A NYELVI SZEMANTIKA A KOGNITÍV TUDOMÁNY PERSPEKTÍVÁJÁBÓL *

Magyar Pszichológiai Szemle, 2010, 65. 2. 355–388. DOI: 10.1556/MPSzle.65.2010.2.12.

Szemle

A NYELVI SZEMANTIKA A KOGNITÍV TUDOMÁNY PERSPEKTÍVÁJÁBÓL* ———

FEKETE ISTVÁN BME Kognitív Tudományi Tanszéke E-mail: [email protected] Beérkezett: 2009. 01. 10. – Elfogadva: 2009. 11. 30.

A kognitív tudomány két nagyobb irányzatra bontható: a reprezentácionista és a nem-reprezentácionista paradigmákra. A reprezentácionista megközelítésen belül két nagyobb tábor különül el: az amodális és a modális megközelítések. Az áttekintés célja a főbb elméletek ismertetése, illetve a nyelvi szemantika értelmezése ezekben. A dolgozatban különös figyelmet szentelek a BARSALOU (1999) által javasolt perceptuális szimbólumrendszer-elméletnek, mely szerint a fogalmi feldolgozást az agy modalitásspecifikus rendszerei végzik. Ezzel ellentétes álláspontot képvisel FODOR (1998), aki szerint elemi fogalmaink egy része bonthatatlan fogalmi atomként fogható fel, melyek érzékszerveinktől független szimbólumokban tárolódnak. Végezetül kitekintek azon idegtudományi paradigmára is (Maturana és Varela radikális konstruktivizmusa), amely teljes mértékben elveti a reprezentációk létezését. Kulcsszavak:

szemantika, reprezentáció, radikális konstruktivizmus, modalitásspecifikus, amodális fogalmak, szimbólumfeldolgozás

Az áttekintés a nyelvi szemantikát vizsgálja a reprezentácionista, illetve nemreprezentácionista kognitív elméletekben: elsőként a szimbólumfeldolgozás és a fogalmi tudás kérdését tekinti át az amodális, modális és nem reprezentácionista elméletekben, ezután a nyelvi szemantika problémájának elemzésére kerül sor a három említett paradigmában. Mivel a nem reprezentácionista elméletek elvetik a szimbólumok és a fogalmi feldolgozás kognitív valóságát, ezért itt azt vizsgáljuk *

Köszönettel tartozom Pléh Csabának a megjegyzéseiért. A dolgozat elkészítésében az EU FP6 program támogatott: NEST Ösztöndíj 028714, „The Origins, Representation and Use of Abstract Concepts”. Témavezető: dr. Babarczy Anna.

355

356

Fekete István

meg, hogy milyen megoldást nyújt ez a paradigma a szimbólum- és fogalmi feldolgozás kérdéseire. A téma aktualitása, hogy az évszázadokig visszanyúló empirista-racionalista vita mára felbukkant a kognitív tudományokban is. A modális elméletalkotók, a „neo-empiristák” állnak szemben az amodális táborral (MACHERY, 2006). Célunk annak áttekintése, hogy a különböző kognitív elméletek hogyan vélekednek az agyról, fogalmaink feldolgozásáról és jelentésről.

A SZIMBÓLUMFELDOLGOZÁS ÉS A FOGALMI TUDÁS KÉRDÉSE A KOGNITÍV TUDOMÁNYBAN A különféle elméletek ismertetése előtt érdemes a szimbólumfogalom változatait áttekinteni. PLÉH Csaba (1995) kiváló áttekintést ad a szimbólumfogalom fejlődéséről és változatairól a kognitív tudományban. A pszichológiában a szimbólumfogalom több jelentéssel bír (PLÉH, 1995). Legtöbbször az önkényesség merül fel mint definiáló jegy (Peirce, Morris, Bruner, Saussure): a nyelvi jel motiválatlan. Paul Grice a szimbólumhasználatot az intencionalitással kapcsolja össze: hatást gyakorolunk a hallgatóra, s az felismeri a szándékot. Gombrich úgy véli, hogy az ikonikus leképezésből vezet az út az önkényesség fele. Mérei a csoportos, illetve személyes jelentéssel való összekapcsolást hangsúlyozta, az élménytöbbletet, amelynek az alapja a kontextus, a hozzá kapcsolódó kulcsszituáció. Freud a személyes jelentést emelte ki, vagyis a jelek egyedi jelentéssel való felruházását. Jung kiterjeszti a jelek személyes feltöltődését, s azt állítja, hogy ez kulturális eredetű. Piaget a reprezentációhoz köti a szimbólumfogalmát; rendszerében a reprezentáció alapja az ingerfüggőségtől való elszakadás. Elöljáróban a radikális konstruktivista nyelvfelfogásról: a radikális konstruktivisták elvetik a reprezentáció fogalmát. A nyelv Maturana és Varela rendszerelméletében – mint látni fogjuk – konnotatív (és nem denotatív). A nyelv funkciója a kommunikációs partnerünk kognitíven konstruált valóságán belül való orientációja, nem pedig a valóság tőlünk független tárgyira való utalás, leírás. A jelek (amelyek pszichológiailag nem is valósak) ebből kifolyólag nem is közvetítenek információt. A jelentés szigorúan kontextuálisan meghatározott. A konvencionalitást is elveti a radikális konstruktivizmus, hiszen a sikeres kommunikáció letéteményese a nyelvprodukcióban és a nyelvi megértésben szerepet játszó kognitív folyamatok párhuzamos használata. A nyelv végső funkciója pedig a biológiai értelemben vett önszerveződés fenntartása. A radikális konstruktivista szemantika mindezek alapján a Peirce és Dewey-tól kezdve Wittgensteinig megfogalmazott használatalapú felfogásokkal összeegyeztethető.

356

A nyelvi szemantika a kognitív tudomány perspektívájából

357

Amodális és modális elméletek A szimbólumfeldolgozás, illetve a fogalmi tudás reprezentációjával kapcsolatban két főbb rivális elképzelés1 1. (a–b) létezik (áttekinti például BARSALOU, SIMMONS és munkatársai, 2003): 1.a A klasszikus irányzat (például Fodor és Pylyshyn, Newell és Simon) a fogalmi tudást amodális reprezentációkként fogja fel, melyek modalitásspecifikus reprezentációkból keletkeznek: az autó mint fizikai inger az ideghálón szenzoros reprezentációkat hoz létre, amely átíródik egy amodális reprezentációba. Erre a reprezentációs átírásra a transduction szót használják. A szó jelentése azt sugallja, hogy egy már meglévő reprezentáció egy másik formába íródik át. Ez a másik forma egy amodális szimbólum, ami már nem perceptuális természetű; vagyis a perceptuális reprezentációk és a kognitív reprezentációk elkülönült rendszerekhez kötöttek a klasszikus kognitivista elképzelés szerint. Az autó amodális reprezentációját alkothatják bizonyos amodális elméletek szerint (például MINKSY, 1975) az autó ún. tulajdonságlistája (feature list), szemantikus hálózata (semantic network) és kerete (frame). Az autó tulajdonságlistája a következőkből tevődik össze: fizikai tárgy, gép, motor, kerekek stb. Az autó szemantikus hálózata hierarchikus felépítésű, a keret pedig az a szemantikus változó egész, amelyet a tulajdonságlista kitölt (kerekek = 4, szín = piros stb.). Az amodalitás FODORnál (1975) eredetileg a gondolkodás nyelve (Language of. Thought – LOT) kapcsán jelenik meg. A LOT eredendően propozicionális (amodális). Fodor LOT felfogása a korai számítógép architektúrák analógiájára fogalmazódott meg. Olyan ez, mint a számítógépek operációs rendszere. A gondolkodás nyelve Fodornál egy saját szintaxissal rendelkező kompozicionális rendszer, amely független a beszélt nyelvtől. E mentális nyelv létezését erősítheti az a tény, hogy a csecsemők és az állatok is gondolkodnak, habár számos empirikus bizonyíték mutat afelé, hogy a gondolkodás analóg (perceptuális és motoros) reprezentációkat aktivál (BARSALOU, 1999). Fodor szerint viszont tisztán képi kóddal nem fejezhetők ki propozíciók. Az amodális elméletekben minden kognitív műveletet amodális reprezentációkon hajtják végre szekvenciális módon és nem az eredeti szenzoros tartalmakon. Ezen elképzelés szerint a tudás, amely amodális szimbólumokban tárolódik, különválasztható a modalitásspecifikus rendszerektől. Az autó amodális szimbóluma például mindenféle autót reprezentálna. Az 1. táblázat a klasszikus irányzatnak a reprezentációról alkotott öt tézisét tekinti át MARKMAN és DIETRICH (2000) nyomán:

1

A két elképzelés megfeleltethető az analóg vs. propozicionális tudáselméleteknek (lásd PLÉH, 1998, 125–132).

357

358

Fekete István 1. táblázat. Klasszikus nézet a reprezentációról MARKMAN és DIETRICH (2000, 471) nyomán

1. A reprezentációk a kognitív rend- Azaz kell hogy legyen egy reprezentáló és egy szerekben belső közvetítő állapotok- reprezentált világ2, továbbá reprezentáló kapnak tekinthetők csolatok e kettő között, valamint olyan folyamatok, amelyek képesek az információt a reprezentáló világban felhasználni. 2. A kognitív rendszereknek szükségük Ahhoz, hogy tapasztalatainkat használni tudjuk, van bizonyos tartós reprezentációkra reprezentációink egy részét tartósan meg kell őriznünk (például a kék szín reprezentációját akkor is tárolnunk kell, amikor magát a színt éppen nem észleljük). 3. A kognitív rendszerekben szimbó- A tulajdonságok szimbólumok formájában tárolumok vannak lódnak a reprezentáló világban. Ezek a szimbólumok önkényes kapcsolatban állnak a reprezentált világ tartalmaival. 4. A reprezentációk egy része bizonyos Amodális természetűek például az absztrakt foperceptuális rendszerekhez kötött, galmaink, mint igazság, mert ezek már „eltávode vannak amodális természetűek is lodtak” a perceptuális tapasztalatainktól. 5. Számos kognitív funkció modellálha- A feltételezés szerint bizonyos reprezentációk tó a kognitív ágens bizonyos szenzo- megértésekor figyelmen kívül lehet hagyni a ros, illetve effektor rendszereinek a perceptuális és motoros reprezentációkat. figyelmen kívül hagyásával is

1.b A másik irányzat (például BARSALOU, 1999; LAKOFF, JOHNSON, 1980, 1999; PECHER, ZWAAN, 2005; GLENBERG, ROBERTSON, 1999; DAMASIO, 1989) a tudásreprezentációt úgy képzeli el, hogy a modalitásspecifikus neurális állapotok közvetlen bemenetként szolgálnak az emlékezeti rendszereknek, a nyelvnek és a gondolkodásnak. A tudás tehát közvetlenül modalitásspecifikusan tárolt. E nézet szerint a kogníció és a percepció alapját ugyanazon reprezentációs rendszer képezi. Ennek megfelelően az alábbiak is modalitásfüggő műveletek, amelyek nem használnak amodális szimbólumokat; felsorolásszerűen: a típus/példány megkülönböztetések (type/token): a típus egy fogalom/osztály (például bicikli), amelyet különféle példányok alkotnak (különféle biciklik); a kategóriakövetkeztetések (categorical inferences): kikövetkeztetni például, hogy egy asztalra rá lehet tenni egy könyvet; az absztrakt fogalmak reprezentációja; a fogalmi produktivitás: a produktivitás az előzőleg tapasztalt komponensek összekapcsolására utal, amelyből egy új fogalmat vagy jelenetet konstruálunk; illetve a propozíciók feldolgozása. Ezen irányzat egyik fő képviselője Lawrence W. Barsalou, aki a perceptuális szimbólumrendszerek (Perceptual Symbol Systems, PSS, BARSALOU, 1999) elméletét dolgozta ki. A perceptuális szimbólumok az agy szenzomotoros területein keletke2

A reprezentált világ lehet mind a rendszeren belüli, mind külső reprezentálandó információ is.

358


359

ző dinamikus és egyben kompozicionális multimodális neurális reprezentációk, amelyek a perceptuális tapasztalatok sematikus komponenseit kódolják. A multimodális perceptuális szimbólumok a szenzoros modalitásokon kívül kiterjednek különben a propriocepció és az introspekció jelenségére is a PSS-ben. A perceptuális szimbólumok nem függetlenül léteznek egymástól, hanem a kapcsolódó szimbólumok egy szimulátorba (simulator) szerveződnek, amely segítségével újraidézhető egy tartós reprezentáció. A PSS-ben egy fogalom egy szimulációnak felel meg. A perceptuális szimbólumok egymáshoz kapcsolódóan rögzülnek egy szimulátorba Barsalou rendszerében. Egy autót több nézőpontból is tekinthetünk a szelektív figyelmünk fókuszálásával; az egyes nézőpontok térben szerveződnek, és a memóriánkban ugyanazon szimulátorba rendeződnek (autó-szimulátor). Az autó fogalma megegyezik az autó szimulátorával. Az 1.b pontban felvázolt elméleteket támogatva a képalkotó eljárások azt sugallják, hogy mindennemű fogalmi tudásunk modalitásspecifikus területeken reprezentálódik. A megfigyelést egyre több idegtudományi bizonyíték támasztja alá: egy szenzomotoros terület károsodása kategóriaspecifikus fogalmi deficitet hozhat létre. (A kategóriaspecifikus deficitekről sokan azt gondolják mára, hogy nem is szigorúan a kategóriák maguk épülnek le, hanem a kategóriákat létrehozó perceptuális szimbólumok sérülnek.) Barsalou ebben a megfigyelésben az amodális reprezentációk létezésének cáfolatát látja (összefoglalja például BARSALOU, 1999, 579; BARSALOU, SIMMONS és munkatársai, 2003, 87). Elgondolkoztató viszont, hogy ez egyértelműen kizárja-e az amodális reprezentációk létezését. Elképzelhető, hogy az amodális és a modalitásspecifikus reprezentációk tudatosult szinten nem különíthetők el egymástól; azaz a megfelelő modalitásspecifikus reprezentációk nélkül az amodális reprezentációk sem válhatnak magukban tudatossá. A kategóriaspecifikus deficitek (madarak, állatok, tárgyak, szerszámok stb. fogalmi feldolgozásának szelektív sérülése) – ebben az értelmezésben – azt mutatnák, hogy az amodális szimbólumok nem „működhetnek” a szenzomotoros reprezentációk nélkül, azaz a modalitásspecifikus reprezentációk az amodális szimbólumok kötelező asszociátumai lennének; HERNÁD (1996) értelmében a szimbólumlehorgonyzás (grounding) alapját adnák. Reakcióidő-kísérletek is hasonlóképp azt mutatják, hogy gyorsabb a döntés, ha egymás után két olyan szóról döntünk, amelyek tartalmukat tekintve azonos modalitásba tartoznak: például gyorsabban eldöntjük, hogy a levelek zöldek-e, ha az előző döntésünk éppúgy a vizuális modalitást aktiválta. PECHER, ZEELENBERG, BARSALOU (2003) tulajdonságverifikációs kísérletében a személyek szópárokról döntöttek; a kérdés az volt, hogy a megadott tulajdonság asszociálható-e a fogalomhoz, például áfonya–fanyar, turmixgép–hangos. Azt találták, hogy az eltérő modalitásba tartozó próbák közötti átváltás lassabb volt, mint az azonos modalitásba tartozóknál. A második kísérletükben kizárták azt az eshetőséget, hogy az ugyanazon modalitásba tartozó tulajdonságok között asszociatív előfeszítés létesült. Továbbá mivel a kísérlet instrukciói nem tartalmaztak impliciten elképzeléssel kapcsolatos utasításokat, ezért kizárható az az ismert kritika is, mely szerint a személyek elképzeléssel oldották meg a feladatot, vagyis a kimutatott hatás melléktermék lenne. 359

360

Fekete István

Az eredmények azt sejtetik, hogy a fogalmaink modalitásspecifikus területeken reprezentálódnak, és időt vesz igénybe a modalitásközi átkapcsolás; azaz erős bizonyítéknak tekinthetők ezek a modális elméletek mellett. MACHERY (2006) szembeszáll ezen következtetéssel, és megvédi az amodális elméleteket: ugyanilyen hatást kapnánk akkor is, ha a különböző modalitásbeli fogalmaink a releváns perceptuális rendszerek közelében reprezentálódnának (azaz: a ZÖLD amodális fogalma a vizuális rendszer közelében reprezentálódna, a hangok fogalmi reprezentációja pedig az auditoros rendszernél). Zenon PYLYSHYN (2003), a propozicionális szemlélet egyik megalkotója egy másféle általános kritikát fogalmaz meg a modális elméletek kizárólagossága ellen: a képfeldolgozási feladataiban a személyek elképzelik a helyzeteket, vagyis vizualizációval oldják meg a feladatot. Ezekben a feladatokban arra kérik a személyeket, hogy memorizáljanak például egy térképet, aztán fixáljanak egy pontra a térképen. Ezután pontokat neveznek meg, amelyekre a résztvevőknek reagálniuk kell, hogy mikor „látják” ezeket. A kísérletekben arra a következtetésre jutottak, hogy a belső képeket (vagyis a perceptuális képi reprezentációkat) „letapogatással” (mental scanning) konstruáljuk, vagyis a valóság képeit szimuláljuk; ennek megfelelően, ami a valóságban messzebb van, ahhoz mentálisan is lassabb a hozzáférés (lineáris arányban). Az eredmények – a modális elméletalkotók értelmezésében – a képi kódot támogatják. A kritika szerint a feladat típusa tehát meghatározza a kísérlet kimenetelét. Vagyis az eredmények nem zárják ki a propozíciók (amodális „kijelentések/leírások”) létezését a képzeleti folyamatokban sem. Pylyshyn gondolatmenete különben sokszor felbukkan más viselkedéses és képalkotó vizsgálatok kapcsán, melyekben amellett érvelnek, hogy a nyelvi megértés automatikusan modalitásspecifikus reprezentációkat (és ilyen agyi területeket) aktivál. Számos pszicholingvisztikai kísérlet mutat a modalitásspecifikus elméletek irányába (BERGEN, 2007). Ezekből – a teljesség igénye nélkül – egyet emelnék ki. ZWAAN, STANFIELD és YAXLEY (2002) kísérletében a személyek kép-verifikációs feladatot végeztek. A feladat az volt, hogy döntsék el, hogy az olvasott mondatok utáni képeken látott fogalom szerepelt-e a mondatban, vagy sem. A mondatok különféle tárgyakat és azok elhelyezkedését írták le, mint például „Az erdőőr megpillantotta a sast az égen” (The ranger saw the eagle in the sky), vagy „Az erdőőr megpillantotta a sast a fészekben” (The ranger saw the eagle in the nest). Amennyiben a mondatban kódolt tárgyak alakjával kapcsolatos implicit információt ténylegesen vizualizáljuk – ahogy a PSS hirdeti – gyorsabban döntünk egy kitárt szárnnyal ábrázolt sasról (amely a levegőben repül a mondat alapján), mint egy éppen ülő sasról (a fészekben). A kép-verifikációs kísérlet az elvárásoknak megfelelően ezt a kompatibilitási hatást mutatta ki. Az eredmények arra engednek következtetni, hogy automatikus mentális szimuláció történik a megértés során, még akkor is, ha a feladat nem foglalt magában képiséggel kapcsolatos utasítást. A propozicionális elméletek ezt a hatást nem jósolnák, hiszen a két mondatban lévő „sas” amodális reprezentációja megegyezik.

360


361

Az amodális elméletek Az amodális elméletekben (például FODOR, 1975; NEWELL, SIMON, 1972) a kognitív és a perceptuális reprezentációk olyan neurális rendszerekhez kötöttek, amelyek önálló elvek alapján működnek. Ezen elméletek is elfogadják, hogy a perceptuális állapotok szenzomotoros területeken keletkeznek, viszont abban különböznek a modális elképzelésektől, hogy az amodális nézet szerint az érzékszervi reprezentációk átíródnak modalitásfüggetlen reprezentációkba, amelyek már egy külön neurális hálózathoz kötöttek. Így például egy szín észlelésénél aktiválódott neuroncsoport különbözik attól a neuroncsoporttól, amely akkor tüzel, amikor ugyanaz a szín hívódik elő, de a színt magát már nem látjuk (BARSALOU, 1999, 578): ugyanazon szín agykérgi amodális reprezentációja más neurális háttérhez kötött az amodális feltevés szerint, mint az adott szín percepciós helyzetben való neurális reprezentációja. Mivel az ilyen rendszerben a szimbólumok amodálisak, ezért önkényes kapcsolat van közöttük és az őket megelőző perceptuális állapotok között. Ugyanolyan önkényes kapcsolat van a szék amodális szimbóluma és a szék perceptuális reprezentációja között, mint a szék szó és a „szék” tárgy között. Marvin MINKSY mára klasszikus Frame-elméletében (1975) is amodális szimbólumokat feltételez. Minksy szerint tudásunk frame-ekben tárolódik, és amikor egy új szituációban találjuk magunkat, akkor egy ilyen egység, keret hívódik elő. Egy frame csomópontok és viszonyok összessége. A frame-ek prototípusok körül, a kapcsolódó frame-ek pedig frame-rendszerekké szerveződnek. Az irodalomban az étterem és a születésnapi parti példáját szokták legtöbbször a frame-re hozni. A fogalom jelentéstartalma a hálózat egészére kiterjed. SCHANK és ABELSON (1977) forgatókönyv-elméletének (script) hasonlóképp az a lényege, hogy tudásunk nagy része forgatókönyv-szerűen tárolt. A tipikusan asszociált események sorrendje, a tárgyak, a szereplők, a helyszínek mind részei az ilyen paneleknek. A forgatókönyvek olyan tudásstruktúrák, amelyek hierarchikusan szervezettek. Néhány példa: horgászás, mozi, orvosi rendelő, randevú, reggeli elkészítése stb. Empirikus kutatások alapján bizonyossá vált, hogy a forgatókönyvek részletei nagymértékben egyeznek az emberek „fejében”. BOWER, BLACK és TURNER (1979) azt találták, hogy a kísérleti személyek válaszai az „étterem” forgatókönyv kulcsfontosságú mozzanatai sorrendjének tekintetében megegyeztek (bemegy az étterembe, leül, megnézi az étlapot, rendel, eszik, kifizeti a számlát, elmegy). FRIEDMAN (1979) pedig azt mutatta ki, hogy a váratlan tárgyakat majdnem kétszer annyi ideig nézték a személyek, mint a várt, a forgatókönyv szerinti megszokottakat. A forgatókönyvek a nyelvi feldolgozáshoz olyan módon kapcsolódnak, hogy az ilyen struktúrák háttér-információként segítik a megértést, s ezek alapján következtethetünk expliciten nem verbalizált részletekre: a forgatókönyvek gyakorlatilag elvárásokat generálnak, amelyek nélkül lehetetlen lenne a gördülékeny emberi kommunikáció. „A leves hideg volt, ezért nem adtunk borravalót” mondatban az „étterem” forgatókönyv aktiválódik, amely megteremti a koherenciát a „hideg leves” és a „borravaló” között. 361

362

Fekete István

A szövegek által kiváltott forgatókönyvek, illetve képek eltérhetnek a szöveg típusának függvényében is. Igen figyelemreméltó e tekintetben LÁSZLÓ János (1990) kísérleti munkája, melyben irodalmi olvasmányok és újságcikkek tartalmának feldolgozását vizsgálta a szövegértelmezés közben kiváltott képek minőségének szempontjából. László azt találta, hogy az irodalmi szövegek által konstruált képek saját tapasztalati képeinkhez hasonlítanak inkább, míg az újságcikkekre aktivált képek szociális kategóriákhoz közelítenek. A kísérletben olvasó személyek beszámolói alapján megállapítható, hogy az irodalmi és a valós képek több attribútumot és fizikai-perceptuális jelleget tartalmaznak (vagyis részletesebbek és szenzoros mozzanataikban gazdagabbak), mint az újságcikkek által előhívottak. László valós idejű módszerre támaszkodva (képekre adott reakcióidő) kimutatta, hogy az élettörténeti képek és az irodalmi szövegek által kiváltott képek perceptuális hozzáférhetősége a legmagasabb. Manapság a neuropszichológiai irodalom a prefrontális diszfunkcióhoz (trauma vagy demencia eredetű) köti a forgatókönyvszerű tudás sérülését (SIRIGU, ZALLA és munkatársai, 1995, 1996). Ez a sérülés a forgatókönyvekben szereplő események sorrendjének szervezését, illetve a célorientált cselekvéseket érinti. Schank és Abelson elméletében a forgatókönyvek konstruktumai propozíciók. Érdemes ezen a ponton elgondolkodni, hogy mennyiben tekinthetők amodálisnak Schank forgatókönyvei: Schanknál propozíciók adják meg az események egymáshoz való viszonyait. A hierarchikus tudásstruktúrák hasonlóképp propozicionálisan rendezettek, például ÉLŐ [ÁLLAT /madarak, halak/, NÖVÉNY /virágok, fák/]. Az alábbi kérdések merülnek fel a forgatókönyvszerű tudás, illetve a tágabb értelemben vett pragmatikai tudás kapcsán: 1. mi is tartozik bele pontosan e tudáshalmazba? 2. mennyire területspecifikus az effajta tudás (a modularitás kérdése)? A pragmatikai tudást érdemes hatások és folyamatok alapján rendszerezni, ahogy PLÉH (2000) is teszi: tudáshatások (fogalmi tudásunk), kontextushatások (például földrajzi tudásunk, amely a megértést segíti), diskurzushatások (a korábban elhangzott tartalmak irányítják a megértést) és társalgási hatások (a korábban elhangzottak modelleket alakítanak ki a társalgási partnerekben). Természetesen a szűk értelemben vett forgatókönyvszerű tudás leépülése magában még nem támogatja sem a modularitást, sem pedig a területáltalános elképzeléseket, mivel pragmatikai tudásunk egészében szerteágazó a fentiek alapján. Egy további homályos kérdés a területspecificitás kapcsán az izolált agyi terület pontos funkciója: miben is rejlik forgatókönyvszerű tudásunk, s milyen funkció köthető a prefrontális kéreghez? Alapjában véve két elképzelés van a prefrontális kéreg szerepéről a forgatókönyvek feldolgozásában: 1. a reprezentációs megközelítés szerint a forgatókönyvek minden tartalmi mozzanata (szemantikus tudás) az események sorrendjével együtt a prefrontális kéreghez köthető (WOOD, GRAFMAN, 2003). 2. Mások ezzel szemben a kétkomponensű modellt propagálják, mely szerint a forgatókönyvek eseményszervezési aspektusai más agyi rendszerhez köthetők, mint a szemantikus tudás (COSENTINO, CHUTE és munkatársai, 2006). Az utóbbi hozzáállás szerint tehát a célirányú végrehajtó funkciók által vezérelt eseményszervezési komponens és a szemantikus tudás – bár külön idegrendszeri hát362


363

térrel rendelkeznek – mégis interakcióban vesznek részt a forgatókönyvek konstrukciójában. SCHANK (1972) ezen kívül részletesebben is szól a nyelvi megértésről. Szerinte számos cselekvést jelentő ige alapjelentése megragadható körülbelül egy tucat egyszerű cselekvés segítségével (primitívumok). Ez a szemantikai dekompozíciós elmélet (amelyről a későbbiekben részletesen is esik szó). Például az összes mozgást kódoló ige visszavezethető egy általános mozgást kifejező primitívumra: MOVE (az összes testi mozgás primitívuma). Az események az esetnyelvtanból ismert módon eseményszerkezetekre bonthatók, például CSELEKVŐ, CSELEKVÉS, TÁRGY, IRÁNY stb. Egy másik példa: a „János egy könyvet olvasott” mondatban az MTRANS a mentális transzfert (olvasás) jelenti. Visszatérve az amodális reprezentációkra általánosan: az amodális szimbólumok tartalmát legtöbbször nyelvileg szokták meghatározni (például SZÉK: hát, ülés, lábak); ez azonban a színek esetében nehezen elképzelhető. A piros szín amodális szimbólumát csak az „olyan, mint”, illetve a „piros a vér” típusú asszociatív körülírásokkal tudjuk definiálni. Az a kérdés, hogy az ilyen tapasztalati definíciók mennyiben tekinthetők amodálisnak. Léteznek-e csak modalitásspecifikus fogalmaink a feltételezett amodálisok mellett? Ha a színek csak modalitásspecifikus fogalmakként dolgozódnak fel, akkor látszólag összeférhetetlenek ezek egy amodális elméletben? A kérdés jogos, bár egy színvak ember is alkothat fogalmat a színekről bizonyos szinten. Erre példa a maga is (majdnem teljes) akromatopsziában szenvedő pszichológus, Knut Nordby, az oslói egyetem kutatója. (Az akromatopszia egy nagyon ritka genetikai betegség.) Nordby saját beszámolója alapján néhány színt képes azonosítani úgy, ahogy számos akromata, bár színélménnyel nem rendelkezik (NORDBY, 1990). A kutatás az akromaták színazonosítását a csapok kék-lila tartományában való nyugalmi aktivitásával magyarázza. Érdekes gondolatmenetet vet fel MACHERY (2006) az amodális reprezentációk bizonyítékaként. A számosság (cardinality) fogalmából indul ki. A felnőttek és – bizonyos mértékben – a csecsemők is képesek megbecsülni különböző entitások számát egy osztályon (tárgyak, események stb.) belül, illetve osztályokat ilyen szempontból összehasonlítani; azaz rendelkeznek hozzávetőleges számfogalommal (approximate cardinality). Fejlődési és viselkedési megfigyelések szerint a becslések egy modalitáson belül és a modalitások között (hallás és látás) is ugyanolyan pontosan működnek; Machery ebben a megfigyelésben a számosság amodális reprezentációjának bizonyítékát látja. Hozzáfűzi továbbá, hogy az amodális reprezentációk filogenetikailag ősiek és a nyelvtől függetlenek lehetnek, mivel más gerincesek is képesek a becslésre és összehasonlításra (uo., 406). Az amodális elképzelések keveset szólnak a reprezentációs átírás (transduction) folyamatáról, és arról, hogy milyen módon keletkeznek az amodális szimbólumok. Eddig még sem kognitív, sem neurális bizonyíték sincs e folyamat létezésére, ugyanakkor világos analógiája ez a szenzoros transzdukciónak, amely a modalitáson belül működik: a receptorfiziológiában ismert szenzoros transzdukció egy inger másik formába való átalakítását jelenti. 363

364

Fekete István

Végezetül lássuk az amodális elméletek néhány erősségét: a típus/példány megkülönböztetések (type/token) implementációja, a kategóriakövetkeztetések (categorical inferences), az absztrakt fogalmak reprezentációja, a fogalmi produktivitás, illetve a propozíciók feldolgozása. Ahogy a következőkben látni fogjuk, a modális megközelítések is javasolnak mechanizmusokat ezek végrehajtására (például a perceptuális szimbólumrendszerek). Alább látható az asztal sematikus amodális szimbóluma:

perceptuális állapotok

amodális szimbólum

(ASZTAL= A1) (asztallap=a1) (lábak=l1) (neurális aktiváció)

(tulajdonságlisták, szemantikus hálózatok, keretek, sémák) 1. ábra. Az asztal amodális szimbóluma sematikusan

Szót kell ejtenünk az amodális megközelítések egy másik formájáról, az atomizmusról (FODOR, 1998). FODOR (1998) információs atomizmusa (a fogalmak atomisztikus elmélete) alapján a fogalmak egy csoportja, a lexikális fogalmak (amelyekre egy szavunk van) nagy része ontológiailag és szemantikailag primitív. 1. Az ilyen fogalmak strukturálatlanok, vagyis nem rendelkeznek belső komplex, strukturált szemantikai tartalommal (tehát nem úgy, mint az 1. ábra által illusztrált amodális megközelítés szerint), és 2. egy „atomot” (az atom tartalmát) nem a más fogalmakkal való kapcsolata határozza meg. Ehelyett az atom tartalma és a környezet tulajdonságai között nomikus (vagy: nomologikus) kapcsolat létesül: a fogalmi atom tartalmát tehát elme-világ relációk határozzák meg. A nomikus szükségszerűségek lényegében fizikai-természeti törvények, amelyek – Fodor gondolatmenetében – meghatározzák az atomisztikus fogalmaink tartalmát. Fodor ennek megfelelően elveti a definíciók kognitív valóságát, vagyis a fogalmak tulajdonságelméletét (mely szerint a fogalmaink az elmében az őket definiáló tulajdonságok mentén reprezentáltak). Az atomizmus információs szemantikája tagadja tehát, hogy a LÓ a más nyelvi szimbólumokkal {ÁLLAT, NÉGYLÁBÚ, NYERÍT stb.} való kapcsolata miatt jelenti a ló fogalmát. Fodor elméletéből az is következik, hogy a primitív lexikális fogalmaink nem lehetnek tanultak, viszont nem is rendelkeznek eredendően a nekik megfelelő tartalmakkal. Fodor elképzelése az atomisztikus fogalmak tanulásáról a következő: perceptuális modulok segítségével lehorgonyzódnak/rögzülnek (locking) a primitív atomisztikus (pre-)szimbólumok. Tisztázatlan marad viszont, hogy a perceptuális atomisztikus fogalmakról (például piros) hogyan általánosít a fodori elmélet más kategóriákra (például ló), illetve hogy a konceptuális atomizmusából hogyan következik, hogy az „atomok” csak amodális szimbólumok lehetnek. 364


365

A ’lovak’ lovakká való nomologikus hangolása/rögzítése (nomological locking) során gyakorlatilag a reprezentáltat képezzük le mentálisan. Igék esetén hasonlóképp: a tartani (‘keep’) a TARTANI (KEEP) fogalmát fejezi ki, vagyis „nomologikusan ráhangolódik” a tartani által kifejezett egyedi tulajdonságra. Fodor idézett példái a magyarban nem atomisztikus fogalmak: az angol (BACHELOR/’agglegény’) fogalma strukturálatlan az angolban, vagyis nem azokból a fogalmakból tevődik össze, amelyek definiálják (NŐTLEN, FÉRFI). Ugyanígy a (VIXEN/’nőstényróka’) sem tartalmazza konstituensként az ÁLLAT, a NÉGYLÁBÚ, a NŐSTÉNY, a RÓKA és a VÖRÖS fogalmakat a fodori atomizmus értelmében. Fodor rendszeréből az következne, hogy – egy gondolatkísérlet keretein belül – ha valaki elveszti az ÁLLAT és a NÉGYLÁBÚ fogalmát, akkor még érintetlen maradna a RÓKA fogalma. Fodor szerint – amit eddig konceptuálisan szükségszerű konstitúciónak vagy kapcsolatoknak elemeztek – azok igazából csak metafizikailag szükségszerűek3: a már említett LÓ (’ló’) fogalma nem tartalmazza konceptuálisan az ÁLLAT, a NÉGYLÁBÚ és a NYERÍT fogalmakat, viszont metafizikailag kapcsolatban vannak a LÓ fogalmával. A konceptuális kapcsolatok tehát Fodor értelmezésében csak „illúzióknak” tekinthetők.4 Fodor a következőképp érvel a prototípusok ellen: ha a KUTYA fogalomnak van prototípusa, akkor a NEM-KUTYA fogalomnak is kellene hogy legyen (amihez történetesen nem tudunk prototípust asszociálni). Kérdéses persze, hogy a NEM-KUTYA mennyiben tekinthető fogalomnak pszichológiai értelemben, vagyis érvényesek-e rá a fogalmi feldolgozás ismérvei. A formális logika alapján a NEM-KUTYA utalhat a kutyán kívül akármilyen entitásra (’asztal’, ’labda’, ’tigris’ stb.), a természetes nyelvben viszont valószínűbb, hogy egy másik állatra referál. Igazából a szövegkörnyezet a döntő, hogy egy kutyához nagyon hasonló állatot képzelünk-e el, vagy inkább egy egyértelműen másik kategóriába tartozó állatot, mint például egy macskát. Az utóbbi esetben az ÁLLAT prototípusát kapjuk, a KUTYA kategória kivonásával, a másik esetben pedig egy perceptuálisan megtévesztően hasonló állat képét. Vagyis a NEM-KUTYA megengedne több lehetséges prototípust is, mivel a NEM-KUTYA nem egyértelmű fogalom. A szövegkörnyezet lenne a behatároló alap, ami a versengő prototípusok között választ. Elképzelhető, hogy a NEM kétértelműsége okozza ezt a hatást: a „Nem futottam” jelentheti a cselekvés tagadását (’Nem futottam, hanem úsztam’), vagy egy értelmezésbeli finomítást is (’Nem futottam, hanem rohantam’). Fodor definiálhatatlansági érve nem mutat egyértelműen az atomizmus irányába, hiszen az a nyelvi jelentés sem időben, sem szituatíve, sem szociolingvisztikailag nem rögzített, s a nyelvhasználat megengedi a fogalom alapértelmezett használatától való eltérését – ez az alapja a közösségi nyelvhasználatnak, a metaforáknak és többek között a humornak is. 3

Használatos még a szemantikus versus episztemikus terminológia. A megkülönböztetés a fogalmi tudás versus fogalomról való tudás közötti különbségre utal. A ’ló’ atomisztikus szemantikus reprezentációjának nem része tehát a ’négylábú’ jelleg; az utóbbi jelleg a „lóság” tulajdonsága a fodori rendszerben. 4

Ez a gondolat megjelenik a radikális konstruktivistáknál is, mely szerint az ilyennemű elméleteket a megfigyelő konstruálja metaszinten.

365

366

Fekete István

Elképzelhető, hogy a humorban a rögzített jelentésen (alapjelentés) keresztül jutunk el a kontextuális jelentésig, viszont éppen maguk a kontextuális jelentések adják az adott fogalom definiálhatatlanságának illúzióját. Egy-két példával megvilágítva: a kihallgatás vagy vérfürdő kifejezések érthetőek az iskola kontextusán belül (a ’felelésre’ utalnak); maga a szleng, humoros nyelvhasználat (metaforizációval) adja a fogalmak definiálhatatlanságát. Mindez viszont még nem zárja ki azt a megközelítést, mely szerint a ’kihallgatás’ és a ’vérfürdő’ strukturálható/definiálható fogalmak. Így például a lány fogalomnak lenne egy mag-jelentése, amely nem atomisztikus, és ami tartalmazza a fogalom legfontosabb jellegeit: [+NŐ], [+FIATAL]. Erre épülnének a jelentésárnyalatok, amik a fogalom definiálhatatlanságát okozzák: a ’lány’ jelentheti valakinek a lányát is toldalékosan, vagy egyszerűen egy tinédzserre is vonatkozhat. Vagyis: a definiálhatatlanság következhet a jelentés környezetben, kontextusban és egyéb módon való változatos lehorgonyzásának a tényéből, és nem feltétlenül a fogalmak atomisztikus voltából. Érdemes megemlíteni azokat a módszereket, melyekkel az atomizmus versus dekompozíciós szemantika vitája kutatható. A lexikai kauzatívák (például ’megéget’, ’meghajlít’, ’megolvaszt’) és a percepciós igék (például ’szagol’, ’lát’, ’hall’) között szemantikai komplexitás tekintetében különbség mutatkozik (a percepciós igék szemantikailag egyszerűbb szerkezetűek). A proaktív interferencia technikáját alkalmazva MOBAYYEN és DE ALMEIDA (2005) azt vizsgálták, hogy az igék a szemantikus memóriában dekompozíciós szemantikai jellegek mentén reprezentáltak-e vagy sem (perceptuális vagy fogalmi jellegek: ’kerek’, ’piros’, ’ülésre alkalmas’ stb.). A szemantikai dekompozíciós elmélet értelmében a mondatok felidézése az ige szemantikai összetettségének a függvénye, míg a jelentős felidézési különbség hiánya a lexikai atomizmust támogatná. Mobayyen és de Almeida kísérletében a résztvevők számítógépen olvasták a mondatokat, melyek után minden esetben egy számolási feladat következett. Ezután a résztvevők egy füzetbe írták le a felidézett mondatokat. A szemantikailag komplexebb mondatokat (kauzatív igékkel) könnyebben felidézték, mint az egyszerűeket (percepciós igékkel). Eredményeikből az is következhet, hogy a szemantikai jegyek alapján való komplexitás nem tartozik hozzá az igék jelentéséhez. A lexikai fogalmak feldolgozása ugyanannyira egyszerűnek bizonyult függetlenül a szemantikai komplexitásuktól. DE ALMEIDA (1999) fodori atomista felfogásában a fogalmak atomként reprezentáltak, s a szemantikai konstituensek nem képezik részét az igei reprezentációknak. A kategóriaspecifikus hatásokat viszont a fogalmi atomok által beindított következtetések (inferenciák) sérülése okozza. Ezt úgy kell elképzelni, mint egy fogalmi atomot, amely jelentésposztulátumokat aktivál. Ezeknek a jelentésposztulátumoknak a sérülése okozhatja a kategóriaspecifikus sérüléseket. A jelentésposztulátumok gyakorlatilag azok az asszociációk, amelyek a tradicionális jelentésfelfogásban a fogalom szerves részét képezik; a jelen megközelítésben ezek nem tekinthetők tehát fogalomalkotó tulajdonságoknak. A ’kutya’ fogalom sérülése megnevezési/felismerési/definíciós deficitet okozhat a ’macska’ és a ’tehén’ fogalmak esetén, mivel a ’macska’ és a ’tehén’ a ’kutya’ infe366


367

renciális tartományába esik. Figyeljük meg, hogy valamelyest az ismert kategóriaspecifikus sérülési mintázat rajzolódik ki, csak a magyarázata más. A neuropszichológia tárháza is rendelkezésre áll az igei fogalmak reprezentációjának vizsgálatára. A neuropszichológiában dokumentált esettanulmányokban kategóriaspecifikus deficitekről, illetve kategóriákat átszelő tulajdonságokkal kapcsolatos információk sérüléséről számolnak be. Ezeket úgy értelmezik legtöbbször, hogy az igei fogalmak az agyban tulajdonságkötegekben reprezentáltak, s valamely konstitutív tulajdonság sérülése (egy funkcionális lézió következtében) szükségszerűen az adott fogalom feldolgozásának sérüléséhez vezet (TYLER, MOSS, 2001). MOBAYYEN, DE ALMEIDA és munkatársai (2006) Alzheimer-típusú demenciában szenvedő egyéneket teszteltek. Korábbi vizsgálatok kategóriaspecifikus deficitként értelmezték a demenciás páciensek efféle leépült tudásmintázatát; a kategóriaspecifikus deficiteket legtöbbször az érintett fogalmak tulajdonságai feldolgozásának a nehézségével magyarázzák. Ezt a logikát követve azt feltételezhetjük, hogy a szemantikailag összetettebb fogalmak sérülékenyebbek szemantikus demenciában. Mobayyen és munkatársai igék reprezentációjára koncentráltak az általuk vizsgált 10 páciensnél. Ehhez két cselekvés-megnevezési feladatot alkalmaztak: 1. az első feladatban színes fényképek alapján kellett a személyeknek a képeken látható eseményeket/cselekvéseket és tárgyakat megnevezniük. 2. A másodikban pedig olyan videókat láttak, amelyek három különböző igeosztályba osztható eseményeket mutattak be: (i) kauzatívák (’megéget’), (ii) percepciós igék (’lát’) és (iii) mozgást kifejező igék (például ’mászik’). Amennyiben az igék reprezentációjában a szemantikai komplexitás a döntő, akkor azt várnánk, hogy súlyos szemantikai demenciában a szemantikailag összetettebb igék feldolgozása okozza a nagyobb nehézséget az egyszerűbbekkel szemben. Az eredmények meglepő módon ellentétes mintázatot mutattak: a percepciós igék által kódolt események (például ’János hallja/látja a vihart’) megnevezése bizonyult a legnehezebbnek. Ez az eredmény látszólag ellentmond tehát a szemantikai dekompozíciós megközelítéseknek, s összeegyeztethető akár a fodori atomizmussal is. A fordított komplexitási hatás (a percepciós igék feldolgozása sérült, a komplexebbeké viszont megtartott) alternatív magyarázza az lehet, hogy a percepciós igék alanya experiensi tematikus szerepet kap, amelynek a feldolgozása nehezebb, mint az ágensi konstrukcióké, például ’János megcsókolta Marit’ (személyes közlés, de Almeida). Az experiensi tematikus szerep lényege, hogy az alany nem cselekvő, mint a ’megcsókol’ ige esetén, hanem „átélő” vagy „megtapasztaló” (például a ’fél’ vagy a ’megijed’ esetén), mivel az ige az alany tudatállapotáról vagy annak megváltozásáról tesz állítást. A pszichológiai igék alanya is experiens. Ez az értelmezés tehát a tematikus szerepek feldolgozásának a zavarával magyarázza a páciensek teljesítménymintázatát. MANOUILIDIOU, DE ALMEIDA és munkatársai (2009) is a tematikus szerepek kiosztásának zavara mellett érvelnek. Mondatkiegészítős vizsgálatukban az Alzheimer-szindrómás páciensek rosszul teljesítettek a pszichológiai igék kiválasztásában (például ’fél’, ’megrémít’), amelyek experiensi alanyúak; ezek az igék tudniillik nem a kanonikus ágens-páciens/téma tematikus szerkezetet vetítik az alany– 367

368

Fekete István

tárgy pozíciókra (hanem az experiensi, illetve téma-szerepeket az alany pozícióra). Eredményeikből továbbá az derül még ki, hogy az alzheimeres személyek hibázáskor a szemantikailag irreleváns igék (amelyek nem tartoznak az elvárt igék szemantikai mezejébe) választása helyett az azonos szemantikai tartományon belül tévesztettek (például a ’fél’ helyett a ’megrémít’ igét adták válaszul), amelyből az is kitűnik, hogy a pszichológiai igék megjelentésével tisztában voltak, csak a tematikus szerepek hozzárendelése okozott gondot. A fél típusú igék alany-experiensi igék, hiszen a mondat alanya experiens tematikus szerepet kap (’János félt a vihartól’). A megijeszt típusú igék pedig tárgyexperiensiek, mivel az alanyi pozícióban théma áll, a tárgyi pozícióban pedig experiens (’A vihar megrémítette Jánost’). Az alzheimeres pácienseknek a tárgyexperiensi igék okoztak a legnagyobb gondot (az alany-experiensiek után). A kanonikus struktúrák (ágens/páciens) feldolgozásában nem mutatkozott probléma. Ezek az eredmények összességében arra mutatnak rá, hogy a nem-kanonikus tematikus szerepek nyelvtani szerepekhez való hozzárendelésének sérülése okozza a pszichológiai igék kiválasztásának a nehézségét; ezen magyarázat tehát nem a szimplex/komplex dimenzió mentén, hanem a kanonikus/nem-kanonikus tematikus struktúra szerint (az ige milyen tematikus szerkezetet oszt ki) tesz különbséget az igék között. A vizsgálatból, ebből kifolyólag, nem derül fény a fogalmi atomok létezésére.

A modális elméletek: BARSALOU (1999) perceptuális szimbólumrendszere (PSS) A modális elméletekkel szemben az az elvárásunk, hogy ugyanazokkal a tulajdonságokkal bírjanak, mint a fogalmi rendszerek. Felsorolásszerűen: típus/példány megkülönböztetések (type/token), kategóriakövetkeztetések (categorical inferences), absztrakt fogalmak reprezentációja, fogalmi produktivitás (szimbólumok kombinációja határtalan fogalmi struktúra létrehozására), illetve propozíciók feldolgozása. Hogy is végzi el mind ezeket egy perceptuális szimbólumrendszer (BARSALOU, 1999, PSS)? Vizsgáljuk meg először a típus/példány megkülönböztetések végrehajtását (type/token mappings) a PSS-ben. Képzeljünk el egy léggömböt egy felhő felett és egy repülőgépet a felhőtől nekünk balra. A jelenet leírható egy komplex propozícióval. Meg szeretnénk először mutatni, hogy a típus/példány megkülönböztetéseket a PSS végre tudja hajtani, aztán pedig azt, hogy a propozíciókkal is meg tud birkózni amodális szimbólumok nélkül. Mivel a jelenetben szereplő észlelt egységek (felhő, repülőgép, léggömb) és ezek fogalmai (amik a szimulátorok a PSS-ben) ugyanabban a perceptuális rendszerben jelennek meg, a végső reprezentációt a kettő „keveréke”, „összemosása” adja. Barsalou rendszerében – mivel a perceptuális szimbólumok sematikusak – öszszekapcsolódhatnak egymással, ezáltal képzeletbeli fogalmakat alkothatnak, olyanokat, mint például amikkel a képregényekben találkozhatunk. Mivel egy tárgy reprezentációját szimulációk sokasága adja, ezért a fogalmi produktivitás is köny368


369

nyen elképzelhető különféle szimulátorok együttműködésével. Így például egy kék labda szimulációját a kék és a labda szimulátorok fúziója eredményezi. A szimulátor (típus) összekapcsolása az észlelt elemmel (példány) sikeres típus/példány megkülönböztetést eredményez. Az amodális elméletek erősségeinek egyike a propozíciók feldolgozásának és interpretációjának képessége. A propozíciók egy szituációt írnak le vagy értelmeznek (2)5: (2)

BENNEFOGLAL (zöldséges, almák) FELETT (mennyezet, padló) OK (ÉHES [vevő]), VESZ (vevő, zöldségek) NEM BENNEFOGLAL (zöldséges, hegyek)

A propozíciókban a konceptualizáció mozzanatait érhetjük tetten. Alapjában véve a propozíciók típus/példány (type/token) megkülönböztetéseket kódolnak a fogalmak (amik szimulációk, simulation) és az észlelt világ között. Ha az előző jelenetre visszatérünk, megérthetjük, hogy az észlelt típus/példány megkülönböztetések impliciten propozíciókat rejtenek magukban: Igaz az, hogy az észlelt dolog egy felhő. Az észlelt tárgy és a szimulátor kapcsolódása eredményezi egy komplex jelenet reprezentációját (például a repülőgép a felhő fölött van). A kategóriakövetkeztetéseket (categorical inferences) is a szimulátor és az észlelt tartalom összekapcsolásával (binding process) végezzük – a PSS-elmélet feltevése alapján. Ha a repülőgép belerepül egy felhőbe, és már nem észleljük, akkor a szimulátor tudja megjósolni, hogy hol fog megjelenni. Éppúgy a repülőgép minden tulajdonsága is a szimulátorban van kódolva (van egy pilóta, vannak utasok, csomagok stb.). A repülőgép multimodális szimulátora rengeteg felülről lefelé jövő (top-down) következtetéshez vezet minket. Az összekapcsolási folyamat (binding process) minden egyes alkalommal frissíti a repülőgép szimulátorát. Az absztrakt fogalmak modalitásspecifikus reprezentációja az egyik legproblematikusabb vállalkozás a PSS-ben. Ahogy láttuk (lásd 1. táblázat), az amodális elméletek az absztrakt fogalmak (mint igazság; események, mentális állapotok és szociális intézmények) amodális reprezentációját propagálják, mondván, hogy ezek már „eltávolodtak” a perceptuális tapasztalatainktól, nem közvetlenül azokra épülnek. A kognitív nyelvészet (például LAKOFF, JOHNSON, 1980, 1999) viszont az absztrakt fogalmak metaforikus reprezentációját javasolja, vagyis a konkrétabb, perceptuális tapasztalatokhoz köti az absztraktot. A használat során a metaforikus kiterjesztések konvencionalizálódhatnak, és így poliszémia (többértelműség) jöhet létre (BARSALOU, 1999, 600). Az absztrakt fogalmak direkt reprezentációjához BARSALOU (uo.) három mechanizmust sorakoztat fel (3): (3) A. framing: az absztrakt fogalom nem kontextustól függetlenül reprezentálódik, hanem a konceptualizált tartalom háttéreseményének kontextusában. A PSS – mint láttuk – képes ezt a hátteret reprezentálni (a szimuláció mechanizmusával). 5

A példák BARSALOU (1999, 595) nyomán.

369

370

Fekete István

(3) B. szelektív figyelem: mivel egy absztrakt fogalom nem a teljes háttéresemény szimulációja, ezért a szelektív figyelem segít az absztrakt fogalomra fókuszálni, ami az egész háttéresemény szimulációjának egy része. Erre is képes a PSS, ahogy ezt láttuk a felülről lefelé jövő (top-down) következtetéseknél. Mivel a percepciót és a szimulációt azonos neurális rendszer végzi, ezért működhetnek a top-down hatások absztrakt amodális fogalmak nélkül. Egy repülőgép reprezentációját és fogalmát egy sor (tapasztalatokon alapuló, egymással együtt járó) szimulátor összekapcsolása adja; amennyiben egy új tárgyról kell eldöntenünk, hogy repülőgép-e, akkor a következtetéseink az észlelt tárgy és a szimulátorok összehasonlítására irányulnak. (3) C. introspektív állapotok: az introspektív állapotok szerves részei az absztrakt fogalmak reprezentációjának, illetve ugyanaz a szimbólumformálás játszódik le a fizikális világon, mint ami az introspektív állapotokon. Az introspekció három fajtáját különíti el Barsalou: 1. reprezentációs állapotok; ezek egy entitás reprezentációjára irányulnak, amennyiben ez nincs jelen a környezetben, 2. kognitív műveletek, melyekhez az ismétlés, elaboráció, keresés, összehasonlítás és transzformáció tartozik és 3. érzelmi állapotok (érzelmek, hangulatok, affektus). Végezetül nézzük a fogalmi produktivitás kérdését a PSS-ben. A produktivitás rövid definíciója: végtelen számú komplex reprezentáció konstrukciójára való képesség véges számú szimbólum segítségével. A konstrukcióban kombinatoriális és rekurzív mechanizmusok vesznek részt (BARSALOU, 1999, 592). Először is a perceptuális szimbólumok komplex szimulációkat, azaz további perceptuális szimbólumokat hoznak létre produktívan. Például a felhő, a léggömb és a FELETT szimulációi létrehoznak egy komplex szimulációt, ahol a léggömb a felhő feletti téri pozícióban szimulálódik. A PSS sematikusan kivon különböző képrészleteket, és szimulátorokba integrálja őket. A nyelvi értelemben vett produktivitást a konceptuális produktivitás jellemzi: tulajdonságok, entitások, folyamatok és más fogalmi elemek konceptuális produktivitása a melléknevek, főnevek, igék és más nyelvi elemek produktív kombinációjában tükröződik. A különböző tulajdonságok, jegyek egymáshoz rendelését nevezzük összekapcsolási problémának (binding problem) az idegtudományban: hogyan is rakja össze agyunk a ’barna tehén’ fogalmát a ’barna’ és a ’tehén’ reprezentációjából? Damasio konvergenciazóna-elmélete (convergence zone) alapján az agyban léteznek olyan sejtegyüttesek, amelyek a hozzájuk érkező multimodális szenzoros információt gyűjtik össze és integrálják (DAMASIO, 1989). Több ezer ilyen konvergenciazóna létezését feltételezik az agyban. Fontos, hogy a modális táborba besorolt Damasio elméletében a konvergenciazónák amodális reprezentációk gyűjtőhelyei (uo., 26), mivel ezek többek között a perceptuális szimbólumok rendezésére hivatottak. Ezeknek a területeknek szervező funkciójuk van, mintsem reprezentáló. Hasonlatos ez a gondolat a korábban említett forgatókönyvek szervezési mozzanatainak reprezentációjához, amely a prefrontális kéreghez köthető, s mely – bizonyos felfogás szerint (COSENTINO, CHUTE és munkatársai, 2006) – független a forgatókönyvek szemantikus tartalmának reprezentációjától. 370


371

A konvergenciazónákon rendeződnek a multimodális szimbólumok egységes reprezentációba: a jegyek összekapcsolása entitásokká, az entitásoknak pedig eseményekké való integrációja történik itt. Ezek a csomópontok adják az élmények későbbi újraaktivációjának az alapját, amikor már az alulról felfelé építkező (bottom-up) szenzoros folyamatok nem hozzáférhetők perceptuális bemenet hiányában. Egy magasabb konvergenciazóna létesítene kapcsolatot például a fonológiai és szemantikai információ között. Ilyen értelemben amodális ez a mechanizmus, viszont vegyük észre, hogy itt nem magának a fogalomnak az amodális reprezentációjáról van szó. A konvergenciazónák hierarchikusan szervezettek, s az alacsonyabb rétegek a feljebb elhelyezkedő konvergenciazónák felé küldenek jeleket. A konvergenciazónák gyakorlatilag index-kötegekként foghatók fel; nem-reprezentációs mechanizmusok6 ezek, amelyek a modalitásspecifikus szimbólumokat rendezik, s hívják elő. Vagyis nem képek önmagukban, hanem mechanizmusok, amelyek a képeket állítják elő. A konvergenciazónákban található neuronok kizárólag neurális hatásokat idéznek elő, és nem viselkedéseseket. Az elmélet szerint modalitásspecifikus reprezentációk vesznek részt a gondolkodás során, az amodális nézet szerint viszont maguk az amodális szimbólumok hordozzák a jelentést, s teljesen helyettesítik a modális reprezentációkat. Megjegyzendő, hogy Damasio elmélete nem zárja ki, hogy a magasabb konvergenciazónákban van a fogalmaknak amodális reprezentációja, amely a kategóriák szimulációját indítaná be. A modalitásspecifikus megközelítéseket támogatva, újabb idegtudományi bizonyítékok arra engednek következtetni, hogy a nyelvi feldolgozás részlegesen szenzomotoros reprezentációkat aktivál tükörneuronok segítségével. A tükörneuronok olyan jellegzetes „megragadó” idegsejtek, amelyek akkor is aktiválódnak, amikor az ember (vagy a majom) nyúl egy tárgyért, illetve olyan megfigyelő helyzetben, amikor egy társ végzi azt a specifikus cselekvést (RIZZOLATTI, CRAIGHERO, 2004; magyarul áttekinti KEMÉNY, 2007). A tükörneuronok a majomagy premotoros kérgének F5-ös mezejéhez kötöttek, aminek a megfelelője az emberben a Broca-terület. Ez az agyrész egyben fontos beszédközpont is, amelynek további funkciója a finommozgások irányítása; sokak szerint ez bizonyíték arra a nyelvevolúciós tézisre, mely szerint a nyelv a gesztusokra épülő kommunikációból eredeztethető (ARBIB, 2005). AZIZ-ZADEH, WILSON és munkatársai (2006) fMRI-t használva azt találták, hogy különböző típusú megfigyelt cselekvések (kéz, száj és láb) és ugyanezekkel a testrészekkel kapcsolatos cselekvések nyelvi feldolgozásakor („megragadja a tollat”, „rálép a fékre”) közös neurális háttér aktiválódik (premotoros területek). Az fMRI-adatok alapján effektorspecifikus (kéz, száj és láb) aktivációt találtak a bal agyfélteke premotoros területein (tükörneuronok) mind a két helyzetben (mások által végrehajtott cselekvések láttán és ugyanilyen típusú cselekvések nyelvi feldolgozásakor). Az eredmények támogatják a modális elméletek embodied szemantika 6

Implicit reprezentáció abban az értelemben, hogy a mechanizmusok hozzárendeléseket definiálnak, viszont a tartalmak maguk modalitásspecifikus állapotok.

371

372

Fekete István

álláspontját, így Barsalou PSS-elméletét is: a nyelvi feldolgozás során hozzáfért fogalmi reprezentáció részben egyezik a fogalom szenzomotoros reprezentációjával. A tükörneuronok és a modális elméletek találkozási pontja a szimulációs elmélet (GALLESE, GOLDMAN, 1998), mely szerint nem csupán megfigyelünk másokat, hanem a másik cselekedeteit és érzelmeit belsőleg reprezentáljuk, vagyis felveszszük a másik perspektíváját. Ennek evolúciós okai is lehetnek, például hogy gyorsabban tudjunk reagálni a környezeti ingerekre, és ezáltal előkészítsen minket egy adekvát cselekvésre. Friedemann PULVERMÜLLER (2003) The Neuroscience of Language című könyvében az agykutatás és nyelvészet közötti hidat teremti meg a modális elméletek keretén belül. Pulvermüller szerint egy szó idegrendszeri reprezentációja más és más agyterületet aktivál (például occipitális lebeny, motoros kéreg, szomatoszenzoros kéreg stb.) az adott szó tartalmától függően (vizuális, mozgással kapcsolatos, tapintással kapcsolatos stb.); ez egybecseng a modalitásspecifikus elképzelésekkel, melyek multimodális perceptuális szimbólumokat feltételeznek. A nyelv multimodális agykérgi reprezentációjára egyre finomabb bizonyítékok tárulnak elénk: PULVERMÜLLER, HAUK és munkatársai (2005) TMS-t alkalmaztak jobbkezes kísérleti személyek bal agyféltekéjének motoros területén. A személyek lexikai döntéses kísérletet végeztek közben; a tesztszavakat két csoportra osztották a szavak kategóriája szempontjából: 1. a lábbal kapcsolatos cselekvést kifejező szavak (például rúgni) és 2. a kézzel kapcsolatos mozgást kifejezőek (például felvenni). A szavak kategóriája és a stimuláció helye (lábbal vagy kézzel kapcsolatos területek) között szignifikáns kölcsönhatást találtak: gyorsabb volt a lexikai döntés a lábbal kapcsolatos szavakra, ha a láb agyi reprezentációs területét stimulálták (és fordítva). Az eredmények alapján a premotoros és motoros területek stimulációja hatással van az ezeknek szemantikailag megfelelő nyelvi feldolgozásra. Az agy bal oldali nyelvi és cselekvéssel kapcsolatos kérgi rendszerei – úgy tűnnek – közös idegi háttérrel rendelkeznek. A megfigyelés kétségbe vonhatja a nyelv moduláris elméleteit és az amodális szimbólumokat. A modalitásspecifikus elméletek árnyaltabb verziójával is találkozhatunk az idegtudományban (PASCUAL-LEONE, HAMILTON, 2001). Ezen felfogás azt vallja, hogy a percepció nem szigorúan moduláris és piramisszerűen építkező, mint amennyire korábban hitték, az érzékleti modalitások nem egymástól függetlenül működnek, a kérgi pályák pedig ennek megfelelően nem tisztán modalitásspecifikusak; más modalitásokból érkező jelek is modulálhatják őket. Ezen elképzelést erősíti az a kísérlet, amelyben tökéletesen látó személyek szemét öt napra lefedték, miközben taktilis és auditoros téri diszkriminációs feladatokat végeztek (PASCUAL-LEONE, HAMILTON, 2001). Az fMRI-képeken láthatóvá vált, hogy a látókéreg aktivitása megnőtt az auditoros és taktilis ingerekre az ujjakkal adott motoros válasz kivitelezése közben. A látókérgi aktiváció 12–24 órával a szembekötés megszüntetése után eltűnt. A kísérlet eredménye hasonló a vakoknál már korábban megfigyelt látókérgi aktivációval. Ezt értelmezve: a látókéreg taktilis és auditoros információt dolgozott fel a vizuális depriváció eredményeként. Ilyen gyorsan nem alakulhat ki idegi kapcsolat 372


373

az agykéreg halló- és tapintási régiói és a látási ingereket feldolgozó terület között, amiből a szerzők arra következtetnek, hogy a látókéregben már eleve meglévő kapcsolatok léteznek, amelyek a primer funkció kiesése esetén lépnek életbe. Lehetséges, hogy az agy nem is szerveződik érzékleti modalitásokba a korábban felvázolt módon; a látókéreg például egy metamodális struktúrának fogható fel, amely taktilis és auditoros ingereket is feldolgozhat. Vagyis a látókéreg nemcsak akkor aktív, amikor a szemek irányából érkezik impulzus, hanem egyéb helyzetekben is. Esref Armagan vakon született török festőművész esete is ezt támasztja alá, aki valósághű képeket képes festeni (PASCUAL-LEONE, 2005). Festés közben a látókérge aktív éppúgy, mint a jól látó egyéneknél. A látás az elfogadott felfogás szerint az objektív valóság szemünkön keresztül való leképezése – ami többek között Esref esetéből következőleg nem tűnik plauzibilisnek. Esref a látókéregben keletkező képet más érzékleti modalitásokon keresztül hozta létre. AMEDI, JACOBSON és munkatársai (2002) fMRI segítségével elkülönítettek a laterális occipitális complexumon belül (LOC) egy területet (LOTv – laterális occipitális taktilis-vizuális régió), amely tárgyakra aktiválódik függetlenül attól, hogy a tárgyat látjuk vagy tapintjuk. A terület modalitástól függetlenül aktiválódik, ami ugyancsak a metamodális elméletet erősíti. Mind a vizuális, mind a taktilis modalitások aktiválták ezt a régiót, az auditoros viszont nem okozott ilyen robosztus hatást. Ezt azzal magyarázták, hogy az auditoros információ kevésbé járul hozzá a tárgy alakjával kapcsolatos információ feldolgozásához. A LOTv ezek alapján a tárgyak geometriai alakjáért felelős terület, érzékszervi bemenettől függetlenül. AMEDI, FLOEL és munkatársai (2004) kutatásában vakok látókérgét (V1) stimulálták rTMS-sel, miközben a személyek magasabb szemantikai feladatot végeztek. Az rTMS a repetitív transcranialis mágneses stimulációs eljárás rövidítése. A központi idegrendszer nagy energiájú elektromágneses impulzusú ingerlése ez, amellyel a távoli, perifériás idegekben való választ térképezik fel, illetve a központi és perifériás megbetegedéseket kezelik. A TMS-t a kutatásban is alkalmazzák, mivel a módszer lehetővé teszi egy specifikus kérgi terület stimulációját, vagyis egy átmeneti „virtuális lézió” előidézését. DEVLIN és WATKINS (2007) összefoglalója jó kiindulópont a nyelvi TMS-kísérletek áttekintéséhez. Amedi és munkatársai azt találták, hogy a jól látó egyénekkel szemben a vakok rosszul teljesítettek a verbális feladatban (főneveket hallottak, amire egy releváns igét kellett mondaniuk) transcranialis ingerlés hatására. Az eredmények tehát azt mutatják, hogy vakoknál a látókéreg magasabb kognitív funkciókat is ellát, mint például a szemantikai feldolgozást. WILKINS és WAKEFIELD (1995, magyarul: 2003) evolúciós szempontból kutatják a modalitásfüggetlen reprezentációk kialakulását. A parieto-occipitális-temporális terület (POT) intermodális feldolgozást végez az agyban; ez az área felelős a motoros, taktilis és vizuális információk integrációjáért. Felfogásuk szerint ilyen absztraktabb reprezentációk előzték meg a nyelv kialakulását. A szerzőpáros szerint a POT lehetett evolúciósan az a terület, amely a modalitásfüggetlen reprezentációs rendszer kialakulásának az agyi letéteményese. Wilkins és Wakefield amellett érvelnek, hogy a POT felelős a tulajdonságok absztrakciójának képességéért 373

374

Fekete István

(és a későbbi nyelvi lexikalizálódásért), ami nem köthető egy bizonyos perceptuális modalitáshoz. Az agy metamodális szerveződésének elmélete szerint számos neurális operátor/hálózat verseng azért, hogy bizonyos feladatokat ellásson. Ezek metamodális agyközpontok, amelyeket az érzékszervi modalitások a saját igényük szerint használnak és formálnak. Az idegtudományi eredményeket, mely szerint nem klasszikusan egy bizonyos funkcióhoz kötött kérgi terület dolgoz fel egy funkciót, nem tekinthetjük modalitásközi plaszticitásnak, hanem inkább egy hatékonyan működő metamodális kérgi operátorhálózat bizonyítékaként. Az agy metamodális elmélete szerint tehát a kérgi területeket az odaköthető komputációk határozzák meg, mintsem a domináns bemeneti érzékszervi modalitás.

Nem-reprezentácionista megközelítések: Maturana és Varela rendszerelmélete A konstruktivizmusnak számos változata létezik a pszichológiában (bővebben: BODOR, 2002). Maturana és Varela konstruktivizmusa viszont eltér más konstruktivista felfogásoktól abban a tekintetben, hogy a tudományos pszichológia alapvető egysége náluk az individuum, az agy, sőt maga a sejt szintje, mintsem a társadalmi szféra. Humberto R. Maturana és Francisco Varela radikális konstruktivista modellje a naiv realista gondolkodást szándékozza a tudományokból kiűzni. A radikális konstruktivizmus egy episztemológiai elmélet, amelynek az alapja, hogy a megismerés konstrukciós folyamatként értendő, és a megismerés korrelátuma, a valóság ennek a folyamatnak a „terméke”. A tradicionális elméletek tudományfilozófiailag realista, objektivista vagy pozitivista felfogást képviselnek, ezzel szemben a konstruktivista elméletek relativisták. A radikális konstruktivizmus a radikális szubjektivizmus egy fajtája, amely a radikális objektivizmus (pozitivizmus) ellenpólusa. A radikális konstruktivizmus szakít azzal az elképzeléssel, hogy a tudásunk egy objektív, ontológiai valóságot képez le, innen ered a radikális elnevezés. A radikális konstruktivizmus nem tagadja a valóságot, csak azt hangsúlyozza, hogy az erről alkotott állításaink teljes mértékben saját tapasztalatainkon alapszanak (vö. SCHMIDT, 1991, 35). Vagyis tudásunk nem az „igaz” képe a valóságnak. A radikális konstruktivizmus szerint lehetetlen megállapítani, hogy mennyit fed le a tudásunk az ontológiai világról. A kogníció funkciója nem az ontológiai valóság felfedezése, hanem a tapasztalati valóság szervezése. Az ontológiai valóság a kogníció világán kívül esik. Radikális még abban a tekintetben, hogy a kogníciót nem a klasszikus értelemben fogja fel, hanem kiterjeszti a percepció, az érzelem és a viselkedés területeire. A kogníció Maturana rendszerelméletében az idegrendszer nélküli organizmusokra is vonatkoztatható (például egy baktériumra, amely a környezet bizonyos változásaira reagál). 374


375

A radikális konstruktivizmus egy holisztikus és monisztikus modell. Holisztikus abban az értelemben, hogy azt állítja, hogy az ember nem izoláltan él a világban, hanem a világgal egységben létezik, amelyhez mind a testünk, mind az énünk hozzátartozik. Monisztikus, mivel az anyagot a lélektől nem különíti el. DAMASIO (1996) is a monizmus mellett érvel neurobiológiai megfigyelésekre támaszkodva. Maturana és Varela biológiai rendszerelméletének központi gondolata az önszerveződés elve. Az autopoiesis egy új görög szóösszetétel, amit Maturana talált ki az önszerveződés fogalmára („autos” + „poiein”). Maturana és Varela szerint az élőlények folyamatos önszerveződő rendszerek; ezt az önszerveződő folyamatot nevezik ők autopoietikus szerveződésnek. Az autopoietikus rendszerek saját maguk állítják elő a komponenseiket, amelyekből felépülnek. Ezen komponensek folyamatos produkciója a létfenntartáshoz szükséges. Az élő szervezetek zárt dinamikájú molekuláris önprodukciós rendszerek; viszont nyitottak a molekulák átereszthetősége szempontjából. Az önszerveződés nem a rendszerek tulajdonsága, hanem inkább alapelve. A molekuláris térben lejátszódó önszerveződő folyamatok külső tényező hatása nélkül zajlanak le. Maturana strukturális csatolásnak nevezi azt a folyamatot, ami a rendszerekben (a komponensek között) változást okoz. Ilyen strukturális változás lehet mind az organizmus és a környezet között, mind az organizmuson belül is (magasabb fejlettségi szinten). A strukturális változásokat a környezet idézi elő, de nem a környezet irányítja. A strukturális csatolások cselekvésre késztetik az organizmust. Fizikai behatásra bekövetkező strukturális változás lehet a rendszerben többek között a percepció vagy az immunrendszer válasza (a baleset nem tekinthető annak). Strukturális csatolás az alapja a fejlődésnek és a tanulásnak is. Az autopoietikus rendszerek az organizációs zártságukból következőleg autonómak a környezetükkel szemben. Az organizációs zártság arra utal, hogy az élő rendszerek információsan zártak, azaz az élő rendszerek nem rendelkeznek sem bemenettel (input), sem kimenettel (output). Ez egy merőben új elképzelés mind az amodális, mind a modális reprezentácionista elméletekhez képest. Nincs az önszervező rendszereknek olyan bemeneti feltételrendszere, amely determinisztikusan megadja, hogy mi történjék (vö. PLÉH, 1998, 103). A rendszer tartalmazza az információkat, amelyekre szüksége van, és semminemű adatot nem vesz fel a környezetből. Az információk mindig belső kognitív konstruktumok, reprezentációkról pedig nem beszélhetünk. Az input/output fogalmát a megfigyelő hozza létre. Maga a megfigyelő léte is egy kognitív konstruktum, éppúgy, mint a tárgy, a környezet és az éntudat fogalma. Az autopoietikus rendszerek struktúradetermináltsága arra vonatkozik, hogy a rendszerek struktúraváltozásai behatároltak. Nemcsak az élőlények mint struktúradeterminált rendszerek tekinthetők zártnak, hanem maga az idegrendszer hálózata is zárt szisztémát alkot. Az idegrendszer olyan rendszer, amely egymással interakcióban lévő neuronok zárt egysége, amelyben minden relatív neuronális aktivitási állapot egy másik relatív neuronális aktivitási állapothoz vezet (MATURANA, 1991, 98). 375

376

Fekete István

Az élő rendszerek másfelől materiálisan-energetikusan nyitottak, azért, hogy a környezetükkel (kognitív környezet) és más élő rendszerekkel interakcióba tudjanak lépni (SCHMIDT, 1991a, 22). Azok az események, amelyek strukturális változást eredményeznek az autopoietikus rendszerekben, viszont a szerveződésüket nem változtatják meg, zavaró tényezőknek tekinthetők. A rendszerre nézve ezek a tényezők zavaró behatások (perturbációk), mivel megzavarják a szubjektum kognitív folyamatait. A perturbációk alakítják ki, illetve korrigálják a konstrukciókat. A perturbációk mindezek ellenére nem tekinthetők károsnak, mert a káros behatások olyan rombolóak, hogy elpusztíthatják az organizmust. Ez a fajta biológiai radikális konstruktivizmus elveti a belső reprezentációk létezését, mivel ezek a tradicionális felfogás szerint egy külső valóságot képeznek le. A tudás a radikális konstruktivizmus szerint a személyre nézve annyit tesz, mint alkalmazkodni a környezethez, vagyis a tapasztalati világhoz. A radkiális konstruktivizmus közel áll a konnekcionista felfogásokhoz (RUMELHART, MCCLELLAND, 1986), amelyekre nem térünk ki részletesen, viszont főbb vonásait érdemes ismertetni: a megismerés modellálása nem történhet a reprezentációs elmélet keretein belül, a gondolkodásnak nincsen szintaxisa, nincsenek szimbólumok és a nyelvi szintek nem különülnek el.

A radikális konstruktivizmus kritikája A radikális konstruktivizmus legkézenfekvőbb kritikája az alábbiakban fogalmazható meg: mivel a radikális konstruktivizmus fizikai, kémiai és biológia alapon arra az empirikus következtetésre jut, hogy a valóság és ezzel együtt a tudományos elméletek is konstruktumok, ebből az következik, hogy maga a radikális konstruktivizmus koncepciója is egy tudományos konstruktum, vagyis empirikusan „üres”. A kritika plauzibilis, továbbá igaz is, hogy tudományosan (popperi értelemben) nem cáfolható az elmélet a radikális konstruktivizmus rendszerén belül. A kritikára való válasz a radikális konstruktivistáktól a következő (SCHMIDT, 1991a, 39–41): a radikális konstruktivizmus az empíriát radikális konstruktivista értelemben érti, mintsem realista módon. Az empirikus tudás interszubjektív operacionális tudásnak tekinthető a kognitív területen belül; műveleti tudás ez, amelynek funkciója az élő szervezetek közötti interakció adekvát lebonyolítása. Ilyen értelemben a radikális konstruktivizmus csak azt állítja, hogy a tradicionális módszerekkel nem tudunk objektíven hozzáférni a valósághoz (semmilyen adekvát elmélettel), mivel ez a kogníció területén kívül esik. A radikális konstruktivizmus elmélete sem egy ilyen adekvát elmélet az ontológiai valóságról (hanem egy episztemológia). Vagyis az elmélet saját magának nem mond ellent. A radikális konstruktivizmus – látszólag nihilista relativizmust rejtve magában – számos tudományos kategóriát szüntet meg.7 Felmerül a kérdés, hogy mihez kez7

Felsorolásszerűen például: objektivitás, reprezentáció, inger, propozíció, denotáció, prototípus, nyelvi jelentés, amodális szimbólum, én, ego, tudat, a megfigyelő léte, szellem, identitás stb. Churchland (1981) eliminatív materializmusa is megjósolta a tudományban ezt a megszüntető hozzáállást.

376


377

dünk a tradicionális terminológia hiányában. Van-e így még magyarázó ereje a radikális konstruktivizmusnak? Válaszul a kritikára: a radikális konstruktivista elmélet pártfogol más elméleteket is, így például Darwin evolúcióelméletét (az autopoiesis szempontjából az evolúció lényege az adaptáció megőrzése), továbbá szól a cselekvés és percepció viszonyáról is. Új megvilágításba helyezi a nyelvet: a nyelvnek orientációs funkciója van (és nem deskriptív), végső soron pedig az autopoiesis fenntartására szolgál. A tudást képességként értelmezi: tudni annyit tesz, mint adekvát módon eljárni. A radikális konstruktivizmus tehát helyettesíti a „régi” kérdéseket, és folyamatokat posztulál kategóriák helyett.

A NYELVI SZEMANTIKA ÉRTELMEZÉSE A TÁRGYALT PARADIGMÁKBAN A tradicionális elképzelés szerint tudásunk amodális szimbólumokban tárolódik (FODOR, 1975; NEWELL, SIMON, 1972). Ezen elméletek szerint tehát a szemantikai reprezentációk függetlenek a perceptuális és a szenzoros reprezentációktól (SCHWANENFLUGEL, SHOBEN, 1983). A modális elképzelések ezzel szemben modalitásspecifikus reprezentációkkal váltják fel az amodális szimbólumokat (például BARSALOU, 1999). Megjegyzendő, hogy egyéb elképzelések is meghonosodtak a tudományban a közelmúltban: ROGERS és MCCLELLAND (2004) például statisztikai reprezentációkat feltételeznek, míg mások (BURGESS, LUND, 1997; LANDAUER, DUMAIS, 1997) nyelvi kontextus-vektorokban horgonyozzák le a tudást; az utóbbi megközelítés a jelentést amodális szimbólumok nélkül, nyelvi formák disztribúciójaként ragadja meg. A nyelvi reprezentációk e felfogás szerint nyelvi formák, és nem amodális szimbólumok – éppúgy, mint BARSALOU (1999) rendszerében. A következőkben az amodális versus modális, illetve a nem-reprezentácionista elméletekre szorítkozunk a nyelvi szemantika kapcsán.

A nyelvi szemantika az amodális és modális elméletek alapján Az amodális elméletekben egyértelműen az amodális szimbólumok hordozzák a nyelvi jelentést. A fogalmi feldolgozás úgy működik az amodális elméletekben, mint a nyelvi feldolgozás: az amodális szimbólumok – a szavakhoz analóg módon – szekvenciálisan dolgozódnak fel. A fogalmi reprezentáció különbözik a nyelvi szemantikától. A nyelvi szemantika egy unimodális tárban reprezentálódik. Az amodális nyelvi szemantika létezésére kevés meggyőző empirikus bizonyíték áll rendelkezésünkre. FODOR externalista amodális atomizmusa (1998) tiltakozik a holizmus, a konceptuális analízis, a prototípuselmélet, a következtetési szemantika (inferential role semantics) és a lexikális szemantika ellen. Ez a felfogás elmondható a radikális konstruktivizmusra is különben. (A radikális konstruktivizmus viszont nem externalista.) 377

378

Fekete István

Fodor atomizmusa externalista, mivel az atomisztikus fogalmak tartalma a külső környezettől függ. Az externalista szemantika szerint egy mondat jelentését nem kizárólag a szubjektív értelmezés adja. A sokat idézett példa a ’víz’ fogalma: a víz mint a természetben előforduló anyag részlegesen determinálta a víz fogalmunkat. A nyelvi jelentés a fodori atomizmusban a fogalomnak feleltethető meg, amely nem más, mint az atomisztikus tartalom. Az atomisztikus tartalom nem bontható tovább és nincs konceptuális kapcsolatban más fogalmakkal. A prototípuselmélet nem magyaráz meg bizonyos fogalmakat (például PET FISH): a PET FISH fogalma a fogalmak konstitúciós nézete és a prototípuselmélet értelmezése szerint a PET sztereotípia és a FISH sztereotípia közös metszete lenne – ami nem igaz a jelen példára nézve. Másik példa: ha a NEM MACSKA (NOT A CAT) fogalom lenne, akkor ehhez nem tudnánk sztereotípiát rendelni. Így van ez az idiómák esetén is: kick the bucket (’feldobja a talpát’). A kick (’rúgni’) és a bucket (’vödör’) közös metszetéből nem tudunk eljutni a ’meghalni’ jelentésig. Fodor prototípuselmélet-bírálatának pszicholingvisztikai tesztelésére alkalmasak lehetnek azon idiomatikus szóösszetételek, amelyek a PET FISH típusba esnek, mint például anyajegy, szőlőcukor stb.8 Ezeknek megfelelő kompozicionális kontrasztkifejezések az anyagyilkos és a szőlőtőke. Fodor kritikája (magyar nyelvi adatokra átültetve), mely szerint az anyajegy jelentését nem az anya fogalom és a jegy fogalom sztereotípiáinak „összemosása” adja, jogos. Erős pszicholingvisztikai bizonyíték lenne, ha a szőlő nem feszítené elő a szőlőcukrot, de előfeszítené a szőlőtőkét. Ha viszont mindkét esetben előhangolást találnánk, akkor ez még mindig megmagyarázható lenne ortográfiai előfeszítéssel is. GERGELY és BEVER (1986) ennek a kérdésnek jártak utána az igék kapcsán. A dekompozíciós hipotézis értelmében az igék megértése az absztrakt szemantikai szerkezetük feldolgozása útján történik. A megöl ige fogalmi reprezentációja így összetettebb, mint például a lát igéé: megöl [ [x] OKOZ [VÁLIK] [Y (halott)] ], lát [ [x] ÉSZLEL (lát) Y] ]. Fodor fogalmi atomizmusa alapján nem várnánk feldolgozási különbséget a két igetípus megértése között. Gergely és Bever kutatása megkérdőjelezte, hogy a szavak közötti szubjektíven feltárt kapcsolatok a szavak szemantikai távolságának a függvénye lenne. Eredményeik nem támogatják a szemantikai dekompozíciós megközelítést (a „szubatomikus” nyelvi szemantikát). Az intuíciókon alapuló szóközi kapcsolatok révén nem térképezhetjük fel véleményük szerint a mögöttes szemantikai reprezentációk szerkezetét. Mivel a vélelmezett nyelvi szemantika inherensen amodális természetű, ez kihívást jelent a modális elméletalkotóknak. A modális elméletek (például PSS) a nyelvi szemantikát a fogalmi reprezentációval helyettesítik: a fogalmak reprezentációja megfeleltethető a fogalmak által kiváltott szimulációkkal. Az absztrakt fogalmak reprezentációja is modalitásspecifikus. A nyelvi megértés a perceptuális szimulációk konstrukciója, amelyek a későbbi nyelvi pontosításoknál frissülnek. A Barsalou-féle szimuláció fogalma (BARSALOU, 1999) hasonlít és közelít a szimulációs elmélethez (GALLESE, GOLDMAN, 1998). 8

További példák: kékharisnya, sárgaláz.

378


379

Megemlítendő még PAIVIO (1986, 2007) Kettős Kódolás-elmélete, mely két alrendszert feltételez a fogalmi feldolgozás mögött: egy nyelvi és egy modalitásokban lehorgonyzott reprezentációs kódot. A nyelvi kód a nyelvi reprezentációs feldolgozást végzi, a másik alrendszer pedig a modális reprezentációkért felelős. A Kettős Kódolás-elmélet szerint – a modalitásspecifikus elméletekkel szemben (például PSS) – mindkét alrendszer mély fogalmi feldolgozást végez (a PSS szerint csak a mentális szimuláció). Egy konkrét különbség a Kettős Kódolás-elmélet és a PSS között az absztrakt fogalmak reprezentációját érinti: a Kettős Kódolás-elméletben az absztrakt fogalmak nyelvi kódban reprezentáltak, míg a modalitásspecifikus elképzelések nem-nyelvi mentális szimulációt javasolnak. Az amodális elméletek klasszikus felfogása nehezen magyaráz olyan fogalmakat, melyek nem ragadhatók meg egyértelműen tulajdonságlistákkal, ilyen például a Wittgenstein által idézett játék fogalom: nincs olyan kiemelt tulajdonság (feature), amely minden játékra igaz lenne. Nincs egyértelmű kritérium a játék meghatározására: bizonyos játékokat örömből játszanak, másokat pénzért, néhány játékot többen játszanak csapatban, van, amit ketten, de olyan is létezik, amit egyedül. Egyes játékoknál meg van szabva a játékidő, míg másoknál nincs időkorlát. Egyértelmű kritériumrendszer hiányában a nyelvi közösség tagjai mégis képesek a játék fogalmat jól használni, illetve ad hoc jelentéseket alkalmazni. Nem tűnik plauzibilisnek tehát, hogy a játék fogalom feldolgozásánál egy tulajdonságlista aktiválódna, amelyen keresztül értjük meg vagy terjesztjük ki a játék fogalmát. FODOR (1988) éppen emiatt a fogalmak definiálhatatlansága mellett érvel – ezt tekinti bizonyítéknak az amodális atomisztikus reprezentáció mellett. Wittgenstein szerint egy nyelvi jel jelentése inkább a használatával fejezhető ki. Hasonló a helyzet a színekkel vagy a fájdalom fogalmával. A fájdalomhoz legközelebbi kifejezés talán a ’rossz érzet’ vagy a ’szenvedés’, bár ezek sem adják vissza a fájdalom jelentésének esszenciáját. A nyelv egészére tehát az elmondottak alapján nem tűnik plauzibilisnek az amodális reprezentációs nézet klasszikus tézisei (szemantikus háló, frame stb.). Az utóbbi definíciója vagy nyelven kívüli tartalmak segítségével lehetséges (például a fogalmat azonosítani azon neurofiziológiai folyamatokkal vagy ezek érzetével, emlékével, amelyeket fájdalom esetén már éreztünk), vagy tautológiához vezet („fájdalom az, amit akkor érzünk, amikor fáj valamink”): nehéz tehát a fájdalom fogalmát más nyelvi szimbólumokban lehorgonyozni vagy hozzá egy tulajdonságlistát posztulálni. A ’fájdalom’ fogalma tökéletesen beleillik Fodor (1998) atomisztikus elméletébe: egy környezeti hatás az élőlényben szövetkárosodást idéz elő, ami egy neurofiziológiai folyamatot indít el (ezáltal hangolódnánk rá a fájdalom fogalmára nomologikusan a fodori értelemben). Mit mondana viszont Fodor a metaforákra? Vagyis a [fájdalom]absztrakt metaforikus fogalma sem lenne konstituensekre bontható az atomizmus értelmében – mondaná Fodor (?!). Amennyiben a konkrét atomisztikus FÁJDALOM1 fogalmon keresztül (vagyis a fájdalom konkrét testi fogalmán keresztül) jutunk el az absztrakt lelki FÁJDALOM2 kategóriájához, akkor a FÁJDALOM2 strukturált kell hogy legyen. Az utóbbi feltételezés ellentmond a fodori atomisztikus elképzelésnek, viszont egybecseng a metaforaelmélet fő tézisével. LAKOFF és JOHNSON (1980, 1999) elméletének értelmé379

380

Fekete István

ben az absztrakt fogalmakat konkrét fogalmak strukturálják: konkrét tapasztalatokon keresztül jutunk el az absztrakt fogalmakhoz. Ha viszont nem strukturált, akkor feltételeznünk kell, hogy a metaforákhoz nem a konkrét fogalmakon keresztül jutunk el, vagyis létezne két külön fájdalom fogalmunk (egy konkrét testi és egy absztrakt lelki, külön jelentésekkel és elkülönült reprezentációval), a kettő között pedig asszociatív kapcsolat; ez a kapcsolat lenne éppenséggel a FÁJDALOM2 fogalom jelentéssel való feltöltésének (nomologikus ráhangolásának) a letéteményese? Ez a kérdés az absztrakt fogalmak nomologikus ráhangolásának a problémájához vezetett el minket, amelyre a jelen áttekintőben nem térek ki. Végezetül a modális elméletek néhány problematikus pontja: 1. A nyelvi leírásokat mentális szimulációk (lásd PSS, BARSALOU, 1999) segítségével értjük meg. Mennyire fedik át egymást viszont idegi szinten a nyelvileg feltételezetten kiváltott mentális szimulációk a nem-nyelvi szenzomotoros reprezentációkkal? Közvetlenül aktiválnak-e a nyelvi leírások szenzomotoros reprezentációkat, vagy létezik-e egy köztes reprezentációs szint (ami az absztrakt-logikai jelentés lenne)? Egy fogalom teljesen megfeleltethető az ezáltal kiváltott szenzomotoros reprezentációnak (szenzoros redukcionizmus), vagy a fogalom reprezentációjának csak egy része szenzomotoros természetű? 2. Az utóbbi évtizedben felfedezett tükörneuronok erős bizonyítékként tekinthetők a modális elméletek mellett. Ha komolyan vesszük a modális elméleteket és a tükörneuron-rendszert, akkor arra a következtetésre juthatunk, hogy a megfigyelés megegyezik a megfigyelt cselekvés belső (tudattalan és automatikus) szimulációjával. A nyelvi szemantikára nézve ez azt jelenti, hogy – a nyelv egészére még nem általánosítva – egy intencionális cselekvéssel kapcsolatos nyelvi kifejezés (például megragadni) jelentéstartalmát tükörneuronok segítségével szimuláljuk. Noha felmerül a kérdés, hogy a tükörneuronok mennyiben képezik szerves részét az adott cselekvés (vagy nyelvi kifejezés) reprezentációjának. CSIBRA Gergely (2005) nyomán megfogalmazható egy alternatív magyarázat: a tükörneuronok a megfigyelt után következő cselekedetek előrejelzésében működnének közre, nem pedig az éppen megfigyelt cselekvés szimulációjában („predikciós hipotézis”). Elképzelhető az is, hogy csupán a cselekvésekkel kapcsolatos kifejezések (megragad, fut stb.) szemantikája épül a tükörneuron-rendszerre; egyéb nyelvi kifejezések viszont máshogy dolgozódnak fel. Ez felveti a következő kérdést: 3. Mivel a konkrét és absztrakt tudásunk külön agyi rendszerekhez kötött, elképzelhető, hogy az absztrakt tudásunk nem kizárólag modalitásspecifikusan tárolódik? Ezen idegtudományi megfigyelés a Kettős Kódolás elméletét (PAIVIO, 1986, 2007) és egyéb nyelvi kontextus-elméleteket is támogathat (például BURGESS, LUND, 1997; LANDAUER, DUMAIS, 1997), de érv lehet elméletileg akár még az amodális szimbólumok mellett is. 4. Általános kritikaként merül fel a modális elméletek ellen, hogy az idegtudományi eredmények, melyek a nyelvi reprezentáció modalitásspecificitásának irányába mutatnak, a személyek által végzett feladat típusának, vagy post-hoc feldolgozási folyamatok termékeinek tudhatók be. A kritika szerint a személyek olyan kísérleti feladatot végeznek, amely mentális szimulációt (például vizualizációt), vagyis elképzelési feladatot foglal magában, például egy szemantikai hasonlósági 380


381

ítélet. „Nem meglepő” ilyen esetben tehát az fMRI-felvételeken a jól elkülöníthető modalitásspecifikus kérgi aktiváció például az igék kategóriáinak megfelelően. A leghatározottabb cáfolatot erre a kritikára, amely a modalitásspecifikus aktivációt a kísérlet asszociatív melléktermékének tulajdonítja, a léziós kutatások adják, melyekben egy izolált agyi terület sérülése szelektív módon egy kognitív képesség elvesztését okozza, amellyel nyelvi deficit jár együtt. Ilyen lehet például egy effektorspecifikus területen feltárt lézió, amely a nyelvi szinten is fogalmi feldolgozási zavart okoz. 5. A modalitásspecifikus elméletek azt állítják, hogy minden (perceptuális) szimbólum a neki megfelelő agyi régióhoz kötött (BARSALOU, 1999). Számos kutatás viszont arra mutat rá, hogy például a látókéreg neuronjait más modalitású (nemvizuális) ingerek is modulálhatják (GHAZANFAR, SCHROEDER, 2006; PASCUALLEONE, HAMILTON, 2001). Ilyen értelemben ezek az idegsejtek nem tekinthetők vizuálisnak (unimodálisnak), mivel más modalitású bemenet is stimulálhatja őket. Az agy metamodális elmélete (PASCUAL-LEONE, HAMILTON, 2001) feloldja ezt a problémát azáltal, hogy az agyterületeket az általuk végzett komputáció alapján definiálja, mintsem a bemeneti inger alapján. 6. A modalitásspecifikus elméleteknek a jövőben számot kell adniuk arról is, hogy mi is a konkrét idegrendszeri különbség a látott helyzetben (egy macska percepciója) kiváltott agyi aktiváció, az elgondolt helyzet (egy macskára gondolunk) és a nyelvi inger által beindított agyi szimuláció (a macska szó feldolgozása) között? A jelenlegi idegtudományi és viselkedéses eredménynek alapján csak az idegrendszeri szinten való átfedésről tudunk.

A nyelvi szemantika kérdése a Maturana-féle modellben Ha strukturális összekapcsolás létesül két önszerveződő (autopoietikus) rendszer között, akkor egy konszenzuális terület keletkezik kettőjük között; ez képezi a kommunikáció alapját. Kommunikáció alatt párhuzamos információkonstrukciókat értünk a konszenzuális területeken belül. A kommunikáció előfeltétele legalább két élőlény és egy ember-környezet rendszer. A kommunikációhoz az élőlénynek az ontogenezise során el kell sajátítania a nyelvhasználatot (jelhasználatot). A nyelvi jelek az autopoietikus rendszer szubjektív jelhasználatai. A szubjektív jeleknek nincsenek objektív jelentései. A használatukat (a megfigyelő szemszögéből) az élőlény az ontogenezise során, a környezettel való interakcióban sajátítja el. A nyelv segítségével nem a külvilág leírása vagy információátadás, hanem a beszélőpartner orientálása történik az ő kognitív területén belül. A szubjektív jelhasználat kontextuálisan, szituációkon keresztül rögzül. Az információk kognitív konstruktumok, amelyeket az individuum épít fel magának. A kommunikáció lényegében egy autopoietikus rendszer hatásgyakorlása egy másik autopoietikus rendszerre (nyelvi) jelek segítségével. Ilyen értelemben a kommunikáció fogalma értelmezhető már a sejt szerveződési szintjétől kezdve. Ebben a modellben a megfigyelő a nyelvi megértés során konstruálja magának a nyelvi jelekkel aktivált szubjektív tartalmakat, amik nem reprezentációk, hanem 381

382

Fekete István

relatív neuronális aktivitások. Nincs nyelven kívüli valóság sem, csak kognitívan kiépített valóság. A relatív neurális aktivitások csak interpretált tartalmak lehetnek. Az interpretált tartalmak milyen vonatkozásban tekinthetők tehát értelmezettnek? Az interpretáció csak az érzékszervi feldolgozására utalhat, tehát nem egyezik meg a jelentéstársítással. Így például a nyelvben csak értelmezett nyelvi jelről beszélhetünk, hiszen érzékszervileg értelmezetlen nyelvi jel nem létezik (a megfigyelő számára). Ehhez az értelmezett (interpretált) nyelvi jelhez persze még nem társult semmiféle jelentés. A radikális konstruktivista szemiotikus háromszög relativizálva tehát: a nyelven kívüli valóság az élőlény számára nem létezik. Nincs információt hordozó (kognitív) nyelvi jel inger értelemben. A jelentés mindig egy szubjektív konstruált relatív neurális aktivitás, és nem egy reprezentáció. A nyelvi jel interpretációra készteti a megfigyelőt. A nyelvi jel már érzékszervileg interpretált tartalmakból áll. A tudásról való elképzelése a radikális konstruktivizmusnak is elüt a tradicionális felfogástól: a radikális konstruktivista koncepció szerint a tudás funkciója, hogy egy szituációban adekvát módon tudjunk cselekedni. A nyelvi tudás funkciója az autopoiesis fenntartása. A radikális konstruktivista szemantika által képviselt álláspont összeegyeztethető Wittgenstein késői használati alapú felfogásával a nyelvről (SCHMIDT, 1991a, 33). A reprezentáció radikális konstruktivista kritikája alapján „nincs mit helyettesíteni” – reprezentálni –, mivel teljes egészében konstruáljuk a valóságot. Viszont a klasszikus reprezentációfelfogás egy másik aspektusa az, hogy a mentális reprezentáció egy jól körülírható idegi aktivációnak felel meg. A reprezentáció ezen utóbbi aspektusa a radikális konstruktivista tábor oldaláról nézve is tartható még, hiszen nem tagadhatjuk, hogy bizonyos környezeti hatásokra jól körülírható idegi aktiváció lép fel, amely egy specifikus agyterülethez kötött. A Lofti ZADEH (1965) által a tudományba bevezetett neuro-fuzzy-logika összeegyeztethető egy radikális konstruktivista szemantikával. A fuzzy-logikaként emlegetett megközelítés szakít a tradicionális strukturalista, pozitivista, kategorikus és analitikus felfogásokkal. Ezek helyett a bizonytalanság és a valószínűség fogalmakat helyezi előtérbe. A FIATAL fogalom [IDŐS] szemantikai jegyre való bontása helyett a neuro-fuzzy-megközelítés azt javasolja, hogy a ’fiatal’ és az ’idős’ kategóriák „homályosak”, kontinuumként foghatók fel, s jelentésük erősen kontextusfüggő és szubjektív: a ’fiatal’ vonatkozhat egy tinédzserre, vagy akár egy 35 éves nőre is. Ezen kívül különböző személyek megítélései is szubjektívek, hiszen valaki számára egy illető idős, egy másik ember számára pedig ugyanazon személy viszonylag fiatalnak tekinthető. A ’felnőtt’ fogalom tehát gradált, mintsem egy dichotom változó. (A kognitív nyelvészetben hangoztatott sztereotípiák és prototípusok különben viszonylag jól kezelik a fuzzy-kategóriákat.)

382


383

ÖSSZEFOGLALÁS Jelen dolgozat a nyelvi szemantikára koncentrálva áttekintette a reprezentácionista, illetve nem-reprezentácionista kognitív elméleteket. Ezek közül a klasszikus amodális nézetet, a fodori atomizmust, a Barsalou-féle modális perceptuális szimbólumrendszerek elméletét és a Maturana-féle nem-reprezentácionista rendszerelméletet taglaltuk. A nyelvi szemantika kérdését mindhárom említett paradigmában értelmeztük. Fontos tisztázni az amodalitás fogalmát a különböző elméletekben. 1. Az amodalitás egyfelől a kijelentésszerű reprezentációs formára vonatkozhat (’A B mögött van’), 2. másfelől egy fogalom (szimbólum) absztrakt tulajdonságkötegére is utalhat (a macska amodális szimbóluma). 3. Az elme szimbólummanipulációs mechanizmusát is értelmezhetjük amodálisnak, amikor arra utalunk, hogy az agy absztrakt szabályok alapján rendezi a bemenetet (gondoljunk a konvergenciazónákra az agyban vagy a forgatókönyvek hierarchikus szervezettségére). Az amodalitás kérdésénél a legfontosabb szempont annak eldöntése, hogy egy mechanizmust, vagyis egy szabályt értünk amodálisnak, vagy pedig a reprezentáció tartalmáról állítjuk, hogy amodális. A reprezentáció fogalma hasonlóképp utalhat tartalomra („helyettesít” értelemben), illetve agyi mechanizmusra is (például egy neurális hozzárendelési vagy átalakítási szabályra). Egy másik kérdés az, hogy hol is húzható meg a határ az amodális és a modalitásspecifikus reprezentációk között? Gondoljunk csak egy téri elrendezésre, amely leírható egy absztrakt kijelentéssel (amodális propozíció), például ’A B mögött van’. Viszont ha A úgy helyezkedik el B mögött, hogy B nem látszik, akkor elképzelhető, hogy abban a propozícióban is absztrakt módon reprezentált az a tulajdonság, hogy B nem látszik, vagy hogy B homályosan látszik, vagy hogy éppen 10 centiméterre van A-tól? Mennyi ilyen absztrakt függvénnyel is rendelkezünk pontosan, mint például a MÖGÖTT, és mi határozza meg őket? A tükörneuron-rendszer és az erre épülő szimulációs elmélet a tudásreprezentáció modális megközelítéseit támogatja. A tükörneuronok fontos szerepet játszhatnak a nyelv evolúciójában (ARBIB, 2005) és a nyelvelsajátításban (utánzásos tanulás), viszont nem zárják ki egyértelműen sem az amodális szimbólumok létezését, sem a moduláris nyelvi szemantikát. Habár nincs direkt empirikus bizonyíték sem a modális elméletek igazolására, sem az amodális szimbólumok létezésére, az amodális szimbólumokkal kapcsolatos kérdés a modális elméletek képviselői számára is megválaszolatlan maradt (vö. BARSALOU, SIMMONS és munkatársai, 2003, 87). Ahogy az a kérdés is, hogy milyen irányt vesznek a kognitív tudományok: fognak-e a modális elméletek diadalmaskodni a klasszikus kognitivizmuson, vagy egy másik paradigma (mint például a nem-reprezentácionista idegtudomány) váltja fel a reprezentácionista elképzeléseket? A modális elméletek mellett felhozott közvetlen bizonyítékok nem tekinthetők erősnek (MACHERY, 2006), és a fogalmi atomizmussal kapcsolatos kísérleti eredmények is ellentmondásosak. Az amodális szimbólumok ellen oly sokszor felhozott ideológiai kritika a parszimónia elvére épül: a kognitív gazdaságosság értelmében 383

384

Fekete István

az amodális reprezentációs szint redundáns, amennyiben más mechanizmusokkal (modalitásspecifikus rendszerek) is meg tudjuk magyarázni a fogalmi feldolgozást. Izgalmas kutatási terep a modalitásspecifikus reprezentációk vizsgálatára a látás és a motoros tartományon kívül a többi modalitás is, úgy mint a hallás, a tapintás, az ízlelés és a szaglás. A kérdés arra irányul, hogy hangokkal (cseng), tapintással (bársony), ízekkel (méz) és szagokkal (jázmin) kapcsolatos konkrét és absztrakt (metaforikus) kifejezések feldolgozása közben aktiválódnak-e modalitásspecifikus tartalmak. Itt felvetődik a modalitásközi integráció kérdése is: „A bor bársonyos zamatú” mondatban az íz és a tapintás tartománya keveredik. A modális elméletek keretein belül érdemes a nyelvi relativizmus kérdését is vizsgálni az idegrendszer szintjén: mennyiben eltérő vagy gazdagabb például egy nem-szatellita nyelv beszélőinek azon agyrészének a reprezentációja, melyek mozgással kapcsolatos igék hatására aktiválódik? A szatellita nyelvekben (például angol, kínai, magyar) a mozgások irányát és módját külön kódolják (TALMY, 2000a, 2000b); a magyarban ez az igekötővel történik: Andrea bement a házba. A nem-szatellita nyelvekben (például koreai) az irányt is az ige kódolja. WU, MORGANTI és CHATTERJEE (2008) fMRI-eredményei alapján például tudjuk, hogy mozgások irányának és módjának percepciója külön neurális rendszerekhez köthető angol anyanyelvűek esetén. Érdekes lehet a későbbiekben a nem-szatellita nyelveket beszélőkkel elvégezni ezt a kísérletet. Az esetleges különbségek a nyelvek szerkezetének idegrendszeri hatására világíthatnak rá. Maturana és Varela biológiai alapon építik fel kognitív elméletüket. Rendszerelméletük elveti a reprezentációk létezését. A modális és a nem-reprezentácionista elméletek mindez ellenére mintha közelítenének egymáshoz: mindkettő neurális folyamatokkal helyettesíti a tradicionális nézet kategóriáit; elvetik az amodális szimbólumokat, illetve a tradicionális nyelvi szemantika idegi és kognitív pszichológiai realitását. A radikális konstruktivizmus főbb tézisei (például reprezentációk és az amodalitás elvetése) a modern képalkotó eljárások segítségével közvetlenül nem tesztelhetők. A reprezentációk elvetése nem általánosítható, hiszen léteznek implicit szabályok az agyban, amelyek reprezentációként működnek (például a konvergenciazónákban), vagyis nem a klasszikus „helyettesít” értelemben reprezentációk. Ezen kívül a fogalmakra vonatkoztatott amodalitás sem zárható ki, mivel elképzelhető, hogy egy fogalom (’macska’) megfeleltethető egy amodális reprezentációnak egy magasabb konvergenciazónában, amely perceptuális szimulációkat indít be (különféle macskák szimulációja). A radikális konstruktivizmus jól összeegyeztethető különféle konnekcionista felfogásokkal és a neuro-fuzzy-elméletekkel.

IRODALOM AMEDI, A., FLOEL, A., KNECHT, S., ZOHARY, E., COHEN, L. G. (2004) Transcranial magnetic stimulation of the occipital pole interferes with verbal processing in blind subjects. Nat. Neurosci., 7 (11), 1266–1270.

384


385

AMEDI, A., JACOBSON, G., HENDLER, T., MALACH, R., ZOHARY, E. (2002) Convergence of Visual and Tactile Shape Processing in the Human Lateral Occipital Complex. Cereb Cortex, 12, 1202–1212. ARBIB, M. A. (2005) From monkey-like action recognition to human language: An evolutionary framework for neurolinguistics. Behavioral and Brain Sciences, 28, 105–167. AZIZ-ZADEH, L., WILSON, S. M., RIZZOLATTI, G., IACOBINI, M. (2006) Congruent Embodied Representations for Visually Presented Actions and Linguistic Phrases Describing Actions. Current Biology, 16, 1813–1823. BARSALOU, W. L. (1999) Perceptual symbol systems. Behavioral and Brain Sciences, 22, 577– 660. BARSALOU, W. L., SIMMONS, W. K., BARBEY, A. K., WILSON, C. D. (2003) Grounding conceptual knowledge in modality-specific systems. Trends in Cognitive Sciences, 7 (2), 84–91. BERGEN, B. (2007) Experimental methods for simulation semantics. In GONZALEZMARQUEZ, M., MITTELBERG, I., COULSON, S., SPIVEY, M. J. (eds) Methods in cognitive linguistics. 277–301. John Benjamins, Amsterdam BODOR P. (2002) Konstruktivizmus a pszichológiában. BUKSZ, 14 (1), 67–75. BOWER, G. H., BLACK, J. B., TURNER, T. J. (1979) Scripts in memory for text. Cognitive Psychology, 11, 177–220. BURGESS, C., LUND, K. (1997) Representing abstract words and emotional connotation in high-dimensional memory space. Proceedings of the Cognitive Science Society. 61–66. Lawrence Erlbaum Associates, Inc., Hillsdale, NJ CASANOVA, C., PTITO, M., eds (2001) Vision: From neurons to cognition, Progr. Brain Res., 134, Elsevier, London, UK CHURCHLAND, P. M. (1981) Eliminative Materialism and the Propositional Attitudes. Journal of Philosophy, 78 (2), 67–90. COSENTINO, S., CHUTE, D., LIBON, D., MOORE, P., GROSSMAN, M. (2006) How does the brain support script comprehension? A study of executive processes and semantic knowledge in dementia. Neuropsychology, 20 (3), 307–318. CSIBRA G. (2005) Van-e szükség kognitív megközelítésre? A tükörneuronok esete a szimulációval. In GERVAIN J., KOVÁCS K., LUKÁCS Á., RACSMÁNY M. (szerk.) Az ezerarcú elme. Tanulmányok Pléh Csaba 60. születésnapjára. 275–284. Akadémiai Kiadó, Budapest DAMASIO, A. R. (1989) Time-Locked Multiregional Retroactivation: A Systems-Level Proposal for the Neural Substrates of Recall and Recognition. Cognition, 33, 25–62. DAMASIO, A. R. (1996) Descartes tévedése: Érzelem, értelem és az emberi ego. AduPrint, Budapest DE ALMEIDA, R. G. (1999) The representation of lexical concepts: A psycholinguistic inquiry. Unpublished PhD Dissertation, Rutgers University, New Brunswick, NJ DEVLIN, J. T., WATKINS, K. E. (2007) Stimulating language: insights from TMS. Brain, 130 (Pt 3), 610–622. FODOR, J. A. (1975) The Language of Thought. Harvard University Press, Cambridge, MA FODOR, J. A. (1998) Concepts: Where cognitive science went wrong. Oxford University Press, Oxford, UK FRIEDMAN, A. (1979) Framing pictures: The role of knowledge in automatized encoding and memory for gist. Journal of Experimental Psychology: General, 108, 316–355. GALLESE, V., GOLDMAN, A. (1998) Mirror neurons and the simulation theory of mindreading. Trends in Cognitive Sciences, 2 (12), 493–501.

385

386

Fekete István

GERGELY, G., BEVER, T. G. (1986) Related intuitions and the mental representation of causative verbs in adults and children. Cognition, 23, 211–277. GERVAIN J., KOVÁCS K., LUKÁCS Á., RACSMÁNY M., szerk. (2005) Az ezerarcú elme. Tanulmányok Pléh Csaba 60. születésnapjára. Akadémiai Kiadó, Budapest GHAZANFAR, A. A., SCHROEDER, C. E. (2006) Is neocortex essentially multisensory. Trends in Cognitive Science, 10, 278–285. GLENBERG, A. M., ROBERTSON, D. A. (1999) Indexical understanding of instructions. Discourse Processes, 28, 1–26. HERNÁD I. (1996) A szimbólumlehorgonyzás problémája. In PLÉH CS. (szerk.) Kognitív tudomány. Szöveggyűjtemény. 207–222. Osiris Kiadó, Budapest HESS, R. F., SHARPE, L. T., NORDBY, K., eds (1990) Night Vision. Cambridge University Press, Cambridge KAPITÁNY Á., KAPITÁNY G., szerk. (1995) „Jelbeszéd az életünk”: A szimbolizáció története és kutatásának módszerei. Osiris–Századvég, Budapest KEMÉNY F. (2007) A mozgásfelismerés és a nyelv kapcsolata. Magyar Pszichológiai Szemle, 62 (4), 513–522. LAKOFF, G., JOHNSON, M. (1980) Metaphors we live by. University of Chicago Press, Chicago LAKOFF, G., JOHNSON, M. (1999) Philosophy in the Flesh: The Embodied Mind and Its Challenge to Western Thought. Basic Books, New York, NY LANDAUER, T. K., DUMAIS, S. T. (1997) A solution to Plato’s problem: the latent semantic analysis theory of acquisition, induction, and representation of knowledge. Psychological Review, 104, 211–240. LÁSZLÓ, J. (1990) Images of social categories vs. images of literary and non-literary objects. Poetics, 19, 277–291. LUKÁCS Á., KIRÁLY I., RACSMÁNY M., PLÉH CS., szerk. (2003) A téri megismerés és a nyelv. Gondolat Kiadó, Budapest MACHERY, E. (2006) Two Dogmas of Neo-Empiricism. Philosophy Compass, 1 (4), 398–412. MANOUILIDOU, C., DE ALMEIDA, R. G., SCHWARTZ, G., NAIR, N. P. V. (2009) Thematic Roles in Alzheimer’s Disease: Hierarchy Violations in Psychological Predicates. Journal of Neurolinguistics, 22 (2), 167–186. MARKMAN, A. B., DIETRICH, E. (2000) Extending the classical view of representation. Trends in Cognitive Sciences, 4 (12), 470–475. MATURANA, H. R. (1991) Kognition. In SCHMIDT, S. J. (Hrsg.) Der Diskurs des Radikalen Konstruktivismus. 4. Aufl. 89–132. Suhrkamp, Frankfurt am Main MINSKY, M. (1975) A framework for representing knowledge. In WINSTON, P. H. (ed.) The Psychology of Computer Vision. 211–277. McGraw-Hill, New York MITTELBERG, I., COULSON, S., SPIVEY, M. J., eds (2007) Methods in cognitive linguistics. John Benjamins, Amsterdam MOBAYYEN, F., DE ALMEIDA, R. (2004) The influence of semantic and morphological complexity of verbs on sentence recall: Implications for the nature of conceptual representation and category-specific deficits. Brain and Cognition, 57, 168–171. MOBAYYEN, F., DE ALMEIDA, R. G., KEHAYIA, E., SCHWARTZ, G., NAIR, V. (2006) The organization of semantic memory: Evidence from an investigation of verb-specific semantic dissociations in dementia of the Alzheimer type. Poster presented at the Fifth International Conference on the Mental Lexicon, Montreal

386


387

NEWELL, A., SIMON, H. A. (1972) Human Problem Solving. Prentice-Hall, Englewood Cliffs, NJ NORDBY, K. (1990) Vision in the complete achromat: a personal account. In HESS, R. F., SHARPE, L. T., NORDBY, K. (eds), Night Vision, 3–48. Cambridge University Press, Cambridge, UK PAIVIO, A. (1986) Mental representations: A dual coding approach. Oxford University Press, Oxford, UK PAIVIO, A. (2007) Mind and Its Evolution: A Dual Coding Theoretical Approach. Lawrence Erlbaum Associates, Mahwah, NJ PASCUAL-LEONE, A. (2005) Esref Armagan and perspective in tactile pictures. Art beyond sight: Multimodal approaches to learning Conference, Metropolitan Museum and Museum of Modern Art, NY. October 14–15. PASCUAL-LEONE, A., HAMILTON, R. (2001) The Metamodal Organization of the Brain. In CASANOVA, C., PTITO, M. (eds) Vision: From neurons to cognition, Progr. Brain Res., 134. 427–445. Elsevier, London, UK PECHER, D., ZEELENBERG, R., BARSALOU, L. W. (2003) Verifying different-modality properties for concepts produces switching costs. Psychological Science, 14, 119–124. PECHER, D., ZWAAN, R. A., eds (2005) Grounding Cognition: The Role of Perception and Action in Memory, Language, and Thinking. Cambridge University Press, Cambridge, UK PLÉH Cs. (1995) A szimbólumfeldolgozó gondolkodásmód és a szimbólumfogalom változatai/változásai. In KAPITÁNY Á., KAPITÁNY G. (szerk.) „Jelbeszéd az életünk”: A szimbolizáció története és kutatásának módszerei. 149–171. Osiris–Századvég, Budapest PLÉH CS. (1998) Bevezetés a megismeréstudományba. Typotex, Budapest PLÉH CS. (2000) A modularitás és pragmatika: néhány egyszerű és bonyolult kapcsolat. Erdélyi Pszichológiai Szemle, 1 (4), 9–30. PLÉH CS., szerk. (1996) Kognitív tudomány. Osiris, Budapest PULVERMÜLLER, F. (2003) The Neuroscience of Language. On Brain Circuits of Words and Serial Order. Cambridge University Press, Cambridge, UK PULVERMÜLLER, F., HAUK, O., NIKULIN, V. V., ILMONIEMI, R. J. (2005) Functional links between motor and language systems. European Journal of Neuroscience, 21 (3), 793–797. PYLYSHYN, Z. (2003) Return of the mental image: are there really pictures in the brain? Trends in Cognitive Sciences, 7 (3), 113–118. RIZZOLATTI, G., CRAIGHERO, L. (2004) The Mirror-Neuron System. Annual Review Neuroscience, 4 (27), 169–192. ROGERS, T. T., MCCLELLAND, J. L. (2004) Semantic Cognition: A Parallel Distributed Processing Approach. MIT Press, Cambridge, MA RUMELHART, D. E., MCCLELLAND, J. L. (1986) Parallel distributed processing. Vol. 1. MIT Press, Cambridge, UK SCHANK, R. C. (1972) Conceptual dependency. A Theory of natural Language Understanding. Cognitive Psychology, 3 (4), 552–631. SCHANK, R. C., ABELSON, R. P. (1977) Scripts, plans, goals, and understanding. Lawrence Erlbaum Associates, Publishers, Hillsdale, NJ SCHMIDT, S. J. (1991a) Der Radikale Konstruktivismus: Ein neues Paradigma im interdisziplinären Diskurs. In SCHMIDT, S. J. (Hrsg.) Der Diskurs des Radikalen Konstruktivismus. 4. Aufl. 11–88. Suhrkamp, Frankfurt am Main SCHMIDT, S. J., Hrsg. (1991b) Der Diskurs des Radikalen Konstruktivismus. 4. Aufl. Suhrkamp, Frankfurt am Main .

387

388

Fekete István

SCHWANENFLUGEL, P., SHOBEN, E. (1983) Differential context effects in the comprehension of abstract and concrete verbal materials. Journal of Experimental Psychology: Learning, Memory and Cognition, 9, 82–102. SIRIGU, A., ZALLA, T., PILLON, B., GRAFMAN, J., AGID, Y., DUBOIS, B. (1995) Selective impairments in managerial knowledge following pre-frontal cortex damage. Cortex, 31, 301–316. SIRIGU, A., ZALLA, T., PILLON, B., GRAFMAN, J., AGID, Y., DUBOIS, B. (1996) Encoding of. sequence and boundaries of scripts following prefrontal lesions. Cortex, 32, 297–310. TALMY, L. (2000a) Towards a cognitive semantics. Vol. I: Concept structuring systems. The MIT Press, Cambridge, MA TALMY, L. (2000b) Towards a cognitive semantics. Vol. II: Typology and process in concept structuring. The MIT Press, Cambridge, MA TYLER, L. K., MOSS, H. E. (2001) Towards a distributed account of conceptual knowledge. Trends in Cognitive Science, 5, 244–252. WILKINS, W. K., WAKEFIELD, J. (1995) Brain evolution and neurolinguistic preconditions. Behavioral and Brain Sciences, 18, 161–182. WILKINS, W. K., WAKEFIELD, J. (2003) Az agy evolúciója és a neuropszichológiai előfeltételek. In LUKÁCS Á., KIRÁLY I., RACSMÁNY M., PLÉH CS. (szerk.) A téri megismerés és a nyelv. 266–309. Gondolat Kiadó, Budapest WINSTON, P. H., ed. (1975) The Psychology of Computer Vision. McGraw-Hill, New York WITTGENSTEIN, L. (1992) Filozófiai vizsgálódások. Atlantisz, Budapest WOOD, J. N., GRAFMAN, J. (2003) Human prefrontal cortex: Processing and representational perspectives. Nature Reviews Neuroscience, 4, 139–147. WU, D., MORGANTI, A., CHATTERJEE, A. (2008) Neural substrates of processing path and manner information of a moving event. Neuropsychologia, 46, 704–713. ZADEH, L. (1965) Fuzzy Sets. Information and Control, 8, 338–353. ZWAAN, R. A., STANFIELD, R. A., YAXLEY, R. H. (2002) Language comprehenders mentally represent the shapes of objects. Psychological Science, 13, 168–171.

LINGUISTIC SEMANTICS FROM A COGNITIVE SCIENCE PERSPECTIVE FEKETE, ISTVÁN

Cognitive science can be divided into two streams: representational and non-representational cognitive science. Within the representational paradigm two approaches emerge: amodal and modal views. The goal of this summary is to review the main theories and interpret the status of linguistic semantics in these. Special attention is devoted in this summary to the theory of Perceptual Symbol Systems proposed by BARSALOU (1999), which claims that conceptual processing is modality-specific. An opposing view is propagated by FODOR (1998), according to whom part of our elementary concepts are represented in unstructurable conceptual atoms; the latter are stored in modality-neutral (amodal) symbols. Last, an influential paradigm in cognitive science (Maturana and Varela’s radical constructivism) is presented, which totally dismisses the existence of representations. Key words: semantics, representation, radical constructivism, modality-specific, amodal, concepts, symbol processing

388

A NYELVI SZEMANTIKA A KOGNITÍV TUDOMÁNY PERSPEKTÍVÁJÁBÓL *

Recommend Documents