A NYUGATI HATÁRVIDÉK KORAI SÁNCVÁRAIRÓL, KÜLÖNÖS TEKINTETTEL SOPRONRA

Savaria a Vas Megyei Múzeumok Értesítôje 31 (2007)

A NYUGATI HATÁRVIDÉK KORAI SÁNCVÁRAIRÓL, KÜLÖNÖS TEKINTETTEL SOPRONRA GÖMÖRI JÁNOS Soproni Múzeum H–9400 Sopron, Fô tér 6., Ungarn e-mail: [email protected]

187

188

Gömöri János: A nyugati határvidék korai sáncvárairól, különös tekintettel Sopronra

Über die frühen Burgwälle des westlichen Grenzgebietes des mittelalterlichen Ungarns, mit besonderem Hinblick auf Sopron Der Verfasser gab auf der Konferenz in Kôszeg einen Überblick einiger Forschungsergebnisse der Soproner und der damit verwandten anderen Holz-ErdeWällen Westungarns aus der Árpáden-Zeit. Hier erwähnte er die Annahme – die er für unbegründet und unakzeptabel hält -, dass man im westungarischen Raum schon am Anfang des 10. Jahrhunderts mit unterschiedlichen Verteidigungsanlagen, darunter mit Schanzen rechnen sollte. Die in Pozsony (Pressburg, Bratislava, Slowakei) und in Sopron jahrzehntelang, mit den modernsten Methoden durchgeführt Ausgrabungen und die gut dokumentierten Freilegungen in Moson und in Gyôr deuten eher auf eine spätere Zeit hin. Diese Burgwälle mit sog. breiter Sohle und mit Kasettenkonstruktion standen an der Grenze des Ungarischen Königreichs, „in confinio regni”, neben den in das Land führenden wichtigsten Kriegs- und Handelswegen (Abb. 1). Im Donautal war ihre Hauptfunktion die Bewachung der Porta Hungarica, etwas südlicher die Überwachung des sog. Soproner Tores, noch südlicher die Kontrolle anderer Grenzöde-Übergänge. Die Aufgabe der Grenzverteidigung verteilte sich zwischen diesen Burgwällen und den an die Grenze angesiedelten Wächtern (Ôrség, der Wart, sagittarii), die oft östlicher Abstammung waren. Diese Holz-Erde-Burgen dienten aber auch als Verwaltungs- und Wirtschaftszentren, so zogen sie, als Keime der städtischen Entwicklung, Gäste (hospites) in ihre Suburbien. Die genannten Burgen entwickelten sich zu Komitatszentren und später zu Städten. Sopron erhielt vom König Ladlislaus IV.1277 die städtischen Privilegien. Bis 1340 wurde der auf römischen Mauern errichtete Burgwall umgebaut und entstand eine mit drei Mauerlinien umgebene mittelalterliche Stadt. Die steinernen Stadtmauern verfolgen genau die Linie der früheren römischen Stadtmauer (Abb. 2) und der Wallbefestigung des 11. Jahrhunderts. So entspricht die Größe des ungarischen Burgwalles genau der Ausdehnung von Scar(a)bantia aus dem 4. Jahrhundert (Abb. 3) Die ovale Burganlage war 400 Meter lang und 250 Meter breit. Da alle vier genannten Burganlagen neben wichtigen Kriegswegen standen, wurden sie im 11–12. Jahrhundert mehrmals angegriffen. Die Holz-Erde-Wälle von Pozsony, Moson und Sopron brannten während der heftigen Belagerungen oft durch. Aber auch in den kleineren Burgen in dem Umkreis von Sopron (Drassburg und Lutzmannsburg) findet man sog. Brandwälle. Der Verfasser begann mit seinen Arbeitskollegen P. Márton, E. Hertelendi und L. Benkô an Holzkohleproben aus Sopron und Drassburg komplexe physikalische Altersbestimmungs-Untersuchungen. Er veröffentlichte schon früher die Ergebnisse einiger archeomagnetischen bzw. Radiokarbon und Termolumineszenz-Messungen - sie wiesen auf das 10–12. Jahrhundert hin - mit dem Vermerk, dass für die Präzisierung der bisherigen Methoden die vergleichende Reihenuntersuchung der ähnlichen gebrannten Wällen notwendig ist.


Es ist auffallend, dass fast alle, in diesem Beitrag behandelte Burgen römische oder urzeitliche Vorgänger hatten. Nur die Burg von Moson (Musun) liegt 2 km weit von der römischen Festung Ad Flexum. Die genaue Stelle der frühen Burg von Kapuvár (1074. „Castrum Portae”, 1162 „Castrum, quod vulgaliter Capuu dicitur”) ist aber noch nicht bekannt.

189

190


Bevezetés Miközben ezeket a sorokat írom, „fél füllel” kedvelt vasárnapi mûsoromat hallgatom. A „Szonda”1 címû tudományos magazin egyik riportjából tudomásomra jut, hogy Mária Terézia korában hatvanezer példányban adtak ki egy népszerû kalendáriumot. A királynô rendeletben tiltotta meg, hogy a kalendáriumokban tudománytalan nézeteket terjesszenek. Bár ez a rendelet már nincs hatályban, mégis válaszolok azokra a bíráló megjegyzésekre, amelyeket egyik könyvemhez (GÖMÖRI 2002) fûzött várkutató barátom (DÉNES 2003).2 A kritika egy jeles tudományos ismeretterjesztô, közmûvelôdési és irodalmi folyóiratban jelent meg. Ha a világhálón a soproni vár utáni információért kutatunk, elsônek ez az írás kínálkozik tanulmányozásra, olyan valótlanságokkal „világosítva fel” a jámbor olvasót, hogy például Sopron nem is 1277-ben kapott a városjogot. De errôl késôbb. A kôszegi konferencián a soproni- és a hozzá hasonló, fontosabb nyugatmagyarországi, Árpád-kori fa-földsáncok kutatásának néhány eredményét vázoltam, vagy inkább villantottam fel.3 Mielôtt röviden áttekintenénk a határvidék sáncvárainak legfontosabb adatait, bevezetésként térjünk ki a fent említett vita tárgyát képezô néhány kérdésre. Ezek közül a legfontosabbak, hogy milyen célból és mikor épültek az úgynevezett széles-talpú sáncvárak? Magyarország nyugati határvidékének várait több mint száz éve kutatatják régészek és történészek. A kôszegi konferencia programja szerint Dénes József kôszegi elôadásának tárgya volt a kutatástörténet felvázolása, remélhetôleg közzéteszi eredményeit a konferencia aktájában. A korai magyar sáncvárak építési idôszakainak meghatározásában az utóbbi félévszázad intenzívebb régészeti ásatásai nyomán sem alakulhatott ki olyan általánosan elfogadható vélemény, amely a további kutatás közös kiindulási pontja lehetne. Bizonyára hasznos, hogy a vitathatatlan részeredmények is inkább kritikai továbbgondoláshoz, mint légvárak „építéséhez” vezetnek. Korszerû ásatási módszerekkel, évtizedeken keresztül végeztek feltárásokat Pozsonyban és Sopronban, illetve kevesebb, de szintén jó dokumentált ásatással vizsgálták meg Moson és Gyôr Árpád-kori várait is. Amikor e sorok íróját az egykori Országos Mûemléki Felügyelôség 1971-ben megbízta a soproni városfalkutatás irányításával, már hatalmas tudásmennyiség halmozódott fel a „soproni várról” a múzeumi adattárban, majd a megjelent közleményekben, amelyek Bella Lajos (1896), Nováki Gyula 1 Kossuth Rádió, 2008. január 6. 14.30. 2 Alkalmazva többek között a „téved (G. J)”, „nincs igaza (G. J.-nek)” stb. kifejezéseket is. 3 E sorok írója 1968 óta végez mûemléki helyreállításokhoz kapcsolódó várásatásokat, városfalkutatást: a sárospataki vár részleteinek feltárása, majd a feltételezett hevesi „nemzetségfôiispánsági központ” egy hetes szondázó keresése után, 1971-tôl napjainkig – egy rövid Vas megyei kitérôtôl eltekintve – a soproni városfalak feltárásának vezetése.


(1964), Póczy Klára (1967), Holl Imre (1962), Tomka Péter (1976) és Tóth Sándor (1988) ásatási eredményeibe nyújtottak betekintést. A Castrum Supron címû munkában – az ásatási megfigyelésekbôl levont tanúságok alapján – csatlakoztam ahhoz az általában elfogadott véleményhez, amelyet Bóna (1998: 34) foglalt össze (GÖMÖRI 2002: 35, 201.), vagyis, hogy Pozsonyhoz, Mosonhoz hasonlóan „in confinio regni”, Sopron is határvár (ZSOLDOS 2000) és a magyar királyság XI. század elején létesített közigazgatási, gazdasági centrumainak egyike volt. Természetesen „in confinio Supruniensi” a kisebb darufalvi és locsmándi várak is a határ védelmét szolgálták. Dénes József (2003: 495) szerint nem igazolható, hogy ezek a várak „igazgatási központok, vagy határvárak lettek volna”. Földrajzi nevek alapján összekapcsolja Darufalvát Pata vezérrel és Locsmándot Ond vezérrel, egyúttal feltételesen megteszi ôket e várak, mint nemzetségi központok építôinek, csak azért, hogy legalább a X. század elejére lehessen keltezni azok felépítését. Hasonlóképpen megtalálni véli a korai soproni vár építôjét is, akit „Tétény vezérrel, vagy fiával – a közelben szállással rendelkezô Harkával” hoz kapcsolatba. Jó lenne, hogyha feltételezéseit néhány konkrét adattal alá tudná támasztani.

A radiokarbon keltezésekrôl A soproni vár kapuoszlopának gödrében talált, egyetlen vas nyílcsúcsra (TÓTH 1988: 70, 8b. kép) és a sáncból vett faszénminták (GÖMÖRI 2002: 91–93) radiokarbon korbecsléseire hivatkozva merész állítás a soproni sánc építési idejét biztosan a X. századra helyezni.4 Sopronban a sánc alatti, vékony X–XI. századi települési réteg nyilván a sáncépítést elôkészítôk hulladék anyagát is tartalmazza. A faszénmintákat az alsó gerendafészkekbôl vettük. Keltezési hibalehetôség, hogyha a sánc-elôtti periódusból származó, több évtizede kivágott famaradványokat másodlagosan épített be a sáncba. A másodlagosan használt száraz fagerendát („toten Holz”) a sáncépítésnél jóval korábbi évre keltezhetik a radiokarbon laboratóriumban, holott a sáncépítéshez esetleg 4 „A faszerkezetes városkapu talán még a nagy földsánc építése elôtt létesült”, írta a lelôhely rétegviszonyainak elemzésérôl az ásató, Tóth Sándor (1988: 74). Az eredeti publikációban Tóth (1988: 70, 62, 6. kép) ásatási metszetet ábrázolt, amelyrôl levonta a következtetést, hogy a „megfelelô jelenségek a IX. századnál nem korábbiak”. Dénes (2003: 496) véleménye: „A soproni sáncot mivel lehet keltezni? Egy a régi belsô kapu perselyének gödrébôl elôkerült rombusz alakú nyílcsúcs egyértelmûen a magyar foglalást követô idôre keltezi az Elôkapu ôsét és vele együtt a sáncot is”. Ezzel nem lehet vitatkozni, csak a kérdés nyitva marad: 50, vagy 100 évvel a honfoglalás után? A rétegtani és lelettipológiai megfigyeléseket a Soproni sánc esetében C14 és archeomágneses kormeghatározásokkal annyiban lehet alátámasztani, hogy mind a régészeti, mind a fizikai kormeghatározásoknál fennáll a (minimum) ±50 év, azaz összesen egy évszázadnyi hibalehetôség.

191

192


csak évtizedekkel a kivágás után használták fel.5 Ismertek a C14 kormeghatározások más bizonytalanságai6 is, például az avar- és Árpád-kori kohóknál (GÖMÖRI 2000c: 170, II. táblázat), valamint az avar-kori és honfoglalás-kori temetkezések esetében (LANGÓ 2007: 222–224). A radikarbon adatok ebben a korban inkább tájékoztató jellegûek, sorozatvizsgálatok – egyéb kormeghatározási módszerekkel is támogatott – korbecslései adhatnak csak biztosabb kronológiai támpontot. A X. század elejére helyezné Dénes (2003: 496) a – barokk várkastély alatt még nyomaiban sem ismert – kapuvári vár építési idejét, egyetlen, bizonytalan körülmények között elôkerült bordásnyakú edény lapján (GÖMÖRI 2002: 43, 17. kép). Sôt Kapuvár, valamint Sárvár és (Mosonmagyar)óvár esetében feltételezi, hogy „ezek a várak a védelmi vonallal együtt az avar birodalom idejébôl származnak”. Sajnos D. J. nem idézi az „egyre több adatot”, amelyek ezt a feltételezését alátámasztanák, így kritikája ezen a ponton is súlytalanná válik.

A feltételezett avar erôdítmények kérdéséhez Több érv hozható fel a pannóniai avar várak feltételezésével szemben: hiteles ásatási megfigyelések alapján következtet Tomka Péter (2006: 114), hogy például a korábban „avar gyûrû”-nek, a „kapkan városának” tartott Gyôrben, a római kori Arrabona erôdjében nem mutatható ki avar kori települési réteg. Ugyancsak a longobárd idôszak és a magyar honfoglaláskor közötti lakatlan periódusra következtethetünk a scarbantiai/soproni rétegvizsgálatokból. Az avar kori települési maradványokat a teljesség igényével felsoroló lelôhelykataszter, Közép-Európa addig ismert 1068 avar kori települési maradványa között egyetlen avar falu körüli sáncot (SZENTPÉTERI 2002: 549)7 említ, de a 5 Tehát az ilyen kiszûrhetetlen minták alapján a sánc építését korábbi idôszakra keltezhetnénk, hasonlóképpen, mintha az átlyukasztott nyugati ezüstpénzeket ruhadíszként tartalmazó, honfoglalás kori temetkezés idejét a pénzverés idôpontjára helyeznénk. 6 A rovásírás-lelet miatt különös jelentôségû a bodrog-alsóbôi mûhely, amelynek faszénviszgálataiból a radiokarbon koradatok sora a VIII–IX. századra utal. A kohótipológia, a kerámia és az archeomágneses (AM) kormeghatározások viszont inkább a X. század elei keltezést valószínûsítik. Ebben az esetben feloldható lenne az ellentmondás azzal, hogy a faszenek a mûhely korai periódusát keltezik, az égett agyag AM kora pedig természetesen a kohó utolsó használatának (kihûlésének) idejét adja meg. A mûhely ebben az értelmezésben az általunk feltételezett két évtizednyi mûködési idônél sokkal hosszabb ideig, több, mint 100 évig lett volna használatban és a rovásírásos fúvót a magyar honfoglalás korát megelôzô idôszakra is datálhatnánk. Legutóbb a gnadendorfi ifjú magyar harcos – pénzekkel is keltezhetô – csontjainak C14 vizsgálatai mutatták ki a fizikai kormeghatározás bizonytalanságait, amelyeket Langó (2007: 224) több kutatóra hivatkozva mutat be. 7 Székkutas, Kápolna-dûlô; Szôd, Várdombról egy talán avar cseréptöredék ismert (SZENTPÉTERI 2002: 552).


sánc korát nem adja meg. A szórványos avar kori cserepek alapján megállapítható, hogy a római infrastruktúrát (utakat) használó és a fô közlekedési utakat ellenôrzô avarok lakhattak néhány elhagyott római kori villa és erôdítmény területén (SZENTPÉTERI 2002: 473, 522, 524, 552), ezek közül a Tokod, Várberek római katonai táborának egyik tornyában találtak avar vasbaltát (SZENTPÉTERI 2002: 564), amelyet esetleg avar ôrséggel lehet kapcsolatba hozni. De ezekben a késô római ôrtornyokban, vagy burgus-okban avar erôdépítések nyomait az eddigi ásatások nem mutatták ki.8 A 791 szeptemberében, az Avar Birodalom ellen, a Duna-menti limes-úton támadó frankok (POHL 1996: 429) és a védekezô avarok Cezumaur (Cannabiaca(?)/Zeiselmauer) és Tullna (Comagenis/Tulln) római chors-táborok falainál vívtak nagy csatát. Felmerülhet a kérdés (GÖMÖRI 2002: 17), hogy megmaradhattak-e, (ha voltak) ezekben a kôerôdökben feltételezhetô avar védelmi létesítmények9 nyomai? Helyenként ma is romosan állnak az erôdök falai. Zeiselmauer keleti táborkapuja, átépítve, szinte teljes épségben látható (IV. század második fele). Épen áll a tullni római tábor nyugati részén a patkóalakú „Salzturm” is. 859-ben, Német Lajos egyik oklevelében említik elôször ma használt nevén a települést, amely a IX. században közigazgatási központ volt, itt találkozott 863-ban, vagy 864-ben Német Lajos király Bogoris bolgár kánnal. A római épületeket a X. században tovább használták. A települést 1270-ben II. Ottokár király emelte városi rangra (HEROLD 2007: 81, 113; 2. 5. 3. kép). A tullni fal-kontinuitás (HOFER 2001: 200) és a népesség továbbélésének kérdése úgy függ össze, hogy bár a római erôd falai között eddig nem találtak longobard, szláv, vagy avar leleteket, rétegeket, a tábortól egy-két kilométerre longobard leleteket és szláv temetômaradványokat tártak fel. A Comagena név fennmaradása a IX. századig, arra enged következtetni, hogy az avarok ebben a körzetben nem telepítették át, vagy nem üldözték el a gyepû falvainak lakosságát.10 A római kori erôd egyik tornyában kiállításon láthatók az ásatási leletek. Ezek között egy avar reflexíj végének törött csontborítása tûnik fel, mint az eddig ismert egyetlen lelet, amely talán a 791. évi 08 Nem tételezem fel, hogy a fenti nagyszerû munka olyan pontatlanságokat tartalmazna a vársáncokkal kapcsolatban, mint néhány avar kohólelôhely, pl. Ravazd–Tarjánpuszta, Vasasföld vagy Zamárdi–Kútvölgy kutatástörténete esetében (SZENTPÉTERI 2002: 538, 575), ahol e sorok írója kutatta fel az elsô avar kori kohókat (GÖMÖRI 2000a, 2000b). 09 A frankok elôretörésének hírére harc nélkül feladott „elsáncolást”, vagy torlaszépítést említ a támadás körzetében Pohl (1996: 429): „awarische Verschanzungen am Kamp und am Wienerwald”. 10 „Die früher als Beleg für den Fortbestand der antiken Siedlung gewertete Erwähnung der „civitas Comagenis” in der fränkischen Reichsannalen anlässlich der Awarenkrige Karls der Großen dürfte zwar als „Lesefrucht” des Verfassers zu betrachten sein, doch deutet die ebenfalls angeführte Ortbezeichnung „Cumeoberg” auf eine Tradierung des Namens Comagena in der lokalen Bevölkerung hin” (HOFER 2001: 200).

193

194


csatára emlékeztet. Avar kori erôdítési nyomokat tehát ebben a körzetben sem találtak. Az egyelôre nem bizonyított, hogy a Kárpát-medencében voltak avar kori sáncok, csak remélhetjük, hogy az avar kagán székhelye, a „Regia Avarorum Hring” nem enyészett el nyomtalanul és talán megtalálhatók lesznek nyomai a Duna-Tisza közén (SZENTPÉTERI 2007: 18–19). Ezek után vegyük sorra az Árpád-kori nyugati gyepû védelmi rendszerébe illeszkedô várakat (1. ábra). Az elôzményekrôl csak röviden teszünk említést. Az országhatár legfontosabb nyugati kapuit védelmi rendszerek biztosították. Ezeknek a váraknak Sopron környékén is voltak távolabbi vaskori és közvetlen római kori elôzményei. A Porta Hungarica elôtere, a Duna és a Morva összefolyásánál hasonlóképpen a vaskortól, koronként többszörösen meg volt erôsítve magaslati erôdökkel és síkvidéki várakkal: a kelták idején, a római korban, a morva periódusban és az Árpá-korban is. Hogyha a Duna jobb partjáról, a Hainburg melletti Braunsberg késô kelta erôdítményébôl észak felé tekintünk, elôtûnik a Dévényi-kapu fölé, sziklaszirtre épített dévényi vár, amelyet a kelták, a rómaiak és a morvák is megerôsítettek mielôtt a magyarok elfoglalták. Dévény körzetében a sáncvárak egész sorát kutatták a szlovák régészek (¡TEFANOVI¶OVA 1987). A Braunsbergrôl kelet felé látszik balparti pozsonyi vár is, amely az Árpád-korban és a középkorban a Porta Hungarica fô erôssége volt.

Pozsony (Bratislava, Pressburg) A pozsonyi vár ásatásai 1958-ban kezdôdtek a rekonstrukciós munkákhoz kapcsolódva. Római kori építôanyag másodlagos felhasználásával, a legmagasabb pontra kétosztatú kôépületet emeltek a IX. században. Ugyancsak agyagba rakott kôfalakkal építettek fel egy kisebb templomot, amely körül IX. századi sírokat találtak a régészek. Ez az épület a X. század elején pusztult el (¡TEFANOVI¶OVA 1996: 465). A korábbi, rácsszerkezetû (Rostkonstruktion) fa-föld sánc egyes szakaszain kazettás szerkezetû (Kastenkonstruktion) építést figyeltek meg. A helyenként közel 8 méter széles sánc követve a plató vonalát, nagyjából ovális formában keríti a védett, 6 hektárnyi területet. Ahol a sáncot megszélesítették ott a 12 métert is eléri. A kétféle sáncépítési technikát magyarázzák azzal, hogy a rácsszerkezettel a sánc stabilitását kívánták emelni, de elképzelhetônek tartják, hogy a sáncépítésre rendelt munkások különbözô helyekrôl jöttek és egyes szakaszok építésénél az általuk megszokott módon építették a sáncot (¡TEFANOVI¶OVA 1998: 431). Mindeddig nem találtak a kutatók sáncvárakat a mai Alsó-Ausztria, Csehország, Morvaország és Szlovákia területén a VII. század elôtti idôbôl. A mai Szlovákia területén csak az avar uralom frankok és bolgárok általi megtörése után, a VIII–IX. század fordulójától kezdtek sáncvárakat építe-


1. ábra. A nyugati gyepû az Árpád-kori (égett) sáncok, fa-föld szerkezetû várak feltüntetésével Abb. 1: Die westliche Grenzöde mit der Markierunf der arpadenzeitlichen (gebrannten) Schanzen und Erdwällen mit Holz-Erde-Konstruktion

195

196


ni,11 ekkortól azonban – mint azt a Közép- és Nyugat-Szlovákiában dokumentált sáncszerkezetek mutatják – igen változatos formában (HULÍNEK és ≥AJKA 2004: 116). Történeti adatok alapján12 feltételezhetjük, a régészeti ásatások pedig valószínûsítik, hogy a pozsonyi Várhegyen egy morva erôdítmény – az elôször 907-ben említett „Brezalauspurg” – sáncai álltak és erre épültek a késôbbi magyar királyi határerôd és megyeközpont sáncai. Bóna (1998: 35) nem fogadta el az ásatási eredmények ilyen értelmezését, hivatkozva arra a 864. évi forrásra, amely a morvák várát Dowina/Dévény néven említi a Morva folyó torkolatánál. A 902 óta magyar uralom alatt álló Várhegy sáncának késôbbi építési periódusa – szerinte – az 1042. évi ostrom dúlása utánra keltezhetô. A Pozsony melletti 907. évi magyar gyôzelem a honfoglalás befejezését, illetve a bajor hadak veresége a Karoling korszak végét jelentette térségünkben. Játszhattak-e valamilyen szerepet „Brezalauspurg” sáncai a pozsonyi csatában? A csata rekonstruálásával foglalkozó történészek (VESZPRÉMY 2007a, 2007b) a korabeli dokumentumok szûkszavúságával küszködnek, egyedül Aventinus (Johann Turnmair 1477–1534) bajor évkönyvekben megjelent szövege ad részletesebb leírást, de ezt a forráskutatások alapján nagyvonalakban hitelesnek fogadják el. A bajor haderô Nagy Károly frank seregének 791. évi felvonulásához hasonlóan, három oszlopban: a Duna északi partján és déli part mentén, az egykori római limes-úton tört elôre, a Dunán hajóhad kísérte a csapatokat (VESZPRÉMY 2007b: 44). Aventinus szerint Liutpold ôrgróf, a bajor hadak parancsnoka az északi parton vezette a fôerôket. A limes-úton – feltehetôen – gyorsabban haladó déli csapatrészeket félelmetes lovas támadásaikkal felmorzsolták a magyarok, majd a Pozsonynál tábort vert bajor fôerôket – az éj leple alatt, a Dunán titokban átúsztatva – gyôzték le. A „vársáncok” szerepe egyelôre tisztázatlan ebben a csatában. Ha nem lett volna a Várhegyen magyar helyôrség, a bajorok feltehetôen itt építették volna ki a fô utánpótlási bázisukat, továbbvonulásuk biztosítása céljából. Ezért a Várhegy elfoglalása lehetet a bajor fôerôk egyik feladata, amelyet azonban idôben megakadályozott a magyar lovasság támadása. „Brezalauspurg” nevének eredete vitatott. A Várhegyen épített sáncvár feltehetôen „Brazlav, pannoniai Karoling dux 892–907 között fennállott ellenerôdje volt” (BÓNA (1998: 35). A másik feltételezés szerint a (Brezalau) Preslava szláv nôi név és a német (purc) burg/vár utótag rejlik a késôbb, Szent 11 A levert Avaria területén nyilván nem volt olyan erô, amely a IX. században várat építhetett volna, vagy várat merészelt volna építeni, kivéve az Ostmak-hoz csatolt végeken, a mosaburgi paliszádot összeácsoltató vazallus szláv herceg, Pribina. Úgy tûntek el az alföldi bolgár helyôrségek grádjai is, mint a hódoltság utáni török palánkok. 12 (STEINBÜHEL 2007: 61; 2. és 27. jegyzet) idézi ¡TEFANOVI¶OVA nyomán: Bellum pessimum fecit Brezalauspurc IIII nanus Iulii. Annales Iuvavenses maximi ad. A. 907. in: Magna Moraviae fontes historici I. 1966: 131.


István király ezüst denárának köriratában is szereplô PRESLAVVA CIV(itas) névben (STEINBÜHEL 2007: 63). A pozsonyi civitas (vár) nevének I. István kori fémpénzen való dokumentálása, „ércnél maradandóbban” emlékeztet arra, hogy elsô királyunknak már vára állt Pozsonyban. A személynévi eredetû Pozsony városnév – feltevések szerint – a királyi határvár elsô itteni ispánjának német, vagy cseh eredetû nevébôl származik (1001: Poson).

Moson Ad Flexum római tábortól 2–2,5 kilométerre, a Király-dombon épült meg a 300x150 m alapterületû, lekerekített sarkú, téglalap alakú vár. A vár helye már a XIX. század 80-as éveitôl ismert, de kutatása csak 1952-ben kezdôdhetett el. Kutatói: Pusztai Rezsô, Tomka Péter (1976, 1987) és Aszt Ágnes (2006: 123). A helyenként még mintegy két méter magasan álló, kazettás szerkezetû sánc 15–25 méter széles és egyes szakaszain szinte salakosra égett. A suburbiumból csak szórványos leletek ismertek. A Szent István korára keltezett vár neve elôször 1046-ban, Musun formában fordul elô. A királyság kapujaként, mint Porta Regni, a nyugat felôl vezetô hadiutat zárta le (ASZT 2006: 121–123). A vár gyakran a trónviszályok résztvevôinek (I. Péter, I. András, Salamon) mentsvára volt. 1074-bôl ismert a vár német neve: Wieselburg (Miesenburg formában). 1096-ban Kálmán király csapatai – Sopronhoz hasonlóan – Moson elôtt is megállították a keresztes hadakat. A tatárok nem tudták elfoglalni a várat. A mongol invázió után – Sopronhoz hasonlóan – a Johannita lovagokra bízta IV. Béla a vár védelmét. A mosoni határerôd – a sopronihoz hasonlóan – fontos szerepet játszott a Babenberg örökségért folytatott harcokban, 1271-ben, II. Ottokár támadása idején (ASZT 2006: 121–123). Egy védmûvek nélküli Árpád-kori település helyén a XIII. század közepe felé, kôbôl épültek meg az óvári vár (Castrum Altenburch – Castrum Ouar) kapui, lakótornya és vizesárokkal övezett falai (ASZT 2006: 124).

Kapuvár Kapuvár Árpád-kori vára az egyelôre még nem azonosított korai központok, illetve határvárak közé tartozik. 1952-ben a Hanság szélén, a Kapuvár melletti Földvárdombon, az Árpád-kori gyepûvonal feltételezett erôdítményének a területén Nováki Gyula (1964) végzett kisebb kutatásokat: a 170x80 m-es kiterjedésû ovális várban és a – helyenként mintegy 3 m szélességben vörösre égett – sáncokon kívül is csak ôskori kerámiatöredékeket talált. Egy donációs oklevél 1162-ben említi korai várát („castrum, quod vulgaliter Capuu dicitur”). 1291-ben szerepel: castellanus de Kapu. 1387-ig kirá-

197

198


lyi vár volt, eztán a Kanizsaiak birtokába került, a XVI. században Nádasdy-, majd a XVII. század utolsó negyedétôl Eszterházy birtok volt. A Rákóczi szabadságharc idején a várkastély elpusztult (CSATKAI 1956: 539). Kapuváron, a Kis-Rábát átszelô forgalmi út mellett állt a XVI–XVII. századi várkastély. 1998-ban három kutatóárokkal megvizsgáltuk a gázvezeték fektetéssel bolygatott északi várfalszakaszt és a téglából épült ÉNy-i bástyát. A XVII. századi falak közelében nem találtunk Árpád-kori maradványokat. A korai vár mégis a késôközépkori várkastély területén lehetett, mert 1961ben, az egykori északi várárokban, 4 méter mélyen egy bordásnyakú, X. századi fazekat találtak. A szórványos lelet azonban ez azonban egy itteni, még nyomaiban sem ismert, erôdítés nélküli X. századi falu kútjából is származhat. Kapuvártól 4–5 kilométernyire keletre, a veszkényi határban X. századi temetô ismert. A Kapuvár mellett a babóti földvár is fontos szerepet játszott az ország határainak védelmében. A két település délnyugati határában több folyó és patak kanyarog. Egy a krónikás adat szerint – Péter király megsegítésére – III. Henrik császár 1044-ben „gyors menetben a magyar határra támadt és Suproniumnál benyomult, amikor azonban Bobuthnál (Babót) át akart kelni a Rabchán (Rábca), nem tudott, mivel a Rabcha folyó az áradás, a nagyon sûrû bozót és a bugyogó mocsarak miatt áthatolhatatlan volt...” A mocsaras helyeken átvezetô úttöltések, az eszterók, amelyek egyben az átkelôhelyek elárasztására épített mesterséges gátak (hosszanti sáncok?) voltak, akkorra valószínûleg már megépültek. A XIV. századi Képes Krónika (124. fejezete), I. Géza (1074–1077) megkoronázásának événél említi, hogy Géza és László hercegek a Moson várába bezárkózott Salamon csapataival szemben „Castrum Portaet, Bubuthot, Albát és más várakat erôs ôrséggel biztosították”. Kiss Gábor (1995) egy 51x44 m átmérôjû, ovális alaprajzú, Árpád-kori várat tételez fel ezen a helyen. Két méter vastag téglafal kerítette erôdítményt. Középen feltehetôen torony állott, mint a hasonló alaprajzú szombathelyi várban. Szerinte a Feketevárat a XIII. században még használták. Egyelôre nem rendelkezünk olyan XI. századi régészeti leletekkel, amelyek alapján biztonsággal állíthatnánk, hogy a krónikákban említett, I. Géza király (1074–1077) korában már álló babóti erôsség a Feketevárral lenne azonos.

Sopron (Scarbantia, Ödenburg) Az 1950-es évek elején még történészek vitacikkei váltották egymást a Soproni Szemle hasábjain a soproni ispáni vár helyérôl (MOLLAY 1944, 1956; MAJOR 1955; GÖMÖRI 2000b, 2002: 207). 1959-ben az ásatások eldöntötték a kérdést, a késô római erôd falait felhasználva épült meg az Árpád-kori vár (HOLL et al. 1962). Majd ezt követôen, két évtizednyi ásatási munka eredmé-


nyeként a régészek nagyjából közös nevezôre jutottak, amikor meghatározták és leírták a soproni ispáni vár sáncának szerkezetét, és az építés idejét a X. század végére, vagy a XI. század elejére határozták meg (NOVÁKI és SÁNDORFI 1981; TOMKA 1976). Maradt azonban néhány fontos, eldöntetlen kérdés, amelyek a sáncmû építéstechnikájával (GÖMÖRI 1987) függenek össze.13 Sopron belvárosát tulajdonképpen három, pontosan egymás fölé épült vár falai kerítik körbe. A római kori Scarbantia monumentális kôfalai, az Árpádkori Supron fa-föld sánca és a középkori Sopron/Ödenburg falgyûrôi övezik a központi városrészt. A flaviusi municipiumi ranggal rendelkezô Scarbantia központi részét csak a IV. század elején erôsítették meg városfalakkal. 31–32 vasalóalakú bástya és a négy sarkon egy-egy kerek falitorony erôsítette a 3,5 méter vastag, 8 méternyi magas városfalakat. A ovális alaprajzú erôdítmény É–D-i hossztengelyét a Borostyánkô út 400 méter hosszú szakasza képezte. Ettôl a gneiszkô-lapokkal fedett, 6 méter széles úttól kelet és nyugat felé is 100–125 méteres sávot kerítettek le a korábbi városból az útelzáró erôdhöz, tehát a vár 250 méter széles volt. A megerôsített városnak két kéttornyú kaput építettek. A kocsik közlekedésére is alkalmas kapu délen Savaria felé, illetve északon Carnuntum felé nyílott (PÓCZY 1967; GÖMÖRI 2001: Abb. 1a). A keleti és nyugati hosszanti oldalak közepén egy-egy gyalog kaput alakítottak ki (2. ábra). Feltételezhetjük, hogy Scarbantia, Savaria városának az elôterében, olyan úterôd (Strassenfestung) szerepét töltötte be, mint a késôrómai császári rezidenciaként szolgáló Trier elôtt Beda, illetve Sirmium közelében Bassianae. Scarbantia alaprajza, a városfal védelmi rendszere, a bástyák formája az említettekhez hasonló, ezért egységes birodalmi tervek szerint kivitelezett erôdökre gondolhatunk (GÖMÖRI 2001). Scarbantia lakói 568-ban, az avar honfoglalás évében a longobárdokkal együtt elhagyták a várost, amelynek védôfalai több, mint 330 évig romosodtak. A magyarok 900ban birtokba vették az elhagyott romvárat. A népvándorlás kor és korai középkor közbülsô idôszakában joggal nevezhették volna a környéken élô avarok „Pusztavár”-nak,, vagy a karoling kori falvak (TÖRÖK 1973; TOMKA 1969, 1998; SZÔKE 2000) lakói „Öden Burg”-nak, a néptelen, elhagyott erôdítményt. Az Árpád-kori Soproni vár a 400 méter hosszú, 250 méter széles római erôd romos falának belsô falsíkjához épült, mint átlag 20 méter széles faföld sánc. Az északi római kapu helyén volt a vár fôbejárata, a középkori Elôkapu (3. ábra). A déli római kaput elfalazták és helyette kelet felé nyitották meg a Hátsókaput. A soproni sáncot 1894 és 2005 között 20 helyen vizsgálták meg régészeti ásatásokkal. 13 Ennek a nem elhanyagolható kérdéskörnek a megválaszolását tûzte ki célul a Magyar Tudományos Akadémia Veszprémi Területi Bizottságának Iparrégészeti és Archeometriai Munkabizottsága által 1985-ben Sopronban szervezett tudományos ülésszak, az un. „Vörössánc tanácskozás”.

199

200


Sopront 1044. évnél, a Képes Krónika említi elôször (Supronium). Több megyeszékhelyhez (pl. Veszprémhez) hasonlóan építôjérôl, elsô ispánjáról, kaphatta a nevét.14 A soproni várispánság fegyvereseirôl, „a suproniak csapatáról” elôször 1071-ben, a Nádorfehérvár melletti gyôzelmükkel kapcsolatban szól a krónika. Ezt követôen egy negyedszázad múlva, a keresztesek 1096. évi átvonulásakor bukkan fel újra Sopron neve, amikor kisebb várként, (castellum Ciperon) említi Aacheni Albert 1125 körül írt krónikája. Hitelesnek tartják II. Rogerius szicíliai király arab geográfusának, Idrisinek 1153-ban, vagy 1154ben írott sorait, amelyek szerint Sopron (`.b.r.w.n.h.) „jelentôs város, amelynek megmûvelt és termékeny környéke, látogatott vásárai magas házai és szép nevezetességei vannak”. Nem sokkal késôbb — a soproni levéltár legkorábbi (1162) oklevelében — a soproni várban, (in Supruniensi castri) lakó emberekrôl olvashatunk (MOLLAY 1956: 43; BÓNA 1998: 34; SZENDE 2001: 343). A tatárjárás idôszakában a várszervezet katonailag betöltötte szerepét, a tatárok nem tudták elfoglalni a soproni várat, amely különösen jól meg lehetett erôsítve a IV. Béla király és II. (Harcias) Frigyes osztrák herceg között 1235-tól 1246ig dúló harcok miatt. A herceg halálát követôen Sopron tágabb környékén is továbbfolytatódott a küzdelem, immár a Babenberg-örökségért. A határvidéki harcok eseményeit lejegyzô egyik bécsi krónika értékes adatokat ôrzött meg a soproni vár 1273. évi ostromáról. Idézem a részletet, mert a leírás értelmezése szintén vita tárgyát képezi: „A Fertô környékén az összes erôsség félelembôl küzdelem nélkül behódolt a királynak. Sopron, más néven Ödenburg, bár sáncok védték, a 14 hadigép és a heves rohamok miatt arra kényszerült, hogy megadja magát Ottokár királynak”.15 IV. László király 1279. szeptember 3-án kelt oklevele arról tudósít, hogy a vár azért kerülhetett Ottokár kezére, mert a soproni várnagy (castellanus Supruniensis) hûtlenséget elkövetve, néhány hû soproni polgárt megfélemlítésként megöletve, átpártolt az ellenséghez. A soproni vársánc már a XIII. századi ostromok elôtt leégett és, mint a „vallata” kifejezés jelenti, ebben a késôi korban is fôleg a fa védômûvekkel megerôsített földsánc benyomását keltette,16 annak ellenére, hogy a felmagasodó sánc támaszát 14 Internetes keresôprogrammal a Supron, Sopron neveket Nyugat-Ukrajna és Kelet-Lengyelország körzetében találtam meg nagyobb számban. A sánc szerkezeti analógiáit korábban errôl a területrôl említette Tomka (1977). 15 „Postea iuxta pistinam Vertsê omnes munitiones absque pugna se regi ob metum humiliaverunt. Supronium sive Oedenburch vallata 14 machinis diversacque impugnatione ad inclinationem regi otacharo est coacta”. (WATTENBACH 1851). Idézi Szende (2001: 346) további irodalommal. Lázár István Dávid fordítása a „Kun László emlékezete” c. forrásközleményben. (Bevezetés és válogatás: Kristó Gyula). Szeged 1994: 57. 16 Dénes József (2003: 498) szerint „Kézenfekvô, hogy a kifejezésen egyszerûen erôdítettséget kell érteni (a vallum szó sáncot, falat és árkot egyaránt jelent). A 14 hadigéppel aligha a faszerkezetes sáncot rombolták II. Ottokár cseh király várost ostromló katonái. Tehát logikusan értelmezve ez is csak kôfalra vonatkozhat.” Itt jegyzem meg, hogy vallum elsôsorban


2. ábra. Scarbantia városfala Sopron mai belvárosa körül, a római kori kapuk és az úthálózat feltüntetésével (Szerkesztette Gömöri János, az Iseum helyét Gabrieli Gabriella ásatása azonosította.) Abb. 2: Die Stadtmauer von Scarbantia um die heutige Innenstadt von Sopron, mit der Markierung der römischen Tore und des Straßennetzes (Zeichnung: János Gömöri; das Iseum wurde durch die Ausgrabung von Gabriella Gabrieli lokalisiert)

3. ábra. „Castrum Supron” rekonstruált XI. századi fa-föld szerkezetû sánca, Scarbantia IV. századi romos városfala mögött. (Gömöri János tervei alapján rajzolta Ughy István.) Abb. 3: Die rekonstruierte Holz-Erde-Wallkonstruktion von „Castrum Supron” aus dem 11. Jahrhundert (Zeichnung von István Ughy nach dem Entwurf von János Gömöri)

201

202


4. ábra. A római kori városfal mögé és részben fölé épített Árpád-kori fa-föld sánc metszete (Szaggatott vonal: a sánc az építés után; pontozott vonal: a sánc az átégés után). 1. A IV. századi városfal, 1a. A XIV. századi középsô városfal, 2. Késôi római feltöltés a római fal mögött (IV. század elejétôl a VI. század elsô feléig), 3. A XIV. századi belsô városfal a sánc tetején, 4. Az ispáni vár sáncán feltételezhetô paliszád, 5. A XI. századi sánc kazetta-sorainak vázlatos rekonstrukciója Abb. 4: Der Durchschnitt des hinter und teils über der römerzeitlichen Stadtmauer errichteten arpadenzeitlichen Walles mit Holz-Erde-Konstruktion (Gestrichelte Linie: der Wall nach der Errichtung; punktierte Linie: der Wall nach dem Ausbrennen). 1: Die Stadtmauer aus dem 4. Jahrhundert, 1a: Die mittlere Stadtmauer aus dem 14. Jahrhundert, 2: Die spätrömische Auffüllung hinter der römischen Mauer (vom Anfang des 4. bis in die erste Hälfte des 6. Jahrhunderts), 3: Die innere Stadtmauer aus dem XIV. Jahrhundert über dem Wall, 4: Die auf dem Wall der Gespanschaftburg vermutete Palisade, 5: Die schematische Rekonstruktion der Kassettenreihen des Walles aus dem 11. Jahrhundert


a – kívül jól látható – római városfal képezte. A XIII. században többször ostromolt erôdítmény lényegében még az évszázad végén is azt a képét mutatta, mint megépítésekor, bár földsáncai akkorra megsüllyedtek, a római várfalak tetejére pedig a sáncot kívülrôl támasztó kôfalat építettek, illetve belül magas fatornyokat emeltek (HOLL 1979, 1997). Sopron 1277-ben IV. László királytól nyert városi kiváltságokat,17 a kiváltságlevelet a Soproni Levéltár ôrzi (GÖMÖRI 2002: 203–205, VIII. tábla). Ezután 1297 és 1340 között további királyi adományokból építette ki a máig álló hármas falgyûrût, amelynek középsô vonala a római fal külsô szélére épült, egyben köpenyfalként fedte a római falat. A belsô városfal az akkorra már leégett és összetömörödött fa-földsánc tetején állt (4. ábra). Az Árpád-korban a nagykváderköves római fal18 és a fölé emelkedô sánc határozta meg a soproni vár külsô képét. Az 1622. évi városalaprajz Zwinger-metszetén (5. ábra) és jól érzékelhetô a kôfal fölötti sánc, amelyet akkor még kevésbé takarhattak a csak 1340-re felépült középkori városfalak. A fa-föld szerkezetû sánc rekonstruált részlete, városunk egyetlen korai Árpád-kori „mûemléke” a Városház utcában, a Scarbantia Régészeti Park részeként látható (6. ábra).

földbôl készült védelmi mûveket jelent: tehát, árkot és az árok mellé felhalmozott földet, amint vallum a Hadrianus fal elôtti árok és sáncrendszer, „vallum” a Wallanlage, ahogy a „der Wall” elsôdleges jelentése a német szótárak szerint: földhányás,-sánc, -töltés. A „wallen” = hullámzik. Ami a Dénes kolléga által számon kért logikát illeti, köztudott, hogy a soproni sánc alsó támaszát a látható római városfal kôhomlokzata képezte. Tehát kôfalat is döngethettek az ostromgépekkel, de mivel amögött 20 méternyi szélességben támaszkodott a sánc, feltehetô, hogy a gépekkel rombolhaták a fa védmûveket, a tornyokat és a felsô fa paliszádot is, mint ahogy a tatárok – Rogerius leírása szerint – Esztergom ostrománál a város fatornyait rombolták ostromgépeikkel. A Castrum Bene egyik konferenciájának témája lehetne a „várostrom, ostromgépek, ostromtechnika” és a terminológiai kérdések. 17 Dénes (1993: 497) szerint tévedés (az a várostörténeti kutatásban mindenki által elfogadott vélemény), „amely IV. László 1277. évi kiváltságlevelét tekinti a város alapításának”. Szerinte a IV. Béla és V. Isván által adott hospes kiváltságok már városjogot adó kiváltságlevelek lennének. A királyi város rangjára való emelés azonban „döntô fordulat” egy közösség életében, amely addig az ispán joghatósága alatt élt. Például 1271-tôl Gyôr (TOMKA 2006: 115), 1277-tôl Sopron, 1279-tôl Vasvár (KISS és ZÁGORHIDI CZIGÁNY 2007: 162) fejlôdése egészen más jogi és szervezeti keretek között folytatódhatott. 18 Ezért érthetetlen Dénes (2003: 497) felvetése, hogy a soproni városfalak 1297. évi oklevélben említett rései „legalább a kôfalak évszázados múltjára vall”-anak. Holl idézett dolgozataiban régen leírta, hogy a városfalak réseinek említése a sánc külsô támfalát képezô római városfalakra vonatkozik.

203

204


Darufalva (Drassburg) Darufalva19 (Drassburg) nyugati szélén, a Taborac-hegy lejtôjére épült a 140x160 méter átmérôjû, ovális sánc. Kutatása 1891-ben kezdôdött (BELLA 1892, 283). A további ásatási eredményeinek összefoglalását Karl Kaus (1987: 330–334, 1993) tollából olvashatjuk. Az 1930 és 1960 között végzett homokkitermelés a déli és délnyugati sáncrészletek kivételével az egész erôdítményt megsemmisítette, a neolitikum idôszakától a római kor végéig keltezhetô korábbi, sánc alatti települési rétegekkel együtt.20 A megmaradt, 5 méter magas sánc elôtt két árok és egy alacsonyabb elôsánc figyelhetô meg. A darufalvi földvárban 1933-ban több sáncátvágást végeztek, akkor megállapították, hogy a fôsánc két részletben épült, föld, homok és agyag keverékébôl. Az északnyugati sáncszakasz 1933. évi felmérése a Burgenlandi Tartományi Múzeum (Burgenländisches Landesmuseum) régészeti adattárában található. Az ásatási felmérésen csak egy kazettasoros gerendaszerkezet látható, ennyiben eltér a soproni sánc tízsoros faszerkezetétôl. A darufalvi gerendafal 160 cm széles volt,21 magassága csak sejthetô az egymás felett megmaradt hat gerendarétegbôl. A sánc földanyaga a gerendák mellett – fôleg a belsô oldalon – mintegy 250 cm szélességben és 3 méter magasságig vörös színûre égett. Az égett rétegben elszenesedett faoszlopokat is találtak (KAUS 1987: 330–333).22 A faszénleletek23 C14 vizsgálata alátámasztani látszik a sánc X. századi keltezését. A Tabarac korábbi ásatásaiból – sajnos rétegtani megfigyelések nélkül – X. századi bordásnyakú agyagedény töredéke is elôkerült. A sáncban talált harci19 Darufalva régi magyar neve Dorog volt, Sopronhoz hasonlóan személynévi eredetû helynév. Feltehetô, hogy az erôdítményeket kiépítô elsô ispánok neveit kapta a két település (BÓNA 1964: 169). 20 A neolitikumtól (vonaldíszes kerámia) a római császárkorig több periódusban lakott volt a terület Az Árpád-kori sáncvár megépülte elôtt. 21 Ennek alapján kifogásolja Dénes (2003: 495), hogy ez az egy kazettasoros védôvonal nem szélestalpú sáncként szerepel. A darufalvi sánc fa-föld kazettasora a 20 méter széles sopronihoz viszonyítva nem mondható szélesnek. A közölt metszeten (GÖMÖRI 2002: 37, 13. kép) látszik, hogy eredetileg maga a földsánc is keskenyebb volt, mert ugyanez az 1933ban készült metszetrajz mutatja az utólagos szélesítést a „Gegenwart”, újabb kori, XVI. századinak tartott réteggel. Történeti források is alátámasztják a sáncok XV. századi használatát. Darufalva sáncaiba, ugyanúgy befészkelték magukat a husziták (TOBLER 2005), mint Pinkaóvár erôségébe. Sôt a sáncok esetleges idôleges késôbbi használata sem zárható ki, hogyha a sáncszélesítésbôl származó cserepeket jól keltezték. Amire tehát egyelôre „nincs adat”, vagyis történeti forrás, annak régészeti lelet alapján való feltételezése nem biztos, hogy „félreértésbôl fakad”. 22 Az A. Barb, F. Hauptmann és K. Mossler irányításával 1928 és 1934 között folytatott a Burgenländisches Landesmuseum eredményes ásatásokat a Taborac hegyen. 23 A Burgenländisches Landesmuseum 15258. leltári számú faszénmintái az 1933. évi ásatás sáncmetszetébôl származnak és Karl Kaus szívességébôl végezhetett ezeken Hertelendi Ede radikarbon kormeghatározásokat, amelyek 896–920 és 944–1024 koreredményeket adtak.


5. ábra. Sopron 1622. évi madártávlati rajza. A hármas várfalöv metszetén látszik az Ápádkori sánc, tetején az 1340 körül épült belsô városfallal Abb. 5: Sopron aus der Vogelperspektive. Zeichnung aus dem Jahre 1622. Auf dem Profil des dreifachen Burgmauergürtels ist der arpadenzeitliche Wall zu sehen, darauf die um 1340 errichtete innere Stadtmauer.

205

206


6. ábra. Sopron. A Scarbantia Régészeti Park részlete a Városház utcában. A IV. századi városfal metszi a korábbi római utat. A városfal mögött (a bokrok fölött) az Árpád-kori sánc faszerkezetébôl három kazettasor rekonstrukciója látható. A ház keleti fala a XIV. századi belsô városfal, amely egykor a fa-föld sánc tetején állt. A metszetben látható belsô városfal alapozási vastagodása jól érzékelteti az ispáni vár sáncának 8–10 méter közötti magasságát (Fotó: Gömöri János, 2006). Abb. 6: Sopron. Detail des Archäologischen Parks Scarbantia in der Városház-Straße. Die Stadtmauer aus dem 4. Jahrhundert schloss die frühere römische Straße ab. Hinter der Stadtmauer ist die Rekonstruktion von drei Kassettenreihen der Holzkonstruktion des arpadenzeitlichen Walles (über dem Gebüsch) zu sehen. Die östliche Mauer des Hauses ist identisch mit der inneren Stadtmauer aus dem 14. Jahrhundert, die sich einst auf dem Wall befand. Das im Profil sichtbare, unten dickere Fundament der inneren Stadtmauer weist auf die einstigen Höhe der Gespanschaftburg - zwischen 8–10 m - hin. (Foto: János Gömöri, 2006)


bárd típusa alapján Karl Kaus a IX. sz. végére, vagy a X. sz. elejére keltezte az erôdítmény építését. Egyben elfogadta Bóna István (1964) feltevését, hogy a földvár közelében földbe rejtett (0,40 kg súlyú) ezüstkincset, amely a X–XI. század fordulóján készülhetett, 1044-ben áshatták a földbe. A korai várközpontokhoz tartozó kohótelepekkel vizsgálataival (GÖMÖRI 2000a) párhuzamosan, a darufalvi és a soproni sáncokon munkacsoportunk olyan fizikai kormeghatározásokat végzett, amelyek az egyes lelôhelyek koradatainak sorozatán túlmenôen, a különbözô párhuzamos keltezési módszerek pontosítását elôsegítô alapkutatásoknak tekinthetôk. A vársánc korát szerencsés esetben meghatározhatjuk történeti adatokkal, a vártipológiai segítségével, a rétegtan és kerámiatipológia módszereivel, illetve mindezeket megerôsíthetik a fizikai kormeghatározások. Hogyha a sáncban eredeti, elszenesedett gerenda található, amely dendrokronológiai vizsgálatra alkalmas és emellett C14 kormeghatározásra is használható, illetve a gerendavázas földsáncok helyben kiégett földanyaga archeomágneses (AM) és termolumiszcens (TL) kormeghatározásokhoz – lelôhelyenként is – minták százait szolgáltathatja az idôigényes alapkutatásokhoz. Darufalva esetében a faszénminták a már elbontott északii sáncrészbôl származtak, az égett agyagmintákat 1988-ban az 1932–33. évi déli metszettôl 3 méterre késôbb kialakított metszetfalból emelte ki Márton Péter, aki az alábbiakban írta le a kormeghatározás eredményét: „…Az I=68,2±1,2 fok inklinációnak 910 A.D. és 1050 A.D. közti kiégési idô felel meg. A mért deklinációk ezzel konzisztensek, noha maga a deklináció adata keltezésre jelenleg még nem használható”. A 910-1050 AM koradat összhangban van a C14 kormeghatározással. Ugyanezen a sáncszakaszon, az AM minták közelébôl emeltünk égett agyagdarabokat termolumineszcens kormeghatározás céljából. Benkô Lázár az alábbiakban összegezte az MTA Izotópintézetében végzett méréseinek eredményeit: „…Három minta TL-keltezését végeztük el… A TL adatok nagyobb szórást mutatnak a C14 és AM koradatoknál, de fedik a régészeti kormeghatározást: Dr-1 minta: TL kor(BP): 1220±110, régészeti kor: Kr. u. 658–878; Dr-2 minta: TL kor(BP): 950±150, régészeti kor: Kr. u. 888–1188; Dr-3 minta: TL kor(BP): 1100±150, régészeti kor: Kr. u. 738–1038”. A darufalvi sáncok történetéhez fontos adalékokat szolgáltat a vár közelében talált XI. századi ezüstkincs értékelése is. 1902-ben a vártól 500 méterre, északra fordított ki a szántásból a borona a díszes ötvöstárgyakat, (egy nyakperecet, egy tömör ezüstkarperecet, 4 karneolgyöngyöt és mintegy 40 darab, granulációs technikával díszített ezüstgyöngyöt), amelyek eredetileg egy durva korongolású agyagedényben voltak elrejtve. Kugler Alajos (1904: 47) két év múlva, mintaszerû közleményben ismertette az összesen 0,4 kilogrammnyi

207

208


darufalvi ezüst kincset. A leletet keleti eredetûnek és egy ember hagyatékának határozta meg, készítésének, használatának idejét 890–1075 közé keltezte, elvetve azt a lehetôséget, hogy úgynevezett „törtezüst” lelet, vagyis csak feldolgozásra szánt ezüst nyersanyag lenne. Bóna István (BÓNA 1964: 151; KAUS 1996: 187) az ékszerek készítési idejét X. század utolsó harmadára keltezte, legkésôbbi idôpontként a X–XI. sz. fordulóját határozta meg. Feltételezte, hogy a kincs egy magas rangú személyé, talán a darufalvi vár parancsnokának feleségéé volt és szerinte valószínûséggel 1044-ben rejtették el a kincset, amikor III. Henrik „per Supronium” vezetett hadat Magyarország ellen, és ekkor dúlhatta fel a darufalvi Taborac-hegyen lévô erôdöt is.

Locsmánd (Lutzmannsburg) A mai országhatár ausztriai (burgenlandi) oldalán, a Répce folyó jobboldali magas fennsíkján áll Locsmánd (Lutzmannsburg) kerek alaprajzú földvára az egykori ispáni székhely és esperességi központ. Locsmánd neve elôször egy 1156-ban kelt oklevélben tûnik fel. A locsmándi várispánság felbomlásával Kristó Gyula (1969: 131) foglakozott két, 1263-ban kelt oklevél tanúságai alapján. IV. Béla király 1263-ban „hívének, Lôrinc étekfogó mesternek, soproni ispánnak és általa örököseinek és azok utódainak adja az egész Locsmánd (Luchman) vármegyét Lánzsér (Lanzer) várral és egész kerületével”. A mai községtôl délrre emelkedô dombon a katolikus és evangélikus temetô XIX. századi bôvítésekor már elhordták a vár sáncainak nagy részét, csak a déli oldalon maradt meg egy 100 méternyi hosszú, jó megtartású szakasz. A vár átmérôje eredetileg 160 méter volt. 1900-ban Bella Lajos elszenesedett (tölgyfa) gerendákat figyelt meg a fa-föld konstrukciójú védmû vörösre égett sáncában, a vár területén pedig egy római kori település (tábor) nyomait is felfedezte. Locsmándtól északra jelentôs római kori temetô sírjait találták meg.24 Bella az égett sáncokat a római tábor védmûvének tartotta, de ennek közepébe, a katolikus templom helyén tételezte fel az Árpád-kori várat is. 1955-ben és 1958-ban Alois J. Ohrenberger folytatott itt kutatásokat.25 Az alatta lévô sáncot IX–X. századi erôdítménynek tartotta. A sáncvár közepén álló Szent Vid plébániatemplomban Ohrenberger megtalálta egy korábbi, (Árpád-kori?) 24 Oedenburger Zeitung 1900. XI. 18., és Sopron címû napilap 1900. XI. 18. „Locsmándtól északra feltárta egy jelentôs római kori temetô néhány sírját is.” Az 1986. évi leletmentés során a sánc elôtti védôárok feltöltésének égett omladékrétegében is találtak másodlagos felhasználásból származó római téglákat, amelyek eredetileg – esetleg – a sánc tetejére épített mellvéd (Wehrgang) erôsítésére szolgálhattak (KAUS 1996. 189). 25 A sánc felsô részében talált 3 méter vastag égett réteget korai középkori vasolvasztó kohók hulladék-anyagának tartotta. Ezt a feltételezést Kaus (1996) és Nováki (1998) helyesbítették.


templom alapozásának részleteit. A templom falainak építéséhez római kori téglatöredékeket is felhasználtak. 1960-ban a templom közelében szórványként került elô egy email-berakásos, félhold alakú csüngô, amelyet Karl Kaus (1993: 189) a karantán-kötlachi kultúrkörbe sorol és a IX. század második felére, vagy a X. század elsô felére keltezi. Egy XI. századi kard (u.n. Pilzknaufschwert, gomba formájú markolatvédôvel) 1983-ban került elô. Két bronz fülbevalót is találtak az 506. és a 621. sírban, mindkettô a halimbai típusú X. századi hurkos kapcsú típushoz tartozik. Miután 1986-ban Karl Kaus – egy útépítést megelôzôen – régészeti leletmentést végzett a sánc elôtti védôárok területén, röviden összefoglalta az újabb eredményeket. A 12 ásatási metszet tanulságaként megállapíthatta, hogy a védôárok alja szakaszonként eltérôen, 1 és 2,4 méter közötti mélységben található a mai felszín alatt. A sánc mai koronájától mérve pedig 8 méternyi mélységben van a védôárok alja. A fa-föld szerkezetû sáncokat – az ásató szerint – feltehetôen a X. században építették és a XII–XIII. században égett le az erôdítmény. Ekkor került a védôárokba az égett sánc vörös törmelékanyaga és ezután nem is újították meg a védômûveket (KAUS 1996: 188–189). Pontosan nem tudni, hogy a vár felhagyása után építették-e az imolai típusú – a közeli zsirai, répcevisi és szakonyi kohókhoz hasonló – vasolvasztó mûhelyet a sánc oldalába (KAUS 1984).

Pinkaóvár (Burg) A nagykiterjedésû sáncrendszer a Pinka folyó kanyarjában, a bal parton található. Hossza hozzávetôlegesen 600 méter, szélessége a középsô részen 100 és 250 méter között váltakozik. Három nagyobb részbôl áll: az északi Vorburg (elôvár), a bronzkori sáncokkal erôsített, a középkorig többször lakott Mittelwerk (középsô vár) a román kori eredetû Szent András templommal és a déli, legmagasabb részen, toronymaradványokkal a Rückzugwerk (KAUS 1987, 1996; FELD 2007). 1244-ben IV. Béla király Ovwar területét, már mint egy régi vár helyét adományozta el. A vár X. századi használatát feltételezi Karl Kaus (1996: 192) az itt talált bordázott peremû edénytöredék alapján. 1445-ben Giskra huszitái elfoglalták.

Összefoglalás Mikrorégiójával együtt vizsgálva a várat, adatokat kaphatunk arra a társadalmi és gazdasági környezetre, amelyben az erôdítmény betölthette szerepét. Így a várhoz rendelt szolgáltatók településeinek, és temetôinek az erôdítmény leleteivel való együttes értékelése, biztosabb támpontot adhat a politikatörténeti hát-

209

210


7. ábra. Várhely-szemle a soproni „Burgstall Öde” nevû, Fertô-parti szôlôdombon. Spaknival Gömöri János, térképlappal Dénes József (Nováki Gyula felvétele, 2007). Abb. 7: Ortsbesichtigung auf dem „Burgstall Öde” genannten Weinberg in Sopron am Ufer des Neusiedlersees. Mit Spachtel: János Gömöri, mit Karte: József Dénes (Foto: Gyula Nováki, 2007)


tér kereséséhez és a vár építési korának meghatározásához. A várkörzet kutatásához tartozik a várnépek mûhelyeinek feltárása is. Ezek közül – a salakleletek alapján – legjobban azonosíthatók a vasipari mûhelyek. Locsmánd körzetében ismertek például, Szakony, Répcevis, Zsira vaskohótelepei. Sopron mellett több mûhely és Kovácsi (GÖMÖRI 1973, 2000a), Somogyvár környékén Somogyfajsz és Kovácsi (GÖMÖRI 1983, 2000a) érdemel említést. Ezek leletanyagának és a sáncleletek együttes vizsgálata sok új eredményt hozhat. A várak és a kézmûves szolgáltatató telepek kétségtelenül szoros kapcsolatban voltak, így Heckenast Gusztáv (1970) és Györffy György (1977) történeti földrajzi és okleveles adatait, megfelelô kritikai szemlélettel érdemes folyamatosan szembesíteni az új várkutatási eredményekkel. Vas megye egyedi helyet foglal el az Árpád-kori vaskohászatban a nyugati eredetû, úgynevezett vasvári26 kohótípusú kohók koncentrációja miatt (KISS és ZÁGORHIDI CZIGÁNY 2007). Bóna (1998: 19) a várkeltezések fontos tanújának tartotta a vérnépi temetôk megnyitásának idôpontját. Ezt az összefüggést látszik bizonyítani, hogy a locsmándi határvártól 8 kilométernyire feltárt szakonyi, köznépi temetô sírjaiban Stephanus Rex és Salamon pénzei kerültek elô (GÖMÖRI 1984). A locsmándi és a kapui vár közelébôl honfoglalás kori temetôt találtak. A Kapuvártól keletre, 5–6 kilométernyire a veszkényit, a Locsmándtól szintén keletre, 7–8 kilométernyire a szakonyit. A két Sopron megyei sáncvár azoknak a gyepû-utaknak a lezárására épült, amelyeket korábban, már a X. század elején ellenôrzésük alá vont a honfoglaló magyarok harcos vezetôrétege. Mindkét esetben az alközponti körzetek geográfiailag meghatározott kontinuitásáról lehet szó, és nem feltétlenül X. század eleji sáncépítésrôl. A nyugati és északi határvidék várai között több un. „széles talpú”, kazettás faszerkezetû sáncot találunk E korszak várai egységes terv szerint, de a körülményeknek és a lehetôségeknek megfelelô kisebb eltérésekkel épültek fel (NOVÁKI és SÁNDORFI 1981: 155; BÓNA 1998). Az egyik feltételezés szerint (TOMKA 1977) a nyugat-magyarországi ispáni várak kazettás (kamrás) fakonstrukcióit keleti szláv mintára állították össze. Az ásatási megfigyeléseim alapján úgy vélem, hogy Castrum Supron, a soproni vár a XI. század elején épülhetett. Ezzel a véleményemmel csatlakozom az idézett ásató régészekhez (Nováki, Tomka, Bóna). Korainak tartom a soproni és a hozzá hasonló várak X. század elejére való keltezését, amely szerint a X. század elei nemzetségfôi központok lettek volna a hasonló várak elôzményei (DÉNES 2003). Ugyanakkor megköszönöm várkutató kollégám hozzászólását, a baráti vitát (7. ábra), mert magam sem tartom kizárhatónak, hogy már az augsburgi vereség után, a X. század közepétôl épülhettek sánc-erôdítmények a nyugati végeken, pél26 Itt javítom ki, a szövegtördelésbôl eredô hibát, amelynek következtében a Vasvár, Kökényes-dûlô lelôhely leírása részben a Marx utcai salaklelôhely leírásához csúszott át (GÖMÖRI 2000a: 207, Nr. 360–361).

211

212


dául a darufalvi Taboracon. Egy másik kiváló várkutató (BUZÁS 2006) a Sopronhoz hasonló, nagyméretû kazettás szerkezetû sáncvárak építési korát, 1042 és 1052 közé keltezi, elsôsorban a történeti adatokra támaszkodva. Ami viszont késôi idôszaknak tûnik, ha figyelembe vesszük az 1024 után feszültebbé vált német–magyar helyzetet. A soproni „ország-kapu” szerepe már az 1010-es években felértékelôdött, amikor a német–magyar–orosz szövetség tengelyében, a Kiev–Esztergom–Regensburg (GÔRFFY 1977: 278–285, 45. kép.) útvonal egyik stratégiai fontosságú állomásának tekinthették Sopront. István király a német–lengyel–cseh konfliktus miatt számíthatott Hungária nyugati határvidékének megtámadására is. Ez a fenyegetettség, majd késôbb a II. Konrád támadása (1030) utáni nagyobb veszély lehetett a vársánc-építések egyik oka.


Irodalom ASZT Á. (2006): Castrumok Mosonmagyaróvár területén. – Castrum. A Castrum Bene Egyesület Hírlevele, 1: 121–127. BELITZKY J. (1938): Sopron vármegye története I. kötet – Budapest, Stephaneum Nyomda, 1015 pp. BELLA L. (1896): Scarbantia sánca. – Archaeológiai Értesítô, 16: 223–226. BENKÔ L. (1988): A soproni vörös sánc anyagának termolumineszcencia-vizsgálata. – Soproni Szemle, 42: 124–126. BÓNA, I. (1964): Der Silbersatz von Darufalva. – Acta Archaeologica Hungarica, 16: 151–169 BÓNA I. (1998): Az Árpádok korai várai. 2., bôv. kiad. – Debrecen, Ethnica Kiadó, 198 pp. BUZÁS G. (2006): 11. századi ispáni várainkról. – In: KOVÁCS Gy. és MIKLÓS Zs. (szerk.): „Gondolják, látják az várnak nagy voltát” Tanulmányok a 80 éves Nováki Gyula tiszteletére. Budapest, Castrum Bene Egyesület, Históriaantik Könyvesház Kiadó pp. 43–53. CSATKAI E. (szerk.) (1956): Sopron és környéke mûemlékei. – Budapest, Akadémiai Kiadó, 672 pp. DÉNES J. (2003): Polémikus széljegyzetek egy alapmûhöz. – Vasi Szemle, 47(4): 494–498. FELD I. (2007): Pinkaóvár (Burg, Ausztria). – Castrum. A Castrum Bene Egyesület Hírlevele, 1: 153–155. GÖMÖRI J. (1973): Korai császárkori és Árpád-kori település, X. századi vasolvasztó telep Sopronban. – Arrabona, 15: 69–123. GÖMÖRI J. (1983): A vaskohászati maradványok régészeti kutatásáról. A szakonyi vasolvasztó telep. – Bányászati Kohászati Lapok. Kohászat, 116: 97–103. GÖMÖRI J. (1984): XI. századi temetô Szakonyban. – Communicationes Archaeologicae Hungariae (Budapest), 1984: 82–108. GÖMÖRI J. (1987): Archeometriai kutatószelvény a soproni vörös sáncban. – Soproni Szemle, 41: 48–57. GÖMÖRI J. (2000a): Az avar kori és Árpád-kori vaskohászat régészeti emlékei Pannoniában. Magyarország iparrégészeti lelôhelykatasztere I. Vasmûvesség. [The Archaeometallurgical Sites in Pannonia from the Avar and Early Árpád Period. Register of Industrial Archaeological Sites in Hungary I. Ironworking.] – Sopron, MA VEAB Iparrégészeti Munkabizottság, Soproni Múzeum, 375 p. GÖMÖRI J. (2000b): Az avar kori és a X–XI. századi vaskohászat régészeti emlékei Somogy megyében. – Somogy Megyei Múzeumok Közleményei, 16: 163–216. GÖMÖRI, J. (2001): Von Scarbantia zu Sopron. Die Frage der Kontinuität. – In: S. FELGENHAUER-SCHMIDT, S., EIBNER, A. und KNITTLER, H. (Hrsg.):

213

214


Zwischen Römersiedlung und mittelalterlicher Stadt. Archäologische Aspekte zur Kontinuitätsfrage. Beiträge zur Mittelalterarchäologie in Österreich, 17: 223–231. GÖMÖRI J. (2002): Castrum Supron. Sopron vára és környéke az Árpád-korban. [Die Burg von Sopron (Ödenburg) in der Árpádenzeit.] – Sopron, Scarbantia Társaság, 288 pp. GYÖRFFY Gy. (1977): István király és mûve. – Budapest, Gondolat Kiadó, 668 pp. HECKENAST G. (1970): Fejedelmi (királyi) szolgálónépek a korai Árpád-korban. – Értekezések a történettudományok körébôl, 53. Budapest, Akadémiai Kiadó, 135 pp. HEROLD, H. (2007): Die Besiedlung Niederösterreichs im Frühmittelalter. – In: ZEHETMAYER, R. (Hrsg.): Schicksalsjahr 907. Die Schlacht bei Pressburg und das frühmittelalterliche Niederösterreich. St. Pölten, Niederösterreichisches Landesarchiv, pp. 77–91. HOFER, N. (2001): Von Comagenis zu Tulln. Neue archäologische Erkentnisse zur Stadtwerdung Tullns. – In: FELGENHAUER-SCHMIDT, S., EIBNER, A. und KNITTLER, H. (Hrsg.): Zwischen Römersiedlung und mittelalterlicher Stadt. Archäologische Aspekte zur Kontinuitätsfrage. Beiträge zur Mittelalterarchäologie in Österreich, 17: 195–204. HOLL I., NOVÁKI Gy. és PÓCZY K. (1962): Városfalmaradványok a soproni Fabricius-ház alatt. – Archaeológiai Értesítô, 89: 47–67. HOLL, I. (1979): Sopron (Ödenburg) im Mittelalter. Archäologisch-stadtgeschichtliche Studie. – Acta Archaeologica Hungarica, 31: 105–145. HOLL I. (1997): Scarbantia-Sopron városfalai. – Soproni Szemle, 51: 289–306. HULÍNEK, D. & ≥AJKA, M. (2004): V≤asnostredoveké hradiská na Orave v kontexte hradísk na strednom a západnom Slovensku. Frühmittelalterliche Burgwälle in der Orava-Region im Kontext der Burgwälle in der Mittel und Westslowakei. – Slovenská Archeológia, 52(1): 77–120. KAUS K. (1984): Árpád-kori vasizzító kemence Locsmándról, a felsôpulyai járásból. – Bányászati Kohászati Lapok, Kohászat, 117: 540. KAUS K. (1987): Darufalva (Draßburg), Locsmánd (Lutzmannsburg), Pinkaóvár (Burg) burgenlandi vörös sáncok régészeti vizsgálatának eredményei 1890–1986-ig. – Soproni Szemle, 41: 330–339. KAUS, K. (1996): Mittelalterarchäologische Beiträge zur Siedlungsgeschichte des Burgenländischen Raumes vom 9. bis zum 12. Jahrhundert. – Internationales kulturhistorisches Symposion Mogersdorf 1993 in Graz, 24: 183–197. KISS G. (1995): Adatok a Nyugat-Dunántúl korai várépítészetéhez. – Altum Castrum (Visegrád), 4: 156–169. KISS G. és ZÁGORHIDI CZIGÁNY B. (2007): Vasvár. – Castrum. A Castrum Bene Egyesület Hírlevele, 1: 161–171. KRISTÓ Gy. (1969): A locsmándi várispánság és felbomlása. – Soproni Szemle, 13: 131–144.


KRISTÓ Gy. (1988): A vármegyék kialakulása Magyarországon. Nemzet és emlékezet. – Budapest, Magvetô Könyvkiadó, 641 pp. KUGLER A. (1904): A darufalvi ezüstlelet. – Archaeológiai Értesítô, 24: 41–47. LANGÓ P. (2007): Amit elrejt a föld… A 10. századi magyarság anyagi kultúrájának kutatása a Kárpát-medencében. – Budapest, L’ Harmattan Kiadó, 341 pp. MAJOR J. (1955): Az Ôdenburg név keletkezésének háttere. – Soproni Szemle, 9(1–2): 68–74. MOLLAY, K. (1944): Scarbantia, Ödenburg, Sopron. Siedlungsgeschichte und Ortsnamenkunde. – Ostmitteleuropäische Bibliothek, Nr. 49. Budapest, Sárkány, 136 pp. MOLLAY K. (1956): Sopron vármegye vázlatos története. A középkor. – In: CSATKAI E. (szerk): Sopron és környéke mûemlékei. Budapest, Akadémiai Kiadó, pp. 39–112. NOVÁKI, Gy. (1964): Zur Frage der sogenannten Brandwälle in Ungarn. – Acta Archaeologica Hungarica, 16: 109. NOVÁKI Gy. (1998): Bella Lajos földvárkutatásai. – In: SZENDE K. és KÜCSÁN J. (szerk.): „Isten áldja a tisztes ipart” Tanulmányok Domonkos Ottó tiszteletére. Sopron, Soproni Múzeum Alapítvány, pp. 141–155. NOVÁKI Gy. (2006): „Gondolják, és látják az várnak nagy voltát…” Néhány gondolat egy tanulmánykötete kapcsán. – Castrum. A Castrum Bene Egyesület Hírlevele, 4: 87–93. NOVÁKI, Gy. und SÁNDORFI, Gy. (1981): Untersuchungen der Struktur des Ursprungs der Schanzen der frühen ungarischen Burgen. – Acta Archaeologica Hungarica, 33: 133–160. PÁLÓCZI HORVÁTH A. (1996): Nomád népek a kelet-európai sztyeppén és a középkori Magyarországon. – In: HAVASSY P. (szerk.): Zúduló sasok. Gyulai Katalógusok, 2. Gyula, Erkel Ferenc Múzeum (Gyula), pp. 9–35. PÓCZY K. (1967): Scarbantia városfalának korhatározása. – Archaeológiai Értesítô, 94: 137– 154. POHL, W. (1996): Heidenkrieg und Neuordnung. – In: DAIM, F. et al. (Hrsg.): Burgenländisches Landesausstellung, Halbturm 1996. Begleitbuch und Katalog. Eisenstadt, pp. 429–430. ¡TEFANOVI¶OVA T. (1987): A szlovákiai égett sáncok kérdéséhez. – Soproni Szemle, 41: 340–346. ¡TEFANOVI¶OVA, T. (1996): Anfänge der Stadt Bratislava (Pressburg) im Lichte der Archäologischen Funde. – Acta Archaeologica Hungarica, 48: 463–470. ¡TEFANOVI¶OVA, T. (1998): Neufunde aus der Bratislavaer Burg. – In: HENNING, J. und RUTTKAY, A. T. (Hrsg.): Frühmittelalterlicher Burgenbau im Mittel- ud Osteuropa. Bonn, Habelt, pp. 427–434. STEINBÜHEL, J. (2007): Die Herrschaft der Ungarn über die Slowakei. Slawen, Ungarn, Baiern und Sachsen in den Jahren 896–921. – In: ZEHETMAYER, R.

215

216


(Hrsg.): Schicksalsjahr 907. Die Schlacht bei Pressburg und das frühmittelalterliche Niederösterreich. St. Pölten, Niederösterreichisches Landesarchiv, pp. 57–65. SZENDE K. (2001): Fidelitas és politika. Kihez és miért volt hûséges Sopron városa a középkorban. – Soproni Szemle, 55: 343–354. SZENTPÉTERI J. (2002): Archäologische Denkmäler der Awarenzeit in Mitteleuropa. (Herausgegeben von József Szentpéteri).Varia Archaeologica Hungarica. XIII/2. Budapest SZENTPÉTERI J. (2007): Castrum Tetel. – Múzeumcafé. A múzeumok magazinja, 2007. október, pp. 18–19. SZÔKE B. M. (2000): A keresztény térítés kezdetei Pannóniában a Karoling korban (A petôházi Cundpald kehely és a sopronkôhidai temetô helye és szerepe). – Soproni Szemle, 51: 310–342. TOBLER, F. (2005): Der Drassburger Taborac – Ein Tabor der Hussiten. – In: KURZ, E. (Hrsg.): Aus der Pforte, 2. Jahrgang, Julius, Nr. 2: 32–33. TOMKA, P. (1976): Erforschung der Geschpanschaftsburgen in Komitat GyôrSopron. – Acta Archaeologica Hungarica, 28: 390–410. TOMKA P. (1977): A soproni vörös sánc kutatása. – In: DERCSÉNYI D. et al. (szerk.): Magyar Mûemlékvédelem 1973–1974, Országos Mûemléki Felügyelôség Kiadványai VIII. Budapest, Akadémiai Kiadó, pp. 65–86. TOMKA P. (1987): Régészeti adatok a gyôri, mosoni és soproni koraközépkori sáncvárak történetéhez. – Soproni Szemle, 41: 147–155. TOMKA P. (1969): A Sopron-présháztelepi IX. századi temetô. – Arrabona, 11: 59–91. TOMKA P. (1998): A sopronkôhidai 9. századi település. – Arrabona, 36: 45–84. TOMKA P. (2006): A gyôri ispáni vár. – Castrum. A Castrum Bene Egyesület Hírlevele, 3: 113–116. TÓTH S. (1988): Régészeti adatok az Elô- és Hátsókapu történetéhez. – Soproni Szemle, 46: 6–74. TÖRÖK Gy. (1973): Sopronkôhida IX. századi temetôje. – Fontes Archaeologici Hungariae. Budapest, Akadémiai Kiadó, 130 pp. VESZPRÉMY, L. (2007a): Eine wechselsvolle Rezeptionsgeschichte. Die Pressburger Schlacht aus Sicht der Ungarn. – In: ZEHETMAYER, R. (Hrsg.): Schicksalsjahr 907. Die Schlacht bei Pressburg und das frühmittelalterliche Niederösterreich. St. Pölten, Niederösterreichisches Landesarchiv, pp. 99–102. VESZPRÉMY L. (2007b): A pozsonyi csata, 907. Egy ütközet és forrásai. – Historia, 29(5–6): 42–44. WATTENBACH, W. (Ed.) (1851): Continuatio Vindobonensis. – In: PERTZ, G. H. (Ed.): Monumenta Germaniae Scriptorum, Tomus IX. Hannover, 705 pp. ZSOLDOS A. (2000): Confinium és Marchia (Az Árpád-kori határvédelem néhány kérdésérôl). – Századok, 134(1): 99–116.

A NYUGATI HATÁRVIDÉK KORAI SÁNCVÁRAIRÓL, KÜLÖNÖS TEKINTETTEL SOPRONRA

Recommend Documents