A NYÍREGYHÁZÁN MŰKÜDŐ NÉPMŰVÉSZETI STUDIÓ MUNKÁJÁNAK BEMUTATÁSA Ha meghallok egy magyar népdalt, ha meglátok egy régi parasztházat, egy szépen faragott kanapét, egy szép formájú hasas köcsögöt, vagy egy szilkét, egy tarka viseletet, furcsa érzés fog el. Bizonytalanság, aggodalom, de egyben egy kis büszkeség és egy meleg, nosztalgikus érzés is. A kellemes, jó érzések a látott formák, színek, dallamok esztétikai élményéből adódnak és egybefonódnak bennem a magyarságtudat különösen szomorú és egyben megható, romantikus élményével. Különös benyomásaimmal nem vagyok egyedül. Kortársaim hasonló érzelmekkel élnek a népi ku1túrára gondolva. Dolgozatom témaválasztásában, elkészítésében ez a tapasztalat motivált. Szerettem volna magyarázatot találni arra, hogy mi az oka a bizonytalanságnak, a sok helyről tapasztalt tanácstalanságnak és a tudatlanságnak. Mit jelent a mai ember számára a népművészet és egyáltalán mit takar napjainkban ez a kifejezés, és milyen lehetett régen, a maga meghitt valóságában? Milyen folyamat áldozata lett, és hogyan alakult át napjainkra? Tapasztalataimban sokat segített a Nyíregyházán működő Népművészeti stúdió munkájába való bekapcsolódásom. A stúdió munkájának felderítése során leszűrt tapasztalataim lassan magyarázatot adtak számomra a bennem felmerülő kérdésekre. Viszonyításképpen, összehasonlítási alapnak szeretném felidézni röviden a népművészet tartalmi jegyeit: Mit jelent a "népművészet" kifejezés? A "népművészet" mint szóösszetétel, újabb kori eredetű, németes képzésű szavunk, népünk a maga művészkedő, míveskedő tehetségeire nem is használja. Ha a megnevezés nem is, de annál több gondot jelent a szó tartalmi elhatárolása. Mind a magyar, mind az európai közvélemény és gyakorlat népművészetnek tartja azokat a munkákat, és alkotásokat, amelyeket maga a nép készít magának, s azokat is, amelyeket falusi kismesterek a nép között élve, a nép számára készítenek. Amennyire eleve bizonyosnak tűnik, hogy a nép számára dolgozó falusi kismesterek, paraszti sorban élő, és a paraszti nép igényeit kielégítő kismesterek a nép igényei és ízlése szerint dolgoznak, annyira bizonyos az is, hogy munkáik nem egy ponton különböznek a nép készítette népművészeti alkotásoktól. Elég, ha utalunk a mesterségbeli tudás, a hagyományok átvételének technikájára, a sorozatszerűség, a piacra dolgozás, a foglalkozásszerű gyakorlat adta különbségekre. Ezek a különbségek akkor, 1941-ben Ortutay Gyula értekezésének idejében fennállottak. Csak ellenpéldaképpen említeném Domanovszky György fiatalabb keletű vélekedését: "Alkotó lehet, tehát a nép maga, a nép számára dolgozó, hagyományait figyelő kisiparos, háziiparos, stb. és része lehet a népművészetnek olyan gyáripari termék pl.: szalag, gyöngy, selyem, stb., amelyet a nép saját ízlése szerint alkalmaz". Tehát a megnevezés tartalmi határai napjainkra már eltolódtak, ami a stúdió munkájának bemutatása során, a gyakorlatban is beigazolódik. Ehhez kapcsolódik azután az a további kérdés is, hogy a falu, mezőváros, s egyéb népi településhelyek minden művészi jellegű alkotása népművészetinek vehető-e vagy sem? A népművészet tartalmi körét a lehető legtágabban kell megfogalmaznunk: minden olyan alkotást oda kell sorolnunk, amely létrejöttét a népi kézművességnek köszönheti és stílusában, formavilágában beleillik az illető közösség ízlés világába. A közösség által be nem fogadott, használt alkotás, motívum, szerkezeti elem, egyszerű díszítmény, vagy egész kompozíció nem tekinthető népművészeti alkotásnak, egyéni mű, sorsa merő esetlegesség, kiesik a népi műveltség világából. Csakis a közösség által elfogadott, szentesített formák tekinthetők népművészetinek. Hogy a népművészet tartalmi köre ezek után milyen tág, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy ez a közösségi meghatározó, az ízlésnek ez a szigorú megszabottsága tájanként, néhol falucsoportonként, falunként is változó és a helyi formáknak és eltéréseknek roppant változatosságát és gazdagságát adja. Szinte kuriózum számba megy a világon, hogy ilyen kicsi
földrészen mint hazánk, 32 tájegység, egymástól elkülöníthető kultúra létezik. Ez azonban csak úgy jöhetett létre, ha a hozott kultúra óriási volt. A népművészet tartalmi és formai meghatározójának, végső fogalmi jegyeinek tehát az eddigiek szerint a kézműves jelleget és egy-egy, esetenként változó népi közösség megszabta ízlésmód kifejezését kell tekintenünk. Ebből következik, hogy népművészetünk jobb ismeretében magát a magyar népet, a magyarságnak alapvető alkati jegyeit is jobban megismerhetjük. A paraszti művészet a magyarok számára azért is nagyon jelentős, mert a múlt század végén a magyarságnak több mint a háromnegyede földműves volt, egy emberöltővel ezelőtt pedig majdnem a fele. A modern magyar társadalom gyökerei nem kis mértékben az egykori parasztságba nyúlnak vissza. Modern nemzeti kultúránkat, az irodalmat, a zenét, a művészetet közvetett és közvetlen kapcsolatok szövedéke fűzi a népi kultúra örökségéhez. Amikor identitásunkat, jellemünket, történelmi személyazonosságunkat keressük, újra és újra vissza kell nyúlnunk a falusi világhoz. Jelentős azért is, mert az európai művészetek, köztük a magyar népművészet feltárása is része a táguló művészi világ föltérképezésének. Ezek a parasztemberek olyan formákat, színösszhangokat teremtettek meg, amelyeket senki nem alkotott meg másutt, és egy sajátos emberi életformáról adnak művészi tanúbizonyságot. Alkotásaik nélkül a művészet spektrumából egy sáv hiányozna. Népművészet és közfelfogás: Ahogy a magyar romantika idején, a XVIII, század utolsó két évtizedében és a XIX. század első, nagyobb felében, a nemzeti gondolatnak egyik jelentős élesztője volt a népköltészeti kutatás, addig a XIX. század második felében, s még a századforduló idején is, a népművészet volt a hazafias lelkesedés első tárgya, amely a népművészeti gyűjtés munkáját hátráltatta és megzavarta. Ezek a túlzások és gyakori tévedések az okai annak a romantikus elfogódottságnak és bizonytalanságnak, ami a mai emberre is jellemző. Megdöbbentő például, hogy egyik legősibbnek és legnemzetibbnek vélt motívumunknak, a tulipán motívumnak keletkezéséről milyen eltérő magyarázatok születtek és léteznek ma is. Nem tartozik a magyar eredetű díszítőelemek közé, ebben megegyeznek manapság a nézetek. Ortutay Gyula szerint a tulipán holland hajósok által került az országba, majd lassú beszivárgás után jutott el a paraszti kertekbe. Majd részletes kutatásokra hivatkozva állítja, hogy a tulipán más virágnak, szegfűnek, rózsának elrajzolt, stilizált ábrázolása. Ugyanakkor a könyvtárat járva, Dr. Erdész Sándor: Kigyókultusz című könyvére bukkanva arról olvashatunk, hogy a tulipán motívum, a jelrendszer folyamatos alakulása során, két, egymással szembe állított kígyóformából alakult ki. Bizony, nehéz lenne kideríteni, hogy melyik állítás az igaz, kinek hihet a köznapi ember. Az azonban bizonyos, hogy hitét, biztonságérzetét ezek az ellentmondások nem erősítik meg. Ilyen mód nehéz eldönteni azt is egy népművészeti elemről, hogy szakadatlan láncolatban hozzátartozotte népi műveltségünkhöz, vagy magasabb társadalmi osztályok hatására keletkezett-e, vagy idegen nemzeti hatást tükröz. Annyi azonban bizonyos, hogy idegen hatásokra keletkezett díszítményeink jól kivehető eltérést mutatnak, jelentős a magyar jellegű formálás, ékítés, szerkesztés törvényszerűsége. Népművészet - népi műveltség: Már esett szó a tájegységek szerinti tagoltságról, az eltérő és gazdag kultúráról. Azonban a kényszerítő alaphelyzet, a népi életformának gazdasági és társadalomszerkezeti meghatározottsága, a népi műveltség alapanyaga mindenhol azonos volt, az eltérések csak helyi formák kialakulásához vezettek, de maga a determinált alaphelyzet változatlan maradt. A mindennapi élet művészete: Az első jellemvonás, amit a népművészettel kapcsolatban érdemes megfigyelnünk, a nép művészkedő hajlamának, önkifejező törekvéseinek és a mindennapi életnek egymáshoz való viszonyából adódik. A mindennapi életbe való mély beleágyazottság szinte megdöbbentően szokatlan a városi ember számára, kinek a képzőművészet már régen ünnepi ajándék, a hétköznapi életétől intézményekkel
elválasztott terület. Ez a legújabb kori képzőművészeti fejlődés szemben a népművészetnek ezen tulajdonságával nem kis mértékben okozója volt a falu idilli szemléletének. Nagyon lényeges tehát, hogy a fönnmaradt alkotások mellett, maga az a sajátságos művészeti élet, ami még a közelmúltban megfigyelhető volt a magyar falvakban, milyen jelentős tanulságokat kínál. Fenntartották azt a régi művészi gyakorlatot, amely még nem határolódott el, nem idegenedett e1 az élet nem művészi szféráitól, és amihez sok vonatkozásban, új szinten a modern művészet próbál visszatérni. Hallhatatlansági igény: A mi urbánus - humanista műveltségi formánk a szellemi alkotások világát szinte magánál az életnél többre becsüli, mindenesetre valóságuk után mintegy külön létrendbe tartozónak tekinti: hallhatatlannak. Ezzel szemben a népművészet darabjai az élettel vannak, és az élettel múlnak el, mint ahogy arra sem törekedett a népi műveltség, hogy dalait, táncait, mesemondását a hagyományoson kívül megörökítse. A népművészet, népköltészet anyagának gyűjtése mindig a magasabb társadalmi osztályok érdeklődéséből fakadt. Maga a nép, míg műveltségének zavartalan világában élt, sohasem ért rá sajnálni alkotásait, ha pusztult tudta, hogy mindig telik erejéből más. Egyéniség és közösség: Ha a népművészet alkotásait vesszük figyelembe, két tagadhatatlan tényt kell felismernünk. Egyik az, hogy a népművészet alkotásait mindig egyesek készítik, tehát nem is vitathatóan egyéni munkák. Viszont ugyan ilyen határozottan kivehetni a népművészet anyagából a másik tényt is, hogy ezeknek az alkotásoknak a rendjén bizonyos stílusbeli egyneműség mutatkozik meg. Ez a sajátszerű kettősség leplezheti le előttünk valójában a népi műveltség alkotásainak természetét, magának az alkotásnak a folyamatát. Mindig az egyén megvalósításán keresztül kelnek életre a közösség ízlésétől, hagyományaitól irányítottan a népművészet alkotásai. Az egyéni munkálásnak és a közös ség által őrzött hagyománynak ez a feszültsége s az egyen súlyi helyzet állandó ingadozása teszi lehetővé részint a hagyományos stílusnak, formának, motívumnak több századon át való újraelevenedését; a hagyomány állandó szem előtt látásával mindig meg lesz a lélektani lehetősége, sőt kényszere a régi forma újraéledésének, újrateremtésének. A változat kérdése: Ha tovább kutatjuk a népművészet alapvető sajátosságait, akkor az előbbivel rokon feszültségre, ellentétpárra kell rámutatnunk. A kettősség egyik oldalán a népművészet minden ágazatát behálózó motívumok, formulák állnak. A másik oldalon ennek a zárt formularendszernek a variálhatósága, a változatai állnak. Tehát a népművészet területén is van lehetőség a változatteremtésre, bár korlátozottabban, a zárt motívum rendszer, a hagyomány kötöttségei miatt. A népművészet néhány kimagasló egyénisége valósággal egyéni stílust teremtett. Az egyén és közösség feszültsége mellett ez az a viszonypár, amely napjainkban egy céltudatosan szervezett, célirányos folyamattá alakult. Valójában ez képezi a Népművészeti stúdió módszertani alapját is, amely a népi iparművészet irányvonalát is kialakította. Népművészetünk történeti rétegei: A mi képzőművészetünk történetéből megszoktuk, hogy az egyes korok egymástól jól elválaszthatók. Népművészetünkben és népi műveltségünk egyéb területein ez a történeti kortudatosság és elválasztás ismeretlen. Nem egymásra nőtt, s a régebbieket az eleven életből szinte teljesen kiirtó történeti stílus korszakokat találunk, hanem egymásbanőtt, együtt, egyszerre eleven életet élő korokat.
Népművészet és tájék: Nem egy fontos és szép anyagot felmutató népművészeti águnknak szinte már teljes elmúlásáról, a mesterségbeli tudás és gyakorlat teljes elhanyatlásáról számolhatunk be, másutt pedig nyilván láthatni a leromlás első jeleit. A népművészeti igény, az önellátásnak ez a művészeti és praktikus formája akár kisipari, akár háziipari alapon, megszűnőben van már, mert nem mutatkozott célszerűnek és a gazdasági versenyben gyengébb maradt a gyári, ipari árúval szemben. Amellett a régibb műveltségi formák bomlásával, a mai városi, polgári hatások korlátlan bezáródásával a parasztság elé egy olyan újabb divat állott, mely már alig serkenti újabb művészkedő formák kifejlesztésére. Amellett népünk tekintélyes csoportjai elfordulóban vannak saját régibb műveltségüktől, s annak egyik legnyilvánvalóbb külső bélyegétől: mindattól, amit a népművészet jelenthet. A városi polgár vagy a munkás lesz a nép gazdagabb vagy szegényebb társadalmi csoportjai előtt a követendő példakép. Így pusztulnak el régi mesterségek, régi művészi technikák mennek ki divatból, régi viselet formák tűnnek el, népművészetünk ősibb motívumai, színei. A népi iparművészet alakulása: A megmaradt, népművészetinek nevezhető tájainkon élő népi műveltség, a megmaradt egy-két ágazat sorsa már a népi iparművészet alakulásával van kapcsolatban. A 30-as években egyes nem hivatásos szövők, hímzők, faragók elkezdték hivatásszerűen űzni mesterségüket. A népi iparművészet csirája keletkezett ebben. A 40-es évek végére terebélyesedett ki egy olyan népművészeti tevékenység, amelyet már tudomásul kellett venni. Az induló fejlődést a II. világháború egy évtizedre megakasztotta. Tévesen a népi iparművészet kezdeteit az 50-es években szeretik megjelölni, összekapcsolva azt a népművészeti és háziipari szövetkezetek létesítésével. Azok, akik nem saját vagy szűkebb közösségük számára készítették munkáikat, hanem kimondottan a városi vásárlók, gyűjtők számára, valójában népi iparművész tevékenységet folytattak. Azért lehet elmondani, hogy a népművészet töretlenül ment át a népi iparművészetbe. Mi tehát a különbség a népművészet és népi iparművészet között? A népművészet meghatározásnál lényeges volt az alkotó egyén és a közösség viszonya, a hagyomány és a helyi ízlés. A népi iparművészet is helyi hagyományokra és helyi stílusokra épül, alakulásában viszont a helyi ízlésnek már nem jut szerep, helyébe az alkotó ízlés lép. A népi iparművészet történetét ma már több szakaszra osztják. A gyarapodó, kezdeti szakasz a felszabadulással zárul. Az ezt követő földosztás igaz, hogy sok embert elvont az alkotó munkától, azonban a népművészeti és háziipari szövetkezetek újra sok embert kezdtek el foglalkoztatni. Ezzel lezárul a második szakasza. Végül a harmadik korszak napjainkig tart, amely újabb két részre osztható. Az elsőben még szigorúan él a hagyományokhoz való ragaszkodás, a másodikban egyre erőteljesebben jelentkezik az újra való törekvés, amely napjainkban egyre nagyobb méreteket ölt. Az 1953-tól eltelt időszakban nagyon sokféle bírálat érte a népi iparművészet területét, különösen két vonatkozásban. Egyrészt, hogy nem több mint a múlt ismétlése, másrészt, hogy az azzal foglalkozók "árut" termelnek, és nem művészeti alkotásokat hívnak életre. Ezzel kapcsolatban számomra is vetődtek fel kételyek gyűjtő munkám során, amire konkrétan szeretnék is visszatérni. A 60-as évek óta egyre több fiatal tűnik fel a népi iparművészek között. Ezzel szorosan összefügg, hogy tetemesen megnőtt a nem paraszti származásúak száma. Vannak közöttük munkások, tanárok, orvosok is. Minderre a rövid ismertetésre azért volt szükség, hogy felelevenítsem a népművészet tartalmi jegyeit, alakulásának folyamatát, és hogy mindez összehasonlítási alapul szolgáljon a szerzett tapasztalatok értékelésében. A Népművészeti stúdió létrehozásának körülményeiről:
A stúdió megalakulása szorosan kapcsolódik Dr. Puskásné Oláh Júlia nevéhez. Dolgozatom az ő általa elhangzott tények és saját tapasztalataim értékelése. Puskásné a népművészet ifjú mestereként került Szabolcs-Szatmár megyébe. Elmondása alapján népcentrikus, emberszerető alkata, valamint a népi kultúra pusztulásától való félelme arra késztette, hogy még aktívabban tevékenykedjen ezen a területen. Ekkor született meg a Művelődési Központnak az a kérése, hogy iparművészeti szakkört vezessen, hiszen ekkor már az Iparművészeti Főiskola hallgatója volt. Észrevétlenül, munkájuk során a szakkörtagok megismerkedtek a népművészettel is. 1970-ben az Országos Közművelődési Központ úgy határozott, hogy országos szintű megyei kiállításokon méri fel a 60-as évek tárgyi kultúráját. A szakkör anyaga még nem állt olyan szinten, hogy megjelenhessen a kiállításon, így főleg egyéni alkotóktól érkeztek be munkák, akik napjainkban már elismert alkotók, mint pl.: Horváth Vince, aki fafaragásos kompozícióival jelentkezett, Varga Zoltánné Botpaládról, aki ma már a megye szövő szakreferense, Puskásné Oláh Júlia rátét technikával és batikolt textillel jelentkezett, Schmidth Sándor fafaragó, a beregi-rész összefogója. 1972-ben merült fel az az ötlet, hogy Nyíregyházán kerüljön megrendezésre az Országos Népművészeti Kiállítás. Megrendezőjéül Puskásné Julikát jelölték ki. Az I. Országos Népművészeti Kiállításon sem jelentkezett még a szakkör munkáival, Puskásné azonban pályázott. Elmondása szerint egy egyedi technikával pályázott az iparművészeti és a népművészeti textil egy ötvözetével. Először és utoljára pályázott ezzel a műfajjal, amellyel az volt a célja, hogy lezárja a textil művészetének azon ágát, amely az iparművészet és a népművészet ötvözetét jelenti. Ezek után csak tisztán népművészeti munkákat fognak készíteni, és csak ezekkel lehet majd pályázni. Hogy ez mennyiben valósult meg a jövőben és mennyiben kerül ellentmondásba önmagával, az a későbbiekben ki is derül. A II. Országos Népművészeti Kiállításon már "tisztán" népművészeti munkákat fogadtak el. Az általa vezetett szakkör pedig mezőségi anyaggal jelentkezett erre. A mezőségi kultúra csak kedvcsinálóként került a programba, hiszen könnyű a technikája és látványos, az akkori lakásokba beilleszthető volt. A szakkör első bemutatkozása jól sikerü1t, amely nagy kedvet adott az akkori tagoknak. Ekkor Nyíregyházán már 8 helyen működött népművészeti szakkör. Puskásné véleménye az volt, hogy mivel ő textil művész, ezért először a textil ágazatot kell "felfejleszteni" a megyében. 1979 végén ismerkedett meg Dorogiékkal, a fazekas házaspárral. Ekkor határozta el, hogy mivel a textil már jelentős a megyében, így beindítja a különféle ágazatokat. Megalakult a fafaragók közössége, a szövő szakkör, fazekasok és a bőrműves szekció. A stúdió felépítésének és működésének koncepciójaj: a., Szakkörök tevékenygége /továbbiakban részletesen elemzésre kerül/. b., A szakköri tevékenységre épül a tehetségek kiszűrése, közülük is azok kiválasztása, akik majd a népművészet mestere vagy a népi iparművész címet pályázzák majd meg. A kiemelt emberek bejáratosak a stúdióba, bármikor, rajzban, félkész állapotban bevihetik munkáikat, amelyek Puskámé tanácsai alapján megbeszélésre, kijavításra kerülnek. c., Szakkörvezetők képzése Nyíregyházán indult az országban elsőként szakkörvezető képzés minden kategóriában. Eddig csak külön indítottak kategóriánként, csak hímzők, szövők és fafaragók vizsgáztak országosan. A stúdióban ehhez kapcsolódott még a szűrrátét és a fazekasok vizsgáztatása is. Ezeknek a kategóriáknak a követelményrendszere itt lett felállítva. Az elméleti tárgyak közül néprajzból, művészettörténetből, közművelődésből, művelődés elméletből és a manuál rész népi műveltségéből kell vizsgázni. A stúdió a hónap minden napján üzemel. A képzés októbertől májusig tart, az iskolai tanévvel hasonló ütemben. Létszáma 150 fő, ebből 50-60 egyéni alkotó.
A foglalkoztatási időbe belefér az általános iskolák, gimnáziumok, nevelőotthonok képzési rendszere. Általános iskolában a népművészeti fakultációt vezetik 7-8. osztályosok számára. Ez hetente 3 osztály látogatását jelenti a stúdióban, ahol 2 órában általános népművészettel, újabb 2 órában a szekciók munkájával ismerkedhetnek meg a gyerekek. A fennmaradó időbe még beleférnek az üzemi szervezők, népművelők által összegyűjtött csoportok látogatásai. Egyszerre 20-25 főt képes fogadni a stúdió. A csoportok élőadásokat, diavetítést kérhetnek, valamint kedvük szerint vásárolhatnak. Gyakoriak a külföldi csoportok látogatásai is, akik vendégként érkeznek valamilyen nyíregyházi intézménybe és legfőbb céljuk a vásárlás. Kiállítások: Évente általában 15 kiállítás kerül megrendezésre: - megyén kívül: 3-4 - megyén belül: 4-5 - külföldi cserekiállítások: Kisebb kiállítások közé tartoznak a vállalati kiállítások, ahol egy-egy ember anyaga szerepel, természetesen ez is vásárlással egybekapcsolva. Belföldi kiállítások közül legjelentősebb az Országos Népművészeti Kiállítás, amely hagyományosan Nyíregyházán nyitja meg kapuit. A kiállítás 2 évenként kerül megrendezésre, de olyan sok felkészüléssel jár, hogy kapuzárás után rögtön kezdetét veszi a következő kiállításra való felkészülés. A szakkörvezetők bekapcsolása a felkészülésbe, a kiállító helyiség biztosítása, a kiállítási anyag szállítása, elhelyezése, értékelése, zsűrizése jelentős szervezőmunkát igényel. Ez a rengeteg szál is Puskásné Julika kezében fut össze. A stúdió rendszerint eredményesen szerepel munkáival. Jelentősek még a megyei kiállítások. Fényképem az utolsó, 1988-as Megyei Népi Iparművészeti Kiállításról való. A képen: Bak Zoltán szűrrátét munkái, a Dorogi házaspár kerámiái, fafaragás és kékfestő falvédő látható. A kiállítások sorában a legérdekesebb a kirakat galéria. Formájában, megjelenésében egyedi. Puskámé ötletéből ered, mivel szerinte kevesen tudnak a stúdió létezéséről. Sokan nem rendszeres látogatói a népművészeti kiállításoknak, csak véletlenszerűen tévednek be. A kirakatgaléria mindenki számára megtekinthető, a legközelebb áll az emberekhez, és egyben figyelemfelkeltő is. Így közönséggé tehető minden előtte elhaladó járókelő, akaratától függetlenül is. Megismerkedhetnek az emberek a különféle műfajokkal, a stúdió alkotóival, a különböző tájegységekkel. Jónéhány kiállítás értékesítéssel kapcsolódik össze. Táborok A Népművészeti stúdió májusban bezárja kapuit. 1980-87-ig minden szekcióban indított a stúdió táborokat, azonban folyamatosan kiderült, hogy az embereknek már nem tudnak újat nyújtani, minden témát kimerítettek. Nem értettem, hogyan lehet a népművészeti alkotó folyamat során egy témát kimeríteni. Erre csak a stúdió módszeres képzésének vizsgálata során jöttem rá, amely inkább hasonlított egy iskolás rendszerű, kidolgozott, megfontolt tevékenységhez, mint egy alkotó folyamathoz. Ezért új tájakra, új közösségekre volt szüksége a stúdió alkotóinak. 1984-ben a nyári népművészeti táborok munkájába várat1anú1 bekapcsolódott néhány nevelőotthon is. Közművelődési szempontból nagyon siváran ellátottak ezek az otthonok, a gyerekek szabadidős tevékenysége nagyon szegényes, nincs ötlet a nevelők oldaláról. A berkeszi nevelőotthonban, egy stúdióban szakkörvezető képzésre járó pedagógus tartott foglalkozásokat. Nagy különbség mutatkozott a berkeszi nevelőotthoni és más nevelőotthoni gyerekek viselkedése és magatartása között. A berkeszi nevelőotthonban élő gyerekek szabadidős tevékenységét játékkészítéssel, ajándékkészítéssel, manuálmunkával próbálták kitölteni. Ez a módszer pedagógiailag hatékonyabbnak bizonyult, hiszen ez lehetővé teszi a gyerekekkel való egyéni foglalkozást, amire
igen nagy szükségük van az itt élőknek. Pszichológiai hatása is igen előnyös, hiszen a gyerekek, miközben belemerülnek munkájukba, oldódnak gátlásaik alól, nyitottabbá válnak társaik és tanáraik iránt is. Egy-egy elkészített munkadarab egyben sikerélményhez is juttatja őket, amely egy rövid időre pótolhatja az örökös szeretethiány érzését életükben. Tehát a népművészet ilyen irányú "alkalmazása" mind pedagógiailag, mind pszichológiailag a nevelőotthoni gyerekek életében sikeresnek bizonyult. A stúdió felépítésén végigtekintve egy erős kézzel összefogott, határozottan irányított és önállóan működő egységnek ismerhettük meg. Puskásné neve gyakran került említésre, hiszen ő az egyedüli összefogó, irányadó, szervező egyéniség. Ami természetesen nagyon előnyös és szükséges is egy működő intézmény ügyeinek irányításához. Azonban ez a határozott egyéniség rányomja bélyegét a stúdió alkotó tevékenységére is, mint ahogy ez a szekciók munkájának bemutatása során ki is derül. Textilágazatok Hímzés A legrégebb óta hímzéssel foglalkoznak a stúdión belül, konkrétan mezőségi, majd kalocsai és Szabolcs-szatmári keresztszemes anyaggal foglalkoztak. A tagok legelső feladata minden tájegységhez kapcsolódva, a felgyűjtés volt. Ez az adott területen napjainkban még megtalálható forma és motívum rendszer gyűjtését jelentette. Ezt követően a gyűjtött anyag feldolgozása következett, először egyszerűbb, majd harmadik lépésként bonyolultabb alkotások készítése másolás szinten. Végül negyedik lépésben az egyéni elképzelésen alapuló variálás következett. A beszélgetés során kiderült, hogy Puskásné célja már kezdetben is az volt, hogy egy sajátos technikát, kultúrát hozzon létre, amely csak a stúdióra jellemző. Fontosnak tartja, hogy a tagok személyesen is járjanak az éppen vizsgálandó tájegységen. Fontos, hogy lássák, megtapasztalják azt a környezetet. Felmerül a kérdés, hogy fontosnak fontos bizonyára, de elegendő is? Vászonszövés: Csak 3 vászonszövőt foglalkoztat a műhely. - Varga Zoltánné - népi iparművész - Palád vidéki szőttes Terítő VARGA ZOLTANNÉ népi iparművész BOTPALÁD BRONZPLAKETT Darázsolt felületű pamutszőtteseiért. - Balázs Mihályné - népi iparművész - paraszti szőttesek 62. Terítő BALÁZS MIHALYNÉ népi iparművész NYÍREGYHÁZA EZUSTPLAKETT A szatmári szálszorításos csipkeszövés nívós alkalmazásáért, /A képek a VIII. Országos Népművészeti Kiállítás díjazott anyagából valók/. - Tasnádi Józsefné - népi iparművész - nyirlugosi alkotó. Sajnos, Puskásné bánatára egyik sem vezet szakkört, mert túl nehéz és bonyolult szakma. Elmondása alapján kiderült, hogy olyannyira nehéz, hogy Varga Zoltánné nem is tudja megfelelőképpen előkészíteni és felvetni a fonalat, így aztán a faluban élő asszonyok segítenek neki, mivel ők jobban értenek hozzá. Ez alapján nem vonom kétségbe azt sem, hogy szőni is nagyszerűen tudhatnak. Csak egy dolog, kérdéses még, vajon miért nem ők akkor a népi iparművészek? Gyapjúszövés: Szintén kevés a tagok száma, csak Gráf Zsuzsanna, a szakkör vezetője dolgozik aktívan. A többség megtanulja a szakmát és ezután otthagyja a stúdiót. Ez nagy bánat, hiszen a szakkörvezető terveit nincs aki megvalósítsa. Egyedül Véghné Papp Ildikó dolgozik a szakkörtagok közül főállásban, sőt bedolgozókat is alkalmaz már. Vele kapcsolatban vetődött fel egy érdekes gondolat, mivel ő nem szívesen használ
paraszti témát, inkább egyénit alkot. Puskásné azzal magyarázza, hogy aki paraszti témával foglalkozik, annak feltétlen bele is kell születnie abba az életbe és folyamatosan tapasztalnia kell azt a világot, azzal a tárgyi kultúrával és szellemiséggel együtt kell élnie. Ennek valóban így kellene lennie, azonban akkor miért nem parasztemberek a stúdió tagjai? Vagy ha mégis azok, és a faluból érkeztek, ott vajon szerezhetnek ma már olyan tapasztalatokat, amelyeket felhasználhatnak munkájuk során? Mert ha. igen, akkor miért kell a stúdió, és ha nem, akkor mégis hogyan alkothatnak paraszti módon? Talán egy következő műfaj vizsgálata során választ kaphatok erre is. Úri hímzés: 1977-ben kirándulások során református templomokat tekintett meg a stúdió. Ezen közben fedeztek fel egy tiszteletes által megőrzött, úri hímzéses terítőt. Ettől kezdve kezdtek el foglalkozni a témával, a szokásos módon gyűjtéssel, majd alkotással. Kezdetben, bánatukra az Országos Népművészeti Kiállítás nem fogadta el, mert nem találtak kapcsolatot a paraszti kultúrával. Végül a IV. Országos Népművészeti Kiállításon be lett bizonyítva, hogy a polgári kultúrából szivárgott át ez a textilágazat a parasztosztályhoz. Eddig amiatt nem mertek "hozzányúlni" ehhez az anyaghoz, mert egyházi eredetű, és legfőképpen mert nem illeszthető be a mai hétköznapi életbe. Valószínű, hogy ez nem sokáig lesz így, mert a stúdió alkotói most jutnak el ahhoz a lépcsőfokhoz, amely a népi iparművészeti alkotások létrehozásához szükséges. Gyöngyfűzés. Az országban ketten foglalkoznak ezzel a mesterséggel. Közülük egyik Fehér Anna, a népművészeti stúdió tagja. Ezt a mesterséget kevésbé igénylik, kevésbé kelendő már a mai piacokon, ezt tükrözi az alkotók kis száma is. Fehér Anna munkája, a népművészet ifjú mestere. A képen erdélyi gyöngygallér látható, kalotaszegi viselethez. Paszománykészítés: A paszomány szintén nem paraszti eredetű viselet, csak beszivárgott a paraszti kultúrába. A stúdióban egy képviselője van, Somogyi Sándorné, a népművészet mestere. Ő panaszolta el, hogy régen egészen másképpen volt. Mesterek készítették, akik nemeseknek városra adták el pénzért, ma pedig már csak a színház igényli ezt a munkát, de sem gyártani, sem árulni nem érdemes. Ő kizárólag kiállításra készít néhány darabot. Paszomány SOMOGYI SÁNDORNÉ, a népművészet mestere NYÍREGYHÁZA ARANYPLAKETT A paszománytechnika felújításáért. Vertcsipke készítés: Az igaz, hogy a mesterségek közül is nem akármilyen mesterséghez tartozik, azonban az is bizonyos, hogy a csipkeverés nem magyar eredetű, de még nem is paraszti származású mesterség. A század elején honosodott meg hazánkban, az olasz reneszánsz idejéből való és angolszász eredetű. Nem is lett volna ideje, hogy eljusson a paraszti világba, mégis helyet kapott a Népművészeti stúdióban, sőt az Országos Népművészeti Kiállításon is. Készítője Hadadiné Oláh Júlia, aki Tiborszállásra való, ahol az ország jelentős csipkeverő központja működött. A mesterséget édesanyjától tanulta meg. Stúdióba kerülése után ő is bekapcsolódott a módszeres képzésbe, amelyről a textilágazatoknál már esett szó. Elkezdte a gyűjtőmunkát és elölről kezdte újra felépíteni forma és motívumkészletét, természetesen Puskásné irányításával. Sajnos már soha nem fogjuk megtudni, hogy mit tanulhatott a szüleitől, pedig feltehetjük a kérdést, hogy mihez lett volna jobb ragaszkodni, ahhoz, amit ő hagyományosan meg kapott szüleitől, vagy ahhoz, ami valami egészen más, közvetett úton jutott el a stúdióba? Faművesség: A faműves szekció 1979-ben alakult meg. Galánfi András vezetésével, aki azóta már a népművészet ifjú mestere. Mivel a megyén belül nem jelentkezett fafaragó, ezért ő Hajdú-Bihar megyéből átjárva vállalta ezt el. Azóta természetesen már jelentkeztek fafaragók szép számmal.
A faművességnek ekkor állítólag nagy összefogásra volt szüksége, mert különben széthullott volna. Ez nem volt számomra érthető, mire Puskásné Julika elmagyarázta, hogy ma már a fafaragások között stíluskeveredésnek vagyunk a tanúi, a különböző korszakok egyszerre találhatók meg a munkákon. Visszatérve a dolgozatom bevezetőjére, Ortutay Gyula szerint "a paraszti készítésű tárgyainkon együtt, egyszerre eleven életet élő történeti korokat lehet találni". Bizonytalanságom és kételyeim nemhogy elmúlnának, hanem tovább erősödnek bennem. Bizonyára Puskásné nem ugyanazt a könyvet olvasta el, amelyiket én is, ezért egy más elméletnek kell elterjednie. Csak azon csodálkozom, hogy egy témán belül hogyan létezhet ennyi, egymásnak ellentmondó vélemény? Minden esetre nagy energiákat igényelt ennek a nézetnek az elfogadtatása. Bevallása alapján 10 évet vett igénybe és folyamatos tábori munkát. A tábor ideje alatt mindig csak egy-egy formával foglalkoztak, így sikerült minden alkotó fantáziát korlátok közé szorítani és az egyszerűségre tenni a hangsúlyt. Mindemellett rengeteg kudarc érte az embereket. Szemléltetésképpen egy képet mutatok be, egy új stúdiótag munkájáról. Varga József, ópályii fafaragó munkája. A fa megmunkálásán látható, hogy a mesterségbeli tudásnak nincs hiányában. Amikor viszont megmutatta munkáját a stúdióban, nem kapott sok dicséretet. Arány- és motívum rendszere nem megfelelő. A mesterséget a faluban tanulta, a beküldött szék fényképe, pedig egy másolatot ábrázol. Vele is megkezdődött a módszeres képzés anyaggyűjtéssel, majd az egyszerűbbtől a bonyolultabb megalkotásáig. A végén pedig a variálás, az önállóság következik, amelynek eredménye lehet talán ez a szék is, talán egy másik is. Az azonban már egy népi iparművész alkotása lesz. Sajnos már ki kellett térnem néhány bizonytalanságra. Ezek alapján nem tudom eldönteni, hogy melyik az a szék, amelyik népművészeti alkotásnak tekinthető. Hiszen éppen az előző példa igazolja, hogy a könyvekre milyen biztonsággal lehet támaszkodni, pedig Puskámé is csak ezen az úton tájékozódott. Beszélgetésünk során kiderült, hogy a szekció indulása idején lett volna mégis Szabolcs-Szatmár megyei alkotó. Vásárosnaményban Schmidth Sándor, ő azonban tudatosan nem kapcsolódott be a stúdió munkájába. Munkájáról Puskásné elmondása alapján annyi derült ki, hogy stílusa egyéni, általában táblaképeket farag, faragásmódja gazdag, de ez már a képzőművészet és iparművészet határán áll, így nem alkalmas a stúdió munkájának végzésére, már csak azért sem, mert nem volt hajlandó változtatni alkotásmódján. Mégis furcsa, hogy a megyétől mindemellett támogatást kapott országos táborok megrendezésére. A faműves szekción belül egy alkotó foglalkozik csontfaragással, egy házaspár pedig kabakfaragással. Ők a stúdióban formálódtak, és szerezték meg a népművészet mestere, vagy a népi iparművész érmet. A kabakfaragó Rádi házaspárnak ez 8 év alatt sikerült. Ivócsanak. Iványi János munkája, leveles ornamentikával díszített. IFJÚSÁGI KATEGÓRIA ' 10. Kanál és fűszertartó BÁNHEGYI ISTVÁN NYÍREGYHÁZA Puritán egyszerűségű tárgyaiért. 13. Pihenő DIÓSI JÓZSEF NYÍREGYHÁZA BRONZPLAKETT Expresszív megfogalmazású szoborcsoportjaiért. Lőporszaru Csehely István népi iparművész munkája, karcolozott napmotívumos és emberalakos diszités. Bőrművesség: Országosan kevés képviselője van a bőrműveseknek. A műhelyben 6 évig működött szakkör, közben Tripsáné Török Erika szép szakmai előmenetelre tett szert. Mivel a szakkörvezető és a tagok többsége GYES-en van, ezért jelenleg nem működik szakkör, csak a kiállítási anyag vándorol. Kosárfonás:
A kosárfonás mesterségére egy idős bácsi tanítja a fiatalokat. Varga Sanyi bácsi a Dunántúlról, Rábabogyoszlóról került Nyíregyházára. Ő még fiatalon, szülőfalujában tanulta meg mesteremberektől a kosárfonást, így mikor a stúdióba került, már kivételesen nem kellett részt vennie további képzésben. Ekkor már azonban meg volt a kisiparosi engedé1ye, így ő már akkor is piacra, eladásra dolgozott. Elmondása alapján az a feladata, hogy a gyerekeknek a paraszti kosárformák fonását tanítsa meg, de érkeznek hozzá vásárlók, sőt megrendelők is, akik már a mai ember számára használható formákat kérnek tőle. `Természetesen Sanyi bácsi eleget tesz kérésüknek, hiszen jól jön nyugdíj-kiegészítésképpen. Ő azonban nem ezért van minden délután, napról-napra a műhelyben. Kosárfonás mellett élte életét, nem tudna már öregkorára, magára maradtan munkája nélkül meglenni. Életének ez nagyon fontos része, az alkotás kedvéért, öröméért dolgozik. Kerek parasztkosár Varga Sándor munkája áttört technikával díszítve, főzött fűzvesszőből. Vasművesség: Az Országos Népművészeti Kiállításon 1972-82-ig nem mutattak be vasműves munkadarabot. Puskásné szerint ez idő alatt nem készítette el senki azokat a paraszti tárgyakat, amelyeknek meg kellett volna jelennie ezen a kiállításon. Vajda Lászlóval felesége útján ismerkedett meg, ekkor még ő volt az egyedüli kovács a stúdióban. Mesterségét a szüleitől tanulta, de hamarosan kevésnek, sőt helytelennek bizonyultak munkái, ezért bekapcsolódott ő is a módszeres képzésbe. Meglepetésre azonban tehetségesnek bizonyult, ezért nagyon hamar sikerült megszereznie a Népi iparművész címet. Sorozatban nyert kiállításokon, így méltóan vált büszke tagjává a stúdiónak. A probléma akkor kezdődött, mikor másik két vaskovács társa is bekapcsolódott a stúdió munkájába. Ők ugyanis már nem juthattak ilyen gyorsan sikerekhez, mivel előttük úgymond learatták a babérokat. Pedig egyszerre indultak a pályán, mesterségbeli tudásuk egy szinten áll. Számukra azonban már nehezebb volt valami újdonságot, érdekeset kitalálni a kiállításokra. Azóta természetesen már ők is a népművészet mesterei és népi iparművészek is egyben. Szűrrátét 1980-ban jelentkezett a stúdióban Bak Zoltán, aki már 12 éves kora óta foglalkozott szűrrátét készítésével. Mesterségét Debrecenben tanulta, iparművésztől. Tehát itt alapos módszeres képzésre volt szükség. Közben az Országos Népművészeti Kiállításon nem történt sem előrelépés, sem visszahaladás a szűrrátét technikában. Nem értettem, miért szükséges valamerre fejlődnie a kiállított anyagnak. Azért vajon, mert napjainkban ilyen szándékolt, direkt módon valósítják meg a dolgozatom elején, a népművészet tartalmi jegyei között említett egyén és közösség, valamint a hagyomány és a változat közötti feszültség okozta változékonyságot, újjáalakulást? Bak Zoltán a stúdióban dolgozva minél egyszerűbb díszítésmódra törekedett. Csak a széleket díszítette, az anyagot középen üresen hagyta. A motívumkészlete is egyszerűbb lett, ezáltal alkotásmódja egyedivé vált, úgy is mondhatni, hogy kialakított egy sajátos, a stúdióra jellemző stílust. Ma már nem mer senki sem hasonlót alkotni, mert így könnyű lenne ráfogni, hogy másolta. Természetesen Puskásné kezdeményezésére alakította így munkáját, mivel az volt a véleménye, hogy az olyan gyakori túldíszített szűrmunkák szinte giccsnek tekinthetők. Felmerül a kérdés, hogy lehet-e a szűrrátét technikát ma, eredeti anyagok nélkül készíteni. Régen ványolt, kemény posztót nemezeltek, amelyre vászonnal készítették a motívumokat. Természetesen ez is közvetett információ, de az bizonyos, hogy alapanyaga ma már gyári termék, és régen bizonyos, hogy nem az volt. Talán a szűrrátét technika a stúdiónak az-az ágazata, amely a legkevésbé kötődik már a régi szűrkészítő mesterek munkáihoz. Hiszen sem a mesterség átadásának, elsajátításának módja, sem az alkotásmód, sem a felhasznált anyagok nem kötődnek már a múlthoz. 68. Cifraszűr BAK ZOLTÁN
a népművészet ifjú mestere NYÍREGYHÁZA ARANYPLAKETT Kalotaszentkírályi rátétes cifraszűr kimagasló technikai megvalósításáért. Fazekasság: A fazekas műhely munkájáról részletesebben szeretnék szólni, hiszen tevékenységébe egy évre én is bekapcsolódtam. A Dorogi házaspár 1979-ben ismerkedett meg Puskásnéval a nyíregyházi piacon, ahol nyomott technikával készített cserepeket árultak. Azt bizonygatták, hogy az ő szakmájuk már kihalt, ők kályhacserép készítésből tudnak csak megélni, abból is nehezen. Rendszeresen járták az országot áruikkal. A fazekas mesterséget Dorogi József édesapjától tanulta, aki a nyírbátori fazekas központban dolgozott. Stúdióba kerülésük után fokozatosan át lett formálva minden munkájuk, ami Julika néni bevallása szerint nem is volt egyszerű dolog. Minden tárgyat egy év alatt "végigjavítottak". Ami azt jelentette, hogy azt a formavilágot, máztechnikát, amelyet még a szülőktől hoztak magukkal, mind el kellett felejteniük, és valamilyen újabb, közvetett információk alapján át lett formálva mesterségük. Megmaradt ehhez az elméleti koncepcióhoz való kötődés, és sajnálatos módon az került a szakkörben is átadásra. Doroginé a stúdióba kerülésük után tanult meg korongozni, látásmódját már Puskámé alakította, pedig meg lett volna a lehetősége egy hagyomány megismerésére. Beszélgetésünk során kiderült, hogy itt is az a célja Puskásnénak, hogy a fazekasságon belül is kialakuljon egy egységes, stúdióra jellemző formavilág , máztechnika és díszítésmód. GYERMEK - ÉS IFJÚSÁG1 KATEGÓRIA 22. Parasztudvar Váci Mihály Megyei és Városi Művelddési Központ gyermek fazekas szakkör 2!. Sütőtálak Váci Mihály Megyei és Várost Múvelődési Központ gyermek és ifjúságI fazekas szakkör Vezető; DOROGI JÓZSEFNÉ népi Iparművész NYÍREGYHÁZA ARANYPLAKETT Változatos formájú alkotásaikért, A különböző szekciók tevékenységének, alkotóinak meg-. ismerése során a fazekas szakkörben szerzett negatív tapasztalataim megerősödtek bennem. A rengeteg ellentmondás egy olyan összképet ad számomra, amely kezdeti kételyeimet csak megerősíti, bizonytalanság érzésemet csak fokozza. A szakkörbe járva érdekes dolgot tapasztaltam. Munkánk során számtalanszor elhangzott, hogy csak népművészeti tárgyakat lehet készíteni. Ez alatt közben senki sem volt tisztában azzal, hogy mit nevezünk népművészeti tárgynak. A köcsögnek, szilkének csak egyféle formáját fogadták el, gondolom ez is valamilyen közvetett módon, könyvből származtatva. Azonban sem szellemileg, sem gyakorlatilag nem kaptunk segítséget, egymástól tanultuk el a különböző fogásokat. Egészen pontosan, Doroginé féltett bármit is átadni szakmájából, hiszen így könnyen riválisokat szerzett volna magának és ez veszélyeztetné a piacot. És a dolog legérdekesebb része az, hogy a különböző vásárokon, kiárusításokon a Dorogi házaspár nem népművészeti, sőt nem is iparművészeti tárgyakat árul. Árujuk valahol a kettő között található, amit úgy szoktak jellemezni, hogy giccs. Ami már régen nem a nép művészete, és nem mai, művészi igényű munka. Idáig jutott egy becsületes ősi szakma, talán e vidéknek utolsó, megmaradt örököse. Ennek a folyamatnak az elindítója pedig minden bizonnyal a stúdió folyamatos átalakító tevékenysége lehetett. Az árusítás, pénzkereseti lehetőség még ráadásként formált ezen a bizonytalan értékrenden. A Dorogi házaspár a népi iparművész címet szerezte meg. Módszertani képzésrendszer: Ismertetésem során folyamatosan említésre kerül egy módszeres képzési rendszer, amely kivétel nélkül minden új stúdiótagra érvényes. Puskásné részletesen beszélt errő1:
Elmondása alapján nagyon fontos, hogy minden tagja a stúdiónak nemcsak manuális, hanem elméleti képzésben is részesüljön. Tehát a néprajzot mindenkinek tudnia kell. Függetlenül attól, hogy ki milyen tudást hozott magával, a módszertan első lépéseként kötelező jellegűen gyűjtőmunkát végez egy tájegység, általában Szabolcs-Szatmár megye adott kultúrájáról. A gyűjtött anyag feldolgozása a következő lépés, amely a motívumok egyszerűbb, majd bonyolultabb alkalmazásából, másolásból á11. Legvégül pedig az önálló alkotás, az egyéni elképzelés alapján való variálás következik. Itt szeretnék visszautalni a stúdió létrehozásáról szóló fejezetben elmondottakra, miszerint Puskásné az I. Országos Népművészeti Kiállítás után csak "tisztán" népművészeti alkotások készítésére törekedett. Ha azonban végigtekintünk a stúdió munkáin és az Országos Népművészeti Kiállítások anyagán, már egyértelműen népi iparművészeti tárgyakkal találkozhatunk. Már esett szó arról, hogy napjainkban nehéz megállapítani, hogy mi lehet eredeti, igazán népművészeti alkotás, hiszen a könyvekben található tényekre nem támaszkodhatunk teljes bizonyossággal. Legalábbis nem ennyire határozottan és elszántan, mint ahogyan az a stúdióban történik. A népi iparművészet felé való eltolódásnak egyik oka lehet Puskásné iparművészeti végzettsége. Egy másik, és nagyon jelentős befolyásoló tényező az értékesítés. A dolgozat során gyakran esett szó vásárokról, vásárlási, pénzkereseti lehetőségekről. Puskásné, bevallása alapján egyértelműen arra törekedik, hogy alkotóit anyagilag feltétlenül érdekeltté tegye a munkában, mert másképpen nem szívesen dolgoznának. Természetesen vannak ez alól kivételek, esetünkben például Varga Sándor kosárfonó, és Somogyi Sándorné paszománykészítő, akiket nem elsősorban az anyagi érdekeltség motivál, fontosabb az alkotás öröme számukra. A többség azonban Puskásné jóvoltából elsősorban a kereseti lehetőség oldaláról motivált. Ez a tény azonban már semmiképpen sem egyeztethető össze a népművészet fogalomkörével. Az ilyen szellemiségben fogant alkotások pedig eleve nem lehetnek a népművészet alkotásai. A stúdió munkájában fontos szempont, hogy eleget tegyenek az elbíráló zsűri elképzeléseinek, másrészt a haza felvásárló közönség igényeinek, harmadrészt az új generációnak, a felnövekvő nemzedéknek, és kiszolgálják végül a külföld igényeit. Ezek az elképzelések azonban semmiképpen sem egyeztethetők össze a népművészetet teremtő parasztság igényeivel. A stúdió munkájában kötelező jellegűen betartandó elhatározás, hogy minden évben legalább 1 népi iparművész és 1 népművészet ifjú mestere címet kell elnyerni. A szekciók bemutatása során gyakran említésre került, hogy a stúdió célja egy egységes stílus kialakítása jónéhány ágazaton belül. Az eredmények ismerete alapján megállapítható, hogy a népművészet tartalmi jegyeit kialakító körülményeket nem lehet tudatosan, mesterségesen, ilyen direkt módon reprodukálni. Sem a közösség és az alkotó egyén viszonyát, sem a hagyomány és a változat feszültségét, mint a népművészet egyik legfontosabb mozgatóit, már nem lehet egy stúdió keretein belül újrateremteni. A mai világban lehetetlen olyan mód beleágyazódnia a mindennapi életbe, mint ahogyan az régen történt. Magának az alkotásnak a folyamata, a mesterségbeli tudás átadásának körülményei sem a régiek már. És ami talán a legfontosabb, és a népművészet átalakulásának folyamatában a legjellemzőbb, a személyi tényezőkben, az alkotó egyéniségben történt változás. Néhányszor említésre került, hogy a mai alkotók többsége nem paraszti származású, inkább városi, azon belül is gyakori az értelmiségi foglalkozású. Ortutay Gyula szavai szerint: "sokan megfeledkeznek mindarról, ami a népművészet színeinek ragyogása mögött van, pedig a népművészet, csak mint ragyogó keret veszi körül a sötét alapot, a nehéz paraszti életet. A kettő egymás nélkül meg nem érthető. Hiszen éppen az a csodálatos és megrendítő a népművészet alkotásaiban, mint a népmesékben, a népi dallamok ívelésében, hogy amíg az élet sötét árja ragadja őket könyörtelenül, szükségét érzik mégis önmaguk kifejezésének, életük, sorsuk, környezetük mind szebbé tételének. Az emberi szellem, a humánus hősiesség úgy fejeződik ki egy sótartó primitív, karcolt díszeiben, egy indázó, bonyolult szűrhímzésben, vagy a cserépedény villanó, mázas díszein. Hogy az alkotás alapjában szembeszállás az élettel és a környezettel, s egy magasabb világ vágya, igénye, s a magasabb
emberi lehetőségek kifejezése. Ezen a ponton érthető meg, és itt kényszeríthet bennünket a minden művészi alkotásnak kijáró tiszteletre, mert ezt is hagyomány, tehetség és szenvedés szenteli meg, mint az emberi szellem legnagyobb alkotásait". Mivel ezek a tényezők ma már nem létezhetnek, amelyek léteznek, pedig egészen más igényeket teremtenek, ezért az ilyen fokú tiszteletre már nem adnak lehetőséget sem. Felvetődik a kérdés, hogy szüksége van-e a mai világnak a népművészet ilyen formában való életben tartására, amely már régen távol áll a népművészet valódi jelentésétől. Azonban az országban elszórtan, és Szabolcs-Szatmár megyében, kis számban mégis találhatók olyan emberek, akik többé-kevésbé olyan környezetben élnek, amely még létrehozhat megbecsülésre érdemes alkotásokat. Ha azonban ezeket az embereket is sikerül majd megnyerni és a stúdiótagok sorába állítani, a művészeti értékek spektrumát munkájuk nem gazdagítani, hanem szűkíteni fogja. Ezáltal pedig nem adni, hanem értéket fognak elvenni az emberek kezéből. TARTALOMJEGYZÉK Bevezetés A népművészet tartalmi jegyei A népi iparművészet alakulása A népművészeti stúdió létrehozásának körülményeiről A stúdió felépítésének, ínstruktúrájának koncepciója A megmaradó időben hogyan működik a stúdió Kiállítások Táborok Textilágazatok: Hímzés Vászonszövés Gyapjúszövés Úri hímzés Gyöngyfűzés Paszománykészítés Vert csipke készítés Faművesség Kosárfonás Vasművesség Szűrrátét Fazekasság A módszertani képzésrendszer IR0DAL0M Domanovszky György: A magyar nép díszítő művészete Hofer Tamás - Fél Edit: Magyar népművészet Mai magyar népi iparművészet Ortutay Gyula: A magyar népművészet
