, hogy megállítsa. Még annyi teendő volt hátra. A férfi felé fordult, és azt mondta: – Kísérj el a gyerekszobába! Szeretnék neked mutatni valamit. A férfi gúnyos megadással eresztette le a kezét. – Ahogy kívánod, drágám, ahogy kívánod! Követte feleségét a folyosón, egészen a gyerekszobáig. Ez nem az a szoba volt, a ház felsőbb emeletén, az északi szárnyban, ahol ő maga is töltötte a gyermekkorát. Cora úgy döntött, hogy a kis Guyt és gondozóit az övével szomszédos szobában helyezi el; nem tudta elviselni a gondolatot, hogy kisfia távol legyen tőle. A dajka kezdetben zúgolódott, amiért le kellett mondania a közvetlenül a cselédszárny halljába vezető, saját lépcsőlejáróval rendelkező szobájáról, de miután Cora megemelte évi tíz fonttal a bérét, tiltakozása azonnal alábbhagyott. A kisbaba abban a hatalmas aranyozott bölcsőben ringatózott, amelyet Mrs. Cash Velencéből hozatott. Amikor meglátta, Ivo elnevette magát, és azt mondta, hogy az csakis Krisztus keresztfájából készülhetett. Cora – mit sem törődve a dajka ellenkezésével – egyenesen a bölcsőhöz lépett, és felkapta a gyermeket. Kis teste anyja vállára nehezedett, ujjacskái azonnal anyja hajába szántottak, épp úgy, ahogy apja tette azt pár perccel korábban. – Ma reggel rám mosolygott, Ivo! Nyisd ki jól a szemed és figyeld, rád mosolyog-e. Ivo kinyújtotta a karját, hogy átvegye a fiát. – Szóval a csodaszép mamádra mosolyogtál, fiatalember? Látom, van ízlésed! Cora csak úgy ragyogott a büszkeségtől, férje szavai boldoggá tették. Ahogy Ivo a kisbabát a kezében tartotta, láthatta, hogy sötéten ragyogó, de most inkább sárgásbarnának

DAISY GOODWIN


látszó szemei imitt-amott aranyló foltoktól tarkállanak. Tudta, hogy Ivo vágyott egy örökösre, de azt sosem gondolta volna, hogy az apaság ekkora örömet okoz majd számára. Nanny Snowden mondta is neki, hangjában némi rosszallással, hogy nem látott még férfit, aki ennyi időt töltött volna a gyerekszobában. Cora a férfi mögött állt, és a karjában fekvő gyermekre mosolygott. Jutalma egy fogatlan ínyt kivillantó mosoly és egy felragyogó szempár volt. – Nézd csak, Ivo, ránk mosolygott! – Ahogy férjére nézett, látta, hogy a férfi nem tud uralkodni az érzésein, ajkait számára értelmezhetetlen módon formálta. Cora megállapította: – Azt hiszem, boldog gyermek lesz. – A boldogság ajándék – szögezte le Ivo halkan, majd csókot lehelt a gyermek fejére, és visszaadta Nanny Snowdennek, aki a küszöbön álldogálva nehezen tudta palástolni jelenlétük miatt érzett bosszúságát. – Köszönöm, Nanny – mondta Ivo. – Guynak most már nyugovóra kellene térnie, holnap fárasztó napja lesz. – Ne aggódjon, méltóságod, nem lesz semmi gond őlordságával. Corán, minden egyes alkalommal, amikor a babát „őlordságának” szólították, úrrá lett a meglepetés. Ivo lehet, hogy nevetségesnek találta az anyja által küldött bölcsőt, de legalább ennyire nevetségesnek tűnt egy csöppnyi gyermeket mindenféle címmel és ranggal illetni. Megállt, hogy egy pillantást vessen az egyik asztalra kiterített keresztelőruhácskára. A köpeny már generációk óta a család tulajdona volt, Ivo és az apja is viselték korábban. A selyem az évek során megsárgult, a csipkén barnás foltok tarkállottak, akárcsak egy idős hölgy kezén. Corának azonban több esze volt annál, semhogy újra cserélje. Ivo az átjáróban várt rá. Megfogta a kezét, majd magával vonszolta a hálószobájába. Cora érintetlenül hagyta a szobát a lulworthi tatarozás alkalmával. A baldachinos ágy pompázatos kék brokátja poros volt és rongyos, a függönyök rendetlen ráncokban hulltak alá, és erőteljesen megfakultak ott, ahol a nap érte őket. – Most pedig én mutatok neked valamit, drágám! – Ivo leültette őt az egyik szépen faragott faszékre. A fiókos szekrényéhez sétált, majd az egyik fiókot kihúzva egy bársonyzacskót vett magához. Visszasétált a feleségéhez, letérdelt előtte, és a zacskó tartalmát az ölébe ejtette. Az ablakon beszűrődő napfény megcsillant a szoknyán szétterülő drágaköveken, a fényük mindkettejüket elvakította. Beletelt egy pillanatba, mire Cora felfogta, hogy egy nyakláncot bámul, amelynek közepét egy fürjtojás nagyságú smaragd díszíti. – Hyderabadban vettem. Úgy gondolom, méltó hozzád. – Cora kezét a nyakához emelte, mint általában, most is a gyöngysort viselte. – Vedd le azt, és próbáld fel ezt. Cora engedelmesen kikapcsolta a gyöngysort, és a férfi a nyakába akasztotta a láncot. A gyöngyök selymes simasága után a nyakék nehéznek és szúrósnak tűnt. A férfi kézen fogta asszonyát, és az állótükör elé vezette. A tükröt kikezdte már az idő vasfoga, és a tükörkép sem volt igazán éles, de a nyakék ragyogását semmi sem homályosíthatta el. A smaragd éppen keblei találkozásánál díszlett; a könnycseppre emlékeztető csiszolásnak köszönhetően ragyogott, akár egy feneketlennek tűnő, mohazöld vízzel teli tó, a felette lévő gyémántcseppecskék pedig vízesésre emlékeztettek. A leggyönyörűségesebb dolog volt, amit Cora életében látott, még anyja ékszerkollekciójának egyetlen darabja sem vehette fel vele a versenyt. – Ez kimondhatatlanul gyönyörű, Ivo! – Egyik oldalról a másikra billegette a fejét, így gyönyörködött a drágakőből előtörő zöld sugarakban. A férfi mögötte állt, és karját a vállára tette. – Maga a nizám is elámult tőle. Felajánlotta, hogy kétszer annyit fizet érte, mint amennyiért vettem. De én azt válaszoltam, hogy csakis kizárólag a tiéd lehet, mivel te vagy az egyetlen nő ezen a világon, akinek a szépségét még ez sem homályosítja el.

DAISY GOODWIN


– Attól tartok, az anyám elsárgul majd az irigységtől – ismerte be Cora. – Csakúgy, mint az enyém – nyugtázta Ivo mosolyogva. – Ez a tökéletes ajándék.

Aznap este Cora egy ezüstszínű csipkével díszített aranybrokát ruhát viselt. Az aranyosan fénylő anyag kiemelte bronzos árnyalatú haja csillogását, és a nyakában lógó smaragdnak köszönhetően szeme szürke helyett szinte zöldnek tetszett. A hosszú galéria egyik ablakában állva az apjával beszélgetett, és időről időre – a lenyugvó nap sugarait követve – arrébb húzódott, hogy a beszűrődő fénysugár nyakéke drágaköveit érje, és azok tükörképe szétszóródjon a boltozott mennyezeten. A vakítóan ragyogó pontocskák millióinak fénye vetült rá, amikor Teddy a szalonba lépett. Egy pillanatra a férfi megdermedt a döbbenettől. A nyughatatlan lányból, akit valaha ismert, szemkápráztató jelenség lett. Az emlékezetében élő képhez képest magasabbnak tetszett. És olyan határozottság lengte körül, ami korábban nem volt rá jellemző. Nem lehetett nem észrevenni, hogy magára talált. Teddy megkönnyebbült, hogy az eltelt idő alatt ennyire megváltozott a lány. Ez az új, előkelő Cora végre talán kitörölheti az emlékezetéből azon a bizonyos newporti estén csókjára szomjazó leány képét. Az inas bejelentette érkezését, mire Cora kinyújtott kézzel azonnal elébe sietett. – Drága Teddy, el sem hiszem, hogy itt van. – Előrehajolt, hogy üdvözlésképp arcon csókolja, és érezte, hogy a lány hajából ugyanaz a csábító illat árad, ami egykor Sans Souciban, a teraszon megcsapta az orrát. Akkor döbbent rá, hogy semmi sem változott – Cora lehetett ugyan olyan előkelő és oly hercegnéhez méltó, amilyen csak akart, de valójában még mindig az a nő volt, akit ő szívesen a karjába zárt volna. Továbbra is a kezét szorongatta, és Cora cinkosan a férfira mosolygott. – Gondolom, unokatestvéri csók is lehetne a miénk, hiszen mindketten idegenbe szakadt amerikaiak vagyunk. – Így igaz, hercegné. – Teddy ügyelt rá, hogy a megszólításnak kellő hangsúlyt adjon. – Ó, kérem, ha valaki, hát ön nyugodtan szólíthat Corának! Még most is ugyanaz a lány vagyok, aki voltam. – Nevetett, de Teddy mintha aggodalmat vélt volna kicsendülni a hangjából. – Ha úgy gondolja, hogy ez helyénvaló. Mosolygott, miközben ezt mondta, de szavai mögött kérdés bujkált. Maga sem tudta, milyen válaszra számíthat. Kitapintotta a kis forradást a lány csuklójának belső oldalán, amit egyszer régen megcsókolt, és nem is először az életében foglalkoztatni kezdte a gondolat, vajon mit csinálhatott a lány a levéllel, amit az esküvője előtt írt neki. Megtartotta emléknek, és gondosan összehajtogatva ékszeres ládikájának egy titkos fiókjában lapul, netalántán egy verseskötet lapjai közt rejtőzik? Vagy az is lehet, hogy összetépte, esetleg elégette? Tudta, hogy efelől nem kap soha bizonyosságot, de azért kíváncsi lett volna, milyen arckifejezést vágott akkor a lány, amikor a levelét elolvasta. Ahogy Cora ránézett, tekintetük egy pillanatra találkozott; Teddy mindennél jobban szerette volna őt megcsókolni, ezért háta mögött inkább összekulcsolta a kezét, nehogy megragadja a lányt, és ölelő karjába zárja. Lehet, hogy Cora megérzett valamit szándékából, mert kissé hátrahőkölt, majd határozottan azt mondta: – Kérem, jöjjön és ismerkedjen meg a férjemmel, még mielőtt a herceg megérkezik. Teddy követte a lányt a kandallóig, ahol a herceg egy másik férfival és a hajóról már ismert, vörös hajú leányzóval folytatott eszmecserét. Egy pillanat erejéig elgondolkozott rajta, vajon a herceg emlékszik-e az arcára, de ahogy közeledett, az is eszébe ötlött, hogy a hercegeknek valószínűleg nem szokásuk idegeneket vizslatni. Cora kissé mintha zavarba jött volna, ahogy ott állt kettejük közt, de bemutatta őket egymásnak. Teddy úgy látta, hogy az asszony kissé ideges, ez elégedettséggel töltötte el. Vágyott valamiféle, a közös múltjukra vonatkozó beismerésre, hogy arisztokratikus lelki nyugalma kissé meginogjon. DAISY GOODWIN


– Üdvözlöm Lulworthben, Mr. Van Der Leyden. Most jár először Angliában? – A herceg arcán udvarias kíváncsiság tükröződött, Teddy nem látta nyomát a felismerésnek. A herceg valahogy más volt, mint az a férfi, akit az SS Berengaria fedélzetén látott sétálni. Most felszabadultabbnak látszott, ahogy a franciák mondják: jól érezte magát a bőrében. – Nem, jártam már itt körülbelül tizennyolc hónapja, úton hazafelé, Amerikába. Feltevésem szerint, ugyanazon a hajón utazhattunk. Rémlik a neve az utaslistáról. Ivo kissé oldalt billentette a fejét, hogy alaposabban megnézhesse magának a férfit. – Milyen kár, hogy nem mutattak be minket egymásnak, elmesélhette volna nekem Cora összes titkát. Borzasztóan keveset tudok arról, hogyan élt Amerikában. – Tekintetük találkozott, és Teddynek erőlködnie kellett, nehogy megcsillanjon a szeme. A herceg olyan alaposan tanulmányozta, mintha pontosan tudná, hogyan érez a felesége iránt. Teddy azon kapta magát, hogy riválisként méregeti a férfit: a herceg két-három centiméterrel mintha magasabb lett volna nála, de úgy érezte, fizikailag ő van erőfölényben. Cora, aki közvetlen közelről követhette nyomon a két férfi közt zajló beszélgetést, kezét Teddy csuklója köré zárva vetett véget a kakaskodásnak. – Ha lennének is titkaim, tudom, hogy Teddy sosem árult volna el egyet sem közülük! Mi, amerikaiak, híresen diszkrétek vagyunk. – Nem tudom, Cora, hogy minden amerikai az volna-e, de én az vagyok, az már biztos – válaszolta Teddy. Cora szorítása a férfi karján fokozódott. – És most pedig, Teddy, jöjjön és váltson pár szót mamával. Nem halogathatja tovább. Teddy a herceg felé bólintott, majd hozzátette: – Nem titok, hogy az amerikai lányoknak muszáj a kedvében járni, legalábbis magam így vélem. A herceg szája tátva maradt a csodálkozástól. – Tapasztalatom szerint az engedelmességet minden nő elvárja. Teddy szótlanul tűrte, amint Mrs. Cash elé vezették, aki cseppet sem tűnt lelkesnek a viszontlátás okán. Gyűlölte, ha bármi vagy bárki a balesetére emlékeztette. Mondta is korábban Corának, hogy szerinte Teddynek nincs sok keresnivalója Lulworthben. – És hogy van mindig az édesanyja, Mr. Van Der Leyden, na és a húga? – Kissé arrébb lépett, így Teddy az arca sértetlen felét látta. – Köszönöm kérdését, asszonyom, mindketten jól vannak, bár gyanítom, az utóbbi időben ön gyakrabban találkozott velük, mint jómagam. Most már majdnem egy éve, hogy Európában tartózkodom. – Ó, igen, azt hiszem, hallottam hírét, hogy Párizsban él, és festeget. – Mrs. Cash az utolsó szót szándékosan túlhangsúlyozta. Teddy azonban mit sem törődött vele. – Így van. Menasche mesternél tanulok. – És szándékában áll még valaha visszatérni New Yorkba, Mr. Van Der Leyden? Nem lehet könnyű az édesanyjának, hogy egyetlen fia ilyen távol van az otthonától. – Nos, nemrég kaptam megbízást a New York-i Közkönyvtártól egy freskó készítésére, így ősszel biztosan hazamegyek. Cora lelkesen tapsikolni kezdett. – Ó, Teddy, ez csodálatos! Annyira örülök! Tudom, hogy valami rendkívülivel fog előhozakodni. És választott már témát? Teddy látta, hogy a lány érdeklődése őszinte, ahogy azt is, hogy anyjának ez egyáltalán nincs ínyére. – Még nem döntöttem. Ugyan megfordult a fejemben, hogy a Perszephoné-mítoszt örökítem meg. Ó, Cora, bárcsak modellt ülne nekem, önnél senki nem lenne tökéletesebb. Teddy ugyan bókolni próbált, de igencsak meglepődött Cora riadt arckifejezése láttán.

DAISY GOODWIN


– Annál sajnálatosabb, hogy én itt vagyok. Bevonulni a halhatatlanok közé egy nyilvános könyvtárban, az lenne csak a dicsőség! Teddy már azon volt, hogy elmondja, vázlatok alapján is tudna dolgozni, amikor egyszerre az egész terem felsóhajtott, és a selyemszoknyák suhogásában a lakáj bejelentette: – Őkirályi fensége, a walesi herceg. Teddy hátralépett. Nem igazán lelkesedett a herceggel való találkozásért. Remélte, hogy nincs rá különösebb hatással a királyi pompa eme megnyilvánulása, de azért nem tudta megállni, hogy ne vessen közelebbi pillantást a hercegre. Alacsonyabb és sokkal kerekdedebb is volt, mint amilyennek Teddy képzelte. Még szmokingja, amit a herceg a semmit sem rejtő frakkal szemben oly előszeretettel viselt, sem tudta leplezni tekintélyes körméretét. Felső ajkát és állát hegyes Van Dyke-szakáll keretezte, petyhüdt szemhéja alól jegeskék tekintetével a termet pásztázta. Az első ember, akivel szóba elegyedett, egy szőke hölgy volt, akinek meghajlása olyan alázatosra sikeredett, hogy homlokával szinte a herceg lába nyomát súrolta. A herceget a mozdulat mosolygásra késztette, és amikor a hölgy végre felemelkedett, kezet csókolt neki. – Fanny hercegné, milyen öröm önt újra régi otthonában üdvözölni. Teddy észrevette, hogy Cora mosolya elhalványul, meghajlása merevvé, már-már görcsössé válik – a hercegné meghajlásával ellentétben nem volt benne sem alázat, sem kellem. Ám amikor a herceg megszólalt, úgy tűnt, mindebből semmit sem vett észre: – Ó, igen, nagggyon örülök, hogy ismét itt lehetek, és ráadásul, ilyen elbűvölő társaságban. Cora ekkor a herceget a vendégek közt anyja felé vezette. Mrs. Cash meghajlásából áradt a méltóság, a fejét nem hajtotta meg, a hátát azonban kihúzta, szemei pedig mereven a herceg arcára szegeződtek. Bár mélyen meghajolt, Mrs. Cash uralkodói fejtartásából teljesen egyértelműnek tetszett, hogy semmivel sem tartja magánál magasabb rangúnak az előkelő vendéget. A herceg el volt ragadtatva tőle, és lányának ezt szóvá is tette. – El sem tudom képzelni, mi lenne velünk, önök, amerrrikaiak nélkül. – Mrs. Cash egyetértése jeleként félig lehunyta a szemét. Cora Teddyre nézett, a férfi vonakodva előre lépett. – Uram, engedje meg, hogy bemutassam önnek egyik kedves gyermekkori barátom, Mr. Van Der Leydent, aki maga is keresztapja lesz gyermekünknek. Teddy egy pillanatig azt hitte, parancsolni tud majd magának, de ahogy a herceg megállt előtte, fejet hajtott ő is, mintha csak valami leküzdhetetlen, a királyi felségből áradó erő kerítette volna hatalmába. – Na és Amerrrika mely részéről származik, Mr. Van Der Leyden? – New Yorkból… uram. – Teddy nem bírta magát rávenni, hogy őfelségének szólítsa a férfit. – Az ám a nyughatatlan város. Nagyon szeretnék visszamenni oda, de mostanság nem utazhatom ekkora távolságra, túl sok a rám háruló feladat. A kötelesség mindenekelőtt, igen. Teddy csak nézte a herceg gömbölyded alakját és petyhüdt szemhéját, és egyfolytában azon töprengett, vajon egészen pontosan mennyi élvezetet volt kénytelen a herceg a kötelesség oltárán feláldozni. Ez nem igazán az az arc volt, gondolta magában, amit szeretett volna megfesteni. Miközben őkirályi felsége komótosan továbblépett, Teddy felnézett, és látta, hogy a herceg őt nézi, és Teddy meglepetésére alig észrevehetően fejével intett felé, mintha csak azt akarná közölni, hogy sejti, mi jár a fejében, és hogy azzal tökéletesen egyetért. Őkirályi felségét ekkor pezsgővel kínálták, de ő visszautasította azt, és Corához fordult: – Na de drága, amerrrikai hercegném, nem ihatnánk inkább koktélt? Találkoztam egy Louisianából származó úriemberrel, aki megmutatta, hogy lehet pazar italt készíteni whisky, marrraschino és pezsgő összekeverésével. Úgy szeretném ismét megízlelni!

DAISY GOODWIN


A herceg sóvárgónak tűnt, bár tisztában volt vele, hogy nem lehet olyan kívánsága, amit rögvest ne teljesítenének. Cora intett Buglernek. Egy pár pillanat elteltével tálcán üvegeket, borospalackokat és egy hatalmas, ezüstből készült puncsostálat hozott be két inas. Őfelsége az ital megkeverésével foglalta le magát. – Egy rész whisky, egy rész marrraschino és végül két rész pezsgő. Most pedig, Fanny hercegné, szeretném, ha megízlelné, és ön is, Mrs. Cash. Ön bizonyára meg tudja ítélni, olyan-e, amilyennek lennie kell. A hölgyek mindketten közelebb léptek – a kétszeres hercegné mohó kíváncsisággal, Mrs. Cash republikánusokhoz méltó tartózkodással. A herceg egy üveg Pol Roger-t öntött a keverékhez, majd két poharat merített a tálba, és a hölgyek mindegyikének odanyújtott egyetegyet. Fanny hercegné belekortyolt az övébe, majd megjegyezte: – Igen ízletes, uram, bár kissé erősebb, mint amit megszoktam. – Remek – lelkendezett őfelsége, lógó alsó ajka csak úgy fénylett. – És önnek, Mrs. Cash, mi a véleménye? – Úgy vélem, egy csipetnyi friss menta nem ártana még bele. – A herceg egy pillanatig meglepetten bámult az asszonyra –, gyakran kérte a környezetében tartózkodók őszinte véleményét, de nem volt hozzászokva, hogy meg is kapja azt. Rövid időre elnémult, és közben azon töprengett, vajon ezt a méltóságát ért sértésnek tekintse-e, végül azután elnevetve magát azt mondta: – Nos, most már tudom, mitől olyan jó háziasszonyok az amerikai nők, Mrs. Cash. A válasz a részletekben rejlik. Feltétlenül tegyünk még hozzá egy kevés mentát. Teddy próbálta leplezni mosolyát. Hozzászokott már Mrs. Cash diadalaihoz, szemben az összesereglett vendégekkel. Feltűnt neki, hogy a szőke hajú hölgy, akiről most már tudta, hogy nem más, mint Fanny hercegné, árgus szemeket mereszt Mrs. Cashre, mintha csak átértékelne egy korábban félreismert ellenfelet. A herceg épp Corát kínálta, amikor az inas bejelentette az újonnan érkezőket: – Sir Odo és Lady Beauchamp. Teddy látta, hogy a herceg megmerevedik, és eszébe jutott Cora vele kapcsolatban elhangzó intelme: „A walesi herceg megszegi a létező összes szabályt, de mindenki mástól tökéletes viselkedést vár el. Ki nem állhatja, ha valaki elkésik, jóllehet a hercegnő notórius késő hírében áll. Szóval, mindjárt azután, hogy elkészült, siessen az étkezőbe. Nekünk amerikaiaknak muszáj elővennünk a legjobb modorunk, mivel semmi mással sem tűnhetünk ki.” A terembe lépő pár cseppet sem zavartatta magát. A férfi dülledt szemei csak úgy ragyogtak, szája kissé szétnyílt, elővillantak apró fehér fogai. Ahogy elegánsan meghajolt őfelsége előtt, akkor tűnt csak fel sárgás hajfürtjeinek páratlan dússága. – Meg kell bocsátania nekem, uram, de a feleségem nem tudott dönteni a sárgászöld és a mályva között. Meg sem mozdult, míg állást nem foglaltam az ügyben, de hát ön is tudja, milyen nehezen hozok döntéseket. Mindkettőben elragadóan nézett ki, így aztán, mint ahogy azt méltóságod is látja, kénytelen volt pirosat ölteni. Feleségére mutatott, akinek mély meghajlása bepillantást engedett ruhájának kivágásába. – Természetesen, ezt a kegyet a háziasszonytól kell kérnie, habár egyet kell értenem önnel, Sir Odo, a látvány magáért beszél. A herceg Lady Beauchamp felé mutatott. Karmazsinvörös szaténruháját fekete hímzés díszítette, mintázatában méhecskék, hangyák és skorpiók sokasága köszönt vissza. A ruha nyakkivágásában és szegélyén üveggyöngyök lógtak, amelyek jártában-keltében finoman ideoda rázkódtak. Színpadias viselet volt, felettébb abszurd, de illett Lady Beauchamphoz, szögezte le magában Teddy. A nő a fejét büszkén magasra tartotta, és Teddy tekintetét nem kerülte el nyaka határozott vonalának és kulcscsontjának markáns találkozása. Legalább annyira gyönyörű volt, mint amilyen félelmetes. Teddyt a Keresztelő Szent János fejét tartó

DAISY GOODWIN


Saloméra emlékeztette. Nem csupán tökéletes, engesztelhetetlen arcéle volt az, ami vonzotta a férfi tekintetét. Látta már korábban ezt a nőt, úgy egy évvel ezelőtt, amikor a Euston állomás peronján ácsorgott a herceg társaságában. Míg él, nem felejti el a mozdulatot, amellyel a herceg kezét a muffjába húzta – a féktelen mohóságot mozdulatában a nagyközönség szeme láttára. Mind a mai napig emlékezett a nő finoman metszett arcára, és arra, ahogy szemei a herceg arcára szegeződtek. Olyan kép volt, amely örökre beleivódott az emlékezetébe, mégpedig azért, mert tudta, hogy egy olyan nő arcát látja, aki éppen akkor mondott isten-hozzádot a szeretett férfinak.

DAISY GOODWIN


Huszonötödik fejezet Ámor és Psyche

A lulworthi étkezőszalont a ház legrégebbi szárnyában alakították ki. A bejárat egy kevésbé meredek lépcsősor aljában nyílt, a kőfalaknak és a kőpadlónak köszönhetően a szalon még meleg nyári estéken is pár fokkal hűvösebb volt, mint a ház többi része. A mai estén az enyhén kriptaszerű hangulatot valamelyest oldotta az asztalokon elhelyezett tizenkét, aranyozott ezüst gyertyatartóból áradó hő, illetve az ablakmélyedésekben elhelyezett tengernyi jázmin árasztotta édes illat. A szalont beragyogta a gyertyalángok keltette, kristálypoharakra, a csillárokról lelógó briliánsokra és a nők nyakát ékesítő gyémántokra vetülő fény. A melegség és a fény azonban csak látszólagos volt, a csupasz vállakon és mezítelen nyakakon végigsimító, hébe-hóba beáramló jeges fuvallat megborzongatta a hölgyeket. A kényelem itt sosem volt elsődleges szempont; a helyiséget azért építették, hogy helyet adjon a király kegyeiért harcoló középkori bárók féktelen tivornyáinak, nem pedig azért, hogy kiszolgálja a dekadens arisztokrácia mézes-mázas, finom lelkű udvariaskodásait. A padlót szinte teljes egészében egy kézzel szőtt Aubusson fedte, de alatta hideg kőburkolat rejlett. Az inasok, akik a fal mentén, egymás mellett sorakoztak, tisztában voltak ezzel; a hidegben ácsorogtak, és arra vártak, hogy kihúzhassák a vendégek székét, megtölthessék a poharaikat, és felszolgálhassák az ételt, miközben a meghívottak éppannyira nem vettek tudomást a létezésükről, mint ahogy nem érdekelte őket a tányérjukon fekvő aszpikos kagyló sem. Teddy kiürítette a poharát. Tudta, hogy többet ivott a kelleténél. A nő feltűnése, akit annak idején a vasútállomáson látott, megrázkódtatást okozott számára. Puritán őseinek minden lelkierejére szüksége volt, hogy ne futamodjon meg, amikor Cora magához intve arra kérte, hogy kísérje asztalhoz Lady Beauchampot. Charlotte érzékelte a férfi zavarát, de mivel félreértette annak valódi okát, így szólt: – Ne aggódjon, Mr. Van Der Leyden, a ruha csak álca. Nem harapok – azzal egyik fekete kesztyűs kezét színpadias mozdulattal a férfi karjára tette. Az asztalnál azután lélegzetvételnyi szünethez jutott, amikor a nő a jobbján ülő férfival kezdett beszélgetni. Teddy ez idő alatt próbált kellemes társalgásba bocsátkozni a balján ülő Lady Tavistockkal, bár tudta, hogy a teknősbékaleves alatt nem menekülhet Charlotte Beauchamp társaságától. Lady Tavistock érdeklődésére nem igazán számíthatott, főleg azután, hogy a hölgy tudomására jutott, ő maga nem tartozik az igazán vagyonos amerikaiak közé. Amikor bevallotta neki, hogy művész, a hölgy olyan kíváncsi tekintetet meresztett rá, mintha csak a vakok és gyengén látók intézetébe tévedt volna egy látogatás erejéig. – Ó, ez lenyűgöző! Tudja, még soha az életben nem találkoztam művészekkel, mármint társaságban. De hét a drága Cora hercegné rajong a festőkért. Ott voltam Bridgewater Houseban, amikor Louvain megmutatta a róla készített portrét. Hatalmas feltűnést keltett, annyi szent. – Futó pillantást vetett az asztal végén ülő Corára, aki éppen a walesi herceg mondandóját hallgatta, majd biccentett a fejével. – Örülök, hogy visszatért a társaságba. Teddy nem értette teljesen az iménti megjegyzést, de úgy vélte, erre nincs is szükség. Lady Tavistock felettébb hasonlított az édesanyja köreiben megforduló társasági hölgyekhez: azokhoz az asszonyokhoz, akiket születésük pillanatától fogva arra neveltek, hogy megfeleljenek a társadalmi elvárásoknak. Áhítoztak a sikerre és az elismerésre, akár DAISY GOODWIN


napraforgók a fényre, de mihelyt leszállt az éj, és kihunyt vele a fény és a melegség, könyörtelenekké váltak. Teddy egyfajta bűnös megkönnyebbülést érzett. Párizsban úgy képzelte, Cora legyőzhetetlen, és most azt kellett látnia, hogy a lány itt ugyanúgy ki van téve a Lady Tavistock-féle hölgyek áskálódásainak. Még mindig azt próbálta megérteni, mit keres Lady Beauchamp Lulworthben. Vajon Cora tudott a férjéhez fűződő kapcsolatáról? Tisztában volt vele, hogy Párizsban mindennapos dolognak számít viszonyt folytatni egy férjes asszonnyal, és feltételezése szerint nem volt ez másképp itt sem, de nem tudta elképzelni, hogy Cora ilyen szívélyes fogadtatásban részesítené férje szeretőjét. Cora nem szokott hozzá ahhoz, hogy riválisok vegyék körbe – születésétől fogva arra nevelték, hogy különleges, és nem egy olyan nő, aki hagyja magát háttérbe szorítani. Teddynek feltűnt, hogy a vele szemközt ülő Odo Beauchamp még nála is többet iszik. Furdalta a kíváncsiság, vajon a férfi mennyit tud felesége és a herceg kapcsolatáról. Abból, ahogy a férfi tekintete megállás nélkül cikázott kettejük között, Teddynek az a megérzése támadt, hogy a férfi gyanakszik. A szalonba ekkor egy ezüstszínű szerkentyűt cipelve – amelynek oldalában egy hatalmas csavar éktelenkedett, és amelyet Teddy első pillantásra gyümölcsprésnek vélt – egy inas lépett be, ám a férfi a körülötte állók izgatott morajlásából leszűrte, hogy ez valójában egy húsprés, és hogy épp caneton á la Rouennaise-t, egy a herceg által kedvelt, ínyencfalatnak számító finomságot készülnek felszolgálni. Teddy figyelte, amint a komornyik elforgatja a csavart, és a kicsorduló vért egy ezüst kancsóba gyűjti. Odo szavai ütötték meg a fülét: – Tudja, a kacsákat először megfojtják, így egy csepp vér sem vész kárba. Teddy eltöprengett, vajon Cora, aki állandóan gúnyos megjegyzésekkel illette anyja nagyszabású vacsoráit, élvezi-e az efféle fellengzős parádét. Emlékezett még a lány levélbeli szavaira: „én akkor is csak egy amerikai lány vagyok, akinek néha nagyon hiányzik a szülőhazája”. Ismét csak azon kezdett tűnődni, vajon a lány mennyit sejthet az asztal körül zajló színjáték mögött rejlő valóságról. Szinte sugárzott a boldogságtól, ahogy ott ült őfelsége mellett, Teddyt azonban bizonyos fokú elégtétellel töltötte el a tudat, hogy Cora élete korántsem olyan tökéletes, mint a nyakában ragyogó mesés smaragd. Az inas éppen egy adag véres szószban tocsogó, préselt kacsával kínálta. Teddy a tányérján egyre inkább szétterjedni látszó vörös szószféleséget mustrálta, amikor rádöbbent, hogy Charlotte Beauchamp hozzá beszél. – Nos, Mr. Van Der Leyden, Corától tudom, hogy önök gyermekkoruk óta ismerik egymást. – A nő halkan beszélt, és felé fordult, hogy a szemébe nézhessen, mintha jövője teljes mértékben a férfi válaszától függne. – New York hatalmas város, néha azonban elég kicsinek bizonyul. Cora és én gyerekkorunk óta ugyanabba a társaságba járunk, együtt piknikezünk és veszünk táncleckéket. Én tanítottam Corát biciklizni, ő akadályozta meg, hogy a kormányzó bálján bolondot csináljak magamból a cotillonnál. Sok csínytevésben volt részünk. – Valóban? Akkor még inkább meglep, hogy ilyen könnyen lemondott róla. Nem lehet könnyű búcsút inteni legkedvesebb pajtásunknak. – Ahogy félig leeresztette a szemhéját, Teddy egy pillanatra újra a szerelmétől oly vehemensen búcsúzó nőt látta maga előtt. – Ó, Cora mindig is nagyobb dolgokra volt hivatott – jegyezte meg a férfi olyan könnyed stílusban, ahogy tőle tellett. – Mindig is tudtuk, hogy a velünk, közönséges földi halandók körében töltött napjainak száma véges. – Tekintete Mrs. Cash lefátyolozott arcélére vándorolt. Charlotte azonnal felfogta a férfi szavainak jelentését, és hozzá közelebb hajolva azt suttogta: – Királynői jelenség, igaz? Attól tartok, őfelsége teljesen elszürkül mellette.

DAISY GOODWIN


– New Yorkban Mrs. Cashnek közel sincs ekkora befolyása, nekem elhiheti. – Charlotte a megjegyzésre elnevette magát, és nevetésével a pillanat komolysága is elszállt. Teddynek kétsége sem volt afelől, hogy a nő és a herceg bizalmas viszonyban vannak egymással. Még ennél is jobban foglalkoztatta azonban a kérdés: vajon ez a viszony most is tart-e még. Hozzászokott már, hogy az embereket testbeszédük és a körülöttük lebzselő udvartartásuk alapján ítélje meg; Charlotte mozdulataiban, abból, ahogy felkapta borospoharát, és vállának kecses elfordításával szemtől szembe nézett vele, valamiféle szándékosságot vélt felfedezni; ebből arra következtetett, hogy ő nem az a fajta nő, aki nem biztos az érzelmeiben. – Remélem, Mr. Van Der Leyden, nem egy óceánjáró gőzjachttal igyekszik éppen elkápráztatni a feleségem. – Teddy az asztal fölött Odo Beauchampra nézett, akinek pirospozsgásan ragyogó arca tökéletes ellentmondásban állt összeszorított ajkával. – Önök, amerikaiak az extravagáns kis játékszereikkel jócskán megnehezítik a hozzám hasonló, unalmas angol fickók életét. – Felemelte a poharát, és kiitta annak tartalmát, de Teddy észrevette, hogy amikor letette azt, a férfi keze kissé megremegett. Teddy felnevetett. – Sajnálom, hogy ki kell ábrándítanom, de nekem nincs se gőzjachtom, se vasútvonalam, de még csak automobilom sem. A meglehetősen korlátozott számú beszédtémán túl, amellyel még boldogulok, nincs semmim, amivel a feleségét elkápráztathatnám. Odo a székébe roskadt, mire Charlotte megjegyezte: – Különben is Odo, téged senki sem nevezne unalmasnak. Ez a megjegyzés kiengesztelte a férfit, aki úgy rázta meg sárga fürtjeit, mintha csak felesége megjegyzésének akarna igazat adni. Teddy figyelmét azonban nem kerülte el a féltékenység fellobbanó lángja, és ismét elcsodálkozott a mellette ülő asszonyon. Ruhájának puffos ujján ekkor egy hímzett skorpióra lett figyelmes. Nem tudta eldönteni, hogy ez vajon a veszélyre figyelmeztet-e, vagy csak annak a jele, hogy őt magát hányszor sebezték már meg.

Pontosan egy órával és tizenöt perccel az után, hogy leültek vacsorázni, Cora épp azon volt, hogy anyja tekintetét elkapva jelet adjon a hölgyek visszavonulására, amikor észrevette, hogy a kétszeres hercegné, szemét végigjáratva a termen, ugyancsak felemelkedik székéből. Cora görcsösen igyekezett összeszorítani a száját; álmában sem gondolta volna ugyanis, hogy anyósa, látszólag presztízskérdést csinálva a dologból, ekkora arcátlanságtól sem riad vissza. Ám mivel okosabb volt annál, semmint hagyja magát lépre csalni, negédesen mosolyogva mindösszesen annyit mondott: – Ó, Fanny hercegné, hálásan köszönöm, amiért magához ragadta a kezdeményezést. Én magam annyira belefeledkeztem az őkirályi felségével folytatott beszélgetésbe, hogy akár napestig itt ültem volna, háziasszonyi teendőimről teljesen megfeledkezve. – Felállt, és életében talán először, hálás volt a sorsnak, hogy úgy öt centiméterrel anyósa fölé magasodhat. – Hölgyeim, kérhetném, hogy kövessenek? Az inasok előreléptek, a hölgyek pedig selyemruháik suhogása közepette felemelkedtek. Az urak felálltak. Őfelségének jutott osztályrészül, hogy Corát az ajtóhoz kísérje, mivel ő ült a háziasszony jobbján. Ahogy az ajtó felé igyekeztek, a férfi odasuttogta: – Talán ki akar robbantani egy újabb amerrrikai függetlenségi háborút, hercegné? Cora a testes, idős férfira nézett, akinek szeméből sütött a rosszindulat. – Az attól függ, uram, a király áldását adja-e rá. A herceg tetőtől talpig végigmérte Corát, majd alig észrevehetően bólintott. – Mindig is úgy véltem, hogy egy szép nap az Újvilág még diadalt arat.

DAISY GOODWIN


A férfiak sem maradtak soká az étkezőszalonban, hamarosan követték a hölgyeket a hosszú galériába. Ivo lépett be utoljára, és Cora a férfi karót nyelt testtartásából, valamint fancsali ábrázatából arra a következtetésre jutott, hogy férje nincs épp legjobb kedvében. Kíváncsi lett volna rá, mi történt, miután a hölgyek visszavonultak. Amint leültette őfelségét az egyik, bakkarapartit játszó asztalhoz, férje keresésére indult. – Arra gondoltam, Ivo, talán szívesen zongoráznál – majd hangját lehalkítva még hozzátette –, akkor nem kellene senkivel sem beszélgetned. A férfi bólintott. – Hát ennyire nyilvánvaló? Egy perccel sem tudom tovább elviselni Odo Beauchampot. Józanul nem különösebben zavar, de amikor részeg, egyszerűen kibírhatatlan. Igazad van, azt hiszem, játszom egy keveset, talán az megnyugtat valamelyest. – Azzal kiment az ajtón, át a zeneszobába. Cora baljós jelek után kutatott, és jó cserkész módjára igyekezett felmérni a terepet. Őfelsége elégedetten múlatta az időt a bakkaraasztal mellett Mr. Cashsel, Ferrersszel, a kamarásával, valamint a kétszeres hercegnével. Cora bízott benne, hogy apja időközben rájött arra, a játszma lényege az, hogy gáláns küzdelemben mindenki alulmaradjon a herceggel szemben. Teddy Oliver atyával együtt a negyedik herceg portréját nézegette; anyja Charlotte, Odo és Lady Tavistock társaságában ücsörgött, míg Reggie és Sybil az egyik sarokba félrevonulva úgy tett, mintha sakkozna. Cora átsétált oda, ahol anyja is tartózkodott. Odo éppen egy Londonban látott darabról szóló beszámolóval szórakoztatta a társaságot. Pirospozsgás arcával és kerek, kék szemével Corát valaha volt kedvenc babájára emlékeztette. Ahogy egy másodpercre a férfi elhallgatott, a zeneszobából muzsika hangja csendült – egy Chopin-szerenád, gondolta Cora. Odo felfigyelt a zenére, majd fejét oldalra billentve hallgatta a zongoraszólamot. – Nem is gondoltam volna, hogy Maltravers ilyen romantikus, te igen, Charlotte? – Ahogy a feleségéhez fordult, Cora észrevette, hogy a férfi kissé meginog, és ekkor rádöbbent, hogy csakugyan olyan részeg, mint ahogy azt a férje korábban állította. – A játéka felettébb kifejező. – Charlotte hangja érzelemmentes volt. – Ó, sokkal több, mint kifejező, Charlotte. Játékát hallva az embernek az az érzése támad, mintha egy gyötrődő lelket hallgatna. Odo hanghordozásában volt valami, ami felkavarta Corát. – Ó, Sir Odo, remélem, téved – válaszolta. – Miféle felesége volnék, ha ez így lenne? – Nevetve fordult Charlotte-hoz. – Charlotte, biciklitúrát szervezek a társaságnak holnapra. Ha megfelel, ebédelhetünk a botanikus kertnél, és ott a vállalkozó kedvűek akár biciklire is ülhetnek. Volna hozzá kedve? Charlotte megrázta a fejét. – Valószínűleg én vagyok az egyetlen nő Angliában, aki még nem tanult meg kerékpározni. Azonkívül ruhám sincs, amit felvehetnék. Cora már majdnem felajánlotta, hogy kölcsön ad neki valamit, amikor Odo azt kérdezte: – Na és hol van a csodás Szent Johanna-jelmezed? Kerékpározáshoz éppen ideális volna. Megbocsáthatatlan bűn, hogy nem láthattuk Lady Salisbury élőképének bemutatóján. Mindenki borzasztó csalódott volt. Mondd csak el újra, Charlotte, hova is tűntél aznap olyan váratlanul? Mi is volt az oka, fejfájás? Olyan szörnyen rosszul voltál, hogy még csak nem is láthattalak. És nézzünk csak rád most, majd kicsattansz az egészségtől. – Megfogta felesége kezét, és az ajkához emelte. – A lulworthi levegő elképesztő hatással van rád. Cora látta, hogy Charlotte elrántja a kezét, és hogy a férfi ajkának nyomát eltüntesse, a szoknyájába törölte kézfejét. Azután, mintha férje szavait meg sem hallotta volna, Cora felé fordult.

DAISY GOODWIN


– Ha tudna nekem valamiféle ruhát kölcsönözni, akkor talán tehetnék egy kísérletet. Lady Tavistock, Mrs. Cash? Önök osztoznak sorsomban? Mrs. Cash válaszolt: – Ó, jómagam pár évvel ezelőtt már megtanultam kerékpározni, de azt hiszem, ezt a szórakozást meghagyom a fiataloknak. Az én ízlésemnek errefelé túl sok a domb. – Lady Tavistock egyetértőn bólintott. Odo előrehajolt. – Ha te kipróbálod, drágám, akkor magam is csatlakozom a társasághoz. – Cora arcát nedves nyálpermet borította be. – Nem szeretnélek ismét szem elől téveszteni. Tudják, nem kis erőfeszítés – dőlt hátra kissé, mondandóját most már az összesereglett társasághoz intézve – lépést tartani a feleségemmel. Provokatív hanghordozása felkeltette a szalonban tartózkodók figyelmét. Cora látta, amint Teddy megfordul, és a kártyázók is felnéznek lapjaikból. Tisztában volt vele, hogy valamit tennie kell, ha elejét akarja venni a találgatásoknak – anyja tekintete egyértelműen azt jelezte, hogy neki kell kézbe vennie a dolgokat. Odo most már alig bírt megállni a lábán, és látszott, hogy újabb kirohanásra készül. Cora ekkor Charlotte-ra nézett, de a nő tekintete a padlóra szegeződött. Mivel háziasszonyi minőségében tették próbára, mindenki kíváncsian várta, hogy reagál a dologra. Előrelépett, kezét Odo karjára tette, és amilyen szívélyes hangnemben csak bírta, a következőt mondta: – Nos, ebben egyet kell értenem önnel; egyikünknek sem könnyű lépést tartani a feleségével. Ő egyfajta mérce mindannyiunk számára. Ami engem illet, szinte száz százalékig meg vagyok róla győződve, hogy néhány hét elteltével mindannyian rovarmintás ruhát viselünk majd, mert ha Charlotte Beauchamp így tett, nem tehetünk mást mi sem. Most viszont szeretném, ha velem jönne, Sir Odo. A vendégházba új szobor került, és szeretném kikérni vele kapcsolatban a véleményét, és az önét is, Teddy. Nagyon szeretném tudni, mit gondol két ilyen műértő a holdfényben ragyogó Canováról. Odo vonakodott, végül hagyta, hogy kivezessék a szalonból, Teddy pedig követte őket. Charlotte mindeközben egy pillanatra sem emelte fel tekintetét a padlóról. Most azonban fejét felszegte, és Mrs. Cashre nézett. – A leánya, Mrs. Cash, igazán sokoldalú. Mrs. Cash királynőhöz méltón bólintott. – Reményeim szerint sikerült úgy felnevelnem, hogy bármilyen helyzettel meg tud birkózni.

Az éj közeledtével a levegő még mindig kellemesen meleg volt, Cora érezte a rózsák és a tenger felől jövő, enyhén sós fuvallat illatát. Már csak egy vagy két nap volt hátra a teliholdig, ám annak fénye mégis elég volt, hogy megvilágítsa a fehér kőből épült vendégházat. Cora intett a lámpást tartó inasnak, hogy elmehet. – Nem, azt hiszem, holdfénynél kell megcsodálnunk. Ahogy végigsétáltak a kavicsos gyalogúton, a talpuk alatt csúszkáló kövek hangos csikorgása verte fel a kert idilli csendjét. Odo lecsillapodott, és egészen addig, amíg a hat oszloppal alátámasztott, harang formájú tetővel rendelkező pavilon elé nem értek, némaságba burkolózott. A kopott tartóoszlopok mögött Ámor csókja térítette magához Psychét, akinek mezítelen torzója vágyakozva nyújtózott az ifjú ajkai felé. Cora látatlanul vette meg a szobrot Duveentől (miután persze meggyőződött annak eredetéről). Egyszer fültanúja volt, amint Ivo elragadtatással beszél Velencében egy Canováról, és azt gondolta, ez majd boldoggá teszi őt. Amikor lekerült a szoborról a csomagolás, a lány meglepődött, és egy kicsit zavarba is jött Ámor férfiasan erős karja és Psyché szerelmese ajka után vágyódó, eksztatikus pózba hajló DAISY GOODWIN


háta láttán. A szobor nappal is magával ragadó volt, de így, az ezüstösen csillogó félhomályban szavakkal ki nem fejezhető, meghitt érzékiség áradt belőle. Ahogy az egymás köré fonódó, csábos márványidomokon meg-megvillant a fény, Cora úgy érezte, mintha csak az extázis legintimebb pillanatát szakította volna félbe hívatlan megjelenésével. Odo előrelépett, és kezével végigsimította Psyche mezítelen ágyékát. – Milyen pompás kidolgozás, nemde, Mr. Van Der Leyden? Majdnem olyan, mintha csak igazi lenne. – A technikája kétségkívül hibátlan – felelte Teddy óvatosan. Ahogy ott állt Corával a szobor előtt, szinte zavarban érezte magát. Tisztában volt vele, hogy a lány csak azért hívta magával, hogy ne kelljen magára maradnia Odóval, de nehezére esett nem gondolni arra a holdfényes, newporti éjszakára, amikor a lány arca az övéhez közeledett – Psyché az ő Ámorjához. – Örülök, hogy így gondolja, Sir Odo. Azt hiszem, remekül illik ide a vendégházba – válaszolta Cora, magában azt kívánva, bár abbahagyná Odo a szobor simogatását. – Bizonyára Ivónak is tetszik – jegyezte meg Odo. – Nagy rajongója a női nemnek. Teddy a cigarettatartójáért nyúlt. Ahogy meggyújtotta a gyufát, Odo szemében sárgás villanást vélt látni. – Ó, Teddy, kaphatnék egyet? – kérdezte Cora szemét a férfi cigarettájára meresztve. – Hát persze, nézze el, hogy ilyen tapintatlan voltam. – Azzal tárcáját a lány felé nyújtotta. – Ha most anyám látna, szörnyülködne egy sort. – Ahogy a láng felé hajolt, nyakában a smaragd vibrálni kezdett. Teddy figyelte, amint a cigaretta az ajkához közelít. – Akkor nem áruljuk el neki, ugye? – fordult Teddy ezúttal Odóhoz. – Minden azon múlik, tudunk-e titkot tartani. Odo nem nézett rá. Kipirult arcával Ámor hűvös márványból faragott szárnyához simult. Cora jólesőn lélegezte be a füstöt. – Emlékszik még, Teddy, a Goelet-féle összejövetelre, ahol százdolláros bankjegyekből sodorták a cigarettát? Gondolja, hogy voltak, akik valóban el is szívták? Teddy elnevette magát. – Én biztos nem. Valójában azt hiszem, hogy senki sem. A newporti milliomosok nagyobb becsben tartják annál a pénzt, semhogy hagynák a lángok és füst martalékává válni. – Így utólag azért elég közönségesen hangzik, nemde? – kérdezte Cora elbizonytalanodva. – Bár emlékszem, akkoriban egyáltalán nem botránkoztam volna meg a dologtól. Teddy így szólt: – Más idők, más erkölcsök. Errefelé, például, rengeteg minden van másképp. – Egyenesen a lány szemébe nézett. – Vannak azonban olyan dolgok is, amelyek mit sem változtak. Cora a férfi tekintetéből kiolvasta e szavak jelentését, és a szemöldökét ráncolta, mintha csak fel akarná róni neki, hogy kellemes, emlékekkel teli kertjét szántszándékkal ne is próbálja megtépázni. Cigarettáját a fűbe dobta, majd lábával eltaposta. – Vissza kell mennem őfelségéhez – mondta. Teddy lélegzetét visszafojtva bámult a nő után, amíg az el nem tűnt a házban. – Milyen megindító jelenet. – Teddy Odo hangjának hallatára összerezzent, és fuldokolni kezdett a füsttől. – Az ön szempontjából rendkívül sajnálatos, hogy valószínűleg a hercegné az egyetlen nő egész Angliában, aki szerelmes a férjébe. Gyönyörű, gazdag és hűséges; nagy ostobaságra vall, hogy hagyta kicsúszni a kezéből. Teddy keze ökölbe szorult a zsebében. Tudta, hogy nem szabadna lépre mennie, de nem állhatta, hogy kimondja: – Lehet, hogy viccesen hangzik, de nem kívántam érdekházasságot kötni. – Ez igazán nemes gondolkodásra vall. – Odo hangjából keserűség áradt. Keze még mindig Psyché hűvösen sima ágyékát simogatta. – Bárcsak elmondhatnám ugyanezt a feleségemről. Ő gyönyörű volt, én pedig gazdag. Úgy gondoltam, jó vásárt csinálok, de Lady

DAISY GOODWIN


Beauchamp nem tartotta be az alku rá eső részét. Semmi mást nem kellett volna tennie, minthogy a nyilvánosság előtt eljátssza az odaadó feleség szerepét. Persze, volt egy olyan sejtésem, hogy gyengéd érzelmeket táplál a herceg iránt; de hát végtére is mindenkinek megvan a maga gyengéje, még nekem is – ismerte be kuncogva. – Neki azonban muszáj volt a nyilvánosság elé tárni az érzéseit. Bármit képes lettem volna neki megbocsátani, kivéve ezt. Teddy újabb cigarettára gyújtott. Odót nem kínálta meg. – Akkor meg miért jött ide? – kérdezte. – Azt gondolnám, ez az utolsó hely, ahol lenni szeretne. – Mert, barátom, az ember nem szalaszt el egy ilyen remek alkalmat. Tudtam, hogy ennek is eljön egyszer az ideje, és lám, igazam volt. De nem kizárólag az én drága feleségem az, aki nem tud viselkedni társaságban. Most rajtam a sor, hogy jelenetet rendezzek. – Ismét kuncogni kezdett, majd megindult a ház felé. Teddy, miután felfogta a férfi szavainak értelmét, kinyújtotta kezét, hogy karjánál fogva rántsa vissza, Odo azonban gyorsabb volt nála. A szobor mögé ugrott, és azt mondta: – Ne próbáljon visszatartani, hisz egyáltalán nem szolgálja az érdekeit, ha így tesz. Ön is beláthatja, hogy régi kedves barátja, a hercegné minél hamarabb rájön, mi zajlik a háta mögött, annál hamarabb keres vigasztalást „egy régi kedves barát” karjaiban. Teddy tett egy újabb kísérletet, hogy megragadja, de Odo észrevette, mire készül, és ezúttal az egyik oszlop mögé húzódott. Mindketten részegek voltak, de míg Teddy végtelenül esetlennek tűnt, Odo úgy tetszett, biztos lábakon áll. Teddy ismét nekirugaszkodott, és a férfi karja után kapott, ám Odo egy hirtelen mozdulattal kitért előle, mire Teddy fejét beütve a földre zuhant. Kábultan, arccal a gránitkövekre borulva hevert a földön. Fejében a gondolatok és az érzések összevissza cikáztak, sehogy sem akart a kép kitisztulni vagy összeállni. Tudta, hogy valamit tennie kell, és hogy meg kell akadályoznia a kitörni készülő botrányt, ehelyett azonban ott feküdt a kövön, szanaszét vetett végtagokkal, mert valahol maga is tisztában volt vele – bármennyire is utálta magát ezért: Odónak igaza van.

Cora az ajtóból nézett végig a hosszú galérián. Őfelsége még mindig kártyázott, Oliver atya továbbra is anyja és Lady Tavistock társaságában tartózkodott, és Sybil és Reggie sem mozdultak – mint ahogy szemmel láthatóan az előttük lévő sakkfigurák sem –, Ivo pedig még most is a zeneszobában zongorázott. Kíváncsi lett volna rá, vajon Charlotte merre lehet – nem hibáztatta volna akkor sem, ha visszavonult volna, csakhogy Odótól megszabaduljon. Próbálta maga elé képzelni, milyen lehet a házasságuk. Láthatta bárki, hogy nem boldogok, ám minden alkalommal, amikor megjelentek a nyilvánosság előtt, olyan elégedettnek és magabiztosnak tűntek, hogy az ember le sem tudta venni róluk a szemét. Az is érdekelte volna, vajon miről beszélgetnek ők ketten, ha magukra maradnak. Kell, hogy legyen valami, ami ennyire összekovácsolja őket, valamiféle közös vonzódás, vagy még inkább gyengeség, amiben osztozni kénytelenek. Corát egészen megdöbbentette, amikor Charlotte korábban bevallotta, mennyire megveti a férjét, de ahogy ma este viselkedett vele, az még ennél is zavarba ejtőbb volt; mintha olyasféle játszmát folytatnának, amelynek a szabályait rajtuk kívül senki sem ismeri. Ahogy a zeneszoba felé vette az irányt, Cora végigsétált a galérián, és szinte beleborzongott a bizonytalanságba. Látni akarta Ivót, hogy emlékeztethesse magát, milyen szerencsés is valójában. A férfi egy olyan darabot játszott, amit Cora nem ismert fel, valami gyors, fel-alá szökkenő hangjegyekkel teli dallamot. Belépett a zeneszalonba, és legnagyobb meglepetésére Charlotte-ot a zongora mellett találta. Ahogy Ivo a szakasz végére ért, Cora látta, hogy Charlotte előrehajol, és lapoz egyet a kottában. Tette mindezt szinte észrevétlen, magától értetődő természetességgel, és amennyire Cora látta, úgy, hogy közben egymásra sem néztek, ennek ellenére a mozdulatba, a várakozásba és az azt követő reakcióba mindenféle DAISY GOODWIN


kommunikáció híján is annyi meghittség szorult, hogy az Corát bármilyen pillantásnál jobban aggasztotta. Ott állt az ajtóban, és próbálta nem szavakba önteni az őt átjáró félelmet; próbált mosolyt erőltetni az arcára, és visszahúzta kinyújtott kezét; próbálta felidézni, milyen érzései voltak még egy másodperccel korábban – ekkor tarkóját forró lehelet csapta meg, fülében pedig Odo hangja csengett. – Szép párt alkotnak, nem? S mintha tökéletesen megértenék egymást. Cora érezte, ahogy saját, ki nem mondott gondolatainak hirtelen leleplezésétől megmerevedik. Épp távozni akart, ám a férfi nem tágított: – Felettébb kellemetlen, hogy mindezt nekünk is látnunk kellett. Igazán kellemetlen. – Odo hangja alig volt hangosabb suttogásnál, de olyan közel állt hozzá, hogy Cora nem tehetett úgy, mintha nem hallotta volna. Fejét kissé elfordította, majd így szólt: – Ó, én cseppet sem vagyok féltékeny, Sir Odo. Charlotte és Ivo régi jó barátok. Igazságtalanság lenne, ha azt kívánnám, hogy a férjem minden régi ismerősével szakítson miattam. Ezenkívül magam is kedvelem a feleségét. Tán csak nem baj, ha férj és feleség ízlése összhangban van? Odo nem válaszolt, Cora pedig várt. Várt, hogy a férfi folytatja-e a rohamot, vagy esetleg meghátrál – nem állt szándékában újabb támadási felületet adni neki, és nem akarta, hogy bármely kijelentése a fényesen ragyogó, pirospozsgás Odó arcát további kinyilatkoztatásokra sarkallja. Ha a férfi most szemet huny a dolgok felett, ő maga is úgy tesz majd, mintha mi sem történt volna; mintha sosem látta volna Charlotte-ot ilyen birtoklón Ivo fölé hajolni; mintha Ivo nem anélkül folytatná a játékot, hogy felnézett volna, mivel tudta, hogy Charlotte pontosan a megfelelő pillanatban lapozni fog. Cora ujjai a keblén nyugvó smaragdra simultak. Megteheti, gondolta. Férje vállára teheti a kezét, és javasolhatja, hogy játsszon valamit a Szép Helénából, hiszen tudvalevő, hogy őfelsége rajong Offenbachért; ahelyett, hogy megbolygatná a felszínt, mindkettejükre barátságosan rámosolyogna, őfelsége gratulálna neki a kellemes estéhez, végül mindannyian békében térnének nyugovóra. Pontosan ez az, amit tenni fog – gondolta –, és nem néz hátra. Charlotte azonban félig tágra nyílt ajkakkal ismét előrehajolt, hogy lapozzon. Odo zihálni kezdett, és Cora tudta – éppúgy, mint ahogy látta magát vendégeit jó háziasszony módjára gardírozni és kecsesen végiglejteni a hosszú galérián –, hogy a férfi épp elegáns fogadását készül tönkretenni; neki pedig ez cseppet sem volt ellenére. A férfi ellépett tőle, úgy fordult, hogy következő megjegyzését mindenki, aki a hosszú galériában tartózkodik, hallhassa. – Nem hiszem, hercegné, hogy akkor is annyira kedvelné a feleségem, ha tudná, hol járt Lady Salisbury élőkép-bemutatójának napján. Meglépett, akár egy tüzelő szuka, hogy a kikötőben az ön férjével találkozzon. Még csak arra sem vette a fáradságot, hogy hihető kifogással álljon elő. Nem mintha bárki is hitt volna neki, mivelhogy mindenki tisztában volt vele, hová is ment. Talán esztelenségnek tűnik a részemről, de szerintem kivárhatta volna a bemutató végét. Odo viszonylag halkan kezdte mondandóját, de ahogy dühe elhatalmasodott rajta, hangja úgy szökött egyre magasabbra, és beszélt egyre hangosabban. A zene abbamaradt, és Corát szabályosan zavarta a hirtelen támadt csend. A padlót bámulta, nem volt ereje felnézni és kiolvasni a jelenlévők szeméből az igazságot – hogy mindenki tudott Charlotte Beauchamp és a férje viszonyáról, a világon mindenki, őt kivéve. Végre valahára megtört a csend. – Talán ideje volna lepihenni, Sir Odo. Majd reggel bocsánatot kér, amikor már kijózanodott. – Őfelsége hangja mélységes megvetésről árulkodott. – És most, Corrra herrrcegné, talán szívesen megmutatná nekem a Canovát. Friss levegőre vágyom.

DAISY GOODWIN


Cora érezte, hogy egy kéz fogja meg karját, és amikor felnézett, észrevette, hogy a herceg halványkék szeméből eltűnt a petyhüdt szemhéjak mögött rejtőzködő nemtörődömség, helyét aggódásra emlékeztető érzés váltotta fel. Nyelt egyet, majd összeszedve magát annyit mondott: – Hogyne, felség, csodás esténk van. A herceg beleegyezőn mosolygott, majd kikísérte a háziasszonyt a galériából. Cora egyenesen maga elé meredt, igyekezett amerikai mosolyát az arcára fagyasztani. Amint az ajtóhoz értek, hallotta, hogy a sustorgás a háta mögött felerősödik. A lépcsőn elkerülték Teddyt, akinek rögtön feltűnt Cora keblén a lány kipirosodott bőre, amely lángnyelvként ölelte körül a sötétzöld drágakövet. Rájött, hogy Odo megrendezte a maga „kis jelenetét”. Cora arcvonásai feszültségről árulkodtak, szája körül mosolynak jóindulattal sem nevezhető grimasz látszott; az asszony keresztülnézett rajta, és úgy sétált végig a lépcsőn, a hercegbe karolva, mintha bármelyik pillanatban apró darabokra hullhatna. Teddy tenyere izzadni kezdett a bűntudattól. Megakadályozhatta volna, hogy Odo visszamenjen a házba, megvolt rá a lehetősége, és ennek ellenére nem tett semmit. Miközben a galériába vezető lépcsőn haladt felfelé, megpróbált nem gondolni Cora büszke tartásán is meglátszó, megtépázott méltóságára és elborzasztó mosolyára. Senki sem foglalkozott vele, ahogy belépett, a társaság tagjai kis csoportokba verődve álldogáltak a szalonban körös-körül; csak Odo árválkodott egyedül; lehajolt, kezével a térdére támaszkodott, mintha futáshoz készülődne. Senki sem szólt hozzá, de még csak nem is nézett rá, olyan volt, akár egy menetet elveszítő profi bokszoló a közömbös arcot vágó nézők gyűrűjében. Teddy egy pillanatig tétovázott. Tekintete ekkor a zongoránál ülő hercegre és a mellette ácsorgó Charlotte Beauchampra tévedt. Kerülték egymás pillantását, olyan volt, mintha megbabonázták volna őket, mintha ott ragadtak volna mindörökre, arra várva, hogy az átok megtörjön. Teddy odasétált Odóhoz, és megütögette a férfi vállát. Odo skarlátvörös arccal és véreres szemekkel nézett fel rá, és amikor meglátta Teddyt, elmosolyodott. – Túl késő, Mr. Van Der Leyden, az előadásról lemaradt. Teddy ütésének ereje Odót a padlóra küldte. Amikor a férfi némiképp összeszedte magát, vérzett az orra, de a mosoly továbbra sem hervadt le arcáról. – Nem igazán tudom, mivel érdemeltem ki ezt a bánásmódot. Hálásnak kellene lennie, barátom. Teddy hátrahúzta a kezét, hogy ismét megüsse, de ekkor karján egy kéz érintését érezte. A herceg barátját, Greatorexet látta meg ekkor. – Hagyja békén, nem ér ennyit – közölte Reggie. – Azonkívül holt részeg. Várja meg, míg kijózanodik. Teddy hagyta, hogy elvezessék. Még hallotta, amint egy nő halkan, de méltóságteljes hangon utasításba adta: – Bugler, kísérje Sir Odót a szobájába. Nem érzi jól magát. Bugler csettintett egyet, mire két inas a könyökénél fogva megragadta Odót, és végigvonszolták a galérián. Odo mosolya egy pillanatra sem halványult. Teddy így szólt: – Tudja, próbáltam megakadályozni, hogy bejöjjön. Nagyon szörnyű volt? Reggie a férfira nézve így válaszolt: – Hát, elég kellemetlen. Beauchamp egy jellemtelen alak. Teddy felnyögött. – Már a kertben be kellett volna húznom neki. – Meglehet, de ez nem az ön ügye, vagy tévedek? – azzal Reggie a kissé távolabb lévő hercegre meredt.

DAISY GOODWIN


Teddy követte a férfi példáját és meglátta, amint a herceg feláll, és egyetlen kattintással lecsukja a zongora fedelét. Mit sem törődve Charlotte-tal, aki hátat fordított a hosszú galériának, a társasághoz lépett, és szomorú mosollyal mérte őket végig. – Nos, ma estére azt hiszem, a szórakozásból ennyi elég is. Ha megbocsátanak. Mrs. Cash és a kétszeres hercegné felé meghajolt, ahogy illett, majd végigsétált a galérián, hosszú léptei metronómot megszégyenítő pontossággal kopogtak a kőkockákon. Teddy Charlotte Beauchamp arcvonásait tanulmányozta. Vajon miként reagálhatott a történtekre? Egy pillanattal később, ahogy megfordult, a férfi választ kapott a kérdésére: a nő mosolygott, de a herceggel ellentétben mosolya felhőtlen boldogságról árulkodott. Légies könnyedséggel közeledett felé. – Attól tartok, az adósa vagyok, Mr. Van Der Leyden. Tudom, hogy hűtlen voltam, de Odo megérdemelte. Az italtól mindig elborul az agya. Ha csak érzelgőssé válna, nem volna ellenemre, de állandóan kellemetlenkedik. Szegény Cora. De holnap hason fog csúszni, erről kezeskedem! Kezét finoman Teddy karjára tette, hogy érzékeltesse, tetszik vagy sem, mindannyian egymástól függnek. Teddyre mély benyomást gyakorolt a nő előadása. Pillantása a távolabb ácsorgó Mrs. Cashre és a kétszeres hercegnére tévedt, hogy lássa, felelősségre vonják-e a nőt, de mindkét asszonyt megkönnyebbüléssel töltötte el, hogy a rend helyreállt. Teddy, hogy elismerését fejezze ki az „előadás” miatt, finoman meghajtotta magát, majd intett az inasnak, hozzon neki egy italt. A férfi egy pohár brandyt öntött neki. Éppen akkor kortyolt bele, amikor Mr. Cash lépett mellé. – Szép munka volt, Teddy! Az a gazember azt kapta, amit érdemelt. Magam is szívesen behúztam volna neki egyet, de a feleségem sosem bocsátotta volna meg. – Tehetetlenségét igazolandó megvonta a vállát. Teddy megitta a maradék brandyjét. – Részemről a megtiszteltetés. – Az idősebb férfi vonzó, ám engedékeny arcát nézte, és érezte, hogy Mr. Cash remeg a dühtől és a megvetéstől. Mindannyian úgy tehettek volna, mintha mi sem történt volna; szemet hunyhattak volna a kellemetlenség felett, és hagyták volna magukat az árral sodródni. Corának pedig szintúgy nem lett volna más választása, minthogy velük együtt sodródik, anélkül, hogy mindezt valaha is felhánytorgatta volna. Lerakta poharát, de mellé nyúlt, és az a földre esett, és a kőpadlóhoz vágódva apró darabokra tört. A férfi végignézett a felé forduló arcokon. – Azt hiszem, ennyi elég volt – mondta.

DAISY GOODWIN


Huszonhatodik fejezet „Sértést nem tűrök”

Cora és őfelsége még félúton sem jártak a vendégház felé, amikor Odo kitörésének híre már a cselédszárny halljába is eljutott. Az inas annyira beleélte magát az élménybeszámolóba, hogy a kezében tartott, poharakkal teli, súlyos ezüsttálcáról is megfeledkezve mesélte, mi történt odafenn. A személyzet egy része éppen a desszertjét fogyasztotta Mrs. Softley szobájában, így a beszámoló elejéről lemaradtak, de az egyik szobalány révén, aki Madeirát és piskótát hozott be, hamarosan ők is értesültek az eseményekről. – …És az új hercegné mindvégig ott állt, egészen addig, míg őfelsége oda nem lépett hozzá, és ki nem kísérte a kertbe. Maga szerint mi lesz most, Mrs. Softley? – kérdezte a lány lélegzetvisszafojtva. A házvezetőnő befejezte a Madeira kitöltését a kisméretű, ólomüveg poharakba. – Elég legyen, Mabel. Tudod, hogy nem tűröm a pletykálkodást a cselédszárnyban. Folytasd a munkád. – Ám amikor Mabel távozott, azt mondta: – Nos, én mindig mondtam, hogy Sir Odo Beauchamp egy semmirekellő alak. Az úrnőnek sosem szabadott volna hozzámennie. A hozzá hasonló férfiak sosem javulnak meg. Átnézett a szoba másik végében Lady Beauchamp komornája mellett ücsörgő Berthára. – Jobban tenné, Miss Jackson, ha felmenne, és ön is Miss Beauchamp. A szekrényemben van egy kevés repülősó, ha szükségeltetik. Bertha vonakodva állt fel, tudta, hogy azért bocsátották el, hogy a lulworthi szolgák mostantól szabadon beszélgethessenek. Próbálta elkapni Jim tekintetét. A férfi azonban csak a kezeit bámulta, arca feszült volt. Bertha olyan lassan vonult át a szobán, amennyire csak bírt, de a férfi továbbra sem nézett rá. A folyosón tétovázott egy keveset, és azt mondta a másik komornának, hoznia kell egy új hálóköntöst a mosókonyhából. Innen jól rálátott az ajtó felett elhelyezett csengettyűpanelre; ha Miss Cora csengetne, rögtön észrevenné, de előbb még beszélnie kell Jimmel. Végre valahára a férfi Bugler társaságában feltűnt a folyosón. Bertha azt hitte, a komornyik biztosan észrevette őt, de a férfi megállt a szobájánál, és bement. Amint Jim elhaladt a mosókonyha előtt, Bertha a karjánál fogva megragadta a férfit, mire ő magához rántotta a lányt, és megcsókolta. A lány próbálta eltolni magától, de mint mindig, most is sürgető vágy ébredt benne, hogy minél közelebb érezze magához a férfit. – Ne most, Jim. Ne itt. Jim ekkor így szólt: – Akkor mégis mikor, Miss Bertha Jackson? Egy fedél alatt élünk, és amennyit látlak, akár Indiában is lehetnék. – Könnyed hangnemben beszélt, de a lány érezte hangjában a csalódottságot. Az elején még nagyon izgalmas volt: a lopott csókok és sietős ölelések az üres folyosókon, de ez már nem mehetett így soká. Jim amióta hazajött, egyszer sem említette a házasságot, és bár Bertha vágyódott utána, nem akarta kockára tenni az állását, gyűrű nélkül legalábbis semmi esetre sem. – Odabenn nem is néztél rám, Jim. Ez azt akarja jelenteni, hogy te tudtál a hercegről és Lady Beauchampról? Jim szavakkal nem válaszolt, és Bertha tudta, hogy voltaképp megkapta kérdésére a feleletet, amire számított. – De miért hallgattad el előlem? Tudnom kellett volna. Talán én… – Elhallgatott. DAISY GOODWIN


– Az igazság az, Bertha, hogy semmit sem tehettél volna. Ezért nem is mondtam el neked. Ami odafenn történik, az csak rájuk tartozik. Nem avatkozhatsz közbe. Egyébként semmi akadálya nem lett volna, hogy magad is rájöjj az igazságra. Az egyetlen ok, amiért nem így történt, az az, hogy minden alkalommal Miss Cora pártját fogod. Bertha, ő egy idegen, és a herceg a hazai dolgokat kedveli. Bertha kezdett mérges lenni. – Na és akkor, ez talán elfogadhatóvá teszi, amit Miss Cora háta mögött azzal a nővel művelt? – Ellökte magától a férfit. – Ne felejtsd el, hogy én is idegen vagyok. Jim megfogta a lány kezét. – Nem szabad így felfognod, Bertha. Számomra te sosem leszel idegen. A lány némiképp kiengesztelődött, és ezúttal nem húzta el a kezét. – Szegény, Miss Cora, most minden bizonnyal nagyon nehéz lehet neki. Ráadásul abban a hiszemben volt, hogy tudja, hányadán állnak a dolgok. Jim azt mondta: – Nem hiszem, hogy akad valaki, aki a hercegen ki tudna igazodni. Egyik pillanatban rám önti a borotválkozóvizét, mondván, hogy hideg, a másikban kapok tőle húsz guinea-t, hogy új ruhát vegyek. Néhanapján úgy bánik velem, mintha koszos kis senki volnék, és nincs hozzám egyetlen jó szava sem, máskor meg elragadóan kedves, és érdeklődik, van-e kedvesem, és hogy hátralévő életemet is szolgálatban kívánom-e tölteni. Az odafelé úton voltak napok, amikor hálát adtam volna a sorsnak, ha a vízbe ugorhatok, és hazaúszhatom – már ha tudnék egyáltalán úszni – nevetett. – A hazafele út valamivel kellemesebb volt, azt hiszem, várta, hogy hazaérjen. Egy valamiben azonban biztos vagyok, a Lady Beauchamppal való találkozásra nem számított. Épp csak megérkeztünk a klubba, amikor máris üzenet jött tőle. A herceg egyből bosszús lett, és a földre hajította. – Miből gondoltad, hogy az üzenetet Lady Beauchamp küldte? A herceg mondta? – Hová gondolsz? Dehogy, felkaptam, amikor elment, és láttam, hogy tőle jött. Az állt benne, hogy „Várlak”, és aláírásként egy C betű volt ott csak. – De honnan tudtad, hogy Lady Beauchamptól jött? A C Corát is jelenthetett volna – makacskodott Bertha. – Az egész sima papírra volt írva, sehol egy családi címer, semmi. A hercegnének mi oka volna rá, hogy ne írja alá a nevét? Különben meg tudtam, hogy ő írta. Kijött elbúcsúzni, mielőtt Amerikába utaztunk az esküvőre. Az állomásra vezető úton végig kettesben voltak a hintóban. Úgy festett, mint aki temetésre készül. Megszólalt egy csengő. Bertha felnézett Jim válla mögül, és látta, hogy a hercegné szobájában lévő csengő csilingelt. – Miss Cora csengetett, most mennem kell. Már elindult, de Jim a kezénél fogva visszatartotta: – Hamarosan el kell válnunk, Bertha. Használjuk ki a lehetőséget. Amíg még nem túl késő. Bertha a férfi szemébe nézett, de a csengő újra megszólalt, és lépések hallatszottak az előcsarnok irányából. Kíváncsi lett volna rá, hogy ez vajon lánykérés akart-e lenni. – Először gondoskodnom kell a hozományomról – válaszolta mosolyogva. A férfi szeme elkerekedett, amikor megértette a célzást, és már azon volt, hogy feleljen, amikor ismét csengettek, és hallották, hogy nyílik Bugler szobájának az ajtaja. – Később – zárta le a beszélgetést Bertha.

Cora szobájában egymás után rótta a köröket, közben megállás nélkül a nyakékét rángatta. A lánc kapcsa beakadt a hajába, ő pedig kétségbeesetten igyekezett tőle megszabadulni. Még DAISY GOODWIN


egy utolsót rántott rajta, és a nyaklánc szétszakadt, a gyémántok szanaszét szóródtak a szobában. Amikor Bertha benyitott, Cora rákiáltott: – Hol a csodában voltál? Nézd, mi történt, egyedül nem tudtam levenni. Cora tudta, hogy viselkedése ésszerűtlen, de olyan dühös volt, hogy muszáj volt kiabálnia valakivel. Bertha elkezdte összeszedegetni a nyakék csillogó-villogó darabkáit. – Ne aggódjon, Miss Cora, nem lesz nehéz rendbe hozni. – Ó, hagyd csak, inkább segítsd lehámozni rólam ezt a szörnyű ruhát. Idegességében Cora ide-oda rángatta az aranyszínű brokátot. Bertha szemrehányó mozdulattal lassan feltápászkodott. A drágakövek, ahogy letette őket, halkan megcsörrentek a fésülködőasztalon; néhány másodpercre elidőzött, hogy csinos kis kupacba halmozza őket. Cora addigra már sikítozott a türelmetlenségtől. Úgy érezte, mintha hangyák futkároznának rajta fel és alá. Amikor Bertha végül kioldotta fűzőjének zsinórjait, a bőre hidegnek és nyirkosnak tűnt. Vetett egy pillantást magára a tükörben. Orcáin két piros folt tarkállott, ajka azonban sápadt volt. A hideg rázta, a forróságnak és a dühnek, ami pár perccel ezelőtt még elöntötte, nyoma sem volt, csak fázott, és kimerült volt. Nem akart mást, csak lefeküdni, lehunyni a szemét, és kitörölni mindent az emlékezetéből, ami korábban történt. Őfelségére gondolt, aki figyelmes kísérőjéül szegődött a kertben, és ismét mesélt neki arról, amikor látta Blondint drótkötélen átsétálni a Niagara-vízesés felett: – Egy ilyen apró termetű ember, mindvégig attól féltem, hogy a szél lesodorrrja a magasból. Bevallom, többször is be kellett hunynom a szemem. – Őfelsége megállt, hogy megcsodálja a Canovát. – Azután bemutatták nekem. Olyan nyugodt volt, mintha csak akkor tért volna vissza egy parkbéli sétáról. Megkérdeztem, mi a trrrükkje, és azt felelte, hogy a legfontosabb dolog, hogy az ember mindig előre nézzen, és figyelmét a következő lépésre összpontosítsa, és sose gondoljon rá, mi van odalenn. Miközben ezt mondta, mindvégig megőrizte komolyságát, mintha csak egy féltve őrzött titkát bízta volna rám. Rengeteg emberrel találkozom, akik mindenféléket mondanak nekem, de az ő szavaira még most is emlékszem. – Hirtelen elhallgatott. – Szép szobor, hercegné, önöknek, amerrrikaiaknak érdekes ízlésük van. Bár egyetlen szóval sem utalt Odo galériában történt kitörésére, Corának valahogy mégis az volt az érzése, hogy őfelsége mondandóját jó tanácsnak szánta. Cora hallotta, hogy nyílik az ajtó. Tudta, hogy csak Ivo lehet az, bárki más kopogott volna. Felnézett, és csodálkozva látta, hogy a férfi mosolyog. Teljesen fesztelennek tűnt, mintha csak egy jól sikerült estét tudnának maguk mögött. – Szóval itt bujkálsz. Már kezdtem azt hinni, hogy őfelsége elrabolt. – Hangja incselkedő volt. – Te aztán érted a módját, drágám, a vendéglátásnak. A partidat a legnagyobb jóindulattal sem nevezné senki unalmasnak. Találkozott a tekintetük. A férfi továbbra is állhatatosan mosolygott; szemei azonban olyan sötétek voltak, hogy Cora semmit sem bírt kiolvasni belőlük. Jóleső elégtétellel nyugtázta azonban, hogy nyakékének fésülködőasztalon felhalmozott, csillogó darabjait meglátva a férfi arca összerándult. – Nem akarok veled beszélni – mondta halkan. – Most semmi esetre sem, legfeljebb a keresztelőt követően. Ivo közelebb lépett hozzá, és lehajolt, hogy arca egy magasságban legyen az övével, mintha csak egy gyerekkel akarna szót érteni. Mosolya egy pillanatra sem halványodott. – Ugyan már, Cora, ne durcáskodj! Ez annyira nem vall rád. Remélem, egy percig sem vetted komolyan Odo ostobaságait. Mindenki tudja, hogy imád bajt keverni. A legtöbben éppen ezért meg sem hívják, de amennyire emlékszem, te voltál az, aki ragaszkodott hozzá, hogy Beauchampék is a vendégek közt legyenek – azzal vállat rándított. Cora egy lépésnyit hátralépett. – Ami ma este történt, aligha hiszem, hogy az én hibám lenne.

DAISY GOODWIN


– Tudtad, hogy amerikai barátod, miután távoztál, kiütötte Odót? Egy estére ennyi attrakció, hát nem mondom. – A férfi még mindig mosolygott, de Cora látta, hogy egyik arcizma megrándult. Bertha, aki ez idáig a gardróbban álldogált, rejtve Ivo szeme elől, úgy határozott, hogy még mielőtt a beszélgetés tovább folytatódna, előbújik rejtekhelyéről. Köhintett, és Cora egyik hálóingével és köntösével a kezében lépett elő, majd mindkettőt az ágyra terítette. Próbált ártatlan képet vágni, mintha mit sem hallott volna. – Ez minden, méltóságos asszony? – tudakolta Corától alázatosan, miközben már az ajtó felé indult. Cora kinyújtotta a kezét, hogy megállítsa őt. – Nem, kérlek, maradj. – Azzal Ivóhoz fordult. – A herceg épp távozni készült. – Kíváncsian várta a férfi tiltakozik-e, de ő csak mosolygott, mintha minden a legnagyobb rendben volna. – Hát persze, holnap minden erődre szükséged lesz. Aludj jól, Cora – mondta, majd sarkon fordult, finoman becsukta maga mögött az ajtót, és magukra hagyta őket. Cora visszahanyatlott az ágyra. Képtelen volt felfogni, mi történik körülötte, Ivo úgy viselkedett, mintha az ég egy adta világon semmi, de semmi nem történt volna, mintha az egész kizárólag az ő hibája lett volna, nem a férfié. Ez felbőszítette, de egyszersmind reményt is adott neki. Ha Odo vádjai igazak volnának, merné Ivo őt hibáztatni? De bárhogy is igyekezett, ismét csak maga előtt látta Ivót és Charlotte-ot, meghitt közelségben a zongoránál. Újfent vacogni kezdett, és bebugyolálta magát a köntösébe. Ők ketten olyan közel kerültek egymáshoz Ivo hazatérése óta. Úgy tűnt, hogy a házasságuk első napjaiban tapasztalt félreértések sorozata már a múlté. Odo kitörése azt jelenti, hogy kapcsolatuk elmélyülése nem volt más, mint hazugság? Kinek higgyen ezek után? Bertha látta, hogy Cora összekuporodva fekszik az ágyon, és kezeit aggodalomtól vezérelve egymásba fűzi. Arckifejezése zavarodottságról árulkodott, így nemigen tudta eldönteni, elmondja-e neki, amit a hercegről és Lady Beauchampról tud. Azután fülébe csengtek Jim szavai: „Nem a mi dolgunk, Bertha” – és elbizonytalanodott. – Hiszen ön reszket, Miss Cora. Inna egy kis forró tejet? Cora hálásan nézett fel. – Igen, Bertha, köszönöm, az jólesne – felelte, majd visszafeküdt a párnák közé, és lehunyta szemét.

Amikor Bertha belépett a cselédszárny halijába, a szobára hirtelen csend borult. – Vinnék egy kis forró tejet a hercegnének – szólította meg Bertha az egyik konyhalányt, aki tágra nyílt, bűnbánó tekintettel nézett rá. Amint a lány elszaladt, hogy a kamrából meghozza a tejet, Bertha az egyik felső polcra nézve meglátott egy ezüst serleget. A háziak és a falusiak közt minden évben krikettbajnokságot rendeztek. Ebben az évben a háziak nyertek. Bertha nem igazán értette a játékot, de imádta nézni, ahogy Jim erős karjait csupaszon hagyó, feltűrt ingujjban fel és alá rohangál a pályán, és dagadt a keble a büszkeségtől, amikor kedvese teljesítménye a nézőket tapsra sarkallta. El sem tudta képzelni, hogy odahaza ilyesmi megtörténhet, hogy az urak egy csapatban játszanak a szolgákkal. Azután az őt kíváncsian méregető arcokba nézett, amelyek ki voltak éhezve az amerikai hercegnével kapcsolatos hírmorzsákra; most már ez az otthona, gondolta, de éppoly kevéssé tartozott ide, mint ahogy nem tartozott Newportba sem. Mindig is kívülállónak tartották, idegennek, akinek feltűnése véget vetett a beszélgetéseknek, aki miatt az emberek kényelmetlenül érezték magukat. Eszébe jutott a kalyiba, ahol felnőtt, de tudta jól, hogy selyemruhájában és divatos hanglejtésével ott is éppannyira idegen volna.

DAISY GOODWIN


Amíg a konyhalány vissza nem ért a tejjel, szemét egyfolytában a serlegre szegezte. Végül tálcával a kezében megindult felfelé a hátsó lépcsőn, vissza a hercegné szobájába, és reménykedett, hogy összefut Jimmel, de senkivel sem találkozott. Már a Miss Cora szobájába vezető folyosószakaszon járt, amikor ajtócsapódást hallott, és a folyosó túlsó végén valami pirosat látott felvillanni. Berta összerezzent. Lady Beauchamp csakugyan Miss Coránál járt volna? Azok után, ami történt? Szaporázni kezdte lépteit, amennyire a kezében lévő forró tej azt megengedte, majd sietve benyitott az ajtón. Riadalma azonban alaptalannak bizonyult; Cora kisimult arcvonásokkal és kinyújtott karral mélyen aludt. Bertha úgy látta, egyetlen nappal sem látszik idősebbnek a lánynál, aki annak idején csókleckéket vett tőle. Letette a tejet, majd gondosan eligazgatta a takarót, és úrnőjét az ágyneműbe bugyolálta. Végül kisimított egy hajtincset Cora arcából.

A szobában sötét volt, de a hold ezüstös fénye beszűrődött a függöny résein. Cora vonakodva nyitotta ki a szemét; most, hogy végre minden lecsendesedett, nem volt kedve felébredni. Zavartalanul szeretett volna aludni egészen reggelig, amikor az aznap rá váró teendőknek hála gondolatai agyának egy viszonylag jól kormányozható, apró részében összpontosulnak majd. Az álom azonban mostanra teljesen kiment a szeméből, helyette ismét az aznap este történtek képei tolultak fejébe – az előre hajoló és kottát lapozgató Charlotte, a fülébe suttogó Odo, őfelsége érintése a karján, Ivo kihívó mosolya és elhomályosuló tekintete. Felkelt, és meggyújtotta az ágya melletti lámpát. Felkapta köntösét, és a gyerekszoba felé vette az irányt. Karjában akarta érezni Guy apró, meleg testét, és meg akarta cirógatni selymes, puha buksiját. A fiában legalább biztos lehetett. A gyerekszobát eukaliptusz- és babaillat árasztotta el. Cora besétált, és letette a lámpát. Hallotta az aranyozott bölcsőben alvó Guy egyenletes szuszogását. A gyerekszoba ajtaján keresztül is ki tudta venni a szomszédos szobában alvó dada hangos horkolását. Odalépett Guyhoz, majd felemelte, és melléhez szorítva ringatni kezdte a kicsit. Próbált nem gondolni semmi másra, csak a pici feje búbját körbelengő, édeskés illatra és a halk, finom szuszogásra. Sehogy sem bírta azonban kiverni fejéből Charlotte képét, ahogy a nő előrehajol, és a kottát lapozza. Élénken élt az emlékezetében az is, hogy milyen képet vágott Odo kitörését követően a kétszeres hercegné; nem mondhatni, hogy a dolog megdöbbentette vagy meglepte volna, sokatmondó pillantása inkább mintha arról árulkodott volna, hogy pontosan az történt, mint amire számított. Amint arra gondolt, hogy őt leszámítva mindenki tudott a dologról, Cora szorosabban ölelte magához a gyermeket. Saját nemtörődömsége éppannyira aggasztotta, mint Ivo árulása. Úgy érezte magát, mint egy facsemete, amely stabilitást és táplálékot keresve a talaj mélyére hatolva már épp elkezdett gyökeret ereszteni, de éltető föld helyett csak üresség vette körül. Azután a cselédekre gondolt, meg Sybilre, sőt még Mrs. Wyndhamre is – vajon mindannyian tudták, hogy a férje egy másik asszonyt szeret? Mindannyian mosolyogtak a háta mögött, és elhallgatták előle az igazságot, hogy Ivo házassága révén szert tehessen a mesés vagyonra, ami akkor, aznap, ott Paradise Woodban a lába elé hullt? Azután magára Charlotte-ra gondolt, a „barátnéjára”, az egyetlen nőre Londonban, akit irigyelt. Arra gondolt, hogy ők ketten egyenrangúak voltak – kinézetre, öltözködés és persze társadalmi helyzetük tekintetében is. A szürkeségben, ami körülvette őket, megakadt egymáson a tekintetük. Charlotte mindvégig színlelt volna? Eszébe jutott az a szoba, ahol az esküvője előtti éjszaka állt a sötétségben, és a cetli, amit az úti neszesszerben talált: „Legyen a házassága olyan boldog, mint az enyém.” Már akkor is gyanította, hogy az üzenet rosszindulatú célzást jelent, épp ezért megsemmisítette. Egyéb jelek után kutatott emlékezetében, amelyek korábban nem tűntek számára aggályosnak, és amelyekkel nem törődött. A saját csapdájába esett volna? DAISY GOODWIN


Ekkor a baba felsírt; Cora rájött, hogy túl erősen szorította magához. Enyhíteni próbált görcsös ölelésén, majd az ablakhoz sétált, és elhúzta a függönyt. A hold már a tenger felett járt. Tekintete az ezüstösen ragyogó fűre harang alakú árnyékot vető vendégházon állapodott meg. Fémből készült, csúcsos oromzata nyomán drótkötélszerű, hosszú vékony csík vetült a fűre. Vajon Blondinhoz hasonlóan végig tud-e egyensúlyozni rajta anélkül, hogy egyszer is a mélybe zuhanna? Ekkor egy kéz érintette meg a vállán, fülét lehelet csiklandozta. Megfordult. Ivo arcát ugyan nem látta, mert azt árnyék takarta, de hangját hallotta: – Mondtam már neked, Cora, hogy megvan mindenem, amire csak vágyom. Habár a férfi szemét nem látta, hangjában könyörgést vélt megcsendülni, és nem bírt ellenállni. Hagyta, hogy a férfi átölelje őt és Guyt is, és amint a férfi csókot lehelt a hajára és a homlokára, engedelmesen hozzásimult. Ennél többre ő sem vágyott.

DAISY GOODWIN


Huszonhetedik fejezet „S minden mosoly egybeállt”

Teddy másnap reggel a jobb kezében lüktető fájdalomra ébredt; tegnap jól orrba vágta Odo Beauchampot. A fájdalom mellett érezte, hogy arcát szégyenpír borítja. Nem bánta, hogy megütötte Odót, a férfi megérdemelte, amit kapott; most már azonban tudta, hogy ami előző este első pillanatban még nemes cselekedetnek tűnt, az inkább önzés volt a részéről. Mivel nem tudta megakadályozni, hogy Odo jelenetet rendezzen, bűntudatát erőszakhoz folyamodva igyekezett csillapítani. Arra gondolt, anyja mit szólna, ha tudná, hogy a fiacskája újabban az angol bárók léha életét éli. Bizonyára szörnyen érezné magát, amiért fia minden önuralmát elvesztette, de meg is rémülne, hiszen nem sejtheti, milyen érzelmek hatására vetemedett erre. Ahogy megpróbálta kinyújtani zúzódásokkal teli ujjait, rádöbbent, hogy a férfi, akit valójában meg akart ütni, nem tényleges áldozata, hanem sokkalta inkább a herceg volt. Az ajtó kinyílt, és egy inas lépett be, kezében forró vízzel és törülközővel. Kipakolta Teddy borotválkozókészletének darabjait a tükör elé. Amikor Teddy közelebb lépett, az inas a kezére nézett, és arca az együttérzéstől összerezzent. – Akarja, hogy hozzak rá valami kenőcsöt, uram? Nem fest valami jól. Teddy a férfi mindentudó pillantásából rájött, hogy az elmúlt éjjel ott volt a galériában. – Igen – válaszolta szomorúan –, rettenetesen érzékeny. Az inas a beismeréssel felhatalmazva érezte magát arra, hogy folytassa mondandóját: – Ne is törődjön vele, uram, látná csak a másik fickót! Az inasa egész álló éjjel marhahúsért és jégért rohangált. Ma reggel meg utasították, hogy pakoljon össze, mert Sir Odo a reggeli vonattal elutazik. Haladéktalanul fel kell keresnie egy orvost Londonban, mivel úgy véli, eltört az orra. – Az inas arcára kiülő mosolyból Teddy tudta, hogy Sir Odo sérülése nemigen ébresztett sajnálatot senkiben. Teddy bevallotta: – Nem gondoltam, hogy ilyen nagyot ütöttem. – Ennek elég kicsi is a valószínűsége, uram. Talán az úr inkább csak felmérte, hogy a továbbiakban már nem látják szívesen. Az inas Teddyre emelte tekintetét, hogy lássa, megdorgálják-e a pletykálkodás miatt, majd átnyújtotta a férfinak a borotvát. – Egyedül csak Lady Beauchamp az, akit sajnálok. Bármit is tett, pokoli dolog lehet ilyen férfi asszonyaként élni. Az unokatestvérem szobalány volt náluk, és a történetek, amelyeket mesélt, még engem is megdöbbentettek, bár már tizenöt éve, hogy szolgálatban vagyok. – Teddy szerette volna megkérdezni, miféle bűne van Sir Odónak, de a borotválkozás kellős közepén tartott, így nem tudott beszélni. – Azt mesélte, az egy szörnyűséges hely. Annak ellenére, hogy jó fizetést kapott, hat hónap múlva beadta a felmondását. Az inas átnyújtott egy törülközőt Teddynek. – Ön is csatlakozik a kerékpártúrára indulókhoz, uram? Óhajtja felvenni a sportkabátot? Teddy bólintott. Az inas kiterítette a ruháit, majd megkérdezte: – Óhajt még valamit, uram? Teddy benyúlt a zsebébe, hogy előhalásszon egy pénzérmét, és a férfi felé nyújtotta. – Ez nagyon kedves öntől uram, de nem fogadhatom el. Higgye el, Sir Odious kiütésével mindannyiunknak hatalmas szívességet tett. DAISY GOODWIN


Teddy időközben felöltözött. Habár úgy vélte, Odo Beauchamp már elment, semmi kedve nem volt összetalálkozni a reggelinél a herceggel. Hirtelenjében már bánta, hogy felindulásában levelet írt Corának, és hogy elfogadta a meghívását. Jobban tette volna, ha kiverte volna őt a fejéből. Newportban adta magát a lehetőség, de ő nem kívánt élni vele. A lány nem válaszolt a levelére, amit az esküvője előtt írt neki, de akkor már úgyis késő volt bevallani, hogy szereti. Bárcsak ne lett volna olyan érzelgős a találkozással kapcsolatban, amelynek a eustoni állomáson szemtanúja volt; ez ilyenformán nem pusztán a férfi szerelmének ömlengő megnyilvánulása, hanem hasznos információ lehetett volna Cora számára. Ő azonban nem akarta bemocskolni a kezét, és félig-meddig reménykedett benne, hogy Cora visszautasítja a herceget, és megdöbbenti anyját, mert ő, Teddy, végül mégis csak ráeszmélt, hogy szereti. Most pedig kénytelen volt szembesülni tapintatossága következményeivel: Cora feleségül ment egy férfihoz, akinek igazi természetéről mit sem tudott, és ami még ennél is rosszabb, szerelemből házasodott. Teddynek eszébe jutott, miként változott meg Cora arckifejezése, amikor New Yorkban meglátogatta, hogyan veszítette el a lány ragyogó magabiztosságát. Múlt éjjel meggyötörtnek látszó testtartásából azt is látta, Odo leleplező intrikája milyen mély sebeket okozott neki. Figyelmeztethette volna. Ám akkoriban még nem akart a védelmére kelni – csak azt akarta, hogy Cora őt válassza. Kinézett az ablakon az alant elterülő, teraszra telepített, szobrokkal és szökőkutakkal teli vízinövénykertre. Az elmúlt este hallotta, amint Lady Tavistock a következőket mondja a kétszeres hercegnének, aki épp a csodálatos növényekkel teleültetett kertet bámulta: – Meseszép lett. Mondj csak, amit akarsz, Fanny, de az amerikai örökösnőnek és a pénzének is megvan a maga haszna. Vajon Cora tudta – töprengett el Teddy egy pillanatra – egész pontosan miféle alkut kötött? Efelől nem volt meggyőződve. Na és most? Most, hogy már tudja, miféle férfihoz ment hozzá, vajon mihez kezd? Tovább játssza-e a komédiát, és beéri a pénzen vásárolt társadalmi rang nyújtotta boldogsággal? Az ablakon át Teddy egy férfit látott, aki épp az egyik szökőkutat tisztogatta, a tavaszi esők nyomán felgyülemlett iszaplerakódást kapargatta róla. Teddy Cora helyett is mérges volt; a lányt ugyanis becsapták, amikor azzal ámították, hogy Lulworth márványszökőkútjai tisztára súrolhatók. A hercegné, gondolta a férfi, ennél sokkal többet érdemelt volna. Neki nem állt módjában felajánlani a szökőkutak, mellvédek és hercegek eme színpompás kavalkádját, de a lány iránti érzései őszinték voltak: a nőt szerette, és nem a gazdag örököst. Mentsvárat jelenthetett volna a számára. A botrány valószínűleg mindkettejüket tönkretette volna. Talán kénytelen lett volna visszautasítani a New York-i Közkönyvtártói kapott megbízását, de ez is csak a szerelmét bizonyította volna. Korábban a művészet kedvéért lemondott a lányról, most viszont azt bizonygatta magának: Cora mindennél előrébb való. Igen, gondolta át újból, cselekedni fog. Lehet, hogy az emberek szemében megbotránkoztató lesz, hogy egy férjes asszonynak készül szerelmet vallani, de nem törődött vele. Elhessegette magától anyja táskás kék szemeinek látványát éppúgy, mint Washington Square-i barátainak jóindulatú őszinteségét. Nem volt sem megalkuvó, sem pedig házasságtörő, csak egy férfi, aki kész volt mindent feláldozni, hogy megmentse a nőt, akit szeret. Megnézte magát a tükörben, és elszántsága mosolygásra késztette. Azután megindult a lépcsőn lefelé, hogy csatlakozzon a kerékpártúrára induló társasághoz.

A walesi herceg kerekezett végig elsőként a kavicsos ösvényen. Bár nehezére esett az egyensúlyozás, sikerült az első kanyart baleset nélkül bevennie. Senki sem volt olyan a bátor,

DAISY GOODWIN


hogy megmosolyogja az ide-oda imbolygó, pocakos alakot; olyan érzékeny volt a súlyát illetően, hogy aki továbbra is élvezni akarta kegyeit, annak úgy kellett tennie, mintha szakasztott azt a karcsú fiatalembert látná, akinek a herceg még most is hitte magát. Őfelsége kamarása, Colonel Ferrers olyan közelségben kerekezett a királyi felség nyomában, ami nem veszélyeztette a herceg elsőbbségét. Őket Sybil és Reggie követte; Reggie közel volt Sybilhez, arra az esetre, ha a lánynak segítségre lenne szüksége. Cora és Teddy voltak a sereghajtók, mivel az idősebb hölgyek lemondtak a méltóságukat megtépázó megtiszteltetésről, Charlotte Beauchamp nem jelent meg, Ivo pedig a birtokkal kapcsolatos teendőire hivatkozott. Cora hirtelen nekiiramodott. Észrevette, hogy Teddy az elmúlt este eseményeiről szeretne szót váltani vele, és neki ehhez nem volt kedve. Még mindig érezte Ivo karjának ölelését, amikor aznap reggel vendégeit üdvözölte, és ez nagyban megkönnyítette Cora számára, hogy arcáról a kíváncsi tekintetek kereszttüzében se hervadjon le sugárzó mosolya. Elutasított minden ki nem mondott kérdést, és amikor az aznapi programra terelődött a szó, úgy tett, mintha mi sem történt volna. Anyja egyetértően bólintott, és még a kétszeres hercegné is kegyes fejbiccentéssel méltóztatott nyugtázni a fejleményeket. Cora azonban tudta, hogy önuralma véges, nem engedhette meg magának, hogy visszanézzen. Látta, amint Teddy viaskodik, hogy magába fojtsa az érzelmeit, ő pedig hercegnéhez leginkább illőn igyekezett lehűteni a férfit. – Mily kellemes önt viszont látni, Teddy. Annyira örülök, hogy elfogadta a felkérést, és a keresztvíz alá tartja Guyt, nem akarom, hogy a fiamból hamisítatlan angol lord váljon. A szertartás miatt egy cseppet se aggódjon, nem lesz felhajtás. A katolikus rituálé nem sokban különbözik az episzkopálistól. Teddy egy másodpercig hallgatott, azután azt mondta: – Én nem is a szertartás miatt aggódom. Cora kissé gyorsított, így a kavicsok kezdtek felpattogni kerekei alól. Teddy tartotta vele az iramot. Végül a nő hercegnéi mivoltát félretéve felettébb ingerülten szólalt meg: – Azzal, hogy tegnap este megütötte Odo Beauchampot, csak tetézte a bajt. Tudom, hogy jót akart, de nem látja, hogy a dolog ettől még… kínosabbá vált? – Teddynek feltűnt, hogy Cora kiejtése egészen angolos lett. – Tudom, hogy hiba volt meghívni Odót, de szerettem volna, ha Charlotte itt van. Tudja, különös barátság a miénk. – Cora kissé lelassított, nem akart túlságosan közel kerülni a többiekhez. – Valóban? És mit szólna hozzá, ha azt mondanám, ő az utolsó, aki megérdemli az ön barátságát? Cora fékezett, és az ösvényen megcsúszva állt meg. Komoly tekintettel nézett a férfira. – Ezt vissza kell utasítsam. Charlotte házassága nem alakult valami szerencsésen, de ez még nem ok arra, hogy barátai se legyenek. Teddyt bosszantotta Cora higgadtsága. Nem így képzelte a kettejük közt lezajló jelenetet. Azt hitte, Cora összetört a tegnap este történtek súlya alatt, és dühös lesz férjére a férfi hűtlensége miatt, de ehelyett nagyon úgy tűnt, hogy a botrányos jelenetért őt hibáztatja. Hát csakugyan ennyire magába szippantotta volna a lányt ez a sötét éjszakában bársonyosan sima tengerre hasonlító, ám a nyugodt felszín alatt valójában háborgó áramlatokkal teli angol miliő? Elhatározta, hogy magához ragadja a kezdeményezést, és egyik kezét Cora csuklója köré fonva azt kérdezte: – Hát valóban nem akar tudomást venni róla, hogy a férje Charlotte Beauchamp szeretője? Cora elrántotta a kezét, és meglepő határozottsággal így válaszolt: – Na, és mitől olyan biztos ebben, Teddy? Még csak alig egy napja, hogy ismeri a férjem és Charlotte Beauchampot. Ha én magam hajlandó vagyok elhinni, hogy nincs köztük semmi, ön hogy állíthatja ennek az ellenkezőjét?

DAISY GOODWIN


A nap előbújt az egyik felhő mögül, és Cora kénytelen volt hunyorogni, hogy tisztán láthassa a férfit. Teddy még sosem látta a lányt ilyen jelentéktelennek, a szeme alig volt kivehető, és az arcán a haragtól mindenütt foltok éktelenkedtek, az alakját pedig teljesen elfedte az a nevetséges, kerékpározásra való térdnadrág, amelyet viselt; de jelenlegi, kevésbé pompázatos valójában is megnyerőbbnek tűnt számára, mint az a tökéletesen öltözött nő, akit tegnap este látott. – Nincs jogom hozzá, hogy bármit is mondjak. Leszámítva azt, hogy törődöm önnel, és hogy nem bírom elviselni, amint becsapják. Egy pillanatra csend telepedett közéjük. Cora vett egy mély levegőt, és ismét a hercegné hangján szólalt meg – Őfelsége mostanra már a pikniksátorhoz érhetett, úgyhogy utol kell érnünk, különben mama még meghívja a királyi párt Newportba. Úgy tett mintha fel akarna szállni a biciklijére. Teddy azonban maga felé fordította, hogy egymás szemébe nézhessenek. Cora próbált kitérni előle, de a férfi oly erősen tartotta, hogy a lány kénytelen volt rá figyelni. – Nem, Cora, nem engedhetem, hogy úgy tegyen, mintha mi sem történt volna. Ön nem az a fajta, aki arra született, hogy a háttérbe húzódjon. Ön megérdemli, hogy megtudja az igazságot. A férje és Lady Beauchamp mindvégig hazudtak önnek. Láttam őket együtt a eustoni állomáson, mielőtt a férje hajóra szállt volna az esküvőjük előtt. Akkor még nem tudtam, kik is ők, de a jelenet olyannyira megragadt bennem, hogy amikor tegnap este megpillantottam, azonnal felismertem Lady Beauchampot. Cora legyintett egyet a kezével, mozdulata a férfi számára ismerősnek tetszett. Olybá tűnt, mintha így akarna szabadulni a kellemetlen emléktől. – Nem értem önt. Miért csinálja ezt? A férfi látta, hogy a lány szapora pislogásba kezd. – Mert szeretem önt, Cora. – Olyan halkan mondta, hogy egy pillanatra azt hitte, a lány nem is hallotta, amit mondott. – Ismerem, és szeretem önt. Azért jöttem ide, hogy csakis a barátságom ajánljam fel, semmi mást, de most, hogy látom, valójában milyen helyzetben van, és hogy ily mértékben becsapták; hogy ezek a… ezek a keselyűk, hogy köröznek ön körül, csak a pénzére ácsingózva, muszáj őszintének lennem. Ön nem ilyen életre született, Cora, nem hercegekkel kellene cicáznia, vagy azon aggódnia, hogy a kikent-kifent idősödő hercegnék miként követik egymást a rangsorban. A nagyzoláson és a pletykálkodáson kívül egyikük sem tesz semmit. Persze a házak, amiben laknak, gyönyörűek és mindenkinek kifogástalan a modora, de hogy élhet egy ilyen hazugságokkal teli világban? Cora elfordította ugyan a fejét, de a férfi tudta, hogy attól még ugyanúgy figyel rá. Hirtelen az édesanyja jutott az eszébe; az asszony nagyon csalódott lenne fia érzelmeinek efféle elpazarolása láttán; egy pillanatra felvillant előtte a lehetőség, hogy tiszteletreméltó festőként csináljon karriert New Yorkban, de Corát maga előtt látva nem maradt más választása, minthogy kihasználja a kínálkozó alkalmat. – Cora, szökjön meg velem. Én önt szeretem, és nem a pénzét vagy bármi mást. A mi életünkben nem lennének hazugságok, sem kifogások, nyíltak és őszinték lehetnénk egymással. Élhetnénk akár Francia-, akár Olaszországban, olyan emberek közt, akik mit sem törődnek holmi hercegnékkel vagy szabályokkal. Valamikor kedvelt engem, Cora, nem akarom elhinni, hogy az érzései teljesen elmúltak. A fejét visszafordítva Cora végül a férfira nézett. – Az érzéseim? Én a felesége akartam lenni, Teddy, de ön már a gondolattól is megrémült. Most pedig már késő. A férfi tiltakozni próbált, de a lány elszántnak mutatkozott. – Egy szót se többet, kérem!

DAISY GOODWIN


A férfit boldogsággal töltötte el, amikor észrevette a lány szeme sarkában felgyülemlő könnycseppet. Akkor hát megértette, amit neki mondott. A lány azután megrázta a fejét, és annyit mondott: – Utol kell érnünk őfelségét. Nem szereti, ha megváratják. – Azzal távolabb kerekezett a férfitól, kerékpárjának elülső kereke jobbra-balra rángatózott, mintha nehezére esne megtartani az egyensúlyát. Teddy szorosan a nyomában követte őt.

Az ebédre két bükkfa enyhet adó árnyékában kerítettek sort. A fehér abrosz a falevelek csipkemintázatra emlékeztető árnyékától tarkállott. Az ebédet egy sátorszerű pavilonban szolgálták fel, amelyet Cora korábban még Londonból rendelt. Tudta, hogy őfelsége akkor sem fogad el kifogást az étel minőségét illetően, ha az étkezés a szabad ég alatt zajlik. A sátorban tekintélyes mennyiségű osztriga, homár, illetve kaviár volt jégbe hűtve, több tálnyi hagymakrémleves, kagyló aszpikban, vadpástétom, fűszeres húsvagdalék, számtalanféle fagylalt és egy spirituszfőző is állt ott omlettfelfújt készítéséhez; lehetett inni pezsgőt, rajnait, vörösbort, bordóit, illetve brandyt, mint ahogy jeges teát és citromos árpaitalt is. Cora reménykedett benne, hogy elegendő mennyiségű jég lesz; Newportban nyáron olyan melegen tűzött a nap, hogy pár perc alatt az ehhez hasonló étkek langyos víztócsává válva végezték. Itt legalább az időjárás mérsékeltebbnek tűnt. Rájött, hogyha az étkezéssel kapcsolatos részletekre összpontosít, és megpróbálja pontosan felidézni, mit is rendelt, egyéb, felszínre törni igyekvő gondolatainak megálljt tud parancsolni. Lehet, hogy Teddy számára ez a fajta élet unalmasnak tűnt, olyannak, amiről könnyen le tudna mondani, ő azonban semmi másra nem vágyott jelen pillanatban, mint hogy ezen a napon is túl legyen, hogy elegendő jég legyen, és ne legyen körülötte csend. Ezen ebéd alkalmával végre minden úgy lesz, ahogy ő szeretné. Őfelsége mér helyet foglalt Lady Tavistock mellett. Édesanyja, Cora megkönnyebbülésére, teljesen a herceg kamarásának bűvkörébe került. Fanny hercegné az apjával flörtölt, bár szemének fura oldalpillantásai nem hagytak kétséget felőle, hogy a herceget egy másodpercre sem tévesztette szem elől. Reggie éppen leckéket adott Sybilnek kerékpározásból, ami többek között azzal járt, hogy amíg a lány a pedált tekerte, ő karját határozottan a lány dereka köré fonva végig mellette szaladt. Oliver atya becsukott szemmel dőlt hátra székében, bár Cora gyanította, hogy feszülten figyel a körülötte folyó társalgásra. Látta, hogy Teddy közelebb húz hozzá egy széket. Ivo már biztosan úton van. Megpróbálta leolvasni, mit mutatnak a parányi, drágakövekből kirakott mutatók a karóráján: mindjárt egy óra. Amikor ma reggel elment, azt ígérte, hogy időben itt lesz: „Ne aggódjon, Cora hercegné, ott leszek, amikorra kell.” Általában nem volt ínyére, amikor a férfi Cora hercegnének szólította, főleg ha hozzá szemében gunyoros szikra villant, mivel gyanította, hogy ilyenkor anyjához hasonlítja, de aznap reggel valahogy ezt nem bánta annyira. A park zöldellő kiszögellései között a férfi után kémlelt; bízott benne, hogy senki sem veszi észre, amint orrát is felhúzva rövidlátóként fókuszálni próbál. Úgy tűnt, mintha középtávolságban valamiféle mozgást észlelt volna, de nem mert továbbra is ott ácsorogni, vízköpőre emlékeztető, fancsali ábrázattal. Bugler pár lépéssel arrébb állt, így azután magához intette. – Az ott a távolban nem a herceg? Bugler bólintott, majd hozzátette: – Egy hölgy is van vele, méltóságos asszony. Ebből a távolságból nem tudom teljes bizonyossággal megítélni, de úgy vélem, Lady Beauchamp lehet. – A komornyik egy villanásnyi mosolyt engedett meg magának. – Intézkedem még egy terítékről. Cora szemét a zöld gyepen közeledő alakokra meresztette. Amint látótávolságba kerültek, látta, hogy Charlotte fehér ruhát visel, és az egyik kezében rózsaszínű napernyőt tart, másik DAISY GOODWIN


keze pedig Ivo karján nyugszik. Cora nem látta az arcukat, de kedvére volt, hogy nem beszélgettek. Tudta, hogy mozdulnia kellene, de ahogy felé közeledtek, a látvány valahogy megbabonázta. Lépteik lassúak és higgadtak voltak. Elmélkedését háta mögül köhécselés szakította félbe. Colonel Ferrers volt az. – Azt hiszem, hercegné, őfelsége kezd éhes lenni. Cora összerezzent. – Hát persze, milyen meggondolatlan is vagyok. Intett Buglernek, hogy kezdheti az ebéd felszolgálását, ő maga pedig őfelsége felé indult. – Bocsássa meg, felség, hogy megvárakoztattam. Szívesen térdet hajtanék, de azt hiszem, ebben az öltözékben elég mulatságosan festenék. Mint ahogy azt ön is látja, a herceg és Lady Beauchamp hamarosan csatlakoznak hozzánk, de pontatlanságukért azzal kellene büntetnünk őket, hogy máris hozzálátunk a lakomához. A társaságot az asztalhoz terelte, anyját őfelsége, Teddyt pedig Sybil mellé ültette. Ő maga az asztalfőre ült, így egyik oldalára a herceg őfelsége, másik oldalára Reggie került. Reggie nem igényelt különösebb figyelmet, őfelsége pedig teljesen behódolt az anyjának; Cora anélkül akarta felügyelni az asztaltársaságot, hogy beszélgetésbe kellene bocsátkoznia. Kábának érezte magát. Ma reggel valamicskét mintha visszatért volna ivóba vetett bizalma – erre a férfi ismételten próbára teszi. Ivo enyhe fejbólintással üdvözölte az asztaltársaságot. – Milyen kellemes látvány. Mintha csak egy oázisra bukkantam volna a sivatag közepén. Mivel nem kellett részt vennem az előkészületekben, nem mondhatok egyebet, minthogy lenyűgöző itt minden. Mindig azt hittem, hogy a szabadban étkezés okozta élvezetet megkeseríti a homok és a szúnyogok. Cora, nem győzök csodálkozni, hogy ti amerikaiak mennyire ragaszkodtok az élet kínálta kényelemhez. Cora fejével intett anyjának. Nem tudta, hogy ő maga képes lenne-e megszólalni. – Nos, az igaz, hogy az én hazámban nincs okunk a szenvedésre – válaszolta Mrs. Cash, örülve hogy irány szabhat a beszélgetés menetének. – Véleményem szerint a kényelmetlenség nem lehet mentség, ha egy kis odafigyeléssel és átgondolt tervezéssel a probléma kiküszöbölhető. Biztosíthatom róla, hogy odahaza valamennyi piknik és kerékpártúra ugyanolyan körültekintő előkészítést élvez, mintha az Sans Souciban volna tartva. Senkinek sem kell fáznia, senkinek sem kell, hogy melege legyen, vagy hogy esetleg bármilyen szempontból kellemetlenül érezze magát. Lehet, hogy szőrszálhasogató vagyok ezekben a kérdésekben, de merem állítani, hogy a vendégeim mindig egytől egyig rendkívül hálásak. – Szívélyes mosolyt intézett őfelsége felé. – Remélem, rávehetem őfelségét, hogy a közeljövőben ismét tegyen látogatást az Egyesült Államokban. Az európai uralkodócsaládok jó részét vendégül láttuk már. Többek között Sándor orosz főherceg és a porosz koronaherceg is elfogadta már a meghívásunkat. Ha őfelsége rászánná magát az utazásra, biztos vagyok benne, hogy garantálni tudnánk a kényelmét. A herceg egy nagy adag kaviárt szedett a tányérjára, mielőtt válaszolt volna: – Efelől semmi kétségem, Mrs. Cash. Mindig is osztottam azt a nézetet, hogy az amerrrikaiak a legvendégszeretőbb népség, otthon és külföldön egyaránt. Sőt, úgy vélem, hogy az ön leányához hasonló amerrrikai háziasszonyok rengeteg mindennel járulnak hozzá, hogy emeljék a társaság hangulatát. Ha amerrrikai háziasszony adta estélyre vagyok hivatalos, tudom, hogy az étel ínycsiklandó lesz, a légkör barátságos, a hölgyek a legújabb divatot követő ruhakölteményekben pompáznak, és rengeteg kaviár vár. – Arcára mohó vigyor ült ki, apró kék szemei éppúgy kiszúrták Mrs. Cash elégedettségét, ahogy a kétszeres hercegné rosszallását is, amelyet rögtönzött kis beszéde váltott ki. – De legnagyobb sajnálatomra a közeljövőben nem lesz rá mód, hogy Amerrrikába látogassak. A királynő, hál' istennek, kiváló egészségnek örvend, de bármely pillanatban szólíthat a kötelesség.

DAISY GOODWIN


Őfelsége komolynak tűnt, és Ferrers, kiszimatolva a herceg kedélyállapotában bekövetkezett változást, megkérdezte Mrs. Casht, hallott-e már az új, elektromos vezérlésű automobilokról. Corának ez alatt az idő alatt némiképp sikerült összeszednie magát, és valamelyest feledni tudta a sokkot, amelyet az együtt érkező Ivo és Charlotte látványa váltott ki belőle. Próbálta száműzni gondolataiból Odo botrányos viselkedését és Teddy vallomását. Ivónak muszáj volt együtt mutatkoznia Charlotte-tal, győzködte magát. Ezzel vágott vissza az elmúlt éjszakát illetően. Nincs helye pletykának, ha hajlandó a felesége színe előtt nyilvánosan mutatkozni Charlotte-tal. Éppen ezért Charlotte-ra mosolygott, aki a következőt mondta: – Attól tartok, ki kell mentenem Odót. Sürgős elintéznivalói a városba szólították. Őszintén sajnálja, de ragaszkodott hozzá, hogy én maradjak a keresztelőre. Remélem, ez nem zilálja szét a társaságot. Cora szinte alig hallotta Charlotte szavait, de teljesen elvakította a nő külseje. Szokásos mogorva bágyadtságának nyoma sem volt, helyét megújult életerő váltotta fel. Újra az a nő volt, akit Louvain gyönyörű ragadozónak festett meg. – Azt hiszem, megoldjuk. Biztos vagyok benne, hogy Fanny hercegné élvezni fogja Lady Tavistock társaságát a vacsoránál. Mindketten nevetésben törtek ki, és Cora úgy érezte, túljutott egy akadályon, ám ekkor pillantása az őt bámuló Teddyre esett. Tarkójában hirtelen fellépő, tompa fájdalmat érzett. Ebéd után Cora úgy határozott, hogy szamárfogaton megy vissza a házba. Nem akart ismét bizalmas beszélgetésbe bonyolódni Teddyvel, és időre volt szüksége, hogy összeszedje magát a keresztelőre. Meglepetésként érte, amikor azt látta, hogy anyósát éppen a mellette lévő ülésre segítik fel. Ivo a nyitott fedelű hintót már a hölgyekért küldte, így Cora reménykedett benne, hogy a visszaúton nem lesz útitársa. A kétszeres hercegné azonban ragaszkodott hozzá, hogy Mr. Cash a felesége társaságában hajtson vissza a házhoz, mondván: a szamárfogat azokat a „régi szép időket” juttatja az eszébe, amikor annyi boldog órát töltött a birtok körbejárásával. Cora némaságba burkolózott. A feje túlságosan tele volt mindenfélével, semhogy beszélgetésbe fogjon Fanny hercegnével. – Most úgy érzem magam, mint akkor régen Lulworthben – mondta a hercegné. – Olyan boldog voltam itt. Vágyakozva sóhajtott fel, mire válaszképpen Cora jókorát suhintott lovaglópálcájával a szamár hátára. Fanny hercegné a legnyájasabb stílusban folytatta: – Amikor először találkoztunk, Cora, be kell, hogy valljam, gondolkodóba estem, vajon felfogtad-e, mit jelent Lulworth úrnőjének lenni. Meg voltam győződve róla, hogy túlságosan önfejű vagy, és az a maga útját járó típus, aki nem biztos, hogy megérti, milyen áldozatot kell meghoznia. Ivo nem egyszerű eset, és azt hittem, nem lesz hozzá kellő türelmed. Abban a hitben ringattam magam, hogy egy angol lány jobban megbirkózna az elvárásokkal. De úgy tűnik, tévedtem. Nem sok nő kezelte volna a Charlotte Beauchamppal kapcsolatban történteket ilyen higgadtan. Nem engedted, hogy magával ragadjanak az érzelmeid. Cora a szamár füle körül repkedő legyeket és az állat hámba rögzített horpaszának ütemes ringását figyelte. – De ha elfogadsz tőlem egy jó tanácsot, akkor beszélned kell Charlotte-tal. Világosan meg kell értetned vele, hogy nem tűröd az efféle botrányos viselkedést. Mondd meg neki, hogy őfelsége támogatását élvezed, ahogy az enyém is, és azt is, ha ő és az a kiállhatatlan férje nem képesek tapintatosan viselkedni, rövid időn belül barátok nélkül maradnak. Azt hiszem: meg fogja érteni. – Fanny hercegné Cora karjára tette a kezét. – És ne aggódj, Ivo nem fog közbeavatkozni. Most, hogy fiút szültél neki, azt teszi, amit mondasz. Végtére is a Charlotte-hoz hasonló nők olyan fárasztóak tudnak lenni.

DAISY GOODWIN


Cora megragadta a gyeplőt, és ahogy a szamarat megállásra kényszerítette, az állat felhördült. – Köszönöm a tanácsot, Fanny hercegné, de jobb szeretem a magam módján intézni az ügyeim. – Azzal a hercegné kezébe nyomta a gyeplőt. – Azt hiszem, leszállok, és innen már gyalog megyek. Biztos vagyok benne, hogy még emlékszik, hogyan kell a szamarat irányítani. Leugrott a kocsiról, majd olyan gyorsan sietett el, amilyen gyorsan csak tudott; nem akarta se a kocsit, se a kétszeres hercegné meglepett arckifejezését látni. Egy pillanatra leült a fűre, és fejét térde közé hajtotta. Amikor végre felemelte a fejét, a dombok közti völgymélyedéseket kitöltő tengert pillantotta meg, és elfogta a vágy, hogy a vízbe vesse magát, és minden ránehezedő tehertől megszabadulva ússzon egyet. Ám ahogy a másik irányba nézett, észrevette a ház tetején lengedező királyi lobogót, és meghallotta, hogy a kápolnában az óra felet üt. A dada most már biztosan a kis Guyt öltözteti keresztelőruhácskájába, ide-oda tekergőző testét a sárguló csipkébe bugyolálva. Guy is része volt mindennek. Hamarosan mindannyian a kápolnabeli keresztelőmedence körül gyülekeznek; az egyetlen dolog, amit jelenleg tehet, hogy visszamegy, felöltözik, és fia keresztelőjének idejére mosolyt varázsol az arcára. Nem adhatja fel, még nem.

DAISY GOODWIN


Huszonnyolcadik fejezet „Csillagom a keblén, az esthajnal nyugaton”

Cora minden részletre kiterjedően átgondolta a keresztelőt, a kápolnát díszítő virágoktól kezdve egészen a fehér- és ezüstszínű, édességes bonbonniérekig, de magára a szertartásra egyáltalán nem fordított gondot. Viszonylag hamar elveszítette a türelmét, ha templomba járásról volt szó, a monoton ismétlődéseknek és rituáléknak jobb szeretett volna minél gyorsabban a végére érni, és valahol egészen másutt lenni. Ám ma, ahogy ott állt a keresztelőmedencénél, hálásan tűrte, hogy a szertartás néma fejbólintáson kívül semmi egyebet sem követelt tőle. Hallgatta, ahogy a gyermek keresztségben felvett nevét elmondják: – Albert Edward Guy Winthrop Maltravers. Az Albert ellen ugyan kezdetben tiltakozott, de a kétszeres hercegné megnyugtatta: „Ha azt szeretnéd, hogy a walesi herceg pártfogója legyen a fiadnak, a gyermeket róla kell elnevezned. Nem kell persze így hívnod; őfelsége sincs oda különösebben az Albertért, de így kívánja a tisztelet.” Cora számba vette a keresztszülőket: ott volt a walesi herceg, aki a szertartás során felhangzó „áment” mindahányszor hangosan ismételte, Sybil és Reggie, akik a fogadalomtétel közben cinkos pillantást váltottak egymással, Teddy, aki miközben ígéretet tett rá, hogy istennek tetsző módon gondoskodik majd a gyermek felneveléséről, egyfolytában Corára bámult – tekintetéből egyértelműen kiolvasható volt, hogy gondoskodása természetesen mindkettejükre kiterjed. Cora lesütötte a szemét, nem állhatta már a gondolatát sem annak, amit Teddy az imént felkínált neki. Amikor ismét felnézett, szinte megdöbbent attól a mindent átható, feszült pillantástól, amivel Charlotte a gyermekre bámult. Amit látott, az nem pusztán egy gyermektelen nő volt, aki üres tekintettel bámul a más gyermekére, rendkívül ébernek és zsákmányra éhesnek, illetve ugrásra késznek tűnt. Cora nem járt messze tőle, hogy megbolonduljon, a lába reszketett, és biztos támasztékot keresve kezét Ivo karjára tette. A férfi egy futó pillantást követően kezét felesége kezére helyezte. Cora szájába hirtelen hatalmas mennyiségű nyál tolult; miközben kétségbeesetten igyekezett azt lenyelni, tekintetét az üvegkupolán áttetsző égre szegezte. Kényszerítette magát, hogy ne essen pánikba, tudta, hogy nem adhatja fel. Látta, hogy Oliver atya ránéz, és rájött, hogy a férfi azt szeretné, ha Guyt a karjába venné. Egy másodpercre elgondolkodott, vajon képes lesz-e megtenni, olyan erőtlennek érezte magát, de elég volt egy pillantást vetnie Charlotte arcára, és máris kinyújtotta karját, hogy a fiát magához ölelje. Le sem vette szemét a gyermekről, miközben a jelenlévők köré gyűltek, hogy az apróságot közelebbről is megcsodálják. Ivo ha akarta volna, sem tudta volna letagadni, hogy az ő gyermeke, a pici arcocskát uralta az apjától örökölt, jellegzetes sasorr. Cora hallotta a kétszeres hercegné megjegyzését, miszerint „mi sem természetesebb, minthogy arcéle kiköpött mása a Maltraversekének”, ahogy Oliver atya megjegyzését is, aki „hasonlóságot vélt felfedezni a gyermek és a negyedik herceg között”. Határozott mozdulattal, mintha ezzel valamiféle kegyet gyakorolna, a kétszeres hercegné kinyújtotta karját, hogy átvegye az unokáját, és Cora – vonakodva bár, de – átadta neki. Mint ahogy azt titkon remélte, azon nyomban, ahogy a hercegné a karjába vette Guyt, a baba sírni kezdett, és anyósa sehogy sem tudta lecsillapítani. Cora bosszús pillantást vélt felfedezni a hercegné arcán, és már azon volt, hogy visszavegye Guyt, amikor Ivo közbeavatkozott, és DAISY GOODWIN


miközben átvette a kisfiút, és a vállára fektette úgy, hogy keresztelő ruhácskájának hosszú csipkeszoknyája vízesésszerűen omlott alá a férfi felöltőjén, könnyed eleganciával vetette oda anyjának: – Látom, az érintésed hatása mit sem változott. Guy zokogása időközben csuklássá szelídült. Corának nevethetnékje támadt, és legszívesebben karját férje és fia köré fonta volna. A két oldalán álló Teddyt és Charlotte-ot nézve azonban moccanni sem tudott. Megkönnyebbülten lépett ki a friss levegőre, ahogy a keresztelőre meghívott vendégek visszafelé indultak a teára. A szolgák és a falusiak ott álltak, a kápolnától a házig vezető gyalogút mentén felsorakozva, és ahogy őfelsége a gyermeket még mindig a karjában tartó Ivóval elhaladt mellettük, a tömegből „Isten óvja a walesi herceget”, és „Isten óvja Wareham hercegét” kiáltások harsantak, majd bölcs előrelátással valaki arra figyelmeztetett, hogy „a hercegné az, aki miatt aggódni kellene”. Őfelsége és Ivo már jóval előrébb jártak, semhogy eme utolsó megjegyzést meghallották volna, de Cora, aki Mrs. Cash közelében lépdelt, mindent hallott. Az asszony az anyjára pillantott, hogy lássa, vajon ő is hallotta-e mindezt, de Mrs. Cash rossz oldalán állt, így nem tudott anyja arckifejezéséből kiolvasni semmit. Cora arca égni kezdett. A gondolat, hogy a falusiak az életében vájkálnak, elviselhetetlen volt számára. Ekkor anyja szavai ütötték meg a fülét – Gratulálnom kell, Cora, remekül elrendeztél mindent. Lulworthre rá sem lehet ismerni, annyira megváltozott itt minden. Na persze amilyen jól képzettek az itteni szolgák, a betanításukkal nyilván nem kellett annyit bíbelődnöd, mint nekem otthon. Ezzel együtt a kezed nyomán minden sokkal kényelmesebb lett. Ha arra gondolok, mi volt itt azelőtt. – Egy pillanatra elborzadt. – Ahogy őfelsége is mondta, mi amerikaiak különleges tehetséggel vagyunk megáldva, ha vendéglátásról van szó, és az ember könnyen megérti, ha van szerencséje idelátogatni, mitől is van a herceg annyira elragadtatva. Talán Mr. Cashnek és nekem is kellene egy házat bérelnünk Londonban a jövő idényre. Corát az út mentén ácsorgó falusiak kíváncsi bámészkodása rettenetesen zavarta. Anyjához fordulva így szólt: – Nos, mama, az a helyzet, hogy egy ideje már fontolgatom, hogy pár hónapra szívesen hazamennék. Olyan jó lenne újra találkozni a régi barátaimmal, és a kicsi Guyt is úgy szeretném az ismerősöknek megmutatni. Arra gondoltam, talán mikor útra keltek, én is hajóra szállhatnék veletek. Mrs. Cash egy percig némaságba burkolózott, és Cora azt kívánta, bárcsak anyja másik oldalán sétálgatna, hogy láthassa, mit is gondol. – Nos, természetesen, nagyon örülnék neki, ha velünk jönnél. Te is tudod, mennyire imádom az unokám, az ifjú márkit. – Mrs. Cash a címre utaló szócskának kellő nyomatékot adott. – De biztos vagy benne, hogy a vejem is készen áll egy utazásra? Elvégre épp csak most tért vissza egy másik útról. Cora gondolkodás nélkül vágta rá: – Arra gondoltam, hogy egyedül megyek, mama, csak én és a baba. Ivónak rengeteg mostanság a tennivalója… – ahogy ezt mondta, hangja elhalkult. – De egy feleségnek a férje mellett a helye, Cora. Támadjon kedved bármihez, az a kötelességed, hogy mellette légy. Reményeim szerint én abban a szellemben neveltelek, hogy megértsd, az élet több kedvteléseink puszta kielégítésénél. – Nem hiszem, mama, hogy Ivónak bármi kifogása lenne ez ellen – érvelt. – Ne beszélj badarságokat, Cora. Ez nem kifogás kérdése. Férj és feleség vagytok, és csak ez számít. – Olyan nehéz ez, mama. Itt az emberek születésüktől fogva ismerik egymást, én mindig csak kívülálló maradok. El sem tudod képzelni, mennyire vágyom rá, hogy olyan helyen

DAISY GOODWIN


lehessek, ahol az emberek nem gúnyolódnak a kiejtésemen, vagy élcelődnek azon, vétettem-e a viselkedési normák ellen. – A házasságomról már nem is beszélve, gondolta Cora, bár ezt nem mondta ki. Mrs. Cash megfogta Cora kezét, és erősen megszorította. A gesztust nem szeretetnyilvánításnak szánta. – És gondolod, hogyha egyévnyi házasság után a férjed nélkül térsz haza, az nem ad majd okot további pletykálkodásra? Biztosíthatlak, Cora, hogy az emberek másról sem fognak beszélni. Nincs semmi, amin a New York-i társaság nagyobb élvezettel tudna csámcsogni, mint a lányom, a hercegné kudarcba fulladt házassága. Nem engedhetem, hogy mindent lerombolj, amit oly nagy gonddal végigvittem, csak mert nem vagy képes boldogulni a férjeddel. Sajnálom, Cora, de ez a te dolgod, és nem az enyém. Mrs. Cash ezzel elengedte Cora kezét, és az időközben őket utolérő kétszeres hercegnéhez és Mr. Cashhez fordult. Cora megállt, hogy felnyithassa a napernyőjét, inkább hajlandó eltűrni a bámészkodó tömeg kíváncsiskodását, semmint egyetlen percet is eltölteni anyja társaságában. Majdnem eltörte a napernyő elefántcsontból faragott nyelét a nagy sietségben, hogy mielőbb árnyékba menekülhessen; a kezei annyira reszkettek, hogy alig bírta az ernyőmerevítő pöcköt a helyére csúsztatni. Ahogy a délutáni napfény ragyogását a krémszínű selyem megszűrte, egy pillanatra fellélegzett. Cora vett egy mély levegőt, és próbált higgadt kifejezést erőltetni az arcára. Tudnia kellett volna, hogy anyja így vélekedik majd, ezzel együtt komoly traumaként élte meg, hogy a társadalmi elismertség sokkal fontosabb számára, mint lánya boldogsága. Tett egy kísérletet rá, hogy mosolyt varázsoljon az arcára. Ekkor könyökénél fogva egy kéz ragadta meg, és az érintést izgatott kiáltás követte. – Gyűlölni fogsz, amiért pont ma teszem ezt, de nem bírok magammal. – Sybil megfogta Cora kezét, és túláradó lelkesedéssel ide-oda rángatta. – Drága Cora, megkért végre, és én igent mondtam! – Sybil repesett a boldogságtól. – A teánál akarjuk bejelenteni az eljegyzést. Kérlek, ne haragudj rám, amiért Guy csodaszép napját elhomályosítja tulajdon boldogságom, de őfelsége jelenlétében mama talán megkímél bennünket egy dührohamtól. Ó, istenem, mindjárt szétvet a boldogság! Cora érezte, hogy arca ellágyul. – Drága Sybil, boldog vagyok magam is. Biztos vagyok benne, hogy boldogok lesztek. Kettőtöket az ég is egymásnak teremtett. És hol van Reggie? Szeretnék én gratulálni elsőként. Reggie előkerült, így hárman együtt léptek be a házba. Amint felfelé igyekeztek a teraszra vezető lépcsőkön, Sybil előresietett, hogy egy zsebkendőt keríthessen. – Nem tudom majd megállni könnyek nélkül. Ahogy Sybil felszaladt a lépcsőn, Cora azt mondta Reggie-nek: – Mindig bíztam benne, hogy egy szép napon ez megtörténik. De mi tartott ilyen sokáig? Reggie elnevette magát. – A helyzet az, hogy magam sem tudom. Valószínűleg valami buta ötlettől vezérelve azt hittem, hogy mielőtt egy férfi nősülésre adja a fejét, előbb fel kell tudni mutatnia valamit. Azután rádöbbentem, hogy nem csinálok egyebet, minthogy boldogtalanná teszem Sybilt, és nem volt értelme tovább várni. Pénzünk, természetesen, nem lesz, de nem hinném, hogy őt ez zavarná. És múlt éjjel, nos, rájöttem, mi történhet, ha nem cselekszem. És nem akartam, hogy Sybilnek emiatt szenvednie kelljen. Reggie szeme arrafelé sandított, ahol Charlotte Beauchamp állt Lady Tavistockkal. Cora követte a férfi pillantását. – Nem, ez nem történhet meg – válaszolta olyan könnyeden, ahogy csak bírta. – És most el kell mondania Ivónak. Nem foszthatja meg az elégtételtől, hogy láthassa anyja arcát abban a pillanatban, amikor világossá válik számára, hogy búcsút kell intenie kedvenc társalkodónőjének.

DAISY GOODWIN


Az eljegyzés híre újra erőt adott Corának, hogy kézben tarthassa a keresztelő kapcsán szervezett délutáni teázást. A tortát felvágták, teát ittak, és pezsgővel koccintottak Guy egészségére. Miután a pohárköszöntő is elhangzott, Reggie emelkedett szólásra, és pár keresetlen szóval az egybegyűltek tudtára adta: Sybillel eljegyezték egymást. Ivo hozatott még pezsgőt, és a társaság tagjai poharukat emelték az újdonsült pár egészségére – mindenki, kivéve természetesen Fanny hercegnét, aki a hír hallatán elájult. Sybil már ugrott volna, hogy mellette legyen, ám Ivo megálljt parancsolt, és egy kis repülősót hozatott. Anyját a kétüléses kanapéra ültette, ahol az asszony összeesett, és a repülősót az orra alá dugta. Amikor látta, hogy lassan kezd magához térni, így szólt: – Jól van, jól van, anyám, felesleges bánkódnia, csak mert ezután nélkülöznie kell Sybilt. Távoztával vagy jó tíz évet letagadhat a korából, így azután senki nem akad, aki harmincötnél egy nappal is többnek nézi majd. A hercegné ellenséges pillantásokat lövellt fia felé, de a walesi herceg akkorát kacagott, hogy ő maga sem tudta megállni nevetés nélkül, és mosolya akkor sem fagyott ajkára, amikor őfelsége megjegyezte: – Nehezemre esik elhinni, hogy nagymama lett, Fanny. Számomra mindig egy karcsú, ifjú leányka marad. A hercegné kezét szorosan összefűzött derekára tette, és így válaszolt: – Remélem is, uram – majd színpadiasan felsóhajtott. És mivel nem volt rá mód és lehetőség, hogy a továbbiakban kizárja a valóságot tudatából, kénytelen-kelletlen végig kellett hallgatnia, amint Sybil a nyoszolyólányokról és a fátylakról csacsog Corával. Őfelsége a tea után távozott; még az éjszakai vonattal Balmoralba utazott. Mikor Cora a hintájához kísérte, a herceg megállt, hogy egy pillantást vessen az esti fényben a távoli dombok mögött lágyan kirajzolódó horizontra. – Csodás vidék, hercegné. Mindig is egyike volt a kedvenceimnek, és most, hogy ön is itt van, azt hiszem, minden korrrábbinál jobban érrrtékelem a szépségét. Alig várom, hogy visszajöhessek. Cora elmosolyodott, és kecsesen meghajolt, de amikor a hintó végül eltűnt a láthatárról, hirtelen megroggyant és ha Ivo nem állt volna mögötte, és nem kapta volna el, a földre rogyott volna. – Mit suttogott őfelsége az imént a füledbe, Cora, amitől így elgyengült a térded? Remélem, tudja, hogy Wareham jelenlegi hercegnéje nem vágyik a kegyeire. Vagy talán kísértésbe ejtett a jó öreg Pici Pocak? Bár a mai kerékpártúrán nyújtott teljesítményéből ítélve, kétlem, hogy túl sok mindent kínálhatna fel. Cora tisztában volt vele, hogy Ivo csak ugratja, de a férfi hangjából keserűség csendült ki. Csakugyan féltékeny volna őfelségére? Elhúzódott a férfitól és azt mondta: – Fáj a fejem, Ivo, megyek és lefekszem. Sajnálom, de ma este nélkülöznöd kell a társaságom. – Ne aggódj, biztos vagyok benne, hogy anyám szíves-örömest magára vállalja a kastély úrnőjének szerepét. Vagy talán kérjem meg anyádat? Jobbnál jobb kilátások. – Ivo kezével végigsimított felesége arcán. – Küldessek az orvosért? Nem hiszem, hogy sokáig kibírnám nélküled. – Nem kell, mihelyt lefekszem, máris jobban leszek. Hosszú nap volt a mai. – Nagyon hosszú – nyugtázta Ivo, és miközben felfelé sétáltak a házba vezető lépcsősoron, a feleségébe karolt.

Bertha épp csatlakozni készült a személyzet többi tagjához, akik a maguk szervezte teadélutánhoz gyülekeztek, hogy megünnepeljék a keresztelőt, amikor a mindenesfiú, kezében egy csomagot tartva, a folyosón megállította. DAISY GOODWIN


– Miss Jackson, Miss Jackson, ez az öné. – Megrázta a dobozt. – Azt hiszem, Amerikából jött. Bertha elvette a fiútól a csomagot, amelyen látszott, hogy többször is átirányították. Először New Yorkba küldték, azután Londonba, most pedig ide, Dorsetbe. A feladó címénél a Caleb Spragge tiszteletes, Dél-Karolina felirat volt olvasható. Érezte, hogy a szája kiszárad. A csomaggal bevonult a vasalószobába, majd ott az asztalra tette. Keresett egy ollót, és elvágta a csomagot átölelő vastag zsinórt. A barna csomagolópapír alól egy nagyjából hatvan centi hosszú és harminc centi széles kartondoboz került elő. Bertha hallotta, ahogy a szobalányok sürögtek-forogtak, és csörömpöltek a folyosón, és nagyon szeretett volna maga is kisétálni és csatlakozni hozzájuk, a dobozt azonban nem nagyon akaródzott neki kinyitni. Ekkor észrevette az aprólékos gonddal megkötött csomókat és tudta, hogy nem teheti meg, hogy nem vesz tudomást a csomag tartalmáról. Felemelte a doboz fedelét. A dobozban egy levél volt és egy papírba csomagolt ruhaféle. Felbontotta a levelet – a keltezés szerint március tizenkettedikén, négy hónappal ezelőtt íródott. Drága Berthám! Sajnálattal kell közölnöm, hogy édesanyád tegnap elhunyt. Egy ideje már betegeskedett, és azt hiszem, végül boldogan tért meg a Teremtőhöz. Gyakran emlegetett téged, mint ahogy gyakran mondta azt is, milyen büszke rád, amiért megtaláltad a helyed a világban. Az utolsó pár hónapban kezdte el készíteni neked ezt a takarót. Egy vagy két nappal a halála előtt fejezte be. Szívét-lelkét beleadta. Sajnálom, hogy nekem jutott a feladat, hogy e szomorú hírt a tudomásodra hozzam, de vigasztaljon a tudat, hogy édesanyád már egy jobb helyen van. Szerető barátod: Caleb Spragge Bertha egy pillanatra az asztalnak támaszkodott. Természetesen tisztában volt vele már Angliába jövetelekor, hogy soha többé nem láthatja az édesanyját, de a veszteség hírétől az ájulás kerülgette. A selyempapír borítást lehámozva kivette a takarót. Nem volt olyan nagy, talán csak akkora, mint az asztal lapja a régi faházban: tizenkét, négyszer három négyzetet kirajzoló, egymásba fonódó csík egy központi minta köré rendezve. A szíve is kihagyott, amikor meglátta az édesanyja szoknyájának kék-fehér csíkos, pamutvászon anyagából származó csíkot, valamint annak a kasmírsálnak egy darabkáját, amit Bertha küldött neki még korábban. A takaró minden egyes négyzete annak az életnek a mementójául szolgált, amely már csak homályosan élt az emlékezetében, egy megfakult csík valamilyen kezeslábasból, egy darabka rongy egy liszteszsákból az „ash-féle finom H” betűcsoporttal. Bertha az egyik négyzet közepén annak a piros-fehér keszkenőnek egy darabját is felfedezni vélte, amelyet édesanyja régen az ő rakoncátlan hajfürtjeinek kordában tartására használt. A varrás a takaró egyes részein szép és szabályos volt, másutt viszont egyenetlen és elnagyolt, mintha édesanyja kétségbeesetten igyekezett volna azt befejezni. Ily módon akart üzenni a lányának, nem mehetett el, míg be nem fejezte. Nem tudott sem írni, sem olvasni, így ez a takaró volt a végrendelete, búcsúajándéka egyetlen gyermekének. Ahogy Bertha az arcához emelte a takarót, a meleg anyagon érezni vélte édesanyja kezét. Az életben először, azóta, hogy maga mögött hagyta Dél-Karolinát, könnyekre fakadt. Megszólalt a csengő, és Mabel lépett be. – A hercegné le kíván feküdni, Miss Jackson. Szüksége van önre. – Bertha arcára nézve megtorpant. – Jól van? Talán valami rossz hír? – Látszott rajta, hogy ég a kíváncsiságtól. Bertha bólintott. DAISY GOODWIN


– Igen, az, de már jó ideje történt. Gondosan összehajtogatta a takarót, és visszacsomagolta a selyempapírba. Majd felment az emeletre a hálószobájába, és kiterítette azt. Csak ezt követően ment le Miss Corához. Cora arcát az üvegnek nyomva az ablakmélyedésben lévő kanapén ücsörgött, amikor Bertha a szobába lépett. Leengedte a haját, és a vörösesbarna hajtömeg állati prém módjára terült szét a vállán. Nyoma sem volt hercegnéhez méltó, pompás megjelenésének, gondolta Bertha. – Ó, hát itt vagy. Annyira fáj a fejem, Bertha. – Hangja erőtlen volt és bizonytalannak tűnt. Bertha kevés kölnivízzel átitatott egy darabka flanelt, majd Cora halántékához préselte. – Köszönöm. – Cora egy pillanatra a lányra emelte a tekintetét, mintha csak gondolkozna valamin, azután azt kérdezte: – Bertha, voltál már valaha szerelmes? Bertha megmerevedett, eltöprengett rajta, vajon hogy jön ez most ide. – Nem tudnám megmondani, Miss Cora. Cora megrázta a fejét. – Nos, ismertél valaha valakit, aki egyszerre kedves és kiállhatatlan, és akit az egyik pillanatban szeretsz, a másikban viszont ki nem állhatsz? Aki miatt az egyik percben a mennyországban érzed magad, a másikban viszont pokol az életed, és soha nem tudhatod, éppen melyik pillanat közeleg? Cora kezével a hajába túrt, és olyan szorosan tekerte ujjára a hajtincseket, hogy az akadozó vérellátástól ujjai egészen kifehéredtek. Bertha úgy gondolta, hogy az egyetlen olyan személy, akire illett Miss Cora iménti személyleírása, az maga a kisasszony volt, aki mesterien értett hozzá, hogy legyen egyszerre kedves és kiállhatatlan. Ennek a véleményének természetesen nem adhatott hangot. Tudta, hogy úrnője a hercegről beszél, így hát igyekezett diplomatikus választ adni. – Azt hiszem, a világ tele van ellentmondásos alakokkal, Miss Cora. – Ó, de ő nem egyszerűen csak ellentmondásokkal teli, Bertha, úgy viselkedik, mintha össze akarna zavarni. – Cora elhallgatott. – Nem kellene erről beszélnem veled, hiszen te a komornáim vagy, ő pedig a férjem, de már magam sem tudom, hogy mit gondoljak. Bertha észrevette, hogy Cora egyik ujja teljesen elkékült, ezért gyengéd mozdulatokkal lehámozta róla a rátekeredett hajtincset. – Miért nem beszél a dologról Mrs. Cashsel? Ő sokkal többet tud a házaséletről, mint én, Miss Cora. – Ó, már próbáltam. Anyám csak és kizárólag a hercegnét látja bennem. Nem érdekli, hogy érzek. – Cora fejét az ablakhoz ütötte. Bertha erre nem tudott mit válaszolni; tudta jól, hogy ez az igazság. – Már egyáltalán nem tudom, kicsoda Ivo valójában. Néha úgy gondolom, nem, tudom, hogy… szeret engem, de azután a másik pillanatban egy teljesen másik arcát mutatja. Tegnap éjjel, még mielőtt Odo azt a jelenetet rendezte volna, észrevettem valamit Ivo és Charlotte között. Tudom, hogy van köztük valami, olyan érzés, amiben nekem sosem lehet részem. Mégis, amikor Ivo azt mondja, szeret, hiszek neki, de az ugye lehetetlen, hogy mindkettőnket szeressen? Könyörgő pillantással nézett Berthára, mintha a komorna válasza döntő befolyással lehetne sorsára. Bertha szerette volna eltüntetni Cora arcáról az aggódás jeleit, de nem hazudhatott neki. Tudta, hogy Jim nagyon haragudna rá, ha megtudná, mire készül, de nem nézhette tétlenül, hogy Miss Cora elemészti magát. – Miss Cora, ha elárulok önnek valamit, megígéri, hogy nem lesz mérges rám? Bertha leült a kanapéra úrnőjével szemben, hogy egyenesen a szemébe nézhessen. – Persze, hogy nem, de miért kellene mérgesnek lennem? – Mert nem fog örülni annak, amit mondanom kell. Akarja, hogy folytassam?

DAISY GOODWIN


– Igen, hát persze, biztosíthatlak, bármit is mondasz, az nem lehet rosszabb annál, amit magam is gondolok. Egy könnycsepp gördült le Cora arcán, de olybá tetszett, nem is tűnt fel neki. Bertha ekkor fűzőjében kezdett kotorászni, majd a szívéhez közeli rejtekhelyéről előhúzta belőle a Jimtől kapott gyöngyöt. – Felismeri ezt, Miss Cora? Cora elvette a gyöngyöt, és a tenyerében forgatta. – Úgy néz ki, mintha a gyöngysoromból volna, de az lehetetlen, hacsak valaki el nem szakította… Rémült pillantást vetett fésülködőasztala felé. – Nem, az ön gyöngysora sértetlen. Ez a gyöngy egy másik gyöngysorból való, ami pontos mása az önének. Cora beleharapott a gyöngybe. – Igazinak tűnik, de mi köze ennek hozzám? Egyik kezében még mindig a gyöngyöt a tartotta, a másikkal pedig megdörzsölte a nyakát ott, ahol a gyöngysornak lennie kellett volna. Eszébe jutott, amikor Ivo akkor délután Velencében a nyaka köré csatoltatta. – Csak annyit mondhatok, Miss Cora, és higgye el, sajnálom, hogy tőlem kell hallania, de a helyzet az, hogy Lady Beauchampnak van egy, az önével teljesen egyező, fekete gyöngyökből álló gyöngysora. Egyik este, még amikor Sutton Veney-ben voltunk, elszakadt, és én… Bertha hirtelen elhallgatott; nem akarta, hogy Cora rájöjjön, Jim volt az, aki ellopta a gyöngyöt. – Aznap este történt, amikor ön nem tért vissza a vadászatról. A vacsoránál viselte, és egyszer csak elpattant. Azt hiszem, sikerült összeszednie mindegyiket, kivéve ezt az egyet. Cora lassan formálta a szavakat, mintha közben rendet akart volna tenni a fejében. – Azt akarod mondani, hogy Ivo Charlotte-nak is adott egy olyan nyakláncot, mint az enyém? – Igen. Cora felállt, és a fésülködőasztalhoz lépett. Kivette a saját nyakláncát a zöld bársony borítású bőrládikából. A gyöngyöket összehasonlította a kezében lévővel. – Teljesen egyformák. Megfordult, és Berthára nézett. Bertha felállt, pontosan vele szemben. Cora arckifejezéséből nem tudta volna megmondani, hibás-e amiért mindezt elmondta. Azzal, hogy így tett, áttörte azt a bizonyos, kettejük közt húzódó, láthatatlan határvonalat. Ekkor eszébe jutott mindaz, amit anyjának sosem volt alkalma elmondani, és úgy döntött, ezúttal nem hallgathat. Jim tanácsa ellenére cselekedett, ráadásul teljesen önzetlenül, amikor elmondta Miss Corának azt, amit úrnője nem igazán szeretett volna hallani. Nem felejtette még el, milyen magabiztos és derűs volt Cora korábban, és látta, hogy milyen borús hangulatban volt mostanában. Ugyan csak a komornája volt, de Cora fontos volt a számára. Nem maradhatott továbbra is pusztán külső szemlélő. – És van még valami – tette hozzá. – Közvetlenül az esküvője előtt önnek levele érkezett Mr. Van Der Leydentől. Az édesanyja nem szerette volna, ha bármi, ami felzaklathatja, a tudomására jut, ezért a levelet magamnál tartottam. Nem olvastam el, ahogy nem adtam át az asszonyomnak sem, de gondoltam, tudnia kell róla. Bertha remélte, hogy Miss Cora nem kéri majd tőle a levelet, de úrnője úgy állt ott, mintha meg sem hallotta volna, amit az imént mondott. A gyöngyöket morzsolta ujjai közt. – Miért nem beszéltél nekem erről korábban? – Azzal a gyöngyökre mutatott. Bertha tétovázott.

DAISY GOODWIN


– Nem az én tisztem volt, hogy megtegyem, Miss Cora. És ameddig boldog volt, mi haszna lett volna? – Akkor most miért mondtad el? – Mert úgy gondolom, hogy joga van tudni az igazságot, Miss Cora. A gyöngyök nagyot csattantak a fán, ahogy Cora az asztalra ejtette a gyöngysort. – Igen, magam is így vélem. Egy pillanatra lehunyta a szemét, majd tágra nyitotta, hátát megfeszítve kiegyenesedett, mintha csak hosszú álomból ébredt volna. Megszemlélte magát az állótükörben, majd grimaszolt egyet. – Szeretném, ha újra feltűznéd a hajam. Azzal leült a fésülködőasztalhoz, és a hajkefét Bertha kezébe nyomta. Tekintete a tükörben találkozott Bertháéval. – Azután pedig szeretném, ha utánanéznél, Lady Beauchamp lefeküdt-e már. Azt hiszem, ideje lenne, hogy látogatást tegyek nála. Bertha bólintott, majd fésülni kezdte a vadgesztenyeszínű hajat, ami a simító mozdulatok hatására ismét megtelt élettel. Amikor a haja valamiféle lángkoronára kezdett hasonlítani, Cora kezét Bertha kezére tette. – Köszönöm – mondta.

DAISY GOODWIN


Huszonkilencedik fejezet „Fókát szelídít”

Charlotte Beauchamp szobája a ház középkori szárnyában, a hosszú galéria fölötti egyik toronyban volt. Cora nem itt akarta elszállásolni a nőt, mivel a háznak ezt a részét még nem újították fel, ám amikor a vendégsereg elhelyezésének kérdését vitatta meg Buglerrel, a komornyik azt mondta, hogy Lady Beauchamp kedveli a toronyszobát. Amikor Charlotte elfogadta meghívását a keresztelőre, ő maga is erre kérte: – Cora, drágám, alhatnék esetleg a régi hálószobámban, fenn a toronyban? Az volt a szobám, míg Lulworthben laktam, így mindig életem legboldogabb időszakát juttatja eszembe. Akkoriban Cora nem tulajdonított különösebb jelentőséget a dolognak, bár az meglepte, és nem igazán értette, miért akarna valaki a ház leghűvösebb részében éjszakázni, de most, ahogy felfelé igyekezett a toronyba vezető, kopott kőlépcsőkön, rádöbbent: Charlotte valójában felségterületét szerette volna visszaszerezni. A toronyszoba elszigeteltsége egyben azt is jelentette, hogy Sir Odo kellő távolságra került tőle. Cora még mindig ujjai közt morzsolgatta a fekete gyöngyöt, amit Berthától kapott. Szerette volna porrá zúzni, végül letett ebbéli szándékáról, és inkább hagyta, hogy miatta feltámadó haragját táplálja. A gondolat, hogy Ivo neki és Charlotte-nak pontosan ugyanolyan nyakláncot adott ajándékba, annyira felbosszantotta, hogy menet közben a kőlépcső minden egyes fokába belerúgott. Becsapva érezte magát, és nem csak férje Charlotte-hoz fűződő viszonya, hanem a férfi iránta való érzései miatt is. Úgy ragaszkodott a nyaklánchoz, mintha az valamiféle talizmán volna, lulworthi száműzetésének búskomor hónapjaiban mindvégig annak a velencei délutánnak az emléke tartotta benne a lelket, amelynek emlékét féltett kincsként őrizte; mert abban a pillanatban végre azt mondhatta magának, hogy Ivóval most már valóban házasok. Ám most, ahogy lépésről lépésre araszolt előre a rideg kőfolyosón, már ez sem vigasztalta. Nem volt semmi, ami csak az övé lett volna. Lehet, hogy a férfi a maga módján szerette, de nem volt ebben a szerelemben semmi különleges; az ésszerűség határait túl nem lépő szerelem volt; ennyit kapott tőle, se többet, se kevesebbet. Még arra sem fordított különösebb figyelmet, hogy egyedi ajándékkal lepje meg. Charlotte szobájának ajtaja előtt megtorpant. Az ajtó mellett elhelyezett sárgaréz táblán saját kézírásával „Lady Beauchamp” neve állt egy kártyán. Cora fogta a papírt, és olyan apró darabokra tépte, amennyire csak tudta. Azután kopogtatott az ajtón, majd anélkül, hogy arra engedélyt kapott volna, besétált a szobába. Odabenn sötét volt, de Cora az ablakon beszűrődő holdfényben tisztán ki tudta venni Charlotte körvonalait. A nő szemmel láthatóan várt valakire; amint Cora belépett, várakozón fordult meg, és karját üdvözlésre nyújtotta. Ahogy a beszüremlő holdsugár útjába lépett, Cora láthatta, hogy ezüstösen csillogó anyagból varrt pongyoláját pehelytollak szegélyezik. Hátára omló, sápatagszínű hajával leginkább valamiféle légies megjelenésű vízi nimfára hasonlított. Cora gyertyájával meggyújtotta az asztalon álló gázlámpát, és a lámpabelet úgy igazította, hogy az aranyos láng még inkább kiemelje Charlotte ragyogó auráját. Alaposan meg akarta nézni magának Charlotte-ot. Amikor még barátok voltak, Corát épp annyira elbűvölte Charlotte eleganciája és szépsége, mint amennyire telivér lováért, Lincolnért vagy a vendégházban felállított, Ámort és Psychét ábrázoló szoborért rajongott. Cora mindenből a legjobbat akarta, és Charlotte kétségtelenül a társaság legvonzóbb hölgytagja volt. Az angol DAISY GOODWIN


nők java részének arca cserzettnek tűnt, Lady Beauchamp bőre viszont sima és viaszos puhaságú volt, akár egy orchidea. Korábban sosem fordult még elő, hogy Cora féltékeny lett volna Charlotte tartására vagy tökéletes ruházatára, most azonban nem a barátot, hanem a vetélytársat látta benne. Charlotte mindösszesen négy évvel volt idősebb nála, de az évek karakteresebbé tették az arcát. Nagyjából egyforma magasak voltak, de annak ellenére, hogy délutánjainak jelentős részét a gerincmerevítőben töltötte, Cora tisztában volt vele, hogy kettejük közül Charlotte tartása a kecsesebb. Amikor Charlotte átvonult egy szobán, a járása olyan könnyednek és légiesnek tetszett, mintha nem is a földön járna, hanem inkább a levegőben siklana. Alkatilag sokkal inkább megfelel a hercegnével szemben támasztott elvárásoknak, mint én – gondolta mérgesen Cora. Charlotte megpróbálta elrejteni meglepetését, amikor a látogató helyett, akire számított, Corát pillantotta meg. – Annyira örülök, hogy jobban érzi magát, Cora. Hallottam, hogy migrénes fejfájás döntötte le a lábáról. Akartam vinni önnek egy kis lázcsillapítót – amit Párizsból szoktam beszerezni, mert ez az egyetlen olyan dolog, ami nálam is bevált, de azután azt gondoltam, biztosan lefeküdt már. A rá jellemző szokásos, vontatott stílusban beszélt, de kezével megállás nélkül a köntösét szegélyező tollakat piszkálta. Cora kinyújtotta a kezét, azt, amelyben a gyöngy hevert. – Azt hiszem, ez az öné. Charlotte egy pillanatra Corára nézett. Végül kivette a fekete gyöngyöt Cora kezéből. – Gyanítottam, hogy egy hiányzik, de sosem voltam benne biztos. Miután elszakadt, nem volt hozzá szívem, hogy újra felfűzessem. – Fejét oldalra biccentette. – De most látom csak, Cora, hogy nem viseli az önét. Remélem, nem kedvetlenítette el, hogy megtalálta – jegyezte meg mosolyogva, és mézes-mázos mosolya nyomán arcának gödröcskéi is elővillantak. Cora szeretett volna megszólalni, de a Charlotte arcán megjelenő gödröcskék annyira kihozták sodrából, hogy elnémult. Charlotte feléje intett. – Szóval most már ön is tudja, Cora, hogy milyen érzés. Másodhegedűsnek lenni. – Halványan felnevetett. – Tudja, milyen ritka az ilyen méretű és ilyen színű gyöngy? Csak a jóisten a tudója, Ivónak hogy sikerült szert tennie egy második nyakláncra. Cora mintegy magának mondta: – Még most is képtelen vagyok elhinni, hogy ilyen vak voltam. És ostoba. Charlotte tudomást sem vett róla; fel-alá járkált a szobában, járása nyugtalansága ellenére is lágyan ringó volt. – Akkor kezdtem el viselni, amikor szakítottunk, csak hogy rá emlékeztessen. Soha nem voltam képes megérteni, miért ajándékozott önnek is gyöngyöket. Talán így akart kínozni? Tudja, hogy kell kegyetlennek lenni, az már biztos. Sosem bocsátotta meg, hogy feleségül mentem Odóhoz, bár tudta, hogy nem volt más választásom, ahogy azt is, hogy Odo milyen ember. – Charlotte mély levegőt vett. – És akkor a semmiből, egyszer csak előkerült ön. Egy amerikai, aki nem tudott és nem értett semmit. Először azt hittem, az egészet csak a pénze miatt tette, de amikor megláttam önt Conyersben, nyakában a fekete gyöngyökkel, rájöttem, hogy engem is büntet. Akkor határoztam el, hogy bosszút állok, ezért mutattam be önt Louvainnek. Tisztában voltam vele, hogy ön éppen az a fajta elkényeztetett fruska, aki a Louvain-féléket ellenállhatatlannak találja. Tudtam, hogy ha Ivo olyannak látja majd, mint amilyen valójában, visszajön hozzám. Ekkor Cora felé fordult, és újból elmosolyodott, ezúttal fogait is elővillantotta. Corának valamiért az az érzése támadt, hogy a nő tud a Louvain műtermében elcsattant csókról. Szégyellte magát amiatt, hogy ez a nő tudhatja, hogyan viselkedett akkor. De egy csók volt, csak ennyi történt.

DAISY GOODWIN


– Ő a férjem, Charlotte – mondta –, akár tetszik önnek, akár nem. Engem vezetett oltár elé, és van egy fiunk. És tudom, hogy Ivo szeret engem. Corának eszébe jutott, hogyan ölelte magához a férfi tegnap éjjel a gyerekszobában. – Valóban. – Charlotte gödröcskéi ismét láthatóvá váltak. – Csak mert címet vásároltál magadnak, meg mindent, ami ezzel jár – mutatott körbe a toronyszobában –, még nem jelenti, hogy a szerelmét is megvásároltad. Az csak természetes, hogy hálás neked, amiért annyi mindent tettél Lulworthért, és hogy fiúval ajándékoztad meg. Az életét nagyon sok szempontból megkönnyítetted, de Ivo nem az a fajta férfi, aki megállapodik. Igen, te vagy a felesége, de én vagyok az asszony, akit szeret. Sajnálatos módon ezt a státuszt pénzért nem lehet megvásárolni. Cora egy percig sem akarta ezt tovább hallgatni. Felkapta a lámpát az asztalról, és teljes erőből Charlotte-hoz vágta. A másik nő azonban gyors mozdulattal félreugrott, és a lámpa a mögötte lévő állótükörhöz vágódott, ami ezernyi darabra tört. A petróleum szétfolyt a földön, és a tűz lángcsíkokban terjedt tova a szőnyegen. Cora nézte, ahogy a lángok a függönyök alját nyaldossák. Charlotte szorosabbra húzta maga körül ezüstösön csillogó köntösét, és az ajtóhoz lépett. – Látom, új alvóhely után kell néznem – mondta, majd elhagyta a szobát. – Talán csengetned kellene. Na persze megengedheted magadnak, hogy romjaiból is újjáépítsd a házat, de azt is tudom, hogy a férjed jobb kedveli az otthonát jelenlegi formájában. Cora olyan erővel rántotta meg a csengőzsinórt, ahogy csak bírta, de nem jött senki. Mivel nem bízott benne, hogy Charlotte riasztja a ház lakóit, felkapta a szobába bekészített kancsó vizet, és megpróbálta maga eloltani a tüzet. A lángoknak azonban csak egy része hunyt ki. Cora felkapta az ágyról a bársony ágytakarót, és a még mindig lobogó lángokra hajította. A brokát halkan sistergett az ágytakaró alatt. A megperzselt anyagnak olyan szaga volt, mint a hajának, amikor a göndörítővas túlhevült. Emlékezett még anyja égő hajának szagára, és a halomba tornyosuló bársonyt addig tapodta a lábával, amíg meg nem győződött róla, hogy a tűz teljesen kialudt. A szobában most már teljes sötétség volt, de amikor megfordult, hogy távozzon, a hold előbújt a felhők mögül, és ezüstös fénye egy pici és sötét valamit világított meg a lepedőn. Cora azt gondolta, hogy a nyakláncból származó gyöngy lehet, de ahogy lehajolt, hogy felvegye, rájött, hogy bár ez is egy fekete gyöngy, a másiknál apróbbacska. A gyöngyöt aranykeret fogta közre, és egy fülecske is csatlakozott hozzá, ami arra szolgált, hogy egy ing gomblyukán átvezetve rögzíteni lehessen. Cora undorodva dobta le, majd kiszaladt a szobából. Gyertya nélkül botladozott a sötét folyosón, és beleszaladt valakibe, aki épp az ellenkező irányba tartott. – Cora? – Teddy hangját ismerte fel. – Tényleg ön az? Cora nem szólt egy szót sem, csak Teddy gyapjúzakójához hajtotta a fejét. A férfinak szivarfüst szaga volt. Ahogy a melegséget árasztó férfitesthez simult, biztonságban érezte magát. – Ön reszket, Cora, mi a baj? Épp lefeküdni készültem, amikor éktelen csattanást hallottam. De ez nem az ön szobája. Mit keres itt? Teddy aggódni látszott, de karjaiba vonta Corát, és míg egyik kezével a haját simogatta, a másikkal egyre szorosabban ölelte magához. Egy percig csak álltak ott, néma csendbe burkolózva, majd Cora a férfi kabátjába vesző hangon azt suttogta: – Annyira örülök, hogy itt van. Azután elhúzódott, és a férfira nézett. Arcát boldogtalanság árnyékolta, szemei tompán a semmibe révedtek. Végül megszólalt: – Ön írt nekem az esküvőmet megelőzően. De a levelét sosem kaptam meg, Teddy. Anyám nem akarta, hogy elolvassam. Most azonban nagyon szeretném tudni, mi állt benne. Teddy megfogta a lány egyik kezét, és megcsókolta.

DAISY GOODWIN


– Az állt benne, hogy még életemben nem keserített el jobban semmi, mint hogy akkor este visszautasítottam önt Newportban. Megírtam, hogy félelemből hagytam el önt, mert azt gondoltam, hogy a pénze mindig közénk áll majd, de Párizsba érvén rádöbbentem, hogy gyáva voltam. Igen, vakon követtem valamit, amit akkor elhivatottságnak éreztem, de megfizettem az árát – elveszítettem önt. És bár tisztában voltam vele, hogy túl későn teszem, felajánlottam önnek a szerelmem, Cora. Cora bólintott, és kezét a férfi arcához érintette. – Akkor hiába is próbált volna meggyőzni. De most más a helyzet. Ezt már nem bírom tovább. Olyan ostoba voltam, Teddy. Azt hittem, engem akar. De lehetett volna bárki, csak az volt a fontos, hogy vagyona legyen. Teddy megszorította a lány kezét. – Hagyja el Cora, hagyjon maga mögött mindent. Én még most is szeretem, és csak önt szeretem, és gondoskodni fogok önről. Cora a férfira nézett. – De meg kell értenie, hogy én már nem az a newporti lány vagyok, akit otthagyott. Megváltoztam. Gyermekem van, és őt nem hagyhatom magára. Nem akarom, hogy Guy így nőjön fel. Ha gondoskodni akar rólam, róla is gondoskodnia kell. A férfi megragadta a kezét. – Ha ez az óhaja, Cora. Nem fogok újra csalódást okozni önnek. A sötétben állva hallották, amint a kápolna órája egyet ütött.

Bertha ébren várta, hogy Cora végre visszatérjen a szobájába. Amint meglátta, hogy Cora ruhája és keze csupa korom, levegő után kezdett kapkodni. Magyarázatot várva nézett úrnőjére, de Cora nem óhajtott reagálni a ki nem mondott kérdésre. – Azt akarom, hogy pakolj össze nekem egy ládát, egy váltás ruhával és hálóinggel, és persze hagyj helyet benne Guy dolgainak. Londonba utazom a gyermekkel. De ez titok, Bertha. Nem szeretném, ha bárki megtudná, hogy elmegyek. Bertha nyelt egyet. – És azt akarja, hogy én is önnel menjek, Miss Cora? – Természetesen. Segítened kell Guy körül. Nem hagyhatom itt, és ezt az idős dajkát sem akarom magammal vinni. – Hosszú időre megyünk? – Bertha kezét az asztalra téve keresett támasztékot. – Örökre. Bertha megremegett, de Cora észre sem véve a lány nyugtalanságát, sürgetően folytatta: – Reggeli után elviszem Guyt sétálni a parkba. Azt akarom, hogy hozd a szamárfogatot, és vegyél fel a kisház előtt, ott, ahol a fasor elkanyarodik. Onnan lekocsikázhatunk egészen az állomásig, és felszállhatunk a Londonba tartó vonatra. Mr. Van Der Leyden lefoglal számomra néhány szobát az egyik szállodában. Nem akarom, hogy bárki is a nyomomra bukkanjon. Bertha teljesen összetört. Az egész lavinát ő indította el, de nem láthatta előre tettének következményeit. Mindegy mi történik, valakinek, akit szeret, most mindenképp búcsút kell intenie. Miss Corán és Jimen kívül nem volt senkije. Sokáig azt hitte, mindkettejüket megtarthatja örökre, de ennek most vége. Most választania kell. Nem kerülte el figyelmét, hogy Cora túl izgatott az alváshoz. Bertha öntött egy kevés vizet a mosdótálba, és megmosta úrnője arcát és kezét, majd hozott, neki egy tiszta hálóinget. – Ráférne önre egy kis pihenés, Miss Cora. Holnap minden erejére szüksége lesz. Ágyba segítette Corát, majd jó éjszakát kívánt. Ahogy az ajtóhoz ért, hallotta, amint Cora azt kérdezi: – Gondolod, hogy helyesen cselekszem?

DAISY GOODWIN


Bertha elgondolkodott azon, nem tehetne-e úgy, mintha nem hallotta volna a kérdést, de Cora ismét megszólalt: – Bertha? – a hangja ezúttal mintha kissé reszketett volna. Bertha visszanézett rá. – Nem tudnám megmondani, helyes-e, de azt tudom, hogy amíg nem tesz valamit, úgysem lesz boldog, és úgy vélem, ezúttal önön a sor. Azzal elfordította a kilincsgombot, és kisétált. Nem akart ma éjjel több időt Corára vesztegetni. Bertha soha korábban nem járt még Jim hálószobájában. A férfi alkalmazottak mind az alagsori szobákban aludtak, olyan messze a padlástérben elhelyezett női személyzettől, amennyire csak lehetett. Bertha még csak azt sem tudta, melyik lehet a férfi szobája. Tudta, hogy ha az éjszakának ebben a szakában a férfiak számára fenntartott lakrészek tájékán Buglerbe botlik, azon nyomban elbocsátják, de most emiatt aggódott a legkevésbé. A férfi szolgák folyosóját egyetlen jelzőfény világította csak meg. A fal mellett lopózva hallgatózott, próbálta beazonosítani az ajtók mögül kiszűrődő horkolást és mormogást, abban bízva, hogy felismeri köztük Jimét. Ám nem igazán tudott különbséget tenni hortyogás és mormogás közt, mind nagyon egyformának hangzott. Végül a csizmája alapján bukkant rá a férfi szobájára, Jim kitette az ajtó elé a mindenesfiúnak, hogy az elvihesse és kipucolhassa. Egyedül Jimet és Mr. Buglert illeti meg a jog, hogy kitisztíttathassák cipőiket, és Jim lába sokkal nagyobb volt, mint a komornyiké. Bertha még egyszer végigkémlelte a folyosót, majd kinyitotta Jim szobájának ajtaját, és besurrant. Meleg éjszaka volt, és a férfi hasra fordulva feküdt az ágyon, deréktól lefelé csak egy lepedővel takarózott. Bertha képtelen volt megállni, hogy kezével végig ne simítson a férfi hátán, le egészen a feneke domborulatáig. A férfi mindjárt, ahogy hozzáért, felébredt, és megragadta a lány csuklóját. – Bertha! Te meg mit keresel itt? Jim szembefordult vele. A lány látta, hogy a lepedő alatt a férfi meztelen. – Beszélni akartam veled – válaszolta. A férfi az ágyra húzta és elkezdte csókolni. Egy másodperc múlva aztán megszólalt: – Hát akkor beszélj! – de kezei a lány blúzának gombjai körül matattak. Bertha próbálta összeszedni a gondolatait, de képtelen volt bármit is mondani. Nem akart gondolni semmi másra, csak Jim testét simogató kézmozdulataira és az érzésre, amit a férfi bőre váltott ki belőle, ahogy testük egymáshoz simult. Válaszképpen kigombolta az utolsó gombot, és elkezdte meglazítani fűzőjén a zsinórokat. Amikor végre kihámozta magát összes ruhájából, Jim a fülébe suttogta: – Biztos vagy benne, drágám? Válasz helyett karját a férfi nyaka köré fonta. De nem élvezhette sokáig Jim ölelő karjainak biztonságát. A sötétben lassan nekiállt, hogy összeszedje szétdobált ruháit. Amikor felöltözött, Jimet felébresztette álmából. – Jim, van valami, amit el kell mondanom. Jim álmosan gurult arrébb az ágyon. – Ne most, Bertha. – Kérlek, muszáj meghallgatnod. Azért jöttem, hogy elmondjam neked, hogy a hercegné ma Londonba utazik, és engem is magával visz. Próbálta hangját suttogóra fogni, de nem volt könnyű uralkodnia sem magán, sem pedig az érzésein. – Nem áll szándékában visszajönni, Jim. Elhagyja őt. Azt hiszem, Mr. Van Der Leydennel kíván megszökni. Jim erre már megemberelte magát, és megragadta a lány kezét.

DAISY GOODWIN


– Nem mehetsz vele, Bertha. Mi van, ha úgy dönt, visszatér Amerikába? Hagyd, hogy a te Miss Corád tönkretegye az életét, ha ez az, amit akar. De a te helyed mellettem van. A férfi suttogott, de nem lehetett nem kihallani hangjából a bosszúságát. Bertha távolabb húzódott a férfitól. – Nem hagyhatom sorsára. Tudod, ez az egész miattam van. Megmutattam neki a fekete gyöngyöt, amit tőled kaptam, azt, amelyik Lady Beauchamp nyakláncából van. Megsajnáltam, mindenki csak becsapta. Azt akartam, hogy megtudja végre az igazságot. Jim tehetetlenül húzta vissza a kezét. – Neki van családja, Bertha. Te csak a komornája vagy. – De szüksége van rám. Tudom, hogy így van. Nincs senki más, akire számíthat. – Akkor ez mi volt? – A férfi az ágyra mutatott. – Valamiféle vigaszdíj? Bertha elfordította a tekintetét. – Én… én csak kívántalak, Jim. Kinyújtotta egyik kezét, hogy megsimogassa a férfit, de az ellökte magától. – Ahogy én is kívánlak téged, szinte állandóan. De most el akarsz hagyni. Ha el akarsz menni vele, nem tarthatlak vissza, de nem tudom, látjuk-e még egymást valaha. Hátat fordított a lánynak, és arcát a párnába temette. Bertha kezét a férfi vállára tette, és azt mondta: – Szeretlek, Jim. A férfi öklével a párnájába csapott. – Akkor ne menj el. – Felült, és vállánál fogva megragadta a lányt. – Gyere hozzám feleségül, Bertha. Elmehetünk Londonba. Vállalhatnék munkát hordárként az egyik szállodában. Új életet kezdhetünk. Ne hagyj el engem, csak mert az elkényeztetett úrnőd nem tud a komornája nélkül élni. Bertha felállt. – Miss Corával nem mindig könnyű vagy kellemes az élet, de most nem hagyhatom magára. Hirtelen az ágyán heverő takaróra gondolt. Most már Miss Cora volt az egyetlen, aki olyan közel állt hozzá, hogy a családjának tekinthette – az idő és a körülmények egymás mellé sodorták őket. Miss Cora elválaszthatatlan része volt az életének. Bertha mindent tudott úrnőjéről, a lapockáján megbúvó anyajegyétől kezdve a mozdulatig, amivel szemébe hulló haját söpörte félre, amikor valami felmérgesítette. A tartásából meg tudta mondani, milyen hangulatban van, ahogy ajkának görbületéből azt is tudta, mit fog mondani. Az sem érdekelte igazán, hogy mindezekért cserébe Cora figyelemre sem méltatta. Cora volt életének az értelme; ahol Cora volt, ott volt az otthona. Tisztában volt vele, hogy ezt nem tudja megmagyarázni Jimnek. A férfi kinevetné; ismét elmondaná neki, hogy az ő feladatuk csupán annyi, hogy mindent rendben tartsanak. Korábban valamiért azt gondolta, ha intimebb közelségbe kerül Jimmel, másképp fog érezni, de most már tudta, hogy a vágy nem elég. Még a férfi házassági ajánlata sem tudott változtatni elhatározásán. Olyan sok minden volt, amit még el szeretett volna mondani, de zajt hallott az átjáróból, így nem maradt ideje másra, minthogy ajkát a férfi dacos ajkához szorítsa, azután elszaladt. A folyosón ott találta a Bugler cipője fölé görnyedő mindenesfiút. Ujját az ajkaihoz érintve csendre intette, a fiú pedig bólintott. Rövid kotorászás után talált egy hatpennyst a zsebében. Anélkül, hogy egyetlen szót is szólt volna, az érmét a kisfiú kezébe nyomta, majd amilyen gyorsan csak tudott, végigosont a folyosón.

DAISY GOODWIN


Harmincadik fejezet „Kilencszázéves nevemet”

A gyermek aludt, és Cora hallotta finom szuszogását; közben olyan gyengéden, ahogy csak tudta, lefelé tolta a gyermekkocsit a kavicsos ösvényen. Nem akarta, hogy a gyermek sírni kezdjen. Nanny Snowden rosszallotta, hogy Cora sétálni viszi a gyermeket. – De méltóságos asszony, a márki alszik. Reggelente ilyentájt mindig aludni szokott. Cora azonban fogta, és kiemelte Guyt a bölcsőjéből, és utasította a dadát, hogy készítse elő a kocsit. Elhaladt a vendégház mellett, és már majdnem a kocsifelhajtóra fordult. Felnézett, és tekintete a dombon emelkedő kápolnán állapodott meg. Az épület látványa rádöbbentette, mennyi mindent készül hátrahagyni; ez a rideg, szürke kőrengeteg rengeteg örömet, de legalább annyi csalódást okozott neki. Még egy utolsó pillantást akart vetni a házra, de akkor meghallotta, hogy Guy szipákolva felhorkant, és tudta, igyekeznie kell, nehogy a fiúcska teljesen felébredjen. Óvatosan tolta a kocsit a felhajtóra, folytatta útját, és igyekezett úgy tenni, mintha a legkevésbé sem zavartatná magát. Ez volt az útnak a lelepleződés szempontjából legkritikusabb szakasza, ha bárki kinézne a ház bármelyik ablakán, döbbenten tapasztalná, hogy a hercegné a babakocsival a háztól ilyen messzire merészkedett. A szolgák ezt is valószínűleg az amerikaiak különcségének egy újabb bizonyítékaként könyvelnék el, de ha Ivo venné észre, ő biztosan rájönne, hogy készül valamire. Azzal nyugtatgatta magát, hogy Ivo ilyenkor mindig ki szokott lovagolni; lépteit azért felgyorsította, így tolta felfelé a kocsit a dombon; a dombtetőn túl már nem kellett attól tartania, hogy megláthatják a házból. A dombtetőről látta a szomszédos magaslaton álló Északi Kapu lóherére emlékeztető tömbjét; a kettő közti völgyben feküdt Conger Wood, ahol Bertha várt rá. Cora tudta, hogy Bertha nem repes az ötlettől, hogy titokban távoznak, de nem látott más kiutat. Látni sem akarta Ivót; tisztában volt vele, hogy a férfi puszta látványa – és ellentmondást nem tűrő egyénisége – elbizonytalaníthatja. A mindent elsöprő vonzódás is kevés lett volna ahhoz, hogy meg tudjon megbékélni mindazzal, amit a férfiról megtudott, és a szívét nem akarta meglágyítani. Kihasználták, becsapták és megalázták. Minden alkalommal, amikor a nyakékekre vagy Charlotte arcának gödröcskéire gondolt, törni-zúzni tudott volna. Hogy feledkezhetett meg róla, hogy ez az egész nem szólt másról, mint a pénzről. A férfi a pénzéért vette el, és arra használta, hogy megbüntesse vele a nőt, akit valóban szeretett. Olyan erővel tolta a babakocsit, hogy Guy felébredt, és nyöszörögni kezdett. Kezét a fiúcska arcához érintve próbálta lecsendesíteni. Anyja megnyugtató hangját hallva a baba ismét lehunyta a szemét. Ahogy az út hirtelen lejteni kezdett, szorosabban markolta a kocsi fogantyúját. Már majdnem az erdőn át vezető ösvénynél járt, ahol Bertha várta. Izzadságcseppek folytak végig a hátán; haja az arcához tapadt. A fák alkotta lombsátor rejtekébe lépett, és orrát a több száz éves fák mohás illata csapta meg. Tolta tovább a kocsit a füves ösvényen, mígnem egyszer csak meghallotta a szamár prüszkölését. – Bertha – kiáltotta. Bertha gyalogszerrel közeledett felé az ösvényen. Léptei lassúak voltak, arca felpüffedtnek és fáradtnak tűnt. Cora bosszúságot látott tükröződni a tekintetében. Vajon miért izgatja magát Bertha ennyire? Nem ő készült véget vetni a házasságának. DAISY GOODWIN


– Majd én tartom Guyt, te pedig fogd a gyeplőt, Bertha. Hoztál neki ruhát? – A mosókonyhából kellett elcsennem néhányat. A gyerekszobába nem jutottam be. – Bertha hangja kifejezéstelen maradt. – Nem lett még mindegyik kitisztítva. – Nem számít, Londonban majd veszünk párat. Cora próbált derűsnek mutatkozni. Kivette a még mindig alvó gyermeket a babakocsiból, és felmászott a szamárfogat hátsó ülésére. Bertha felült elé, és megragadta a gyeplőt. A szamár lassan megindult előre, de azután hirtelen megállt. Cora csak azt hallotta, hogy Bertha levegő után kapkod. Megfordult, és pillantása az ösvényen ácsorgó Ivóra tévedt, aki elgondolkodva simogatta a szamár orrnyergét. – Készülsz valahová, Cora? Nem hinném, hogy ez a jószág itt túl messzire vihetne. De látom, csomagod is van. Talán az állomásra igyekszel. Félreállt, hogy útjára engedje őket. Cora kíváncsi lett volna rá, honnan tudta, hol találja őket. Berthára nézett, de komornája szigorú ábrázattal állta a tekintetét. – Nos, nem tartóztatlak, ha a vonatra sietsz. De Cora, nem hasonlíthatsz Kékszakállhoz. Ha el akarod hagyni Lulwortht, jogodban áll megtenni. Ezt te is tudod jól. Átsétált arra az oldalra, ahol Cora ült, és tekintetét, ami az erdő félhomályában semmit sem árult el érzéseiről, a feleségére függesztette. Az asszony megrázta a fejét. – Most már egyáltalán nem tudok kiigazodni rajtad, Ivo. Guy felsírt, ő pedig ringatni kezdte karjában, Ivo kinyújtotta a kezét, és megérintette a baba fejét. A kicsi elhallgatott. – Nem azért jöttem, hogy visszatartsalak. De szeretném, ha meghallgatnál. – A férfi nyelt egyet. – Kocsikázz velem. Mondandóm van számodra. Cora még sosem hallotta, hogy Ivo ennyire szókimondón fogalmazott volna. Próbált Charlotte arcának gödröcskéire, a fehér lepedőn heverő fekete gyöngyre, Teddyre és az általa írt, de soha el nem olvasott levélre gondolni. Ám férje hatalmas barna kezén kívül, amely a kicsi fejét simogatta, nem látott semmi egyebet. Tarkóján érezte Bertha merev tekintetét, és hallotta, ahogy a szamár megállás nélkül prüszköl és toporzékol. – Kérlek, Cora. – Ivo majdhogynem suttogott. – Túl késő, Ivo. Bármit is mondanál nekem, most már túl késő. Miközben ezt mondta, tekintete egyfolytában a babán pihent, így próbálta meg kordában tartani arcára kiülő érzelmeit, Ivo ezúttal hangosabban szólt hozzá. – A legelső pillanattól fogva, hogy ismerjük egymást, azt hittem, Cora, hogy bátor vagy, de lám, most szökni próbálsz előlem. Talán nincs elég bátorságod, hogy meghallgasd, amit mondani szeretnék? Cora felállt. – Bertha, egyelőre tedd a kicsit a kocsiba, és vidd vissza a házba. Majd szólok, ha már indulhatunk. Bertha leszállt a fogatról, és Cora a karjába fektette Guyt. Azzal a férjéhez fordult, Ivo egy pillanat erejéig tétovázott, majd felmászott a fogatra, és kezébe vette a gyeplőt. Néma csendben üldögéltek egymás mellett, ahogy a tengerhez vezető úton haladtak előre. Amikor a sziklákhoz értek, Ivo balra kormányozta a fogatot. Cora azon tűnődött, a férfi megszólal-e majd egyáltalán. A szamár derekasan küzdött felfelé a meredek lejtőn, és Ivo csak akkor fordult felé, amikor felértek a tetőre. – Azért akartalak idehozni, Cora, hogy megmagyarázhassam. Cora az előtte elnyúló partszakaszt nézte. Közvetlenül alattuk egy öblöt látott, amelyet a tengerből kiálló sziklanyúlványok szegélyeztek. A szürke követ nyaldosó hullámok két lyukat vájtak a sziklába, amely leginkább valamiféle összetekeredett tengeri kígyóra hasonlított. A víz ki-be spriccelt a nyílásokon, és koncentrikus köröket rajzolt a fodrozódó tengervíz felszínén.

DAISY GOODWIN


– Az ott Durdle Door. Kisgyerekként Guy és én gyakran jöttünk ide úszni. Megvan a trükkje, hogy lehet átúszni a lyukakon. Hagyni kell, hogy sodorjon magával az ár, különben a szikláknak ütközve az ember összezúzza magát. A nagyobb lyukkal egészen jól boldogultunk, de egy nap, amikor úgy tizenegy éves lehettem, arra bujtogattam Guyt, hogy próbáljon szerencsét a kisebbel. Az sokkal nehezebb feladat, ugyanis csak pár centimétert lehet hibázni. Láttam, hogy Guynak nemigen fűlik a foga a dologhoz, de én csak nem hagytam annyiban, és addig hecceltem, míg végül ráállt a dologra. Emlékszem, ahogy mindjárt a víz alá bukott, hogy a hullámok ne vághassák a sziklához, de a rés annyira szűk volt, hogy nem láttam a másik oldalon felbukkanni. Vártam egy percet, majd még egyet, és akkor aggódni kezdtem. Arra gondoltam, hogy az ellentétes irányú alsó áramlás egy sziklához csapta Guyt, és ő elveszítette az eszméletét. Kiáltoztam utána, de nem jött válasz. Még most is emlékszem rá, mennyire megrémültem. Feltűrte ingujját, és Cora láthatta, hogy a karját borító fekete szőr az égnek áll. – Kiáltoztam még egy darabig, de rájöttem, hogy utána kell mennem, és meg kell keresnem. Nem nagyon akaródzott megmozdulni; ekkor azonban eszembe jutott, hogy én küldtem oda Guyt, tehát nekem kell utána mennem. És ha mindketten meghalunk, az úgy van rendjén. Elhallgatott, és mindketten a mélyben tajtékzó, sziklákat verdeső hullámokra meredtek. – Olyan mélyre merültem, amilyen mélyre csak tudtam, nagyra nyitott szemmel, hogy láthassam, Guy nem esett-e csapdába, de a víz sötéten háborgott, és én alig láttam valamit. Túl sokáig maradtam lenn, hogy valamiféle rést találjak, elkapott az ellentétes irányú víz alatti áramlás, és csak sodort magával a sziklák mentén. A lábam beszorult egy hasadékba, és mozdulni sem bírtam, a tüdőm majd szétrobbant, és azt hittem, megfulladok. Azután megéreztem, hogy egy kar a hónom alá nyúl, és kifelé húz. Guy a nagyobb hasadékon keresztül kiúszott, és amikor látta, hogy nem vagyok ott, rájött, mi történt, és a megmentésemre sietett. Ha egyetlen percet is késlekedik, most nem lehetnék itt. Ivo megfordult, hogy Corára nézzen. – Ő megmentette az életem, én pedig megöltem. Cora döbbenten nézett a férfira. – De én azt hittem, lovasbalesetben halt meg. – Így is van, de Guy kiváló lovas volt. Meg akart halni. – Ezt nem tudhatod, Ivo. Corát megrémítette a férfi hangjában bujkáló keserűség. Ivo most is a sziklán állt, és csak most vette észre, mennyire közel áll a szikla pereméhez. – Hidd el, tudom. Minden Charlotte miatt volt. Cora megmerevedett. – Tudod, ő volt az első és egyetlen dolog, ami kettőnk közé állt. Amikor Lulworthbe jött, még csak tizenhat éves volt, és rendkívül bájos. – A férfi elkapta Cora arckifejezését. – Akkor még teljesen másmilyen volt. Azt hiszem, akkor még… voltak álmai. Egy pillanatara elhallgatott. – Egészen elbűvölt, és ő is kedvelt engem. De aztán Guy, aki nem igazán mutatott érdeklődést a nők iránt, felfigyelt rá, és őt is teljesen megigézte. Nem udvarolt neki, még csak nem is beszélgetett vele; egyszerűen csak istenítette, mintha egyike lenne imádott szentjeinek. Charlotte először észre sem vette, Guy miként érez iránta, én azonban igen. Azon a nyáron mindent elkövettem, hogy megszerezzem. Feleségül akartam venni, még mielőtt Guy az egészet meghiúsíthatta volna. Tudod, úgy láttam, Charlotte nem kéretné magát sokáig. Szerelmes volt belém, legalábbis azt hiszem, de nem eléggé ahhoz, hogy lemondjon a lehetőségről, hogy hercegné legyen. Anyám észrevette, mi zajlik a háttérben, és Charlotte-ot a szezonra magával vitte Londonba. Legalább annyira nem akarta, hogy Charlotte legyen a következő hercegné, mint ahogy azt is ellenezte, hogy te légy az.

DAISY GOODWIN


Kis híja volt, hogy elmosolyodjon; ekkor közelebb araszolt a szikla széléhez. Cora figyelmeztette: – Jobb szeretném amott hallgatni tovább ezt a történetet. – Azzal tőlük egy nagyjából tíz méterrel hátrébb lévő kis mészkő- kiszögellésre mutatott. Ivo összerezzent. – Komolyan azt hitted, hogy képes volnék… Ó, nem, Cora, nincs miért aggódnod. Cora addigra azonban a gyeplőnél fogva megragadta a szamárfogatot, és az állatot a távolabbi szikla felé rángatta. Amikor oldalra pillantott, látta, hogy Ivo követi őt. – Aztán meghalt az apám, és mi hazautaztunk Lulworthbe a temetésre. A gyászidő alatt nem csináltunk semmit, nem fogadtunk látogatókat. Egymás társaságára voltunk utalva. – Ivo leült Cora mellé a sziklára, és a lába előtt heverő kavicsokat hajigálta a szirt felé. – Anyám Conyersbe ment, hogy új férjet szerezzen magának. Charlotte-ot itt hagyta; azt hiszem, nem szerette volna, hogy a herceg figyelmét bárki is elvonja. Anyám távoztával pedig semmi sem tartotta vissza Guyt, hogy hűséges zarándokként folyton-folyvást Charlotte nyomában legyen. Ő ezt észrevette, és bátorította is őt. De nem intett búcsút nekem sem – ahhoz már túl messzire mentünk. Charlotte érdeklődve hallgatta, amint Guy a Maltraversekről, illetve a család dicsőséges katolikus múltjáról mesélt neki, azután pedig jött, és találkozott velem, ott, ahol senki sem akadhatott a nyomunkra. Ivo ekkor egy nagyobb követ hajított el, ami a szikla pereméhez csapódott, majd irányt változtatva tűnt el a mélyben. – Mindketten tudtuk, hogy Guy lánykérésre készül, és hogy Charlotte igent fog mondani; ez meggondolatlanná tett minket. A cselédek miatt a házban nem találkozhattunk, ezért a kápolna lett légyottjaink helyszíne. Több eszem kellett volna, hogy legyen, de titkon mindig abban reménykedtem, hogy egyszer rajtakapnak bennünket. Cora a férfi arcát figyelte, de ő a távoli tengert bámulta. – Guy egyik délután az orgonakarzaton bukkant ránk. A helyzetet nem lehetett félreérteni. Nem szólt egyetlen árva szót sem, csak elment. Utána kellett volna rohannom, de örültem, hogy ránk talált. Már biztos lehettem benne, hogy sosem veszi el Charlotte-ot. Aznap este a lova nélküle tért vissza, és én tudtam, mi történt, tisztában voltam vele, hogy mit tettem. Cora egy pillanatra kezét a férfi karjára tette. – Egy nappal Guy temetését követően Charlotte megkérdezte tőlem, mikor házasodunk össze. „Végül is – mondta – most már semmi sem állhat az utunkba.” Nem tudta véka alá rejteni elégedettségét, és én gyűlöltem ezért. Mondtam neki, hogy megöltük a fivéremet. Amikor rájött, hogy sosem veszem feleségül, csapot-papot otthagyott, és hozzáment Odóhoz, mert ő volt a leggazdagabb férfi, aki a horgára akadt. Meg kellett volna állítanom, hiszen tudtam, hogy Odo milyen erkölcstelen, mindig is az volt – örökké csak a bajkeverésen járt az esze –, de soha az életben nem akartam Charlotte-ot viszontlátni. A magam részéről úgy voltam vele: megérdemlik egymást. Egy évvel később azonban, a Myddletonon ismét összetalálkoztam Charlotte-tal. Elmondta, milyen rosszul állnak köztük a dolgok, és nekem kedvemre való volt, hogy szenvedni látom. Újrakezdtük, de szörnyű hiba volt; egyikünk sem akart mást, csak enyhíteni a saját nyomorúságán, de ez egyikünket sem tette boldoggá. Kézfejével a szemének biztosított némi árnyékot a tűző napon. – Ironikus, hogy megismerkedésünk épp Charlotte-nak köszönhető. Ha nem találkoztam volna vele aznap Paradise Woodban, sosem találtam volna rád az erdőben fekve, eszméletlenül. Cora kezébe temette az arcát; most érzékelte csak, mennyire felforrósodott az arcbőre, előtte észre sem vette, milyen erősen tűz a nap. – Akkor ott az erdőben együtt voltál vele. – Fel akart kászálódni, de Ivo visszahúzta. – Még nem mehetsz el, Cora. Kérlek, engedd, hogy befejezzem. Cora lecsillapodott.

DAISY GOODWIN


– Amikor veled megismerkedtem, úgy éreztem, kaphatok még egy esélyt. Olyan derűs voltál, és zabolátlan és… – Gazdag? – szegezte neki a kérdést Cora. – Igen, gazdag, de Cora drágám, nem te voltál az egyetlen örökösnő, aki címre vadászott, habár – legyintett a levegőbe nevetve – messze a leggazdagabb voltál. Persze nagy szükségem volt rá, hogy gazdag nőt vegyek feleségül, de nem a vagyonodat, hanem téged akartalak, Cora. Te sosem válnál olyanná, mint az anyám vagy Charlotte. Képtelen vagy titkot tartani, és ráadásul szörnyen rosszul hazudsz. Fogalmad sincs róla, hogy rejtsd el az érzéseid. Cora becsukta a szemét; a nap sugarainak melegét a szemhéján át is érezte. – Akkor azt is tudod, most mit érzek. – Mérges vagy, és úgy érzed, hogy megaláztalak; nem hibáztatlak ezért. Beszélnem kellett volna neked a Charlotte-hoz fűződő viszonyomról, de ha így tettem volna, azzal beismertem volna, mit követtem el Guy ellen. – A múltban Charlotte-hoz fűződő viszonyodról vagy a jelenlegiről? Cora maga is meglepődött rajta, milyen dühösen válaszolt. Ivo felállt előtte, így a nap mögé került, az hátulról világította meg a férfit. Cora kíváncsi lett volna rá, volt-e a dologban szándékosság, így ugyanis nem láthatta a férfi arcát. – Hát nem érted, Cora? Bármit megadnék, mindent feláldoznék, csak soha többé ne kelljen viszontlátnom Charlotte-ot. Emlékszel még a gyöngysorra, amit Velencében neked ajándékoztam? Cora erőtlenül biccentett. – Valamikor adtam egy ahhoz hasonló nyakéket Charlotte-nak is. A nyakláncot azért kaptad, hogy Charlotte számára végre egyértelművé váljon, hogy most már téged szeretlek. Azt akartam, hogy egyszer és mindenkorra megértse, hogy a házasságunk nem pusztán anyagi érdekeken alapuló megállapodás, hanem nagyon is valódi. Corából majdhogynem akaratlanul bukott ki: – S egyben borzasztóan kegyetlen! – Lehet, de végleg félre akartam őt állítani. Ő azonban visszavágott, a bizalmadba férkőzött, és bemutatott annak a festőnek. – De hát semmi sem történt köztünk, Ivo. – Elhallgatott. – Louvain egyszer ugyan próbált megcsókolni, de ez minden. Ivo csak a fejét rázta, oda sem figyelt Cora megjegyzésére. – Akkor este szörnyen dühös voltam rád. A közönséges parti miatt, a portré és egyáltalán minden miatt. Azt gondoltam, az egész este csak a hiúságod legyezgetéséről szól, és hogy észre sem veszed, közben mennyire megalázol vele. Olyan volt, mintha az anyámat láttam volna viszont. – Ivo keserűen felnevetett. – És Charlotte tökéletesen tisztában volt ezzel. Rá kellett volna jönnöm, hogy ha kissé hiú és talán némileg butuska is voltál, ártatlan áldozat voltál magad is. Hónapokba telt, mire ráeszméltem, mi is történt valójában. Charlotte minden nap írt nekem, amíg Indiában voltam, és szép lassan ráébredtem, miben mesterkedik. Tudod, a gyermek érkezése tette ilyen kétségbeesetté. Cora felidézte, milyen éhes tekintettel bámult Charlotte a keresztelőn a fiára. – Amikor visszajöttem Angliába, megkeresett. Könyörgött, hogy kezdjünk mindent elölről. Megmondtam neki, hogy vége. Szörnyű jelenetet rendezett. Azután hazajöttem, ott voltál te és a baba. – Ivo leszakított egy százszorszépet, és azt kezdte tépdesni. – Valószínűleg nagyon megörült, amikor Lulworthbe hívtad. Meg kellett volna állítsalak, de nem tudtam, hogyan tegyem. És hát a többit tudod már magad is. Rá akarta venni Odót, hogy leplezzen le bennünket. Azt hiszem, képes lenne feláldozni bármit, csakhogy boldogtalannak lásson. Ez az, ami közös bennük, kettejükben, mindketten imádnak másoknak szenvedést okozni. Ha most elhagysz, akkor ő győz.

DAISY GOODWIN


Cora talpra szökkent. Nézte a mindkét irányba elnyúló partot, és azon töprengett, melyik út visz haza. Ivo elé állt, hogy a férfi szemébe nézhessen. – Tegnap este Charlotte szobájában jártam. Az egyik kézelőgombodra bukkantam az ágyában. – Az ágyában? – Ivo pislogni kezdett. – Biztos vagy benne, hogy az enyém volt? Cora, esküszöm neked, hogy Charlotte ágyának a közelében sem jártam. Azóta nem, hogy házasok vagyunk. Hinned kell nekem. Tudom, hogy sok mindent elhallgattam a múlttal kapcsolatban, de sosem hazudtam neked. – Biztos vagyok benne, hogy a tiéd volt, Ivo. Cora lassan és szomorúan ejtette ki e szavakat. Felült a szamárfogatra. – Visszamegyek. Össze kell még készülnöm a vonatra. – Lovaglóostora nyelével a szamár hátsójára csapott, az pedig nekikeseredett, és elindult a hazafelé vezető úton. – Cora, kérlek! Várj! Anélkül, hogy megfordult volna, a lány ismét suhintott az ostorával. Ivo akkor már mellette futott. – Bizonyára félreértés lehetett. Sosem léptem a szobájába, ő jött az enyémbe, Cora. Vacsora előtt. Mondtam, hogy nincs mit mondanom a számára, de ő rám vetette magát. Ő, nos, térdre borult előttem. Eltoltam magamtól, de a haja beakadt az ingembe. Egymásnak estünk. A kézelőgomb valószínűleg akkor akadhatott a hajába. Ahogy Cora a férfira nézett, izzadságcseppet látott gyöngyözni a homlokán. Rádöbbent, hogy még sosem látta a férfit izzadni. De nem állt meg. Ivo ekkor a fogat elé szaladt, és elkapta a szamár fejét. – Mást nem mondhatok. Ez minden. Nincs több titkom. Ha el akarsz menni az amerikai barátoddal, nem foglak megállítani. – Észrevette a meglepetést Cora arcán. – Mindent tudok, Cora. A komornád elmondta Harnessnek, ő pedig nekem. Szerelmes Berthába, és nem akarja elveszíteni. – Bánatosan megvonta a vállát, beismerve ezzel a hasonlóságot gazda és szolga között. – Talán Van Der Leyden oldalán megtalálod a boldogságot, tisztességes alaknak tűnik. De Cora, neki nincs szüksége rád. Ő szabadon dönthet róla, hova megy, azt csinál, amit csak akar, én viszont mindig Wareham hercege maradok. Egyedül te tudod elűzni az árnyakat, Cora. Mielőtt megismertelek, egy titkokkal és hazugságokkal teli világban éltem, de te egészen másmilyen vagy, téged világosság vesz körül. Elhallgatott, mintha saját szavai meglepték volna. – Nem tudom elképzelni nélküled az életem, Cora, nem vagyok képes ott folytatni, ahol abbahagytam. Ha most elmész, elvesztem. A férfi megállt. Cora látta, hogy közel áll a szikla pereméhez. Szavait az alant háborgó és tajtékot hányó tenger csak felerősítette. Szemei szinte feketék voltak, pupillái kitágultak. Állkapcsában összerándult egy izom. Cora kinyújtotta a kezét, és maga mellé húzta a férfit.

Mihelyt a fogat eltűnt a látómezejéből, Jim Berthához sietett. Kezét a lány karjára tette, de ő lerázta magáról, és tolta tovább a babakocsit. – Meg kellett tennem, Bertha. Bertha szó nélkül ment tovább, szemeit le sem vette az alvó gyermekről. Jim mellette sétált, kék szemei bocsánatért esedeztek. – Arra gondoltam, hogy magával visz, Bertha, és akkor köztünk mindennek vége. Elmondtam a hercegnek, hogy feleségül akarlak venni, és azt is, ha adna nekem ajánlást, elmondanám, mire készül a felesége. Bertha most először nézett a férfira. – Nem volt jogod ezt tenni, Jim. Jim nyugodt arckifejezéssel nézett vissza a lányra. DAISY GOODWIN


– Azt akarom, hogy a feleségem légy, Bertha, nem hagyhattam, hogy elmenj. Bertha leállította a babakocsit, és megfordult, hogy a férfi szemébe nézhessen. – Ez az én döntésem, és nem a tiéd. A férfi kezét a lány kezére tette, miközben a lány keze a babakocsi fogantyúján pihent. – De helytelenül akartál cselekedni, Bertha. Le akartál mondani rólam, csak mert megsajnáltál egy nőt, akinek semmi szüksége az együttérzésedre. Bertha elhúzta a kezét. – Gondolod, hogy ő megtenné ugyanezt érted, Bertha? Tényleg azt hiszed, hogy a te drága Miss Corád a kisujját is mozdítaná érted? Jim arcával a lány arcához közelített. – Ugye nem beszéltél neki rólam? Mert tudod, hogy nem tetszene neki. Mindaddig, amíg ott vagy neki, és azt csinálod, amit akar, a te érzéseiddel egyáltalán nem foglalkozik. Bertha tisztában volt vele, hogy a férfinak valahol igaza van. Gora nem örülne, ha kiderülne, hogy udvarlója akadt. – Talán ez az egész nem is Miss Coráról, hanem rólam szól, Jim. – Vett egy mély levegőt. – Tegnap értesültem róla, hogy az anyám meghalt. Rajta kívül nem volt senkim, és most már ő sincs. Az elmúlt tíz évben minden napot Miss Cora mellett töltöttem, igen, én csak a komornája vagyok, de ha elhagyom, mindent elveszítek. Azt mondod, feleségül akarsz venni, de ne felejtsd el, hogy én külföldi vagyok; ez nem igazán könnyítené meg a helyzetünket. Lehet, hogy olyasfajta jövőre vágyom, aminek a gondolatához már hozzászoktam. Jim kezével a lány álla alá nyúlt, így kényszerítve, hogy a lány ránézzen. – Emlékezz csak vissza, Bertha, New Yorkban már hogy megrémített a gondolat is, hogy a nyilvánosság előtt megfogd a kezem. Tényleg vissza akarsz térni abba a világba? Londonban senki sem fog méricskélni bennünket. Ott mindenki külföldinek számít. Én is félek, Bertha. Egész eddigi életemet szolgálatban töltöttem, de úgy gondolom, együtt van esélyünk. A lány képtelen volt megszólalni; ismét elindult a babakocsival a ház felé vezető kavicsos ösvényen. A férfi nem mozdult, és amikor a komorna hátranézett, még mindig ott állt a keskeny ösvényen, kezében kalapját szorongatta és ide-oda forgatta. A lány megállt. Attól a naptól azt a keménykalapot viselte, hogy hazajött Indiából. Akkortájt hetyke volt, a haja kiszőkült, és bőre is kissé sötétebb árnyalatot öltött. Rádöbbent, hogy mennyi emléke kötődik a férfihoz. Halkan, de határozottan hívta magához. – Tarts velem, Jim, vissza kell vinnem a kicsit a gyerekszobába. Azután meglátjuk, mi lesz. A férfi a levegőbe dobta a keménykalapot, de úgy, hogy azután az a fején landolt, és a lány felé szaladt.

Aznap három vonat is indult Lulworthből, Teddy valamennyinél ott volt. Cora mondta ugyan, hogy sürgönyöz majd a klubba, de miután lefoglalta számára a szállodai szobákat, úgy döntött, hogy egyenesen az állomásra megy. Ott akart lenni, hogy üdvözölje a nőt új élete hajnalán, ki akarta rángatni az állomást elhomályosító füstfelhőből és az összevisszaságból, hogy a rá váró, fényes jövő felé kormányozza. Felnézett az állomás órájára – a következő vonatnak öt perc múlva kellett érkeznie. Elővette cigarettatárcáját. Hirtelen a lulworthi vendégház sötétjében pöfékelő Cora jutott az eszébe, ahogy a cigarettát az ajkaihoz emelte. Felsejlett előtte az előző éjszaka, amikor a karjában tartotta; a keskeny vállak, az apró, finom fülek. Egy hordár ment végig a peronon, a Krisztus katonái sorakozzatok című nóta dallamát fütyörészve. Egy nő zsirardikalapban zsebkendőjével épp egy foltot igyekezett letörölni az arcáról. A peron kis részét az üvegtetőn éktelenkedő lyukon átszűrődő napsugár világította meg. Teddy felnézett, és látta, hogy az acélgerendák közt seregélyek cikáznak fel s alá. A DAISY GOODWIN


Teddy előtt álló hirdetőtábla plakátja a „gyógyhatású tengeri levegővel és egészséges klimatikus viszonyokkal rendelkező” Weymouth kínálta előnyökre hívta fel a figyelmet. A férfi cigarettacsikkjét a peronra dobta, majd sarkával eltaposta. Nem szeretett sokat várni. Amikor észrevette az állomásra időközben befutó vonatot, gyomra remegni kezdett; tudta, hogy élete mostantól merőben új fordulatot vesz, és hogy a vonat beérkezésének pillanatától őt már csak úgy tartják majd számon, mint a férfit, aki megszöktette Cora Casht. Hallotta a mozdony tülkölését, és látta, amint a beérkező weymouthi vonat füstfelhőbe vonja az egész peront. Teddy hátrébb húzódott, ahogy az utasok rajzani kezdtek körülötte: tengerparti nyaralásból visszatérő családok, két feketébe öltözött férfi, akik a kalapjukat szegélyező gyászszalagból ítélve épp temetésről érkeztek, illetve egy idős hölgy a mopszliját ölelgetve szálltak le a vonatról. A tömeg végül tovatűnt. Az elsőosztályú vagonok ajtaja mind nyitva volt. Már azt hitte, látja, hogy a peronra tolnak egy babakocsit, ám ahogy a füstfelhő kezdett szétoszlani, rájött, hogy a kerekek voltaképp egy tolókocsihoz tartoznak. Egy pillanatra a lélegzetét is visszatartotta. Cora nem volt ezen a vonaton sem ; ez azt jelentette, már nem is jön. A férfi szája kiszáradt, egy másodperccel korábbi kételyeinek helyét a szívében hirtelen támadt, tátongó üresség váltotta fel. Ekkor észrevett két, felé közeledő nőt a peronon, akik arcukat fátyol mögé rejtő utazókalapot viseltek; egyikük nagyjából azonos magasságú volt Corával, a másik mögötte lépdelt egy hordárral, aki egy halom utazóládát tartalmazó kofferkulit tolt maga előtt. Teddy szinte már futva indult feléjük. Szíve a torkában dobogott, amikor megállt. Ez csakis Cora lehet, gondolta; a nő épp megállt, hogy szóba elegyedjen vele – rádöbbent, hogy sosem látta még Corát ilyen kecsesen mozogni. A nő felemelte fátylát, és vakító ragyogású, szőke hajkorona fénylett fel előtte. – Mr. Van Der Leyden. Milyen kellemes meglepetés. Charlotte Beauchamp csalárd kis mosolyt villantott rá, beismerve a tényt, hogy mindketten ugyanannak a játszmának a vesztesei. – Tartok tőle, nem rám várt – folytatta. A férfi eközben nem vette le tekintetét a nőről, aki némileg visszariadt a férfi arcáról egyértelműen leolvasható csalódottságtól. – Nem – mondta –, valóban nem. A nő kezét ekkor a férfi karjára tette. Ahogy felnézett rá, a férfi látta, hogy a szeme fehérje imitt-amott vörösbe játszik. A tágra nyílt kék szemekben saját fájdalmát és veszteségét látta tükröződni. Milyen furcsa, gondolta, hogy ez a nő, akit annyira gyűlölt, az egyetlen személy, aki ebben a pillanatban tökéletesen megértheti őt. A nő egyik oldalra billentette a fejét, és olyan gyorsan pislogott, mintha valami belement volna a szemébe. – Megértem a kétségbeesését, Mr. Van Der Leyden. Én tudom, milyen érzés elveszíteni azt, amire az ember leginkább vágyik. De erősnek és türelmesnek kell lennie. Jelenleg nem tehet mást, mint hogy vár. Azzal Charlotte Beauchamp biccentett egyet a fejével, majd komornája kíséretében kisétált az állomásról, és magára hagyta a férfit. Teddy követte őt a tekintetével, és közben egyfolytában azon töprengett, hogy téveszthette össze a nő buja érzékiséget árasztó kecsességét Cora erőteljes, hosszú lépéseinek ritmusával. A peron mostanra kiürült, ám ő nem bírta rávenni magát, hogy elhagyja a helyszínt, ahol néhány órája álomba illő jövőjének terveit szövögette. Egy galamb szállt alá az üvegtető alól, és a lábainál kezdett körözni, talán csak összetévesztette egy szoborral. Hatalmas erőfeszítésébe került, hogy megmozduljon, minden megtett lépés felért egy árulással. Charlotte Beauchamp azt mondta neki, hogy várjon; de mire, futott át agyán ekkor a gondolat, mire kellene várnia? Arra, hogy valahol egy szép nap ütemes lépéseket hall, vagy, hogy egy reggel majd úgy tud felébredni, hogy nem érzi már annak a nyomorúságos érzésnek a szorítását, amely jelen pillanatban egyre erősebben feszült mellkasa körül?

DAISY GOODWIN


A gyerekszobában Cora kihúzta ujját fiacskája markából. Végre elaludt. Odakinn már alkonyodott, hamarosan át kell öltöznie a vacsorához, Ivo Cora szobájában aludt. Lefeküdt mellé az ágyra, arcát egész közel téve a férfiéhoz, hogyha felébred, ő legyen az első, ami a szemébe tűnik. A férfi vonásai egészen ellágyultak, és bár szeme csukva volt, arckifejezése éberségről árulkodott. Cora azon töprengett, vajon van-e már olyan megfontolt, mint a férje. Bármi is történt, most már tudta, hogy a férfinak szüksége van rá, és ez a tudat melegséggel töltötte el. Ekkor a férfi megmozdult, valamit álmodhatott, majd hirtelen megmerevedett, mintha valamiféle láthatatlan erővel csapott volna össze. Talán sosem ismeri ki őt teljesen. Másfél évvel ezelőtt a bizonytalanság elviselhetetlen lett volna számára, de mostanra már együtt tudott élni vele, sőt élvezte is azt. Amióta Angliába jött, megtanulta értékelni az oly ritka, derűsen gyönyörű napokat, amelyek megtörték a köd és a szürkeség birodalmát; egyre jobban becsülte ezeket a ritkaságszámba menő pillanatokat. Rájött, hogy pénzen kellemesebb klímát teremthet ugyan, de semmi sem fogható ahhoz az érzéshez, amely akkor járja át az embert, amikor a függönyön beszűrődő napfény váratlanul egy újabb, szikrázóan fényes nap ígéretét vetíti előre.

DAISY GOODWIN


A szerző megjegyzése

A

könyv szereplői kivétel nélkül kitalált személyek, nem úgy, mint az életüket meghatározó körülmények. Ezek, ha a boldog békeidőkről esik szó, minél képtelenebbek, annál valóságosabbnak tetszenek. Valóban létezett a nemesi rangot szerzett amerikaiakat bemutató képes újság, és az 1890-es évek New Yorkjában a pletykalapok a hírességeknek éppen olyan megszállottjai voltak, mint manapság a Heat és az efféle magazinok. Íme néhány könyv, amelyek ízelítőt adnak eme sok szempontból túlfűtött korszakról: Consuelo Vanderbilt Balsan: The Glitter an the Gold (Csillogás és arany); ifj. Cornelius Vanderbilt: The Mrs. Vanderbilt (Mrs. Vanderbilt); The Memoirs of Lady Randolph Churchill (Lady Randolph Churchill emlékiratai); David Cannadine: The Decline of the English Aristocracy (A brit arisztokrácia hanyatlása és bukása); Anthony Trollope: The Duke's Children (A herceg gyermekei); Frances Hodgson Burnett: The Shuttle (Ingajárat); Edith Wharton: The Buccaneers (Hozományvadászok); Amanda Mackenzie Stuart: Consuelo and Alva (Consuelo és Alva). Az idézőjelben szereplő fejezetcímek mind Robert Browning Elhunyt nőm, a hercegnő Ferrara című verséből származó részletek, a verset Szabó Lőrinc fordította (a szerk.). Aki kicsit is ismeri a dorseti partvidéket, tudja, hogy valóban áll ott egy Lulworth-kastély, bár a történet kedvéért kicsit kiszíneztem azt, ám Wareham hercege és családja természetesen kizárólag a fantáziám szüleményei. A királyi család tizenkilencedik századi történetét behatóbban ismerő olvasó számára nyilvánvaló, hogy egy helyütt bátorkodtam megváltoztatni az események időrendjét – Eddy herceg csakugyan járt Indiában, de nem 1894-ben, hanem 1888-ban –, nem tudtam megállni, hogy ezt az epizódot a történetembe be ne építsem. Hosszú ideig írtam ezt a könyvet, és ezúton szeretnék köszönetet mondani a London Librarynek és a South West Railwaynek, különös tekintettel a London-Crewkerne vasútvonalon közlekedő járatoknak, amiért teret adtak a mű megírásához. Utamon rengeteg bátorítást kaptam hűséges és figyelmes olvasóimtól: Tanya Shawtól, Emma Fearnhammtól, Ottilie Wilfordtól, Richard Goodwintől, Jocasta Innestől, Caroline Micheltől, Sam Lawrencetől és Kristie Morristól. Örökké hálás leszek Tabitha Pottsnak a cselekménnyel kapcsolatos remek ötleteiért, illetve Paul Benney-nek az alakok megformálásával kapcsolatos gondolataiért. Köszönöm Ivor Schlosbergnek – többek között – az előzetes megrendeléseket. Georgina Moore a kiadók hősnője. Derek Johnsban megvan minden, amit íróként az ember az ügynökétől csak kívánhat, és persze, ha csak rövid ideig is, de öröm volt együtt dolgozni Harriet Evansszel is. Az igazi köszönet azonban az éppoly zseniális, mint türelmes MaryAnne Harringtont és Hope Dellont illeti, akinek e-mailjei olybá tűntek, mint piros pontok a jól végzett házi feladat margóján. Végezetül köszönöm Marcusnak és Lydiának, hogy végül a jó irányba tereltek. Ez mindent megváltoztatott.

DAISY GOODWIN


A páratlanul gazdag Cash család lábai előtt ott hever az egész világ. Habár az amerikai társadalom megbecsülését és csodálatát élvezik, van valami,

Recommend Documents