A Nurmengard - sziget (részlet)
A sziget flórája és faunája Gellert Grindelwald bukása után Nurmengard egy időre megnyílt a varázslónépesség számára, azonban a kezdeti kíváncsiság gyorsan lanyhult a kopár, fagyos vidék iránt. A mágus családok bőven találtak maguknak a muglik elől elzárt, lakatlan, de barátságosabb helyeket a Föld más szegleteiben, így nem nagyon szorultak rá erre a zord szigetre. Ennél fogva értelmes varázslényekben és emberi lakosságban szegényesnek mondható a sziget, nem úgy állatvilágban! Mágikus bestiák nagy számban fordulnak itt elő, köszönhetően Grindelwald azon elhatározásának, hogy felépíti a tökéletes és „tiszta” varázslóvilágot. A Halálmester benépesítette a szigetet mágikus állat- és növényfajok egész sorával, sőt, magibotanikus és magizoológus varázslói új fajok keresztezésében mesterkedtek, s régen kihalt lények létrehozásán is kísérletezgettek. Nurmengard fénykorában a városon kívül bűbájjal elhatárolt területeken, jobb hőmérsékleti és fényviszonyok mellett még trópusi varázsnövény-fajták is megtelepültek! Képzeljük csak el a jeges, vulkanikus kopárságot, benne a néhány mágikus védőbúra alatt élő, lélegző dzsungel színpompás kavalkádját… Nem hiába emlegetik úgy Nurmengard szigetét még ma is, mint Gellert Grindelwald egyetlen „jócselekedetét”. Azonban, miután a város börtönvárossá lett, a norvég és német hatóságok, akiknek közös felügyelete alá került a sziget, megkezdték a biztonsági óvintézkedéseket, főleg egyetlen rab – maga Grindelwald – esetleges szökési kísérleteit megnehezítendő. Kivágtak szinte minden fát és bokrot a szigeten, ami varázspálca készítésére alkalmas lehetett volna, csak a várostól távol eső hegyekben hagytak meg néhány erdős területet. Így Grindelwald féltve őrzött és gondozott mágikus növénygyűjteménye szinte teljes mértékben megsemmisült, az állatvilágból pedig csak azok a fajok maradtak életben, akik az üvegház-bűbájok megszűnte után alkalmazkodni tudtak a kietlen jégvilághoz. A nemrégiben elhunyt híres magizoológus és varázslény-kutató, Göthe Salmander az 1990es években bejárta a szigetet, és részletes leírást készített az ott fellelhető fajokról. Munkája azonban – a Durmstrang-incidens során bekövetkezett halála miatt – még mindig íróasztalfiókjában lapul, s a kiadásra vár, jóllehet a kutató unokája, Rolf Salmander új szerződést írt alá az Obskurus Könyvkiadóval nagyapja hátra maradt tudományos munkáinak megjelentetéséről. Az itt következő részlet Göthe Salmander Nurmengard legendás bestiái című félkész könyvéből származik:
***
NURMENGARD LEGENDÁS BESTIÁI ÍRTA: Göthe Salmander A sziget legprominensebb legendás bestiája a norvég tarajos sárkány. Ezen pompás állat a délnyugati meredek partok lakója, itt alakított ki magának él őhelyet a hullámok korbácsolta sziklák között. A nurmengardi partok közelében él a sellöknek két kolóniája is – mindkét telep tagjai a merrók alfajába tartoznak, s Írország parti vizeiböl költöztek ide, ahol nem háborgathatják öket a mugli halászok és óceánjáró hajók. Többek között az ezen a szigeten végzett botrányos állattani kísérletek miatt fogadtattam el a Varázslók Nemzetközi Szövetségével 1965-ös kísérleti keresztezést tiltó törvényjavaslatomat. Az újonnan felfedezett fajok veszélyességi osztályozását is elvégeztem, méghozzá a brit Mágiaügyi Minisztérium által jóváhagyott besorolás szerint: xxxxx
bizonyítottan varázslót ölt / idomításra, szelídítésre alkalmatlan
xxxx
veszélyes / kezelése szaktudást igényel / csak magasan képzett varázsló tud bánni vele
xxx
képzett varázslóra nem veszélyes
xx
ártalmatlan / szelídíthetö
x
unalmas
Lássuk tehát, a legendás állatokat…
Lojma M. M. osztály: xxxx Ez a békatestü, üveges szemü vízi szörny egy régen kihalt állatfaj új változata, melyet alighanem Grindelwald nagyúr felelötlen magizoológusai keltettek újfent életre. A lojma utódjával Nurmengard szívében, a Sikolyok-tavánál találkoztam nyár derekán több ízben is. A hóolvadás során sárból épít magának fészket, ebbe rakja le ivadékait, egyszerre 2-3 százat, azonban nyár végére csupán egyetlen poronty marad, mert a fészekben az utódok ádáz harcot folytatnak egymással. Mivel a szülö nem gondoskodik táplálékról, egymást kénytelenek felfalni – amennyire meg tudtam figyelni, az anyaállat csupán a fészek védelmét látja el, mert háromszor is komoly átkokat kellett bevetnem ellene saját testi épségem óvásául. Ez a szülöi „impotencia” lehet az egyik eredménye az össze-vissza keresztezett állatfajoknak. Az új lojma életképtelen, máris kihalófélben lévö fajta, mivel az utódok alacsony száma mellett a környék ragadozói is pusztítják. Jelenleg száz-százötven körülire becsülöm számukat, de egy évtized múltán már hírmondójuk sem fog maradni.
Hárpia M. M. osztály: xxxxx A hárpia kakukktojás a nurmengardi bestiák sorában, mivel a mai (legutoljára 1987-ben módosított) beosztás értelmében a madárembernek is nevezett teremtmény értelmes lénynek számít – ezért is kerültek már ki a Legendás Állatok és Megfigyelésük 52. kiadásából. Sokáig vita tárgyát képezte a hárpiák besorolása, azonban a XX. század elsö felében egyöntetüen bestiának vélték. Így fordulhatott elö, hogy a megrögzötten értelmes varázslény-ellenes Grindelwald a többi bestiával egyetemben szigetére telepíttette a Görögországból származó madárembereket. Azonban egyes varázslók legújabb, hárpiákkal folytatott kutatásai bebizonyították, hogy a madáremberek igenis intelligens, mi több, érzö és alkotó teremtmények, akiknek fészekrakó müvészete csodaszámba megy a varázslények között. A hárpiák csapatokban élnek, ember számára nehezen megközelíthetö sziklás területeken, ahol hasadékokban, barlangokban építik fel csavaros kialakítású, emeletes fészkeiket, s nevelik utódaikat. A kis hárpiák nagy, közel fél méter átméröjü, szürkés pettyes tojásból kelnek ki – köztudott, hogy a tojásrakó élölények közül a hárpia tojása büszkélkedhet a legnagyobb méretekkel. A kifejlett hárpia két, két és fél méter magas, sovány, szinte girhes emberalak, testét fekete sörte növi be, hátán két jókora szárny trónol. Feje emberbe oltott madár érzetét kelti, orra és szája csörszerü kinövés, szeme sárgás, feje búbján ékes tollakat visel. A kék, vörös, zöld tollazatú hímek színpompásabbak a nöstényeknél, akik a szürke és barna különbözö árnyalataiban fordulnak elö. Bonyolult, károgós nyelven beszélnek, amit a hétköznapi ember számára legalább olyan nehéz megtanulni, mint a kígyónyelvet. A hárpiák azonban képesek az emberi beszédre, igaz, nehezen érthetö, vijjogós tájszólásuk a legedzettebb nyelvész fülét is próbára teszi. A hárpiák elsösorban halakkal és kisebb emlösökkel táplálkoznak, de elöszeretettel támadnak rá az emberre, föleg olyan terüelteken, ahol kevés az élelem – s bizony így van ez Nurmengardon is. Utazásaim során úgy tapasztaltam, hogy az itteni hárpiák a legvadabbak, legvérszomjasabbak mind közül.
Nyúltilop M. M. osztály: xx Ez a valaha Amerikában honos furcsa kis élölény jószerével kihalt a betelepülö varázslók körében népszerü vadászatok miatt, azonban úgy néz ki, Grindelwaldnak sikerült még egy lélegzö példány nyomára bukkanni. Ugyanis közelebbröl megvizsgálva a lényt, nem kis csodálatomra azt állapítottam meg, hogy nem a lojmához hasonló kontár keresztezés eredményét látom, hanem valódi nyúltilop került a szemem elé. Ez a szarvasnyúlnak is nevezett teremtmény külsöre jól megtermett nyúlra hasonlít, izmos hátsó lábakkal és a mezei nyúlénál valamivel kisebb fülekkel megáldva, viszont feje tetején két kis csökevényes szarvasagancs meredezik. Ezen szarvasagancs mágikus tulajdonságai révén valaha Korabeli metszet a nyúltilopról a bájitalkészítésben volt keresett exportcikk. A történelem hibáiból tanulva hazatérve elsö dolgom lesz, hogy a VNSZ-töl kérvényezzem a nurmengardi nyúltilop állomány védetté minösítését. Boramec M. M. osztály: x A Boramec (más néven tatár bárányfü) egy újabb kakukktojás a nurmengardi bestiák körében, lévén nem csupán állat, hanem növény is egyben (akár a mandragóra). A földböl négy-öt gyökérböl ered, s dús, apróleveles lombja bárány alakot ölt. Amíg virul, minden más növény kihal körülötte, s ha megsérül, vérszerü anyag folyik ki belöle. Varázspálca készítésére alkalmatlan lágy, nedves, vérbö szára miatt, ezért a sziget-felügyelet meghagyta a borameceket a nagy erdöirtások idején. A vadállatok számára fontos táplálékforrás, a ragadozók is élvezettel falják ezt a bizarr állat-növényt, mely olyankor mindig keservesen béget. A boramec máshol is elöfordul a világon, azonban korábban a magibotanikusok vizsgálatának tárgya volt. Én magam az 1970es években írtam egy esszét a Nemzetközi Mágikus Flóra és Fauna
Szövetségnek az állat-növény hibridekröl, habár megvétózták azon kezdeményezésemet, hogy a magizoológia és a magibotanika szakemberei együtt vizsgálják e különleges lényeket. Azóta kizárólag a gyógynövénytannal foglalkozó boszorkányok és varázslók vizsgálták a boramecet és a mandragórát. A helyzet a kilencvenes évek óta szerencsére változni látszik, és egyre több magizoológus szakértelmére tartanak igényt az üvegházakon belül is. Legutóbb például a roxforti füvészkert professzorasszonya, Madame Pomona Bimba kérte ki véleményemet mandragóráival kapcsolatban. Opinikusz M. M. osztály: xxxxx Az opinikusz megint a kísérleti keresztezések példája: felsöteste és szárnyai akár egy sárkányé (azok közül is a perui opálszemüre hasonlít leginkább), azonban fején pengeéles csör trónol. Alsóteste s négy lába oroszlánéra emlékeztet, farka pedig rövid, bolyhos. E keverék lény szaporodásra képtelen, csupán az elsö kitenyésztett alomból maradt meg mára mindösszesen négy harcias példány, akik többnyire borameccel és kistestü állatokkal – s ha tehetik emberrel - táplálkoznak. Sterilitása miatt ez az állatfaj is kihalásra van ítélve, dacára az egyedek viszonylag hosszú (kb. 100-110 év) élettartamának. Hidra M. M. osztály: xxxxx A hidrák a kígyók közé tartozó görög eredetü vízi szörnyetegek, és rendkívül veszélyesek. A 15. század elején nem véletlenül irtották ezt a fajt szó szerint tüzzel-vassal, hiszen a hidrák minden levágott feje helyére kettö új nött, hacsak a sebet ki nem égették. E bámulatos tulajdonsága mellett a hidrák rendkívül hosszú kort élhetnek meg, leheletük mérgezö, börük pedig a legtöbb átok számára áthatolhatatlan – viszont koboldkészítésü vágó- és szúrófegyverekre érzékenyebb. Nurmengardon egyetlen hidrával találkoztam, mely a sziget közepén lévö Sikolyok-tavában lakozott – feltehetöen itt bújt meg az évek alatt. A felfedezésem jelentöségéhez nem fér kétség: ezen példányon kívül csupán egy hidra árválkodik a Lernee-mocsár-beli varázslény-rezervátumban. Hazaérkezésem után kérvényezni fogom a VNSZ-töl a nurmengardi példány átszállítását Görögországba.
Csavartszarvú surranc M. M. osztály: xx? Az északi vadont járva találkoztam mindössze egyetlen alkalommal ezzel a furcsa kis jószággal. Jobbára hosszúkás testü malacnak látszott, de hosszú farka volt, s fején két csavaros, spirálos, igen szép szarv meredezett. Csak találgatni tudok, miféle isten teremtménye lehetett e bestia, mert minek elötte figyelmesebben is megnézhettem volna ábrázatát, villámgyorsan eltünt szemem elöl. Ránézésre az ólálka és a böklenc keresztezésének tünt, de az is lehet, hogy egy eddig ismeretlen, rejtözködö életmódot folytató lénnyel van dolgunk.
E sorokat írván a tél vészesen közelít Nurmengardon, amire sem ruházatommal, sem élelem-tartalékaimmal nem vagyok felkészülve. Azt azonban biztosan tudom, hogy a következö esztendöben újabb expedíciót fogok indítani a csavaros szarvú bestia felkutatására, s bízom benne, fiam és unokám is elkísér majd e kietlenségében és zordságában is fenséges tájra. Sajnos Mr Salmander már nem térhetett többé vissza Nurmengardra, hogy megtalálja a csavartszarvú surrancot, de fia, Lizzard és unokája, Rolf azóta is folytatja a varázsló küldetését, hogy új állatfajokat fedezzenek fel, ezzel gazdagítva ismereteinket a mágikus lényekről. Nemrégiben jelentős anyagi támogatást kaptak egy új expedícióhoz a Hírverő című magazin főszerkesztőjétől, Xenophilius Lovegoodtól, akinek szilárd meggyőződése, hogy Göthe Salmander a surrancban egy, a Hírverőben publikált fiktív állatfaj, az úgynevezett „morzsás szarvú szapirtyó” élő, lélegző példányára bukkant... (folyt. köv.)
