Nemzedékek között
Előszó
2012 az aktív idősödés és a nemzedékek közötti szolidaritás európai éve. A Hamza Studio ezt az alkalmat szem előtt tartva tervezte meg novelláskötetét, melyet idős emberek írnak, illusztrációit pedig az alkotócsoport tagjai készítik. A kötettel szeretnénk felhívni a figyelmet a nemzedékek közötti együttműködés jelentőségére. Hamza Studio
A novellákat írták: - Kalla József - Tita Valéria Erzsébet
Illusztrálták: - Farkas Edit - Fejős László - Kerekné Mihalik Judit - Nagy Tamás
Kalla József: A leégett bableves Ha jól emlékszem harmadik osztályos voltam, 10 éves amikor anyám elment napszámba, és rám bízta a főzést. Bableves lett volna a menü, amit fel is tettem a zománcos fazékba kevés vízzel. Jól megraktam a tüzet, hogy mihamarabb megfőjön, hiszen a bab száraz volt és gondoltam sok idő kell neki. A kis konyhába volt a sparhelt, amelynek nyitva volt az ablaka. Én otthagytam a tűzhelyet és elmentem játszani. Egész közel a házhoz Besenyi Kálmán bácsi metszette a szőlőt. Nagyon kedves és vicces ember volt. Odaszegődtem mellé, szedegettem a lemetszett vesszőket. Közbe érdekeseket mesélt a fiatal koráról, jókat nevettünk. Szépen telt az idő, a tanyában nem volt senki. Egyszer látom ám, hogy füst csap ki a konyha ablakán! Ijedten szaladtam, hogy megnézzem mi a baj? Hát a babról elpárolgott az összes víz és szénné égtek a fehér szemek. Gyorsan öntöttem rá hideg vizet és a fekete babok csak úgy úszkáltak a tetején. Ebből bizony nem lett ehető bableves, ki kellett önteni. Jó anyám mikor hazajött éhesen, szidott mint a záporesőt. Többször nem bízta rám a főzést.
Illusztrálta: Farkas Edit
Kalla József: A rejtélyes tűzhely Volt a konyhában egy sparhelt (tűzhely), a teteje öntöttvas lapokból és karikákból állt. Jó sütője is volt, abban készült el újabban a finom sütemény. Fával tüzeltünk benne, igen jó hatással adta a meleget. Három funkciója volt: melegített, főzött és sütött. Amikor a front elvonult, serdülő bátyáim mindenfélét találtak, összegyűjtöttek. Volt sárgarézből géppuska-töltény hüvely, olyan acélból készült öv amelyben a töltények voltak a katona derekán körbe elhelyezve. Éles töltényeket is találtak a nedves, vizes földön. Hazahozták és szárítás céljából betették a tűzhely sütőjébe. Természetesen akkor nem égett a tűz, anyámnak meg nem szóltak. Szerencsére a hat darab töltényt úgy helyezték el, hogy a hegye a sütő hátulja felé nézett. Anyám gyanútlanul begyújtott, főzéshez készülődve. Már javában égett a tűz, parázs is volt, jól bemelegedett a sütő is. Egyszer csak anyám rémülten ugrott el, mert puskaropogást hallott a sparheltből! A töltények felmelegedtek, elsültek és kilyukasztották a sütő és a tűzhely hátulját. Sérülés nem történt, csak ijedtség volt nagy! Majd telt múlt az idő, a sparhelt helyett másikat vettek, és a régit kitették a ház mögé. Ott rozsdásodott és berakódott falevéllel, de a golyók által ütött lyukak szabadon maradtak. Jött 1945 szép tavasza, és jöttek a cinkék is fészkelő helyet keresni. Be is telepedtek az elhagyott tűzhelybe, hisz jó védett hely volt ez nekik. Én csak akkor vettem észre, amikor a sütőből csipogó hangokat hallottam. Örömmel vettem tudomásul, hogy ott cinke család költött. Mikor a szülők ennivalóért voltak, én benéztem a nyíláson és hat kis cinkét láttam. Még pelyhes volt a hátuk. Gyakran meglestem őket, és tetszett, hogy még a macska sem tudta megközelíteni a fiókákat. Háborítatlanul felnőttek és kirepültek a gondosan megválasztott fészekből. Nem hiába mondja a közmondás: „Minden rosszban van valami jó.”
Illusztrálta: Fejős László
Kalla József: Bodri kutya A kutya a magyar ember leghűségesebb háziállata. Szerepel költők verseiben, a népdalokban, nótákban is. Nekünk is volt a tanyán egy nagy fehér komondor, Bodrinak hívtuk. Komoly méltóságteljes hangja volt. Hűségesen őrizte a tanyát. Játszottam is vele sokat, mert gyakran ketten maradtunk, mikor a család többi tagja elment dolgozni. Egy háborús történet jut eszembe vele kapcsolatban. Ő is nagyon félt a puskák, a golyószórók hangjától. Bebújt velünk együtt a földbe vájt bunkerba. Illusztrálta: Nagy Tamás
Nem tudom milyen okból, mégis otthagyott bennünket és elmenekült. Mikor a front elvonult (néhány óra alatt) és kijöttünk a menedék-helyről, kerestük a kutyát, de nem találtuk. Bántott bennünket, sajnáltuk nagyon, nem tudtuk hová lehetett, Gondoltuk valahol lelőtték az oroszok. Szerencsére nem így történt. Egy-két nap múlva mentünk a nagybátyámékhoz meglátogatni őket, mi újság, hogyan vészelték át a frontot? Az udvaron még a szüret óta egy nagyméretű fakád volt leborítva. Ahogy benyitottunk a kiskapun az udvarra, a kád alól Bodri bújt elő és farkcsóválva üdvözölt bennünket. Megható volt! Az élet-ösztön, a megfigyelő képesség, az alkalmazkodás. Néhányszor eljött velünk a Kalla tanyára és megfigyelte, hogy ott van egy kád, ami alatt meg lehet bújni. Örültünk, hogy megúszta a háborút és jöhetett velünk haza. Emlékszem egy nyári estén nagyon ugatott. Már nem győztük hallgatni kimentünk megnézni, ki lehet az, mi lehet az? A szőlő között volt a hívatlan vendég, egy jól megtermett sün. Szegény összegömbölyödve próbált védekezni, így nem tudott tovább menni. Bodri harapdálta mindhiába a tüskéktől véres lett a szája. A hiába való ugatás elmúlt, csend lett. Bori behúzódott a házába, a sün meg elmenekült a szőlősorok között. Szegény házőrzőnk rákbetegségbe esett, egy nagy daganat nőtt a hasán, ami aztán az életébe került. Számomra már csak a kedves emléke maradt.
Tita Valéria Erzsébet: Az állomás Hajnalodik. Sietve kapja fel a kis bőröndjét, még szétnéz a lakásban, mintha el akarna köszönni és elsiet. Rohanni kell, le ne késse a vonatot. Lihegve ér az állomásra. Nagy a jövés-menés. Mindenki menne valahova. Ő is elkezd sétálni le s fel, nézi az óráját. A vonatok jönnek jobbról-balról, de egy sem áll meg az állomáson. Tudja, hogy az övének meg kell állnia egyszer. Telnek az órák, már nem mászkál olyan sokat, nem is toporog, nézi a jövő-menő vonatokat. Arcok néznek rá a vagonokból, mintha ismernék egymást. De a kép elsuhan, és már jön is a tehervonat. Számolgatja a kocsikat, ha páratlan a következő vonat az övé. Páros! Fogja a kis bőröndöt, ami most már nehéznek tűnik és a fal mellé áll, ha kell tudjon valamihez támaszkodni. Az utasok járkálása már szinte egybefolyik, a hangok is zavarosak. Újabb idő telik el, a nap is készül elhagyni a horizontot. De Ő nem tágít, áll, habár már remegnek a lábai. Lassan meggyulladnak a fények. Fáradt szemeivel keres egy üres padot. Próbálja felemelni a bőröndjét, de már nem bírja. Vonszolja a padig. Leül. Agyában zavarosan látja az élet múlását. Az Ő életét, amiben mindig várja a vonatát, ami sosem indul el. Már nem hallja a vonatok robogását, a fiatal utasok jókedvű kacagását, semmit sem hall és most már örül hogy nem kell várni semmit. A vonat megáll, nincs felszálló! Nagyot füttyent és elindul…
Illusztrálta: Kerekné Mihalik Judit
